Travel

Életrajz

A Kornfeld és Grünwald dédszüleim is itt, Dunaszerdahelyen, a zsidó temetőben vannak eltemetve. Ez bizonyíték arra, hogy már a dédszüleim is itt éltek. Gyerekkoromban gyakran emlegették Csornát, egy kisvároskát nem messze Győrtől. Valaki a családból ott van eltemetve, a csornai zsidó temetőben. Sajnos fogalmam sincs, hogy ki lehet az [Csorna – nagyközség volt Sopron vm.-ben. – A szerk.]. Körülbelül ez minden, amit tudok a család eredetéről.

Egészen biztos, hogy az őseim szabók voltak. Ez tradíció volt a családunkban. [Hirsch] Lipót nagyapám is szabó volt, sőt még az ő édesapja, Hirsch József is. Jó családi körülmények között éltek, ezt bizonyítja a sírkő és a sírhely a temetőben. Mert ez valahogy úgy volt, hogy a hierarchia pontosan megszabta, hogy kit temessenek hátra, kit pedig a temető közepébe, ugyanis tudtommal mindenkinek meg kellett vásárolnia a sírhelyet.

Az ükszülők és a nagyszülők, ahogy én hallottam, nagyon vallásos emberek voltak. Tudtommal az apai nagyszüleim egyáltalán nem változtatták meg a nevüket. Mindegyikük büszkén viselte a Kornfeld nevet. Két nagybátyám közül az egyik Keményre változtatta a nevét. Az édesapám öccse, Sándor bácsi szintén megváltoztatta a nevét Keményre.

A Kornfeldek németeknek tartották magukat, nem tudom pontosan, miért. Tudom, hogy emlegettek egy bizonyos távoli Kornfeld bárót [lásd: Kornfeld Zsigmond], de a Kornfeldek többnyire dunaszerdahelyi származásúak voltak. Már akkor jelentettünk valamit itt, amikor Dunaszerdahely még kisváros volt. A Kornfeld név dunaszerdahelyi és járási viszonyban is sokat jelentett. Gyerekkoromban sok ismerős, de idegenek is, nagy, bölcs emberként emlegették a nagyapámat, aki szabó volt. Nagyapám talán szerette volna, ha a többi fia is szabó lett volna, de például Dávid bácsi ugyan kitanulta a mesterséget, mégsem folytatta. A többiek kereskedők voltak, sőt, később a nagyapám is kereskedő lett. A szabóságon kívül saját üzletet nyitott. Ez az üzlet a későbbiekben egyre jobban bővült. Végül aztán az apám átalakította egy kis áruházzá.

Az anyai nagyapám, a Grünwald nagyapa nagyon aranyos ember volt. Emlékszem rá. Nagyon közkedvelt volt, malomigazgató, bankigazgató, majd egy biztosítótársaság igazgatója volt. Mindig valahol a középpontban szerepelt. Bármilyen rendezvény volt, bármi alakult, például sportkör, társaskör stb., a nagyapám ott valamilyen formában biztosan szerepelt. A nagyanyámról ez nem mondható el. Ő megmaradt egyszerű asszonynak a nagyapám mellett, megőrizte a szerénységét. Nagyapám nagystílű világfi volt, akit mindenki ismert. Ő haladt a korral, nagyanyám viszont megmaradt olyannak, amilyen volt, egy egyszerű, kisvárosi néninek. Különben a Grünwald családban mindenki próbált átalakulni nagypolgárrá. Gondolkodásuk kispolgárias volt, de szerettek volna kitörni. Mindenki ilyen volt, még a lányok is, akik férjhez mentek, családot alapítottak, ők is nagyon törekvőek voltak.

Többnyire magyarul beszéltek, de amikor még gyerekek voltunk, gyakran hallottam, hogy németül beszéltek. Főleg akkor, amikor nem akarták, hogy értsük, miről beszélgetnek. Annál jobban odafigyeltünk, és annál jobban megtanultuk ezt a nyelvet. Mert hát természetesen érdekelt, hogy miről beszélnek, mindig úgy hegyeztem a fülem, mint egy nyúl.

Nagyon jól emlékszem, hogy az anyai nagyapámnak nem volt szakálla. Jó, pödrött magyar bajuszt viselt, kipát, kaftánt nem hordott. Egy úriember volt. Ellenben a nagyanyám parókát tett a fejére. A nagyanyámat nagyon jó üzletasszonyként ismerték. Egyszer a nagyapám kint tartózkodott Bécsben egy barátjával, aki szűcs- és szőrmekereskedő volt, és akinek sürgősen pénzre volt szüksége. Az is lehet, hogy játékra vagy rulettre kellett, de elfogyott a pénze. A nagyapámtól kért kölcsön pénzt. Szerencséje volt, nagyon sok pénzt nyert. Hálából azt mondta a nagyapámnak, hogy küld a feleségének egy szép perzsabundát. Nagyapa rákérdezett az árára, mivel perzsabundát azért nem engedhetett meg magának csak úgy venni. Abban az időben nagyon drága mulatság volt a bundavásárlás. Egy bunda értéke úgy hat-nyolc ezer korona körül mozgott. A szőrmekereskedő felajánlotta a nagyapámnak, hogy háromezer koronáért eladja neki, így próbálta revanzsálni a kölcsönt. Nagyapám megörült, boldog volt, hogy háromezer koronáért megvehette nagymamámnak a perzsabundát. Hazahozta Bécsből, de mivel ismerte a nagyanyámat, azt hazudta, hogy ezerötszáz koronáért vette. Belenyugodott a nagyanyám, hogy csak ennyibe került, pedig ő is tudta, hogy milyen drágák ezek a bundák. Ezzel akkor megnyugodtak a kedélyek. Egy bizonyos idő után, amikor a nagyapám hazaérkezett a munkából, azzal várta őt a nagyanyám, hogy jó üzletet kötött. Eladta a perzsabundát kétezer koronáért. Keresett rajta ötszáz koronát, konstatálta a nagyanyám. Nagy pénz volt akkoriban az ötszáz korona. Nagyapám nem is merte megmondani, hogy ő háromezerért vette.

Kornfeld nagyszüleimet sajnos nem ismertem. Amikor én megszülettem, ők már nem éltek. Tudtommal Kornfeld nagyapa szakállt, kipát, kaftánt nem hordott. Ő is szabó volt. A zsidó tradíciókat azonban nagyon betartották, számukra ez természetes volt Dunaszerdahelyen abban az időben. Ennek ellenére nem voltak kirívóak, és nem tartoztak a túlbuzgó vallásosak közé.

Tudtommal mindkét nagyanyám parókát hordott. Persze csak különleges alkalomkor, mint például családi összejövetelek, vagy ha elmentek valahová, és ott meg kellett jelennie. Nagyanyám [A Grünwald nagymamáról van szó. – A szerk.] állandóan fejkendőt hordott. Sőt! Emlékszem, nyáron, amikor még kisgyerek voltam, láttam, hogy a nagymama közeledik hozzánk, fejkendővel a fején. Kérdeztem is tőle, hogy miért visel fejkendőt ilyen nagy hőségben. Erre azt válaszolta, hogy neki csak két kendő van a fején, és az nem sok. Úgy járt az utcán is, hogy két kendő, egy nagy sál a vállán, ezt vállkendőnek hívták. Télén, nyáron egyaránt.

Mivel a Kornfeld nagyszülőket nem ismertem, nem tudom megmondani, hogy milyen családi házban laktak. A Grünwald nagyszülők egy szép nagy házban éltek. Ennek a háznak az elejében volt az Adria biztosító. Az egész ház a nagyapámé volt. A biztosító mögött volt egy lakás. Ott a nagyapám egyik fia lakott, kétszoba-konyhás lakásban. Utána következett a nagyapám lakása, szintén kétszoba-konyhás. Spejz is tartozott hozzá, ami ritkaságnak számított még akkor. Mellékhelyiség is volt bent a házban. A nagyapáméknak és a nagybátyáméknak közös fürdőszobájuk volt. Mind a két lakásból be lehetett jutni a fürdőszobába. Villanymotorral hajtották a vizet a fürdőszobába. Központi fűtés nem volt, emlékszem a kályhára.

A házat egy nagyon nagy udvar fogta körül. Az udvarban egy hatalmas, fából épített raktár állt. A nagyapám és a nagybátyám mezőgazdasági gépeket is árult. Az udvar hátsó részében pár gyümölcsfa nőtt. Az udvar olyan hosszú volt, hogy a hátsó része a következő utcáig nyúlt. Semmi háziállatot nem tartottak a háznál.

A szüleim és a nagyszüleim is állandóan tartottak cselédlányt. Anyámnak vagy a nagyanyámnak segített a sütésben, főzésben. Mosónőt akkor hívtak, amikor nagymosást tartottak. Ha nagytakarítást csaptak, akkor még egy bejárónő is szokott segíteni. Mindig olyan nagy dolognak tűnt számomra, különösen a nagyünnepek előtti takarítás. Ekkor mindig jött még valami segítség.

A nagyszüleim vallásosak voltak. Főleg olyan szempontból, hogy minden ünnepet megtartottak. Természetesen a nagyanyám csak akkor járt zsinagógába, amikor elérkezett valamelyik nagyünnep előestéje. A nagyapám rendszeresen járt, éppen úgy, mint az édesapám is. Ha nagyünnep volt, nem hiányozhatott senki sem a családból a zsinagógában. Nagyapám és az apám külön üléshelyet tartott a nagyzsinagógában. Az üléshelyet annak idején meg kellett vásárolni. Az sem volt mindegy, hogy a zsinagógában ki hol ült. Nagyon drága volt, ha valaki olyan jó helyen akart ülni. Kisgyerekkorom óta az édesapámnak mindig ugyanott volt az ülőhelye. Nem volt ez olcsó dolog.

Nálunk az egész család a Zsidó Pártnak volt a tagja. A politikai megmozdulásokat a cionista szervezetek rendezték, támogatták, de mindig a Zsidó Párton keresztül. Nem tudom pontosan, hogy a későbbiekben nagyapám mennyire vett részt a politikai életben. Az édesapámnál már más volt a helyzet, azt már pontosabban tudom.

Grünwald nagyszüleim külön házban laktak. Az egyik szomszédjuk zsidó volt, a másik nem. A viszonyuk nagyon jó volt. Nagyapámnak sok barátja volt. Legjobb barátját Brüll Mórnak hívták. A Teleki utcában volt egy nagy építési vállalata. Nagyon magas, pocakos bácsi volt. Szinte naponta találkoztak a nagyapámmal. Ebéd után gyakran bementek az Erdős Kávéházba. Én mint kisgyerek sokszor elkísértem a nagyapámat. A kávéhoz kaptak két darab kockacukrot, amit kis tálkán hoztak a kávé mellett. A nagypapa cukorbajos volt, soha nem cukrozta a kávét. A tányérkára, amin a cukor volt, leöntött egy kis kávét, pont rá a cukorra. A cukor beszívta a feketekávét, és aztán a számba tette a nagypapa.

A nagyszüleim testvéreiről nem tudok semmit. A nagyanyámnak élt egy rokona Győrben. Ez a rokon megváltoztatta a nevét, és Erdélyi lett. Nagyon híres emberré vált Győrben mint gyors- és gépíró. Elnyerte az Európa-bajnoki címet is. Doktor volt, azt hiszem, jogfilozófiából, de ezt nem tudom pontosan. Én mint fiatal srác gyakran jártam Győrben biciklivel [1938 novemberétől Dunaszerdahely átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], és ha véletlenül péntek este vagy szombaton náluk maradtam, akkor Erdélyi nagybácsimmal mentem el a templomba. Akkor láttam, milyen nagy kitüntetéssel fogadta őt a többi zsidó. A győri tűzoltóság parancsnoka lett. Nagyon nagy szakembernek számított ebben a szakmában. Amikor Hitler átvette a hatalmat Németországban, akkor egy nagy hajótűz keletkezett, azt hiszem, Hamburgban. Senki sem tudta megállapítani, hogy miért lobbant lángra a hajó. Ernő bácsi éppen akkor jelen volt, ő állapította meg a tűz okát. Hitlertől kitüntetést is kapott ezért. Persze visszajelezték Hitlernek, hogy zsidó az illető, akinek elküldte a kitüntetést. Állítólag Hitler azt mondta, hogy ő a szakembernek küldte, nem a zsidónak. Így kapott Ernő bácsi Hitlertől kitüntetést. Emlékszem rá, egy csomó kitüntetése volt. Termetre kicsike, de végtelenül okos ember volt [Dr. Erdélyi Ernő 1940. szeptember elsejéig volt a győri tűzoltóság főparancsnoka, akkor nyugdíjazták, 1944-ben pedig deportálták, nem tért vissza a koncentrációs táborból. – A szerk.].

A nagyszüleim soha nem meséltek a saját gyermekkorukról. Akkoriban más világ volt. A szüleim sem meséltek a saját gyermekkorukról. Elképzelhetetlen volt egy fiataltól, hogy kutasson az élő nagyszülők vagy a szülők múltjában. Tabu maradt a múlt. Annyit azonban elkaptam, hogy a nagyapám, aki szintén szabó volt, annak idején még járt vásárokba, és ruhákat, nadrágokat, kabátokat árult, amiket gyártottak. Arról hallottam mesélni, hogy amikor Gútán [Komárom vm.] vagy Szencen [Pozsony vm.] tartottak vásárt, lovas kocsikkal mentek oda. Sátrat állítottak, és úgy árulták a portékát. Fiatalkorában az édesapám is elkísérte. Ő mesélte, hogy mit és hogyan csináltak. Mesélt arról, hogy például amikor megjelent a vevő, és a zakó, amit próbált, nagynak tűnt rá, akkor hátulról kicsit összehúzták, amikor előlről nézte magát a tükörben, és máris nem tűnt nagynak a zakó. Amikor pedig a hátulját nézte, akkor meg előlről kellett meghúzni.

Édesapám 1883-ban született, édesanyám pedig 1890-ben. Mind a ketten Dunaszerdahelyen. Mind a ketten hét testvér közül valók voltak. Arról, hogy milyen tanulmányokat folytattak, soha nem volt szó. Azt tudom, hogy az édesapám a szabó szakmát tanulta ki, kijárta a kereskedelmi iskolát [lásd: kereskedelmi iskolák], és átvette az édesapja után azt az üzletet, amely férfi-, női és gyermekkonfekcióval foglalkozott. Az édesanyám nem tudom, milyen iskolákat végzett. Az édesapám tökéletesen beszélt magyarul, németül és franciául. Az édesanyám magyarul és németül.

Apám szép fiú volt, a fiatalkori képekről ítélve. Dunaszerdahelyen kerültek össze az édesanyámmal, aki nagyon szép lány volt. Az ő apja is nagyvilági embernek számított. Sok mindenben szinte véletlenül az édesapámmal együtt dolgoztak, például a városi elöljáróságban, a Duna Bank és az Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom vezetőségében. Az édesapám a nagyapámon keresztül ismerte meg a leendő feleségét. Dunaszerdahelyen, a zsinagógában házasodtak össze [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Sajnos nem tudom, hogy mikor. Összeházasodtak, és egészen addig, amíg el nem vitték őket, nagyon szépen éltek.

Magyarul vagy németül beszéltek egymással. Édesapám közismert volt arról, hogy nagyon szeretett öltözködni. Minden szombaton elutazott Pozsonyba. Elegánsan kiöltözve ment, de nem értettem, hogy miért húzott mindig fehér glaszékesztyűt. Egy alkalommal, egy beszélgetés során megtudtam az okát. Azért viselte a glaszékesztyűt, mert vonaton utazott. Gyönyörű briliáns gyűrűt viselt, mert mutatni akarta, hogy ő valaki, viszont a vonaton nem akart provokálni. Ezért hordott glaszékesztyűt [A glaszékesztyű finom, tompa fényű kecske- vagy juhbőrből készült. – A szerk.]. Az édesanyám is nagyon szépen öltözködött, egyszerűen, szépen, szolidan.

Az édesapám nagyon szellemes volt, de tudott komoly is lenni. Szigorú volt. Ha valamit mondott, annak úgy kellett lennie. Nem létezett alkudozás. Egyszer vasárnap délelőtt az üzletben kértem tőle egy koronát a délutáni focimeccsre. Kérdezte, hogy felszereltem-e a kerékpárokat. Az üzletünk a városházával szemben volt, a város közepén. Azt válaszoltam, hogy nem csinálhattam meg, mivel elaludtam. Hazaküldött, hogy aludjak tovább. Elkezdtem nyafogni. Akkor apám odahívott magához, de én már nagyon féltem. Elkezdtem tolatni. Az édesapám bezárta az üzletet, jött utánam. Én hazáig tolattam, egészen a Bacsák utcába. Ott most egy vendéglő áll, az udvarában van egy lapos tetejű épület, mögötte a pincelejárat. Odáig visszatolattam, és elbújtam a pincelejárat mögé. Apám állandóan hajtogatta, hogy „Gyere elő!”. Nem mertem kijönni. „Ide gyere, mert ha bemegyek utánad, akkor nagyobb baj lesz!” Ahogy előmerészkedtem, akkora pofont kaptam, hogy legurultam a lépcsőn. Rám zárta az ajtót, meg sem nézte, hogy mi történt velem. Én abba betegedtem bele, hogy meg sem nézte, mi történt velem. Amikor apám elment, édesanyám odajött megkérdezni, hogy vagyok. Bőgtem, de látta, hogy nincs baj. Csak akkor engedtek ki a pincéből, amikor hazajött az édesapám. Megtanultam egyszer és mindenkorra, hogy az édesapámnak első szóra kell szót fogadni. Még szabósegéd koromban is első szóra ugrottam az apámnak.

Édesanyám gyengéd volt, mindig segíteni akart, mindenkinek jót tett. Nem tudott szigorú lenni. Amikor gyerek voltam, szegény mindig könyörgött, hogy nyáron délutánonként menjek vele pihenni. Délelőtt főzött, délután lefeküdt. Persze a gyerekek sohasem fáradtak. Amíg pihent, én felmásztam a közeli lapos tetejű épület tűzfalára. Felébredt az édesanyám, és kijött. Meglátott ott fent, rettenetesen megijedt. Nem mert szólni, mert félt, hogy leesek. Bezzeg amikor lejöttem, prakkerral porolta ki a nadrágom. Többet aztán nem másztam fel oda.

A családi üzleten kívül volt még egy üzletünk, közvetlenül a katolikus templom mellett, az ún. Bagolyvár előtt. Az az épület is a miénk volt, női kabátüzlet, egy ilyen fióküzlet volt. Azonkívül Megyeren [= Nagymegyer (Komárom vm.)] szintén egy fióküzletet nyitott az édesapám, ahol női, férfi- és gyermekkonfekció volt. Bátorkeszin is, ott pedig csak férfi-női konfekciót árult az édesapám [Bátorkeszi – Esztergom vm.]. Tudtommal a bátorkeszi bolt úgy lett, hogy az üzletben három könyvelőt alkalmaztunk, és a sógorom idekerült hozzánk főkönyvelőnek. A szülei, a Végh család bátorkesziek voltak, az édesapám nyitott ott egy üzletet, amibe az árut ő szállította, és a sógorom szülei abból éltek. A Végh család nagyon vallásos zsidó család volt. Nyáron néha elküldtek engem Bátorkeszire, amit nem szerettem, mert ha nyáron bárhol nyaraltam, akkor azt csinálhattam, amit akarok, viszont Végh bácsi olyan volt, hogy beült az üzletbe délután, mert ott jó hűvös volt, és nekem mennem kellett vele. A Tórát tanultuk olvasni. Engem viszont minden más érdekelt, csak az nem. De hát muszáj volt. Az üzlet épphogy csak ment. Arra elég volt, hogy megéltek belőle. Hasznot nem hozott az édesapámnak.

Édesapám sok évig a polgármester-helyettes tisztségét is ellátta Dunaszerdahelyen. A Pozsonyi Iparkamara révén tagja volt az Országos Iparkamarának. Oda [Pozsonyba] minden szombaton eljárt a gyűlésekre. Közismert ember volt. Az újfalusi közbirtokosság elnöke volt [Közbirtokosság – valamely földbirtok haszonélvezetében részes felek összessége. A közbirtokosságok 1848 előtt keletkeztek, nemesi jellegűek voltak, és többnyire vérségi (családi) köteléken vagy a közös adományon alapultak. A 20. század első felében már csupán a közös legelőket és erdőket illetően volt jelentősége. Kényszerközösség volt, fenntartása vagy megszüntetése nem a részes felek akaratán múlott. Igazgatója vagy elnöke volt és választmánya, a fontosabb ügyekben a közbirtokosok közgyűlése döntött szótöbbséggel a szokások alapján, alapszabályok általában nem voltak. – A szerk.]. Mindenfélében benne volt. A kulturális szervezetek munkájába az édesanyám is bekapcsolódott, például a WIZO-ba. Az édesapám is benne volt minden zsidó kezdeményezésben. Ő volt a [duna]szerdahelyi Zsidó Párt elnöke. Országos viszonylatban nem tudom, de Dunaszerdahelyen komoly ereje volt a pártnak, mert a képviselő-testületnek több mint a felét a zsidók adták. Akadt olyan is, aki nem a zsidó, hanem a demokratikus párton keresztül került be. Általában a dunaszerdahelyi zsidó érdekeket mindig közösen védték. Ebben az édesapámnak nagyon nagy érdemei voltak, amit városszerte ma is elismernek. A dunaszerdahelyi sport és a kultúra is ezt bizonyítja. Édesapám alapító tagja volt a sportegyesületnek is. Bárminek a szervezéséből kivette a részét, de nem csak a szervezéséből. Kevés olyan ember akadt, aki megengedhette magának, hogy anyagilag is támogassa a sportegyesületet. Aki viszont megengedhette magának, annak szíve nem volt hozzá. Az édesapám nagyon sokat adakozott. Így került hozzánk például a futballcsapat egyik oszlopos tagja, Holczner Karcsi, akit Kosútnak becéztek. Centert játszott a csapatban. Az édesapám felvette őt hozzánk könyvelőnek, segédkönyvelő lett. Akármire kellett bármilyen támogatás, akkor az édesapám nemcsak hogy részt vett benne, hanem voltak olyan esetek is, különösen a húsvét [Pészah] előtti időszakban, amikor a szegény gyerekeket felöltöztette, mivel konfekciós üzletünk volt. Ruhát és kabátot kaptak, a cipőt, ha jól emlékszem, a Weiss Miksa cipőüzlet adta. Húsvét előtt így felöltöztették közösen, ingyen a fiatalokat. Ezért soha senki nem fizetett. Más is támogatta ilyenkor a szegényeket. Élelmiszerrel Hübsch Lipót vagy Weiss Sándor. Mindketten egy időben hitközségi elnökök is voltak.

Az édesapámnak főleg zsidó barátai voltak. Közvetlen szomszédban lakott doktor Bartušík. A két fiútestvér egyike jogász volt, a másik pedig Dunaszerdahelyen dolgozott mint közjegyző. Volt egy lánytestvérük is, Ili néni, aki a helyi magyar gimnáziumban tanított. A Bartušíkokkal nagyon jóban voltak, azonkívül Tölgyesi bácsival, a kéményseprővel, Schenker Béla bácsival, a polgármesterrel. Gyakran járt hozzánk például doktor Stern Ernő és doktor Wiener Béla. Együtt dolgoztak a sportegyesület kiépítésén. Különben nálunk, az udvarban a szomszédokkal is természetes baráti viszony alakult ki. Összejártak már csak azért is, mert az édesanyám és Kohn néni együtt jártak valaha iskolába, és gyerekkoruk óta barátkoztak. Nagyon jó viszonyban volt Neuhauserékkal és doktor Erdélyivel. A társaskör vezetőségében szintén mindenkivel nagyon jó viszony alakult ki. Az édesanyám barátnője Blau Riza néni volt és az udvarbeli Munk festő felesége. Munkék Nagyszombatból kerültek ide, [Duna]Szerdahelyre. Nagyon jó barátságba keveredtek, a nővéremet megtanította varrni, a nővérem aztán nagyon szép ingeket varrt.

Édesapám nagystílű ember volt. Jól beszélt franciául. Minden évben elment Párizsba, végignézte a párizsi divatbemutatókat. Nagyon ügyes keze volt, jól rajzolt, ellopta az ötleteket, és aztán eladta a prostějovi gyárnak. Az öccse Prostějovban volt konfekciógyáros [Prostějov – város a mai Csehország keleti részén. A 19. század második felében az erős zsidó közösségnek köszönhetően fontos ipari központtá vált, az ország ruházati ipari termelésének harmadát adta. Az 1890-es népszámlálás szerint Brno és Jihlava után Morvaország harmadik legnépesebb városa volt (www.mestopv.cz). – A szerk.]. A készruhákat aztán Dunaszerdahelyen divatbemutatón bemutatták, ami nagyon nagy ritkaság volt, mert még Pozsonyban sem volt ilyen rendezvény. Dunaszerdahelyen minden évben megrendezték. A Kornfeld Ármin Áruház divatbemutatókat rendezett, férfi- női és gyermekkonfekcióból. Ezáltal jól menő üzlet lett a miénk.

Édesapám jószívű volt. Mai fejjel gondolva, hihetetlennek tartom, hogy mennyire hagyta magát befolyásolni a testvérei által. Az egyik testvére, Dávid bácsi, aki Pozsonyban lakott, élhetetlennek bizonyult. Először utazószerűség volt. Az édesapám beszállt Pozsonyban egy olyan vállalkozásba, amibe egymillió koronát kellett befektetnie. Óriási nagy divatáruüzlet, kirakatok. „Terminus”-nak hívták az áruházat, a főtéren állt, ahol a kórház van, a Bat’ától lefelé. Dávid bácsi igazgatóként szerepelt, és ezért szállt be az apám ennyi pénzzel. Tönkre is ment. Egy pár ruhaakasztó maradt belőle. Az egymillió korona elúszott. Nagyon nagy érvágás volt. Gyerekfejjel láttam és hallottam, mindenki a családban ezen sírt, hogy hogy lehetett ennyivel beszállni. Apám segíteni akart. Dávid bácsi magyarázta, hogy milyen nagy dolog lesz ez, és ő lett ott az igazgató. Elúszott minden pénz. Hála istennek, akkor nem kellett minket támogatni.

Volt egy bácsi, Joki bácsinak hívták. A [duna]szerdahelyi zsidó menházban élt a feleségével. Minden péntek délután nekem kellett két bárheszt, egy liter bort és öt koronát vinni nekik. Nagy pénz volt ez abban az időben. Az öt koronáért főztek maguknak, vettek, amit kellett. Jó szombatjuk volt. Joki bácsit élete végéig támogatta az édesapám. Nem tudom különben, hogy milyen viszony volt köztük.

