Travel

Életrajz

Magda néninek 58 évesen kezdett a szeme romlani. Több műtét sem mentette meg attól, hogy ma, 81 éves korában – 14 éve – vakon él fiával, menyével és unokáival a Rózsadomb aljában lévő panziójukban. A beszélgetésünkön végig részt vett és segített a fia és a nővére, akik szóban leírták Magda néninek, hogy melyik képről van szó, és ő így emlékezetből mesélt minden egyes képről. A szellemileg igen friss hölgy ideje nagy részét rádiózással, tévéhallgatással és a Vakok Intézetétől kölcsönzött szépirodalmi kazetták hallgatásával tölti.

1923. február 21-én születtem Kiskőrösön.

Apai nagyapám [Deutsch József] 1851-ben született Madocsán [Tolna vm.-ben lévő nagyközség volt. – A szerk.], nagyanyám [Kántor Mari] 1958-ban Dunavecsén. 1880-ban házasodtak össze. Apám szülei Kalocsán [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] éltek, apai nagyapám 1916-ban meghalt betegségben, és a kalocsai temetőben fekszik. Pár évre rá a nagymamát elhozták Kiskőrösre, béreltek neki egy lakást. Ott halt meg betegségben 1929-ben.

A nagypapa állatokkal foglalkozott, lovakat, marhákat adott-vett. Nem voltak nagyon szegények, de azt hiszem, nagyon gazdagok sem. Az egyik fia [István] egyetemet is végzett – középosztálybeliek voltak. Apáék hatan voltak testvérek, három lány és három fiú.

A fiúk közül István volt a legidősebb, 1887-ben született Kalocsán. Gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt végig, le is érettségizett, és állatorvos lett. Sokra vitte, a fővárosnál volt állatorvos tanácsos. Felesége Bruck Ilma volt, 1901-ben született, és Budapesten halt meg, 1950-ben. Érdekes, hogy Pista bácsi anyám egyik unokatestvérét, nagyanyám Szabadkán élő jómódú testvérének, Jankának az Ilma nevű a lányát vette feleségül. Ortodoxok voltak. Két fiuk született, Gábor 1918-ban, ő 1944-ben orosz fogságban halt meg; Pál 1925-ben született, és ő Günskirchenben halt meg fogolyként, szintén 1944-ben. Pista bácsi Budapesten halt meg 1969-ben.

Panna  1889-ben született Kalocsán, férjhez ment Sugár Bélához, aki tetőfedő-bádogos volt. Ortodoxok voltak. Született két gyerekük, 1916-ban Ibolya, 1918-ban József. 1956-ban mindketten kimentek Amerikába, Kaliforniában telepedtek le, azóta semmit nem tudok róluk.  Panna az 1960-as években halt meg, Budapesten.

Imre 1896-ban született  Kalocsán. Textilkereskedő volt. Ortodox volt. Feleségül vette Lichtman Arankát, gyermekük nem volt, Budapesten halt meg 1981-ben. [Az apa többi testvéréről a családfa tartalmaz adatokat. – A szerk.]

Édesanyám Gyönkön született 1895-ben [Nagyközség Tolna vm.-ben 1891-ben 3400 német és magyar lakossal. – A szerk.]. Anyai nagyapám [Halbrohr Simon] szintén marhakereskedő volt, henteseknek hajtották föl az élő állatot. Ez azzal járt, hogy állandóan járták a környéket, jóban voltak az uradalmakkal, a földesurakkal, a parasztokkal. Nagyapám 1927-ben halt meg betegségben, és amikor meghalt, akkor elhoztuk a nagyanyámat [Halbrohr Simonné, született Kántor Henrietta], aki vak volt, úgy, mint én, és nálunk, Kiskőrösön halt meg gyomorrákban 1935-ben.

Eléggé kóserok [lásd: étkezési törvények] voltak. Amikor a nagymamám odajött hozzánk lakni, akkor – hogy látszatra vagy nem látszatra, arra már nem emlékszem – kóser húst ettünk. Amikor 1935-ben a nagyanyám meghalt, akkor ennek vége lett, már nem tartottuk a kóserság látszatát, disznót is vágtunk.

Anyámnak volt egy bátyja [Jakab] meg egy nővére [Margit]. Margit férje [Klein Lajos] a kommün [lásd Tanácsköztársaság] után, 1919-ben kiszökött Amerikába. Magyarországon Kovács Lajos néven tanítóskodott, Amerikában Klein néven szőrmegyári munkás volt. 1975-ben voltam Amerikában a lányánál, és megkérdeztem tőle, miért kellett kiszöknie. Azt mondta, hogy a kommunisták azért zárták be, mert fehér volt, a fehérek azért, mert kommunista. Tehát egyiknek sem volt jó. Három évre rá Margit a tizenhét éves fiával és a hároméves kislánnyal utána ment. Klein Lajos 1946-ban meghalt Amerikában. Margit 1978-ban, kilencvenöt éves korában halt meg betegségben. A fia, Zoltán 2002-ben halt meg, kilencvenhét évesen, a lánya, Elzi, akinél kint voltam, ma [2004] is él, nyolcvanhat éves.

Kiskőrös akkor még egy poros kis falu volt, de aztán kifejlődött. Az első világháború előtt vagy alatt utakat építettek, sok helyen aszfaltoztak, parkosítottak. Iskola épült, de az már a harmincas években, evangélikus iskola. Csatorna nem volt, csak egy nyílt csatorna volt, ott folyt a víz, és gondolom, hogy a falu szennyvizét is az vitte el. A víz sem sok helyen volt bevive a házba, csak a második világháború után. Ezek a komfortok csak a háború után lettek.

Tizenötezer lakosa volt Kiskőrösnek, úgy tudom, hogy négyszáz lélek volt zsidó, annyit deportáltak, de lehet, hogy abban benne voltak a környékbeliek is. Nem tudom, lehet, hogy csak a kiskőrösiek voltak négyszázan. Nem voltunk elszigetelve, voltak keresztény barátaink, barátnőink, akik kitartottak mellettünk, de a negyvenes években már volt megaláztatás. [Lásd később. – A szerk.]

Egyetlen hitközségben voltak a neológok és ortodoxok, és egy rabbiválasztáson mindig szavakkal ütötték egymást, tehát szavakkal harcoltak. Előfordult, hogy a rabbijelölt megígérte neológoknak, hogy „Ha megválasztotok, magyarul is fogok beszélni a templomban”. Aztán megválasztották, és soha többet magyarul nem beszélt, csak jiddisül, szóval becsapta őket.

Emlékszem, hogy mikor kicsi gyerek voltam, a rabbi avval foglalkozott, hogy az asszonyok szombaton hordanak-e ridikült [Merthogy szombaton minden teher viselése tilos, a nagyon vallásosak még a zsebkendőjüket is a ruhájukra kötötték, hogy még annyi terhet se cipeljenek szombaton. Lásd szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Ostorozta őket, ha esetleg ridikült látott. Ilyen gondjaik voltak. A hívek kibeszélték egymást, a vallásosabbak a kevésbé vallásosakat, hogyha nem úgy öltöztek, ahogy nekik megfelelt volna.

Míg a világtalan nagymamám [Halbrohr Simonné] élt, addig sakterhez vittük az állatot, volt a faluban kettő vagy három is. Mikve is volt. Szép templomot is építettek, olyat, hogy az emeleten voltak a nők, és lent a férfiak [Vagyis ortodox zsinagóga volt, ahol nem vegyülhetnek a nők és férfiak. – A szerk.]. És körül volt ilyen rács, ahol le lehetett kukucskálni a férfiakhoz, de magos volt az a rács. Egészen új volt még a templom, amikor gyerek voltam, tehát a húszas és harmincas évek között épült. A központban volt, ötven méterre az evangélikus templomtól, ami szintén a tejpiac végében volt.

Amikor kicsi voltam, zsidó iskolába jártam. Két tanterme volt, az egyikben első osztálytól harmadikig, a másikban negyedik osztálytól hatodik osztályig, szóval három-három osztály egy teremben, és két tanító. Az egyik tanítót, Gorsin Izsákot 1929-ben Újpestről hozták, meghívta a hitközség. Újpesten Gorsin Árpádnak hívták, és mikor Kiskőrösre jött, akkor Izsákra változtatta a nevét, hogy az ortodoxoknak is megfeleljen. Hatéves koromban mi voltunk az első osztálya Gorsin Izsáknak.

Az iskolatársaimmal jóban voltunk. Nem emlékszem, hogy bárkivel haragban lettünk volna, vagy bárkit lenéztünk volna, mert szegényebb volt. Legfeljebb azt vettük észre – és ez nem tetszett –, hogy a tanítók tesznek különbséget a módosabb gyerekek meg a szegényebbek között, amit mint kisgyerekek elítéltünk, és kritizáltunk egymás között.

A polgáriban [lásd: polgári iskola] már volt antiszemitizmus. Amikor Jam Kiperkor [lásd: Jom Kipur] nem mentünk iskolába, akkor az egyik katolikus lány kiírta, hogy tiszta a levegő, zsidómentes, pedig zsidó lány ült mellette, mind a ketten kitűnő tanulók voltak, és jóban voltak, és mégis. Talán otthonról hozta. Egy másik lány viszont elmesélte nekünk. A többiekkel nagyon jóban voltunk. Mi tanultunk németül a zsidó elemiben, és segítettem azoknak, akik katolikus meg evangélikus elemiből jöttek, ahol nem volt német. Nagyon jó volt a helyesírásom, és kijavítottam a dolgozataikat, s ezzel az ember tud barátokat szerezni. Még később is emlegették, hogy kijavítottam a dolgozataikat. Sok jó barátom maradt még utána is. Testi-lelki jó barátnőm is. Talán a katolikusok kissé elhúzódtak a zsidóktól, de titokban csinálták, olyankor, amikor nem voltunk ott, és mindig akadt, aki nem értett velük egyet, és elárulta őket.

Kiskőrösön sok volt a szlovák, mert kétszázötven évvel ezelőtt Wattay gróf Szlovákiából parasztokat telepített be, és azok virágzó szőlőkultúrát csináltak [A Wattay család kapta adománybirtokul I. Lipót császártól a környéket, amely a török időkben elnéptelenedett. Így került sor arra, hogy az északi vármegyékből szlovák ajkú lakosokat telepítsenek be a 18. század elején. – A szerk.]. Amikor gyerek voltam, a szőlőből és gyümölcsösből éltek. Nem voltak szegények, és nagyon tiszták voltak, ragyogtak a fehérre meszelt házaik. Lányaik a zsidóknál szolgáltak, az volt a sikk, hogy ott megtanultak egy kis kultúrát, főzést. A lánynak, mielőtt férjhöz ment, illett elmenni a zsidó családokhoz, hogy ott megtanulja azt, amire később majd szüksége lesz a saját háztartásában. Nem volt rossz a viszony. Az asszonyok hetenként tejet és vajat hordtak a tanyáról. Nem emlékszem, hogy bajunk lett volna valakivel is. Napszámba jártak hozzánk fát vágni vagy fát fűrészelni. A szomszédban is laktak szlovákok, akikhez tojásért jártunk, alkalmilag túróért, tejfölért, de a tanyáról sokszor azt is hoztak. Jó volt a viszony, még a nehéz időkben is. Rendes népség voltak.

Vasárnap délután volt a korzó. Ma már nem tudom megérteni, hogy miféle szórakozás volt, hogy a Fő utca egyik végétől elmentünk a katolikus templomig, ott megfordultunk, és vissza. És ott a népviseletbe öltözött lányok ismerkedtek a szlovák fiúkkal. Nekünk az volt a furcsa, hogy akkor is karonfogva mentek, ha nem voltak vőlegény és menyasszony. Csodálkoztunk rajta, mert a mi köreinkben – és hát a katolikusok köreiben is, akik ugyanolyan ruhában jártak, mint mi – csak akkor jártak karonfogva, hogyha már vőlegény és menyasszony voltak. El se tudom képzelni, hogy előbb egymásba karoltak volna, ők meg négyen-öten egymásba karoltak, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány, és úgy sétáltak. Ott évődtek, viccelődtek, a fiúk, gondolom, bohóságokat mondtak a lányoknak, akiknek ez szörnyen tetszett, és aztán egy idő után megvolt az esküvő.

Amúgy a szlovákok majdnem mind evangélikusok voltak. De rendes népek voltak az evangélikusok. Nem voltak olyan szélsőségesek. Nem volt bajunk senkivel még a háborúban sem. Nem csatlakoztak semmiféle szélsőséghez.

A zsidók gazdagabbja, a Schwarzok, az orvosok, az ügyvédek, mind a Fő utcán élt. Talán csak három borkereskedő vagy tüzéptelepes nem volt zsidó a Fő utcán. A keresztényeknek is szép nagy házaik voltak, cselédekkel. Mert tíz kilométerre volt Akasztó, és onnan is bejöttek a lányok férjhez menés előtt szolgálni. Persze nem mind a zsidókhoz állt be, mentek a jómódú keresztényekhez is, orvosokhoz, ügyvédekhez, kereskedőkhöz.

A heti piac szombaton és szerdán volt, és úgy emlékszem, hogy vasárnap is volt egy kicsi. A tejpiac külön volt, a baromfipiac egy kicsit messzebb, a futballpálya oldalában.

Rádiónk körülbelül 1926-tól volt [Nagyjából ekkor indult meg Európában a külső hangszóróval rendelkező készülékekkel a rádiózás. – A szerk.], és apám barátai odajöttek hallgatni a meccset. A hálószobában volt a rádió, az ágyra ültek, és úgy kiabáltak, mintha ott lettek volna a meccsen. Egyszer kérdezték valamelyiktől, hogy „Mennyi volt az eredmény?”. „Leszakadt az ágy.” Ugyanis úgy ugráltak, izgultak, hogy tényleg leszakadt az ágy.

Autója a zsidó borkereskedőnek volt, meg aztán az orvosok szereztek maguknak, már amikor lehetett. Gondolom, a harmincas évek eleje lehetett [1929. december 31-én, az akkor körülbelül 985 ezer fős népességű Budapesten 5953 db személygépkocsi volt magántulajdonban (Dr. Illyefalvi I. Lajos: Tíz év Budapest székesfőváros életéből a világháború után, Székesfővárosi Statisztikai Hivatal, 1930). – A szerk.].

Mi a falu közepén laktunk, pár lépésre a Fő utcától. Egyedül a zsidó pék háza volt köztünk és a Fő utca között. Az országút másik oldalán volt a heti piac. Tehát olyan helyen laktunk, hogy minden közel volt.

A házunkban három szoba volt, később hozzáépítettünk még egyet az utcai frontra. Tehát az utcaira nézett két szoba, ami elég tágas volt. Hálószoba és mellette az a szoba, amit hozzáépítettünk, és ebédlőnek hívtuk. Az volt a szép szoba, ahova egy vendéget bevezettünk, ahol nem aludt senki, ahol ebédeltünk. És akkor az volt a divat, hogy a plafonról lógott egy csengő, és amikor ebéd közben valami kellett, akkor csengettünk, és a szolgáló behozta. A hátsó két szobában – mert ilyen L alakú volt a ház – mi, gyerekek laktunk, az öcsém az egyikben, mi pedig Zsuzskával, a testvéremmel a másikban.

Fehér hálószoba volt, ami valamikor mahagóni színű lehetett, mert néha kilátszott a fehér festék alól. A bútorokat anyám hozta Gyönkről. Az  ebédlőben volt egy szép zöld perzsaszőnyeg, azt is anya hozta Gyönkről. A mi szobánkban pedig mi, lányok csináltattunk szekrényt, amikor már kerestünk, és darabonként rendeztük be.

A ház végén volt a konyha. Nem volt olyan kicsi, mint mostanában. Volt benne egy bádogtetejű asztal, amit kihúztunk, egy ágy volt benne, és ott aludt a szolgáló. Volt egy pad is, amin a vizeskannák álltak. Divat volt az artézi kútról hozni az ivóvizet. Az artézi a Petőfi-szobor mellett volt a Városházával szemben. Huszonhat vagy huszonhárom fokos volt a víz, langyosnak éreztük, mégsem hűtöttük, csak ittuk. Ásványvízszerű volt, sok ásványi anyag volt benne, és azért volt olyan üdítő. A szolgáló hordta a vizet, és a kútnál elcseverészett a barátaival vagy barátnőivel. Az neki ünnep volt, hogy elment az artézi kútra, és nem sietett vissza. De olyankor ment, amikor már elvégezte a konyhában a dolgát, nem hiányzott.

A konyhában mosakodtuk egy kicsi teknőben. Nem tudom, hányszor fürödtünk egy héten, lehet, hogy csak egyszer. Nyáron az eresz alatt volt egy nagy bádogkád, abban jól megmelegedett az esővíz, és lehetett benne lubickolni. De a fateknőben is divat volt fürödni, amiben mostak.

Egy hónapban egyszer mosónő járt hozzánk. Előző nap eljött beáztatni a ruhát szappanos vízbe, másnap jött kimosni az áztatott ruhát. Volt egy katlan a mosókonyhában, és ott fával tüzeltünk. Üstben melegítettük a vizet, és annak a hamujából főztünk lúgot a mosáshoz. Nagyon erős volt, úgyhogy csak bele kellett löttyinteni a vízbe, habzott, és tiszta lett tőle a ruha. A mosónő a teknő oldalára tette a ruhát, és úgy sikálta súrolókefével. A mosás másfél vagy két napig tartott. Úgy emlékszem, hogy ő jött aztán vasalni is. Persze szenes [faszenes] vasalóval.

Mindennap főztünk. Anyánk jól főzött, mindig azt, amit szerettünk. Még ma is emlékszem azokra az ízekre, amiket anya csinált. Mákos nudli, dinsztelt marhahús. Sokszor próbáltam, de nem sikerült úgy, ahogy neki. Főzött zsidó ételeket is, sóletot, marhahúst, később aztán, amikor már disznót vágtunk, akkor meg másokat is. A pulykát és a libát is szívesen megettük.

Reggelire tejes kávét ittunk, és vittünk magunkkal uzsonnát: vajas kenyeret zöldpaprikával vagy vajas mézest. Délután, mikor már nagyon megéheztük a játékban, akkor zsíros kenyeret ettünk sóval, paprikával. Vagy vajas kenyeret. A főétkezés délben volt. Az volt a szokás, hogy anyám megterített. Volt olyan, hogy meg is főzött. Pár lépésre volt az üzletünk, vagy volt, amikor a házban volt, így nem volt gond, hogy a papa bejöjjön ebédelni. Addig bezárt. Amikor kijártam a polgárit, én is dolgoztam a papa üzletében. Ilyenkor a család egyszerre evett. Tehát megterítettünk, és egyszerre ettünk. Este vagy maradékot ettünk, vagy pedig hideget. Az már nem volt olyan szertartásos.

Édesapám [Deutsch Jenő] Kalocsán született 1893-ban. Szerették volna az én apámat is gimnáziumba járatni, de a másodikban kimaradt, mert a német nem ment neki. Azt mondta a tanár, ha megígéri, hogy kimarad az iskolából, akkor nem buktatja meg németből. Megígérte, és ki is maradt. Azután bőr- és cipészkellék-kereskedésbe adták inasnak ott, Kalocsán.

Édesanyám 1895-ben született. 1921-ben házasodtak össze. Nem nagyon kellett nekik megismerkedni, mert első unokatestvérek voltak. A két nagymamám testvérek voltak. Érdekes, hogy a családban volt még egy ilyen: édesanyám egyik testvére, Janka néni Szabadkán élt, elég gazdag volt, és Ilmát, a lányát [Dobó/Deutsch] István vette el, akiből állatorvos lett. Mikor István elvégezte az egyetemet, megváltoztatták a nevüket Dobóra. Akkor magyarosítottak [A 6. számú fényképen látható irat tanúsága szerint Deutsch István és öccse, Jenő 1906-ban magyarosították a vezetéknevüket. – A szerk.]. Tehát még mielőtt megnősültek, akkor lettek Dobók, úgyhogy mi már Dobóknak születtünk.

Apám kölcsönt vett föl attól a kalocsai zsidó kereskedőtől, akinél tanult, és Kiskőrösön nyitott bőr- és cipészkellék-kereskedést. Úgy emlékszem, háromezer pengő volt a kölcsön, amiért akkor egy házat adtak, és állandóan azt nyögtük. Mikor nagyobb lány voltam, tizenkét-tizenhárom éves, én vittem a kamatot Kalocsára, s az mindig egy élmény volt. Akikhez vittem azt a pénzecskét, rettentő gazdagok voltak. Meghívtak ebédre, és mint egy grófi családnál, olyan volt az ebéd, a szertartás, a szerviz meg az evőeszközök. Úgyhogy nekem kislányként egy élmény volt, amikor meghívtak ebédre. Ezt az adósságot csak az infláció törölte el, addig állandóan kísért bennünket. Én fölháborítónak tartottam, hogy egy ilyen gazdag ember kamatot fizettet egy szegény, háromgyerekes családdal, miközben olyan gazdag, hogy azt se tudja, mije van. Tele volt perzsával, ezüsttel, drágaságokkal. De hát főleg a kamatokat fizettetni, az volt az üzlet neki.

Amikor második lányként megszülettem, apám nagyon el volt keseredve, kilenc hónapig rám se nézett. Kilenc hónapos koromban kaptam egy bélhurutot, és a szüleim rettentően megijedtek, hogy nem halok-e meg. Úgy tudom, hogy elhoztak Pestre, és ott gyógyítottak ki. Amikor aztán meggyógyultam, az apám nagyon boldog volt, hogy életben maradtam. Én voltam állítólag a kedvence, anyámnak meg a nővérem. Ennek ellenére kaptam egy pofont az apámtól, amikor tizenhat éves koromban egy keresztény fiú volt a szerelmem, és egy zsidó fiú, akinek fájt, hogy nem ővele, beárult az apámnak, hogy csókolózni látott a kapuban. Erre ma is emlékszem. Mindig mondom a menyemnek, hogy a mai világban mit számít ez. Egy tizenhat éves lány összeköltözik a barátjával, és senki sincs rajta megütközve. Én akkor a csókolózásért kaptam egy frászt.

Állítólag tízéves koromig apám kedvence voltam. Intéző volt egy futballcsapatnál, és elvitt magával meccsekre. Jó pár zsidó fiú is volt a csapatban, hátvéd meg bekk, szóval akkor össze voltak keveredve, és mentem vele a meccsekre. Ez volt talán az a kapocs, ami összefűzött minket, hogy engem is érdekelt a foci meg őt is. És ez biztosan tetszett neki.

Édesanyámat nagyon szerettem. Barátnőimnek is ő volt a bizalmasa, nagyon szerették. Neki panaszolták el a bánatukat vagy a szerelmi ügyeket, a csalódásaikat vagy éppen az örömeiket. Nagyon népszerű volt, így az üzleten keresztül is.

Nem tudom, mennyi iskolát járt, lehet, hogy csak hat elemit. Soha nem volt róla szó. Azt tudom, hogy gimnáziumot nem végzett. Mi is csak négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztünk, mert Kiskőrösön nem volt leánygimnázium, csak fiúgimnázium. Kiskunhalason, ami huszonhat kilométerre van Kiskőröstől, volt, de nehéz és költséges volt mindennap bejárni. Úgyhogy csak az igazi gazdag kiskőrösi lányok jártak gimnáziumba.

A nővérem csak tizennégy hónappal volt idősebb, mint én. Állandóan veszekedtünk, de azért nem tudtunk egymás nélkül meglenni. Persze otthon féltékenyek voltunk, centiméterrel mértük a csokoládét, pontosan, vonalzóval. Ha Zsuzska panaszkodott, hogy „A Magda megette a narancsomat”, akkor én azt mondtam, hogy „Nem is ettem meg, csak a levit szoptam ki. A vizet szoptam ki belőle”.

1928-ban meghalt egy kisöcsém, aki hat hónapos volt, a Sanyika, és azt mondták nekünk, hogy azért halt meg szegényke, mert akkor született, mikor a nagyapánk Gyönkön meghalt, és akkor szívbajosnak született. Szegényke meghalt, eltemettük, és aztán végül három évre rá született az öcsém, és akkor nagyon boldog volt az apám, hogy van egy fia.

1931-ben született az öcsém. Az elhalt kalocsai nagypapa, Deutsch József után – ugye divat, hogy az elhalt szülő vagy nagyszülő után nevezik el a fiúgyermeket [lásd: névadás] – Jozsónak hívtuk. Nyolc év korkülönbség volt közöttünk. Talpraesett, okos, koravén volt. Előbb a zsidó [elemi] iskolába, utána polgáriba járt. Vele egykorú zsidó fiúk voltak a barátai. Keresztény barátja tán nem is volt.

Az ünnepek megfeleltek a családi tradícióknak. Mindenkinek volt zsidó neve. Az öcsémnek nem volt bár micvója. Olyan idők voltak, hogy akkor már nem lehetett. De hát persze, meg volt malenolva [lásd: körülmetélés]. A lányoknak nem volt [bát micvá], nem is volt divat. Csak hallomásból tudtuk, hogy van ilyen, hogy lányok is…

Pénteken anya gyertyát gyújtott [lásd: szombat]. Arra nem emlékszem, hogy templomba mentünk volna. De megtartottuk a Pészahot, a Ros Hasónét [Ros Hásána], Jom Kipurt, aztán elmentünk templomba, énekeltünk. Otthon lehet, hogy nem lett volna szabad egy ételt megmelegíteni, de azért mi megmelegítettük [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Amit nem láttak, azt azért nem tartottuk be olyan szigorúan, de ezeken a nagyünnepeken ugyanúgy viselkedtünk, mint a vallásosak. Olyankor zárva tartottuk az üzletet. Egyébként szombaton kinyitottunk, és ez nagy fölháborodást váltott ki. Mondták is, hogy legalább hátulról áruljunk – mert akkor már otthon volt az üzlethelyiség. Akkor elöl nem nyitottunk ki, és hátulról bejöttek a vásárlók. Az nem volt baj, hogy árultunk, csak ne az utcára.

Volt állami óvoda hároméves kortól hatéves korig, amíg iskolába nem mentünk. Elég messzire jártunk, az Etus nénihez. Négy óráig voltunk ott, négy órakor kellett értünk jönni. A szüleink az egyik alkalmazottat – mert cipőfelsőrész-készítő műhely volt a házunkban – küldték értünk. Mind a ketten végig jártunk óvodába. Persze ott voltak keresztény ünnepek, és azt velünk ugyanúgy megtartották. Így megtanultuk az énekeket, a „Mennyből az angyal”-t [A katolikus templomokban karácsonykor énekelt ének. – A szerk.]. Tornára nem emlékszem, hogy lett volna, de énektanulás az volt, meg versek. Aztán voltak ilyen speciális játékok direkt óvodásoknak, hogy fejlesszék a kézügyességet.

A zsidó elemi iskolában volt Hanuka ünnep, énekeltük a máhzort [lásd: „Máoz cur”] és a többit, ami hozzátartozott. A zsidó iskolában volt kultúrélet. Az új tanító, aki Árpádból Izsák lett, modernizálta a zsidó iskolát. Bevezette például a tornát, ami nem volt divat, amíg az öreg tanítók voltak. Modernül, tornaruhában az iskolaudvaron sorba álltunk, és tornagyakorlatokat  végeztünk.

Amikor elkezdtünk a polgáriba járni, még élt a nagymama, és a cselédlány hozta a táskát, csak azért, hogy a többiek lássák, hogy mi olyan vallásosak vagyunk, hogy sábeszkor [lásd: szombat] nem visszük a táskát.

Sok-sok öreg tanárnőnk volt, és olyan-olyan régimódi stílusuk volt, ahogy tanítottak bennünket. De volt egy aranyos tanárnő, Terényiné Mócsi Jolán, akit imádtunk. Történelmet tanított, és szerettük a történelmet, mert szellemesen, okosan, érdekesen, humorosan tudta előadni. Ő tanította a magyar irodalmat és a magyar nyelvtant is. Nagyon jól tudtam dolgozatot írni, de azért a külalakra sokszor hármast kaptam. Egyébként a zsidó lányok közül sokan jól tanultunk, kitűnők, jelesek voltunk. De azért nem volt különösebb tekintélyünk, csak annyiban, hogy a rosszabb tanulók jöttek hozzánk segítségért vagy legalábbis hozzám, és én nagyon szívesen segítettem nekik. Azzal, aki a polgáriban mellettem ült, vagy aki mögöttem, megmaradt a barátság utána is. S a legjobb barátnőmmel is azután kezdtünk járni együtt, mikor már a polgárit elvégeztük. Református volt, nem is zsidó lány, de együtt mentünk moziba. A zsidó lányokkal is nagyon jó volt a kapcsolatom. Volt köztük egy lány, Beck Judit, aki nagyon jó tanuló volt, de bizony elég szabad életet élt. Mi megbocsátottuk neki. Csak az anyja nem tudta elviselni, hogy a fiúkkal már úgy előreszaladt. Olyan humora volt, hogy dőltünk a kacagástól, amikor egy társaságban voltunk. Okos volt, szellemes, humoros, szerettük és falaztunk neki, ha kellett.

Nem emlékszem, hogy jártunk volna különórára. Önképző kör volt, és ott szerepeltem. Én énekeltem, a barátnőm meg zongorázott. A „Sorrentói emlék”-et meg Liszttől a „Szerelmi álmok”-at. Ugyanaz a tanárnő tanított minket zongorázni, és betanította nekünk. Akkor tudtunk kottáról énekelni vagy leolvasni. Csak a kottát néztük, és tudtunk énekelni, olyan kulturáltan tanítottak bennünket. Énekelni is tanítottak. És szerepeltünk.

Szerettünk volna a cserkészmozgalomban részt venni [lásd: cserkészet], de nem lehetett, a zsidókat oda nem vették föl. Eléggé antiszemiták voltak a gimnazisták, akik odajártak, és bizony nagyon csúnyán viselkedtek abban az időben.

Iskolai kirándulásra nem tudok visszaemlékezni. Azt tudom, hogy Rákoscsabáról jöttek ide iskolás lányok, és elosztották őket, hogy ki hol lakjon. De arra nem emlékszem, hogy én lettem volna.

Időnként nyáron a szüleink elküldtek bennünket egy lánnyal panzióba a Kiskőröstől kilenc kilométerre lévő Büdös tóra nyaralni [Soltvadkert mellett lévő tó. – A szerk.]. Ilyen full panzió volt, még kosztot is kaptunk. Tíz nap vagy két hét volt egy turnus, és három pengő harminc fillér egy személyre. De azt nem tudom, hogy tíz napra vagy egy napra. Azért áldoztak ránk a szüleink. Ez divat volt. És érdekes, hogy annak a lánynak az öccse lett a férjem a háború után, aki akkor ránk vigyázott. Ő külön, a mellettünk lévő szobában lakott, de azért mégis volt egy felnőtt, aki törődött velünk. Nagyon boldogok voltunk, nagyon tetszett nekünk a Büdös tói nyaralás, és a koszt, amit ott adtak. Másképp főztek, mint otthon. Tökfőzelék meg ilyesmi, meg disznót vágtak, direkt azért, hogy a panzióvendégeknek legyen, és ez nekünk nagyon érdekes volt. Nem volt sok szoba, tíz vagy tizenkettő. Ilyen hosszú ház volt végig tornáccal, oda ki is lehetett ülni. Mindenkinek külön szobája volt. Persze fürdőszoba nem volt, de hát ott volt a Büdös tó, ott lehetett fürdeni. Ott voltak a Bakos ügyvéd gyerekei, játszottunk, amíg ott voltunk, de később, Kiskőrösön már csak köszöntek, hogy szerbusz, szerbusz.

Később rokonokhoz, barátnőhöz mentünk biciklitúrára. Gyönkre mentünk például. Elmentünk Kalocsára, és ott mentünk át kompon a másik oldalra. Szóval, romantikusan. Hát kétszáz kilométer biztos van. Nem egyfolytában mentünk, Pakson ismerősöknél megaludtunk. Akkor még nem volt ennyi autó, nem kellett úgy félni, de azért láttunk koszorút meg sírt az út mentén. Dombról le, dombon föl, nekem akkor nagyon tetszett a dunántúli dombvidék.

Gyönkön lakott a nagybátyám, anyám bátyja [Jakab], a felesége és két velünk egyidős gyereke. A nagylánya akkor már férjhez ment. Egy barátnőm is volt ott, olyan nevelőnőféle egy orvosnál. Aztán amikor az idők szigorúbbak lettek, akkor hazament Nagykőrösre, és oda is elmentünk kerékpárral. Ott vendégeskedtünk nála pár napig. Visszafelé csatlakoztunk egy biciklis katonacsoporthoz, azokkal mentünk haza, és semmi bajunk nem lett.

Voltam még Kalocsán, anyával Dunavecsén, mert ott is voltak rokonaink. Meg Pesten. Apámnak üzleti dolga volt Pesten, és engem, a kedvencét magával vitt. Még hat éven alul lehettem. István lakott Pesten, sokra vitte, állatorvos lett, a fővárosnál volt állatorvos tanácsos. Amikor hazamentem, azt meséltem, hogy liszten mentünk föl – gondolom liften –, és létrán – lépcsőn – jöttünk le. Hát én emeletes házat még nem láttam.

Egy héten csak egyszer kaptunk fagylaltot. Húsz fillér nagy pénz volt. Húszfilléres fagylaltot nem is ettünk, csak tízfillérest. Moziba sem mehettünk minden héten. És akkor sírva leültünk, hogy a barátnőnk, Büchler Bella az minden héten mehet. Persze neki boros volt három vagy négy nagybátyja, és azok imádták azt a kislányt. Shirley Temple volt akkor a favorit. Gyönyörű kislány volt, voltak ilyen gyerekszínészek. Tízéves kortól  már mentünk szülők nélkül is, ha elengedtek. Húsz fillér volt egy mozijegy, és az akkor sok volt. És ugye kettőt kellett venni.

Apám és anyám közt az okozott konfliktust, hogy apám rengeteget hitelezett a csizmadiáknak, suszteroknak, sokszor úgy, hogy majd ősszel fizetnek. Bizony előfordult, hogy nem fizettek. Mit tudtunk akkor csinálni? Ezért nyitotta aztán édesanyám 1936-ban a kézimunkaüzletet. Mikor elvégeztük a polgárit, akkor mentünk az üzletbe pénzt keresni. Mert már nagylányok lettünk, kellett a szép ruha, a szép cipő, és meg kellett hogy keressük magunknak. De meg is kerestük. Nem vették el tőlünk, magunkra költhettük, amit mi kerestünk. Vettünk szép női biciklit és szép ruhákat. Nagyon finom gyapjú anyagokat lehetett akkor kapni. Volt varrónő, akihez elvittük, mindenkinek megvolt a varrónője, és ahhoz ragaszkodtunk. Az is olyan barátnőféle volt, velünk egyidős. Elegánsan öltözködtünk, csinosan. Akkor még csinosak voltunk.

Szerettük, amit csináltunk, sok barátot és barátnőt szereztünk abban az üzletben. Olyan családias volt az a kézimunkaüzlet. Beszélgetni lehetett munka közben. Én a szemet szedtem, akkor divat volt a selyemharisnyán szemet szedni, a testvérem meg mindenféle kézimunkát végzett, megtanította kötni a kuncsaftokat, sablonokról kék festékkel elődörzsölte a mintát, és akkor azt kézimunkázták ki konyhagarnitúrának. Nem volt túl nagy az üzlet, alkalmazott nem is volt, csak mi, ketten. Innen datálódtak a barátnőink is. Megvették nálunk a fonalat, és amikor fogyasztani kellett a kötésben, szaporítani, meg az ujjánál tartottak vagy a nyakánál, akkor bejöttek, és segítettünk nekik. Ezekkel a lányokkal, akik ott saját maguknak kötöttek, testi-lelki barátnők is lettünk. Nem voltak zsidók.

Könyveink is voltak, a szüleink meg-megvettek egy-egy szépirodalmi könyvet. De egy Schwarz Peri nevű zsidó lány nyitott egy könyvtárat a saját házukban. Az apja borkereskedő volt, szép nagy házuk volt. Peri nagyon népszerű volt, és sok-sok könyve volt, onnan kölcsönöztünk. Ott ült,  várta az ügyfeleket és adminisztrálta. Csak megbeszéltük, hogy mit szeretnénk, és tartsa vissza, mert szeretnénk elolvasni. A legdivatosabb szépirodalmi könyveket vehettük ki, és nagyon sokat olvastunk. Sikk volt olvasni, szóval nem látszott műveltnek az, aki nem olvasta ezt és ezt a regényt. Világirodalmi regényeket olvastunk. Hozzáférhető áron volt. Nem csak  zsidók jártak oda, hanem keresztények is, akik művelődni akartak.

Az „Újság” című liberális lapot járattuk, ami nagyon nívós volt [„Újság” – Az „Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap utóda. „Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Egy karácsonyi számmal hetekig el lehetett lenni, Zsolt Béla írt bele [1895–1949, író, újságíró], és Márai Sándor [1900–1989, költő, író, esszéista, műfordító] novellái jelentek meg benne. Mindig volt benne szépirodalom, amin el lehetett csemegézni, és voltak folytatásos regények. Nagyon szerettük. A politikája kormánypárti volt, de egy darabig a kormánypártiság megfelelt a zsidóknak.

Lánybarátunk sok volt, mi, zsidó lányok voltunk vagy negyvenen. Legalábbis a deportálásba negyvennyolcan mentünk. De nem is tudom, miért, fiúkkal nem barátkoztunk. Talán lenéztük őket, mert nem jártak polgáriba? Ma már nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem udvaroltak nekünk. Mikor már mind a ketten a kézimunkaüzletben voltunk, akkor már járhattak hozzánk, akkor már szabad volt bejönni. Jöttek keresztény fiúk is, de nem voltak komoly udvarlók. Még a zsidótörvények kezdetekor is jártak. Zsidó fiúk később is, de nem udvarolni. Csak társaság volt. Mi nem mehettünk tánciskolába, csak kívülről kukucskáltunk. Minden velünk egykorú, amikor elvégezte a polgárit, akkor ment tánciskolába, és rendszerint aztán hozzá is ment ahhoz a fiúhoz, aki ott a partnere volt. De mi, zsidók nem járhattunk tánciskolába. Főzőtanfolyamra járhattunk, bár ott is volt, hogy zsidók nem vehetnek részt, de végül csak részt vehettünk, és nem bántottak bennünket. Ha a zsidók szórakozni akartak, csak Pesten lehetett. Nem volt más, visszahúzódtunk a nyilvánosságtól. Kiskőrösön nem volt a zsidó fiataloknak külön társasága. Sok lány följárt Pestre, egyesületbe járt, és ott élt zsidó fiatalokkal társadalmi életet. Volt, aki Pestre jött tanulni valami gyakorlati dolgot, mondván, hogy jönnek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és akkor nem lehet állásba menni. Különböző szakmákat próbáltak tanulni, hogy majd megéljenek akkor is, ha a törvények tiltják az alkalmazásukat. Ők meséltek a pesti életről a többieknek. Mi dolgoztunk az üzletben, és a barátnői körünk is ott alakult. Előfordult, hogy egy barátnőnk meghívott minket evangélikus teára. És ott mi voltunk a díszvendégek. Jöttek elénk az elöljárók, ide üljetek, oda üljetek, és körüludvaroltak minket. Nem azért, hogy meg akartak volna téríteni, csak azért, hogy megtiszteljenek minket.

De sokszor megaláztak bennünket. Mentem a keresztény barátnőmmel az utcán, és kikiabált egy rohadt nyilas [lásd: nyilasok] a szabóműhelyből: „Ezek a zsidók még mindig itt vannak? Mikor viszik már őket Palesztinába?” De a barátnőm nem törődött vele. Ezzel a nyilassal aztán találkoztunk a háború után. Amikor az uramat négy-öt másik boltvezetővel együtt perbe fogták, ez az alak népi ülnök volt a tárgyaláson, és folyton sugdosott a bíró fülébe. Elmentem a barátnőmhöz, és kérdeztem: „Irénke, emlékszel még arra, hogy ez mit kiabált ki?” „Hogyne emlékeznék.” „És ha kellene tanúskodni, eljönnél?” „Persze!” Szóval vállalta. Nos, megüzentem neki, hogy még él az, aki hallotta, hogy mit kiabált. Attól kezdve ez az alak, mint a kezes bárány, és aztán nem is volt az ítélet csak hat hónap fölfüggesztett. Egyébként, amikor a háború után hazakerültünk, senkit föl nem jelentettünk. Utána is ott éltünk, nem akartunk magunknak haragost szerezni. Aztán egy másik alkalommal egy diák kiabált ránk, amikor mentünk azzal a keresztény barátnőmmel: „Borzasztó, hogy még mindig vannak keresztények, akik a zsidókkal szóba állnak.” Aztán, a háború után együtt dolgoztunk a szeszfőzdénél, de nem beszéltünk róla. El volt felejtve. Hogy ő emlékezett-e rá, nem tudom. De nem volt téma köztünk Az ő nagybátyja volt ott a főnök, és nagyon rendes volt hozzám.

Mielőtt apát [1944.] április 4-én elvitték, ideg-összeroppanást kaptam. Akkor jöttek először a repülők Budapestet bombázni [lásd: Budapest bombázása], és Kiskőrösön keresztül mentek a Liberátorok [Az első (angol) légitámadás 1944. április 3-án érte Budapestet. Ezt követően rendszeressé váltak a légitámadások. A Liberátor sokoldalú amerikai repülőgéptípus, amelynek kifejlesztése 1939-ben kezdődött, bombázóként használták a második világháború alatt. Lásd még: légitámadások Magyarország ellen; Budapest bombázása. – A szerk.]. Úgy lefogytam, hogy a lábam szára olyan vékony volt, mint a karom. Nem is tudtam, hogy az ilyen beteg undorodik az ételtől. Egyszer anyám adott – kedvezni akart – egy csirkecombot, úgy kivágtam, hogy a falon kötött ki. Volt egy orvos, a Pál doktor, aki annak ellenére, hogy zsidó voltam, fogadott, és adott valami port.

Májusban kerültünk be a gettóba, és akkor egyszerre meggyógyultam [Kiskőrösön, a zsidó templom környékén kijelöltek kb. 30 házat gettónak, ahová a környékről is hoztak zsidókat. – A szerk.]. Az volt a hír, hogy visznek minket munkára. Nem törődtünk semmivel, csak együtt maradjunk anya meg az öcsém meg a nővérem, akkor még együtt voltunk. A gettóban szűkösen voltunk, más családokkal kellett összeköltöznünk egy házba. Én csak arra emlékszem, hogy a Ladányiné lakott velünk a gyerekeivel. Arra nem emlékszem, hogy lakott-e ott még harmadik személy is. Heten laktunk egy szobában. Össze voltunk szorulva, de megnyugodtunk, hogy elvisznek dolgozni, és valahogy együtt átvészeljük.

Apát a többi zsidóval összeszedték, és eldeportálták őket. Mi nem tudtuk, hogy Auschwitzba került, csak küldtünk neki csomagot, és visszajött megpenészedve az almás pite. Visszaküldték. A papáról az igazat csak a felszabadulás után tudtuk meg. Én még ott, Auschwitzban sem hittem el a gázkamrát. Volt ott egy debreceni orvosnő, a Gonda Klári, az azt mondta: „Ha hazamegyek, veszek gyászruhát, és meggyászolom a szüleimet.” Zsuzskával, a testvéremmel összenéztünk, hogy miket beszél ez. A mi  blokkunkban néhány stramm szlovák lány volt a felügyelő [blokova], akik állítólag már öt éve ott voltak [Az auschwitzi tábort 1940-ben állították föl. A szlovák zsidók deportálása 1942 márciusában kezdődött, ekkor érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. Lásd: deportálások Szlovákiából. – A szerk.]. Az egyik blokova, a Herta mondta, amikor füstölt a kémény: „Ott égetik a szüleiteket.” Zsuzskával megállapítottuk, hogy csak azért mondja, mert gonosz, és fájdalmat akar nekünk okozni, mert ott igazából kenyeret sütnek. Csak akkor hittem el a gázkamrát, amikor fölszabadultunk. Itt most a panzióban [Jelenleg egy panziót vezet a család. – A szerk.] sok némettel összebarátkoztunk, és elhiszem, amikor azt mondják, hogy ők nem tudták.  Ha én ott voltam, és nem tudtam, akkor ő Németországban honnan tudta volna? Ilyet el se tudott képzelni az ember.

[Auschwitzba] Június 29-én értünk ki. Előtte a gettóból kivittek a vásártéri iskolába, mert a vásártér a sínek mellett, szóval a vasúthoz közel volt. Egy éjszakát ott töltettek velünk. Onnan Kecskemétre kerültünk a téglagyárba. Ahol a téglát szárították vagy kirakták, ott volt tető, alul meg homok, ott ültünk vagy aludtunk. Ronda hely volt, de szabadon mászkáltunk, nem vigyáztak ránk. Ott nem volt csillag vagy karszalag. Ha kimehettünk volna a városba, akkor kellett volna. Két taknyos kölyök, két gimnazista vigyázott ránk. Nem szabadott pénzt vinnünk, és az egyik kislány eldobta a fűbe a pénztárcáját, mert félt, hogy ezek megtalálják. A két taknyos kölyök hülyén viselkedett, nem is mertek visszajönni a faluba. Kanadába mentek, és sose jöttek vissza. Dunyhát vittünk, párnát vittünk, néhány ruhát. Ötven kilót lehetett személyenként. Téli holmit is, hátha még akkor is ott leszünk. Próbáltunk élelmiszert vinni, zsírt, ilyesmit. Nem sok értelme volt, de akkor még nem tudtuk. Mindenütt bekopogtak, hogy van-e még ékszer, aztán elszedték, mert ijesztgettek, hogy majd ez lesz, meg az lesz, ha nem adjuk le. Elszedtek mindent. Kiértünk Auschwitzba június 29-én, Péter-Pálkor. Azokat az asszonyokat, akik festették a hajukat, a Mengele sokszor átengedte a jobb oldalra, ahol mi voltunk, a dolgozók. A másik fele meg ment a gázkamrába. Az anyám elég korán őszült, és kérdezte tőle, hogy hány éves. „Negyvenkilenc, de még azért én tudok dolgozni”, de a Mengele intett neki, hogy balra. Szóval elvette tőlünk. És az öcsémet is a gázkamrába küldte. Utána mentünk a fürdőbe, ott még a cipőmet visszakaptam, mást nem, és rongyokba öltöztünk. Innen egy olyan barakkba vittek bennünket, ami háromszáz ember számára lett volna elegendő, de ezerkétszázat zsúfoltak be. Semmi ágy vagy ilyesmi nem volt, úgy feküdtünk, mint a heringek vagy a kanalak. Ha valaki ki akart menni éjszaka, akkor ordítoztak vele, mert a sötétben mindenkire rátaposott. Egyszer én is ki akartam menni, elkapott a blokova, és jól összepofozott. Csak úgy! Minek akarok kimenni éjszaka?! Hát azért akartam kimenni a vécére, mert nappal órákig kellett sorba állni, mert kevés volt. Kilenc vagy tíz vécé volt, emberek meg ezrivel. Ötösével kellett sorba állni, akkor az elsőnek adtak egy rozsdás konzervdobozban valami szalmával meg szénával kevert, főzeléknek nevezett valamit, és azt kellett elosztani. Kenyeret is kapott az első, egy egészet, és akkor azt kellett elosztani. Ha lett volna centink, azzal mértük volna, de nem volt, csak az ujjunkkal mértünk. Hát el lehet képzelni, hogy az éhező embereknek az nem volt olyan egyszerű.

Augusztus 13-án délelőtt – emlékszem, éppen Tisá Beáv volt – vagonba tettek, és a gázkamrához vittek bennünket. Még este nyolckor is ott voltunk, és aztán később megtudtuk, hogy arra vártak, hogy kellünk-e Berlinbe dolgozni, vagy elgázosítanak. Kellettünk. De előtte megint szelektáltak bennünket. Észrevették, hogy a Zsuzska meg én nagyon hasonlítunk egymásra, ikreknek néztek. És persze, mi sem fontosabb, mint hogy az ikreket elválasszák egymástól, így Zsuzskát küldték jobb oldalra azokhoz, akik biztos a gázkamrába kerülnek. És a blokova olyan rendes volt, hogy súgta Zsuzskának, hogy „Szökjél a testvéredhez!”. A német tiszt éppen beszélgetett valakivel, és nem vette észre. Úgyhogy sikerült a Zsuzskának odaszöknie, ahol én voltam. Aztán éjfél felé adtak egy darab kenyeret, ilyen párizsifélét meg vajat, be a vagonba, és irány Berlinbe munkára. A vagonban se szalma, se semmi. Frankfurtban olyan szőnyegbombázást kaptunk, hogy csoda, hogy életben maradtunk. Elértünk Berlinbe, és ott voltunk 1945. április 26-ig kényszermunkán. Az Argus Motorenfabrikban dolgoztunk futószalagnál. Az volt a dolgunk, hogy a repülőgép cilinderjét leemeltük vagy fölemeltük, rátettük az állványra, bizonyos számú csavart belecsavaroztunk, és adtuk tovább. Ebben a munkában a testvérem hóna alatt keletkezett egy tályog. Elvitték Oranienburgba kórházba, ahol egy belga orvos megoperálta, és vissza is jött. De bizony Oranienburgból sokan nem jöttek vissza, akik betegek voltak, tüdőbajosak, vagy le voltak romolva, azokat ők gázosították el, de az én testvérem visszajött [A Berlin közelében lévő Oranienburgban a sachsenhauseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. A foglyok elgázosítása a főtábor, Sachsenhausen krematóriumában történt, bár itt nem folyt olyan mértékű megsemmisítés, mint például Auschwitzban. – A szerk.].

Amikor légiriadó volt, mindig a bunkerba kellett menni. Egy alkalommal nem mentem be a bunkerba, hanem bementem a testvéremhez, aki ott feküdt a revíren [Revier – német: (laktanyai) betegszoba – A szerk.]. Az ötórai keléstől és a tizenkét órai munkától fáradt voltam, és elaludtam az ágyán. Felállt a Zahlappell [német: létszámellenőrzés – A szerk.], és egy hiányzik. Azt hitték, megszöktem. Kerestek, kerestek, végül megtaláltak a kórházban. [Klein] Kató, a lágerälteste [Ältest, német: összekötő a lágerséf és a foglyok között. – A szerk.] kirángatott, és jól összevert. Közben odasúgta, hogy nekem muszáj téged verni. Össze is vert, de különösebb aztán nem lett belőle. Végül Zsuzska meggyógyult, és életben maradt. Itthon mindig sokat veszekedtünk egymással, de ott aztán megfogtuk egymás kezét, és rettentően ragaszkodtunk egymáshoz. Egy ágyban aludtunk, szorosan, imádtuk egymást. Viszont volt a lágerban olyan anya és leánya, akik ellopták egymástól a kenyeret. És állandóan veszekedtek. Szóval volt az ellenkezője is. Hogy az anyja és a leánya, testvérek egymást meglopták, hogy ő maradjon életben, a másikkal nem törődött. Nem is tudom, mitől van az, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan. Na de azok is emberek voltak, az anya és lánya, akik egymástól ellopták a kenyeret. Nyolcszázan dolgoztunk itt. Mind magyarok voltak, talán egy lengyel volt közöttünk, akit elfogtak a piacon, mert feketén árult szalonnát. Egy olyan harminc vagy negyven körüli parasztasszony volt. Nem volt ott semmi baja, elvolt köztünk, biztos otthon se volt sokkal jobb dolga, mint a lágerben.

Reggelire feketekávét adtak, egy darab kenyeret és egy margarint. Délben odahozták a levest kondérban. Répalevest, amiben állítólag húsnak is kellett volna lenni, de azt mondták mindig, hogy a konyhások kilopják. Ettünk volna belőle háromszor annyit is, ha adtak volna, de abból se adtak eleget. Aztán csináltak néha kenyérvizitet. Az ágyban gyűjtöttük a kenyeret, hogy majd vasárnap esszük meg. A séf elrendelt egy kenyérvizitet, mindenkitől elszedték a kenyeret, és mire este visszamentünk, kenyérleves volt a vacsora. A mi kenyerünkből. Semmiféle embernek való ételre nem emlékszem, tán nem is tudtak főzni. A barakkokban háromemeletes deszkapriccsek voltak, és két emeletes ágy össze volt tolva, hogy szélesebb legyen. Két személy kapott egy ágyat. Születtek ilyen lágerbarátságok. Azelőtt sose ismerték egymást, itt összeforrtak, mint a jó testvérek, és együtt aludtak, együtt gazdálkodtak. Pokróc volt, volt egy kályha, adtak szenet, este be lehetett fűteni, de reggelre kihűlt. Volt egy csíkos rabruha. Alul, nem is tudom, talán egy bugyi volt, amit spárgával kötött az ember a nyakába, mert gumi biztos nem volt benne. Nekem saját cipőm volt, de akinek a cipője tönkrement, faklumpát kapott. Persze csak egy ruha volt. Nem mostuk. De volt, amit kimostunk, pulóvert vagy valami ilyesmit, és a napon szárítottuk. Megjelentek a tetűk, mert hoztak egy csomó férfiinget blúz helyett, ami nem volt fertőtlenítve. Forró vízben kimostuk, azt hittük, hogy elpusztulnak a tetűk, de nem lehetett kiirtani. Ez már egész a vége felé volt.

Bombázták Berlint, éjszaka olyan világosság volt a Sztálin-gyertyáktól [Sztálin-gyertya – ejtőernyővel alábocsátott szerkezet, amely szinte nappali világosságot árasztva, megvilágítja a bombázni kívánt célpontokat. – A szerk.], és mi Berlin határában voltunk, Berlin-Schönholtzban volt ez a láger. Április 26-án összeállították a menetet, és gyerünk! Élelem nélkül, fáradt, kimerült embereket hajszolni az országúton. Hamburg felé, északnak mentünk Krempendorfig. Azt mondták, hogy hatvan kilométerre van az Északi-tenger, és hogy oda akarnak vinni bennünket. Én már itthon hallottam a mendemondát, hogy ott föltettek volna bennünket hajóra, azt mondták volna, hogy visznek Palesztinába, és elsüllyesztették volna. Lehet, hogy ez volt a szándékuk, de nem volt rá idejük, mert hatvan kilométerre utolértek az oroszok. Azok szabadítottak föl.

Mennyien szabadultunk? Hát, nem sokan. Onnan is küldtek gázkamrába betegeket. Aztán akik már elhullottak. Közvetlenül lehet, hogy ötven embert kinyírtak. Volt egy, akit kisgyilkosnak hívtunk. Kivittek bennünket a hülyék még áprilisban is sáncot ásni, már semmi értelme nem volt. Volt egy szabadkai lány, a gyilkos azt mondta neki, hogy szaladjál csak előre, ő előreszaladt szegény, és hátulról lelőtte. Mert ugye szökni akart. Hova szökött volna?! Előtte-utána csak a nagy pusztaság volt. Az oroszok szabadítottak föl. Beköltöztünk egy elhagyott házba, és a jó cipőmet, amiben még a lúdtalpbetét is benne volt, eldobtam, mert találtam a padláson egy remek, lábamra illő barna csizmát, nagyon csinosat. Ez Krempendorfban volt. És én, naiv, ugye földön aludtunk ott egy padlós szobában, és odatettem a lábamhoz. Éjszaka a bárisnyák [orosz asszonyok] bejöttek, röhögtek, visítoztak, és elvitték a csizmámat. Keresték a németeket, közben minket is kiraboltak. Nem emlékszem rá, hogy miben jöttem, azt hiszem, mezítláb. De már május volt. Árok szélén találtunk cipőt.  Zabráltam egy télikabátot is, nem tudom, minek, csak azért mert… mert végre szabad voltam, és akkor egy férfi azt mondta a feleségének, hogy „Nézd, ott a kabátod!”. Ahova bementünk házba ennivalót kérni, adtak valami befőttet, zöldbabot, savanyú-édest, olyat még sosem ettem, és akkor mondta a fiatalasszony, hogy az ő ura a Wehrmachtnál szolgált. Egyszerre mind wehrmachtos lett, egy se volt gestapós. De nem foglalkoztunk ilyesmivel. Fölültünk egy kocsira, amit megraktunk a zabrált, rablott holmikkal, amit aztán pár kilométer után elvettek tőlünk az oroszok, és aztán gyalogoltunk tovább.

Május 2-án vagy 3-án szabadultunk föl, és június 5-én értünk haza. Egy hónapig jöttünk, két makói lánnyal együtt voltunk négyen. Krakkóig gyalog mentünk. Addigra már jó állapotban voltunk, már meghíztunk. Útközben találtunk egy  kis zsák aszalt almát meg tízkilónyi kristálycukrot, és akkor két téglát az erdőben összetettünk, alágyújtottunk, és főztünk magunknak az aszalt almából kompótot. Volt még búza, amit belefőztünk ebbe a masszába, és ettől úgy kigömbölyödtünk. A hajunk is kinőtt. Krakkóban ültünk a maradék holminkon, egyszer csak jönnek magyar fiúk, az egyiket Klein Lacinak hívták, kolozsvári zsidó fiú volt. Kérdezték: „Vannak itt magyarok? Vannak itt magyarok?” Jaj, mindnyájan odaszaladtunk. És összeszedtek bennünket, és vonatszerelvénnyel hoztak haza Kolozsváron keresztül Budapestig. És elmesélték, hogy az a román vasgárdista, akit a németek mellénk adtak mint kísérőt, vitt volna minket Belorussziába kényszermunkára, mert az oroszok azt mondták, ha tudtunk dolgozni a németeknek, akkor dolgozzunk nekik is. Azt hitték a hülyék, hogy önként mentünk. Elmesélték, hogy agyonverték azt a vasgárdistát, és megtalálták nála a menetlevelet. Vitte volna őket kényszermunkára Oroszországba.

Utólag, mikor már itthon voltunk, megállapítottam, hogy minket az tartott életben, hogy egymást támogattuk vagy vigyáztunk egymásra. Meg az, hogy nem hittük el a gázkamrát. Hogy azért kell mindent kibírni, a hideget, a meleget, az éhezést, az ütést, a verést, mert a szüleinkkel meg a testvérünkkel találkozni kell. Talán ha elhisszük, hogy van gázkamra, nem lett volna erőnk mindezt kibírni. Zsuzska további életéről nem mesélek, mert nem akarja a nyilvánosságot.

Amikor Pestre értünk, kaptunk háromezer pengőt. Azt hittük, milyen sok, és egy szandált lehetett érte kapni. Akkor már infláció volt. Ahogy hazaértünk, kiderült, hogy a zsidó fiúk már októberben otthon voltak, mert munkaszolgálatosok voltak benn az országban. Összezabráltak ágyneműt meg mindent, és nekünk nem adtak. Az egyik összeszedte a zsidó javakat, szervizeket, minden drágaságot, és a padláson tárolta. 1949-ben disszidáltak, és akkor tudtuk meg, hogy mennyi ágynemű volt a padlásán. Hát ehhez szólj hozzá! Zsidó véreink. Aztán volt olyan is, aki azt mondta, hogy elvitték az oroszok a holminkat. Volt, aki visszaadta, pedig nem is jutott eszünkbe. Vidéken volt egy suszternek a lánya, és az jött szólni, hogy nála van egy vég damaszt. Anyagot, ruhaanyagot, amit a szomszédban hagytam, nem kaptam vissza, a nagylábosra pedig azt mondta a barátnőm, hogy az oroszok elvitték.

Negyvennyolcan jöttünk haza, de abból csak nyolcan voltunk nők. Mert a férfiak közül sokan maradtak az országban munkaszolgálatokon, és nem volt olyan rossz dolguk. Megcsinálták a népkonyhát, ott kaptunk enni a Jointtól, a Joint adott pénzt a konyhára. Aztán amikor annak vége volt, akkor a legtöbbje ment ki Izraelba vagy Nyugatra, szóval elhagyták az országot.

Vidámak voltunk, táncoltunk a visszamaradt fiatalokkal, de csak háznál. Nyilvános helyen nem buliztunk. Fiatalok voltunk, egészségesek, megmaradtunk. A falubeliekkel nem volt baj. Hízelegtek, nem győztünk eleget tenni az ebédmeghívásoknak. Azok a keresztények, akikkel azelőtt is nagyon jó viszonyban voltunk, lepedőt adtak meg mindent. Nem hiszem, hogy tudták, mennyi szenvedést éltek meg a zsidók. Nem nagyon szerettünk erről beszélgetni. Úgysem hitték volna el. Volt olyan szemét alak – akivel pedig jóban voltunk, a szomszédunk volt, –, aki azt mondta, hogy Auschwitz egy keltetőgép volt. Tudod mit jelent ez? Hogy többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek. És még valami! Elárulták, hogy ki mit lopott. Egy nyilas egy rekamiét. Elmentünk, mondtuk, hogy az a mienk. Meg is kaptuk. Egy másik keresztény elárulta, hova került a varrógépünk. Egymást elárulták, hogy ki mit lopott a gettóból.

A házunk megmaradt. Egy hentes lakott benne, akivel aztán összebarátkoztunk, ő is összehúzódott, és mi is ott laktunk. Egy kiló zsírt kaptunk bérként egy hónapban, mert hentes volt. Akkor az nagy érték volt, elég volt arra, hogy ne haljunk éhen. Aztán egy darabig kinyitottuk a kézimunkaüzletet, ketten dolgoztunk ott. Nem jött senki, nem kellett fonal meg ilyesmi, hát bezártunk.

A házból elmentek a hentesék. 1945-ben az orosz fogságból hazajött a jövendőbeli férjem, a húgával együtt odajött lakni, és 1947-ben ott nyitott üzletet, a mi házunkban. Textiles volt. A háború előtt, mielőtt munkaszolgálatra kellett mennie, Kiskőrösön dolgozott egy textilkereskedő zsidó családnál. Lehet, hogy kinézte magának, hogy itt van egy lány, és ha elveszem, akkor ez a ház az enyém lesz, mert aztán elhatároztuk, hogy összeházasodunk. A húgával vitte az üzletet pár hónapig, de a húga férjhez ment, és neki meg kellett nősülnie. Talán alkalmasnak talált arra, hogy majd én segítek neki. A testvéremnek kifizettük a fél házat, és a ház a miénk lett. A férjem nagyon ügyes volt, jól ment akkoriban, és mindent átépítettünk.

A férjem családja – a Ganz család – Maroshévízről származott [Maroshévíz (korábban, majd 1920 után is: Topliţa) – nagy kiterjedésű nagyközség volt Maros-Torda vm.-ben, a Kelemen-havasokból leúsztatott fát itt dolgozták föl a két nagy fűrésztelepen. A tutajozás központja volt, 1920-ban 6000 (1910-ben 7400) főnyi lakossággal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Mindig azt hallottam, hogy a pogrom elől elmenekültek, nem tudom, hányban, valamikor az első világháború alatt. Heten voltak testvérek, négyen még ott születettek, a férjem 1917-ben már Makón. Makón nagyon vallásos volt a hitközség, és ők is már három-négy évesen éjszaka mentek a héderbe tanulni. Előbb tudtak jiddisül, mint magyarul, mert otthon így beszéltek. Mindegyik gyereknek hagyományos zsidó neve volt. A legidősebb lány Eszter volt, az utána következő fiút Izraelnek hívták, aztán Hermannak, Árminnak – az volt az én férjem, de aztán magyarosította Endrére. A többi lány Rózsi, Regina, Peri, akit Matildnak hívtak, de nem tetszett neki ez a név, és azóta is Perinek hívják. Persze vannak keresztények, akik nem tudják, hogy Peri, és Terinek szólítják.

1926-ban, amikor a hetedik gyerek másfél éves volt, újból terhes lett az édesanyjuk, és azt mondta a rabbi, hogy nem szülheti meg a nyolcadik gyereket, mert gyereke lehet, hogy lesz, de ő nem. És akkor egy bábaasszony elvette, és szegény vérmérgezésben nagyon rövid idő alatt, egy-két nap alatt meghalt. A család lelke és anyagi bázisa az anyjuk volt. Vegyeskereskedésük volt, ahol mindent árultak, és mikor meghalt az anyjuk, vége volt a jólétnek. Az apja, Ganz Salamon kárpitos volt, nem tudott üzletelni, hadikölcsönbe fektette a pénzüket, tönkrementek, és ott álltak egy fillér nélkül. Ott maradt a hét gyerek árván. De az 1905-ben született legidősebb már huszonegy éves volt, a következő tizennyolc, úgyhogy a nagyok nevelték a kicsiket. A lányok otthon voltak, a legidősebb fiú elment egy gazdag családhoz felügyelőnek vagy ispánnak, ilyen megbízható alkalmazottnak, és az a gazdag család segítette őket krumplival meg olyan termékekkel, ami akkor divat volt.

Mielőtt szegény anyósom meghalt, meghagyta az urának, hogy nősüljön meg. Elég hamar elvett egy másik nőt Máramarosszigetről. A faluból, ahonnan eljöttek, egy asszony megözvegyült a háborúban, azt ajánlották, és azt vette el. Nem volt vele különösebb baj. Nem volt egy kedves nő, nem ragaszkodott különösen a gyerekekhez, de nem is bántotta őket. Cili néninek hívta ezt a mostohát, mert már nagyok voltak. Az én uram is már nyolc éves volt, az utána következő pedig hat éves. A kicsi másfél éves volt, ő anyukának hívta. Nagyon bölcs asszonynak találták, még ma is emlegetik, hogy Cili néni ezt mondta, vagy azt mondta. Később a legidősebb fiú, Izrael, aki 1907-ben született Maroshévízen, feleségül vette Cili néni húgát, Davidovics Dórát. Izrael feleségét és a gyermekeit Auschwitzba hurcolták, Jolika tizennégy, Magdika nyolc, József hét, Eszter négy éves volt, és ott pusztultak el 1944-ben. Izrael Günskirchenből hazajött, 1946-ban feleségül vette Berkovics Helént, majd 1957-ben kivándoroltak Izraelbe.

Egy idő múlva elköltöztek [Ganz Salamon és családja] Makóról Kiskunhalasra, és ott a hitközség segítette őket. A lányuk, Regina lassan tizenhat éves lett, megtanult fehérneműt varrni, férfiingeket, női hálóingeket, kombinékat, hogy önállóan megélhessen. Átjött Kiskőrösre, lakást bérelt, és ott dolgozott. Nagyon szépen dolgozott, házakhoz hívták, nagyon szerették. A másik sógornőm, a Peri, miután elvégezte az elemit, szintén átjött, tanult a testvére mellett, és segített neki, és akkor ketten dolgoztak. Aztán jött a többi testvér, és mindenki együtt lakott, egy lakásban, a leendő férjem is, a testvére, Herman és még a legidősebb lány is [Eszter]. Ő meg egy szabóságban dolgozott mint varrónő. Szóval eltartották magukat. Egészen így volt ez a deportálásig. Ganz Salamon Kiskunhalason halt meg 1954-ben.

A férjem hat osztályt járt, de nagyon intelligens volt. Regényeket nemigen olvasott, de a lexikonokat, amikhez hozzájutott, mind kiolvasta, úgyhogy nagy tudása volt. Mindenhez értett, mindenhez hozzá tudott szólni, és szédületesen számolt. Pillanatok alatt kiszámolta a vevőnek, hogy mennyit fog fizetni, aki aztán kért egy ceruzát, hogy utánaszámoljon, mert nem bízott, és legnagyobb csalódására fillérre egyezett. Van egy technikája a fejszámolásnak, és ezt nagyon értette. Nagyon szerették a vevők, szép fiú volt, és ha egy kicsit megsimogatta őket, akkor biztos, hogy hozzánk jöttek vásárolni.

Inasnak egy nagykereskedésbe ment Kunszentmiklósra, ahol tejben-vajban fürösztötték. Megbecsülték, szerették, mert minden munkát elvégzett, a kerti munkát is, meg a gyereket is ringatta, ha kellett, meg az üzletben is, meg takarított. Nagyon ügyes volt. Ott aztán nem sajnálták tőle a libamájat meg a libatöpörtyűt meg semmiféle finomságot. Az üzletben is volt mogyoró meg mazsola, éppen belenyúlt, mikor bejött a gazdája, de nem kapott ki érte. Szóval jó sora volt. Aztán elhelyezkedett Kiskőrösön mint segéd.

1937-ben behívták katonának. Ő még rendes katona volt húszéves korában. Később átminősítették munkaszolgálatosnak [lásd: munkaszolgálat (musz)], és akkor kikerült a frontra. Nem volt túlságosan rossz soruk, mert egy German Trajan nevű román főnökük volt, és jól bánt velük. Nem engedte az antiszemitizmust, és a többihez képest jó soruk volt. Bátyjával, Hermannal együtt voltak a Donnál [lásd Don-kanyar], egymást mentették meg, amikor mindketten megkapták a flekktífuszt. Vigyáztak egymásra, hogy havat ne egyenek, mert aki betegségében havat evett, biztosan meghalt. Az orosz áttörés [1943. január 12–14.] után fogságba esett. A hátizsákját átlőtték, de ő megmaradt, és két és fél évig volt fogságban Pambokban [Pambok nevű helység nincs a térképen, az örményországi Szevan tó partján van Pambak. – A szerk.]. Ott is mindig helyezkedett. Volt egy colstokja… és a Szovjetunióban akkor, ha valakinek volt egy colstokja, az inzsenyir [mérnök] volt. És őneki volt colstokja. Ott is üzletelt. Lopott az élelmiszerraktárból, aztán eladta a többieknek. Zseniális üzletember volt. Úgy lopott, hogy amikor ment ki a raktárból, belepottyantotta a konzervdobozokat az ajtó mellett álló esővíztárolóba, aztán kereshették. Ott nem kereste senki. Mikor alkalma volt rá, akkor kiszedte. De sokszor volt, hogy lebukott, akkor kenyéren és vízen bunkerba csukták. De jóképű fiú volt, az oroszok közt is mindig akadt egy nő, aki segített neki. Amit ezzel az üzleteléssel keresett, azon gyűrűket, ékszereket vett. Azt hitte, hogy itthon majd abból nyit üzletet. Csinált magának egy dupla fenekű koffert fából, úgy nézett ki, mint egy katonaláda. Amikor lehetett jelentkezni, hogy a kisebbségeket hazaengedik, hazajöttek. És amikor Románián mentek keresztül, fölugrott egy orosz katona a vagonjukba, fölemelte a bőröndöt, és elvitte. Annyija maradt csak, hogy vett öt kiló sót Romániában. Ott volt, itthon pedig igen nagy kincs volt.

A férjem húga, Regina még a háború alatt férjhez ment Foktőre [Bács-Kiskun m.] Sebők Antalhoz. Az anyósa nagyon megbecsülte, jó sora volt. Mindenük megvolt. Őket Ausztriába deportálták. Auschwitzba csak az került a családból, aki Kiskőrösön volt. A bátyjuk felesége a négy gyerekkel mind odaveszett, de Izrael hazajött a munkaszolgálatból. Amikor ezek a deportálási dolgok jöttek, akkor Peri Kiskőrösről elment Reginához Foktőre, úgyhogy ők együtt kerültek a szegedi gettóból Ausztriába, tehát a család együtt volt, az öregek is ott voltak, mindenki ott volt. Ott más volt a helyzet. Német tiszteknek dolgoztak, így sokszor vittek haza ennivalót a családnak. Mikor 1945-ben hazajöttek, Regina megtudta, hogy a férje Balfon fekszik betegen, és elment érte [Ahogy közeledett a Vörös Hadsereg Budapest felé, a nyilasok a munkaszolgálatos századokat a Hegyeshalom–Sopron-Kőszeg vonalra igyekeztek átvezényelni, hogy elvégezzék azokat a munkálatokat a nyugati határ mentén, melyeket Bécs védelme megkövetelt. Randolph L. Braham szerint ezeknek a munkaszolgálatosoknak a helyzete hasonlatos volt a leghírhedtebb koncentrációs táborokban lévők helyzetéhez, különösen „Fertőrákoson, Balfon és Hidegségben, Sopron és Kőszeg környékén”. – A szerk.]. De ott mind tífuszosok voltak, tetvesek, szörnyű körülmények között, elhagyatva. Összeszövetkezett magyar katonákkal, és kilopták a férjét úgy, hogy letakarták, azt mondták, már nem él, viszik eltemetni. Meg is mentette. Hazahozta, és meggyógyította. Aztán a férje abban az évben halt meg, mint az én szegény uram [1974]. Van két fiuk. András 1947-ben született Budapesten, építésztechnikus, nős, van egy lánya és egy fia. 1980-ban kimentek Kanadába. A fia sokat jár haza, itt akar családot alapítani. Gyuri 1949-ben született Budapesten, elektrotechnikus, nős, neki is van egy fia meg egy lánya, ők is kimentek Kanadába. A fia hazajött, itt nősült, valahogy nem akart ott gyökeret  ereszteni.

1947-ben férjhez ment a húga [Peri] egy hercegszántói fiúhoz. Az esküvőjét még ott rendeztük Kiskőrösön, nagy esküvő volt. A sógornőm nagyon szép lány volt. A sógorom nem volt olyan szép fiú, viszont gazdag volt, és nagyon jó házasság lett belőle, végig együtt maradtak. Szegény sógorom pár évvel ezelőtt meghalt.

A férjem szülei Kiskunhalason laktak, huszonhat kilométerre Kiskőröstől. Egy kicsit szűkösen éltek, de a hitközség is segítette őket meg a gyerekek is. Szép lakásuk volt, a hitközség odaadta nekik az egyik régi sakterlakást, mert akkor már csak egy sakter volt. Azelőtt volt három is meg kántor is. Már megvolt a kisbaba, amikor oda átmentünk, és hüpe alatt megesküdtünk. Kiskőrösön pedig elvitt az anyakönyvvezetőhöz. Nem volt nagy lakodalom. Lehet, hogy a testvérek ott voltak, már nem emlékszem. Hát mi kell, amikor a gyerek már három hónapos?

Nem voltunk kóserok, de a szülőkre való tekintettel minden ünnepet látványosan megtartottunk: a férjem elment a templomba, volt szédereste, Jom Kipur, Ros Hasóne [Ros Hásáná], szóval a nagyobb ünnepek. Az uram nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy az ünnepeket tartsuk közösen, és én szívesen meg is tartottam. De szombaton bizony hátulról árultunk. Az apósom egy szakállas ember volt, de modern volt, nem szólta meg érte a gyerekeit. A férjemnek voltak textil-nagykereskedő ismerősei Pesten, és amikor hazajött, mindjárt elkezdett vásározni. Aztán, amikor már a házunkban volt az üzletet, akkor én maradtam az üzletben, ő kiment a piacra valami alkalmazottal, és ott árult vagy a vásárban. A nagykereskedők adtak neki hitelbe árut úgy, hogy hétfőn följött Pestre, levitte az árut, kedden elment vele a vásárba, és szerdán följött Pestre, és kifizette azt, amit hétfőn elvitt. Olyan szép áru volt, hogy az utolsó centiig el tudta adni. Nagyon értett hozzá, hogy mit kell venni, tudta, hogy melyik népviseletnek, melyik falunak mi kell. Szóval nagyon jól ment az üzlet, egyre kevesebb árut kellett hitelbe venni, aztán pár hónap múlva már nem kellett hitelbe vásárolni, mert megkerestünk annyi pénzt, hogy készpénzzel megvette, és árultuk kétfelé.

Amikor a cégtáblát tették ki, Ganz Árminnak hívták a leendő férjemet. Akkor magyarosította a Ganzot Gárdonyira, és az Ármint is megváltoztatta. Mivel kicsi kora óta Bandinak hívták, annak ellenére, hogy Ármin volt a neve, a Bandihoz változtatta meg Endrére. A faluban is mindenki Bandinak hívta, és az Endre nyugodtan lehetett továbbra is Bandi. Ez egy jó ötlet volt, így lett Gárdonyi Endre, és az került ki a cégtáblára.

A házasságkötéskor is már ez a magyarosított név volt. Jutka, a legidősebb lányom 1948-ban született, az esküvő is 1948-ban volt. Akkor már megvolt az első gyermek, de nem volt lényeges. Az anyakönyvvezető volt az egyik tanúm, a másik meg valami fölszedett ember, aki éppen arra járt. Szóval semmi cécó. Pali 1949-ben született, nagyon örültünk, hogy fiú lett. A harmadik gyerekem, Klári 1954-ben született.

Kiskőrösön átépítettük a házunkat, de mindenből a legszebbet: rózsával volt borítva, üvegtető a vaskaputól, hogy még ott se ázzon meg az ember, az is rózsával fölfuttatva, széles salakutak a garázshoz, ahol csak egy motor állt, mert akkor, az ötvenes években még nem lehetett autót vásárolni [Az ötvenes években az autóhasználat egyre inkább egy szűk, állami és pártelit monopóliuma lett. 1950-től kezdve gyakorlatilag eltűntek az utakról a magántulajdonú autók. Egy minisztertanácsi rendelet értelmében üzemanyaghoz csak vásárlási könyv vagy utalvány ellenében lehetett hozzájutni, utalványt pedig csak az kaphatott, aki igazolni tudta, hogy munkájához nélkülözhetetlen a gépkocsi. (Azoknak, akiket a munkakörük nem jogosított fel autóhasználatra, gépkocsijukat föl kellett ajánlaniuk megvételre az államnak.) Az 1950-es 13 000 fölötti darabszámról a gépkocsik száma így kb. 5000-rel csökkent, magántulajdonban pedig mindössze kb. egy-két ezer gépkocsi maradt. 1956-ban kb. 30%-kal kisebb volt a forgalomban lévő személygépkocsik száma (10 500), mint 1938-ban (15 000), s ezek többsége is állami tulajdonban volt. 1957-ben kétszáz Wartburgot és háromszáz Moszkvicsot hoztak "egyéni tulajdonosok" számára forgalomba. Magánszemélyek a munkaterületük szerinti minisztériumhoz nyújthatták be gépkocsi-vásárlási kérelmüket. (Majtényi György „Automobilizmus” c. cikke alapján, www.archivnet.hu.) – A szerk.]. Isten ments, mindjárt lecsukták volna az embert, ha egy autót vesz. Akkor jól ment nekünk.

A férjem 1948-ban, még mielőtt államosítottak volna [lásd: a kiskereskedelem államosítása], becsukta az üzletet, mert volt a Szovjetunióban, és tudta, hogy ez be fog következni. Eladta. Még a pultot is eladtuk. A földműves-szövetkezet jött a házunkba, tejcsarnokot nyitottak. És úgy, hogy tőlünk nem vettek el semmit. Ez a férjem előrelátásából fakadt. Azt is tudta, hogy ha csak egy négyzetméter szőlőt vesz is valaki, már kulák lesz [lásd: kulákok Magyarországon], tehát a világon semmit nem vettünk, csak a pénzt gyűjtöttük. Nem vettünk semmiféle látható vagyont, pedig Kiskőrösön divat volt tanyát vagy egy szőlőt vagy földet vagy ilyesmit venni, mindenki azt hitte, hogy abból meg lehet élni. A férjem elment ecetgyári segédmunkásnak három műszakba, én pedig elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot, és a Szarvas szállodában helyezkedtem el. A testvérem férje volt ott a főnök, és akkor kitalálták, hogy összeférhetetlen, hogy a sógornő ott dolgozzon. Nem volt gond, volt ez a könyvelői papírom, és elmentem a szeszfőzdébe anyagkönyvelőnek. A férjemnek az ecetgyárban hatszáz forint volt a fizetése, nekem a szeszfőzdében kilencszáz. A szeszfőzde nagyon jól fizetett. Szóval anyagi gondjaink akkor se voltak. Volt később egy bejárónő, aki főzött meg a gyerekekre vigyázott, de 1953-ban már terhes voltam, 1954-ben otthagytam az állásomat, mert megszületett Klári. A férjem pedig 1953-ban – akkor már Nagy Imre volt a miniszterelnök – elment a földműves szövetkezethez, elvállalt egy gebines boltot, ami azt jelentette, hogy jutalékosok voltunk [Gebines – vendéglátó vagy kereskedelmi kisvállalkozó, aki meghatározott összeg fejében szoros elszámolási kötelezettség nélkül gazdálkodhat. Tulajdonképpen az államosításkor megszüntetett magán kiskereskedelem felemás visszacsempészése a gazdaságba, amelynek keretében valamely, a szocializmusban politikailag szalonképes gazdálkodó egység (vállalat vagy szövetkezet) működtetésre bérbe ad egy vendéglőt vagy üzletet a forgalom meghatározott százalékáért. – A szerk.].

Megszületett a kislány, a gyerekekre egy bejárónő vigyázott, aki reggel hatkor jött, és délután négyig vagy hatig, ameddig dolgoztunk, addig ott volt. Én pedig a férjemnek segítettem a boltban. Dudi nénit Klári jobban szerette, mint engem, mert többet volt vele. A nagyobbakat nem kellett kísérni, egyedül elmentek. Közel volt minden, országúton se kellett átmenni. Óvodába is jártak előtte, ott is szerették őket az óvó nénik. Jó, bizalmas viszonyban voltunk, adtunk kölcsön az óvó néninek, de aztán megadta. Falun ez így szokás.

Az 1956-os forradalom Kiskőrösön úgy zajlott le, hogy két-három forrófejű diák ledöntötte a szovjet emlékművet, talán a temetőben is valami szobrot, de semmi különös nem történt. Mi ugyan zsidók voltunk, de nem bántott minket senki. A sógorom mesélte később, hogy ő odakészítette a baltát. Hát ő párttag volt, meg vezető a ktsz-ben [Ktsz – a kisipari termelőszövetkezet rövidítése. Mivel szolgáltató és javító tevékenységükre továbbra is szükség volt, ezért az 1948-tól kezdődően irreálisan magas adókkal tevékenységük beszüntetésére kényszerített iparosokat kisipari szövetkezetekbe tömörítették. Így lett például a suszterből a Cipőjavító Ktsz. dolgozója. – A szerk.]. Mi nem voltunk se párttagok, se vezetők.

Sőt jöttek a jó barátok, a keresztények, s mintha vigyáznának ránk. Úgy tűnt, minta nyugtatni akarnának, hogy nem kell félni. Csodálkoztunk, hogy miért mondanak ilyeneket, hát félni is kell? Például a barátnőm férje, aki a harmincas években, még tizenhét éves korában nyilas [lásd: nyilasok] volt, odajött hozzánk barátságosan: „Nincs ennek vége, de nem köll félni!” Aztán egy asszony, akinek egy vendéglője volt, ő is odajött, amikor kint árultunk a piacon, és azt súgta: „Gyerekek, menjetek haza, nem lehet tudni, mi történik itt, menjetek haza, de gyorsan!” Tehát féltettek minket.

Ugyanúgy árultunk tovább, mint addig. A nép veszettül vásárolt, szabadulni akart a pénztől, gondolom, volt egy kis infláció is, úgyhogy mi azzal foglalkoztunk, hogy pénzt keressünk. Az ottani iparosok és a gazdák ingyen vitték fel Pestre teherautóval a bort meg a hízott libát. Úgy érezték, hogy segíteni kell a forradalmárokat. Szóval, szívügyüknek tekintették, hogy a pesti forradalmárokat segítsék. Így a teherautóval, amivel mi mentünk áruért Pestre, azon ők vitték a bort, visszafelé pedig mi hoztuk Kiskőrösre a textilárut, amit aztán nem volt művészet eladni. Mert mindenki vásárolt.

Mint mindenki, mi is elhatároztuk, hogy elmegyünk [lásd: disszidálás]. Annak, hogy mégsem vándoroltunk ki, az volt az oka, hogy senki se árulta el nekem, hogy amikor egy ilyen magamfajta átlépi a határt, akkor a Joint a hóna alá nyúl, lakást ad, étkezni lehet menni, és ad némi zsebpénzt is. Én attól féltem, hogyha elindulok a három gyerekemmel, akkor éhen halunk. Ha volt is pénzünk, azt nem mertük volna magunkkal vinni, mert féltünk, hátha megtalálják. Csak évtizedek után tudtam meg, hogy nem kellett félni, a Joint azonnal a hóna alá nyúlt a zsidó menekültnek, és mindennel ellátta őket. Pár hónapot kellett várni, de azt jó körülmények között várták. Ezt onnan tudom, mert aztán 1981-ben, a második generáció közül három család disszidált, Regina [a férj húga] fiai és Herman [a férj bátyja] fia, és ők mesélték, hogy a Jointnál segítették őket, pedig közülük kettőnek keresztény volt a felesége. Kanadába mentek, nem Izraelbe.

1957 után még tovább dolgoztunk a boltban 1960-ig [azaz a földműves-szövetkezettől 1953-ban elvállalt gebines boltban], míg a férjemet el nem vitték a többi volt vezetővel együtt. Akkor kerültek ők sorra. Előzőleg a gépállomásról meg állami gazdaságból vitték el a vezetőket. Beosztották, hogy mikor kit kell letartóztatni mindenféle kitalált mesével. Az én uramat mindenfélével vádolták, olyan hülyeségekkel, amik nem történtek meg. Például: maradékot árultunk, és az sokszor hosszabb volt, mint amennyi rá volt írva, és akkor az megmaradt az üzletben. Ezt leltároknál mindig befizettük mint többletet. Tehát nem lehetett azzal vádolni minket, hogy elsikkasztjuk vagy lopunk. Erre azt mondták, hogy átadtuk másik boltvezetőnek, hogy a leltárból elmenekítettük. Meg ilyen hülyeségeket. Az alkalmazottainkat próbálták erre-arra rábírni, de mi olyan jól bántunk velük, hogy egyet se sikerült nekik befűzni.

Én tudtam az adminisztrációs dolgokat, szépen mindent elrendeztem, ahogy kell, az ügyvéddel megbeszéltük a dolgokat, és nem is volt semmi baj a tárgyaláson. A föllebbezés után nyolc hónapra ítélték, majd a végső föllebbezéssel hat hónapi fölfüggesztettet kapott. Annak ellenére, hogy hat hónapig már ült. De nemcsak ő, mindenki, akit akkor lefogtak. Odajöttek hozzám a tót asszonyok, amikor vitték a tárgyalásra, hogy borzasztó, hogy a Bandikát így viszik, és jóformán könnyek voltak a szemükben. Amikor elvitték az uramat, megcsináltam a leltárt, és becsuktunk. Megszűnt ez az üzlet.

A sógornőm, Regina és a férje, Anti Kalocsáról fölmentek Pestre lakni. Regina elhatározta, hogy mindegyik testvére jöjjön föl, ne csak ő legyen Pesten. Mikor az uram hat hónap után kiszabadult, és megnyugodtak a kedélyek, Regina azt mondta: „Gyertek föl, Bandikám, ne maradj itt utolsó zsidónak a faluban, gyertek föl Pestre lakni!”

Úgy gondoltuk, hogy majd itt nem kezdenek ki bennünket, békésen élünk. De hát mit ad Isten, a mellettünk lévő házban lakott egy párttitkár, aki természetesen följelentett, hogy semmi engedélyem nincs – már akkor is kiadtunk fizetővendég-szobákat. Aztán állandóan szekíroztak a belügyesek a vendégek miatt, akik között nyugatiak is voltak. Meg jöttek a rendőrök, még éjszaka is. Szóval a rendszerváltozásig nem volt nyugtom a hatóságoktól, és sokat rettegtem, de átvészeltem. Mindig nagy szerencsém volt, bármivel följelentettek és idejöttek, a vendégek éppen itthon se voltak, aznap volt a takarítóasszony, gyönyörű rend volt mindenhol, a legnagyobb tisztaság és csend, minden ellenkező följelentéssel szemben. Megúsztam.

Először följött az uram. Reginánál lakott, és állást vállalt egy textil-nagykereskedésben, akiket még régről ismert. Időnként följártam hozzá, és elkezdtünk lakást vagy telket vagy házat keresni. Nem volt könnyű. Végül egy irodán keresztül rátaláltunk erre a telekre. Ennek a teleknek, ahol most vagyunk, az a meséje, hogy meghalt a tulajdonos, az örökösök pedig el akarták adni. Az egyik felét a mostani telekszomszédunk vette meg, a másik felét egy ember, aki újságot árult a Moszkva téren. Badacsonyban volt egy szőlője, annak az árából akart építkezni. De a badacsonyi szőlőt időközben kisajátították, és egy fillérje se volt. A telekre pedig építési kötelezettség volt, amit pénz híján nem tudott teljesíteni, így el kellett adnia. És hivatalosan kellett szegénynek eladni negyvenezer forintért, mert annyiért vette. De hát évekkel azelőtt vette, és mi annyiért kaptuk meg, igaz, hogy akkor húsz százalék volt az illeték, tehát még tízezret rá, és ötvenezer forintért jutottunk a telekhez 1961-ben. Aztán egy szövetkezettel fölépíttettük ezt a házat, akkor még lapos tetővel. 1992-ben építettük rá a tetőteret, akkor bővítettünk.

A fizetővendég-szoba úgy jutott eszünkbe, hogy egyszer láttunk egy papírt, hogy ajánlja fel fölösleges szobáját az IBUSZ-nak. Akkor csak Ibusz volt. Amikor ez a ház fölépült, akkor úgy gondoltuk, hogy van fölösleges szoba. Fönt volt két szoba meg egy kicsi szoba. Mi itt laktunk lent, és a földszinten is kialakítottunk még két szobát a szeneskamrából és a mosókonyhából. Mosókonyha nem kellett, mert a konyhában volt a mosógép, szén meg azért nem kellett, mert protekcióval el tudtuk intézni, hogy a Gázművek csinált nekünk gázkazánt, és az egész házat azzal tudtuk fűteni. Nem kellett tüzelni, csak megnyomni egy gombot, és meleg volt az egész lakás. Akkor aztán ott is építettünk fürdőszobát meg vécét, és kiadtuk azt a két szobát is. A keletnémet követség küldte a vendégeket, ilyen hivatalos vendégeket, úgyhogy sokszor több volt a vendég, mint amennyi hely volt. Jól ment. Én főállásban csináltam, az uram a főállás mellett besegített, később Pali is, de ő egy héten egyszer jött csak, mert állásban volt.

Eleinte olyan szegények voltunk, hogy nem vettem vajat, mert spóroltam. De aztán beindult az üzlet. 1963-ban a Budapest Touristhoz szerződtem, az időnként küldött vendégeket, akkor még csak németeket, aztán néha Nyugatról is. Volt olyan időszak, amikor mondták a pultosok, hogy le vagyok tiltva, nyugati vendéget nem küldhetnek hozzám. De nem nagyon izgatott, nem kellett nekem nyugati vendég, jó volt nekem a keletnémet is.

Németül már első elemitől tanultam, de iskolában valahogy nem lehet megtanulni. De aztán barátkoztam ezekkel a németekkel, és úgy megtanultam, hogy a német nyelvvel nem volt semmi problémám. Mindig figyeltem, szótárral olvastam regényt, kiírtam, amit nem tudtam, ha elfelejtettem, újból föllapoztam. Még Pali [a fia] is megtanult németül.

Most már panzió, akkor csak fizetővendég-szolgálat volt. Azokból a vendégekből, akik 1989-ig voltak, talán ha kettőt láttam azóta. Elmaradtak, de van másik réteg az egész világból. Jönnek mindig. Hogy hogyan találnak ide, az rejtély előttem. A legtöbb az interneten, a tudakozótól. A legjobban annak örülök, hogy ajánlják egymásnak. Régen is abból adódott a vevőköröm, hogy egymásnak ajánlották. Meg is mondják, hogy a barátom vagy a sógorom vagy a mamám volt itt, és meg volt elégedve. Nagyon sok visszatérő vendégünk van, még elbírnék egypárat. A menyem beszél angolul, és Pali is megtanult. Úgyhogy ezzel nincs probléma.

Most már csak ők csinálják. Takarítónővel nem vagyunk nagyon jól ellátva. Olyankor kell, amikor elmegy a vendég, és ki kell takarítani, hogy a következő vendégnek legyen ott helye. Igaz, hogy hárman vannak, de nem egyszerre jönnek, hanem különböző napokon, mert van más helyük is. Az egyik egy szociális otthonban dolgozik, csak akkor tud jönni, amikor szabadnapja van. A másik kettővel meg tudjuk beszélni. Az egyik nem dolgozik másutt, csak nálunk, és ha kell, idejön reggel 7-re, mert itt lakik tíz percre tőlünk, és segít a reggelit fölszolgálni Juditnak [meny]. A másik dolgozik másutt is, de ha nekünk nagyon kell, meg tudja beszélni, hogy cserél.

Mi nem főzünk a vendégnek, csak reggelit kap, de azt bőségesen. Ha kér, még kap. Téliszalámit adunk, tojást, sajtot, dzsemet, mindent, ami szép és jó. Teát, kávét, de nem úgy, hogy beletöltjük a csészébe, hanem egy literes termoszban kapja a kávét, a teának meg forró vizet kap és mellé ezt a teacsomagot, és annyit csinál magának, amennyit akar. A dzsemből is kis csomagokat vásárolunk, ezt a műanyag csomagolást, úgyhogy higiénikus és kényelmes. Nem kell adagolni. Van ilyen kis kocka vaj és margarin, adunk mind a kettőt, válasszon, melyiket szereti. Szóval gavallérok vagyunk a vendégeinkhez, pedig sokszor nem érdemlik meg. Szemtelenek, nem mindenki egyforma. De ebből élünk, és az uram mindig azt mondta, hogy a vevőnek mindig igaza van. Nehéz megállni, de be kell tartani!

1972-ben a férjem infarktust kapott. Az úgy történt – én mindig ennek tulajdonítom –, hogy az ő nagy szaktudásával olyan vezetőfélét csináltak belőle ott, a nagykereskedésben. A Nyugatiban volt egy raktár, ahol szőnyeget árultak meg kárpitokat és függönyöket. Mondta neki a főnöke, hogy „Dolgozzatok, gyerekek, lesz jutalék”. Azt hiszem, negyedévenként kaptak jutalékot. Hajszolta őket, mint egy hajcsár, de nem haragudtak érte, mert kecsegtették, hogy milyen sok pénzt kapnak. És amikor elmúlt a negyedév, azt mondták a központban, hogy a másik fiók nagyon keveset árult, muszáj ebből a pénzből adni az ott dolgozóknak. A jutalékot, amit ők teljesítettek! Hát persze, hogy mindenki őt szidta. És annyira a lelkére vette, annyira bántotta, hogy kapott egy infarktust. Az első infarktusból szépen fölgyógyult, dolgozott is, és másfél évig nem volt baj. 1973 őszén mondtam neki, hogy újból menj el Balatonfüredre, mert előzőleg is ott kalapálták össze, nagyon jót tett neki. Az orvossal is volt olyan kapcsolatunk, hogy beutalta. Ő nem megy, mert vissza kell mennie dolgozni. Mondom: „Dehogy mész vissza! Még egy évig betegállományban leszel, és le fognak százalékolni, és majd ebből a szobakiadásból megélünk.” De nem ment el [Balaton]Füredre, és újból jött az infarktus. Egy kővel kínlódott itt a kertben, egy sziklával. Én meg a Klári lányommal elmentem kabátot keresni. Már négy óra volt, és el akart menni a templomba, mert akkor volt jórcájtja [lásd: Jahrzeit] az édesanyjának. Ideges volt, hogy nem jövünk. Amikor hazajöttünk, akkor még elment a templomba, és másnap reggel újból infarktust kapott. Bekerült újból a kórházba, ez lehetett novemberben, október végén, és novemberben vagy decemberben újból volt egy influenzajárvány. Ott a kórházban megkapta, és mi kell egy infarktusosnak, a legyengült szervezetnek? Abból már szegény nem lábalt ki. 1974. április 27-én itthon meghalt. Ötvenhét évesen. Nem tudtam megmenteni, hiába próbálkoztam vele.

Akkor ötvenegy éves voltam. Addig festettem a hajamat. Mikor szegény meghalt, akkor a gyerekekkel megbeszéltem, és lenövesztettem őszre. Akkor már nem érdekelt. A pénzkeresés érdekelt, hogy a gyerekeimnek lakást, kocsit tudjak venni. Ami sikerült is. Sokat dolgoztam, de nagyon szerettem csinálni, amit csináltam. Nekem annyi barátom volt a vendégeim között, akik mindig visszatértek, ismertem a családi ügyeiket, örültek, ha elmondhatták valakinek, és mindezt már tudtam németül lebonyolítani.

Ma már nem tudok benne részt venni, de azért ha németül szólal meg valaki, akkor megkérnek, hogy én beszéljek. De a gyerekeim, a Judit meg a Pali azzal is angolul beszélnek, aki tud németül, pedig a Pali tud jól németül. És a gyerekeik is. Lackó jövőre érettségizik, de már megvan a felsőfokú angol nyelvvizsgája. Úgy beszél angolul, mint más magyarul. Igaz, hogy a nemzetközi nyelviskolába jártak ötéves koruk óta. Ági is meg ő is. Meg nézték a tévében a Tom és Jerryt, és ott tanultak.

Jutka lányom 1948-ban született, januárban, és nagyon szép kis kövér gyerek volt. Pali nagyon gyorsan jött utána [1949], hát bizony én nem örültem, hogy olyan hamar, de aztán mikor fiú lett, akkor úgy gondoltam, hogy nem volt kár, hogy akkor született, amikor megszületett. Amint lehetett, jártak óvodába. Pali nem szeretett óvodába járni, és volt olyan, hogy a földre vetette magát az utcán. Én a szeszfőzdében dolgoztam, és nyolcra kellett ott lennem, mert a párttitkárnő őnagysága ott állt az ajtóban. Nem tudom, mi lett volna a retorzió, ha elkések, de mindenki rettegett, hogy el ne késsen, mert mit fog csinálni a párttitkárnő. Nem derült ki, mert nem késtem el. De aztán addig húztam, vonszoltam, amíg csak odaértünk az óvodához. Ott már mindjárt körüludvarolták az óvó nénik, és semmi baj se volt. De addig nem akart menni. Nem akart fölkelni reggel az iskolába. Kinyújtotta a lábát, és én ráhúztam a zoknit, hogy később kölljön neki fölkelni. Valahogy átvészelte az iskolát. Jutka az jól tanult, annak nem volt gond, hogy fölkeljen, és nagyon jó bizonyítványa is volt, a Palinak kevésbé.

Nem emlékszem rá, hogy veszekedtek. A Jutkával nem is lehetett veszekedni, az olyan jó gyerek volt, ahova tettük, ott maradt. A kövérségénél fogva is, amit aztán kinőtt. Pali az égetnivaló volt. Mindig mást akart, mint amit én. Akkor még divat volt, hogy a fenekét megverte az ember a gyereknek. Nem tudom, biztos ma is divat, mert Judit, a menyem, aki emberfelettien imádja a gyerekeit, egyszer a fiát, aki olyan öt-hat éves lehetett, ráfektette az ágyra, és a fenekét megverte. Nagyon kihozta a sodrából. Pedig mondom, hogy imádja őket. A nélkül, úgy látszik, nem megy. Most akartak egy törvényt hozni, hogy ne szabadjon verni a gyereket, de hát mindenhová nem tudnak csendőrt állítani. Jutkát soha meg nem vertük. Nem kellett. Hát semmi olyat nem csinált, soha nem követelőzött. Amit vettünk neki, annak örült, szóval könnyű volt nevelni.

Jutka Kiskőrösön járta az általánost, itt, Pesten pedig nagy nehezen, protekcióval bejuttattuk a Petrik Lajos Vegyipari Technikumba. Akkor az volt a szokás, hogy technikumba kell járni a gyereknek, mert a gimnázium semmire sem képesít, és nem biztos, hogy be tudnak jutni az egyetemre, mert kereskedőcsalád, nem voltunk elég jó káderek [A származás szerinti diszkriminációt a felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is. Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. – A szerk.]. Jutka járt a Petrikbe, Pali pedig az erősáramú technikumba. Jutka nagy nehezen leérettségizett, nem is tanult tovább. Pedig az általánosban jól tanult, de a technikumot nehezen végezte el. Sokat kínlódott szegény, de azért sose bukott meg. Palinak meg az volt a szerencséje, hogy ott volt ugyanabban az épületben az Üteg utcában a főiskola is, és én úgy éreztem, hogy szinte automatikusan fölveszik azt, aki a technikumot is ott végezte. Sok tanár is tanított ott. Úgyhogy Pali aztán  főiskolát is végzett. Még a főiskola után kellett neki hat hónapig tanulni, hogy üzemmérnök legyen, azt is elvégezte.

Jutka elment dolgozni a Richterbe [Richter Gedeon Rt., gyógyszergyár – A szerk.], Kőbányára, de igen csúnya, nehéz munkára. Segédmunkásnak használták ezeket a kis tizennyolc éves lányokat. Méreggel vagy savval teli kondérokat cipeltek. Később bekerült a laborba, ahol kísérleti nyuszikat kellett injekcióznia, hát ő csak olyan segédmunkás volt az orvosok mellett. Egy asszonnyal megismerkedtem az utcán, akiről kiderült, hogy zsidó, a Távközlési Kutatóban dolgozik, és bejuttatta oda Jutkát. Befizettünk neki egy lakásra a Gábor Áron utcában, és szemben volt a TÁKI [Távközlési Kutató Intézet], ahol dolgozott.

Rögtön érettségi után, tizenkilenc évesen férjhez ment egy osztálytársához, akivel az első technikumtól kezdve egy padban ült. A fiúnak már nem is nagyon volt kedve, hogy a Jutkát elvegye, de az én csacsi lányom ezt nem vette észre. Megesküdtek, és bizony hamar elváltak. A fiú megcsalta egy kolléganőjével, amin én nem is csodálkoztam. Már előbb is tudtam, hogy ebből nem lesz jó házasság, de az én lányomnak nem lehetett beszélni. De talán senkinek se lehet, én nem tudom.

Elváltak, és nagyon rövid idő múlva férjhez ment egy férfihez, aki szintén ott dolgozott, ahol ő, akkor még a Richterben. Akkor is mondtam, ne menj hozzá, de az megfőzte valamivel. Született két gyerek, és amikor a kislány három éves volt, a fiú pedig két éves, akkor ez a pasas otthagyta a szemben lakó özvegyasszony kedvéért. Akkor a munkahelyén akadt egy jóképű pasas, akivel tizennyolc évig éltek együtt. A végén már nagyon sokat veszekedtek, és az is úgy ment el. Az én lányomon mindig anyagilag élősködtek. Egyik férje se volt zsidó.

Jutka lánya [Szilvi] egy szépség. Épphogy csak le tudott érettségizni. Megbuktatták, és az utolsó éveket estin végezte. Leérettségizett, és elhelyezkedett a Nemzeti Szállodában, a takarítókra fölügyelt. Most egy igen előkelő étteremben dolgozik, drágák az ételek, és nagyon finomak. Olyan neves emberek járnak oda, akiknek sok pénzük van. Előfordul, hogy ötezer forint borravalót is kap. Mondjuk, tízezer forint a számla, és kap tizenötöt. Sikeres, ügyes. Ügyesebb, mint az anyja. Ő a lelke az üzletnek. Ezt onnan is tudom, hogy az egyik takarítónőm egy héten egyszer vagy kétszer ott is takarít. Meséli, hogy amíg a Szilvi be nem jön, nincs se tej, se semmi, és ahogy bejön, pillanatok alatt minden van. Azt mondja, hogy ott mindenki a Szilvit tartja a főnöknek, és csak azért nem főnök, mert nem akar főnök lenni. Szeretik is Szilvit, és ott lehet keresni. Az a mániája, hogy fölszolgálni is akar, persze mert van borravaló. Azt mondják, hogy nagyon szép lány. De nincs szerencséje, nincsen egy olyan férfi sem mellette, akire számíthatna, hogy elveszi. Harmincegy éves, és még nem ment férjhez. Hat évig élt együtt egy férfivel, és most rájött, hogy már nem szereti.

Jutka másik gyereke egy kicsit idegileg beteg, katonának se vált be. Azt mondják, hogy négyéves koráig nem tudott beszélni. Látta, hogy az apja veri az anyját, meg azt a szörnyű életet, ami ott ment, kiabálás, veszekedés. Jutka szerette volna taníttatni, be is jutott valami technikumfélébe, és már  harmadikba járt, amikor egyszerűen nem akart iskolába járni. Jutka elment dolgozni, ő pedig délig aludt az ágyban. Egy darabig az anyja csak írta alá a hamis igazolásokat, hogy beteg. Volt úgy, hogy kocsival elvitte az iskoláig. A gyerek bement a folyosóra, megleste, hogy a Jutka elment, és kijött. A végén kicsapták. Végül, a katonaság előtt – még nem tudták, hogy nem lesz katona – kitanulhatta ingyen a hivatásos gépkocsivezetést, és most sörraktárból viszi ki az italt a helyekre, szóval most dolgozik. Együtt él egy orosz nővel, aki férjnél volt, öt évvel idősebb, de Jutka nem bánja, legalább nincs rá gondja. Az a nő vigyáz rá, hogy nehogy rossz haverok közé keveredjen, vagy elzülljön vagy ilyesmi.

Jutka egyáltalán nem tartja azt, hogy zsidó, nem nevelte zsidónak a gyerekeit. Semmiféle vallásuk nincs. A gyerekeivel nekünk sincs kapcsolatunk.

A fiam, Pali 1949-ben született. Elvégezte a technikumot is, a főiskolát is. Sok gond nem volt vele. Mikor elvégezte a főiskolát, itthon dolgozott, építkezett, meg mindent kitalált, hogy kitapétáz vagy kifest, már nem emlékszem, hogy akkor mi volt a divat. Nem akart elhelyezkedni.

Aztán kapott a katonaságtól egy cédulát, hogy jelentkezzen, és jelölje meg a munkahelyét. Akkor az volt a divat, hogy muszáj volt dolgozni, mert különben kmk [Közveszélyes munkakerülőnek (kmk) számított, és két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet értelmében minden olyan munkaképes (16–55 éves) magyar lakos, aki munkakerülő életmódot folytatott, vagyis nem volt bejegyzett munkahelye a munkakönyvében. – A szerk.]. Akkor megijedt, hogy becsukják, és gyorsan elment dolgozni egy elektromos szövetkezetbe. 1981-ig dolgozott ott, de akkor már nekem is kellett segíteni, és kiváltotta az ipart villanyszerelésre. Letette a mestervizsgát. Kitettük a táblát, és nagyon sokan hívták. Akkor bevettük a táblát, hogy ne hívják. De sajnos, ma is hívják néha, és az öregasszonyokat megsajnálja, és azoknak akkor segít.