Egy másik család, akikről nagyon sokáig azt hittem, hogy vérrokon, apámnak csak fogadott rokonsága volt. Meghalt egy Levitusz, aki meghagyta a végrendeletében, hogy nyolc gyerekének a nagyapám legyen a gyámja. Az apámék is nyolcan voltak testvérek [Bizonytalan, hogy az apjának 6 vagy 7 testvére volt-e. Hol így említi, hol úgy. – A szerk.], és a Levitusz gyerekekkel úgy nőttek fel, mintha testvérek lettek volna. Ezáltal kialakult egy családi kapcsolat a galántai Levituszokkal. A pozsonyi Fehér Passzázs egy nagy üzletház, konfekciós üzlet volt a Széplak utcában. A tulajdonos, Fehér Samu felesége szintén Levitusz lány volt. A komáromi Schwartzok családjában szintén élt Levitusz származású lány. Ezek a családok összetartottak, és mindegyik valamilyen formában részvényes volt Prostějovban. Így a prostějovi konfekció csak ezekre a helyekre, ezekbe az üzletekbe mehetett. Senki más nem kaphatott prostějovi konfekciót. Csak Dunaszerdahely, Komárom, Galánta, Pozsony. Ennyire zártkörű volt. Azóta is fennmaradtak a rokoni kapcsolatok. Csak nemrég jöttem rá, hogy ez nem volt valódi vérrokonság. Ilyen a Mózes Joli néni is Izraelben. Viszont a családi kapcsolatok nagyon erősek voltak. Anyámnak is, apámnak is hét testvére volt. Pesten is éltek rokonok. Ezáltal a debreceni, a pozsonyi ág mind összekapcsolódott.

Amíg nem lettünk magyarok [Dunaszerdahely a trianoni békeszerződést követően Csehszlovákiához került, majd az első bécsi döntést követően, 1938 novemberétől átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], addig nagyon jó volt a család anyagi helyzete. Miután magyarok lettünk, kirabolták az üzletet, és egy csomó tartozásunk keletkezett, borzasztóan tönkrement a cég. Nemsokára bevonták az édesapám iparengedélyét a konfekcióról, és elvették az iparengedélyét a szabóságról is [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ez mind megszűnt. Emlékszem rá, újra kellett valamit kezdeni, és úgy próbálták, hogy varrógép és gyermekkocsi. Az édesanyámnak el kellett adnia az ékszereit. Nagyon sok szép ékszere volt. Akkor már csak léteztünk, mert hát azért a név megvolt, a cég mint olyan létezett. Olyan időszak azért nem volt, hogy szűkölködtünk volna. A bátyám közben elszökött. Egy időben behívták az édesapámat munkaszolgálatba. Diószegen volt munkaszolgálatos [Valószínűleg a Pozsony vm.-ben lévő Magyardiószegről van szó, de volt ugyancsak Pozsony vm.-ben Németdiószeg nevű kisközség is. – A szerk.]. Aztán letartóztatták, elvitték Kistarcsára, ahol fogva tartották [lásd: kistarcsai internálótábor]. Akkor nehezen éltünk. A cég lassan felemésztette magát. Amíg fennállt a nagyvállalat, több üzlet volt, addig természetes volt, hogy három könyvelőt és főkönyvelőt alkalmaztunk. Aztán már nem volt olyan jövedelem. A sógorom és a nővérem velünk élt. Egy család voltunk. Amikor apámat bezárták, kicsit keményebb lett az élet. Azért is mentem el [Duna]Szerdahelyről Pestre, majd [Érsek]Újvárba. Aztán visszatértem [Duna]Szerdahelyre. A munkaszolgálatos időm előtt már újra [Duna]Szerdahelyen voltam.

A Bacsák utcában laktunk, háromszobás lakásban. Konyha, spájz, mosókonyha. Nem volt vízvezeték. Vízpadon mosakodtunk. A vízpadon állt egy lavór, amiben mosakodtunk, mellette egy külön lavór direkt kézmosásra. A mosdó, úgy hívták, hogy mosdó, tulajdonképpen csak egy lavór volt, és mellette tartottuk a szappanokat meg a fogkeféket. Ez egy olyan tisztálkodási rész volt. A szobában nem is volt ilyesmi. Csak ágyakkal és egy nagy fotellel volt berendezve. Itt, a Bacsák utcában egy nagy közös udvarban laktunk. Elöl laktunk mi, az utcai fronton. Utánunk jött a Kohnék lakása, az kétszoba-konyhás lakás volt, majd a Munkék, az is kétszoba-konyhás volt, végül Kvimmerné szoba-konyhás lakása. Legvégül állt egy épület, abban volt a mosókonyhánk és egy óriási spájz, a másik oldalon pedig a szabóműhely. Később az édesapám megvette a városházával szemben lévő házat, ahol már vízvezeték is volt. Szintén három szoba, előszoba, spájz, garázs, szabóműhely és mosókonyha teljesen különálló udvarral. A nagyszobában aludtunk, a szüleim és én. A nővérem közben férjhez ment, a bátyám elment. Különben is keveset tartózkodott odahaza, mert Berlinben járt egyetemre. A középső szoba vendégszoba, a szélső szoba pedig a szüleim hálószobája volt. Tavasztól őszig a szüleim a hálószobában aludtak, télen, hogy ne kelljen fűteni, a nagyszobában aludtunk mind a hárman. Én automatikusan, mert ott állt a gyerekágyam. A szüleimnek egy rekamiét helyeztek be. Így egész télen velem aludtak. Kályhával fűtöttünk, szénnel és fával.

A Bacsák utcáról a Fő utcára körülbelül 1936-ban költöztünk át. A Fő utcán nem volt semmilyen kert. Ott csak a szomszéd falra futtatta fel eleinte az anyám a babot, aztán később a szőlőt. Semmi kertünk nem volt.

Az édesanyám mindig ott olvasgatott. Szeretett olvasni, különösen az úgynevezett Cene Renét, egy vallásos könyvet olvasgatott minden szombaton [„Cene Rene” – szó szerint: „Gyertek és lássatok”, zsidó nőknek írt magyarázatos és egyszerűsített Sulhán Áruh jiddis nyelven. – A szerk.]. A lakószoba bútora egyszerű volt. A középső vendégszobát faragott bútorral, zongorával, óriási nagy festményekkel, nagy tükörrel rendezték be. A szüleim hálószobája is nagyon szép volt. Sok könyvünk is volt, emlékszem Tolsztoj összes műveire. Gyerekként borzasztóan szerettem olvasni. Nyáron mindig beszöktem a hálószobába, és elővettem Tolsztoj valamelyik művét. Bebújtam az ágy alá, és lámpával olvastam.

Szakácsnő és cselédlány mindig volt a háznál. Sőt, az inasok is besegítettek, fát vágtak, vizet hordtak, ezt nem kellett a cselédlánynak [lásd: cseléd]. A lány természetesen velünk lakott. Az inasok nálunk kosztoltak. A cselédlány nem volt zsidó. Az inasok között is csak egy zsidó volt. Ők is ott kosztoltak, ott tanultak. Cselédlányt úgynevezett szerző által fogadtunk. Ha valakinek cselédlány kellett, akkor megkérte a szerzőt. Fürst volt az egyik, a másik Fleischmann Hermina. Ha olyan cselédlányt szerzett, akit leszerződtettek, akkor [a szerző] két, illetve öt koronát kapott. Persze a cselédlányok is elmentek a szerzők után, hogy szeretnének valahol dolgozni. Nem volt mindegy, hová, milyen háztartásba szerződnek. Édesanyám mindig megmondta, hogy milyen cselédlány kell, és mit követel majd tőle. A kóser háztartás egy föltétel volt. Amikor felvettünk cselédlányt, akkor mindig megkérdezték tőle, hogy szolgált-e már olyan helyen, ahol kóser háztartás van. Ha nem, akkor először el kellett neki magyarázni. Sokkal gyorsabban el tudott helyezkedni, ha már volt olyan helyen. Szívesen vettek fel olyat, aki már tudta, hogy mi az a kóser. Mosogatni is külön kellett, sőt, még más mosogató vajlingot is használtunk a tejesre, mint a zsírosra. Ezt mind meg kellett tanulnia. A terítést is ahhoz igazították, hogy tejes vagy zsíros étel került-e az asztalra [lásd: étkezési törvények]. Tudnia kellett, hogy nem volt szabad az asztalra vajat tenni, amikor ott valami húsféle volt. Sokszor ezek a cselédlányok jobban tudták, mint a háziasszonyok, hogy például a margarin mellé nyugodtan ehettünk szalámit, a vaj mellé szardíniát. Kitanultak a családnál, és ha elmentek egy fiatal házaspárhoz, ahol még nem volt annyira kialakulva, akkor a cselédlány vezette be ezt a rendszert. Amikor egy új cselédlány jött hozzánk, Fürst vagy Fleischmann Herminka elkísérte. Az első az volt, hogy az édesanyám odatette elé a krumplit. Ha vastagon pucolta, olyan cselédlány nem kellett. Vékonyan kellett hámozni. Ha a hibás részt kivágta a krumpliból, nem levágta, akkor az egy spórolós, szorgalmas lány volt. Tudták ezt a cselédlányok is. Akadt olyan is, aki azelőtt Pozsonyban szolgált, ez gond nélkül elvágta a krumplit, és eldobta.

Édesapám rendszeresen olvasott újságot, a „Prager Zeitblatt” járt. A szüleim gyakran elmentek megnézni egy-egy színházi előadást. Moziba ritkábban jártak. Az előadásokat, komédiákat a zsidó és a katolikus ifjúsági egyesület tartotta. Csak annyi volt a különbség, hogy a zsidó előadásokat az Einbeck-féle vendéglőben rendezték. A katolikus legényegylet mindig a Kázmér vendéglőben játszott. Akkoriban a színház ott volt, ahol az Einbeck-féle vendéglő, vagyis hát a mozi, a régi mozihelyiség volt. A Csillag utcából kellett bemenni. A Kázmér-féle a Teleki utcában volt, még ma is áll az az épület. Talán úgy százötven-kétszáz személyesek voltak ezek a színházak.

Nagyon sok bálra emlékszem, mivel már gyerekkoromban láttam, ahogy az édesanyám és a nővérem készülődtek. Purimi bál, szilveszteri bál, iparosbál, Erzsébet-bál, Katica-bál. Olyankor mindenkinek új ruha kellett. Ha valaki ugyanabban a ruhában elment a másik bálra is, azt már kinézték. Az édesanyám, tekintve, hogy az idősebb korosztályhoz tartozott, állandóan fekete öltözéket viselt a bálokon, hosszú fekete ruhában pompázott. A nővérem még lány volt, éppen férjhez adandó, ezért ő nem hordott feketét. A bál volt a szórakozás, és persze a jótékonysági matinék. Egy különleges esetre emlékszem. Az ifjúsági WIZO, zsidó nőegylet rendezett egy jótékonysági előadást. Valahogy nem figyeltek oda az ülésrendre, nem ültek külön a nők és a férfiak. Egyszer csak az előadás közben megjelent Weinberger rabbi a bóherjeivel. Felmentek a karzatra. A rabbi elkezdett kiabálni, hogy azonnal hagyják abba, oszoljanak szét, mert egy ortodox hitközségben megengedhetetlen, hogy a nők és a férfiak együtt üljenek. Miatta nem tudták folytatni a jótékonysági gyerekelőadást, gyerek színészekkel, diákokkal. Mindent abba kellett hagyni, mert Weinberger lefújta. Ilyen erős befolyással rendelkezett.

Ami a vallást illeti, a mi családunk nem tartozott a túlbuzgó vallásosak közé, mégis nálunk százszázalékosan ortodox háztartást vezetett az anyám. Mindent, ami a kósersággal kapcsolatos volt, betartott. Ebből nem engedett. Édesapám lazábban vette. Ennek dacára nálunk szombaton az üzlet zárva volt, a műhelyben nem dolgoztak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A szombatot mindenki tartotta. Viszont az édesapámnak, mivel az Országos Iparkamara elnökségi tagja volt, minden szombaton Pozsonyba kellett utaznia, mert akkor tartották a gyűléseket. Kisétált az állomásra, valamelyik inas vitte az aktatáskáját, ott átadta neki. Este jött meg, amikor már elmúlt a szombat. Nálunk a családban tökéletesen betartottuk az étkezési szabályokat is. Ami a péntek estét illette, csak diós hal volt vacsorára, ill. becsinált aprólék és baromfi. Tökéletesen betartottuk a családon belül a saktolást [lásd: sakter], a zsíros és a tejes ételeket, edényeket. Mindent, ami ezzel kapcsolatos.

Húsvétkor [Pészah] az edényeket teljesen lecseréltük. A húsvéti edények amúgy fent voltak a padláson. Az ünnepre lehoztuk, a házon belüli edényeket eltávolítottuk. A húsvét előtti utolsó napon, tehát érevkor a ház minden sarkát kisöpörtük, az összes szobát, úgy, ahogy az elő van írva [lásd: homecolás]. Arra emlékszem, hogy a házban lévő ételt eladtuk Csiba úrnak, a szabómesternek. Ezek voltak az úgynevezett „hómecok”. Ezt is mindig tartottuk. Tanítottak még azon kívül is, amit az iskolában tanultam. A Talmud-Tórában sok mindent muszáj volt megtanulnom. Aser Katz csoportjával tanultam, ahol a vallásosabbak voltak, különben a Weinberger csoporthoz tartoztam. Ott nem voltak állítólag annyira vallásosak. Ortodox kóser volt mindenki. Én ott tanultam, a kihallgatásokon (úgynevezett „verher”), Katz rabbi mindenkit kihallgatott szombat délutánonként. Aki tudott valamit, egy szem cukrot kapott tőle. Ez is hozzátartozott a vallási neveléshez.

Volt egy tanítóm, aki szegény családból származott. Schwartz Nácinak hívták. Egy örökös orvostanhallgató volt, aki állítólag akkor már tíz éve járt az egyetemre, de még mindig nem fejezte be a tanulmányait. Nagyon szépen hegedült. A szüleim először nála taníttattak hegedülni. Aztán amikor kétszer-háromszor ráütött az ujjamra a hegedű vonójával, akkortól fogva nem voltam hajlandó tovább hegedülni. Schwartz Náci az édesanyjával élt együtt, nagyon szerényen. Hogy segítsenek rajtuk, kitalálták, hogy héberül taníttatnak nála. Akkoriban senki sem tanult óhébert [bibliai hébert]. Én ezt-azt hallottam a Betárban [lásd: Betár Csehszlovákiában] vagy a Hasomér Hacairban [lásd: Hasomér Hacair Csehszlovákiában], azokat a héber szavakat tudtam. Nála elég szépen megtanultam. Időközönként elmentem Weinberger rabbi bácsihoz, elbeszélgettem vele, kérdezgetett tőlem egyes dolgokat. Bennem maradt valami a héberből, mert mindig is vonzódtam a nyelvekhez.

Az édesapám soha nem hordott kapelét [lásd: kápedli]. Általában az volt a szokás, és ma is az, hogyha a rabbi meghív valakit, akkor az automatikusan elmegy hozzá. Bármelyik rabbi [Duna]Szerdahelyen, ha akart valamit az édesapámtól, ő jött el hozzá két bóher kíséretében. Édesapám még akkor sem tett fel kapelét, sapka nélkül volt odahaza. Egyszer megkérdeztem, hogy miért nem teszi fel. Azt válaszolta: „Fiam, én nem csinálok olyasmit, amiről azt hihetik, hogy cirkuszolok. Nyugodtan tudja meg a rabbi, hogy én itthon sapka nélkül vagyok.” Sőt, amikor elvitt Verbóra – itt jártam aztán később iskolába [A polgári iskola három osztályát végezte Verbón. – A szerk.] – a verbói rabbi bácsihoz, a rabbinál levetette a kalapját [Verbó –az 1910. évi népszámlálás idején 4800, főleg szlovák lakossal rendelkező nagyközség volt Nyitra vm.-ben. Trianon után Csehszlovákiához került. Verbón 1848-ban már száznál több zsidó családot írtak össze, 1919-ig a hitközség (ortodox) elemi és polgári iskolát tartott fenn. A 19. században virágzó nagy jesivák működtek Verbón. Az 1920-as években a Zsidó Lexikon adatai szerint 164 családban 670 zsidó lakosa volt a községnek. A Lexikon az 1920-as évekről megemlíti országos hírű iskolai internátusát, melyet Reich Sámuel főrabbi alapított és vezetett. – A szerk.]. Sapka nélkül ült a rabbinál, és beszélgettek. Ez egy elvi kérdés volt.

Édesanyám nem hordott sem parókát, sem kendőt. Minden szabályt betartott, a mikvébe is járt, de sem parókát, sem kendőt nem hordott.

Édesapámat nem kellett sokszor elkísérni a zsinagógába. A nagyünnepeken természetesen megvolt a bérelt helye. Minden nagyünnepen ott kellett lennem az édesapám mellett. Amint segéd lettem, már nem, akkor már a fiatalsággal, a többi fiatallal voltam együtt. Meglepő, ha így később rágondolok, hogy egész vallásos gyerek voltam. Akkortól fogva, amikor Verbón a rabbi bácsinál megtartottuk a bár micvóm, rendszeresen, minden reggel tfilenoltam. Felraktam a tfilent [lásd: imaszíj], és úgy imádkoztam. Aztán később ez valahogyan elmaradt.

A bár micvó érdekesen zajlott le. A rabbi bácsinál laktam a kollégiumban. A szüleim küldtek neki egy nagy dobozt tele különböző kóser tortákkal, süteményekkel. Kibontottuk a rabbi bácsinál, és a kollégisták elé raktuk, mindenkinek jutott. Tele voltak az asztalok. Tudom, hogy a templom előcsarnokában délelőtt, a mázkir idején, akkor ott is asztalokat raktak ki, és ott is kínálgatták a süteményeket. Akkor mindenkinek a barátja voltam. Annyi sütemény volt, hogy az borzasztó. A sok diák a kollégiumban, mindegyik süteményt akart enni. Ezért akkor nekem nagyon jó volt. Nálunk annak idején az volt a szokás, hogy nagy ünnepséget csaptak bár micvó alkalmából. Azzal a különbséggel, hogy az enyémet nem idehaza, hanem ott tartottuk.

Dunaszerdahely egy kisváros volt, körülbelül ötezer lakosa lehetett. A lakosság több mint a fele zsidó volt, úgy háromezer zsidó lakhatott itt. Minden utcáját, minden házát és minden lakóját ismertem. Természetes volt, hogy a gyerekek, legyenek szegények vagy gazdagabbak, mindenben közösen vettek részt. Az én apám szabó és kereskedő volt, a barátaim ügyvédi vagy orvosi családból származtak, de jó barátok voltunk. Az én gyermekkoromban a cionista szervezetek nagyon erősek voltak [lásd: cionizmus Csehszlovákiában]. Ilyenek voltak például a Hasomér Hacair, a Betár, a Mizrachi. A Mizrachi már egy kicsit vallásosabb volt. Az Agudat Izrael még vallásosabb volt, mint a Mizrachi. Ezenkívül nőegylet [WIZO] és Malbis Arumim is működött. Ez az egylet minden évben húsvét előtt megajándékozta ruhával a szegény zsidó gyerekeket [Ezenkívül  a gyermekes szegény családoknak juttatott télen tüzelőt, és végzett más karitatív tevékenységeket is. – A szerk.]. Természetesen volt aztán a Hevra Kadisa, ami egy nagyon komoly társaság, gazdaságilag erős egyesület volt. Hozzá tartozott a temető. Gondoskodott az idősekről, az elaggott emberekről. Ezáltal a Hevra nagyon megerősödött. Főleg adományokból élt, a cedókéból [Cedóke – jótékonyság, adakozás; a hitközségi szegénypénztár neve. – A szerk.]. Azonkívül a temetőben például, bárki meghalt, annak a helyét meg kellett venni. A temetőben sem lehetett bárkit bárhová eltemetni. A sírhelyek az úgynevezett kasztrendszer szerint igazodtak. Volt drága és olcsó hely. Ezenkívül a Hevra, ami pénze volt, befektette. Földeket vásárolt. A város körül és a kisebb falvakban vásárolt. Ebből is származott jövedelme. Sok mindent a Hevra intézett, már ami a szegényeket, az öregeket vagy a nyugdíjas otthont illeti. Alakult egy külön vezetősége is a zsidó menháznak, mert úgy hívták, hogy menház, de szerintem az is a Hevra Kadisa alá tartozott. Tehát a Hevrának nemcsak bevétele, hanem nagyon sok kiadása is volt. Nagyon sok lakost támogatott. Hogy ki volt a vezetőségben, arra nem emlékszem pontosan. De amikor a hitközségi választásokat tartották, ott nemcsak a hitközségi elnököt választották meg, hanem az úgynevezett gabét is. Választottak például cedóke gabét, aki az adományokat ellenőrizte. A Hevra Kadisa gabe a Hevra Kadisa főnöki tisztjét látta el. Külön választották a templom-gabét, akinek a székhelye a hitközségnél volt. A hitközség egy komoly épülettel rendelkezett, ott volt az irodaház. A földszinten végig csupa irodahelyiségeket rendeztek be, ahol a vallással kapcsolatos vezetőség vagy csoport székelt. Az alagsorban lakott egy Drahos nevezetű taxisofőr, aki a templomszolga tisztjét látta el. A maceszsütő is ott kapott helyet. A földszinten irodák, az első és a második emeleten már lakások voltak, mivel hat sakter működött itt. Mindegyiküknek háromszobás lakása volt. Ez a komoly nagy épület a Fő utca közepén állott, később átépítették fogászati rendelőnek. A menház épületében is fenntartottak egy bizonyos részt egy vallási csoportnak (nem tudom, melyiknek), akiknek ott volt irodájuk. Azonkívül, ami fontos: az én időmben vetettek ki rendes hitközségi adót. Mindenkit ismertek, mindenkiről tudták, hogy körülbelül milyen a jövedelme, és a szerint szabták ki a hitközségi adót, amit muszáj volt megfizetni. Ha nem fizette meg, az adó behajtható volt. Senki nem zárkózott el a fizetése alól, de mindenki vitatkozott, mindenki kevesebbet akart.

Én eleinte a Hasomér Hacairban voltam. Hachsarákat vagy csoportos kirándulásokat szerveztünk. Én voltam a trombitás. Kaptam trombitát, otthon gyakoroltam, állandóan fújtam. A családban tele volt vele mindenkinek a feje. A Hasomér Hacair egy erősen baloldali, a vallástól távol álló társaság volt. Ugyanakkor létezett a Betár, amely nagyon erősen jobboldali volt. Később átkerültem a Betárhoz, részben azért is, mert saját asztalitenisz-csapata volt. A Betár érdekessége az volt, hogy ez egy jobboldali társaság volt, de a Betárban kerültek össze azok, akik nem jártak gimnáziumba. Így „megfordult a világ”. Inasok és a szakmabeliek kerültek a Betárba. Akik gimnáziumba jártak, az úri társaság, ezek maradtak a Hasomér Hacairban. Pont fordítva volt, baloldaliak voltak a jobboldali csapatban, és jobboldaliak a baloldaliban. Viszont minden alkalomkor besegítettünk egymásnak. Nem létezett elszigetelődés.

A nagy zsidó közösség mellett két ortodox zsidó közösség létezett, az egyik ortodox, a másik még ortodoxabb volt. Dunaszerdahelyen két rabbi tevékenykedett. Az egyiket úgy hívták, hogy Hillel Weinberger. A Weinberger család volt az eredeti rabbidinasztia [Duna]Szerdahelyen. Az apa, Jechil Weinberger is rabbi volt, és a fia is rabbi lett. A rabbi a nagyzsinagóga udvari lakásában lakott. A nagyzsinagógának normális jesivája és elég sok tanulója volt. Viszont voltak még vallásosabbak, azokat úgy hívták, hogy a „püspökök”. Ezek saját templomot építettek maguknak, szintén saját rabbijuk volt. Aser Katznak hívták ezt a rabbit, Nemesszegben lakott [Dunaszerdahely négy, régente különálló, szorosan egymás mellett fekvő helység – a tulajdonképpeni Szerdahely, továbbá Újfalu, Nemesszeg és Előtejed – 1874-ben történt egyesítésével keletkezett (1886-ig mezőváros, 1886-tól nagyközségi státus; 1960 óta ismét város). – A szerk.]. Őt meggyesi [medgyesi?] rabbinak is nevezték, ugyanis Meggyesről került [Duna]Szerdahelyre [A helységnévtárak Megyes, Medgyes és Meggyes nevű helységeket tartanak nyilván, valamint számos -meggyes utótagú települést. Nem tudni, honnan került Dunaszerdahelyre Katz rabbi. – A szerk.]. Nagyon vallásosak voltak. A Talmud-Tórát a meggyesiek tartották. A Weinbergerék nem tartottak Talmud-Tórát, nekik a jesiva volt a lényeg. Akiket ott kiképeztek, azok már rabbiként kerültek ki onnan. A Katzok először tanultak Talmud-Tórát, aztán lettek jesivások. De saját külön jesivája volt az egyiknek is és a másiknak is. Érdekes, a mi családunk a Weinberger rabbihoz tartozott, de én például a Katz családhoz tartozó jesivába jártam. Keveredett néha a két [hit]község. Szombat délutánként szokta meghallgatni a rabbi bácsi, hogy ki mit tud. Kérdéseket tett fel. Ezt mindig Katz rabbi csinálta. A Bacsák utcában tartották a Talmud-Tórát. Annak az udvarában volt a nagy hórázás [lásd: hóra] szombat délután. Természetesen csak fiúk, lányok nem lehettek jelen rajta.

Zsinagóga kettő is volt, a nagy és a „püspök”. A nagyzsinagógában körülbelül ezer ülőhely volt, ami nagyon sok egy zsinagógában. A „püspökben” nem tudom, hány ember fért el kényelmesen, az sokkal kisebb volt. Ott állt, ahol ma a Kukucsin utca van, hátul, a nagyzsinagógától az állomás felé. Volt még nyolc imaház. Még aki nem volt vallásos, az sem tudott annyira elszakadni a vallástól, hogy reggelenként ne menjen el a templomba. Az összes imaház mind megtelt. Például nagyon emlékszem olyasmire, hogy Pozsonyból jövet vonattal, egyszer csak kirukkolt az egyik dunaszerdahelyi pasi, mondta, hogy münchet [lásd: minhá] fogunk imádkozni, jöjjenek át a kettes számú vagonba, és akkor az összes zsidó, aki a vonaton volt, átment, és nekifogtak münchet imádkozni.