Egyébként mindent megcsinál a házban, mindenhez ért, ezermester. A kőművesmunkához is. Átépített itt meg ott meg amott, egy segédmunkással mindent megcsinált. Ebben az apjára hasonlít, mert az is rettentő ügyes ember volt. Csak a pedantériában nem. Az apjának, ha volt egy műhelye, egy raktára vagy egy kamrája, ott enni lehetett, de még aludni is. Néha ott is aludt, amikor sok volt a vendég. A Pali műhelyébe be se lehet menni a drótoktól meg a szerszámoktól.

Az uram testvérének, Hermannak a felesége [Lilike] ötvennégy éves korában, rákban meghalt. Özvegyen maradt, és összejött egy asszonykával, akinek ugyanakkor disszidált a fia meg a menye gyerekestül, mint a sógorom fia a családjával. Regina fia is akkor disszidált, és az ő borozójába jártak be, hogy kicseréljék a híreket. Ott ismerkedett meg evvel az asszonnyal [Zsuzsa], és elvette. Ez 1982-ben volt. Ennek az asszonynak volt egy barátnője, aki megkérdezte tőle: „Nincs a családotokban egy fiú az én lányomhoz?” A lánya, Judit már akkor huszonhét éves volt. És akkor szóltak Palinak, hogy van itt egy lány, aki férjhez akar menni. Pali akkor már harmincnégy éves volt. 1983 októberében esküdtek. A polgári a XIII. kerületben volt. Az egyházi titokban egy hétre rá. A Schőner rabbi tartotta, a Frankel Leóban. Ott esküdtek meg, de csak páran voltunk, a lány anyja nem is tudta. Én ragaszkodtam hozzá, és a menyem megtette. Palinak mindegy volt, és a menyem meg nem emelt ellene kifogást. És amikor a gyereket malenoltattuk [lásd: körülmetélés], mert fiú volt az első, a férje eljött a briszre, de ő nem. Három évre rá született a kislány, Ági.

Okos, szép gyerekek. A Lackó mindig fönn van az interneten, ami most divat. Az Eötvösbe jár [Eötvös József Gimnázium], mert a haverjai is odamentek, a kislány pedig ide, a Móriczba [Móricz Zsigmond Gimnázium] a Törökvész úton. Hatosztályos gimnázium, most már, azt hiszem, a harmadikat fogja ott tölteni. Kitűnő tanuló, az egyetlen kitűnő az osztályban. Mind a ketten zsidók, beléjük van nevelve, hogy ők zsidók, és ők ez ellen nem tiltakoznak egyáltalán. Persze, volt bár micvó.

A harmadik gyerekem Klári, aki 1954-ben született Budapesten. Éppen fent voltam május 2-án, és május 2-án született. Klári olyan, hogy amit a fejébe vett, azt kiharcolta magának. Gimnáziumot végzett itt, a Keleti Károly utcában, és próbált bejutni a jogra, de nem sikerült a felvételije. Tudott németül, cseregyerek volt az NDK-ban többször is, azonkívül jó nyelvérzéke van, angolul és németül beszél, egyik sem probléma. Elhatározta, hogy ő Nyugatra fog férjhez menni, ugye akkor az volt a sikk. Hozzám jártak üzletkötők, és jó ismeretségben voltam az egyik zsidó fiúval. Szóltam neki, hogy „Klári szeretne Bécsbe férjhez menni. Nem tud valakit?”. „De, van nekem egy unokaöcsém, majd összehozom vele.” Összehozta, és Kalmár Mirko 1975-ben elvette a Klárit.

A házassága hol jó, hol nem jó, olyan se vele, se nélküle. Nem őrajta múlt, inkább a vőmön, aki jól keresett, jó állása volt. Amíg Daniela tizenöt éves és Sandra öt éves nem lett, addig Klári nem dolgozott. Daniela elég rossz néven vette a testvért. Eleinte szerette, de mikor neki kellett etetnie, meg neki kellett vigyázni rá, holott ő szívesebben játszott volna, bizony haragudott, hogy neki testvére van. És azt is észrevette, hogy a szeretetből neki kevesebb jut, mint a kicsinek. Én már hallottam ilyet, el is ítéltem érte a lányomat, de nem lehet senkit befolyásolni. Klárinak az az ötlete támadt, hogy nem válnak el, csak menjenek külön. Pedig nem volt senkije, se barátja, se udvarlója. Hat évig éltek külön úgy, hogy Mirko az anyjával lakott abban a hetven négyzetméteres lakásban, amit együtt vettek, Klári pedig Mirko anyjának a százharminc négyzetméteres lakásában lakott a két gyerekkel. Az alatt a hat év alatt jól megvoltak egymással mindenben: ahogy a gyerekeket nevelték, a pénzügyi dolgokban. Továbbra is Klári kezelte Mirko kasszáját, bankszámláját, és mindent megbeszéltek. Mondtam is: „Jobb a házasság, mint mikor együtt éltetek.” Aztán valakinek az esküvőjén Klári összetalálkozott egy férfival, aki azt mondta, hogy már öt éve figyeli a fitneszklubban, de nem tudta, hogy nincs mellette férj vagy barát. Amikor megtudta, hogy egy egyedülálló nő, akkor rászállt, két hét alatt megfőzte, és Klári összeköltözött vele. Hát ez neki való. Gazdag, szép villája van, hetenként mennek a hegyekbe víkendezni, három bérletük van, egy koncert-, egy színház- meg egy operabérlet. Egyelőre még nagyon szeretik egymást. A lányom ötven éves, a férfi ötvenhét.

Klárinak nagyon jó állása van a Meinl Bankban, ő ott a főnök közvetlen asszisztense. Odavette Danielát, de egy jugoszláv nő kiszúrta, rászállt, és el kellett küldeni. Még nincs másik állása, de azért dolgozik, és keres is, csak ki akarja húzni, amíg tart a munkanélküli-segély. Daniela külön lakik, Klári oadadta neki a lakását, és segíti. Amíg Daniela dolgozott, addig fizette a közös költséget, most Klári fedezi a rezsijét. A másik kislány [Sandra] tizennyolc éves. Voltak vele kisebb problémák az iskolában, de már rendeződtek. Két év után az apjának is sikerült egy nagyon rendes nővel kapcsolatot teremteni, akinek egy ugyanolyan idős lánya van, mint a Sandra. Ez jó hatással van Sandra apjára, megjavult a kapcsolat közöttük. Nincsenek viták, nincsenek veszekedések, úgyhogy Klári szerint most jóra fordul majd a kislány sorsa.

Klári Ros Hasónekor [Ros Hásáná], Jam Kiperkor [Jom Kipur] elmegy a templomba, ott van az esküvőkön, szóval zsidónak tartja magát, a barátai is abból a körből származnak, a barátnői is zsidók. Daniela nagyon ragaszkodik a zsidósághoz, Sandra már kevésbé, de azért zsarolással őt is ráveszi, hogy zsidó táborba menjen. A kislány benne van egy zsidó egyesület kórusában, szóval tudja, hogy ő zsidó, és jár is közéjük, de nem ragaszkodik annyira, mint Daniela. Daniela együtt élt egy zsidó fiúval két évig, de aztán kiderült, hogy az is olyan rendetlen, mint ő, és nem kell neki, hogy még rá is dolgozzon. Ő akkor már állásban volt, a fiú még egyetemre járt, és mire hazaért, még nagyobb volt a rendetlenség, mint mikor otthagyta. Kitette a szűrét. Én sajnálom, mert nagyon helyes fiú volt, ortodox családból származott, de ő már nem volt olyan vallásos, mint a szülei.

Először 1963-ban voltam a férjemmel Izraelben, látogatóban, mert a bátyja és a nővére 1957 óta kint élt. Nagyon tetszett, nagyon jól éreztük magunkat, mindenki azt kérdezte tőlünk, hogy „Kint maradtok?”. Mikor mondtuk, hogy nem, nagyon csodálkoztak. Mondtuk, hogy három gyerekünk van itthon. Találkoztunk egy Szegedről bevándorolt keresztény nővel, akinek zsidó volt a férje, és az áradozott, hogy „Gyertek ki, mert ez az igazi élet, itt lehet igazán élni”. Csak összenéztünk és csodálkoztunk, hogy el volt ragadtatva az a keresztény nő Izraeltől. Szóval ilyen volt ott a szellem. Akkor már elég kulturált volt, mindenkinek volt mosógépe, szép lakása, ilyesmiről Izraelben gondoskodnak. Ott nincs lakáshiány, mindenkinek van lakása, és komfortos, fürdőszobás, természetesen. És hát gondolom, kapták a jóvátételt, de azzal nem dicsekedtek. Úgy gondolom, hogy abból tudtak berendezkedni vagy autót venni. A férjem nővérének volt kocsija is.

A bátyjának a felesége már kilencvenegy éves, és még mindig él. Nagyon vallásos, külön tejes és külön zsíros konyhája van, de talán még húsvéti is [lásd: étkezési törvények; Pészah], nem tudom. Amikor ott voltam, ajándékozott nekem egy svájcisapkát, hogy ezt hordjam, olyan jól áll nekem. A pesti sógornőm aztán felvilágosított: „Tudod, miért adta neked Helén azt a sapkát?”  „Miért?” „Hát azért, hogy ne legyél fedetlen fővel.” Mert ott a szomszédok is vallásosak voltak, és szégyellnivaló volt, hogy nincs a fejemen semmi, ha már nem vagyok parókás [lásd: paróka]. Külön laktak a neológok vagy a vallástalanok, és külön részben, gettószerűen laktak a vallásosak. És ők a vallásosok között laktak. Ez 1963-ban volt, még háború sem volt.

Daniela most is kint van Izraelben. Egy osztrák zsidó család felfogadta a három gyereke mellé, akik tíz napig ott nyaraltak. Hetven eurót kapott egy napra. És utána még ott akart maradni. Az uram egyik unokatestvére, Lea éppen Budapesten volt pár napra, és megemlítettem, hogy ott van a Daniela. „Jaj, ott van a Daniela! Adjátok ide a telefonját!” És meghívta a Danielát őhozzájuk. Zichron-Jákovban laknak, az egy kis hely, és mondom, hogy „Majd kimegy busszal hozzátok”. „Nálunk busszal senki se utazik, mert az a legveszélyesebb, odamennek az öngyilkos merénylők. Mi a saját kocsinkon utazunk, majd bemegyünk érte.” És így is történt. Elég sűrűn telefonál, hogy ott a Daniela is, és állítólag nagyon örülnek egymásnak. Ganz rokon, vérrokon. Danielában benne van ez, hogy ragaszkodik a családhoz. Harmincadikára szólt a repülőjegye, kicserélték, hogy még egy héttel tovább maradhasson.

A férjemmel többet nem mentünk külföldre, csak én mentem a gyerekekkel. 1969-ben az Autóklub által szervezett utazással voltunk Németországban és Ausztriában. 1971-ben Palival és Klárival egy európai körútra mentem kocsival, én vezettem. Elmentünk Németországba, Svájcba, Hollandiába, Belgiumba, Lichtensteinen keresztül. Csak Svédországban, északon nem voltunk.

Amerikába 1975-ben mentem ki Zsuzskával [a testvére], mikor már az uram, szegény, meghalt. Meg akartam ismerkedni az unokatestvéremmel [Elzi] és a családdal. Akkor még élt a nagynéném [Klein Lajosné, született Halbrohr Margit], utána két-három évre halt meg. Örültünk egymásnak.

Pali minden évben egy hónapra elment európai körútra, és az utolsó percben, éjfélkor lépte át a határt. Amióta megnősült, talán egyszer elmentek Nyugatra, de többször nem. És zavarni se lehetne. Amerikában volt két hónapot, és ott megtanult beszélgetni. Mert írni és olvasni már tudott, de nem volt meg a beszédkészsége. Ott a két hónap alatt egyedül kószált, benevezett csoportos túrákra, Fehér Házat látogatni meg ilyesmikre. Meg moziba járt egyedül, és megtanulta a nyelvet, úgyhogy nincs gondja. Hát ebben a házban nagy szükség van rá. Judit is nagyon jól tudja angolul a dolgokat. Ő egy szorgalmas kislány volt, már a gimnáziumban megtanult. Pali nem volt annyira szorgalmas, semmiféle nyelvet nem tudott, amíg a főiskolát el nem végezte. Most már többet beszélnek angolul ebben a házban, mint magyarul. Úgy volt a némettel is, akkor is többet beszéltünk németül a házban, mint magyarul. De meg is tanultam, és barátságokat kötöttem.

1989 után sok változás nem volt. Elmaradtak az NDK-s vendégek, és jöttek helyette a világ minden tájáról mások. Aztán később bővítettük a panziót, még három szobát építettünk hozzá, és családi alapon működik. A fiam, menyem, és már lassan bekapcsolódik a tizennyolc éves unokám is. Jól beszéli a nyelvet, szereti is, ő megy le a vendéggel, elhelyezi. Remélem, hogy majd fogja csinálni, ha a szülők kiöregszenek.

A rendszerváltozás előtt, amit a vallásban megtartottunk, akkor is megtartottuk, emiatt nem volt kellemetlenségünk a régi világban. Kellemetlenségünk abból volt, hogy nyugati vendégek is laktak itt, és szekíroztak minket, hogy kémkedjünk, meg hogy mennyi pénzük van, kik a barátaik. De nagyon ügyesen kibújtunk alóla. Mert ugye a telefonunkat lehallgatták, és nem is titkolták, hanem dicsekedtek vele. „Na, jön a Teltsch”, mondta a belügyes, kis százötven centis emberke, és tényleg beszéltem Teltsch-csel délelőtt, hogy majd jön. Meg amikor megkaptam az útlevelemet: „Na, megkapták az útlevelet?!” Úgy tüntette föl, mintha ő intézte volna el nekem, hogy megkapjam. Ugyanis arra kért, hogy „Ha utazik a vonaton, akkor beszélgessen az ottaniakkal, hagyja, hogy szidják az országunkat, és jegyezze föl”. Mondom: „Nem vonaton utazok, autóval megyek, németül nem tudok, nem tudok velük beszélni.” Szóval mindig megtaláltam, hogy kibújjak az ilyen szolgáltatások alól. És akkor valahogy lekopott. De hát jöttek helyettük mások, akik mást akartak.

Ma nem, hála istennek. Ma a szomszédok viselkednek szörnyen. Állandóan, mindenért följelentgetnek. Hogy rendetlen az udvar. De olyan pechjük van, hogy megtudjuk, és mire jönnek, rend van. Szólnak a rendőröknek, hogy tüzelünk, közben csak a barbecue-t készítette elő Pali, kipróbálta a grillsütőt. De az a boszorkány csak azt a kis füstöt látta. Folyton följelentget, de még soha nem volt neki szerencséje, mindig olyanért jelent föl, ami nincs is. A rendőrök kérdezték, hogy maguk miért nincsenek jóban. Mondja a Pali, hogy én próbáltam már sokszor, de nem lehet vele szót érteni. Kérdezi, hogy óhajt följelentést tenni ellene. Mondta a Pali, hogy nem.

A másik szomszédnak egyszer sikerült elérni, hogy leállították az építkezésünket másfél évre azzal, hogy szabálytalanul építkezünk. Az igaz is volt. Akartunk módosítást kérni, de nem volt rá időnk, mert közben följelentettek. Hogy egy lyukkal többet vakartunk ki a földből a garázsépítésnél, mint amennyire engedélyünk volt. Nagyon sok pénzbe került, mert hatalmas büntetést akasztottak a nyakunkba. De a tervük nem sikerült, végül befejeztük az építkezést.

Ötvenkilenc éves voltam, amikor észrevettem, hogy a vezetésnél nem látok jól. Azt hittem, hogy rossz a szemüvegem. Akkor nyakra-főre csináltattam a szemüvegeket, de egyik se volt jobb. Végül aztán valamelyik orvos fölfedezte, hogy glaukóma. Egy ideig semmit se csináltak. Kétszer is beutalt a körzeti a kórházba, a Jánosba, de nem csináltak velem semmit, csak mérték, közben mindig romlott a szemem. Akkor Klári elvitt Bécsbe, ott voltam tíz hétig a klinikán, és ott fagyasztással műtötték. Lézertűvel. Na, nem ért semmit. 1990-ig még mindig láttam valamit, aztán már kezdtek az arcok helyén fehér foltok lenni, az emberek arca fehér folt lett. Később már a fényt se láttam. Az ember megszokja a végén, és azt mondja, van ennél rosszabb is, Isten őrizzen egy ráktól, ami el is viszi.

Kárpótlást kaptam, de hála istennek, nem játszott szerepet. Ha nem lett volna, akkor is ugyanannyi lenne talán, mint most. Szóval nem hiányzott. A gyerekeket elintéztem, az örökséget kifizettem nekik. Ne kérjenek a Palitól semmit.

Persze a népszámláláson nem írtuk be, hogy zsidók vagyunk. Sose lehet tudni alapon. Nem tudom, hogy igazunk volt-e, de nem akartuk, hát ugye ilyen jó szomszédokkal vagyunk körülvéve, és bár úgyis tudják, de nem is tudom megmagyarázni, hogy miért nem írtuk be. Féltünk. Azért mindig még bennünk van, aki egyszer megégeti magát, az már fél a tűztől.

Életrajz

Nógrád Miksának mindenről van véleménye, figyel a napi történésekre. Egyedül él, nagyon barátságos, jóindulatú, a fiatalokat nagyon szereti. Hűséges olvasója a „Népszabadság”-nak és „168 órá”-nak, a tévében a sportközvetítéseket nézi. Mivel nagyon idős, rég elmúlt 90 éves is, a régmúlt eseményeire néha nehezen emlékszik vissza, sokszor inkább egy-egy érzés él benne élénken.

Egyik dédszülőmről sem tudok, a nagyszüleimet viszont már jobban ismertem. Apám apját Nógrád Károlynak hívták, nagyanyámat Róza néninek, de a teljes nevére nem emlékszem. Anyám részéről Szegedinnek hívták a nagypapát, de a másik nevét már nem tudom. A nagymamám ott korán meghalt. A családban mindenki magyarul beszélt, jiddisül senki sem tudott. Édesapám, Nógrád Ignác a Felvidéken született, talán Zilinában [lásd: Zsolna]. Édesanyám, Szegedin Lívia is valahonnan arról való. Régebben jöhetett át a család Magyarországra [azaz a mai Magyarország területére], mert én már Balassagyarmaton születtem.

Nógrád nagypapámék Balassagyarmaton az Ipoly folyóhoz közel laktak, nagyapám samesz-féle volt a helyi templomban. A Szegedinek pedig a zsidó templom közvetlen közelében laktak. A másik nagyapával kevesebbet találkoztam, rá nem nagyon emlékszem, hisz aránylag korán meghalt. Viszont a felesége [Szegedin nagypapa második felesége] valami kis zöldséges üzletet vitt.

Nagyszüleim nem sokat meséltek a gyerekkorukról, talán mert azt gondolták, hogy úgysem értettük volna. Akkoriban nem volt divat párttagnak lenni, politikával nem foglalkoztak. Mind a két nagyszülőnél tartották otthon a kósert, és zsinagógába is rendszeresen jártak. Főleg a Nógrád család, ahol samesz volt a nagypapa. Neki illett is.

Az után is, hogy Újpestre költöztünk a szüleimmel, még elemista koromban sok-sok évig töltöttem a nagyszülőknél a nyári szünetet. Édesapám 1914-ben bevonult, 1919-ig fogságban volt, és csak utána jött haza a frontról. Míg távol volt, édesanyám az újpesti bőrgyárban dolgozott, mi pedig nyaranta mentünk Balassagyarmatra, hogy eltöltsünk ott egypár hetet az iskolai szünetben. Ez volt számunkra a nyaralás. Ilyenkor Nógrád nagypapánál laktunk, és időnként a másik nagypapát is meglátogattuk.

Balassagyarmaton mindkét nagyszülő lakása egyszobás volt. Bár a lakás kicsi volt, vezetékes vízből ihattunk, és az udvart is felkövezték, akárcsak az utcát. Régi típusú, földszintes házban laktak a nagyapámék. Hatalmas nagy udvarban nyolc kis lakás volt, ebben különböző zsidó családok laktak sok gyerekkel. Ha jól emlékszem, még villany is volt, de ebben ennyi idő után már nem vagyok biztos.

Anyai nagyapámnak meghalt az első felesége, újra nősült, így anyámnak lett négy vagy öt féltestvére, akik között akkora volt a korkülönbség, hogy a legfiatalabb velem egyidős volt. Édesanyám lánytestvéreire csak nagyjából emlékszem. Egyiküket Szerénnek hívták, de a többi neve sajnos már nem jut eszembe. Nógrád részről két nagybátyám volt, ők fiatalabbak voltak édesapámnál. Úgy rémlik, már fiatalon is mindig kalapban és öltönyben jártak, és nagyon vallásosan éltek. Bennünket is annak neveltek, később aztán mégis „elfajzottunk”, mi már nem tartottuk annyira a vallást.

Édesapám két testvére közül az egyik, Nógrád Aladár elég hamar, 1936-ban, fiatalon meghalt. Rá csak egészen halványan emlékszem, talán nem is dolgozott még, amikor meghalt. A másikat, Dezsőt, aki szobafestő-mázoló volt, az egész családjával együtt elvitték Újpestről. Négy gyereke, nagy családja volt. Mind odaveszett, senki sem jött haza közülük Auschwitzból. 

Szóval, az öcsémmel és a húgommal sok időt töltöttem nyáron a nagyszülőknél, míg édesanyám dolgozott [Anyja 1914–1919 között dolgozott, míg a férj a fronton, ill. hadifogságban volt. – A szerk.]. Olyan hét-nyolc éves lehettem akkor. Amikor Nógrád nagypapáéknál voltunk, mi, gyerekek rendszeresen összeültünk ebédelni, vacsorázni. Balassagyarmaton a sok gyerek, a sok unoka mindig együtt játszott. Összetartott a család. Később aztán Újpesten is rendszeresen összejárt a család, hol itt, hol ott, hol amott, mindig másnál.

Nem is tudnám megmondani, pontosan mikor és miért jöttek fel szüleim Budapestre, de amikor a húgom született, már Újpesten laktunk. Valószínű, hogy itt találtak munkát. Kifejezetten Újpestre jöttünk fel, ami akkoriban még egészen vidékies jellegű volt. El sem tudtam volna képzelni, hogy később, egyszer majd Budapesten éljek. Egész nagy távolságot kellett megtenni, hogy a Belvárosba bejusson az ember. Azt nem tudom, mi volt édesapám eredeti szakmája. Mint sokan mások a családból, ő is a helyi bőrgyárban dolgozott, valami mester vagy művezető beosztásban.

Édesapám, Nógrád Ignác 1889-ben született. Úgy emlékszem, hogy ő is mindig öltönyben és kalapban járt, ugyanúgy, mint a család többi férfi tagja. Nem voltunk gazdagok, viszont nem is éheztünk. Egyvalamiben kilógtunk a szegény családok közül: arra mindig adtunk, hogy rendesen, lehetőség szerint elegánsan öltözködjünk. Apám magas ember volt, nálam magasabb, persze ezt most nehéz megítélni, mert én már jócskán összementem. Igen vékony volt, akárcsak édesanyám. Nem volt annyira vallásos, mint édesanyám. Nem viselt sem szakállt, sem pajeszt. Fényes, barátságos barna szeme és haja volt.

Édesanyám, Szegedin Lívia tizenkilenc éves volt, amikor én születtem. 1891-ben jött a világra, de hogy hol, azt nem tudom. Vagy a Felvidéken vagy Balassagyarmaton. Háztartásbeli volt. Amíg édesapám fogságban volt kénytelen volt a bőrgyárban dolgozni, hogy eltartson bennünket, gyerekeket. Parókás, vékony, helyes arcú asszony volt. Hogy hogyan ismerkedtek meg? Annyira nem voltak vallásosak hogy sádhenre [lásd: házasságközvetítő] bízták volna a dolgot, de ki tudja? Az ő apjáék, Szegedin nagypapáék is vallásosak voltak, de nem ortodoxok. Az apai nagyapámnak se volt pajesza, csak a nagymamának parókája. Mégis tartották a kósert és a szombatot [lásd: étkezési törvények], ezt édesanyámék se hagyták el.

Én 1910. november 6-án születtem Balassagyarmaton, de nem sokkal később már Újpestre jöttünk, és a húgom, Ilona (Ila) már Budapesten született 1912-ben, az akkori Bródy Kórházban [lásd: Zsidókórház]. Jenő öcsém szintén Budapesten született, 1914-ben. Kétévenként jöttünk a világra. Újpesten az Attila utcában laktunk, közel a bőrgyárhoz, ahol a szüleim dolgoztak. Hosszú ideig éltünk ott. Én 1935-ben nősültem, akkor elköltöztem a Wekerle utcába, de a közelükben maradtam Újpesten. A Wekerle utcában már egészen biztosan volt villany és vezetékes víz. Nem úgy, mint az Attila utcai bérlakásban – vagy gyári lakásban, nem is tudom –, ahol felnőttem. Ott még petróleumlámpával világítottunk, és mindnyájan egy szobában aludtunk. Csak a konyhában fűtöttek, így télen mindenki ott tolongott, együtt, egy helyiségben. Később elköltöztünk a szüleimmel együtt az újpesti Kossuth Lajos utcába, ott már két szoba volt, közel az újpesti vasútállomáshoz. Persze bérlakás volt az is, sajátra nem telt volna. Nem emlékszem, hogy mennyi lehetett a házbér akkoriban.

Gyermekkoromból nem emlékszem semmiféle zsidóellenes megmozdulásra. Emlékszem, sok más gyerek is volt a házban. Elég nagy udvarunk volt, egy emeletes házhoz, amelyben úgy tíz-tizenkét lakás lehetett. Mintha egy nagy eperfa állt volna az udvar közepén. Egyszobás lakás volt, a vécé és a fürdőszoba más lakókkal közös használatban volt, kint, a közös udvaron [Föltehetően inkább csak árnyékszékféle volt, a közös használatú fürdőszoba pedig teljesen valószerűtlen és valószínűtlen. – A szerk.]. A házban nem volt mindenki zsidó, de ez nem jelentett problémát a húszas években. Játszottak egymással a zsidó és a keresztény gyerekek. Amikor az én gyerekem iskolás volt, akkor már elkezdődtek a zsidózások.  Emlékszem, első elemibe járt, jött haza az iskolából, és hazafelé lezsidózták. De az én gyerekkoromban ezt még nem éreztük. Együtt karikáztunk meg bicikliztünk [Nem valószínű, hogy akkoriban szegény szülők gyerekeként biciklije lett volna, ami akkoriban elég drága dolog volt. Föltehetően későbbi emlékeit vetíti vissza a gyerekkorára. – A szerk.].

Hagyományok? Engem és az öcsémet a szüleim ugyan nem küldtek héderbe, de otthon betartották a vallást. Édesanyám ragaszkodott hozzá, betartotta a törvényeket, és kóser háztartást vezetett. Külön volt a tejes, külön a zsíros edény. Ha csirkét vettünk, akkor a sakter vágta le. Édesapám ennyire nem vette komolyan. Édesanyám volt, aki miatt minden pénteken meggyújtottuk a gyertyát, megtartottuk a Hanukát, a Pészahot és a többi nagyobb ünnepet. Megültünk minden zsidó ünnepet. Mondjuk, a Pészah nagyon érdekes volt. Külön evőeszköz volt a húsos meg a tejes ételhez. Szigorúan külön! Azért szerettem, mert jó volt, amikor összejött a család apraja-nagyja. Míg a szüleimmel éltem, megtartottuk a böjtöt, a Jom Kipurt. Hanukakor külön ebédre vagy külön vacsorára nem emlékszem, de a gyertyatartóban a gyertyákat meggyújtottuk. Pészahkor minden edényt áttüzesítettünk, ahogy ilyenkor szokás [Vagyis valószínűleg nem voltak külön, csak Pészahkor használt edények, hanem a máskor is használt edényfélét tették alkalmassá pészahi használatra: „kikóserolták” őket. Ez különféleképpen történt/történik: azokat az eszközöket, amelyek közvetlen érintkezésben vannak a tűzzel, azokat alapos tisztítás után láng fölött kiégetik minden oldalról. A fém edényeket és eszközöket bugyborékoló, forrásban lévő vízzel mossák ki; a forrázást nem álló üvegféléket három napon át áztatják naponta cserélt langyos vízben, hogy a homécot eltávolítsák belőlük. Erdély egyes részein a kikóserítást földbe vájt gödörben végezték: oda rakták be az edényeket, vizet öntöttek rá, a vízbe pedig fölforrósított köveket raktak.  – A szerk.]. Édesanyám szigorúan követte az előírásokat, édesapám csak a maga módján. Péntek esténként a mama mindig készülődött, gyertyát gyújtott, kenyeret takart [lásd: kettős kenyér]. Volt bárhesz is, és egész szombaton nem volt szabad meggyújtani a villanyt, semmit [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A kályhát nem is kellett, hozták a sóletot a pékségből.

Annak idején nagyon jó rabbi vezette az újpesti zsinagógát. Hogy is hívták? Neves rabbi volt, utca is van elnevezve róla [Venetiáner Lajosra gondol, akiről Újpesten valóban utca is van elnevezve. – A szerk.]. Remek kántor is volt, gyönyörűséges volt hallgatni, amikor Jom Kipurkor énekelte a Kol Nidrét. Felemelő volt akkor eljárni a zsinagógába. Hosszúnapkor az volt a természetes, hogy korán vacsoráztunk, és mentünk a templomba. Másnap estig végig böjtöltünk, csak mi, gyerekek [Azaz a 13 évesnél fiatalabb fiúk, akiknek még nem volt meg a bár micvójuk. – A szerk.] ettünk titokban néha valamit. Édesanyám meg édesapám ott volt egész nap a templomban. Mi is nagyjából.

Később már egyre kevésbé lettünk vallásosak. Apám megette a szalonnát is, de otthon erről szó sem lehetett. Így otthon a kikóserozott edényekből szigorúan kóser ételt ettünk. Ehhez édesanyám ragaszkodott, egészen élete végéig. Felnőttként szombatonként nem jártunk zsinagógába, mert dolgoztunk. Amikor már a szombat szabad volt, akkor sem mentünk imádkozni, csak nagyon ritkán. Persze a nagy ünnepeken édesanyám és az édesapám elment a templomba. Mi általában az újpesti templomba jártunk, ami nem messze volt a lakásunktól [Újpesten két templom volt: a Beniczky u. 8. szám alatt lévő, 1885-ben épült, kb. 1000 személyes főtemplom és a Bocskay u.-ban lévő régi templom. – A szerk.]. Az emlékezetem csalóka, mert fogalmam sincs, tanultam-e ott héberül, pedig az imakönyvet sokáig jól tudtam olvasni. Bár micvóm is volt, szintén Újpesten. Felhívtak a Tórához, és ott felolvastattak velem pár sort. Lehet, hogy volt valami kis ünnepség családi körben, de ki tudja ma már! Arra emlékszem csupán, amikor felhívtak, az nagy pillanat volt egy fiú életében, tizenhárom évesen.

Hatéves koromtól az Attila utcai községi elemi iskolába jártam. A négy polgárit [lásd: polgári iskola] sajnos nem tudom, melyik utcában végeztem. Akkor még elég kicsi volt az öcsém meg a húgom, mi vigyáztunk egymásra. Anyám csak addig volt otthon, amíg az öcsém megszületett. Az iskola jó volt, nagyon szerettem odajárni. A lányok és fiúk külön tanultak az iskolában, nem voltak még koedukált osztályok [Elemi szinten egyébként – főleg vidéken – voltak koedukált osztályok; lásd: koedukáció. – A szerk.].
Állami iskola volt, de tartottak hittanórát kinek-kinek vallása szerint. Az újpesti elemi iskolába zsidók és nem zsidók vegyesen jártak. Csak a hittanóra volt külön. Például a Hiszekegyet csak a keresztények mondták, a zsidók nem [Hiszekegy – keresztény ima kezdő szavai; más néven Credo („Credo in unum Deum”, ’Hiszek egy Istenben’) vagy „Apostoli Hitvallás”: a legalapvetőbb hitigazságok rövid összefoglalása, melyet a hagyomány szerint maguk az apostolok állítottak össze, mielőtt Jeruzsálemből szétszéledtek hirdetni a hitet. – A szerk.]. Nekem meg héber imakönyvből kellett tanulni, ilyenkor külön tanteremben voltunk. Szerettem a számtant, főleg az egyszeregyet. Még ma is abból élek, és bosszankodom, mikor át akarnak verni a boltokban. Jól megtanították a szorzótáblát! Ha visszagondolok, nem is volt olyan tárgy, amit ne szerettem volna. Jó hangulat volt akkor az iskolában, és a tanárok nem bántak másképp a zsidókkal sem. Olyannyira nem volt ez lényeges, hogy még azt sem tudom, voltak-e közöttük zsidó tanárok. Ez nem volt téma akkor, sem az elemiben, sem a polgáriban.
A német akkor még nem volt kötelező, nekünk legalábbis nem kellett tanulnunk. Az iskolai tornaórákról nem sok emlékem maradt, pedig később fontos lett számomra a sport. Komolyan sportolni tizennyolc éves koromban kezdtem. Kézilabdáztam és atletizáltam, felnőttkoromban még egyesületben is. A családban más nem sportolt, úgyhogy már nem is tudom, honnan jött az az ötletem, hogy sportolni menjek. Magam döntöttem úgy, hogy kézilabdázni és mellette atletizálni is fogok. Újpesten nem vallási alapon szerveződött a sportélet, hanem vegyesen játszottunk. Inkább a munkás élethez, a szakszervezethez kapcsolódott a kézilabdázás, ingyen járhattunk játszani. Akkor még nagypályán voltunk, nem úgy, mint most. Hetenként kétszer volt edzés, délután. Általában vasárnap vagy szombaton volt a mérkőzés.

1938-tól már mint játékvezető is foglalkoztam a kézilabdával, majd a hatvanas években a Magyar Kézilabda Szövetség vezetőségi tagjaként vettem részt a sportág életében. Kétszer is utazhattam a csapattal külföldre, mindkétszer az NDK-ban játszottunk. Vonattal utaztunk, egyik alkalommal Rostockon, másik alkalommal Berlinen keresztül Drezdába. Nemcsak kézilabdázni, hanem társas táncolni is jártunk. Tangózni, keringőzni tanultunk ugyanabban az újpesti egyesületben.

Négy éves voltam, amikor 1914-ben édesapámat behívták katonának. Amikor hazajött, már nagyobbacska voltam, kilenc éves. Ma is előttem van, amikor az Attila utcában szembejött velem egy férfi orosz ingben, gimnasztyorkában, erősen lesoványodva. Az édesapám volt, akit csak nagy nehezen ismertem meg, hiszen kiskoromban láttam utoljára. Ő viszont felismert, örültünk egymásnak. Volt nagy öröm otthon! Rohantam a gyárba édesanyámhoz, hogy itt van, hazajött! Oroszországban fogságba esett, majd megszökött, és Kínán keresztül, 1919-ben jött haza. A hadifogság nem törte meg, egészségesen tért haza. Ugyanolyan jó kedélyű maradt, mint annak előtte volt, de nem mesélt soha a háborúról és a katonaságról. Anyám sem faggatózott. Egyébként is csendes asszony volt, ritkán szólt, de egyébként nagyon kedves, szeretetteljes anya volt.

Nagyon rendes családi élet volt nálunk. Veszekedésre nem emlékszem. Egyszer kaptam apámtól egy pofont, ez rémlik, mert annyira egyedi eset volt. Azt mondta, hogy este kilencre menjek haza. Az Újpesti Munkásotthonban azonban táncestet tartottak, és ezért jóval később értem haza, mint ahogy az apám kérte [A munkásotthonok a szervezett munkások által, többnyire önerőből létrehozott intézmények voltak, az újpestit 1909-ben hozták létre. Könyvtár, énekkar, zenekar (az újpestiben 1911-ben alakult egy 55 tagú munkás szimfonikus zenekar), műkedvelő csoportok, sport- és turistaegyesületek dolgoztak falai között, tanfolyamokat, vitákat rendeztek. – A szerk.]. Ez volt az egyetlen eset, amikor elcsattant egy pofon. Ez akkoriban volt, amikor táncolni kezdtünk a baráti társasággal, köztük későbbi feleségemmel, Olgával is. Úgy tizennyolc éves lehettem. Édesanyám néha megkergetett bennünket fakanállal, de aztán sosem bántott egyik szülőm sem.

Se a nagyszüleim, se a szüleim sosem voltak tagjai szakszervezetnek, pártnak vagy egyesületnek. Nem foglalkoztak politikával sosem. Szó sem esett egyetlen pártról sem, ez nem volt lényeges kérdés számunkra. Sőt, a férfi családtagok nem szurkoltak egyetlen focicsapatnak sem, szabadidejükben csak és kizárólag a családdal foglalkoztak.

Otthon nem volt túl sok könyv. Újság nem járt, csak később, harmincéves koromban rendeltem meg a „Népszavá”-t. Inkább beszélgetéssel, kártyázással telt az idő. Gyerekkoromból még az is rémlik, hogy a felnőttek is barátkoztak egymással, de leginkább családon belül tartottuk a kapcsolatot. Összejöttek kártyázni hetenként egyszer. Hol nálunk, hol a nagybátyáméknál. Nagy rokonság volt. Hétvégeken is vagy õk jöttek hozzánk, vagy mi mentünk egy másikhoz. Minden héten nagy kártyapartik voltak, ahová ha tudott, eljött minden nagynéni, nagybácsi és unokatestvér. A nők leginkább csak beszélgettek, míg a férfiak ultit játszottak egymással, filléres alapon. Például ott kártyázott anyám egyik unokatestvére, Szegedin Ernő és családja is. Emlékszem, a feleségét nem szerettük, de családtag volt, tehát velünk tartott ő is. Később őket is deportálták, csak az egyik lányuk, Blanka jött vissza. Mellette halt meg Auschwitzban az édesanyja és a testvére, a szeme láttára.

A szombatra különösképpen emlékszem. Már pénteken elvittük a pékhez a sóletot, és szombaton hazahoztuk. Sokszor került az asztalra sólet meg libahús.

Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire meghatározta az egész gyerekkoromat, hogy közel lakott a rokonság. Vagyis így nem volt probléma átszaladni hozzájuk bármikor. Körülbelül négyszáz méteres körzetben bejárhattuk a nagyobb családot. Az egyik apai nagybácsim is ott volt a környéken négy gyerekkel, édesanyámnak is arrafele lakott a húga a gyerekekkel. Nemcsak Balassagyarmatról, hanem a közeli Kőrösmezőről [Kőrösmező Máramaros vm.-ben volt, ilyenformán az 1930-as években Csehszlovákiához tartozott. – A szerk.] is felköltöztek rokonok Újpestre, valamikor az 1930-as évek közepén.

Az iskolában nem különösen barátkoztam senkivel. Annák inkább az unokatestvérekkel, hiszen rengetegen voltunk, hasonló korúak mind. Korcsolyázásra vagy más, drága időtöltésre nem volt pénzünk. Időnk sem nagyon, mert hétköznap haza kellett sietni az iskola után leckét írni. Ezt a szüleim komolyan vették. Elsőben és másodikban palatáblám volt, később kaptam egy-két füzetet. Akkoriban nem volt hat kiló az iskolatáska, mint manapság, könnyedén vittük a felszerelést az iskolába. Egyenruhát sem kellett hordani.

Sosem mentem táborozni, táborozás helyett csak Balassagyarmaton nyaraltam. Máshova nem volt a családnak pénze eljutni. Hétvégeken azért nagyon sokszor kirándultunk a hegyekbe, a Kevélyekre, Csillaghegyre. Később hetente mentem vasárnaponként egy kiránduló társasággal, természetjáró egyesülettel, az Újpesti Munkásotthonból [1916-ban szervezték meg újpesti ifjúmunkások és diákok a Természetbarátok Turista Egyesületének (TTE) Újpesti Osztályát az Újpesti Munkásotthon kebelén belül. – A szerk.], de akkor már nagykorú, tizennyolc éves voltam.

Az öcsémet Jenőnek hívták. Ő volt a legfiatalabb közülünk. Hárman a húgommal, Ilonával, akit csak Ilának szólítottunk, mindig is jó testvérek voltunk. Nem veszekedtünk, sokat játszottunk. Az öcsém ugyanoda járt az elemibe, az Attila utcába, akárcsak a húgom, de nem tudom, milyen szakmát tanultak utána.

Mindenesetre, Ila húgom 1933-ban férjhez ment, két évvel korábban, hogy én megházasodtam volna. Zsidó vallásos esküvője volt az újpesti zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A férje Steiner Sándor szabó volt, és a szüleinek egy kis szabóüzeme működött az újpesti Wekerle Sándor utcában, ahol egyébként is laktak. Nem sok dolgozójuk volt, de a rokongyerekeknek igyekeztek munkát adni.

Ilona már nem volt vallásos, mint a szüleink. A húgom nagyon csinos, vékony, szép arcú lány volt. Szeretetre méltó, barátságos teremtés. Hármunk közül ő repült ki először, az Attila utcából a férjéhez költözött, de utána is sokszor összejártunk, mivel én is a közelben maradtam a nősülés után. Egy kisfia született, szép, értelmes kisfiú volt. A húgomat a férjével és a gyerekével együtt vitték el 1944-ben Újpestről. Nem tudom pontosan, hogy hová, mert munkaszolgálatos voltam akkoriban. Amikor hazaértem, akkor hallottam, hogy mi történt vele, ugyanúgy, mint az egész családommal. Csak akkor tudtam meg, hogy Auschwitzba kerültek ők is, amikor az unokahúgom, Szegedin Blanka, aki néhány éve halt meg, hazajött, és mindent elmondott.

Az öcsém, Jenő munkaszolgálatos volt, valamikor 1940 körül ment el hazulról. Ő nem nősült meg, még fiatal volt, nem jutott rá ideje. Nagyon szerettem, vele is remekül kijöttünk. Jó kiállású fiú volt, nagy kár érte. Nem jött haza a munkaszolgálatból. Senki nem hozott róla hírt… minden bizonnyal meghalt…

Amikor elvégeztem a polgárit, elmentem inasnak. Cipőfelsőrész-készítőnek tanultam. Bevallom, fogalmam sincs, miért éppen cipésznek álltam. Lehet, hogy valaki rábeszélt. Aztán leteltek az inasévek, és akkor felszabadítottak három év után. Az első cipőüzlet, ahol tanultam a szakmát, nem zsidó tulajdonosé volt, de ebből semmi konfliktusom nem volt. Nekem nem volt érdekes, hogy milyen vallású a tulaj, és őt se zavarta az én zsidó származásom. Egyedül inaskodtam, nem volt rossz dolgom. Időközben megtetszett az a szakma. Sok munka volt akkor még, hisz sokan kértek új cipőt. Kézi varrással készültek. Most milyen drága egy ilyen cipő, pedig akkor az volt a megszokott, nem pedig a tucatáruk! Később, miután felszabadultam, bekerültem az újpesti cipőgyárba, és ott a gyárban először még szabászként dolgoztam [Valószínűleg a Wolfner Bőrgyárról van szó, amelynek cipőgyára is volt. Lásd: bőrgyárak Újpesten. – A szerk.]. A cipőgyár közvetlen mellettünk volt, az újpesti Károly utcában [akkor: Károlyi gr. utca, ma Károlyi István u.]. Reggelente csak átsétáltam, közlekedésre nem kellett költenem. Akkor tizenhét-tizennyolc éves voltam. A gyárban a cipők felsőrészének kiszabását végeztem. Az alsórészt egy másik részleg készítette. Akkoriban még valódi bőrből, disznó- és marhabőrből készültek a lábbelik. Nagyon nagy gyár volt, talán több százan is dolgoztak ott. Nem csak cipőrészleg volt, hanem bőrgyár is. Kikészítették a bőröket, aztán ebből táska és kesztyű is készült. Sőt, még darab bőröket is készítették, azt is szállították ki üzletekbe.

A munkatársakkal nem jártunk össze. Elvégeztük a feladatot, és aztán annyi. A szabadidőm csak a családé volt. Később a gyárban átmentem oda, ahol a bőröket fényezték a gépeken. A gépeken nők dolgoztak, és én gépbeállító voltam. Gyakran kellett cserélni a szerszámokat, korongokat, amivel csiszolták, fényesítették a bőröket. Nem volt az veszélyes munka, kényelmesen végeztem. Egyébként kifejezetten jó hangulatú munkahely volt, még akkor is, ha három műszakban kellett dolgozni. Sőt, jó volt a fizetés! Nagyon sokáig dolgoztam ott. Szerettem, mert nem volt feszített a munkatempó. Akkor kellett menni, ha szóltak a nők, hogy valami nem stimmel a géppel, különben meg ültem egy irodában. Egészen jó beosztás volt. Nagy segítség volt a szüleimnek, mikor már volt saját keresetem, mert hazaadtam a fizetésemből, amely heti 25 pengő körül volt. Később aztán az első lakásomban ennyi volt a havi lakbér is, tehát maradt megélhetésre 75 pengő, illetve még amit a feleségem keresett.

Később aztán, talán 1939-ben vagy még később, összeszólalkoztam valami jelentéktelen dolog miatt a gyár portásával. Úgy éreztem, nekem van igazam, és hiába utasítottak, nem akartam tőle bocsánatot kérni. Ezért kirúgtak a bőrgyárból, és a munkaszolgálatba vonulásig egy újpesti kisiparosnál találtam munkát. Kisebb gépeken kötött pulóvereket készítettem. Itt sem voltam boldogtalan, dolgoztam szorgalmasan, ahogy csak tudtam. Később, még a háború után is többször ellátogattam a kisiparoshoz, amikor visszatértem megnézni a gyerekkori házat, az utcákat.
 
Leendő feleségemmel, Lichtenstein Olgával egy házban laktunk, még az Attila utcai házban. Két évvel volt fiatalabb nálam. Budapesten született 1912-ben, Ila húgommal egy időben. Már gyerekkorukban ismertük egymást, de csak úgy 1934-ben kerültünk közelebb egymáshoz. Az esküvőnk 1935-ben volt. Az ő családja továbbra is ott lakott abban a házban, ahol felnőttünk. Az édesanyjával lakott, de volt még egy öccse is. Miután kiskorunkban együtt játszottunk, gyakorlatilag együtt nőttünk fel, jó kapcsolat volt közöttünk. Nem tudom, honnan jöttek fel Pestre. Az édesapjuk az nem élt velük, így még a keresztnevét sem tudom. Elfelejtettem, hogy hogyan kezdődött a kapcsolatunk. A végét azt tudom: összeházasodtunk Olgával. A feleségem az Attila utcába járt iskolába. A családja nem volt vallásos, de a nagyobb ünnepeket valamennyire tartották. Talán annyira, mint az én családom. A feleségem vezető beosztásban dolgozott az Egyesült Izzó lámpaosztályán. Csinos nő volt. Akárcsak az öcsém, én is jól néztem ki. Szép párnak számítottunk.

Az esküvőnk otthon volt, a családdal, az udvaron, a szertartás meg templomban. Ott volt az egész család. A szüleim örültek, és támogatták ezt a házasságot. Kedvelték egymást a feleségemmel. Szimpatikus, jó asszony volt az anyósom, boldogan adta hozzám Olgát. Eléggé összetartott a rokonság, nem volt széthúzás, mindenki jelen volt. Az esküvő vasárnap volt, hüpe alatt, ahogy kell. Elegáns volt, nagyon szép. Volt minden: öltöny, menyasszonyi ruha, fátyol. Erre nagyon adtunk, hiszen a legszegényebb időkben is igyekeztünk öltözködés terén kitenni magunkért. Nászútra nem mentünk. Az esküvő után elutazni nem volt divat, de nem is telt volna nekünk rá. Sokan voltak vendégek, így biztosan kaptunk ajándékot is.

Az esküvőre már megvolt az új otthonunk, egy bérlakás Újpesten, az egyik szomszédos utcában. A Wekerle utcai lakásban végre volt bent fürdőszoba. Havi huszonöt pengőt fizettünk lakbérként. Ez az összeg megfizethető volt számunkra. Ebből is látható, hogy akkoriban nem volt anyagi problémánk, bár a fényűzést sem engedhettük meg magunknak. Az a ház már kisebb volt, mint amelyikben a szüleinkkel laktunk, csak három vagy négy lakás volt benne összesen. Egyszobás kis otthon, ahová odaköltöztem a feleségemmel. Itt laktunk egészen 1944-ig, ameddig engem el nem vittek munkaszolgálatosnak, és a családomat nem deportálták. Pestre csak 1945-ben kerültem, amikor hazajöttem Mauthausenből. Előtte nem tudtam volna elképzelni, hogy Pestre jöjjek lakni. Újpest egy falusias, csöndes, büdös város volt. Rengeteg gyár, bõrgyár, festékgyár füstölgött ott, de mégsem tudtam elképzelni, hogy bejöjjek Pestre lakni.

Szórakozás? Jártunk színházba és moziba is. Helyben, ott Újpesten is volt egy színház meg két mozi. Bár nemigen emlékszem egyetlen darabra, filmre sem, azt tudom, hogy akkortájt mentek a Karády Katalin filmek [Karády Katalin (1912–1990) – ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.]. Nem voltak ezek drága szórakozások, mindketten dolgoztunk, így ki tudtuk fizetni.

Újpestről ritkán jártunk be a pesti belvárosba. Még legénykoromban többször bementünk az unokabátyámmal a Ligetbe, az Angol Parkba, a későbbi Vidámparkba. Hogy megspóroljuk a 24 filléres átszállójegyet, gyalog mentünk a Városligetbe. Komoly pénz volt nekünk 24 fillér, annyiért már öt deka téliszalámit lehetett kapni. A napi bevásárlásokat is Újpesten intéztük. A piacon sorakoztak fűszerüzletek, volt kóser üzlet is. A húst még ott vette édesanyám. Miután megnősültem, nem különösebben tartottuk a vallást, kivéve a nagyünnepeket. Mi már nem vettük zsidó mészárszékben a húst.

Olga, a feleségem adminisztrációs munkakörben volt az Egyesült Izzóban. Az akkori szokás szerint ő is már tizenöt éves korától dolgozott. A kettőnk keresete épp elég volt arra, hogy szépen éljünk. Különösebben nem dúskáltunk, de megéltünk. Szerény igényeink voltak, ehhez kellett hozzászoknunk. Megéltünk rendesen, úgyhogy nem volt nyomorgás, sőt, fel is tudtunk öltözködni rendesen. Arra nem lett volna pénzünk, hogy tovább tanuljunk, hogy gimnáziumot, majd egyetemet végezzünk, de nem is állt ilyesmi szándékunkban. Nem érintett, ezért nem is zavart bennünket a numerus clausus. Mivel nem jártam egyetemre, a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] sem érintettek. Lehetett róluk hallani, de nem volt nagy vészharang, a mi körünkben legalábbis. Akkor csak arról volt szó, hogy az egyetemre zsidókat nem vettek föl, de nem volt olyan nagy zsidózás. Az csak később kezdődött.

A 1930-as években az állami ünnepeken szabadnapot kaptunk a munkahelyeinken. Mint például március 15-én is elengedték a dolgozókat, akárcsak karácsonykor. Ennek nagyon örültünk, hiszen egy kicsit tudtunk pihenni. Volt, hogy nagyobb zsidó ünnepeken nem is mentünk be dolgozni, és aznap szabadnapot kaptunk.

A kisfiam, Tamás 1937-ben született. Szépen cseperedett, nevelgettük Olgával. Ugyanoda járt iskolába, ahová én és a testvéreim. Az antiszemitizmussal talán akkor szembesültem először, amikor a fiam hazajött az elemi iskolából, és elmondta, hogy lezsidózták. Nagyon megdöbbentem, mert előtte nem is lehetett érezni ezt a dolgot abban a körben, ahol én mozogtam. Persze már tudtuk, hogy Hitler hatalomra került, de nekünk vegyes társaságunk volt, egy kiránduló csoport. Fiatalok voltunk, hasonló korúak. Ott nem volt arról szó, hogy zsidó valaki vagy nem zsidó. Velük, ezzel a társasággal mindig jól megvoltunk. Szombat reggel vagy este fölkerekedtünk, vasárnapig elvoltunk, és olykor még meg is aludtunk egy-egy hegyi menedékházban. Jártunk a kis hegyekben, a Nagykevélyen, Csillaghegyen, Ezüsthegyen. Átkeltünk az újpesti hídon, és végiggyalogoltuk a távot egészen a menedékházig. Jó kis séta volt, több tíz kilométer. Sokat mászkáltunk a hegyekben. Különben is, a Munkásotthon egy olyan hely volt, hogy hétvégén volt tánciskola, volt ott fodrász, elég olcsón csinálták a frizurát. Már csak ezért is rendszeresen megfordultunk ott.

Fiatalkoromban nem túlságosan érdekelt a rádió, inkább néha az újságot olvastam. Azt is az újság hozta le először, hogy Hitler hatalomra került. Később, mikor megnősültem, akkor rádióztam többet. De inkább a napilapokat olvastam, leginkább a „Népszavá”-t, amely felnőttként már járt, és jár most is nekem.

A háború kezdetéről, arról, hogy lerohanták Lengyelországot, az újságból értesültem. A munkaszolgálatra való jelentkezést rendeletben hozták. Volt plakát, meg kiírás, hogy jelentkezni kell, és akkor jelentkeztünk Újpesten, valamilyen katonai kiegészítő parancsnokságon, 1942 decemberében. Aszódra kerültem. Azt se tudom, hány napig voltunk Aszódon, de biztos, hogy nem sokat. Aszódról Esztergom-Táborba vittek. Voltak ismerősök is, még Újpestről. Nagyon vegyesen volt a társaság. Akadtak elkényeztetett gyerekek és magamfajta szegények is. 1942-tõl 1944-ig rendszeresen hazajöttem, leveleztem is a családdal. Kaptam egy levelet, a gyerekem írt nekem, akkor még másodikos volt, azt hiszem. Valahol még meg is van a levél, a kisfiam utolsó üzenete.

A munkaszolgálatban „elszórakoztak” velünk. Volt egy zászlós, és az volt a szokása, hogy békaügetést, fekvőtámaszt, hasalást csináltatott velünk. Én ezeket a feladatokat könnyedén vettem, mert elég sokat sportoltam, kézilabdáztam, az Egyesült Izzóban játszottam, hobbiból. De volt, aki sírt, annyira nem bírta a megerőltetést. Én meg tudtam csinálni a gyakorlatokat. Nekem a kézilabda ebből a szempontból jó iskola volt. Ott meg lehetett erősödni.  Épp ezért én a gyakorlatoztatást is sportnak vettem Esztergom-Táborban. Ott semmi különös nem volt. Munkaszolgálatosként dolgoztunk, homokot lapátoltunk, de hogy mi értelme volt, azt nem tudom. Amikor Esztergomban voltam, többször hazamentem vonattal. 1944 márciusáig simán lehetett utazni, és majdnem minden hét végén hazamentünk vasárnapra. Lehetett vinni egy kis ennivalót is egy hétre. Én zsoldot kaptam, a feleségem dolgozott, és abból még mindig meg lehetett élni.

1944 júniusában vittek ki a frontba. Akkor már aztán keményebb napok jöttek. Elég vékony, gyenge gyerek voltam. A munkaszolgálatba a saját ruhánkban kellett bevonulni, de sapkát adtak. Végig, mindenhol keresztény katonák felügyelték a munkaszolgálatot. Volt, aki kicsit keményebb volt velünk, de még mindig nem volt elviselhetetlen a bánásmód, így még mindig nem volt különösebb probléma. Két század volt egy helyen, a 41. és a 42. század. Tehát 1944 júniusában kerültünk a Kárpátokba. A szabadban aludtunk, pedig akkor ősszel már jó hideg volt. Aránylag rendesen kaptunk enni. Kellett is, mert a lovak megdöglöttek, nem bírták a strapát. Nem tudom, hány hétig voltunk ott. Rémlik, hogy hihetetlenül magas hó volt. Egyik társunk hamarosan hóvakságot kapott, és így egyszer csak eltűnt ő is közülünk. Persze nem is tudtuk merre, biztos valahol kicsinálták. Ott és akkor a munkaszolgálatosoknak ásni kellett, szöges drótból csinálni a tankakadályokat Donnerskirchenben [Nógrád Miksa emlékezetében valamelyest már összemosódnak a helyszínek: Donnerskirchen /Fehéregyháza/ a Fertő-tó partján van. Ez a település is beletartozott abba a Pozsonytól Kőszegig húzódó, ún. Niederdonau erődvonalba – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Siegendorf /Cinfalva/ –, ahol több tízezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől, és ahol sok ezer munkaszolgálatos pusztult el. – A szerk.]. Jó páran meghaltak ott. Többek közt az unokatestvérem is. Először is mindannyian flekktífuszosok voltunk [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Azon vitatkoztunk, hogy ki maradjon bent a szálláson, és ki vonuljon ki munkára, mert valakinek ki kellett vonulni. Én vonultam, az unokatestvérem maradt bent. Árkot ástunk. Mire visszaértem, ő már nem volt ott. Elvitték valami kórházba, ami nagyon-nagyon rossz hely volt. Nem sokan jöttek ki onnan a tudomásom szerint. Erről egyáltalán sehol nem hallani semmit! Pedig majdnem mindenki tífuszos volt. Az ember lázas volt, gyenge. A sorakozónál meg vigyázni kellett, nehogy a smasszer észrevegye, hogy valaki beteg, mert akkor kiállította, és elvitette a kórházba, ahonnan nem jött vissza senki. A flekktífuszra nem is adtak gyógyszert. Volt, akinek sikerült kihordania. Voltak szép szál gyerekek, és… nem lehetett tudni, hogy ki marad meg. Nem alkattól függött, talán a szerencsétől, vagy attól, hogy az ember előtte sokat sportolt. Erre nincs igazán magyarázat.

Innen bevagonírozva állítólag először ki akartak vinni Auschwitzba, de mint hallottam, egy csendőr százados ezt nem engedte, és akkor Mauthausenba vittek. Sajnos sosem derült fény annak a csendőr századosnak a kilétére, aki nem hagyta, hogy Auschwitzba vigyenek bennünket. Az út talán két-három napig tartott. Tömött vagonokban voltunk, csak férfiak, akik előtte munkaszolgálatosok voltak. Elég hosszú szerelvény volt. Összejöttek a fehér karszalagosak jó páran [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. A munkaszolgálatosok sárga karszalagot viseltek. – A szerk.]. Megérkezés után egy nagy hodály, fa barakk fogadott bennünket Mauthausenben. Jó szorosan feküdtünk a szalmán, a földön. Hát, ha az első napokban nem is, később gyakran kellett hordani, kicipelni a halottakat. Éhen haltak, hiszen alig kaptunk enni. Adtak naponta egy szelet kenyeret meg valamilyen löttyöt reggel. Egy egykilós kenyeret, azt hiszem, tíz részre osztottak. Kinek kicsivel vastagabb, kinek kicsivel vékonyabb jutott. Délben szintén valamilyen löttyöt osztottak szét. Pénz vagy valamilyen érték, amit beválthattam volna, nem volt, de nem is tudtam volna mire beváltani. A rajtunk lévő ruha a sajátunk volt, de nem téli. Volt, akinek a cipője is tönkrement. Ez is hozzájárult a halálukhoz, mert ott nem adtak semmi ruhát. Amikor bennünket vittek Mauthausenbe, nem kaptunk tetoválást a kezünkre [Tetoválás csak Auschwitzban volt, és csak azokat tetoválták, akiket nem semmisítettek meg rögtön, hanem munkára osztottak be. – A szerk.].

A táborban reggelente korán sorakoztunk, vigyázzállásban. Mindvégig nagyon kellett igyekezni, nehogy összeessen az ember. Aztán a halottakat cipeltük egy rakásba a tábor egyik sarkába. Más nem volt ott. Sorakozás és a halottak cipelése. A barakkból egyébként nem mentünk ki. Munkahely nem volt, úgyhogy valahogy eltöltöttük az időt. 1944 decemberétől voltam ott 1945 januárjáig, amikor is kétnapi meneteléssel átvittek a szintén ausztriai Günskirchenbe. De az is lehet, hogy már március volt [Március lehetett. A günskircheni tábort ugyanis 1945. március 12-én állították föl Lásd a szócikket. – A szerk.]. Szinte mindenkit elvittek. Menet közben olyan százméterenként lövöldözték fejbe az embereket, mert összeestek. Mihelyt térdre esett valaki, mert nem tudott menni, nem volt mentség. Tehát azt pontosan tudtuk, hogy nem szabad megállni. Nagyon gyorsan nem tudtunk menni, azt hiszem. Gyengék voltunk, miután annyit éheztünk és fáztunk. Osztrákok és német egyenruhások kísértek. Nem nagyon mutattak jóindulatot, de nem is nagyon beszéltek velünk.

Nagyon fájdalmas számomra, hogy Donnerskirchenről egyáltalán nem esik szó sehol, sosem. Ott ástunk, csak ástunk árkokat, de minek, azt nem tudom. Reggel kivonultunk, ástunk, ástunk, csak ástunk. Megérkezés után is sok ember legyengült. Egyébként ugyanazt csináltuk, mint Mauthausenben. Reggel sorakozó. Itt is mindenki arra vigyázott, nehogy véletlenül rosszul legyen, ha ott van az SS felügyelő. A mauthasuseni táborban nemcsak mi, felnőttek, hanem még gyerekek is voltak. Főleg lengyelek, és emlékszem, a smasszerek is lengyelek voltak. Elég rondán viselkedtek, de nem nagyon beszélgettek velünk, csak utasításokat adtak.

Főleg magyarokkal voltam együtt. Egymás között arról beszélgettünk, milyen lenne mákos tésztát enni. Volt ott több rokonom is, sőt a sógorom is, aki két nappal azután meghalt, miután átmentünk Mauthausenből. Hatalmas, szép szál gyerek volt, akkor harmincöt éves lehetett. Sajnos, sokan meghaltak akkor is, amikor felszabadultunk.

Günskirchenben szabadultunk föl május 4-én, úgy emlékszem [Forrásunk – Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában, Budapest, 2000, http://www.gusen.org/dok/gk/gk01x.htm – május 5-ét említi a felszabadulás napjaként, de volt más egykori günskircheni fogoly is, aki szerint a tábor 1945. május 4-én, pénteken szabadult föl. – A szerk.]. Persze az is lehet, hogy elsején vagy másodikán, nem is tudom pontosan. Végül amerikaiak szabadítottak föl. Egyszer csak megláttuk őket. Bejöttek, osztottak kekszet, csokoládét és mindenféle ennivalót. Elvittek Welsbe, egy katonai táborba. Ott aztán a társaim közül sokan megrohanták az élelmiszerraktárt. Nagyon sokat ettek, bele is haltak. Nem tudtam, hogy ezt nem szabad csinálni, csak úgy alakult, hogy én nem mentem velük habzsolni. Welsben már jó dolgunk volt. Amerikaiak tartották fenn a tábort, már volt ehető koszt is. Sőt, nekem mint sportvezetőnek, ezen a címen, külön kilépőm volt a katonai táborból. Ez nem járt mindenkinek. Az ottani raktárakban volt ruha meg cipőtalp meg hasonló felszerelések. Kimentünk a városba, és talpat cseréltünk, ott már jó dolgunk volt. Augusztusban jött egy rosszabb időszak, miután az amerikaiak átadtak bennünket az oroszoknak.  Nem is oroszok voltak különben, hanem mint később kiderült, ukránok, akik utálták a zsidókat, talán még most sem szívelik őket. Tudták, hogy munkaszolgálatosokat kísérnek, mégsem adtak enni. Közülünk sokan éheztek, olyannyira, hogy kimentek a földekre répát szedni. Ha jó emlékszem, ezért le is lőttek valakit. Nekem valahogy, nem tudom, hogy, sikerült lemaradnom, és onnantól kezdve már igyekeztem, hogy biztos helyre jussak. A többieket lehet, hogy Oroszországba kísérték, de mások is lemaradtak menet közben, és inkább hazaszöktek.

Én augusztus vége felé érkeztem haza, vonattal. A szerelvény dugig volt. Emlékszem, úgy húztak be az utasok az ablakon, mert a lépcsőn nem lehetett, hisz ott lógtak az emberek. A vonat Sankt Pöltenből indult, és nem kellett pénz jegyre, nem volt kalauz. Útközben nem kaptam hírt a családról, semmit nem tudtam róluk. Azt sem, hogy egyáltalán Újpesten vannak-e még. Pár dologról tudtunk azért korábban is. Hallott az ember róla, hogy Auschwitzban mik történtek, kit hova vittek. Az újpestieket például mind oda vitték. Egyetlen unokahúgom jött haza, a többiek mind ott maradtak! Az unokahúgom szülei sem jöttek haza. Az anyósomat, a feleségemet, a kisfiamat és a szüleimet egyszerre vitték el. Együtt vitték el egész Újpestet, szinte minden zsidót, két nap leforgása alatt a gettóból, ami a József utca körzetében volt. Állítólag, akiket az első nap vittek, azoknak egy része megmenekült. De akik a szüleimmel, a feleségemmel és a gyerekkel mentek, annak a csoportnak minden tagja elpusztult. Túl sokan voltak már Auschwitzban, nem válogattak közülük, egyből mentek a halálba. Addigra már annyira telve volt Auschwitz, hogy egyenesen küldték őket a gázkamrába. Az unokahúgom mondta, hogy ők egy nappal korábban mentek, mint a szüleim, a gyerekem, a feleségem meg a rokonság nagy része. Nem volt hely, és az újonnan érkező emberek kilencven százalékát egyenesen megsemmisítették. A feleségemet a főnökei az Egyesült Izzóban ott akarták tartani, hogy ne menjen haza, mert gettózások voltak. De hazament a gyerekhez, és ez lett a veszte.

Édesapámról nem is tudom pontosan, hogy hol és mikor halt meg. Egy megmaradt fényképen újra katonai egyenruhában van, tehát bevonult, és 1944-ben nem volt a családdal Újpesten. Úgyhogy őt nem hurcolták el Auschwitzba. Előbb halt meg valahol, de nem tudom, hogy hol.

Én munkaszolgálatos voltam, amikor őket elvitték. Míg távol voltunk, a lakásainkba keresztények költöztek, vagy bútorostól mindent elvittek az égvilágon. Mire hazaértem, semmim sem maradt, csak a lakás csupasz falai vártak. Nagyon nagy értékek nem voltak. Volt szobaberendezésünk, de értékes festmény vagy más ilyesmi nem volt. Sosem derült ki, hogy kik hurcoltak el mindent. Az unokahúgommal eleinte ott aludtunk az üres szobában. Később tudtam meg, hogy egy-két távoli rokon valahogy mégis itt maradt. Hogyan sikerült túlélniük, azt végképp nem tudom, de a közeli rokonokból ketten-hárman hazajöttek, és egy távoli unokatestvérem is. Akkor sajnos már nem nagyon lehetett reménykedni, hogy élnek az enyéim.

Úgy indult be újra az életem, hogy a Jointnál kezdtem el dolgozni. Már nem is tudom,  ki segített, hogy oda bejussak. Ott a rászorulóknak adtak ruhát, élelmiszert, sok mindent. Az élelmiszerrészlegnél voltam raktáros, a Kazinczy utcai épületben. Aztán nem sokkal később a főnököm elment Izraelbe, és akkor én léptem a helyébe, én lettem  az osztályvezető. Ott elég jó dolgunk volt, és az akkori viszonyokhoz képest komoly fizetésem volt. 1950-ben muszáj volt otthagynom a Jointot, pedig kedvemre való munkahely volt, mert akkor már párttag voltam. A pártban azt mondták, hogy válasszak: vagy párttagság, vagy a munkám a Jointnál. A kettő nem mehetett együtt. Nekem fontos volt a párt, úgyhogy nem maradhattam a munkahelyemen. Nemcsak én, még nagyon sokan mások is eljöttek, ugyanezért. Bevonultam katonának. Már nem is emlékszem, hogy alakult ez így, de az biztos, hogy a Jointtól, az akkori munkahelyemről majdnem mindenki átment a katonasághoz, a párt kérésére. Először a reptéren dolgoztam, a pénzügyi osztályra kerültem. Kezdetben főhadnagy volt a rangom. Fizetésben valamivel több mint a felét kaptam, mint a Jointnál, ahol 1650 forintot kerestem.

Közben 1946-ban újra megnősültem, és elkerültem Újpestről. A második feleségemmel Pesten ismerkedtünk meg, valaki bemutatta a rokoni vagy baráti körből, és megtetszettünk egymásnak. Ez a feleségem is zsidó volt, Gárdos Líviának hívták, valamilyen zsidósabb névről magyarosította, de amikor találkoztunk, már így hívták. Abban hasonlított az első feleségemhez, hogy ő is nagyon csinos nő volt, 1914-es születésű. Ő Pesten vészelte át a holokausztot, heteken, hónapokon át bujkálva. A Lampartban, a fegyvergyárban dolgozott mint irodai alkalmazott. A nagynénjének volt a Wesselényi utcában egy háza. A földszinten volt egy fűszerboltjuk, mellette egy lakás, ők abban laktak, mi pedig egy harmadik emeleti komfortos kis lakásba költöztünk be. Igazán jól éreztem ott magam, és a rokonoknak is könnyedén ki tudtuk fizetni a lakbért. Egyszobás lakás volt, hatalmas előszobával, konyhával, fürdőszobával, és saját vécé is tartozott hozzá. Elég jól kerestem, így nem volt probléma berendezni. A házasságkötéshez kellett igazolást kérni, amelyben halottá nyilvánították az első feleségemet. A második esküvőm a Bethlen téren volt, ez is hüpe alatt, ahogy kell.

Mint említettem, addigra már beléptem a Kommunista Pártba. Hogy miért? Sok minden miatt. Én már jóval a háború előtt jártam az Újpesti Munkásotthonba. Baloldali voltam, és vagyok ma is. A hazatérés utáni hetekben az volt az első, hogy az egyik távoli unokabátyám – aki szintén Pesten volt, és átvészelte a borzalmakat – elvitt magával, hogy lépjünk be a Pártba. Úgy éreztem, ott a helyem.

Gondoltam arra is, hogy valahova külföldre megyek, Izraelbe [Palesztinába]. Legelőször 1938-ban merült fel bennem a kivándorlás gondolata. Meg is volt a vízum, akkor egy fénykép kellett összesen, amivel ki lehetett volna menni. De a gyerek és a szüleink miatt a feleségem nem akart kiköltözni, úgyhogy aztán én sem mentem. 1938-ban lejártam a cionista klubba, a Bethlen téren. Sokan kimentek onnan Izraelbe. A háború után már nem gondolkodtam efféléről.

Visszatérve a pártra, akkoriban pártbizalmi voltam, meg titkár is a hetedik kerületben, majd a honvédségnél is, ahova 1950-ben mentem át, és rögtön főhadnagyi rangot kaptam. 1953-ban gyomorfekélyem volt, és sikerült leszerelnem, de továbbra is a honvédségnél maradtam állományban, onnan is mentem nyugdíjba. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémián lettem osztályvezető és főnökhelyettes. Egy alezredes volt a főnököm, és én voltam a helyettese. Mindenféle technikai, irodai eszközt, füzeteket, magnókat szereztünk be a hallgatók számára.

Hogy milyen volt az akkori rendszer? Azért is szereltem le, mert akkoriban történt néhány elég csúnya dolog. Például dobálták a katonatiszteket. Egyik napról a másikra elvezényelték valahova vidékre, család nélkül. Nekem az volt a szerencsém, hogy mint tartalékos százados leszereltem. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy mit mondunk és teszünk, mert fegyelem volt, igazi drill. Például gyakran kutatták át az íróasztalt, hogy nem hagyott-e valamit ott az ember, ami a rendszerellenességét mutatja.

Nekem csendesen telt 1956 is [lásd: 1956-os forradalom]. Bejártam az Akadémiára, leginkább katonai teherautón meg hasonló járműveken, mert rendes közlekedés nem volt. Én ellenforradalomnak tartom ma is a dolgot, mint ahogy a felszabadulást is felszabadulásnak tartom. Hiába mondanak mást az okosok. Más emlékem nem kötődik azokhoz a napokhoz, nekem nem volt félnivalóm.
Azt hiszem, az elsők között lehettünk, akiknek televíziójuk volt [Magyarországon 1953-ban kezdődtek meg a kísérleti tévéadások, a rendszeres műsorszolgáltatás pedig 1958-ban indult, heti négy nap adásidővel (összesen nem egészen 20 óra). 1000 lakosra 1958-ban 2, 1960-ban 10, 1965-ben 82 készülék jutott. – A szerk.]. Ketten dolgoztunk a második feleségemmel, és berendezkedtünk teljesen. Szóval az 1960-as években ilyen volt az élet, már nyugalom volt, rendezett állapotok. Nem volt semmi probléma, legalábbis az én családomnak nem. Néha szombat délután elmentünk a New York Kávéházba, egy kávéra. Volt, hogy zenés estekre is elmentünk egy baráti társasággal, akik között akadt azért két-három rokon. Ekkor sem csak zsidók voltak a barátaink között. A barátaink mindkettőnk munkahelyéről kerültek ki. Újpestről gyakorlatilag senki sem maradt, akivel igazán össze lehetett volna járni, de a megmaradt kevéske rokonnal azért mindvégig tartottuk a kapcsolatot. Legjobban a beszélgetést, a kártyázást és a zenés esteket szerettük. Az Oktogonnál több hely is volt [Akkor: November 7. tér, ahol a hatvanas években egy mai gyorsétterem helyén az éjszaka is nyitva tartó Savoy bár volt, vele szemben, ahol ma egy bank működik, pedig az Abbázia Kávéház. – A szerk.], később láttuk fellépni például Németh Lehelt. Ő volt a kor népszerű énekese [Németh Lehel (1932–2005) táncdalénekesi karrierje 1956-ben indult, ő volt az első magyar táncdalénekes „sztár”. 1965–1990 között Kanadában élt. – A szerk.]. A pártból is voltak barátaink, velük is jól megértettük egymást. A vallás sosem volt téma, békesség volt akkoriban.
Líviával 1961-ig, a haláláig éltünk együtt. Nagyon jól kijöttünk egymással. Sajnos nem volt közös gyerekünk, mert a gyerekeket nem tudta kihordani, kettő is elment. Súlyos beteg volt, rákos, túl fiatalon halt meg. A Farkasréti temetőben nyugszik még 2011-ig, elhamvasztva, mert ötven évre béreltem a kolumbáriumot.

A háború után még nem, de később sokat utaztunk. Én a Joint szervezésében már 1950 előtt voltam Keszthelyen, három hétre. Később, a honvédségtől többször voltunk Mátraházán, Balatonkenesén, sőt Balatonlellén is, honvédüdülőben. Szerencsére külföldre is kaptunk beutalót, vagy háromszor, a honvédség alkalmazottjaként. Nyugdíjasként is utazhattunk beutalóval [lásd: SZOT-beutaló], ez persze már később, az 1970-es években volt. Csehszlovákiát, Ausztriát és Németországot is megjártuk, Drezdáig is eljutottunk. A harmadik feleségemmel sokat voltunk külföldön, néha sátraztunk, három-négy hetes utakat is tettünk Romániába, Bulgáriába, Jugoszláviába. Például amikor nyugdíjba mentem, egy hónapot töltöttünk Olaszországban. Lementünk egész Nápolyig. Nápoly, Capri, Firenze, Róma, Assisi. Utána egy hetet töltöttünk visszafelé Velencében, majd még egyet Bécsben. Megvolt rá az anyagi lehetőségünk. Nem volt olyan nagyon vészes, mert akkor meg lehetett fizetni az IBUSZ-t, mert akkor az volt. Voltam Amerikában, jártam Párizsban, a feleségeimmel utazgattunk. Volt kocsink is tizenkét évig, miután 1964-ben vettem egy Trabantot [1965-ben 83 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint Trabantból futott a legtöbb. – A szerk.].

Az 1970-es években szerveztek szocialista ünnepségeket május elsején vagy éppen november hetedikén [November 7. – Az 1917-ben lezajlott Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, amely 1988-ig munkaszüneti nap volt. – A szerk.], de én a magam részéről ezeket nem vettem túlságosan komolyan. 1956-ig még csak-csak megkövetelték, hogy az ember menjen felvonulásra, de később, 1956 után, érdekes módon már nem nagyon volt elvárás a megjelenés, legalábbis az én munkahelyemen. Az állásunk mellett időnként társadalmi munkát is kellett végezni, de az elég ritkán vette igénybe a szabadidőnket.

Bár a nagy, kiterjedt rokonságból alig maradt valaki, lassanként kialakult a baráti társaságom. Összejöttünk a munkahelyről vagy a pártból néhányan, összebarátkoztunk pár emberrel, házaspárral. Ez a harmadik házasságom idején sem alakult másképpen. Rendszeresen volt, két- vagy háromhetenként pártnap, taggyűlés is a kerületünkben. A megbeszélés után beszélgettünk, és megkedveltük egymást. Néha hallgattam a Szabad Európát vagy Amerika hangját, persze nem volt szabad, de nem emlékszem rá, hogy volt valami olyan különleges. Elég hírhez jutottunk idehaza is.

A második feleségem halála után 1967-ig egyedül éltem, akkor nősültem meg újra. Ez a mostani kis Hegedüs Gyula utcai lakásom a feleségemé volt, hosszú ideig béreltük, aztán megvásároltam az önkormányzattól Az én lakásomat a harmadik feleségem előző házasságából született, huszonhárom éves fia kapta meg. Velünk egy időben esküdött, és a feleségével odamentek lakni a Wesselényi utcába. Én meg jöttem ide, csupán azért, mert ott nem volt lift. A három emelet magas volt, és nekem akkor már nehéz volt felgyalogolni.

Évát, a harmadik feleségemet a holokauszt idején Pesten bújtatták a gyerekével együtt. A volt férje katonatiszt volt, de nem éltek jól. Elvált asszonyként ismertem meg, az előző férje félig zsidó volt. A gyereke 1944 decemberében született, a csecsemő Lacikával itthon, bújkálva élték át az egész háborút. Évával az esküvőnk a tanácsnál, az Andrássy úton volt. Ez a feleségem az Elzettben dolgozott a Váci úton, de a gyár azóta már megszűnt. Éva is csinos nő volt, szőke. A két előző feleségemnek barna haja volt. Éva is párttag volt, és bár zsidó származású volt, vele sem tartottuk meg a nagyobb ünnepeket. Én ugyan Jom Kipurkor mindig elmentem az istentiszteletre. Én még az 1980-as évek elején is jártam a nagy zsidó ünnepekre. Ezzel nem volt baj a munkahelyemen, mert nem propagáltam a dolgokat. Ez sehol sem volt téma. Még a pártban sem. Én például már nem tudtam megmondani, ki zsidó, és ki nem. Csak egy emberről tudtam, hogy zsidó, mert vele jóban is voltunk és vagyunk, ő szintén idős már.

Mindhárom feleségem zsidó volt. Valahogy nekem fontos volt, hogy zsidó feleséget találjak. Tulajdonképpen nem tudom, miért, ha egyszer én nem voltam különösen vallásos, főleg a háború után. Azok után, amik történtek, hogy rendes emberek millióit, akik a légynek sem ártottak, elpusztították, elmúlt az a minimális vallásosságom is. Azért karácsonyfát nem állítottunk. Szilveszterkor, amíg fiatalok voltunk, néha elmentünk, ha máshova nem is, kimentünk a Körútra, aztán néztük a tévét.

A harmadik feleségemmel 1967-tõl 1989-ig éltünk együtt. Végül ő is megbetegedett. Ő is, mint a második feleségem, hamvasztva lett eltemetve. Először kolumbáriumba került, végül aztán elszórattam. Nekem is be van fizetve az elszórás. Ez a legtisztább dolog szerintem…

A megmaradt rokonsággal végig összejártunk, mint például az unokahúgommal, amíg meg nem halt, pár éve. Most a lányával járunk össze szombatonként ebédelni. Vasárnap pedig az unokámmal, Rolanddal. Ő ugyan nem unokám – hiszen az apja a harmadik feleségem első házasságából származó fia –, de én annak tartom őt. Ők sokáig laktak ott a Wesselényi utcában, majd időközben szereztem nekik egy lakást kinn a lakótelepen, Békásmegyeren, de most végül a Hűvösvölgyben laknak. Velük tartom a kapcsolatot az unokámon keresztül, aki most tizenhét éves.

Laci ugye már nagy, huszonhárom éves volt, mikor összeházasodtunk. Vele jó a kapcsolatom. Neki csak polgári esküvője volt, pedig zsidó származású a felesége is. Tartják valahogy a zsidó vallást, de más formában, mint mi annak idején. Egy olyan közösségbe jár a családjával Kőbányára, ahol Dávid-csillag és kereszt is van a falakon. Voltam velük egyszer vagy kétszer, mert tartanak ott előadásokat, de aztán engem nem fogott meg a dolog. Laci most lesz hatvan éves, azt hiszem, most megy talán majd nyugdíjba. Egy cégnél műszerész. Korábban ugyanott, ahol az édesanyja, az Elzettben dolgozott, ott tanult már szakmunkásiskolás korában is.

Jahrzeitkor mécsest gyújtok a szeretteimért, azt tudom, hogy júniusban szokott lenni az ideje. Régebben ilyenkor kimentem Újpestre. Ha jól tudom, még mindig van ilyen ünnepség a templomban. Mostanában már inkább ide közelebb, a Dohány utcai zsinagógába szoktam elmenni a halottak, a mártírok emlékművéhez leróni a kegyeletemet.

Én magam kétszer voltam Izraelben, először 1989-ben az IBUSZ utazási irodával. Tizenkét napig jártuk az országot, A-tól Z-ig mindent láttunk a csoporttal. Csodálatos út volt. Először család nélkül mentem, másodszor elvittem az unokámékat, az egész családot… ez pedig talán 1996-ban lehetett. Legjobban Jeruzsálem tetszett, és Eilát a csodálatos víz alatti akváriumával, Tel-Aviv és a Holt-tenger. Ugyanakkor odavagyok mindattól, ami Izraelben történik. Sajnos nincs is kilátás arra, hogy béke legyen. A 1967-es és a 1973-as háborúk megrengették az országot [lásd: hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború], és ma sincs nyugalom. A nagyon vallásos ortodoxokat, akik ott kint élnek, azokat nem túlságosan szeretem. Valahogy ez magamutogatás, a ciceszek lógatása, a hatalmas pajeszok nem az én világom. Száz évvel ezelőtt még elment volna mindez, de ma már, azt hiszem, nem ezzel kéne mutatni a vallásosságot. Nem a külsőségek számítanak, hanem hogy mit érez az ember magában.

Sajnos egyre kevesebb emberrel tartom a kapcsolatot, pedig elég nagy baráti társaságunk volt. Múlik az idő, elfogytunk. Még tizenöt évvel ezelőtt összejöttünk évente vagy kétszer, külföldről is eljöttek az ismerősök. Ma már külföldön is csak három ismerős, távoli rokon van. Azok közül is csak az egyik jön, nemrég volt Pesten. Munkaszolgálatos ismerőseimmel eleinte találkoztunk, de nem tudom, hogy egyáltalán van-e még valaki életben. Sok ismerős és családtag is kiment Izraelbe [akkor: Palesztina] 1938-ban a cionistákkal. Ha itt jár, mindig megkeres az egyik barátomnak a lánya. Ő is már hatvan év körül van. Izraelben él egy unokatestvérem is, akivel találkoztam, amikor kint voltunk. Ő nem volt még látogatóban Pesten. Az 1950-es évek végén adódott lehetőség arra, hogy kimenjenek, de nem gondoltam rá, hogy kimegyek. Egyrészt a sok atrocitás miatt, ami kint történt. Az ember olvasott meg hallott is ezekről a dolgokról. Itt akkoriban nem volt semmilyen probléma. Nyugodt volt az élet. Nyugodtan mehettem este tízkor színházba, nyugodtan jöhettem haza. Ma már nem. Nemcsak egyedül, de kettesben sem lehet éjjelente járni az utcán. Az ember nincs biztonságban, ha gyalog megy, sötétben. De egészen 1989-ig nem volt ilyen sok rablás, gyilkosság, betörés, bankrablás. Nem éreztem magam itt rosszul az 1950-es, 1960-as években. Megélhetésem volt, külföldre akkor mentem, amikor akartam. Nyugati útlevelet is kaptam [lásd: kék útlevél].

Auschwitzban is voltam egyszer, megnéztem, szörnyű volt. A vitrinekben a kofferok, a fogsorok, haj, cipők. Egy ismerősöm, aki 1964-ben volt kint, látta az egyik kofferon a „Nógrád” nevet. Könnyen lehet. Én nem láttam. Borzalmas volt ott.

A rendszerváltásról nem túl jó a véleményem. Se az egyik, se a másik párt nem tetszik nekem. Az egyik aljas szerintem, a másik pedig olyan buta, hogy az nem igaz. Förtelmesen viselkednek. Rémes mindaz, ami a Parlamentben történik. Hogy nyitottabb lenne a világ 1990 óta? Nem tudom, én azt látom, hogy csak ellenségeskedés van most. Szerintem jobb volt élni régebben, Kádár alatt. A Rákosi-rendszert nem sírom vissza. Engem az sem érintett, de sok társam egyik napról a másikra eltűnt a katonai akadémiáról, és nem lehetett tudni, hogy hova lettek. Kádár alatt szerintem sokkal nyugodtabb volt az élet. Volt közbiztonság, ez számomra nagyon fontos lenne most is.

Örülök, hogy a zsidó élet újra virágzik Magyarországon. Jó érzés látni, hogy egy kicsit szabadabban mozognak. De 1998-tól 2002-ig nem volt a legjobb helyzetben a zsidóság. Most is van antiszemitizmus, bőven. Én a saját bőrömön ezt nem érzem, csak olvasom az újságban, hallom a rádióban. Valószínűleg tudják a házban is, hogy zsidó vagyok, de senkivel nem tartok kapcsolatot, így én ebből abszolút semmit nem érzek. Csak az a sok aljasság bosszant, amit olvasok. A „168 óra” sok mindent megír, onnan tájékozódom.

Megmondom őszintén, nem tapsoltam, amikor európai uniós tagok lettünk. Mit nyertem vele én, és általában mit nyert az ország? Semmit. Én eddig is mozoghattam, akkor mentem külföldre, amikor akartam. Elmentem Sopronba, és minden további nélkül átmentem Eisenstadtba vagy Bécsbe. Jártam az ukrán helyeken is, ahol munkaszolgálatos voltam. Egyszer voltam Mauthausenban, ahol nagyon meglepődtem, mert a mostani állapota az égvilágon semmit nem mutat. Van a barakkokból egy épület, mást semmit nem látni. Nem is volt olyan fájdalmas és megdöbbentő, mint Auschwitzban.

Nem tartok kapcsolatot sem a hitközséggel, sem zsidó szervezettel. Kapok kárpótlást az osztrákoktól. Kapom negyedévenként ezt a 250 eurót az engem ért sérelmekért, így anyagi gondjaim nincsenek. Ez az összeg jól jön az unokáméknak, őket segítem vele. Mert én úgysem tudok többet enni, és nem járok lumpolni. Sajnos se színházba, se ilyen helyre nem mehetek. Először is, kicsit süket vagyok, és nem hallom, hogy mit mondanak a színpadon. Csináltattam magamnak egy hallókészüléket, de nem ér semmit. Úgyhogy a szórakozásom már csak az, hogy naponta elmegyek vásárolni valamit vacsorára. Itthon főzök néha este, h étközben. Szombaton az unokahúgom lányához megyek. Vasárnap meg, ahogy mondtam, a családot viszem el ebédelni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól vagyok, de akkor is, ha azt mondanám, hogy rosszul. Az izületeim azok úgy fájnak, hogy a karomat alig bírom emelni. De úgy máskülönben a lábaim visznek. Mindennap járok egyet, méghozzá bot nélkül. Kilencvennégy évesen unalmasak a napok, semmi változatosság nincs a napjaimban. Furcsa, de ritkán gondolok vissza a gyerekkoromra. Ha igen, akkor látom magam, amikor fiatalkoromban atlétikáztam, kézilabdáztam. A mérkőzések jutnak eszembe, meg amikor hosszú időn keresztül játékvezető voltam. Háromszor külföldön is jártam a kézilabda-válogatottal. Ezekre gondolok néha, amikor éjszaka fölébredek, és nem tudok elaludni. A sportot néha megnézem a tévében A futball például nem érdekel, mert én a régihez vagyok hozzászokva, amikor még tudtak futballozni. Keresztrejtvényt fejtek, azt szeretem. És múlik az idő…érzem.

Életrajz

Deme Júlia egyedül él egy egyszobás, de nagy alapterületű belvárosi lakásban. A családját fiatalon elveszítette, így az élet korán megtanította, hogy amikor nehézségei adódnak, sokszor csak önmagára számíthat. Az interjú során szívesen emlékezett vissza a II. világháború előtti munkásmozgalomban végzett tevékenységére. Aktív szerepet vállalt az 1989 előtti rendszerben, amely munkásságáért érdemrenddel tüntette ki. Hetente többször elmegy a Bálint Házba, ahol találkozik a barátnőivel, és velük együtt tornázik. Szenvedélyes világjáró, többnyire csoportos, szervezett utazásokon vesz részt.

Apai ágon a családban ott volt a nagyapám, a Szegeden született Mailender Lajos, a nagymama, Marosi Julianna, aki meghalt, amikor apám tíz éves volt, emiatt egy nagynéni, a Gizi néni nevelte. Apám, Mailender László 1895. szeptember tizedikén született, Szegeden. Volt egy bátyja, aki korán meghalt. A nagyapám is Szegeden született, a nagymama korán meghalt, róla semmit nem tudok. Az idő zaklatottsága miatt soha nem kérdeztem meg, hogy hol van annak a nagynéninek a sírja, aki apámat felnevelte, azt sem tudom, mikor halt meg.

Apai nagyapámról annyit tudok, hogy kocsmája volt Lugos közelében egy Cella nevű faluban [Cella – kisközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben 1300, 1910-ben 1400 román lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. A nagypapával élt a nővére, a Lujza tánti, akit összesen kétszer láttam, amikor kint voltunk náluk. Azt hiszem, egy öregkisasszony volt, de lehet, hogy nem, mert volt egy csomó unokaöcs. Lehet, hogy özvegyasszony volt, nem tudom. Ott éltek ketten a nagypapával egy szép falusi házban, amiben volt egy kocsma az utca felől, ami ilyen falusi bolt is lehetett, ahol kapát, kaszát, mindent lehetett kapni, de nekünk ebből a világon semmi nem maradt. Még kislány voltam, amikor meghalt a nagyapám, úgyhogy az a szál is megszakadt. A nagyapám nem volt vallásos. Úgy emlékszem, hogy a faluban csak ők voltak zsidók. Szerintem nem sűrűn járt templomba. Nem volt szegény ember, de gazdag se. Nekem ő már egy fehér bajuszos nagypapa volt. Egyszer feljött Pestre, valami dolga lehetett, és akkor megígérte, hogy ha férjhez megyek, akkor piros taxi fog engem vinni, mert akkor piros taxik jártak.

A nagyapám egyszer írt az apámnak, hogy vegye fel a szegedi rokonainkkal a kapcsolatot. Ez a szegedi rokonság, a Spitzerék a Pick szalámigyárnak voltak az anyagbeszerzői [Pick Márk terménykereskedő 1869-ben alapította boltját, a Pick Szalámigyár elődjét. A gyár 1934-ben fiának, Pick Jenőnek a tulajdonába került. 1948-ban államosították (Szegedi Szalámigyár). – A szerk.]. Ott laktak bent a Pick-gyárban. Fel is vettük a kapcsolatot, és egyszer az öcsémmel náluk nyaraltunk. Meg is maradt bennem, ahogy kihozták a téliszalámit tányéron. A feleség az apám unokatestvére volt, Mailender Margitnak hívták, Simaira magyarosított [lásd: névmagyarosítás]. Volt egy Sanyi nevű fiuk meg egy Eszti nevű lányuk. A férj a második világháború alatt meghalt valamilyen betegségben. A felszabadulás után még egyszer találkoztunk. A mama és a fia felköltöztek Pestre, ide a Budai Nagy Antal utcába, a tizenharmadik kerületbe. Akkor a lány már férjnél volt Angliában, és ők is készültek, hogy mennek utána. Biztosan ki is mentek, de én már nem tartottam velük a kapcsolatot, mert rondán viselkedtek. Ugyanis amikor az apám már tüdőrákkal halálos betegen feküdt a kórházban, és telefonáltam nekik, hogy milyen beteg apa, és hogy meg fog halni, nem mentek be hozzá, hogy utoljára lássák. Akkor többet nem is voltam rájuk kíváncsi, ők se énrám. Nem is lett ebből igazi kapcsolat soha.

Az anyai nagyapámat, Lukács Simont nem ismertem, ő 1925 márciusában halt meg, én július huszonegyedikén születtem. Nagyanyám otthon volt, a háztartást vezette. 1897-ben megszületett anyám, a nővére, Aranka valamivel előbb. Kispolgári család volt, ilyen Klauzál téri, szegény zsidó család, nem vagyonos. Akkoriban az emberek örültek, hogy éltek. Nem volt olyan viruló gazdasági helyzet, az első világháború után nem sokkal be is ütött a világgazdasági krach [lásd az 1929-es gazdasági világválság]. Azt gondolom, hogy még egy kispolgári nívónál is valamivel lejjebb élő szegény zsidó család voltunk. Nagyapám bérkocsis volt, de ez abban a korban volt, amikor még jártak a konflisok, erről én hallomásból tudok. A nagyanyám a megszületésem után állítólag állandóan kapacitálta az apámat, hogy menjen el ilyen konflis kocsisnak, de az apám okos ember volt, nem ment el kocsisnak, mert akkor már jártak az autók. Meg kedve sem volt hozzá. Anyám ott, a Klauzál téren házasodott össze apámmal, de hogy hogyan ismerték meg egymást, azt nem tudom. Akkor nem volt divat, hogy valaki templomban ne esküdjön, ami nem attól függött, hogy valaki vallásos vagy nem vallásos. Volt egy polgári esküvő, és volt egy templomi esküvő is. Előttem született halva egy lányuk 1923-ban, néhány évvel korábban házasodhattak meg. Én 1925-ben születtem, az öcsém, Mailender Frigyes 1929. november huszonkilencedikén. Négy-öt éves koromig együtt laktunk a nagymamával az ő Klauzál téri lakásában. A gettó [lásd: budapesti gettó] közepén van a Klauzál téri csarnok, és az a melletti egyemeletes, ronda ház földszinti, sötét lakásában laktunk. Egyszobás, mindig sötét lakásra emlékszem, ahol a nagymamám a konyhában főzött, és volt még egy szoba, abban volt egy szöglet, amiben az én játékaim voltak. Ennyi emlékem van róla. Annak a csarnoknak a másik oldalán volt a Reisz Dávid bácsinak a fűszerüzlete, aki arról híres, hogy ő volt a Rátonyi Róbertnek a nagypapája [Rátonyi Róbert (1923–1992) – színész, rendező. Elsősorban táncoskomikusként volt népszerű, de prózai karakterszerepekben is maradandót alkotott. – A szerk.]. Az a környék akkoriban tele volt zsidó gyerekkel. Semmi különös, prolik, félprolik. Az bizonyos, hogy akkoriban libazsírral főztek, mellettük volt a Klauzál téri csarnok, ahol libások, baromfisok sokan voltak.

Az anyám nővére, Aranka férjhez ment Weisz Kálmánhoz, aki textilkereskedő-segéd volt. Az akkor egy elég elfogadott szakma volt. Az a városrész tele volt textilessel, és ő ott dolgozott az Anker közben. Ez a nagybátyám az első világháborúban szerzett egy ezüstérmet meg egy vesebajt. 1942-ben ebben a vesebajban halt meg. Még úgy temették el, hogy nemzeti színű zászló volt a koporsón, és kijöttek a hadseregtől. Katonai temetést kapott. Született két lányuk: 1920-ban Magda, 1923-ban Éva. Aztán a nagynéném 1942-ben hirtelen meghalt agyvérzésben. Magda 1980-ban halt meg, miután Mauthausenből betegen jött haza. Éva jelenleg is él, vele van kapcsolatom.

A nagynéném ügyes volt, mert a Paulay Ede utca 43-ban, majdnem a Nagymező utcánál volt a lakásuk, és akkor még működött az a mulatónegyed, ott volt az Arizona, a Moulin Rouge satöbbi. Na és ezek az artisták jöttek-mentek, és mindig kerestek olcsó kiadó szobát. Ezek nem voltak olyan nagymenők, és sokat számított nekik, hogy közel van a lakás, nem kell közlekedni, és volt, hogy hárman is laktak egy szobában. A nagynéném mindig kiadta azt a szobát, mert külön bejárata volt az előszobából. A másik két szoba egybenyílt. Ő mindenből pénzt csinált, a döglött tehénből is kifejte a borjút. Ő egy olyan volt.

A nagymama idős korában a Paulay Ede utcába költözött Aranka nagynénimhez. Az később csillagos ház lett. 1940-ben a nagymama kórházba került, és ott halt meg. Nem tudom, mennyi idős volt.

Az én sárkány nagynéném nem volt jóban anyámmal, mert végtelenül lenézte őt. A természetük egész más volt. Az én anyám a szeretetét át tudta adni, csak nem volt egy felvilágosult ember. Az a típus volt, aki meghalt volna mellettünk éhen, ha mi ez által életben maradunk. De nevelni nem tudott. Akkor nem tanították meg arra az embereket. Akkor nem jött a folyóiratban, hogyan kell okosan nevelni a gyereket. Meg mikor lett volna ideje minket nevelni, hiszen egész életében dolgozott?! Én egy konok gyerek voltam. Nem voltam én egy kibeszélős gyerek. Ma már könnyen mondják, hogy őszintén a szülőkkel, de nem olyan közeg volt az a szoba-konyha, ahol ez megvalósítható lett volna.

A Klauzál téri életem befejeződött négy-öt éves koromban, utána albérletben laktunk, mentünk albérletből albérletbe. Akkor már megvolt az öcsém, aki borzasztó beteges volt. Kétéves koráig huszonegyszer szúrták fel a fülét. Olyan beteg volt, hogy… A Bródyban [Az 1897-ben alapított Bródy Adél gyermekkórház, később Orvostovábbképző Intézet. Lásd még: Zsidókórház. – A szerk.] már kitették a fürdőbe, hogy a gyerek meg fog halni. Akkor anyám hazahozta az albérletbe, hársfateát adott neki, mindent kipróbált, s megmaradt az öcsém. Nem furcsa dolog ez, hogy valakit erővel s minden akarattal visszahoznak az életbe, azért, hogy aztán ilyen módon pusztuljon el? Néha az ember arra gondol, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha akkor meghal. Született volna egy másik gyerek, és esetleg nincs az a borzasztó vég.

Engem beírattak a Wesselényi utcai zsidó elemibe, ami egy neológ iskola volt [lásd neológ hitközségek]. Ez az iskola egy hatalmas épület. Egyszer összehívták az iskolát, a szülők is ott voltak, és bejelentették, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónk rendeletére beszüntették itt a zsidó polgári iskolát [Nem találni nyomát sem ilyen rendeletnek, sem az iskolabezárásnak vagy összevonásnak sem. – A szerk.]. 1931-ben Weisz Magda unokanővérem még kijárta itt a polgári iskolát. Az elemi működött tovább. Engem azért írattak oda, mert a két unokatestvérem, a Magda és az Éva is odajárt. Kis termetű lánygyerek voltam, féltettek, és inkább ott maradtam, de nem éreztem jól magamat. Most már valahogy visszataláltam a törzsbe, de az elemi iskolában nagyon furcsa volt. Borzasztóan érvényesült a pénz hatalma. Volt, akiért nevelőnő jött, és az apukája beküldött egy láda ajándékot az osztályba, és voltak a csóringerek. 1929-ben jött a világgazdasági nagy válság. Munkanélküliség volt, minden, amit el lehet képzelni. Anyám, ha volt valami lehetőség, akkor dolgozott. Például volt olyan, hogy nagy textiles cégeknek volt mintakollekciójuk, amibe be kellett ragasztani a mintákat. Ha ilyen volt, akkor anyámat mindig behívták évente párszor, és az nagyon jó volt, mert azt hiszem, napi egy pengőt adtak érte. Amikor a nyolcadik kerületben laktunk, egy Kende utcai albérletben, apám fogta magát, elment egy pékhez besegíteni, vitte a kifliket, házalt velük. Két fillér volt egy kifli. Elment meccsre meg házakhoz a friss kiflivel, és ami megmaradt, azt otthon megettük mákos gubának. Azóta is nagyon szeretem a mákos gubát, csak most készen veszem, mirelitben. És még hasonlókat kitaláltunk, mert akkoriban nem egészen úgy volt, hogy az ebéd az leves, hús, főzelék. Inkább csak leves meg főzelék. A bablevest csak csipetkével ettük, és nem is jutott eszünkbe, hogy abba kolbászt is szoktak tenni. Az emberek többsége így élt. Amikor az apám a kiflivel házalt, megtanult a sütödében sütni, mert nyilván besegített. Úgyhogy nálunk, otthon apám sütötte a beiglit. Ez volt az 1930-as évek elején. Nem tartottuk a kósert [lásd: étkezési törvények], örültünk, ha volt mit enni. Ennivalóra kellett a pénz, nem kóserre.

Amikor bekerültem a Wesselényi utcai iskolába, akkor a Kende utcai albérletben laktunk. Az első elemibe onnan jártam, ez egy zsidó iskola volt, és oda többnyire azért a jómódúak jártak. Járt szegény gyerek is, csak talán mások voltak a mércék. Az egyik legborzalmasabb élményem volt ezzel az egész üggyel kapcsolatban, hogy apám állás nélkül volt, éltünk, amiből éltünk, és értem jött apám az iskolához, és én szégyelltem az apámat, mert mindenkinek olyan szép mamája volt meg nevelőnők. És az apám sírt, és ezt nem tudom nekik elfelejteni. A tanító néni végigkérdezte, hogy melyik lánynak mivel foglalkozik a papája. És akkor hát mindenki mondta, hogy nekik üzletük van, ez van, az van. Én azt mondtam, hogy kiflit árul. Erre a többi gyerek bekiabál: pék. Mondom, nem pék, kiflit árul. Erre mondta a tanító néni, hogy ülj le. Mert ezt meg sem értette. Én meg úgyse tudtam volna elmagyarázni, mert én csak egy gyerek voltam. Nagyon nyomasztott, hogy csak nekem van olyan papám, akiről nem lehet megmondani, hogy mit csinál. Hát így indult az én iskolaévem, mert rendkívül nagy pedagógiai érzéke volt a tanító néninek. Én nagyon kicsi voltam, és az első óra előtt a nagyobb lányok elkezdtek velem játszani. Semmi, csak fogócskáztunk. Amikor a tanító néni bejött, mindegyik gyereknek volt annyi esze, hogy visszaszaladt a helyére, csak én maradtam ott szerencsétlenül állva. Mire a tanító néni a legkomolyabb pedagógiai érvekkel megfogott, és sarokba állított. Ezzel kezdődött az én zsidó iskolai tanévem. Gratulálok, ha él még a Margit néni. És ez aztán akkora kedvet adott nekem a tanuláshoz… Nem beszélve arról, hogy amikor hazamentem, és kiderült, hogy sarokba állítottak, ők egy jót nevettek rajta. Én véresen komolyan vettem, hogy csak velem történhetett ilyen borzasztó dolog. Ennek az lett az azonnali következménye, hogy nem szólaltam meg többet az iskolában. Már el akartak vinni az orvoshoz, mert nem akartam beszélni. Ha fölszólítottak, akkor mindig tudtam, de jelentkezni nem mertem. Amíg élek, nem felejtem el, hogy megkérdezték, miért kell nekünk Ábrahámot szeretni. Senki nem tudta megmondani, de én tudtam, és már mindenki leszerepelt a rossz válasszal, amikor föl mertem nyújtani a kezem, és megmondtam, hogy azért, mert az ősapánk volt.

Hát elég nyomasztó dolog volt, de megtanultam ott imádkozni, megtanultam a héber betűket, aztán elfelejtettem őket, megtanultam írni-olvasni, számolni. Fogalmam nincs róla, hogy az osztálytársak közül kivel voltam jóban, csak úgy egy-egy név felvetődik. Például a Salgó Erzsi papájának nagy üzlete volt, benne GFB, ami egy harisnyamárka volt, egy nagy név, s ő küldött az osztálynak felfújható labdákat [GFB – Guttmann–Fekete Budapest – az 1924-ben alapított Guttmann–Fekete harisnya- és kötöttárugyár termékeit 1927-től jegyezték GFB védjeggyel. – A szerk.]. Egy egész kosárral hoztak be. Vagy a Winkler Vera, akiknek nadrágtartó- és hasonló üzletük volt. Barátságos gyerek voltam, de ott zárkózott gyerek lettem, és undorodtam attól, hogy beszéljek, de jó tanuló voltam. Könnyen megtanultam ezeket a dolgokat, csak nem tudtam magam produkálni. Elmentünk nagy keservesen anyámmal a pszichológushoz, de nem rendelt, mert meg volt fázva. Mi meg hazamentünk, és több szó erről nem esett. Aztán én pszichológus nélkül is kimásztam a bajból. Elvégeztem az elemit, polgáriba kerültem, és ott már a legteljesebb mértékben levetettem ezt a zárkózottságot.

Aranka egyik lánya, a Magda még kijárta a Wesselényi utcai polgárit, de a másik lány, Éva a Lovag utcába járt polgáriba. Én is a Lovag utcába jártam két évig. Két év után mentem ki Kőbányára, mert anyagilag megoldhatatlan volt, hogy Kőbányáról járjak be. A Lovag utcában olyan közepes tanuló voltam, nem törtem magam. Kőbányán aztán abszolút lezüllöttem tanulmányilag. Akkor volt már eucharisztikus, volt „Édes Erdély, itt vagyunk” satöbbi, és egyszerűen már nem érdekelt, amit ott tanítottak [A katolikus egyház 1881 óta szervez eucharisztikus kongresszusokat. A 34. Eucharisztikus Világkongresszust 1938. május 25. és 29. között tartották Budapesten. Az ünnepségsorozat méreteiben és külsőségeiben a Millenniumra emlékeztetett. Az istentiszteletek, ünnepségek, kongresszusi ülések és körmenetek a magyar katolikus egyház erejét és a világegyházzal való egységét kívánták bizonyítani, ezen túlmenően pedig azt is, hogy a külpolitikailag és gazdaságilag is bezárt Magyarország képes "világraszólón" megrendezni egy ilyen eseményt. Az „Erdély induló”, egy irredenta ének refrénje: Felhangzott a szó, zeng az induló, /Győztesek megint, régi zászlaink. /Nézd a gúnyhatárt, széttiporva már, / Várnak újra mind, ősi bérceink. / Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, /Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg! // Lépteink nyomán, fenn a Hargitán, / Völgyeinkben lenn, tornyok hangja zeng. / Már semerre sincs átkozott bilincs, / Énekeljetek, völgyek és hegyek! / Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg! – A szerk.]. Az osztály fele a Maglódi úti karmelita zárda lakója volt, a tantestületben egy csomó bigott öreglány. A Lovag utcában nem volt ilyen, ott elvoltam a többi gyerek közt. Ott vegyesen voltak zsidó és nem zsidó gyerekek, az egy hatodik kerületi polgári közeg volt. Na de hát megint a pénz! Iskolaköpenyt követeltek, meg bérletet kellett volna venni, nem volt miből.

A nagynénémet úgy utáltam, mert komisz, rohadt hárpia volt. Tényleg az volt. Én csak a szerencsétlen, szegény húgának voltam az egyik gyermeke. Volt olyan, hogy nem hazamentem iskola után, hanem hozzájuk. A két gyereke leült tanulni, nekem is le kellett volna ülni tanulni, de háromszor is lezavart a harmadik emeletről a fűszereshez. Volt olyan, hogy nem volt pénzünk, és anyámék azt mondták, hogy menj fel az Aranka nénihez, és kérjél villamospénzt hazafelé. Azt hiszem, hat fillér volt egy jegy vagy mennyi. Ezt egyszer, kétszer megcsináltam, és amikor azt kérdezte, hogy na, megint nincs villamospénzed, akkor azt mondtam, hogy de van, sarkon fordultam, és nekiindultam, és a Paulay Ede utcából gyalog kimentem az Új köztemetőhöz. Ez még ma is egy derekas teljesítmény, de hát mondom, nagyon makacs, dacos gyerek voltam, és nem bírtam volna azt mondani, hogy adjon. Otthon már kerestek, mire estére hazaértem. Ezért aztán jobb megoldás volt engem Kőbányára beíratni. Én úgysem akartam többet fölmenni hozzájuk. Aztán mire nagyjából megoldódott az anyagi nehézségünk, addigra vége is volt annak a négy polgáris időszaknak. Utána elmentem varrótanulónak, és akkor már kellett bérlet. Így múlt el ez a dicsőséges gyerekkor.

Második elemibe jártam, amikor Kőbányára költöztünk, az Újhegyi út 43-ba, és nem kísérgetett senki, mert anyáméknak dolgozni kellett. Nagy önállóságra voltam nevelve. Ilyen volt az élet, nem egyedül nekem, sokaknak. Apám, anyám gyári munkások voltak a mellettünk levő bőrgyárban. A gyárnak volt egy rohadt, alápincézetlen, vizes falú, ócska, vacak háza, amiben a laktunk, és amiben én már gyerekkoromban reumát kaptam. Szoba, konyha, spejz volt, a vécé kint. Fizettük a lakbért a zsidó górénak, aki Lengyelországból, Galíciából jött be. Vigodny Adolf volt a neve, ő volt a bőrgyáros meg a háztulajdonos is. A gyárkéményen is ott volt a neve. Valószínű, hogy ajánlatosabb volt neki y-nal írnia a nevét, de egy galíciai zsidó volt.

Amikor odakerültünk, még petróleummal világítottunk, és a víz nem volt benn a lakásban. Aztán bevezették a villanyt, ez már az ipari fellendüléssel együtt járt [lásd: győri program]. Háború lett sajnos, és elmúlt a munkanélküliség is. Akiket behívtak, annak a helyére kellett ember, mert a verklinek menni kell. Volt olyan, hogy télen a kinti csap befagyott, pedig be volt szalmával tekerve, a férfiak olvasztották ki, és ott álltunk sorban egy vödör vízért, és úgy hordtuk be vödörrel a lakásba. Egy fehér vödör volt, amiből ittunk, és volt olyan vödör, amivel felmostak, meg elmostak. Aztán bevezették a vizet is a lakásokba. Szerintem a háziúr, a gyártulajdonos úr vagy ki akarta a hatóságok szemét ezzel szúrni, hogy ő mennyit költ a munkáslakásokra, vagy pedig ez már kötelező lett tisztiorvosilag.

Volt egy nagy belső udvar, az utcai front egyemeletes volt, belül földszintes. Mondjuk, úgy tíz-tizenöt lakás biztosan volt abban az udvarban. Szerintem ezt a házat azóta már ledózerolták. A lakók egy része vidékről feljött szakmunkás volt. Tímárok, bőrrel dolgoztak. A mi szomszédunk Bicskéről jött, ott is volt bőrgyár, de valamiért itt jobbnak látták. Szakmunkások voltak. Irgalmatlan büdös volt egy bőrgyár mellett, de ha valaki csúfolt minket emiatt, nagyon meg voltunk sértődve. Mi sokszor már nem éreztük a bűzt. Ott dolgozott apám is, anyám is.

Egy házban laktunk a Fingerhut bácsiékkal, ők voltak a másik zsidó család a házból, de ők vallásosak voltak. Fingerhut Ármin bácsi a zsidó temetőben dolgozott, a felesége pedig az 1930-as, 1940-es években az Újhegyi úti gyűjtőfogházban ülő valutázó zsidókhoz vitte be a kóser kaját. Otthon megfőzte, kosárba tette, és bevitte. A házunk előtt sokszor álltak meg autók, jöttek a hozzátartozók érdeklődni. A fegyőrök meg voltak véve, így aztán be lehetett vinni egy kis levelet, imakönyvet, meg kihozni híreket a hozzátartozóknak. Ebből elég jól éltek a Fingerhut bácsiék. Ármin bácsi is Auschwitzban halt meg, anyámmal együtt vitték el. A felszabadulás után voltak újságok, amikben mindig közölték, kik haltak meg, kik maradtak esetleg életben, kik jöttek haza. Megjelent a Fingerhut Ármin bácsi neve is, hogy meghalt, itt és itt, ekkor és ekkor. Volt három gyerekük, az egyik egy nagyon kedves fiú, akit nagyon kedveltem. Ő volt köztük a legokosabb, legeszesebb, legstrammabb, elpusztult a munkaszolgálatban. Az 1970-es években a lánytestvér az anyjával kivándorolt Izraelbe. A lakásukat le kellett adni, és addig a tíz napig, amíg hajóra vagy repülőre nem ültek, befogadtam a lányt, a mama meg valami rokonnál lakott. Többször is írt nekem Izraelből, végül ott öngyilkos lett. A harmadik fiú itt maradt, megházasodott, egy keresztény nőt vett el, beteg lett és megbénult, majd meghalt az 1970-es években. Ez a fiú is magyarosította a nevét a háború után [lásd: névmagyarosítás].

A másik zsidó szomszédunk egy öreglány volt, a Schwartz Helén. A Schwartz Helént én írattam fel a Páva utcai falra [A budapesti Páva utcai Holokauszt Múzeum udvarában fekete márvány falra vésték a holokauszt áldozatainak nevét. A névsor folyamatosan bővül. – A szerk.]. Annyit tudtam csak, hogy az anyámékkal együtt őt is elvitték Auschwitzba, ugyanonnan, az Új köztemetőtől, az öreg édesanyja egyedül maradt otthon. Fűszeres volt, mindenki hitelre vásárolt nála, volt egy kis könyve, abba be lett írva, szombaton volt a fizetés, akkor mentek fizetni. És a Schwartz Helénnél a gyerekek drazsét kaptak, az nagy szám volt, ezért mentek vásárolni a Schwartz Helénhez. Ott lehetett kapni mindent: lisztet, sót, borsót, egy kis felvágottat, sajtot, amit ott egyáltalán az emberek ettek, többnyire olcsóbb dolgokat. Amire emlékszem, hogy lehetett kapni fiókból, elég koszos volt, de nagyon szerettük, a szentjánoskenyeret [A Földközi-tengermellék keleti felében elterjedt vadon növő örökzöld szentjánoskenyérfa (ceratonia) hüvelyes termése (sok nádcukrot tartalmaz, ember és állat egyaránt eszi). A háború előtt édességként fogyasztották a szegényebb gyerekek. – A szerk.]. Egyszer még az életemben ennék szentjánoskenyeret. Nem is volt az valami jó, de nagyon szerettük. A Kozáknál két fillérért lehetett cipőpertlit kapni meg szentjánoskenyeret. A cipőpertli nagyon jó dolog volt, hosszú, fekete, lehetett rágcsálni, és két fillérbe került. Az iskolánál pedig egy fillérért lehetett kapni egy cserebogarat csokiból. Ilyenek voltak a mi csemegéink [A cipőpertli – másképp: medvecukor – az ún. édesfa (Glycyrrhizza) gyökeréből készült olcsó, fekete színű édesség volt. Többnyire cipőfűző alakúra formáltak.  – A szerk.].

A szomszédok majdnem mind gyári munkások voltak, az udvaron nyüzsögtek a gyerekek. Ez egy olyan ház volt, hogy az egyik gyerek, aki 1945-ben tébécében halt meg, volt vagy húsz kiló, vagy annyi se. Ott lakott még a Baranyai Pali is, akinek az édesapja nagyon rendes munkásmozgalmi bácsi volt. Ugyanolyan szegénységben éltek, mint mi, ott is volt három gyerek, Pali volt a legkisebb. Ez egy proli környezet volt, gyári munkások, mindegyik ott dolgozott a gyárban. Ott mi nem találkoztunk antiszemitizmussal, nem is volt ez téma, sokkal inkább szolidaritással. Egyébként volt egy keresztény fűszeres abban a házban, azt nagyon utálták, az egy nagy nacionalista volt. A felesége járt a revizionista ligába [Valószínűleg az 1927. július 27-én megalakult Magyar Revíziós Ligára gondol, amelynek elnöke Herczeg Ferenc volt. – A szerk.], amikor visszacsatolták az országrészeket [lásd: első bécsi döntés, Kárpátalja elfoglalása, második bécsi döntés], nagy magyar asszony lett.

Lakott a házunkban egy cigány asszony, az akkora hitlerista lett, hogy egész nap a rádiót hallgatta, és mindig kommentálta, hogy hová vonultak be a csapataink. Volt két gyereke, mindkettő mástól. Egyik élettársa, a Lupcsik bácsi után úgy hívtuk az asszonyt, hogy Lupcsik Mari néni. Az apácák rábeszélték őket, hogy esküdjenek meg, ne éljenek bűnben. Amikor Lupcsik Mari néni elkezdte a lakodalmas ebédet főzni, a Lupcsik bácsi eltűnt három napra. Az egész ház azon röhögött. Azt mondta a Mari néni, csak jöjjön haza, nem kell az esküvő. A fiát csak Szippancsnak hívták, mert mindig takony lógott az orrából, a szellemi színvonala egy sündisznóéval volt azonos. Amikor 1944. október tizennyolcadikán elhangzott a Horthy-proklamáció [A Horthy-proklamáció 1944. október 15-én hangzott el. – A szerk.], Lupcsik Mari néni zokogott az áruláson, hogy elárulták a németeket. Amikor 1945-ben hazajöttem ugyanabba a házba, ugyanabba a lakásba, mintha mi sem történt volna: „Jucikám, ha kell valami, csak szóljál” – mert nem volt semmink, ők hajlandók voltak mindent elfelejteni.

A gyár előtt volt egy füves placc, vacak kis akácfákkal. Az emberek, akiknek nem volt munkájuk, hétfőn reggel odaültek, és ott várták, hogy kijöjjön a mester. Akit behívott, annak egy hétre biztosan volt munkája, akit nem, az bánatosan hazament. Így folyt ez, nem csak ott. Mindenütt. Na így sikerült apámnak bekerülni oda, ahol a bőröket bedobják a meszes gödörbe, oltott mésszel leöntik, utána kifeszítik egy tönkre, lesérolják róla a szőrt, de ezt már szakemberek csinálják. Az apám ott ilyen fogókkal dolgozott, nagyon komisz munka, oda segédmunkásokat, szakképzetleneket raktak. Volt egy zsidó mérnök, Somlónak vagy Somlainak hívták, fiatalember volt, olyan harmincöt-negyven éves. Újpestről járt a gyárba, és Újpest akkor még nem tartozott Budapesthez. Mikor be voltunk zárva, ő is ott volt velünk [Az interjúalany arra az időszakra utal, amikor a gyár hadiüzemként működött, és nem volt szabad elhagyni a területét. – A szerk.]. Ő már tudta, hogy Újpestről elvitték a feleségét, de hát ő közben itt volt, Kőbányán. Kétségbe volt esve. Ő valahogy felfedezte az apámat, és bevitte a raktárba. Apám egy jó dumás, jópofa, jó humorú, jó eszű ember volt. Perceken belül megtanulta azt a nem is akármilyen munkát, mert a bőrt azt kvadrátra [négyzetméterre] mérik, azt meg kellett tanulni. Az egy szakma, de az apám segédmunkási bérért csinálta ezt, és boldog volt, hogy zárt helyen van, és nem a meszes gödörnél.

Apámnak olyan gyönyörű írása volt, hogy az egész környéknek ő írta az összes kérvényt, beadványt, mindent. Első táblán sakkozott a kerületben. Az már versenyszint. De mielőtt Kőbányára jöttünk, ultizott is. Az kevésbé volt épületes. Borzasztó nagy kártyás volt, az anyám életét eléggé megkeserítette. Amikor még kicsi lány voltam, előfordult, hogy reggel jött haza. Minden pénze elment, de megtanult ultizni. Utána már ő nyert mindenhol, de aztán leszokott erről, amikor én már iskolás voltam.

Abban a gyárban dolgozott öt zsidó, abból kettő az apám és az anyám, egy a mérnök, aki apámat bevitte a raktárba, egy Neumann nevű portás, aki a feleségével meg a két gyerekkel bent lakott a gyárban, és volt egy nagyon rendes, egyszerű zsidó ember, valami Grünwald vagy Grünfeld keresztény feleséggel és szintén két gyerekkel. És az a két gyerek Lőrincről odajárt bőgni, bömbölni a gyárhoz, az ablak alá az apjukért. A portásnak nem volt szabad se kiengednie az embereket, se beengednie, mert hadiüzem volt, de mikor látta a két gyereket, kinyitotta a kaput, hogy fölmászhassanak az apjukra. Nagyon-nagyon rendes volt, nem tudom, hogy él-e. Amikor már nagyon vészes volt a helyzet, a tulajdonos úgy ment ki Angliába, hogy annyi nem jutott eszébe, hogy ennek a nyomorult pár zsidónak, egyik szegényebb volt, mint a másik, valamit adjon, hogy na, itt van maguknak, hogy egy kicsit könnyebb legyen, egy fillért se, semmit. Erre én azt mondtam, hogy ennyit tudok a zsidó szolidaritásról. Aztán a fia 1945 után hazajött visszakérni a gyárat, de kirúgták. Nem is lett többé bőrgyár.

Laktak még a környéken fináncok, azok nagy urak voltak. Nekik családi házszerű épületeik voltak, úgy hívták, hogy finánctelep. Normál lakások voltak, vezetékes víz is volt bennük. Azok nem nagyon barátkoztak velünk, nem ugyanazon a helyen vásároltak, mint mi. Azok valakik voltak már.  

Kőbánya hegyen van, és amikor van egy őrületes nagy felhőszakadás, akkor az Újhegyi útról lezúdul, és az Éles saroknál nem megy át a villamos, se semmi, mert el van öntve az egész Éles sarok. Amikor a polgári iskolába jártam az Óhegy utcába, mezőkön át kellett menni, mert még nem volt kiépítve Kőbánya. A Sibrik-telep környékén [Munkáskolónia Kőbányán. – A szerk.], ahol megy ki a 28-as villamos a temetőhöz, mezők voltak, mezőőr is volt, de az a terület ma már be lett építve. Arra jártunk iskolába – gyalog végig – a szomszéd Balázs Ilonkával. Együtt mentünk minden reggel a jó hideg, fagyos, havas időben, és kettőnknek egy pár kesztyűje volt, azt felváltva hordtuk. Olyan két kilométert kellett gyalogolni. Akkor már járt arra villamos, csak nem volt pénzünk, hogy nekem bérletet vegyenek. Ott nem volt köves út, a gyalogosok kitaposták valahogy az utat. Közművesítve csak a háború alatt lett. Ilyen hely volt az Óhegyi úton a polgári iskola.

Kőbányán ismertem a velem egykorú zsidó lányokat, mert hittanra együtt jártunk a Liget téri iskolába, ami egy komolyabb iskola volt, mint a mienk az Óhegy utcában. A két iskolából szedtek össze öt-hat zsidó lányt. Mi nagyon messze laktunk, és nem volt pénzünk villamosbérletre, ezért apám azt mondta, hogy neki nem fontos, hogy hittanra járjak, ha a hitközségnek fontos, vegyenek nekem villamosbérletet. A hitközség inkább fölmentést adott az egyik hittanóráról, nekem kettő helyett egyre kellett járnom, de lehetőleg arra sem jártam.

A gyerekkori barátnőm, Schwarcz Éva a sírköves lánya volt. Ő az ortodox elemibe járt a Dob utcába. Később kivándoroltak Izraelbe. Más zsidó barátnőm Kőbányán azért nem volt, mert nagyon messze laktunk attól az úgynevezett zsidó közösségtől, a belső kőbányai résztől, ami most a Kőrösi Csoma Sándor út, de akkor még Belső Jászberényi útnak nevezték. Akkor ott voltak üzletek, a Grósz pékék vagy a Klauber fűszerüzlet, de én ezeket, ha hírből ismertem, nem voltam velük kapcsolatban. A Schwarcz Éváék ott laktak a sírköves műhely mellett. Ott játszottunk a sírkövek között a műhelyben. Szemben volt a temető, de oda nem mentünk be. Tudtuk, hogy nem szabad. Nem volt szabad kimennünk az utcára, amitől borzalmasan szenvedtünk, mert a többi gyerek az kint ricsajozott az utcán, de anyámnak mindig sikerült ránk ijeszteni, hogy lát minket a gyárból, ha kint vagyunk az utcán. És ha véletlenül kimentünk, akkor tényleg úgy éreztük, hogy lát minket. Biztos nem látott, de elhittük, ezért mi nem jártunk ki az utcára, csak szerettünk volna. Azért viszonylag normális nevelést kaptunk, nem vertek minket, ami pedig ott kötelező volt, még nadrágszíjjal is.

Az iskolában utáltam a velem egykorú lányokat. Volt a polgáriban egy padszomszédnőm, a Hamp Mila, azzal jóban voltam. Az apja tisztviselő volt Kőbányán a Magyar Textilben, de irtó szegények voltak. Volt vagy hét testvére, és az anyja egy reggel szült még egy nyolcadik gyereket, mert azt se tudták, hogy terhes. Hozzájuk egyszer-kétszer elmentem. Rendes, emeletes házban laktak. A nővére karmelita zárdistás lányokkal járt együtt, azokkal én eleve nem voltam jóban. A katolikus egyház nagyon nyomult be az iskolákba, ebbe a mienkbe is. Volt egy csomó öregkisasszony tanárnő, rajtuk keresztül érvényesült ez a hatás. Ettől függetlenül, egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy megsértettek volna az osztálytársaim. Én utáltam őket, mert biztos antiszemiták, ha nem mondják is ki. Egyszer, a felszabadulás után találkoztam a Kubis Annával, azt mondja nekem, te kis hülye, te azt hitted, hogy neked mindenki az ellenséged? Nehogy azt hidd, nem úgy volt az. Ez a Kubis Anna, úgy látszik, jobb családból, baloldali családból jött. Mert az a tanári kar szemét volt, gyerekek közelébe se lett volna szabad engedni őket. Az énektanárnő benne volt a Szent Cecília Kórusban, és mint ilyet kivitték a hitleri Németországba jutalomként. Elmesélte, hogy ott a gazdasszonyok leoltják a gázt, ahogy melegszik a víz, mert takarékosság van, ott tudják, hogyan kell vigyázni a nemzeti vagyonra. Engem meg úgy utált, hogy nekem hangom sincs, csak ott vagyok fekélynek ebben az osztályban. Megrögzött náci volt. Beiratkozáskor mindenkinek vinni kellett a születési bizonyítványát. 1945-ig be volt írva, hogy milyen vallású vagyok.

Amikor a polgári iskolás társaim kezdtek már felnőttesedni, mind beszippantotta a KALOT [Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, 1935-ben kezdték meg a szervezését, ezen a néven 1940 végétől. – A szerk.], ahol táncestek, bálok voltak. Az volt a nagy élmény és a nagy duma, és ott a tisztelendők „tiszi bácsik” voltak. Ott volt szemben egy lengyel templom, mert sok lengyel élt ott, Kőbányán [Népszámlálási adatok szerint a 19–20. század fordulóján kb. 7500 lengyel élt Budapesten, közülük igen sokan Kőbányán. Itt építették föl a lengyel templomot is 1930-ban. – A szerk.]. Nem tudom, hogy miért jöttek, de nagyon szegény, egyszerű emberek voltak, téglagyári munkások. A mi házunkban is laktak lengyelek. Egyszer egy barátnőmet vártam a templomkapuban, és jött egy helyes fiatal tisztelendő, mondta, hogy jöjjek be. Mondtam, hogy nem megyek. Nyugodtan bemehettem volna, de amilyen konok voltam, nem mentem be. Nagyon kedves volt, megsimogatott, hogy nyugodtan bejöhetek, semmi se fog történni, nem bűn az, bejönni az Isten házába.

Ha valaki a Klauzál térről jött, mint anyám is, az fölszedett valamennyi vallásosságot. Örökölte az anyai nagyszüleimtől. Az anyám minden péntek este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás; szombat]. Ő tudott áldást mondani a gyertyákra. Zsinagógába minden hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] elmentünk. A szüleim böjtöltek is, de csak azért, mert anyám ragaszkodott hozzá. Nem ettek még annyit sem, mint máskor. Elmentünk a templomba, mi, gyerekek kint játszottunk. Nagyon szép templom volt a Cserkesz utcában, az ottani rabbi két lányával együtt voltam deportálva, az egyik, a Kálmán Judit meghalt hazafelé útközben [A kőbányai neológ hitközség első zsinagógája 1891-ben épült föl. A 19–20. század fordulóján azonban a már több mint 2000 tagot számláló hitközség új zsinagóga építését határozta el. A Cserkesz utcai zsinagóga Schöntheil Richárd (1874–?) tervei alapján 1910-re épült föl. – A szerk.]. Az öcsém bár micvója is ott volt. Szegény apámnak úgy kellett megtanulnia a szöveget, amit el kellett neki mondani héberül. Egypár áldásnak a szövegét ismerem, amik bennem megrögződtek, villámláskor meg a kenyérre, borra, ezeket megtanultuk az iskolában is, és nem felejtettem el, de zsinagógába eszem ágába se jutott eljárni. Általában ez úgy szokott lenni, hogy jár a szülő, és akkor a gyerek is. De miután a szüleim egy évben csak egyszer jártak, így én egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy templomba járjak. Azóta se járok.

Az öcsém már Kőbányán, a Maglódi úti Általános Iskolába járt [Akkor: elemi népiskola, nem általános iskola. – A szerk.]. Anyámék féltették a Wesselényi utcába, a zsidó elemi iskolába járatni, mivel messze volt, és akkor már [az 1930-as évek második felétől] nagyon zsidóztak. Az én életemben mindig nagyon zsidóztak. A szüleim nem akarták, hogy kövekkel megdobálják az öcsémet.

Miután kijártam a négy polgárit, tizennégy évesen beadtak ipari tanulónak egy varrodába a Révay utcában. Ez volt a sikertelenség csúcsa, a varrás nagyon nem nekem való volt.  Két év után befejeztem az ipari iskolát, és egy pengőt kellett fizetni az Ipartestületnek [Ipartestület – az 1872-ben megszüntetett céhrendszer helyett az 1884. évi XXII. tc. alapján alakuló szervezet, amely a kisiparosok érdekeit védte és képviselte. Minden nagyobb településen alakulhatott, ahol legalább 100 iparos volt, és ennek kétharmada kérte. A II. világháború után megszüntették, 1990-ben újraéledt. – A szerk.], hogy felszabadítsanak, mert nem tudtam tisztességesen varrni. A szegényebb zsidók azt gondolták a védekezés módjának, hogy valami szakmát kell tanulni a gyereknek. Akkor már lehetett hallani olyat, hogy majd kitelepítenek Madagaszkárra [A zsidók kitelepítését Madagaszkárra Ormos Mária szerint „eredetileg a lengyel kormány vetette fel, azután felbukkant az eviani konferencián, tárgyaltak róla 1939-ben is, majd 1940 nyarán került a kérdés döntésközelbe. A kérdéssel foglalkozó náci hivatalok – így a külügyminisztérium, a náci párt Külügyi Hivatala, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) – egyenesen lelkesedtek az ötletért”. Végül elvetették részint pénzügyi okok miatt, részint azért, mert Nagy-Britannia már hadiállapotban állt Németországgal, legfőképpen pedig amiatt, hogy Hitler döntött a keleti támadás mellett (Ormos Mária: Az „Endlösung” világnézeti alapja és politikai funkciója. In Emlékezz! Pécs 1944–45. Emlékkönyv a pécs-baranyai zsidóság deportálásának 50. évfordulójára, Pécsi Izraelita Hitközség – Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994). – A szerk.]. Minden hülyeséget fölkaptak, és mondták. Ezért lettem varrónő tizenhat évesen, de nagyon utáltam varrni. Varrónőként egyik műhelyből a másikba dolgoztam, amikor volt munka, akkor el lehetett helyezkedni. Az ipartestületben volt a munkaközvetítés. Egy-egy hétre vagy egy-egy hónapra közvetítettek munkát. Már tizennyolc éves elmúltam, akkor az én nagyon ügyes főnöknőm, aki ilyen finomkonfekciót csinált, lespórolt annyit az anyagból, hogy csináltak nekem egy selyemruhát. Az volt a gálaruhám. Mert nem olyan gondjaink voltak, hogy hova tegyem a legújabb pulóvert, hanem olyan, hogy legyen az embernek egy télikabátja, amit többnyire nem újonnan kapott. Volt ez a ruhám, egy szandálom meg egy cipőm, és valahogy így összeállt a staférung. Hát szóval, szegények voltunk. A szegénység mindent megmagyaráz.

Persze együtt voltam fiatalokkal. Ameddig lehetett moziba járni, minden filmet megnéztem. Millió mozi volt, és fillérekért lehetett menni. Az egy „kultúrdolog” volt. Akkor még mentek az amerikai meg a régi magyar, például Kabos-filmek [Kabos Gyula (1887–1941) – színész. 1919–1939 között évente-kétévente más-más budapesti színházban játszott, 1939-ben az USA-ba települt. A pesti kabaré utánozhatatlan egyénisége volt, s maradandót alkotott vígjátékokban, komikus és tragikomikus szerepekben is. – A szerk.]. Arra emlékszem, hogy az utolsó színes angol–amerikai film „A bagdadi tolvaj” volt [1940, Ludwig Berger és a Korda-fivérek (Sándor, Zoltán, Vince) alkotása. – A szerk.], aztán a németek vagy a Horthy azt is levette műsorról. 1944 után jöttek a propagandafilmek, de már azelőtt se igen volt igazi mozi. Moziba még el lehetett menni, de nyilvános helyre, mondjuk, táncolni vagy ilyesmi már nem. Először nem is volt ehhez ruhám, de kedvem se volt ilyen külvárosi tánciskolába menni. Egyszer elvitt valamelyik fiú tánciskolába, és akkor úgy éreztem, hogy na, ez nem az én világom, olyan ócskának tűnt. Lehet, hogy nem volt olyan ócska, de nekem az volt, és nem is vágytam ilyen helyre. Én az első bálomra az anyámékkal mentem. Nem voltam én úgy szabadjára engedve. A gyár vagy valamelyik művelődési ház csinált egy-egy mulatságot egy évben. De inkább a munkásmozgalomba jártam le. Olyankor anyámék mindig idegeskedtek, hogy az istenben jutok haza ott a kietlenségben, a sötétben. De hát egy fiatalt nehéz otthon tartani. Persze én is féltem, hogyan fogok hazakerülni, de azért elmentem, mert az ember mi a fenét csináljon otthon!?

Volt egy falra akasztható néprádiónk, pont az ajtó mellett, ami egész nap német hadi indulókat bömbölt, és nem volt ajánlatos elzárni, mert mi lett volna, ha pont a zsidóék zárják el a rádiót [Az 1939/40-ben elindult ún. néprádió-akció során fejlesztett ki négy nagy európai elektronikai cég, a Telefunken, a Standard, a Philips és a magyar Orion Villamossági Rt. egy olcsó rádiókészülék-típust, a néprádiót. – A szerk.]. Ha lett volna olyan szomszédunk, akkor ránk küldték volna a rendőrt, hogy elzártuk a rádiót, mert mindent rá lehetett fogni egy zsidóra. De volt annyi eszünk, hogy meg se kockáztattuk ezt, más kérdés, hogy nem is volt olyan szomszédunk, aki nekünk rosszat akart. Proli közegben laktunk, mi is prolik voltunk. A „Népszavá”-ra ketten, apámmal fizettünk elő, sőt én tizenöt éves koromtól havi ötven fillér tagdíjat is fizettem a Szociáldemokrata Pártba, ami akkoriban nem volt kis pénz. Meg is kaptam 1968-ban a Szocialista Hazáért Érdemrendet, mert megvolt a tagkönyvem [1966-ban jelent meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendelete a Szocialista Hazáért Érdemrend alapításáról és az azzal együtt járó kiemelt nyugdíjról. Az érdemrendet csak egy évben, 1967-ben ítélték oda. (Egy népjóléti minisztériumi államtitkári beszámoló szerint 1990-ben 6181 fő kapott havi 2142 Ft nyugdíj-kiegészítést „szochazáért” érdemrendért.). – A szerk.]. Ez is ott maradt a kirámolt lakásban, és apám találta meg. Ma már nagyon sajnálom, hogy leadtam, mert nagyon érdekes rekvizitum volt a fáklyás bélyegekkel. Akkor tényleg az életünkkel játszva csináltuk a dolgokat. Röpcéduláztunk, és a húsz év körüli nagyfiúk és nagylányok engem nem nagyon akartak bevonni a cikisebb ügyekbe, mert én még egy tizenöt éves kislány voltam, aki érzelmileg húzott oda, ahol társakat talált, értelmileg még csak próbáltam érteni a dolgokat. Olvastam az újságot, nem voltam buta, és jobban politizáltam, mint a mai fiatalok.

Én úgy kerültem a mozgalomba, hogy Fingerhutéknál a legnagyobb fiú lejárt oda. Hogy ő hogy került oda, azt már nem tudom. Ő is valamelyik gyárban dolgozott, és nyilván a munkatársai vitték le. Kérdeztem tőle, hogy el lehet-e oda menni? Azt mondta, hogy el, és akkor fogtam magam, elmentem, és ott ragadtam. Nagy szeretettel fogadtak. Minden kedden volt valami gyűlésszerű. Ott tényleg barátokra, haverokra, barátnőkre találtam. A mozgalom az egy nagy dolog volt, nagyon jó dolog volt. Ott volt sok olyan, aki refes, ilyen rendőri felügyeletes volt [Ref – a rendőri felügyelet köznyelvi rövidítése. A ref alá helyezetteknek korlátozták a mozgását: nem utazhattak el a lakóhelyükről, nem látogathattak nyilvános helyeket stb., és rendszeres időközönként jelentkezniük kellett a lakóhelyük szerint illetékes rendőrkapitányságon. – A szerk.]. Jártunk kirándulni is, Nagyszénásra, Lajos-forráshoz, közeli turistaházakhoz, ami nekem nagy élmény volt. Már folyt a háború, de még nem jöttek be a németek [lásd: Magyarország német megszállása], mert akkor mindenki illegalitásba ment. A németek bejöveteléig tartott a legális mozgalom, és végül is az egy olyan közösség volt, ahol nem kellett attól tartani, hogy lezsidózzák az embert, vagy kinézik, mert szegény. Egyébként nagyon büszke vagyok rá, hogy nekem soha az életemben nem volt kokárdám, mert egyszer mondtam apámnak, hogy adjon tíz fillért kokárdára, de nem adott. Engem ilyesmiről mindig le lehetett beszélni, és nem lett kokárdám. Mindenkinek volt, nekem nem volt. És aztán én úgy éreztem, hogy én ezt a jó szokásomat megtartom. Nekem március tizenötödikén sem volt soha. Általában ugyanúgy hanyagoltam ezeket az ünnepeket, mint ahogy hanyagoltam a mi zsidó ünnepeinket. Valahogy nem tudok lelkesedni értük, nem jelentenek nekem semmit, mert ma már csak rutinból ünnepelnek. A mozgalom egy kikapaszkodást hirdetett abból, amibe minket lenyomtak. Az apám is egy baloldali ember volt, nálunk a családban ez tradíció, és volt a házban még két elvtárs, akiknek járt a „Népszava”. Az egy nagy dolog volt. Az apám és én is tagjai voltunk a Szociáldemokrata Pártnak. Apám nemigen járt le ezekre a gyűlésekre, csak ha volt valami érdekesebb. Mondjuk, ha Szakasits beszélt valahol, arra elmentünk de hát, apámnak se volt ideje mindig, meg messze laktunk. Mindennek a kulcsa az volt, hogy messze laktunk.

Mi az ificsoport voltunk. Volt egy idős csoport is, de az apám nem tudott lejárni oda, mert nem volt rá ideje. A Martinovics téri Szociáldemokrata Munkásotthonba jártunk, aminek Harustyák József volt a vezetője, akit mindenki csak Hari bácsinak hívott [Harustyák József (1894–1970) – szakszervezeti politikus. 1921-ben belépett az MSZDP-be és a Magyarországi Vegyészeti Munkások Szövetségébe; 1925-től haláláig a vegyész szakszervezet központi vezetőségének tagja, majd elnöke (1938–53). – A szerk.]. Az ember embernek érezte ott magát. Emellett tanítottak minket, jöttek oda egyetemi végzettségű tudós emberek előadást tartani. Nekem ez egy új világ volt. És hát én onnan az Újhegyi útról meg abból a négy polgáriból mi a fenét tudtam volna? Veszélyes volt oda lejárni, amikor jöttek a rendőrök, a fiúk fölugrottak a biciklire, ki merre látott, de hát voltak, akiket időnként elkaptak. 1942-ben volt egy nagy lebukás. 1944. március tizenkilencedikén [lásd: Magyarország német megszállása] bementem a Munkásotthonba, és ott égettük a papírokat a Hari bácsival, és bejött Moró Pista, aki 1942-ben lebukott, és ott mesélte, hogy tessék elhinni, Hari bácsi, hogy úgy tépték ki a hajunkat csomóstól. Később, az 1970-es években ő lett a hatodik kerületi pártbizottság titkára. Nekem nagyon jó volt, mert akkor volt ott titkár, mikor nyugdíjba mentem, és a tröszt, a mi csúcsszervünk oda tartozott hozzá. Rendes gyerek volt, segített, hogy a nyugdíjazással minden rendben legyen.

Naplót vezettem. Az első bejegyzés szomorú: „1944. március 19-én, vasárnap bejöttek a németek, nincs mozi.” Volt egy óbudai rabbi, annak a lánya volt a legjobb barátnőm. Óbudán elmentünk moziba, és zárva volt a mozi. Akkor nem tudtuk, hogy mi van, semmit sem tudtunk. Az emberek jöttek, megállapították, mozi zárva, elmentek, és akkor én elindultam haza, Kőbányára. Akkor láttam a körúton meg az egész úton a német katonákat, ahogy masíroztak, iszonyú volt, iszonyú volt. A csizmák, a dübörgés, a villamosban mindenki megrettenve ült. Akkor mentem a Munkásotthonba, és segítettem Hari bácsinak az iratokat égetni. Aztán elbúcsúztunk, elindultam haza. Nagyon messze laktam, mert ez Kőbánya közepén volt, a házunk pedig kint az Újhegyi úton, a temetőnél.

1944 márciusa körül fölszálltam a 28-as villamosra, és fölszállt a Hungária körútnál két katonatiszt. Én ott ültem, és az egyik katonatiszt elkezdett velem ordítani, hogy merek ülni zsidó létemre magyar katonák előtt. Én úgy meg voltam ijedve, hogy föl se tudtam állni. Tovább rumlizott, a másik mondta, hagyd békén, de nem hagyott békén, hanem fölrángatott, és belökött a sarokba. Akkor már közel volt a végállomás, én leszálltam, és egy asszony fülembe súgta, ne féljen, drágám, nem lesz ez sokáig így.

1944-ben járta ki az öcsém a négy polgárit, és volt a bár micvója. Erre adott az anyám. Mindenki járt hittanra, a rabbi tartotta. Amikor a bár micvó volt, az anyám meghívta a leánykori barátnőjét. Elmentünk a templomba. Azt tudom, hogy az öcsémnek egy vedlett Bocskai-kabátja volt, mert akkor mindenki azt hordott, borzalmas toprongy volt [Bocskai-kabát – az 1930-as években divatos ruhadarab, szürke vagy fekete szövetből, fekete zsinórdíszítéssel. A Bocskai-ruha viselése, mely tipikusan a magyar középosztályra jellemző, jelzi az asszimiláció sikerét. – A szerk.]. De a bár micvóra vettek neki új ruhát meg új cipőt. Az természetes volt, anyám szégyellte volna magát, ha nem lett volna új ruhája a bár micvóra az öcsémnek. Sokra ment vele.

Feljegyzés a naplóban: „1944. július 1. szombat, anyáékat elfogták.” Korábban anyám leforrázta a lábát otthon, mert főzött a gyárban maradt zsidóknak, annak az öt embernek. Valaki jött, idegesítette az anyámat, és magára rántotta a forró zöldborsót, amit főzött. Még harmadfokú égési seb is volt a lábán. Kiírták betegállományba, mert azért még olyan volt, és úgyse tudott volna dolgozni papucsban. Akkor az öcsémmel együtt bementek a csillagos házba, én meg az apámmal ott maradtam a gyárban. Fölvetettek engem, hogy legyek ott apám mellett, ameddig lehet, mert az hadiüzem volt [A hadiüzem személyzetét (már békében is) kötelezhették arra, hogy munkaviszonyában megmaradjon. A honvédelmi munkára igénybevett (visszatartott) személyzetet katonai vezetés alá helyezhették (az alkalmazottak a munkahelyen katonai büntető bíráskodás, a munkával kapcsolatos kötelességek tekintetében pedig katonai fegyelem alatt álltak). – A szerk.]. Ott voltunk apámmal, amikor valaki jött, és mondta apámnak, hogy Majli bácsi, elfogták a Majli nénit meg a Fricit. Hát így tudtuk meg. Semmit nem tudtunk csinálni. Ki se léphettünk a gyárból, az utcára se mehettünk ki. Anyáékat elvitték. A katonai parancsnok nem tartotta erkölcsösnek, hogy egyedüli nőként ott legyek, és ott aludjak benn a gyárban a férfiakkal. Azok a férfiak mind apám lehettek volna, és köztük volt az apám is. Erre kellett fogni a cókmókomat, és bemenni a Paulay Ede utcába, a csillagos házba.

Amikor már bent voltam a csillagos házban, apám pedig kint volt munkaszolgálatos a gyárban [1943-ban ipari üzemek és birtokok egész sora fordult a honvédséghez, és igényelt munkaszolgálatosokat. – A szerk.], anyámat visszahozták egy éjjelre, hogy vegyen magához holmit. Nem egészen értettem, mert csak 1971-ben, huszonöt évvel később került elő az anyám nekem írt levele, amikor meghalt az apám. Akkor fogtam és lemásoltam, mert attól féltem, hogy szétesik. Van rajta valami bélyegmaradvány is. 1944. július elsején vitték el anyámékat, a levél július nyolcadikai. A levélben ezt írta anyám:

„Drága aranyos kis Jucikám! Ne haragudj, hogy nem tudtam határozni sorsod felől, de hidd el ez nem olyan könnyű. A hely, ahol vagyunk minden kényelmet nélkülöz, a földön fekszünk, a téglákon, kosztot egyáltalán nem kapunk. Napi húsz deka barna keserű kenyeret, úgy hogy szegény Fricink nem evett semmit, én meg pláne nem ettem sokat. Sokat sírtam, és nem bírok aludni, mert nagyon bizonytalannak látom a jövőt. Minden esetre Jucikám, feltétlenül menj el doktor Gráfhoz, majd elmondom, csináljon valamit, ha tud, és értesíts, ha olyan, amit tudsz, a Tarnai [Ez nem tudom ki. – D. J.], majd esetleg ő segítségedre lesz! Jó hírednek nagyon örültem [Ezt sem tudom, hogy mi. – D. J.], de sajnos még nem valósult meg. A pénz: háromszáz pengő Tarnainak. Ha valamit üzen ki a kocsissal, majd beküldi valakivel hozzád. Nagyon szeretnélek látni és beszélni veled, nagyon, de nagyon vigyázz magadra, feleslegesen ne menj az utcára, részben megnyugvás volna nekem, ha itt volnál! Ha igaz hogy a héten megint házakba fognak kutatni jó lesz, ha valahova elmész. Akár a Franci bácsiékhoz, de akkor telefonálj Tarnainak, így például, hogy Mailendert a Kos utcából keresik. Nem tudom, különben hova mehetnél, rád bízom. Fricit jobb szerettem volna otthon hagyni, de nem akart és én is önző vagyok. Mert mégis van, aki beszéljen velem nagyon kérlek, mókusom légy okos és komoly, amint az hozzád illik! Szeretnék kedden, ha lehet, hozzád bemenni, ha addig nem vagoníroznak be, a jó Isten tudja mi lesz velünk. Apa is egész magánkívül volt mikor jött értünk az autó, hogy viszi őket Csepelre, de a jó Isten tudja csak, hogy az igaz. [Ezt sem tudom, mi lehet. – D. J.] Elég nehéz nap volt ez nekem, a mai, mert most itt írom a levelem reggel négykor. Éjjel nem aludtam, és ha így megy meg is bolondulok. Szeretném, ha írnál, de nem tudom a módját. Anyuskám, drága kislányom vigyázz magadra légy okos, te már tudsz dönteni, de még egyszer kérlek, menj el a Gráfhoz! Csókol milliószor anyu és Frici. Kell sietni, mert írni nem szabad, vigyázz magadra! Lehet, hogy vissza is mehetsz!”

A borítékra ez volt írva:

„Drága aranyos Jucikám! Ma vagy holnap reggel visznek vissza Békásmegyerre. Apukát meg a többieket most viszi el a katonai autó. Pakolj össze a Fricinek ingeket, alsókat, zsebkendőt, fogpoharat, kefét, krémet, és ha van takaró, és Magdus is adjon egyet. Mellesleg csak csomagot lehet a laktanyához küldeni. Hozzon még meleg ruhát! Ha akarsz, velünk jössz, úgy érted mennek. Ellátás egyelőre nincs, fekvőhelyünk a föld, de van kilátás, hogy jobb lesz. Strand van itt szembe velünk. Mosdani, főző eszközöket, küldjél fésűt.”

Kész. Ennyit lehetetett ebből kisilabizálni. Nem tudtam róla, hogy voltak otthon, mert én akkor bent voltam a Paulay Ede utcában. Az 1940-es években anyámat be lehetett fűzni mindenféle marhasággal. Így történt, hogy elkerült valahogy a Krisztushívő zsidókhoz a Gyulai Pál utcába. Ott ismerte meg ezt a doktor Gráfot is, aki bíró volt a Markó utcai bíróságon. De ezt apám is mondta, hogy menjek el hozzá, ezért el is mentem. Kijött a tárgyalóból, de azt hittem, hogy az a pali becsinál, hogy egy zsidó lány odaállít 1944-ben a bíróságra. Elmondtam, hogy mi történt anyámékkal, hogy elvitték őket, erre jajgatott, aztán beszaladt, hozott egy darab sajtot, a kezembe nyomta, és közölte, hogy majd imádkozik Istenhez, és az Isten meg fog segíteni. Na ennyit doktor Gráfról.

Most már tudom, hogy kivitték őket Békásmegyerre. Nekem az az érzésem, bár úgy lenne, hogy az anyám azzal a lábával nem került föl a vagonra, csak az öcsém. Az egész elkeseredettség benne volt a szerencsétlenben, hogy ő okozta a gyerek a vesztét, mert vele volt akkor is, amikor hazajött, mert nem érezte jól magát a csillagos házban, összeveszett az unokanővéremékkel, ki tudja. És útközben fogták el az Új köztemetőnél. Az volt az a három nap, amikor Baky [Baky László] főcsendőr, a csendőrség főparancsnoka a csendőreivel együtt feljött Pestre, hogy a pesti zsidóságot is deportálják. Itt akartak maradni, de külföldről már olyan volt a nyomás, a szovjet csapatok is itt zenéltek, hallani lehetett őket, hogy Horthy [lásd: Horthy Miklós] visszaparancsolta őket a francba három nap múlva [lásd: csendőrpuccs]. De három nap elég volt ahhoz, hogy anyámékat meg minden zsidót elvigyenek, aki csak az útjukba akadt az utcán.

Anyámról és a testvéremről sehol nem jelent meg semmi, pedig mindenütt kutattuk. A Vöröskeresztbe is elmentem, semmi nyom nem volt, egyedül annyi, hogy az öcsémnek valami osztálytársa még látta őt kint, Auschwitz mellett, Birkenauban 1944 őszén. Akkor még jött egy tél, és ez volt az utolsó nyom, ez is csak a testvéremről. Nem jött vissza, tizennégy éves volt.

Naplóbejegyzés: „1944. július 21. péntek, 19 éves vagyok.” Semmi nem történt. Anyámat már akkor elvitték elsején. Mi történhetett volna?! Megállapítottam, hogy ennyi éves vagyok.

A csillagos házban a mindennapok unalmasak és értelmetlenek voltak. Egy csomó ember össze volt zárva. Ott csak a fiatal fiúk, az asszonyok és az öregek maradtak. Aki ép férfi volt, azt munkaszolgálatosnak vitték. Amennyi családot be tudtak zsúfolni, annyi lakott ott. Ami vicces, hogy ez egy kétudvaros ház volt. Az első udvarban, ami jobb kinézetű volt, az első emeleten volt egy kupleráj. A kupleráj minden ablakára papírból kereszt volt kiragasztva, hogy tudják, itt kurvák vannak, nem zsidók. Zárt udvar volt, nem ilyen strichelő kurvák voltak, nem is lehetett este lemenni, még ha a nők le is mentek, de a férfiak semmiképp. Nagyon aranyos francia házaspár vezette. Valami Josephine vagy minek hívták az asszonyt. Volt egy buldog kutyájuk, erre jól emlékszem. Nagyon kedvesek voltak, nagyon liberálisak, jóban voltak a lakókkal, a kurvák is jóban voltak velünk, nem is volt probléma. Az egyik kurva egy Horthy detektívvel lakott. Amikor jött le a légópincébe, jött a detektív is, de sose bántott senkit. Nem érezte ő se olyan nagy dicsőségnek, hogy egy kuplerájban lakik, de ott lakott, ott húzta meg magát. Általában az volt a dolguk, hogy kinyomozzák a zsidókat, az államellenes esküvéseket. Nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy ugyanúgy lejött a pincébe, és sose volt vele semmi probléma, ez egy ilyen pasas volt, nyilván a nő is rendes volt, velünk érzett. A nők végtelenül rendesek voltak.

Az emberek a csillagos házban kiveszekedték magukat, vitatkoztak. Jöttek a szellemidézők, jöttek a cigányok csereberélni.  A két unokanővérem a cigányokkal csirkére cserélte a nagynénim összes leánykori kelengyéjét, amit már senki nem hordott. Valamikor megcsinálták a vászonbugyit, vászonkombinét, és eltették a szekrénybe. A mi korosztályunk ilyeneket nem hordott, de szerintem a nagynénim se. Az egészet elcseréltük. Mindig finom rántott csirkét ettünk. Szidtak minket a házban, hogy túl sokat adtunk a csirkékért. Az embereken eluralkodott a semmittevés, ezt meguntam, fogtam magam, és kijártam dolgozni. A házbeli Vajda Lacitól, aki fogorvos lett, kaptam a tippet, hogy el lehet járni dolgozni építkezésekre. Volt egy romeltakarítás, amikor az úri kaszinót hordtuk el, az Aréna út és a Gorkij fasor sarkán [akkor: Vilma királynő út, ma: Városligeti fasor]. Imádtam a tetőfedőkkel dolgozni. Kibújtunk a négyemeletes házból, ültem a gerendákon, és adtam fel a cserepeket. Nem kényszerített erre senki, nem félek a magasságtól. Még ma is látom azt a házat a Szondi utcával szemben, ahol fenn ültem a tetőn, és cserepeztem. Nagyon jó társaság volt. Egy zsidó mérnök, a Markovics úr volt a főnök. Nem tudom, milyen építővállalatnak volt a mérnöke, és nem tudom, hogyan kapott a német megszállás alatt ilyen munkákat. Ide-oda küldtek, de többnyire ott voltunk a Gorkij fasor végén, és az úri kaszinó maradékát termeltük el. Nagyon aranyos zsidó lányok voltak a társaim. Rajtunk volt a csillag [lásd: sárga csillag].  Nagyon jól éreztük magunkat, cipekedtünk, vittük a gerendát, téglát raktunk, sokkal jobb volt, mint ülni a csillagos házban, és szellemet idézni, mert nem volt más dolguk, és ilyeneket csináltak.

Apám munkaszolgálatos volt, de még Pesten időnként kiengedték. Egyszer hozott valami libaaprólékot, de a két unokanővérem lusta volt megfőzni, pedig egész nap otthon nem csináltak semmit, bevágták a jégszekrénybe, és megkukacosodott. Akkor voltak már ilyen ócska hűtőszekrények, amibe venni kellett a jeget. Vásárolni csak a kijárási időben lehetett [lásd: kijárási tilalom Budapesten], de őrületes áruhiány volt. Nem volt semmi. Volt a sztójaykolbász, a legócskább kenőmájas, de még annál is borzalmasabb ízű volt [Háborús időkben a népnyelv a rossz minőségű élelmiszereket politikusokról nevezte el, mintegy jelezve felelősségüket a szűkölködésért. Így például a mindenféle vegyes hullott gyümölcsből készült kemény tömblekvárt hitlerszalonnának nevezték. Sztójay Döméhez lásd: sárga csillag; Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Az ember azt vette, amit kapott. Nagyon keveset kapott. Zsidó üzlet nem volt, bezárták. El kellett találni, hova menjenek a zsidók vásárolni. Azt már nem tudom, hogy a többiek hol vásároltak, én a munka végeztével útközben vásároltam különböző kereskedésekben. Este ötre kellett otthon lenni, négyig dolgoztunk ezekkel a lányokkal, akik a környéken laktak. Szép nyugodtan jöttünk a Király utcában, senki nem bántott minket, közben megvettük, amit kaptunk, és megettük. Jegyünk nem volt, zsidók jegyet sem kaptak, vettünk, amit lehetett [A közellátási miniszter 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. Lásd még: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951). – A szerk.].

A csillagos ház a Paulay Ede utca 43-ban volt, ahol az unokanővéremék laktak. Ott nőttek fel, ott volt a lakásuk, de közben meghalt a papa és a mama, maradt a két lány. Az egyik lányt, aki ma is él, elbújtatta a leendője, aki aztán mégsem lett a férje. Én meg ott maradtam a másik unokanővéremmel. Egy szobában voltam egy nagyon aranyos öreg zsidó bácsival, akinek a feleségét a bécsi gettóban ölték meg. Volt még egy Dengler nevű házaspár, akiknek a Margit híd budai hídfőjénél volt hal-vad-baromfi üzletük. Nagyon aranyos, idős emberek voltak. Az unokanővéreméknek jól jött, hogy névleg ott voltunk, mert beraktak volna vadidegeneket, akárhányat. 1944 novemberétől már éjszakáról éjszakára le kellett menni a légópincébe. Már dörögtek az ágyúk, már valahol Vecsésen [azaz Budapesttől 19 kilométerre – A szerk.] voltak az oroszok, amiről mi nem tudtunk, miután rádiójuk nem volt a zsidóknak. Már rég elvették [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Újság sem volt, csak nyilas újság, azt meg venni sem mertük volna, de nem is akartuk. Semmit sem tudtunk. Ez a csillagos ház egy gangos ház volt, úgyhogy olyan nem volt, hogy valaki angol rádiót hallgat [A BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatának (World Service) magyar nyelvű adása a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. – A szerk.]. Házkutatás is volt, néha kétszer egy éjszaka, és egyszer fölszedtem egy angol röpcédulát, és ott volt az éjjeli szekrényemen, de szerencsére nem vették észre.

1944. november kilencedikén éjszaka ránk zárták a csillagos ház kapuját. Azelőtt nem zárták ránk, csak kijárási tilalom volt, de akkor ránk zárták. Hajnalban letereltek minket, és én úgy mentem el, hogy a pizsamára felvettem egy hosszú nadrágot. Úgy is jöttem haza, abban a pizsamában, amit fölkaptam. Olyan szerencsétlenül jártam, hogy apám hozott nekem egy vadonatúj magas szárú fekete cipőt minden eshetőségre, és én azt az új cipőt vettem föl, és véresre törte menet közbe a lábamat. Az asszonyok észrevették, hogy én ott bicegek. Egyiket sem ismertem. Leültettek, letépték rólam a már véres cipőt, és valaki adott egy halinacsizmát, amit spárgával kötöztek rá a lábamra, mert harmincötös lábam van. Azzal mentem, azzal is jöttem haza. Volt egy ilyen süsüsapkám, ez egy hegyes sapka, ami áll alatt megköthető, és télen viselik. Nem viseltem volna, mert még nem volt olyan hideg, de gyorsan fölvettem. Nem adtak arra időt, hogy tisztességesen átöltözzek. Ócska lekvárt, májkrémet dobtam a hátizsákba. Nem találkoztam senki ismerőssel, amit utólag se értek, hiszen az egész utcát, az összes házat leterelték. Én csak baktattam ott egyedül, aztán jöttek a további dolgok, az a bizonyos halálmenet [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba].

Naplóbejegyzés: „1944. november 11-én, szombaton éjjel a téglagyárban, Piliscsaba, 25 km-re van az oroszok” [Piliscsaba – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. – A szerk.]. Valami rádióból vagy honnan hallottam.

Naplóbejegyzés: „1944. november 12-én, hajnalban kiállítottak és útnak indítottak.” Ott volt a sportpálya a téglagyárral szemben, és az unokanővéremnek a kezébe nyomtak egy schutzpasst, egy menlevelet. Odanyomott nekem egy vekni kenyeret, amihez se késem, semmi nem volt. Nem is tudom, hova lett az a kenyér, mások ették meg. Őt pedig visszahozták a védett házba, ahol annyi előnye lett, hogy őt egy héttel később vitték el, és nem ebben a gyalogmenetben volt. Engem útnak indítottak, és akkor első nap tizenhét kilométert mentünk Dorogig, és ott a sportpályán aludtunk [Dorog – nagyközség, Esztergom vm. – A szerk.]. A második nap huszonöt kilométert mentünk Süttőre, ott a marhavásártéren aludtunk [Süttő – nagyközség, Esztergom vm. – A szerk.]. Süttőn körbevettek minket a csendőrök, és folyton üvöltöttek, hogy fogjátok be a pofátokat, mert közétek lövünk. Kuss, ez volt a legszebb szavuk.

Naplóbejegyzés: „1944. november 14-én Szőny” [Szőny – nagyközség, Komárom vm., a Süttő és Szőny közötti távolság 21 km. – A szerk.]. Ott valami fészerben aludtunk. A legrohadtabb dolog volt, amikor Gönyűn hajón aludtunk [Gönyű – nagyközség, Győr vm., a Szőny és Gönyű közötti távolság 28 km. – A szerk.]. Akkor nagyon rosszul éreztem magam, lázas is voltam, de elaludtam, ki nem alszik el, amikor hajtják és gyalogol.

Naplóbejegyzés: „Győr, Károly-major, istálló” [A Gönyű és Győr közötti távolság 18 km. – A szerk.]. Nagyon hosszú táv volt. Másnap Mosonmagyaróvár [A Győr és Mosonmagyaróvár közötti távolság 37 km. – A szerk.], egy leszerelt gyárban voltunk, aztán Hegyeshalomnál felemelték a sorompót, és köszöntek nekünk, soha viszont nem látásra. Onnan elmentünk Zurndorfba [A Mosonmagyaróvár és Zurndorf közötti távolság 19 km. – A szerk.], ott vonatra szálltunk. Elindult velünk a vonat, és visszahozott Kópházára [Kópháza – kisközség, Sopron vm. – A szerk.]. Ugyanis közben volt egy légitámadás, lebombázták a vasútvonalat. Visszahoztak, itt voltunk Kópházán egy hónapot, és december tizenkilencedikén vittek el minket Lichtenwörthbe.

Végig ezen az úton a határig egyetlen németet nem láttunk. Mi a fenének kísérgették volna ők a zsidókat? Ott voltak a magyar csendőrök, mit strapálták volna magukat?! Komiszabbak voltak, mint a németek. Ezeknél rohadtabb csürhét, hogy az írmagjuk, a kölykük kölyke is rohadjon meg! Ennél mocskosabb bandát! Hogy képesek voltak az embereket, gyerekeket feltuszkolni a vagonba, és utána hazamentek nyugodtan zabálni, aztán elmentek a templomba gyónni, ahol persze feloldozták őket! Nem fér az agyamba ez a keresztényi szeretet. Mutassanak nekem egyetlenegy falusi plébánost, aki kiment, és egy darab kenyeret adott ott a vagonnál vagy egy köcsög vizet. Egy se! Úgyhogy jobb, ha nem jár a szájuk, és ne kérjenek többet az államtól, mert ez is sok, amit kapnak, mert az antiszemitizmus a római katolikus egyháztól indult ki. Ezt az Isten le nem törli róluk, és kérhet itt akármelyik pápa akármennyi bocsánatot, azokat a milliókat, akik az ő jóvoltukból vesztek el, egy bocsánatkérés nem támasztja föl.

Amikor a vagonnal mentünk egy éjszakát meg egy napot, útközben még ki is engedtek minket vécére, oda, a szántóföldre. Ilyen magyar újonc gyerekek voltak. Kaptak nyilas ruhát meg egy ilyen elöltöltős puskát, aztán ők vigyáztak ránk. Hát mit kellett miránk vigyázni? Nem bántották ezek az embereket. Ezek olyan fiatal kölkök voltak, hogy az egyik nagyon megkedvelt, és szedett nekem kökényt. Megettem, és még az is kiment belőlem, ami bennem volt. Kópházán nem volt tábor, ott egy pajtában laktunk. Elrekvirálták a pajtát. Széna is volt benne. Este benézett hozzánk egy őr, és ránk csukta azt a kaput. Egy faluban nincs éjjel mozgás, és tele volt csendőrrel az út, irat senkinél, én nem mertem volna nekivágni.

Kópházán hajnalonként kivittek sáncot ásni. Volt ott egy nagyon mocskos dolog, volt velünk egy orvos, akivel nagyon borzalmas dolog történt. Mi ott ástunk, ástunk, és mindenütt ott volt az SS. Az egyik egyszer csak elővette a pisztolyát, és belelőtt ennek az orvosnak a lábába. Ez a szerencsétlen ember ott vergődött egész nap. Senki nem merte meg se közelíteni, és ott vérzett el. Pedig orvos volt, lett volna egy orvosunk. Hogy aztán tulajdonképpen főbe lőtte vagy nem, ennek már nem voltunk tanúi, mert behajtottak minket a pajtába. Aztán hozták be saroglyán [Saroglya – rudakkal ellátott rácsos szállítóeszköz. – A szerk.]. Ez a Kópháza egy ilyen rác község volt [Kópházát nem rácok (szerbek), hanem horvát nemzetiségűek lakták. – A szerk.], és a pajta tulajdonosa, a rohadt kurva, vigyorogva mondta, hogy hozzák a doktor urat. Ez egy olyan mocsok kurva volt, hogy egy pengőért adott kölcsön egy lavórt. Nekem volt egy vadonatúj kartonblúzom. Nem tudom, hogy miért hoztam magammal, de szép volt, vadonatúj. Azért adott egy bögre zsírt meg pár szem tepertőt. Akkor az is jól jött. Később már nem adta oda a lavórt, merthogy ő azt hallotta, hogy a pesti nők alulról is megmosakszanak, márpedig náluk tisztességes nő csak szülés előtt és szülés után mossa ott meg. Na, ennyit a falusi kultúráról.

Az egy olyan furcsa falu volt, hogyha egy kicsit leástak, már fakadt föl a víz. Volt egy tábori konyha, ahol volt egy bácsi, aki tisztára úgy nézett ki, mint Sztálin. Ő főzött. Többnyire levest. És ha kevés volt, akkor még egy vödör vizet belé. Hát valahogy így volt. Akkor még egy kis húscafat is volt a levesben. A falusiakkal minekünk nem volt kapcsolatunk. Ők se közeledtek. Ha közeledtek, csak azért közeledtek, hogy minél többet el tudjanak venni az embertől, bagóért. Csak azért. Semmi emberek ezek.
A Todt szervezet emberei csak a munkára jöttek ki. Azt se tudjuk, hogy hol voltak. A soproni erdőkben dolgoztunk. Aztán már lent kellett ásni az árkokat. Én csákányoztam, mert én nem tudtam ásni. Akkora ásót nem tudtam lenyomni a földbe, nem voltam elég nagy hozzá, és akkor inkább csákányoztam. Az az árok sem sokat segített már a németeknek [Az 1944 októberében Szálasi beleegyezett 50 000 munkaképes zsidó férfi átadásába a német birodalom területén teljesítendő munkaszolgálatra. November 6. után több tízezernyi, egyes becslések szerint összesen 50–70 000 főnyi, ún. „kölcsön-zsidót”, férfit és nőt indítottak gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Az SS-nek átadott deportáltakat Zurndorfból részben Dachauba, részben a magyar határ mentén kiépítendő erődvonal munkatáboraiba szállították. Pozsonytól Kőszegig húzódott az ún. Niederdonau erődvonal – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Donnerskirchen (Fehéregyháza), Siegendorf (Cinfalva) –, ahol harmincötezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől 1945. március végéig. Az öthónapos robot során minden harmadik munkaszolgálatos elpusztult részben a körülmények miatt, részben azért, mert a Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok és az SS-ek legyilkolták őket. – A szerk.].
Kópházán egy hónapig voltunk. Nem gettó volt, hanem ott az egész határ mentén tele volt ilyen munkatáborokkal. Hidegségnek nevezik azt a Sopron környéki részt: Harka, Kópháza, Félixfalva [Félixfalva (Felixdorf) egy kissé távolabbra van ettől a térségtől, már Alsó-Ausztriában, Bécsújhelytől 7 km-re, északra. – A szerk.]. Mikor 1944. december hatodikán Sopront lebombázták, éppen kint voltunk sáncásáson, hogy megállítsuk az orosz csapatokat. Valahogy nem álltak meg szerencsére. Ott feküdtünk, sehova se vittek minket, és potyogtak a bombák. Saját szememmel láttam, hogy Sopront szarrá bombázták. Sütött a nap december hatodikán, és ahogy hullottak a bombák, fantasztikusan szép látvány volt nekem, mert örültem, hogy bombáznak. Féltünk, de örültünk is. Minket nem érdekelt, hogy pusztítanak. Mit sirassam azt, aki Sopronban ül a saját lakásában, mikor én egy pajtában vagyok sokadmagammal a szalmán? Ki a fenének jut eszébe, hogy sajnálja őket?! A háború olyanná teszi az embereket, hogy egyetlen dolog érdekli: én lehetőleg maradjak életben, és kapjak enni újból. Sokan voltak olyanok, akik őrizgették az utolsó pengőjüket, hogyha majd Pestre visszaérnek, akkor legyen pénzük villamosjegyre. Naivak voltak az emberek.

Volt ott egy testvérpár, ők jutnak legtöbbször eszembe. A Bobi meg a Mosó két nagyon szerető testvér, szép vörös hajuk volt. A nagyobbik angoltanárnő lett, kint volt Angliában tanulni. Nagyon szerették egymást, de mind a kettő meghalt, majdnem egyszerre. Meghaltak és kész. Ott nem kellett ahhoz semmi különösnek történnie, hogy valaki megbetegedjen, és másnapra már meg is haljon.

Naplóbejegyzés: „1944. december 18-án vagonírozás.” Aznap, amikor minket kivittek a vagonhoz, akkor, mint a „Sorstalanság”-ban [Kertész Imre],  csendőr uramék letettek egy pokrócot a földre, és azt mondták, hogy mindenki minden ékszerét, pénzét dobja oda, mert nálunk nem maradhat. Becsületszavamra hat fillérem volt. Odadobtam, rohadjatok meg. De hát gyűrűk meg mindenek hullottak, csendőr uramék nem engedték, hogy kivigyék az országból, ők gyorsan összekapkodták. Remélem, hogy jól agyonverte őket valami bomba.

Naplóbejegyzés: „1944. december 19-én Lichtenwörth, szörnyű éjjel a kettes teremben.” Másnap beköltöztünk a hármasba. Mi már olyan maradék vagy mi voltunk, munkára se vittek ki minket. Egyetlen egyszer voltam kint valamilyen földmunkán, pedig jobb lett volna, ha kivisznek, de nem vittek. Az épületnek a hátsó részében, ami tőlünk független volt, francia foglyok voltak. Azok hadifoglyok voltak, nem zsidók. Szerintem azok kaptak normális élelmet, mert volt olyan, aki gyémántgyűrűért cserélt velük kenyeret. Akkor kellett hogy legyen ennivalójuk.

Naplóbejegyzés: „1944. december 24. Karácsony, hideg kaja, 30 dkg kenyér, 5 dkg lekvár, 5 dkg vaj, két kvárgli, sós sajt”.  „1944. december 28-án nem tudom, mit csináljunk, tetű van.” Akkor kezdtünk megtetvesedni. Aztán volt valami sorozás, ezzel vége a feljegyzéseimnek.

Lichtenwörthben semmit nem kellett csinálni. Egy ilyen háromhelyiséges, leszerelt gyárépületben voltunk. Annak volt egy kis, „L” alakú udvara. Az „L” szárában volt egy fészer, oda halmozták fel a halottakat. Egyik reggel kimentem, és megláttam azokat a tetemeket ellilult lábakkal, és akkor azt mondtam, hogy én itt meg nem halok így. És amit a legnagyobb aljasságnak tartok, hogy azt mondják, nem tudják, hogy hova temették ezeket a halottakat. Nem tudják az egész faluban. Amikor még azt is tudták, hogy a bagzó macska kivel párzott. Szekérrel vitték el őket a falun keresztül, akkor hogyhogy nem tudják, még ha éjjel volt is.

Ezek a németek olyan mocskok voltak, olyan szemetek. A scharführer fölment annak az építménynek a tetejére, ahol mi voltunk, és képes volt gukkerral nézni, ahogy ezek a szerencsétlen, aszott zsidó nők mennek a latrinára. Ezek ilyen perverzek voltak. Aztán volt egy osztrák lagerscharführer, az meg jött, és elkezdte a nők fenekét verni, hogy miért nem megyünk levegőre, miért fekszünk itt. Egy kicsi gyárudvar, annak egy része a latrina, hát hova a francba mentünk volna levegőre!? De vigyázni akart, mert azt mondta, hogy ő nem német, ő osztrák, ő jó ember. Egyébként tényleg nem bántott minket. Voltak aztán köztünk olyanok, akik kilógtak a faluba. Nem az én termemből, a másikból, amelyik közelebb volt a kijárathoz. Nem tudom, hogy csinálták. Aztán elkapták őket, és egymással verették meg. Ez volt a módszerük. Össze kellett gyűlni és nézni. Szerencsére nem halálra verették egymást.

A felszabadulás fantasztikus volt. Akkor már napok óta harcok voltak ott a környéken. Mi ott ültünk, és hallgattuk a fejünk fölött a sivítást, a bombázást. Minket nem zavart. Nagyon örültünk a sztálinorgonáknak, csak nem kaptunk enni, ez volt a baj [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „sztálinorgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (32–54 darab rakétát) egy sorozatban lőtték ki tehergépkocsira vagy harckocsira szerelt indítószerkezetről. Mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. Nevét a különböző méretű lövedékek változó hangú sivítása után kapta. – A szerk.]. Az utolsó egy-két napban nem hoztak semmit. Azt már észrevettük, hogy a németek eltélakoltak [elszöktek, megszöktek]. Egyszer csak megnyílt az ajtó, és előreszegezett puskával bejött egy katona. Nem tudhatta, hogy ki van ott a gyárépületben. Bejött a ruszki, körülnézett, és majdnem elájult. Hívta a többit. Az úgy sírt, hogy elmondani nem tudom. Hát meglátni ott a szalmán ülő nyomorúságot, ahogy mi kinézhettünk! Ott büdös lehetett, ott minden lehetett. Le kellett volna filmezni.

Én azonnal elindultam, mert azt mondták, hogy a németek még visszajönnek. Az első este beszállásoltunk egy házban, csak egy asszony volt ott, a ház tulajdonosa. Jöttek a ruszkik, gyorsan összetörték a képet, amin az asszony fia volt német egyenruhában. Ez nagyon tetszett nekünk, mondtuk, hogy nagyon helyes. Lefeküdtünk, két-három ruszki volt ott a házban. Akkor éjszaka nagyon rosszul voltam, mert mikor kijöttünk a lágerből, a falusiak hoztak oda kuglófot meg ilyen kajákat. Nem akartam őket megsérteni, nem tudtam enni, de valamit mégiscsak lenyomtam, nehogy azt higgyék, hogy nem fogadom el tőlük. Jöttek a falusiak, és nagyon sírtak, ők nem tudták, hogy mi van ott, nem jöhettek be. A lényeg az, hogy olyan rosszul lettem, mert a gyomrom semmit se bírt. Egész éjjel jártam ki a vécére, amit nem szippantottak ki már isten tudja, mióta. Egy ruszki katona kísért ki minden alkalommal. Ott ült az ágyamnál, szerintem ő is zsidó volt, tudta, hogy mi zsidók vagyunk. Ott ült egész éjjel mellettem. Reggel hozott egy kancsó meleg tejet, fogtam és ittam, és ittam, és megittam az egészet. Az oroszok nemhogy nem bántottak bennünket, hanem kedvesek voltak, aranyosak voltak, kínáltak minket, de nem tudtunk enni. Az osztrákok azok sunyítottak. A ruszki utasította az osztrák asszonyt, hogy hozzon nekem meleg tejet.

Lichtenwörth most egy virágzó község, akkor egy ócska, vacak falu volt. Kétszer voltam ott a háború után, de többször nem megyek. Mert ott van egy park és egy kisméretű kő, amire nem az van írva, hogy ide hurcolták a zsidókat, hanem hogy a második világháborúban meghaltak emlékére. Voltunk annál a gyárépületnél, de azt felújították. Nem tudom, most milyen gyár van benne, mert minket nem engedtek be a csoporttal. Majdnem minden évben szerveznek ilyen utat, de nekem nem kell, hogy a polgármester meghívjon virslire meg sörre. A latrina helyén égig érő nyárfák vannak. Na, mondom, ezek kinőttek a szarból.

1945 áprilisában tankon, kocsin, mindenen jöttem haza. Az oroszok azt mondták, hogy nekik másfelé kell menni. Mi folyton hajtogattuk, hogy Budapest. Ők tudták, hogy merre van Budapest, mi nem, és ők mondták, hogy merre kell mennünk. Akik jelentkeztek, azt az oroszok bevitték egy szanatóriumba. Valami kastélyt rekviráltak, abból csináltak hadikórházat, vagy lehet, hogy már az volt előtte is. A lágertársaim közül nagyon sokan ott voltak, még a barátnőm is hat hétig. Fölkajáltatták őket, és volt orvos. De engem nem érdekelt semmi, én csak jöttem vissza Magyarországra. Voltam vasággyal együtt legfeljebb harminc kiló, egy csontváz. Nagyon okos kislány voltam. Föltettem azt a sapkát, és csillagot rá. A ruszkik mindig kérdezték, hogy hány éves vagyok, és én azt mondtam, hogy tizenhárom. Hárman indultunk el visszafelé. Ausztriában valami erdőn mentünk át, és egy ruszki folyton mutogatott, hogy menjünk oda, és vegyük fel azt a valamit. Láttuk, hogy van ott valami, de nem tudtuk, hogy mi. Ez meg folyton mondta, hogy „parasut”, „parasut”, mire az egyik lágertárs, az Irénke, aki akkor ötvenkét éves volt, és egy veséje volt, azt mondta neki, hogy bizony, fiam, poros az út, poros az út. Odamentünk, és ilyen selyem ejtőernyő volt, amivel élelmet vagy rádiót dobtak le. Szépen be is pakoltam a hátizsákomba, és itthon csináltattam blúzt belőle. Lett egy piros meg egy fehér blúzom. Akkor minden vacakból csinált az ember valamit. Megtanultam, hogy a „parasut” ejtőernyőt jelent.

Egy tank tetején napoztunk, április volt, így jöttünk át a határon Sopronnál. Azt se tudtam, hogy átjövök a határon. Sopronból egy teherautón lementünk Kaposvárra. Én mindig úgy csináltam, hogy amikor az oroszok leszálltak, előkerült a kaja és a pia, abban a pillanatban meglógtam. Nem keresett senki. Kit érdekelt, hogy elmentem tőlük. Fölkéredzkedtem másik ruszki teherautóra. Majd megőrültem, mindig hasmenésem volt. Tartottam magam, de azt hittem, hogy megbolondulok. Kaposváron letettek, és fogalmam nem volt, hol vagyok. Utána megint jött valami teherautó, én pedig leszólítottam, hogy vegyenek fel minket, vigyenek el Budapestre. Elkaptunk egyet, amelyik elvitt minket [Székes]Fehérvárra. Úgy gondoltuk, hogy eljutunk [Székes]Fehérvárig, onnan hazavonatozunk. Eljutottunk [Székes]Fehérvárra, rommá volt az egész bombázva, téglarakás volt a vasútállomás, minden. Mit lehet csinálni? Leültünk, és ott várunk a vasútállomás előtt a téglákon. Jön egy orosz csapat, sose felejtem el, a tiszt leállította őket, és mindegyik odajött, és adott egy darab kenyeret. Ott voltunk egy kupac kenyérrel, betettük a hátizsákba, mert mindent összeszedett az ember, még akkor is, ha nem tudta megenni. Gondolták, szerencsétlen magyar koldusok, még a csillag [lásd: sárga csillag] is ott volt a ruhánkon. Most mit csináljunk? Nekiindultunk [Székes]Fehérvárnak, valahol a külterületen találtunk egy idős pasast, aki befogadott minket. Azt mondta, hogy a „Népszava” kihordója volt. A lényeg az, hogy valami lóhúst főzött kondérban egy vaskályhán. Valami levest ettem, aztán lefeküdtünk a földre, és aludtunk. Ő az ágyban, mi a földön. Reggel azt mondja, hogy micsoda disznóság, hogy befogadott két fiatal nőt, és egyik se feküdt oda hozzá. Nekem több nem kellett, pakoltam össze, hátizsák fel. Jössz, kérdeztem a társamat. Ő nem, ő fáradt. Attól kezdve egyedül voltam. Elindultam Pest felé. Dinnyés tíz kilométerre van [Székes]Fehérvártól, és jött egy vasutas, és azt mondja, hogy kisasszonykám, szaladjon, most jön be Dinnyésre egy vonat. Mit ad isten, tényleg bejött egy vonat. Kezdtem rosszul érezni magam, és fölszálltam egy nyitott platóra. Munkaszolgálatos fiúk húztak föl, akik jöttek haza. Apámat is ismerték. Azt mondták, hogy az apám meglógott, elkötötte a század lovát, kocsiját, pénztárát, iratait, mindent. Akkor már a Dunántúl körül volt zárva, kezdett összeomlani a német uralom. Apám végül Tasson kötött ki [Tass – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. – A szerk.]. Ott befogadták, odaadta a lovat, a kocsit, és ott dolgozott. Apámra úgy emlékeztek, hogy nagyon szorgalmas volt. 1945 után odaküldött föltáplálni, és nagyon jóban lettünk családilag azzal a paraszt családdal, akik később kulákok lettek, mert szőlőjük volt, több szobás szép ház meg minden.

Ezek a munkaszolgálatos fiúk látták, hogy egyre jobban kornyadozom, átcipeltek olyan vagonba, amelyiknek volt oldala, aztán onnan is átvittek egy csukottba. Egész éjjel utaztunk, és hajnalban érkeztünk meg a Ferencvárosi pályaudvarra, ahol azt mondták, hogy nem lehet kiszállni, egyrészt, mert kijárási tilalom van, másrészt, mert akkora bombatölcsérek vannak, hogy nem ajánlatos a sötétben elindulni. Megvártuk, amíg kivilágosodott. Életemben nem voltam azóta sem a Ferencvárosi pályaudvaron, hacsak nem mentem át rajta. Reggel nekiindultam, és elmentem a nyolcadik kerületi Koszorú utcába, mert az apámnak ott volt egy ismerőse, Franci bácsi, a cipész. Ismertem gyerekkoromtól, apámmal mentünk oda, ott foltoztatta a cipőjét. Volt egy fél sonkám is, amit a ruszkik adtak nekem, azt is cipeltem. A hátizsákomat otthagytam a Franci bácsinál, hogy majd apa érte jön. Lehetett az a hátizsák másfél kiló, de engem már az is húzott. Leraktam, és elmentem a kőbányai rabbihoz, aki engem nem ismert, de a két lányával együtt voltam deportálva. Olyan boldogok voltak, hogy hírt hallottak a két lányról. Az egyik már asszony volt, a fiatalabbik és szebbik, a Judit sajnos útközben hazafelé meghalt. Sokan meghaltak útközben. Egy tizenhat éves lány, aki mellettem feküdt, az is útközben meghalt. Annak is elmentem az anyjához, ő se érkezett vissza végül. Háború volt, olyan természetes volt, hogy annyian haltak meg. Az egész környezetem a lágerben meghalt. Nem is tudom, hogy én miből vagyok. Talán az, hogy a deportálás előtt végigdolgoztam a nyarat, gerendát cipeltem, téglát hordtam, nem szellemet idéztem. Jó erős gyerek voltam. A kőbányai rabbi megáldott, adtak még fél kiló grízt vagy rizst, fogalmam sincs. Onnan még legalább két-három kilométerre laktam. Nem volt jármű, semmi nem volt, baktattam a külvárosi mezőkön át. Hazaértem az utcánkba, ahol volt egy néhány méteres terület, amit sose használtak semmire, be volt nőve fűvel. Azt a gazos részt kapálták, mert a ház lakói kitalálták, hogy beültetik, mert akkor mindent beültettek, mert éhínség volt. Megláttak, valamelyik felüvöltött, hogy jön a Juci. Mind rohantak. Apám, aki előbb hazajött, mint én, bent volt a bőrgyárban. Nem nagyon beszélt oroszul, de mert vállalkozó szellem volt, elment a lejtenánt [hadnagy] mellé tolmácsnak. Ő volt a gyárparancsnok, mikor az oroszok elfoglalták a gyárat. Soha sem tudtuk, hogy apám tud oroszul, talán az első világháborúban tanult valamennyit, amikor hadifogságban volt. Gyorsan berohantak apámért a gyárba, ő meg gyorsan hazajött. Már az utolsó erőmnél tartottam. Kérdezte, ennék-e valamit. Semmit sem, mondtam. A lakást kifosztották. Apám vett húsz pengőért egy vaságyat, különben nem lett volna mibe feküdnöm. Éjjel olyan lázas voltam, hogy félrebeszéltem. Nagyon kornyadt állapotban voltam. Az apám akkor elment a lejtenánthoz, mert kijárási tilalom volt éjjel, átment szólni, hogy majd később jön, és hoz orvost nekem. Mivel a bőráru az egy borzasztó nagy kincs volt, a dolgozók bőrben kapták a fizetésüket. Az apám is azt adott az orvosnak, és akkor a doki elhozta, ami vitaminja volt. Én meg körülbelül úgy néztem ki, mint egy vézna kisfiú. Az orvos adott mindenféle vitamint, és azt mondta apámnak, hogy valahogy próbáljon meg szerezni nekem C-vitamint. Akkor apám bement Pestre, és hozott egy almát, amit nyolcvan pengőért vett valahol. Apám nem volt nagyon tájékozott, különben megetette volna velem az almát, de úgy érezte, hogy akkor jár jól, ha minden nap kapok egy szeletet, és az almát elvágta négy részbe. Április volt, nem éppen almaszezon. Nem tudtam felkelni, lábra se tudtam állni. Apám minden reggel elment a bőrgyárba, és a szomszédasszonnyal főzetett, hogy tudjak mit enni.

Egy héttel a hazajövetelem előtt történt, hogy apám elment Nyíregyházára, mert akkor mindenki ment vidékre kajáért. Visszajöttek egy ottani gazdával, aki hozott egy hordó olajat meg lisztet. Annak az ócska háznak, ahol laktunk, olyan nagy udvari kapubejárata volt, mert nyilván valamikor bejártak a kocsik, hogy a gazda beállította a kocsiját a mi udvarunkra, a lovat meg elvitte valami istállóba, ő meg elment üzletet csinálni. De valahol elkaphatták a ruszkik, mert nem jött vissza [lásd: málenkij robot]. Elég az hozzá hogy ott maradt nálunk az udvaron az olaj meg a liszt. Na most hát ennél nagyobb vagyona csak a Rotschildoknak volt. Volt egy dobkályhánk, apám csinált palacsintatésztát, sütötte nekem a palacsintát, én ültem az ágyon, és nyomtam be a palacsintát. Nagyon hamar összeszedtem magam, nem hiába volt az 1944-es nyári meló. A ház lakói jöttek sorban, hogy „Majli bácsi – mert úgy hívták – egy kis olajat, egy kis lisztet”. Apám egy borzasztó jólelkű ember volt, adott olajat is, lisztet is. Hoztak cserébe valamit, kinek mi volt éppen, de nem harácsolt rajta, mert hát tudta, hogy nincs, és hogy ott is van gyerek meg itt is, meg az a szerencsétlen tüdővészes Misike, a szomszéd kisfiú haldoklott. Így éltünk a liszten meg az olajon. Az a pacák nem jött vissza. Akkor már én is kezdtem jól lenni, nagyon jó étvágyam lett. Eleinte hordtam a kis ruhákat, amik szegény Hollós Anniról maradtak ott, de lassan kihíztam. Ez a Hollós Anni egy kis törékeny nő volt. Együtt takarítottunk romot a háború alatt, és egyszer eljött hozzánk a Paulay Ede utcába. Hiába könyörögtünk neki, hogy ne menjen el este, amikor már kijárási tilalom van. Nekiindult, és soha többet nem láttuk aztán. Így maradtak rám a ruhái. Nem lettem kövér, csak megerősödtem. Amikor hat hét múlva újból eljött az orvos, nem ismert meg. Ez az Anni a Hollós Korvin Lajos író [1905–1971] első felesége volt.

1945-ben, az első szabad május elsején elmentünk apámmal a fölvonulásra. A közlekedés nem működött, ezért gyalog mentünk Kőbánya-Újhegyről. Én akartam menni, mert lelkes voltam, és ott akartam lenni az első szabad május elsején. Be is mentünk, majdnem a Hősök teréig, és iszonyú, több százezres tömeg volt. Mindenki borzasztó kíváncsi volt, hogy mit mond Rákosi [lásd: Rákosi Mátyás]. Sok hadifogoly volt, és rengeteg hozzátartozó. Én ott rosszul lettem, és föltettek egy mentőtaligára. Amikor magamhoz tértem, kérdezte a doktor, hogy miért jött el ilyen állapotban. Most mit mondjak, csak. Aztán jól végződött, mert valahogy ki tudtam kígyózni a tömegből, az apámmal meg volt beszélve, hogy a Rottenbiller utcában találkozzunk, ott lesz a lovas kocsi, és kocsival haza tudunk menni valakikkel. Úgy is volt.

Apám második feleségnek, Annának az anyja Kerecsenden lakott [Kerecsend – nagyközség, Heves vm., 1941-ben 1800 lakos. – A szerk.]. Kerecsend Eger előtt van tizenhárom kilométerre, nagyon szép kis falu. Annának volt egy tízéves lánya, de apám nem fogadhatta örökbe, mert hát volt egy apja, és csak később, amikor Anna elvált, 1949-ben, akkor vette apám feleségül. 1946-ban levittek Kerecsendre, és apám nem tudott hazahozni, mert nem volt tíz pengő a vasúti jegyre. A gyárban – akkor már gumigyár volt, nem bőrgyár – meg kellett várni a fizetést, mert nem volt annyi új pénz nyomtatva, hogy a gyár ki tudja fizetni a dolgozókat [1946. augusztus 1-jén a teljesen elértéktelenedett pengő helyett vezették be az új fizetőeszközt, a forintot – A szerk.]. És hát nagyon nagy értéke volt akkor a forintnak tényleg, tíz forint az pénz volt. Ez az asszony, akit apám odahozott, ugyanott dolgozott a gyárban, ahol apám. Az én apám nagyon szerette a nőket, többen próbálkoztak, de hát ő futott be a célba, és mivel anyám nem jött vissza, később feleségül vette.

Aztán elköltöztünk egy nagyon szép lakásba, egy társbérletbe apám ismerősével, az Ubullal. Fiatal srác volt, nem ez volt az igazi neve, László Lajos volt. A kis Kabos [Kabos László (1923–2004) –  színész. – A szerk.] hozzá képest egy szépség volt. Az Ubul is ott dolgozott a gyárban. Ebbe a társbérletbe nősült az Ubul, elvette Hajnal Zsuzsit, aki velem volt deportálva, és akivel annak idején együtt jártunk hittanra. Akkor a Zsuzsi mamája már özvegy volt, és nagyon szerette volna, hogy az apám vegye őt feleségül, de hát az apám nem vette el. Amikor még élt a férje, volt egy üzletük. Szemfedelet készítettek a keresztényeknek, és nagyon jól ment nekik, de a felszabadulás után az üzlet megszűnt, már csak abból éltek, ami volt. Később kivándoroltak, kimentek valamerre. Közben elkezdtek seftelni. Kölcsönadtak pénzt, amit kamatostól kaptak vissza, de hát infláció volt, és milliárdokban számoltak. Akkor jött a stabilizáció, és apám egy perc alatt tönkrement. Hát, sose volt ő egy igazi üzletember, úgyhogy azt a lakást nem bírták fönntartani, elköltöztünk onnan nem messzire. Ez sem volt egy rossz lakás, de nekem csak egy cselédszobám volt, egy konyháról nyíló ronda lyuk. Kezdtem magam otthon nem jól érezni az új feleség miatt, én azt akartam, hogy legyen egy birodalmam. Közben apám egy másik gyárban helyezkedett el, a gumigyárban. Azt hiszem, raktáros volt.

1945-ben volt egy sikertelen választás [Az 1945. novemberi nemzetgyűlési választások szavazatmegoszlása: Független Kisgazdapárt 57%,  Szociáldemokrata Párt 17,4%, Magyar Kommunista Párt 17%, Nemzeti Paraszt Párt 6,8%, Polgári Demokrata Párt 1,7% – A szerk.], a kisgazdák győztek, de erős volt a baloldal, és őket támogatták az oroszok. Akkor nem úgy voltak itt az oroszok, hogy az ember éppen csak hallotta, hogy itt vannak, és néha látta őket, hanem tényleg itt voltak. Attól, hogy Budapest felszabadult, még nem lett vége a háborúnak, a háborúnak 1945. május kilencedikén lett vége. Mi, baloldaliak azt akartuk, hogy mi vegyük a kezünkbe a hatalmat. Többet nem mentem a szociáldemokratákhoz, a kommunistákhoz mentem. Én már a háború előtt is oda akartam menni, de akkor még illegális volt a kommunista párt, és ezek a kommunista fiatalok azt mondták, hogy iratkozzam be a szociáldemokrata pártba, mert féltettek, még túl fiatal voltam. A háború után a szociáldemokrata Harustyák mondta, hogy van ifjúsági mozgalmuk, de nem oda mentem. Ő nagyon demokratikus volt, mert megtűrte ott az ifjú kommunistákat is. Sok kerületben nem tűrték meg őket, merthogy bajt hoznak. A szociáldemokrata pártban öregek voltak, legalábbis nekem öregek, mert én fiatal voltam. A kommunista pártban utálták a németeket, fel akarták szabadítani az országot. Az volt a cél, hogy pokolba a németekkel, és föl kell szabadítani Magyarországot. A fasizmusellenesség volt a fő irány, amihez az ember szívvel-lélekkel tudott csatlakozni. Akkor már volt az MKP-nak [Magyar Kommunista Párt] ifjúsági szervezete, a MADISZ. Nagy élet volt ott, zene, tánc. Nem volt ott még akkor pártfegyelem. Nem lehetett az embereknek a második világháború után azt mondani, hogy ezt csinálod, azt csinálod, mert most lettek szabadok. Végül is sok ember szenvedett a második világháborútól, mindenki éhezett, mindenki letoprongyosodott, jó, hát most ne beszéljünk a nyilasokról, mert a bombák rájuk is estek. Ami itt maradt, az romokban volt. A hidakat berobbantották a németek. El kellett kezdeni újjáépítkezni, és azt nem lehet letagadni, hogy ennek az újjáépítésnek a motorja a kommunista párt volt. De hát ez logikus, mert anyagot, támogatást, eszközt a kommunisták kaptak az oroszoktól. És akkor bizony nagyon-nagyon áldozatkészen, ezen a most kiröhögött kommunista szombaton feszt mentek az emberek újjáépíteni a gyárakat, a házakat, a mindenüket. Én például „falujáróba” mentem minden héten [lásd: falujárás]. Hol nyitott, hol csukott platós kocsival mentünk, mikor mit kaptunk, Uri községbe [Uri – 1941-ben 2400 főnyi lakossal rendelkező nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. – A szerk.], mert az volt a helyünk. Ott, amíg én az úttörőkkel bajlódtam, egy másik kijavított dolgokat, a harmadik összehívta a vezetőséget, hogy hát akkor most azért kezdjenek neki valaminek, a vetésnek, ahol lehet. Valahogy meg kellett indítani az életet. Akkor elkezdődött a földosztás is, de feketéztek is sokan, amit büntettek [lásd: feketézés, cserekereskedelem].

Elmentem a srácokkal vidékre, vonattetőn kajáért. Fölmásztunk, nagyon jó volt, csak én nem tudtam lemászni arról a rohadt magas tetőről. A fiúk ugye megkapaszkodtak, belökték magukat a vagonba, de én olyat nem tudtam. Valahogy engem is leszedtek. Visszafelé is úgy jöttünk, csak akkor már volt lépcső a kocsi végén. Hoztam is egy kacsát, olyan színes tollút. Persze döglötten hoztam, mert nálunk olyan nem volt, hogy levágtuk volna. A kacsát elcseréltem valamire, amire megalkudtam. Mindenki ezt csinálta. Amije volt, azt összekötötte batyuba, vitte és becserélte kajára, de én nem nagyon értettem ehhez, nem is csináltam többé.

A Nemzeti Színház színészei már teljes gőzzel játszottak. Akkor már Kőbánya belterületén laktunk, nem kint az Újhegyi úton. Olyan társaságom volt a mozgalomból, a MADISZ-ból, hogy naponta együtt voltunk. De nem is volt egy élmény otthon lenni. Ott lakott apám második felesége a nálamnál tíz évvel fiatalabb kislányával, és én inkább csavarogtam, mint ma is a fiatalok. Fogtuk magunkat, fel a 28-as villamosra, és perceken belül benn voltunk a Nemzeti Színháznál. Minden előadást megnéztünk. Csodálatos volt. Én még láttam Gobbi Hildát mint Szent Johannát [Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza a Nemzeti Színházhoz kötötte. – A szerk.]. Nagyon nagy kultúrélet volt. A mozik kinyitottak, jöttek a filmek, az amerikai zombiktól kezdve, minden jött korlátlanul. Voltak nagyon aranyos orosz filmek, mint a Maximka [Vlagyimir Braun és Grigorij Koltunov 1952-ben készült filmje. – A szerk.], és sok minden. Nem volt hét, hogy ne mentünk volna moziba vagy színházba.

A második világháború után borzasztó nehéz volt elhelyezkedni. Le voltak bombázva a gyárak, nem volt munkaalkalom. El lehetett menni téglát hordani például. Engem Hari [Harustyák] bácsi a szociáldemokrata párttól 1946-ban elhelyezett a Schuller-gyárba segédmunkásnak. A Schuller-gyár nagyon híres volt, ceruzát meg tollat gyártott. Ott valami keserves munkát kaptam. Oda kellett ülni az idősebb asszonyok közé, akik ezt a munkát, már nem tudom, mióta csinálták. A kézi gép alá tették a tollhegyet, kissé meghajlították, meghúzták, kilökték. Ez olyan, mint a gyapotföldeken a rabszolgamunka. Egyszerűen nem bírtam. Az idősebb asszonyok boldogan csinálták, mert ülőmunka volt, és volt egy fűtőtest abban a nagy teremben. Én azt mondtam, hogy ha ez sokáig tart, akkor beleőrülök.

Itt tapasztaltam, hogy mennyire élt az antiszemitizmus meg a rasszizmus még ekkor is. Hiába próbálták a felszínen kinevelni meg semmivé tenni, megmagyarázni. A Schuller-gyárban volt az MKP-nak ifjúsági szervezete, én is bent voltam a vezetőségben, és a fiatalokkal együtt csináltunk egy üzemi mulatságot. Én elvittem apámat meg a nejét, Annust, és egész idő alatt senki nem kért föl. Pedig fiatal kis helyes lány voltam. Nagyon szégyelltem magam apámék előtt. Később visszahallottam, hogy valamelyik megkérdezte a másiktól, hogy te, miért nem kértétek fel a Jucikát. Erre azt mondta, nem képzeled, hogy egy zsidó lánnyal táncolok. Mondta ezt az ifjúsági szervezet helyettes vezetője. Annak ellenére, hogy a felszínen látszólag minden rendben volt, mégis élt bennük az előítélet. Ugyanez lett volna, ha cigány vagyok. Az ember úgy gondolta, hogy atyaisten, ilyen reménytelen ez a helyzet, és most derül ki, hogy tényleg az volt.

Amíg a Schuller-gyárban dolgoztam, megtanultam otthon gépírni, és 1947-ben bekerültem a rendőrséghez, a Belügybe. Hat évig voltam ott, 1953-ban szereltem le. Hát erről az ember nem sokat beszél. Megbízható rendes baloldali embereket kerestek, mert akkor még a rendőrség paritásos alapon volt. Ez azt jelentette, hogy ha felvettek egy kisgazdát, akkor az MKP is gyorsan fölvett valakit, egy jó kádert. Azt hiszem, hogy az MKP, a kisgazdák és a szociáldemokraták egyforma számban voltak, és ez ilyen kiszorítósdi volt.

Aztán volt a nyertes választás [lásd: kékcédulás választás], és jöttek Rákosiék. Én sose forogtam olyan magas körökben, hogy nagy idők nagy tanúja legyek, csak egy kisember voltam. A rendőrségnél mindent csináltam, amire szükség volt. Gépírónak vettek fel, arra volt szükség. Nagyon örültem, amikor bevittek oda. Először az útlevélosztályra kerültem, meleg, fűtött, szép normális helyre, normális emberek közé. A varrás feledésbe ment, soha többet nem óhajtottam csinálni. Nincs kézügyességem. Leérettségiztem a dolgozók iskolájában, a Reáltanoda utcai gimnáziumban. A nevét nem tudom [Eötvös József gimnázium. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, mikor volt, valamikor az 1950-es években. Később sok mindent tanultam még, van középfokú munkaügyi vizsgám, vizsgáztam könyvelésből meg sok egyébből. Az 1980-as években elkerültem a Villányi út 11-be, az életem egyik legcsodálatosabb élménye volt. Az tulajdonképpen a pártnak [Magyar Szocialista Munkáspárt] egy oktatási és művelődési központja volt. Mindenféle vezetőképző tanfolyam, irodalom-, esztétika- stb. kurzusok voltak. Rengeteget kaptam ezektől, főleg a tudás akarását, az érdeklődést a kultúra iránt [Valószínűleg a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre járt. – A szerk.].

Volt egy nagyon mocskos dolog, amit nagyon megsínylett az egész magyar baloldali munkásmozgalom. Már én se szívesen emlékszem rá. Ez a bizonyos tagrevízió. Igazság szerint arra mehetett volna ki a dolog, hogy kiszűrje azokat, akik, ki tudja, milyen múlttal, becsúsztak a párt védernyője alá. De ebből végül nem ez lett. Mindig így távolodnak el a dolgok az eredeti céljuktól. Végül az egész átcsapott ilyen undorító boszorkányüldözésbe, és mindenki halálosan rettegett, hogy kizárják a pártból, és akkor mi lesz vele. Mert akkor már a kommunista párt volt hatalmon, és egzisztenciális ügy is lett, hogy valakit kizártak vagy nem zártak [Az MDP Politikai Bizottsága 1948 szeptemberében hozott határozatot a párttagság felülvizsgálatáról, és 1949 márciusáig tagzárlatot rendelt el, amelyet aztán júniusig meghosszabbítottak. – A szerk.]. Tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy a Marosánék beadták a derekukat, és egyesült a két párt, a szociáldemokrata párt beleolvadt a kommunista pártba [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt]. Azt még a Marosán csinálta [lásd: Marosán György]. Akkor valami olyasmi lett ebből, hogy a szociáldemokratákat akarták kiszűrni [lásd: Magyar Dolgozók Pártja]. Tudom, hogy nagy megrázkódtatások, tönkretett emberek, ronda dolog volt. Hogy kinek a fejében született meg, és milyen alapon csinálták? Voltak, akik társadalmi munkában jártak beszélgetni a párttagokhoz. Az ő megítélésük alapján történtek a kizárások. Mihozzánk is járt fel egy nő, akit egyébként ismertem. Egy abszolút kispolgári nő volt, aki az apámnak baloldali tudatosságban a fenekéig sem ért. Na most apámnak ezt az 1945-ös idejét, amikor egy kicsit megpróbált jobban élni, nyilván felróhatták. Pedig az apám 1944. március tizenkilencedikéig előfizette a „Népszavá”-t, és tagja volt a szociáldemokrata pártnak. Ez nem érdekelte ezeket. Nekik voltak szempontjaik, én azokat nem ismertem. Mindenki rettegett tőlük. Rákosiék alatt nem lehetett kinyitni a szájat. Egyébként én egy olyan testületben voltam, ahol fegyelem volt. Nemigen lehetett visszapofázni. Akkor az apám elvesztette az állását a gumigyárban, ahol raktáros volt. Aztán valaki segített, elhelyezkedett a Bőrtextnél, és nyugdíjazásáig ott dolgozott.

Akkor már nem laktam otthon, mert mondták, és én is éreztem, hogy jobb lenne eljönni hazulról. Az egyik kollégám megnősült, és a Benczúr utca 47-ben, a Belügy épületében lett egy hely. Ez egy nagyon elegáns panzió volt. Eredetileg ez volt a Liget szanatórium, abból lett egy nívós nyugdíjasház. Ott halt meg Ady Endre meg Kosztolányi. Aztán a ház a Belügyé lett, és ott volt hat évig, 1953-ig egy padlásszobám. Fönt laktam a francban, de volt egy félkör ablakom, gyönyörű kilátással. Az volt az egyetlen előnye a lakásnak, hogy volt benne fali mosdó, és még egy villanymelegítőm is volt. Közös vécé és közös konyha volt a folyosó végén. A konyha, a két gáztűzhellyel valamikor arra szolgált, hogy a nővér ott melegítette meg a tejecskét, vagy mit tudom én, mit. Nem valami bazi nagy konyha, ahol valaki odaállhatott volna gyúrni és tésztát sütni. Egész Budapesten már csak a mi házunkban volt pénzbedobós gázautomata. Engem nem nagyon érintett a dolog, mert dolgoztam. Néha főztem, és akkor bedobtam a pénzt, azok az asszonyok pedig, akik otthon voltak, ököljoggal vívták a maguk harcát a konyháért, de én ebbe nem folytam bele. Főbérlő voltam egy padlásszobában. Egyszer majdnem szénmonoxid áldozata lettem. Borzasztóan fáztam, mert szarul fűtöttek, nem is jött föl a meleg. Kiküldtek valami szerelőket, akik kitörték a falat, beállítottak egy kályhát, és kivezették a csövet a szabadba, csak úgy. Úgy látszott, hogy jól szuperált. Aztán egyszer vártam a fiút, akivel jártam, és addig ledőltem. Arra ébredtem, hogy veri az ajtót, és akkor valahogy föltámolyogtam. Ő tudta, hogy baj lehet, és amikor kinyitottam az ajtót, rögtön kilökött a szabadba. Ez a fiú is a rendőrségen dolgozott. Úgy volt, hogy összeházasodunk, vagy négy évig tartott ez a dolog, mire rájöttünk, hogy mégse. Később még budapesti parancsnok is volt. Onnan ment nyugdíjba, a főkapitányságról.

1947-ben elvitt egy ismerősöm a Keleti pályaudvar melletti Fehér Ökör étterembe. Én nem ismertem ezeket a helyeket. Akkor már bent voltam a rendőrségen. Ittunk, és én nem voltam hozzászokva az italhoz. Otthon nem volt, az hétszentség, mert az apám azért is balhézott, hogy anyám egyszer vett egy fél liter bort húsvétra. Attól, hogy a gójok vesznek, neked még nem kellett volna, mondta az anyámnak. Az a fél liter is megsavanyodott, annyira nem volt nálunk ismerős az ivászat. Én sem gyakoroltam. Ott az étteremben egy kicsit a fejembe szállt a bor, és egyszer csak megjelent az asztalunknál a rendőrségi őrjárat. Akkor én nagy büszkén kivágtam a belügyi igazolványomat. Mondták, hogy elvtársnő, ez tiltott hely, de nevettek rajtam. Voltak tiltott helyek, például ahová kurvák jártak meg stricik. Nem politikai szempontból tiltották meg. Ezeknek a helyeknek volt is egy listája. Nem a közönségnek, csak a katonatiszteknek, a rendőröknek, a közalkalmazottaknak voltak tiltva. De ha én láttam egy nőt, nem tudtam, hogy az prostituált, nekem nem voltak ilyen tapasztalataim. Nem úgy voltam, mint a mai lányok, akik már tizenöt éves korukban tudják, hogy hány a kettő, és mi a trendi. Kőbányaiként én majdnem vidéki lány voltam. Reggel bejöttem, este hazamentem oda a fenébe. Miután a fiatalságom valahova a ködbe veszett, a felszabadulásig ez így volt.

1951-ben Miklósra magyarosítottam a Mailendert.

1953-ban volt egy nagy racionalizálás. Hát a racionalizálás azt jelenti, hogy ésszerűsítenek, magyarul többnyire kirúgnak embereket [1953-ban nagy létszámcsökkentést hajtottak végre a közszférában, amit a munka ésszerűsítésével (racionalizálás) indokoltak. – A szerk.]. Előtte már voltak olyanok, mint a sztálini orvos perek [lásd: orvosper]. Odajött hozzám a pártbizalmim [Pártbizalmi – a pártalapszervezet legalacsonyabb rangú vezetője, aki az alapszervezet adminisztratív ügyeit intézte, a tagdíjat szedte, és hangulatjelentéseket továbbított a párthierarchia következő szintjére. – A szerk.], egy óráig ült a nyakamon, és mindenáron szerette volna belőlem kivenni, hogy hol élnek az én külföldi rokonaim. Sajnálattal közöltem vele, hogy nekem olyan nincs. Kérdezte, hogy jártam-e külföldön. Mondtam, jártam a saját lábamon, de jobb, ha maga oda nem megy. Hát ilyenek voltak. Egy ilyen helyen nem úgy megy, hogy behívják az embert, elbeszélgetnek, és azt mondják, hogy mondjon föl. Akkor az úgy volt, hogy jöttek a személyzetiről [a személyzeti osztályról], lehívták az embert, de a mocskosság nem az volt, hanem már a holmijáért sem engedték vissza. Ők hozták le a személyes dolgaimat, vagy följöttek velem, hogy az asztalomban van egy tollam vagy egy mit tudom én, mi, és már mentem is be a személyzetire, és már le is szereltek. Kérdezték, hogy milyen munkahelyet akarok. Mondtam, helyezzenek el egy minisztériumban. Hogy képzelem, mondták, ahhoz ilyen meg olyan képesítés kell. Akkor már nagy pofám volt, mert megtudtam, hogy el kell hogy helyezzenek. Na mondom, ide hallgasson, maguk azt mondták, hogy ha tudom a marxizmust-leninizmust, akkor már mindent tudok. Hát ha mindent tudok, akkor ott is tudok mindent. Csak azt nem tudtam, hogy ezekre a helyekre a fejeseket vagy a haverokat teszik.