Voltak úgynevezett beszamidrasok [beszemedres, beszhamidras = tanház], ahová legények jártak, vagy pedig létezett egy csoport, ahová a nagyon vallásosak jártak. Ez a Kesztler-udvarban volt, ahová körülbelül úgy kétszáz személy fért be. Azonkívül a Benedik-udvarba is jártak. Az is körülbelül olyan kétszáz személyre való beszamidres volt. A Benedik-udvar egy átjáróudvar volt, ahol a Benedikék laktak. Ezt a vallásos csoport, a zsidó hitközség építette. Szegregálták magukat. Annyira vallásosak voltak, hogy fehér nadrágban jártak, és fehér harisnya volt rajtuk [A fehér harisnya és általában a fehér vagy világos viselet a haszidok körében elsősorban szombati és ünnepi viselet. Ekkor szokás fehér vagy világos harisnyát, kaftánt, nőknek fehér kendőt viselni, míg hétköznap fekete, barna, szürke kaftán és harisnya jellemző. A viseletek színe egyébként jelezheti a különböző haszid csoportokhoz tartozást. A fehér és világos kaftán elsősorban a szatmári, munkácsi, vizsnyici és breszlavi haszidokra jellemző. – A szerk.]. Őket nem lehetett látni soha, csak a nagyünnepekkor. Ki sem jöttek. Állandóan otthon voltak, például azok, akik a Tórát írták [lásd: szófer]. Nem egy olyan élt [Duna]Szerdahelyen, akinek az volt a megélhetősége. A Tórát írta. Tollal írta, másolta a Tórát. A Tórában nem szabad hibát elkövetni. Ott minden egyes betű számít valamit. Úgyhogy a valódi Tórát, az úgynevezett kóser Tórát pontosan megszabták, hogy hány betűből kell állnia. Ott nem lehetett még egy betűt sem véletlenül kihagyni. Akkor már nem kóser. Ez egy nagyon nehéz foglalkozás volt. Akadtak sokan, akik ebből éltek, eltartotta őket a hitközség, mert ha megírtak egy Tórát, kaptak egy rakás pénzt érte, ebből élt az egész családjuk.

Mindenkinek volt helye a templomban. Érdekes volt, hogy a nagyobb ünnepekre mindig egy évre mindenkinek meg kellett vennie a helyét a zsinagógában, a nagytemplomban. A nagytemplomba nem lehetett csak bemenni, és bárhová leülni. Nyolcszáz ülőhely volt a hívők rendelkezésére. A nyolcszáz ülőhelyet kicsi vas számokkal jelölték. Mindenki tudta, melyik az ő helye. A lehajtott rész alatt volt egy kinyithatós szekrény, mindenki ott tartotta a táleszát, tfilint, úgyhogy ezeket és az imakönyveket nem kellett magukkal hordani [Azért tartották ezeket a zsinagógában, mert ezeknek a vivése is munkának számított, és bizonyos ünnepeken vallásos zsidó nem végezhetett semmiféle munkát. – A szerk.]. Én csak arra emlékszem mint gyerek, hogy az édesapám helye a Kohn szűcs melletti hely volt, bal oldalon, körülbelül a hetedik sorban. Nem tudom pontosan, hogy mennyit kellett fizetni, de azért lehetett válogatni az ülések között. Akinek megvolt a rendszeres helye, azt minden évben felszólították, hogy újra vegye meg. A legények hátul ültek, négy sorban, emelkedő sorrendben. Mind a két oldalon csupa legények voltak, az nem volt számozva. A legények arról voltak híresek, hogy imádkozáskor mindig sürgették az imádkozót. Mindig gyorsították. Az előimádkozó felmondta a szöveget, utána kellett ismételni az imát. A legények pedig úgy intézték, hogy alig kezdte el az imádkozást, már mondták is utána. Állandóan sürgették.

Végig fent karzat volt, ahol a nők voltak [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. A karzat csak egyemeletes volt. Ellenben a karzat mögötti rész, a bejárat felett, a vallásos zsidó fiataloknak volt fenntartva. Egy egyesületben tömörültek, és a fiatal legények külön szoktak ott imádkozni maguknak. Ez egy külön az ő részükre kialakított rész volt, a legényeké, az ún. beszamidras. Lent, közepén volt a lemer, ahol a Tórát olvasták fel [lásd: bima]. Azonkívül elöl, az ornhákajdes [lásd: frigyszekrény] előtt állt az előimádkozó. A tóraszekrényig több lépcsőn kellett felmenni. [Duna]Szerdahelyen csak a nagyzsinagógában volt nyolcvan Tóra. A többiben is voltak Tórák. Mikor a simchatorá ünnepet tartották [lásd: Szimhát Tóra], akkor egyenként kiemelték a Tórákat, és mindenki, aki odament, kapott egy Tórát a kezébe, és a Tórával táncoltak körbe az egész templomon. A jelenlévők egymásnak adogatták a Tórákat a templomban. Ez egy gyönyörű ünnep volt mindig.

A nagytemplom udvarában állt a mikve. A mikvét Gottlieb bácsi gondozta. A mikve állandóan készenlétben kellett hogy álljon, amikor szükség volt rá. A férfiak mindig pénteken jártak fürdeni. Gyerekkoromból emlékszem, hogy mi is eljártunk oda fürdeni. Alig fértünk el benne, olyan sűrűn voltunk egymás mellett. De hát el kellett menni a mikvébe. Csak az az egy mikve működött [Duna]Szerdahelyen. Azonkívül a templom udvarában, hátrább, a rabbi lakásával szemben, egy beszemedrest építettek, ez a beszamidras. A Weinberger-féle jesivának ez volt a beszamidrasa. A mögött pedig, keresztben, ami lezárta ezt az egész udvart, ott voltak a kóser mészárszékek. Körülbelül hat-nyolc kóser mészáros árult ott mindig.

Sakter is volt [Duna]Szerdahelyen, körülbelül hat. A hat sakter felváltva kántor is volt. Mindegyik elő is imádkozott ünnepekkor vagy hétköznaponként, mert hát hétköznaponként is két ízben imádkoztak, reggel és este. Az esti imát összekapcsolták a délutáni imával. Ünnepekkor pedig négyszer imádkoztak, reggel, délelőtt, délután és este. Tudniillik a hétköznapokon egy héten csak kétszer lejnolnak – ez az, amikor felolvasnak a Tórából. Ez csak kétszer van egy héten. Az is reggel. Viszont ünnepnapokon, szombati napon lejnolnak reggel is, délelőtt is, délután is. Este már nincs lejnolás. A imarendet pontosan beosztották, hozzájuk beosztották magukat a kántorok, akik előimádkoztak. Sok fantasztikusan jó hangú kántor volt. Az egyik például egy hatgyerekes apa, Slomovics nevű kántor volt. Nagyon sokszor úgy intézte, hogy amikor ő előimádkozott, akkor az összes gyereke vele énekelt a kórusban. Gyönyörűen tudott imádkozni. Erről híres volt [Duna]Szerdahely. Sőt, volt olyan eset is, hogy Josef Schmidt, egy híres operaénekes Bécsből, itt énekelte a Kol Nidrét. Az egy fantasztikus élmény volt.

Nagyon sok héder is volt Dunaszerdahelyen. Az egyik héder, hogy is hívták azt a bácsit?! A bősi úton lakott a Fischer postásék mellett egy bácsi. Most nem jut az eszembe a neve. Ahhoz jártunk héderbe. Azonkívül még két óvoda is létezett. A Stern lányok óvodája a Bacsák utcában volt, és egy másik óvoda a malom felé. Nem tudom, ki volt annak a vezetője. [Duna]Szerdahelyen nagyon betartották, hogy a gyerekeket már hároméves korukban elküldték az óvodába. Ott az alefbétet [alef-bész] kellett tanulniuk, majd később a pontozást is [A héber írásban nem jelölik a magánhangzókat. Amikor a héber írástudás erősen hanyatlani kezdett az után, hogy a rómaiak az 1. században kiűzték a zsidókat Izraelből, a rabbik az olvasás megkönnyítése érdekében kifejlesztették az ún. nikkudimokat, azaz pontok rendszerét. A mássalhangzók fölé vagy alá írt pontok jelzik az ejtendő magánhangzókat – az ilyen szöveget pontozott szövegnek hívjuk. – A szerk.]. Azonfelül meg kellett tanulniuk összeolvasni, utána a brachákat [lásd: áldások]. Ezt mind tudni kellett. Persze mind héberül tanultuk, nem tudtuk mi azt sem, hogy mit imádkozunk, de hát mégis megtanultuk. Mindenkinek tudnia kellett [Feldmár Ferenc az óvodát és a hédert szinonim fogalmakként használja, mint egy írásából is kitűnik: „(Dunaszerdahelyen) Már a korai gyermekkorban, az óvodákban (chéderek) 3 éves kortól megtanították a héber betűket, oktatták a héber nyelvű imákat és az imakönyvből való olvasást” (Kornfeld Ferenc: A magyar anyanyelvű egyházak helyzete. A zsidó hitközségek, Fórum Kisebbségkutató Intézet (www.foruminst.sk) honlapja). – A szerk.]

A Talmud-Tóra a Bacsák utcában volt, a mostani imaházban. Az öt osztály mindegyikét más-más tanító tanította. Mindegyiküknek rabbi képzettsége volt. Turner bácsi volt az egyik például, Neuschloss a másik. Mind az öt osztálynak megvolt a maga tanítója.

Két jesiva volt Dunaszerdahelyen. Ha valaki végigjárta az öt osztályt a Talmud-Tórában, az azt jelenti, hogy végigtanulta a Mózes öt könyvét. Akik ezt végigtanulták, azok juthattak a jesivába, ha fölvették őket. Ez nagyon szigorú vallási előírásokhoz volt kötve. Tanulni kellett a gemórét [lásd: Talmud], ami egy komoly tudomány, a Tnáchot [lásd: Tanah] és az összes zsidó vallási magyarázatokat. Ott nem volt elég az, amit a Talmud-Tórában tanultunk. Ott már tudni kellett magasabb fokon. Tudni kellett a Tóra-magyarázatokat is. Aki elvégezte a jesivát, annak komoly esélye volt arra, hogy valahová elkerüljön rabbinak.

A rabbit mindig választották, nem lehet kinevezni. Minden hitközség maga választ magának rabbit, aki aztán bizonyos szabályokat vezet be – minegok, úgy hívják ezeket [Minhág (mineg) = szokás, gyakorlat; az egy-egy hitközségben kialakult zsinagógai szokások, amelyek betartásához aztán ragaszkodnak. – A szerk.]. A szokásokon, amelyeket valamelyik rabbi időszakában bevezetnek egy hitközségben, nem szabad változtatni. A minegokat be kell tartani. Egy híres példa, hogy van egy ima, ha valaki meghal, akkor a búcsúztatásnál az Él mólé ráchámim kezdő imát szokták énekelni a koporsónál [’Irgalmassággal teli Isten’ – halottakról való megemlékezéskor vagy temetés alkalmával mondott ima az elhalt nevének felemlítésével. – A szerk.]. Viszont Pozsonyban annak idején Hátám Szófer betiltotta, mondván, hogy az ortodox temetőben ezt nem szabad soha énekelni. Pozsonyban a mai napig ha temetnek, ezt az „Él mólé ráchámim”-ot ott nem éneklik. Ez az egyik a pozsonyi minegok közül. Bizonyára valamilyen oka van. Hátám Szófer megmagyarázta, megindokolta, de én nem vagyok annyira képzett, nem is tudom, hogy miért. De létezett ilyen.

Egy udvarban laktunk Kohnékkal. A férjet Kohn Mihálynak hívták, ő mint „cedóke gabe” érdekes, értelmes ember volt, aki a könyveléssel foglalkozott. Rendszeresen átjárt hozzánk, és az édesapámmal esténként sakkoztak. Meglepő volt számomra, hogy annak idején már tippeltek is, főleg angol futballmeccsekre. Pénzt fizettek érte, és vagy nyertek, vagy nem. Ez úgy 1935–36-ban lehetett. Négy-öt koronában játszottak, az akkor nagy pénz volt. Öt korona volt egy liter bor, hat koronába került egy kiló hús. Hallottam, hogy édesapám és Holi bácsi arról beszélgetnek, hogy a Manchester vagy más csapat hány gólt fog rúgni az első félidőben vagy a második félidőben. Ezt nagyon furcsa volt hallani egy olyan vallásos embertől, mint ő volt.

Az anyai nagyanyám vallásosabb volt. Szombaton sokszor meghívott ebédre. Mindig meg kellett mondanom, melyik sólet ízlett jobban, az otthoni-e vagy az övé. Nagyon szerettem mint a kettőt. Nem szoktam hazudni, megmondtam, hogy mikor melyik ízlett jobban. Délután ott kellett maradni egész addig, amíg kiment a szombat. Aztán a nagymamával körültáncoltuk az asztalt, és elénekeltük a szokásos szombati kimeneteli kis dallamokat [lásd: hávdálá]. Ez maradt meg nekem, ami a vallásosságot illeti.

Hogy jártak-e a testvéreim héderbe vagy Talmud-Tórába, nem tudom. A bátyám Berlinben járt egyetemre, a nővérem pedig a németországi Reichenhallban járt iskolába. Az édesanyám mesélte, amikor még gyerek voltam, hogy a bátyám kisgyerekként annyira vallásos volt, hogy nagy cirkuszt csinált, mert a mellékhelyiségben nem volt mezüze. A bátyám nagyon sokat tudott a vallásról, de hogy hol tanulta ezt, azt nem tudom. A nővérem is mindent tudott, ami a zsidósággal kapcsolatos volt. A férje szintén egy nagyon vallásos zsidó családból származott.

A szüleim minden évben jártak nyaralni, de inkább a barátokkal, engem sosem vittek magukkal. Én csak olyan kaparék, késői gyerek voltam. A bátyám és a nővérem már nem volt idehaza. Élt itt valaha egy bácsi, aki táblabíró volt, vele jártak együtt különböző helyekre. Annak idején a Marianské Láznét úgy hívták, hogy Marienbad. Poděbradot [Poděbrady], Franyesbadot [Františkovy Lázné] emlegettek. Szegény nagymamám nem is tudta rendesen kimondani, mindig Bugyibradot mondott. Ezekre a helyekre jártak vasúttal. Az nem volt olyan egyszerű, hogy az ember felült a vonatra, és odament. Kétszer, háromszor kellett átszállni, amíg az ember odaért. A csomagokat előreküldték, postán. Ki kellett vinni az állomásra, feladni őket közvetlen a vasútnál. Egy tortúra volt, amikor a nyaralásra készültek. Magyarországra is elmentek, például a Balatonra, Pestre. Pestre inkább télen jártak, rendszeresen minden évben, leginkább színházba.

A rokonokkal nem volt nehéz fenntartani a rokoni kapcsolatot. Először azért nem, mert az édesanyám szülei itt laktak, Dunaszerdahelyen. Az édesanyámék heten voltak testvérek. Az édesapámék szintén heten voltak testvérek. Mindkét oldalról hét-hét lehetőség akadt. Nem létezett olyan év, amikor ne találkozott volna mindegyik testvér. Az édesanyám testvére, aki ma Pesten lakik, egy Leicht nevezetű emberhez ment férjhez. Leichték is itt laktak [Duna]Szerdahelyen. Jött mindig az egész család. Hol az egyik nagyszülőnél tartózkodtak, hol a másiknál. Az édesanyám többi testvére minden évben valahol találkozott. A kapcsolat nagyon szoros volt. Nem tudok róla, hogy bármilyen komolyabb döntést hozott volna valamelyikük is anélkül, hogy ne hívták volna össze a családi tanácsot. A rokoni kapcsolatokat nagyon ápolták. Amíg élt az anyai nagyapám, addig nála találkoztak, aztán nálunk. Az édesapám részéről is mindig eljöttek a rokonok, vagy az édesapám utazott hozzájuk. Az egyik testvére Prosnitzban [Proštejov], a másik Pozsonyban élt, Bécsben, Amerikában is élt egy testvér. Szerteszéjjel a világban éltek az édesapám testvérei. Pesten több testvére élt, de mindenkivel állandóan tartotta a kapcsolatot.

Amikor kisgyerek voltam, soha nem volt dadám. Az édesanyám vigyázott rám. Kisgyerekkorom óta óvodába jártam. Ott vagy az óvónők, vagy a Hirschler bácsi vigyázott ránk. Gyerekkoromban borzasztó sok csínytevésben vettem részt. Ha egy kis szabadidőm volt, akkor futballozni jártam. Bolondja voltam a futballnak. Nekünk nem voltak különleges játékaink. Volt egy karika, azt hajtottuk két darab vesszővel. Végigfutottunk a Bacsák utcán fel, aztán vissza. Volt egy cipődobozom, rákötöttem egy spárgát, beléraktam két-három követ, majd futottam vele, mint amikor a ló húzza a kocsit. A barátaim, a Kohn Gábris, Fleischmann Karcsi voltak, akik egy udvarban laktak velem.

Hogy őszinte legyek, nem szerettem tanulni. Legszívesebben elmentem volna az iskola temetésére. Ez főleg a fiatalkoromra vonatkozik. Amikor már Verbón jártam iskolába, ott olyan jó tanáraink voltak, hogy belénk verték a szlovák nyelvtant és a helyesírást. Amikor hazajöttem [Duna]Szerdahelyre a negyedik polgáriba, észrevettem, hogy többet tudok, mint a többiek. Érdekelt minden, ami a tudománnyal volt kapcsolatos. Minden fel tudott csigázni. Mindent elkezdtem kutatni. Valahogy aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez az iskola. Sajnos utána, a magyarok idejében jöttek a zsidótörvények. 1938 után már szó sem lehetett iskolába járásról. Mivelhogy a dédszüleim, nagyszüleim, édesapám, mindenki kitanult szabómester volt, valakinek tovább kellett vinni a családban az ipart. Így lettem szabóinas, inasiskolába jártam. A polgári iskolában egy szlovák tanár volt a kedvencünk, aztán elment Pozsonyba. Emlékszem rá, hogy amikor már léteztek a zsidótörvények, akkor azt mondta, hogy ha úgy döntök, hogy átszökök Szlovákiába, akkor az ő lakása – Bratislava, Nová doba 2, druhé poschodie 14. – nyitva áll. Persze szlovákul mondta, de azóta sem felejtettem el. Ez egy olyan nagy dolog volt, hogy ő felkínálta nekem akkor, hogy gondoskodik majd rólam. Gondoskodik, hogy hamis papírjaim legyenek. Ő volt az egyetlen olyan ember, aki előre felkínálta nekem ezt a lehetőséget, amikor még nem is sejtettük a jövőt. Mi 1940–41-ben még nem éreztük annyira, hogy mit is jelent az, hogy valaki zsidó. Akkor itt még nem volt annyira komoly a helyzet, de Szlovákiából már deportáltak, különösen fiatalokat [lásd: deportálások Szlovákiából]. A későbbiekben megpróbáltam felkeresni ezt a tanár urat, sajnos nem találtam, csak a sógorát. A sógora aztán itt is lakott, Dunaszerdahelyen. Nagyon rendes fiú volt az is.

Ami az iskolákat és a nyelveket illeti, három nyelven nevelkedtem. Úgy kilenc éves lehettem, amikor az édesapám azt mondta nekem: „Wen du von mir etwas willst, du musst in deutsch sagen”  [német: Ha akarsz tőlem valamit, németül kell mondanod]. Attól fogva velem csak németül beszélt. Persze nem mindent tudtam megmondani, nem mindent értettem. Ugyanakkor az iskolában tanultuk a német nyelvet. A háború alatt, a negyvenes években, már a magyarok alatt, kezdtem odahaza angolul tanulni. Valahogy bennem maradt, ha szökni, akkor irány Palesztina, ami akkor angol fennhatóság alatt volt [lásd: brit mandátum Palesztinában]. Valamennyit meg is tanultam angolul, nagy hasznát vettem a második háború alatt, amikor lágerban voltam. Különösen a felszabadulás után, mert az amerikaiak szabadítottak fel. Nem sokat, de valamit mégis értettem abból, amit mondani akartak. Akkor rájöttem, hogy az életemet mentette meg, hogy több nyelvet beszélek.

Aztán jött olyan lehetőség, hogy mégis lehet iskolába járni, így a háború után, jóval a háború után újra kezdtem iskolába járni. A „potravinárska priemysľovka”, vagyis az élelmiszer-ipari szakközépiskola vegyészeti szakán érettségiztem. Egy nagy baromfiüzem alkalmazottjaként letettem a mestervizsgát. Baromfinevelő lettem. Sőt, volt olyan időszak, amikor az iskolának, ahová jártam, én voltam az igazgatója, én állítottam össze a tantervet is, én biztosítottam a tanárok fizetését. Közben befejeztem a közgazdasági iskolát is.

Amikor Dunaszerdahelyen a zsidó iskolába jártam, zsidókkal barátkoztam. Ahogy a szlovák iskolába kerültem, már vegyes volt a baráti kör. Természetesen a régi zsidó barátaim az iskolából megmaradtak, de nem zsidó barátokra is szert tettem. Sosem hittem volna, hogy barátságunkba valaha is disszonáns hangok keverednek.

A baráti köröm, amikor már nem jártam iskolába az ifjúsági körökből, a Hasomér Hacairból vagy a Betárból került ki. Inaskoromban már keveredett, volt zsidó és nem zsidó. Ott inkább szakma szerint barátkoztunk. Szabónak tanultam, a barátaim szintén szabónak tanultak. Ez csak a szakmára korlátozódott. De nem emlékszem, hogy bárki is ezek közül a fiúk közül közvetlen barátom lett volna. Jártunk tánciskolába, szórakozni, táncmulatságokra, éjjelizenéket adtunk a lányoknak, akiknek udvaroltunk. Éjjelizenét, ez azt jelenti, hogy a cigányzenekart, amelyik a tánciskolában vagy a mulatságban játszott, megfizettük, és elvittük magunkkal. Négy vagy öt fiú, közösen fizettük. Elmentünk annak a lánynak az ablaka alá muzsikálni, amelyik tetszett. Természetesen annak, aki adta az éjjelizenét, énekelnie kellett, azt, amit játszott a zenekar. Vegyes társaság volt ez már akkor. Együtt jártunk a Kálmán testvérekkel, Illényi Elemérrel. Az egyik Kálmán fiúnak, aki aztán később Székesfehérváron sebészfőorvos lett, nagyon megtetszett egy lány, Weiss Franci nevezetű. Gyönyörű szép fekete kislány. Síkabonyban lakott, mi elmentünk oda éjjelizenét adni. Játszottunk. Lehetett úgy éjjel két óra. Megálltunk az ablaka alatt. Tihamér barátom teli tüdővel énekelte a  szerelmes nótát, a zenekar meg persze vele játszott. Már a szomszéd házakból is kijöttek az asszonyok, emberek, férfiak. Hosszú fehér gatyában, látszott, hogy akkor másztak ki az ágyból. Ott kint ácsorogtak, és nézték, hogy mit művelünk mi ott. A szokás az volt, ha elfogadták az éjjelizenét, akkor meggyújtottak egy szál gyertyát vagy legalább gyufát. Ha nem lobbant a láng, akkor nem fogadták el. Borzasztó feltűnő volt, már mi is besegítettünk a Tihamérnak, aki nem bírta egyedül szusszal. Dudás Józsi nagyon jól énekelt, mi is teli tüdőből fújtuk, de semmi. Az egyik szomszéd bácsi, aki ott állt fehér gatyában, megkérdezte, hogy minek muzsikálunk. Hát mondtuk, hogy azért, mert itt laknak a Weissék. Hát, mondta, maguk pont a mosókonyhájuknak muzsikálnak. Átmentünk a másik ablakhoz, ott már elfogadták a zenét.

A hobbim a sportolás. Nyáron az úszás, a teniszezés, télen az asztalitenisz, a korcsolyázás. A síelésen kívül minden sportot szerettem. Az asztalitenisz különösen elkapott abban az időben. Eredményes is voltam. A baráti köröm is így alakult ki, a sport körül. Inaskoromban képesek voltunk éjjel három órakor felkelni (reggel héttől este hétig dolgoztunk), hajnalban kimentünk a Karcsai útra, az egyetlen teniszpályára. Végighúztuk a kefével a teniszpályát. Lespricceltük, lehengereztük, és nekifogtunk teniszezni, egészen fél hétig. Fél hétkor gyorsan visszamentünk, ugyanis hét órára már munkában kellett lenni. Az inasélet nem volt egy leányálom.

A sportot részben a DAC-ban [A Dunaszerdahelyi Atlétikai Club 1904 óta működik (bár neve időnként más volt). – A szerk.], részben a zsidó sportegyesületekben űztem, például a Makkabeában [Az Első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után a szlovák országrészben a sport és a testnevelés rohamos fejlődésnek indult a sokkal fejlettebb cseh testnevelő-szervezetek következetes munkájának köszönhetően. Ezek a szervezetek a 19. században alakultak, az első zsidó estnevelőegyletet, a Makkabit például 1899-ben alapították Csehországban, az első sportklub, a Bar Kochba pedig 1893-ban alakult Morvaországban. Az első világháború előtt 15 Makkabi testnevelőegylet volt Cseh- és Morvaországban. Szlovákiában egyetlen zsidó sportklub volt, a Makkabea, melyet Pozsonyban alapítottak 1912-ben. Az Osztrák−Magyar Monarchiában a csehek helyzete 1918 előtt merőben különbözött a szlovákokétól. A csehek nemzetiségi jogait, ellentétben a szlovákokéval, elismerték, önállóan képviseltethették magukat a nemzetközi szervezetekben, így például az Olimpiai Bizottságban is. A pozsonyi Bar Kochba Sportklub úszói az 1930-as évek végén kiemelkedő helyezéseket értek el a csehszlovák bajnokságokon, a Makkabea Sportklub tagjai pedig főleg a birkózásban és atlétikai versenyszámokban jeleskedtek. – A szerk.]. A Hasomér Hacair, mint mondtam, egy baloldali egyesület, a Betár pedig egy jobboldali volt. A Makkabeában mindegyikünk találkozott, bármelyik csoporthoz tartoztunk is. Versenyeket is rendeztünk. Pozsonyban találkozott a pozsonyi Makkabi és a Hakoah. Ezek jártak ide is rendszeresen versenyezni. Néha elég szép eredményeket értünk el mi is. A vízipólóban egész jó kis csapat alakult ki. Bajnokságokon nem vettünk részt. Időközönként rendeztek versenyeket, de nem rendszeresen.