Végül aztán elhelyeztek tűzrendészeti előadónak a MÉH-nél [Melléktermék- és Hulladékhasznosítási Tröszt]. Semmi sem értettem hozzá. Vidéki telepekre kellett mennem ellenőrizni a MÉH Trösztből. Azt mondták, hogy ezerhúsz forinttal vesznek fel, s mikor kifizették a munkabéremet, akkor kilencszázhúsz forint lett. Nagyon sok volt akkor az a száz forint, de a pofámba röhögtek. Na, gondoltam, jöttök ti még az én utcámba. Írtam egy jelentést, ahol piszkosul lehúztam a keresztvizet, hogy mennek a dolgok a vidéki telepeken. Egy ebédlőben tartották a különböző szakmai gyűléseket. A vezérigazgató doktor Soós György, aki később Budapest főkapitánya lett, felolvasta a jelentésemet, és azt mondta, hogy ez az a jelentés, amit maguknak már hat éve meg kellett volna írni. Akkora nimbuszom lett, hogy két perc múlva már a személyzeti osztályon voltam előadó. Tőlem függött, hogy valakit fölvegyenek vagy ne vegyenek, elbocsássanak vagy ne bocsássanak el. A személyzeti előadónak egy kádervéleményezési jogköre van. Hát mit csináljon az ember a személyzetin? Megpróbál igazságos lenni [lásd: „személyzetis”].

Mire így felvergődtem, jött 1956 [lásd: 1956-os forradalom]. Jaj! Ha életemben a vészkorszakon kívül volt idő, amire még visszagondolni is undorodom, akkor az ez volt. Halálosan rosszul vagyok ettől a sok mai melldöngetős gazembertől. Úgy kezdődött, hogy már mindenütt lehetett hallani, hogy mozgolódások vannak, de azt nem, hogy milyen irányba, balról vagy jobbról. Egyszer elvittek  a Petőfi Körbe, az nagyon érdekes volt [Petőfi Kör – baloldali ifjúsági értelmiségi vitafórum, melynek jelentős szerepe volt az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében. 1955-ben a DISZ keretén belül alakult meg, majd 1956 tavaszától a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék fórumává vált. – A szerk.]. Ott voltunk délután hattól, másnap hajnalig, és a Zelk Zoltántól kezdve, a kor nagyjai, írók, költők mind felszólaltak, például Vas Zoltán [Zelk Zoltán (1906–1981) – költő, író. 1928-tól publikált a Nyugatban is. 1956 után börtönbüntetésre ítélték. – A szerk.]. Csak tátottuk a szánkat. A csilláron is lógtak az emberek, de mi ott voltunk az első sorban, mert korán mentünk, hogy halljunk is valamit. Mindenki elmondta, hogy mennyi sérelme van, beszéltek a hajnali ajtócsöngetésekről, akkor már mindent lehetett mondani [„Csengő-frásznak” hívták a hajnali csöngetéstől való félelmet: az ÁVH általában hajnalban tartóztatta le áldozatait, amikor felébredve a legvédtelenebbek voltak. – A szerk.]. Pár napra rá az egyetemisták felvonultak, gondoltuk, megnézzük őket, és beálltunk mi is a sorba. Vidámkodás volt, fiatalok voltunk és viccelődtünk. Mikor átmentünk a Bem szoborhoz, ott már beszéltek, de én nem értettem belőle semmit, mert nem voltam elég közel. Onnan a menet elment az Országházig, a Kossuth térre, s akkor már elkezdtek gyújtogatni újságokat meg mindent, és  kiabáltak, hogy a Nagy Imre jöjjön ki. Akkor azt mondtam, ebből elég, hazamegyek a Benczúr utcába. Fölszálltam a kisföldalattira, és amikor leszálltam a Hősök terénél, megláttam azokat a tüzeket és azt az őrjöngő tömeget a Dózsa György úton. Atya jó isten, mi van itt! A Sztálin szobor körül őrjöngött a csőcselék, törtek-zúztak mindent. Félelmetes, borzalmas volt. Hazamentem a negyedik emeletre, és akkor még nem tudtam, hogy mindössze egy bögre grízem meg egy bögre zsírom van. Én nem otthon kosztoltam, hanem bent, a munkahelyemen. Egy kis villanyrezsóm volt, olyan kinti spirállal, ma már olyat nem is csinálnak. Másnap nem lehetett lemenni az utcára. A rádió most nem azt üvöltözte, mint negyvennégyben, hogy Beregfy jöjjön fel [1944. október 15-éről, a (rádióban elhangzott) Horthy-proklamáció napjáról van szó: délután a rádió a Honvéd Vezérkar főnökének nevében már azt közölte, hogy a kormányzói proklamáció nem jelent fegyverletételt, a harcot folytatni kell. Később pedig rendszeresen megszakította a műsor gyanánt / helyett sugárzott zenét Szálasi Ferenc Beregfy Károly vezérezredesnek küldött „hadparancsa”, hogy jöjjön Budapestre. – A szerk.], hanem hogy ezek jöjjenek ide, azok menjenek oda, meg a hős forradalmárok. Az ember lement a fűszereshez, jött egy eltévedt puskagolyó, és már csak volt. Nem tudtam, mit csináljak. A nagy becsületesség eltartott vagy két napig, aztán jöttek a lincselések. A hősök lincseltek, lelőtték ezeket a nyomorult kis katonákat, akik oda voltak vezényelve a pártházhoz, akik ott voltak őrségben, és kimentek fehér zászlóval [lásd: Köztársaság tér, 1956]. Felvágták az Asztalos ezredes mellét, úgy elevenen. Embereket akasztottak fel a Körúton a fára, fejjel lefelé. Ezt mindig elfelejtik elmondani. Nekem ez volt 1956.

Valahogy bementem a MÉH Vállalathoz a Sallai Imre utcába [ma: Tátra utca]. Bent voltam az igazgató szobájában, és bejött egy ilyen mocskos tróger kokárdával, és letépdeste a „Kiváló Vállalat” meg a munkaversenyben [lásd: élmunkások] elért eredményekről szóló emléklapokat, okleveleket. Hiába mondta az igazgató, hogy ez nem az övé, hanem a vállalat kapta. Nem érdekel, válaszolta, nincs többé elvtárs, megszűntek az elvtársak. Összehívták a munkástanács gyűlését, és a személyzeti osztályvezető, az én drága kolléganőm elment a munkástanácsba. Engem is hívtak, a hangszóró üvöltözte, hogy Miklós Júliát kérik a munkástanácsba. Én meg kinyitottam a szekrényünket, elkezdtem kiszedni a dolgokat, és húzkodtam le a vécén. Nem is értem, hogy nem dugult el a vécé. Amit tudtam, kidobtam. Nem volt semmi különös a káderlapon [lásd: „személyzetis”], legfeljebb olyan, hogy gyenge munkaerő, vagy más munkára kéne tenni. Nem voltak olyan vészjósló dolgok. De én kidobtam. Már az is bűn volt, hogy valaki személyzeti előadó. Mert aki lopott, és úgy érezte, hogy föl van tüntetve a lapján, annak halálos ellensége volt a személyzeti előadó. Utána volt annyi eszem, hogy nem haza mentem, hanem apámékhoz, Kőbányára. Ők már idegesek voltak, hogy mi van velem. Elmentünk a Dreher pincéjébe [Dreher – akkor Kőbányai Sörgyár]. Hát az egy labirintus, több kilométer. Vittünk pokrócot, és befészkeltük magunkat a pincébe. Aki nem akarta, hogy lelőjék, az mind ott bújt el. Közben a stricik, ezek a nagy forradalmárok, feltörték a raktárakat. Osztogatták a gyár csokoládéját, a munkaruhákat, a prémmel bélelt mellényeket. A nagy forradalmároknak az első dolguk volt megtömni a zsebüket.

Jött 1956. november negyedike, amikor végre bejöttek az oroszok, és jól seggbe lőtték ezeket. Apámék házának egyik falát is kivitte egy tank, de megcsináltatták. Mindent kaptak a gyártól, ahol az apám, a felesége és később a lánya és annak a férje is dolgoztak. Szóval följöttünk a pincéből, és akkor azért is nagyon megutáltam a mostohaanyámat, mert összeborult a szomszédasszonnyal, és azt mondta, minket, magyarokat mindig minden sújt. Belövés volt a házukon, de többet kaptak érte, mint amennyi káruk volt. Nem voltak szecessziós bútoraik sem, semmi érték. Mondtam apámnak, hogy hazamegyek. Apám is érezte, hogy nem jók itt a dolgok a neje miatt, aki akkor már úgy viselkedett velem, mintha mindenről én tehetnék, és mert apámnak bűntudata volt, azt mondta, hogy ha valami baj van, gyere vissza. Nekivágtam. A személyimben áthúztam, hogy személyzeti előadó vagyok. Nagy marhaság volt, mert úgyis látszott. Inkább el kellett volna dugni a személyi igazolványomat. Úgysem ismert ott senki. De az emberben van egy ilyen ösztön, hogy az igazolvány kötelező. Hazamentem, kinyitottam az én jó kis meleg szobámat, és azt mondtam, hogy én innen el nem megyek, a fene egye a családomat ott, ahol vannak. Minek legyek én az ötödik kerék? Kell nekem, hogy elsirassák Magyarországot? Nehogy végül kiderüljön, erről is a zsidók tehetnek, már megjelentek plakátok „Icig, most nem viszünk Auschwitzig” felirattal.

Közben kiderült, hogy kerestek a Forradalmi Bizottságtól [1956-ban a legkülönbözőbb helyeken és szinteken alakultak ún. forradalmi bizottságok. Volt megyei, városi, községi Forradalmi Bizottság, volt Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, Budai Egyetemi Forradalmi Bizottság, alakultak egyes munkahelyeken forradalmi bizottságok stb. A konkrét esetben nem lehet tudni, hogy melyikről van szó. – A szerk.]. Az öreg szomszédasszonyom mondta, hogy téged két jóképű fiatalember keresett. Az egyik a kollégám volt, Gyuri, egy zsidó ember, aki egy házban lakott egy ilyen ganéval, de jóban lettek, mert a Gyurinak fogalma nem volt a politikáról. Nem messze laktak a munkahelyemtől, és ez a Gyuri kitalálta, hogy milyen jó lenne, hogyha összehozna minket, mert akkor a barátja elvinne a Forradalmi Bizottsághoz. Semmi bajom nem történne ott, csak meg akarnak tudni tőlem egypár nevet. Szerencsére nem találtak meg.

Visszamentem a régi munkahelyemre, de akkor már nem a személyzetire, hanem átmentem gazdasági vonalra. Visszaállt a rend, megalakult az új kormány [a Kádár-kormány; lásd: Kádár János; Kádár-korszak], és ment tovább az élet.

Idetartozik még egy nagy szemétség, ami megint csak velem eshetett meg. Volt nekem egy barátnőm, akivel szomszédok voltunk a Benczúr utcai nyomorult padlástérben. Ő bekerült a Gazdasági Hivatalba, és kapott egy lakást. Annyira sajnált engem, hogy nekem is szerzett egy lakást a Rottenbiller utcában. A lakás kicsi volt, a fürdőszobája egy leválasztott sarok, benne egy kisméretű fürdőkád meg egy falimosdó, szóval egy ilyen kínban leválasztott lakás. Beköltöztem, ott voltam pár hónapig. De egy ócska szemét, részeges szarházi feljelentett, hogy én kaptam azt a lakást, és kilakoltattak a Rottenbiller utcából, vissza a padlásszobába. Ez egy ilyen szemét volt, aki képes egy másik embert az utcára tenni, és beköltözött gyerekestől, feleségestől abba a Rottenbiller utcai lakásba, ami huszonöt négyzetméter lehetett. De én is kiszúrtam vele, mert vissza szoktam adni a dolgokat. Egyszer följött a Benczúr utcába tök részegen, és úgy gurult le a lépcsőn, hogy kiszórta az okmányait. Én meg borítékba tettem, és ajánlottan feladtam a Belügy címére. Leírtam, hogy támadólag följött az én lakásomba, ahol egyedül élek, szétszórta az igazolványait, alig bírtam eltávolítani. Ahogy visszahallottam, megkapta a magáét, fegyelmit kapott, de én maradtam a padlásszobában.

Ezt a mostani, Szemere utcai lakást hozta nekem 1956. 1957 márciusában valaki szólt nekem, hogy a Galambosék, akik itt laktak előttem, szeretnének kimenni Angliába a fiuk után, mert az meg oda disszidált a felségével [lásd: disszidálás]. Akkor még nem úgy volt, hogy mindenkinek lehetett útlevele, amivel felkerekedik, és elmegy valahová [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A Galambosék engem kértek meg, hogy tudnék-e én segíteni. Tudok – mondtam nekik, és nyakamba vettem az ügyet, hogy most vagy soha. Volt a Belügyben ismerősöm, elmentem és megbeszéltem, hogy kiadják nekik a kivándorló útlevelet. Tulajdonképpen megadták volna úgyis a lakásért. Ezek dúsgazdagok voltak. A Galambos apuka a Zsolnay Vilmosnak volt a társa, így a saját elmondása szerint a felszabadulás előtt háromszor annyit keresett, mint egy miniszter, mert volt nekik egy szerződésük a Zsolnay Vilmossal, hogy minden termékből három százalék az övé [Zsolnay Vilmos (1828–1900) – az Európa hírűvé vált pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. megteremtője – A szerk.]. Amikor a Zsolnay-gyárat államosították [lásd: államosítás Magyarországon], akkor Pécsett nyitott egy üveg- és porcelán-nagykereskedést, mivel a gyárból kapta továbbra is az árut, de aztán azt az üzletet is államosították. Innen, a MÉH-től ment le valaki államosítani hozzá. Aztán a sors iróniája, hogy a Galambos apuka a MÉH-nél lett telepvezető. Különösebb kapcsolat nem volt közöttünk, korábban nemigen beszéltünk egymással. Először azt hitték, hogy hülyét akarok belőlük csinálni. Miért higgyenek nekem? Ki vagyok én? Mondtam, hogy ez így nem megy, győződjenek meg róla, hogy komolyan beszélek. És akkor behívták őket, és megmondták nekik, hogy egy héten belül megvan az útlevél, de le kell bonyolítani a cserét. Minden további nélkül le is bonyolódott. Előtte nem is láttam ezt a lakást. Nekem elég volt, hogy fürdőszoba van benne. Nekem lakáshoz kellett jutnom. A Benczúr utcai lakást visszaadtam a Belügynek. Egy egyszobás főbérletet elcseréltem egy másik egyszobás főbérletre. Mert hát az is egy szoba, ez is egy szoba. Csakhogy az előző lakás akkora volt, mint itt az előszoba. Ez volt az én nagy bulim. Korábban még kaptam bútort az elhagyott javakból [lásd: Elhagyott Javak Kormánybiztossága]. Egy kollégám intézte el, és ma is ebben a lakásban élek.

1957-ben voltak ilyen lakásfoglalók, akik ha megszimatolták, hogy valahol disszidáltak, és üres a lakás, akkor föltörték, és betelepedtek. Nem érdekelte őket, hogy kiutalták valakinek. Bármilyen erős volt a Belügy vagy akármilyen hatóság, az isten se tudta kiverni őket. Ezért kértem egy kocsit, és ideköltöztem tíz nappal a Galambosék elmenetele előtt. Ezek a Galambosék mi mindent vittek el innen! Úgy hívják azokat a ládákat, amiket kivándorláskor visznek, hogy lift. A Galambosék negyven liftet vittek ki magukkal. Háznál vámoltak, ami már ugye eleve a vámosoknak nem kis pénz. A Galambos apuka minden nap bement a Nemzeti Bankba, és a vastag aranykarkötőjéből levágtak annyit, amennyit aznap kellett fizetnie. Na most itt olyan hanta volt: a képeket négyszáz forintra értékelték. Zusammen. Volt itt minden, szobor, műtárgy. Volt egy szögletes óra, aminek bele lehetett látni a szerkezetébe, és rá volt írva, hogy ezernyolcszáz. Itt hagytak nekem egy csillárt meg nyolcvan üveg befőttet. Odaajándékoztam valakinek, hogy egye meg belőle, amit tud, mert már szárazak voltak, és dobja el az üveget. Ők meg szardíniát bontottak, ami 1956 után nagy dolog volt. Egyébként nagyon aranyosan fogadtak. A Galambosék egy zsidó család volt, és van nekem a Salomban [a Bálint Ház klubjában – A szerk.] egy kis társnőm, akivel együtt utazgattam, voltunk Afrikában is. Neki van egy férfiismerőse, aki nem zsidó, Angliában élt negyven évig, de most visszatelepedett Magyarországra, és ő ismerte a Galambosékat. Úgyhogy amikor kiment legközelebb Angliába, átadta nekik az üdvözletemet. Még vissza is látogattak egyszer Magyarországra, és a Galambosné megkeresett engem.

Apámék 1956 után elég jól éltek. Én már nem emlékszem hogyan, de végül helyreállt köztünk a harmónia. Először nagyon összevesztünk, mert volt egy ócska vacak, sérült szekrényem náluk, amit el akartam hozni ide, a Szemere utcai lakásba. És elhoztam még valami kisasztalt is. Ott maradt az a nagyon szép cseresznyefa szobabútor, amit az én apám állítólag nekem csináltatott 1945-ben, amikor futott még a szekér.

1971-ben osztályvezető lettem a MÉH Vállalatnál, ilyen piackutatási részlegen. Kőbányán volt az irodánk. Tizennyolc beosztottam volt, nyolc gépkocsivezető, a többiek piackutatók. A gépkocsivezetők járták az üzleteket, és készpénzért vásárolták fel a bálázott papírt. Készpénzzel dolgoztak, kevesen voltak, de stabil emberek, értelmesebbek. Számolni kellett tudniuk, annak problémamentesnek kellett lenni. Az egész idő alatt nem volt egyetlenegy olyan, hogy az én valamelyik gépkocsivezetőmet megszondázták volna, és probléma adódott belőle. A piackutatók nők voltak, ők mentek az üzemekhez megszerezni a vasat, a fémet, a papírt, mindent, újrahasznosítási célra. A gyáraktól vagontételben vásároltunk. A rendszerváltásnál az egész szétszakadt, mindenki vitt, amit ért. Szerencsére én már nyugdíjban voltam, különben nem tudom, mi lett volna velem. Volt ott autójavító is, mert úgy negyven teherautónk lehetett, voltak bálázógépek, emelőtargoncák. Hatalmas vagyonnak kelt lába, így keletkeztek az első milliók. Hála istennek, már nem voltam ott.

A MÉH Vállalat szakemberei, majd mindegyik, zsidók voltak az 1950-es években. Ugyanis valamikor ők voltak az ócskások, a vaskereskedők, akik ezzel foglalkoztak. Például a kereskedelmi osztályon olyan valaki volt vezetőhelyettes, aki régen vagonokat vett meg. Hát így volt ócskavasas. Nem gyalog járt, hogy ócskavasat veszek, hanem egy hatalmas cége volt. Ezeknek a kisujjukban volt a szakma. Például a Góródi bácsi kagylószakértő volt, mert valamikor a gombokat abból csinálták. Nem kagylót gyűjtött, hanem felvásárolta, és értett hozzá, hogy miből lehet gombot gyártani. Vagy a papírhasznosítás. Ezek mind már idősebb zsidók voltak, és szép lassan kihaltak. Elmentek nyugdíjba. Közben átformálódott az egész gazdasági szerkezet, ezek az emberek letűntek, és más utakon zajlott az élet. Már az üzemektől vásároltunk fel mindenfélét, és ahhoz már nemigen kellettek zsidó szakemberek.

1957-ben férjhez mentem Deme Miklóshoz. Nem volt zsidó, annyira nem, hogy a ciszterekhez [a cisztercita rend által fenntartott iskolába – A szerk.] járt. Ez egy olyan család volt, ahol az édesapja, akitől elvált az anyja, egy illegális kommunista volt [az 1930-ban betiltott Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja – A szerk.], és a Vízműveknél volt párttitkár. Az anyja viszont hozzáment egy volt csendőrhöz, akit megtanultam tisztelni, mert amikor elváltunk, egyedül ő köszönt el tőlem, s azt mondta, hogy Júlia, nagyon sajnáljuk, hogy ez történt. Addig voltunk nyugodtak, amíg maguk együtt voltak, mert tudtuk, hogy amíg maga a fiunk mellett van, addig nem lesz baj.

A volt férjem három évet az orvosi egyetemre járt. Egyszer már megnősült, a felesége egy tiszti főorvosnak volt a lánya, aztán elváltak a különböző nőügyei miatt. Én erről az életéről annyit tudok, amennyit elmondott. A harmadik év után annyi utóvizsgája volt már, hogy nem vették vissza az egyetemre. Ez is nőügyek miatt volt, de hát az első feleség mellett továbbra is úgy volt, hogy a tiszti főorvosék fedezik az ő egyetemi tanulását, és akkor lesz majd egy orvos vejük. De aztán elvált, és én úgy találkoztam vele, mint az igazgató gépkocsivezetőjével. A korábbi életéről nem tudtam semmit. Öt évvel fiatalabb volt nálam, de nem ez volt a hiba. Olyan másfél éves udvarlás után mondta, hogy esküdjünk meg. Én nem lelkesedtem a dologért, mert voltak komolyabb udvarlóim, de azok se voltak olyanok, hogy én okvetlen hozzájuk akartam volna menni. Végül beleegyeztem, hát jó, esküdjünk meg. Az ötödik kerületi tanácsházán esküdtünk minden ceremónia nélkül. Meghívtuk a legbelsőbb köröket, és ha a barátnőm nem hoz egy virágcsokrot, még az sincs. Utána nálam volt egy kis bensőséges vacsora.

Éltük az életünket, aztán ő elhelyezkedett a Kamionnál [Hungarocamion – 1966-ban alapított állami tulajdonú nemzetközi közúti fuvarozást végző vállalat. – A szerk.]. Na itt már jöttek a bajok. Anyagilag helyrerázódtunk egy kicsit, nem egészen az ő jóvoltából, de azért berendezkedtünk, és lehetett normálisan élni. Olyan tíz évig voltunk együtt. Sokat jártunk moziba, színházba, nem volt rossz életünk. A hiba az volt, hogy időnként elfelejtette, hogy  van egy felesége. Én ezekről a nőügyeiről nem tudtam. Végül lett neki valami kedves barátnője. Egy egész ócska. A nőnek az volt az elképzelése, hogy a férjem el fogja őt venni feleségül. Elkezdett zaklatni engem, és akkor borultak a dolgok. Éjjel-nappal telefonált, az őrületbe kergetett. A csúcs az volt, amikor betelefonált a munkahelyemre, és azt mondta a kolléganőmnek, aki felvette a telefont, hogy bár dögöltem volna meg Auschwitzban. Azt mondtam, hogy eddig, és ne tovább. A férjem nem nagyon akart elválni. A lakás mindig az én nevemen volt, de mint kiderült, ez annyi, mint a semmi. Mert amikor elmentem az ügyvédhez, közölte velem, hogy amikor megesküdtünk, bérlőtársak lettünk. Na itt megtanultam a btk-t. A férjem ugyanis elkövetett egy nagy marhaságot. Amikor megtudta, hogy beadtam a válópert, nekem jött. És nekem, ha bajban vagyok, akkor valahogy előjönnek az erőtartalékaim. Fogtam magam, elmentem a rendőrségre, a főkapitányságra, vetettem egy látleletet, elmondtam, hogy mi történt, és elvittem az ügyvédnek. Akkor már azzal vonultunk fel a bíróságra, hogy három héten belül ki kell költöznie a lakásból. Nekem még annyi eszem is volt, hogy elmentem a Kamionhoz, és elmondtam a dolgokat. Iszonyú lelkiállapotban voltam. Nagyon rendesek voltak, a párttitkár az ajtóban várta őt, és azt mondta, Miklós, látod, mi van a kezemben. Azt mondja, látom, az útlevelem. Ha ezt még egyszer akarod látni, így a párttitkár, akkor még a mai napon kiköltözöl a feleséged lakásából. És aznap elment, hónapokba tellett, amíg talpra álltam.

Apám elment nyugdíjba, nem tudom pontosan, mikor, és sajnos tüdőrákja lett. 1971-ben meghalt. Akkor kerültek elő a szekrényéből azok a dolgok, amiket 1945 és 1971 között az apám elzárva tartott Volt egy szekreterje, annak a kulcsát mindig magánál hordta, soha senkinek nem adta oda. Amikor apám meghalt, a felesége rohant kinyitni a szekretert, mert nyilván azt hitte, hogy pénz van benne. Lehet, hogy volt benne pénz, de nagy pénz biztos, hogy nem. Kinyitották, és megkaptam, ami nekem volt félrerakva. Én, aki tényleg nem tudok sírni, soha nem is szoktam, úgy bőgtem, hogy ott hagytak a szobában. Órákig bőgtem. Ezekről a holmikról semmit nem tudtam. Mindig azt hittem, hogy nekem a világon semmim nem maradt, miután visszajöttem a deportálásból. De az apám, aki valamivel előbb jött haza, mert megszökött a munkaszolgálatból, összeszedte, amit talált. Még­ az eredeti születési bizonyítványomat, mindenféle dokumentumokat, fényképeket és olyanokat is megtalált, mint a széttaposott kézimunkadoboz anyámtól, egy szétmarcangolt Petőfi-kötet stb. Meg az 1944-es noteszomat. Abban olyan dolgok voltak, amikről én már részben meg is feledkeztem, hogy beírtam.

Apámnak az volt a kívánsága, hogy hamvasztva legyen. Ezt közösen intéztük. És jelen pillanatban a keresztény temető közepében fekszik az új nejével, Annával. Nagyon szép sírkövet állítottak. Egyszer kimentem, csak úgy egyedül, és megnéztem. Egyszer csak fölhívott az apám feleségének az unokája, aki addigra már felnőtt lett, hogy van-e kifogásom ellene, ha kiveszik az apámat az urnafalból, és az anyjával együtt eltemetik. Mondtam, hogy nekem a világon semmi kifogásom nincs. Ha küldtök egy értesítést, hogy mikor lesz a temetés, akkor kimegyek. Nem küldtek értesítést. Én nagyon szerettem azt a kislányt. Mindent megadtam neki az égvilágon, egészen az érettségiig. Aztán amikor az apám meghalt, kezdődtek ezek a jóvátételi dolgok. Egyáltalán akkor indult meg az, hogy kezdték listázni a deportáltakat. Apám címére küldtek ilyen íveket, amiket ki kellett tölteni. Fölhívott az apám özvegye, hogy jó lenne, ha segítenék, mert ők nem tudják az adatokat. Mondom, kinek az adatát kéritek? Hát kiderült, hogy az anyámnak és a testvéremnek. Mondom, akkor küldjétek el az íveket, és a továbbiakat megbeszéljük. Akkor az apám feleségének a lánya elkezdett nekem szemrehányásokat tenni, hogy hogy képzelem. Majd én veszem fel a pénzt, amikor nem is én voltam az apámmal öregkorában. Holott ezt a Margitot tízéves korától nevelte az apám, több gondoskodást és szeretetet kapott ez alatt, mint az öcsém és én együtt, egész életünkben.

Végül kaptam tizenháromezer forintot. Hát ezért csinálták velem ezt a cirkuszt. A tizenháromezer forintból kifestettem a lakást. Évek múlva megjött a saját kárpótlásom. Fölvettem ezt a pénzt, és akkor végleg megszakadt a kapcsolat, mert azt hitték, hogy itt valami nagy pénzeső hullik. Utoljára akkor láttam, amikor a ballagásra adtam pénzt a kislány ruhájához, és fölhozta, megmutatta a jeles bizonyítványát. Aztán még egyszer találkoztam vele a Párizsi Áruház földszintjén. Szervusz, mondtam, mi van, te még élsz, elvörösödött, elfordult és eltűnt.

Az egyik unokahúgom, Éva él még, vele van kapcsolatom. A neve most özvegy Kovácsi Andorné, tavaly [2003-ban] halt meg a férje. A másik, a Magda, Ritter Endréné meghalt hatvan évesen, de már negyvennégy évesen kapott egy agyvérzést, és megbénult a jobb oldalára, úgyhogy a szerencsétlen tizenhat évig még úgy élt, hogy semmit se tudott csinálni segítség nélkül. Ő Mauthausenben szabadult, mert miután otthagyott engem egyedül a téglagyárban, a védett házból egy héttel később vitték el. A férje kilenc hónappal hamarabb halt meg, mint ő. Hát a család lassan kihal, és kész. Nem nagy kár értünk.

Az nekem mindig fáj, hogy ilyen lakást, mint az enyém, az anyám belülről nem látott. Én mindig azt hittem, hogy a nagynénémék nagyon gazdagok, mert volt három szobájuk, és abból egyet kiadtak. Az nekem egy palota volt, mert volt bent fürdőszoba, vécé. Akkor elhatároztam, hogy márpedig nekem is lesz ilyen lakásom. S aztán lett. Kicsit később, de lett.

A Salom Klubon kívül jóformán senkivel nem találkozom. Van egy-két barátnőm, többnyire a Bálint Házból. Két klubtársnőm, a Jutka és a Kati, aki a szomszéd házban lakik, a Bálint Házba velem együtt járnak a tornára. Jó tudni, hogy ők ott vannak a szomszédban. Hetente kétszer járok tornára. Mentem jógára is, de azt nem nagyon kultiválom. Nem akarom megsérteni a gyakorlat vezetőjét, de a hátam közepére se kell az a jóga. Én nem tudok átlényegülni, engem ez a meditáció meg se érint. Nekem mondhatják, hogy fehér fény a fejem körül, sose éreztem. Nem vagyok hajlamos ezekre a dolgokra. És rettenetes unalmas a meditáció.

A nyugdíjazásom után, még rádolgoztam egypár évet itt, a Pannónia utcai MÉH- kirendeltségen. Ötvennyolc éves koromig dolgoztam. Akkor megkaptam mindenféle juttatást: törzsgárdát, hűségpénzt satöbbi, akkor elhatároztam, hogy amire addig nem nagyon volt lehetőségem, hogy utazni fogok. Először voltam Angliában, Skóciában. Azóta nagyon sok helyen voltam, Dél-Afrikától Thaiföldig, rengeteg európai országban is. Nagyon szívesen utazom, és fotózok is. Már nagyon jól tudok fényképezni szerintem. Nagyon sok szép albumom van, hogy ki fogja örökölni, ki fogja kidobni, azt nem tudom, de igyekszem nagyon nem is gondolni rá.

Ez az ország mindig is át volt itatva az antiszemitizmussal, hiszen már a két világháború között ez plántálódott az emberekbe. Akkor még nem rosszindulatból mondták, hogy menjen a zsidóhoz, a zsidó boltoshoz. Így szokták. Nagyon sok munka, és nagyon jó fejek kellettek volna, hogy az antiszemitizmus teljesen kinevelődjön. Én mindig tudtam a másikról, hogy zsidó, és ő is tudta rólam, de nem beszéltünk róla. Most lejárok a Salomba, ahol összetalálkoztam a Strasszer Ibivel, akivel körülbelül harminc évig kolléganők voltunk. Tudtuk, hogy zsidók vagyunk, az nem volt titok, de amikor a lichtenwörthi csoport összejött, akkor tudtuk meg, hogy egy helyen voltunk deportálva. Korábban nem beszéltünk róla. Nem tiltotta meg senki, de nem volt téma. Ez egy ilyen társadalmi közmegegyezés volt. Nekem például eszembe nem jutott, hogy ott, ahol főnök voltam, a beosztottjaimnak erről beszéljek. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy kiadnám magam. Semmi közük hozzá. S nem csak én voltam így, más is.

Én ma is nagyon lenézem azokat, akik kitértek. Én, aki egyáltalán nem vagyok vallásos, és a férjem keresztény volt, soha nem tértem ki. Mindig azt mondtam, hogy ebbe az akolba születtem. Apám se tért ki soha, pedig neki is keresztény volt a második felesége. Nem gondoltuk, hogy előny vagy hátrány, hanem az ember úgy érezte, hogy van valami, ilyen törzsi dolog, és nem a vallásom tart engem ott. Ma már kifejezetten csak zsidónak érzem magam. Visszataláltam, habár soha nem is szakadtam el igazán a közösségtől, legfeljebb csak nem tudatosult bennem annyira a zsidóságom. Ma, amikor ilyen erővel tör fel a gyűlölet ellenünk, sokkal inkább érzem szükségét az összetartozás érzésének. Ezért vagyok hálás a Bálint Háznak, a Salom Klubnak, hogy lehetőséget teremt arra, hogy együtt lehessünk, akik még vagyunk. Rengeteg kulturális dolgot biztosít részünkre.

Mégis megtörtént, amire nem is számítottunk: megértük a lichtenwörthi szabadulásunk hatvanadik évfordulóját. Iszonyú idő hatvan év, aki akkor született, ma idős ember, unokái lehetnek. Hatvan évvel ezelőtt, 1945. április másodikán, szombaton jött be a lágerbe az első orosz katona, ahol napok óta éhen hallgattuk a felettünk süvítő csata hangjait. Én is úgy voltam, hogy megszegtem az előzőleg leírt fogadalmamat, és a hatvan év emlékére ismét elmentem Lichtenwörthbe. Úgy döntöttem, hogy még egyszer, utoljára megnézem ezt a helyet. Hatvanfős csoporttal mentünk, de ebből alig-alig voltunk volt bajtársak. Az idő és az út remek volt. Egy kis mezőfélén elmondták a beszédeket, a Kardos rabbi elmondta a kádist. A beszédek egy kicsit feleslegesek voltak, mert az egyiket elég hosszan magyarul mondták el, amit a németek nem értettek, a másikat viszont mi nem értettük. Elmentünk a gyárba, a volt szálláshelyünkre, ami kivételesen üres volt, ahol most lenézhettünk a cementpadlóra, és azokra az oszlopokra, amik elválasztották a csoportokat. Persze egy apró emléktábla sem, sehol, hogy itt emberek meghaltak. A község kis parkja szélén van egy kis emléktábla a második világháború halottainak az emlékére, de a zsidók emlékére sehol, semmi. Szívesen elfelejtették, hogy itt voltunk. Van viszont egy nagy emlékkő harmincöt névvel, azok emlékére, akik utánunk a tetves, szaros, bolhás szalmát kihordták, a helyet kitakarították, és már ettől tífuszt kaptak. Lichtenwörthbe egyébként kétezer-ötszáz zsidót, főleg nőket deportáltak. 1945. április másodikán ezer fő szabadult fel, végül Pestre négyszázan érkeztünk vissza. Nagyon sokan meghaltak még április után az ottan felállított kórházban, és főleg hazafelé az úton.

„Közönséges, másoknak felejthető, engem a sírig kísérő sorsom, egy csak nekem egyedi sors. 80 éves leszek és naponta csodálkozom, hogy ma még itt vagyok és hogy bár napról-napra kevesebben, de még vagyunk néhányan. Egész életemben, halálomig baloldali voltam és vagyok. Iszonyattal tölt el látni a gyűlölet mind nagyobb térhódítását, rettenetes eszmék újraéledését. Már nem tudok hinni az ész hatalmában, a bölcsek tanítására hallgatásban. Reméltük, hogy utánunk az értelem, az emberség lesz a következő generációk célja, de nem ez a valóság. A valóság, a cél a meggazdagodás, a hatalom, akár életek árán is. Ezért fáj, hogy hány ember halt meg a fasizmus legyőzéséért, akik nem ilyen világot képzeltek maguk után. Befejezem ezt a kis leírást, akik olvassák, talán majd gondolnak azokra, akik átélték ezt” Deme Júlia.

Raina Blumenfeld
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Dimitar Bozhilov
Date of interview: March 2002

My family background

Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

My ancestors came to Bulgaria from Spain in the 15th century when they were expelled by Queen Isabella – and were accepted by the Ottoman Empire. All Jews who originate from Spain are called Sephardi. The language we speak is Old Spanish – Ladino, which is very precious, because it is spoken almost nowhere else. As far as I know, this language is maintained only in Toledo and fewer and fewer people speak it now – mainly people of my generation. The young ones don’t know Ladino, because we couldn’t pass it on to them, and therefore it is becoming extinct. Until 1944 [9th September 1944] 1 we used to speak that language, and I also spoke it as a child. It has been passed on from generation to generation, but after 1944, an assimilation of the Jewish population began in Bulgaria and that language ‘declined’. I myself feel guilty for not having taught that language to my children. They don’t understand it, and on some occasions, when my husband and I wanted to communicate something confidential to each other, we spoke Ladino.

I remember my paternal grandmother and my maternal grandfather from the time I was about 5 years old. At the beginning of the 20th century, my paternal grandparents, Israel and Reina Sabitai, had had twelve children, but four of them died from diseases when they were still infants. My father’s family used to live in a yard in the Jewish quarter, known as Iuchbunar 2, and more precisely, Konyovitsa, on the corner of Positano Street and Pernik Street. This is the house where my father’s family used to live and where I was born on 15th January 1929.

My father had a brother who was killed in the Balkan War [the First Balkan War] 3. One of his sisters went to the city of Plovdiv to work as a maid for a wealthy family, but the son of the landlord raped her and she, incapable of bearing the disgrace, drowned herself in the Maritsa River. Thus, four brothers and two sisters remained in Sofia, where they lived together in the same yard. Their small houses were positioned close to each other in a common yard. My father’s brothers’ names were Avram, Sabath and Yakov. My father’s name was Yosif, although he was the firstborn son – and according to the Bible, he was supposed to be called Avram. My father was an Anglophile and I have heard that he often argued with his brother Avram, who was a Russophile. My father’s sisters were called Buka, the elder one, and Esther, whom we used to call Sterina. Being the eldest of the family, my father was the most respected.

My father’s elder sister, Buka, had four girls and one boy. One of the girls went to Palestine illegally in 1932-33. She was followed by my aunt’s son. At that time they were forced to go to Palestine illegally, using different routes. In 1939 my aunt Buka, her husband Buko and their children Reni and Mati decided to emigrate to Palestine, too. They took their chance with a small Turkish sailing vessel, which wasn’t quite stable and somewhere close to the Turkish coast it sank. The whole family drowned. Only a few people survived this disaster.

Since my paternal grandmother’s name was Reina, the girls in all the families of her children were named after her. My birth name was also Reina and I graduated from high school under that name. But when I was appointed to work for the Ministry of Interior, I received documents where my name was written Raina. Due to that printing error, my name is Raina now. Despite that fact all my relatives and friends know me as Reina.

My mother’s parents, Shabat and Rebecca, came from the town of Berkovtsa. My mother became orphan at a very early age - her mother died when she was 5 or 6. I don’t even know my grandparents’ family name. Her father remarried, but his second wife was a nasty woman who treated my mother very badly. From her father’s second marriage she had five stepbrothers and stepsisters. Being a child herself – she helped to look after them and took on too much – she became a hunchback as a result of the heavy work.

Growing up

My father, Josif Sabitai, was born in Sofia in 1900. He was a tinsmith and plumber. In 1928, a year before I was born, the winter was severely cold. Many water pipes and taps had cracked. That created plenty of work for my father and, putting a lot of efforts into it, he managed to make his fortune. And in the place of the one-roomed house, he built a house with two rooms, kitchen and a toilet inside, which was a great rarity at that time. We had hot water from a coal-heated boiler, too, which my father, being a very skilled craftsman, had connected to the stove. Four children were born in that house – one boy and three girls (including me). All the children used to sleep in the same room: my sisters and I on the bed and my brother on the divan. My parents occupied the smaller room. We grew up in such conditions and lived this way until 1946, when my brother went to France and the divan was vacated.

In 1928 my father established a Jewish society called Mitzvah Zion. This society engaged in charity and helped poor citizens of Jewish origin in Sofia. My father took part in the public life of Jews in Sofia. Together with the other well-off citizens of Jewish origin, he helped with the allocation of financial funds and different articles to his poorer compatriots through the Mitzvah Zion society.   

The houses in the Jewish quarter were densely positioned – yard next to yard. Only Jewish families lived around us. There were some Bulgarian families living in the next street, and I had a very good personal friend, whose name was Kristinka. Later on, being teenagers, we used to go out together, too. Our relations [with the non-Jewish neighbors] were always very good. There were, however, such times, when Bulgarian boys teased us with the words: ‘Come on, Moshe, go to Palestine!’ My mother had taught me to answer: ‘O.K., but you don’t let us go!’ I didn’t like those moments, but otherwise people treated us very well. Apart from that, my mother was a very compassionate woman and she would constantly ask me to take leftovers from our food to people who were poorer than us.

Our family was comparatively well off because my father had succeeded in changing his fortune through his work as a tinsmith and plumber, and had even managed to open a scrap warehouse. The house he had built was at the corner of Pernik and Positano and for that time, it was one of the best in the quarter.

During the winters we used coal for heating and we had a shed full of coal. My mother used to give a bucket of coal to everybody who would ask her for some – she never refused anyone and always showed compassion for those poorer than us. There were many poor people at that time. The poorest Jewish families lived in our quarter. Wealthier Jews lived in the more central part of Sofia. When the Law for the Protection of the Nation 4 was introduced, the wealthier Jews had to move out of the city center, because they were denied the right to inhabit the area beyond Hristo Botev Boulevard, and they moved to our quarter.

There was a Jewish school at Osogovo Street in our quarter and one downtown – where Hotel Rila is now. Currently, a great dispute for the hotel land is under way, because the Jewish community started a lawsuit to get its property back. The building of the central Jewish school was destroyed during the bombings of Sofia during World War II.

My elder sister studied at the Jewish school until 4th grade. When my time to go to school came, my parents sent me to a Bulgarian school for reasons I never knew; therefore, I didn’t study Hebrew. I went to a nursery school before going to the Vassil Levski school at Dimitar Petkov Street where I studied until 4th grade. Then I went to an elementary school at Pirotska Street. My most favorite subject was chemistry. Later on, I was interested in astronomy and read a number of books on astronomy, which I borrowed from libraries. I was greatly impressed by the fact that the most luminous star on the horizon was not Venus, but Sirius – the constellation Canis Major.

My brother Israel was born in 1923 and he is now an architect. He completed his primary education at a Jewish school. In 1946 he went to Paris as a delegate to a Jewish conference and remained there. When he was a small boy everybody addressed him with the diminutive Israeltiko. This name Tiko stuck with him and that is why we all called him by that name. The documents he was issued in France were in the name of Tiko Josiford –Yosif turned into Josiford. He has been living there for many years.

He is married and has three daughters, who are still not married even though they are of age. He has two specialties – architecture and urbanism. In order to be able to teach, he had to specialize in Algeria where he lived for ten years, and then devoted himself to his professorship. My brother managed to come to Bulgaria no sooner than 19 years after his departure, because then he was on the records as a non-returnee, who had emigrated without the authorities’ official permission. He managed to come only due to the fact that his name was now Tiko Josiford, and not Israel Yosif Israilov. This is why the Bulgarian authorities could not establish his real identity. He arrived by car via Yugoslavia, with his wife and one of his children.

My elder sister Rebecca was born in 1929. She worked as a dressmaker. She got married and had two children, Mariana and Mario, who are also married and have one child each. In 1986, unfortunately, Rebecca was run over by a police car and died.

My other sister’s name is Ziumbiula [Ziumbiul means hyacinth], whom we all called Zelma. She was born in 1931 and graduated from the Medical University as a doctor. For a long time she worked as a doctor in Bulgaria, then went to Algeria where, at the same time, my brother was doing his specialization. He took both my mother and my sister to live with him. My sister lived there for some time; then she married a Belgian. Naturally she moved to Belgium where she spent ten years and gave birth to a girl. She separated from the Belgian and returned to Bulgaria. Now she is a pensioner. Her daughter had a good relationship with a young Belgian, whom she married, and now they live in Vienna. Currently [in 2002] my sister is staying with them, helping to look after their baby.

Until 1944 we used to celebrate all the Jewish holidays, as we were supposed to. We celebrated Rosh Hashanah, Pesach, during the eight days of which we could eat only unleavened bread – matzah and boyo. [In the past poorer Jews used to make bread only with water and flour, without any salt and years , this was called boyo.] No bread was brought to the house [during Pesach]. For Pesach all kitchen utensils had to be replaced. Special utensils were brought out for the holiday and taken back to the basement for the rest of the year. My mother used to do the whole preparation for the holiday. She used to make pastry from matzah and she made the famous burmoelos, sweet or salty ones, from the saturated and squeezed matzah with eggs added to it, which we had for breakfast every day [during Pesach]. My mother would go out in the yard and cook burmoelos for us on a brazier. She also used to cook leek hamburgers, which we called leek-made friticas. Everything on the table was kosher. When a chicken had to be cooked, I was sent to the synagogue where the chicken had to be killed by the shochet according to a special ritual. There was a special butcher shop in the quarter where kosher meat was sold –beef because no pork was allowed into the house.

Especially for Pesach, our house, being the largest one, was stripped of all its furniture – beds, wardrobes and so on – and all other families, living in our yard, would put a table in the empty room and gather there to prepare the meals necessary for the holiday. My father, who was the eldest, used to read the Haggadah in Ladino. We always had matzah, boyo and a special mixture, made of walnuts, some marmalade, dates and sultanas on the table. All these were mixed together and placed on a lettuce leaf. It was done for the welfare of the country, which was then Palestine. This meal was called acharosa [charoset]. When my father was reading the Haggadah a piece of matzah and boyo were wrapped in serviettes and given to us, the children, and we had to throw them over our backs in order to be ready to go to Palestine. Everybody had to eat from the meal mentioned in the Haggadah. On the following day my parents used to put their best clothes on and go to the synagogue. My mother would always put a hat on and my father, a long tallit, made of Shantung silk with the traditional black ribbons and fringes at the edges, and a kippah.

My family used to celebrate Sabbath. My mother did the shopping and cooking on Fridays. On Friday nights the whole family gathered. The traditional meals like chicken, ritually killed in the synagogue, pastry with minced beef bought from the kosher butchery, and chicken soup or meatball soup from that minced meat were served. I remember that there was even one pear on the table, my father would cut it into four pieces and would give a piece to each of us, his children. On Friday night before Sabbath and on Saturday morning we used to go the synagogue. The atmosphere on Sabbath was always more special and more solemn than on other days. The table was always rich and full of kosher food. On Sabbath my father also used to read the Torah people’s history in Ladino.

We celebrated Purim, too. We used to walk the streets masked, and the children gave performances, for which we were given money. We celebrated Fruitas 5. The first day of this holiday is when almonds in Palestine begin to blossom. I was born on this holiday. The date of the Purim holiday changes with respect to the official calendar, therefore my birthday does not always coincide with the holiday. I always celebrate my birthday on 15th January.  For Purim mothers used to tie up 40 different fruits, put them in a pouch and in the morning, when we awakened, we would all find such a pouch next to our beds. Positano was the main Jewish street at that time and there were many shops there, from which one could buy such fruits. Every family would buy fruit according to their possibilities, so that Fruitas could be celebrated.

The other big holiday is the Festival of Light or, as we call it, Chanukkah. According to the history of this festival when the Roman Empire devastated the Temple and placed their idols there, five thousand warriors calling themselves Maccabees, liberated the temple. They wanted to light a candle in the Temple, but couldn’t find that special oil which had to burn. Finally they found a mug with a tiny quantity of that oil, which had to be treated in advance in order to make it burn. It happened so that that small quantity of oil kept burning for eight days and this is why there are special candelabras for this holiday and every day of it one candle more is lit to commemorate it.

On Yom Kippur nothing is eaten until sundown. The last meal before the fast is at six o’clock the previous night. I remember that we, children, did not eat in memory of all who had died for Palestine (then). We, children, used to carry only a quince in our hand, which we were supposed to only smell and we had to show our tongues to prove that we hadn’t eaten anything – when the tongue was white, it proved that you hadn’t eaten and that you had endured the hours you were not allowed to eat.

When I was a child I knew a lot of games, which are not played nowadays. Boys and girls used to play The King-Gateman. This game wasn’t only known by the Jewish population in Sofia. Two boys hold each other’s hands above their heads to make a gate. All the others line up in a queue and pass between them, singing: ‘King-and-Gateman! Open the gates and let the King’s army pass through! Open, close, leave only one man!’ When the last word is sung, the two boys, through whose ‘gate’ the others pass, suddenly drop their hands and catch somebody. The last one to remain takes the place of one of ‘gate-boys’ and so everything is repeated on and on. We also used to play a men’s game, ‘jelick’, we would dig a hole, put a piece of wood on top of it and with another piece of wood had to throw it out as far as possible.

When I was a child we went on holidays very often. We had to do it because my father suffered from sciatica, and every summer we used to go to the hot mineral spas in Gorna Banya [a village close to Sofia, which is now a district of Sofia]. We used to load a horse cart with our luggage, rent a room in the village and spend a month there. We went to Gorna Banya for three years, then to Ovcha Kupel for three years. At that time my mother took good care of all her four children and used to make ‘chateau’ for us every morning. It is made of well-beaten egg white, and then the yoke and sugar are added, all this is stirred well and is eaten with bread. I will not forget an incident, when our whole family of six persons had gathered in an alcove in Ovcha Kupel to have our meal and a woman who was a tenant in the same house, asked mother whether all the children were hers. My mother answered with a saying in Ladino: ‘Your eye – in a basket!’ This meant to protect oneself from bad thoughts of other persons.

During the war

In 1939 the Law for the Protection of the Nation was adopted and all Jews had to wear yellow badges. I was already 10 and had to wear one. I remember that there was another girl of Jewish origin in the School of Economics where I studied. We both wore badges, but that was not a big problem because the other girls didn’t pay attention to it.

Before we were interned, we started selling our belongings. Villagers bought our furniture dirt-cheap. We sold absolutely everything. A lot of goods remained in the house. For example, my mother had prepared a suitcase full of dowry for us, the three girls. She gave it to some acquaintances of hers for safekeeping, but we never saw it again. In 1943 we were interned to the town of Ferdinand [today Montana]. We were isolated there in a Jewish quarter and were permitted to go out for only two hours a day. Something funny happened there. My father had an employee from Ferdinand in his tinsmith workshop in Sofia – he was called Peno. This man Peno had a tinsmith workshop in Ferdinand. My father got in touch with him and he became Peno’s worker. We were not allowed to work then, but my father used to sneak into his workshop to help him.

Ferdinand was a small town with a population of about 5,000. We lived in terrible conditions. Initially we were accommodated in a school with another ten families. We, children, however, couldn’t feel the impact of the situation as it was felt by our parents, who strived for our bare existence. On the other hand we, the youths, led an exceptionally organized life – perhaps our Jewish gene was such – and that helped us cope with the adversities. The authorities allowed us to go out only between 5 and 7pm. We were banned from going out at any other time. We always used to get together during those two hours of freedom, organizing countless literary evenings with lots of poetry reading and songs. We didn’t feel bored then – we read a lot and exchanged books amongst ourselves. I remember that there were times when I read 50 pages an hour. We had a very intensive and rich cultural life because we had nothing else to do. We were not allowed to work or to go out, and this enabled us to occupy ourselves with arts.

After some time, we were allowed to rent a house and, we rented a three-roomed village house with a family that hade been our neighbors in Sofia. The owners went to live in the barn; two rooms were occupied by our parents and in the third room our fathers knocked up two rows of wooden plank-beds, where the lot of us – six children – slept. We lived like that till 9th September 1944. Then we received a notice that our house had been sold. That notice stated the amount for which it had been sold and the taxes charged, calling on my father to receive the money from the sale. My father said that he had no house for sale and that he didn’t want to receive any money.  Thus the sale of the house didn’t materialize.

When we went back to Sofia around 9th September 1944, we found strangers living in our house. We filed a lawsuit straight away in order to recover possession of it. During that period we lived with one of my father’s brothers, who occupied a room and a kitchen. He moved to the kitchen and let us have the room. After a while we managed to regain possession of our house, which still exists at Pernik Street. Currently this house is unoccupied. For a long time my niece lived there, but she bought an apartment and moved away. We tried to lease it, but things didn’t work out, and we now prefer to keep it empty.

During the internment, Jewish men endured an incredible stress and it was their shoulders, which were overburdened with worries to provide for their families. Many young men died due to the huge torment they were subjected to. These include my father, too, who died at the age of 47. The fathers of a number of my relatives and friends passed away young as a result of what they had lived through.

I remember that after 9th September 1944, we received aid from the Joint 6 – not financial aid, but mainly foodstuffs and clothes. We were entitled to six pieces of clothing per person and, being six in the family, we got a lot of clothes. Since my elder sister had learnt to sew, my father instructed us to take large sizes of clothes, which my sister altered to make them fit. I remember tasting margarine for the first time in my life then and we were also given chocolates and blankets. This aid started in the first years after the war and continued till 1948/49, when a large part of the Jews immigrated to Israel. During the big economic crisis in Bulgaria in the 1990s we also received considerable aid in foodstuffs.

After 9th September 1944, I became a member of the Uniform Youth Students Union and I had leftist convictions. Afterwards, I also became a member of the Revolutionary Youth Union 7. This club of this organization was at Strandja Street in our district. It was there that I met my husband. He was a member of the Communist Party, but I wasn’t.

Post-war

I met my husband in 1946. We went out for three years before we got married. I was 19 when I got married in 1948 and moved to Bratya Miladinovi Street, where my two daughters were born. Thus, my mother and one of my sisters remained in our house at Pernik Street. In the 1980s we were given an apartment, and then my mother and my sister moved to the house at Bratya Miladinovi Street.

My husband was a young Ashkenazi Jew – a German Jew. At that time it was very prestigious to interbreed, because German Jews were one step more eminent than us, the Spanish Jews, the Sephardi. My husband’s name is Haim Blumenfeld. His father, who came from Romania, deserted the Romanian army during the Balkan War and found himself in the town of Haskovo, where he met my husband’s mother. After they got married, their first baby was a girl who was four years older than Haim. When he was barely six months old his family went to Palestine. His mother was a machine knitter, his father, a tinsmith. They took all the equipment they needed for practicing their trades to Palestine. They lived there for six years, but couldn’t adapt to life there. So, they sold all their equipment and returned to Bulgaria via Turkey.

My husband studied at a Jewish school until 5th grade. After about 40 years, when the relations between Israel and Bulgaria were re-established, somehow suddenly all his knowledge of Hebrew came back to him. Our three visits to Israel and the numerous guests that started coming here, completely restored his Hebrew and he started speaking the language quite fluently. Everybody was surprised, but Hebrew was obviously very well taught in Sofia at that time.

Before we were interned, I had studied at a vocational school for one year. Later we were denied right of education, but when we returned to Sofia, I passed the 6th grade exams [which corresponds to the 10th grade at high school in the present educational system] and a year later I graduated with a diploma. I started working as a commercial worker in shops and warehouses. Wherever I worked I have never experienced any problems due to my Jewish origin. But I felt a covert assimilation of the Jews, which manifested itself in the fact that we could not openly speak Ladino and also in the uneasiness caused by our different-sounding names.

My husband didn’t allow us to speak Ladino at home and when we had to say our names, he would always ask me do give my name first, which sounded more Bulgarian – particularly after the mistake of my name-change from Reina to Raina. His family name Blumenfeld was unintelligible for Bulgarians. We had an incident when even a medical nurse found it difficult to write his name. Despite all this I am very proud of my family name. Even when my second daughter was born and I was told I had a baby girl, I felt sorry that there was no one to inherit my family name.

When our first daughter was born in 1949 we had to name her after someone from my husband’s clan. Chaldeans, however, have a tradition not to give a child the name of a living grandfather. This is why my first daughter was named after her great-grandfather on my husband’s side, whose name was Hertzel. So we gave her the name of Hertzelina Blumenfeld. My second daughter’s name is Zoya. She was born in 1953. I wondered for six days after she was born what name I should give her. Then I asked my elder daughter, who at that time attended a nursery school, and she said she wanted her younger sister to be called Zoya.

All my relatives immigrated to Israel in 1948/49. During the years that followed, my ties with them were very limited. My husband worked for the Ministry of Interior and for that reason his sister couldn’t go to Israel. In the 1960s and the 1970s relations between Bulgaria and Israel were not very good. We had certain problems with the authorities and were summoned to give explanations. When my husband was sent to the Soviet Union to study in 1964, his sister took advantage of that and left for Israel. We were also summoned to give explanations about my brother who had emigrated to France in 1946 and was declared a non-returnee.

My husband and I went to Hungary on holidays soon after the events of 1956 8. I was against the provoked military actions even more so because I had seen very young men there whose hair had turned completely white from the horrors they had seen. Now I positively evaluate Eastern Europe’s opening to the West. This terminated the division and confrontation between different societies. This change facilitated world politics.

My elder daughter Hertzelina graduated as pharmacist and now owns two chemist shops. She is well off, but is preoccupied with the problems that small businesses are currently experiencing in Bulgaria. She has to spend whole days [working] to solve bureaucratic things. Her husband is a textile engineer, but it is very difficult for him to find a job. My younger daughter is an economist. Her husband is also economist, and it was not until a few months ago that he found a job with a company for trademark alcohol. Both of my daughters have mixed marriages – they married Bulgarians. They have two children each – Zoya’s sons are called Martina and Andrey, and Hertzelina has a son, Victor, and a daughter Irena. Zoya’s sons observe Jewish traditions and they emigrated to Israel two years ago [in 2000]. With the assistance of our relatives who emigrated there in 1948/49, they succeeded in settling very well. They adapted themselves very quickly and learned the language. They even managed to come back to Bulgaria twice.

I retired in 1984. A woman of 55 is capable of working longer, but my husband broke his leg and I had to stay home to look after him. Before the political change in Bulgaria in 1989 our life was better. My husband had a good salary and a pension then. We had a better life, traveled a lot, and had good friends. We used to go to the movies, to theater, and to restaurants all the time. I am used to this way of life and now I miss cultural life very much. Before 1989, my husband and I used to go on holiday very often, and when he was offered a plot of land at the seacoast, he refused to take it, because whenever we wanted to go on holiday we could go anywhere. Our elder daughter, however, got very enthusiastic about the idea of having a villa and she takes great pleasure in going to Lakatnik, where she has a piece of land and a house.

I have been a widow for two years now. My husband died in 2000. I had a very good life with him and I miss him terribly now. I live alone. Now, together with members of the Golden Age Club of our Shalom organization in Sofia, I often go to concerts and to the theater whenever I have a chance. The problem is that I have to come home quite late and with the current rate of crime this is a bit frightening. I have a friend who lives in the same block of flats as me and although she is much younger than me, we go out and come back together. I always take two invitations to concerts or theater performances – one for my friend – and thus, I satisfy my passion for cultural life. My daughter even finds that I lead a much more diversified life than her. I participate in the management of the Section ‘Disabled Persons’, because I am myself a disabled person. There we also have organized life. We meet once a month, deliver communications and try to go to some theatrical or musical performance. The community pays for the tickets.
I went to visit my brother in France the year that my husband passed away. My brother invited me to cheer me up because I was crushed with grief. We went to the Rossini Festival in Italy, then I visited my niece in Vienna. She took us to the synagogue twice. The Vienna synagogue is very nice, but ours in Sofia is more beautiful. The community there, however, is better. The singers in the synagogue in Vienna were very good tenors and sang magnificently. I liked it so much that when we went out, my sister, my niece and I started singing a Jewish song in Hebrew. Then a woman came to us and hugged us because we had made an impression on her – being Jews and knowing that song.

I have been to Israel three times – in 1966, 1987 and 1992. Within half a century only, Israel has turned the desert into a garden. Despite all efforts of the Jewish state, the situation continues to be depressing due to the conflicts with the Arabs. People in Israel live from day to day and do everything as best as they can, because they aren’t sure if they’ll live to see the next day. I think that America must direct its efforts towards terrorism in Israel, too, where terror against the population has increased lately.

My children have their own commitments. They have set up their lives well and have no time for me. The Jewish community helps me diversify my life. On Mondays and Wednesdays I attend the Health Club, where I was the bursar for a few years. I participate in the Ladino Club where I hope to regain my knowledge of that language. Next summer a meeting of Ladino speaking Jews called Esperanza will be held and I will take part in it. I also attend the Golden Age Club and participate in all events organized by it.

Glossary

Thomas Molnar
Budapest
Hungary
Interviewer: Mihaly Andor
Date of interview: April 2005

Thomas Molnar is a tall, old gentleman; he speaks Hungarian elaborately and without an accent. He spends a month in Hungary every year. During this time he meets his relatives, goes to the theater, or goes to see an operetta or an opera almost every night. The apartment, which he rents downtown, is equipped with Internet and a fax machine too, so he can arrange his routine work at home.

My paternal grandfather, Farkas Vilmos Molnar, was born in 1869 in Veszprem as Volf Vilmos Weisz. His father, Samuel Weisz, was a tailor assistant, his mother, Mari Weisz, nee Muller, was born in 1838 in Papa. I don’t know anything about my grandfather’s parents. I don’t know much about my grandmother’s parents either, but it’s there in a document that her father was Farkas Muller and her mother Netti Gerstl.

I don’t know much about my grandfather’s youth. I only know from the documents that between 1884 and 1887 he was an apprentice of Ignac Kohn, baker and confectioner master in Papa, and in the meantime he went to the industrial school in Papa. Then he served in the Hungarian Royal 17-infantry regiment as a soldier for twelve years and three months, and because he served ‘fairly,’ he was entitled to wear the ‘jubilee medallion.’ [Editor’s note: This of course doesn’t mean, that he was a soldier all this time, but the effective service was four years and for eight years he was a reservist] This is written in his demobilization papers he got from the military in 1911. In World War I he wasn’t called up for military service anymore. In 1896 he magyarized his name to Farkas Vilmos Molnar. He got married in 1897, and at that time he already lived in Budapest. According to the marriage certificate he was a baker’s apprentice.

My paternal grandmother, Roza Polnauer, was born in Enying in 1873. Her father was Tivadar Polnauer, a shoemaker’s assistant, her mother was Maria Hoffmann. I don’t know when they moved to Budapest, but at the time of the wedding the Polnauer family already lived in the same street. Before her marriage my grandmother had probably been a maid, too, because her employment card was issued by the Papa trade authorities on 25th August 1896, based on the maid’s card, also issued in Papa in 1892. She needed the employment card because between 25th and 30th October 1896 she worked as a knitter’s assistant at Samu Weis’ in Vagujhely [today Slovakia]. Her salary was 8 forints a month and full board. According to her marriage certificate she worked as a stockings knitter.

One year after she got married, in 1898, my father [Miklos Molnar] was born, and three years later my Aunt Margit [Rona, nee Molnar]. From then on my grandmother was a housewife. I only know about her that she was sickly all her life. I think she must have had quite a difficult life. They say that she was a very sweet woman; my father loved her enormously. They must have moved a lot, because the places where they rented an apartment are recorded.

Though my grandfather had learned confectionery, too, he was mainly a baker. He was a stubby, robust, very strong man, and he loved the girls. It seems that the situation in Hungary must have been very bad; he didn’t have a job, so in 1901 he immigrated to New York. I have found the money-orders with which he sent home sometimes 5, sometimes 10 dollars from New York, which was a big amount at that time. He was there for two years. When my younger brother was last in New York, he went to Ellis Island and looked at the records, and he found my father’s name there, too. He was in New York throughout and he worked as a baker. Then he was homesick and he came home. I don’t know details like where he worked and what exactly he did in New York, nobody ever talked about that. But I suppose that he worked as a baker. I know this only because I found the money-orders among the family documents. After he came back from America, he worked as a baker.

After World War I he opened a small shop on Vorosmarty Street no. 51, where they sold all kinds of trifles, but especially candy. This was a tiny little shop, and for a while they lived off it. At that time they lived on Szondy Street. I know this because my father told me that there was a statue nearby, on Ferdinand Square, I don’t know whose statue that was, but I know that they used to climb on it when they were small children.

In 1929, at the age of 56, my grandmother died. She was just on holiday. She had serious diabetes, and she went into a coma and instead of giving her sugar, they gave her insulin. So when I was born, my grandmother wasn’t alive anymore.

They had the small shop on Vorosmarty Street for quite a long time and at the beginning of the 1930s or perhaps already at the end of the 1920s, I don’t know exactly when, they opened the shop ‘Vilmos Molnar and Co.’ on Thokoly Street. The sign read ‘MOLNAR SWEET-SHOP CANDY.’ The associates were my father and my father’s brother-in-law, Janos Rona. The shop functioned so that they bought the goods from candy-makers and passed them on to retailers. They were in contact mainly with small factories. This is how we were in contact with Vilmos Anesini, who had a candy factory on Thokoly Street no. 8. He played an important role in our life later.

The business prospered, and later they opened another shop on Thokoly Street no. 8, too. It was worth opening a second shop relatively close, because this is a very busy place. It was opposite Keleti railway station, it was a very good place, a great place. They opened the wholesale section in the courtyard of Thokoly Street no. 14, and as a matter of fact that was the big business, which made them prosperous, not the two shops. My uncle traveled to the country, and my father was on good terms with the people in Pest. They mainly traded lollypops and candy. There were all kinds of other things too, but these were the big things.

At that time my grandfather didn’t do anything anymore, he only went to visit girls. My grandmother had died long before that. I was only a small boy then, I only remember that he lived with us on Muranyi Street, and he drank one liter of milk every day. He seemed an old man to me, but he was a very robust, strong man. He didn’t care about his grandchildren at all. I don’t even remember if he ever caressed me. I remember that at seder he hid the afikoman. He always hid the matzah under his hat, my younger brother Peter looked for it, and when he found it, he always asked my grandfather to take him to the English Park.

So in 1898 my father was born. He went to elementary and middle school. After middle school they made him a confectioner’s apprentice. Later he became a confectioner master. He took his confectioner’s master exam on 18th December 1939 in front of the examining committee. He was a soldier during World War I. He was a patriotic Hungarian, and he was very proud of being a soldier. He didn’t tell me World War I memories, but I know that it wasn’t bad for him there. He wasn’t in a place where there was a lot of shooting. I don’t know at which company he was, I only know that he wasn’t on the battlefront. He was a simple soldier, he had no rank. He was such a big Hungarian that in 1938 he wrote an article, which was published in the sweets trade professional newspaper. I don’t remember it exactly, but he wrote about how Jews should love the country, and that they should be rather Hungarians than Jews. Later, when I got smarter I thought about this, and I couldn’t understand how one could be such a big Hungarian, but somehow we never talked about this. In Australia I sometimes pulled his leg a little bit because of this.

Despite of the fact that my father had only completed middle school, he was a cultured man. He educated himself. His spelling was always perfect. He never made any mistakes. He had more than a thousand books, all kinds, but especially literature. For example, he very much liked Marai [Marai, Sandor (1900–1989): Hungarian writer and journalist. After living for some time in Italy, Marai settled in the US. Largely forgotten outside Hungary, his oeuvre has only recently been ‘rediscovered’ and republished in English and German, and is now considered to be part of the European Twentieth Century literary canon.], Jokai [Jokai, Mor (1825–1904): Hungarian dramatist and novelist. He was a great romancer, and his novels are widely known and popular among Hungarians.] and Kalman Mikszath [Mikszath, Kalman (1847–1910): Hungarian novelist and politician. Many of his novels contained social commentary and satire, and towards the end of his life, they became increasingly critical of the aristocracy and the burden that he believed it placed on Hungarian society.]

One could tell from his library that he was a big Hungarian. But the world literature was on the shelf as well. He loved Balzac, Don Quixote by Cervantes, and he had all the books of Lin Yutang. [Yutang, Lin (1895–1976): Chinese writer, essayist, critic] He loved poetry. Although he didn’t subscribe to the Nyugat [Editor’s note: The Nyugat (West) was the most important Hungarian literary and critical journal in the first half of the 20th century], he read Kassak [Kassak, Lajos (1887-1967): avant-garde Hungarian writer, poet, literary translator and artist], Kosztolanyi [Kosztolanyi, Dezso (1885-1936): Hungarian writer, poet, literary translator and journalist.] Margit Kaffka [Hungarian poet and novelist]. He loved Ady [Ady, Endre (1877–1919): poet, one of the most important poets not only in the 20th century but in Hungarian literature in general.] He had all of Ady’s poems and all his writings.

My father subscribed to the Elet es Tudomany [Life and Science]. I don’t know if this existed already at that time, but he subscribed to a magazine like that. And I saw Oszkar Jaszi’s paper, the Huszadik Szazad [20th Century] at home too. [Oszkar Jaszi (1875 –1957): leader of the Hungarian civil radicalism. He considered the Hungarian Socialist Republic the ‘new Middle Ages.’ He left the country at the end of April 1919, lived in Vienna until 1925, and then he immigrated to the United States. The Huszadik Szazad was a social science magazine, founded by Oszkar Jaszi. He was also its editor for two decades.] He liked Oszkar Jaszi very much; I remember that he had all of Jaszi’s books, too. I also read all of these, but not then, only later in Australia, where I have quite a nice sized library. Jaszi was a clever man, his book about the dissolution of the Habsburg Monarchy, what a book that is! But he also wrote what one should do, that one should make a federation in the Carpathian Basin [Editor’s note: The book by Jaszi mentioned here was first published in 1929 in Chicago.]

Otherwise my father wasn’t involved in politics actively, he was only leftist. He wasn’t a member of any party, but in his soul he was a social democrat, he voted for them. He liked to read the Magyar Nemzet [Hungarian Nation], which wasn’t such rubbish heap as now. [Editor’s note: Magyar Nemzet is a major Hungarian newspaper. The original, moderate conservative daily was founded in 1937.] It’s true that the Nepszava [The Voice of the People; Hungarian social-democrat daily founded in 1877] was the paper of the social democrats, but the Magyar Nemzet wasn’t bad either. And we shouldn’t forget the fact that he was already a capitalist at that time. I think he had been a trade union member only when he worked as a confectioner, but later as a shop owner he wasn’t anymore. But there wasn’t a trade union for shop owners anyway.

He had very many friends, but only three to four who were his very close friends. One of them was Vilmos Anesini, who hid us, then Oszkar Koves and Jancsi Reich. These were all in the candy business, in retail or in wholesale. Besides Anesini all were Jewish. My father liked to go to the café where he talked with his friends. And he also used to go and play tennis, and they went to soccer games every weekend. My father was a big MTK supporter. When he was young he also played soccer in some confectioner’s team, later he was a referee at games between craftsmen teams. [Editor’s note: MTK, the Association of Hungarian Sportsmen was founded by gymnasts in 1888. It came into being mainly due to the fact that the Hungarian sports associations didn’t employ Jewish sportsmen, so it gradually became the association of the Jewish middle class. (Source: Magyar Nagylexikon)]

Of course the café and the game was a man’s pastime, as was usual at that time. And then every weekend they played cards, there was a family card party, the men played as well. My mother didn’t play cards. But they went to the theater, to the operetta or opera together. Sometimes they took me along, too. My biggest experience, which I remember, was that we went to the cinema or to the theater, and afterwards they took me for dinner to the Savoy or the Emke. Lantos and Karady performed there, they were the big stars of that time. It was a huge experience for a teenage boy to see them. [Katalin Karady (1912–1990) was a celebrated movie star in the 1940s. She emigrated to the West in 1948.] But for example my father didn’t really play with me.

My father’s younger sister, my Aunt Margit was born in 1901. She also completed middle school, and then she learned stenography and typing. In 1924 she married Janos Rona, who later became an associate in our shop. He went to the shops in the country and sold the goods there. He was a cute nice man, the typical traveler who was always in a good mood. He was very good with his hands, he made me toys. In the shop, Margit was the accountant; she managed the office and the warehouse. True, that she had only finished four grades of middle school, but she was an intelligent woman. Their only child, Bandi [Endre] was born in 1925, and he graduated from Bocskai high school in 1943.

Janos Rona didn’t survive the war. He fled from the work service 1, he hid, and he died during an assault in 1945, a bomb killed him. When we found out that the garage where he had been hiding was hit, my father, Bandi Rona and I went to the Kerepesi cemetery with a pushcart to take him. They carried the dead there. The bodies lay in an open grave, my father climbed down into the grave, he looked for him, and he noticed his socks. He recognized him that way. On the way home Bandi stepped on a mine, which exploded. He got seriously injured, we didn’t. 

After the war Margit didn’t remarry, she raised Bandi, who graduated from university after the war and became a mathematics teacher. He got married in 1950. His wife, Agi [Agnes] Kreisler was born in 1927 in Budapest; she was liberated from Mauthausen 2 in 1945. She also graduated from university, but I don’t know what kind, and I don’t know what she does. Margit was ill many times, she had diabetes, asthma too, and she died in 1968. She was a sweet woman, I loved her very much.

Bandi and Agi had a child, Marta. Marta and her daughter Niki live here in Pest. Marta married twice, she didn’t go to university. I don’t know much about her. We didn’t get together with her too often. Bandi was at our place in Australia for a month at the beginning of the 1970s. But he never thought about emigrating. He wasn’t that type. He wasn’t that healthy either, and he died in 1976. He had heart problems. Agi has already passed away, too, in 1988.

My paternal grandfather, Mor Katz, was born in 1877 in Hajduszovat, and died in Budapest in 1952. He was a painter. My grandmother, Amalia Pollak, was born in 1880 in Vekerd, and she died in 1954 in Budapest. They got married in 1901 in Darvas. They had five children, all of them were born in Berettyoujfalu, and then sometime in 1913 or 1914 they moved to Budapest. My mother was born in 1902, then Marci [Marton] was born in 1904, he died during the war in 1945. He was hiding in a garage, and a bomb hit him. Marci had a daughter, who lives in Hodmezovasarhely, but we don’t keep in touch. I think she had a quarrel with Mom.

Then Bandi [Andor] was born in 1906, but he also died in 1945, he was hiding in some attic, and the poor thing burned to death. Rozsi was born in 1908, she was very sickly, the poor thing, she had heart problems since her childhood. She died in 1962. Her first husband was killed during forced labor. He was a very neat, nice man, I remember him well, his name was Jozsef Berger, and he was a kind of a poet, a writer. I don’t think that anything he wrote was ever published, but there was a journal-like copybook, in which he wrote the poems, I have it at home. He died in Bor 3. Then Rozsi – perhaps in 1951, when I wasn’t at home anymore – got married again, to a man called Dezso Schon. They didn’t have any children.

After Rozsi, Kalman was born in 1910. Kalman became a furrier; he had a prospering shop on Kossuth Lajos Street. The shop is still there, now his daughter runs it. Kalman magyarized his name to Koves sometime in the 1930s. He was first drafted into forced labor in 1939, and they let him home at the end of 1940. Then in 1941 they drafted him again. In 1942 he was wounded at the Don Bend, the Hungarians left him there. The Russians saved his life; they took him to the hospital. They healed him, and then they took him to Siberia, from where he came home at the end of 1947. He continued the furrier trade. He opened a shop again. In 1950 he married Gabriella Schneitzer. Gabriella, her sister and mother spent the Holocaust partly in a Swiss protected house, partly in hiding, but her father died in Mauthausen.

They had two children, Tamas Koves and Judit Koves. Tamas has a daughter, who is called Sandra, and Judit has two daughters, Andrea and Szilvi. They live here in Hungary. They observe Jewish traditions just the way we do. The grandchildren even less. They know that they are Jews, and that’s all. I don’t know what I am either. I think about this very much. What on earth am I? Hungarian? Australian? Jewish? I don’t know.

My mother only finished elementary school. They were extremely poor. My grandmother was ill all the time; my grandfather was never at home. He was a painter. My grandmother raised her four younger siblings: one girl and three boys. My grandfather was a careless man; at least they told me so. 

My parents met because they lived in the same house on Vorosmarty Street. My mother was a very firm person, she was a giant. If I think of what she went through, what she survived. After getting married she gave birth to two children, and she was a housewife. Sometimes she went to the shop to help, at Christmas or Easter when it was busier. When I was born the Molnar and Co. shop already existed, and we lived on Thokoly Street no. 12, in a rented apartment. I don’t remember much from the time I was a little child, only that I lived in a loving and warm milieu.

I remember that when I was a small child my mother took me to visit different relatives, who made a big fuss about me, which I was quite bored of. In any case it showed that they loved me. My favorite pastime was when they took me to one of the two shops or to the warehouse, which was close to our apartment. One of my earliest memories is the death of my second cousin, Marta Rona, who died at the age of 12, of meningitis, as far as I know. I remember what a horror and confusion there was, and Bandi Rona comforted me. Otherwise I only have good memories from my childhood; thank God I can only say good things. It was a closely knit family and everyone loved each other very much. I don’t say that there was never a loud word, because there surely was.

I grew up in really safe circumstances, and we always had everything we needed. I can’t say that there was luxury, but we had everything in the world. Always the best of food and plentiful. And we were in a very close relationship in the family, and not only with the immediate family, but also with the aunts, uncles and grandparents. And with both branches, the Rona branch and the Molnar branch. My cousin Bandi was like an older brother to me. He had quite an influence on my musical and literary interest. I went to the opera with him, he got me used to reading, he was a kind of a model for me. He was six years older than me; he was already a scout, when I was a cub. [Editor’s note: The scouts between 8-12 years old were called cubs]. We lived close to each other, too. Every Friday evening there was a family dinner, at which the Rona family also participated, and it was always at our place. It was never at the Rona’s because they only had a one-bedroom apartment. They stayed in this apartment throughout, though they were as wealthy as we were, since they were my father’s associates.

Our apartment on Thokoly Street was about 120 square meters. There were two bedrooms, a living room, a hall, kitchen, bathroom, toilet, a maid’s room, and a balcony overlooking the street. In the maid’s room a maid stayed. She cleaned, did the laundry, ironed and did the dishes. She didn’t have to heat, because we had central heating. My mother cooked, did the shopping and bossed everyone about. We were well off. We didn’t have a car or motorcycle, but we could have had one. My father didn’t want to buy one. His friends had a car. We always went with that on excursions or somewhere. We used to go out at weekends, to soccer games. My father was a supporter of the MTK and I was a fan of the Ujpest. [Editor’s note: The UTE is a sports association, founded in 1885]

In 1939 the family moved to Muranyi Street, to a three-story apartment. This was a bigger and nicer apartment, and there my grandfather lived with us, too. He moved in with us then. We had one room more than in the previous apartment. We lived there until 1942, and in that year my father bought a house in Zuglo. The plot was about 5000 square meters, and the house was about 100 square meters. Three rooms, a hall, bathroom, kitchen, maid’s room, big cellar and a balcony. There we had two maids, they lived in the same room, they were sisters. I don’t know why we needed two maids, my poor mother was often nervous. But she wasn’t in poor health, she was never sick. I had a governess too, a young German lady. During the war I almost knew German better than Hungarian. The governess lived with us, she slept in the hall. She had Hitler’s picture posted in her wardrobe. That’s why my mother fired her. I don’t know how this governess got to Hungary and how my parents found her. I had almost forgotten German completely, but when I was in Berlin not so long ago, I spoke German like a German. If one is obliged, it comes back. My vocabulary is very small, though.

The ones who lived on Thokoly Street were mostly Jewish. I remember the Deutsch family. Deutsch was a tailor; we were on very good terms with them. They had a daughter, Eva. On Muranyi Street there were only a couple of Jews, I remember the Reichs. This isn’t the Reich family who were my father’s friends. They had two daughters; Bandi Rona dated one of them. We had no contact with the non-Jews; we didn’t talk with anyone who wasn’t Jewish.

We were still living on Thokoly Street when I started going to the Bethlen Square Jewish elementary school, which was about a kilometer away from our apartment. Usually I went on foot there and back, and during these walks I first encountered anti-Semitism. Some ragamuffins used to bother the Jewish children, shouting abusive words, like dirty Jew, stinking Jew etc, and I learned at once that because of being Jewish I was different from the other Hungarian children. We never came to blows, and later I didn’t have any other personal experiences, because I went to the Jewish elementary school, then to the Jewish high school, and this diminished the chance of anti-Semitic affairs. Moreover my family gave me a feeling of security. If my father was there, I wasn’t afraid. Of course there was the entire era, the newspapers, the radio, everything. I started to feel fear for the first time when my father was drafted into forced labor. Of course, when the Germans came in I was afraid. I remember that once my father showed me in the cellar of our house the brick I had to take out, behind which the Napoleon coins were hidden. This was a very frightening experience for a 13-year-old child.

Nobody in the family was religious. At Yom Kippur we fasted, we held the seder eve, I had my bar mitzvah at the Bethlen Square synagogue, but not exactly when I was 13, because the Arrow-Cross men 4 were here at that time, only after the liberation in 1946. Jancsi had a bar mitzvah too, in Australia, but Peter for example didn’t have one. Neither my grandfather, nor my parents used to go to the synagogue. I went, because at the Jewish elementary and the Jewish high school it was obligatory to go on every Saturday. We were never kosher. There were thousands of other Jewish families like this.

I was quite a diligent pupil at the elementary school, with all excellent grades, but I didn’t really like school. I hated especially the religious subjects and I hated that on every Saturday morning and on all the Jewish holidays I had to go to the synagogue. I had brains, at high school I only had bad grades because I didn’t study, but in Hungarian and English I was always good there, too. I hated mathematics and physics. I became a cub quite soon. The Bethlen Square School belonged to the Kiss Jozsef scout troop [Jozsef Kiss (1843-1921) was a Hungarian poet], I was about seven to eight years old, and I was a cub. I loved that. We went on excursions and we camped.

I started reading very early and I read very much. First I read the westerns and detective novels, which were gradually followed by better and more serious literature as I was getting older. When I was ten I had already read most of the classical literature, not only Hungarian, but also the French, English and German masterpieces in translation. The books were from my father’s library, bur he didn’t tell me what to read. I was a voracious reader. They didn’t need to recommend anything to me. I had very few friends, and though I was on good terms with my classmates, I wasn’t really close to them.

Then followed the Abonyi Street Jewish high school. I might be partial, but there weren’t teachers like there anywhere else. I didn’t like mathematics, though my teacher was very good, I still didn’t like it. I was better at the humanities. I hated mathematics and physics. I always just somehow passed these two; regardless of this I liked the teacher because he was sensational. He didn’t like me, but he didn’t make me feel it, he was a really good teacher. He tried to make physics and mathematics interesting. I liked English, history and Hungarian. I only learned foreign languages – English and Latin – at school I didn’t need any private lessons. There were three English classes a week and I didn’t only do the homework, but I also read in English. I read Shakespeare in English when I was 12-13 years old. I had a very good dictionary; everything I needed was in there.

In high school there was a literary and debating society, but I wasn’t a member of that. I rather went in for sports. I went in for very many sports. I played soccer, ice hockey, handball and basketball. These especially at school, at the Jewish high school. I don’t remember how I started ice hockey. And the equipment for that wasn’t cheap either, but for these kinds of things there was always money. If the school team needed a ball for example, my father bought it and took it in. But I mainly played soccer. I played soccer day and night. I was the goalkeeper of the school team. When I was a 6th grader I was already a goalkeeper in the school team, which was mainly composed of 8th graders. Then in 1946 I had poliomyelitis, my arm became paralyzed, and from then on I was a left back.

So I was busy. First of all there was an excursion with the scouts every weekend. But at that time not with the Kiss Jozsef scout troop anymore, but with the Eotvos scout troop, because the Jewish high school belonged there. We had a patrol meeting once a week, and there was also the basketball and handball, so I was busy. And I read, too. I didn’t really have friends at high school either; I sometimes hung out with my classmates.

In my childhood I got very many presents. For my birthday, but sometimes even when there wasn’t any special occasion. I had everything. I had a Märklin, narrow-gage railway, lots of tin soldiers [Editor’s note: Märklin is a metal construction toy known all around the world and manufactured in Göppingen, Germany, since the end of the 19th century]. Then what I liked very much was puzzles. I also got lots of books. When I was younger I got hardbacks, which could be folded out, and I built very good houses and castles out of these. But I was quite a withdrawn child. I played alone even with toys like the tin soldiers. I only got a bike later, after 1945, because when I was small my parents were worried about me and didn’t buy me one. I learned to ride a bicycle on my own, and swimming, too. I went to the indoor swimming pool with Bandi, someone threw me in the pool, and I learned to swim. I didn’t go to these places with my parents; we were very independent.

I loved to go to the cinema and to the theater. Especially to the theater. I liked to go to the cinema, too, but not as much as to the theater. I was about nine or ten years old, when I first went to the Opera. Bandi Rona took me, and then my Aunt Margit bought me an opera pass, with which we could sit on the third floor. The first opera I saw was ‘La Bohème’ [Opera composed by Giacomo Puccini in 1896]. I would have liked to study music, too, but the war intervened, and then I couldn’t because of my paralyzed hand. I went for solfege to Anna Kurtag; she was Gyorgy Kurtag’s mother. [Kurtag, Gyorgy (b. 1926): contemporary Hungarian composer]. I wanted to become a conductor, but it came to nothing. My father also liked music, but he went to the opera with my mother three times a year at most. He wasn’t such a music fan as I was. When Peter was small, they didn’t really take him. Later, when he was eight to ten years old, then they took him, too, or he came with me, or he went to the cinema with the maid. At that time I already went with my scout comrades, they all liked music, too.

We went on holiday to Zebegeny twice every year. We never went to the Balaton, and we never went abroad either. I was on a holiday at some distant relative’s two times. They had a very nice daughter, who played the piano well, and she had the music of all the hits of the time. The entire family perished in Auschwitz. In Zebegeny we always went to the same place, to a farmhouse. This wasn’t in the village, but a kilometer away via Vac, in the middle of a beautiful forest, a ranch. We rented the entire house, the owners didn’t live there. It wasn’t only us, the immediate family, there. My mother’s sister Rozsi was there many times, Jozsi Berger was also there a few times, and the Rona family, too. We usually spent two months there, we were there in June and July, but when Peter had tuberculosis we were there all summer.

Peter caught pulmonary tuberculosis at the age of four or five, from a relative from Marcal called Muller, and the doctor said that he had maximum six months left. Then my mother took him to Zebegeny, and fed him with vegetables and all kinds of healthy food all day long. He rested a lot, my mother told him stories all the time, and somehow he got well again. Then, in 1954 he fell ill with tuberculosis in the kidney. The wanted to operate him, until they found out that he had tuberculosis in both kidneys, not only one of them. Streptomycin was invented in the west at that time, and then they wrote me to Australia, that this cure-all existed and that we should try it. I got hold of it, and sent them the Streptomycin, so Peter was the first one cured with this in Budapest. In the meantime Peter did a lot of sports. He went for check-ups to the Alkotas Street Sports Hospital all the time, where he was told that if he had no symptoms for five years, then he could consider himself cured of tuberculosis. And he is still alive: he is 69 years old.

When the 2nd anti-Jewish law 5 took effect, they didn’t take the shop, and we didn’t need a Strohmann 6 either. Maybe because my father had been a soldier. This candy thing was a fantastic business: in 1942 my parents could even buy a house. My father had never been drafted into forced labor, and when he was first drafted to Nagykata he ran away at once. From then on he was in hiding. So until the fall of 1944 this wasn’t a problem. The situation with Janos Rona was the same.

Then when in October of 1944 the tzores [Yiddish for troubles] started 7, Vilmos Anesini offered us to go to their place, and that he would hide us. Moreover my mother was pregnant with Jancsi at that time. They were so nice that his wife Bozsi [Erzsebet] registered my mother in her name, so that when she would need to go to the hospital, she would give birth as Mrs. Vilmos Anesini. Not many people did something like this at that time. Vilmos Anesini was my father’s best friend. He was a real gentleman. He was wealthy, he liked to live, he was a kind of a bon vivant, and he had racehorses. He and his wife were Catholics. From October 1944 until the liberation, which happened in Zuglo on 4th January [1945], they hid 13 persons, my father, my mother, me, my brother Peter, my Aunt Margit, Aunt Gyongyi [Janos Rona’s sister] among them, in the cellar of their house. In the cellar there was a separate toilet. We were hiding there, when they lodged German officers there. The advantage of this was that the Arrow-Cross men didn’t come in here. Of course the Germans could have noticed something, but we were lucky. I’m going to give their names [the Anesinis] to Yad Vashem 8, so that they can put them on the list, too. I should have done it a long time ago.

After the war the Anesinis divorced. Boske married one of the men they had been hiding; Vilmos married a woman called Mimi. From then on he had an awful life. After the liberation they took everything from him 9. When they took his factory, he got hold of some job. At the horse races there is a man who measures the horses. This was his job. The villa remained, it became Bozsi’s, and because she was very religious, some nuns lived with her, and when she died she left the house and the plot to the nuns.

In 1944 my grandfather was also hiding. He didn’t come to Zuglo [residential district on the Pest side] with us, I don’t know why. He was somewhere in the 7th district, maybe some woman hid him. On 3rd January 1945 he set off for Zuglo on foot, to come to us. He knew where we were. And as he was coming, a mine shrapnel killed him. My father found him there somehow, I don’t know how. Oh, yes, they found his wallet and his documents were there. He was 75 years old, but he was like an ox. If the shrapnel hadn’t hit him, I think he would still be alive.

Liberation came. I had never had such a disappointment before and ever since than when the Russians came in. I was waiting for them like for the Messiah. And when these…I don’t want to say, animals, because animals don’t behave like this. They were terrible people. My poor mother was standing there, seven months pregnant with Jancsi. A Russian idiot came in; he pointed a submachine gun at my mother, because she was wearing a blazer with gilded buttons. Bourgeois, bourgeois, he said, and wanted to shoot her. I stood in front of him, and then they wanted to fuck me, because they thought I was a girl. Then my father took my dick out, and showed it to them.

Despite this my father gave his vote for the communists at the first elections. He said that a Jew always had to give his vote to the left. But later he was also of the opinion that one couldn’t live in this country.

My fathered opened the shop. There wasn’t any merchandise of course, because the shop had been robbed. Among the stolen merchandise there was licorice, which was wrapped in bay leaves so that it wouldn’t go bad. They took the licorice, but they didn’t take the bay leaves, a sack full of bay leaves was left there. My father packed the bay leaves in small bags and he sold that. It’s amazing how many people wanted to buy bay leaves. A long queue stood in front of the shop. Then he got hold of Mauthner seeds from somewhere. This was a famous seed merchant. [Mauthner, Odon (1848–1934): seeds trader, gardener, horticulturist, who wrote about horticultural issues]. He got hold of pepper, tomato and all kinds of seeds, and he sold that. Then he got several rolls of silk, and he sold that. Later the candy makers started to make lollipops again, and that was a great article. My father and my Aunt Margit ran the shop. Slowly the factories started to work again, and in 1946 when the new forint was introduced 10, they printed a price list, and on it there were sweets like this: milk toffee, frutti, candy filled with rubbing alcohol, rum drops, orange drops, assorted drops, crumbly sour candy, grillage, Christmas fondant, sour candy, mint candy, silk candy. On the price list there was a greeting, which went like this:

Dear Customer,

The mailman knocks on your door and brings you the first candy price list in forints. We present ourselves again to our dear old customers, most of whom we have been serving for 20 years already. This little note is also a death-notice because my father, Vilmos Rona, and my brother-in-law, Janos Rona, whom you all knew and valued, died during the siege. We have lost irreplaceable colleagues with them. But life goes on, and we present ourselves to provide our dear customers with sweets again. We attach great importance to serve you to your satisfaction as we did in the past. If a fall in the prices of sugar occurs in the meantime, we will put cheaper prices on the invoice. We will ship with cash on delivery, the shipping costs and the production price of the packing will be paid by the customer.
Respectfully yours,
MIKLOS MOLNAR AND MRS. JANOS RONA

The shop operated until the nationalization 11. The nationalization happened in 1948, they didn’t even allow my father to go back to get his hat.

In the meantime I continued to go to high school where I got in contact with the Shomer 12. To tell you honestly, I wasn’t really interested in it. It was boring, too; it wasn’t as interesting as scouting. I only went there because I had had enough of this and I wanted to immigrate. I was in the 7th grade of high school at that time. They asked me if I wanted to go to Israel. My parents wanted me to go to Australia, but I answered that I wanted to go to Israel, and I thought that if I went there I would decide where to go.

The condition was to take with me three 13-14 year old children, two boys and a girl. They told us where to go in Sarospatak. This was in May 1949. We slept in Sarospatak all day long, and when it got dark we went to Czechoslovakia. As we crossed the border we were caught at once, the Slovakian policemen caught us. They took us to the lock-up in Kiralyhelmec [today Slovakia]. We were locked up there for four days, but we didn’t have a very hard time. Kiralyhelmec is a small village, and the local Jews found out that we were there and they brought us blankets and food. Then they gave money to the gendarmes and they let us go.

I was standing there in Kiralyhelmec with three children. The Jews from there told us to get on the train and go to Kassa [today Slovakia] and that in Kassa someone would wait for us. They arranged for someone to wait for us there. They bought the tickets and we got on the train. When the control came on the train, I hid in the toilet, and they didn’t check the children. I wasn’t caught. We arrived in Kassa, and there was really someone waiting for us there. The person in question took us to the Agudat 13, where there were around 100 Jews, who also wanted to immigrate. There was a big courtyard and there were rooms. We were there for two or three weeks, and then they told us that there was a transport. We got on the train and went to Pozsony [today Slovakia].

In Pozsony they were already waiting for us. The next morning we got on a bus and we smoothly went over to Austria. In Vienna they took us to the Rothschild Hospital. They used that as a reception center, the Hungarian Jews also went there, and they waited there to go somewhere: America, Canada, Israel. When we arrived, the Rotschild Hospital was full; there was only room in the corridor. This was a big Jewish hospital, with several buildings. The three children soon left for Israel, I haven’t heard from them ever since. I don’t remember their names either, only their first names. We had discussed with my parents that I would wait in Vienna and that they would come after me. I waited and waited and waited. They were supposed to come with a transport just like this. That was the last transport, and it was caught.

Peter Molnar’s account of the years when Thomas Molnar wasn’t in Hungary anymore:

From the time that Tamas had immigrated the only topic in the family was when we would follow him. In 1949 we made an unsuccessful attempt. A smuggler took us over to Czechoslovakia without any problems. We waited there in Kassa in a pension for two to three weeks, for which we partly paid with our own money, and we also got some money from the Jews there. Until then they had given the refugee status to every Hungarian and let them go to Vienna. One day they put us on a train, telling us that we would go to Vienna. But in the meantime Slansky fell and the politics changed. [Editor’s note: Czechoslovak politics really changed with the communist takeover in Hungary in 1948, but the imprisonment of Slansky only happened later, in November 1951. Rudolf Slansky was the secretary-general of the Czechoslovak Communist Party from 1945, then – just like Laszlo Rajk – he fell victim to the fight for power within the Party.] The train didn’t go to Vienna, but they took us back to Hungary. This train was full; there were at least 600 people on it. They put us up in Mosonmagyarovar. My younger brother, my mother and I were allowed to go home the next morning. My father came to get us a couple of days later. They didn’t make a big deal out of this.

The second emigration happened so that in 1950 my father met a man called Davidovics who smuggled people. By then he had smuggled 13 families successfully. We talked with them on the phone and they told us that everything had taken place in order. Davidovics told us that that was going to be his last trip, and that he was going to take his family, too. Then my father said that if he was going to take his own family, he would trust him completely. In order to be able to sell the house on Torokor Street, my parents rented a house on Matyasfold for a couple of weeks and we moved out there.

One day a covered truck came, there were 15-16 people on it, and we set off. Davidovics’ family was up there, too. This was an AVO 14 truck with fake papers. Outside the town Davidovics changed into a uniform and we went towards the border. On the way they stopped us several times, but we went through all the identity checks. The children got a sleeping pill, so that there would be silence. We arrived at the border, and there was an identity check there, and we went through that, too, and we went on towards no man’s land. Two border guards with machine guns noticed the truck from somewhere, and they wanted to stand in front of it. Davidovics didn’t stop, and they started to shoot. Davidovics stepped on the gas and he almost hit the two border guards, but there was mud on no man’s land, and the car stood in the same place, because its tires were spinning round, as he gave too much gas. Davidovics got frightened, jumped off the truck and they shot him dead at once. There was silence for a while, then cars came and took us to Rajka where there was a very small police station. They separated the adults and the children there. Then they took us to Csorna.

From Csorna they called Kalman Koves to come and get Jancsi who was five years old at that time. I was 13, they didn’t let me go. From there we got to the prison in Gyor. I was there for six weeks with 18 juvenile delinquents, still separated from my parents. It wasn’t bad there at all, they gave me food and drink, nobody hurt me, and I didn’t experience even the smallest anti-Semitism on the part of these small urchins. From here they took us to Kistarcsa 15. They took my parents there, too, but I still couldn’t speak with them.

In Kistarcsa they put me in a cell with an agent provocateur, a man around 30. We got along very well, there weren’t any 13-year-olds tougher and slier than me. I knew at once the reason why I had been locked up with this man. So that they would find out everything about the people smuggling, about Davidovics, because this was a very serious matter. This guy didn’t find out anything from me. I was with him for a while, and then they took me to my father’s. There were 18 of us in a room, and there I got the best education ever in my life. There was an ex-minister, a doctor, a lawyer, all political prisoners, who talked about everything in the world.

Besides, there was a hearing every day, I remember that once they heard Szilveszter Matuska’s case. [Editor’s note: Szilveszter Matuska blew up the railway viaduct in Biatorbagy in 1931, just when the international express headed for Vienna arrived there]. There was a judge, a defending counsel, witnesses, so that time would pass. Maybe I came to like theater here. Then the time of my parent’s hearing came, and one day they just let me go home. My father got four years and eight months, and my mother three years and eight months. With a rather strange connection, with Onody’s help, my father got a very good place. [Editor’s note: Onody, Lajos (1920–1996): manager of the Café and Restaurant Company from 1949; about 350 catering establishments in Budapest belonged to him. He was successful thanks to his extensive relationship system and innovative personality. It also contributed to his success, that he employed and protected the confectioners and cooks who had been famous before the war, and were politically untrustworthy. After a show trial he was imprisoned for seven and a half years in 1964, and he was released in 1969 as a wreck. Not long before his death he was honored by Yad Vashem as a “Righteous Among the Nations,” because he had saved the lives of many Jews during World War II.]

This Onody was on very good terms with the Anesinis, they used to go to horse races and play cards together before. Then he became a very big shot, he was the director general of the Restaurant and Canteen Company, but he was a very decent man. He arranged that my father was appointed to the Prefabricated Building Blocks Factory, to run the canteen there. This Prefabricated Building Blocks Factory was a prison in fact, where the prisoners worked for free. It wasn’t a very strictly guarded place, there weren’t murderers there. My mother got to the women’s prison in Kalocsa, and she worked at the dressmaker’s shop of the prison.

In the meantime my brother Jancsi [Janos] got to the Jewish orphanage, which was on the Buda side of the Arpad Bridge. It really pissed me off that I had a brother whose mother and father were alive and he had to be at a place like this. I went to visit him every Sunday. I will never forget that once in the winter I took him on a walk, because they let him out for an hour. It was terribly cold, and I asked him what he wanted. He told me to buy him an ice cream. I bought him the ice-cream and I saw that, as we were walking on the street, tears were running down his cheeks. I asked why he was crying. He told me to buy him another ice-cream. I told him, ‘My dear Jancsi, I only have enough money to go home by streetcar.’ The kid was crying and crying. So I said that I would buy him the ice cream. I bought him the ice cream, then I took him back to the orphanage. He looked like a shabby mouse. I only had enough money left to buy one line ticket, there wasn’t any money left to change lines, so I had to go back on foot on the Arpad Bridge. I remember that I cried all the way home, because my brother was at the orphanage, my parents in prison, and because we were living in such a fucked-up world.

At this time I lived at the Koves’. Uncle Kalman was my father in place of my father, and Aunt Gabi my mother in place of my mother. This is why the real close family relationship remained with them until this day. My mother was first released from prison after two years and six months, in 1953. They let off one year for her. When my mother was released we moved to the Ronas’. This was a one-bedroom apartment, but it was quite big. They brought Jancsi home from the orphanage. My mother went to work somewhere, where she sewed children’s clothes. This much was the benefit of the prison: she learned to sew.

They let off one year for my father, too; he was in the prison for three years and six months. When he came out he came to live at the Ronas’, and he was appointed obligatorily to the METRO building site. He worked the night shift all the time, and he liked being there very much, because he could sleep all night long. He only had to take care that the freezing equipment wouldn’t stop working, because the tunnel would have collapsed. He did this for a while, but in the meantime he started something else too. He thought of himself as being a confectioner, but he didn’t really know much about it, because he was rather a merchant. But he had to earn money somehow. He had a close friend called Gyuri Berger, who was a manager at a candy shop on Kiraly Street. My father started to make coconut bars and grillage in the kitchen at home, and I took this to the candy shop on Kiraly Street at night, Gyuri Berger let me in, and he put it among the state merchandise. He sold it, and they split the profits. In fact we lived off this and not the salary. This went on for a while, then again with Onodi’s help my father got a small booth behind the EMKE [café] on Rakoczi Street, where he sold coconut bars and grillage. He did the same here, he partly sold the state merchandise, and partly his own. And then the emigration came in 1956.

In 1956 my parents and my brother had their passport and a visa for Australia. I didn’t have anything, because I was of military age. We didn’t even hand in a request, because that would have harmed the others. But I was a representative ice hockey player, and I had been abroad a couple times before too. It had been arranged that the team would go to play in Vienna in the winter of 1956. We planned that when the team was going to be in Vienna, my parents would come out, and I would stay there. In the meantime the revolution 16 broke out, and in November one of my mother’s cousins, Zoli Gyenes, came to say goodbye. At this time the border was open, there was absolute chaos. Zoli asked my father why Peter wasn’t going to go with them. Then my father told me that Peter should go with them.

In the meantime I finished elementary school, and I went to a trade school to learn the mechanic trade. Already while going to the trade school I got to the Food Industry Maintenance Factory as a repairman, also with Onody’s help, and in 1956 I was working there. I stole a piece of paper with heading from the office, and wrote on it that Peter Molnar had to go to Sopron to repair a bread kneading machine, because otherwise the bread supply of Sopron would be endangered, so he had to be issued a borderland pass, and I stamped it. [Editor’s note: The Hungarian borderland was formed the following way: they designated a 15km long, 50-500-meter wide  borderland in 1950 on the southern, then in 1952 on the western border, into which one could only enter with the authorization of the police or of the border guards. Only the border guards could enter the 50-meter borderland. They protected both areas with special security measures (mine blockade, barbed wire fence). The southern borderland was wound up in 1965, the western in 1969. As a result of these measures the towns in the borderland slowly wasted away, the mines of the mine blockade, which was established in order to prevent illegal border crossing, blew up the cattle of the inhabitants that got there by mistake; identity checks became regular and also the resettling of those who were considered politically untrustworthy. (Source: Jozsef Saad /editor/: Telepessors, Budapest, Gondolat, 2004; A magyar hatarorseg tortenete, http://193.6.238.67/belugy/tortenet/hatm)].

My biggest regret is that nobody ever asked for it. On 23rd November I put on my coat, and I put an iron saw in my pocket, because I had seen in a movie that someone cut himself out the train car with an iron saw. We set off with the Gyenes family, who had a daughter who was two or three years younger than me, from the Keleti Railway Station. The ticket-inspector stood near the train and shouted, ‘Emigrants, take your seats!’ We got on the train and it went to Sopron. We got off and there they told us to set off that way and that we would get to Austria. We somehow got lost, but we knew that we had crossed the border, we only didn’t know where we were. We decided to wait until morning and sleep in the haystack.

The Austrians came at dawn; it was very nice of them to come to gather the Hungarians every morning. They wanted to take us to the ‘Lager’ [German for ‘camp’]. We discussed with Uncle Zoli that this wasn’t good for us, and when we arrived at a small village where we saw a bus stop we hid behind a house. When everyone had left we went there, waited for the bus and got on it. We didn’t know where it was going, but it took us to Vienna. I exchanged my hidden American dollars. We went to the Rotschild Hospital, but we didn’t like that at all, there were terrible conditions there. We moved into some pension, and called my parents to tell them that we were there. The Ronas had a phone. On the next day my parents got on the train with their normal passport and came there.

We were there for three to four weeks, then my parents set off. They already had the ship ticket, which Tamas had sent, but I didn’t have my papers yet. I went to the Australian embassy and I asked for a permission to reside in Australia, and I got it within a week. I got on a ship in Genoa, because the Suez Canal wasn’t open at that time, and we had to sail round Africa. [Editor’s note: On 26th July 1956 Nasser, the president of Egypt, announced the nationalization of the Suez Canal. In answer to this English, French and Israeli troops attacked Egypt, and the traffic on the canal was paralyzed for half a year.] On 10th February 1957 I arrived in Australia.

Thomas Molnar continues his life story:

So, I got to Vienna, I lived at the Rotschild Hospital. The Jewish refugees gathered there, it was enormously packed, it was a hovel. I had money, because I had got some from the Joint 17, and my father had also sent me money with a smuggler, who lived off this. He didn’t only bring me money, but others too, and he got a certain percentage for it. There wasn’t any reason for him to steal it, because there wouldn’t have been any business anymore. I acknowledged receipt of the money on the phone. We had several phones, one in the apartment and there was one at the shop, too. Ever since I remember, we have always had a phone.

I was in Vienna for a month and I was well off. In the daytime we used to go out to an expensive café to play cards. We ate something, and we stayed there all day long. At night we went to the girls. I met Ervin Katz there, with whom we traveled together on the ship. He wasn’t a relative, only a namesake. He has been my best friend ever since. He is a successful businessman, a millionaire. When I heard that my parents had been caught, Jancsi Reich sent me a visa. He had to accept that I was going to go to his place in Australia. There was a medical examination in Vienna, because the Australians were careful so that someone with tuberculosis or something like that wouldn’t enter the country. I was very anxious because the traces of my illness could be seen, one of my arms was thinner than the other, but it couldn’t be seen as much as now. But that wasn’t interesting, I passed the examination.

The ship set off from Genoa, but I couldn’t go there by bus or by train, because the Russians had encircled Vienna. [Editor’s note: Austria, 1945–1955: At the conference of the Ministers of Foreign Affairs held in Moscow in 1943, the representatives of Great Britain, the USA and the Soviet Union decided to restore the national sovereignty of Austria. In April 1945 the Soviet troops occupied Vienna, and by 9th May the allied powers liberated Austria from the German rule. As a result of the Soviet-Austrian negotiations on 15th May the representatives of the occupying powers and Austria signed a state contract, which restored the sovereignty of the Austrian Republic with borders from before 1939. On 25th October the occupying forces left the country, and on 26th October they enacted the eternal neutrality of Austria.] So the Americans took us to Munich by plane, and we went to Genoa by train from there. We waited there for a week for the ship to set sail. The Joint gave us some money there too, we were well off there too, and it is a very nice small town. I ate Italian food for the first time there, and I liked it very much. The voyage lasted for one month. We bought a bottle of brandy before embarking, because we wanted to celebrate my birthday on the ship, but we drank it before that. On the ship we met Andris [Andras] Nagy, who became a professor; he went to America later and worked at the NASA. At that time we rarely met, but it also happened that we met here in Pest, we had organized it that way on purpose.