A kulturális tevékenységünk annyiból állt abban az időben, hogy létezett a társaskörön belül egy csoport, ahol versíró versenyt rendeztek. Volt, amikor jómagam is részt vettem. Egész komoly zsűri volt. A zsűri tagja volt Pick bácsi, az ismert költő. A két Rosenbaum szintén tagja volt a zsűrinek. Az idősebbik Rosenbaum volt a zsidó iskola igazgatója, a fiatalabbik történelem- és nyelvtantanár volt. Ezenkívül a cionista szervezet is mindenféle esteket rendezett. Betanultunk különböző színdarabokat, egész jól sikerült előadásaink voltak. Minden díjazás, kötelezettség nélkül, kizárólag önszántunkból, hobbiból. A vallásos zsidó egyesületek is részt vettek a kulturális akciókban. A Mizrachi a vallásos zsidó csoporthoz tartozott. Eljátszották például József elrablását Egyiptomban vagy József örökbe adását. Úgy játszottak, hogy a lányszerepeket is a fiúk alakították, mert lány és fiú együtt nem játszhatott.

Sajnos kevés alkalommal töltöttem a szülőkkel együtt a szombatokat. Ha tudtam volna, hogy mi fog majd bekövetkezni, hogy húszéves koromban elvesztem őket, akkor valószínűleg többször maradtam volna velük. A szombatjaimat mindig a barátaimmal töltöttem. Amint egy kicsit nagyobb lettem, az inaskor közepe felé már, nem tudtam elképzelni, hogy együtt maradjak a szülőkkel, nagyszülőkkel szombaton.

Nemigen jártunk vendéglőbe étkezni. Ha vendégek jöttek, a vendégséget mindig odahaza tartottuk. Esetleg a nagymamáéknál jöttünk össze. Talán az édesapám járt vendéglőbe, mert sokszor ment Pozsonyba, amikor az Iparkamarának volt a tagja.

Tályán volt egy sporttábor [Valószínűleg a Zemplén  vm.-ben lévő Tállya községről van szó. Ezen kívül létezett még Kistálya (Borsod vm.), ill. Nagytálya (Heves vm.). Nagyobb zsidó közösség azonban a második világháború előtt a Zemplén vm.-ben lévő Tállyán volt. – A szerk.], ahová rendszeresen eljártam. Részben a sport miatt, részben azért, mert cionista volt. Nem is tudom, hogy Hasomér vagy Betár. Azonkívül mint kisgyerek, Csesztére [Pozsony vm.] is jártunk. Az Szlovákiában van. Oda jártam kirándulni édesanyámmal, az udvarbeli nénivel és az ő gyerekeivel, akik velem egyidősek voltak.

Nyaralni nem szoktam. Nagyon köhögős gyerek voltam, télen mindig elküldtek az édesanyám húgához, Ilonka nénihez levegőváltozásra. Nyáron szintén oda küldtek nyaralni. A nagynénim férje a helyi egyházi birtok vezérigazgatója volt. Mivelhogy mezőgazdasággal foglalkoztak, majdnem mindig vagy egy kastélyban, vagy pedig egy majorban laktak.

Autóban kisgyerekkoromban ültem először. Elég gyakran. Schwartz Karcsi taxis volt. Édesapám vasárnaponként felbérelte, és elmentünk egész Tallósig [Dunaszerdahelytől kb. 15 km-re fekvő helység. – A szerk.]. Mindig hátul ültem az autóban, és szórtam a reklámokat. Falvakon mentünk keresztül, és élveztem, hogy a gyerekek futottak az autó után. Szedték össze a reklámcédulákat, amit az autóból dobáltam ki. A nagybácsimnak és a nagyapámnak is volt autója. Piros, nagy autója volt a nagybácsimnak, ha jól emlékszem, Ford volt. Abban is sokszor ültem. Aztán volt egy kis Aerójuk is. A nagy piros kocsin kívül volt a fék. Az ablaktörlőt kézzel kellett mozgatni. A legnagyobb élményem mégis a vonat. Vonaton keveset ültem. Az volt csak az élmény! Ha vonattal utaztunk, akkor valahová utaztunk. Egy gyerek életében az volt a legnagyobb dolog, ha valahová utazhatott. Mi is utaztunk nyaralni az édesanyámmal, sőt, Pozsonyba elmenni, az már egy komoly utazásnak számított.

A bátyám tizennégy évvel volt idősebb nálam. 1938-ban elszökött, elment Palesztinába, és ott is maradt. Meg is nősült. A feleségének már volt egy kislánya, akit a bátyám nevelt fel. Ennek a nevelt lányának négy gyermeke, három lánya és egy fia született. Most már mindegyik külön családot alapított. A bátyám ott is halt meg, 1989-ben, ha jól emlékszem. Ott van eltemetve.

A nővérem tizenhárom évvel volt idősebb nálam. Férjhez ment Végh Sanyihoz, aki az édesapámnál dolgozott mint főkönyvelő. Benősült a családba, de sajnos, gyerekük nem született. Ő is és a nővérem is a holokauszt áldozata lett.

Mivel távol voltunk egymástól, nem tudom, hogy a bátyám gyerekei hogyan nevelkedtek. Megmagyarázta-e nekik, hogy mi történt. Izraelben éltek más rokonok is, például két unokatestvérem is, Kemény Laci és Kemény Éva. Éva férjnél volt, Laci nős volt. A család feje Izraelben a bátyám volt. Összetartotta az egész családot. Azt tudom, hogy Kemény Laci gyerekei nagyon erős zsidó nevelést kaptak. Éva két fia már nem annyira. Ők valahogy úgy orientálódtak, hogy már fiatal gyerekként járták a világot. Amerikában is jártak. Őket inkább a kereskedelem vonzotta, nem a hazafias érzés. Nem voltak olyan erős hazafiak, mint Laci gyerekei és unokái. Sajnos Laci unokatestvérem is fiatalon halt meg. Ha jól tudom, a gyerekei még tartják a kapcsolatot az én fiammal. Valamilyen kapcsolattartás azért létezik még a családon belül.

Amikor Budapesten vagy Érsekújváron dolgoztam, reggel hatra jártam, és este hatig, tehát tizenkét órát dolgoztam naponta. Pesten találkoztam a leendő feleségem bátyjával és rokonságával. Nagyon komoly baloldaliak, kommunista gondolkodásúak voltak. Belekerültem ebbe a „csapatba”, nagyban befolyásolták az akkori gondolkodásomat. Nem tudtam dönteni, de nagyon kemény kommunista hatással voltak rám. Amikor a zsidótörvények következtében az MTE [Munkás Testedző Egyesület, dr. Előd József orvos (1888–1943) alapította, 1906-ban kezdte meg működését Budapesten. – A szerk.] is azt a feltételt szabta, hogy a zsidókat ki kell zárni, ellenkező esetben megszüntették volna, akkor magam sem tudtam, hogy mit gondoljak. Belementek, és kizártak bennünket, mindegyikünket, akik zsidók voltunk. Megmondták, hogy továbbra is mehetünk a Vilma királyné útra, mert oda jártunk. Normálisan hívtak az előadásokra is. Nagyon jó politikai előadásokat tartottak. Sportoltunk is. Csak papíron nézett ki úgy, hogy kizártak, de ez is fájt. Minden olyan dolog, ami megkülönböztette az embert a többiektől, borzasztóan fájt.

Erős antiszemitizmussal 1938 után találkoztam először. Még inas voltam. Az Első Csehszlovák Republikában [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] nem ismertük az antiszemitizmust. De attól kezdve [Vagyis 1938 novembere után, amikor az első bécsi döntéssel Dunaszerdahely visszakerült Magyarországhoz – A szerk.], mindenhol újabb és újabb formában előjött. Ha valami nem tetszett, akkor mindennek a zsidó volt az oka. Valóban nagyon kemény antiszemitizmus volt. Később egy kicsit engedett, de aztán 1941-ben, amikor kitört a háború a Szovjetunió ellen, akkor tartóztatták le az első tizenkét embert itt, [Duna]Szerdahelyen. Köztük volt az édesapám és doktor Sió, aki szintén zsidó volt. Azért tartóztatták le őket, mert zsidók voltak. Voltak itt más zsidók is, például Steckler vagy Grünhut, akiket mint kommunistákat tartóztattak le. Az édesapámat és doktor Siót annak alapján tartóztatták le, hogy megbízhatatlan. Meg is találtam az iratot, Mátis Gyuró írta alá.

1942-ben újra erősödött az antiszemitizmus. [Duna]Szerdahelyen egyszerre ötvenkét zsidót tartóztattak le. Mindenkire találtak valamilyen kitalált okot. Az egyiket azért, mert mészáros volt, és engedély nélkül vágott valamit. Mindent kitaláltak. Csupa hazugság. Elég volt az, ha valaki tanúsította, hogy az a másik nem megbízható. És már vitték is Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor]. Az édesapámat negyvenhárom elején azzal engedték haza, hogy naponta jelentkeznie kellett a rendőrségen. Én akkor mentem [Érsek]Újvárba dolgozni.

Szlovákiában hamarabb megkezdődtek a deportálások [lásd: deportálások Szlovákiából]. Akkor szöktek ide a szlovákiai zsidók, köztük az édesapám öccse a feleségével és a lányával [Talán a Sándor nevű öcsről és családjáról van szó, akik Bécsben éltek. – A szerk.]. Itt éltek nálunk. Édesapám tartotta el őket. Fájó dolog, hogy csak azért kellett nekik elszökni Szlovákiából, mert zsidóként születtek. Magyarországon is egymás után jöttek ki a zsidóellenes törvények, egyre keményebb és keményebb. Már azon törtük a fejünket, hogy el kell innen menni, ki Palesztinába. Elég sokan alijáztak is. Erősebb lett bennünk a zsidó öntudat, valahogy mi is próbáltunk jobban összetartani. Én akkor már visszajöttem Pestről, újra Dunaszerdahelyre jöttem dolgozni. Udvardiéknál kaptam munkát. A Baross Szövetség osztotta ki a gépselymet, a gombokat, a béléseket meg ilyen dolgokat. Bejöttek a műhelybe, és kérdezték Udvardi bácsitól, hogy hányan dolgoznak nála. Azt mondta, hogy hat ember és egy zsidó. Talán ez ma már elképzelhetetlen. Csak azért, mert valaki zsidó, akkor nem ember? Én meg vagyok róla győződve, hogy az átlag zsidó emberben sokkal több érzés van, sokkal mélyebben tud érezni, mint egy nem zsidó. Talán a génjeinkben van. Mi túl érzékenyek vagyunk az ilyen dolgokra.

[Duna]Szerdahelyen csak magyar tannyelvű nyolc-, majd később kilencosztályos zsidó alapiskola létezett [lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két világháború között]. A középiskola nem volt zsidó. A kilencéves alapiskolának mindvégig Rosenbaum Dávid volt az igazgatója. Ott is minden osztálynak megvolt a maga tanítója, tanítómestere.

A zsidók Dunaszerdahelyen nagyon sok mesterséggel foglalkoztak. Nagyon sok szegény ember élt itt, viszont akadtak nagyon gazdag zsidók is. Ebből ered, hogy a foglalkozások is különbözőek voltak. Például nagyon sok zsidó iparossággal, kereskedéssel foglalkozott, de akadt malomtulajdonos, nyomdász, szakorvos, szakügyvéd, mezőgazdasági nagybérlő is. Volt, aki abból élt, hogy Tórát írt. Nem létezett olyan ágazat, amiben zsidó ne vett volna részt. Sokan azzal keresték a kenyerüket, hogy stráfkocsival fuvaroztak. A stráfkocsi sima kocsi, aminek rakterülete van, és nincsenek oldalai. Arra rárakodnak, és nehéz lovak húzzák. Az utasok csomagjait szállították be az állomásról. Hurcolkodáskor is segítettek. Rajtuk kívül akadtak még festők, suszterek, szabók, asztalosok, képkeretezők, amit csak el lehet képzelni. Minden szakmából voltak itt, de meg is éltek belőle. Néhányan jobban, volt, aki kevésbé. Néhány nagykereskedő is élt itt, például a Hübsch Lipót, a fűszer-nagykereskedő. Akadtak nem zsidók is, például Véselyi, aki szintén fűszer-nagykereskedő volt. Éltek itt szénások is, a „szénás Weissok” például. Abból is meg lehetett élni. Ma elképzelhetetlen. Néhányan felvásárolták a szénát, kiszárították, majd eladták, és ebből éltek. Emlékezetem szerint, csak a kádárok, a kötélverők és a kefekötők között nem akadt zsidó. A többi szakmában viszont igen. A két nyomda, az Adler nyomda és a Goldstein nyomda, ahol a dunaszerdahelyi és a csallóközi újságot nyomták, zsidó kézen volt. Az egyik volt a „Csallóközi Hírlap”, a másik a „Csallóközi Lapok”. Árultak sült tökmagot is egydecis üvegekben. Ebből is meg lehetett élni. Ezt csak zsidó csinálta. Csak zsidó árult nyers halat. A nem zsidók is odajártak, ott vették, ez természetes volt. Vagy például volt egy néni, aki abból élt, hogy minden reggel hat órakor vonattal Pozsonyba utazott. Ha valakinek szüksége volt például gépselyemre, akkor ez a Krémer néni beszerezte. Este elvitte a Krémer néninek megmutatni, és akkor a Krémer néni biztos, hogy másnap olyat hozott neki. Ha valakinek útlevélre, vízumra volt szüksége, akkor Krémer néni elintézte. Bármit elhozott Pozsonyból. Itt is voltak kóser vendéglők, de ha valaki nagyon finom füstölt marhahúst akart enni, ami olyan volt, mint a sonka, akkor egyik nap megmondta Krémer néninek, és ő másnap elhozta.

Eleinte nem volt mindenütt villanyvilágítás, vízvezeték, kanalizáció sem. Ez mind a háború után készült. A távíróoszlopoknak, amiket Pozsonytól Dunaszerdahelyig helyeztek le, főleg zsidók voltak az adományozói. Később bevezették a telefont is, úgy a harmincas években. Ritkaságnak számított a telefon, nagyon kevés volt belőle. Ha az egész városban akadt száz telefon, akkor nagyon sokat mondtam.

A Fő utcát macskakövekkel rakták ki a malomtól az állomásig. A Csillag utca burkolata is szilárd volt. A többi utat csak keményre taposták. Ha esett az eső, akkor eléggé sárosak voltak. Ami az autókat illeti, egy időben nagyon kevés autó közlekedett itt. A húszas évek végén talán összesen három autó járt [Duna]Szerdahelyen. Aztán borzasztó gyorsan megszaporodott a számuk, sőt, néhányan direkt taxisok lettek. Leginkább azonban lovas kocsikkal, hintókkal jártak. A bérlők, akiknek gazdaságaik voltak, csézákra ültek. A jobb módú emberek is tartottak csézát egy vagy két lóval. Közismert volt Munk bácsi, a konflisos, aki egy gyönyörű szép hintóval hordta az utasokat. Munk bácsi termetre egy jó nagy darab, száznyolcvan magas, kilencven kilós egyszerű zsidó paraszt volt. Nem volt annyira ütődött, mint aminek kinézett. A vasútállomással szemben volt egy Lévald nevezetű vendéglő és szálloda. Egy alkalommal jött egy újonc utazó, kijött az állomás elé, meglátta a hintót. Tudta, hogy a Lévald vendéglő kóser. Kérdezte Munk bácsitól, hogy tudja-e merre van a Lévald vendéglő. Üljön csak be, mondta neki Munk bácsi. A férfi beült kofferral együtt, Munk bácsi elvitte őt körbe valahogy Kürt felé, és aztán a Lévald vendéglőbe. A férfi megvacsorázott, aztán kérte Lévaldot, hogy reggel időben költse fel, mert majd egy fuvaros kiviszi őt az állomásra. Kérdezte tőle Lévald, hogy minek neki fuvaros. Erre mondta a férfi, hogy most is sokáig tartott, amíg ideért. Hogyhogy, kérdezte Lévald, ott van szemben az állomás.

Piac több helyen volt [Duna]Szerdahelyen. Külön hely volt a tyúkpiac, külön a halpiac, a gabonapiac és külön a fapiac. Mindenütt voltak rendszeresen ott árusítók. Pénteken volt mindig a halpiac. Nálunk nem volt szokás piacra járni, mert a jobb módú zsidóknak megvoltak a szállítóik. Például Tauberék megvették a libát, kóserra levágatták, lepucolták, trancsírozták, és külön árulták a mellét, a combot, a püspökfalatot. Vagy például Grünhuték kisütötték a libatöpörtyűt, és úgy árulták melegen. Szóval megvoltak az ilyen beszállítók, akik ezen valamit kerestek, és a jobb módúak megengedhették maguknak, hogy többet fizessenek érte házhoz hozva.

Vasárnap [Duna]Szerdahelyen nem volt vásár. Ellenben vasárnap tíz óráig nyitva volt az összes üzlet. Az összes zsidó és nem zsidó egyformán. Nálunk a férfi-, női és gyermekkonfekció, a kerékpár és a varrógép. A kerékpár úgy érkezett, hogy a kormány előre, a pedálok befelé voltak, volt hozzá egy kis háromszögletű táska, amiben szerszámok voltak, és az ülés mögötti csomagtartó. Kaptam egy koronát, ha vasárnap reggel két biciklit eladásra összeszereltem. Egy korona nagy pénz volt. Ötven fillérért lehetett például egy darab császárhúst venni. Nem kósert. Egy koronáért jól lehetett lakni egy büfében. Moziba lehetett menni. Nem kaptam édesapámtól csak úgy pénzt. Csak ezzel a föltétellel.

Érdekes, az Első Republikában, Csehszlovákia idején valahogy nem éreztük, hogy van antiszemitizmus. A fiatalok között abban nyilvánult meg, hogy mondjuk, focimeccs volt a prágai Sparta és a magyar Ferencváros között. Mi többnyire a Spartának drukkoltunk, az itteni magyarok meg fradisok voltak. Csak ilyen apróságokat vettünk észre. Vagy az olimpia. Kinek lesz több aranya? A magyaroknak vagy a csehszlovákoknak? Annak már egy kis éle volt, amit velünk szemben nyilvánítottak. Mert az itteni magyar fiatalság fanatikusan magyar volt. Ők nem úgy vették, hogy csehszlovákok vagyunk, az itteni sportolókat ismerjük, és nekik szurkolunk. A csehszlovák sportolók között nagyon sokan voltak a Makkabeából is. Szurkoltunk nekik. De az osztálytársaink annyira fanatikusan magyarok voltak, hogy abban a pillanatban gyűlölettel álltak hozzánk.

1938-ban, amikor Dunaszerdahely újra magyar lett, amikor november hetedikén bejöttek a magyarok, tizennégy évesen végignéztem, ahogy csákánnyal kibontották az áruházunk falát, és gyerekkocsiban tolva vitték a bundákat, biciklin tolták, amit lehetett. Ez egy borzasztó élmény volt. Ugyanakkor láttam azt is, amikor bejöttek a magyarok, mivel szemben laktunk a városházával, és a katonák díszlépéssel mentek a városháza előtt. Dunaszerdahelyiek is vonultak fel díszlépésben, és kirakták magukra az első világháborús kitüntetéseket. Láttam a dunaszerdahelyi zsidókat, akik szintén díszlépésben mentek, kitüntetésekkel.

Volt egy dunaszerdahelyi kitüntetett, Rujder bácsinak hívták, akinek nagyarany kitüntetése volt. Például az apósomnak, Weiss Mózesnek volt két nagyezüstje [Vitézségi érem, melyet az I. világháború idején őrmesterektől tisztesekig lefelé és a legénység tagjai kaphattak. A Vitézi Rendbe történő felvétel feltétele volt. – A szerk.]. Amikor bejöttek a magyarok, mindenki, akinek volt nagyezüst vitézségi érme, vitézzé lett avatva, és kapott tíz hold földet [Horthy Miklós kormányzó kezdeményezésére alapították 1920-ban a Vitézi rendet az I. világháborúban és a forradalmak alatt „a magyar állam védelmében kitűnt feddhetetlen honfitársak” jutalmazására. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány feloszlatta, de 1991 óta bejegyzett társadalmi szervezet. – A szerk.]. Az én apósom, akinek két nagyezüstje volt, nem lehetett vitéz, csak azért, mert zsidó volt. Rujder bácsi sem lehetett, pedig az egyetlen volt Csallóközben, akinek nagyaranya volt. Igaz, kivételezett volt, és kapott iparengedményt, de semmi mást. Édesapám is végigharcolta az első világháborút. Kitüntetéseket is kapott, Károly Csapatkeresztet [IV. Károly király által  1916-ban alapított katonai emlékérem, amelynek elnyeréséhez legalább háromhavi frontszolgálat volt szükséges. – A szerk.]. Őrmesteri rangot ért el. Az olasz fronton harcolt a 72. gyalogezredben, az Isonzónál.

Amikor visszacsatolták Csallóközt, Szlovákiában már kezdett a Hlinka Gárda. Pozsonyból több autóbusszal elhoztak szlovákiai zsidókat, és letették őket Dunaszerdahelyen. Többek között a mi családunkból is. Elhozták őket, és letették itt, [Duna]Szerdahelyen. Itt voltak nálunk, mikor bejöttek a magyarok. Azok két-három nap múlva megint összeszedték őket, és kitették őket Szlovákia és Magyarország közé, a határra. Somorja mellett volt a határ. És senki sem törődött vele, hogy mi lesz velük. Voltak köztük kisgyerekek is. A Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközség hordta ki nekik a sátrakat, a takarókat, az innivalót, a kóser kosztot. Lassacskán visszaengedték őket Szlovákiába, vagy Magyarországra jöttek. Volt olyan is, aki hosszú ideig ott volt a határon. Megéltem az Anschlusst is, amikor Bécsbe bevonultak a németek. Emlékszem, szombati napon volt. Elmentem a nagymamához, és mondtam neki, hogy képzelje, ma Hitler elfoglalta Ausztriát. Erre az én drága nagyanyámnak az volt a kérdése, hogy jó-e ez nekünk. Szegény, csak így tudott gondolkodni, annyira primitív ember volt. Hogy jó lesz-e ez nekünk, zsidóknak, vagy nem lesz jó.

Azon a napon tartóztatták le az édesapámat, amikor 1941-ben Magyarország háborút üzent a Szovjetuniónak [Magyarország 1941. június 24-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, majd 1941. június 26-án hadat üzent a Szovjetuniónak. – A szerk.]. Elvitték Kistarcsára. Akkor Pesten dolgoztam mint szabósegéd, és ismeretségen keresztül sikerült elintéznem, hogy meglátogassam az apámat. Hetenként jártam Kistarcsára.

Aztán később elkerültem Pestről, és Érsekújváron dolgoztam segédként. A főnököm, egy zsidó szabó olyat akart tőlem, amit nem szívesen csináltam. A szabósággal kapcsolatos dolgokat szívesen végeztem. Azonban azt, hogy a háziasszonynak minden reggel vizet vigyek be a konyhába, tűzifát vágjak, azt nem soroltam a kötelezettségeim közé. Még inaskoromban is valahogy úgy alakítottam a dolgokat, hogy elsőéves inaskoromban még csináltam, de aztán már nem. Fogtam magam, és egyik délután elmentem sétálni. Láttam egy szabóműhely feliratot. Zrubecnak hívták a főnököt. Bementem, és kérdeztem, hogy kell-e neki szabósegéd. Kérdezte, hogy mit tudok csinálni. Mondtam neki, hogy nagymunkás vagyok. Az azt jelentette, hogy nem csak nadrágot és mellényt tudok csinálni, hanem zakót és télikabátot is. Jól van, mondta, menjek el egy hét próbaidőre. Tizenkét órát dolgoztunk akkor naponta, reggel héttől este hétig. Egy hét alatt meg tudtam csinálni két zakót. Elfogadott a főnök, és azt mondta, hogy rendben van, maradjak. Maradtam, és dolgoztam nála. Egy nagy szoba volt egy stelázsival kettéválasztva. Elöl volt a főnök, aki méretet vett, próbált, igazított, szabott, mi meg, segédek, hátul dolgoztunk, öten egy szabóasztal körül. Egy alkalommal jött az érsekújvári Nyilas Párt főnöke, Gulási nevezetű, egy púpos ember, állítólag kalapkészítő volt. Hallottam, amikor mondta a mesternek, hogy a következő héten jön Szálasi testvér. És még el kell intézni, hogy legyen egy nagygyűlés. Borzasztóan megijedtem, és amikor este befejeztük a munkát, megvártam, amíg mindenki elment, odamentem a mesterhez, és mondtam neki, hogy ne haragudjon, de én nem tudok ott lenni, amikor jön majd a Szálasi testvér. Miért, kérdezte, nincsenek rendben a papírjaim? Mondtam neki, hogy nincsenek rendben, mert zsidó vagyok. Nagy szemekkel bámult rám. Jó, hogy megmondta, Feri, de erről senkinek ne szóljon. Majd valahogy kimagyarázzuk. Következő héten megjelent Szálasi elvtárs. Nem elvtárs, testvér. Hátrajött oda, közénk. A főnök előtte megmondta, hogy ha véletlenül hátrajönne, akkor fel kell ugrani, és azt mondani: „Kitartás, éljen Szálasi!”. Felugráltunk, mindenki, „Kitartás, éljen Szálasi”. Mindenkivel kezet fogott. És akkor azt mondta a főnöknek: „Testvér, idefigyelj! A városi rendőrparancsnok nem adott engedélyt a nagygyűlésre, csak tisztségviselői gyűlésre. De adjatok mindenkinek tisztségviselői igazolványt.” Én mondtam, hogy sajnos nem tudok ott lenni, mert a papírjaim otthon vannak, nem vagyok idevalósi. Haza kell utaznom a papírokért. „Jól van, testvér, de ha lehet, gyere vissza addigra! Adjatok neki is tisztségviselői igazolványt.” Akkor tudtam meg, hogy a főnököm a Komárom megyei Nyilas Párt propagandafőnöke volt. A háború után találkoztam egy volt inasommal, és érdeklődtem, hogy mi lett a főnökkel. Mondta, hogy valamelyik faluban a faluhivatal elnöke.

Megkaptam a „SAS” behívómat, egy levelezőlapot, amire keresztben nagy betűkkel pirossal rányomtatták az SAS-t, ami azt jelentette, hogy „Siess Azonnal Sürgős”. Ha valaki ilyen behívót kapott, annak huszonnégy órán belül jelentkeznie kellett katonai szolgálatra abban a körzetben, ahová tartozott [SAS-behívó – névre szóló katonai behívóparancs (hivatalos nevén: behívójegy) volt a második világháborúban a nem tényleges állományúak számára. A posta expresszküldeményként kezelte, címzettje köteles volt 48 órán belül bevonulni a kijelölt helyre. Nevét az első szavak: "Sürgős, azonnal siess" kezdőbetűinek összeolvasásából kapta. – A szerk.]. Engem Komáromba hívtak be. Akkor szűnt meg a kapcsolatom a szülőkkel. Teljesen. Nem akartam, hogy a szüleim kikísérjenek az állomásra. Amúgy is fájó volt számukra, hogy én, a legfiatalabb gyerek a családból, elmentem, és ott hagytam őket a házban. Emlékszem ma is, hogy édesapám és édesanyám az ajtóban álltak, és integettek, amikor visszafordultam. Elmentem a mai feleségem lakására, ott is elbúcsúztam. A feleségem, akkor még fiatal lány, kikísért az állomásra. Így kerültem Komáromba, ahová az idősebb korosztályt is besorolták. Többek között a Perblum Józsi bácsit is, aki szintén [Duna]Szerdahelyről vonult be. Fehér karszalagos volt [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Lásd még: munkaszolgálat. – A szerk.], mert ő kitért. Nem mint zsidót hívták be, hanem mint reformátust. Viszont tanított bennünket. Az első, amit megtanultam tőle, az volt, hogy amikor osztották „csajkával” a levest, akkor le akartam ülni enni, de azt mondta, hogy gyere, Feri, állj itt, mellettem. És újra beálltunk a sor végére. Ahogy sorakoztak a többiek is az ebédért, én mellé álltam. Rájöttem, hogy okosan csinálta. Állva, miközben ettük a levest, mentünk közelebb és közelebb. Amikorra megettük a levest, addigra oda is értünk. Megkaptuk a „csajkába” a másikfélét. Akik leültek, aztán nagyon sokat vártak, amíg sorra kerültek, és addigra már minden kihűlt.

Itt, Komáromban egész rövid ideig maradtunk. Az Igmándi erődben tartózkodtunk, ami lényegében a föld alatt volt [A komáromi erődrendszer legdélibb tagja az 1871–1877 között épült Igmándi erőd: lezárta a városba délről vezető utat. – A szerk.]. A szobák, az úgynevezett körletek, mind-mind a föld alatt voltak. Onnan egyenesen Győrbe kerültünk a Frigyes laktanyába. A Frigyes laktanya a város közepében állt. A Frigyes laktanyában utászok voltak és mi, munkaszolgálatosok. Az utászok a legkegyetlenebb társaság volt a magyar hadseregben, a rendőrökön kívül [Kornfeld Ferenc valószínűleg a tábori csendőrökre gondol. Lásd: tábori csendőrség. – A szerk.]. Úgy bántak velünk, hogy hihetetlen. A közönséges utász megkövetelte, hogy ha elmentünk mellette, akkor tisztelegjünk. Ha nem tisztelegtünk, akkor belénk rúgott. A parancsnokság mindig úgy állította be, hogy az utász altisztek lettek a kiképzők. Egy utász tizedes vagy egy utász őrvezető atyaúristen volt nálunk. Akkor tanultuk a „jobbra át”-ot, „balra át”-ot, meg „indulj”, „állj!”. Ezek annyira embertelenül csinálták, hogy például amikor kitavaszodott, gyakran esett, sár volt, és csupa olyan parancsot kaptunk, hogy „feküdj, fel”, „feküdj, fel!”. Persze bele a tócsába. Ezt élvezték az utászok. Utána olyan gyakorlatokat végeztettek velünk, mint a békaügetés. A kezünkbe csákányokat és lapátokat adtak, azt felemelve kellett tartani. Borzasztó. Direkt arra ment ki a dolog, hogy kikészítsenek bennünket.

Egy idő után Győrből elvitték a zsidókat, ami által felszabadult egy csomó lakás. Győr mellett, közvetlen a város szélén volt egy ilyen fabarakkos rész, ahol a szegények, a koldusok, tehát a lakosok „legcsürhébb” része élt. Őket beszállásolták a zsidó házakba, minket pedig a fabarakkokba [A győri gettót Győrszigeten, a belvárostól kb. öt kilométerre állították föl. Ez a telep az első világháború idején hadifogolytábor volt, majd katonai terület lett, épületeiben mintegy 430 helyiséggel, amelyekben azelőtt mintegy 1200 ember élt. Ide zsúfolták össze a több mint 5600 zsidót, akik közül mintegy 1000 főt a környékbeli településekről kényszerítettek a gettóba. Innen kezdődött a bevagonírozás 1944. június 11-én, a második transzport pedig június 17-én hagyta el a várost. – A szerk.]. Közben már előtte megkérdezték, hogy kik az iparosok. Kiválasztották a szabókat, a susztert, a bádogost, az asztalost, és azt mondták, hogy ez a törzs. Később megmagyarázták, hogy ez a csoport, az iparosok csapata, ez a törzs. A törzsbelieknek nem kellett kijárni olyan gyakorlatokra, mint amilyeneket az utászok végeztettek. A százados úr engem nevezett ki törzsparancsnoknak. Nyugodtabb volt az életem Győrben, amíg nem jöttek a hipisek. Időközben már éreztették velünk a zsidótörvények hatását. A zsidóknak le kellett adni az ékszereiket, nem lehetett vagyonuk, elvették a földeket, házakat, mindent. Jöttek a rendőrök [valószínűleg: csendőrök], kiterítettek egy lepedőt, és azt mondták, hogy akinél van valami ékszer, gyűrű, arany vagy több pénze, azt mindenki dobja le a földre. Akiknél volt, és féltek, oda ledobálták. A rendőrök aztán fogták a lepedőt, és elvitték. Nem adtak semmi papírt róla. Semmit. Ez volt a hipis. De a hipisnél nekünk is, a törzsnek is ki kellett vonulnia, és leadni mindent. A második hipis után már okosabbak lettünk, és eldugtuk a holmit. Ha azonban valaki valamit nem adott le, akkor a rendőrök megfogták, megverték. Járt egy olyan mondóka a csendőrök száján, hogy „aki keres, az talál”! Megkezdődtek a motozások. Ha találtak valamit, nagyon megverték az illetőt, és elvettek mindent. Mivel szabó voltam, varrtam egy kis zacskót vászonból, és a törzsbeliek, akiknek még megmaradt az aranygyűrűje, órája vagy ilyesmi, nekem adták, én meg beleraktam a zacskóba. A varrógépnek van egy kis gömbölyű része, ahol olajozni szoktuk. Oda beleakasztottam mindig a zacskót, amikor mentünk a hipissorakozásra. Nálunk ezért nem találtak semmit. A kocsisoknak is sokan odaadták az ékszereket elbujtatni a szerszámok közé. Akadt olyan kocsis, aki azt mondta, hogy megtalálták a rendőrök… elvitték! Nem akarok nevet mondani, mert ismert [névről van szó]. A vasútállomástól nem messze laktunk a fabarakkokban, és srégen szemben volt a vagongyár, hátrább pedig az utász gyakorlótér a Rába-parton. Vele szemben volt a repülőtér. A közepében ennek a négyszögnek, ott voltak a fabarakkok. Amikor bombáztak, akkor ezeket a pontokat bombázták. Mi nagyon féltünk természetesen, de a kerítés alá utakat kapartunk ki, hogy ki tudjunk bújni. Előfordult, hogy kifutottunk a Rába partjára. Egy alkalommal a bombázás alatt csak annyit éreztem, mintha valaki seggbe rúgott volna. Beleestem a vízbe, de nem emlékeztem semmire. Ez volt valószínűleg a szerencsém. A barátok húztak ki a vízből. Derékig a vízben voltam. Körülöttünk mindenhol bombatölcsérek tarkították a partot. Életben maradtam. A munkaszolgálatban a sógorommal együtt voltam, aki borzasztóan megörült, amikor visszahoztak a táborba, és hogy egyáltalán életben maradtam. A mi századunk volt a 101/202-es légó mentőszázad. Ez azt jelentette, hogy ha bombázták a várost, a mi századunknak kellett kivonulnia, és menteni azt, ami menthető. Egyszer a város központjában, ahol a Nemzeti Bank állt, az aranyholmit is szétbombáztak. Állítólag közülünk valaki talált egy aranytéglát. Elásta Győrben, aztán a háború után elment, és előszedte. Nekünk szerencsénk volt, mert két nagyon rendes századosunk volt. Az egyik a győri Kék Hajó nevezetű szálloda tulajdonosa volt, Maixnernek hívták, Maixner százados. Nagyon rendes és becsületes ember volt, aki nem engedte, hogy bántsanak. Varrtam neki egy nyári egyenruhát, ami feltűnt a tisztecskéknek. Persze ők is szerettek volna ilyen egyenruhákat. Logikus, hogy nekem mindenki parancsolhatott. Maixner százados ezért napiparancsot adott ki, amit felolvastak, miszerint a törzs bármelyik tagja csak akkor csinálhat bárkinek bármit, ha szolgálati jegyet kap az illető. A szolgálati jegy egy cédula volt, amire ráírta a százados, hogy mit engedélyez, és aláírta. Az utászoknál szolgáltak karpaszományos őrmesterek, fiatal altisztecskék. Amikor megtudták, hogy a századosnak van egy jó szabóműhelye, mert hát ketten voltunk szabók, azt akarták, hogy nekik is varrjunk egyenruhát. Különben ha azt varratni kellene, egy csomó pénzbe kerülne. Gondolták, hogy ingyen megússzák. Emlékszem rá, hogy jött az egyik karpaszományos őrmester, hogy tudnék-e varrni neki egyenruhát. Mondtam, hogy persze hogy tudnék, nem gond, csakhogy ezt így nem lehet. Megvolt a napiparancs, csak annak lehet varrni, akinek a százados úr ad szolgálati jegyet. Majd ő elintézi. Nem kapott szolgálati jegyet, de csak járt a nyakamra. Mindig azt magyaráztam, hogy nem tehetek róla, én szívesen megvarrnám, de a parancs az parancs. A százados aztán megkérdezte tőlem, hogy miképpen viselkedik velem. Ez véletlenül nagyon nyúzta a fiúkat. Ha kimentek a srácok, akkor kínozta őket. Emlékszem rá, egyszer jött ez az őrmester, és azt mondta: „Mondd, zsidó, mért nem akarsz te nekem egyenruhát varrni?” A századosra és a napiparancsra hivatkoztam persze, de elkezdett velem amúgy emberi módon beszélni. Kérdeztem tőle: „Őrmester úr! Hát maga miért kínozza mindig a mi gyerekeinket ott kint?! Jönnek be állandóan panaszkodni, hogy amikor maga van szolgálatban, hogy mit csinál velük. Hát nem muszáj ezt csinálni. A többiek nem csinálják. Miért pont maga csinálja ezt állandóan?” Úgy látszott, a pasas észhez tért. Jöttek a gyerekek vissza a munkából, és csodálkoztak, hogy az őrmester megváltozott, másként viselkedik. Mondtam a századosnak: „Százados úr! Most már adhatna jegyet annak az őrmesternek.” Egyszer csak jött be az őrmester. „Na, csinálsz nekem egy ilyen egyenruhát? Itt a szolgálati jegy.” Kapott szolgálati jegyet, meg is varrtam neki. Azóta a gyerekeknek nem volt bajuk vele. Soha többet nem szólított úgy, hogy te, zsidó! Normálisan bejött, és azt mondta: „No, munkaszolgálatosok, mi újság?” Ez egész novemberig tartott. Közben két férj és feleség, győriek szintén, bent voltak nálunk. A férjeik munkaszolgálatosak voltak, mérnökök, ők találták fel a magyar „Botondot”. A Botond a legmodernebb harckocsi volt Magyarországon [A Botond katonai teherjáró gépkocsi volt, melynek kifejlesztése a Rába Vagon- és Gépgyár konstruktőrének, Winkler Dezsőnek a nevéhez fűződik. 1938 szeptemberében kezdődött meg a gyártása. – A szerk.]. Ezt a két munkaszolgálatost nem vitték el Auschwitzba. Az asszonyok közül az egyik pont állapotos volt, ott nálunk, a szalmán szülte meg a kisgyereket. Az egyiket Korányinak hívták. A háború után életben maradt, és a minisztériumban dolgozott. Annyit tudok, hogy magas rangú tiszt volt. Ezek ketten voltak, akik mint házaspárok éltek a táborban.

A keretlegénység között volt egy dunaszerdahelyi, Pálffy Ernő. Ő minden héten hazajárt, és mesélte, hogy mi történt Dunaszerdahelyen. Tudtuk, hogy nincs ott senki a zsidók közül, a családunkból, de bármelyikünknek valamire szüksége volt, azt Pálffy Ernő mindig elhozta. Nekem gyűszűk, tűk, gépselyem hiányzott. Mindig hozott, soha nem kért pénzt érte. Süteményt, szalámit, szalonnát hozott nekünk, amit a felesége küldött. Az összes [duna]szerdahelyinek mindig hozott valamit. Végtelenül rendesen viselkedett. Rajta keresztül tudtuk, hogy mi történik [Duna]Szerdahelyen. Különben a saját családunkról nem tudtunk semmit, mert őket már elvitték. Pálffy Ernő végtelenül rendes ember volt, amikor a háború után hazajöttünk, nagyon, nagyon sok embernek, akikről én tudok, mindenkinek visszaadott mindent. Visszaadta, amit odaadtak neki eldugni.

November hetedikén vittek el bennünket. Mentünk Győrből egész Ausztriáig, egy kis faluba. Ott vagoníroztak be bennünket, normális, rendes személykocsikba. Ausztriában a magyar katonák átadtak minket a német katonáknak. Akadt olyan német katona, aki beadott nekünk egy egész német kenyeret, négyszögleteset. Mint a tégla, olyan volt. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent, azt hittük, hogy ez a koszt, amit adnak nekünk. Amúgy nem adtak semmi kosztot, ugyan mindenkivel volt ennivaló. Konzervek, kenyerünk is volt. Nekem is volt kenyérzsákom. Éhezni nem éheztünk akkor. Vittek bennünket egész Buchenwaldig. Pár napig tartott az út, de a vonat nem állt meg sehol. Amikor odajutottunk a koncentrációs tábor elé, egy felirat tűnt a szemünkbe: „Arbeit macht frei”. Felsorakoztattak bennünket egy nagy téren, aminek a végében egy épület állt. Az emberek csíkos ruhában járkáltak. Kérdezgették németül, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Odajött egy magyarul beszélő férfi csíkos ruhában, s odakiabálta: „Egyetek meg mindent, ha van ennivalótok, mert mindent elvesznek tőletek! Semmit se hagyjatok meg! Mindent egyetek meg!” Mi még nem tudtuk, hogy miért. Akkor ennek az embernek adtam a kenyérzsákomból két vagy három darab félkilós húskonzervet. Benne volt a briftasnim, abban az utolsó fényképek, amiket hazulról vittem. A szüleim, a sógorom, a nővérem és az én fényképem meg a szájharmonikám. Letettem a földre a kenyérzsákot, és odaszóltam neki: húskonzervek, egye meg! Nekem csak a briftasnit, a szájharmonikát és a kenyérzsákot adja vissza. Aztán bevittek bennünket egy helyiségbe, ahol az első dolog volt, hogy mindenkinek pucérra kellett vetkőznie. Felállítottak minket alacsony padokra, jöttek a férfiak nyírógépekkel, és mindenhol lenyírtak. Hónaljak alatt, hason, mindenhol, ahol szőrzet volt. A fejeket is. Utána jött egy másik férfi, aki kannában hozott egy festőpemzlit, amivel az egész testet összevissza kente. Az a szer úgy csípett! Aztán mondták, hogy ez a fertőtlenítő. Jó kondícióban voltam, százhat kilót nyomtam. Lenyírtak bennünket, és akkor vittek tussolni. Jó meleg fürdő volt. Gondoltuk, ez már jó. Akkor továbbindítottak. Hiába tiltakoztunk, hogy a ruháink ottmaradtak. Nem kell visszamenni, mondogatták, indulás tovább. Egy másik helyiségben mindenkinek a kezébe nyomtak egy csomagot. Abban csíkos ruha, egy ing, egy pulcsiszerűség rejtőzött, azzal a felirattal, hogy „KLB”, nagy betűkkel. „KONCENTRAZIONSLAGER BUCHENWALD”. Innen is továbbmentünk. Megkezdődött a névsorolvasás. Bediktáltuk a személyi adatokat, nevet, mikor születtem. „Mostantól fogva a neved nem Kornfeld Ferenc, hanem 87795! Ezt tanuld meg jól németül is, tanuld meg szlovákul is, magyarul is. Mert jelentkezned kell majd, ha ezt a számot hallod.”

Ezt minden nyelven elmondták. Akik a névsort írták össze, ők mondták nekünk, szintén foglyok voltak, de már régebben itt éltek. Egy sátortáborba vittek, ahol csoportokba osztottak bennünket. Úgy, ahogy számok szerint érkeztünk. Mi csupa barátok voltunk. Ötvenketten mentünk [duna]szerdahelyiek, így abban a csoportban ötvenketten voltunk [duna]szerdahelyiek. Majdnem mind húsz évesek voltunk, majdnem mind együtt jártunk iskolába. Ismertük egymást, barátok voltunk. Igyekeztünk együtt maradni mindig. Ott tényleg még a nevünket is elvesztettük. Mindenünket elvették. Egyszer csak látom, hogy jön ez a csíkos ruhás fiatalember, de már én is csíkos ruhás voltam, engem is lekopaszítottak. Nem ismert meg engem. Csak kiabálta, hogy ki volt az, aki ott azt a kis kenyérzsákot letette a földre. És közben mutogatta azt a kenyérzsákot. Mondtam neki, hogy én voltam az. Kérdezte, hogy mi volt a zsákban, én meg elmondtam neki. Odaadta, mert tudta, hogy az enyém. Benne volt a szájharmonikám, benne volt a briftasni, a szüleim képe.

Akkor már úgy volt, hogy a rablógyilkosok, az úgynevezett blockältesterek [kb. „rangidősek”] is a koncentrációs táborokba kerültek. Ezek voltak a „főnökök”. Mivel rablógyilkosok voltak, ők fekete jelet viseltek. A kápók ütöttek-vertek mindenkit. Buchenwaldban nem maradtam hosszú ideig, onnan továbbvittek. Arbeit macht frei, elmagyarázták, hogy elvisznek bennünket olyan helyre, ahol dolgozni kell, de szabadabbak leszünk. Elvittek bennünket Schliebenbe [Buchenwald egyik altábora volt itt, a HASAG gyár mellett. A lipcsei HASAG vállalat (Hugo Schneider Aktiengesellschaft-Metalwarenfabrik) az I. G. Farben és a Hermann Göring Művek után a harmadik legnagyobb, kényszermunkásokat alkalmazó német gyárhálózat volt. 1944-ig négy tábort üzemeltetett Częstochowában, majd 1944 nyarától munkatáborokat állítottak fel minden németországi HASAG gyár mellett. A munkatáborok a buchenwaldi koncentrációs tábor melléktáborai voltak. A HASAG gyárakban főleg női kényszermunkások dolgoztak. – A szerk.]. Schlieben Németországban volt, páncélöklöket gyártottak ott. A gyárépület az erdőben állt. A város másik felében pedig az úgynevezett „gieserei”, óriási nagy katlanokba gyúlékony robbanóanyagot öntöttek, ezt főzték vagy mit csináltak vele, és betöltötték a fejekbe. Mi állítottuk össze ezeket a páncélöklöket. A hosszúságuk körülbelül egy méter húsz volt, és három részből álltak. A páncélököllel vállból lőttek. Schliebenben különböző nemzetiségű foglyok dolgoztak. A szám alá mindenki egy háromszöget is kapott, mely szerint megállapíthattuk, hogy ki hová tartozik. Ha a háromszög piros volt, azt jelentette, hogy az illető kommunista, ezért került oda. Ha fekete volt, akkor az rablógyilkos, ha lila, akkor már tudtuk, hogy az az ember valami vallási szekta tagja, aki nem akart harcolni. Nem is tudom, hogy a zöld mit jelentett [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínű (lilaszínűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt a az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostitutáltak) és a cigányok; kéket az emigránsok; és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Persze aki sárga volt, az csak zsidó lehetett. Én próbáltam szóba elegyedni néhánnyal. Németül jól beszéltem. A csehekkel nagyon gyorsan kapcsolatot teremtettünk, de a lengyelekkel kevésbé. A giesereiban, ahol ezt a robbanóanyagot öntötték, majdnem mind lengyel volt. Az egyik éjszaka a lengyelek felrobbantották ezt a giesereit. Óriási nagy tartályokban tárolták ezt a gyúlékony anyagot. Olyan robbanás volt – mi szerencsére akkor nem voltunk munkában, bent voltunk a lágerban –, hogy még oda is röpködtek be a fűtőtestek. Nem tudtunk tovább dolgozni. A németek először elkezdtek kínozgatni bennünket, majd mindenféle értelmetlen munkát végeztettek velünk, csak azért, hogy elfoglaljanak bennünket. Például összehordattak körülbelül tízezer darab csövet, beleraktuk ládákba, elvitették máshová, és ott kirakatták. Hajtottak bennünket. Ütni, verni láttam Schliebenben is. Azt azonban nem, hogy lelőttek volna valakit.

Én is voltam vorarbeiter [előmunkás] egy időben. Még Schliebenből megszökött három ember. Egy magyar, egy cseh, a harmadikat már nem tudom. Elkapták és visszahozták őket. Akkoriban még jó kondícióban voltam, kiszúrtak a németek, mondván, én leszek a kápója ennek a három embernek. Bent a lágerban kellett dolgozniuk, fát vágni a konyha részére. Megörültem, hogy kapok egy kápó karszalagot, most már én is dupla kaját fogok kapni. Ez volt a lényeg, semmi más. Csakhogy a kápók mindegyikének volt egy jó vastag botja. Állandóan ordítoztak, hol ezt vágták fejbe, hol annak ütöttek a nyakára, ütötték-verték a népet. Különösen akkor tett ki magáért a kápó, ha közeledett egy német. Amikor megtudtam, hogy kápó leszek, tudtam, hogy nekem is kell bot. Reggel mindenki kiment dolgozni, én meg ezzel a hárommal mentem fát vágni. Mondtam nekik, hogy kezdjenek neki a favágásnak. Fogjál neki te, mondták, ők bizony nem fognak dolgozni. Mondtam nekik, hogy fát kell vágni, azért vagyunk itt. Felemeltem a botot. Abban a pillanatban az a három pali, mindegyiknél fejsze, egyenesen jött felém, hogy ők inkább engem vágnak szét. Úgy beszartam, az életben talán még nem voltam annyira megijedve. Könyörögtem nekik, erre mondták, hogy csináljam én, vágjak én fát. Nekifogtam, izzadtam, mint a ló. Jó kondícióban voltam, vágtam a fát, fűrészeltem, aprót vagdaltam. Ők meg ültek, nézték, rajtam röhögtek. Még kommentálták is, jól vagy rosszul csinálom-e. Este jöttek a németek átvenni a munkát, amit ezek hárman végeztek. Kevésnek tűnt nekik, én meg hülyére dolgoztam magam. Akkor nagyon megvertek a németek, hogy milyen kápó vagyok. Minek van nekem az a bot? Verjem őket, akkor fognak dolgozni. Nem mondhattam, hogy ők fejszével jöttek felém. Be voltam szarva. Másnap megint kimentünk fát vágni. Könyörögtem nekik. „Istenem, láttátok, milyen verést kaptam! Azt akarjátok, hogy engem csapjanak agyon? Hát segítsetek valamit! Én is vágom, én is segítek!” Másnap már mind a négyen dolgoztunk. Ők is dolgoztak, estére már minden rendben volt, mert eleget vágtunk. Ez a többiektől távol történt, senki nem jött minket ellenőrizni napközben. Amúgy a beígért dupla adagot megkaptam levesből is, főzelékből is, a fekete vízből is. Kenyérből nem kaptam többet. Kenyérből mindig egyformán kaptam.

1944 szilveszterét Schliebenben éltük át. Boldogok voltunk, hogy karácsonyra hazaengedték a szakácsokat, és mi majd jó hideg kaját kapunk, szalámit meg ilyesmit. Francot! Két napig nem kaptunk semmit, és dolgoztunk éjjel, nappal. Újévkor ugyanez volt a helyzet. A szakácsokat hazaengedték, mi meg dolgoztunk éjjel, nappal. Úgy, hogy ki sem engedtek bennünket. Az őrséget is lecsökkentették.

Egyszer csak minden előrejelzés nélkül, az egyik délután összeszedtek bennünket, bevagoníroztak nyitott tehervagonokba. Letakartak ponyvával, és valahová elszállítottak bennünket. Ez már a hegyekben volt, hidegek voltak, majd megfagytunk. Floessbergbe szállítottak minket [Szintén Buchenwald altábora volt, és itt is a HASAG-nak volt érdekeltsége. – A szerk.]. A láger körül drótkerítést húztak. A sarkaiban és a közepén őrtornyok álltak. A világítás befelé irányult. A drótkerítésbe villanyáramot vezettek. Bent a lágerban csak egy üres pusztaság, semmi más nem várt minket. Oda behajtottak, és csoportokba állítottak. Ilyen szakasz, olyan szakasz. A németek barakkjai a táboron kívül álltak. Nekünk ott bent semmi. És akkor elkezdtük ásni az alapokat azoknak a barakkoknak, amelyekben majd lakni fogunk. Az első három napon az alapokat ástuk, csákányoztunk, lapátoltunk, mindent. Este appell. Ha kisgyerekek potyogtak az égből, az appelt akkor is megtartották. Az appellon mindig megszámoltak bennünket. Amint megszámoltak, mehettünk „haza”. A haza azt jelentette, hogy mindenki oda ment, ahol ásta az alapokat. Belebújtunk a kiásott lyukba. Összebújtunk, a testünkkel melegítettük egymást. Közben havazott, fújt a szél. A legborzasztóbb akkor volt, amikor jégeső esett. Nekünk csak az a gödör volt, semmi más. Vigyáztunk egymásra. Aki a szélén volt, azt egy bizonyos idő után mindig behívtuk a csoport közepére. A szélső így beljebb jött, aztán egy idő után újra kikerült a szélére. Szóval ez borzasztó volt. Másnap így mentünk dolgozni. Reggel négy órakor már fütyültek, szirénáztak.