The ship was entering port in Perth; it was a long way by train to Sydney from there. I arrived in Sydney on a Sunday morning, and I went to live at Laci Reich’s. Because there were three Reich brothers: Jancsi [Janos], Laci [Laszlo] and Gyuri [Gyorgy]. Jancsi’s family was like my parents to me. He made candy abroad too. He died only recently, at the age of 92. Laci is also past 90, he is still alive. Gyuri is the youngest; he is also past 70 already. So I lived at their place for one or two weeks.

I got a job at once. I went to a biscuit factory, where I pushed the ready biscuits on a pushcart to the oven. I thought that I knew English, but I didn’t understand a word, and they didn’t understand me either. The Australian accent was entirely different from what I had learned. But in a few months I got into it. I worked at the biscuit factory for three to four months, and my salary was 4 pounds and 4 shillings. I could pay the rent from this and just enough was left for me to not die of hunger. It turned out that this was a child’s salary, because if I had been past 18, I would have gotten double for the same work. I lived in lodgings in the district of Sydney where the other Hungarians and the Jews lived.

Then I transferred to clerk work to a spare parts factory, where I got 5 pounds. That was in the city, the transportation was easier. The biscuit factory was way out, I had to travel a long distance. I was at the spare parts factory for about six months, and then I met Laci Adler, who had been my classmate at high school, on the street. He told me, ‘don’t be stupid, tell them that you are 21 years old, and they will be happy to get a worker.’ Fact is that there was an enormous manpower shortage in Australia, and they didn’t ask for any papers. I could tell them what I wanted. Laci Adler was packing merchandise at a company, which made tools for sheep-shearing. This was a huge business, because there was a lot of sheep. I went to work there and I got an adult’s salary, 8 pounds and 9 shillings. That was a lot of money. I was there for a few months.

In the meantime I played soccer at a soccer club called Hakoah. I didn’t take part in the Jewish public life, but I only got together with Jews. Everyone was Jewish among my friends without exception. The Hakoah was also a Jewish soccer club, but I only went there to play soccer, and only for two years. Otherwise I didn’t get together with those with whom I played soccer there. There was the Maccabi 18, and there was a dance every Sunday evening there, and we sometimes went there to dance. But not because they were Jews, but because there were chicks there, and it was for free.

For my next stop I must first tell you, that there was a family in Sydney, who were my father’s very distant relatives, Sandor Fulop and his wife Ilonka, and their daughters Yvette and Marta. This Marta married a man called Miklos Sved. Sved and Fulop were associates in a men’s garment factory. They treated me as their own child, I went there for dinner every evening. At that time I went to evening school, I had to get a high school certificate with supplementary examination, and when I got there at 9 in the evening they either waited for me to eat, or they set the dinner aside for me. Somehow it happened that they were looking for a reliable man at the factory, and they told me to work there. My work was mainly quality control. I assigned the work to the home workers and I received it and checked how they had done it, and I paid them.

I worked there and in the meantime I went out with a girl who was Yvette’s friend. I was madly in love with her, we dated for two years, her name was Julika Horvath. She was Jewish, but they converted. When that was over, I met my first wife, Zsuzsi [Susan] Kaufmann. When we met, Zsuzsi was 18 years old, she was just going to graduate. When I married her she was 19 years old. Zsuzsi was born in Budapest in 1937 as Zsuzsa Hoffenreich. Her father died during forced labor. Zsuzsi and her mother Lili were hiding with fake papers. In 1946 they went to the west and met Jozsef Kaufmann at a Lager in Germany; he had returned from Auschwitz and in 1946 he also went there. From Germany they went on together to Paris, they got married there and Kaufmann adopted Zsuzsi. They lived there for two years. Kaufmann worked as a tailor and they went to Australia from France.

Joska Kaufmann also had a garment factory, and he was in great competition with the Sveds. They made the same kind of clothes and they wanted to sell them to the same shops. The Sveds didn’t approve of me going out with Kaufmann’s daughter, so in the end I gave notice to them and I left. At that time we weren’t engaged yet, but we were going to, we had been going out for about six months, so in the end I went to work for Kaufmann. At that time I had already had some experience in manufacturing men’s garment, so at Kaufmann’s I became the sales manager. I sold the entire capacity of the factory, I went from shop to shop like an agent. This went on for quite a long time, meanwhile I got married: in 1956 I married Zsuzsi. Also in 1956 my parents, Peter and Jancsi arrived. They were already there at my wedding. Then Vivienne was born in 1958 and Ronny in 1959.

I worked at Kaufmann’s but I wasn’t very happy, there was a big cultural difference between us. Kaufmann was an unschooled person from Mateszalka, who made a lot of money and he couldn’t behave himself. In 1961 I parted with him for good and I left. I opened a clothing shop in Parramatta. This is a district of Sydney. I opened the shop on credit. The owner of the house also helped with not asking for rent for the premises for a while. I did this for one and a half years, but the shop didn’t go well. I went back to Kaufmann’s in 1963, but not to the factory. He had three shops and I managed one of the shops in the center of the city. I was there from 1963 until 1965.

In 1965 I left again, and went to work at a women’s wear factory, where I was a production manager until 1968. They made women’s clothes and I was a time analyst there. I measured how much time they needed to make something. Because it wasn’t like that that a woman made an entire dress on her own, but one sewed the pocket, the other one the bib, and they were on piecework. But I never wanted to remain in this trade; I always wanted to continue my studies.

In the meantime our marriage got ruined mainly because of my wife’s parents, and from 1967 we didn’t live together. From then on I lived with my present wife, Sandra. But Zsuzsi and I only divorced in 1970. I married Sandra in 1975, but we had been together for eight years by then. Zsuzsi remarried too, but they had no children. We didn’t have any children in my second marriage either. While we were married Zsuzsi was a housewife, she only cared for the children. Much later, after we divorced, she graduated from the evening university and she became a social worker. She went to study after the war. The parents were wealthy and paid for it. They bought her a house and she raised the children there. 

My second wife is an angel. Her maiden name is Sandra Nixon, she was born in 1947, she comes from an Australian working-class family, and she isn’t Jewish. Her father, Tom Nixon died in 1979. During the war he was an Australian soldier, and he got in Japanese captivity, he was at the Burma Railway, which was a very ugly thing, it was like Auschwitz. Her mother is still alive, the poor thing has Alzheimer, she can hardly recognize anyone, she is 89 years old. [The Burma Railway: also known as the Death Railway, the Thailand-Burma Railway and similar names, is a 415 km railway between Bangkok, Thailand and Rangoon, Burma (now Myanmar), built by the Imperial Japanese Army during WWII, to support its forces in the Burma campaign. Forced labor was used in its construction. About 200,000 Asian laborers and 60,000 Allied POWs worked on the railway. Of these, around 100,000 Asian laborers and 16,000 Allied POWs died as a direct result of the project. (Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Death_Railway)]

I don’t remember where Sandra and I got to know each other, we met at some party. My wife was a very skillful secretary. She worked at several places, first at a broker’s office, later at the Money Market. They credit huge amounts of money at interest. These are international companies, which handle the superfluous money of the big companies. For example at a big company like MATAV a certain amount of money piles up every day, but they don’t sit on it, so that it wouldn’t bring any interest, but lend it out to someone every evening. So she worked at these kind of places. She didn’t finish high school. She attended a shorthand typist course. She could type very well, quicker than I spoke. Now she does all my work, she has been doing it for a long time. She didn’t continue her studies later either, but she educated herself. She is an intelligent woman. She likes to work very much, and she also loves music.

After the divorce I didn’t interfere in raising the children, but we are on very good terms, and they love me very much. Zsuzsi raised the children very well, she didn’t make them hate me, and we are on friendly terms, too.

I didn’t have many friends in Australia either. I have mentioned Ervin Katz, he is the one with whom we came together from Vienna. We’ve been on very good terms ever since. We used to get together with the families as well. And there was another one, Andris Nagy, whom I have also mentioned. I often got together with him, too, while he lived in Australia.

I enrolled for evening courses at university in 1967, at the Faculty of Law, which was four years at that time. Now it is five. At that time one could only become a lawyer if he had been a lawyer-in-training for four years, either after graduating from university, or during university. The salary of the lawyer-in-training was almost nothing. So I went to the evening university, I finished four years in three and a half years. 182 people started the university with me, and only 17 finished as soon as I did. In the last three years I was a lawyer-in-training, so during the day I worked as a lawyer-in-training, and in the evening I went to university. During this time my brother Peter supported me. He was quite well off at that time already.

By 1972 I had my diploma and after four years of being a lawyer-in-training they admitted me to the Law Society. First I remained where I had been a lawyer-in-training, but already with a regular salary. One year later I opened my own office in the city. I worked there for a while, but somehow it didn’t work out, so in 1973 I got a state position at the Department of Motor Transport, which is like the Ministry of Transport here. I worked there as a jurist for three years. From there I went to the Corporate Affairs Commission, which is also a state position. This supervises the stock-market and the companies so that they won’t cheat. I was there as a head of department until 1979.

In 1979 I went to Sir Peter Abeles’ huge multinational transport company, the TNT. I became the in-house lawyer, this is a kind of managing company lawyer. This was a very high position, with a huge salary. I had to deal with million dollar affairs every day. I had my first heart attack already in that year. I got better and I continued doing it. This was an awfully stressful job. In 1981 I had the second heart attack, then they had to operate me and I got a bypass. I went back to work, I tried to be less nervous, but it wasn’t possible, so I quit in 1984. I said that I wasn’t going to do it anymore. I didn’t work at all for one or two years, I was at home, but I had a lot of acquaintances for whom I made contracts of real estate sales. I was comfortably off with this.

In 1987 I decided to leave Sydney. I had had enough of this life. My wife and I set off to find a place to settle. We got to a small village called Woodburn. This is in the eastern part of [New] South Wales. We bought a house there on the riverbank, and I started to work there as a lawyer. It went very well, we lived off it comfortably. In 1992 I opened an office in the closest city, which is called Lismore. [Editor’s note: It is the administrative center of the northern region of New South Wales.] This office operated until 1999, but it went too well, and I didn’t want to work that much anymore, so I sold it. We bought a plot of 2 hectares, 4 kilometers south of Woodburn, almost in the middle of a forest. I built myself a house there. It is as if I lived in the middle of the forest. I had two dogs, now I only have one, one of them died. I worked from home, with telephone, fax and e-mail. I still work, but only a little. And I don’t undertake anything that’s stressful.

Both my children finished their high school education at the best school. My daughter Vivienne graduated from university, she is a psychologist. But she has never worked in her profession. She is extremely capable, she has 20-25 apartments, and she lets them out, manages them. Her husband is an electrical engineer, he also has a small factory, but in my opinion he only loses money by it. But my daughter made them prosperous. My son Ronny got an accountant certificate, but he has never worked as such either. He has a watch and jewelry shop. He started the business with Jancsi, but they sold it and separated.

Vivienne has two daughters. Jessica is 22 years old, and Melissa is 19. Jessica is studying at university, she wants to become a physiotherapist. She is in the 1st year. Melissa has just finished high school. Ronny has two sons: Nicholas was born in 1990, Simon in 1992. All of my four grandchildren went to Jewish schools, to Jewish elementary school, then high school.

In the meantime, in 1956 my parents and brothers also came here. My parents’ story is a sad one. Especially my father’s. My father wasn’t happy even for one minute in Australia. He was like a fish taken out of water. My father is a café gentleman. There aren’t such people today anymore. He was a man of the city, a cultured man. In Australia first of all there wasn’t a café. Secondly, it was awfully hot. He was always hot. He hated this humid air. Then he got into a void, because everyone was busy, everyone was working. He could only meet even Jancsi Reich once a week at most. Here in Hungary, he had been someone, a wealthy gentleman. He immigrated to Australia and he became a nobody there. He didn’t speak the language, he didn’t have money, and he had a job, which he didn’t like. Besides that he didn’t have company. The people he met were all people like this Kaufmann. In my opinion they hadn’t even gone to elementary school. They didn’t have any common topics. Moreover, he tried to fit in with them, because still the family and the grandchildren were there.

My mother could get along with these unschooled people much better, she could handle this situation better. She was very good tempered. Imagine, that my mother, who had already had a lot of problems at the age of ten, because she raised her brothers and sisters, and who lived through the Arrow-Cross era, then the Russian era, was imprisoned twice, was still cheerful. My mother had a very happy disposition. That’s why I’ve told you that she was a giant. All that she had gone through, and the way she did it, that’s something very special. But my father wasn’t happy in Australia. First he worked at Kaufmann’s factory. But what a job was that? It was horrible for him. He sewed linings or something like that. Then things changed, because things started to go well for my brother Peter.

When they came to Australia Peter was 16 years old. First he worked for six months on a plane at a big factory called Spurway, where he earned 23 pounds, with overtime 26 pounds. He was pretty well off with this for a while. Then in the environs where we lived, there was a milk bar, this is almost like an espresso, owned by a Jewish gentleman, called Mauthner, and my father joined. My mother took part in this, too: she cooked Hungarian food. In the milk bar there wasn’t a kitchen, so my mother cooked the food at home, and Peter took it there in kettles.

Later on Peter bought the milk bar. That Mauthner was a very nice guy, but they quarreled over a stupidity. The coffee machine was very old, and Peter said that they should buy a new one, and the guy got upset and said, ‘you young people just throw the money around.’ He offered to part, and said that Peter should buy the shop. Peter said that he would love to buy it, but didn’t have money. Then Mauthner said that that wasn’t a problem, and that he should only give him a certain amount of money, because he wanted to go to Munich. They wanted to lock him up, because he hadn’t been paying the maintenance for his wife. The milk bar operated from 1957 until 1960, and then it went bankrupt, because Peter spent all the money on cards and horse races. He bet on everything that could be bet on. Whether the fly would land or not, the registration number of the car coming towards us would be odd or even. But he wasn’t even 20, he didn’t care much about the world.

Peter Molnar continues his story

Then in the newspaper I found an ad that they were looking for a traveling salesman. A small jewelry wholesaler, Peter Stern, was looking for a traveling salesman. I had never done such a thing before, but I liked the idea very much. I applied for the job, saying that I wanted to try it. We found each other likeable, and I found out later that there were three applicants, but the other two didn’t come. I put the samples in the car, and traveled around the country. The boss told me that I could choose: he would either give me 10 percent of the turnover and then I had to pay all the expenses, or he would give me a salary and pay for the expenses. In the first week I added up the orders, and I saw that with the 10 percent I would get three times more than with the salary. I called him on the phone and I told him that I would choose the 10 percent. I did this for two or three years. I loved to do it, I loved the vagrancy, and I made a lot of money. This functioned so that I went into shops, showed the samples and they ordered.

I came home from a trip in 1962-63, and they told me that my father had had a heart attack. I went to the hospital, and my father lay there and he told me smiling, ‘Well, Peter, the ball almost went flat.’ I talked with the doctor, who told me that there wasn’t anything wrong with my father, only that he wanted to feel useful and do something. There was a certain kind of necklace then, which was very popular and I thought that I would sell that for ourselves, and then my father could pack that and invoice for it. He liked to do such things very much, and then he would have been busy and would have made some money, too.

I told Stern what I wanted to do, and he told me to not consider him stupid, because that was his business. Then what should I do? He told me that the only thing he wasn’t selling was the men’s jewelry, cufflinks, tiepin, and such, and that I should sell those. We started selling these in wholesale, I had everything needed for the cufflinks made, and my father glued them in and packed them in fancy boxes. We had our own brand and it was called Ambassador. We made it in the living room at home; my mother had heart failure ten times a day, because the floor was full with glue.

This business started to take shape, so we rented a small office. The business kept growing. These very cheap watches were made at that time, and we started selling them. Approximately a year later a very big company wanted to buy Stern’s company. They offered a very good price and a manager position for Stern. He got into it, and told me to go to work there. I didn’t go, and in fact his former business fell into my lap. I knew everyone, the ones we had bought the merchandise from, the ones we had sold it to, and I started to sell the entire collection.

I had a customer in the city, in a very good place, to whom I had sold a couple dozen pairs of earrings, and on the next day he ordered a dozen again. Then I said to myself, ‘this can’t be a bad shop.’ I visited the owner and talked to him. This was a very interesting thing. The owner was a lawyer who had a girlfriend, and he had bought the shop for her so that she could do something. Then I told him that I really wanted to buy that shop. He told me that he didn’t want to sell it, but he promised that if it were for sale, I would be the first to know. Once the phone rang, it was he. He told me that if I was still interested, the shop was for sale. What happened? Margaret wanted to have cash. She wanted 6000 pounds. I told him that I didn’t have that much. He asked me how much I had. I said I had about 1500 pounds altogether. He told me that it wasn’t a problem, and that we would make a contract, I would give him the 1500 pounds and the shop would remain in his name until I paid it. This must have been in September, and after the first Christmas I paid for the shop.

In the meantime Sydney’s first mall, which is still the biggest, started to be built, and I bought a shop there. This shop also went very well. It went so well, that I was afraid that someone else would come in here, too, so when a shop became vacant I bought it. It happened that I had seven or eight shops in the shopping center. I sold the same under other names in each. Then the managers of the shopping center told me that there was a remote corner where the shops weren’t prospering, ten of them had already been closed down, and asked me if I had an idea. I told them I did. I told them to make a duty free shop. This functions so that they pack the merchandise, they seal it, and it has to be taken on the plane that way, it can’t be opened, only after going home. I joined in the business with half a million dollars. It was based on the Japanese tourist and it went very well until 2000, until the Japanese financial crisis. From then on the Japanese tourists didn’t come.

In the meantime I joined in a Hungarian restaurant, and later I opened one on my own, and here I did something I had wanted to do all my life: I set up a cabaret like place with music. I brought to Australia for the first time Judit Hernadi, Gabor Maros, Antal Szalai the gipsy musician, and Bori Kallai. I like to do this very much, I earn some money with it, too. I have been doing it for five years now.

In the meantime, in 1970 I married Jackie Cook, who isn’t Jewish. She is a saleswoman. In 1979 our daughter Michelle was born, and in 1981 our daughter Amber. This is how Jackie and I met: when she left Birmingham in England she met a common acquaintance in Brisbane, and he told her to call me when she came to Sydney. She called me, and our love started right there and then. She was a very small child when her father divorced her mother, and she had childhood memories about her father mistreating her mother. When I married her I always told her to send a Christmas card to her father. No, no, no. Once she agreed and sent one, and then they got in touch, and a quite normal relationship developed between them over the phone. And when my daughter Michelle went to England she visited her grandfather with her grandmother, and the meeting went well. Mainly Michelle got along well with her grandfather, because my daughter loves being with relatives. Then the old man died, and it turned out that he had a nice house, and the three of them, my two daughters and my wife, inherited it.

Michelle now lives in Tokyo. She got there the following way: she attended the Japanese Faculty in Oxford, and when they got their degree, an American company offered a contract for the most talented students. She was among them, too, so she became a broker in Tokyo. Amber also graduated from university and she has an industrial designer degree, but she is unemployed at the moment. She works with me at the restaurant. Neither one of them is married.

Thomas Molnar continues his story

My parents came to visit Pest several times. In 1972 they already came for the third time, and then I went on holiday to Heviz, and my father got a heart attack in Keszthely and he died. He is buried here at the Jewish cemetery. Everyone from the family was buried at a Jewish cemetery. My mother was buried at the Jewish cemetery in Sydney.

Jancsi was eleven years old in 1956. He went to school here in Australia. He didn’t really like school, he wasn’t a good pupil, he wanted to work instead. He came to work for me at the clothing shop in Parramatta, he was there for a while, then he went to work at one of Kaufmann’s shops. And when Peter bought his first shop he worked there for about two years. Then he left the shop and bought an independent jewelry shop. When the lease agreement expired, he bought another shop at a very busy place, where he became specialized in watches. This one still exists and it prospers. They live off this.

He met his wife Michelle Martin at some party. Michelle was born in 1955 on Mauritius, and she is a half-bred. She lived off being a model for a long time, she was a beautiful girl. Their daughter Nicole was born in 1975. The marriage of Jancsi and Michelle is a great marriage. Michelle is a very good wife, she is hard-working, nice and honest. She used to work at the shop for a long time. She was a good worker. The shop is doing so well, that she doesn’t need to work anymore. Their daughter Nicole didn’t finish school, she dropped out of the 7th grade of high school. She married an aboriginal, or they lived together, they had a child, and then the aboriginal abandoned her. She is alone now. This is a problem. That girl is beautiful, and the grandchild is beautiful, too. She/he is bad as the devil.

Glossary

Janina Wiener
Cracow
Poland
Interviewer: Jolanta Jaworska
Date of interview: July-August 2005

Mrs. Janina Wiener is 83 years old and was born in Lwow. She talks about herself and her family – a family with the sense of a Jewish identity, yet culturally to a large extent integrated into Polish society. The history of her family shows how rich and diverse the Jewish world was. It refutes the stereotype that the Polish Jew was poor and simple, wore payot, or was a communist, or that he was so assimilated that only anti-Semites saw a Jew in him. Here we have a culturally very rich Polish and European family of Jews, where children are given Polish names and at the same time attend Hebrew lessons at the Tarbut 1.

My name is Janina Wiener [nee Bodenstein] and I was born on 13th April 1922 in Lwow. I remember my great-grandmother, because she died when I was already ten years old; that was in 1932. I remember her very well. She was my maternal great-grandmother, the mother of my maternal grandmother. Her name was Klara Urich, but I don’t know her maiden name. Great-grandmother was a very dignified, grey-haired lady. Always dressed in black, with a large black polished bag. When she visited us, she’d sit me on her lap and kiss me, which was very unpleasant, because she probably already had, you know… facial hair. She’d prickle me. She’d prickle me with those kisses, and she’d treat me with paradise apples, the small, red ones, which she’d take out of her polished bag. And I felt miserable, literally miserable. Whenever she came I’d run away however I could. I’d hide away in some tight corner so that they wouldn’t find me and take me to Great-grandmother.

Great-grandmother was a widow. About her husband – my great-grandfather – I know virtually nothing. Great-grandmother’s latter years were affluent and prosperous; she had this companion with whom she lived and who’d escort her to us, even though Great-grandmother was physically and mentally sound, really OK. I remember that we spoke only in Polish. I don’t remember which street she lived on; I don’t think I ever visited her at home. Usually it was her who’d come to us. I have no idea whether she was religious. She is buried in the Jewish cemetery in Lwow.

My maternal grandmother’s name was Charlota [Singer, nee Urich]. I don’t know how they spelled it, but everyone called her Loti. Oh, she was a great person. She was short, she was plump, always with a smile on her face. A warm person, of whom it was said in the family she had the ‘white liver,’ [a composed, cool person] because grandfather – Jakub Singer – was a pyknic [Editor’s note: Mrs. Wiener means he was explosive], an impulsive personality. Grandfather was very impulsive. And when he’d get one of his fits, Grandmother would sit at the table and start eating. As long as he was raging, she kept eating. And they were a couple, Jakub and Charlota. Both were born in Lwow. Moreover, I very much liked to visit Grandmother when she was doing something, and sometimes – though they had a cook – she’d cook something herself. I remember how she used to make those favorite cakes of mine, her sleeves rolled up. Those hands were so plump, with little dimples, and I loved to kiss Grandmother on those dimples. And she would never chase me away from the kitchen. Never.

Though Grandfather was very impulsive, I never irritated him. He’d never yell at me. I remember him as a very large man, powerfully built, with very large hands, yet those hands were so delicate that if something got into my eye or I got a splinter in my finger, I’d run to Grandfather to pull it out, rather than to my mother. Grandfather was grey-haired; his hair was somehow wavy and parted in the middle. He never wore glasses. Grandfather was a very wealthy man. So much so he could afford to spend the whole of World War I in Vienna with six children, his wife, a nanny – which, you’ve got to admit, was something. They returned to Lwow only after the war, not after the regaining of independence [see Poland’s independence, 1918] 2 but a bit later, I think, after that Polish-Ukrainian war [see Battle for Lwow] 3.

After the war [World War I], Grandfather worked as a sales representative for various foreign companies in Poland. Among other things, he was a distributor for Oetker [Dr. Oetker, German maker of baking additives and desserts; the company’s first production plant in Poland opened in 1922 in Gdansk]. A nationwide distributor. Among other things. Then I remember there was a company I was very much interested in: Victor Schmidt und Soehne from Vienna. It was a confectionery company, they made chocolate. Every Christmas I’d get from them a whole box of chocolate figurines for hanging on the Christmas tree. Besides that, I remember I once got from them a tiny Rosenthal dolls’ tea set. I also got dolls from them – so that the company and its name somehow stuck in my memory. I also remember a company called Globin Globus, they made metal-cleaning agents or something of the sort.

Those were Austrian companies and certainly also German ones, because I remember that Grandfather often went on business to Leipzig, Vienna, and Gdansk. He always brought me, his granddaughter, gifts back from those trips.

Grandfather had an office in the house where he lived. The address was 35 Skarbkowska Street [now Lesi Ukrainki], and we lived next door at 37. That was the center of Lwow. Grandfather owned both houses, and that’s why I was so close to them. Both houses had two stories. Like us, Grandfather lived on the second floor. His apartment was very spacious, and from the living room you entered a balcony overlooking the street. The balcony had beautiful metalwork, hammered by some village blacksmith. Grandfather had bought those houses, but I don’t know when. I can’t say whether Grandfather owned any other real estate except those two townhouses.

In the kitchen they had this huge tiled stove with a top plate for cooking. A door led from the kitchen to the dining room, and when you entered, on the right there was a niche, a cabinet set into the wall, with a metal door – all that was wallpapered. There were shelves there, and on the lower shelf stood tins full of cookies. All kinds of cookies: salty ones of the cracker variety with poppy-seed, sweet ones…

It was a Jewish home, of course. It was a home where all the holidays were observed. On the eve of the major holidays, the important ones, we usually had a festive dinner – because a holiday always starts at dusk of the previous day. During Easter [the practice of using the name Easter instead of Pesach to describe the Jewish holiday is widespread with secular, deeply assimilated Polish Jews] you can’t, of course, eat bread, so we ate matzah, and when the holidays ended, we’d eat that matzah with ham. Grandmother’s cuisine wasn’t kosher – nothing of the sort. Neither ours nor my grandparents’ was.

The whole family would gather at Grandfather’s during those major holidays. Grandfather had six children, and all of them were married, both the sons and the daughters, except the youngest son, who still lived with my grandparents, while they all lived in their own places in various parts of the city. They weren’t practicing… Absolutely none of them, unfortunately. Unfortunately, I say… There was no mention of it whatsoever. They never went to the synagogue, but for those holiday dinners they’d all come as one man. Oh yes, they sat respectfully at the table. And those were the holidays, the most important Jewish holidays. Then Grandmother’s birthday, Grandfather’s birthday, their wedding anniversary – those were the days when the whole family would meet at their home.

The Friday [Sabbath] dinners were also held at Grandfather’s. Everyone who could and wanted to could attend. Oh yes. Everyone could come, and I went there too, because I was very fond of Jewish-style fish [gefilte fish]. Grandmother would light the candles. Grandfather would arrive, for he had been to prayer at the Tempel [synagogue built in 1843-1846 on Lwow’s Old Market Place, blown up by the Germans during World War II], and the candles would have already been lit. Then Grandfather would stand up – there was this silver ritual cup, filled with wine – and give the blessing. And that was it; we’d sit down and start eating. A proper dinner.

So it was like that – on the one hand, the major holidays were observed, Grandfather and Grandmother prayed at the city’s most progressive synagogue, the Tempel. They had their benches there, and I remember the metal plaques with their names engraved. I’d also often go to Grandmother’s for those major holidays, because Grandmother was then able to show off her granddaughter to all the ladies. I had to curtsy, of course, and behave. That I remember. Yet in everyday life, it was a very typical home – typical in terms of Polish customs and habits, though, for instance, my grandparents never had a Christmas tree, but we always had one. That didn’t bother Grandfather. Not the slightest bit. Neither Grandfather nor any of his brothers or sisters had anything to do with orthodoxy. They all were very much assimilated. The language in use at my grandparents’ was Polish, though very often they spoke German. Yes… Grandfather and Grandmother might very well talk German at dinner. For Grandfather, it didn’t matter which language he spoke. At the Tempel, my grandparents prayed with prayer books, so they obviously knew some Hebrew. I suppose so, but I’m not sure. I never heard them speak Yiddish or Hebrew. Unfortunately not.

My grandfather was a great fan, to use a modern word, of Emperor Franz Joseph 4. Under Franz Joseph, everything was good. I remember that when I was due to go to school for the first time, Grandfather went with me to a store to buy notebooks, crayons, pencils, and so on. That was 1928, ten years after [the collapse of the Austro-Hungarian empire in 1918]. And at some point, I don’t remember whether it was about pencils or crayons, Grandfather asked the shop assistant, ‘But don’t you have pre-war ones? From before that war?’ I found the expression ‘Don’t you have pre-war ones?’ so appealing that when one time they sent me for fresh rolls to the grocer’s, which happened rarely, but that one time they did send me, I asked in the shop whether they didn’t have pre-war ones. And when I was already a grown-up girl and passed that shop, the owner would always ask me, ‘Do you remember, Miss, how you wanted to buy pre-war rolls?’ Another detail that has now surfaced from memory. Pre-war ones. So, for my grandfather, everything that came from the Franz Joseph era was simply better than anything else.

Grandfather Jakub had three brothers, Wolf, Adolf, and Ludwik, and two sisters whose names I don’t remember. One lived in Vienna, the other in Lwow. The one that lived in Lwow was married to, I think, an optician. I don’t know about the other one, but I know that she visited Lwow several times and stayed with my grandparents. And I know that her daughter, called Mitzi, also paid a visit to Lwow one time. All of Grandfather’s brothers lived in Lwow. Ludwik Singer, a doctor, died during World War I of typhus, having contracted it from a patient. My grandfather’s second brother, Wolf, operated a fur trading business. The third one, Adolf, was a poet, who had kept a shop, but the business went bankrupt because he didn’t look after it at all.

Adolf was a poet in the metaphorical sense of the word, i.e. had his head in the clouds and cared only for literature. Later my grandfather and his brother Wolf gave Adolf some money to set up a tailor’s shop. And I remember a family row – Grandfather was such a hothead – with him striding around the room and saying, ‘Perhaps I love Heine and Goethe too, perhaps I’d also like to be reading them instead of watching over the business!’ Then that second venture also went bust – and he had six children, that Adolf. Five daughters and a boy. I remember Marysia [Maria], Irena, Dziunia. What Dziunia was short for, I don’t know. One was probably named Antonina, for they called her Toncia. I don’t remember the name of the fifth daughter. The son was the youngest of them, and his name was Henryk.

I was close to Toncia’s daughter, Niuka – she was really called Anna – because we were roughly the same age, were growing up together, our mothers, besides being cousins, were friends, we went on summer vacation together, and so on. All those daughters and the son had higher education. I don’t know how he’d managed – I guess the family had helped him, and, on the other hand, there was this hunger [among Adolf’s children] for knowledge, for studying and making a prestigious career. They could have taken apprenticeships with a tailor or a shoemaker, but in that place everyone wanted a prestigious profession.

As far as my grandmother Charlota’s siblings are concerned, I remember two of her brothers. One was called Joachim, the other Franciszek. Everyone called Joachim ‘Bolo,’ but I don’t know why. Franciszek went by the name Franz, the Galician way [the majority of the population of Galicia spoke German, hence the Germanization of the Polish name]. Both were dental surgeons. They had an excellent practice on Kopernika Street. Franciszek was a confirmed bachelor. He married very, very late. An assistant of his. They had no children. I remember that Joachim had a wife and a son, Henryk, much older than me.

I know little about my paternal grandparents. They came from Vienna. My father’s father was a musician, a music teacher at the Vienna Conservatory. His name was Ignacy Bodenstein. I really know nothing about him. He simply died very early. My father was born in 1892 and grandfather died when my father was 16, i.e. 1908. I don’t know when or why my father’s family moved from Vienna to Lwow, but then it was all Galicia 5 … It was one state. I remember well that there was a cousin in Vienna, who married an Austrian girl, she wasn’t Jewish. They had two children, I think. I don’t remember that cousin’s name, but it was probably the only mixed marriage in our family.

My father’s mother was called Dora Bodenstein, nee Poss, and, if I remember right, she lived at 83 Zolkiewska Street [now Khmelnytskoho] in Lwow. I didn’t like to go there, because the apartment somehow seemed very large and gloomy. Grandmother never had a job in her life, and was provided for by her two sons, my uncle Ludwik and my father. As I see it today, she should have been drawing some pension after her husband, shouldn’t she? But she wasn’t. I somehow wasn’t drawn to her, because she was very… how to say it… she was always admonishing me, ‘Sit like this,’ ‘Don’t sit like that,’ ‘Hold yourself straight,’ and so on. She was scolding a small child, so I wasn’t close with her. Uncle Ludwik had no children, so all her affection was focused on me. Grandmother was assimilated and didn’t even go to pray to the synagogue. Nothing. Neither did my uncle or my father.

My grandparents had two sons: the older one Ludwik and the younger one, my father. Ludwik later became a lawyer in Lwow and lived on Sykstuska Street [now Doroshenka]. He completed his law studies in Lwow. As there were only the two of them, they were very close to each other. With the reservation that Uncle would visit us more often than we would visit him, because as a child I didn’t really have anything to do at his home.

My father’s name was Zygmunt. He was born on 3rd July 1892 in Jaroslaw [some 150 km west of Lwow]. Why there? I don’t know; his family had never lived there. My father completed a… cadet school, I guess, and if not that, then something of the sort. An Austrian one. A military school, simply. Yes, and he served in the Austrian [KuK] army 6 as an Austrian officer. In 1915 or 1916, wounded in the leg, he was taken prisoner by the Russians, and returned only after the war, after the [Russian] Revolution [of 1917] 7, in fact. I don’t know precisely, but I think he spent two years of captivity in Krasnoyarsk [now Russia, third-largest city in Siberia]. He said he had been billeted somewhere, it was not a camp or anything of the sort – a billet. He had an orderly and received 50 rubles a month for expenses – from the tsarist government, as a prisoner of war. All the officers received money, it was like soldiers’ pay. I don’t know how it was with that orderly, whether he paid his expenses? I guess so. I don’t know the details.

Well, he also told me he had had some good time there with the daughters of all those local nabobs… the term is ‘kupechiskaya doch’ [in Russian], the merchant’s daughter. He played the piano very well, danced nicely – that I can imagine… And then he was released. Yes, when the Revolution broke out [1917], he forged his way back to Poland. On his own. I don’t know the details. Later, in Poland, he joined the Polish Army [On 11th November 1918, Jozef Pilsudski took command of the 30,000-strong Polish army. Within two months, he brought it up to 100,000]. He was in the Polish Army, but he never served in the [Polish] Legions 8.

My mother’s name was Henryka, and she was born on 23rd March 1900 in Lwow, I remember the date exactly. Grandfather Singer had six kids. All were born in Lwow. The oldest one, Leopold, took over the business. He worked there first, and then, when Grandfather, so to speak, opted out, he took over. He had studied something, but I don’t remember what it was. Leopold may have been a year or two older than my mother. There wasn’t much age difference between them. My mother was closer with him than with any other of her siblings. Leopold married a very beautiful lady. I was there at their wedding because I remember I carried the bride’s train. I don’t remember her name. The wedding took place at the Tempel. I remember, I was wearing this pink dress, with roses… not hemmed, but arranged in a semicircle at the bottom. I was very proud of that dress, that’s why I remember it so well. I was seven, perhaps eight years old. Their daughter’s name was Ilona. They lived on Kollataja Street [now Mentsynskoho].

After Leopold, Grandfather had daughters. One after another. First came my mother. She studied what today you’d call biology, at the Jan Kazimierz University in Lwow [founded 1817 as Lwow University, 1920-1939 known as the Jan Kazimierz University, famous for its scientific schools, among other things: the Lwow School of Mathematics, the Lwow-Warsaw School of Philosophy, and the Lwow School of Anthropology. Now: Ivan Franko National University in Lwow]. But she never worked a single day in her life. Neither Mama nor any of her sisters. They had help at home. Of course. They had cooks, there was a nanny.

After Mother, two aunts were born: Malwina and Felicja. Malwina was the elder. Felicja was the youngest of the sisters. I don’t know whether Malwina completed any studies. She married Jakub Wueschik. I remember them very well because after getting married they lived for a long time with my grandparents. I guess they got married shortly after I was born. I don’t remember where he worked, but I think it was some office. They had a daughter named Ela who was born late, very late. In the 1930s. Of the cousins, I was the eldest, then came my brother Jerzy, I guess, then Ilona, and Ela was the youngest.

Felicja completed the ‘Kunstgewerbeschule’ in Vienna. That was something like a fine arts college. She was a wonderful embroiderer. She’d make a drawing and then transfer it onto the canvas. She married later than Malwina, much later. I don’t remember her husband’s first name, but his last name was Mantel because I remember her as Felusia Mantel. Her husband was a very nice, affable man. They had no children.

My mother’s brother Maurycy completed the German polytechnic in Brno in Czechoslovakia, after which he returned to Lwow. Mother’s youngest brother was called Edward, and he had a law degree from Jan Kazimierz University. He had graduated and was preparing for his internship exam I guess. I remember him pacing to and fro in my grandparents’ dim bedroom with those books, learning. Edward was a bachelor and until the last moment lived with his parents. I was very close with him, my youngest uncle. The age difference between us was eleven years. I always went to him when I couldn’t solve some homework problem.

I don’t know how my parents met, but it was a marriage of love, that’s for sure. The wedding took place on 29th June 1921, on Peter and Paul [an important saints’ day in Poland]. I remember that because it was an anniversary that we celebrated every year. I remember my parents’ wedding photo. My father was dressed in his lieutenant’s uniform and when they left the Tempel, his officer friends held up their sabers [crossed in a guard of honor above the newlyweds’ heads, for luck]. There was a photo of that at home. I know they were wed by Rabbi Freund. My father had dark blonde hair, blue eyes, and a small moustache. He was extremely handsome. My mother, as I remember her, was beautiful. She had chestnut-brown hair, dark eyes, very fair skin, and beautiful hands. At first she kept her hair in a bun, but then suddenly she started cropping it.

My mother was very kind. Father was firmer, he was the master of the house. I didn’t fear my mother, I feared my father. This means that if I was supposed to be back home at eight, I’d be back not five past eight but five to eight. No one ever hit me or anything, but it was enough when my father looked at me… He was so firm that when I was asking him for something, I’d always say, ‘Daddy, Daddy, please don’t say no at once.’

I don’t know whether it was from the beginning of his military service, but when I was about to be born, my father was stationed in Bedzin [a town in Upper Silesia, some 15 km north of Katowice]. My mother was staying with him in Bedzin, but when the delivery date was nearing, she returned to Lwow to be with her family. Then my father was demobilized, after which he came to Lwow and got a job in bank. I don’t know when precisely, but I suppose it was shortly after my birth [1922]. He was demobilized rather than quitting himself. Eventually, he was promoted to the position of assistant manager, and the institution’s full name was Powszechny Bank Zwiazkowy, Main Branch in Lwow, Headquarters in Warsaw. It was the largest private bank in Poland.

My brother’s name was Jerzy and he was six years younger than me. He was born on 1st August 1928. A tall blonde man with blue eyes, a classic Nordic type. His hobby was DIY. That I remember. Dismantling everything and then putting it back together. We weren’t on good terms, I mean the terms were such that he was very… how to put it… I’d sometimes dress in secret in those very thin stockings, which I bought with my pocket money. That was towards the end, around 1938, 1939. Those stockings often would run, because it wasn’t nylon, after all. And I remember he’d stalk me, and when he saw I had those stockings on, he’d blackmail me he’d tell Mother. I had to give him 10 or 20 groszy. Yes, I got pocket money. I actually got double pocket money: from my parents and from Grandfather. Besides that, I also got money for the tram. Every day, and I always went on foot. So that was extra money that I saved. My brother hadn’t started gymnasium when the war broke out.

Our apartment at 37 Skarbkowska was smaller than my grandparents’: it had four rooms, a bathroom and a kitchen. There was a bedroom, a dining room, my room, and my father’s study, which, after my brother was born, became his room. I remember that in the dining room hung a beautiful mirror in a gilded frame, a very large one, from the floor almost to the ceiling. A huge one. In the dining room there was also a lounge section. There was a table, some chairs, a dining area.

In my room there was a three-section wardrobe with a mirror on the outside. There was a couch, a small desk, a chair. And that was it. The room wasn’t large. The windows overlooked the backyard. Those in my parents’ bedroom and in the dining room overlooked the street. We had gas – I’m talking about the last years. The bathroom had a gas heater, and there was gas in the kitchen. It wasn’t a regular cooker, but just two burners set into a tiled shelf. There was also a standard tiled stove in the kitchen. Dinner was usually prepared on that standard stove, on the hot plate. The bathroom was accessed from my parents’ bedroom. The bathroom had no window, and wasn’t large. There was a bathtub, and a toilet. The entrance to the other toilet was in the hall – no one else lived on the first floor. Only we lived there.

We spoke Polish at home. Initially, when my parents didn’t want me to understand, they’d switch to German. Later they could no longer do that because I learned German. My mother knew French, that I remember for sure. That was part of a good upbringing. A couple of years before the war, not many, say, three years – more or less – my father started learning English. I don’t know why, obviously he needed it for something.

My parents subscribed to Chwila 6. The editor-in-chief of Chwila was [Marian] Hemar’s brother – Marian Hemar 7 was only his pen name. His real name was Hescheles. I’m sure my parents bought Chwila every day. And I remember there was some popular evening paper, only I’m not sure what it was called… Ekspress Wieczorny [Ekspress Wieczorny Ilustrowany] or something like that. My mother was an avid reader, and Father liked to read too.

I remember that every day at 12 noon my mother went to a café that was called Roma, on Akademicki Square [now Shevchenky Prospekt]. There she’d meet with her friends, and then she’d come back home. We, the children, had had our dinner earlier. Mother waited for Father to come back from work. I guess they ate their dinner at three, perhaps half past three. After dinner, Father played patience. He never slept during the daytime. Mother would take a nap, and at seven in the evening they’d go out. That’s how people lived then. [They’d go] to a restaurant, a café, to friends’ homes.

My father had a hobby at home: playing patience and playing an instrument. From his father, a musician in Vienna, he had inherited a good ear for music. Yes, and we had a piano at home. Father was very fond of those Russian ballads, songs like ‘Ochi Chyornye’ [Russian for ‘Black Eyes’]. And he liked to play that. Besides, I remember him playing Schubert songs, and other pieces by various composers. But it wasn’t as though he played every day; it was from time to time. He was a reserve officer, from time to time he was called up for maneuvers. Sometime in the 1930s he went on maneuvers in Kobryn [now in western Belarus, some 50 km from the Polish border] in the Polesie area. And I even remember he was in the 83rd Infantry Regiment.

I remember also that my father was a sports activist. There was a sports club called Hasmonea Lwow 11, and Father was an official there. He had played football as a boy, but after he was wounded in the knee, football became impossible. He had friends. There was a guy named Wacek Kuchar, for instance, a sports activist, and I think they were friends. From early childhood I went with Father to all the football matches. From Hasmonea I remember… Sztejerman [Zygmunt Stauermann, one of the team’s leading players], the name has somehow stuck. Sztejerman [Stauermann]. Perhaps I’m mixing something up, I’m not sure. My father was a believer in sport. I swam and skied. With school we went to a swimming pool called Zelazna Woda [Polish for ‘Iron Water,’ an open-air swimming pool in Lwow]. We often went swimming instead of gymnastics, but that was only in the summer. Or in the spring, if it was warm. In the winter, I skied. I had my own skis, my own ski suit, my own everything.

My father’s political views… above all, he was an admirer of Pilsudski 12. He was a fervent supporter of his, and Zionism didn’t prevent him at all from being so. I don’t remember whether he belonged to any Zionist party. My parents never thought of emigrating from Poland, they never had such plans. But in 1935 or 1936 my mother’s younger brother, Maurycy, left. I think there was supposed to be a Maccabiada [now called the Maccabiah Games, an Olympic-style event first held in 1932 in Palestine] and he left Lwow with the Maccabi 13 team and then got through to Palestine. He returned two years later. Why? Well, he obviously didn’t like it. He married a girl from Cracow there and they returned, but not to Lwow. They went to Cracow, and he worked somewhere half an hour away in a quarry. I don’t remember whether it was Krzeszowice or some other place. Somewhere where there were stone pits [quarries can be found across the whole Cracow-Czestochowa Uplands, also near Krzeszowice]. I don’t remember what that wife of his was called, but I remember from when he came to visit us with her that she was very ugly.

We had a nanny at home, my mother’s wet nurse. In fact, she had been with Grandfather’s family in Vienna, and it was her who actually brought me up. When I was born in 1922, she had been with the family for 22 years. Her name was Jula. What was her last name? I don’t know, to us she was always simply Jula, Nanny Jula. She was Polish, the illegitimate daughter of a landlord and a governess, I remember that, but I don’t remember where her father’s estate was. She lived in the same house as us. We lived on the first floor, and she lived on the second, in something like a studio. She had been given it for life. And she virtually governed the whole house. The relationship was such that she’d give mother a free hand to do this or that, but she wasn’t a harridan. She was simply extremely devoted to my mother and my mother was the most important person in the world for her.

She brought me up, and she brought up my brother. I remember how she used to tell him bedtime stories and I would listen in. And one more thing – all the Polish, i.e. Catholic, holidays were always celebrated at our home. Yes, she always organized them. There was always a Christmas tree. The tree, the Christmas Eve dinner [the high point of the Polish Christmas], the sharing of the wafer [a thin, communion-style wafer, shared with family before eating Christmas Eve dinner to accompany the giving of Christmas wishes]. She’d share the wafer with us. Yes, and the gifts… we never had gifts under the tree. Gifts were given on 6th December, St. Nicholas day. That was the gift-giving day. You had to place all your shoes and slippers in front of your bed, and, in the morning, there’d be gifts there. I was given gifts on my birthday and on St. Nicholas day.

At the Dominican church, I knew all the altars, which one was for which saint. Nanny took first me to church, and then my brother, as there was six years’ age difference between us and, at some point, I stopped going. With Nanny I went to the Catholic church, and with our maid to the Uniate one. That Uniate church [the Greek Catholic Church of the Transubstantiation, originally the Trinitarian church] on Krakowska Street… well, I know every little stone there. They [the nanny and the maid] went there every Sunday, so they’d take us with them. And my parents wouldn’t say anything – no, no! People didn’t devote as much time to children then as they do today. My parents led a very intense social life. And the children brought themselves up at home. There was a nanny, there was a maid, so the kids were virtually on their own.

Besides the maid there was also a cook, but they kept changing. The servants kept changing, but the nanny was always the same. The last cook we had – I remember her well – got married. She slept in the kitchen. There was a recess there, and that’s where she slept. Most of those were Ruthenian women; no one used the name ‘Ukrainian’ back then. [The denomination ‘Ruthenian’ was used to describe a number of Eastern Slavic nations or ethnic groups such as the Ukrainians, Lemkos, Boykos, and Hutsuls.]

On the second floor of our house lived Lila Amirowicz. She was Armenian, and the same age as me. Her father was the director, or vice-director, of the Polish Post Office in Lwow. She played with us in the courtyard and often dragged us… no, wrong word – took us to the Armenian Cathedral that stood at our street [Editor’s note: this cathedral was built in 1356-1363 as an Armenian church to the design of the Italian architect Dorchi; major changes in 1908; mosaics by Jozef Mehoffer, paintings by Jakiv Rosen; returned to the community in 2002.] Only a little way down the street. Lwow had three archbishops: a Roman Catholic one, a Greek Catholic one, and an Armenian one [Jozef Teodorowicz, 1864-1938, archbishop 1902-1938]. Both the Armenian Cathedral and the Armenian archbishop’s residence stood at Skarbkowska. And we often played in the residence’s courtyards and gardens.

My [favorite] playmate at that time was Marysia Jodlowska. She was Ukrainian. Her father had worked as caretaker at Grandfather’s two houses since time immemorial, in any case since before the [Great] War. Later, my grandfather paid for Marysia’s high school, a Ukrainian one that she had been accepted to. Marysia was a year younger than me. We played either outside or at our place. At home we played with dolls. I had a dolls’ house with all the fittings, which I’d been given by Grandmother, Father’s mother. I had heaps of dolls, and because they all had porcelain faces, something was always happening to one or the other of them. And I remember that there was this ‘Doll Clinic,’ this shop where you could take china dolls to be mended. In the yard we played hopscotch, ball, and ‘two fires’ [Polish ‘dwa ognie,’ a team ball game]. Other kids would come to play with us too, but no boys, only girls. Lila would come, too. Because the two houses stood next to each other, there was a wall between them, and in the wall, a gate. The backyard of the house where I lived was small, but the backyard of my grandparents’ house was huge, ending with a wall at Strzelecki Square [now Danyly Halytskoho], so in fact there were two plots. Some very nice sycamore trees grew there.

Yes, I wanted to go to school. It was an ordinary Polish school, named after Stanislaw Staszic. A public school. With a good reputation. Next to it stood the Stanislaw Staszic School for Boys, and the entrance to that one was from Skarbkowska, and the entrance to the one for girls, because it was on the corner, was from either Podwale or from Strzelecki Square. The girls’ school faced the buildings of the fire brigade and the medical emergency service. And from there it was very near to Waly Gubernatorskie [Governor’s Embankment, raised in the 19th century in the place of the former city fortifications, a popular promenade] – something like an uneven levee. You climbed up steps. On the embankment was a very broad, huge chestnut-lined avenue. There was also a historical monument, the Baszta Prochowa [Gunpowder Tower, a powder magazine built in 1554-1556, presently the Architects’ House]. We called it the Powder House, but we never went there. And down there, quite far, it seems to me, on the other side, was a street.

My first reminiscences from school are that I was very happy to be assigned to ‘A’ class, because ‘A’ was for ‘angels,’ and ‘B’ was something bad. But when Mother took me to school for the first time, she met her former teacher there, a Mrs. Madejska, who advised her to move me to the ‘B’ class after all. And Mom moved me to ‘B’ right away.

Mrs. Madejska was my first-grade class tutor. My subsequent tutors included Gertruda Ajrhorn and Zofia Gubrynowicz. In fact, Zofia Gubrynowicz was my tutor for a longer time than Miss Ajrhorn. The latter, despite her German name, was a great Polish patriot. Most of the teachers were, I guess, Polish. But I was simply not interested in all that at that time. Miss Ajrhorn was an old maid, in a long black skirt and a long-sleeved blouse, with a stand-up collar and a beautiful gold cameo. It was actually her who infected me with love for literature. Mrs. Gubrynowicz, in turn, was married and had sons who sometimes visited her at school. She was very cheerful. We loved her very much. We feared the other one [Ajrhorn], and her we loved.

I was actually the best student. I had no difficulties whatsoever. My favorite subjects? Polish literature. I also liked history and natural science. There was even a period when I was wondering whether not to become a naturalist. I had a fantastic memory. I learned to read from Zipper’s Greek myths at the age of four. There was a library at home, and that book stood on the lower shelf, which I could reach, and had beautiful illustrations. I suppose Nanny must have taught me some, because someone had to help me with letters, right? It wasn’t only street signboards… And I also remember that in the second grade my teacher, Mrs. Madejska, called my mother to ask her not to do my homework for me; the thing was that I wrote a composition that started like this: ‘Zeus lived on Olympus, Zeus was the god of the Greeks.’ That was the first sentence and the teacher was convinced my mother had helped me write it. And it turned out that I had already read the whole of Greek mythology.

No, I didn’t have any male friends. The only boys I knew were the sons of my parents’ relatives or friends. I had no other boy friends whatsoever. And girl friends – well, I had them. I had girl friends, classmates, it was always a circle here, a circle there. In my class there were Ukrainian kids, Polish ones, and Jewish ones. The Polish, i.e. the Roman Catholic ones, were the most numerous, then the Jewish ones, and the Ruthenian girls were relatively few. I remember religious classes. My elementary school religion teacher was called Wurm. I don’t remember his first name. There was also a Greek Catholic teacher, and a Roman Catholic one. They’d always arrive all three together. We’d go to the different classrooms, and the lessons took place simultaneously. We learned above all the Torah, and besides that, it was Jewish history. I don’t remember much because I never cared for it. Present in body, absent in mind. I was simply not interested in all that.

My father, who was a Zionist, had decided his daughter should know Hebrew, so twice a week, I think, I went to the Tarbut for two hours to learn Hebrew. The Tarbut was located at Za Zbrojownia Street. It’s easy to calculate – I was six when I went to elementary school, and I went there for six years, i.e. until the age of twelve. During that time, I learned Hebrew, only I don’t remember whether it was for three years or four. Anyway, I studied it for quite a long time. It was a co-ed class. Boys and girls. The teachers were all men, and the classes came in pairs. The first class was based on the Torah, and I remember that towards the end of my education at the Tarbut, we were reading not only the main text but also one of the commentaries, because under the Hebrew text of the Torah there are Rashi’s commentaries in small print. That was the first class, and the second one was based on some [non-religious] texts.

I attended those lessons all angry, because instead of playing with my girl friends, I had to sit there and study. And, in fact, I was probably the worst student in my class. I remember that when I went to high school and met there one of the girls that had been at the Tarbut with me, she was surprised that I was such a good student, because she remembered me as having trouble in school all the time. I simply didn’t want to be learning Hebrew. I was learning it against myself because my father wanted me to. My father didn’t know Hebrew so he couldn’t examine me. Absolutely. No one in the family could.

I belonged to no interest groups or organizations. I didn’t want to, and there was no talk about it at home either. I was all absorbed with school, and I was also going to the Tarbut. I remember that if I went with anyone for a walk as a child, it was to the [Governor’s] Embankment, the High Castle [Lwow’s highest hill with the ruins of a fortress destroyed by the Swedes in 1704], or to the Stryjski Park. Later, as a teenage girl, I had to go to school from eight in the morning, and after school there was dinner, there was homework to do, there were meetings to attend, so I didn’t really have that much time for myself, and at eight I had to be back home. It wasn’t like I could come five or ten past. Discipline was really strict. Of course, during the day I could play in the backyard, but to play on the street – that was out of the question. The street was only ‘there and back.’

My mother chose the gymnasium and high school for me. In fact, she directed my whole education, Father didn’t interfere at all. I took exams in Polish literature and math. It was Dr. Adela Karp-Fuchsowa’s private gymnasium and high school. There were three good private high schools in Lwow: [Zofia] Strzalkowska’s, Karp-Fuchsowa’s, and Olga Filippi-Zychowiczowa’s; my mother went to the latter, but she considered it too far from home. There were twenty-odd of us in the class. There were two classes. Unlike my elementary school, the high school was situated a long way from home, on Krasickich Street [now Ohiyenka]. It was for everyone, not only Jews.

Our class tutor at high school was Wanda Ladniewska-Blankenheim. My history teacher was Halina Poeckhowa. A very eloquent lady, and a very beautiful one too. I remember that the husband of the owner and superior, Zygmunt Fuchs, was a professor at the Lwow Polytechnic [Poland’s oldest technical university, founded 1844], at the aerodynamics faculty [head of the Aerodynamic Laboratory at the mechanics faculty] where not a single Jew was admitted [due to Anti-Semitism in Poland in the 1930s] 14. And he, though he was a Jew, was a professor there. The Fuchses lived in the school building and we often met the professor on the stairs. We called him Malzon, from ‘malzonek’ [Polish for ‘husband’], or Prince Husband. I know that in 1937 or 1938 they were in the United States for half a year, and he was offered tenure, but she wouldn’t agree because the school was her life’s work and she couldn’t imagine not going back. And so they returned, and both lost their lives.

On 3rd May 15 and 11th November [celebration of Poland’s independence, 1918] there were always street parades and the whole school had to attend. I don’t remember going on those parades in elementary school, but in high school we did. Obligatorily. I remember that when Pilsudski went to Madeira [Portuguese island in the Atlantic where Pilsudski took a vacation between December 1930 and March 1931], I was probably in elementary school. Each of the pupils had written a name-day greetings card that we then sent to Madeira [Pilsudski’s name day was 19th March]. There was a cult surrounding Pilsudski in elementary school and in high school, absolutely. Yes, [on the wall] there was the Polish eagle [national emblem], a portrait of Moscicki [Ignacy Moscicki, president of Poland 1926-1939], and a portrait of Pilsudski.

Books. All my life books have been my hobby. First fairytales. All kinds of them. Then my first book was ‘The Heart of a Boy’ by Amicis [Edmondo De, Italian writer, 1846-1908]. Many people were raised on it at that time. Those were short stories in which there was always some poor person, and in the end that person was always rewarded by fate – he or she would come out the winner. Then came a period of adventure books. I read almost all the novels by Karl May [1842-1912, German writer, author of popular adventure books about Native Americans and the Wild West]. And, in 1937, 1938, I suddenly started discovering great literature. I remember that it started with the French writers of literature and Alexandre Dumas. I also read Ehrenburg’s 16 ‘13 Pipes’ and ‘The Love of Jeanne Ney.’ In 1939 or in early 1940 my father gave me the ‘Silent Don’ [epic novel about the Don Cossacks; consecutive volumes in 1928, 1932, 1940, by Mikhail Sholokhov (1905-1984), Russian novelist and Nobel prize winner] to read. All that, of course, in Polish translation. Then came Romain Rolland [1866-1944, French writer and Nobel prize winner] and his ‘Colas Breugnon’ [1918], a book I’ve loved ever since and which I reach for every time I feel blue. Generally, however, no one recommended books to me. I took some off the shelf myself, I borrowed others.

I remember that one of the Tempel’s three rabbis, Dr. Dawid Kahane 17, was, in the latter part of my high school education, my religion teacher. He was very handsome, actually, and we all had a crush on him. I remember precisely the Tempel’s interior of that period. It was shaped like a semicircle. The balconies were white with gold ornaments, and the balustrades were red saffian. Next to those balustrades was a white-and-gold grating that separated the men from the women, as women were, of course, not allowed to sit with men. The men sat downstairs, and the women upstairs, on those balconies. There were three balconies, so there were three floors. On the right, on the top floor, stood the choir. What kind of windows did the Tempel have? In any case, kind of semicircular ones. There was the Ark of the Covenant [aron kodesh], placed in roughly the same place as the stage in a theater, rather than in the center. And on both sides of the Ark, on that platform, there were kind of stalls, each with three seats. On the one side sat the three rabbis, and on the other the cantors. And that was the elevated part. You went up the stairs. The Great Synagogue in Malmo, Sweden, actually shares this design, though it is not as beautiful. What else I remember… wooden benches, prayer book compartments in them, on the compartment lid was a nameplate. Everyone had their own place paid up.

But how do I remember all that? It’s not only that I went to the synagogue with Grandma – I used to go with her as a girl, but later, when I was 14 or 15, I no longer went with her. When I was in high school, roughly once a month we attended the so-called exhortation [a sermon, religious lecture, directed at a specific audience, usually students] at the Tempel. We went there with our religion teacher. Jewish male and female students would come, and a service was held, and then a lecture in Polish. The lecture was often delivered by the incumbent rabbi, Dr. Jecheskiel Lewin. Those were marvelous sermons – delivered in pure, beautiful Polish. Those sermons were very moving.

Dr. Jecheskiel Lewin lived with his wife and daughter at 3 Kollataja Street, on the first floor. I remember, because on the third floor of the same house lived Leopold, my mother’s brother. The oldest of the Tempel’s three rabbis was Rabbi Freund, short, with a little gray beard – the one that had wed my parents. All three sat together during the service. Not always, sometimes only two of them, but on the important holidays, when I went there with Grandmother, there were all three. In fact, of all the temples I went to, I liked the Tempel synagogue the most [Mrs. Wiener is comparing the Tempel with churches in Lwow]. The Tempel was located on Zolkiewska Street. Not where Grandmother lived, but much farther up the street [Dora Bodenstein lived at 83 Zolkiewska].

Somewhere towards the end of Zolkiewska, close to Sloneczna Street, was the Jewish quarter [see Lwow Jewish district] 18. I don’t know what it was called. There certainly were Orthodox Jews in Lwow, absolutely there were, but you just didn’t see them in the city. They kept within their quarter. Did I ever go there? As a teenager – not as a girl – perhaps. My grandmother lived on Zolkiewska so it’s not impossible that I may have wandered there on some occasion.

In my high school days, I never wore anything but a navy blue uniform or a navy blue skirt with a white blouse. Oh yes. I didn’t have any other clothes, I mean, I did, in the summer, have various summer dresses, for the vacations, but during the school year – the uniform. I don’t mean a single uniform. There was a woolen one, a georgette one, but it was always the same cut; moreover, the woolen ones had an inset, which in gymnasium was blue, and in high school it was maroon. The berets were the same, with a blue or maroon inset. I also wore a badge with the school’s number on my coat. And at some point, it must have been late 1938, or early 1939, I rebelled against that. And even my grandparents intervened that perhaps it would make sense to… and so on… And my parents somehow consented to that. I remember that Mother said then, ‘It’ll be better if you go with Father.’ And indeed, when I went with Father, I got material for a coat, I got material for a dress – because in those times clothes were made by tailors. I also got a handbag and a pair of shoes. I got much more than I would have if I had gone with Mother.

My mother had [her own] dressmaker. I don’t remember where the shop was located, but I remember where Mother had her hats made. I got my first two hats from Mother’s milliner. The first was a kind of cherry red… It was a felt hat with kind of laps [a turned up brim] and here [under the chin] it had strings like small girls wore – so that it didn’t fall off. The strings were made of the same felt. And I remember I cried for a long time there because I wanted the hat to be without it. The other hat was a small tricorn, a bit like the French kepi. It was navy blue, decorated with a tartan ribbon.

At high school, we went to the theater every month, and it was chiefly with school that I went to the theater. My parents never refused me money for school or the movies. I remember my first film, it was a nature documentary. I remember the movies from 1937, 1938, 1939, because I used to go to the movies a lot then. I remember French films, which I very much liked. My favorite actress was Michèle Morgan [b. 1920, French actress], who acted with Jean Gabin [1904-1976, French actor] in ‘People in the Fog’ [Editor’s note: actually called ‘Port of Shadows,’ 1938, directed by Marcel Carne, acknowledged as a masterpiece of poetic realism]. I also liked those musicals with Jeanette MacDonald [1903-1965; American actress], such as ‘Rose-Marie’ [1936]. I somehow wasn’t one of those girls who fall in love with movie actors, get crazy about them, collect their photos – nothing of the sort.

I used to go to the movies with a girl friend of mine, and always for the afternoon show. Never with my parents. I remember that every Sunday, I don’t know what time, probably 9pm, the city would become deserted, with everyone hurrying home to listen to the Wesola Lwowska Fala [Jolly Lwow Wave], a [radio] show [Radio Lwow’s hugely popular weekly show, broadcast nationally in 1933-1939. Created by Wiktor Budzynski, author of most of the scripts. The show presented a broad range of Lwow yokel types, including, most popular of all, a ‘batyar’ (Lwow street smart) double act: Szczepko (K. Wajda) and Toncio (Henryk Vogelfaenger) and comedians parodying the Jewish accent: Aprikosenkrantz and Untenbaum]. And I certainly listened to all those shows.

In my family, no one had a car. We lived so centrally we didn’t have to; if we needed to get somewhere, we could always take the tram. But, in fact, I always went everywhere on foot. I remember that the father of one of my friends had a car, a Buick. He did. One time, it was 1937, perhaps 1938, we went to Jaremcze [now Yaremche, Ukraine, known as the ‘pearl of the Carpathians,’ above all as a sanatorium for tuberculosis patients] on vacation. All the girls and boys were there with their mothers, and the fathers would usually come [every Saturday]. And one day the father of that friend of mine came by car, and took us for a ride. His chauffeur drove, because in those times few people drove themselves, even if they had a car and liked to drive.

I always spent my vacations in the mountains. And it was always the Prut Valley, or the Opor Valley [in the Eastern Carpathians, also known as the Ukrainian Carpathians]. So either it was Jaremcze-Worochta [now Vorokhta, Ukraine, famous for its Hutsul history and traditions, some 20 km from Yaremche; approx. 200 km south of Lwow], or Skole-Hrebenov [some 120 km south of Lwow]. I never saw the Polish sea. Once, one single time, I went with Father to Zakopane [Poland’s largest ski and mountaineering resort]. We stayed in a hotel called Stamara. I remember that one time I got really cold and we stopped at some inn at the entrance to the Strazyska valley to drink… not hot mead, I don’t know – something with dried fruit and nuts. I felt very proud, and later I told all my friends about it.

In Jaremcze and in Skole we usually stayed in guest houses. The one in Jaremcze was called Majestic, it was quite large. I don’t remember what the one in Worochta was called, because we went to Jaremcze more often than to Worochta, and always stayed in the same place. We always went with Mother; Father would only come for the weekends. We went for two months, July-August. Once, when my brother was ill, I spent some time in Brzuchowice [now Briukhovychi, Ukraine] near Lwow. It was a beautiful place set in a pine forest. I went there with Nanny to be with him, because Mother could not.

I remember that in September 1938 my father went for treatment to Truskawiec [now Truskavets, Ukraine, some 100 km south of Lwow, one of the newest and most popular health resorts of the interwar period; known above all for treatments for the digestive system], and he demanded I come to accompany him. As soon as I arrived, I had to leave, because everything in that place smelled of petroleum. I could neither eat nor drink anything, because of those deposits [deposits of ozokerite, ‘mountain wax,’ as well as springs of natural mineral water with a high content of organic oil-derived compounds].

My parents were friends with the Fisch couple. The Fisches had two daughters. One was older than me and was called Fela, the other was younger and her name was Tusia. Fela was a black-eyed blonde. I, as you can see, am chestnut-haired by nature. The younger one, Tusia, had red hair and green eyes. We frequently went on summer vacation together. To keep each other company and not get bored, our mothers would arrange where to go on vacation every year together. Our two families, I mean. Tusia and Fela’s father was a businessman, but what his business was, I don’t know. If I remember correctly, we stayed in Skole, in a villa called Arkadia.

We had these dirndl dresses, with short, leg-of-mutton sleeves, tight here [at the waist], wide there [at the bottom]. All the dirndls were black, with flowers embroidered on a black background – I don’t remember who had flowers of what color. There were blue ones, red ones, and green ones, and to go with that a matching mini-apron. Yes, those aprons were the same color as the flowers. And I remember that when we appeared for the first time on the promenade, some boys we knew nicknamed us ‘the three graces from Arkadia.’

The tallest of those boys was named Kubus Rosenbaum. His uncle was called Probst and worked as a doctor in Skole, and Kubus would come to stay with him for the vacation from some other place, not a large one, where, if I’m not wrong, his father was a public notary. I also remember Marian Urich – not a relative of ours – and Edek Bertrand, I remember those boys. That Edek Bertrand was from Lwow, he was younger than me, and Marian Urich was a friend of Tusia’s. I also remember Jozef Grosskopf and Danuta Wilk. If the weather was good we’d spend the mornings by the river. The Opor and the Prut are mountain rivers, but you could always find somewhere to bathe. I remember that we played volleyball, too. After dinner we would go for walks, and then supper and to sleep.

My girl friend went to the Strzalkowska high school, and her name was Rena Ruker. Our parents knew each other. Perhaps they weren’t friends, but they knew each other well, and we met somewhere, sometime, during the summer vacation. After that, we’d almost always go together. Her father was the director of the Baczewski plant [famous vodka and liqueur manufacturer]. Those were the best vodkas in pre-war Poland. The plant was founded in 1782, and I remember the following anecdote: in some exam, the examiner wanted to direct the student to the right date, so he asks him, ‘And what does the year 1782 tell you?’ And the student says, ‘The founding of Baczewski.’

Another person I remember from Lwow is Stanislaw Lem 19. I knew him as a young boy. He is older than me. I knew the crowd to which he belonged. After the war, however, I had no contact with Lem whatsoever. I simply learned very late that Stanislaw Lem was that boy Manius I had known before the war. Yes. He lived on Brajerowska Street [now Lepkoho], near my high school, I even remember which house. Yes.

I remember one street demonstration in Lwow [see Workers’ demonstrations in Lwow in 1936] 20. It all started when a worker died and an order came to bury him at the Lyczakowski cemetery. The medical school was nearby, the dissection rooms, so I guess it was there [his autopsy was done]. In any case, there’s no doubt he was supposed to be buried at the Lyczakowski. There were two cemeteries in Lwow: the Lyczakowski and the Janowski. The Janowski one was, so to say, more proletarian. And those who were leading the funeral protest march suddenly decided to bury that worker at the Janowski, and so the demonstration marched through the whole city, because the cemeteries were at opposite ends. I remember that because as they marched they broke all the windows. And among other things they broke a window in the bank where my father worked. And it happened as the protesters wanted – he was buried at the Janowski. I, naturally, wasn’t watching that protest march, in fact, if anything was going off, no one would let me out of the house.

Neither in elementary school nor in high school did I ever come up against anti-Semitism. Absolutely never. I actually never even thought about it… I simply accepted the fact that there were different kinds of people. There was no problem for me, until around 1938 when there were riots in the universities and three students got killed [see Murders of Jewish students in Lwow 1938-1939] 21. I remember their names: Karol Celermajer, Marian Probeller, I don’t remember what the third one’s first name was, but his last name was Wasserberg or Wasserman.

The procedure was that the Polytechnic came to beat up [Jewish students] at the University, and the university students went to play hell at the Polytechnic. For instance, I mean. It wasn’t that students from one school would beat up students from the same school. They used clubs, clubs with razors. And as well, at the turn of October and November, but above all in November, some streets were out of bounds, because you’d get beaten up there. I don’t know why then. One such street, for instance, was Lozinskiego [now Hertzena], where a dormitory was located, only I don’t remember which school’s. The Polytechnic’s? Anyway, everyone knew that in November Lozinskiego and the end of Akademicka were out of bounds to Jews. And that was when I came up against the problem [of anti-Semitism] for the first time.

I passed my high school finals in May 1939. I must have taken Polish and math, but I simply don’t remember that! [Mrs. Wiener says she has repressed many memories concerning the war and the period immediately preceding it.] I wanted to study microbiology. And then it all somehow… [Mrs. Wiener passed the entrance exams for the microbiology faculty at the Jan Kazimierz University in 1939.]

My father kept saying there’d be a war. Above all – that’s my hypothesis – he came to believe in that war, in its inevitability, I mean, after the Germans had taken Czechoslovakia [see German occupation of Czechoslovakia] 22. Absolutely, because Austria, you know, it was Hitler’s homeland, a German-speaking country – so that was understandable. When, following the Anschluss 23, Hitler entered Vienna, he threw all the Jews who had Polish rather than Austrian citizenship out to Poland. Among them was my father’s cousin, and I remember that when that cousin came to Lwow, the whole family took care of him. And he kept missing his wife, who wasn’t a Jew, and his two children. She was an Austrian and had stayed with the children in Vienna. And he missed them terribly. That I remember. I don’t remember his name.

I didn’t think of the war as a real threat at all. Absolutely not. On 1st September [see September Campaign 1939] 24, it was Friday, I think, I was with a boy friend of mine at the High Castle. We were sitting on a kind of promontory, near the Sobieski Rock, we looked – there were airplanes coming. As we were looking at those planes, we thought we heard explosions, and came to the conclusion it was some military exercise, because it was the last days, you know. The army had been mobilized [on 30th August a general mobilization order had been announced and subsequently repealed, and on 31st August a mobilization order was announced again]. And at some point some people came up to us and say: ‘What are you doing here? There’re ruins in the city, corpses, and you’re sitting here like doves!’ And we ran [home] right away.

A strange thing. Believe me now, please, that all those years have been erased, that the period right after the war has also been erased from my memory. Oh yes. The war period, well, I won’t be talking about it. Nothing. I don’t want to return to… that period at all… those few years… it doesn’t exist [Editor’s note: Mrs. Wiener has mentioned a few facts that make it possible to a small degree to reconstruct her and her family’s wartime experiences]. I know it was a very harsh winter. That I remember, but when I think of Lwow, I only see the pre-war Lwow. The Lwow of the first few months after the end of military action… it’s all blurry. I never remember it the way I saw it during the war.

I remember that from 9th September we were sitting in a basement, because Lwow was not only being bombed from the air, it was being bombed from the very beginning, but it was also taking artillery fire. That I remember. We sat in that basement all the time, slept there. You climbed up to the apartment to cook something or to fetch something, but you didn’t stay there. And on the 17th my father must have been listening to the radio, because we had a radio – ‘It’s the end!’ He believed that if they [the Russians] were entering Lwow, then it was the end of the Polish state. We had already returned home, the shelling had ended, because for a couple of days they [the Russians] stood at one turnpike and the Germans at the other and some kind of negotiations were taking place – the city wasn’t being shelled anymore. Then, on the 21st, they marched into Lwow. There was a barricade made of stones, of flagstones, on our street, and the first tank that had arrived couldn’t go through. So they ordered the local inhabitants to dismantle the barricade and my father was among them, and because he knew Russian, he made some small talk with the tank driver. Then he returned and said, ‘Nothing has changed there. The same ragged uniforms, the same old rifles and stinking tobacco, only now they have oblasts instead of guberniyas [Russian for ‘districts’ (the Soviet and tsarist terms, respectively)].’

I remember that Grandfather [Jakub] got sick. My father was fired from his bank job. I remember a meeting of the bank’s trade union was held and everyone had to present his or her CV, and someone asked my father: ‘Why didn’t you say that you served in the Polish army?’ Father said, ‘I did,’ and the next day he was fired. And then Mr. Fisch, who was a very enterprising man, found some job for Father in some company, some cooperative that had already been created somewhere.

Grandfather’s tenement houses were nationalized immediately. We were allowed to stay, only Grandfather – because his was a large apartment – was assigned tenants, Russian civilians. A married couple. Uncle Maurycy was already living there too – he and his family had come from Cracow – but there was still excess space in the apartment. They didn’t assign us any extra tenants, because we had already taken in some fugitives from Cracow [see Flight eastwards, 1939] 25.

I left Lwow in 1941, when the Russians were still there. That was the last time I saw my parents. I didn’t say goodbye to them. Things were so that I couldn’t. It was… there were some circumstances… I spent the rest of the war in Russia. I was in Turkestan, in Kazakhstan. Turkestan is a city in Kazakhstan. Everyone mixes it up [thinking Turkestan was one of the Soviet republics] because the whole stretch of land was once called Turkestan. There was no Kazakhstan, no Uzbekistan, there was only Turkestan, and only later did the Soviets divide it up.

I worked as a nurse in an orphanage. I had no previous experience. I was trained. The only thing you could do there besides working was to read. I read a lot. In fact, where I was, in Turkestan, the only thing that was there was a superb city library which had been evacuated from Kharkov or Kiev. So I read there the whole of 19th-century French literature in Russian, let alone the fact that I also read the whole of Russian 19th-century literature in the original. I also learned Russian there – just from listening to it, from various situations, for after all, in Lwow I had nothing to do with Russian. Sure, I spoke Ukrainian, which was then called Ruthenian. I did, because some of our maids sang songs so that I was familiar with it and spoke the language, but after I found myself there, Russian supplanted Ukrainian to the extent that I understand today when Ukrainians speak but I can no longer speak it myself. There I met my husband, Maurycy Wiener, and there I got married. The wedding was non-religious. My husband was born on 1st October 1906 in Cracow. He took a law degree and before the war worked as a lawyer in Cracow.

It was from the radio that I learned the war was over. It wasn’t radio in our sense of the word, but rather a kind of loudspeaker everyone had at home, through which a central message was broadcast. It was like a disk, a black cardboard bowl, and in the centre a metal something. And that was the kind of radio that people in Russia had. It was Radio Moscow broadcast, the Moscow news. The device worked so that I couldn’t change the frequency but only turn it down or off. I saw some light in the tunnel that I would get myself out of Asia.

It was somewhere towards the end of 1945. Repatriation had started [see Evacuation of Poles from the USSR] 26, you had to register and prove you had Polish citizenship. I had an ID card. School ID. It so happened that in Turkestan, where we lived, there were no Poles, but I know that in other places there were. The entire Polish population was repatriated, only reportedly somewhere in Siberia, or somewhere far in the deserts, where people didn’t know, they stayed there.

We repatriated ourselves in due course with all the other pre-war Polish citizens. I was able to choose where I wanted to go. I wouldn’t have gone to Palestine at that time. After the Kazakh steppes, the only thing I wanted was a big city. In fact, I’m a city kid. I simply don’t see myself in the countryside or some Asian city. My husband, because he was a Cracovian, chose Cracow. I didn’t want to go to Lwow because it’s very hard to go back to your home town knowing that no door will open for you. That I have no one to go to. The only door that will open for me will be a hotel door. I really couldn’t understand my husband. For him it was unimportant. For me, it was everything. That our families were dead, that there had been an extermination of the Jews we learned only in Turkestan [in 1939, some 110,000 Jews lived in Lwow, 33% of the population; several thousand returned after the war from the Soviet Union]. I had never imagined anything of the sort.

From Kazakhstan to Poland we went by train. A cargo train. The train stopped only where it was allowed to, i.e. at large stations, sometimes waiting for a free track at some junction. The conditions? The conditions were such that when I came to Cracow and saw a streetcar, I touched it. For me, that tram was a symbol of civilization. The journey lasted from 17th or 18th April to 5th May. We arrived in Cracow-Plaszow on 5th May [1946].

As far as my family is concerned, Anna [Niuka, daughter of Toncia and granddaughter of Adolf], my second-degree cousin, her aunt Irena and myself are the only survivors of the Holocaust. From such a huge family. These two girls. I in Russia and she here, under the occupation, on false papers. Irena survived in Poland, but soon, right after the war ended, immigrated to Switzerland. She had a seriously ill daughter who could be helped only in Switzerland. Apart from her, my whole family perished. Without exception. I learned about their fate from Marysia Jodlowska, my childhood playmate. I had written letters to my grandparents’ address, to our own address, and so on, and those letters somehow found their way to her. And she wrote me back.

Cracow was my husband’s home, but his home as such didn’t exist because his parents were dead. My husband had only one brother, Juliusz, and he was the only one that survived. Juliusz served in the Anders’ army 27, he left Russia with it and never returned to Poland, immigrating right away to Palestine. My husband couldn’t return to his parents’ apartment [because it had already been occupied by someone else] but he had a cousin in Cracow who had come earlier and was already set up. We stayed with him. As my husband was a lawyer, a member of the Cracow bar, he immediately started working at a law firm and earning money.

I will admit honestly that after leaving Russia, the Soviets I mean, when I came to Poland, Cracow was a strange city to me. I had no full sense of returning to my homeland, because one has two homelands: the one meaning of the word ‘homeland’ is language, culture, history, and the other is the house where you lived, the street where your house stood, the commons where you strolled in Lwow. I was returning to my homeland in the broad sense, but everything was strange for me. And one has to have a sense of being at home. But that sense of strangeness soon wore off.

After returning from Russia, I wanted to study, but first I had to prove I had my high school diploma, which I ultimately reconstructed in court on the basis of evidence given by two of my former teachers. Halina Poeckhowa lived in Bytom. I went to see her. She still worked as a teacher. She later died of cancer. Wanda Ladniewska-Blankenheim lived in Paris. She sent her testimony in writing. I tried, I wanted to start studying in 1948, but it turned out I was pregnant and I had to postpone those plans. I delivered a boy – my son [Jerzy], I brought him up a little bit, and in 1952 I went to the Jagiellonian University 28. Yes. I chose the easiest option. Being fluent in Russian, I knew I’d easily pass the entrance exams. The fact that I had read so much Russian literature in Turkestan made my studying easier. I completed my studies in 1956 and immediately got a job at the [Jagiellonian University’s] Russian Philology Institute.

During my studies and even later, I lived a similar life to my parents before the war in Lwow. First, when I was studying, we had a classroom at Golebia Street, and the faculty where I worked after graduating was at Pilsudskiego [these streets are close to each other and close to Cracow’s Main Square]. And I’d walk downtown the normal way through the Square. Later, when I worked at the Collegium Paderevianum [the Jagiellonian University’s main philology building since 1964], my classes ended at roughly 1pm and instead of returning home, down Trzech Wieszczy Avenue, I went along Krupnicza. Then I would take Szewska to the Square, then Slawkowska to the Literacka café, and I knew that when I’d arrive there, at quarter or twenty past one, there’d be a table until half past two where my friends would be sitting. And they were. Marysia Buczynska among them. That was my early afternoon. Then I’d return home, my husband would return from the office, we’d have dinner. At first, my husband worked in an office at 51 or 52 Dluga, and then at 60 Grodzka. He was involved in all kinds of cases, both criminal and civil. In the evening, at seven or eight, we’d meet friends at the Europejska café or at Wierzynek [a restaurant in the Main Square]. Wierzynek was very fashionable in those days. That kind of life I led for a very long time, in fact for as long as I worked.

Soon after the war I met some of my friends from Lwow. I met a close girl friend of mine from high school, from the same class. She’s very sick now, here, in Cracow. She’s my only high school friend in Cracow, a person very close to me. Very, very close. She has changed her last name, and her first name too because [during the war] she lived on Aryan papers. She wasn’t my friend then, only a classmate. Her name was Adela. I don’t want to say any more, because I don’t know whether she would want it.

As far as my friends from my pre-war vacations in Skole are concerned, one who survived the war was Kubus Rosenbaum, whom I met in Frankfurt am Main. My husband’s cousin, who, as it turned out, knew Rosenbaum, also lived in Frankfurt. One day, in some conversation, my name was mentioned. The cousin told me later that Rosenbaum was very pleased to hear it, and said: ‘She was my friend from vacation.’ I don’t remember where he came from, but not from Lwow. And one time, when I went to visit that cousin, I met him – that was a surprise. Rosenbaum was married to a German girl, a pretty blonde. He died some eight or ten years ago. Another girl who lives in Frankfurt is Danuta Wilk. She is alive, but she is a vegetable, not a person. I met Jozef Grosskopf in 1957, when I visited Israel for the first time. He was an officer in the Israeli army. If I remember correctly, he spent the war in Russia. He told me he was in the escort that took Herzl’s 29 ashes from Vienna to Israel.

Rabbi Kahane from the Tempel I met twice after the war. He and his wife had been saved by Archbishop Szeptycki 30 [who hid them] in the vaults of the church of St. Yur [the Uniate cathedral church, called Lwow’s supreme church]. In fact, I have Rabbi Kahane’s account of this story somewhere, only it is in English, if I’m not mistaken, or in Hebrew, because I brought it back from Israel. In fact, Szeptycki also hid the daughter of Rabbi Jecheskiel Lewin, and I know that she survived too.

The first time I met Rabbi Kahane [after the war] was at the opening of the Auschwitz Museum [June 1947, opening of a permanent exhibition on the site of the former Auschwitz I camp, and thus of the Auschwitz-Birkenau Museum]. I was there with my husband. In fact, it was the first and last time I visited Auschwitz. Altars had been placed in front of the individual barracks, and priests of a dozen denominations were praying. When Kahane turned around, because he was standing with his back to the congregation, I suddenly recognized him and later approached him. We talked. The second and last time, I met him in 1957 in Israel. Each compatriot society 31 in Israel holds a hazkara [Heb.: commemoration] on the day of the destruction of the given community. It is a different date for each community. And while in Jerusalem I read in a Polish-language newspaper published there, which is called… [Nowiny Kurier; since 1992 the weekly Weekendowe Nowiny Kurier] that the Lwow hazkara was to be held the next day in Tel Aviv. I went, and when I entered the room, I suddenly heard exclamations: ‘It’s Janka!’, ‘It’s Janka!’ And I met my friends. He [Kahane] was leading the hazkara, praying. In fact, shortly after the war he had been the chief rabbi of the [communist] Polish Army, here in Poland. Then he left for Israel, and at the time when I was there, he was the rabbi of the Israeli air force. In Israel, yes. My teacher.

I can’t say how many times I’ve been to Israel. It wasn’t that often, but I simply never counted. I remember the first time, because it was the first time. It was 1957. Israel is a very beautiful country. Unfortunately, I couldn’t see everything because Jerusalem, for instance, was divided [ed. note. Jerusalem was divided ten years later, after the 1967 war]. But for me, it was above all a family trip. I wanted to meet my husband’s relatives. My husband’s brother, Juliusz, was a lawyer and public notary there. My husband’s two paternal uncles were still alive. Those uncles were living on state pensions, and they were very well-off people who had fled Germany before Hitler, or already under Hitler, at the beginning, and settled in Palestine long, long before the war. I don’t remember what their names were. They left large families, those uncles. One of my husband’s cousins, for instance, Aaron Wiener, is one of the few water management experts in the world. He designed the whole water management system in Israel.

And look, a blessing in disguise [the Hebrew classes at the Tarbut]. When I’m in Israel these days, when I arrive in Israel, after a few days I can understand what people say to me. I mean, I understand bits and pieces, but I’m not completely dumbstruck. I can still write my name [in Hebrew] today.

Our son, Jerzy, knew he was a Jew, but he wasn’t raised in any particularly religious way. To the extent that one time he asked his father: ‘Daddy, why did you marry such an ignoramus?’ So my husband asked him: ‘Why ignoramus?’ ‘Well, because mommy believes in God, so she’s an ignoramus.’ And there he received his first lesson in tolerance from his father: ‘Mom believes in God, I don’t, but look – we love each other and it isn’t a problem for us. And you will do as you like. When you grow up, you’ll understand, you’ll make a choice.’ My husband was a left-winger and had joined the PZPR 32. I never joined the party.

In 1967, Jerzy passed the entrance exams and was admitted to Cracow Polytechnic [now Cracow University of Technology], and then, two years later, he emigrated. To Sweden. He emigrated because of March [1968] [see Gomulka Campaign] 33. He had encountered no problems, but I simply realized that he could expect nothing here. Oh yes. There were very many of those youths, but those who there were, left. In fact, almost all of them. But I must say that I experienced no harassment whatsoever from the Jagiellonian University.

My initial reaction to March was one of incredulity. I couldn’t believe it even when I was seeing it with my very eyes… How did it go? ‘Zionists to Zion’? [One of the most popular propaganda slogans of the 1967-1968 anti-Semitic campaign in Poland.] I saw such banners. Yes, there were TV reports from various workers’ meetings, where those poor workers knew neither what the Zionists were nor what Siam was [the ignorance of the banners’ authors was such that the banners often read ‘Zionists to Siam’ – the words ‘Zion’ and ‘Siam’ are pronounced similarly in Polish]. Yes. So first there was incredulity, then anger, and finally indifference to everything that was happening here [in Poland].

If I go to Israel, I go there chiefly for family reasons, because very many of my husband’s relatives live there. And, of course, curiosity also, but I already visited all the interesting places when it was possible to do so. When it was still safe to do so. Otherwise, as far as the East is concerned, I want to visit neither the Middle East, nor the Far East, nor Africa. The only place I can go to is the Canary Islands, where I have been going for many years. Barring Israel and the Canaries, I took my last big trip in 1989. A year before my husband’s death we took a cruise through the Mediterranean Sea.

The history of my visits to Lwow starts with the fact that I didn’t want to go there at all. Really. I could have, but didn’t want to because I was afraid of it, but I dreamed about it, and all my friends who went there had the duty of photographing [for me] all those [family] houses and those various places in Lwow. And one time, it was 1980 or 1981, one of my colleagues went to Almatur [a student travel bureau] and it turned out they had five seats free on a bus trip for university students. And she booked those five seats. It was Monday, I had a class [with students] at the Collegium Paderevianum, she knocked on the door and said, ‘Janka, on Wednesday at 5am you’re going to Lwow.’ I got so agitated I had to dismiss the class. I couldn’t continue.

And so we went to Lwow. With a group of Theater Studies students. The first time I was there, I saw Lwow as a boorish place. That’s probably the best word for it. Simply boorish. I saw a poor, provincial city. Poor, impoverished, neglected, terrible. Cobbles dating back to Franz Joseph’s times. Besides, I was plagued by that peculiar smell, the smell that all Soviet cities have. Please don’t misunderstand me, I’m not a Russophobe, absolutely not, but their cities have this characteristic smell, when you enter a doorway or pass an open one. I don’t know whether it’s some disinfectant or something. Besides, when I looked into the doorways of the various houses in which my uncles or aunts had lived, remembering those beautiful, wonderful houses, the walls in all those doorways were painted to halfway up with this disgusting oil paint. And everything was completely run down, the whole downtown. That was my impression.

All the time I felt like a stranger. I didn’t feel it was my city, but one day, with one of my friends, we went to the High Castle. It was winter, and there, at the High Castle, with that beautiful white snow, something started to awaken, something closer… And then we’re walking down that High Castle, walking on foot, down Kurkowa Street [now Lysenko], which is rather steep – in fact, all streets in Lwow run either up or down. We’re walking and down there I see the building of the pre-war Karol Szajnocha high school. This is the high school that Stanislaw Lem commemorated in his ‘High Castle’ [1966; biographical novel on the writer’s childhood in Lwow]. And at that moment, when, walking down that snow-covered Kurkowa Street, I saw that high school building, it was the only moment when I lost my sense of reality. I thought: God, I’m in Lwow! I’m in Lwow!

And suddenly I’m trying to recall the image of Cracow, that, you know, I’m from Cracow… I’m only visiting this place. The reality is: I’m only visiting this place. I’m not here, I’m only visiting. And I’m trying to get this image of Cracow… and I can’t. I can’t focus my concentration enough to recall anything from there. And finally I saw the green-painted door of the house where I live in Cracow. It was the only image my memory managed to recall. Cracow was an empty sound, a name that signified nothing. It was that one and only moment, which lasted… I don’t know. A minute, two? Other than that, I knew all the time it wasn’t my city. And after that visit I completely lost the sense of longing for Lwow, it drifted away somewhere. Today, when I’m in Sweden [since 1991, Mrs. Wiener has been spending a couple of months each year in Sweden] or am traveling the world, I long only for Cracow. What makes you love a city are its people. Not the buildings. Only the people, and I knew that there were no doors that would open before me there. This is something that has finally ended, but it ended when I actually went to Lwow.

I kept telling myself that I wouldn’t go there [to her parents’ apartment] at all. I was walking around Lwow with those friends of mine, showing them the various historical buildings, churches, museums. Only one of them knew Lwow, but not as well as I did. And on the last-but-one day of our stay we were at the Sobieski Museum on the Main Square and at some point, looking at the various exhibits, I suddenly realized that on the next day I’d be leaving and would not have been there. And I said to them: ‘Listen, we’ll meet at the hotel.’ I left them and dashed off alone.

And then I went there for the first time. I knew that the house which we had lived in before the war had had the front, stairs, and interior design altered because during the war it had taken a direct shell hit. I approached, the front door was closed. The completely changed facade, the little balconies where they hadn’t been before… But the other house, where Grandfather had lived, was precisely as I remembered it… I will only look at the yard [I thought]. And I entered. The sycamores weren’t there, someone must have found them a nuisance. Wooden stairs led inside, which before the war had been regularly polished, covered always with a red carpet, I saw the golden hooks that used to hold it, still in place. The banister, also wooden, ending, like everything in Lwow, with a lion’s head. The lion’s head wasn’t there anymore, only a round knob. So many years, everything had changed. I put my hand on the knob and I don’t know, don’t remember the moment when I found myself on the first floor pressing the doorbell to my grandparents’ apartment. Those few seconds were simply lost. I don’t remember going up those stairs. In any case, I was woken up by the shrill sound of the doorbell. And then the door opens and a petite lady is standing in front of me, completely grey-haired. It was winter, February. Those Bulgarian sheepskin coats were in fashion then. I stood in that coat, a very nice one, brown, with a hood and white finish. It was clear I wasn’t from there, that I was a foreigner. She looks at me inquiringly.

‘I lived here before the war,’ I said, in Russian. I was a senior lecturer in Russian philology then. She says: ‘Come on in,’ and lets me into the hall, which is tiny and divided, and I remember that it was very large, taking a turn at one point like the letter L. The door ahead, to Grandfather’s former living room, was in place. I always remembered those rooms as very large, very high. And when I now found myself in that apartment, I was surprised to see they weren’t that very large or high at all. They were large, but not as huge as I remembered. I enter, some tall man is standing there, and my ears are all clogged up, as if I had plugged them with cotton wool – I didn’t hear what he said, only her reply: ‘She says she used to live here.’ The man helps me with my coat: sit down, please, and tells his wife to bring something to drink. She brought cognac, he poured it into a glass and says: drink, please. When I drank it, I, so to say… came to. And I say excuse me, but it wasn’t me who lived here, but my grandfather. He asks me: what was his name? Jakub Singer, I say. And I’m sitting facing the windows, and there used to be two windows there, and between them the balcony door. And I see only one window and the balcony door, and yet I remember two windows, for God’s sake, and I either said something to that effect or he saw my gaze fixed on those windows, and he goes: yes, yes, you aren’t wrong, this apartment was very large, it has been divided into three separate apartments. We moved a wall to make the other room larger. Our son lives there. And he asks me whether I want to see that part? No, I say, I don’t.

I don’t remember their name, but he told me he had been a doctor, head of a Russian military hospital. Before the war, at 39 [Skarbkowska Street], there stood a business college, I don’t remember what it was called, but a business college. On seizing Lwow in 1944 [27th July], the Russians set up a hospital there, and he sequestered the apartment next door for himself. My grandparents weren’t there, of course, because they were dead. A Polish family lived there named Sliwinski, and it was from them they sequestered a part of the apartment. Where did they [the doctor’s family] come from? What happened to that hospital?… It was probably wound up, and he retired. I don’t know. I wasn’t interested in that. He didn’t go into specifics about it, but he told me that I must have been aware of what had happened to the Lwow Jews. And he asked me whether I remembered the janitor. I said I remembered him very well, his name was Jodlowski, and he was a janitor in both of those two houses. And he says, ‘You know, I’m intrigued by the fact that his daughter went to college, and there were fees to pay…’ Yes, you know, my grandfather, the greedy capitalist, paid for that talented girl’s, the janitor’s daughter’s Ukrainian college. He told me then that Marysia had been arrested by the NKVD 34 for membership of the UPA [Organization of Ukrainian Nationalists] 35, and the whole Jodlowski family had been deported. I didn’t learn anything more. Besides, none of the [former] non-Jewish tenants were there, they had all repatriated to Poland. Where, what, how? I don’t know. I didn’t happen upon any trace of them.

We had gone to Lwow by bus, a brand-new university coach. When we were on our way back and we crossed the border, when we rode into Przemysl [some 15 km from the Ukrainian-Polish border], I felt like I was in Paris, and when we rode into Rzeszow [some 100 km from the Ukrainian-Polish border], I thought I was in New York. After Lwow.

I retired two years past my retirement age 60, i.e. in 1984, but I could have kept on working. I have very good memories of my professional career. Very nice. And, more importantly, my students do, too. My students are everywhere, they’re here, they’re in the West.

Since mid-January 1991 I have been living part of the year here, part of the year in Sweden. In December 1990 my husband died suddenly. My son had been urging us to move to Sweden even before that. Both me and my husband had already secured permanent stay permits. I’ve been here [in Cracow] for four months now, and soon I’m going to Sweden for two months, to Lund.

My son got married in Sweden, works as a dental surgeon and lives in Lund [a university town of approx. 100,000 some 10 km from Malmö]. He has two sons. They’re called Jerry and Edward, but we all call him Tedi. Tedi has just been admitted to a teacher training college but I don’t know whether he won’t change his mind, because he first wanted to be a pilot, then a sailor, and his interests aren’t really specified. Tedi understands a lot of Polish, but doesn’t speak it so well.

Jerry speaks Polish and is 35 today. He is a businessman and runs his own company. He has just… What day do we have today? Wednesday? Jerry was here Friday, Saturday, Sunday. Here in Cracow. He came with his colleagues. Jerry has a child, but no wife. My great-granddaughter is called Natalie and is 15 years old. They live together near Lund, in Steffanstorp.

My German has gradually been effaced by Swedish. Just as Russian earlier superseded my Ukrainian. I used to be fluent in German, and now, when me and a friend of mine were in Frankfurt last time, and I was buying something in a shop, at one point she gives me a nudge. I look at her, and she says, ‘You said the first sentence in German, but now you’re speaking Swedish.’

In 1991, it turned out that the son of Joachim, my grandmother Charlota’s brother, survived, lives in London, and is a university professor emeritus. First I read in ‘Tygodnik Powszechny’ [Catholic socio-cultural weekly published since 1945] that the Jurzykowski award [the award of the New York-based Alfred Jurzykowski Foundation for Polish artists and scientists] had gone to Professor Henryk Urich. I wasn’t sure it was the same Urich, but I wrote him a letter. In the letter, I stated a few facts that no one from outside the family could have known. Such as that his father was nicknamed Bolo, and his brother, Franciszek – Franz. He immediately wrote me back. He had no family, a childless bachelor. We started exchanging letters. Not very often, but, unfortunately, it so happened that his letter announcing his visit to Cracow arrived when I was away in Sweden. And we didn’t meet. I later called him and that has been it so far.

My cousin Niuka died three years ago in Stockholm. She visited me twice, I think, in Cracow, but when she was visiting Poland, it was usually Warsaw, because that’s where she had lived before settling in Sweden. She got married and took her husband’s surname, Sznap. Her son lives in Stockholm, has three kids. Her daughter has one son.

I am religious. Unlike my husband, who was an agnostic, I am deeply religious. There is no tradition at my home, but there’s this one prayer, called Kol Nidre [prayer recited in the synagogue at the beginning of the evening service on the Day of Atonement] and my son then has to take me to Malmö, because that day, that evening, I want to spend praying in the synagogue. That is mine… I believe that… not so much talk, because you can’t talk with God, but pray to God, or ask him for something, or speak to him – that you can do on your own, without intermediaries.

Three years ago my son gave me a surprise present – a trip to Lwow as a gift for my 80th birthday. I was told only a few days before departure. Everyone in Lund knew but no one had said a word. And everything was arranged perfectly. I went with my son and his wife. We spent three full days there, not counting the flight day. We went by plane, and returned by plane. And those three days were completely like a dream. But it wasn’t like during the first visit because, with my son at my one side and my daughter-in-law at the other, all my sensations, my feelings were somehow different. It was no longer me alone in confrontation with my memories, this time I was with my family.

Of course, we went to those houses, because my son wanted to see his roots. We entered my grandfather’s house, we’re walking up the stairs, and some young man of about 30 passes us and asks – because it’s clear again that we’re foreigners – to whom? My son tells him that his grandparents lived there, that we just want to look around, and the man says, ‘Yes, yes. I know about this. One heiress from Cracow has already been here.’ And my son says, ‘This is the lady from Cracow. We’re from Cracow.’ I don’t remember how that young man reacted to the ‘heiress,’ but he told us that the doctor and his wife had died, and now he had a studio there, because he was a painter. He led us into the apartment, not through the main door but through the porch to the kitchen. And when we were standing in the kitchen, my son asks me, ‘Mama, do you remember?’ And I say, ‘Yes, I remember everything, only, you know, this kitchen looked different, there was a huge tiled stove here with a top plate, and it’s gone. A gas cooker stood in that place. And the door from the kitchen,’ I went on –it was closed – ‘led to the dining room, and on the right when you entered, that was a closet in the wall, wallpapered, with an iron door, and on the lower shelf there always stood tins of cookies.’ And the painter said that the door was gone, but the closet was still there, and so were the shelves. He opened the door, we entered, and indeed, and I looked and saw that the shelf was really low, and I remembered that I had had to stand on my toes to reach for those boxes – the memories of a little girl! A two, three-year-old one.

That visit three years ago with my son and daughter-in-law was a completely different story. It was like when you go as a tourist to visit Florence or some other beautiful city. My son was enthusiastic. He said he hadn’t imagined it was such a beautiful city. And now, when I picture [the old] Lwow in my mind, I see a smiling, beautiful, joyous city, beautifully illuminated in the night. When it rained, the wet sidewalks reflected the illuminated shop windows of the high streets, with elegant stores, well-dressed, smiling, pleasant people, because it was a unique city and the people were unique too. Pleasant to each other. Please show me another city where people on the streets smile at each other. Such a city it was, but it’s gone now.

Glossary

Életrajz

Galpert Tilda alacsony termetű idős asszony. Tartását megőrizte, arcvonásai szabályosak, tekintete élettel teli, mindig mosoly bujkál az arcán, a beszélgetőpartnerével kedvesen beszél. Az oroszt magyar akcentussal beszéli, és ez nem meglepő, ugyanis a családban főleg magyarul beszélnek. Jól beszél még csehül, tud jiddisül és ukránul is. Van egy érdekes, sok magyar családra jellemző szokása, a reggeli kávézás. Nem is szokás ez, hanem inkább szertartás. Rend, tisztaság és precizitás jellemzi mindenben: minden gesztusában, szavában, a lakásból is ez árad. A lakás régi, de jó állapotú, az 1930-as években épült. Ebben a lakásban minden lakói józanságáról és alaposságáról árulkodik. A bútorzat régi, masszív fotelekből, díványokból és szekrényekből áll. A házaspár már fél évszázada itt él, féltve őrzik az egykor létrehozott családi fészket. Nagyon nehéz külön beszélni a feleségről, anélkül, hogy a férjről is szólnánk. Ez egy nagyon kedves pár, koruk ellenére nagyon gyengéden viselkednek egymással.

A nagyszüleim mind apai, mind anyai ágon Munkácsról, illetve egy Munkács környékén található községből származtak. A községet a Nagy Honvédő Háború előtt Várpalánkának hívták. A háború után Várpalánka megszűnt [Várpalánka természetesen nem a Nagy Honvédő Háború után vesztette el önállóságát, hanem az első világháború után. Addig Bereg vm.-hez tartozott, majd a trianoni békeszerződés – többek között – Munkácsot és környékét is Csehszlovákiának ítélte. Lásd még: Munkács. – A szerk.]. Ahogy Munkács épült, nőtt, elnyelte Várpalánkát. Most a város részét képezi [Várpalánka – kisközség volt Bereg vm. Munkácsi járásában, 1891-ben 1600, 1910-ben 1300 német, magyar és rutén lakossal. (Közigazgatásilag ide tartozott a munkácsi vár és fegyintézet.) – A szerk.].

Kárpátalja 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. 1918-ban átadták a Csehszlovák Köztársaságnak [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság]. Ez volt Kárpátalja virágzásának a kora. A csehek nagyon lojális, kulturált emberek voltak, pártfogolták a zsidókat. Az ő idejük alatt kaptak a zsidók jogot állami tisztségek betöltésére, magánvállalkozások vezetésére, erről a szüleim meséltek nekem [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-uk működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). A „magánvállalkozások vezetésére” pedig az államnak természetesen semmilyen befolyása nem volt. (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. 1938-ban Kárpátalján megint a magyarok kerültek hatalomra, de ez már a fasiszta Magyarország volt, a fasiszta Németország szövetségese [1938-ban Kárpátaljának csak egy része – Munkács, Ungvár és Huszt környéke – került vissza átmenetileg Magyarországhoz. Lásd: első bécsi döntés; Kárpátalja elfoglalása. – A szerk.]. A németek feletti győzelem és a második világháború befejezése után a határok megváltoztatása eredményeként 1945-ben Kárpátalja a Szovjetunió része lett.

Munkács nagyon festői helyen, a Kárpátok délnyugati lábánál fekszik. A városon keresztülfolyik a Latorca. A város Ungvártól negyven kilométerre található, délkeleti irányban. Munkács kárpátaljai léptékkel nagyvárosnak számított. A huszadik század elején harminckétezer ember lakta [Az 1910. évi népszámlálás szerint Munkács lakossága 17 300 fő volt, 1938-ban volt a lakosságszám 30 000 fő körül. – A szerk.]. Munkács lakosságának több mint fele zsidó volt [Bár a város lakóinak közel a fele zsidó volt, de az 50%-os arányt valójában soha nem érték el. Lásd a „Munkács” szócikket. – A szerk.]. Éltek még ott huculok [„Huculok: sajátos népi kultúrájú ruszin (ukrán) népcsoport Ukrajnában. Településterületük a Kárpátok keleti oldalán volt Galíciában, de jelentős csoportjaik éltek a Kárpátok Máramaros vm.-i szakaszán a Tisza forrásvidékén és északi mellékvizei völgyeiben is” (Magyar Akadémiai Nagylexikon). – A szerk.], magyarok, csehek, szlovákok és más nemzetiségek képviselői. Mindannyian barátságban éltek egymással. Az emberek nemzedékeken át éltek ott együtt, és ez alatt kifejlődött bennük a türelem és tisztelet más szokások, vallások iránt. Zsidó pogrom errefelé sosem volt.

Munkácson több mint húsz imaház és zsinagóga és ezen kívül jesiva is volt. Volt zsidó iskola és zsidó gimnázium Az [elemi] iskola egyházi iskola volt, a gimnázium világi, ez sok igazhitű zsidó körében elégedetlenséget váltott ki. Volt egy külön ház, amiben két sajhet [sakter] dolgozott. Mindig rengeteg gyerek gyűlt össze náluk, akiket az anyjuk küldött oda a csirkékkel, libákkal.

Szombaton Munkács kiürült, minden zsidó a zsinagógába ment. Minden üzlet bezárt, de a nem zsidó lakosok tudták már, hogy minden szükséges dolgot csütörtökön és pénteken be kell szerezni. Szinte az egész kereskedelem a zsidók kezén volt. Volt néhány nem zsidó üzlet is, de azok távol voltak a központtól, és körülményes volt őket megközelíteni. Voltak földművelő zsidók, akiknek földjük volt [lásd: a földművelés szerepe], és voltak vállalkozók. Voltak zsidó orvosok, tanárok, jogászok is, de kevesen. Kárpátalja fakitermelő vidék, és a falerakatok nagy része zsidó kézen volt. De mint mindenütt, a legtöbb zsidó szegény volt. Az iparosok – szabók, cipészek, bádogosok, ácsok és mások – mind zsidók voltak. Munkácson sok zsidó nő készített parókát a zsidó asszonyok számára. Az emberek sokat és keményen dolgoztak, hogy el tudják tartani a családjukat. Az iparosok főleg a város központjában éltek. A parasztok a város szélén laktak, a föld ott olcsóbb volt, mint a központban, és viszonylag olcsón hozzá lehetett jutni egy-egy nagyobb földterülethez. Az iparosoknak viszont forgalmas helyen kellett lakniuk, hogy minél több vevőjük legyen.