Ennivalót kint kaptuk munka közben, reggel. Eleinte úgy volt, hogy négyen kaptunk egy kilós kenyeret. Elosztottuk, mindenkinek huszonöt deka. Egy „csajkába” fekete vizet öntöttek kávé helyett. Délben eleinte marharépalevest ettünk. Ameddig Schliebenben voltunk, addig egy kis bors is érződött a levesben, egy kicsit sűrűbb is volt. Floessbergben már nem. Itt már csak répából főzték a levest. Nagy néha valami rizsszerű vagy kukorica, egy kanál főzelék is került. Mit tudom én, hogy mi volt az. De hát boldogok voltunk, hogy enni kaptunk. Este, amikor vége lett a munkának, megint csak fekete meleg vizet ittunk. A huszonöt deka kenyér a napi fejadag volt, saját magunknak kellett beosztanunk, reggelire, ebédre, vacsorára. A vorarbeiterek és a kápók dupla adagot kaptak mindenből. A legelején a táborban és a táboron kívül latrinákat építtettek. Lehetett menni a latrinára, csak éppen nem szabadott sokáig ott tartózkodni. Ezek a marha vorarbeiterek állandóan figyelték.

Amikor Floessbergbe kerültünk, kápó karszalagom volt, de nem volt csoportom. Minden kápónak össze kellett szednie az embereit, én pedig ott álltam ember nélkül. Mutogattam a [duna]szerdahelyi srácoknak, és egyből összefutott valami harminchat haver. Mondtam, hogy ez az én csapatom. Nekem kellett sorba állítani őket, megszámlálni stb. Miután felépítettük ezeket a barakkokat, kisült, hogy a németek Floessbergben éppen olyan gyárat akarnak építeni, mint amilyen Schliebenben volt. Ez a harminchat ember lett a „waldkommando”, mi készítettük elő a terepet. Amikor megérkeztek a vagonok, mi raktuk ki őket. Közben a németek vigyáztak ránk. Motorkerékpárral jártak, mikor jöttek, messziről berregtek, dübörögtek. Odaértek, kijelentették, „machts’ weiter”, mi meg csináltuk weiter. Közben meg elmentek sörözni. Nekünk sem kellett több. Észrevettük, hogy nincs körülöttünk német, hát leálltunk. Elkezdtünk beszélgetni, hogy kinek mit fog főzni a mamája, ha egyszer hazamegyünk. Csak az ennivalón járt az eszünk. Az egyik elmesélte, hogy milyen finom pörköltet tud főzni az anyukája, a másik, hogy az ő anyukája diós halat fog főzni, ábrándoztunk a sóletról, sült tésztákról. Beszélgettünk, és közben nem vettük észre, hogy a német láger parancsnoka, aki lóháton járt, odaért hozzánk. A kör közepén álltam, mert én voltam a kápó. Mindenki letámaszkodott, és úgy beszélgettünk. Leszakította a kápó karszalagot, és istenes verést kaptam. Befejeződött a kápó pályafutásom. A csapatot rögtön beküldte a lágerba. Lóról kísért bennünket be, nehogy valaki is elmenjen. Vonultunk egyenesen a lágerba, az appellplatzra. Engem előre küldött, a szakasz elé, körülbelül harminc méterre. Már késő délután volt, sötétedett. A többi század és a szakasz felsorakozni készült. Jeges, esős nap volt. Nem kívánom senkinek. Kiszúrt két olyan „fogdmeg” lengyel gyereket, kápókat, hogy ezek üssenek. Jöttek is azokkal a durungokkal, élvezte az a kurva német. Ütöttek, vertek, ahol értek. Akkor sérült meg a hátgerincem. Borzalmasan összevertek. Ott kellett maradni térdelve. Emlékszem, hogy mindig a kezemre támaszkodtam, annyira fájt. Nem tudtam kiegyenesedni. És mindig fel kellett emelnem a kezem. Aztán megint vertek. Aztán amikor már agyonvertek, térdelni kellett, másnap reggelig ott térdeltem. Rám fagyott a ruha a jégesőtől. Másnap reggel, amikor megparancsolták, hogy álljak fel, nem tudtam felemelkedni. Ketten elemeltek fel, nem tudtam állni, nem tudtam kiegyenesedni. Felemeltek, és bevittek a revierbe. Reviernek hívták a kórházat. Amikor bekerültem a revierre, lefektettek egy asztalra, és erőltették a lábamat, hogy egyenesedjen ki. Három orvos vett körül, akik éppúgy foglyok voltak, mint mi. Az egyik közülük magyar, a másik cseh, a harmadik lengyel volt. A magyart Elfer Gyurinak hívták. A háború után Pesten, a Szent Erzsébet kórházban dolgozott mint főorvos. A csehet Jiří Urbannak hívták. Nem tudom, hogy mi lett vele. A lengyel nevére nem emlékszem. Ők hárman próbálgatták kiegyenesíteni a lábamat. Hol az egyik, hol a másik szólt hozzám valamit. Én mindegyiknek a saját nyelvén válaszoltam, de megértettem, hogy nekem mozdulatlanul kell feküdnöm. Több napig ott tartottak. Mindig valamelyikük megetetett, s közben beszélgettünk. Gyógyszer nem volt, nem kaptam semmi gyógyszert. Elfer Gyuri jól beszélt angolul, a cseh nagyon jól beszélt németül, a lengyel pedig franciául. Egymás között ezek hárman nem tudtak beszélni. Egyszer csak Elfer Gyuri mondja nekem, hogy tolmácsoljak nekik. Ott ragadtam bent a kórházban, mert én mindegyikükkel tudtam beszélni. Lényegében ez mentette meg az életemet. Ha a németek újra kivittek volna munkába, biztosan kikészültem volna. Már így is borzasztóan kezdtem tönkremenni. Nem kaptam dupla kaját.

A kórházban volt egy kisfiú, Gyurika. Újpesti gyerek volt. Nagyon vékony kiskölyök volt, hosszú zsidó gyerek, száznyolcvan centiméter magas. Megtudtuk, hogy csak tizenhárom éves. Kérdeztük is tőle, hogy hogy került oda. A mamájával együtt hozták be a lágerba. Azt mondta neki a mamája, hogy ha megkérdik tőle, hogy hány éves, akkor mondja azt, hogy tizenhat. Ez mentette meg az életét, mert a férfiak közé sorolták be. Gyerekes dolgokat kérdezett: „Mondd, Feri, ha hazamegyek, a kiskutyánk még meglesz? A macskánk. Én úgy szerettem a kismacskánkat. Mindig a szomszédba szokott átmenni. A kismacskánk is biztos otthon lesz. Anyukám az már biztos otthon lesz, mire én hazaérek.” Borzasztóan szerettük azt a gyereket, az egész társaság. Gyurika megbetegedett ödémában. Gyógyszerünk nem volt, csak egy görbe olló, skalpel, géz és szike. Ez volt az összes „gyógyszer”. A Gyurikának a segge dagadt meg. Azt mondta nekem az Elfer Gyuri: „Te, Feri, fogd a gyereknek a kezét! Magyarázd el neki, hogy nekem is éppen ekkora fiam van, ezért nekem éppúgy fáj operálni, mint neki. Ne kiabáljon, mert nekünk is fájni fog. Bírja ki, mert csak úgy tudunk rajta segíteni. Megpróbáljuk őt megoperálni.” Lefektették Gyurikát, megfogtam a kezét, és elmagyaráztam neki. Az Elfer a skalpellal egy vágást húzott. Nyomkodta oldalról a sebet, de semmi. Jiří Urban felkapta az ollót, ami ott volt mellette, és csinált egy jó nagy vágást a gyerek seggén. Belenyúlt a sebbe, csak akkor folyt ki belőle a genny. Ez a gyerek végigszenvedte az operációt. Egy hangot nem adott ki. Életemben nem felejtem el. Mit kínlódott, összerágta a kezemet, de egy hangos szót nem ejtett. Utána még egypár napig etetgettem Gyurit.

Közben hallottuk, hogy közeledik a front. Hallottuk a bombázásokat, az állandó dübörgést, repülők jártak felettünk oda-vissza. Floessbergben felépítettük a páncélökölgyárat. Amikor végeztünk a különböző kinti munkákkal, akkor mindenki visszatért a lágerba. Pontosan beosztottak mindenkit, hogy ki hol fog dolgozni a gyárban. Megszűntünk mint waldkommando, és összeállító csoport, ill. töltő csoport lettünk. Elérkezett 1945. április tizenharmadika, ez egy különleges nap volt, nagyon belevésődött az agyamba. Aznap éjjel az amerikaiak szétbombázták a gyárat, de a lágerra nem esett egy bomba sem. Ilyen pontos értesüléseik voltak. Befejeztük a munkánkat azzal, hogy másnap megyünk a gyárba, de abból nem maradt semmi. Ezért továbbvittek bennünket. Floessbergből marhavagonokban utaztunk, hetven-nyolcvan ember szorongott egy vagonban. Mielőtt bezártak volna, a németek kristálycukrot szórtak a markunkba. A csíkos zubbonyon két zseb volt, abba szórtam a cukrot. Ami a tenyeremre tapadt, azt lenyalogattam. Keresztülutaztuk Ausztriát, Csehországot. Láttam a cseh állomások feliratait, emlékszem az osztrák állomások felirataira is. Fel- és alá szállítottak bennünket. Valószínűleg nem tudtak velünk mit kezdeni, mert közeledett a háború vége. A többiek habzsolták a cukrot, én nem. Én csak megnyálaztam az ujjamat, benyúltam a zsebembe, aztán nyalogattam.

Így vittek bennünket tizenhat napig. Néha kinyitották az ajtót, és akkor kitehettük a halottakat a vagonból. Kiugrottunk, befeküdtünk a hóba, zabáltuk a havat. Ha akadt egy kis pocsolya, akkor hasra feküdtünk, és ittunk a pocsolyából. Egész idő alatt sem enni, sem inni nem kaptunk. Eleinte azt csináltuk, hogy ha meghalt valaki a vagonban, a hullát hátraadtuk, és ott felstószoltuk. Később rájöttünk, hogy alulról borzasztóan húz a vagon. Aztán már nem adogattuk hátra a hullákat, mindig úgy fektettük őket, hogy takarják a réseket a padlón. Aztán egyre több lett a hulla, nem kellett rést keresni. A vagon egész alja le volt takarva halottakkal. Rajtuk ültünk és feküdtünk. Már nem húzott annyira alulról, a halottakon aludtunk. Enni nem kellett, mert nem volt mit. Így érkeztünk meg április huszonkilencedikén Mauthausenba. Ötvenketten indultunk el mi, [duna]szerdahelyiek. Hárman érkeztünk meg: Grünfeld Simi, König Marci és én. Mi, Simivel jobb állapotban voltunk. Közrevettük a Marcit, és segítettük. Láttuk Mauthausenban lent az állomáson, hogy fent, a dombon ott áll a láger. Öt kilométert kellett oda gyalogolni. Szegény Marcit cipeltük magunkkal. Folyton azt hajtogatta, hogy ő már nem bírja. „Gyerekek, csak addig hagyjatok leülni, amíg elmegy mellettem a sor.” Még nem mondtam, de Mauthausenba körülbelül kétszázan érkeztünk meg. Több mint ezerkétszázan indultunk Floessbergből. Az összes vagyonunk egy kanál volt, melynek a végét kővel addig ütögettük, amíg olyan nem lett, mint a kés. Egy döglött ló feküdt az árok szélén. Azt mondta Simi: „Várjál, Feri, valamit hozok, addig fogd a Marcit.” Én fogtam a Marcit, lassan lépkedtünk, úgy, ahogy ment a sor. A lónak a patájában van egy háromszög, amit a kovácsok mindig kivágnak. A Simi azt kivágta. Olyan volt, mint a rágógumi. Egy darabot levágott nekem, magának, Marcinak is egy darabot. Rágcsálni. Addig, amíg feljutunk a lágerig, legyen valami a szájunkban. Marci könyörgött: „Engedjetek addig leülni, amíg elmegy a sor!” Nem bírtuk már cipelni a Simivel. Mondtuk neki: „Marci, ígérd meg, amikor már a vége felé lesz a sor, akkor felállsz, és jössz.” „Jövök utánatok, jövök!”, mondta Marci, és leült. Láttuk, hogy négykézláb ereszkedett, fel akart állni. Egy tizennégy éves német SS, csak srác volt, agyonlőtte. Tőlünk olyan negyven méterre lehetett. „Los, geht´s weiter!” (Gyerünk, gyerünk tovább!), csak ennyit mondott.

Megérkeztünk a lágerba. Az első dolgunk az volt, hogy megkérdeztük, működik-e a krematórium. Azt mondták, hogy már nem. Az egy megnyugvás volt, talán nem égetnek el bennünket. Akkor már mindent tudtunk. Borzasztóan megtetvesedtünk, annyi tetűnk volt, hogy ha az ember a hóna alá nyúlt, akkor egy marék tetűt vett ki. A hasán tetű, mindenhol csak tetű. Az egyetlen kívánságunk az volt, hogy egyszer megszabaduljunk ezektől a tetűktől. Látták, hogy milyen tetvesek vagyunk, bevittek bennünket egy tussolóba. Nem voltunk biztosak benne, hogy víz fog jönni vagy gáz.

Fertőtlenítettek, lenyírtak. A jó tussolás, meleg fürdő után egyszer csak kiküldtek a jó félméteres hóba. Úgy, ahogy voltunk, mezítláb, mezítelenül. Legyalogolni két kilométert, egy sátortáborba. A kétszáz legyengült ember bele a hóba, és két kilométert gyalogolni. Ott már várt az újabb gyötrelem. A táborban fa kádak álltak, olyan nagyok, mint egy szoba. Tele vízzel. A németek feltörték rajta a jeget, és még abba is belenyomtak bennünket, mert még mindig tetvesek voltunk. Ők aztán nem engedik be a sátorba a tetűt, mert akkor mindenki megtetvesedik. Csak azután engedtek be a sátorba. Négyen feküdtünk egy priccsen. Ha valaki meg akart fordulni, akkor mind a négynek meg kellett fordulnia. Én Grünfeld Simivel feküdtem. Egy alkalommal ellenőrizték, hogy ki él. Rólam megállapították, hogy már nem élek. Kivittek, kidobtak a „szemétbe”, azok közé, akiket aztán felstószoltak, akárcsak az ölfát. Simi kijött utánam. Hallgatta, hogy dobban-e a szívem. Elkezdett kiabálni, hogy ez még él, él! Visszacipelt a priccsre. Magamhoz tértem. Ha nincs Simi, akkor nem vagyok ma itt. Amikor már kicsit tudtunk mozogni, persze mezítláb, meztelenül voltunk, pokrócot vetettünk a vállunkra, és kimentünk a sátor elé. A sátortól két méterre már a szöges drót húzódott. El voltunk választva egy másik sátortábortól, de nem tudtuk, hogy kik a lakói. Nők voltak ott. Az egyikük odajött a dróthoz, és kérdezte, hogy hová valósiak vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Megkérdeztem tőle: „Nincsenek köztetek szerdahelyiek? Mi szerdahelyiek vagyunk.” „De milyen Szerdahely?”, kérdezte a nő. „Hát Dunaszerdahely.” Elkezdett kiáltozni, hogy [duna]szerdahelyiek, [duna]szerdahelyiek, egyszer csak előjött a három Rimstein leány. Ott álltunk a Simivel ketten pokrócban. A három leányka szétfutott. Hoztak nekünk csokoládét, ki tudja, honnan, hosszú gatyákat, felső részt. Átdobták nekünk a kerítésen, hogy vegyük fel. Akkor aztán már nem voltunk mezítelenül.

Ott már a németek nem számítottak. Vártuk a háború végét. Ez már május elején volt. Elseje, másodika lehetett, amikor észhez tértem, és ki tudtam menni. Hetedikén már felszabadultunk. Egyszer csak reggel felébredtünk, és valaki kiabálni kezdett: „Nézzétek, az őrtoronyban nincsenek emberek!!” Kinéztünk, és tényleg nem voltak, pedig a németek mindig ott álltak géppuskával. Felbomlott a rend, csak lődörögtünk a sátrak között. Egyszer csak látjuk, hogy dzsipek jönnek fel a szerpentinen. Egy marha nagy néger ül az egyik dzsip elején. Nekiment a láger ajtajának, benyomta az ajtót, és angolul kezdett kiabálni: „Szabadok vagytok!” Aztán egymás után jöttek. A sok fényképész, katona, mind fényképeztek. A mi sátrunk előtt egy ilyen ölfasort raktak a halottakból, egy fiatal leányka lógott ki deréktől kifelé. Nagyon sokan fényképezték, és mi meg bőgtünk. Az amerikai katonák, akik fényképezték, mind bőgött. Mind. Mert hát az borzasztó látvány volt.

Ott találkoztam Elfer Gyurival is. Ja és Gyurika. Amikor mi elkerültünk Floessbergből, még láttam Gyurikát, hogy beszállt a vagonba. Láttam, hogy nagyon nehezen mozog, úgy emelték be őt. Azt is láttam, hogy odatartotta a kezét szegény gyerek, amikor a cukrot osztogatták. Végigszenvedte a tizenhat napos utazást, amikor csak vittek bennünket kaja nélkül. Amikor megérkeztünk Mauthausenba, és sorba állítottak, Gyurika ment, sántított, ami nem csoda, akkora vágással a fenekén. Agyonlőtték ott, helyben! Ott, az állomáson. A vagon előtt. Ezek voltak azok a borzalmas élmények, amiket az ember átélt. Ez beleivódott az ember lelkébe, ettől nem lehet szabadulni. Ahhoz évek kellenek, hogy az ember mindent elmondhasson arról, ami akkor történt. Nem szabad ennek megismétlődni.

Szabadok voltunk, és kérdeztük, hogy most mi lesz tovább. Nem tudtuk, hogy mit kell csinálni. A láger bejárata előtt egy teherautón csehszlovák zászló lengett. Odamentem hozzájuk, és jelentkeztem. Azt mondták, hogy ők Pardubicéről érkeztek, és keresnek valakit. Mondtam, hogy én nem emlékszem, hogy ilyen nevet hallottam-e egyáltalán. Közben elterjedt a hír, hogy tífuszjárvány tört ki a lágerban. Megijedtem, még ez hiányzik nekem, hogy elkapjam, és akkor ottmaradok. Könyörögni kezdtem nekik, hogy vigyenek magukkal. Beleegyeztek, de csak akkor, ha hajlandó vagyok hátul ülni a teherautón, nem pedig a kabinban. Ott be is takaródzhatok. Fát szállítottak, nyitott teherautóban. Betakarództam egy autóponyvával. Így elkerültem egész Pardubicéig. Pardubicén elmentem az állomásra. Sem pénzem, sem jegyem nem volt, felszálltam az első vonatra.

Eljutottam Prágába. Prágában találkoztam romániai srácokkal. Magyarok, erdélyiek voltak, ők is lágerból jöttek. Nem tudtak csehül, csak én. Én voltam a falkavezér. Mentünk a csehektől kérni ezt-azt, adtak is mindenfélét, segítettek rajtunk. Valahogyan a Kyj elé kerültünk. A Kyj egy egyesület volt. Bevittek egy nagy színházterembe, ami tele volt prágai németekkel, akiket a cseh Lidová Milice elkapott [A Lidová Milice a háború után alulról jövő kezdeményezéssel alakult rendőrség, amelynek feladata a rendfenntartás volt. – A szerk.]. Kívülről őrség állt, fiatalok. Megkérdezték tőlem, hogy tudnék-e egy éjjel őrt állni. Mondtam, hogyne tudnék. Az egyik adott tiszta sárga egyenruhát. A birgerlim is tiszta sárga volt. Az egy olyan, mint egy csizma, be lehet fűzni [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Kaptam egy piros karszalagot, rajta L és M betűkkel – Lidová Milice. Bevittek a színházterembe. Ott egy csomó ember tolongott, feküdtek hordágyakon, ücsörögtek, gyerekek, férfiak vegyesen. Az ajtóban újra kérdezte a fiú: „Kibírsz egy éjjelt őrséget állni?” „Persze hogy.” Egy hangszórón bemondta a bentieknek: „Nézzétek meg ezt az embert. Amikor elvitték koncentrációs táborba, ahonnan most érkezett, százhat kiló volt. Nézzétek meg, most negyvenhat kiló. Alig tud mozogni. Így tönkretették a koncentrációs táborban. Jól figyeljetek! Utasítást kapott, hogy lője le, ha valaki felkel vagy csak felé akar menni anélkül, hogy előtte kiáltott volna neki. Gondolhatják, hogy nem fog szórakozni! Megélte a koncentrációs tábort, minden további nélkül le fog lőni!”

Tényleg egész éjszaka nem mozdult senki. Lehet, hogy egy kicsit el is szundítottam, ahogy ott ültem az asztal mellett és rátámaszkodtam. Előttem feküdt a géppuska, a Kalasnyikov [géppisztolyfajta]. Ha valami mozdult volna, tudtam, hogyan kell meghúzni a ravaszt. Jött a reggeli váltás, hoztak valami ennivalót. Fogtam magam, elmentem az állomásra. Csak egy dolog lebegett állandóan a szemem előtt, hogy valahogyan haza kell jutnom [Duna]Szerdahelyre. Minden állomáson voltak ilyen vöröskeresztes kirendeltségek. Mindegyikbe bementem, és mondtam, hogy koncentrációs táborból jövök, haza szeretnék jutni, és éhes vagyok. És akkor adtak enni. Annyi tojást életemben nem ettem. Adtak egy helyen hat tojást, megettem a hat tojást. Bementem a másikra, ott nyolcat adtak, azt is megettem. Vajas kenyeret meg lekváros kenyeret. Ittam a teákat, kakaót, tejet. Mindegy volt, hogy mit eszek, csak sok legyen. Prágából megérkeztem Kútyba.

Kútyban volt egy érdekes esetem. Annyira erőtlen voltam, hogy képtelen voltam felszállni a vonatra. Olyan magas volt a lépcsőfok, hogy nem tudtam felszállni. Mögöttem állt egy finánc, az  megfogott, és felemelt, segített. Egy idősebb nénivel volt együtt. Ültünk együtt a kupéban. Nagyon kíváncsiak voltak, hogy honnan jövök, mi volt, hogy volt, mit csináltam, hogyan kerültem a koncentrációs táborba. Kikérdezgettek mindenféléről, én meg meséltem nekik. Rendes emberek lehettek, ha segítettek felszállni a vonatra. Kínáltak ennivalóval, volt nekik minden. Prágából utaztam haza, csak az az egyenruha, ami rajtam volt, az volt mindenem. Pozsonyban átmentem a kisállomásra, és felszálltam a vonatra, amiről mondták, hogy [Duna]Szerdahely felé indul. Egyszer csak megállt. Kiszállni, mert a vonat nem megy tovább. Kiszálltunk Vereknyén [Pozsony egyik része]. Nem tudtam, hogy miért. A hidat  ugyanis felrobbantották, nem lehetett átmenni rajta. Ki kellett szállni. Deszkák voltak lerakva két-három csónakon a Kis-Dunán, egyiktől a másikig, úgyhogy azon egy-egy ember át tudott kelni az egyik oldalról a másikra. Láttam, hogy mennek az emberek, én is átszálltam a másik oldalra. A vereknyei állomás előtt, a síneken egy csomó ember ácsorgott. Én is leültem ott beszélgetni emberekkel, ismerős senki. Egyszer csak odajön hozzám egy fiatalember. Nem néztem ki belőle sem jót, sem rosszat. Megkérdezte: „Te nem a Kornfeld gyerek vagy?” Meglepődtem! Valaki ismeri a nevemet. „Te honnan ismersz engem?”, kérdeztem tőle. „Régi [duna]szerdahelyi vagyok! Megismertelek téged”, mondta. „Van mit enned?” Elmeséltem, hogy az egész úton, mindenhol adtak valamit enni. „És inni?”, kérdezte. „Inni is adtak itt-ott, meg hát víz van mindenhol. Vizet lehet inni.” Előhúzott a zsebéből egy üveget. „Ezt húzd meg!” Az első kortyot megittam, azt hittem, hogy kiszakad a belső részem. Aztán a végén kisült, hogy nem is pálinka volt, hanem kilencvenfokos tiszta szeszt adott. Egy másik üveggel adott nekem is. „Ezt neked adom! Úgy nézd meg, hogy ezért az üvegért bármelyik orosztól egy pár lovat kapsz! Ha odaadod neki, cserélsz vele, kapsz tőle egy pár lovat!” Miért ad nekem ez az ismeretlen fiatalember egy ilyen dolgot?! Kiderült, hogy a valódi [duna]szerdahelyi rossz fiúk közé tartozott. Jónás Zolinak hívták. Nekem adta, és azt mondta: „Idefigyelj! Én nem voltam soha jó gyerek. Egyszer be is voltam csukva! Amikor kiengedtek, akkor senki a világon nem törődött velem! Senkinek nem kellettem! Édesapád azt mondta nekem: »Gyere be, Jónás gyerek az üzletbe«, és felöltöztetett! Adott egy ruhát, egy kabátot is nekem, egy nagykabátot! Ezt nem fogom elfelejteni!” Ezért adta nekem a liter szeszt. Hálás volt az édesapámnak. Így történt, hogy vele ültem egy kupéban. Egész idő alatt mesélt nekem. Nekem valahogy az agyam nem tudta felfogni, hogy miről is mesél. Ő úgy gondolta, hogy ami velem történt, az történt minden zsidóval. Megérkeztünk [Duna]Szerdahelyre. 

[Duna]Szerdahelyen leszálltam a vonatról. A vasútállomáson egy csomó ember. Kerestem ismerőseket, de engem senki nem ismert meg. Egyszer csak az egyik: „Ez nem a Kornfeld gyerek?” Megfordultam. „De ez az!”, mondta tovább. Az öreg Potács borbély volt. Ahogy ezt mondta, két fiatal fiú egyszer csak előretolakodott. Nekem ismerősek voltak, de ők azért jöttek oda, mert hallották a nevemet. Fuchs Sólem és Wosner Imi voltak. Rögtön rákérdeztem a családomra. Ki van itthon a családomból? „A Grünwald Misi nem a nagybácsid?”, kérdezte tőlem Imi. Mondtam neki, hogy igen. „Akkor neked a családból van valakid.”, mondta az Imi. „És hol van?”, kérdeztem. Úgy tudják, hogy Pirkéknél lakik, elkísérnek oda. Egy mankóra támaszkodtam, mert borzasztóan le voltam robbanva. Ahogy jöttünk végig az állomástól, végig a Nemesszegen, a víztorony előtti részen kint álldogált egypár ember, beszélgettek. A beszélgető emberek egyike Udvardi bácsi volt. Nála inaskodtam három évig. Ráköszöntem. „Jó napot, Udvardi bácsi!” Az öreg rám nézett. Azt mondja: „Kihez van szerencsém?” Nem ismert meg. „Nem ismer meg, Udvardi bácsi?” „Nem!” Az ablakból a felesége és a lánya, Manci, könyökölt ki. Egyszer csak az Udvardi néni mondja: „Jézus Mária! Ez a Feri.” A hangomról ismert meg. Aztán kísértek tovább, és elmentünk Pirkékhez. Kijött Pirk Jani. „Kit tetszik keresni?” „Úgy tudom, hogy itt lakik magánál Grünwald Misi”, mondom neki. „Igen, kiküldöm, de mit mondjak neki? „Nem ismer meg engem?” „Nem.” „Én vagyok a Kornfeld Feri!” „Te jó isten!” Kiküldte édesanyám öccsét, Misi bácsit. „Engem tetszik keresni?”, kérdezte tőlem. „Misi bácsi, nem ismer meg?” „Miért, kihez van szerencsém?” „Feri vagyok!” Ő is a hangomról ismert meg. „Jó isten, mi van veled? Gyere be, gyere be!! Hozzatok neki egy kis langyos tejet!”, szólt Pirkéknek. Bevitt a szobába, volt ott egy rekamié. „Pihenj, feküdj le”, mondta. „De engem az érdekel, hogy mit tud a családról”, mondtam neki. „Majd mindent megbeszélünk, te most csak pihenj!” Levetkőztem és lefeküdtem. „Éhes vagy?”, kérdezte. „Most éppen nem vagyok éhes, de ha van valami innivaló…” Megint langyos tejet ittam. Később tudtam meg, hogy Misi bácsi annyira vigyázott rám, hogy reggel, délben, este jött, és figyelte, hogy mit adnak nekem enni. Nem ehettem mást, mint langyos tejet, tejbedarát, krumplipürét. Utána engedte meg, hogy krumplipüré mellé egyek valami fasírozott húst. Ha sokat ettem volna, akkor belehalhattam volna.

Amikor már tudtam kicsit járkálni, elmentem a Wosner leányokhoz, Babához és Hedához. Nekik is elmeséltem, hogy Misi bácsi mennyire vigyáz rám. Kérdezték, hogy szabad-e ennem cukorral kikevert tojást tejjel. Mondtam, hogy miért ne lenne szabad. Az biztos nagyon jó étel. Minden nap, amikor odamentem hozzájuk, csináltak nekem tojást kikeverve cukorral. Próbáltak lassacskán rendbe hozni. A fiatalabbak közül itthon volt a két Wosner lány, itt volt Weiss Jaszi, a húga, Hindi. Akkor már kezdett egymásra találni a régi zsidó fiatalság. De vártuk, hogy ki jön még. Hübsch Rózsi itthon volt. Aztán eljöttem a Misi bácsitól, és Hübsch Rózsiéknál laktam. Ott voltak még a Weisstengl lányok Kürtről. Keresztbe-kulcsba feküdtünk a földön. Engem a fiatalság, az én társaságom érdekelt.

1946 első azkaráján, amikor lett volna, akkor összejöttünk a nagyzsinagóga udvarán, ott, ahol a gettó volt [Hazkarát / hazkóró – különböző alkalmakkor elmondott halotti imádságok összefoglaló neve. – A szerk.]. Behoztunk egy koporsót a temetőből. Azt a koporsót, amelyben a halottakat szállítottuk a temetőbe. Összegyűjtöttük a Tóra-tekercseket, az imakönyveket, „gemórékat”, a különböző mindenféle szentírásokat, amelyeket megszentségtelenítettek [A Tóra-tekercset a zsinagóga frigyszekrényében őrzik övvel átkötve, díszes huzatba téve. Ha elpiszkolódik és liturgikus használatra többé nem alkalmas, temetőbe viszik és eltemetik. Megsemmisíteni ui. nem szabad – miként a többi rituális tárgyat (pl. a tfilin) sem –, mivel tartalmazza Isten Nevét. – A szerk.], sőt, egyesek, akik Auschwitzban voltak, szappant hoztak magukkal. Szappant, amit a zsidókból főztek [Jelenlegi ismereteink alapján az emberi zsírból készült szappan legenda, ami egy félreértelmezésen alapul. A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. Beraktuk mind a koporsóba, és az akkori rabbi, a Weinberger Jehil, az előző rabbinak, Hillel Weinbergernek a fia mondott egy beszédet. Akkor kivittük a temetőbe a vállunkon ezt a koporsót, azzal a hordozóval, amivel valamikor vitték a halottakat. Kivittük és eltemettük. Ma is a temető jobb sarkában van egy kis rész, egy elkerített sírkő, ahol ezeket eltemettük. Ez egy szimbolikus sírkő, amely több darab kőből áll. Azért van ez így, hogy jelezze, ott különböző dolgok vannak eltemetve.

Nem tartottunk jahrzeitot, de az elhurcolás napját 1946-tól kezdődően minden évben megtartottuk. Kint a temetőben jöttünk össze, valaki beszédet mondott, felidézte az eseményeket, amelyek idevezettek, hogy ez a nap ilyen emlékezetes nap lett. Ez megmaradt, és meg is fog maradni. Mert ezt nem szabad elfelejteni, ezzel tartozunk az ősöknek. Az azkárát minden évben lebonyolítottuk. Mindig a fasisztaellenes szövetség vett részt benne, ennek a fedezete alatt tudtuk megoldani. Emlékszem, egyszer akartunk hozni egy rabbit, mert nálunk már nem volt. Budapestről akartunk hozni, és azt követelték tőlünk, hogy mutassuk be írásban a beszédet, hogy a rabbi miről akar majd beszélni. Hát ebbe nem mentünk bele, inkább lemondtunk a külföldi vendégről.

Az öreg Martinkovics dúsgazdag ember lett. A háború előtt nem ért el semmit, kis vacak drogériaüzlete volt. A háború alatt állandóan magyar főhadnagyi egyenruhában járt. Hirtelen rájött, hogy magyar tiszt. Sohasem volt magyar tiszt. Ő lett a [duna]szerdahelyi gettó parancsnoka. Amit a zsidók otthagytak, Martinkovics elárverezte. Láttam papírt is, ahol lakásbútort harminc pengőért adott el valakinek. Azonkívül doktor Csernyei, doktor Erdélyi, doktor Kornhauser ismert filatelista volt, és gyönyörű gyűjteményük volt. Egyik se jött vissza. Mindenki tudta, hogy Martinkovicsnál van mind a háromnak a gyűjteménye. A [duna]szerdahelyi hitközség tagjai közül is többnyire az idősebbek jöttek haza, ők lettek a hitközség vezetői. Úgy sáfárkodtak a [duna]szerdahelyi zsidóság vagyonával, hogy senki nem tudta, hogy kinél mi van. Azelőtt Dunaszerdahelyen gázkályha csak úgy működhetett, ha volt hozzá ballon. [Duna]Szerdahelyen lehetett három vagy négy gázkályha. Kerestem, és nem találtam a mi gázkályhánkat. De a hitközség egyik vezetőjénél volt belőle kettő. Ballonnal együtt. Festményeink, amiben biztos voltam, hogy a mi festményünk, szintén ott volt az egyik hitközségi vezetőnél. Mondtam is neki: „Ez a mi festményünk, miért van ez nálad? Miért nem adod vissza nekem?” „Ez az enyém, nincs mit visszaadnom!”, válaszolta. Úgy tudtam csak bizonyítani, hogy a festmény a miénk, hogy a pesti Etelka néniéknél lefényképeztettem ennek a festménynek a párját. Ugyanolyan volt, mint ez. Még akkor sem adta vissza, amikor elhoztam a fényképet, és megmutattam neki. Akkor Ilonka néni Ivánkáról eljött, bementünk a lakásába, és Ilonka néni egyből odament a képhez. „Ez a Feriék képe”, mondta kapásból. Csak akkor voltak hajlandóak visszaadni. Ez a kép természetesen Laci bátyámé lett, amikor megtaláltuk egymást, és ő elvitte magával Izraelbe.

Szerettem volna legalább az üzletünkbe bejutni, de az üzlet nem a mi tulajdonunk volt, hanem Polákéké. Mi csak béreltük. A szerződést 1938-ban kötötték Polákékkal tíz évre, tehát 1948-ig jogosan akartam bejutni, és újra üzletet nyitni. [Duna]Szerdahelyen a legnagyobb „király” Mondok Gábor volt. Ő nem volt zsidó. Ismert kommunista, szintén megjárta a koncentrációs tábort, talán Mauthausent, apámmal együtt volt bezárva Kistarcsán [lásd: kistarcsai internálótábor]. Rögtön, az első pillanattól fogva mindenben benne volt. Mondtam neki, hogy szeretnék bejutni az üzletbe. Azt a választ adta nekem: „Vedd tudomásul, itt többet nem dirigálnak a zsidók. Mi, kommunisták mondjuk meg, hogy mi lesz.” Később megtudtam, hogy egy volt Hlinka gárdistának, aki valahonnan Myjaváról jött ide, és eredetileg magyar volt, sokat segített. Később bebizonyosodott, hogy jómaga, a felesége és a gyerekeik is a fasiszta Deutsche Partei tagja volt. Mondok Gábort lefizette, erre elintézte, hogy ő kapja meg a mi üzletünket. Ezért én nem juthattam be az üzletbe. Ami a lakást illeti, azok kerültek a lakásba, akik elvitették a szüleimet. A városházán dolgozott az illető, nyalta a fenekét a kommunistáknak

A katolikus templom melletti Büdös-udvarban lévő két házunkra rátette a kezét Mondok Gábor, mert kineveztette magát gyámnak. Az egész Büdös-udvarban zsidó házak voltak, és senki nem jött vissza. Mint bírósági gyám lebontatta a házakat, és eladta. Ebből az anyagból építtetett magának is meg a két fiának is házat. Az akkori esperes plébános úr, Markwart Gábor doktor egy veszélyes antiszemita volt, a beszédeiben a háború alatt is uszított. Mi itthon voltunk, tudtuk, hogy milyen gyűlöletet szított a szószékről a templomban. A városi vezetőségnek is tagja volt. Ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a házakat rögtön bontsák le. A katolikus templom mellett első volt a Moravec ház, mellette a Zóbl ház, aztán következett a mi két házunk, majd Rosenthal cipős, Fischer játékkereskedő. Ezek egyben üzletek is voltak, ezt mind lebontották, mire hazajöttünk, már nem voltak meg. Boldog voltam, hogy a leendő feleségem egyáltalán hazajött. Amikor a leendő feleségem és a húga hazajöttek, mesélték, hogy a lágerben egész idő alatt együtt voltak a nővéremmel. Mondták, hogy látták, ahogy felszabadult a nővérem. Akkor még együtt voltak. Ezért én biztosra vártam, hogy a nővérem hazajön. Sajnos nem tért haza. A felszabadulás után sem. Állítólag tífuszt kapott, és belehalt.

Egyszer csak behívattak a városházára. Telefonáltak Pilsenből, a hadseregtől a városházára, és valaki érdeklődött, hogy ki él még a Kornfeld családból. Ez csak a bátyám lehet, gondoltam. Fogtam magam, kimentem az állomásra, felültem a vonatra, és elindultam. Úgy indultam el, mint ahogy addig is. Nem is gondoltam rá, hogy pénz kell, hogy igazolvány, papírok kellenek. Egyszerűen felültem a vonatra jegy nélkül, és elutaztam. Ha megéheztem, akkor bementem a Vöröskereszthez, és kértem enni. Mindig mondtam, hogy lágerból jöttem, éhes vagyok, és mindenhol adtak. Így eljutottam Pilsenig. Pilsenben voltak laktanyák, de megkérdezték, hogy melyik egységet keresem. Nem tudtam. Elmeséltem, hogy a pilseni katonaságtól keresett valaki. Valaki elirányított egy helyre, ahol láttam, hogy csupa külföldi katona, „zahraničný vojak” volt. Egy fiú, alig idősebb, mint én, megszólított magyarul. Kiderült, hogy [duna]szerdahelyi, Palesztinából jött vissza a hadseregbe. Mondta, hogy menjek vele a körletükbe, és figyelmeztetett: „Ezt vésd a fejedbe. A mi körletünk a Prvá obrnená brigáda. Ez a mi egységünk.” Bementem vele egy laktanyaszerű hálószobába, ahol háromemeletes ágyak voltak. „Itt fogsz aludni mellettem.” „Jól van, de én a bátyámat keresem!”, mondtam neki. „Nyugi, majd elmegyünk a parancsnokságra, és megtudjuk, hogy hol van!” „Te ismered Lacit?”, kérdeztem tőle. „Hát persze. Együtt voltunk Palesztinában.” Rábíztam magam, és jártunk egyik helyről a másikra. Senki nem volt hajlandó információt adni. A végén valaki azt mondta, hogy Laci Prágába ment, szolgálati kiküldetésre, legalább két hétig ott lesz. Felültem a vonatra, és elmentem Prágába. Prágában kiszálltam, nem volt semmi támpontom, hova menjek. Kérdezgettem külföldi katonákról, senki semmit nem tudott, nem volt külön parancsnokságuk Prágában. Gondoltam elmegyek oda, ahol én őrködtem egy éjszaka a Lidová Milicével. Az ablakban egy cédula díszelgett, hogy leveseket árulnak, mindenfélét. Bableves, gulyásleves, valami ötféle leves. Csurgott a nyálam, levest nem tudom, mióta nem ettem. Nem volt pénzem, csak álltam ott, és bámultam az ablakot. Közben nem messze tőlem leparkolt egy amerikai dzsip. Kiszálltak belőle a katonák. Beszélgettek. A bátyámnak éppen olyan hangja volt, mint nekem. Meghallottam a hangját. Rászóltam. „Laci!” Felém fordult. 1938-ban ment el otthonról, hét éve nem láttuk egymást. Amikor elment, én még gyerek voltam. Bámult rám. „Nem ismersz meg, Laci? Én vagyok, Feri.” Átöleltük egymást, és ott bőgtünk. A katonák is bőgtek. Hihetetlen volt. Ilyen véletlen, hogy így összetalálkoztunk egy világvárosban.

Valahogyan hazakerültem, elmentem Udvardiékhoz érdeklődni, hogy nem kell-e segéd. Közben elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha önállósulnék. Szabni tudtam, méretet venni tudtam, próbálni is tudtam. Kész szabó voltam. Nekem nem volt probléma elkezdeni egyedül szabóskodni. De kell varrógép, szabóasztal, gömbölyű kis asztal, ahol egyszerre több segéd is dolgozhat. Amíg nincs varrógép, addig nem volt értelme a többinek sem. Kezdtem varrógépet keresni. A városházán dolgozott Póda, aki városi szolga és közben városi rendőr is volt. Egyszer odajött hozzám, és azt mondta: „Kornfeld úr, mondanék magának valamit, de csak úgy, ha soha senkinek nem mondja el, hogy tőlem tudja. Én tudom, hol van az ön varrógépe.” „És hol van?” „Mondok Gábornál!” Elmentem Mondok Gáborhoz. Tegeződő viszonyban voltam vele. Mondtam neki: „Gábor! Hazakerültem, nincs semmim, mindenem elveszett. Szüleimen kívül elveszett minden vagyonom. Az egyetlen dolog az a varrógép, és szeretnék dolgozni. Tudom, hogy nálad van a varrógép.” „Nálam nincs.” Ő volt akkoriban a legnagyobb góré itt [Duna]Szerdahelyen, élet és halál ura. És én „mertem” tőle kérni a varrógépet. „Azt akarod, hogy menjek el a csendőrségre, és csendőrökkel menjek el hozzád megkeresni a varrógépemet?” „Jól van! Gyere oda!” Ott volt nála a varrógépem. Belül van egy alkatrész, amibe az alsó szálat kell betenni. Orsónak hívják. Azt kivette. Azt állította, hogy az nem volt benne, azt ő vette hozzá. Hazahoztam a varrógépet, de nem volt hozzá ez az orsó. Akkoriban nem lehetett ilyet kapni. Mindenkit és mindent megmozgattam, a végén felhajtottam valakitől, egy régi szabótól, akinek volt több is.

Jó barátom volt Bauml Izsó, aki az idősebb generációhoz tartozott, a nagyapámnál volt alkalmazva a biztosítóban. Azt mondta nekem egyszer: „Te, Feri! Az öcsém tudja, hol van a testvéred bútora.” Bauml Misinek hívták, elmentünk hozzá. Misi azt mondta: „Igen, tudom. Udvarnokban van. Tudom, hogy melyik háznál. Az ebédlő, a vendégszoba és a hálószoba.” Elmentünk érte. Izsó bácsi, Misi meg én. Mondtuk, hogy jöttünk ezért a bútorért. Én vagyok a tulajdonos, ha bemegyek a lakásba, rögtön rámutatok arra a bútorra, amelyik a miénk. Így is volt. Rögtön megismertem a bútorunkat. Egy szót sem szóltak, foghattuk és elhozhattuk a bútort. Így került haza ez a bútor. Bútorunk volt, csak a lakás hiányzott. Próbáltam lakáshoz jutni, a miénkhez. Szó sem lehetett róla, az ott lakók még beszélni sem voltak hajlandók. A házat nekik utalták ki. Megvan a papírom róla. De ha a házban valami elromlott, akkor a háziúr kötelessége volt megjavíttatni. A padláslépcső kívülről volt, elrothadt, és újat kellett csináltatni. Szólt a lakó, hogy én vagyok a háziúr, csináltassam meg. Én voltam a „kapitalista”, enyém volt a ház. Aki kapitalista, az automatikusan gazember volt.

Weiss Kalmi, a feleségem unokabátyja úgynevezett „zahraničný vojak” volt. Agresszív, kemény ember volt. A feleségem családjának a lakásában egy varrónő lakott. Volt két szép lánya, fogtak is maguknak mindig palikat. Ezért az asszony biztos volt benne, hogy neki nem történhet semmi baja. De Weiss Kalmi addig verte az asztalt, és fenyegette őket, amíg a végén hajlandók voltak kimenni a lakásból. A lakásban ott maradt a feleségemék konyhabútora és az egyik fehér szobabútor.

Közben elmúlt az év, beléptünk az 1946-os évbe. A szódagyár is elkezdett működni. A feleségem unokatestvére, Weiss Feri sokat segített, hogy visszakapjuk a szódagyárat. Segített összeszedni a régi szódásüvegeket, amikbe be volt vésve a név, hogy Weiss M. Mózes, Dunaszerdahely. A fejekbe ugyanúgy. Lovas kocsit kellett szerezni. Volt egy ló is hozzá. Közben Feri megnősült, és elment Komáromba. Ott betársult egy kereskedőhöz. Egész jó üzleteket csináltak, egész jómódú ember lett. Weiss Kalmi itt maradt, [Duna]Szerdahelyen nyitott üzletet. Volt egy lánytestvérük is, Joli néni, akinek Engel Árpi bácsi udvarolt. Együtt kosztoltunk. Abból álltuk a háztartás költségeit, ami pénzt a szódagyár hozott. A feleségem és Joli néni főzött. Árpi bácsi, Kalmi, Joli néni ott kosztolt nálunk, és soha senkinek nem jutott eszébe, hogy az pénzbe is kerül. Ahogy jött a pénz a szódagyárból, úgy el is ment. Nem maradt abból semmi. Nem tudtunk gazdálkodni. Egyiknek sem tetszett, amikor kijelentettem, hogy elveszem Rózsit feleségül. Április hetedikén megnősültem. A feleségem akkor tizenkilenc éves volt.

Közben belevágtam a szabóskodásba. A volt házunkban hátul volt egy helyiség, ami azelőtt szabóműhely volt, ezt kezdtem berendezni. A lakásba nem tudtam bejutni, de a szabóműhelybe igen. Amikor berendeztem, elkezdtem dolgozni. Összeszedtem azt a társaságot, akikkel együtt voltam inas vagy segéd Udvardiéknál. Én vettem a méretet, én szabtam, igazítottam, én készítettem ki a munkát a kollégáknak. Aránylag jól fizettem az embereket. Gondoltam, hogyha lesz négy-öt segédem, akik tudnak produkálni, akkor nekem is lesz hasznom belőlük, és nekik is tudok fizetni. Megegyeztünk minden darab szerint, hogy mit fizetek. Hajnalban szódáskocsival jártam a falvakat és az itteni kocsmákat, szedtem össze az üres szódásüvegeket, hogy legyen mit megtölteni. Voltak tíz-, tizenöt, húsz- és huszonöt literes ballonok is, amiket tölteni kellett. Ila néni és a feleségem töltötte a szódát. Amikor befejeztem a szabóságban a munkát, akkor délután kihordtam a szódát. Mert azt sem Joli néni, sem Árpi, sem Kalmi bácsi nemigen csinálták. Ez így ment egy darabig. Hajnalban szódát hordani, utána bemenni a műhelybe, méreteket venni, megbeszélni a kuncsaftokkal, munkát biztosítani az embereknek, majd néha visszamentem, és az üvegeket segítettem tölteni, aztán széthordani a kocsmákba a tele üvegeket. Akkor még nagyon fiatalok voltunk, alig múltam huszonegy éves, a feleségem tizenkilenc éves volt. Közben jártunk mulatni, szórakozni. Szombat este mindig nagyobb bulikat rendeztek, ma már bulinak hívják, abban az időben mulatság volt. Jókat mulattunk. Nem volt komolyabb értelme az életünknek. Elfelejtettük a szülőket. Sokat mulattunk, szerettem mulatni. Divat volt a cigányzene. Amikor azt akartam, hogy a cigány az én nótámat húzza, akkor egy százkoronást belehúztam neki a vonójába. Volt úgy, hogy hazajöttünk, lefeküdtünk, felkeltünk, és egy fillér nem volt a házban. Az utolsó fillérig elmulattunk mindent, ami volt. Egyszerűen nem volt számunkra semminek sem értéke. Semminek az égvilágon. Egyszerűen nem volt olyan érzés, hogy ennek értéke van, mert hát mindenünk elveszett. A szülők elvesztek, a rokonok, nekem a nagymamám, mindenki majdnem a családból. Az életösztön tarotta bennünk a lelket. A lágerban annyira éheztünk, hogyha mentünk munkából vagy vissza, és az út mentén valamelyik ház előtt ki volt dobva a krumpli héja, akkor rávetettük magunkat. A nyers burgonya héjára. Verekedtünk, hogy ki egye meg a nyers burgonya héját. A lágerban nem volt lopás, de ha valami hasonló akadt, akkor mindig azt mondtuk, hogy organizálni mentünk. A feleségem húga fiatalabb volt, jóval, és ő aztán végképp nem érezte, hogy mi az a rizikó. Annyira „organizált” a lágerban, hogy egyszer a suszterműhelyből, mert hát a lágerban is voltak suszterműhelyek, a suszterműhelyből „elorganizálta“ a német parancsnoknak a csizmáját. Aztán keresték, hogy hol van ez a csizma. Közben az Ila még eladta valakinek valami ennivalóért. Agyon akartak lőni körülötte mindenkit, ezért vissza kellett juttatni valahogyan azt a csizmát, amit „organizált”. Ez benne maradt mindegyikünkben. Ami nincs odabetonozva, azt el kell vinni. Én hamarabb dolgoztam fel, hogy ezt nem lehet, nem szabad, ez nem normális. Nagyon szigorúan voltam erre nevelve. Nálam ilyen nem létezett. Elmentünk például a feleségemmel a cukrászdába, fagylaltot venni. Egyszer csak látom otthon, hogy a feleségem kiveszi a táskából a kis hamutálcát, kiskanalat, amivel ettük a fagyit. Kérdeztem tőle, hogy mit csinált, honnan?! „Hát elorganizáltam ott, a cukrászdában!” Elfelejtkezett magáról.  Vissza is vittem a cukrászdába a holmit. Elmagyaráztam nekik, hogy mi még ebben élünk, akaratlanul is. Nem akart ilyet az ember csinálni, mégis előfordult.

Amikor megnősültem, a bátyám eljött [Duna]Szerdahelyre, ő lett az egyik tanú az esküvőn. Textilmérnök volt, könyörögtem neki, hogy maradjon. Mivel Berlinben járt egyetemre, és tökéletesen beszélt németül, felajánlották neki, hogy maradjon, legyen az összes cseh- és a morvaországi textilgyár – Hradec Králové, Brno – vezérigazgatója. „Én itt nem maradok semmi pénzért! Te azt nem tudhatod, hogy amikor már több éve harcoltunk a németekkel, akkor a németek olyan benzinnel bombáztak bennünket, amit az oroszoktól kaptak. Én ezeknek nem hiszek!” Nem hittem el, hogy ez így van. Később bebizonyosodott, hogy sajnos neki volt igaza. Elment vissza Palesztinába, igaz, akkor már volt ott egy felesége. Egy percet sem akart többet itt maradni. Fogta magát, és visszament.

Mi is készültünk elmenni. Mindegy volt nekünk, hogy itt kezdünk nulláról vagy máshol a világban. Mi főleg Izrael [Palesztina] felé vettük az irányt. A háborús időszak, a sok megalázkodás, állandóan végigkísért bennünket az életben. Ezért akartunk elmenni olyan helyre, ahol már nem lenne ilyen problémánk. Ugyanakkor a feleségem kijelentette, hogy ő túlélte a háborút a testvérével, sem a szülei, sem a másik testvére nem maradt meg. Ő a testvére nélkül nem megy sehová. A feleségem testvére viszont nem volt hajlandó semmi körülmények közt sem elmenni, mert szerelmes volt.

Közben az én generációm, a barátok egymás után alijáztak. Mivel én jól ismertem a fináncokat és a csendőröket, mindenkinél ott voltam a csomagolásnál. A finánc ott állt, amikor csomagoltak, összeírta, hogy mi lett becsomagolva, a végén aláírta, lepecsételte a jegyzéket. Közben én a csomagokba mindig betettem egy-két olyan dolgot, ami a miénk volt: ruháimat, fehérneműimet, ágyneműt, a feleségem ruháit, ékszereket. Mindent kiküldtünk, és reméltük, hogy kiszökünk mi is a holmink után. De itt maradtunk minden nélkül. Amikor először kijutottam Izraelbe, 1965-ben, akkor elmentem az illetőhöz, akinek személyesen becsempésztem a csomagjába egy egész zacskó ékszert. Egyenesen azt mondta nekem: „Ne haragudj, kijöttem ide, nem volt semmim, nem volt szakmám, itt volt a két gyerek meg a feleségem, hát el kellett őket tartanom. Eladtam az ékszereket, és vettem egy teherautót, egy új Kanada teherautót.” Kétszáz angol fontért vette az új Kanada teherautót, ami óriási pénz volt abban az időben. Kérdeztem tőle, hogy akkor visszaadod a teherautó értékét? „Nincs pénzem. Ha lenne pénzem, akkor nem járnék ilyen lyukas alsógatyában. Nézd meg, ott száradnak kint, a feleségem most mosta ki.” A száradó fehérnemű nyolcvan százaléka is az enyém volt, mert azt is velük küldtem ki. Valamit hajlandó volt az illető törleszteni, és ha jól emlékszem, vett egy karkötőt, és nekem egy arany karórát, a mamának is egy aranyórát. Ezek meg is vannak. Ezt hoztam én haza a sok vagyon helyett, ami ott maradt.