Munkácson nagy zsidó hitközség volt. A hitközség tagjai jótékonykodtak, a gazdagok segítették a szegényeket. Sábeszkor és az ünnepeken minden szegény család asztalára macesznak, csirkének, gefilte fisnek [lásd: halételek] kellett kerülnie, erre ügyelt a hitközség. Adtak pénzt gyógyszerre, a szegény családokból származó lányok kelengyéjére, és nem is lehet fölsorolni, még mi mindenre.

Nálunk a családban nem volt szokás, hogy a szülők a család történetéről, a nagypapákról, nagymamákról és azok rokonairól beszéljenek.  Ezért én nagyon keveset tudok róluk. Apám szülei Várpalánkán születtek és éltek. Akkor úgy tűnt, hogy a falu nagyon messze van a várostól.  Várpalánkán a lakosság fele német, a fele zsidó volt. A nagypapát Ackermann Volfnak hívták. Nem tudom, hogy hívták a nagymamát, mi nagyikának hívtuk, a nevén senki sem szólította. Mindketten az 1850-es évek táján születtek. A rokonaik közül senkit sem ismertem. A nagymamára alig emlékszem, mert ő még kisgyerekkoromban meghalt. Egyszer följött Munkácsra. Akkoriban szekéren közlekedtek, ott ült a szekéren, lógatva a lábát. Nekünk nagyon furcsának tűnt, hogy nyáron fekete ruhában és fekete kendőben van. A nagypapa is fekete színű ruhát hordott és kerek fekete kalapot. A nagypapa és a nagymama nagyon vallásos volt. Ennek megfelelően is öltözködtek [lásd: zsidó öltözködési szabályok], és hagyományos zsidó életmódot folytattak. A nagypapa szigorúan ügyelt rá, hogy minden vallási hagyományt betartsanak a családban. Apám szüleinél megtartották a sábeszt és a zsidó ünnepeket, mindent a hagyomány szellemében. Sábeszkor és a zsidó ünnepeken a nagypapa és a nagymama elment a zsinagógába. Saját helyük volt a zsinagógában. A családban jiddisül beszéltek, a nem zsidó szomszédokkal pedig magyarul, csehül. Munkácson a nem zsidó lakosok egy része is, miután a családjuk nemzedékeken át zsidók között élt, értette a jiddist, és meg is tudta magát értetni ezen a nyelven.

Apámék öten voltak testvérek. A legidősebb Dávid volt, utána apám, Ignác következett. A zsidó neve Eizik volt. A harmadik apám öccse, Jiszroel [Izrael] volt, utána következett apám húga, Mirjám. A legfiatalabb testvér Jankel volt. Apám 1885-ben született, a testvérei születési évét azonban nem tudom megmondani. Mindannyian vallásosak voltak, szentül követték a hagyományokat és az ünnepeket.

Azt tudom, hogy apám és a fiútestvérei Várpalánkán jártak német iskolába. Mindannyian jól beszéltek németül. A munkácsi fiúk az elemi iskolán kívül héderben tanultak, a lányok pedig otthon kaptak zsidó oktatást, magántanár járt hozzájuk.

Várpalánka rögtön a hegyek lábánál fekszik. A hegy körül szőlőskertek voltak. A nagypapa bort csinált, és volt egy kocsmája is. A nagyszüleim nem voltak gazdagok, de nem voltak szegények sem. A család nagy volt, és sokat költöttek a gyerekek nevelésére és iskoláztatására. Nagy házuk volt, jártam benne. Az utca felőli oldalon volt a kocsma. Ez egy nagy helyiség volt asztalokkal, és volt egy konyha. A nagymamám főzött. Csak néhány fajta ételt lehetett kapni. A vendégek a nagyapám által készített bort itták. A várpalánkaiak rendszeresen kibérelték a kocsmát esküvőkre. A ház hátulsó részében négy vagy öt szoba volt, itt laktak a nagyszüleim, és itt lakott Dávid is és Jiszroel is a családjával. Ez a ház ma is áll, most ott van a német közösség. A nagypapához és nagymamához gyalog mentünk, mindig dióval és házi süteménnyel kínáltak minket. De korán meghaltak, valamikor az 1930-as években. Még kisgyerek voltam, és szinte semmire sem emlékszem.

Apám idősebbik bátyja, Dávid örökölte a nagypapa halála után a kocsmát. Akkoriban az volt a szokás, hogy az apa a vállalkozását a legidősebb fiára hagyta, a többi fiúnak pedig magának kellett munkát keresnie. Dávid házas volt, egyetlen fia született. A Nagy Honvédő Háború ideje alatt [azaz: a második világháborúban] Dávidot koncentrációs táborba vitték, ott halt meg. A felesége a fiával Munkácson maradt, de ők is meghaltak a holokausztban. Részleteket nem tudok. Jiszroelnek volt egy sörfőzdéje. Nős volt, két fia született: Cvi 1925-ben, Cháim utána. Mindketten Izraelbe mentek, rögtön a második világháború után [Akkor még: Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. Ackermann Cvi most is Izraelben él, Petah Tikván. Amikor Izraelbe megyünk, mindig meglátogatjuk. Cháim Izraelben halt meg a hatnapos háború idején. Jiszroel 1944-ben halt meg, Auschwitzban. A következő volt apám húga, Mirjám. Rá nagyon jól emlékszem. Egy Feuerstein nevű zsidó kereskedőhöz ment feleségül, akinek üzlete volt Munkácson. Nekik nagyon sok gyerekük volt, azt hiszem, tíz, sokat játszottam velük. De már nem emlékszem a nevükre. Mirjám családja nagyon vallásos volt. Apám öccsének, Jankelnek üvegcsiszoló műhelye volt. Neki is sok gyermeke született, minden évben egy. Apám, mielőtt megházasodott, a nagyapámnak segített a borkészítésben.

Anyám szülei Munkácson laktak. Ezek a nagyszüleim városi emberek voltak. Nagypapát sosem láttam, még születésem előtt meghalt. Weisz Sámuelnek hívták, a zsidó neve Smil [Smuel] volt. Nagypapa az 1850-es években született. Nagymama is akkortájt születhetett. Nagymamám nevét nem tudom, bár őt ismertem, és jól is emlékszem rá. Nekünk, unokáknak ő nagymama volt, és a felnőttek, amikor róla beszéltek, szintén nagymamának hívták. Nagypapa az 1920-as évek elején halt meg. Nagypapa halála után a nagymamával lakott a dédmamánk. Nem tudom, hogy a nagymama vagy a nagypapa anyja volt-e. A dédmama az 1930-as évek közepén halt meg, kilencvennégy éves korában. Rögtön utána a nagymama is meghalt.

Weisz nagypapa nagyon jómódú ember volt. Munkács központjában volt nagykereskedése. A nagymama, miután férjhez ment, nem dolgozott, vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket. Ezek a nagyszüleim is nagyon vallásosak voltak. Minden zsidó hagyományt betartottak, és erre tanították a gyerekeiket is. A nagypapának szakálla volt és pajesza, kalapot viselt, és kaftánban járt. A nagymama is a zsidó hagyományoknak megfelelő hosszú, sötét ruhát viselt, és parókát hordott.

Szép nagy házuk volt. Nem emlékszem pontosan, hány szoba volt benne, de legalább hat. A házuk a Jevrejszkaja [Zsidó] utcában volt, ami teljesen zsidó környék volt. Ez az utca ma is létezik. Ebben az utcában volt a hitközség épülete is és a mikve is.

Anyámék heten voltak testvérek. Hogy pontosan mikor születtek, azt nem tudom, de föl tudom sorolni őket születési sorrendben. Mejer volt az elsőszülött. Utána született Izidor, a zsidó neve Szrol [Izrael] volt. Izidor süketnéma volt. Izidor után született Mojse [Mózes]. Aztán három lány következett. Anyám 1885-ben született. A zsidó neve Hinde volt, a hivatalos iratokban a Heléna szerepelt. Aztán következett Hanna, akit a hivatalos iratok szerint Ilonkának hívtak, és Perl, akinek a hivatalos iratokban a Piroska nevet adták. A legfiatalabb testvér Fisl volt, aki a hivatalos iratokban Fülöpként szerepelt. Nem tudom, miért került az igazolványukba az igazi zsidó nevükkel összecsengő magyar név, valószínűleg akkor ez volt az előírás. Mindannyian magyar elemibe jártak. Minden fiú héderben tanult, a lányokhoz házhoz jött a magántanár. Anyám összes testvére és a családjaik is mélyen vallásos emberek voltak, minden zsidó hagyományt megtartottak.

Nagypapa halála után a legidősebb fiú, Mejer örökölte a nagykereskedést. Izidor egy nyomdában volt szedő. Ő volt a legszebb a fiúk közül. Az 1920-as években Izidor és Mojse Budapestre költözött. Mojse egy budapesti születésű zsidó lányt vett el, és valamilyen vállalkozásba fogott. Egyetlen lánya született, aki még 1940 előtt kiment Angliába. Mojse a Nagy Honvédő Háború után még élt [vagyis túlélte a második világháborút]. A koncentrációs táborból hazatérve, 1945-ben találkoztam vele. 1947-ben halt meg. A halála után a felesége a lánya után ment Londonba. Mojsének sem a feleségét, sem a lányát nem ismertem. Izidor nem volt nős. 1944-ben halt meg a budapesti gettóban.

Hanna [Ilona] neve Ösztreicher lett, miután férjhez ment. Semmit sem tudok a férjéről. Perl, azaz Piroska Roth lett, miután férjhez ment. A férjének papírgyára volt, gazdag embernek számított. Perlnek született egy lánya, Ilus, aki most Izraelben él. Az ő vezetékneve a házasságban Sronek lett. Amikor Izraelbe látogattunk, őt is mindig fölkerestük. Se Hanna, se Perl nem dolgozott. Perl is, a férje is, Hanna is 1944-ben halt meg a koncentrációs táborban, Auschwitzban. Jaj, ha összeszámolom, hányan meghaltak közülünk! De erről a témáról nem akarok beszélni, túl fájdalmas. Anyám legkisebb testvére, Fülöp nem dolgozott, egész életében betegeskedett. Fiatalon halt meg, 1932-ben, tuberkulózisban.

Nem tudom, hol és hogyan ismerkedtek meg egymással a szüleim. 1908-ban házasodtak össze. Természetesen zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A részletekről nem meséltek nekem. Az esküvő után is Munkácson laktak, anyám szüleinél. A mi részünk három szobából és konyhából állt. Minden komfort nélkül éltünk. A víz egy víztartályban volt az udvaron. Onnan hordtuk be vödörrel a főzéshez és egyéb célokra. A konyhában volt egy nagy tűzhely, azon főzött anyám, és azzal fűtöttük a konyhát. A szobákban kisebb kályhák voltak. Fával fűtöttünk. Se kert, se veteményes nem volt a ház mellett, mindent a piacon vettünk meg.

A szobáink régi nehéz tölgyfabútorral voltak berendezve. Minden ajtófélfán volt mezüze. Reggel és este a férfiak hagyományos zsidó ruházatban – fekete kaftánban, kalapban – a mi házunk mellett mentek el, amikor a zsinagógába mentek imádkozni. Azt hiszem, gyerekkoromban Munkácson nem volt olyan zsidó, aki ne lett volna vallásos. A mi utcánkban minden zsidó megünnepelte a sábeszt, minden zsidó háztartás kóser volt, a nők pénteken gyertyát gyújtottak. Minden zsidó ünnepet a zsidó hagyományoknak megfelelően ünnepeltek.

Az apám nem volt magas. Kis pajesze és szakálla volt. Az utcán kalapot, kaftánt viselt, otthon kipát. Anyám szerényen, de elegánsan öltözködött, mindig sötét színekben járt, parókát viselt. A szüleim nem voltak szegények. Saját helyük volt a zsinagógában, megengedhették maguknak, hogy fizessenek érte. Rendszeresen eljártak a zsinagógába: anyám sábeszkor és a zsidó ünnepeken, apám naponta kétszer, reggel és este.

Apám bort készített, és kereskedett is vele. A borászatot még fiatalkorában tanulta ki nagypapától Várpalánkán. A szőlőt részben nagypapától, Várpalánkáról hozta, részben a szomszéd városban, Beregszászon vásárolta föl. Apám vett egy munkácsi udvarban egy pincét. Ebben a pincében állt egy óriási prés, és ott készült a bor, méghozzá kóser bor. Főleg zsidók vásároltak az apámnál bort, sábeszra. Sok vevője volt, akik tudták, hogy jó bort csinál, és mindig nála vásároltak.

Az anyám természetesen háziasszony volt, mert sok volt a gyerek. Néha volt cseléd is, amikor sok munka volt a gyerekekkel. Egy ukrán parasztlány volt, aki szinte családtag volt nálunk, főleg a mosást, takarítást csinálta, és mindent előkészített anyámnak a főzéshez. De csak anyám főzött. Másokat nem engedhetett oda, mert akkor fennállt a veszély, hogy az étel nem lesz kóser. És mindig vigyáztak arra is, hogy a cseléd ne nyúljon a borhoz, mert az apám csak kóser bort árusított. Ha pedig egy gój hozzáér a borhoz, akkor az már nem kóser.

A legnagyobb testvérem Margit volt, a zsidó neve Gitl volt, ő 1909-ben született. 1911-ben született Dávid, Fisl bátyám pedig, aki a hivatalos iratokban Fülöpként szerepelt, 1912-ben született. 1914-ben született Szeréna nővérem, akinek a zsidó neve Szura [Sára] volt. 1916-ban született Hersi, aki a hivatalos iratokban Hugóként szerepelt. 1918-ban született a bátyám, Áron. Aztán jött Perl, egy kislány, aki csecsemőkorában meghalt. 1923-ban születtem én. A zsidó nevem Tobi [Tojbe]. Én voltam a hetedik gyermek a családban. 1925-ben született Sámuel öcsém, a zsidó neve Smil [Smuel] volt. Ez a családunk. Mára egyedül én maradtam.

A szüleink vallásos emberek voltak. Minden zsidó hagyományt nagyon szigorúan betartottak a családban. A fiúkat a születésük után nyolc nappal körülmetélték. Megtartották a szombatot és minden zsidó ünnepet. Péntek reggel anyám bárheszt sütött, és két napra előre főzött. Általában csirkét és töltött halat csinált. A sóletet, amit pénteken csinált meg, berakta a sütőbe, hogy meleg maradjon szombatig. Péntek este gyertyákat gyújtott, és áldást mondott rájuk. Az áldás alatt az arcát eltakarta a kezével. Aztán mindnyájan imádkoztunk, és „sábát sálom”-mal köszöntöttük a szombatot. Az apám megáldotta a bárheszt, és leültünk vacsorázni. Szombaton apám elment a zsinagógába. Amikor hazajött, a Tórából olvasott föl. A hetiszakaszt olvasta fel nekünk. Semmilyen munkát nem végeztünk ezen a napon. Még a lámpát sem gyújthattuk meg, egy gyufát sem gyújthattunk. Az ukrán szomszédunk jött át, ő gyújtotta meg a lámpát.

Emlékszem, hogyan zajlott a Pészah előtti takarítás. Mindent ki kellett takarítani, hogy egy morzsa se maradjon sehol. A dolgok menete a következő volt. Széder előtt egy nappal apám végigment a lakáson, mindent ellenőrzött. Anyám apám kezébe libaszárnyat (a szárny végén tollak voltak) és egy kis lapátot adott, és apám úgy járkált a szoba szegleteiben, mintha söpörne. Már nem volt mit söpörni, mert minden patyolattiszta volt. De apám jelképesen söprögetett. Aztán szándékosan elrejtettünk valahol egy kis darab hámecot, hogy megtalálja. Utána fogtunk egy régi fakanalat, ráraktuk a hámecot, egy rongydarabbal rákötöttük erre a kanálra, és elégettük. Ez volt a szokás, ez minden munkácsi zsidó családban ugyanígy zajlott le. Amikor apám már nem élt, valamelyik bátyám végezte ezt.

Munkácson volt egy zsidó pékség. Pészah előtt már egy hónappal elkezdtek maceszt gyártani. A pékséget kihomecolták, a rabbi megvizsgálta, és kiállította az igazolást arról, hogy a pékség tiszta. A pékség a maceszt kiszállította a zsidó otthonokba. A hitközség a szegényeknek ingyen adott valamennyi maceszt. Anyám hagyományos ételeket főzött Pészahkor: húslevest maceszgombóccal, töltött halat, cimeszt, rétest és süteményt [A cimesz lényegében köretféle: libazsírban kissé megpirított gersli, amelyet vízben főznek meg borssal és szerecsendióval ízesítve, sárgarépával és krumplival, valamint pici cukorral. – A szerk.]. Első szédereste apám vezette a szédert. Az asztalfőre ült, és a legfiatalabb fia kérdezte a hagyományos kérdéseket [a má nistánát]. Imádkoztunk és énekeltünk. Nem emlékszem az énekek szövegére, de a dallamukra igen. Nem hívtunk vendéget az első széderestére, de a második szédereste a szüleink rokonai eljöttek hozzánk.

Jól emlékszem még Szükeszre. A szukát minden évben ugyanazokból az oldallapokból építettük, a tetőhöz pedig minden évben új nádat vásároltunk. Az ünnep nyolc napján a szukában étkeztünk, az ételt az ablakon keresztül adogattuk be. Szükeszkor volt egy hagyományos diós játék. A gyerekek az udvaron gyűltek össze, csináltak egy kis kupacot három-négy dióból, aztán egy-egy nagy dióval célba vették, megpróbálták vele szétütni a kupacot. Akinek sikerült, az az összes diót megkapta. 

Ros Hásánákor a szüleim templomba mentek. Amikor hazajöttek, anyám egy tányért rakott az asztalra, amin almaszeletek voltak, és egy mézzel telt csészét, és édes és boldog évet kívánt nekünk. Jom Kipur előtt elvégeztük a kápóresz szertartást, a nők egy fehér tyúkot, a férfiak pedig egy fehér kakast lengettek meg a fejük felett. Jom Kipurkor mindannyian elmentünk a zsinagógába. Volt sófárfújás. A család minden tagja böjtölt. A böjt másnap az első csillagok megjelenésekor ért véget, és akkor a család leült vacsorázni. Hanukakor a vendégek pénzt adtak a gyerekeknek.

Otthon jiddisül beszéltünk, ez volt az anyanyelvünk. Az egész utcában jiddisül beszéltek. Amikor pedig iskolába kezdtünk járni, a barátnőkkel már csehül beszélgettünk, az 1930-as években ez volt nálunk a hivatalos nyelv.

Lehet, hogy a Nagy Honvédő Háború [= a második világháború] előtt is voltak valahol antiszemiták, de Munkácson nem voltak. Hiszen ez egy félig zsidó város volt, és ha valaki megengedett volna magának egy antiszemita kirohanást, megölték volna a zsidók. A munkácsi zsidó hitközség nagyon erős volt. Egyszer a következő történt: egy zsidó valamilyen ünnepről ment hazafelé. Prémsapka volt a fején, szőrmével beszegett ünnepi fejfedő [lásd: strájmli]. Cseh katonák mentek el mellette, lekapták a sapkát, és elfutottak vele. A zsidó elment a rabbihoz, és elmesélte neki az esetet. Másnap Munkács összes zsidója összegyűlt a cseh kaszárnya udvarán. Megtalálták a katonákat, azok elnézést kértek a férfitól, visszaadták neki a sapkát, és a rabbitól is bocsánatot kértek. Ez volt az egyetlen ilyen eset, a fiatal katonák biztosan csak viccelődni, csintalankodni akartak.

Minden munkácsi zsidó annak rendje és módja szerint megünnepelte az ünnepeket. Nagyon közel laktunk a zsinagógához, körülbelül ötven méterre volt a házunktól. Apám minden hétköznap reggel elment imádkozni a zsinagógába. A legtöbb zsidó minden reggel járt a zsinagógába. Esténként az esti imára is jártak. Néhányan otthon imádkoztak, ez nem számított elítélendőnek. A zsidó fiúknak minden nap el kellett menniük a zsinagógába imádkozni. A vallásosság általános volt, a szülők elvárták. Anyám még inkább, mint apám, ügyelt arra, hogy minden fia reggel feltétlenül felkösse a tfilint és imádkozzon. Nem tudom, hogy miért otthon imádkoztak, és miért nem mentek el a zsinagógába apámmal. A családunkban minden fiúnak megvolt tizenhárom éves korában a bár micvója. A Talmud egy szakaszából kellett fölkészülniük, és egy beszédet kellett elmondaniuk az ott összegyűlt vendégek előtt. Nagy ünnepség volt. Olyan elő nem fordulhatott például, hogy valaki rágyújtott volna szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Egy-egy udvarban több zsidó család is lakott, és mindenki tudta, hogy a szomszéd szeme elől nem lehet elrejtőzni. Az emberek féltek, hogy a szomszédok megszólják őket. Ilyen zsidó udvarok voltak akkoriban. Nem lehetett elbújni, mindenki tudott a másikról, nem lehetett megszegni az általánosan elfogadott normákat, zsidó tradíciókat, vallási törvényeket. Természetesen a kóserságot is betartották. Volt sajhet [sakter], és a gyerekek feladata volt elvinni hozzájuk a baromfit.

A szüleimet nem érdekelte a politika, csak a munkának éltek. Apám nagyon szimpatizált a kommunistákkal, de nem érte meg a szovjethatalmat, és nem tudta, mit is jelent a kommunisták uralma a valóságban. Mindig mondogatta, hogy támogatja ő a kommunizmust, a szocializmust, csak a vallást hagynák békén. Ez egy fájó pont volt. Anyám olvasta néha azokat a könyveket, amiket magamnak vettem ki, Gorkijt és más klasszikusokat. És azt mondta, hogy mindez jó, helyes, de miért kell nekik, a kommunistáknak a vallást megsemmisíteni? Számukra a vallás volt maga az élet. Hát én egy ilyen vallásos családban nőttem fel.

A gyerekek már nem lettek olyan vallásosak, mint a szülők, de mindegyikünk zsidó nevelésben részesült. A fiúk ötéves koruktól jártak a héderbe. Engem, amikor tizenkét éves lettem, anyám beíratott egy lányok számára létrehozott héderbe. Azt szerette volna, ha megtanulok imádkozni és héberül olvasni. Ennek a hédernek Béjt-Jákob volt a neve. De csak három hónapig tanultam ott, utána a magyarok kerültek hatalomra, és bezárták a hédert [Galpert Tilda 1923-ban született, tehát 1935-ben kezdett héderbe járni. A magyarok 1938-ban vették át a hatalmat Munkácson, tehát valami más oka volt annak, hogy 3 hónap után kimaradt a héderből. – A szerk.].

Hatéves koromban beírattak a cseh elemi iskolába, ami egy négyosztályos elemi iskola volt. Volt zsidó iskola is Munkácson, de a szüleink cseh iskolába küldtek minket, mert ez készített elő a kereskedelmi akadémiára. Az elemi iskola után volt egy másik iskola, ami az oktatás második lépcsőfokát jelentette [Ez az iskola kb. a magyar polgári iskolának felelt meg. – A szerk.]. Az is négy éves volt, utána pedig volt még egy egyéves felkészítő kurzus a kereskedelmi akadémiára. Összesen kilenc évig tartott tehát az oktatás. Ebben az iskolában tanult mindegyik testvérem. Mindez a Csehszlovák Köztársaság idejében volt. Nagyon sok zsidó volt az iskolában, mint általában Munkácson. A nem zsidók teljesen normálisan, előítéletek nélkül közeledtek hozzánk. Sem a tanárok, sem a diákok nem különböztették meg a zsidó gyerekeket. Az iskolán kívül jártam még a munkásotthonba is. Voltak ott különböző klubok, körök. Énekeltem ott egy kórusban, tornáztam. Akkoriban nagyon aktív voltam.

A munkácsi kereskedelmi akadémián folyó képzés nagyon elismertnek számított. Az akadémia épülete még ma is megvan, nagyon szép. Az ott végzetteket szívesen fogadták a munkahelyeken, akkor ez egy nagyon magas fokú képzésnek számított. Sok Ukrajnából érkezett emigráns dolgozott ott, egyetemi professzorok, akik a szovjethatalom elől menekültek az 1917-es forradalom után. A szaktárgyakon kívül idegen nyelveket, gép- és gyorsírást tanítottak. A nővéreim, Margit és Szeréna és a bátyám, Fisl a Csehszlovák Köztársaság idején végezték el a kereskedelmi akadémiát.

Nagyon bonyodalmasan alakult a testvéreim élete. Elsőként a legnagyobb nővérem, Margit ment férjhez. A kereskedelmi akadémia befejeztével jogászként helyezkedett el egy biztosító társaságnál. A jövendőbeli férjével már gyermekkoruk óta ismerték egymást, hiszen másod-unokatestvérek voltak. A férje vezetékneve Weisz volt, az apja apám unokatestvére volt. Mindketten [azaz Margit és jövendőbelije] a forradalmi eszmék hívei voltak, és a vallást mindenestől elvetették. 1932-ben házasodtak össze. Az esküvőjük a meggyőződésük ellenére hagyományos hüpés zsidó esküvő volt. Formálisan egyeztek bele a hüpébe, hogy ne sértsék meg a szüleiket, akiknek ez nagyon fontos volt. Anyám azt mondta, hogy nem éli túl, ha a lánya esküvőjén nem lesz hüpe. Volt egy fényképünk Margit esküvőjéről: mindketten bőrkabátban vannak, Margit fehér kalapban, és mindketten nevetnek. A zsidó esküvőn a menyasszonynak végig sírnia kell, ők pedig nevetnek. Bár csak névleg állítottak hüpét, de azért mégiscsak volt hüpe. 1935-ben született a fiuk, Alekszandr, akit szülői nyomásra a nyolcadik napon az előírások szerint körülmetélték. 1938-ban, amikor a fasiszta Magyarország került hatalomra Kárpátalján [lásd: első bécsi döntés; ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár, Huszt és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalja többi részét 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.], Margit férje, aki kommunista volt, emigrált a Szovjetunióba. Margit azonban Munkácson maradt, arra készült, hogy a férje után utazik, már meg is volt az útlevele, de akkor már késő volt, elkezdődött a második világháború. Munkácson maradt, a férje pedig már nem tudott Magyarországra jönni, a Szovjetunióból senkit sem engedtek ki. Nem levelezhettünk a Szovjetunió állampolgáraival, mert a külföldiekkel való levelezést ott szigorúan büntették, és megkértek, hogy ne írjunk nekik. A háború után, amikor már Ungváron laktam, ami akkor már a Szovjetunióhoz tartozott, megpróbáltam fölkutatni Margit férjét, de nem jártam sikerrel. Valószínűleg a Gulagon pusztult el, akárcsak a bátyám.

A legidősebb bátyámat, Dávidot először behívták a csehszlovák hadseregbe sorkatonai szolgálatra. A hadseregben jól alakultak a dolgai. Miután két évet leszolgált, hazajött, egy üzletben dolgozott kereskedősegédként, és 1937-ben elvett egy helyi zsidó lányt, akinek a családneve Friedmann volt. A szülei, mint a mieink is, vallásos emberek voltak. Apám ebben az évben halt meg. Az esküvő nyáron volt, de már apám nélkül, amolyan szerény esküvő, de persze a zsidó hagyományok szerint. Dávid Munkácson élt 1942-ig. 1942-ben elvitték egy munkatáborba, Ukrajnába, és még abban az évben meghalt [Föltehetően nem munkatáborba vitték, hanem munkaszolgálatra hívták be. – A szerk.].

Fisl bátyám, azaz Fülöp a sorkatonai szolgálatát szintén a csehszlovák hadseregben töltötte le, még a Csehszlovák Köztársaságban. Sok barátja volt, nem csak zsidók. Eltávozáskor sokszor a barátjával, egy cseh katonával együtt jött haza. Ez 1933-ban volt. Aztán 1939-ben, a magyarok bejövetele után, amikor megkezdődött a zsidóüldözés, Fülöp más zsidókkal együtt átlépte a határt, és a lengyelországi Katowicébe ment. Katowicében sok kárpátaljai emigráns gyűlt össze. Innen Angliába vitték őket tovább. Angliában Fülöp belépett a szabad csehszlovák hadtestbe [lásd: Csehszlovák Zászlóalj]. Ott szolgált még két unokatestvérem is anyám családjából. A második világháborúban Fülöp a nyugati fronton harcolt.

Szeréna nővérem házassága fölforgatta a családunk életét. A kereskedelmi akadémia elvégzése után Szeréna egy biztosítónál helyezkedett el. Nagyon jól dolgozott, a munkatársai szerették. Szeréna közel került a szocialista eszmékhez. Munkácson volt egy legális kommunista újság, a „Zakarpatszkaja Pravda”. Az újságot egy cseh ember, Oleksza Borkanyuk cseh parlamenti képviselő és a csehszlovák kommunista párt tagja adta ki. A kiadó nem volt illegális, Csehszlovákiában nem volt betiltva a kommunista párt. Szeréna fölajánlotta a segítségét az újságnál. Így ismerkedett meg Borkanyukkal, és egymásba szerettek. 1936-ban összeköltöztek. Természetesen nem volt vallásos esküvőjük.

Az, hogy a nővérem egy nem zsidóhoz ment hozzá, szörnyű tragédia volt a szülők számára [lásd: vegyes házasság]. Anyám egy hétig süvet ült Szerénáért, ahogy a halottakért szokás. És többet nem volt hajlandó Szerénával találkozni. Bár Szeréna férje jó férj és csodálatos ember volt, nem volt zsidó. Egy időben Munkácson laktak, kivettek egy lakást, én meg is látogattam őket. Anyámnak nem mondtam meg, hogy Szerénához megyek. Anyám soha többé nem látta őt, a jelenlétében Szerénának még a nevét sem volt szabad említeni. Ezért aztán Szeréna a férjével Ungvárra költözött, mert Munkácson nem tudtak volna megmaradni a szóbeszéd és a szülők miatt. A vagonban, ami Auschwitzba vitt minket, mondtam anyámnak, hogy „Jó lenne tudni, mi lehet Cikával”. Szerénát ugyanis otthon Cikának becéztük. Anyámerre azt mondta: „Ne is beszélj róla, nem akarom hallani.” Hát ilyen sokat jelent a vallásos zsidó nevelés, annyira mélyen beleivódott anyámba, hogy még a lányát is megtagadta miatta. Anyámnak Szeréna házassága nagy szégyen volt az emberek előtt. Úgy gondolom, hogyha nem lett volna a zsidó környezet, akkor anyám talán megbocsátott volna neki. De nem lehetett, mert ha megteszi, az emberek elítélték volna.

Borkanyuk 1938-ban a Szovjetunióba, Moszkvába ment. Miután a magyarok visszatértek, és elfoglalták Kárpátalja egy részét, Huszton működött még kommunista párt, és Borkanyuk a kárpátaljai kommunista párt titkára volt. Amikor a magyarok elfoglalták Husztot, Borkanyuk kénytelen volt a Szovjetunióba menni, mert a magyarok alatt a kommunista párt be volt tiltva. Szeréna 1939-ben a megszállás előtt [lásd: Kárpátalja elfoglalása] ment el Moszkvába. Borkanyuk a partizánmozgalom egyik elindítója lett Kárpátalján, 1942-ben. Még abban az évben meghalt a fasiszták börtönében.

Szeréna házassága nagy megbotránkozást keltett a munkácsi zsidók körében. Munkácson ez komoly bűnnek számított. Ez lett apám halálának az oka. Apámat 1937 tavaszán ölték meg a zsinagógában. Egy Munkács melletti faluban élt egy őrült, aki néha bejött Munkácsra, a zsinagógába. Elmesélték neki, hogy Eizik Ackermann lánya egy gójhoz ment férjhez, gyakorlatilag ráuszították ezt az embert az apámra. Ez az őrült fogott egy hasábfát, ami a zsinagógában volt a kályha mellett, és halántékon ütötte apámat. Apám aznap éjjel meghalt. Ez borzasztó tragédia volt mindannyiunk számára. Az egész városban beszélték, hogy a zsinagógában megöltek egy embert. Apámat a zsidó temetőben temették el Munkácson, zsidó szertartás szerint. Miután a családunkkal ez a katasztrófa történt, anyámnak az egész vagyonon túl kellett adnia. Természetesen megváltunk a cselédtől. Ezután nem is tudom, miből és hogyan éltünk. Anyagilag nagyon nehéz volt. A gyerekek még nem kerestek. A legidősebb nővérünk, Margit már férjnél volt. Neki családja volt, és a saját családjáról kellett gondoskodnia. Az anyagi nehézségek miatt kénytelen voltam tizenöt éves koromban munkába állni. 1938 novemberében, húsz esztendő után visszatértek a magyarok [lásd: első bécsi döntés], és én kimaradtam az iskolából, mert az oktatás ettől fogva pénzbe került, anyám pedig nem tudott fizetni. 1939 áprilisától Roth nagybácsikám gyárában lettem gyári munkás. (Roth anyám húgának, Perlnek volt a férje.) A gyárban füzeteket, számviteli könyveket, zacskókat stb. gyártottak. Öt évig dolgoztam itt, 1944 áprilisáig, amíg be nem jöttek a németek [Magyarországot 1944. március 19-én szállták meg a németek. Lásd: Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Tizenöt éves koromtól fogva naponta tíz és fél órát dolgoztam, nem volt valami könnyű. A munka nehéz volt, mindig állva dolgoztunk. A munkások zöme zsidó volt. A legjobb barátnőm egy zsidó lány, Frida volt, akivel a gyárban ismerkedtem meg. Áron bátyám egy üvegcsiszoló műhelyben dolgozott anyám bátyjánál, Jankelnél. Fülöp bátyám a kereskedelmi akadémia elvégzése után egy Munkács körzetében levő kis faluban, Hátmegen tanítóskodott [Hátmeg – kisközség volt Bereg vm.-ben 1891-ben 1400 rutén és német, 1910-ben 1600 rutén és magyar lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Hugó először egy munkácsi szabónál tanult, aztán szabó lett. Sámuel, azaz Smil még iskolás volt.

1918-ig, az Osztrák–Magyar Monarchia idején nagyon liberális törvények voltak. A zsidókat másokkal egyenrangúnak tekintették, nem volt semmiféle megkülönböztetés. Ezért amikor azt mondták, hogy a magyarok visszajönnek, senki sem aggódott. Néhányan még örültek is, például az anyám. Húsz év alatt csak nem sikerült megtanulnia csehül, és emiatt egy kicsit ugrattuk is. De magyarul tudott, mert gyermekkorában magyar iskolába járt. Azt, hogy ez már a fasiszta Magyarország volt, nem vettük figyelembe. Tájékozatlanok voltunk, nem volt otthon rádiónk. Újságok voltak, de azokban nem írtak részletesen arról, mi történik Magyarországon, milyen szörnyű ott a helyzet. Csak később tudtuk meg, hogy mi az a magyar fasizmus. Borzasztó volt. Alighogy bejöttek a magyarok, rögtön megkezdődött a zsidóüldözés [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóktól elvették az üzleteiket, vállalkozásaikat. Ez történt a férjem apjával is. Mindent át kellett íratni egy gójra, akinek ezért fizettek, mert máskülönben a tulajdont teljesen elvették volna. Szörnyű problémák voltak. A helyi lakosság igyekezett csehül beszélni 1939 után is, hogy kinyilvánítsa a magyarokkal szembeni ellenállását.    

Amikor a gyárban dolgoztam, megismerkedtem a leendő férjemmel, Galpert Ernővel, vagy ahogy mi nevezzük, Arival. A zsidó neve Áron volt. Ari egyidős velem, Munkácson született 1923-ban. Az apja, Galpert Ósiás haszid volt, Nyitrán, egy Pozsonytól nem messze levő szlovákiai városban végzett egy jesivában [Amikor Galpert Ernő apja a nyitrai jesivába járhatott, Nyitra még Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], Munkácson pedig egy kis szatócsboltja volt. Ari anyját Perlnek hívták, a lánykori neve Kallus volt. Ő háztartásbeli volt, és segített a férjének a boltban. Ariék hárman voltak testvérek, Ari volt az egyetlen fiú, volt neki egy nővére és egy húga. Ari héderben és cseh elemi iskolában tanult. Miután elvégezte az iskolát, műszerészinasnak szegődött. Amikor bejöttek a magyarok, a lakatosműhely tulajdonosának, egy zsidó embernek át kellett adnia valakinek a műhelyt, és Ari munka nélkül maradt. 1941-ben fölvették Roth gyárába műszerésznek, és mi 1943-ban már jóban voltunk. Húsz évesek voltunk akkor. Ez már a német megszállás idejében volt. Ari járt hozzánk, én is voltam náluk. A családunk hasonló volt, mindkét család nagyon vallásos volt. Együtt dolgoztunk, minden nap találkoztunk, sétáltunk munka után. Akkor már mindenkit arra köteleztek, hogy sárga csillagot viseljen. Mi már akkor elhatároztuk, hogy a sorsunkat összekötjük, de a körülmények nagyon nehezek voltak, és nem volt mód rá. Vártuk, mi lesz.

1939-ben elkezdődött a háború Lengyelországban. Az élet a magyarok alatt nagyon nehéz lett. Minden nagyon drága volt, majdhogynem éhen haltunk. De a legszörnyűbb időszak 1941-ben kezdődött, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország Németország szövetségese volt. Majdnem minden élelmiszert jegyre adtak [lásd: jegyrendszer Magyarországon]. A zsidóknak nem adtak élelmiszerjegyet. A feketepiacon mindent meg lehetett venni, csak nagyon drágán, számunkra elérhetetlen volt [A közellátási hivatalok sokszor hátrányosan megkülönböztették a zsidókat, itt is erről lehetett szó. Ez elsősorban azt jelentette, hogy a zsidó kereskedők nehezebben jutottak hozzá az áruféleségekhez. De a zsidó lakosság is megkapta az élelmiszerjegyeket, és a pluszszükségleteket más is a feketepiacon szerezte be. A jegyre kapható élelmiszerfélék tekintetében 1944 májusától diszkriminálták a zsidó lakosságot. Lásd: jegyrendszer. – A szerk.]. Emlékszem, egyszerűen éheztünk. Valószínűleg éhen is haltunk volna, ha nem lett volna a nővérem, Margit. Margit otthon dolgozott. Nagyon művelt volt, tökéletesen tudott franciául és németül, bármilyen iratot le tudott fordítani, amit hoztak neki. Margit fordított, kérvényeket írt, bármilyen munkát megcsinált, olyan volt, mint egy „földalatti” ügyvéd. Kitűnően hegedült. Istenem, milyen tehetséges volt! És nem keresett rosszul, néha még nekem is jutott a munkájából. Olykor jöttek emberek vidékről, és nem tudták, hova kell menni beadni a kérvényt. Adtak nekem valami aprót, hogy vigyem el a kérvényüket, és adjam le a városi hivatalokba. 1943 különösen szörnyű év volt, nagyon éheztünk. Kenyér helyett kukoricalisztet vettünk, ami sokkal olcsóbb volt. Kukoricalepényt csináltunk, az volt a fő táplálékunk. Margitnak volt egy nagyon szép kisfia, én vigyáztam rá, mert a nővérem mindig nagyon elfoglalt volt.

1942-ben a magyarok kezdték elvinni a fiatal férfiakat munkaszolgálatra. A munkaszolgálatosokat a frontvonalakra vitték, ahol fasiszta csapatok voltak. Lövészárkot ástak, védővonalat építettek. A bátyáimat is, Dávidot és Hugót elvitték munkaszolgálatra. Mindketten 1942-ben haltak meg. Csak annyit tudunk, hogy Dávid valahol Ukrajnában halt meg, de hogy Hugó hol halt meg, nem tudjuk. Áron, aki Jankel műhelyében dolgozott, 1942-ben úgy döntött, hogy a Szovjetunióba szökik. Sikeresen átért a határon. Ott a szovjet határőrök letartóztatták törvénytelen határátlépésért, és a Gulagra küldték. Őket nem érdekelte, hogy Áron a fasiszták elől menekülő zsidó. Áron a szovjet Gulagon halt meg, 1943-ban.

1944 áprilisában bezárták Roth gyárát, ahol dolgoztam. Az összes munkácsi zsidót gettóba zárták. Munkácson két gettót létesítettek. Nekünk nem kellett átköltöznünk, mert a mi utcánk az egyik gettó közepére esett. Margit nővérem a fiával, aki akkor kilenc éves volt, a másik gettóba került. Egyáltalán nem tudtunk érintkezni egymással, mivel mindkét gettó körül volt kerítve, a kerítés mentén pedig járőrök voltak. Mi anyámmal és a legkisebb testvéremmel, Smillel a saját házunkban maradtunk. Akkor még nem tudtuk, hogy a három bátyám már meghalt. Szeréna nővérem Moszkvában volt, Fisl bátyám Angliában. Már nem emlékszem pontosan, mennyi ideig voltunk a gettóban, azt hiszem, néhány hétig [Kb. 4-5 hétig tartózkodtak a városi zsidók a város zsidónegyedében kijelölt gettóban. – A szerk.]. Nem mehettünk ki a gettóból, de egyéb korlátozás nem volt. Éheztünk. Néha a falusiak, akik ismerték a családunkat, hoztak nekünk valami ennivalót.

Egy idő után kezdték mondogatni, hogy koncentrációs táborba visznek minket. Aztán hivatalosan is fölszólítottak, hogy készítsünk össze valamennyi élelmet az útra, de ne sokat. Aztán a gettó összes lakóját beterelték egy téglagyárba. És ott, a téglagyár udvarán, nem is tudom, hány napot a szabad ég alatt töltöttünk. Onnan a vagonokhoz hajtottak minket, és Auschwitzba szállítottak. Zsúfolt vonaton utaztunk körülbelül egy hétig. Ételt egyáltalán nem kaptunk az úton. Ez 1944 áprilisában volt [A munkácsi zsidókat május 19–24. között deportálták, kilenc transzportban. – A szerk.]. Amikor megérkeztünk a koncentrációs táborba, fogalmunk sem volt, hogy hova érkeztünk. Később tudtam meg, hogy Auschwitzba.

Még csak nem is utaztam egy vagonban az öcsémmel. Nagyon szerettem volna a barátnőmmel, Fridával együtt utazni, az öcsém pedig az ő barátaival akart maradni. Auschwitzban elválasztottak anyámtól. Az őrök azt kiabálták, hogy a fiatalok és az öregek külön sorba álljanak. Azt mondták, hogy őket kocsival fogják vinni. Megöleltem anyámat: „Nemsokára találkozunk!” Soha többé nem láttuk egymást. Anyám már az első nap meghalt Auschwitzban, rögtön a gázkamrába vitték. Az öcsémmel a koncentrációs táborban a fürdő előtt találkoztam. A fiúk ott külön álltak, és ő odakiáltott nekem valamit. Azt mondtam neki, hogy majd később beszélünk. Hiszen mi azt hittük, hogy találkozni fog a család, nem tudtuk, hova kerültünk. Azt hittem, hogy valahol dolgozni fogunk. Többé nem láttam az öcsémet. Smil öcsém az éhség okozta hasmenésben halt meg az unokatestvérünk, Ackermann Cvi kezei között. (Cvi apám bátyjának, Izidornak volt a fia.) Cvi erről nekem később mesélt. Margit is meghalt. Ő fiatal volt és életerős, és az élők között maradhatott volna – a németek nem semmisítették meg azt, aki még tudott dolgozni. De ő a kisfiával volt ott, a gyerekeket pedig rögtön a gázkamrába küldték. Nyilván, nem akarta elereszteni magától a fiát, hiszen anya volt, és nem tudta a fiát egyedül a halálba küldeni. Így együtt haltak meg.

Három hónapig voltunk ott, kimerítő munkát végeztünk, éheztünk. Ez az életem nagyon nehéz szakasza, és már beszéltem róla, amikor a Spielberg Alapítványnak adtam interjút [Steven Spielberg a „Schindler listája” c. film forgatása után alapította meg  a „Survivors of the Shoah Visual History Foundation” nevű szervezetet, amely videóinterjúkat készít holokauszt-túlélőkkel, elsősorban a háború alatti élményeikről. – A szerk.]. Képtelen vagyok mindezt újra felidézni. Aztán engem a barátnőmmel együtt átvittek egy munkatáborba, Reichenbachba. Ez a város 1945 után Kelet-Németországhoz [Német Demokratikus Köztársaság] került. Ott már valamivel jobb körülmények között éltünk. Rádióalkatrészeket szereltünk össze. A munka nem volt nagyon megterhelő, de éheztünk, és borzasztóan le voltunk gyengülve.

1945. május nyolcadikán észrevettük, hogy nincs őrség a lágerben. Az utcákon szovjet tankok jelentek meg. Így tudtuk meg, hogy vége van a háborúnak. Nehéz leírni a boldogságunkat. A lágerban meg voltunk fosztva minden információtól. Már aznap eleresztettek, egyszerűen eltűnt az őrség, és bárki oda mehetett, ahova akart.

Én a barátnőmmel, Fridával elindultam hazafelé. Mi ketten együtt mentünk a koncentrációs táborba, együtt dolgoztunk a koncentrációs táborban, egy fekvőhelyen aludtunk, és együtt is tértünk vissza Munkácsra. Miután elhagytuk a lágert, az első két hétben Reichenbachban egy kiürült német lakásban laktunk Fridával, valami alkalomra vártunk, hogy hazajuthassunk. Aztán jöttek a csehszlovák Vöröskereszttől, csehszlovák állampolgárokat kerestek. Mi csehszlovák állampolgárnak tekintettük magunkat, mert azt feltételeztük, hogy Magyarország átmenetileg foglalta el Kárpátalját. Beszéltünk csehül, és úgy gondoltuk, hogy ez elég bizonyíték arra, hogy csehszlovák állampolgárok vagyunk. Elvittek minket Csehszlovákiába, Trutnovba, ez az első határ menti város, onnan pedig tovább Ostravába, Ostravából Pozsonyba. Pozsonyból Budapesten keresztül mentünk haza. Sehol sem kellett fizetnünk, elmondtuk, hogy koncentrációs táborból jövünk, és mindenhol adtak ennivalót az útra. Megérkeztünk Budapestre. Budapesten elmentünk a zsinagógába. Ott megmondták, hova menjünk. Egy zsinagógába mentünk. Volt ott egy nagy épület, ami valószínűleg jesiva volt korábban [Elképzelhető, hogy Tilda a Kazinczy utcai zsinagógára gondol, amiben ma is működik jesiva. – A szerk.]. Megvizsgáltak minket, naponta háromszor kaptunk enni, aztán néhány nap múlva hazaküldtek. Összeverődött ott egy társaság munkácsi fiatalokból, velük együtt utaztunk haza. Munkácsra érkezvén, találkoztunk Frida udvarlójával, Vojtával, aki együtt volt munkaszolgálatos Arival Ausztriában. Együtt tértek vissza Munkácsra. Amikor Munkácsra értek, még nem voltak ott a zsidók, még senki sem érkezett vissza a lágerekből. Akkor Ari önkéntesnek jelentkezett a Szovjet Hadseregbe [akkor még: Vörös Hadsereg]. Azt mondta, hogy harcolni akar még, megbosszulni a fasisztákon, amit tettek. 1945 áprilisában vonult be a hadseregbe, hiszen nem tudhatta, hogy nemsokára vége a háborúnak. Aztán a háború után már nem eresztették haza, mert akkor hadköteles korúnak számított. Kárpátalja a Szovjetunióhoz került, és Ari sorkötelesnek számított. Három évet vártam rá: egy évet a lágerben, két évet a háború után. 1947 márciusában szerelték le.

Mire hazaértünk, Ari már a szovjet hadseregben volt, és Vojta megadta nekem a tábori postacímét. Ez 1945-ben volt. Írtam neki, de a levelek akkor sokáig voltak úton. Az első levelét 1945. november hatodikán kaptam meg. Végig leveleztünk. Elküldtem neki a fényképemet, ami akkor készült, mikor hazaértem. Azt írtam rá, hogy „Az én drága Arimnak”. Ari megőrizte a képet, és most a családi albumban van. 

Otthon megtudtam, hogy Szeréna [nővér] Ungváron él. Rögtön elmentem a városi pártbizottságra, ott volt az egész városban az egyetlen telefon, és megkértem, hogy hívják fel Szerénát, és mondják meg neki, hogy itt vagyok. 1945 júniusában a nővérem magához vett, Ungvárra. Neki hatszobás lakása volt. Szeréna a területi pártbizottságon dolgozott, a nőbizottság osztályvezetője volt. Jól élt, mindennel el volt látva, bőven volt ennivalója, hosszú idő után először laktam jól.

1945-ben visszatért Angliából Fülöp bátyám, aki a szabad csehszlovák hadtestben szolgált Angliában a háborúban, de a háború után nem akart Angliában maradni. Elhatározta, hogy hazajön. Nem tudta, hogy milyen a szovjethatalom. Ő is Szerénához költözött. 1946-ban elvett egy ungvári zsidó lányt. Surának [Sárának] hívták, a családneve Lebi volt. Annak ellenére, hogy ezek már a szovjet idők voltak, Fülöp és Sura esküvője hagyományos zsidó esküvő volt, hüpével. Egy idő után kiutaltak nekik egy lakást. Fülöpnek és Surának két gyermeke született, Alekszandr és Vera. Fülöp mérnökként dolgozott egy gépgyárban. Hosszú betegség után halt meg Ungváron, 1987-ben. A városi temető zsidó részlegében temették el zsidó szertartás szerint. Halála után a felesége és a gyerekei kivándoroltak Kanadába, ott él a sógornőm nővére.

Nagyon szerettem volna belépni a kommunista pártba, ezt diktálta a lelkiismeretem. Hiszen keveset éltem még a szovjet rendszerben, és idealista voltam. Hittem a szovjet propagandának, hogy a Szovjetunióban mindenki egyenlő, és nincs elnyomás és nemzetiségi szegregáció, mint ahogy ez nálunk [Kárpátalján] volt 1938 után. A kommunizmus eszméje nagyon vonzott, de amit a Szovjetunióban hívtak kommunizmusnak, annak ehhez semmi köze nem volt. Csak épp ezt akkor még nem tudtam. A kerületi pártbizottság titkára egy munkácsi férfi volt, családunk régi barátja. Ajánlólevelet régi munkácsi kommunisták adtak, akik jól ismerték Szerénát, és ismertek engem is. Szinte egy nap alatt párttag lettem. A nővérem beíratott egy három hónapos párttanfolyamra, hogy legalább ukránul tanuljak meg. Könnyen ment. A tanfolyam után elmentem dolgozni. Először a megyei élelmezésügyi osztályon dolgoztam [Nem világos, hogy a megyei tanács egyik osztályáról van-e szó, vagy a megyei pártbizottság egyik osztályáról. – A szerk.], az élelmiszernek a boltok közötti elosztása volt a feladatom megyeszerte. Keresztül-kasul bejártam az egész megyét, de semmilyen közlekedés nem volt akkoriban. Nem tetszett nekem a munka. Akkoriban a városi kereskedelmi osztály vezetője egy Braun nevű zsidó volt. Mondta, hogy menjek át hozzájuk. Átmentem hát a városi kereskedelmi osztályra, a közétkeztetési részlegre. 1948-ig dolgoztam ott [Itt sem tudjuk eldönteni a rendelkezésre álló információk alapján, hogy a városi tanács vagy a városi pártbizottság egyik osztályáról van-e szó. – A szerk ].

1947 márciusában Ari leszerelt. Rögtön hozzám utazott, Ungvárra. Szerénánál laktunk Arival. Április végén elhelyezkedett műszerészként az Utilprom termelési hulladék feldolgozó üzemben. Az esküvőnk sajátosan alakult. Április harmincadikán elmentünk sétálni, hogy megnézzük, hogyan díszítik föl a várost május elsejére. Sétáltunk, és séta közben egyszer csak elhatároztuk, hogy elmegyünk a házasságkötő irodába. Igazolvány volt nálunk. A házasságkötő iroda vezetője azonnal bejegyezte a házasságunkat. Egy egyszerű dokumentumot kaptunk, lefényképezkedtünk az utcai fotósnál, aztán külön-külön elmentünk a saját munkahelyünkre május elsejét ünnepelni. Ari hamarabb ért haza, mint én, és mondta a nővéremnek, hogy aznap összeházasodtunk. Ilyen volt a mi esküvőnk. Nemsokára a barátnőm, Frida is férjhez ment Vojtához. Ők az 1970-és években elmentek Izraelbe, és azóta is ott élnek. Már öregecskék, mint mi.

Ari elment tanulni egy esti iskolába. A munkahelyén belépett a pártba. Elvégezte a tíz osztályt, és jelentkezett az Odesszai Gépészeti Főiskola gépészkarára, levelező tagozatra. Az az üzem, ahol dolgozott, lett később a „Bolsevik” gyár. Ungváron egy olyan gyár, amelyben nyolcszáz ember dolgozik, nagy gyárnak számított. Ari ott dolgozott főmérnökként, amíg nyugdíjba nem ment. Mi ketten sosem titkoltuk, hogy zsidók vagyunk. Minden kérdőívre ráírtuk, hogy az anyanyelvünk jiddis. Azt is beírtuk, hogy a háború alatt én koncentrációs táborban voltam, Ari pedig munkaszolgálatos volt, bár sokan, akik a Szovjetunióban éltek, általában megpróbálták ezt eltitkolni.

1948-ban elküldtek egy kilenc hónapos párttanfolyamra, utána pedig a megyei végrehajtó bizottsághoz kerültem. Ott is az élelmezésügyi osztályon dolgoztam, 1949-től 1985-ig [Az információk alapján nem lehet eldöntani, hogy a megyei tanács vagy a megyei pártbizottság élelmezésügyi osztályáról van-e szó. – A szerk.]. Bevallom, mindenféle idők jártak. 1948-ban kezdődött a „kozmopolitizmus” elleni kampány [lásd: kozmopolitizmus elleni harc; koncepciós perek]. Sokat olvastam erről az újságokban, de engem nem ért bántódás, és nem éreztem, hogy hozzám bárki is rosszabbul viszonyult volna, mert zsidó vagyok. Emlékszem az 1953 januárjában zajló orvosperre is, szörnyű időszak volt. Embereket kényszerítettek arra, hogy nyilvánosan ítéljék el a gyilkos orvosokat. Például a családunk egy barátját, egy zsidót, a kommunista Rotmant arra kényszerítették, hogy nyilvánosan ítélje el az orvosokat. Mivel megtagadta, elbocsátották a munkahelyéről. De engem senki sem kényszerített ilyesmire. Mintha burokban születtem volna!

Milyen nehezen viseltük Sztálin halálát! Hogy sírtam! Istenem, mi volt ott! Mindenki zokogott. Aztán később, mikor Nyikita Hruscsov fölszólalt a huszadik pártkongresszuson, megtudtuk, miket művelt Sztálin igazából [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Csak miután Hruscsov elmondta, hogy miket tett Sztálin, akkor nyílt ki a szemünk. Mindent elhittünk. Nem lehetett nem elhinni, hiszen láttuk, mi folyik itt. Mind tudtuk, de nem akartuk elhinni, hogy ez igaz. Egyszerűen nem akartunk belegondolni. Mint a strucc, úgy dugtuk a fejünket a homokba, igyekeztünk nem gondolni erre.

Amikor 1956-ban a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra [lásd: 1956-os forradalom], elhittük a szovjet propagandának, hogy a németek el akarják foglalni Magyarországot, és a magyarokat meg kellett védeni. De amikor 1968-ban a szovjet csapatok bevonultak Csehszlovákiába [lásd: prágai tavasz (1968)], akkor már nagyon fölháborodtunk. Hiszen láttuk, hogyan próbálkoztak a csehek a maguk rendszerének átalakításával, és nagyon szimpatizáltunk velük. Nagyon sajnáltuk, amikor a csehek demokratikus berendezkedését megdöntötték a szovjet csapatok. De mit lehetett tenni? Moszkvában legalább voltak emberek, akik nyíltan fölvállalták, hogy nem értenek egyet a szovjet kommunista párt csehszlovákiai politikájával. Mi itt nem voltunk ilyen hősök, mi suttogva méltatlankodtunk a konyhában, családi körben, féltünk a megtorlásoktól. A Szovjetunióban, ha valaki nem értett egyet a párt fő irányvonalával, az bűnténynek számított, ezt  mindenki tudta.

Az élet nem állt meg. Kaptunk lakást, beköltözködtünk, berendeztük. 1951-ben született a fiunk, Pjotr. A zsidó neve Pinkász. Apám apai nagyapja után neveztük el így. 1955-ben született a második fiunk, Jurij. Fölfogadtunk a gyerekeknek egy dadust, Palanya nénit, egy idős pravoszláv asszonyt, aki nagyon vallásos volt. Mindig korholt minket: „Miért nem nevelitek a gyerekekbe az istenhitet? Na majd fogom én ezt a Pjotrt, és megkeresztelem.” De mi csak nevettünk ezen. Az igazat megvallva, mi nem voltunk vallásosak. Nem jártunk a zsinagógába, még zsidó ünnepeken sem. A szovjethatalom üldözte a vallást. Mi a férjemmel állami hivatalban dolgoztunk, párttagok voltunk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy vallásosnak mutatkozzunk. Ezenkívül, egy olyan háború után, amiben azt láttuk, hogyan irtják ki a zsidókat csak azért, mert zsidók, komolyan megrendült a hitünk egy olyan istenben, aki mindezt megengedhette.

A fiainkat úgy neveltük, ahogy a szovjet gyerekeket nevelték. Kisdobosok, úttörők, komszomoltagok voltak. Orosz iskolában tanultak. Otthon magyarul beszéltünk, de magyarul nagyon rosszul tudnak, bár tudnak beszélni magyarul, ha muszáj. Ezenkívül még angolul tanultak mindketten. A jiddist a családban gyakorlatilag nem használjuk. Egyáltalán nem! De ők tudtak a zsidó hagyományokról. A zsidó ünnepeket sohasem felejtettük el, de nem tartottuk őket. Zsidó ünnepeken elmeséltük a gyerekeinknek, hogy miről szólnak ezek az ünnepek. Megmutattuk nekik, milyen játékokat játszottunk mi annak idején. Hagyományos zsidó ételeket főztem. Nagyon gyakran készítettem töltött halat [gefilte fis – lásd: halételek], a gyerekeim imádták. Szombaton húslevest főztem. Sóletet is sokszor csináltam, ezt a mai napig szeretik a gyerekeim. Így hát próbáltuk a gyerekeinket a zsidó hagyományokra megtanítani, amennyire csak tőlünk tellett. A gyerekeim pontosan tudták, hogy mi az a Ros Hásáná, hogy böjtölni kell Ros Hásáná előtt [Ros Hásáná előtt nem kell böjtölni, viszont Ros Hásáná utáni els nap Gedalja böjtje, amely egy kisböjt, napfelkeltétől napnyugtáig tart. – A szerk.] és Jom Kipurkor, és akkor az Isten minden bűnödet megbocsátja. De mi otthon nem böjtöltünk. Elmeséltük a gyerekeknek, hogyan néz ki a szédereste. Mi mindezt tudtuk, hiszen mi ebben nőttünk föl, ebben éltünk. Amikor már nagyok voltak, főztem nekik Ros Hásánákor ebédet cimesszel, hallal, mindennel, ami kell hozzá. Úgy gondolom, hogy a lelkiismeretem tiszta lehet: átadtam a fiaimnak a zsidó tradíciókat, azt, amit tudniuk kell. Aztán hogy hogyan élnek, az már az ő dolguk. Nem mondom, hogy mi nagyon beléjük tápláltuk volna a vallásos gondolatokat, de igyekeztünk, hogy megismerjék a hagyományokat. A legfontosabb pedig az, hogy ők mindezt nagyon szeretik.

Az iskola befejezése után Pjotr Leningrádba ment, fölvételizett az egyetemre. Ezekben az években tombolt az antiszemitizmus, és én nem akartam, hogy a fiamat ez érintse. Oroszországban az antiszemitizmus nem volt olyan erős, mint Ukrajnában. Pjotr ezüstéremmel végezte el az iskolát [a tízosztályos iskolát], sok diákolimpia győztese volt. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy fölvegyék a leningrádi műszaki egyetem mérnök-fizikus karára. Nagyon szeretett zsidó íróktól olvasni. Van nekünk Sólem Aléhem [1859–1916, oroszországi jiddis nyelvű író], mindet nagy élvezettel olvasta. Általában véve, Pjotr nagy tudású, művelt ember. Az egyetem elvégzése után Ungvárra irányították, a műszergyárban lett mérnök. A peresztrojka során, az 1980-as évek végén bezárt a gyár. A fiam egy internetes cégnél helyezkedett el. Későn házasodott, egy kolléganőjét vette el, aki elektromérnök. Gyermekük nincs. A fiamnak van egy barátja, aki kivándorolt Németországba, és rávette, hogy menjen oda. Természetesen mi azt szeretnénk, ha a fiunk a közelünkben lenne, de ő dönti el, hogyan alakítja az életét. Most a feleségével Frankfurt am Mainban él, a Siemens cég tanfolyamára jár. Miután befejezi, állást kap a cégnél.

A kisebbik fiunk, Jurij a lvovi műszaki egyetem villamosmérnöki karát végezte el. Egy ideig a műszergyárban dolgozott, most pedig a Heszednél van. Jurij is nős, van egy fia, Filip, aki 1976-ban született, ő a mi egyetlen unokánk. Jurij a bátyám után nevezte el Filipnek. Egyik fiunk felesége sem zsidó, de mindketten boldogok a házasságukban, egy anyának pedig ez a fontos.

Sok barátunk volt, nagyrészt zsidók. A legjobb barátaink, Frida és a férje, Vojta Ungváron éltek, mielőtt kimentek volna Izraelbe. Lettek új barátaink is. A mi házunk mindenki előtt nyitva állt. A barátainkkal megünnepeltük a születésnapokat, a szovjet ünnepeket, szerettünk összejönni, vidáman eltölteni az időt. Beszélgettünk, táncoltunk, énekeltünk. Mára kiürült a házunk. Sok barátunk külföldön él, és ritkán találkozunk velük, nem is minden évben. Sokan pedig már nincsenek az élők sorában. Meghalt Szeréna is, Ungváron, 1971-ben. A központi városi temetőben van eltemetve. Szeréna ateista volt, úgyhogy nem csináltunk neki zsidó temetést.

Este, munka után szerettünk összegyűlni a vacsoránál, az egész család ott volt, megvitattuk a híreket, elmeséltük egymásnak, mi történt velünk aznap. A hétvégeken nagyokat sétáltunk. A fiaink szívesen jöttek velünk. Nyáron volt, hogy délre mentünk, a tengerhez, volt, hogy kivettünk egy szobát valamelyik kárpátaljai faluban, és ott töltöttük a szabadságunkat. Szerettünk az erdőben bóklászni, a folyóban úszni. Néha csak a családdal mentünk, máskor a barátaink is csatlakoztak hozzánk a családjukkal. Amikor a férjem munkahelyén az 1970-es évek elején lehetőség nyílott telket bérelni, tűzbe jöttünk a lehetőségtől. A saját kezünkkel építettünk egy kis házat, és azóta ez a kikapcsolódásunk kedvenc színhelye. Gyümölcsfákat, bokrokat, virágokat ültettünk. Mindannyian szerettünk a kerttel foglalkozni, de nekünk most már nincs hozzá erőnk, most már Jurij kertészkedik.

Amikor az 1980-as években elkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.], mi nem akartunk elmenni. Már nem voltunk olyan fiatalok, nem ismertük a nyelvet, és ebben a korban nagyon nehéz új életet kezdeni, új barátokat szerezni. Mi nem ítéltük el az elutazókat, végül is mindenkinek magának kell döntenie. Ha a fiaink odaköltöztek volna, akkor persze velük mentünk volna. De őket sem nagyon vonzotta a gondolat. Így hát itt maradtunk.

A peresztrojkának örültünk, hogyan is lehetett volna másként! Izraelben élt a férjem mindkét testvére, ott voltak a barátaink. A peresztrojka előtt még csak levelezni sem tudtunk velük. Mi a férjemmel elég magas beosztásban dolgoztunk. Mindketten párttagok voltunk, és számunkra a kapitalista országok állampolgáraival való levelezés nem lett volna szerencsés. A legjobb esetben is kizártak volna minket a pártból, és elbocsátottak volna a munkahelyünkről. A rokonokkal csak Magyarországon tudtunk találkozni, Kárpátalja lakói ugyanis különösebb nehézségek nélkül mehettek Magyarországra.

Amikor 1987-ben találkoztunk a férjem testvéreivel Budapesten, mondtuk nekik, hogy ha a peresztrojka így folytatódik, akkor a következő évben elutazhatunk hozzájuk, Izraelbe. Ők csak nevettek, és azt mondták, hogy a Szovjetunióban ez lehetetlen. És mi egy évvel később, 1988-ban voltunk először Izraelben. Összegyűlt az egész család, és az első tósztot Gorbacsovra mondtuk, hogy ilyen lehetőséget adott számunkra. Hihetetlen volt, a csodák csodája, hogy nekünk lehetőségünk nyílt a Szovjetunióból Izraelbe utazni! Aztán még négyszer voltunk Izraelben. Izrael csodálatos ország, a lakosai hozták létre a semmiből, és büszkék is lehetnek rá. A zsidó fiatalok nagy hazafiak. Büszkén töltik le a kötelező katonai szolgálatot, és nem próbálnak meg kibújni alóla, mint itt, nálunk. Az ottaniak becsben tartják a saját történelmüket. Kár, hogy nincs béke ezen a csodálatos földön. Isten próbára teszi a zsidókat azzal, hogy nehéz körülményeket teremt számukra, akárcsak a második világháború alatt.

Az egyetlen unokánk, Filip Izraelbe ment tanulni. Korábban ilyesmire nem volt lehetőség. Ez 1994-ben volt, akkor ő tizennyolc éves volt. Sportorvosi szakon tanul a Wingate Egyetemen, Netanjában. Most negyedéves, nagyon jól megy neki. Örülünk, jól tettük, hogy elengedtük.

A peresztrojka kezdetével szinte azonnal elkezdődtek a változások Ungvár zsidó életében. A zsidók elkezdtek összejárni, rájöttek, hogy van lehetőségük beszélgetni, zsidó dolgokkal foglalkozni. A peresztrojkáig a zsinagógába csak elvétve jártak, félig üres volt. A peresztrojka után, 1995-ben Ari is elkezdett zsinagógába járni, nem azért, mert hívő, hanem azért, hogy beszélgessen, találkozzon emberekkel. Azelőtt nem járt zsinagógába. A Heszed 1999-ben nyílt meg. Ari mindig azt mondja: „Akármennyire is szidják ezt a kormányt, nekem az a véleményem, hogy ameddig a zsidóságot békén hagyja, addig jó kormány.”

Nekünk nagyon sokat segít a Heszed. Először is, anyagilag mi nagyon szűkösen élünk. Amikor a Heszed igazgatója fölajánlotta, hogy ebédeljünk ott, nekem ez nagyon visszatetszőnek tűnt, nem akartam oda járni. De mára már hozzászoktam ezekhez az ebédekhez, és örülök annak, hogy nem kell minden nap főznöm, ellustultam. Szombaton és vasárnap persze főzök. Az is lehet, hogy nem is lustultam el, csak érzem a korom. Most anyagilag is rendben vagyunk: ebédet kapunk, időnként valami ruhát is. De a legfontosabb a Heszedben az, hogy újjáélesztették a kulturális életet, csodálatos irodalmi, zenei programokkal. Jól érezzük magunkat a Heszedben, már mindenkit ismerünk. A nők szoktak otthon készített finomságot hozni, jóleső érzés megkóstolni egymás süteményeit, megdicsérni egymást. A Heszed legfontosabb hozadéka az, hogy a zsidók összejöhetnek és beszélgethetnek itt. Nekünk senkink sem maradt a barátaink közül. Koncertekre járunk, emberekkel találkozunk. Nekem ez nagyon jól esik. Még jiddisül is beszélünk ott néha. Csak úgy, viccből, néha Arival is váltunk néhány jiddis szót. Nekem mindez nagyon hiányzott. Arit érdekelni kezdték a számítógépek, és számítógépes tanfolyamra jár a Heszedben. Neki ez nem csak élvezetes időtöltés, hanem így az unokájával is tud levelezni az interneten keresztül.

Bár ki sem mozdultunk innen, mégis több országban is éltünk. Most a független Ukrajnában élünk.

DDr. Dipl. Ing. Georg Peter Landesmann
Wien, Österreich
Interviewer: Artur Schnarch

Peter Landesmann ist groß und schlank und macht einen sehr gepflegten und distinguierten Eindruck. Dieser wird noch durch das Ambiente seiner auf der Hohen Warte gelegenen Altbauvilla unterstützt. Ich werde freundlich und mit großer Höflichkeit empfangen. Da Peter Landesmann ein Mensch mit Effizienz und Selbstdisziplin ist, was sich aus seinem Leben leicht ablesen lässt, besteht beim Interview eine echte Arbeitssituation. Wodurch ich chronologisch geordnet, zu vielen genauen Daten gekommen bin, die für dieses Projekt sicher wertvoll sind.

Meine Familiengeschichte

Meine Kindheit

Flucht nach Ungarn

Nach dem Krieg

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater mütterlicherseits, an den ich mich sehr gut erinnern kann, hieß Edmund Grünstein. Er hat von seinem Vater Samuel Grünstein einen Gutsbetrieb geerbt, den er auch geführt hat. Der Gutsbetrieb befand sich an der späteren ungarisch-slowakischen Grenze und bestand aus zwei Höfen. Tornyosnémeti war die ungarische Grenzstation, wenn man mit dem Wagen fuhr, die Bahnstation war in dem angrenzenden Ort Hidasnémeti.

Mein Großvater war Kavallerieoffizier in der k-u- k. Armee. Er war immer eine sehr stattliche Erscheinung, ich kann mich noch gut an ein Bild erinnern, auf dem er in Uniform auf einem Pferd fotografiert wurde. Er hatte den ungarischen Titel Hadnagy, ich weiß nicht genau, wie man das auf Deutsch übersetzt. Alle Menschen haben sich immer nach ihm umgedreht, weil er so respekteinflößend, aber auch sehr gütig aufgetreten ist.

Nach dem Ersten Weltkrieg hat er als ungarischer Patriot bei der Grenzziehung, die durch seinen Betrieb gegangen ist, die Gründe für die dort errichteten Zoll- und Grenzhäuser dem slowakischen und dem ungarischen Staat abgetreten. Allerdings unter der Bedingung, dass, wenn irgendwann einmal die Grenze wieder verschwindet, und das haben ja alle Ungarn nach 1918 gehofft, sowohl das Grundstück als auch die dort errichteten Gebäude an uns zurückfallen.

Der Betrieb war schätzungsweise 400 Hektar groß. Er war der größte Zichorien-Produzent, besaß aber auch eine große Schafherde für die Produktion von verschiedenen Schafmilchprodukten. Zichorien wurden für Ersatzkaffee verwendet, ich kann mich noch an die Kaffeefabrik ‚Frank’ in Wien erinnern, an die mein Großvater geliefert hat. Wir sind sehr oft mit der Kutsche meines Großvaters zu der Alm hinaufgefahren, wo sich die Schafherde und auch eine Käserei befanden. Mein Großvater starb 1942.

Meine Großmutter Etelka, geborene Schwartz, kam aus dem Komitat Hajdu. Als wir später verfolgt wurden, war sie mit uns zusammen in Budapest. Nach dem Krieg lebte sie mit uns auf unserem Gutsbetrieb in Österreich, in Unterwaltersdorf. Sie starb meiner Erinnerung nach Mitte oder Ende der 1960er Jahre. Ich kann mich noch an Hugo, einen Bruder meiner Großmutter, erinnern. Er und seine Frau wurden mit ihrem Kind von den Deutschen ermordet.

Meine Vorfahren mütterlicherseits, bis auf meine Mutter und meine Großmutter, sind auf dem kleinen jüdischen Friedhof in Tornyosnémeti begraben.
Mein Großvater war religiös, er hielt alle Feiertage, aber der Haushalt wurde nicht koscher geführt. Ich kann mich erinnern, dass er mit mir ein Kaparot Ritual über meinem Kopf durchgeführt hat. Es gab zwar nicht sehr viele Juden in dieser Gegend, aber an den Feiertagen war ein Minjen vorhanden. Da sind wir dort in eine kleine Shil gegangen, was mich damals sehr beeindruckt hat.

Meine Mama Klara Grünstein wurde am 11. August 1905 in Tornyosnémeti auf dem elterlichen Hof geboren. Die Schule besuchte sie in Kaschau. Sie hatte zwei Schwestern, die jüngere Juzi [Judith] und die ältere Baby.

Ich kenne Babys wirklichen Namen nicht. Baby war in erster Ehe mit einem Görög verheiratet und hat dann Dr. Benkö Engel geehelicht. Mit diesem ist sie 1938 nach Palästina ausgewandert, wo sie 1943 an einer Krankheit verstarb. Sie hat eine Tochter Susi, welche in Haifa lebt und ihrerseits auch zwei Töchter hat.

Juzi, wurde mit einem Willhelm Schlesinger verheiratet. Wilhelm Schlesinger war ein Onkel, zu dem ich sehr enge Beziehungen unterhalten habe. Er hat in Kaschau eine Holzgroßhandlung geführt und in Schwedlar, in der Slowakei, ein Sägewerk besessen. Dort waren wir häufig zu Besuch.

Tante Juzi ist mit ihren Kindern Paul und Evi in Auschwitz ermordet worden. Onkel Willi hat mehrere Konzentrationslager überlebt. Er war dann in Budapest eine zeitlang in dem ungarischen Monopol-Exportunternehmen für Holz tätig, hat sich dann nach Österreich abgesetzt und lebte hier, wenn ich mich richtig erinnere, bis 1970 am Esteplatz. Er heiratete nochmals, aber die Ehe war nicht sehr glücklich.

Mein Großvater väterlicherseits hieß Markus Landesman und wurde im Nordosten Ungarns in Nagymihaly geboren. Die Familie war dort im Viehhandel, Weinausschank und auch im Weinbau tätig. Er heiratete Julia Moskovits und hatte mit ihr 3 Söhne und eine Tochter Irene. Der Älteste hieß Stefan, dann kam mein Vater Alexander und der Jüngste Ladislaus. Nachdem mein Großvater früh Witwer wurde, heiratete er noch einmal und hatte noch eine Tochter Olga und einen Sohn Bandi [Andreas].

Mein Onkel Lazi (Ladislaus), welcher mit Dizzi verheiratet war, ist aber schon 1943 gestorben. Er hatte einen Sohn Paul, welcher auch die Verfolgungen überlebt hat. Dieser hat zweimal geheiratet und ist vor vier Jahren gestorben. Die Dizzi hat mit uns in Budapest gelebt. Sie war mir sehr behilflich, als mir 1946 beim Schifahren die Hände gefroren waren. Sie hat nochmals geheiratet, einen gewissen Josef Melczer, und hatte mit ihm einen Sohn Tibor, der erst kürzlich verstorben ist.

Onkel Stefan hat geheiratet und zwei Kinder gehabt, Juci und János. Beide haben, wie auch mein Onkel Stefan, die Verfolgungen überlebt. Juci und János sind dann zuerst nach Wien und danach nach Amerika ausgewandert. János wurde an die Universität Hartford berufen, wo er als Professor bis zu seinem Ableben vor acht Jahren Vorlesungen hielt. Judith lebt, glaube ich, noch in Hartford. Sie kommt jedes Jahr nach Budapest, und ich sehe sie ab und zu.

Mein Vater hieß Alexander Landesmann. Er wurde am 10. Jänner 1894 geboren. Die Familie ist um 1900 nach Budapest gezogen. Mein Vater war im Ersten Weltkrieg an der Russischen Front, ist dann 1916 in Gefangenschaft geraten und nach Sibirien verschleppt worden. 1917, in den bolschewistischen Unruhen, ist es ihm gelungen, sich nach Ungarn durchzuschlagen.

Er hat, wie der Großvater, gemeinsam mit allen Söhnen im Kommissionsunternehmen, das aus Ungarn den Viehexport in verschiedene westliche Länder, nach Wien, nach Prag, dann auch über Fiume in die Levante, nach Paris durchgeführt hat, gearbeitet. Das Unternehmen hieß auf Deutsch Markus Landesmann und Söhne und ungarisch Landesmann Mark Es Fiai. Überall an diesen Stellen wurden auch Niederlassungen gegründet, die die einzelnen Söhne geführt haben. Mein Vater gründete 1922 die Niederlassung in Wien. Die Firma hieß erst Landesmann und Gross, nach dem der Partner verstarb, führte mein Vater die Firma alleine weiter. Sein Büro hatte er in St. Marx am Schlachthof. 1928 heiratete er meine Mutter Klara Grünstein.

Meine Kindheit

Ich wurde am 4. Oktober 1929 im Auersperg-Sanatorium in Wien geboren. Zweieinhalb Jahre später, am 1. März 1932, kam dann mein Bruder Hans zur Welt, mit dem ich immer unzertrennlich war. Wir haben im 3. Bezirk, am Esteplatz 5, gewohnt.

Obwohl meine Eltern beide aus Ungarn kamen und wir bei Verwandtenbesuchen auch oft dort waren, sprachen weder mein Bruder noch ich ungarisch und hörten es eigentlich nur, wenn unsere Eltern es als Geheimsprache benutzten. Zu Hause wurde nur Deutsch gesprochen. Unsere Volksschule war in der Strohgasse.

Jüdische Feiertage wurden bei uns zu Hause kaum eingehalten. Bloß mein Vater ging zu den jüdischen Feiertagen  in das Bethaus in der Unteren Viaduktgasse, wohin ich ihn ab und zu begleitete. Zu Weihnachten hatten wir, wie damals beim jüdischen Großbürgertum üblich, einen Baum.

Mein Vater hat 1932 auch einen Familien-Gutsbetrieb in der Nähe von Wien, in Unterwaltersdorf an der Fischa, erworben. Es war ein Geflügelhof dabei, und ich besuchte meinen Vater sehr oft in diesem Betrieb. Der Betrieb hatte 740 Hektar und wurde von 150 Arbeitern bewirtschaftet, wovon 70 Saisonarbeiter waren. Mein Großvater Mark erwarb im südwestlichen Ungarn, südlich vom Plattensee, einen landwirtschaftlichen Betrieb in der Leokádiapuszta und pachtete dazu von Fürst Esterhazy einen Betrieb, der an die 3500 Hektar groß war. Auf den Gutshöfen meiner beiden Großväter habe ich meine Sommerurlaube abwechselnd verbracht.

Dieser Betrieb wurde dann auch in der Nazizeit arisiert oder übernommen. Nach dem Krieg gelang es meinem Vater, einige Geräte von dort zu retten und in einem in der Nähe von Budapest gelegenen Austauschbetrieb zu nutzen, der meinem Vater aber nach ein, zwei Jahren dann auch weggenommen wurde.

Flucht nach Ungarn

Beim Einmarsch der Deutschen im März 1938 ist uns zu Gute gekommen, dass wir ungarische Staatsbürger waren. Ich musste aus der Schule Strohgasse in eine jüdische Schule in die Juchgasse übersiedeln. Ich habe kaum ein antisemitisches Erlebnis in der Strohgasse gehabt. Unangenehm war, dass wir uns alle beim Weggehen mit dem Führergruß verabschieden mussten. Ein jüdisches Mädchen aus der Schule hat aus Protest beim Führergruß die Finger gespreizt. Es ist ihr aber nichts passiert. Ein anderes Mal hat ein Mitschüler mich Judenschwein genannt; als ich mich bei der Lehrerin beschwert habe, hat sie zwar versucht, mich zu beruhigen, hat es aber nicht gewagt, den Mitschüler zurechtzuweisen. Ich war dann noch ein paar Monate, bis zum Ende des Schuljahres in der Juchgasse, dann sind wir nach Budapest übersiedelt.

Das Kinderfräulein ist mit uns nach Ungarn gekommen, und ich kann mich noch erinnern, dass sie mir den Text der österreichischen Bundeshymne gegeben hat und gesagt hat: „Vergiß nicht, dass du Österreicher bist und vergiß Österreich nicht“. Das waren ihre Abschiedsworte. Interessanterweise, nach dem Krieg, als ich ein Buch publizierte und in der Zeitung Erwähnung fand, hat sie mich gefunden, sie lebte irgendwo in Tirol. Das war ein sehr schönes Wiedersehen. Sie hat mir auch noch alte Bilder gebracht, die sie bei sich aufbewahrt hatte.

In Budapest habe ich mir schwer getan. Wir haben eine Fremdsprache gesprochen, Wienerisch, und ich musste dann Ungarisch lernen. Ich habe dann durch meine mangelnden Ungarischkenntnisse ein Schuljahr verloren und bin ein Jahr in die Bürgerschule gegangen, Polgári hieß die auf Ungarisch. Ich bin nach diesem einen Bürgerschuljahr in das jüdische Gymnasium aufgenommen worden.

Wir sind zu den großen Feiertagen in den Tempel gegangen. Es war der orthodoxe Tempel in der Rombachgasse, in dem mein Großvater Markus Landesmann Tempelvorsteher war. Meine Bar Mitzva habe ich auch dort gefeiert.
Meine Mutter hat sich bei der WIZO und bei der KKL betätigt und war - ganz im Gegensatz zu meinem Vater - zionistisch eingestellt. Es hat deswegen immer auch Kontroversen gegeben, weil es mein Vater nicht gerne gesehen hat, dass meine Mutter bei anderen jüdischen Persönlichkeiten antichambriert hat, um dort Spenden zu erbitten oder entgegenzunehmen.
1942 ist dann meine Großmutter Etelka Grünstein nach dem Tod des Großvaters von Tornyosnémeti zu uns nach Budapest übersiedelt.

Ab 1940 wurden alle jüdischen Pfadfindergruppen aus der Pfadfinderorganisation ausgeschlossen, wir haben uns dann als Jungmitglieder des Roten Kreuzes eingetragen, und so ging alles normal weiter. Es wurden auch ältere Juden zum Arbeitsdienst eingezogen, so auch mein Vater. Wir haben ihn dort auch besucht. Er lebte mit anderen Juden in Baracken und verrichtete schwere körperliche Arbeit.

Gelebt haben wir nach wie vor vom Kommissionsgeschäft, welches bis zum 19. März 1944 ganz normal lief. Ich war bei einer Pfadfindergruppe und im jüdischen Gymnasium. Als am 19. März 1944 die Deutschen Ungarn besetzten, begannen die Judenverfolgungen.

Meine Mutter war damals schon schwer an einem Krebsleiden erkrankt und ist mitten in all diesen Wirren am 28. April 1944 gestorben.

Noch am Tag der Besetzung sind wir in eine Pension am Schwabberg übersiedelt, da wir antisemitische Ausschreitungen fürchteten. Von dort mussten wir dann weg und sind in ein Hotel in der Nähe übersiedelt. Dieses wurde von der Gestapo als Hauptquartier beschlagnahmt, und alle Juden in diesem Hotel und aus der Umgebung wurden nach Budapest in eine Schule überführt. Gott sei Dank war mein Vater damals nicht bei uns, da alle Männer ins Lager kamen, während die Frauen und Kinder freigelassen wurden.

Wir sind dann wieder in unsere Wohnung zurückgegangen. Ich habe weiter die Schule besucht und außerdem für die Kultusgemeinde als Bote gearbeitet. Ich hatte von der Kultusgemeinde einen Ausweis, mit dem ich mich auch während der Sperrstunden frei bewegen konnte. Die Kultusgemeinde unter ihrem Präsidenten Stern hat in der Hoffnung, das Schicksal der Juden mildern zu können, mit den Nazis kooperiert. Als 1943 ein ungarischer Flüchtling aus Polen kam und der Kultusgemeindevertretung von den Gräueln, die er dort gesehen hatte, berichtete, hat ihm niemand geglaubt.

Im Juni 1944 wurden alle Juden in jüdische Häuser übersiedelt. Da haben wir in großen Wohnungen gelebt, wo jede Familie ein Zimmer hatte. Am 15. Oktober 1944 hielt Horhty die Ansprache, wo er den Waffenstillstand mit den Alliierten anbot. Wir waren alle ganz euphorisch, aber am Abend haben dann die Pfeilkreuzler die Macht übernommen, und wir mussten uns sofort nach einer neuen Bleibe umsehen. Mein Bruder und ich kamen ins Internat Don Bosco des Salesianerordens. Dort waren etwa 20 jüdische Kinder versteckt. Wir mussten als Christen gelten, und so haben wir an den Gottesdiensten teilgenommen. Ich habe sogar ministriert.

Dann habe ich gesehen, dass es bei den Salesianern nicht mehr sicher genug war. Man hat dann leider, als wir von dort weggegangen sind, jüdische Kinder, die dort waren, erschossen. Wir sind dann in einem Christenversteck gewesen. Von dort mussten wir auch flüchten und sind dann ins Schweizer Haus in der Vadász Utca gekommen. In der Vadász Utca war es auch gefährlich, und so sind wir dann in ein schwedisch geschütztes Haus gekommen, bis wir, mein Bruder und ich, wieder von diesem schwedisch geschützten Haus durch das noch brennende Budapest in die Vadász Utca zurückgekommen sind. Dort sind wir dann am 18. Jänner 1945 von den russischen Truppen befreit worden.

Nach dem Krieg

Ich habe dann in Budapest meine Schule fortgesetzt, habe Gott sei Dank dann 1945 auch noch das Rumpfjahr als Schuljahr angerechnet bekommen, so dass ich kein weiteres Schuljahr verloren habe und bin dann im Jahr 1947 nach Wien gekommen. Ich habe damals nur den Abschluss der siebenten Gymnasiumsklasse gehabt, es gab aber die Möglichkeit, durch einen Überbrückungskurs der Universität Wien dieses eine Jahr, dass ich durch die Emigration verloren hatte, wieder aufzuholen. Ich habe deshalb zuerst als außerordentlicher Hörer und dann als ordentlicher Hörer gleich 1947 an der Hochschule, damals hieß es Hochschule für Bodenkultur, heute heißt sie Universität für Bodenkultur, inskribiert und diesen Überbrückungskurs der Universität Wien absolviert. Zuerst für die naturwissenschaftlichen Fächer, anschließend im Sommersemester für die humanistischen Fächer, so dass ich dann aufgrund dieser Prüfung ein gültiges Maturazeugnis erhielt, was mir dann später sehr zu Gute gekommen ist. Ich habe dann die Hochschule für Bodenkultur 1952 mit dem Titel ‚Diplomingenieur’ absolviert. Jetzt erst, vor einigen Wochen, habe ich mein Goldenes Diplomingenieur-Diplom erhalten.

Schon 1948 trat ich in die väterliche Firma in Wien ein, die damals ‚Landesmann und Gross’ hieß. Dann wurde sie auf „Alexander Landesmann und Sohn“ umbenannt und ich habe mich mit der Führung des Landwirtschaftsbetriebes beschäftigt. Nachdem alle ungarischen Besitzungen verstaatlicht worden sind, war uns nur der Betrieb in Unterwaltersdorf geblieben.
Ich habe in den ungarischen Jahren nach der Befreiung bei meiner Großmutter mütterlicherseits und bei meiner Ziehgroßmutter väterlicherseits gewohnt. Beide sind nach Wien gekommen. Mein Onkel Bandi und mein Onkel Stefan sind in Budapest geblieben.

Als erst mein Vater und dann wir Kinder nach Wien zurückkamen, haben wir zuerst am Esteplatz gewohnt, mussten aber dem Ariseur diese Wohnung wieder zurückgeben. Nach dem damaligen Wohnungsgesetz war es nicht anders möglich, und so sind wir dann in die Reisnerstrasse 29 übersiedelt.
Mein Bruder Hans kam mit mir nach Wien zurück, ist aber dann nach London gegangen und hat dort die Schule besucht. Nach dem der Matura entsprechenden Abschluss ist er nach New York übersiedelt, hat vier Jahre studiert und seinen BA erworben.

Mein Vater heiratete nach dem Krieg ein zweites Mal und zwar die verwitwete Gertrude „Trude“ Frey. Sie war mit Frey verheiratet. Sie hatte aus dieser ersten Ehe einen Sohn, Robbi, der mit einer Gerda Brandl verheiratet ist. Sie haben drei Söhne und leben in Wien. Mein Vater starb 1957, und Trude überlebte meinen Vater um ein Jahr.

In Wien hatten mein Vater und ich einen Tempelsitz. Zu den hohen Feiertagen sind wir in den Tempel gegangen. Mein Vater wurde dann auch zur Mitarbeit in einer zionistischen Organisation geworben, aber er hat nur Beiträge gezahlt.

Als mein Vater 1957 starb, kam mein Bruder aus New York zurück, um mit mir gemeinsam das väterliche Unternehmen weiter zu führen. Mein Bruder hatte inzwischen das PhD an der Columbia Universität gemacht. Hat dort auch eine Christin geheiratet, die dann zum Judentum übergetreten ist. Sie heißt Elaine Wayne. Mein Bruder hat aus dieser Ehe drei Kinder. Eigentlich vier Kinder, eines ist gestorben. Der Älteste heißt Marcel, die Älteste ist die Tochter Claire, und die Jüngste ist auch eine Tochter, Susi. Sie haben alle noch Kinder.

Mit meinem Bruder zusammen führten wir das Unternehmen weiter. Ich habe mich immer mit dem Judentum beschäftigt und habe deshalb vor 15 Jahren mein erstes Buch verfasst, ‚Die Juden und ihr Glaube’. Ich habe auch in verschiedenen Kommissionen in der Kultusgemeinde teilgenommen. Dann beschloss ich, da ich mich für das Judentum  interessiere, Judaistik zu studieren. Nach Abschluss dieses Studiums habe ich einen Doktortitel mit einer Dissertation über die Geschichte der Rabbiner in Wien erworben. Dieses Werk wurde dann ebenfalls publiziert. Inzwischen habe ich aber nach dem großen Erfolg des ersten Buches ein zweites Buch geschrieben, ‚Das Judentum und ihre Widersacher’. Nach dem Abschluss des Studiums habe ich an der evangelisch-theologischen Fakultät inskribiert und habe das Studium ebenfalls mit einem Doktorat vor zwei Jahren abgeschlossen. Die Dissertation hieß: ‚Die Himmelfahrt des Elija’. Ich hoffe, dass auch diese Dissertation in gedruckter Form bald erscheint. Demnächst erscheint auch die zweite Auflage von ‚Die Juden und ihr Glaube’. Von der ersten Auflage sind über 15000 Exemplare, Hardcover und Softcover, verkauft worden.

Meine Frau, die ich 1959 geheiratet habe, hieß mit dem Mädchennamen Ellen Urabin. Ich habe sie durch Bekannte kennengelernt. Sie hat in Israel gelebt, dann später in Zürich, wo sie die Dolmetscher-Schule absolviert hat und dann noch in London. Als sie einmal mit ihrer Mutter zu Besuch in Wien war, habe ich sie kennengelernt.

Wir haben drei Kinder, wobei unsere Tochter Sandra leider gestorben ist. Die zwei Söhne sind Michael und Mark. Die drei Kinder haben geheiratet. Sandra hat Richard Kerpner geheiratet und hat eine Tochter aus dieser Ehe, Nomi Kerpner. Sie haben bis jetzt in Israel gelebt und werden jetzt nach Wien kommen. ‚Ricky’ hat wieder geheiratet.

Mark hat in Stanford und Harvard studiert und dort sein MBA in Business Administration und ein BA in Social Studies gemacht. Er hat Jennifer geheiratet, die aus Kolumbien stammt und auch übergetreten ist. Sie haben eine Tochter Rachel und leben in Kalifornien.

Michael hat seinen Magister an der Wirtschaftsuniversität gemacht. Er ist mit Alla verheiratet. Sie stammt aus einer Familie aus Kasachstan namens Kwirski. Sie haben zwei Kinder, Paul und Katharina und leben in Wien.

Meine Frau ist Präsidentin der Freunde der Hebrew University Jerusalem. Ich unterstütze sie in ihrer Arbeit, und wir haben vor vier Jahren das Austria Center und einen Lehrstuhl an der Hebrew University gegründet. Es entstand ein Liaisonkomitee mit der Einbindung aller Österreichischen Universitäten. Ich bin Generalsekretär dieses Liaisonkomitees. Außerdem bin ich auch Mitglied im Rahmen eines neu gegründeten Vereins: Österreichische Freunde des Austrian Centers, deren Präsident der Nationalbank-Gouverneur Liebscher ist.

Wir veranstalten jedes Jahr zwei kulturelle Events, meistens im Burgtheater, aber auch in der Oper oder im Konzerthaus, die sehr gut besucht sind. Außerdem arbeiten wir an wissenschaftlichen Projekten. Erst kürzlich habe ich ein Symposion über Nietzsche unter dem Aspekt Nietzsche und jüdische Intellektuelle des 20. Jahrhunderts organisiert.

Im Verlauf meines Lebens habe ich mich immer intensiver mit dem Judentum beschäftigt und bin so auch zu einem Reform-Glaubensjuden geworden. Ich beteilige mich auch am christlich-jüdischen Dialog und habe in unserem zum Großteil christlichen Freundeskreis festgestellt, dass der mit der Muttermilch aufgesogene Antisemitismus auch bei den intelligentesten und liberalsten Menschen vertreten ist. Diese Menschen sind sich dessen aber bewusst, und sobald sich das Ungeheuer des Antisemitismus bei ihnen zeigt, bringen sie dieses Gefühl intellektuell unter Kontrolle. Damit ist schon viel erreicht und eine Entwicklung möglich.

Miklos Kallos
Cluj Napoca
Romania
Interviewer: Cosmina Paul
Date of the interview: March 2004

Professor Miklos Kallos carries on his professorial activity by coordinating doctoral dissertations.

Although he renounced the leadership of the Jewish community in Cluj, he remains an outstanding figure of the community.

From our very first meeting, Mr. Kallos realized the purpose and the significance of his testimony.

The coherence of the account and the clarity of mind are rarely seen in an autobiographical report; but Mr. Kallos had them.

I remember his kind expression, the emotion which he made me feel, and the respect which he inspired in me during our first session, as we sat in the privacy of his study – a room filled with books and old furniture.

He didn’t change, even when we had to move to the kitchen for two sessions of our interview (due to objective reasons).

I recall myself standing in front of an old and tall house on Brancusi Street, waiting for the hour of my appointment; he would show up… with the same friendly eyes.

• My family background
• Jewish Oradea
• Growing up
• During the War
• After the War
• Glossary

• My family background

I don’t know anything about my grandparents. They probably died at a rather early age. In any case, I never met them as a child. All I knew was that my maternal grandmother was buried at the Oradea cemetery; her native tongue had been Hungarian and she had been a religious woman.

My mother’s name was Helena, nee Schwartz. She was born in 1895, in a village called Sasvar, located in the former Czechoslovakia. It belonged to Austria-Hungary before 1918; I don’t know the new name of the locality. My mother’s education consisted of a few years of elementary school. She had a sister who had got married in Budapest and whose name had become Guttman. I knew of her existence, but I never met her – she lived in Budapest and that’s all I can say about her.

My mother also had a brother, Zoltan Schwartz, who lived in Oradea. He was a short man with fair-red hair, wore glasses and was very sociable. Unlike my father, he purchased and read literature – he had this cultural necessity or inclination. He wanted his daughters to learn to play the piano, so he bought them one, which means that he tried to attain a certain level of culture; of course, it was a petit bourgeois kind of culture, but it was still culture.

Zoltan worked a lot. He was an employee of the [Neolog Jewish] Community and ran other small businesses on the side. One of them was to buy fire wood wholesale from large warehouses and to sell it to less prosperous people by installments, thus making a small profit. He did pretty well. Eventually, he bought a house in Oradea and led a life that, without being bourgeois, was petit bourgeois, rather well off.

I don’t know how my parents met. I don’t even know where or how they got married.

I did meet my paternal grandmother, who was actually my father’s stepmother. I know nothing about his real mother. When I was six, my father took me to Teceu Mare, to his stepmother’s. She was a very simple Jewish woman, from the countryside, uncultivated. I remember her house, with the flies that kept invading the kitchen – it was a rather sordid life, a peasant’s life like in the old days.

She and my father’s brother, Szrul, had a plot of land – it might have been a hectare or a hectare and a half – and I think this is what they lived from. Their life was very hard. My father helped them until their deportation. He sent them money, as they were very poor. They ended up like all the others ended up: they were surely deported. So my grandparents were absent from my childhood.

My father, whose name was Zoltan Kallos [Jewish name: Zalman Jikusziel], was born in Teceu Mic, in 1893. There is Teceu Mare, which used to belong to Czechoslovakia, and there is Teceu Mic, which is still under Romanian administration. I know they were separated by the River Tisa. They are located in the Sighetu Marmatiei and Sapanta area, somewhere around there.

Back then, there used to be an iron bridge between the two villages. My father and I crossed it a couple of times in order to go visit the relatives on the other side of the river and some tombs – I can’t remember whose tombs they were. We would pay a pol [unit of 20 lei in Romanian] or two to the Romanian border guard, cross the bridge to Czechoslovakia and do the same with the Czechoslovakian border guard on our way back. So crossing the border was not a problem, like it became afterwards and like it still is. Nowadays, one doesn’t just pay a pol to the border guard, for one needs a passport, papers and money.

My father’s brother in Teceu Mare, Srul [Israel], was younger than him. He also had a stepsister there; her name was Reize Feuer. Reize survived the Holocaust and I saw her after the war. He had another brother living in Sighet, whom I also knew. It was before the Holocaust that I met all these people.

[Editor’s note: Mr. Kallos remembers his relatives because he remembers his trips in the area as a child. However, he does not recall anything specific about them because he was too young in that period and because his parents – who both died at an early age, in the concentration camp – did not tell him much about those relatives; and he never asked them.]

My father’s native tongue was Hungarian. He was a tailor by trade, but his practice was rather small. He had other occupations too. Before my birth – in 1926, in Oradea – I know he worked as a baker’s aid or even as a baker – I’m not sure. In any case, when I was born, he had already been working for the Neolog Jewish Community in Oradea. As he was a sort of factotum, he also took care of the funerals. He always made the outfits for the deceased, using a sewing machine, at home.

When they are buried, the Jewish departed wear a linen garment composed of several pieces – it’s called a kitel – which looks like a robe worn by doctors or druggists. This kitel is also worn for the great religious holidays, at the synagogue. The religious Jews wear it on Rosh Hashanah and on Yom Kippur.

And they are buried in it. Then there is a cap that looks like the cap of the head-chef, which is pulled over the face, and there are other clothing parts. My father made them all. When I was a child, he made some clothes for me too – a sort of jacket or something – but he didn’t earn his living working as a tailor.

• Jewish Oradea

The pre-war Oradea was a town well known not only across the country, but also abroad. There used to be a poor little river, beside the Crisul Repede, which was the main river, that was called Pete, or Pece in Hungarian. For decades, Oradea was known as the ‘Paris on the banks of the Pete.’

The locals had nicknamed it like that as a mockery, but also, and especially, in recognition of its remarkable social and cultural life. Even before World War I, there was a very strong literary circle there, led by the great poet Ady Endre 1. It was a group of poets and literati called ‘Those of Tomorrow,’ ‘Holnapostok’ in Hungarian.

Just for the record, I have a very large volume about the Jews from Oradea who perished during the Holocaust. It’s in Hungarian, it was edited in Israel and it was entitled ‘The Town of Those of Yesterday’ – the town that used to be, as a reminder of the town of those of tomorrow. [‘A tegnap varosa’, ‘A nagyvaradi zsidosag emlekkonyve’, Tel Aviv, 1981.

Edited by the Association of the Oradea-born Israelis at the 37th commemoration of the deportation of the Jews from Oradea and the neighboring areas. From among those who edited the volume, Mr. Kallos mentions three reputed figures: Dezso Schon (journalist and writer from Oradea), Jozsef Greda and Otto Rappaport.]

The interwar Oradea had seventy or eighty thousand inhabitants. Almost one third of them were Jews. This numerous Jewish community made Oradea an attraction for the Jews from Maramures, who were forced by the harsh living conditions to go seek their fortune in other places of the country.

Most of them came to Oradea, where they did whatever they could. Like all the towns with large Jewish communities, Oradea had all sorts of Jews: there were people of great fortune, prosperous tradesmen, small and medium enterprises – the town had an effervescent economic life.

Like in Cluj, the rich had a decisive contribution to the architectural heritage of the town. The most imposing buildings in Oradea were erected by the Jewish economic elite. Take the Vulturul Negru [the Black Eagle] Palace for instance, right at the center of the town, before the bridge leading to the state theater, which was the only theater in Oradea in those days.

It’s a huge building, with some interior passages. It used to be one of the prides of our town, so to speak. It was built by a man named Adorjan, who was also the president of the Neolog Community. The Black Eagle Palace was for rent – there were scores of stores and apartments there. Adorjan had another place, for his own, a sort of family house; again, one of the most beautiful buildings in town.

I can say that the most architecturally valuable buildings in Oradea were built either by the prosperous Jews or by the churches – the Catholic Church, the Reformed Church. Still, the Jews were the ones who erected most of the buildings used for dwelling.

Oradea was an important Jewish center. All the Jewish trends and communities of the time were present in the town. There was a large and powerful Orthodox community 2, there was a Neolog community 3 and there was a small Sephardic community 4, some of the Spanish Jews who happened to end up in Transylvania 5.

There were two large synagogues: the one of the Orthodox Community, which is still functional, and the one of the Neologs. One can see on any postcard featuring the center of the town a large cupola with a magen David on top – that’s the Neolog Synagogue, which is still there today.

Beside these two synagogues there were several prayer houses. The synagogues were mostly used on Saturdays and on holidays; on the rest of the days, people usually went to the prayer houses. The attendance was rather scarce. There were no more than twenty, thirty or forty parishioners at a time. So there was no need to keep the synagogue open during the week.

There were also all sorts of Jewish associations with different names within the Community, and most of them had their own smaller synagogues. The Orthodox, for instance, had two other smaller synagogues: one was located on Clujului Avenue, and the other on a street that was called Teleki Street back then.

I think the synagogue on Clujului Avenue has been rented or sold, while the one on the former Teleki Street lies there, in a very poor condition; I don’t know what the exact situation is. Then there were also these small synagogues of the various Jewish associations: Zionist associations, craftsmen’s associations and the likes of them. Most of them built a small synagogue of their own.

There were several Hasidic communities 6. These were not Orthodox in fact, but a sort of state within a state, so to speak, because they grouped themselves around a rabbi whom they followed as their spiritual leader. In Hebrew, this was called a tzaddik, meaning holy man, righteous man and so on and so forth.

These Hasidic rabbis had different degrees, to say so. ‘The status of the tzaddik depended on how large the Hasidic community was. If it was large and the rabbi was a powerful one, they had a sort of ‘court,’ with ‘ministers’ and ‘secretaries’ and the likes of them.

In order to get to such a rabbi, one would have to go through an entire procedure.’ [Sandu Frunza, ‘Nicolae Kallos. Crampei de viata din secolul XX. Un dialog despre evreitate, Holocaust si comunism ca experiente personale’ – ‘Nicolae Kallos. Fragment of Life from the 20th Century. A Dialogue about Jewishness, Holocaust and Communism as Personal Experiences’ – The Publishing House of the Axis Foundation, Iasi, 2003, p.17]

There was this rabbi who was the most powerful not only in Oradea, but almost in the entire country; he was the rabbi from Vijnit, named Vijniter. [In 1915, the Russians invaded Bukovina. One of the localities they occupied was the town of Vijnit, where Rabbi Jisrael Hager shepherded a Hasidic community.

Enjoying the Russian administration’s consent and support, he managed to get, together with 70 companions, to Austria-Hungary, after transiting the Romanian territory. He was allowed to settle in Oradea. (Tereza Mozes, ‘Evreii din Oradea’ – ‘The Jews of Oradea’, Hasefer Publishing House, Bucharest, 1997, p.93)] He had a large synagogue and an entire court, with all sorts of ‘secretaries of state’ who were in charge of the rabbi’s daily concernments.

The building is still there, but I don’t know what it is used for today. All these Hasidic rabbis and their small Hasidic communities had their own prayer houses. There were dozens of such houses. So the Hasidic community was very powerful too.

The Orthodox community had an elementary school and a four-year gymnasium for boys and girls. The Neologs, in their turn, had an elementary school and an eight-year high school. These were secular schools, but they were supported by the Jewish communities.

There were cases of Jewish children who went to the Orthodox school, but came to the Neolog high school for their religion classes, or of Jewish girls who went to non-Jewish schools – because Oradea didn’t have a Jewish high school for girls – and who studied religion at the Neologs too.

In the late years, after 1940, under the Hungarian occupation [during the Hungarian era (1940-1944)] 7, our Neolog high school turned into a co-educational high school – there were girls in the boys’ classes too. Because of some anti-Jewish laws [in Hungary] 8, a number of Jewish pupils were banned from various schools, so some Jewish girls gained access to Jewish education.

Jewish girls used to attend non-Jewish schools and only came to our school for the religion classes, which were provided for a fee. My father was the one who collected this fee.

Why do I remember this? Well, my father trained me for various small chores, and one of them was collecting this fee. I would go through the entire town, to girls’ hostels and to private houses, in order to cash this money. This is, in fact, how I got to know Oradea and its streets. I also helped my father with the funerals, at the synagogue and so on and so forth. And these were my father’s basic occupations.

Only a few Hasidic rabbis had a yeshivah. The communities didn’t really have such schools. But since the Hasidim belonged to the Orthodoxy, and since some Hasidic rabbis led these yeshivot, it was said that the Orthodox had yeshivot. But note that there never was a yeshivah of the Orthodox Community proper.

These schools were formed around some learned men. Not every Hasidic rabbi had a yeshivah – there were only a few of them who had one. But the two or three yeshivot in Oradea were not very famous. The ones in Marghita or Valea lui Mihai or Dej, for instance, were more famous as institutions of religious education than the ones in our town.

A man attended such a school and studied with renowned rabbis in order to become a rabbi himself. After finishing the yeshivah, he would get a graduation certificate from a group of rabbis. Then he would have to go through what is now called post-graduate studies:

spending time next to a rabbi who finally issued an authorization stating his qualifications. In the end, he had to gather several letters of recommendation and validation from the existing rabbis. This process had nothing to do with the state education.

Beside these schools, there were several notable newspapers in Hungarian which were owned by Jews, like ‘Naplo’ [‘Journal’ in Hungarian]; this was an ordinary newspaper, not a Jewish one, only it was owned by a Jew. The Orthodox had a weekly of their own; it was in Hungarian and it was called ‘Nepunk’ [‘Our People’].

I would read it every Friday. It addressed the issues of the internal life of the communities, as well as political issues, like the situation of the Jews in various countries. It also contained Jewish and Hasidic stories, literature, poetry and all. ‘Every issue featured accounts, notes and short stories about what had happened in Germany, about the pogroms conducted mostly after the Crystal Night 9 in 1938.

We knew what was going on there. But we didn’t feel threatened in any way here.’ [Sandu Frunza, ‘Nicolae Kallos. Crampei de viata din secolul XX. Un dialog despre evreitate, Holocaust si comunism ca experiente personale’ – ‘Nicolae Kallos. Fragment of Life from the 20th Century. A Dialogue about Jewishness, Holocaust and Communism as Personal Experiences’ – The Publishing House of the Axis Foundation, Iasi, 2003, p.32]

There used to be a saying back then; whatever happened in no matter what field, the question was: is this good for the Jews or is this bad for the Jews? This was our only way to talk about politics. Of course, there were some events that affected us to a certain extent – for instance, the coming to power of the Goga-Cuza anti-Semitic government 10, in 1936 or 1937, brought about a number of anti-Semitic laws. This caused worries to the Jewish collectivity. And when this cabinet fell, there was great joy. From this point of view, we did talk politics. But, for the rest, we weren’t into politics at all.

We lived in a Community house. The Community had three buildings for the use of its employees. One of them was a house of three or four rooms that was inhabited by Chief Rabbi Vajda Istvan. Before him, the office was held by an extremely famous rabbi, Dr. Lipot Kecskemeti 11, who died in 1936; the Jewish Neolog High School was named after him. For several years after his death, the Community didn’t have a rabbi. Then this Vajda Istvan was elected chief rabbi. That house is still there, on Cuza Voda Street.

There were two other houses with several apartments for those who worked in the religious field – the shochetim, the chief cantor etc. We lived in one of them. ‘There was also a Christian family in the courtyard where Community employees lived.

They were Hungarian and had a boy who was two or three years younger than me. They were the housekeepers. Again, this is a detail that is less known: the Jewish households had to employ a Christian; every Saturday, he or she would light the candles, start the fire and do all the necessary things that Jews were forbidden to do on that particular day.

This family, apart from taking care of the house, did these things too: on every Friday evening, they would enter each apartment and put the lights out; on every Saturday, they would start the fire and so on and so forth.’ [ibid.11.]

• Growing up

We lived in a modest place: two rooms, a kitchen, a bathroom and a pantry. We didn’t have a garden and didn’t keep animals. There were only three of us, so we did rather well, we didn’t have too many problems. We didn’t lack anything because, thanks to my father’s office, he always received, apart from his salary, donations from the Community members for various services:

whenever he organized a wedding, he would get something; at a funeral, he would get something too. For the Neologs didn’t know the ritual very well. ‘The Neologs were the members of the Jewish population who were more assimilated than all the others. Many didn’t attend the synagogue anymore; they only went there for the great holidays and when the Maskir, the commemoration of the dead, was celebrated.’ [ibid.27]

Before the high holidays, the Jewish custom is to visit the tombs of the departed. On this occasion, a prayer is recited – it’s called Kaddish. People didn’t know the prayer very well and my father was always around those days. They could ask for his help and my father would recite the Kaddish and get something in return.

So we didn’t lack anything from the material point of view. We lived the life of the middle class, an expression that is widely used today: we weren’t rich, but we weren’t poor either. We had everything we needed when it came to food, clothing, electricity, running water and heating; everything we needed for a decent life.

We spoke Hungarian at home. Sometimes, my parents used Yiddish with each other. Yiddish is, in fact, a variant of the medieval German, sprinkled with Hebrew words. I got the hang of it myself; I can still speak it – not very well, but I can still speak it. Anyway, we usually used Hungarian in our family. As for the customs, we had the usual customs for a religious Jewish family. Although my father worked for the Neolog Community, we were Orthodox in private.

Now you may ask me why an Orthodox was working for the Neologs. Well, all the employees of the Neologs who were responsible for the ritual – the shochetim who slaughtered the animals, my father and others who worked in the religious field – were Orthodox, for these people were supposed to really know their job. The Neologs weren’t too familiar with these things.

‘Another difference was that Neologs usually held their prayers in the local language. Until the time of the Hungarian occupation, prayers in Oradea or in Cluj were held in Romanian; then they were held in Hungarian. In contrast, the Orthodox held their prayers in Yiddish. (…) Getting closer to the Neolog masses by using a language that was accessible to them was undoubtedly an advantage. The bad part was that a series of precepts and rules were set aside and forgotten.’ [ibid.27]

The Orthodox kept a strictly kosher diet. My father was what they called a shammash. In Hebrew, shammash literally means servant. Each community had a shammash, a servant, who conducted the cultic life. His responsibilities included watching over the divine service at the synagogue and making sure that everyone had their prayer book and their tallit, that ritual garment.

He was the one who chose and invited the parishioners to read the Torah. So he took care of the synagogue during the religious service. He was also the one who organized all the ritual events: weddings and funerals, with all their adjacent rituals, were his responsibility too.

In the case of a death, there was the washing of the deceased, the dressing of the body, the laying in the coffin, the organizing of the funeral, the coordination of the cantor, of the rabbi, the liaison with the family – my father had to take care of all these things. He was also a sort of cashier – there were all sorts of sums that had to be collected by the Community. However, he did not cash the membership fees; someone else did that.

My mother wore a wig, like all religious Jewish women did. On holidays, my mother and I would go to the Orthodox synagogue, not to the Neolog one. But we did the ritual slaughtering at the Orthodox’ place. So we were Orthodox from the religious point of view. I always wore a cap or a hat – I always kept my head covered. We observed all the traditions.

Let’s take the Sabbath, for instance, the most frequent holiday. Preparations for the Sabbath would begin on Friday. A goose was usually slaughtered for the Saturday meal. My mother did all the required preparations for the Sabbath dinner.

We would buy a milk loaf and some wine, for there was supposed to be a prayer and a blessing using a glass of wine. Milk loaf was baked at home very rarely; I remember my mother did make a large one a couple of times, but not for the Sabbath; it was for the high holidays, when people baked a sweeter milk loaf, with raisins, that was called barkhes.

Before we had our own bathroom, we would go to the ritual bath every Friday. After our place was added a bathroom, we gave up this habit, but not completely, for the ritual bath was recommended – especially for women, and even if they had a bathroom at home. My father and I would still go to the ritual bath twice a month or so. Women had to go at certain times, as well as after their period. They would immerse themselves three times and get out. It was a sort of sacred water.

My father and I would dress up and go to the synagogue on Friday night. My mother stayed at home and lit the Sabbath candle. The woman puts on a veil or a white shawl, makes some movements over the candle in order to inspire the spirit of the Sabbath, says a blessing and adds some biblical phrases.

When my father and I came back from the synagogue, we would have dinner. The prayer was said by men at the synagogue. At home, we had some stanzas, so to speak, and especially some songs that my father and I used to sing.

Women had their own prayer; there used to be a prayer book for women in Hebrew and Yiddish. On Saturday afternoon, my mother would read a few lines from this book. But the only separate prayer a woman had was the one she was supposed to say on Friday evening, when lighting the Sabbath candle. My father and I said the prayers in Hebrew.

On Friday at noon, we usually had goose liver with goose cracklings. On Friday evening – so on Sabbath – the dinner was gelatinous fish and broth with meat in it. At table, we would sing some songs in Hebrew – they were less religious songs, specially designed for the Sabbath, called Zemirot. There are three or four such songs to be sung on Friday night and on Saturday afternoon – they’re all from the prayer book.

After the meal on Friday night, my father would take me for a half an hour or one hour to see the Sabbath ritual of some rabbis. Both my parents were the followers of some Hasidic rabbis. Each of them had his own synagogue, his own parishioners, even his own tunes and religious songs. After that, we would return home and go to bed.

The following day, on Saturday, we would attend the religious service and have breakfast. After that, my father had to go back to the synagogue, because the Neologs had a special ritual: first, there was an early morning service, like in any Orthodox synagogue, attended by a few dozens of religious people. Then, at ten or eleven o’clock – I can’t remember exactly – there was a second service, shorter, but more imposing – they played the organ and things like that.

My father was an employee there and had some duties: to distribute the prayer books, to organize the Torah calls etc. I usually accompanied him. We would come back home at twelve or twelve and a half. We would have lunch, then my father always went to bed for an hour or two. In the afternoon, there was the synagogue again, and this is how things went.

Every holiday had its own ritual. The ritual for Yom Kippur involves the day before Yom Kippur, for the entire holiday is spent in the synagogue and there is no way one could observe some ritual at home. So before Yom Kippur, the custom was to have a kapores; at first sight, this ritual looks rather heathen.

We would buy some white chickens – roosters and small chickens – and rotate them above our head in the morning, saying a prayer. The prayer was supposed to make all our sins fall upon that bird. This was the kapores. Then the bird was taken to the small abattoir, where it was slaughtered.

We would eat a soup made of its meat. Before nightfall, when we had to go to the synagogue, we would eat a lot, so that it would last us for an entire day of fasting; and this was when the kapores was consumed.

The Purim of my childhood and of my adolescence consisted of two parts. First, there was the exchange of cakes with the acquaintances and the neighbors. I carried them around on a small plate. There was an entire strategy to this. Those who were known to make better cakes were sent more cakes, so that the number of cakes received in return was equally large; those whose cakes were not that good were sent fewer cakes. I used to carry those cakes, and I was entitled to a tip for that too.

Then we would stay at home and wait for the children dressed up in carnival clothes. From morning till evening, there were all kinds of them coming over; they would recite small poems and sing songs, most of which were rather silly. However, there were some groups who were better at it and who even staged sketches, getting the deserved tip in exchange.

These children and youngsters were Jewish, but I wasn’t among them. I only went over to some acquaintances, told a poem of six to eight lines, got my tip and that was it.

The children of the Orthodox families went to the cheder. The rest depended on the family’s degree of religiousness and on their aspirations. If the parents were very religious, observed all the traditions and wanted their son to become a learned man or a rabbi, the boy was subsequently sent to the yeshivah.

As a child, I went to the cheder myself. This is a Jewish school where the Old Testament is taught, together with the Hebrew letters and a number of prayers. But I didn’t pursue my religious education any further.

However, even as I was getting older and became more and more involved in school activities, there was still a sort of rabbi who came by our house on a weekly basis and with whom I studied – and this went on until the deportation. In 1939 I had my bar mitzvah. Any Jewish boy who was religious and went to the synagogue knew what he had to do for the bar mitzvah.

I started to go to school when I was six. I studied in Romanian during the elementary school and the first three grades of high school. I didn’t speak Romanian very well. The elementary school was supported by the Neolog Community.

Then the Hungarian Empire came and we had a Hungarian school – it was during the period when I was beginning to open my eyes towards the world, from the age of 14 to the age of 17. I started to write in Hungarian. I’m not saying that I totally forgot how to speak Romanian, because I didn’t; but my Romanian was rather poor – I made mistakes of agreement and spoke with an accent.

I went to the ‘Dr. Kecskemeti Lipot’ Jewish Neolog High School in Oradea. It was a Jewish school because the students were all Jewish and the teachers were Jewish too, with two or three exceptions. By tradition, the gym teacher was not a Jew, but that changed in the later years. Under the Romanian administration, until 1940, the music teacher had to be Romanian, and this was sometimes true for the teachers of Romanian literature too.

The Jewish touch of the school was that that a prayer was said at the beginning of the first class and at the end of the last class – these were the prayers uttered when one is called to read the Torah, two blessings. So these two prayers replaced the national anthem or anything of the sort. [Editor’s note:

Mr. Kallos hints at the communist period (the period of the Socialist Republic of Romania), when pupils in elementary and secondary education began their classes singing the national anthem. This was called ‘Trei culori’ (‘Three Colors’) and was composed by the Romanian composer Ciprian Porumbescu.]

Of course, one more thing was that we studied Mosaism at the religion classes. Apart from that, it was a high school like any other, where all the regular subjects were taught: Math, Romanian, Hungarian, French, German, Latin etc. On Saturday there was a small festivity in the auditorium, which lasted for a quarter of an hour. Then classes were resumed. The high school was endorsed by the authorities of the time. Its graduation certificates were officially recognized. It was no different from any other school.

The only difference was that it was an exceptional school. It may not have always been like that. But by the time I got to the intermediate and final grades – from the 3rd to the 7th grade of high school – it had truly become an extraordinary school because of the following reason:

mostly after 1940, when harsh anti-Jewish laws were passed, many Jewish scientists and literati were banned from universities and found refuge in our high school, where they were hired as teachers, to the extent to which the school was able to absorb them. So the teaching body was extraordinary. I wouldn’t want to exaggerate, but I really think that at least three quarters of our teachers had a professor’s training.

Two of my former teachers who survived became professors after the war, at the university here [the Babes-Bolyai University in Cluj] 12. One of them, Jeno Rozsa, was the head of the Philosophy Department, and the other one, Gyula Csehi, was the head of the Department of Hungarian Language and Literature. Others didn’t follow them, for they perished in the forced labor detachments and so on and so forth.

So I was really lucky to go to such a high school, which represented a real force of attraction and affiliation. My classmates and I used to say that we owe at least 80 percent of our general culture to this high school, which means that it was a really good school. Even today, some of the graduates meet every other year in different parts of the world – mostly in Israel, because there are very few of them left in Europe. Sometimes they edit a bulletin in order to evoke old memories… All in all, we were an elite high school.

The high school was like an oasis to us. We were all alike there and didn’t feel the results of anti-Semitism within its confines. These only became apparent outside. In the final two years, 1943 and 1944, we were sort of afraid to leave the place, for thugs from other schools were known to be out there waiting to beat us; one could expect to get shoved around or verbally abused. This phenomenon was a reality. But nothing of the sort went on inside the school, obviously.

• During the War

My parents didn’t have any political affiliation. They didn’t talk politics. In general, the issue of anti-Semitism was addressed by the press. The newspaper I’ve already mentioned, Nepunk, reported many of the things that had happened in Germany. But the truth is that we lived in a sort of unawareness, of indifference, or madness.

The unspoken conviction was that all those things were worthy of consideration, but they went on ‘there’ and they could not happen to us ‘here.’ There was this self-delusion. And it was a fact that we did have an anti-Semitic legislation after all.

These laws first struck the professions: physicians, lawyers, literati, artists etc. Then the tradesmen were affected, but they did just fine for a while, thanks to some arrangements they made. They pretended to sell their store to a Christian, whom they paid. The Christian became the official owner, but the real proprietor didn’t really change. So there was the possibility of such arrangements in order to elude the anti-Semitic laws.

However, there were other things that we knew of that should have triggered our concern; for instance, there were the forced labor detachments for the Jewish men who were sent to Ukraine, where they were abased, maltreated, and even tortured – many of them died. But the ones who had remained in town lived in a state of tranquility.

There were no pogroms and no overt maltreatments. Most of the population could live more or less in peace. And this generated the blind belief that none of the things that had happened in Germany or Poland could happen here.

We did some sort of forced labor, and we started wearing a yellow stripe as early as 1941, so before 1944, when the yellow star 13 was introduced. Like the elderly who went to complete their chores in forced labor detachments, we went to work with the Levente 14. This was a youth group that was half or one fourth militarized.

All the Hungarian youths came to Levente, where they marched, exercised, and sometimes practiced with wood weapons – it was a sort of paramilitary youth organization. But for the Jews, it was forced labor. They called it Levente so that it may be assimilated with the Hungarian youths; but we did forced labor four or five hours a week.

In winter, for instance, they would take us to some barracks, where we had to start the fire, carry the fire wood, clean up the rooms or wipe the floors. They sometimes took us to the army cemetery to look after the graves. In the final period, we only worked at the shooting range that had been established behind the town’s cemetery; we had digging to do. We wore the yellow stripe at that time too.

In 1942, 1943 and 1944, some runaway Polish Jews got to Oradea. When a stranger who doesn’t know anyone in town arrives, the custom with Jews is to ask him at the synagogues who he is and to invite him for a Sabbath meal on Friday evening or on Saturday. We had such Polish Jews over for the Friday dinner several times.

They used to tell us about all those horrible things that were happening to the Polish Jews. And we nodded our heads in astonishment, pretended to believe them, but didn’t fully realize what they were saying – it was beyond our comprehension. We never imagined such things would be possible in Transylvania too.

And this brings me to the case of the Jewish councils 15. They were founded under the German occupation in order to coordinate things. They passed the requests of the German and Horthyst [named after Horthy] 16 occupation troops to the Jewish population: they had to collect money, blankets, clothes and the likes. So they were in charge with everything that had to do with Jews. It was said – and it was actually acknowledged – that some leaders of these Jewish councils had heard about Auschwitz.

In 1943, two Polish Jews escaped from Auschwitz 17 and filed a report – this report was known, our Council knew about it! Or, at least, some of its top members knew. And many claim that the Council is deeply responsible for not having informed the Jewish population. I have a different opinion: they simply refused to believe it, just like we didn’t believe those Polish Jews who were telling us about Auschwitz at our table.

But there were people who knew and who believed. For instance, there was a Zionist leader in Cluj who negotiated with Eichmann 18 himself through some intermediaries. The deal was that two thousand Jews or so would be allowed to leave for Switzerland to escape deportation. [Editor’s note:

This group was called the Kasztner group 19.] There was indeed a large group of Jews from Hungary, including two hundred or so from Cluj, who got to Switzerland. They lived in poor conditions – it was a sort of concentration camp too – but they lived through the war.

So there were some people who knew. But even if they had gone public with what they knew, I don’t think this would have changed things dramatically among the Jewish population. But it’s no use talking about what might have been!

Orders came one after another; Jews had to hand over their radio sets and other things. Eventually, the day came when a decree requested that Jews wear a yellow star on their clothes, as a distinctive mark – on 5th April [1944]. A few weeks later, notices were posted announcing the establishment of the ghettos.

Where they were founded differed from one town to another. The ghetto in Dej, for instance, was set up in a forest, in the open air; the ghetto in Cluj was located in a huge courtyard that was used to dry bricks.

Things were different in Oradea. They picked a quarter that was densely inhabited by Jews and gathered all the Jews from the town there. They surrounded the place with a wooden wall and had the gendarmes guard it. Our family was lucky – if this can be considered luck – because our house and the Community buildings fell within the perimeter of the ghetto, so we weren’t forced to leave our home, like others were.

However, our place, which consisted of two small rooms, a kitchen and a bathroom, had to shelter 30 people or so all of a sudden; they were some of those brought from the other parts of the town.

The living conditions were very difficult. People had brought as many supplies as they could. There was a sort of kitchen of the ghetto, where one could have some bean soup or something like that. As far as my family is concerned, I couldn’t tell we starved during that period, especially given the fact that we were still at home. We ate separately.

[The Jews of Oradea were deported between 23rd May and 27th June 1944 – a total of approx. 22,000 people.] When we got off the stock-cars [in Auschwitz], women were separated from the men. It was then that I saw my mother for the last time. My father and I went together through the damned routine of the arrival: disinfection, bath, shaving, leaving our clothes, putting on those striped pajamas. We stayed together until September.

This is what happened: I got to a camp called Buchenwald 20, which was subsequently dubbed ‘the red camp,’ because the German Communists, and others, like the French, had an anti-fascist committee there, which dominated the internal life of the camp, so to speak.

The place had been founded in 1936 and had initially served to imprison the German Communists. Like in most camps, the internal control over Buchenwald had been seized by the regular criminals who were doing time there too. They would bully and maltreat the others, just like in the American movies, where every prison has its own ruling gang of inmates.

The SS weren’t comfortable with this situation, because it caused disorder in the camp, and they gradually reached an agreement with the communist groups. The SS would let them control the camp on the inside, provided they accepted to maintain order and to grant them any other request.

For instance, if the SS said they needed 3,000 people for work, they expected to have those people waiting in line the next day. So an internal arrangement was made. I didn’t know there was an anti-fascist committee inside the camp. All I knew was that there were German Communists. I only found out about those other things later.

Everyone wore a number in the camp. Mine was 58,319; my father’s was 58,320. There were also numbers higher than 60,000. If an inmate had the number 12 or 8 or 9, it meant he had been there since 1936, which automatically placed him among the aristocracy of the convicts, so to speak.

These people were the ones who had positions, for inmates had their own positions: head of block, kapo [concentration camp inmate appointed by the SS to be in charge of a work gang] etc. This anti-fascist committee assured order in the camp indeed.

What exactly did this committee do? First of all, they recruited Communists, Socialists, Social Democrats and put them in more or less important positions. When I got to Buchenwald, the young Frenchmen started to question me: who I was, where I came from, what and how I had been before.

This was a stage of the recruiting process. If they found either people who shared their ideas or outstanding personalities – renowned scientists or writers etc. – they somehow isolated them and put them in safer places.

Here is how things went: Around the camp were placed the SS barracks and a unit of the Gestapo. The Gestapo regularly followed the political inmates from the camp and sometimes they came looking for someone. This didn’t mean anything good, because they would always seize that inmate and either torture him or kill him.

Then this committee would remove the number from the chest of the one who was wanted and switch it with the number of a newly deceased, thus changing their identities. They would inform the camp’s registration office – ‘Schreibstube,’ they called it – where all the administrative work was done.

Jorge Semprun was also working there. ‘Watch out, that guy is no longer X, but Y,’ and so they would hide the endangered man. [Jorge Semprun: born in Madrid in 1923, deported as Spanish communist and French resistant to Buchenwald in 1943 and liberated in 1945. He distinguished himself as a writer, with novels like ‘Le grand voyage’ (1963) and ‘La guerre est finie’ (1966) – he wrote about his experience in Buchenwald.]

Towards the end, not long before the liberation, the Germans started to organize evacuation shipments, especially for the Jews, and they simply massacred them along the way. There weren’t too many survivors among those who left with these shipments, that’s for sure. So when the order was given to gather, say, 1,000 people, the committee scattered them in different shacks. They were sabotaging these measures, in other words.

But what personally got to me about these Communists was their rather idealistic belief that youth had to be spared for the future, that young men were what the future needed. And they took care of them indeed. There was a children’s shack at Buchenwald and they provided them with a special diet.

There were people who taught them, told them stories, tutored them and looked after them. Whenever an easier workplace would come up – as also in my case – they would choose young people for it, to save them.

I didn’t stay at Buchenwald too long, only a few weeks. Buchenwald was a large concentration camp and had several smaller camps, for labor. They would send you to one of them, then you’d come back, then go to another and back again. So our stay at Buchenwald was rather intermittent.

My father and I returned to Buchenwald from a very tough labor camp, at Magdeburg. After three months, my father totally collapsed, both physically and mentally. He was nothing but a wreck. The Communists recruited me when a new commando was formed, in a place where conditions were supposed to be easier.

We were about two hundred young people there and some elderly. I took my father with me, so that we could be together. On countless occasions they came to check us, and my father got dismissed from there twice. Eventually, he was sent back to Auschwitz, where he was exterminated. This happened around September 1944.

There are some ethical and moral issues here. On what grounds did those who had positions in the camp decide who would live and who wouldn’t? Who gave them the right to keep me alive, in a safe place, and to send my father to his death? Well, these people took upon themselves these duties – these ethical burdens, so to speak – in the name of the ideals they had about the future; they believed youth was needed in order to build a new world.

In any case, what I went through there explains what I became and how my life evolved in the following decades. These Communists I met there inspired me with a genuine admiration. Everyone is aware – and I am aware of it too– that, after the liberation, many of them became activists and leaders of the newly-installed communist regime, while others, who were in the same camp, were the victims of their fellow Communists who had turned into leaders.

These things are known. But all I can tell you is that, back in the camp, they all behaved in an admirable way. And it’s not just me who claims that. This is what all those who were there and who wrote about the camp Social Democrats, Christian Democrats say.

There is a certain Kogon, who is a Christian Democrat. He wrote the first and the best work about Buchenwald and he admitted that what the Communists did there is worthy of all the respect. I hadn’t read Marxist literature, I knew nothing about Marxism, and I knew nothing about Communism. I just met these people and I felt an attraction towards what they believed in.

Here’s a private incident. I became very ill in the camp: bilateral cavernous tuberculosis – impossible to treat in the camp’s facilities. I normally weighed 70 kilograms, but I had ended up weighing 36 kilograms because of the conditions there – so I was a wreck myself.

After the liberation, on 11th April 1944, they took me to a sort of sanatorium; the place was called Blankenheim, near Weimar, not far from Buchenwald. Well, the conditions were those of a sanatorium, but there was no treatment or medication. The food was good and the place was properly maintained, quiet and clean though. They had a complex of buildings for the leaders of the Hitlerjugend 21, and the conditions were good. I spent several weeks there.

At a certain point, the area where Buchenwald and Weimar were, which had been under American occupation, had to be turned over to the Soviets, as it was to become a part of the future German Democratic Republic. So the people at the sanatorium were asked where they wanted to go. ‘Go to France or to Sweden,’ we were told, ‘the Red Cross will take care of you.’

Then a doctor I had met in the camp, a Transylvanian Communist who’s still alive and is a good friend of mine, came from Buchenwald to Blankenheim and told me: ‘You have to come home; like the Communists say, we’ve got a new world to build.’ And so I came home. It was only several years later that I began to read Marxist theoretical works and form an idea about what Communism was.

In any case, after everything I had gone through, after everything that had happened to me and especially after the weeks following my return to Oradea – where I couldn’t find any trace of the people I had once known, or of my house, or of my belongings – I was through with religion.

Nevertheless, a few months after the liberation, I still went to the synagogue from time to time, on Saturday and for the fall holidays of 1945. I didn’t do it out of religiousness, but because I missed an atmosphere that I knew so well and that I had grown up with; yet, that atmosphere was never to be found again. Meanwhile, I finally became a member of the Communist Party. By that, my instinctive appreciation for some Communists became official. I also adopted their materialist philosophy to a large extent, so I parted with religion for a long time.

Here is what I personally think. We all went through our own terrible events, but these events look rather similar from the outside. Ask anybody who went from the ghetto to Auschwitz and they will tell you the same thing: there were ninety of us in one single carriage, there was no food, there were two cans – one for water and one for physiological needs – there was no room to move, lie or sit, many died after three or four days spent in the carriage, men were lined up on the Auschwitz platform etc.

I mean, these things may appear unique to each individual, but they are all the same for someone who was never there. There is no way for the people who didn’t experience what we experienced to fully realize what we went through, just like we ourselves didn’t fully realize what those Poles who came to Oradea had gone through.

Here’s a small incident from my own life experience. After I came back, the synagogue’s guard, a very decent Hungarian man who was nice to me all the time, asked me how it had been. I started to tell him; after an hour or so, this question came from him or maybe from his wife: ‘So you didn’t even get apples there?’ It was then that I realized that he hadn’t understood one single word.

Sure, there are plenty of movies and books nowadays and people can get an idea about what went on. But in order to make one’s own experience have some relevance for someone else, one needs to have a writer’s force, a special talent. There’s another thing. Many books were written and many films were made on this topic since then, and people who are my age get confused sometimes and mix their personal experience with what they only found out afterwards.

I have these two examples: Most interviews start like this: ‘We got off on the Auschwitz platform and saw the furnace of the crematorium.’ They saw what? Who could have known that was the furnace of the crematorium. This is what they found out later. When I came back from deportation, I was still not sure whether my father and mother had died or not. There was no way I could have known that for sure. We only began to find out these things later.

There are others who say: ‘They lined us up and, at a certain point, I found myself before Dr. Mengele, who sent us either to the right, either…’ How could they have possibly known that was Mengele? Did anyone know that was Mengele? It’s very hard to stay true to one’s memory, to give a thorough account of what one saw and add nothing to it.

These are some of the reasons why I have avoided giving interviews and accounts about the camp. Camps differed indeed. In some of them, the treatment was really harsh; in others, the treatment was better. But they were all alike in their essence: the labor, the chores were all the same everywhere. So it’s hard to make any personalization or individualization.

• After the War

I hadn’t finished school. The deportation of 1944 caught me in the 7th grade in high school… When I returned, I came across a special situation, right after the war. Special laws were passed for those who hadn’t been able to continue their studies – either from racial, political or other similar reasons, either because they had been drafted – and had lost several years [Editor’s note: Mr. Kallos refers to the Voitec-law.] 22.

There were some special sessions of examination, students were allowed to complete two grades in one year and so on and so forth. I had finished the 7th grade before the deportation, so when I came back, I passed an exam for the 8th grade; then there was a special session for the high school graduation exam. I graduated successfully. Since we’re at it, I would like to say that it was all thanks to the seven years I had spent at the Jewish High School in Oradea. I didn’t study for one minute before that test, and I did pretty well.

Then, in 1948, I registered at the Bolyai University in Cluj Napoca. I studied Psychology for one year, after which I transferred myself to the Faculty of Philosophy. I graduated in 1952. Concurrently, I was a student and a teacher: in the 2nd year, I became a tutor at the Philosophy Department.

In the year of my graduation, I was already an assistant. Then I went up the entire academic ladder. For a while, I was both the head of the Philosophy Department and the dean of the Faculty of Letters at the Bolyai University. In 1959, the two universities were united [and the result was the Babes-Bolyai University].

‘In 1959, he, Nicolae Ceausescu 23 was sent – as the party’s bully – to assure the unification of the Romanian and the Hungarian universities. It was no easy job. He presided over the commission which came and achieved the unification.

There was a whole week of endless meetings: in the morning or in the afternoon; with the faculties or with the groups of students; with students or without students; plenary or open only to the teaching body etc. Ceausescu was accompanied by the Minister of Education, logician and Academy member Joja. But the minister didn’t say one word. It was Ceausescu who did the work, gave the orders and pulled the strings.

Since I had been the head of the Philosophy Department at the Bolyai University, I became, after the unification, the head of the Philosophy Department of the new Babes-Bolyai University. They also appointed me assistant dean at the Faculty of History and Philosophy, an office which I kept till the late 1970s. In those days, the dean was Prof. Lascu. Then I worked with Stefan Pascu and, later, with Camil Muresanu.’ [ibid.85]. I was a head of department until 1980.

I married my wife unofficially in 1948. We were officially wedded in 1949. This means we had been living together for one year when we got married. We both had bicycles and rode them to work. My wife worked at the knitwear factory on Motilor Street. She came from the factory to the city-hall by bike. At 11 o’clock, we appeared before the Civil Status officer, we had our ceremony, and then we went back to work. People were busy building Socialism; there was no time for anything else…

My wife’s maiden name was Katalin Havas. She was born in Dej, in 1922. Her main occupation was that of a tailor. Then she became a clothing technician. She used to work at a clothing factory here in Cluj; I don’t know what it’s called now, but it was called Somesul back then. She worked there for a long time. She also worked for various knitwear cooperatives.

For the last 20 years, she worked at the Drumul Nou Cooperative. It still exists today. They make all sorts of clothes, women’s clothes and others. My wife’s education consisted of four elementary grades and a vocational school.

My elder son’s name is Peter. He was born in 1950, in Cluj. He graduated from the Conservatory. He became a flutist and a flute teacher. He worked for a while at music high schools in Cluj and Satu Mare. At a certain point, several schools were dissolved across the country, including some music high schools. He ended up in Bucharest because his wife had to go there.

So he moved to the capital, where he worked as an editor for a national newspaper in Hungarian, ‘Elore’ [‘Forward’ in Hungarian]. He did that until 1990 or 1991, and then he moved to the Romanian Television. He still works there today.

My other son, Gyorgy, was born in 1955. He graduated from the Polytechnic in Cluj and he was appointed to work in the Bihor County. So he got to Oradea, where I had been born and I had lived. He worked for several enterprises in the field of agriculture, as he was specialized in techniques of manufacturing agricultural machinery. Then he re-specialized in computer science. He activated in the field of computers. He is currently what they call a businessman.

I never insisted that my sons marry Jewish women. There’s no question about it. First of all, even if I had wanted that, it would have been pretty difficult. There weren’t too many Jewish young women of their age they could choose from. But they didn’t have to anyway.

We had a Christmas tree when the boys were young. But that was all.

I didn’t look at the Hungarian revolution of 1956 24 with the eyes of a Hungarian. It is true that I activated in the field of the Hungarian culture, as I was the editor-in-chief of the Hungarian-speaking magazine of the Writers’ Union in Cluj; the magazine was called ‘Utunk’ [‘Our Way’]. Apart from my academic career, I always worked in the media too. The staff of this magazine ‘enjoyed a special attention’ from the party leaders; they all had their eyes on us, lest the Hungarian locals should cause them any troubles. Party hotshots came to visit us on an almost daily basis; I met people like Leonte Rautu or Miron Constantinescu several times, because I had that position at the magazine. Meetings were held with the Hungarian writers – those were agitated times.

Back then, my mind didn’t let me see what was happening in Hungary as a revolution. On the one hand, I was glad there was an uprising against the regime of Rakosi 25, which was at least as oppressive as Ceausescu’s regime would become later; on the other hand, I couldn’t and wouldn’t realize that the system per se was endangered.

After all, none of the slogans of that revolution urged to rid ourselves of Socialism. People were calling for Socialism with a human face. There was no question about it. People were fighting against terror, but didn’t question the system itself. All they wanted was the system to become better, more democratic, more humanized.

During the communist regime, anti-Semitism was not an issue. But it depends on how one looked at it. Officially, it was not an issue; things were fine from the official point of view. Officially, the ethnic problem had ceased to exist; it had been fully ‘solved.’ Nationalism became State policy especially after Ceausescu came to power.

As far as Jews were concerned, there was a time after the war when they felt drawn to the communist movement. They believed in the solutions promised by the communist ideology: all people would be brothers and all the other things. After the fascist period, this ideal caught the attention of a number of Jews and made them become affiliated with the communist movement.

In its turn, the newly-installed communist power needed – both for its repression mechanism and for its political apparatus – people who had been neither Legionaries 26, nor members of the Arrow Cross Party 27. By definition, Jews had had no involvement in any of those two, so they were considered sort of trustworthy for a while.

As the regime strengthened its foundations, Jews began to be eliminated. One mustn’t forget that the Romanian Communist Party initially had a fairly large number of Hungarians and Jews. But the idea was that the Party needed to be represented mainly by Romanians. So a large-scale policy was initiated in order to attract the Romanian proletariat and peasantry to join the Party.

Gradually, as new members were recruited, the Jews were replaced from certain positions which they held in the early post-war years. Moreover, the communist regime had this policy of proportionality: the number of titles or offices held by the members of an ethnic group – Hungarians, Jews or others – had to be in observance with the proportion of that group in the total population.

This is why here in Transylvania, for instance, whenever a meeting was held at the beginning of the communist period, in the 1950s and the 1960s – and there were lots of meetings – they always made sure there was at least one Hungarian, one woman, one young person etc. among the presiding body. So things were made to look as if this proportionality was observed. Then a period came when the emphasis was laid on nationalism.

‘After Ceausescu came to power, this nationalist line was imposed and reinforced for several reasons. On the one hand, from a political point of view, this was an attempt to part with Moscow, which still promoted internationalism, at least in its official discourse. This national-communist line of action did serve to separate us from Moscow to a certain extent.’ [ibid.89]

As years went by, more and more ethnic groups, including the Jews, were left aside. Here’s an example from my personal experience. I’m not saying that it bothered me – because I was never a social climber – but it is symptomatic. For many years I was an assistant dean at the Babes-Bolyai University in Cluj and I worked with various professors.

I was never more than an assistant dean. I couldn’t become a dean, although I was highly esteemed from a professional and scientific point of view. And this is how things usually went on a national scale. If one was a Jew, the best thing one could hope to become was a deputy; never a boss. There must have been some who didn’t like it. But I had no problem with this. I usually didn’t fancy being a boss.

During the revolution of 1989 28, I looked through the window at the masses who were marching and burning the photos of Ceausescu. I got out in the streets, I went to see them, and I listened to Mrs. Cornea right here on Victoriei Square, on the first day of the revolution. [Editor’s note: Mr. Kallos is talking about the poet Doina Cornea. She was condemned to house arrest in the communist period. After the revolution of December 1989, she distinguished herself through extensive civic activities. She still lives today.]

Of course, I was glad. I mean, I was glad about that specific situation, glad because we had got rid of Ceausescu and his regime; I didn’t realize the entire system had collapsed. I gradually figured out what the big picture was; I became aware that, on the world scene, the Berlin Wall had disappeared, the Soviet Union had fallen apart, and so on and so forth. Getting rid of Ceausescu’s regime was a progress. Then we got used to the democratic life, so to speak.

This alleged anti-Semitism is no fairy-tale – it is real, even now. Of course, there aren’t any anti-Semitic laws. On the contrary, there are laws that condemn xenophobia and anti-Semitism. So one might claim that there is no State anti-Semitism.

But I look at the legionary magazines and books that are published and I look at the legionary organizations that activate – all despite a legislation that actually forbids them. And they are all tolerated by the State. This is also a kind of State anti-Semitism.

Indirect though it may be, it is still an official anti-Semitic statement. Not to mention the rhetorical anti-Semitism. There are many books, newspaper articles, interviews and television shows which express anti-Semitic positions. I don’t think I need to give names – you know who I’m talking about.

As for the anti-Semitism of the people at large, I couldn’t asses it, but it is real too. There were some sociological studies that attempted to determine the extent of this anti-Semitism: people were asked if they would like to have a Jew as a neighbor, if they would like their son to marry a Jewish girl and so on and so forth…

[Editor’s note: The questions mentioned by Mr. Kallos often appear in the opinion barometers ordered annually by the Fundatia pentru o Societate Deschisa – The Foundation for an Open Society – and aim at revealing xenophobic attitudes, especially those towards the cohabitating ethnic groups: Hungarians, Jews, Germans and Gypsies.]

It must be real! I mean, an ideology, a conception that has been nourished for centuries couldn’t just disappear. It hasn’t disappeared. There are also more recent forms, like that Holocaust denial routine. At first sight, there is nothing anti-Semitic about it, it’s more of a scientific debate. Still, some of its roots and filiations are anti-Semitic.

[Editor’s note: The arguing for the inexistence of the Holocaust by various groups of researchers or professors or the mere doubt expressed by the common people regarding the existence of the Holocaust has been dubbed ‘anti-Semitism without Jews.’]

Unfortunately, it is obvious that anti-Semitism survives in the absence of Jews in this country. The whole Jewish matter reduces itself to 5,000 Jews plus, according to the latest census. The statistics of the Jewish communities speak of 7,000 Jews still living. Whether there are 5,000 or 7,000, it’s the same thing.

So what’s all the fuss about 7,000 people, 80 percent of whom are over 70 years old?! How can these people pose any threat to the Romanian public life, culture and economy? So we’re obviously dealing with a plot here.

Here’s my situation now. In 1997, they proposed me for the presidency of the Jewish Communities in Cluj and they elected me. Are you familiar with the Beckett syndrome? Do you know Beckett? There was a play, and there was a film too. So Beckett was a close friend of Prince Henry of England.

Both of them were steady drinkers and womanizers and they never missed a party. At a certain point, Henry made Beckett the head of the Anglican Church, as he wanted to have a trustworthy man up there. But Beckett took his position seriously and really began to act like the head of the church.

So when Henry asked him to separate him from his wife, he refused. And he was killed because of it eventually. It’s a very interesting thing. This is what the Beckett syndrome means: when you are appointed in a certain position and you try to take that position seriously. And this is pretty much what happened to me too.

In what way? They were in for a surprise when they elected me president of the Community. Since we’re at it, I should tell you that I never denied my Jewishness; I couldn’t have, even if I had wanted to. I didn’t turn religious or something, but I did tell them, at the very first community meeting, about my conviction that religion was the factor which played the most important part in preserving the Jewish identity throughout the entire history of the Jewish people. I am the first to admit this. And I told them that, as president, I would do everything within my power to support the religious life. And this is what I really tried to do.

But the community is getting really old. Unfortunately, people began to disappear one after another. And most of the ones who knew how to perform a religious service are among the departed. I had learned how to do this in my childhood and my adolescence, so volunteered myself to officiate on Saturday and on holidays.

It’s like a sort of folklore to me. I don’t do it out of faith or out of conviction. But I’m one of the few who know how to do it, so here I am. I’m not even religious – you won’t see me praying in the synagogue. I won’t act, I won’t pretend. So I stayed what I was before, a free thinker, but I perform these services…

My children reproached me, and still do sometimes, that have no idea about Jewishness! But this is a thing that can’t be taught. The only way to learn it is to come to the synagogue, to watch and to listen. You come once, you come ten times, you come a hundred times, and you finally get it.

But those who do come are usually people who are my age or even older. The youth are rarely seen here. There is a youth choir. We invite them on holidays. They come and they go. But they seldom come to pray, or to the regular service.

Jewish boys have to be circumcised. My sons were not circumcised. They know nothing about the matters of cult. But they showed a particular interest in the Holocaust and the deportation problem; they avidly read everything they came across from this immense literature on the Holocaust.

I abdicated, so to speak, two years ago, in 2001. So I was president for four years and a half. There were some new elections and they wanted me again, but I told them: no, that’s enough; I paid my dues, now it’s someone else’s turn.

I continue to help the community. I’m a sort of councilor to the leadership and I also help them with the religious life. I owe my skills mostly to my father’s occupation; like I said, I used to help him in different activities at the Neolog synagogue and at funerals. I also went to the elementary school and the high school of the Neolog Community, so I learned all there was to know about the Neolog and the Orthodox customs.

I am still a consultant professor at the Babes-Bolyai University; I coordinate doctoral dissertations. I also got involved in the activity of the Jewish Committee. I was its president; now I am a member in its leadership.

• Glossary:

1 Ady, Endre (1877-1919): One of the most important Hungarian poets, who played a key role in renewing 20th century Hungarian poetry. He was a leading poet of the Nyugat [West], the most important Hungarian literary and critical journal in the first half of the 20th century.

In his poems and articles he urged the transformation of feudal Hungary into a modern bourgeois democracy, a revolution of the peasants and an end to unlawfulness and deprivation. Having realized that the bourgeoisie was weak and unprepared for such changes, he later turned toward the proletariat. An intense struggle arose around his poetry between the conservative feudal camp and the followers of social and literary reforms.

2 Orthodox communities: The traditionalist Jewish communities founded their own Orthodox organizations after the Universal Meeting in 1868-1869.They organized their life according to Judaist principles and opposed to assimilative aspirations.

The community leaders were the rabbis. The statute of their communities was sanctioned by the king in 1871. In the western part of Hungary the communities of the German and Slovakian immigrants' descendants were formed according to the Western Orthodox principles.

At the same time in the East, among the Jews of Galician origins the 'eastern' type of Orthodoxy was formed; there the Hassidism prevailed. In time the Western Orthodoxy also spread over to the eastern part of Hungary. In 1896, there were 294 Orthodox mother-communities and 1,001 subsidiary communities registered all over Hungary, mainly in Transylvania and in the north-eastern part of the country,.

In 1930, the 136 mother-communities and 300 subsidiary communities made up 30.4 percent of all Hungarian Jews. This number increased to 535 Orthodox communities in 1944, including 242,059 believers (46 percent).

3 Neolog Jewry: Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into two (later three) communities, which all built up their own national community network.

The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions. The third group, the sop-called Status Quo Ante advocated that the Jewish community was maintained the same as before the 1868/69 Congress.

4 Sephardi Jewry: (Hebrew for 'Spanish') Jews of Spanish and Portuguese origin. Their ancestors settled down in North Africa, the Ottoman Empire, South America, Italy and the Netherlands after they had been driven out from the Iberian peninsula at the end of the 15th century.

About 250,000 Jews left Spain and Portugal on this occasion. A distant group among Sephardi refugees were the Crypto-Jews (Marranos), who converted to Christianity under the pressure of the Inquisition but at the first occasion reassumed their Jewish identity.

Sephardi preserved their community identity; they speak Ladino language in their communities up until today. The Jewish nation is formed by two main groups: the Ashkenazi and the Sephardi group which differ in habits, liturgy their relation toward Kabala, pronunciation as well in their philosophy.

5 Transylvania: Geographical and historical region belonging to Hungary until 1918-19, then ceded to Romania. Its area covers 103,000 sq.km between the Carpathian Mountains and the present-day Hungarian and Serbian borders. It became a Roman province in the 2nd century (AD) terminating the Dacian Kingdom.

After the Roman withdrawal it was overrun, between the 3rd and 10th centuries, by the Goths, the Huns, the Gepidae, the Avars and the Slavs. Hungarian tribes first entered the region in the 5th century, but they did not fully control it until 1003, when King Stephen I placed it under jurisdiction of the Hungarian Crown.

Later, in the 12th and 13th centuries, Germans, called Saxons (then and now), also arrived while Romanians, called Vlachs or Walachians, were there by that time too, although the exact date of their appearance is disputed. As a result of the Turkish conquest, Hungary was divided into 3 sections:

West Hungary, under Habsburg rule, central Hungary, under Turkish rule, and semi-independent Transylvania (as a Principality), where Austrian and Turkish influences competed for supremacy for nearly two centuries. With the defeat of the Turkish Transylvania gradually came under Habsburg rule, and due to the Compromise of 1867 it became an integral part of Hungary again.

In line with other huge territorial losses fixed in the Treaty of Trianon (1920), Transylvania was formally ceded to Romania by Hungary. For a short period during WWII it was returned to Hungary but was ceded to Romania once again after the war. 

Many of the Saxons of Transylvania fled to Germany before the arrival of the Soviet army, and more followed after the fall of the Communist government in 1989. In 1920, the population of Erdély was 5,200,000, of which 3 million were Romanian, 1,400,000 Hungarian (26%), 510,000 German and 180,000 Jewish.

In 2002, however, the percentage of Hungarians was only 19.6% and the German and Jewish population decreased to several thousand. Despite the decrease of the Hungarian, German and Jewish element, Transylvania still preserves some of its multiethnic and multi-confessional tradition.

6 Hasidic Judaism: Haredi Jewish religious movement. Some refer to Hasidic Judaism as Hasidism. The movement originated in Eastern Europe (Belarus and Ukraine) in the 18th century. Rabbi Israel ben Eliezer (1698-1760), also known as the Ba'al Shem Tov, founded Hasidic Judaism.

It originated in a time of persecution of the Jewish people, when European Jews had turned inward to Talmud study; many felt that most expressions of Jewish life had become too "academic", and that they no longer had any emphasis on spirituality or joy.

The Ba'al Shem Tov set out to improve the situation. In its initial stages, Hasidism met with opposition from several contemporary leaders, most notably the Vilna Gaon, leader of the Lithuanian Jews, united as the misnagdim - literally meaning "those who stand opposite".

7 ‘Hungarian era’ (1940-1944): The expression 'Hungarian era' refers to the period between 30th August 1940 and 15th October 1944 in Transylvania. As a result of the Trianon Peace Treaty in 1920, the eastern part of Hungary (Maramures, Partium, Banat, Transylvania) was annexed to Romania.

Two million inhabitants of Hungarian nationality came under Romanian rule. In the summer of 1940, under pressure from Berlin and Rome, the Romanian government agreed to return Northern Transylvania, where the majority of the Hungarians lived, to Hungary.

The anti-Jewish laws introduced in 1938 and 1939 in Hungary were also applied in Northern Transylvania. Following the German occupation of Hungary on 19th March 1944, Jews from Northern Transylvania were deported and killed in concentration camps along with Jews from all over Hungary except for Budapest.

Northern Transylvania belonged to Hungary until the fall of 1944, when the Soviet troops entered and introduced a regime of military administration that sustained local autonomy. The military administration ended on March 1945, when the Romanian administration was reintroduced in all the Western territories lost in 1940 - as a reward for the fact that Romania formed the first communist-led government in the region.

8 Anti-Jewish laws in Hungary: Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number.

This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law.

The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6%, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc. It also forbade Jews to buy or sell land and so forth.

This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

9 Kristallnacht: Nazi anti-Jewish violence on the night of 10th November 1938. The official pretext was the assassination two days earlier in Paris of Ernst vom Rath, third secretary of the German embassy, by a Polish Jew named Herschel Grynszpan.

In an increasing atmosphere of tension engineered by the Germans, widespread attacks took place on Jews, Jewish property and synagogues throughout Germany and Austria. Shops were destroyed; warehouses, homes and synagogues were set on fire or otherwise destroyed.

Many windows were broken and the night of violence thus became known as Kristallnacht (Crystal Night, or the Night of Broken Glass). At least 30,000 Jews were arrested and sent to concentration camps in Sachsenhausen, Buchenwald and Dachau. Though the German government attempted to present it as a spontaneous protest and punishment on the part of the Aryan, i.e., non-Jewish population, it was, in fact, carried out by order of the Nazi leaders.

10 Goga-Cuza government: Anti-Jewish and chauvinist government established in 1937, led by Octavian Goga, poet and Romanian nationalist, and Alexandru C. Cuza, professor of the University of Iasi, and well known for its radical anti-Semitic view.

Goga and Cuza were the leaders of the National Christian Party, an extremist right-wing organization founded in 1935. After the elections of 1937 the Romanian king, Carol II, appointed the National Christian Party to form a minority government.

The Goga-Cuza government had radically limited the rights of the Jewish population during their short rule; they barred Jews from the civil service and army and forbade them to buy property and practice certain professions. In February 1938 King Carol established a royal dictatorship.

He suspended the Constitution of 1923 and introduced a new constitution that concentrated all legislative and executive powers in his hands, gave him total control over the judicial system and the press, and introduced a one-party system.

11 Kecskemeti, Lipot (1865-1936): Rabbi. Finishing the university and the Rabbinical Seminary in Budapest, he became the chief rabbi of the Nagyvarad community. He was one of the best Hungarian pulpit orators. He was engaged in the study of Medieval Jewish poets during his studies, and later in religious history, and published regularly in the Annals of the Israelite Hungarian Literary Society.

12 Babes-Bolyai University of Kolozsvar (Cluj Napoca): The Babes-Bolyai University was set up in 1958 by the fusion of two state universities, the Hungarian Bolyai University and the Romanian Babes University. The predecessor of the Bolyai University, called Ferenc Jozsef University and founded in 1872, moved to Szeged after the Trianon Peace Treaty (1920). In 1919 the University of Cluj was declared a Romanian university by an executive decree of the new Governing Council of Transylvania and it was named after the Romanian King, Ferdinand I.

After Transylvania's annexation to Hungary (1940) the Ferdinand University fled to Sibiu and the university buildings in Cluj got back under the rule of the returning Ferenc Jozsef University. In 1945 Transylvania was enclosed to Romania, the Romanian University returned to Cluj, and the negotiation began for the buildings and laboratories.

Since 1945 the Hungarian university has been called Bolyai, and the Romanian one Babes, after the famous Romanian researcher Victor Babes. In the 1950s the Bolyai University was gradually degraded by reducing the number of its faculties, students and teachers. The last phase of this process was the fusion of the two institutions.

13 Yellow star in Hungary: In a decree introduced on 31st March 1944 the Sztojay government obliged all persons older than 6 years qualified as Jews, according to the relevant laws, to wear, starting from 5th April, "outside the house" a 10x10 cm, canary yellow colored star made of textile, silk or velvet, sewed onto the left side of their clothes.

The government of Dome Sztojay, appointed due to the German invasion, emitted dozens of decrees aiming at the separation, isolation and despoilment of the Jewish population, all this preparing and facilitating deportation. These decrees prohibited persons qualified as Jews from owning and using telephones, radios, cars, and from changing domicile.

They prohibited the employment of non-Jewish persons in households qualified as Jewish, ordered the dismissal of public employees qualified as Jews, and introduced many other restrictions and prohibitions. The obligation to wear a yellow star aimed at the visible distinction of persons qualified as Jews, and made possible from the beginning abuses by the police and gendarmes.

A few categories were exempted from this obligation: WWI invalids and awarded veterans, respectively following the pressure of the Christian Church priests, the widows and orphans of awarded WWI heroes, WWII orphans and widows, converted Jews married to a Christian and foreigners. (Randolph L. Braham: A nepirtas politikaja, A holokauszt Magyarorszagon / The Politics of Genocide, The Holocaust in Hungary, Budapest, Uj Mandatum, 2003, p. 89-90.)

14 Levente movement: Para-military youth organization in Hungary from 1928-1944, established with the aim of facilitating religious and national education as well as physical training. Boys between the age of 12 and 21 were eligible if they did not attend a school providing regular physical training, or did not join the army.

Since the Treaty of Versailles forbade Hungary to enforce the general obligations related to national defense, the Levente movement aimed at its substitution as well, as its members not only participated in sports activities and marches during weekends, but also practiced the use of weapons, under the guidance of demobilized officers on actual service or reserve officers.

(The Law no. II of 1939 on National Defense made compulsory the national defense education and the joining of the movement.) (Source: Ignac Romsics: Magyarorszag tortenete a XX. szazadban/The History of Hungary in the 20th Century, Budapest, Osiris Publishing House, 2002, p. 181-182.)

15 Jewish Council/Judenrat: Jewish councils appointed by German occupying authorities to carry out Nazi orders in the Jewish communities of occupied Europe. After the establishment of the ghettos they were responsible for everything that happened within them.

They controlled all institutions operating in the ghettos, the police, the employment agency, food supplies, housing, health, social work, education, religion, etc. Germans also made them responsible for selecting people for the work camps, and, in the end, choosing those to be sent to camps that were in reality death camps.

It is hard to judge their actions due to the abnormal circumstances. Some believe they betrayed Jews by obeying orders, and others think they were trying to gain time and save as many people as possible.

16 Horthy, Miklos (1868-1957): Regent of Hungary from 1920 to 1944. Relying on the conservative plutocrats and the great landowners and Christian middle classes, he maintained a right-wing regime in interwar Hungary.

In foreign policy he tried to attain the revision of the Trianon Peace Treaty on the basis of which two thirds of Hungary's territory were seceded after WWI - which led to Hungary entering WWII as an ally of Germany and Italy. When the Germans occupied Hungary in March 1944, Horthy was forced to appoint as Prime Minister the former ambassador of Hungary in Berlin, who organized the deportations of Hungarian Jews.

On 15th October 1944 Horthy announced on the radio that he would ask the Allied Powers for truce. The leader of the extreme right-wing fascist Arrow Cross Party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, took over power. Horthy was detained in Germany and was later liberated by American troops. He moved to Portugal in 1949 and died there in 1957.

17 Escape from Auschwitz (Vrba/Wetzler): Rudolf Vrba (former name Walter Rosenberg) escaped from Auschwitz along with his friend, fellow prisoner Alfred Wetzler, and on 25th April 1944 gave a report in Zilina, the so-called Report of Vrba and Wetzler about the German extermination camps of Auschwitz and Birkenau, in which they described in detail the camp system and gave witness about the mass murder behind the camp walls, even furnished a plan with important buildings, facilities and gas chambers. Rudolf Vrba also published a book of memoirs, Utekl jsem z Osvetimi [I Escaped from Auschwitz].

18 Eichmann, Adolf (1906-1962): Nazi war criminal, one of the organizers of mass genocide of Jews. Since 1932 member of the Nazi party and SS, since 1934 an employee of the race and resettlement departments of the RSHA (Main Security Office of the Reich), after the "Anschluss" of Austria headed the Headquarters for the Emigration of Jews in Vienna, later organized the emigration of Jews in Czechoslovakia and, since 1939, in Berlin.

Since December 1939 he was the head of the Departments for the Resettlement of Poles and Jews from lands incorporated into the Reich. Since mid-1941, as the Head of the Branch IV B 4 Gestapo RSHA, he coordinated the plan of the extermination of Jews, organized and carried out the deportations of millions of Jews to death camps.

After the war he was imprisoned in an American camp, he managed to escape and hid in Germany, Italy and Argentina. In 1960 he was captured by the Israeli secret service in Buenos Aires. After a process which took several months, he was sentenced to death and executed. Eichmann's trial initiated a great discussion about the causes and the carrying out of the Shoah.

19 Kasztner group: Named after Rezso Kasztner, a Zionist journalist from Cluj Napoca, who considered aliyah to Palestine the only possible solution of the so-called 'Jewish problem'. In April 1944, Kasztner - as one of the leading members of the Hungarian (Jewish) Salvation Committee - contacted the occupying German authorities in order to save as many Jewish lives as possible.

As a result of his 'negotiations', he succeeded to save the lives of about 1700 Jews, most of them from Budapest. This number also included 387 people from Transylvania (mostly from Cluj Napoca), such as Akiba Glasner, the orthodox chief-rabbi of Cluj and Jozsef Fischer, the leader of Erdelyi Zsido Nemzeti Szovetseg, then Erdelyi Zsido Part.

The Kasztner group arrived in Bergen-Belsen at the beginning of July and left for Switzerland in August and December. After the war Kasztner was criticized by the Jewish community because of his methods of selection. In 1952 he was declared a traitor in Israel, in 1955 the court of justice found him not guilty. Two years later he was murdered.

20 Buchenwald: One of the largest concentration camps in Germany, located five miles north of the city of Weimar. It was founded on 16th July, 1937 and liberated on 11th April, 1945. During its existence 238,980 prisoners from 30 countries passed through Buchenwald. Of those, 43,045 were killed.

21 Hitlerjugend: The youth organization of the German Nazi Party (NSDAP). In 1936 all other German youth organizations were abolished and the Hitlerjugend became the only legal state youth organization. At the end of 1938, the SS took charge of the organization.

From 1939 all young Germans between 10 and 18 were obliged to join the Hitlerjugend, which organized after-school activities and political education. Boys over 14 were also given pre-military training, and girls over 14 were trained for motherhood and domestic duties. In 1939 it had 7 million members.

During World War II members of the Hitlerjugend served in auxiliary forces. At the end of 1944, 17-year-olds from the Hitlerjugend were drafted to form the 12th Panzer Division 'Hitlerjugend' and sent to the Western Front.

22 Voitec-law: Named after communist minister of education Stefan Voitec, and adopted in 1946. According to this law all those (regardless of their nationality) who had to interrupt their studies during World War II could take exams and apply for high-school or university following an accelerated procedure.

23 Ceausescu, Nicolae (1918-1989): Communist head of Romania between 1965 and 1989. He followed a policy of nationalism and non-intervention into the internal affairs of other countries. The internal political, economic and social situation was marked by the cult of his personality, as well as by terror, institutionalized by the Securitate, the Romanian political police.

The Ceausescu regime was marked by disastrous economic schemes and became increasingly repressive and corrupt. There were frequent food shortages, lack of electricity and heating, which made everyday life unbearable. In December 1989 a popular uprising, joined by the army, led to the arrest and execution of both Ceausescu and his wife, Elena, who had been deputy Prime Minister since 1980.

24 1956 Revolution: It designates the Revolution, which started on 23rd October 1956 against Soviet rule and the communists in Hungary. It was started by student and worker demonstrations in Budapest started in which Stalin's gigantic statue was destroyed. Moderate communist leader Imre Nagy was appointed as prime minister and he promised reform and democratization.

The Soviet Union withdrew its troops which had been stationing in Hungary since the end of World War II, but they returned after Nagy's announcement that Hungary would pull out of the Warsaw Pact to pursue a policy of neutrality. The Soviet army put an end to the rising on 4th November and mass repression and arrests started.

About 200,000 Hungarians fled from the country. Nagy, and a number of his supporters were executed. Until 1989, the fall of the communist regime, the Revolution of 1956 was officially considered a counter-revolution.

25 Rakosi regime: Matyas Rakosi was a Stalinist Hungarian leader of Jewish origin from 1948-1956. He introduced a complete communist terror, established a Stalinist type cult for himself and was responsible for the show trials of the early 1950s. After the Revolution of 1956, he went to the Soviet Union, where he died in 1971.

26 Legionary: Member of the Legion of the Archangel Michael, also known as the Legionary Movement, founded in 1927 by C. Z. Codreanu. This extremist, nationalist, anti-Semitic and xenophobic movement aimed at excluding those whose views on political and racial matters were different from theirs.

The Legion was organized in so-called nests, and it practiced mystical rituals, which were regarded as the way to a national spiritual regeneration by the members of the movement. These rituals were based on Romanian folklore and historical traditions.

The Legionaries founded the Iron Guard as a terror organization, which carried out terrorist activities and political murders. The political twin of the Legionary Movement was the Totul pentru Tara (Everything for the Fatherland), which represented the movement in parliamentary elections. The followers of the Legionary Movement were recruited from young intellectuals, students, Orthodox clericals and peasants. The movement was banned by King Carol II in 1938.

27 Arrow Cross Party: The most extreme of the Hungarian fascist movements in the mid-1930s. The party consisted of several groups, though the name is now commonly associated with the faction organized by Ferenc Szalasi and Kalman Hubay in 1938. 

Following the Nazi pattern, the party promised not only the establishment of a fascist-type system including social reforms, but also the 'Solution of the Jewish Question'. The party's uniform consisted of a green shirt and a badge with a set of crossed arrows, a Hungarian version of the swastika, on it.

On 15th October 1944, when Governor Horthy announced Hungary's withdrawal from the war, the Arrow Cross seized power with military help from the Germans. The Arrow Cross government ordered general mobilization and enforced a regime of terror which, though directed chiefly against the Jews, also inflicted heavy suffering on the Hungarians.

It was responsible for the deportation and death of tens of thousands of Jews. After the Soviet army liberated the whole of Hungary by early April 1945, Szalasi and his Arrow Cross ministers were brought to trial and executed.

28 Romanian Revolution of 1989: In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities. When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife.

A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

A 81 éves Müller Benjámin Kolozsvár vallásos zsidó közösségének megbecsült tagja. Udvarias, előzékeny modora környezetének iránta való tiszteletét vívta ki. Délelőttjeit a hitközségnél tölti, vallási és adminisztratív ügyek intézésével. Napjának többi részét az otthoni újságolvasás és tévézés teszi ki. Otthonának sértetlenségét, intimitását nem volt hajlandó felfedni, beszélgetéseinket így hivatali munkájának idejére egyeztettük. Müller Benjámin a hitközség szerényen berendezett, kifűtetlen könyvtárszobájában mesélt családja történetéről.

Amikor én születtem, az anyai nagyszüleim közül már csak a nagyanyám élt, a máramarosi Szaploncán [Szaplonca – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 3500 román, német és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. Ma Săpînţa. Máramarosszigettől 18 km-re, északnyugati irányban fekszik. – A szerk.]. Az anyai nagyanyám az 1850-es években születhetett, Ganz Perlnek hívták. Nagyapám nevére nem emlékszem. Ha jól tudom, hitoktató volt a szaploncai héderben. Szigorúan ortodox, vallásos család voltak, és anyámat is ilyen szellemben nevelték, ahogy később engem is a szüleim. Kisgyermekként, testvéreimet és engemet sokszor vitt megboldogult édesanyám Szaploncára, nagyanyámhoz. Semmi különösebb élmény nem maradt meg az ottan eltöltött időkből. Szaplonca egy nagyon kis máramarosi falu volt, ahol nagyon nagy volt a szegénység, és a zsidók nehezen éltek. Volt ott egy nevezetes rabbi, Ábisnak hívták. Ezt a rabbit egész Máramarosban ismerték, mert nagy cádik [lásd: caddik], nagy bibliatudós volt. Az emberek mindenféle sérelmi ügyekkel, peres ügyekkel fordultak hozzá igazságért. Sokan kértek imákat tőle, amiktől a gondjaik orvoslását remélték.

Ünnepekkor mindig a nagyanyám jött hozzánk, Kolozsvárra. Tradicionális zsidó öregasszony volt, mindig feketében járt, fejkendővel a fején. A szokás szerint ő is parókát viselt. Az előírás az volt, hogy mivel a nőknek a haj ékességet nyújt, az esküvő előtt le kell vágni azt. Ezzel azt akarták elérni, hogy idegen férfiakra ne gyakoroljon csábító hatást a férjes asszony. A ruhája elé fekete kötényt kötött. Szerény körülmények között, de szigorúan vallásos életet élt. Miután özvegy maradt – nem tudom, mikor lehetett ez, valószínűleg még az első világháború előtt –, a gyermekei támogatták anyagilag. Emlékszem arra, hogy gyerekkoromban, a téli vakációk idején megboldogult édesanyám mindig meglátogatta őt. Többször elvitt engem is hozzá. A nagyanyám, amikor én bevonultam munkatáborba 1943-ban, akkor még élt, kilencvenéves körül lehetett. Valószínűleg őt is deportálták. Ennyi maradt meg bennem, ami a szaploncai nagyanyámmal összefüggő élmény.

Az édesanyám részéről volt két nagybátyám és egy nagynéném. Ganz Smil Leib volt az egyik fiútestvére, és Nosen volt a másik. Mind a ketten Szaploncán maradtak. Nem tudok különösebben semmit róluk, csak annyit, hogy fuvarozással foglalkoztak. Édesanyám leánytestvére, Blima, Szatmáron [Szatmárnémeti] élt. Gyakran látogatott el hozzánk. A férje, akinek nevére már nem emlékszem, asztalos volt. Nagyon vallásos életet éltek. Blima néni abban különbözött a testvéreitől, hogy a többiekkel ellentétben, nagyszerűen beszélt magyarul. Ez annak volt köszönhető, hogy Szaploncáról még fiatal korában elkerült Szatmárra [Szatmárnémeti] és ott tökéletesen elsajátította a nyelvet. Ő volt az egyedüli rokonom, akivel nem jiddisül, hanem magyarul beszéltünk. Volt két lánya, arra viszont nem emlékszem, hogyan hívták őket. Édesanyám mindhárom testvérét deportálták, családjukkal együtt. Senki nem maradt meg közülük.

Édesanyámat Ganz Gizellának hívták, az 1890-es évek tájékán született. Nem volt túlságosan iskolázott, négy elemit végzett Szaploncán. Semmit nem meséltek a szüleim arról, hogyan ismerkedtek meg. Amikor édesapámmal Kolozsvárra jöttek, már házasok voltak. Szaploncán házasodtak meg, valamikor az 1910-es évek körül.

Édesapám szülei a kárpátaljai Gányán éltek [Gánya (Gánics) – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 1800, 1910-ben 2500 rutén és német lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nevüket nem tudom, nem ismertem őket, még születésem előtt meghaltak. Édesapám az 1880-as évek végén született, Müller Volfnak hívták.

Gánya, a szülőfaluja egy kisebb vallásos helység volt. Ott is nagyon nagy volt a szegénység, s ott volt a sok gyerek, akiket nagyapám és nagyanyám fel kellett neveljen. Apám testvérei hamar elszéledtek a világban, távol voltak a családtagok, és így nem tartottuk velük a kapcsolatot. Sajnos még a nevüket sem tudom. Édesapám gyermekkoráról, nevelkedéséről nagyon keveset mesélt. Tudom, hogy Gányán végezte a négy elemit és a jesivát. Katona nem volt, de hogy miért, azt nem tudom. Megboldogult apám hitoktatással foglalkozott. Valószínűleg úgy került Kolozsvárra, hogy az itteni ortodox hitközségnek éppen szüksége volt hitoktatóra, és ő megpályázta az állást. Édesapám a híres vizsnici rabbinak volt a követője, azaz „vizsnice chusszed” volt vizsnici haszid. A zsidóknál az imákat különböző kántori – kántorok által írt – vagy haszidikus melódiákkal szokták elmondani. A vizsnici rabbinak külön melódiái voltak minden imára, így a péntek estire. Édesapám a Salom Alechemet, a Kol ma Kaddist, az Ésesz Chaimot mindig a vizsnici rabbi által gyakorolt dallamokkal mondta el.

Vizsnici haszidok még a mai napig is léteznek. Én magam is találkoztam ilyenekkel, Borszéken. Három-négy évvel ezelőtt Annával, a feleségemmel és Renáta unokámmal Borszéken nyaraltunk, és ott láttunk Amerikából, Izraelből érkező zsidókat, akik a vizsnici rabbi dallamaival mondták el imáikat és a péntek esti dalokat. Egyébként Borszékre nagyon sok zsidó turista jár, mert talán ez az országban az egyedüli olyan üdülőtelep, ahol működő zsinagóga és rituális fürdő, mikve van. Borszéken már nincsen zsidó közösség, a templomot és a mikvét is az országos hitközségi központ, a Federáció tartja fent. A Federáció nyaralóházat is működtet, ahol a kis jövedelemmel rendelkező zsidó nyugdíjasok és a Talmud-Tóra oktatásba vagy a kórusokba bekapcsolódó fiatalok nagyon jutányos áron tudnak nyaralni.

Azt meg kell mondjam, hogy édesanyám a második felesége volt édesapámnak. Az első felesége elhunyt, róla semmit nem tudok. Maradt viszont ebből a házasságból három fiú: Ignác volt a legnagyobb, majd Jakab. A harmadiknak a nevére nem emlékszem. Néhány évvel lehettek idősebbek Eszter nővéremnél. Sok emlékem nem maradt róluk. Ignác és Jakab még a húszas évek derekán kivándoroltak Amerikába. A legkisebbik fiú is körülbelül velük egy időben vándorolt ki, és Magyarországon telepedett le egy Faroencs Az interjúalany ilyen nevű helységre emlékszik. – Gidó Attila. nevű kis helységben [Minden bizonnyal az Encs közvetlen szomszédságában lévő Forró nevű településről van szó: kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1891-ben, 1910-ben és 1920-ban egyaránt 1300 fő körüli, magyar és szlovák lakossal. – A szerk.]. Amíg nem hagyták el az országot, mind a három fiú velünk élt, a családunkkal. 1943-ban a faroencsi féltestvérem eljött Kolozsvárra, és megkereste a családunkat. Én ekkor már munkaszolgálaton voltam, és nem tudtam találkozni vele.

Szegény emberek voltak a szüleim. Az apám mindvégig hitoktatóként dolgozott az ortodox hitközségnél, és hittantanítói fizetését abból pótolta, hogy a jobb módú családok gyermekeit oktatta háznál, délutánonként szintén vallásra. Az apám szigorúan vallásos, nagyon korrekt, egyenes, becsületes ember volt. Édesanyám háztartásbeli volt, és nevelte a gyermekeket. Mikor a nővéreim annyira megnőttek, valamennyivel könnyebb lett édesanyámnak, mert besegítettek a házimunkába. Saját házunk nem volt. Kolozsváron bérelt lakásban laktunk, egyszerű módon. Lakásunk egyszerűen volt berendezve, két szobából és egy konyhából állt. Úgy volt beosztva, hogy elég kellett legyen a nyolcfős családnak. Ketten is aludtunk egy ágyban. A téli fa beszerzése mindig gondot jelentett. Mivel édesapám kitűnő előimádkozó volt, azaz Baál Töfilé, az őszi ünnepekre (Ros Hásáná, Jom Kipur, Szukot) mindig elszerződött valamelyik kolozsvári imaházhoz. Abból a pénzből, amit előimádkozásért kapott, általában fát vásárolt, hogy legyen mivel fűtenünk.

Sokan voltunk gyerekek, hatan voltunk testvérek [Azaz: hatan voltak „édestestvérek”, de a családban nevelkedett a három féltestvér is. – A szerk.]. Három leány, három fiú. Eszter nővérem 1910 körül született. Ő volt a legidősebb a testvérek közül. Az ortodox hitközség elemijében járt iskolába, hét osztályt végzett. Ez után kitanulta a varrónői szakmát egy „magánosnál” önálló iparosnál. 1936-ban férjhez ment Nuszen Mórichoz, itt, Kolozsváron. A sógorom férfiszabó volt. A rossz gazdasági viszonyok miatt nagyon nehezen tudtak megélni, ezért úgy döntöttek, kivándorolnak Argentínába. Tulajdonképpen a sógorom ötlete volt az egész, ő akarta nagyon. Először Móric vándorolt ki, az 1930-as évek végén, majd rövidesen követte őt a nővérem is. Buenos Airesben telepedtek le, és mindvégig ott éltek. Móric továbbra is a szakmájában dolgozott, a nővérem pedig háztartásbeli volt. 1980 tavaszán meghívólevelet küldtek nekem, és így ki tudtam utazni meglátogatni őket. Hat hetet ültem náluk. Ekkor ismertem meg a lányát és a fiát. Most már mind a két gyermeke családos, a lányának három, a fiának pedig két gyermeke van. A nevüket nem tudom. Eszter három évvel ezelőtt, 2000-ben hunyt el.

Utána következő testvérem, Josef, azaz József, 1912-ben született. Műbútorasztalos volt, és 1936-ban kivándorolt Palesztinába. Az erdélyi cionista mozgalmon keresztül sikerült kivándorolnia, egy általam nem ismert cionista szervezet tagjaként. A kivándorlás is szervezetten folyt. Palesztina akkor angol mandátum volt, és nagyon fékezték a zsidók kivándorlását. Minden évben meg volt szabva egy bizonyos kivándorlási létszám, úgynevezett certifikátokat bocsátottak ki a kivándorlók számára. Hogy Erdélynek és azon belül Kolozsvárnak hány ilyen certifikát jutott, nem tudom. A cionista mozgalom az aktivisták között osztotta ezeket szét. Így került ki József bátyám is Palesztinába, és építette fel az életét. Megnősült, elvett egy zsibói lányt [Zsibó – kisközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 2300, 1910-ben 3000 magyar és román lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.], akivel együtt vándoroltak ki, és ott családot alapítottak. A lányt Weisz Sarahnak hívták. Amíg nem alakult meg a zsidó állam [1948], nagyon nehéz körülmények között éltek, de 1948 után a bátyám önállósította magát. Asztalosműhelyt létesített, és így folytatta az életét. Lett három gyerek ebből a házasságból, és ott éltek Kiryat Motzkinban. A gyermekeik már mind zsidó nevet kaptak: Matithiau, Echud és Ciporah. Josef 1994-ben halt meg, a felesége, Sarah pedig 2001-ben.

Chaja, magyarul Helén 1914-ben született. Ő is, akár Eszter, varrónőnek tanult. Itt ment férjhez Kolozsváron, és Apahidára került [Apahida – Kolozs vm.-ben lévő kisközség volt, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. A férjét Áron Mózesnek hívták. Egy kis fűszerüzletet működtettek. Volt két szobájuk, és a ház utcára néző szobájában volt az üzlet. Még emblémája [cégtáblája] sem volt az üzletnek, annyira kicsi volt. Két gyermeke volt, de csak az egyik nevére emlékszem. Őt, az apja után Mózesnek hívták [Ritkaságszámba megy, hogy egy gyerek élő fölmenője nevét kapja. A körülmetélési szertartás végén adnak héber nevet a gyereknek. Szokás elhunyt nagyapa vagy más rokon nevét adni, az askenázi közösségekben élő nagyapa nevét is kaphatja az újszülött fiúunoka. Lásd még: névadás. – A szerk.]. 1944-ben mindannyiukat deportálták. Nem tértek haza.

Slomó volt a negyedik testvér. 1917-ben született. Ő egy bibliai egyetemre járt, a híres vizsnici rabbi jesivájába. Nagy bibliatudós volt ez a bátyám. 1936-ban elvitték katonának Aradra. Sajnos, gyönge fizikumú ember lévén, nem bírta a kiképzést. Tüdőbajt kapott, és ezért hazaengedték. 1938-ban halt meg itt, Kolozsváron. Családja nem volt.

Én 1922-ben születtem, a család ötödik gyermekeként. Volt még egy húgom, Lea (Lili), aki 1924-ben született. Miután elvégezte a hét elemit az ortodox hitközség iskolájában, egy kötöttárugyárban dolgozott. Varrónő volt a szakmája. Fiatalon került a lágerbe, Auschwitzba, de túlélte.

Mi szigorúan ortodox család voltunk, a családban rendszeresen megültük a zsidó ünnepeket. A zsidó népnek a legszentebb ünnepe a sabbat, a szombat. Ennél szentebb ünnep csak a Jom Kipur, a Hosszúnap. A sabbatra minden zsidó család és így természetesen az én szüleim is nagyon felkészültek. Ilyenkor a lakás mindig ragyogóan tiszta volt, a takarításban nekünk, gyerekeknek is segítenünk kellett. A szüleim különös gondot fordítottak a péntek esti vacsorára. Az előkészületekre már pontosan nem emlékszem. Maga a péntek esti vacsora úgy zajlott le, hogy míg beállt a szombat, édesanyám meggyújtotta a gyertyákat [lásd: gyertyagyújtás; péntek esti gyertyagyújtás]. Mi, fiúgyermekek az édesapánkkal elmentünk a templomba. Mikor hazajöttünk a templomból, fehér abrosz, megterített asztal fogadott, két nagy fonott kalács az asztalon letakarva [lásd: kettős kenyér], és a gyertyák meggyújtva. A kalácsot kajlicsnak és bárhesznek is neveztük. Asztalhoz ültünk, és az édesapám imákat mondott, és megbencsolt minket. Azaz megáldott minket. Nem tudom, mi az eredete a megbencsolt kifejezésnek. Az áldást már nem tudnám pontosan idézni, héberül volt. Talán így kezdődött, hogy „A jó Isten áldja meg Ábrahám, Jákob és Jichok Izsák utódait”… Ezt még mai is így gyakorolják a vallásos családoknál, Kolozsváron már nem találni ilyeneket. A péntek esti vacsora az egy külön szertartás volt. Az asztalnál ilyenkor dalokat énekeltünk, péntek esti dalokat: a Salom Alechemet, a Kol ha Kaddist és a Manei ha B’simchát. Az ételeknek is megvolt a sorrendje: az első a halkocsonya volt [lásd: halételek]. Ezt nem is tudják máshol elkészíteni, csak a zsidó háztartásokban. A feleségem most is sokszor készít halkocsonyát, a receptet is ő ismeri, én nem. Ez után következett a húsleves, sóban főtt és a tarhonya. Szombaton délelőtt szintén elmentünk édesapámmal a templomba, majd hazajöttünk, és szintén ünnepi ebéd volt. A szombati ebédet már pénteken elkészítették. Ilyenkor csollentet ettünk. A csollent paszulyból és árpakásából [gersli] készült. Húst tettek belé, a tetejére pedig vizet öntöttek. Ezután [pénteken] elvittük a pékhez, és betettük az előre kifűtött kemencébe. Egész éjszaka ott volt, majd szombaton a sábesz gój hazahozta. Szombat délután mindig elmentünk a héderbe, ahol hittanoktatásban részesültünk.

Hasonló koncepciójú családokkal barátkoztunk, mint amilyenek mi voltunk. Zsidó családok mellett keresztényekkel is tartottuk a kapcsolatot, főleg a szomszédokkal. Például szombaton nem szabadott villanyt gyújtani, nem volt szabad tüzet gyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma], s ilyenkor mindig egy keresztény szomszéd, a sábesz gój jött be. Kapott egy darab kalácsot, egy tál csollentet, s azért, amikor kellett, felkapcsolta, mikor kellett, eloltotta a villanyt, vagy tüzet rakott a kályhában, és közben rakott a tűzre.

A húsvétot [Pészah] szerettem a legjobban, mert a szédereste az egy nagyon szép családi esemény volt. Még a széderestét megelőzően édesanyám kitakarította a házat, különösen ügyelve arra, hogy ne maradjon bent háméc, azaz olyan élelem, ami kovászost tartalmaz. Széderestén összeült az egész család, az édesapám felolvasott a Hagadából, az ételek pedig nagyon finomak voltak. Minden ünnepnek megvan a maga speciális ételfélesége. Húsvétkor a pászka a fő eledel, ilyenkor kovászost nem ehettünk, csak a kovásztalant, a pászkát. A húslevesbe külön speciális pászkagaluskákat [Tojássárgáját kevernek el maceszliszttel és sóval, majd hozzákeverik a habbá vert fehérjét, és a forró levesbe beleszaggatják a galuskát. – A szerk.] készített az édesanyám. Volt krumplifánk, ami ilyenkor tradicionális zsidó eledel.

A héber nyelvet sajnos nem ismertük, olvasni tudtunk, de nemigen értettük a szöveget. Viszont állandóan magyarázatokat kaptunk az édesapámtól, ami az imákat illeti. A családban egyébkén jiddisül beszéltünk. Édesanyám és édesapám anyanyelve is jiddis volt. Magyarul a környezetben tanultunk meg.

A zsidóknál az a szokás, hogy a fiúgyermeket már négy-öt éves korukban elindítják a hittaniskolába, amit úgy hívnak, hogy héder. Itt ismerkedtem meg én is a héber ábécével, és az imakönyvekben az olvasást ottan sajátítottam el. Jól emlékszem a tanítóinkra, Goldner és Sámuel rebbére, valamint reb Heszklre. Nagyon szigorúan vették a tanítást. Szombatonként a hetiszakaszt ismételtük: Mózes öt könyve hetiszakaszokra van osztva [lásd: szidrá]. Minden héten felolvasnak egy szakaszt a templomban, és ezt tanítják a héderben is. Későbbi években szintén vallásos szellemben nevelkedtem, de őszintén szólva, rajtam nem nagyon fogott. Viszont a szüleim révén elsajátítottam a zsidó élet legfontosabb alapelveit és a zsidó tradíció ápolásához szükséges legfontosabb elemeket.

A bár micvó nagy esemény minden zsidó családban. Már előtte kioktattak a részletekre. A heti Tóra-szakasz máftirját én olvastam fel a templomban [A máftir az, aki „befejezi” a Tóra-olvasást minden szombaton és ünnepnapon. Máftirnak szólítják az ünnepeltet, hogy a prófétai szakaszból, a haftarából olvashasson, így nagyobb szerephez jut az istentiszteleten. – A szerk.]. Akkor hívtak fel életemben először a Tórához. A felolvasás után tartottam egy kis beszédet, ami a nevelésemet méltatta. A szüleim odaadását, irántam való szeretetét taglaltam, és természetesen fogadalmat tettem, hogy az édesapám házában kapott nevelés szerint fogom az életemet tovább rendezni. Ugyanis a bár micvó alkalmával, tizenhárom évesen avatnak éretté, nagykorúvá, és akkortól számítva minden cselekedetemért én viselem a felelősséget. A bár micvóig az apa felel a fiúgyermek cselekedeteiért. A szertartáson részt vevő rokonság, ismerősök a végén gratuláltak a szüleimnek és nekem. Ezt követte a kidus, ami egyfajta ünnepség volt az otthonunkban. Süteményt és erős és kevésbé erős alkoholos italokat szolgáltak fel. Ilyenkor szokás az ajándékozás is. Már nem emlékszem, mit kaptam ajándékba, de általában töltőtoll, óra vagy könyv szokott lenni az ajándék.

Az ortodox hitközség elemi iskolájába jártam, középiskolát nem végeztem. Általánosságban véve, eléggé jól tanultam. Főleg a számtan és a történelem voltak a kedvenc tantárgyaim. Tanítóm volt egy bizonyos Binder bácsi, aki az első osztálytól a negyedik osztályig tanított. Az ötödik elemitől már minden tantárgynál változtak a tanárok. A számtantanár egy Bihari bácsi volt. Nyolc osztályt végeztem.

Jól emlékszem gyermekkorom Kolozsvárjára. Kolozsvárt nagyon nagy zsidó közösség élt. Volt tizenhat-tizenhétezer zsidó Az 1930-as népszámlálás szerint Kolozsvár zsidó lakossága 13 000 főt tett ki. Az 1941-es népszámlálás szerint 16 763 fő (a lakosok 15,1%-a) volt zsidó származású – A szerk.. Három hitközségre tagolódott a kolozsvári zsidóság. A legnagyobb hitközség az ortodox hitközség volt, utána következett a reform, azaz a neológ közösség, és volt egy szigorúan vallásos közösség, a szefárdok. Ez utóbbi volt a legkisebb hitközség, külön imaházuk volt. A városban körülbelül tizenöt-húsz imaház és öt nagyobb templom volt. Ezek a nagyobb templomok a következők voltak: a Papp utcában, a Mikes Kelemen utcában, a Malom utcában, a Horea úton és a Bariţiu utcában. Közülük csak a Horea úti volt neológ, a többi ortodox volt. Mi az ortodox hitközséghez tartoztunk.

A kolozsvári zsidóság nagy szerepet játszott a város gazdasági és kulturális életében. Volt egy zsidó filharmóniai társaság, a Goldmark, ami amatőr zsidó muzsikusokból tevődött össze. Ez a filharmóniai társaság minden évben rendezett egy koncertet, amelyre a mi családunk is eljárt. Volt egy zsidó sportegyesület, a Haggibor, ahol a zsidó fiatalok sportolhattak. Én nem vettem részt a Haggibor tevékenységében. Amikor megengedte az időjárás, a barátokkal kirándulni jártunk. Főleg zsidó barátaim voltak, de ennek nem volt különösebb oka, csak egyszerűen így alakult. Ezek egyszerű kis gyalogtúrák voltak a Kolozsvár környéki helyekre. Egyik fő szórakozásunk volt a biciklizés. Én szegény fiú voltam, nem volt saját kerékpárom. Mindig egy jobb módú barátom adta ide a biciklijét, kölcsön, hogy tudjak egy kicsikét biciklizni. Korcsolyázni úgy tanultam meg, hogy egy jómódú barátom levette a korcsolyát a lábáról, és ideadta nekem. Az én szüleimnek nem volt pénze, hogy korcsolyát vegyenek nekem. A zsidók a gazdasági életből is kivették a részüket. Emlékszem, hogy a város főtere, a főbb utcák és a Széchenyi tér tele volt zsidó üzletekkel. Nagyon sok volt a zsidók között a valamilyen iparos szakmát űző, mint például asztalos, szabó, bádogos.

Kolozsváron, az 1930-as években erős volt a cionista mozgalom. A Hasomér Hacair [lásd: Hasomér Hacair Romániában], a Hanoár Hacioni [lásd: Hanoár Hacioni Romániában], a Barisia és Aviva nevelési aktivitást fejtettek ki, előkészítették a mozgalomban részt vevő fiatalokat a kivándorlásra. Különböző mezőgazdasági telepeket hoztak létre Erdélyben [lásd: hachsara], és ott képezték ki azokat a fiatalokat, akik idealista felfogással rendelkeztek, és a zsidó nemzeti otthon építését tűzték ki célul. A mezőgazdasági munka elsajátításával foglalkoztak. Kolozsvár határában is volt ilyen mezőgazdasági telep. Béreltek egy darab földet, voltak ott munkaeszközök, és ott élt néhány fiatal cionista. Nem minden fiatal, aki kiment Palesztinába, csinált végig ilyen mezőgazdasági képzést, de nagyrészt ezek voltak azok, akiket előnyben részesítettek a kivándorláskor. Kolozsváron a cionista mozgalom nagyon színes volt, többféle irányzat is létezett. Voltak vallásosak és kevésbé vallásosak, baloldaliak és jobboldaliak. Én akkor még vallásos voltam, akár a szüleim és a testvéreim, és ezért a Mizrachiba jártam, ami egy vallásos cionista szervezet volt. Tagjai a vallásos réteghez tartozó szülők gyermekei voltak. Név szerint nem emlékszem egyetlen vezetőjére sem.

Ami a hatóságokat illeti, Kolozsvár egyetemi város lévén, minden év január huszonnegyedikét, a román nemzeti ünnep alkalmát Havasalföld és Moldova 1859-es egyesülésének ünnepe. – A szerk., a fasiszta vasgárdista szervezet felhasználta arra, hogy a diákságot megszervezze. Zsidóellenes tüntetéseket rendeztek ezen a napon. Ilyenkor összetörték az összes zsidó kereskedő üzletének az ablakait, a zsidó templomokat megcsúfolták: betörték a templomok ablakait és ajtóit. A széfer Tórákat [Tóra tekercseket], ahol hozzá tudtak jutni, elégették. Mi ilyenkor ki sem mertünk mozdulni a házból. Másnap, mikor kimentünk az utcára, csak akkor láttuk, hogy milyen pusztítást vittek véghez. Különösen erőszakos pogrom volt az 1927 decemberében lezajlott kolozsvári diáktüntetés [lásd: pogrom 1927-ben Erdélyben]. A román diákok végigvonultak a város főútvonalain, és megtámadták a zsidó tulajdonú épületeket.

Az iskola befejezése után, 1936-ban dolgozni mentem, s már egy kicsikét önállóbb lettem. Az édesapám jó kapcsolatban állt egy Wieder nevű zsidó emberrel, akinek volt egy kötöttárugyára. Oda mentem inasnak, és megtanultam a kötő-szövő ipart. Eleinte csak sepregettem, hordtam a csomagokat, majd három hónap alatt megtanultam annyira a szakmát, hogy önállóan tudtam dolgozni. Kaptam egy gépet, s azon dolgoztam. A tulajdonos rendeléseket vett fel a városban a kereskedőktől különböző mintadarabok alapján, és azokat kellett elkészíteni. A gyárban vegyesen voltak zsidó és nem zsidó alkalmazottak, nem nézték, ki milyen származású.

Mivel a szüleim szegény emberek voltak, a keresetemből minden héten hozzájárultam a család anyagi költségeinek a viseléséhez. Minden héten a fizetésemnek egy részét odaadtam édesanyámnak, a másik részéből szórakozni jártam és takarékoskodtam. 1940-ben, amikor volt a bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés], akkor már egy elég rendes kicsi összegem volt megtakarítva a bankban.

Kolozsvár zenei központ volt. Miután saját keresettel rendelkeztem, gyakran eljártam a magyar operába, koncertekre, a kedvenc szórakozásom a zene volt. Volt Kolozsváron egy magyar nyelven megjelenő zsidó újság, az „Új Kelet”. Azt olvastuk a családban rendszeresen. Főleg édesapám olvasta, de ha érdekes cikket találtam benne, akkor én is elolvastam. Akkor kezdtem olvasni szépirodalmat is.

Egy darabig még a zsidó fiatalok látogathatták a középiskolákat és az egyetemeket. Az 1938-as év tájékán, amikor már az antiszemitizmus megerősödött, kezdték itt is [Romániában] kimondani a numerus clausust [lásd: numerus clausus Romániában]. Zsidó fiatalok nem látogathatták sem az egyetemeket, sem a középiskolákat. Ez a helyzet rosszabbodott 1940. augusztus harmincadika után, amikor Észak-Erdélynek egy részét átcsatolták Magyarországhoz. Magyarországon akkor már léteztek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és a zsidóság helyzete lényegesen romlott. Sajnos tudtuk, hogy a bécsi döntés nem hoz jót nekünk. Tudtuk, hogy Magyarországon érvényben vannak már a zsidótörvények. Olvastunk az 1882-es tiszaeszlári perről, amikor egy ártatlan zsidót megvádoltak azzal, hogy megölt egy keresztény lányt. Tudtuk, hogy részünkre sajnos ez a változás sok jót nem hoz. Igaz, már Romániában is nagyon erős volt az antiszemitizmus. A Vasgárda már működött, sőt mikor a Cuza-kormány [lásd: Goga–Cuza-kormány] hatalomra került, egyre gyakoribbakká váltak a pogromok. Ebből a szempontból mindegy volt számunkra, milyen fennhatóság alá kerülünk. Egyiktől sem remélhettünk semmi jót.

A helyzet az volt, hogy Erdélyben az Osztrák–Magyar Monarchia után a városokban a magyar kultúra volt a domináns, és így az erdélyi zsidóság a magyar nyelvet és a magyar kultúrát gyakorolta.. A falvakban, ahol a lakosság román volt, az ottan élő zsidóság a román nyelvet használta többnyire. De Kolozsvár például kultúrváros volt, és mi itten a magyar kultúrát karoltuk fel jobban. A zsidóságot mi vallásként fogtuk fel, azért, mert vallásos nevelést kaptunk. De magyarul beszéltünk egymás között a barátokkal, ismerősökkel. Az iskolában románul tanultunk [1940 szeptembere előtt], de az iskolán kívül a magyar nyelv volt a használatos. Más nyelvet a románon és a magyaron kívül nem is sajátítottam el.

A második bécsi döntést követően azok a zsidók, akik 1940 után a kereskedelemben, vagy az iparban dolgoztak, egyre jobban érezték a zsidótörvények hatását [A zsidótörvényeket 1941. március 26–27-én terjesztették ki az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés értelmében Romániához csatolt Észak-Erdélyre, amelyet az ún. második bécsi döntés értelmében 1940. augusztus 30-án csatoltak vissza Magyarországhoz. – A szerk.]. 1940-ben megalakult a Baross Szövetség, amely a magyar kereskedőket tömörítette, és kifejezetten a zsidók gazdasági visszaszorítását szolgálta [A keresztény és nemzeti kereskedőket, iparosokat, őstermelőket tömöríteni szándékozó szervezet jelszavát Kossuthtól vette: „Gyarmati sorban él az a nemzet, melynek gazdasági élete idegen kézben van.” Részletesebben lásd a Baross Szövetség szócikket. – A szerk.]. 1943-ban a zsidó kereskedők már árut sem kaptak, a zsidó iparosok pedig nyersanyag nélkül maradtak. Ennél az oknál fogva kénytelenek voltak a zsidó iparosok s a zsidó kereskedők összetársulni egy magyar kereskedővel vagy egy magyar iparossal, és annak a neve alatt működtetni cégüket. Ezt a társulási viszonyt úgy hívták, hogy stróman-rendszer.

Én egy Kreier nevű cégnél dolgoztam. A mi szakmánkban, a kötöttáruiparban 1940–42-ben konjunktúra volt, különösképpen miután Magyarország belépett a szovjetellenes háborúba [Magyarország 1941. június 24-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, majd 1941. június 26-án hadat üzent a Szovjetuniónak, és 1941. június 27-én a honvédség csapatai átlépték a szovjet határt. – A szerk.]. Ebben az időszakban Magyarországon nagy áruhiány volt, és minden „rongyot”, amit gyártottunk, harisnyát, pulóvert, szvettert, mindent el lehetett adni Budapesten. Volt egy utazó ügynökünk, aki kapcsolatban állt egy budapesti magyar nagykereskedővel, aki átvette a termelésünket.

1943 őszén még szigorúbb lett a zsidóság sorsa. A munkaképes férfiakat munkaszolgálatra hívták be. Én 1943 októberében kaptam behívót, és bevonultam a 10-es zászlóaljhoz munkaszolgálatra. A 10-es zászlóalj Nagybányán volt. Engem a zászlóalj negyedik századába osztottak be, a 10/4-be. A kolozsváriakat általában a 10/2-be sorozták be, én viszont valószínűleg egy adminisztratív hiba folytán Kolozsváron a behívómat csak nyolc-tíz nap késéssel kaptam kézhez. Így kerültem a 4-es századba. Arról volt híres, hogy a zászlóalj parancsnoka, egy Reviczky nevezetű tábornok [Reviczky Imre ezredes volt. – A szerk.] messzemenően emberségesen bánt a munkaszolgálatosokkal. Nagyon sok olyan sokgyermekes zsidó családon segített, ahonnan idősebb embereket soroztak be. A bevonult munkaszolgálatosok feleségei elmentek hozzá kihallgatásra, Reviczky pedig szabadságot adott férjeiknek. Olyan nagycsaládos is volt, akit felmentett a szolgálat alól.

Nagybányáról elvittek minket Óradnára és a közeli Rotundára erődöket építeni. Nagyon nehéz munkát végeztünk, az ellátás pedig gyenge volt. A századparancsnokot Morzényinek hívták, nagyon szigorú volt. Nagybányáról Kárpátaljára vitték a századunkat. Kárpátalján egy fatelepnél dolgoztunk, fakitermelésnél foglalkoztattak minket. A szállásunk egy erdőben volt. Rönköket cipeltünk. Egy negyven-ötven kilós rönköt ketten kellett vigyünk, körülbelül négy-öt kilométeres útszakaszon. Ha valakinél előfordult, hogy nem bírta, vagy a legkisebb fegyelmi kihágást követte el, szigorú büntetéseket róttak rá. Például a magyar hadseregben alkalmazott legszigorúbb büntetés a kikötés volt. Nemcsak a munkaszolgálatosoknál, hanem a tényleges katonai szolgálatnál is. Ez egy nagyon embertelen büntetési mód volt: hátra kötötték az ember két karját, majd a hátrakötött csuklójánál fogva felhúzták egy fára, olyan magasságba, hogy a lába ne érje a földet. Ez olyan kínos és fájdalmas volt, hogy tíz-tizenöt percnél tovább nem bírta senki, és elájult. Ekkor leengedték, fellocsolták, majd visszahúzták. A kikötés a kihágással volt arányos. Volt, akit félórára ítéltek kikötésre, volt, akit egy órára. Kihágásnak minősült az, ha valaki nem teljesítette a napi normát. De bármilyen csekélységért büntetést lehetett kapni. Egy alkalommal egy katonai század vonult el mellettünk, és a sorból megismert engem az egyik keresztény szomszédom, a Gurát Béla. Ő ugyanabban az utcában lakott Kolozsváron, mint én. A szüleinek volt egy pékségük, s ő is a pékségben dolgozott addig, amíg be nem hívták katonának. Mikor meglátott engem, megörvendett nekem, és azt mondta: „Gyere, adjak neked egypár kenyeret”, s adott nekem négy kenyeret. Fogalmam sincs, honnan lehetett annyi kenyere. Engem például ezért büntettek meg: mert egy pillanatra kiléptem a sorból, s átvettem a négy kenyeret.

Az ellátás nagyon gyenge volt. Megtörtént, hogy előre két napra megkaptuk a kenyéradagot. Este sorakozó volt a vacsoráért, ami köménymaglevesből, esetleg valami más levesből vagy egy csupor feketekávéból állt. Amíg sorra kerültünk, addig félig megettük a két napra szánt kenyeret. Pechünkre, sokszor még friss is volt a kenyér, és még jobban fogyott. Sokan nem bírták az éhséget, s amikor már közel voltak az oroszok, sokan a munkaszolgálatosok közül megpróbáltak átszökni hozzájuk. Viszont vagy a magyarok, vagy az oroszok lelőtték őket. A magyarok azért, mert szökni próbált, az oroszok pedig valószínűleg azért, mert kémnek hitték. A munkatáborban gyakoriak voltak a járványok, betegségek. Tisztálkodási lehetőségünk alig volt. A század orvosául egy fényképészt neveztek ki, mert mondta, hogy tud kötözni. Ennél többet viszont nem értett a szakmához.

1944 tavaszán vittek ki minket a frontra, és egy kárpátaljai utászszázadhoz kapcsoltak. A front a Sztrij – Sztanyiszlav – Gyeljatyin – Kolomea – Koszov vonalon húzódott. Embertelen körülmények között éltünk. A keretlegények csúfságot űztek belőlünk, és bizony nem egyszer volt úgy, hogy akik éheztek, és nem bírták a munkát, meghaltak. Mi láttuk el az utászszázadot élelmiszerrel és lőszerrel. A front olyan helyen volt, amit nem lehetett megközelíteni semmilyen járművel, csak gyalogszerrel vagy lovakkal. Mi a hátunkon vittük a lőszert és az élelmiszert. A munkatábor az orosz előrenyomulás miatt még nehezebb volt, mert állandó készenlétben kellett lennünk.

1944 őszén, a visszavonuláskor láttam először orosz katonát, aki foglyul esett. Naponta harmincöt-negyven kilométereket kellett gyalogoljunk Huszt irányába, az utakat pedig menet közben kellett rendbe tegyük, hogy a magyar hadsereg visszavonulását akadálymentessé tegyük. A visszavonulásban nemcsak az volt a kínos, hogy menetelni kellett, hanem az is, hogy minden órában adtak öt perc pihenőt. Ez alatt az öt perc alatt a hosszú meneteléstől úgy megmerevedtek az ízületeink, hogy mikor újra kellett indulni, úgy éreztük, mintha késsel vágnák le a húst rólunk. Egy ilyen alkalomkor, amikor már több héten keresztül vonultunk vissza, a századparancsnok ismertette a visszavonulási útirányt. Kijelentette, hogy ha valaki nem bírja a tempót, és lemarad, az utászszázad parancsnokságánál érdeklődhet az útvonalról. Ekkor több munkaszolgálatos társammal együtt elhatároztam, hogy megszökünk. A kárpátaljai Técső környékén, menetelés közben ránk esteledett, mi pedig a társaimmal együtt kiugrottunk a sorból, és bebújtunk az út melletti kukoricásba. Técső egy nagy vasúti központ volt. Ekkor már annyira szétzüllött a magyar hadsereg, és olyan szervezetlenség uralkodott, hogy nemcsak mi, munkaszolgálatosok, hanem a magyar katonák közül is sokan megszöktek. Olyan gyorsan közeledtek az orosz csapatok, hogy a magyar hadsereg vezetői már nem tudták uralni a helyzetet.

Mivel elég sokan szöktünk meg akkor este, a századparancsnok, mikor bekerült Técsőre, és látta, hogy sokan hiányoznak, kivezényelte a helység tűzoltókocsiját, és reflektorral kerestetett minket. Akit megtaláltak, ott, helyben főbe lőtték. Én például éreztem a sapkámnak a végén Kenéznek a bakancsát – Kenéz volt a szolgálatvezető őrmester. Ha például az arcomra lép, én akkor odaveszek. Azóta minden nap ajándék nekem az élet. Ott vártunk egy darabig a kukoricásban, majd négy-öt óra múltán elindultunk be a faluba. Négyen bajtársak, akik ugyanabból a századból voltunk, bementünk egy parasztházba. A tulajdonost megkértük, hogy a szénapadláson aludhassunk. Egy Mari néni nevezetű özvegyasszony lakott ott. Másnap reggel kitettük az asztalra amennyi pénzünk volt – otthonról a munkaszolgálat alatt is kaptunk volt pénzt –, és megkérdeztük Mari nénit, hogy hány napra tud minket elszállásolni. Ekkor már a front nagyon gyorsan közeledett, és itt akartuk bevárni a felszabadulást. Vagy három napja lakhattunk ott, amikor az oroszok bejöttek Técsőre. Hozzánk nagyon emberségesen viszonyultak, mert látták, hogy sárga karszalagot viselünk, és fasiszta áldozatok vagyunk. Rá két napra elindultunk gyalog, az erdőn keresztül Nagybányára. A falubeliek figyelmeztettek minket, hogy az erdő aknásítva van, és nagyon veszélyes. Normális körülmények között két-három napot kellett volna tartania az útnak, de mi nem ismertük az utat, és jártuk még az erdőt néhány napig.

Négyünk közül egyedül én voltam kolozsvári, egy másik nagybányai volt, a többiről nem tudom, honnan származtak. Nagybányán összetalálkoztam néhány kolozsvárival, akikkel elindultunk gyalog Kolozsvárra. [Nagy]Ilondán – megközelítőleg ötven kilométerre van Nagybányától – egy orosz teherautóra kéredzkedtünk fel. Mondtuk, hogy Kolozsvárra megyünk, az oroszok visszaválaszolták, hogy „Turda” – Torda románul –, mondtuk „ágyon”, jó, rendben oroszul, és felültünk. Kolozsváron a román színház előtt szálltam le az autóról. Ez 1944 november-decemberében volt.

Tudtam, hogy nincs itthon senkim, mert egy szomszédunkkal, Kissnével leveleztem. Tudtam, hogy nincsenek szüleim, testvéreim. A munkaszolgálat alatt, mindaddig, amíg a szüleimet nem deportálták, rendszeresen leveleztünk. Később Kissnével tartottam a kapcsolatot. Amikor gettósították a zsidókat, és a szüleimet is kísérték az autóra, az apám olyan beteg volt, hogy nem volt már szállítható állapotban. A csendőrök mégis fel akarták tenni az autóra, s akkor a Kissné felment a szomszédságunkban lakó alpolgármesterhez, Trucához. Mondta, hogy „Müller bácsi beteg”, és adjon egy igazolványt, hogy apámat ne vigyék a gettóba. Truca adott egy igazolást, Kissné pedig bevitte az apámat magához. Pár nap múlva Kissné utánajárt, és beutaltatta az apámat a zsidókórházba [lásd: zsidók mentése Észak-Erdélyben]. A zsidókórház az egész háború alatt végig működött mint kórházi egység. Így menekült meg az apám a gettótól, és így jutott tudomásomra, hogy az apám emberséges körülmények között halt meg, a kórházban. Volt itt Kolozsváron egy munkaszolgálatos egység, amely az élelmezési raktárnál dolgozott. Ők temették el az apámat. Azoktól és ettől a magyar családtól tudtam meg, hogy az apám hol van eltemetve. A családomból édesanyámat és két lánytestvéremet, Chaját és Leát deportálták. Chajának volt két kisgyermeke, ők is elpusztultak. Egyedül Lea élte túl. A halál torkából, Auschwitzból szabadult fel, 1945-ben.

Na, most hova menjek? Földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam, merre induljak. Hát mégis elmentem oda, ahol a szüleim laktak a háború előtt. A lakásunkba nem tudtam bemenni, nem engedtek be. Bementem az egyik szomszédunkhoz, a Kissnéhez, aki pár napig gondomat viselte. Aztán kezdtem utánanézni, hogy hogyan fogom az életemet rendezni. Az élet újrakezdése volt a legnehezebb. Nem kívánok visszagondolni arra a felére, és nem is akarok sokat beszélni róla. Engem megboldogult apámnak egy közeli barátja, egy román család segített. Miután Kissnétől eljöttem, hónapokon keresztül laktam a román Căpuşan Gheorghe családjánál, mindaddig, amíg kezdtem megtalálni a helyemet az életben.

Amikor én hazakerültem Kolozsvárra, még nem volt megszervezve a zsidó túlélők fogadása. Néhány héttel később már egy amerikai zsidó segélyező szervezet Joint lakásokat alakított át szálláshelyekké, és a lágerekből, munkaszolgálatból hazatérőket meleg étellel, ruhával, tisztálkodási lehetőséggel segítette. Az ún. Péter-Pál villát rendezték be ilyen célra. Hazaérkezésemkor még nem működött ez a villa, és a beindulása után sem vettem igénybe, mert a Căpuşan család szállást és élelmet is biztosított nekem. Nyolc hónapig abban a ruhában jártam, ami a munkatáborban volt rajtam. Az első ruhát, amit vettem, és le tudtam cserélni vele a munkatáboros rongyaimat, azt abból a Joint által kapott segélyből vásároltam egy ócskásnál.

Munkát kerestem, és bekerültem egy kötöttárugyárba. Az újrakezdés nem volt könnyű, lépten, nyomon a szüleimet kerestem. Tudtam, hogy meghaltak, de mégis állandóan arra vártam, hogy egyszer csak előbukkannak. Ahogy teltek a hónapok, összekerültem egy régi keresztény barátommal, Leboviccsal, akinek a szülei szintén a kötöttáru szakmában tevékenykedtek. Neki volt valami öröksége, egypár kötőgép. Mivel ismertem a szakmát, és értettem a gépek kezeléséhez, megkért engem, hogy társuljak vele, és indítsunk be egy kötödét. Sikerült elindulnunk és termelnünk. Az életem így kezdett helyreállni, anyagilag kezdtem rendbe jönni.

Időközben, 1945 tavaszán hazatért a lágerből Lea húgom, akit minden szempontból támogatnom kellett. Néhány hónap múlva kivándorolt Izraelbe [Akkor még: Palesztina brit mandátum. Izrael állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. Ottan ment férjhez, egy Romániából kivándorolt zsidóhoz. A férje neve nem jut eszembe, de azt tudom, hogy nem erdélyi származású volt. Egy lánya született, aki most Izraelben óvónő. Lea 1975-ben halt meg.

A háború után a kommunista mozgalommal szimpatizáltam, mert ez volt az az ideológia, amiben zsidóként emberi méltóságomat véltem visszanyerni. Hittem a kommunizmus által hirdetett eszmékben. Sajnos időbe telt, amíg meggyőződtem arról, hogy az ideológia és a gyakorlat nem ugyanaz. A pártba 1945-ben léptem be, 1949-ben viszont kizártak, mert a háború utáni kisiparosi tevékenységemet osztályellenesnek ítélték meg. Nem sajnáltam, hogy kizártak. Büszke voltam arra, hogy becsületesen végzem a munkámat, és nem ülök egy padsorban azokkal, akik a „piros könyvet” párttagkönyvet felhasználva lopják a napot, és szájaskodnak a gyűléseken. Én hallgattam, de becsületesen dolgoztam. Nem is kértem soha az újrafelvételemet.

1953-ban még hittek az emberek a kommunista ideológiában. Sajnálták, hogy Sztálin meghalt. Később rájöttek arra, hogy a gyakorlatban semmi nem valósult meg az ígéretekből. Az 1956-os eseményeket [lásd: 1956-os forradalom] végig figyelemmel kísértem a rádióból és az újságból. A budapesti rádióadásokat és a Szabad Európát hallgattam.

1949-ben bekerültem a kolozsvári állami kötöttárugyárba, a Someşulba, és ottan tevékenykedtem először segédmesteri minőségben, későbben pedig divattervezői munkakörben. Ebben a gyárban harminchárom évet dolgoztam, egészen 1982-ig, nyugdíjazásomig. Engem a munkám miatt mindig tisztelettel öveztek. A kommunista rendszerben a burkolt nacionalista szellem létezett, de kimondottan, nyilvánosan, soha nem éreztem megkülönböztetést zsidó voltom miatt. Becsülettel végeztem a munkámat, és ezért tiszteltek.

Az 1940-es évek végén ismertem meg Szakács Annát, akit 1952-ben feleségül vettem. Csak polgári esküvőnk volt. Sem én, sem Anna nem voltunk vallásosak, és így nem is tartottuk fontosnak az egyházi szertartást. Egyébként is, a feleségem nem zsidó, református. Nem tért át zsidó hitre. Harmonikus házaséletem volt és van. Soha nem jelentett problémát kettőnk között a származásunk. Emberségességet kerestünk egymásban, nem nemzetiséget vagy vallást.

A feleségem Kisbányán született, 1929-ben. Járában járt iskolába [Kisbánya – kisközség volt Torda-Aranyos vm.-ben, 1891-ben 700, 1910-ben (Kisbányahavas) 1200 román lakossal; Alsójára – kisközség volt Torda-Aranyos vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 1800, 1920-ban 1900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Trianon után mindkét község Romániához került. – A szerk.]. Egyszerű polgári család voltak. Az apja Kisbányán malmos volt, majd Kolozsváron fuvarozásba kezdett. Teherautóval járt. A családja 1940-ben Kolozsváron telepedett le. Kolozsváron elvégezte Anna a Kereskedelmi Líceumot, ami után különböző vállalatoknál dolgozott könyvelőként. Egyetlen testvére volt, aki nagyon fiatalon elhunyt, én nem is ismertem őt.

Volt egy periódus, amikor komolyan foglalkoztunk az Izraelbe való kivándorlás gondolatával. A feleségemnek viszont elöregedett szülei voltak akkor, amikor még fiatalabbak voltunk, és szükségük volt a mi támogatásunkra. Ezért lemondtunk a kivándorlásról.

Házasságunkból egy gyermekünk született 1956-ban [Müller László]. Nem neveltük vallásos szellemben, származását viszont soha nem titkoltuk előle. Zsidónak vallja magát. A középiskolát 1974-ben fejezte be, majd felvételizett a Politechnikai egyetemre. Az informatikai szakmában specializálta magát. Most is az informatikai szakmában dolgozik itt, Kolozsváron. Van családja. Érdekes módon, a felesége [Grünwald Ágnes] is zsidó. Ez viszont csak véletlen. Sem a fiam, sem a menyem nem jártak zsidó körökben, nem vettek részt zsidó rendezvényeken. Ebből a házasságból van egy Renáta nevű kis unokám. 1988-ban született. Renáta most már a tizenötödik esztendejében van, sportol, jól tanul, és sok örömöt jelent nekünk. A szülei nem nevelik zsidó szellemben, viszont soha nem titkolták előtte a származását.

A baráti körünk vegyes volt. Voltak zsidó családok is, keresztények is. Így van ez most is. Van egy kellemes társaságunk, akikkel össze szoktunk jönni névnapok, születésnapok alkalmával és olyankor nagyon kellemesen töltünk el egypár órát. A baráti társaság tagjai egyszerű, becsületes emberek a hitközségből vagy a régi munkahelyemről.

Sok barátom és ismerősöm van Izraelben. Ott éltek a testvéreim közül József és Lea is. Én háromszor voltam látogatóban Izraelben. Először 1969-ben mentem ki. Kérvényeznem kellett a kiutazási engedélyt, és csak akkor kaptam útlevelet. A kommunista rendszerben sokkal nehezebb volt elhagyni az országot. Felváltva látott vendégül Lea és József. Izrael nagyon tetszett, bejártam a fontosabb városokat.

Olyan környezetben éltünk és élünk, ahol a többség keresztény, ezért természetes, hogy a keresztény ünnepeket is, mint például a karácsonyt, tiszteljük. Persze nem tartjuk meg. Ezzel szemben a szombatot és a húsvétot [Pészah] igyekszünk mindig megülni, de ez is inkább csak amolyan megemlékezés, mint ünnep. Ezt is csak az 1990-es évektől gyakoroljuk.

1989-ben azt reméltük, hogy megszűnt a diktatúra, és a gazdasági helyzet helyre fog állani. Csalódva gondolok vissza azokra a reménységekre, amik akkor tápláltak. Most sem sokkal jobb a helyzetünk, ugyanolyan szegénységben élünk. Csak annyi a különbség, hogy szabadabbak vagyunk.

1944 után én nem hagytam el a vallásomat, de nem is voltam templomjáró, vallásos ember. Van egy olyan régi közmondás, hogy ahogy telnek az esztendők, és az ember közeledik „Gödör Gyurihoz” [a halálhoz], eszébe jut a gyerekkor és az, hogy honnan származik. Most, nyugdíjas koromban kezdtem templomba járni. Jelenleg pedig a kolozsvári zsidó hitközség keretén belül tevékenykedek, vezetőségi tag vagyok. Én foglalkozom a vallási problémákkal. A hivatalos címem „consilier cu probleme de cult” vallási ügyekkel foglalkozó tanácsos. A hitközséghez úgy kerültem, hogy 1989 után szükség volt olyan emberre, aki ismeri a vallási előírásokat. Mivel tudták, hogy én vallásos nevelésben részesültem, megkértek, kapcsolódjak be a hitközség munkájába.

Meg kell mondjam, nem azért járok templomba, mert vallásos vagyok, hanem azért, mert a zsidó nép az egyedüli a földkerekségen, amelyiknek a történelme szigorúan hozzá van kötve a valláshoz. Tehát számomra elmenni a templomba, az azt jelenti, hogy ápolom a zsidó tradíciót. És általában ez a helyzet a többi kolozsvári zsidóval is. Jelen pillanatban körülbelül háromszáz zsidó él Kolozsváron. Az egész hitközség nagyon elöregedett közösség, rabbink pedig nincs. Ettől függetlenül igyekszünk ápolni a vallási tradíciókat, megtartunk minden ünnepet: a sabbatot, a Hanukát, a Pészahot, a Purimot. A fiataljaink Talmud-Tóra oktatásban is részesülnek, emellett pedig egy kórust is működtetnek. A Talmud-Tórában többnyire héber nyelvet tanulnak, a kórusban pedig zsidó vallásos dalokat, mint amilyen az Avadim Chajinu és a Dájenu. Hangsúlyozom, mindezt azért tesszük, mert ápolni akarjuk a zsidó tradíciót.

Életrajz

Lővenberg Lajosné, Lilly néni 86 éves, alacsony termetű, közepes testalkatú, ősz hajú rendkívül kedves, mosolygós ember. Bár nehezen közlekedik, teljesen önellátó, és gondozza otthonát. Korát meghazudtolóan friss szellemileg, és lelkileg is rendkívül kiegyensúlyozott, derűs személyiség. Férje halála óta, két éve egyedül él, lakása egy jó állapotú bérházban van. Szerény otthona rendezett, tiszta, vitrinjének polcain többnyire zsidó témájú könyvek sorakoznak, valamint a nagy családról, unokákról és férjéről készült fotók, néhány szép vallási kegytárgy. A hétvégéket gyermekeinél tölti.

Rosenberg Lilly vagyok, 1918. január elsején születtem Hetyenben, a Beregszászi járásban, Kárpátalján [Hetyen (Hettyén) – az 1910-es népszámlálás idején a Bereg vm. Mezőkaszonyi járásában lévő kisközségnek nem egészen 800 főnyi lakosa volt. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Klein Mária, az édesanyám 1871-ben született. Egy év volt apám és közte a különbség. Rosenberg Jakab, az apám kereskedő és gazdálkodó volt. Született 1870-ben. Mindketten Hetyen községben születtek. Nem voltunk erősen vallásosak, de mindent megtartottunk. Kóser konyhát vezetett anyuka. Mindketten Auschwitzban, a krematóriumban pusztultak el, 1944-ben.

Apám tizennégy évesen kezdett dolgozni, és csak Hetyenben élt, amíg el nem vitték Auschwitzba. Összehozott annyi pénzt, hogy negyven hold földet vásárolt Hetyenben [lásd: a földművelés szerepe]. Az első világháborúban részt vett az apám, a két bátyám, Móric és a Gyula és a kocsisunk. Amíg odavoltak a háborúban, az anyukára maradt a négy gyerek és a gazdaság. Amikor hazajöttek, a Móric a háborúban megtakarított pénzéből megvette a tanyát. A gazdaságot ettől kezdve a Móric vezette apukával. A többi fiút pedig diplomához juttatták, a lányoknak pedig négy polgárit [lásd: polgári iskola] adtak.

A szüleim házasságából született hat gyerek: három fiú, három lány. A legidősebb bátyám, Móric huszonnégy évvel volt idősebb nálam. Utána született Gyula, majd Berta 1904-ben, Józsi 1908-ban és Erzsébet 1911-ben. Rajtam kívül csak Gyula bátyám élte túl a háborút. A Gyula bátyám 1929-ben Spanyolországba ment. Madridban élt két évig. Aztán Venezuelába ment, mert a feleségének a testvére mérnök volt, és ott élt, és ők is odamentek. Ott éltek egy ideig, aztán átmentek Dominikába, ott hosszabb ideig voltak már. A háború idején nem tartózkodott Európában. 1968-ban halt meg.

Berta nővérem férjhez ment Szamossályiba [Szamossályi – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1910-ben és 1920-ban egyaránt nem egészen 900 főnyi lakossal. – A szerk.], a férje terménykereskedő. És három gyerekük született: Judit, Éva és Márta. Az egész család a krematóriumban veszett el. Bözsi nővérem végig velem volt, de az éhségtől flekktífuszt kaptunk [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Én túléltem, ő meg hazajövet Prágában halt meg.

A Józsi bátyám orvos volt, de még fiatalon meghalt. Nem nősült meg. Franciaországban, Marseille-ben lőtték le a társaival együtt. Prágából menekült huszadmagával, mind orvosok, a németek elfogták őket, mindet kivégezték 1944-ben.

A Móric bátyám is ottmaradt Auschwitzban. Ő vitte a gazdaságot, mert ő volt a legöregebb, hiszen Gyula nem volt itthon. Egyszer úgy megemelte magát a munkában, hogy sérvet kapott. Így került kórházba a zsidók összeírása idején. De az orvos jól ismerte és tisztelte, ezért felvette, és sérvvel megoperálták. Auschwitzban előbb kiválasztották munkára, de mikor egy német bement a fürdőbe, és meglátta rajta azt a friss vágást, akkor elvitette a krematóriumba.

Gyerekként a legtöbbet Móriccal és Bözsivel voltunk együtt. Dolgoztunk a háztartásban, kézimunkáztunk, varrtunk. Ők is a hetyeni református iskolába jártak. Én a matematikát szerettem a legjobban. Később megszerettem a történelmet is.

Vallásos családban nőttem fel. Sok mindent megtanítottak nekem a szüleim. Gyerekkoromban a szombattól kezdve mindent megtartottunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Kóser háztartást vezettünk. Jártam héderbe, tanultam imádkozni. A legjobban a Pészahot szerettem. Még külön húsvéti edényünk volt.

Hetyennek mindössze százötven lakosa volt [A népszámlálási adatok, amelyek még abból az időből származnak, amikor Hetyen a Magyar Királysághoz tartozott, ennél lényegesen népesebb településre utalnak. Nem tudjuk, mi idézte elő az elnéptelenedést. – A szerk.]. Kis falu volt, de szép. Hetyenben három zsidó család volt mindössze. A legközelebbi hitközség Beregszászon volt, az is neológ. Újfaluba jártam héderbe, vakációban is mindig odaküldtek [Rafajnaújfalu – kisközség volt Bereg vm. Mezőkaszonyi járásában, 1910-ben nem egészen 700 főnyi magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ott lakott a nagynéni, a Pepi néni, apuka testvére. Nyáron a szünidőben két hónapig ott tanultam héberül imádkozni, éveken át, amíg nagylány nem lettem. Volt egy idős bácsi, aki tanította a zsidó gyerekeket. Zsidó iskola a környéken sehol sem volt.

A hetyeni házunk három szobás volt, nagy verandával és nagy udvarral. Hároméves koromra emlékszem, amikor a cseh–magyar határkiigazítás volt [lásd: településátadások Trianon után]. Jöttek az angolok és a franciák hosszú, nagy autókkal. Mi játszottunk az egyik kisfiúval az úton, a fekete, darabos kővel, amelyet az út oldalára leraktak, hogy a földutat javítsák vele, és jöttek ezek az autók. Azt mondták, na, most van a határkiigazítás. Erre is emlékszem, ez 1921-ben volt. Tiszakerecsenyt elválasztották, mi is a határszélen voltunk, a cseh oldalon.

Fiatalkoromban összejövetelekre jártunk [Mező]Kaszonyba. Énekeltünk, táncoltunk. A Hatikvát is énekeltük, a mai izraeli himnuszt. Még a csehek idejében történt, úgy tizenhét-tizennyolc éves lehettem, amikor több cionista szervezet is volt Beregszászon, én a Somérba jártam [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában]. Ez olyan középutas volt. A Rapaport Dezső szervezte a mozgalmat. A nagybátyám, a Berti bácsi, aki nagy cionista volt, mindig mondta, hogy szakmát kell tanulni, mert arra van szükség Palesztinában.

Egyszer mentem vendégségbe Szamossályiba a nővéremhez, Bertához. Akkor hallottam először óriási uszítást a zsidók ellen, a választás előtti nagygyűlésen. Történt aztán, hogy Hetyenbe érkezett egy református püspök, és a református templomban előadást tartott. Mindenki ment a püspököt hallgatni. És a püspök egy nagyon demokratikus ember volt. És mondja, hogy „Sajnos nagyon nehéz idők következnek, fekete felhők borongnak felettünk. Prága utcáin már német csizmák dübörögnek. Nagyon félő, hogy minket is elér hamarosan ez a fekete felhő”. Erre máig pontosan emlékezem. Akkor még nem volt a sárga csillag, még akkor járkáltunk szabadon.

A deportálás előtt kezdtem el dolgozni, 1942-ben. Beregszászban kitanultam a szabászatot [1938 és 1945 között Hetyen is, Beregszász is átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], és szabászatot tanítottam, mert a Berti bácsi, a nagybácsim, aki rendkívül nagy cionista volt, azt mondta: „Ne diplomát, hanem szakmát tanuljatok, mert Izraelben az a fontos.” Akkor tanultam ki a szabászatot, és ezt folytattam. A zsidótörvények mindenre kihatottak, az egész életünkre [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Az iskoláztatásra úgy, hogy nem tudtam járni tovább a szabászati tanfolyamra. Egy évig tanultam varrást, és egy híres varrónőnél szabászatot.

1942-ben még Hetyenben voltam, és akkor még tanítottam szabni, de abba kellett hagyni, mert már nagyon kezdődött a zsidózás. A hitlerizmus már megszállt egyes helyeket. Hetyent még akkor nem érte el. Nem volt még kikötve, hogy zsidó nem tarthat ipart, de meg volt adva, hogy az üzletet, a fűszer- és vegyeskereskedést árusítsuk ki a kiárusításon. Már akkor nem lehetett nekünk üzletünk. Ekkoriban otthon voltunk, a három testvér: Móric, Bözsi és én meg a szüleim. Gyula megnősült, Józsi Prágában tanult még. A nővérem meg férjhez ment Mátészalka közelébe, Szamossályiba, és volt három gyereke. Utazni lehetett, de nem lehetett, hogy egy zsidó folytasson üzleti tevékenységet, abba kellett hagynom a tanítást 1942-ben.

Amikor Magyarországra bevonultak a németek [lásd: Magyarország német megszállása], ki volt írva, hogy minden zsidó ötnapi élelmet készítsen magához, és ekkor és ekkor legyen készenlétben. Már mondtam, hogy Móric bátyám sérvet kapott 1944 kora tavaszán a nehéz munkától. Még az életben olyan kínt nem láttam, mint ami a bátyámnak volt, de már akkor zsidó nem hagyhatta el a falut. Zsidót nem tehettek be kórházba. Megoperálták, sikerült a műtét. Minket meg közben elvittek a gettóba, de mi történt? Mikor jöttek összeírni a zsidókat, a kórházban már nem voltak zsidók, és otthon sem voltak a nővérem, a Bözsi és a Móric. Így sehol nem voltak felvéve mint zsidók. A Móric operációja után pár nappal azonban mindketten maguktól bejöttek a gettóba, utánunk, együtt akartak lenni velünk. 1944. április elején jöttek a csendőrök értünk, szekeret állítottak a kapuba, és oda kellett felpakolni. Ment az egész család. Először az apám, az anyám és én.

A beregszászi gettóba vittek minket. A téglagyár területén voltunk. A környékbeli zsidók meg a ruszinok, mind együtt. 1944. április végén már vittek minket transzportba. Április elején kezdték meg a gettóba terelést, egy hónapig voltunk kinn, a gettóban. A téglagyárban tető alatt voltunk. Az élelmiszer, amit magunkkal vittünk, néhány nap alatt elfogyott. Akkor bejött a gettóba a kerülő felesége, az Etelka. Azt mondja, kisasszony, azt mondják, megölik a zsidókat, mindet. És mondom neki, „Etelka, akármilyen nagy aratás van, egy-egy kalász mindig elmarad. Én is leszek egy kalász”. Ezt mondtam neki. „Én túl fogom élni, Etelka.” 1944. április harmincadikán vittek el minket, május másodikán érkeztünk meg Birkenauba [Braham adatai szerint Kárpátalján a zsidók gettósítása és összegyűjtése 1944. április 16-án (Pészah első napján) kezdődött. Beregszászon két téglagyárat és az ún. Weisz-gazdaság területét jelölték ki gettónak, a beregszászi és a környék településein élő körülbelül 10 000 fő részére, és május 16. és 29. között négy transzportban deportálták őket. Ennek az itt elmondottak – főleg a deportálás dátumát illetően ellentmondanak. Lehet, hogy Lővenberg Lajosné emlékszik jól, lehet, hogy Braham adatai felelnek meg a tényeknek. Mindenesetre Braham könyvének (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) Hatodik Függelékében az áll, hogy az első Kassa városán áthaladt halálvonatot Nyíregyházáról indították, nem Beregszászról, 1944. május 14-én. A beregszászi transzportok 1944. május 16-án, május 18-án, május 24-én és május 29-én indultak.  – A szerk.].

Azt mondták, munkára visznek, az öregek pedig mennek külön gondozásra. Azt nem mondták, hova, csak annyit, hogy Németországba. Nem mondtak nekünk semmit, mint az állatokat, úgy kezeltek. A vagonokban még mindenki együtt ment, de már mikor megérkeztünk, és kiszálltunk Auschwitz-Birkenauban, különválasztották a nőket a férfiaktól. Vagy két-három napig tartott az út. Közben meg-megállt a vonat, de nem szállhattunk ki. Csak mindig a vagonban voltunk, kis ablak volt, le volt drótozva, ott kukucskáltunk. Volt, aki meghalt útközben, azt kitették. Együtt utaztunk, anyuka, apuka, Móric bátyám, Bözsi, a nővérem és én. Kassán, mikor a magyar csendőrök átadtak a németeknek, a bátyám ott feküdt a friss operáció után a vagonban, összeszorítva voltunk. Azt mondja, akármi lesz, Lilly túl fogja élni. Megérkeztünk, kiszállás. A csomagokat ott kellett hagyni, mindenki menjen nyugodtan, majd mindenki megkapja a csomagját, mondták németül. Mindent németül. Mi értettük, anyukáék perfekt beszéltek németül. És aki nem értette, annak megmondta a másik.

Még a gettóban a parancs az volt, hogy akinél van érték, arany meg ékszer, azt ki kell tenni. Kivittünk mindent. Egy órát meghagytam. Mikor megérkeztünk Auschwitzba, azok a csíkos ruhások, akik már régebben ott voltak Szlovákiából [lásd: deportálások Szlovákiából], Németországból, integettek, nehogy vigyünk be magunkkal bármit is. Erre fogtam az órát, és odadobtam nekik. Kiáltották németül, a férfiak külön, a nők külön. Mikor ezek különmentek, akkor kiabálták, a hatvan éven felüli nők külön, irányította ott egy német SS, hogy erre! Édesanyám hetven éves volt, és nyolcvanöt kiló volt. Régen száz kiló volt, de mikor ezek a bajok jöttek, lefogyott. Akkor elszakadtunk egymástól. Azt gondoltuk, hogy látogathatjuk egymást, mert az öregek mennek külön. Ott voltak a Jickovics lányok hárman, testvérek, szintén Hetyenből, mindig velünk voltak. Az ő anyjuk és a miénk együtt ment. De megbeszéltük, hogy Bözsi, a nővérem is velük megy az öregeket gondozni. Megállapodtunk így. És akkor minket vittek a fürdőbe, ők meg mentek külön. A fürdőben a ruháinkat le kellett pakolni, még akkor a saját ruhánkban mentünk be a fürdőbe. A régi lakók [Azaz a régebbi lágerbeliek. – A szerk.] rögtön rávetették a szemük, és jöttek érte. Mondom, ne nyúljon hozzá, az az enyém! Azok jót röhögtek, és elvitték.

Lenyírtak kopaszra, kaptunk ruhát, szürke, földig érő, bő ruhát meg bugyogót, harisnyát, egy pár zoknifélét. Már előbb láttuk, hogy jön egy csoport, mind kopasz, hogy néznek ki! – mondtuk. Azt hittük, bolondok. És azok meg azt mondják, várjál, majd mindjárt ti is bolondok lesztek. És aztán mi is arra kerültünk. Mikor kijöttünk, nem ismertük meg egymást. Kerestük, hogy ki hol van. Teljesen más arc. Ahogy megyünk, egyszer csak hallom, hogy kiabálnak. „Lilly, Lilly!” A testvérem jön, és egy kenyér a kezében. Még a hazai pékkenyér. „Mit csináltál? Hogy hagytad ott anyukát?” – kérdeztem tőle. „Én nem akartam otthagyni, de a német nem engedett, rám vágott a gumibottal.” „És miért hoztad el a kenyeret anyukától?” „Azt is elvette anyukától, és ideadta nekem” – mondta Bözsi. Ezért mondom, hogy nem minden német egyforma. És a Bözsi így végigélte az egész láger borzalmait. És hazajövet halt meg, de erről majd később.

A Móric bátyámat kiválasztották munkára, és mikor bement egy német a fürdőbe, és meglátta neki azt a friss vágást a hasán, akkor elvitte a krematóriumba. Az első nap, mikor a zahlappellre kellett állni, hajnali négy órakor már sorakozó volt. Zahlappell, ez számolást jelent. Ekkor számoltak minket meg. Én megkaptam azt a pár zoknit, az egyik olyan meleg harisnya volt, ami combig ért, a másik meg rövid zokni. És kopaszon, hajnali hidegben kötöttem egy turbánt a kopasz fejemre, hogy ne fázzon. Mikor odaért az SS hozzám, úgy pofon vágott, azt hittem a fejem is leesett. „Mit gondolsz, te itt turbánt kötsz!” A fejemről lekapta. Én nem tudtam, hogy nem szabad. Egy ilyen pofon az első nap nekem…

A mi barakkparancsnokunk, Alizka már négy éve ott volt, szlovák zsidó volt [Az auschwitzi tábort 1940-ben állították föl. A szlovák zsidókat ugyan 1942-ben kezdték Auschwitzba deportálni, de végül is minden megtörténhetett, „Alizka” más úton is elkerülhetett Auschwitzba, nem csak a szlovák zsidók tömeges deportálásakor. – A szerk.]. A barakkparancsnoknő is zsidó volt, de nem mindenütt volt zsidó, voltak ukránok is. Voltak kommunisták, német prostituáltak. Elítélték őket, és ott dolgoztak a lágerban mint felügyelők. A rablógyilkosok is ott voltak, csak azokon a jel egy zöld háromszög volt lefelé [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Három hónaponként, akik ott dolgoztak a krematóriumban, azokat elégették, hogy ne legyen, aki elbeszélje, mi történt ottan. Az eltakarítást mind zsidókkal csináltatták.

Erzsébet fizikuma gyöngébb volt, mint az enyém. Gyakran bevitték a kórházba, ahol kicsit rendbejött, de hamarosan megint leromlott, és ismét bevitték. Egyszer suttogtak a hátam mögött, és azt mondják, hogy tegnap nagy szelekció volt a kórházban, a testvéred is biztosan… Akkor éjszaka elszöktem a kórházba. És megtaláltam a testvéremet, élt.

Beosztottak minket a Kanada nevű csoportba [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban]. Ez a Kanada csoport azt jelentette, hogy szortíroztuk a zsidó szállítmányoktól elvett ruhákat. A jobb dolgokat külön csomagokba kellett készíteni. A fehérneműt és mindent külön szedni. Nem volt nehéz munka, és még kaptunk nagyon szép új ruhát is, csíkosat. Szürke és kék csíkos és hozzá kék selyemkötőt. A fejünkre piros kendőt, de vadonatúj minden. És a cipőnket, fekete bakancs volt, ki kellett minden nap bokszolni. Szépen, ragyogóan kellett nekünk kivonulni. Miért? Mert a nemzetközi gyorsvonat ott vonult el. Mi ott mentünk a munkába a vasút mellett, ahol ment a vonat. Hogy lássa a külföld, milyen jó dolga van a foglyoknak. Ez hat hétig tartott, mert aztán befejeződött a szállítmány Magyarországról. És a mi munkahelyünk, a Kanada megszűnt.

Beosztottak minket romok eltakarítására. A leomlott meg lebombázott házaknál csákánnyal kellett nekünk a köveket kivájni. Ez egy borzalmasan nehéz munka volt. Csillébe kellett pakolni az óriási köveket. Mikor a csille megtelt, akkor a vastag kötelet, ami a csillére volt kötve hosszan, tizennyolcunknak vagy húszunknak kellett húzni. Akkor azt el kellett szállítani, nem tudom, hány méter hosszan. Én a tizennyolcas csoportban voltam. Miután kiborítottuk, akkor szépen máglyába kellett rakni a köveket. Mikor máglyába raktuk, akkor visszahúztuk a csillét, és újból kezdtük a munkát. Ez volt egy ideig. Aztán áttettek krumplivagonírozásra, télire elvagonírozni krumplit a katonaságnak.

Mikor megérkeztünk, adtak kenyeret, és azt hittem, hogy az házi főzött szappan, úgy nézett ki a kenyér. És azzal voltunk meg két deka margarin, meg adtak fél liter levest, és ott még olyan sűrített valamit darálva. Úgy nézett ki, mint a moslék, amit adtak a szomszédban, Hetyenben, mindig a disznónak, ahogy láttam. Krumpli volt benne. Mindennap egyformát kaptunk, nem volt változás.

Vacsorára adtak egy csésze feketekávét. Kávé? Bebarnított valami szaharinnal. A kenyeret be kellett osztani. Nem tudom, hány deka volt, de nem volt egy fél kiló. Én mindig kimentem a szemétdombra, és ott szedtem össze a zöldségnek a tetejét [héját], amit a konyhából kidobtak. Azt jól lemostuk, és konzervdobozban, két téglán, amit összetettünk, főztünk bent a barakkban. A barakk közepén volt erre megfelelő hely.

A láger területén, ahol mi voltunk, akiket munkára fogtak, ott lehetett ilyesmit is csinálni, mert azt nem ellenőrizték. A munka után és az appell előtt volt egy óránk, amikor szabadon lehetett közlekedni a barakkok között. A C-lágerbeliek nem jártak munkába, azok nem kaptak enni. A C-lágereseket megsemmisítették.

Eleinte mi sem tudtuk. Majd’ három hét után tudtuk meg, hogy nem élnek a szüleim. Mert a barakkparancsnok, az Alizka kiabált, hogy csend, mert nagy baj lesz. Nyolcszázan voltunk egy barakkban, hát ugye nagy volt a hang, és ő meg mindig félt, és bosszúból megmondta nekünk, hogy ahhoz tartsátok magatokat, hogy hol vagytok, tudjátok meg, hogy a ti szüleiteket még aznap elégették, mikor ideérkeztetek. Mindig láttuk a nagy lángot. Itt nem temetkeznek, elégetik az embereket. Azt nem gondoltuk, hogy a mi életünk megy ottan.

A krematóriumba csak a zsidókat vitték meg a cigányokat. A cigányok ott dolgoztak a szomszéd barakkban, és egyszer csak nem jött ki egy cigány se. Csak mondták, hogy háromezer-ötszáz cigányt elégettek akkor éjszaka. Rettenetes volt. Mikor megtudtuk, hogy elégették a cigányokat, és nem lehetett tudni, hogy kire mikor kerül sor!

Aztán a krumplit tároltuk, ez volt az új munkánk a Kanada után; s mivel én gazdálkodónak a lánya voltam, nagyon tudtam, hogy kell tárolni. Az ötvenkilós ládákat vittük oda a vasúthoz a raktárba. Egyszer valaki eldugott négy szem krumplit. Az egyik SS egy bunkósbottal járt, a tetején ilyen gömb, mint régen a kondásoknak. És én nem voltam ott éppen, mert a testvérem akkor is kórházban volt. Csak arra értem vissza, hogy mindenki felhajtott szoknyával áll, az meg üti a feneküket. Mindenki nyolc botot [botütést] kapott. Nekem is azt mondja, ide be! Én is megkaptam, de teljes erejéből. Akik elébb kapták, azoknak a nagy méregtől csattant. Megfeketedett a fenekünk. Aztán nézegettük, kinek hogy néz ki a feneke, és kukkeren [gukkeren] lesték a németek. Egyikőjük azt mondta ennek a bunkónak, „Te, hogy tudtad őket így megverni, hát nők”. És amikor lejárt a munkaidő, akkor odajött hozzánk ez a jobb érzésű, és azt mondta, „mindenki vehet magának négy krumplit, de dugjátok el, hogy a bejáratnál senki ne lássa”. Ezzel kárpótolt.

Megtörtént az, hogy éjszaka – akkor hallottam először magyar szót mástól, mint a társnőimtől – kimentem a szemétdombra keresni valamit. Sötétség, egyszer csak hallom, hogy az őr káromkodik magyarul, „Akutya istenit, mit csináljak? Lőjem le?”. Magában beszélt. Mikor meghallottam, te jó Isten, itt magyar is van! Akkor elmentem, nem lőtt le, megúsztam azt az éjszakait. Pedig statárium volt, de az éhség oly nagy volt, hogy mentem [Sok magyarországi német (sváb) SS szolgált a táborokban, voltak erdélyi németek (szászok) is, akik nagyon jól tudtak magyarul – így például Victor Capesius, akit gyakran küldtek ki a magyar transzportok érkezésekor a szelekció elvégzéséhez, mert megnyugtató volt a deportáltak számára, hogy valaki az anyanyelvükön szól hozzájuk. Capesius erdélyi gyógyszerész volt, Mengele munkatársa.  – A szerk.].

Egyszer odakerültünk délidőben egy káposztásföld mellé, ott dolgoztunk mellette. Ott nekiszaladtak a lányok, egyik is, másik is, kihúztak egy káposztát, elszaladtak. Én meg olyan félős voltam, nem mertem. Látom, ott az őr, még rám lő. Odaszólok az őrnek németül, hogy engedje meg, hogy vihessek egy káposztát. Nem lehet. De mit csinált? Hátat fordított, szépen megfordult. Én megértettem, hogy ő nem látja. Kihúztam egyet, a társam, a Nelli meg kihúzott kettőt. Én alig egyenesedek fel, hallom, hogy lóháton fut egy SS, az a szerencsétlen Nelli meg elkezdett szaladni a két káposztával. Nem kellett volna elszaladni. Én nem szaladtam. Én megmerevedve álltam, a káposztát leejtettem a kezemből, és vártam… Mikor odaért, leugrott a lóról, a kantárt a kezembe nyomta, és utánaugrott a Nellinek. Hát ugye Nelli facipőben, pipaszár lábakkal, és elkapta. A szadizmus tetőfokán ütötte, rúgta, vágta, leteperte és szidalmazta, ilyen-olyan disznó zsidó, „die schweine Jude! Ha neked egy német tiszt azt mondja, hogy halt!, te még mersz elszaladni?!”. Otthagyta, összepisilte meg kakilta magát a Nelli, kijött minden belőle. A német tiszt felírta a számát, az enyémet is, azt mondja, bíróságra mentek, mert nem volt szabad lopni káposztát. Engem bántott, hogy az egyik is, másik is vitte a káposztát, azok elmentek. Nekem meg a testvérem üzente a kórházból, hogy valami vitamint vigyek neki, egy kis káposztalevelet. Hát aztán ezért bíróságra kerültünk. Három nap múlva hívnak, hogy menjünk oda. Engem szólított a bírónő, mondjam el, hogy történt. Elmondtam, hogy a testvérem a kórházban fekszik, és neki akartam valami vitamint, egy kis káposztalevelet. Azért húztam ki egy káposztát. És az őr – kérdezte? Mondom, én nem láttam, ő háttal állt. És én azért mertem kihúzni. A bírónőnek tetszett, hogy az őrt nem mártottam be. Ezért nem hozta azt az ítéletet, hogy kopaszra is nyírjanak. Mert ha valakit megbüntettek, akkor mivel már volt frizuránk, akkor azt megint lekopaszították. És ugye ez már sokat jelentett, mert akkoriban már lehetett hallani ilyesmit, hogy a front közeledik. Meg vittek el transzportokat onnan. És azt az ítéletet kaptuk, hogy piros foltot a hátunkra [Auschwitzban piros háromszöget a politikai védőőrizetesek kaptak, ez a jel a mellükön, elöl volt. – A szerk.]. Ez jelezte, hogy nem mehetünk ki a láger területéről dolgozni. Ez volt a büntetésünk. És nem volt határidő, nem lehetett tudni, meddig tart. Arra voltak ítélve, hogy az ilyen jelű foglyokat elégetik. De ez titkos volt. [Ebben a történetben csak valamilyen SS-hatóságról lehet szó, lehet, hogy a Gestapo Politische Abteilungról, de valószínűbb, hogy egyszerűen valamelyik magasabb rangú SS-őr(nő) elé citálták. És mivel Birkenauról van szó, csoda, hogy nem lőtték rögtön agyon. – A szerk.] 

Bekerültem a büntetett barakkba, a nővérem, Bözsi ott maradt a másik barakkban. De mi történt? A büntetett barakkban volt mit enni. Ott volt tej is, főtt krumpli. Vittem a testvéremnek tejet. Miért? Mert azoknak adták a színe-javát, amit főztek. A munkások csak kapták a selejtet. Mert ezek, akik ott voltak büntetettek, régi foglyok már. Voltak zsidók, ukránok, ilyen rangosabbak is ott voltak. És a konyhásokkal megvolt nekik a kapcsolatuk. Hat hónapig voltunk Birkenauban.

Egyszer csak halljuk, viszik a transzportokat Németországba. Jön egy parancs, hogy a barakkból senki nem jöhet ki sötétedés után. Jönnek a teherautók, és arra kell felszállni. Ez a büntetőbarakknak szólt. Jó, transzportba megyünk. Nagy kiabálás, zúgás, mennek transzportba. Mikor már félig kiürült a barakk, hátul vannak üres részek, jön kézen fogva a barakkparancsnoknő egy fiatal kislánnyal, lehetett vagy tizenhat éves. Odajön hozzám, azt mondja: „Te és a Nelli gyertek velem.” Elvitt minket hátra, az üres részre. Azt mondja, „ide bújjatok be”; a leghátsó ágyak egyikébe, felülre, az ágy mélyedésébe. „A légy zümmögése nem nagy, de még annyi hangot se adjatok ki. Majd én értetek jövök!” Behúzódtunk, csendben vártunk. Egyszer csak kiürült a barakk. Rettentő nagy csönd, el se lehet képzelni, mi az a félelmetes csönd. Hallom, egyszer csak mondja egy SS-tiszt, odajön a parancsnoknőhöz, na, már elment a teherautó. „Mind a nyolcszáz kiment?” Azt mondta, „igen”, németül. Elment a tiszt, a nő hozzánk jött. Óriási könnyekkel a szemében, ömlöttek a könnyei, „na most már előjöhettek. Gyertek ki, ennyit tudtam tenni”. Én nem tudtam, mi az, hogy „ennyit tudtam tenni”. Mentünk utána. És mi hova menjünk? – kérdeztük. Ahova akartok, oda menjetek, és elment. Csak később tudtam meg, hogy mi voltunk hárman, akik túléltük azt az éjszakát a nyolcszázból. A többieket mind megölték még azon az éjjelen.

Ezután kerestem a testvéremet abban a barakkban, ahova engem elirányítottak. Teljesen üres volt a barakk. Kezdek érdeklődni, hol van? Azt mondják, ott vannak összeterelve, két barakk egy barakkban, mint a heringek. Mert transzportba viszik őket reggel. A transzport vonathoz megy, nem a teherautóba kellett nekik szállni. És akkor megyek oda, a jó istennek nem akart beengedni az őr a nővérem barakkjába, az is egy fogoly. Mutatom neki a számomat, mondom, nézd meg, a testvéremnek ennyi a száma. Ott van, én lemaradtam. Beengedett. Kiabáltam: Bözsi, Bözsi, megtaláltam. Összepréselve, majd elszédültem a rettenetes szagtól, ami ott volt. Aztán reggel megindultunk a vagonokban. Adtak két kenyeret az útra. És volt egy hátizsákunk, amit mindig megmentettem, az le van adva a Jad Vasem Múzeumban, Izraelben.

Úgy tudtuk, Németországba visznek minket. Ki tudta, milyen nap van, hányadika? Semmit. Vagonban mentünk, majd két napon át. Aztán meg kellett állni, mert nem volt már vagon, át kellett adni a katonaságnak, azt szállították. Betettek minket egy óriási sátorba, ezren ott feküdtünk a puszta földön. Egyszer csak adtak nekünk egy levest, de az olyan sós volt, hogy nem tudtuk megenni. Csalánleves volt.

Majd aztán, két-három nap múlva jött a vagon, és elvittek minket Ravensbrückbe. Ott karanténban voltunk három hétig. Kaptunk délben levest. Óriási tábor volt. Jártak ki munkára. Olyan nagy szadizmus, kegyetlenség volt, ütötték a foglyokat, elverték, mocskosak, sárosak voltak. Nem úgy volt, mint Birkenauban meg Auschwitzban, hogy itt volt a szám a karunkon, hanem ott a hátukon ilyen nagy fehér meszelés, kereszt a ruhájukon. Messziről már lehetett látni, hogy foglyok. Számozva voltak, de a hátuk is meg volt jelölve.

De minket nem vittek ki munkára, karanténban voltunk megfigyelésen, hogy nem hoztunk-e tífuszt vagy valamilyen betegséget. Egymás mellett volt az ágyunk. Mellettem feküdt egy nő, nagyon megörült, a saját ruhájában volt. Kiderült, hogy Budapest rendőrkapitányának a felesége. Hát, hogy kerültél te ide? Azt mondja, a férjemet egyszer elhívták kihallgatásra, és aztán nem jött vissza. Mentem utána, érdeklődni, vártam, vártam, azt mondták, majd jön, majd jön. És aztán kértem, vigyenek a férjemhez beszélgetésre. Azt mondja, öltözzek fel, vegyek magamhoz ruhát, és idehoztak. Itt vagyok. A férjemről nem tudok semmit [Dr. Sombor-Schweinitzer Józsefnéről van szó, akinek a férje a német megszállás előtt a politikai rendészeti osztály főnöke volt, és akit röviddel Magyarország német megszállása után más politikai vezetőkkel együtt letartóztatott a Gestapo. Sombor-Schweinitzer Floessenburgba került, a felesége Ravensbrückbe, majd onnan az egyik melléktáborba, Rechlinbe. – A szerk.].

Minket aztán meg továbbszállítottak. Napokig utaztunk a vagonban, majd egy éjjel megérkeztünk Németországba, Berlintől kétszáz kilométerre egy kis lágerbe, Malchow-ba. De erről a lágerről sehol nem hallani. Malchow egy munkatábor volt. Éjszaka megérkeztünk, se villany, se víz, semmi nem volt. Mindenkinek hasmenése meg mindenféle bajai támadtak. És ott mindenki ment ennek a fatákolmánynak a szomszédos kis helyiségébe, ott végeztük a dolgunkat, de reggel korán eltakarítottuk, mert jött az SS-nő. Idegen helyre érkeztünk, ki tudta, hol van vécé? Semmit nem tudtunk. De nem csak mi jártunk úgy. Ez az SS-nő is, látta hogy már eltakarítottuk, na azt mondja: „Mi is így jártunk, nem tudtuk, hol a vécé.” Emberi hangon. Ott voltunk egy darabig karanténban. Csak pár szem rőzsét adtak, úgyhogy nem volt fűtés. Harmincnyolcan voltunk egy helyiségben, és ilyen lábon álló, emeletes fekhelyek voltak. És csak egy fekete-fehér vékony takaró volt rajtunk.

Már ősz felé járt, késő ősz volt, mert már fagyott a fű. Azt a parancsot kaptuk, hogy tépjük ki a füvet. Mikor tépették velünk, egyszer csak jött egy olyan parancs, hogy az erdő mellett gyepkockákat kell vágni. Egy autóra engem is feltettek, de azt hittem, ott halok meg. Olyan dermesztő hideg volt, és ruha nélkül, csepergő, esős időben… De mit ád Isten, az utolsó percben az SS-nő se bírta az időjárást, beszüntette a munkát, és visszajöttünk. Még ezek után beosztottak minket a lőszergyárba dolgozni. Gyalog kellett menni hosszú utat, nyolc-tíz kilométert. Kaptunk reggel egy csésze feketekávét, és húsz deka kenyeret. Majd ott a munkahelyen, ahova beosztottak, mentünk, mentünk hosszú, óriási, beláthatatlan, rettentő nagy erdőbe mentünk, de sehol az úton nem lehetett látni, hogy hol járunk. Mentünk, mentünk, és akkor aztán lementünk a föld alá az erdőbe. Az egész erdő alatt ott volt egy muníciógyár, ötvennyolc bunker.

Na most ki hova került? Én egy bunkerba, ahol hüvelyeket töltöttek lőporral. Engem, mivel nem voltam annyira leromolva, mint egyesek, a gépezethez osztottak. Jöttek zsinóron a betöltött hüvelyek berakva egy dobozva, és a gépezetet nekem meg kellett rántani. Aztán továbbvitte a dobozt a sikló. De ha nem húzom pontosan, akkor felrobbanunk. Mondta a német, jól vigyázz, pontosan, mert ha nem, felrobbanunk. Itt dolgoztunk sokáig. Aztán mikor egy-egy gépezet elromlott, akkor jött egy munkás, hogy megjavítsa, az egy francia volt, és az mindig énekelt. És az énekben tudatta velünk, hogy ne féljetek, nemsokára szabadok lesztek, mert közeledik a front. Ugye ott nem volt, aki ezt elárulja. Dolgoztunk minden nap, kimentünk meg vissza. Tizenkét órát dolgoztunk naponta, de azt a tisztaságot, ahogy nekünk át kellett adni az ügyeletet… Két hétig nappalosok, két hétig éjszakásak voltunk. Ez ment egy jó ideig.

Majd egyszer csak mi történik? Az egyik fogolynak közülünk a zsebébe ugrott ez a kis hüvelyféle. Mikor a bevonuláskor a kapu felé ért, ezt kidobta. Ezt megtalálták a németek, és azt hitték, hogy itt valami szervezkedés történt. Nem engedtek ki minket a munkára, hanem egy tisztásra kihajtottak, és körbe kellett állni. Vallják meg, mi készült, ki hozta be a hüvelyt. Senki nem tud semmit! Akkor futás körbe. Egész nap futás és futás. Se enni, se vizet nem adtak. Három napig sem víz, se semmi. Majd három nap után minden tizedik kidőlt. Meghalt. Kiesett. És akkor adtak egy kis kávélöttyöt egy napra. Megint futás, megint futás, hullnak kifele az emberek, a hét vége felé már minden negyedik. Senki nem tud semmit. Az egyik SS-nő, az elájult, nem bírta nézni a kínzást. Mikor ment az idő, végül csak kibökte valaki, hogy van köztünk egy bolond, és az dobta ki. Addig, egy hétig, nem mentünk munkába.

Amikor újra dolgozhattunk, volt egy fél óra ebédidő. Adtak egy csészével levest, abban úszkált itt-ott a répa. Magunknak pótoltuk, mivel egy erdőben voltunk, járkáltunk délidőben tejes-dudvát keresni és a vadlóheresóskát. Szerencsés volt, aki hozzájutott. Ezt ettük. Mert ott a szemétdombra mi már nem tudtunk menni, mert hajnalban még a szemétdombon se volt nekünk vitamin, mint Birkenauban. És közeledett a front. Nem kellett menni munkába, a németek kezdtek fogyni. Nem adtak enni, nagyon-nagyon éhesek voltunk. Borzasztó nagy volt az éhség. Mentem a szemetes kukához, hogy lócsontot találjak, mert itt-ott volt rajta egy kis hús. Akkor jön egy SS-nő, elkezd engem csépelni. De engem nem a csépelés érdekelt, én a csontot kivettem. Az is életet jelentett. Megmostam jól, és amit tudtam, levágtam róla, az is étel volt. Harmincnyolc-negyven kilóra lefogytam.

Volt egy olyan parancs, hogy nem szabad feküdni kettőnek egy ágyon, csak egy fekhetett. De fűtés nem volt, hideg volt. És a nővérem odafeküdt mellém. Összetettük a pokrócot, és ekkor éjszaka bejött egy SS-nő, és meglátta, hogy a nővérem ott fekszik. De honnan tudta, hogy ő jött oda, és nem én mentem oda! Leszállította nővéremet. Lekapta azt a széles derékszíjat a derekáról, és elkezdte csépelni a hátát. „Te a parancsot megszeged! Hát nem szabad összefeküdni.” Véresre verte a nővéremnek a hátát. Mindenki ájuldozott, nem bírták nézni, Harmincnyolcan feküdtünk a szobában. Szegény, ezt is túlélte, és túléltük, de ezt elfelejteni soha nem lehet. Egy hét múlva további transzportok érkeztek. Ekkor már megparancsolták: ketten feküdni együtt. Egy héttel azután, ami miatt neki véresre verték a hátát.

Ment megint egy pár nap, már nem csak kettesével feküdtek a fekhelyeken, de akik jöttek, már a földön feküdtek. Bent a barakkban. Megint jöttek a csoportok, a transzportok, mert már kezdtek evakuálni ott is, a Malchow-ot is, és vitték beljebb, beljebb Németországba a foglyokat. És az udvar is megtelt foglyokkal, mi is kiszorultunk a barakkból. Ha valakinek kellett menni vécére, amikor visszajött, már alig fért vissza. Ott a foglyok ki voltak az emberi mivoltukból vetkőzve. Nagyon sok rossz is volt. Egyesek képesek voltak arra, hogy irigységből, mert neki nem jutott, beárulja a saját fajtáját. Volt olyan eset, hogy bejött egy SS-tiszt este, hogy ki akar dolgozni? Mi rögtön jelentkeztünk a testvéremmel. Azt mondja, a lakást kell kitakarítani. Ja, akkor már a többiek is akartak menni. „Nem kell, csak az a kettő jöjjön, aki rögtön jelentkezett!” – mondta.

A takarításban az volt a jó, hogy a német kitett három kenyeret, ami neki nem kellett. Ott volt neki keksz, amit otthonról küldtek, fokhagyma, amit akarsz, neki mindene volt. Abból mi mindenből egy kicsit leloptunk. Ez már életet jelentett. Akkor mit csináltunk? Nővérem is egy kenyeret, én is betettük a kenyeret a tarisznyába, amely alul volt, a szoknya alatt. Úgyhogy a kapun be tudtuk vinni. De a kezem odafagyott a vödörhöz, amikor a szenet kipucoltuk a kályhából, meg a szénport söpörtük. Gyönyörűen kitakarítottunk, szenet vittünk neki, nagyon meg volt elégedve. Ez nekünk jelentett életet. Majd megint mentünk, a testvéremmel jelentkeztünk, segíteni a levest hozni, ilyen nagy ibrikben. De vittük magunkkal a csészénket is alul, és útközben telemerítettük, és meg is ittuk. De az egyik saját fajtám sajnos ment, és beárult. Idáig süllyedtek, mert már semmi nem számított nekik, odáig jutottak. De én éltem ésszel, mikor mi megérkeztünk, amint megittuk a levest, ki is mostuk a csészéket. És betettük szépen a helyére. Jön a nő, rögtön a mi fiókunkhoz megy, és látja, hogy tisztán ott van a csésze. Tehát hazudtál, és kapott egy pofont az árulkodó. A munkára nem jelentkezett, de azt irigyelte, hogy egy csészét megittunk. Szóval én nem hagytam el magamat, ez is sokat jelentett. Ki tudtam számítani az időt. Ravensbrückben is, amikor ott feküdtünk, a konyha mellett volt a szobánk. Behozták a konyhából a nagy ibriket a levessel, mikor az őr elment, én rögtön kiszámítottam a megfelelő pillanatot, és egy tállal belemerítettem, megettük ketten, kimostam és letettem. Így tudtam életben maradni.

Amikor Malchow-ot kezdték már evakuálni, a németek menekültek. De jött egy német tiszt, azt mondta nekünk, hogy vegyetek a raktárból magatokhoz, amit tudtok, mert lesz, hogy egy hétig sem fogtok enni kapni. Nem lesz, aki enni adjon nektek, mert nem tudni, hogy melyik csapat jön ide előbb. Én már utolsónak értem a raktárba. És egy kis cukor volt már csak, egy kis rongyocskát találtam, és abba kis cukrot tettem. Beállít akkor oda egy SS köpennyel, és rám szól: „Hogy mertél ide jönni?” És rám fogta a fegyverét, hogy lelő. De nekik már akkor nem volt szabad lőni. Mert már bukott Németország, ez volt május elején, 1945-ben. Május másodikán szabadultam. Igen, nekik már menni kellett. Még ott voltak a németek, de már mindenki tudta, legfőképpen ők, hogy elvesztették a háborút, és hát féltek, hogyha valami olyasmit tesznek, akkor bíróság elé állítják őket. Szerencsémre az egyik nő látta jönni, elbújt az ajtó mögé, és elvisította magát. Meglepődött, hogy nem egyedül vagyok, nem végezhet velem. És akkor fejbe vert. Vérzett nagyon a fejem, de akkor mi már a kórházban voltunk, mert a barakkokat kiürítették, és a betegek még ott maradtak. Azt mondták, kivégzik a betegeket. De én nem hagytam ott a testvéremet. Olyan helyzet volt ott, mindenki összecsinálta magát, piszokban feküdtek, rettenetes volt. Mentem, mindig szereztem valamit, hát aztán mi legyen velem, vérzik a fejem? Az egyik nő tudta, melyik az orvosnő, rimánkodott, hogy kösse be a fejem. „Nincs semmim, annyit tehetek neked, hogy kimosom, és papírral bekötöm.”

Ők elmentek [németek], mi maradtunk, majd jöttek a franciák, a vöröskeresztes segély, az önkéntes ápolók. Azok kezdtek ott rendet teremteni. A nővérem azt mondja, eredj, szerezz valami ennivalót. Vittek a németeknek valamit enni, én felálltam arra a kis kocsifélére, amin vitte a francia az ennivalót, hogy adjon egy kis kanál meleg levest a testvéremnek. Az engem úgy levágott onnan, hogy én majdnem elájultam. Aztán kezdték mocskolni őt a többiek, nem szégyelled magad, mondták a társai, egy nőt így bántani. Akkor akarta már nekem jóvátenni, de nem érdekelt engem már. Volt bennem egy kis önérzet. De az ablakban láttam kitéve egy ilyen darab sültszalonnát, valakinek kitették, és én azt elvettem. A franciákról nekem nagyon rossz benyomásom volt.

Aztán elmentek, és minket behelyeztek abba a barakkba, ahol a németek voltak. Már jobb körülmények közé kerültünk. A németek lettek akkor a kiszolgálóink. Ők főztek, takarítottak meg minden. Majd jöttek az oroszok, kis orosz katonák, láttuk, hogy jönnek, nagyon örültünk. Felszabadító csapat, a húszezer fős katonaság a láger körül. Mit csináltak ezek a katonák? Be-betörtek a lágerbe, ahol ott voltak a német nők, lefeküdtek velük.

Ott voltunk egy ideig, aztán egyszer kezdtek jönni a vöröskeresztes autók. Összeszedtek, mentünk be a városba, Malchow-ba. Ott az egyik épületbe, olyan palotaszerű volt, két öregasszony volt bezárva. „Nincs már semmi, mindent elvittek. Nekünk sincsen már semmi” – mondták. Nem akarjuk bántani, csak enni akarunk, mondtuk nekik. Nem tudtak mit adni. Mentünk tovább. Ezt-azt összeszedtünk értéket, amit tudtunk, bepakoltam a bőröndöt, hogy hozom haza. Volt két nagy bőröndöm, meg pokrócokat szereztem, a dunnahajból varrtam magamnak ruhát. És aztán jönnek mind a segélyszervezetek, de a magyar vöröskereszt nem jön. Jön a jugoszláv, jön a cseh, mind. Végül jelentkeztünk, hogy mi Csehszlovákiába megyünk, mert mi itt voltunk a csehek alatt. És avval aztán elvittek Prágába, négy nap jöttünk.

Prágában mindkettőnket [azaz a nővérét és őt] más-más kórházba vittek. Ott voltunk még majd három hétig. Még az ágyról sem tudtam leszállni, de kerestem a nővéremet. Volt ott egy fiú, aki szintén magyar zsidó volt, ruszin vidékről való. Kértem, keresse meg a testvéremet. Nem szállhattam le az ágyról, nem tudtam. Az elindult, kereste, kereste, és a végén megtalálta. És akkor megkértük az orvost, engedje meg, hogy én is elmenjek. Ők levisznek az autóhoz, és én hadd menjek kísérettel a testvéremhez. Megengedte. Elmentem, megtaláltam a testvérem, nézem, üveges, élettelen az egyik szeme, bebádogosodott. „Lilly, ugye megyünk haza, én is jobban leszek, egy hét múlva én is megyek veled” – azt mondja. Milyen szépen látszik, hogy te javulsz. És mondja ott az egyik cseh nő, megszólított, mikor kijöttem, tudott egy keveset magyarul, ott dolgozott. Azt mondja, már meghalt volna a testvére, de nem tudott, mindig magát hívta, Lilly, meg Móricot, a bátyját. Annyira várta magát. Mire másnap jöttem, már meghalt. Az ottani zsidó hitközség irodája temette el Prágában, az új zsidó temetőbe, a tizenharmadik sorba.
Egyedül jöttem haza, borzasztó volt. Júliusban jöttem haza a három Jickovics lánytestvérrel. Akkoriban voltak ilyen vonatrablók, és tudták, hogy ezek a zsidók mind hoznak magukkal valamit, és akkor betörtek, és a szomszéd vagonban mindent kifosztottak a férfiaktól. De velünk jött egy fiú, aki szintén hetyeni volt, a három lány unokatestvére, elkísért minket haza. Odaült az ablakhoz, hogyha valamelyik majd mászik befele, ne engedje be. Így minket nem raboltak ki.
Mikor Pozsonyba értünk, leszállított egy fiatal vasutas, és követelte mitőlünk a vasúti jegyet. Mondtuk, hogy nekünk nincs vasúti jegyünk, a lágerből jövünk. És azt mondja, őt nem érdekli, mutassuk meg az igazolványt. Így ejtett minket át. Mutassuk meg az igazolványt, amit kaptunk Malchow-ban, igazolványt, hogy a lágerből jövünk. Mindegyikünktől elszedte, és azt mondta, csak úgy adom vissza, ha kifizetitek a vasúti jegyet. Honnan fizessük ki, nekünk nincs pénzünk! És elszedte mindenkitől, úgy jöttünk haza, nem maradt meg nekünk az igazolvány egyikünknek se, hogy mi a lágerban voltunk.
Mikor megérkeztünk Budapestre, elmentünk a Síp utcába [Itt volt a Budapesti Zsidó Hitközség irodája. – A szerk.], és a tetoválásunk alapján kaptunk igazolást, hogy mikor érkeztünk, milyen a számunk. Ez lett az első igazolványunk. Az én számom a bal karomon: A-6742. Odamentünk a lágeresek szállására, és aztán elmentem meglátogatni az unokatestvéremet, aki hazajött.
Tudtam, hogy Hetyenben minden munka rám vár. Egyedül maradtam. Hazamentem, tudtam, a szüleim nem élnek, Bözsi meghalt, csak a Móricról nem tudtam semmit. De jött egy szomszéd falubeli fiú, aki mondta, hogy ne várjam.

Krematóriumban végezte az anyám, az apám, és a nővérem, a Berta is a krematóriumba ment a három kislányával. Az egyik tizennégy éves volt, egy nyolc éves és egy négy éves. A férje meg a munkatáborban halt meg. A Bözsi hazafelé halt meg, Józsit Franciaországban lőtték le a németek. Gyula bátyám 1929-ben elment, Madridban élt két évig, aztán Venezuelába ment, aztán átmentek Dominikába, ott hosszabb ideig voltak már. A háború idején nem tartózkodott Európában. Amerikában élt, rendszeresen küldött levelet meg csomagokat. De soha többet nem találkoztunk. Csak fényképről láttam. Akkor már tudtam, teljesen egyedül maradtam. 1968-ban halt meg. Nem tudtam róla semmit a haláláig. Amerikában van eltemetve.
Mikor hazamentem, a házunkban egy falubeli lakott. Mikor elvitték a zsidókat, szétosztották a lakásokat. Neki adták a mienket. Azt mondta, övé a lakás, neki adták, de ő nekem kiürít egy szobát, és ad nekem ebédet. Akinél el volt helyezve érték és pénz, az mindent visszaadott, a Sütő Gábor, egy tehetős gazda volt. Sőt, még azt is megcsinálta, hogy amikor a zsidóktól elkezdték szedni a terményt, jött, hogy vigyünk két szekér búzát hozzá, és majd mikor lezajlik ez a dolog, visszaadja nekünk. Így is történt. A háború után hiánytalanul visszahozta a termést.
Aztán jött a férjhez menés, mert Hetyen a Szovjetunió része lett, és mi szovjetek lettünk, azok a törvények voltak érvényesek ránk. Akkoriban azt mondták: azé a föld, aki megműveli. Hamarosan megismerkedtem a férjemmel, nagyon szép, de nagyon szegény fiú volt. Beregszászban ismerkedtünk meg, egy család hozott össze bennünket. Azt mondták nekem, menj hozzá, nem egy kiélt férfi, harminckét éves, még nem volt felesége.
Lővenberg Lajos, a férjem árva gyerek volt, 1912. augusztus huszonnegyedikén született Beregszászban. Még 1924-ben meghalt az anyja. Őt egy rokon család nevelte föl. Az apja megnősült, és ő a mostohát nem tudta elfogadni az anyja helyett, és elment otthonról. Ő meg akarta tartani a vallást szigorúan. Rokonoknál dolgozott. Ő vezette nekik a könyvelést. Nyolc általánost és kereskedelmit végzett Beregszászon [Lővenberg Lajos már a csehszlovák iskolarendszerben tanult. – A szerk.]. Miután már összeházasodtunk, a férjem mindig elkísért engem munka után az iskolába. Ha te kísérsz engem, akkor, mondom, iratkozz be te is! Beiratkozott, és együtt leérettségiztünk.

Munkaszolgálatos volt. Elsők között hívták be, és az utolsók között jött vissza. Hat évet volt oda. Előbb Magyarországon szolgált, aztán átadták a németeknek, de Bécsben dolgoztatták. Ők keményen dolgoztak. 1946. március tizenkilencedikén állt a hüpe a beregszászi zsinagóga udvarán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A menyasszonyi ruhám részben a vöröskeresztes csomagból került elő, részben meg vettem apróbb dolgokat hozzá. Amikor Prágában voltunk, hazafelé a lágerből, kaptunk ezerötszáz koronát, abból vettem egy pár szandált. Gyönyörű szép idő volt az esküvőnk napján, napfényes, egy felhő se volt az égen. Egy hét múlva, március huszonnegyedikén Hetyenben tartottuk a polgári esküvőt.

Amikor férjhez mentem, a Tóth Béla, aki a háztulajdonosnak vallotta magát az én házamra, a konyhát kiürítette, tehát egy szobát és egy konyhát használhattunk. Majd a férjem megy Beregszászra, egy ember megállítja, aki ismerte. Azt mondja, talált egy pénztárcát, benne iratokkal, a Tóth Béláé. Átveszi a férjem, hozza haza. Belenéz a papírba, hát a fasiszta komité adta neki a lakást használatra. Elmentünk az ügyvédhez, és azt mondta, át kell íratni az apám nevéről az enyémre. Az egy óriási jóérzés volt, mikor este én csuktam be a lakás ajtaját. Így jutottam vissza a lakásomba. És akkor már jöttek a gyerekek.

Ment az élet, nehéz napok jöttek, a férjem elhelyezkedett. Kapott állást a pénzügynél, az adót ő szedte be a faluban. Mivel az én férjem nagyon értelmes, okos ember volt, a férjem lett a jegyző. Egyik alkalommal a férjemet feljelentették. A feljelentésre ügyészi kivizsgálás lett. A férjem nem volt hajlandó semmit adni nekik, „mert, én nem csináltam semmit – mondta –, én igyekeztem végrehajtani az utasításokat”. Később jött a tárgyalás, és én vittem a férjem ruháit. 1948-ban ott maradtam egyedül két kisgyerekkel, egy négy és fél hónapossal és egy tizennyolc hónapossal .

A férjemet tíz évre ítélték, majd aztán ment a fellebbezés. Mikor Sztálin meghalt [1953], átvizsgálták az iratokat, és akkor látták, hogy ez egy hamis per volt, felülvizsgálták, és rehabilitálták a férjemet. Amikor a férjem négy év után hazajött, beszerző lett. Én az egészségügynél dolgoztam, összesen harminc évet.
Budapesten 1978 óta éltünk a férjemmel. Egyből találtam munkát. Először a Vízműveknél dolgoztam egy fél évig, majd a Gázművekhez kerültem. A Gázműveknél a könyvelőségen tizenhat évig, már mint nyugdíjas dolgoztam. Már Beregszászon is több éve nyugdíjasként dolgoztam. Ötvenhárom éves koromban mentem nyugdíjba. Ezt követően még összesen húsz évig dolgoztam nyugdíjasként. A férjem is a Gázműveknél dolgozott 1996-ig. A férjem 2002. szeptember huszonnegyedikén távozott el tőlünk. A zsidó temetőben és a vallásnak megfelelően temettük el [lásd: temetés, temető].
 

Életrajz

Lőrincz úr alacsony, nagyon hasonlít anyai dédanyjára, ami azonnal feltűnik, ha a fényképeket nézzük. Délelőttjeit a dévai zsidó hitközség székhelyén tölti, ahol ő titkár. Szombaton reggel sohasem hiányzik a zsinagógából – a legjobb napokon legfeljebb nyolc férfi gyűlik össze imádkozni. A hitközség irodájában ismertem meg, ami közvetlenül a zsinagóga szomszédságában van. Amikor otthonában látogattam meg, megcsodálhattam rendezett könyvtárát – kb. 2500 könyve van, közöttük például egy 11 kötetes magyar nyelvű világtörténet. A falakat képek díszítik. Feleségével és lányukkal lakik, aki a szülők tulajdonának a visszaszerzésével foglalkozik, meg egy kandúrral, akit a negyedik családtagnak tekintenek. [Lőrincz András 2005 márciusában elhunyt.]

Anyai ükszüleim, a Seiger család, Peremislből (ma Przemyśl), Lengyelországból származnak [Przemyśl az Osztrák–Magyar Monarchia örökös tartományában, Galíciában lévő város volt a San folyó partján, 1890-ben 35 200 főnyi lakossal. Az 1870-es években erődítményvárossá építették ki. – A szerk.]. Anyai nagyapám, Seiger Gottlieb 1864-ben született Hunyad megyében, és Déván élt. Mészáros volt. Egy fivére volt, Seiger Lázár, aki a balázsfalvi származású Czitrom Idával volt házasságban [Balázsfalva néven létezett Balázsfalva(-Város), mely közigazgatási státusát tekintve nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben 1891-ben 1400, 1910-ben és 1920-ban 2200 főnyi, nagyobbrészt román, kisebbrészt magyar lakossal (szolgabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, adóhivatal székhelye, volt tanítóképzője és főgimnáziuma), és Balázsfalva-Falu (vagy Kisbalázsfalva), amely kisközség volt ugyanott, 1891-ben 900, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. A trianoni békeszerződéssel mindkét település Romániához került. – A szerk.]. Nem volt gyermekük. Lázár meghalt tuberkulózisban, jóval 1930 előtt, a dévai zsidó temetőben temették el. Anyai nagymamám, Hermina, született Roth, 1878-ban született egy Déva környéki faluban, nem tudom, melyikben, és Déván élt. Háztartásbeli volt. Nagyszüleim nagyon vallásosak voltak, nagyon ortodoxok. És ennek ellenére nem mentek minden héten a zsinagógába, csak az ünnepnapokon. Nagyapa nem ment sem hét közben, sem szombaton.

Anyai nagyszüleim háza ma is áll, de már nem olyan, mint egykoron. Egy száznyolcvan éves ház, dédszüleim életében épült. Az ötven év kommunizmus idején tönkrement. De gyermekkoromban jól mutatott, elég jól. Három szoba és egy konyha volt benne. Fürdőszoba nem volt. Nagyszüleimnél volt villany, de földgáz akkoriban nem volt. A konyhába be volt vezetve a víz. Kert nem volt, csak udvar – teheneik, lovaik voltak, meg egy kutya. Nagymamám rendes asszony volt, nagyapa mészárszékében ő volt a pénztáros. Nem szoktunk nagymamáéknál enni, de minden héten legalább három-négy alkalommal meglátogattuk őket, hiszen nagyon mellettük laktunk. Legszebb emlékem nagymamámról az, hogy minden vasárnap délelőtt meglátogattuk a fivéreimmel, és adott pénzt mozira. Egy mozijegy akkoriban úgy egy lej ötven baniba került. Nagymamám a háború elején, 1940-ben egyik unokahúgánál, Lőrincz Irénnél lakott. Anyai nagyszüleim mindketten Déván haltak meg – nagyapa 1924 novemberében, nagymama pedig 1941. január tizenhetedikén.

Anyámnak két öccse volt: Bernát és Ernő. A nagybátyáim – nos hát ők nagyon gazdagok voltak Bernát 1900-ban született, és a pozsonyi villamosipari iskolában tanult. Déván élt, marhakereskedőként és mészárosként dolgozott. Bernát nagyon szorgalmas volt, nagyapám halála után vagyont szerzett. Marhával és disznóval kereskedett – élő állattal, illetve hússal. Bernát bácsinak hűtővagonjai voltak. Télen jeget vermelt, pincékbe, a Marosról. Mindenütt megfordult Izraeltől Angliáig: szállított húst Magyarországra, Csehszlovákiába, Ausztriába, Németországba, Angliába, Konstantinápolyba. Rómában például számtalanszor járt. Bejárta egész Európát 1930 és 1940 között, tíz év alatt. Bernát sohase nősült meg, nem volt családja. 1980-ban halt meg Déván. 

Ernő 1901-ben született. Ő is mészáros volt, Déván – kóser és nem kóser húst egyaránt árult. A feleségét Herskowitz Gabriellának hívták, és három lányuk volt: Breier Vera Gabriellának az első férjével, Breier Jenővel való házasságából volt, Ernővel közös gyermekeik meg Szonja és Nádja. Ernő később Kolozsváron lakott, amíg a kommunista rendszerben le nem tartóztatták – Kolozsváron nem dolgozott –, aztán Borosjenőn lakott, ott is halt meg 1976-ban, de Déván temették el. Akkoriban én is [Boros]Jenőn laktam – Ernő nálam halt meg. A felesége aztán elment Izraelbe. Szonja meg Nádja Ernő haláláig Kolozsváron laktak, azután mindketten kivándoroltak Izraelbe – az anyjuk előttük ment el. Szonja férjhez ment dr. Mihai Marinához, van egy lányuk, Marina Monica. Monica orvosnő Izraelben, Fulában, és Blănaru mérnök felesége. Nádja hozzáment Klein Viktorhoz, volt egy fia, aztán elvált. A fia, Klein Norbert Izraelben mérnök, de nem tudom, hol. 

Édesanyám, Seiger Gabriella 1899. január tizedikén született Déván. Két évig járt Budapesten az orvosi egyetemre, 1916 és 1918 között. 1918-ban, amikor Kun Béla került hatalomra [lásd: Tanácsköztársaság], hazatért. Aztán már nem iratkozott vissza, férjhez ment apámhoz. Apám négyéves kora óta udvarolt anyámnak. Az óvodában ismerte meg, és… addig várt, amíg édesanyám megnőtt.

Apai dédszüleim, a Lőrinczek a Székelyföldről származnak [a mai] Hargita megyéből, Korond községből [Korond – nagyközség volt Udvarhely vm.-ben (agyagipar, gyógyfürdő), 1891-ben 3000, 1910-ben 3800 lakossal. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Rákóczi Ferenc, Erdély kormányzója felvetette, hogy vagy székelynek, vagy zsidónak vallják magukat. Akkor az ottani közösség egy része a zsidókhoz állt, másik része a székelyeknél maradt. Azt gondolom, hogy a dédszüleim elég vallásosak lehettek, ha a zsidóságot választották [1868-ban Bözödújfaluban a szombatosok többsége áttért zsidónak, és valószínű, hogy erre az eseményre utal itt Lőrincz András. II. Rákóczi Ferenc (1704–1711 között erdélyi fejedelem) megemlítése ebben a kontextusban nem igazán helytálló, a lakosságot nem állították ilyen választás elé Rákóczi fejedelemsége alatt. – A szerk.]. Nem tudom, miképpen jutottak Dévára.

Apai nagyapám, Lőrincz Dániel 1870-ben született. Marosillyén lakott [Marosillye – kisközség volt Hunyad vm.-ben, 1891-ben 1100, 1910-ben 1400 lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság székhelye. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Marosillyén cipész volt, az volt a mestersége, aztán beköltözött Dévára, 1921-22 tájt, ahol tisztviselő volt haláláig egy ügyvédnél. Anyai nagyanyám, Helén, született Grün, 1876-ban született, és szintén Déván lakott. Nagymama Baresd községből származott, Hátszeg mellől, Hunyad megyében [Baresd – kisközség volt Hunyad vm. Hátszegi járásában (ugyanilyen néven a Marosillyei járásban is volt egy kisközség), 1900-ban is, 1910-ben is nem egészen 500 főnyi román lakossal. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Háziasszony volt. Emlékszem nagyapámra, sovány volt és magas. Anyai nagyanyám kistermetű volt és sovány. Anyai nagyszüleimnek soha sem volt háza, mindig bérlakásban éltek, emiatt sosem tartottak állatokat. Nagyapát nem érdekelte a politika. Minden szomszédjukkal barátságban éltek. Voltak zsidó, magyar, román szomszédaik – mindenféle. Nagyon jó kapcsolataik voltak – az én családomat jól ismerték ebben a városban, nagyon becsülték. Asztmája volt, ebben a betegségben is halt meg. Mindkét nagyszülőm Déván halt meg – nagyapa 1929-ben, nagymama 1951-ben.  

Lőrincz nagyapámék minden ünnepet megtartottak. Emlékszem a Ros Hásánára, a Jom Kipurra, ezeket az ünnepeket mindig megtartották. Megünnepelték a Hanukát is, a Purimot is, a Pészahot és a Sávuotot is és így tovább. Az étellel nem volt gondunk – most sincs: bármit is adott ennem nagymama, mindig megettem.

Apámnak két fiú- és két leánytestvére volt: Henrik, Lajos, Margit és Ilona. Henrik Budapesten élt, hivatalnok volt az Egészségügyi Minisztériumban. Lajos szintén hivatalnok volt, Déván élt. A felesége Schneider Erzsébet, egy körösbányai német nő [Körösbánya – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyzőség; 1891-ben 670, 1910-ban 1000 lakos. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Egy fiuk volt, Tibor, mérnök. Tibor elvette feleségül Mariannát, aki hivatalnok volt, két ikerfiuk volt, Valentin és Radu, akik most [2003-ban] harminc év körüliek. Margit szintén hivatalnok volt, Déván, Temesváron és Szatmárnémetiben lakott – Déván halt meg, nem volt családja. Ilona férjhez ment Grün Vilmoshoz, egy fogorvoshoz, háztartásbeli volt. Két mérnök-fiuk van, Péter és György, akik Déván élnek.

Apám, Lőrincz Jenő 1898. június hetedikén született, Marosillyén, Hunyad megyében. Kolozsváron végezte el a jogi kart, ügyvéd lett. A katonai szolgálatot 1917-18-ban teljesítette, nem tudom, hol és miként – csak azt tudom, hogy a román hadseregben volt [Csak 1920, azaz a trianoni békeszerződés után lehetett egy erdélyi születésű férfi román katona. Az apa valószínűleg a Magyar kir. Honvédségben szolgált. – A szerk.]. Déván élt.

A szüleim 1921-ben házasodtak össze itt, Déván, a zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Szép, nagyon szép emberek voltak. Ami az öltözködésüket illeti, úgy öltözködtek, mint mindenki abban a korban – semmi szokatlan. Jó anyagi helyzetük volt. Apám ügyvéd volt, az egyik legjobban felkészült személy a városban.

Én, Lőrincz András 1924. november negyedikén születtem, Déván. Két fivérem volt, Ernő és Pál, mindketten Déván születtek – Ernő 1923-ban, Pál 1926-ban. Én voltam a közbülső. A testvéreimmel jól megértettük egymást.

Ernő a Decebal Gimnáziumot végezte, ott is érettségizett, és hivatalnok lett itt, Déván. Nem nősült meg, nem voltak gyermekei. Nem vett részt a politikában, de nagyon szeretett utazni, és 1953-ban, amikor Bukarestben megtartották az Ifjúsági Világtalálkozót, arabnak öltözött, és elment Európába, eljutott Németországig [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. A lakosság számára a több ezer külföldi fiatal jelenléte a fővárosban a második világháború óta először jelentett kapcsolatot külföldiekkel. – A szerk.]. Németországban Frankfurtba ment, onnan Hamburgba, ahol feljutott egy amerikai hajóra. Az amerikaiak megtalálták, megverték, letették a hajóról, és akkor visszajött, 1954. június hetedikén. Éppen édesapám születésnapján jött vissza. Ez volt az oka annak, hogy ugyanabban az évben, 1954-ben a Securitate letartóztatta, és elvitték Kolozsvárra. Két hétig tartották ott, és megölték, mert nem akarta azt vallani, hogy amerikai kém. Semmivel sem vádolták, de valamit kitaláltak. Nem tudok semmit erről, csak azt, hogy 1954-ben, július elsején kaptunk egy táviratot a kolozsvári ideggyógyászati klinikáról, hogy menjek, és vigyem el a holttestet, azaz a bátyámat, aki kómában meghalt a klinikán. A Securitate vitte be.

Pál 1952-ben elvégezte az orvostudományi egyetemet, orvos volt, illetve tanársegéd Marosvásárhelyen a járványkórházban, 1960-ig, amikor kivándorolt Izraelbe, ahol nagyon jól feltalálta magát. Izraelben, Názáretben, Haifán és Netanyán élt. Kitüntették az Izrael Állam Érdemes Orvosa címmel. Két alkalommal látogattam meg, először akkor, amikor Názáretben élt, itt volt az első munkahelye Izraelbe költözése után, másodszor meg Netanyán. Pál 1984-ben halt meg, Netanyán, májrákban. Nős volt, a feleségét Juditnak hívták, szintén dévai származású volt, van egy lányuk, Carmen, aki az orvosi tanulmányait Marosvásárhelyen kezdte el, majd Rómában folytatta. Jelenleg szájsebész Rómában.

Hogyan emlékszem Dévára? Hát egyáltalán nem olyan volt, mint most. Nem voltak lakótelepek, nem volt egyetlen sokemeletes lakóház sem, nagy, szép családi házak voltak – már állt a Prefektúra meg az Igazságügyi Palota. Amikor kisgyerek voltam, 1930 és 1940 között, Dévának úgy tizenkétezer lakosa lehetett, amiből zsidó vagy nyolcszáz-kilencszáz, tehát vagy tíz százalék. Éltek itt németek, magyarok, románok, zsidók, cigányok, bolgárok, szlávok – mindenféle népség, mindenki rendben élt, nem voltak problémák. Nagyon jó keverék volt az, béke és barátság mindenütt. Nem volt semmiféle feszültség a nemzetek között.

A dévai hitközség ortodox volt. Tulajdonképpen két hitközség volt – az egyik ortodox, a másik magát még ortodoxabbnak tekintette. Zsinagóga is kettő volt, az egyik az  Augusztus 23. utcai imaház a rabbi és a gondnok lakásával, valamint ez a zsinagóga, itt [a mostani Libertăţii utcában], a tisztviselők, a titkár és két őr házaival. Apám csak itt volt elnök – 1928 és 1948 között, odaát más volt, már nem emlékszem, ki. Az elsőt, az imaházat lebontották – nem tudom, melyik évben, de biztosan 1945 után. Hitközségi tagok Déván összesen vagy nyolcszázötvenen-kilencszázan voltak, ebből vagy százötvenen voltak odaát, a többi itt. Az ottaniak ortodoxabbak voltak, mint az itteniek – ezek nem voltak annyira szűk látókörűek. Akkoriban Déván két rabbi volt: Fischer Gyula és Klein Fülöp. Fischer Gyula volt a főrabbi a nagyobbik hitközségben, odaát meg Klein Fülöp a második világháborúig. Ami a hivatalviselőket illeti, a mi közösségünkben volt egy titkár és két sakter, Friedmann és Stössel, a másikban Adler Chune volt a sakter, a bukaresti Huffman rabbi apósa. A mi hitközségünk mindkét saktere rabbicsaládból származott.

Mindenféle foglalkozást megtalálhatott itt az ember, kezdve az ügyvédekkel – vagy öt-hat –, orvosok – szintén vagy öt –, értelmiségiek, tanárok, mérnökök, kisiparosok: cipészek, szabók, bolttulajdonosok, kereskedők… Néhányra még emlékszem. Az orvosok: doktor Deutsch Lajos, doktor Grünfeld Henrik, doktor Szegő Ernő; ügyvédek: apám, doktor Lőrincz Jenő, aztán doktor Grossman Miksa, Kain Pál, Berkovits Lajos; a tanárok: Valmos Ervin, Berkovits Mihály – talán matematikát oktatott, aligazgatója is volt a Decebal Líceumnak egy ideig; mérnökök: Kálmán János, egy üvegárubolt-tulajdonos az Egyesülés Terén. A leggazdagabb dévaiak közé tartoztak a nagybátyáim, a két Seiger, a mészárosok, aztán Stössel, aki multimilliomos volt, bőrfeldolgozással foglalkozott, Blum bankár és szeszkereskedő, Maler építőanyag-kereskedő, Gáll Nándor, aki bankár volt, és volt neki malma is.

Gyermekkoromban a házunk nagyon szép volt. A szüleinké volt, nagyon tágas volt apám, anyám meg a három fiú számára. A Lucian Blaga utca 1. szám alatt volt. Öt vagy hat szoba volt benne, szép udvar tartozott hozzá. Be volt vezetve a víz és a villany, fával fűtöttünk, csempekályhákban. Nem tartottunk állatokat, csak egy kutyát. Mindig volt kisegítő személyzet – két csángó lány: egy szakácsnő és egy takarítónő [„’Dévai csángók’: a Hunyad m.-be (Románia) települt bukovinai székelyek összefoglaló neve. 1888–92-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1910-ben ismét Dévára, továbbá Csernakeresztúrra, és Sztrigyszentgyörgyre mintegy 2500–3000 telepes került. Az újonnan érkezettek a meglévő községek mellett csángótelepeket alakítottak ki. Az első évtizedekben földműveléssel foglalkoztak (…). Népi kultúrájuk és nyelvjárásuk a hosszú ideig tartó elszigeteltség következtében számos archaizmust őrzött meg, amely a Hunyad m.-i őslakos magyaroktól is megkülönbözteti őket” (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Mindketten velünk laktak, és nagyon jól megértettük egymást. Nekünk, gyerekeknek, volt egy bécsi nevelőnőnk is, Teréziának hívták. Négy-öt évig lakott nálunk, amikor még kicsik voltunk, aztán visszatért Ausztriába. Sok könyvünk volt, ezrével, mindenféle: német, magyar, francia, román nyelvűek. Édesanyám háztartásbeli volt, de rendkívül művelt asszony. Nagyon jól beszélt franciául és németül is. Gondolom, hogy volt vagy kétezer-ötszáz könyvünk otthon. 

A szüleim nagyon vallásosak voltak, különösen édesanyám. Kóser konyhát vezetett, ortodox kóser konyhát, azaz a húst elkülönítette a tejtől [lásd: étkezési törvények]. Pészahkor külön edényeket használtunk, nagyon szépet, kék pereme volt, a kamrában tartottuk. Apám minden szombaton elment a zsinagógába – hitközségi elnök volt. Anyám csak a nagyünnepek alkalmával ment. Az ünnepekkor mindig jelen volt, de péntek este és szombaton nagyon ritkán. Péntek este anyám meggyújtotta a gyertyákat [lásd: gyertyagyújtás] – ötöt, egyet-egyet minden családtagért [A gyertyát fél órával a naplemente előtt kell meggyújtani; a péntek este meggyújtandó gyertyák számát tekintve két szokás van: az egyik szerint két gyertyát kell meggyújtani (az egyik jelentése: „megemlékezzél”, ti. a szombat napjáról; a másiké: „őrizd meg”, ti. a szombat napját). A másik szokás szerint annyi gyertyát kell gyújtani, ahányan vannak a családban. – A szerk.]. Az asztalon kalács [bárhesz] volt – hosszúkásak voltak, otthon készültek, apám vágta fel és osztotta el közöttünk. A péntek este mindig rendkívüli esemény volt, mert apám elment a zsinagógába, és magával vitt engem is. A fivéreim nemigen akartak menni. És szombaton ugyanúgy, együtt mentünk a zsinagógába, de az már nem volt rendkívüli dolog. Ilyen volt a helyzet akkoriban! Apám nem járt a mikvébe, csak édesanyám. A nagy hitközségeknél volt mikve a hitközség udvarán – több épület volt ott. Édesanyám nagyon gyakran ment, legalább hetente egyszer [Egyébként rituális megtisztulás céljából az asszonyoknak csak havonta egyszer kellett elmenniük a mikvébe: a menstruáció végétől hét ún. tiszta napnak kell eltelnie, napnyugtától a hetedik nap nyugtáig, és a hetedik nap napszállta előtt kellett fölkeresni a mikvét. A férfiak mehettek minden héten. – A szerk.].

Nem volt kedvenc ünnepem, de nagyon szerettem a Hanukát, nagyon szerettem a Purimot, szerettem a Pészahot. Szukotkor dióval játszottunk – a résztvevők letettek két-három diót, majd dobtak, mint a kuglinál, hogy találják el a diót, akinek sikerült, az övé lett az egész sor. Szépek voltak, nagyon szépek voltak az ünnepek… Amire még emlékszem az ünnepekkel kapcsolatban: évente egyszer, Szimhát Tóra napján szinte az egész hitközséget meghívtuk hozzánk, beleértve a rabbit – apám húsz éven át a hitközség elnöke volt. Mindenestől lehettek vagy háromszázan az udvaron, pontosabban a kertben, ahova asztalokat és székeket tettek mindenki számára. Nagyon nagy kertünk volt. Az egész ház ünnepi lázban égett. Akkor Szimhát Tóra napján eljöttek hozzánk az asszonyok segíteni – anyám nem tudott volna egyedül ellátni háromszáz embert. Mindent nálunk készítettek el – a süteményeket, kávét, csak a bort vásárolták. A férfiakat nem választották el az asszonyoktól, mindenki ott ült, ahol akart. Mindenféléről beszélgettek, nem politizáltak meg ilyenek – természetes, hétköznapi dolgokról beszélgettek. Ettek, beszélgettek, előtte is, utána is imádkoztak.

A szüleimet nem érdekelte a politika. A város központjában laktak, nemcsak jó, hanem nagyon jó viszonyban voltak a szomszédokkal. Jobbra és balra magyar és román szomszédaink voltak. Tőlünk jobbra volt a református gyülekezet, ott lakott a város református lelkésze. Bal oldalon pedig egy ügyvéd lakott, Conda. Gyakran mentünk látogatóba a református paphoz, aki tanított is bennünket helyes magyar beszédre, irodalomra és Ausztria-Magyarország történetére. Fazakas Sándornak hívták. Az utcánkban zsidók is laktak – vagy öt-hat család: Nussbaum gyógyszerész, Grünfeld doktor, Heller, a kereskedő…

Ami a barátokat illeti, édesanyámnak volt több, apámat elfoglalta az ügyvédi munka – ugyanakkor apám minden bíróval, ügyésszel, ügyvéddel barátságban volt, orvosok, mindenféle értelmiségiek jártak hozzánk, a ház nyitva állt mindenki előtt. Édesanyám tagja volt a hitközségen belül működő WIZO zsidó klubnak, ami a szegények támogatásával foglalkozott. Havonta legalább egyszer találkoztak. Kezdetben a hitközség gyűjtötte a szükséges pénzalapot, de a háború idején Amerikából, a JOINT-tól kaptunk adományokat. A szüleimnek sose volt gondja az antiszemitizmussal, csak a vasgárdisták idején, de akkor sem történt semmi súlyos esemény [A Vasgárda okozta zavargások korszaka nem esett egybe az Antonescu-rezsimmel, bár voltak periódusok, amikor a kettő fedte egymást. A Vasgárda egy szélsőjobboldali politikai szervezet volt 1930 és 1941 között, nacionalista, misztikus és antiszemita elvekkel, számos terrorcselekmény és politikai gyilkosság kötődött hozzá, valamint több antiszemita akció. Bár a harmincas években többször betiltották, 1940-ben mégis kormányalakító tényezővé vált, mivel a király által teljhatalmú miniszterelnökké kinevezett Ion Antonescu 1940-ben velük közösen alakított kormányt. A két korszak viszont – a Vasgárda által fémjelzett és az Antonescu-rezsim – csak 1940–1941 között fedte egymást, mivel Antonescu a Vasgárda 1941-ben szervezett sikertelen puccskísérlete után végleg föloszlatta a pártot. Az Antonescu-rezsim 1944 augusztusáig, a román kiugrásig tartott. Ehhez a korszakhoz, Antonescu nevéhez fűződnek a hírhedt romániai zsidóellenes pogromok, valamint deportálások, melyeket a román történetírás máig tabuként kezel. Lásd még: zsidótörvények Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben. – A szerk.]. A vakációkban Déván maradtunk. Nem találkoztunk túl gyakran a rokonokkal, csak egyes alkalmakkor. Nem voltak nagyon szoros kapcsolataink, mindenkinek megvolt a maga baja. Ellenben a nagyszülőkkel nagyon gyakran találkoztunk: Seiger nagymama például közvetlenül mellettünk lakott – volt egy közös kapunk az udvaron, így akkor mentünk át hozzá, amikor akartunk, gond nélkül. 

Kisgyermekkoromban három-négy évig óvodába jártam, és szintén három-négy évig a héderbe. Déván nem volt Talmud-Tóra, de volt héder, immár hetven éve annak, hogy oda jártam… Négyéves koromban kezdtem el járni. Itt volt egy szobában, a zsinagóga udvarán. Akkoriban tíz-tizenöt fiú járt, de odaát is volt héder, az imaháznál, szintén tíz-tizenöt gyereknek. Szép volt a héderben, tanultunk a gyerekekkel, ültünk az asztalnál. A tanító egy kis emberke volt. Nem dévai volt, máshonnan jött – Rubin Izsáknak hívták. Tanította nekünk a zsidók történetét, az olvasást és írást héberül. Emlékszem, hogy vesszőt tartott a kezében… Nem voltak külön tankönyveink, a vallási könyveket használtuk. Minden reggel mentünk a héderbe, majd hat-hét éves korunkig az Aurel Vlaicu utcai óvodába. Délben jöttünk haza.  

Hétéves korom után a Mihai Eminescu utcai elemi iskolába jártam. Mentem az iskolába, jöttem haza, tanultam, megírtam a leckéimet. Leginkább a történelmet és a földrajzot szerettem. Sose volt semmi gondom az osztálytársakkal vagy a tanárokkal. Sok barátom volt, jöttek hozzánk, játszottunk az udvaron, ki-ki végezte a dolgát. 

Vagy két évig zongoraleckéket vettem, de aztán abbahagytam, Volt otthon egy nagyon szép zongoránk, bécsi, de én nem szerettem a zongoratanulást. Édesanyám azonban zongorázott. Később eladtuk a zongorát. Ugyanakkor a zenét szerettem, most is szeretem. Szeretem a klasszikus zenét és az operát meg az operettet. Szeretem Verdit, Strausst, Mozartot, Puccinit, Bizet-t. Kedvenc operám a „La Traviata” Verditől.

A bár micvóm itt volt, Déván, 1937-ben. Egy hónapig tanultam Rubin úrral azt a Tóra-bekezdést, amit fel kellett olvasnom. Felhívtak a Tórához, és felolvastam az egész fejezetet Ábrahám Kánaánba meneteléről, a „Leh Leha” hetiszakaszt [Teremtés 12:1 – 17:27] [lásd: szidrá]. Nem tartottam semmiféle beszédet. Utána hazamentünk. Volt egy ünnepi ebéd, csak mi, a család, ennyi volt az egész. Nagyon szép volt.

A háború elején, 1939-ben Fischer Gyula [Rabbi volt Déván. – A szerk.] elment Kenyába, Nairobiba, onnan Londonba, majd végül az USA-ba, Chicagóba, ahol aztán meg is halt. Klein Fülöp [rabbi] itt maradt 1940–1944 között, a háború végéig, majd a háború után Marosvásárhelyre költözött. Utánuk volt még itt rabbi, 1947 után Müller, akit a fivére követett Petrozsényből, Müller Frigyes. Mindkét Müller fivért bezárták, együtt az apámmal, 1959-ben. Az elsőt a Securitate ölte meg, a másik elment Izraelbe, Názáretbe, 1960-ban. Meglátogattam, amikor ott jártam, a Rabbinátusnál. Izraelben halt meg. A két Müllernek, akik rabbik voltak itt, az apja is rabbi volt, Petrozsényban.

Akkoriban, a két háború között, a petrozsényi hitközség nagyobb volt, mint a dévai – legalább kétezer zsidó élt ott. Petrozsényba Máramarosból jöttek, együtt a bányászokkal. Az első bányászok a Kárpátaljáról és Máramarosból jöttek, amikor megnyitották a Zsil-völgyi szénbányákat, és az első bányászokkal a zsidók is eljöttek – Lupényba, Petrozsényba, Vulkánba. Kevés volt közöttük a bányász, inkább különféle iparosok voltak – szabók, cipészek, kereskedők, néhány értelmiségi is, így aztán amikor megjelent a bányászat a Zsil-völgyben, ők is megjelentek. A máramarosi zsidók Lengyelországból származtak.  

Gyermekkoromban a politikai légkör nagyon jó volt. Sose voltak problémák, még a vasgárdisták idején sem. Az egész városban vagy harmincan voltak, akik tüntettek, de semmi egyéb nem volt. Csak 1940. december hatodikán összegyűjtötték az összes zsidó kereskedőt, és elvették az üzleteiket [A romániai Zsidó Statutumra vonatkozó 1940. augusztus 8-i törvény alapján – A szerk.] – Borza Nicodim alpolgármester idején. Nekünk Déván nem volt részünk antiszemita incidensekben. A zsidóellenes törvények [Romániában] azonban nagyon súlyosan érintettek: elvették a házamat, először 1942-ben, az Antonescu-rendszer idején [lásd: Antonescu-rezsim], másodszor pedig 1952-ben, a kommunista rendszer vette el. A Seiger nagyszülők házát is elvették az Antonescu-korszakban, Lőrincz nagyszüleimnek nem volt háza. Egész egyszerűen kitettek az utcára. Miután elvették a házunkat, albérletben laktunk Déván. Elvették az apám munkahelyét is, akit kizártak Antonescu négy éve idején az ügyvédi kamarából. Abból éltünk, amit eladtunk a házból: ezüst- és aranyholmit, porcelánokat, kristályt, mindent, amit összegyűjtöttünk az apám húszéves ügyvédi szolgálata idején.

A háború idején Déván laktam, de Aradon is, 1941–1942-ben. A holokauszt idején, 1942–1944 között másfél évig munkaszolgálatban voltam: a Déva és Brád közötti vasút építésénél, a 107. sz. vasúti munkacsoport. Négyszáz zsidó dolgozott ott, mind zsidók a környékről. Az volt a dolgom, hogy berakjam és kirakjam a köveket meg a vasúti síneket. Déván laktam, Voioşan Dragomir úrnál – abban az időben már elvesztettük a házat –, és minden nap mentem dolgozni. Apát nem vitték munkaszolgálatra, minthogy ő volt a hitközségi elnök akkoriban. Az idő tájt nem hallgathattunk rádiót, nem olvashattunk újságot. Nem voltak deportált rokonaink, és a család összetartott, hogy el tudjuk viselni ezt az állapotot [lásd: Zsidó Statutum Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; zsidótörvények Romániában].

Miután véget ért a háború, elmentem Marosvásárhelyre, az orvostudományi karra. 1945 és 1951 között jártam oda. Azokban az években csak tanulással foglalkoztam, semmi egyébbel nem. Jártam a [maros]vásárhelyi zsinagógába, pénteken este és szombaton délelőtt. Jól talált a szó Klein Fülöp rabbival. Gyakran mentem hozzá, sok mindenről beszélgettünk, tanultam, és amikor eljött édesanyám is látogatóba, olyankor náluk aludt, náluk lakott. Dévához képest többen voltak, szintén ortodoxok. Sem az egyetemi években, sem utóbb, a munkában sem voltak gondjaim amiatt, hogy zsidó vagyok.

A szüleim Déván maradtak. Apámat visszafogadták az ügyvédi kamarába, de már nem dolgozhatott ügyvédként, mert elérte a nyugdíjas kort, és kinevezték jogtanácsosnak a kudzsiri fegyvergyárba, Fehér megyébe, 1945-ben [1945-ben az apja 47 éves volt, lehetséges, hogy egészségügyi problémák miatt nyugdíjaztatta magát vagy nyugdíjazták. – A szerk.]. Déván laktunk, és apa csak akkor utazott Kudzsirba [románul: Cugir], amikor szükség volt rá bizonyos problémák megoldására. 1959-ben a kommunisták letartóztatták, mert úgymond a holokauszt idején elküldte a dévai zsidókat az auschwitzi meg a buchenwaldi lágerekbe. A valóság az, hogy Déváról és egész Hunyad megyéből egyetlen embert sem küldtek lágerbe [Mivel Déva Dél-Erdélyben volt, román fennhatóság alá tartozott, s az ottani zsidóságra a romániai zsidótörvények vonatkoztak. – A szerk.]. Őt megvádolták ezzel, a hitközség elnökét. Égnek mered az ember haja, amikor olvassa a dossziét, amit őellene állítottak össze. Összesen öt zsidót deportáltak Transznisztriába, de amiatt, hogy kommunisták voltak. Egyet közülük agyonlőttek, a többi négy hazatért.

Apám 1965. május elsején halt meg, Marosvásárhelyen, ahova beutalták a klinikára, édesanyám meg 1973 márciusában, Borosjenőn [Ineu, Arad m.]. Édesanyám teljesen megbénult, nyolc éven át volt ágyban fekvő beteg, moccanatlanul, mint egy fadarab. A szüleimet Dévára hoztam eltemetni, itt vannak a temetőben. Szoktam kádist mondani az emlékükre minden évben, jercit [lásd: jahrzeit] alkalmával, mikor kimegyek a temetőbe.

A katonai szolgálatomat Nagyváradon teljesítettem, a tiszti iskolában, 1951–52-ben, a szakmai gyakorlat idején ezredfőorvos voltam, a tanfolyam és a gyakorlat után tartalékos századosnak neveztek ki. Később tisztiorvosként dolgoztam, állami egészségügyi felügyelőként, rajoni főorvosként, illetve tartományi főorvoshelyettesként.

Először 1960-ban, harminchat éves koromban nősültem meg. Akkoriban Petrozsényban dolgoztam, a tisztiorvosi hivatal helyettes főorvosa voltam, és ott ismertem meg egy színésznőt, akit aztán elvettem feleségül. Milena Rizescunak hívták, a bukaresti „Ion Luca Caragiale” Színművészeti Főiskolát végezte el, és Ioana Postelnicu [sz. 1910] írónőnek volt a lánya, annak, aki a „Vlaşinok elmenetele” című regényt írta, amiből aztán 1983-ban filmet is készítettek [A „Vlaşinok elmenetele” című regényciklus fölidézi a Nagyszeben környéki erdélyi pásztorok életét, a Vlaşin család életét és küzdelmét, egy pásztorfalu mikrohistóriáját mítoszi magasságokra emelve. – A szerk.]. Milena apja, Pop Felix zsidó volt. Egy évvel később, 1961-ben elváltunk, és elköltöztem Aradra. Nem tudok semmit sem róla, mióta elváltunk.

Aradon nem találtam munkahelyet, de minthogy jó barátságban voltam a nagyváradi főfelügyelővel, doktor Râznicuval, adott nekem egy állást Borosjenőben. Vagy hat hónapon át ingáztam, Aradról [Boros]Jenőre [A két település között 62 km a távolság. – A szerk.]. Aztán kineveztek igazgatónak, lakást is kaptam, és mikor ez is megvolt, összeházasodtunk a jelenlegi feleségemmel, Maria Toduţával 1965. március tizenötödikén. Maria 1933. január huszonhetedikén született Borosjenőn. Ő nem zsidó. Foglalkozását tekintve könyvelő. Minthogy román volt, én megtartottam a zsidó ünnepeket, ő a saját ünnepeit – mindenki külön. Nem volt emiatt soha semmi fennakadás.

A lányunk, Gilda Eugenia Aradon született 1966. április hatodikán. Édesanyja román ortodox keresztény szellemben nevelte, de azután, hogy Izraelbe ment [1986-ban], húszéves korában, a dolgok megváltoztak. Hogy határozta el magát a távozásra? Szerintem hibázott, de nem volt más kiút. Felvételizett a temesvári egyetemre, sikerült a vizsga, de hely hiányában… persze, hogy a Securitate közbeszólt. És akkor a lányom azt mondta, hogy itt nincs mit keresnie, nincs semmiféle jövője ezzel a dologgal. Feliratkozott, és kitelepült Izraelbe, ahol hét évet töltött. Haifába ment. Először egy diákkollégiumban lakott, aztán egy asszonynál, akivel összebarátkozott. Haifában járt egyetemre – francia és angol irodalom- és nyelvtanári oklevelet kapott. Izraelben Netanyán is lakott. Gilda tökéletesen beszél héberül. Ő román, minthogy az anyja is román, de miután elment Romániából, elment Párizsba, Franciaország egyik főrabbijához, elvégzett egy tanfolyamot, és eleget tett minden formaságnak, hogy felvehesse a zsidó vallást. Megkapta, most van „rabbinikus bizonylata” arról, hogy zsidó, és van izraeli állampolgársága is. Most itt lakik, Déván – visszatért, mert már nem érezte ott jól magát. Zsebében az oklevele, otthon lakik nálam – nincs férje. Egy ideig tanársegéd volt itt az Ökológiai Karon, Déván (az oklevelét a román állam is elismeri), de most azzal foglalkozik, hogy visszaszerezze azokat a javakat, amiket a kommunisták elkoboztak a családomtól és a nagybátyáimtól. Nem tudom, mik a tervei, meddig akar itt maradni. 

Nem vándoroltam ki Izraelbe, mert nem volt rá módom. Volt egy megbénult anyám, egy öreg anyósom, román parasztasszony, egy román feleségem, a lányom meg kicsi volt, hat-hét éves. Hogy menjek Izraelbe, egyedül tartsak el öt személyt? Nem volt rá mód, így aztán maradtam. Aztán meg jó munkalehetőségeim voltak, nagyon jó fizetésem volt, most elég jó nyugdíjaink vannak, nem rendkívüliek, de a feleségemmel együtt hétmillió lejt kapunk. 1984 óta vagyok nyugdíjas.

Negyvennyolc éven át voltam párttag, de nem meggyőződésből, hanem kényszerből. 1945 szeptemberétől a Titel Petrescu-féle Román Szociáldemokrata Párt tagja voltam, és amikor egyesültek ezek a pártok, a Román Kommunista Párt tagja lettem [Akkor a párt neve Román Munkáspárt volt. – A szerk.]. Semmi közöm nem volt a kommunizmushoz, amit a románok csináltak. A hozzáállásom a kommunizmushoz passzív volt. Senkinek sem tettem rosszat, nem loptam senkitől semmit, senkit sem öltem meg. Végeztem a dolgomat, orvos voltam, végeztem a hivatali feladataimat, tisztességgel, hiszen azzal együtt, hogy apámat bezárta a Securitate, egy testvéremet és egy nagybátyámat úgyszintén, hogy a házainkat elvették, mégis ötven, azaz negyvennyolc éven át tartottak, mert megvolt az a képességem, hogy jól dolgozzam. Amikor azonban azt láttam, hogy egy első titkár csak ostobaságokat tesz, megmondtam neki, de finoman, nem mondhattam meg neki egyenesen. A forradalom előtt [lásd: 1989-es romániai forradalom] is részt vettem a közéleti tevékenységekben: mindenben, amit a hivatali helyzetem megkövetelt – minden gyűlésben, felvonulásban, az egészségügyi ellenőrzések megszervezésében.

1978-ban visszajöttem Borosjenőről Dévára. Megvásároltam ezt a lakást, ahol most lakom, mert dévai lévén, ide akartam visszatérni nyugdíjasként. Már a nyugdíjaztatásom előtt ideköltöztem. Ugyanabban az évben, 1978-ban, a hitközség elnöke, Farkas Zoltán kinevezett tanácsosnak a megkérdezésem nélkül, még csak nem is szólt. És azóta egyfolytában tanácsos vagyok, de csak 2001 óta, a választások eredményeképpen töltöm be hivatalosan is ezt az állást. Ami a jelenlegi hitközségi életet illeti, mindent elvégzek, amit kell. Az elnök Max Alexandru, aki 1984-ben került ide mint tanácsos. 1987-ig tanácsos volt, és szociális ügyekkel foglalkozott – megrakta az élelmiszer-szállító autót, elosztotta az élelmet, a segélyeket, a ruhaneműt és így tovább. 1987-ben, amikor meghalt a volt elnök, Farkas Zoltán, ő lett a hitközség elnöke. Most minden szombaton jövök imádkozni. Általában négy és nyolc között van a résztvevők száma, de csak én és az elnök, Max tudunk héberül olvasni.   

Szabadidőmben, mint minden nyugdíjas, sétálok, ide-oda járok, elmegyek vásárolni, így töltöm az időt. Odahaza mindenféle könyveim vannak, magyarul, románul, németül, franciául, angolul és héberül – hatféle nyelven. A tárgykörük változatos: regények, történelem, vallásos könyvek. Szeretek újságot olvasni: előfizettem a „România Liberă”, a „Hunedoareanul”, a „Cuvântul liber”, az „Academia Caţavencu”, valamint a „Nyugati Jelen” című lapokra.