Ami az esküvőnket illeti, az normálisan, az összes zsidó előírásnak megfelelően történt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Hüpe alatt esküdtünk, nagyon sokan voltak jelen. A fiatalság, az én generációm, ismerősök, mind megjelentek. A mi generációnkból mi voltunk az első házaspár. Zsidó szokásoknak megfelelően az esküvőn diós hal is volt, mindenki annyi diós halat evett, amennyit akart [Diós hal – A halszeleteket zöldséggel (vöröshagyma, petrezselyemgyökér, sárgarépa) puhára főzik, majd kevés liszttel összekevert tejfölt darált dióval vegyítenek, és ezzel a szósszal leöntik, és kissé megsütik a halat. Másik változatában a habarék vízből, fokhagymából, darált mandulából és dióból állt. – A szerk.]. Bertók Pityu cigányzenekara játszott. A Hübsch házban tartottuk az esküvőt. Fent az emeleten üresek voltak a szobák. Ott tálaltuk a süteményeket, amiket hoztak. Mindenkitől kaptunk valamit. Volt bor is, pálinka, sokféle ital. Fent is és lent is táncoltak a fiatalok. Ma is, ha együtt vagyunk és beszélgetünk, emlékeznek az esküvőnkre. Különleges esküvő volt. Legalább ötszáz ember vett részt rajta.

Joli néni is férjhez ment Engel Árpihoz. Hosszú ideig nem beszéltünk egymással. Már nem emlékszem az okára. Amikor már szabómester voltam, és besegítettem a szódagyárba is, egyszer csak jöttek az államosítások [lásd: államosítás Csehszlovákiában]. Elvették a szódagyárat. Leltárt készítettek, azt mondták, hogy majd megfizetik. Rám is nyomást gyakoroltak, hogy egy szabószövetkezetbe lépjek be, ahol nekem úgy kellett volna dolgoznom, mint a többieknek, és aztán fizetést kapok. Azt mondtam, hogy ezt én nem csinálom. Itt volt az egyik barátom, akivel egy udvarban laktunk, Wimmer Öcsi, nyitottunk egy „Vesna” rövidáru-kereskedést. Gépselymet, gombokat, egyszóval mindenféle árut tartottunk. Wimmer Öcsi volt a főnök, én voltam a könyvelő, és Grünberg Rózsi volt az eladónő. Hármasban vezettük az üzletet. Ahogy múlt az idő, és látták, hogy ügyesek vagyunk, felvittek minket Pozsonyba. Wimmer Öcsi lett a kerületi igazgatóság tervezőrészlegének a főnöke. Engem egy alakulófélben lévő „mobil üzletben” [„Pojazdná predajňa”] alkalmaztak. A mi „mobil üzletünk” főleg nehézipari üzemekbe járt. Volt egy raktár , ott teleraktuk az autót áruval, elmentünk az üzembe, kaptunk ott egy helységet, kirakodtunk és úgy 2–3 napig ott árultunk. Akkoriban „pontokra” lehetett mindent vásárolni [lásd: pontrendszer Csehszlovákiában]. Akár textilárut, akár fejkendőt, akár ágyneműt, mindent csak pontokra lehetett vásárolni. Ez a mobil üzlet úgy működött, hogy a nehézipari üzemek minden alkalmazottjuknak kiutaltak háromszáz korona értékben vásárlási szelvényt. A szelvényeket összeszedtük, és jöhettek vásárolni. Mi pontok nélkül adtunk háromszáz koronáig. Persze nem mindenki vásárolta le, akadt olyan, aki csak kétszáz koronát vásárolt le, a többi megmaradt nekünk. Ez már valamit segített. Minden reggel Dunaszerdahelyről marhavagonban utaztunk Pozsonyba dolgozni. Az ötórás vonattal indultunk, hogy hétre Pozsonyban legyünk. Fél nyolckor kezdődött a munka. Sokszor előfordult, hogy este kilenc előtt nem tudtunk hazajönni. Fél tízkor jött egy vonat, éjfél volt, mire hazajutottunk. Reggel újra minden előlről. Ezt elég sokáig csináltuk, de közben megbetegedtem. Előjött a cukorbajom és az isiász egyszerre. Olyan fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam mozogni, nem tudtam utazni. Próbáltam munkát keresni [Duna]Szerdahelyen. Akkor megjelent az életemben Wosner Imi. Ő egy „štátny majetokban” [állami gazdaság] dolgozott akkoriban, az igazgatóságon. Szerzett nekem egy könyvelői állást. Kikerültem Búslakra, nem messze Dunaszerdahelytől. „Štátny majetok Búslak”. Ott lettem könyvelő. Béreket is számoltam, az összes könyveléssel kapcsolatos dolgot kellett végeznem. Ott dolgoztam egy ideig, aztán a tőkési, majd a várkonyi majorba helyeztek át. Akkoriban Várkonyban volt az igazgatóság is. Nemsokára az igazgatóságon lettem raktárkönyvelő. Amikor az igazgatóság [Duna]Szerdahelyre került, akkor engem is áthelyeztek ide. Mivel akkor a „štátnynak” nem volt jogásza, az igazgató kijelentette: „Te fogod ezt csinálni. Majd elmész valami továbbképzésre.” Láttam, hogy akadtak olyanok, akik elmentek továbbképzésre, és mérnökök lettek. Lehet, hogy én is jogász leszek, mondtam magamban. Elmentem, letettem az előírt vizsgákat. A bíróságon attól kezdve mindenhol én képviseltem a „štátny majetokot”.

Feljebb is jutottam volna, de közben jött az 1958-as év. Éppen Prágában voltam három napig. Megnyertem egy majdnem százezer koronás pert az állami gazdaság számára. Hazajöttünk, az igazgató megveregette a vállam: „Tudtam, ha te valaminek nekifogsz, akkor az biztos, hogy megcsinálod.” Egyszer csak szól a telefon, a feleségem hívott, hogy azonnal menjek oda hozzá. Mutatott egy ajánlott levelet, nekem volt címezve. Szó szerint az volt beleírva: „Származása miatt megbízhatatlanná vált, ezért azonnali hatállyal felbontjuk a munkaszerződést, és leállítjuk az összes járadék folyósítását is, amelyet a munkájáért kapott.” Így rúgtak ki az állásomból. A legjobban az bosszantott, hogy maga az igazgató írta alá előző nap. Amikor referáltam neki, akkor megveregette a vállamat. Gondoltam, majd találok valahol máshol egy állást, de nem tudtam sehol elhelyezkedni. Ha valaki munkába jelentkezett, akkor elküldték orvosi vizsgálatra. Mivel én cukorbajos, reumás voltam, nem vettek fel. Még a bányába is jelentkeztem. Végül elmentem az igazgatóhoz, és megkérdeztem: „Hogyan csinálhatta ezt velem? Mivel bántottam, vagy mit csináltam rosszul?” „Idefigyelj, Feri! Behívattak a pártba, és azt mondták, hogy vagy kirúglak, vagy engem rúgnak ki. Két évem van a nyugdíjig, hát kirúgtalak. Menj el akárhová, mert ezek nem akarják, hogy itt maradj, [Duna]Szerdahelyen. Túl sokat tudsz. Azt akarják, hogy menj el [Duna]Szerdahelyről. Ha elmész, olyan papírt adok neked, hogy akár miniszter is lehetsz.”

Ideg-összeroppanást kaptam. A feleségem azt mondta: „Akkor sem hagyjuk magunkat!” Összeszedtem az összes pénzünket, és vettünk egy televíziót. Akkor már a saját házunkban laktunk a Fő utcán, felraktunk egy magas antennát. Az elsők között volt televíziónk. Töltsem a tévé mellett az időmet, ne menjek tönkre.

Tíz évig egyáltalán nem tudtunk bejutni a saját házunkba. Megtaláltam a ház iratait. A földhivatalban úgy volt beírva, hogy a tulajdonos Ladislav Kornfeld és Terézia Kornfeldová [azaz a két testvér nevén volt a ház]. Az édesapám vette ezt a házat 1937-ben, és aztán átépítette. A testvérem Izraelben élt, a másik testvérem már meghalt. Mit csinálhattam? Rögtön beadtam egy kérvényt a megfelelő törvény alapján. Kaptam róla papírt, hogy ki volt a igazi tulajdonos. Akkor mondtam az illetőnek, aki benne lakott: „Idefigyelj! Tíz éve itt vagytok ebben a házban. Nekem egy büdös fillér lakbért soha nem fizettetek. Ajánlok egy lehetőséget. Mivel nem tehetlek ki anélkül, hogy ne szerezzek nektek egy másik lakást, cseréljünk. A feleségemmel egy szoba-konyhás lakásban lakunk. Nincs bent víz, fűtés, mellékhelyiség sincs bent. Én odaadom a mi lakásunkat, ti meg visszaadjátok nekem a háromszoba-konyhás lakást.” Ott volt fürdőszoba, volt vízvezeték, volt tüzelési lehetőség. Volt kint is, bent is toalett.

Volt még egy ház, amit az édesapám vett a nővéremnek nászajándékként. A háború előtt, amikor már a zsidóknak nem lehetett vagyonuk, csak egy házuk, amiben laktak, a dunaszerdahelyi főjegyző behívatta az édesapámat, és azt mondta: „Idefigyeljen, Kornfeld úr. Magától azt a házat el kell hogy vegyék. Én hajlandó vagyok magától megvenni.” Kifizette a házat tizenötezer pengőért, azzal, hogy a háború után, az akkori átszámítási arány szerint – a pengő a koronához egy a kettőhöz volt –, harmincezer koronáért muszáj lett volna neki visszaadni. A házat Gróf nevezetű vejének vette meg, így lett Gróféké a ház. Akkoriban, amikor harmincezer koronáért visszakaphattam volna, nem lett volna gond, mert havi nyolcvanezer koronát kerestem Pozsonyban. Vagyonhoz nem húzott soha semmi, nem volt számomra érdekes. Elveszett sok más fontos dolog, ez nem tudott izgatni.

Az ideg-összeroppanás után két évig nem dolgoztam sehol, odahaza voltam. Gyógykezelésben többször is részesültem, főleg Ľubochňán. Ott kezelték a reumámat is, a cukrot is. Aztán mint idegenvezető dolgozgattam, újságokba írtam mindenféle cikkeket. Közben letettem az idegenvezetői vizsgát is. Aránylag hosszú ideig dolgoztam mint idegenvezető. A feleségemet, amikor lehetett, magammal vittem. Igaz, hogy szocialista országokba többet jártunk, de azért néha előfordult, hogy Ausztriába is eljutottunk. Jártunk Bulgáriában, Magyarországon, Lengyelországban, Németországban.

Dunaszerdahelyen a baromfifeldolgozó üzem volt akkoriban a legnagyobb. Az egyik részlege Dunaszerdahelyen, a másik Komáromban működött. Kacsát és libát is neveltek, tömtek, volt felvásárló- és vágórészlege, tojásgyűjtője és osztályozója, keltetője, konzervgyára, hűtőháza. Körülbelül ezerötszáz alkalmazott talált itt megélhetésre. Eljött hozzám a vállalat személyzeti osztályvezetője. Nagyon nagy kommunista volt, pedig valamikor igazi nagy magyarnak tartotta magát, és kimondottan gyűlölte a kommunistákat. A háború után ő lett a szakszervezet és a kommunista párt titkára a cégen belül. Kérdezte, hogy nem lépnék-e be a cégbe tervezőnek. „Én? Tervezőnek?”, csodálkoztam. A cégnél mindig három ember van, aki „nomenklatúrny káder”, tehát kimondottan kommunista és szimpatizáns kell hogy legyen: az igazgató, a közgazdász és a tervező. Ezeket a járási kommunista párt hagyta mindig jóvá. Nem értettem. Kirúgtak, most meg tervezőnek akarnak [lásd: tervosztály]. „Tudjuk, hogy mi volt, hogy volt, de az igazgató azt mondta, hogy beszéljelek rá! Gyere oda, próbáld meg!” Elmentem, kipróbáltam. Az addigi tervezőnek felajánlották a járási statisztikai hivatal igazgatói posztját. Ezért ő el akart onnan menni. Nem találtak helyette senkit a világon, csak engem.

A fiam 1952. október 21-én született. Amikor megszületik a fiúgyerek, meg kell „malenolni” [lásd: körülmetélés]. Én nem akartam. Dunaszerdahelyen élt egy nagyon vallásos zsidó bácsi, Reich volt a neve. Nem hagyta békén a feleségemet, állandóan azt mondogatta: „Mit szólna a maga anyja? Szült egy fiút, és most, amikor ilyen kevesen vagyunk zsidók, maga nem akarja, hogy a maga fia zsidó legyen?!” Amikor a feleségem elmesélte, hogy mit mondott neki Reich bácsi, mondtam, jó. A fiad majd szemrehányást fog tenni, hogy megkülönböztetted őt a többiektől. Ezt aztán nem lehet visszacsinálni, megmarad örökre. Akkor a feleségem kijelentette, hogy vallásos és hívő, ezért a fiunk legyen megmalenolva. Jó, hát legyen. Kisebb ünnepséget is csináltunk. Én soha nem tagadtam le, hogy zsidó vagyok. Zsidónak tartottam magam, de nem voltam vallásos. Engem nem érdekelt a vallás. Mint ember, zsidónak tartottam magam. Azt akartam, hogy ha már van egy fiam, zsidónak fogom nevelni. Igaz, hogy nem a vallás szerint, de mint ember, legyen zsidó, és érezze is magát zsidónak. Azt hiszem, hogy ez lényegében sikerült.

Én magam sosem voltam egy zsinagógába járó ember. Rögtön a háború után nem vettük olyan komolyan, Jom Kipurkor nem is böjtöltünk. Később én lettem a hitközség pénztárosa, Feldmár Jenő, az akkori elnök felkért, hogy vállaljam el, mert senki sem akarta. Leveleket kellett írni, fogalmazni, értettem hozzá, meg tudtam csinálni, felvállaltam. Segítettem neki, nehogy e miatt essen szét a [duna]szerdahelyei hitközség. Közösen dolgoztunk Feldmár Jenővel, így még egy kicsit közelebb kerültem a zsidósághoz, a hitközséghez. Később komolyabbra fordult, betartottuk, a fiam is tizenkét-tizenhárom éves korában kezdte betartani a szokásokat. Mázkirkor mindig összejöttünk a templomban. Valahogy úgy éreztük, hogy minimum ennyivel adjuk meg a tiszteletet a szüleinknek. Dunaszerdahelyen kevesen voltak a hitközség tagjai, főleg olyanok, akik összetartották volna a zsidóságot. Aki vallásilag értett hozzá, az Lőwy Géza volt. Géza viszont nem az az ember, aki össze akarta vagy tudta volna tartani a zsidókat. A nagyünnepeket mindig megtartottuk. Ros Hásáná, Jom Kipur, Pészah. Összejöttünk a templomban. Eleinte éppen Lőwy volt az, aki előimádkozott [lásd: kántor]. Egy alkalommal, pont a Ros Hásáná előtt, újra számítottunk vele, hogy elő fog imádkozni. Meg is ígérte. Az ünnep előtt a biztonság kedvéért felhívtuk, hogy számíthatunk-e rá. A felesége vette fel a telefont azzal, hogy Géza Eperjesbe utazott az ünnepekre, és csak az ünnepek után jön haza. Ott rendesen megfizetik, hogy előimádkozzon. Az utolsó pillanatban szereztük meg Pozsonyból az öreg Blaut. Amíg tud, addig rendszeresen eljár [Duna]Szerdahelyre előimádkozni a nagyünnepeken. Így tudjuk csak megtartani az ünnepeket.

Külön bár micvó nem volt a fiamnak, mert abban az időben majdnem lehetetlen volt. A fiamnak is meggyűlt a baja a zsidóság miatt. Az első lehetséges alkalomkor elküldtem Izraelbe. Az unokatestvéreivel együtt laktak egy kibucban. Koszt, lakás, minden volt. Az ottani élet, az emberek viselkedése, hozzáállása nagyon megfogta a fiamat. Akkor még erősebben zsidó lett. Sajnos benne voltam az iskola vezetőségében. A hibákat, amiket észrevettem, kifogásoltam. Többek között emlékszem, hogy az igazgató azon a pénzen, amit a szülők spóroltak, vett egy zongorát. Az igazgató azt akarta, hogy a szülők utólagosan hagyják jóvá ezt a vásárlást. Én nem voltam hajlandó, ellene voltam, mondtam, hogy ki hallott már ilyet, a szülői pénzhez semmi köze az igazgatónak. Sajnos arról elfeledkeztem, hogy a fiam egyetemre akar menni. Érettségi után az iskolaigazgatónak kellett ajánlást írnia, hogy mehessen az egyetemre. Később megtudtam, hogy az igazgató többek között azt írta az ajánlásba, hogy a fiam többször is járt Izraelben, ami nem volt igaz, mert csak egyszer volt, és hogy rendszeresen befolyásolja az osztálytársait. Mesél nekik az izraeli kapitalista rendszerről, hogy az milyen jó, és közben leszólja a szegény arab menekülteket. Ha nem lett volna olyan jó baráti viszonyom a vegyi kar akkori rektorával, nagy gond lett volna. A rektor nem is vette figyelembe, hogy mit írt az igazgató. Még aznap felhívott a rektor, és bejelentette, hogy a fiamat felvették.

A fiammal magyarul vagy szlovákul, esetleg néha, ha az alkalom úgy hozta, akkor németül beszéltünk és beszélünk. A mi számunkra nem gond, hogy milyen nyelven beszéljünk.

A háború után sajnos nagyon leszűkült a rokonság. A családnak körülbelül harminc tagja meghalt, főleg a koncentrációs táborokban. Édesapámnak két öccse, Dávid és Sándor maradt életben. Az egyik a lágerban szabadult fel, visszajött. A Dávid bácsi Auschwitzban volt és nagyon szépen tudott szőnyegeket kézzel varni. Ott egy német parancsnoknak kézzel csinált szőnyeget, és ez a parancsnok vigyázott rá. A Sándor később Budapesten élt, és megváltoztatta a nevét Keményre. A háború után találkoztunk vele. Édesanyám oldaláról három testvér maradt életben, az egyik, Etelka néni Pesten, a másik, Misi bácsi [Duna]Szerdahelyen. Ő később Pesten élt, és megváltoztatta a nevét Grünwaldról Szerdahelyire. Szerdahelyi Miksa néven van eltemetve valamelyik nagy pesti köztemetőben. A harmadik, Ilonka néni pedig Ivánkán, Pozsony mellett élt. Ott van eltemetve, a férjének a családja még most is ott él. Velük állandóan tartottuk a kapcsolatot, ameddig éltek. Előfordult hosszú időszak, amikor egyáltalán nem tudtunk egymásról. Azt sem tudtuk, hogy hányan vannak, hogy nőttek fel a gyerekek, vannak-e már unokák.
A feleségem húga szintén életben maradt. A baráti kör a régi barátok, a zsidó ifjúság közül került ki, amíg egymás után ki nem mentek Izraelbe. Mi itt maradtunk, egészen más körülmények lettek, más barátokat kellett keresni.

Izrael csak 1948 után kezdett téma lenni számunkra. Itt maradtunk, én nem voltam semmilyen pártnak a tagja, ennek ellenére nagyon érdekelt a politika. Már fiatalkorom óta nagy cionista voltam. Gyakran vitatkoztam a zsidó barátokkal, akik itt maradtak, és azt gondolták, hogy nekik a kommunista rendszer biztosítja a jövőt. Mindegyik ráfizetett. Az egyik nagyon jó barátom, különben a „Vesna” kerületi igazgatója, nagy kommunista volt. Összejártunk rendszeresen, ő a zsidóságot nem volt hajlandó figyelembe venni, állandóan csak a szocialista és a kommunista rendszert istenítette, és a végén becsukták. Teljesen kitalált vádakat hoztak fel ellene. Egy jó barátommal, Fischl Honzóval megpróbáltam újraéleszteni a cionista rendszert. Honzo aztán megnősült, gyerekei lettek, és fiatalon tüdőrákban meghalt. Vele is nagyon sokat beszélgettünk, mikor már létezett Izrael állam 1948 után. Ők közvetlen a háború után kimentek Izraelbe az öccsével és édesapjával, de Honzo a feleségével hamarosan visszajött. Azt hitték, hogy a rendszer itt olyan lesz, ahogy ők azt elképzelték. Sajnos a zsidó fiatalok sokan azt gondolták, hogy most már egyenrangú emberek leszünk, de sajnos nem úgy volt.

Ami az étkezést illeti, a kedvencem mindig a diós hal volt, ami péntek esténként került az asztalra. Ma is nagyon szeretem a diós halat. Volt annak idején egy étel, egy fokhagymás szószban készített lisztes hurka. Ezt ma sem tudja senki elkészíteni. A [duna]szerdahelyei zsidó közösségben az idősebb nők sem tudják, hogyan kell elkészíteni. Azelőtt a sóletban a helzli, a töltött libanyak volt a kedvencem. Ezt néha, nagyritkán még szoktuk csinálni. Másik kedvencem ünnepi estén a becsinált szósz. Például Kol Nidré este mindig becsinált szószt vacsorázunk. Most is. Jom Kipur estén pörköltet eszünk. Ez egy szokás, még a szüleim idejéből.

Ami a keresztény ünnepeket illeti, csak azokat tartottuk be, amikor munkaszüneti nap volt. Nálunk nem létezett karácsony, karácsonyfát sem állítottunk. Nem létezett ajándékozás sem. Igaz, hogy amíg a fiam kisebb volt, addig az unokatestvéreivel eljárt húsvétkor a keresztény nőismerősökhöz locsolni. Volt, ahol piros tojást kapott érte, máshol pénzt.

Azt nem lehet mondani, hogy valamiből kihagytuk volna Tibit. A fiam részt vett a zsidósággal kapcsolatos dolgokban. Kialakult egy fiatal társaság itt, Dunaszerdahelyen, csupa zsidó fiatal volt benne. Ezek nagyon összetartottak. Szoktak kirándulni, beszélgetni, kártyázni, táncolni. Mindig valamelyik családnál jöttek össze. Ennek a baráti társaságnak egy része a mai napig is létezik. Néha összejönnek még.

A fiam annyira zsidóként élt, hogy mi nem is tudtuk máshogyan elképzelni, csak úgy, hogy zsidó lányt hoz haza. A fiam komolyan kezdett udvarolni egy zsidó kislánynak, akinek a szüleivel mi is nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Eljárt a fiam a lányhoz, a kislány is volt nálunk, több esetben is. De aztán a kislány is egyetemre járt. A lány Magyarországra, a fiam pedig itt. Egyszer a fiam meglepetésszerűen elment utána, és akkor látta, hogy a lány másképp viselkedett. A fiam borzasztóan csalódott. Nagyon elkeseredett. Akkortól fogva nem is nagyon volt szabad említeni ezt a kislányt. Amikor bevonult katonának, akkor is nyíltan zsidó volt, ami nem volt valami jó bizonyítvány abban az időben. Ahova bevonult, onnan áthelyezték Karlsbadba. Karlsbadban első cselekedete az volt, hogy megkereste, hol van a zsinagóga. Bement a zsinagógába, és borzasztóan meglepődött mindenki a templomban, hogy egy katona, tiszti aspiráns nyíltan belép a zsidók közé. Mindenki kérdezgette őt, nagyon tetszett neki, de valószínűleg valaki észrevette, és pár napon belül onnan is áthelyezték Mariansbadba vagy Franzbadba, nem is tudom. Valahová Csehországba, ott is az első volt, hogy megkereste a zsinagógát. Ez megint nem tetszett valakinek, így a határra került, Cheb volt a végállomás. Chebben volt vegyészcsoport, tankisták és a vegyészek. Ott két komáromi fiúval találkozott. Attól fogva ők már együtt voltak, vigyáztak egymásra. Tudniillik a másik kettő régebbi katona volt, nem úgy, mint a fiam. A fiam új katona, újonc volt. Az egyiknek nagyon jó foglalkozása volt a katonáknál. Ő volt a parancsnok titkára. Ha valaki vagy valami kellett, akkor beprotezsálta a fiamat. A másik fiú pedig úgynevezett propagandás volt. Egy külön szobája volt, ahová gyűjtötte a propagandaanyagokat. Ez a három fiú ott nagyon összebarátkozott. Attól fogva a fiamnak nagyon jó dolga volt. Annak idején operálták a lábát, és benne maradt a drót a lábában, nem volt szabad, hogy katona legyen. A sorozóorvos véleménye szerint jó lett így a drótos lábával együtt is. Akkor elhatározta, hogy egy kicsit lerövidíti a katonáskodás idejét. Jelentkezett Pilsenben a katonai kórházba, hogy vegyék ki a drótot a lábából. Közben mi, a feleségemmel Poděbradyban voltunk gyógykezelésen. A hétvégére kapott eltávozási engedélyt, utánunk utazott. A vonaton összeismerkedett egy kislánnyal. A kislány Mariansbadban dolgozott mint gyógytornász. Összebarátkoztak és megbeszélték, hogy amikor a kislány visszamegy Mariansbadba, megint csak találkoznak. Tartották a kapcsolatot. Következő tavasszal elintéztük a feleségemmel, hogy Franzbadba kerültünk gyógykezelésre. Akkor a fiam odahozta magával ezt a kislányt. Bemutatta nekünk. Tartózkodó volt, bár szívesen fogadtuk. A fiam közben megfázott vagy megbetegedett, nem tudom. Senkije nem volt a katonaságnál, csak ez a két barát. A kislány megtudta, hogy a fiam betegen fekszik, elment utána, és vitt neki mindenféle vitaminokat, gyümölcsöket. Nagyon jól esett a fiamnak, hogy valaki ennyire törődik vele. Amikor hazajött szabadságra, kirukkolt, hogy szeretne megnősülni. Kellemetlenül érintett bennünket, őszintén megvallva egy éjszakát közösen a feleségemmel végigsírtuk. Nem tudtuk elképzelni, hogy a mi fiúnknak milyen élete lesz. Mert úgy volt beállítva, hogy egy jó zsidó családban, zsidó szokások szerint fog élni. Nem akartam a fiammal vitába szállni, megkértem őt, hogy ígérje meg nekem, hogy fél évig nem találkozik ezzel a kislánnyal. Nekem az volt a véleményem, hogy azért ragaszkodik a fiamhoz annyira ez a kislány, mert nem csak a zöld egyenruhás katonát látta benne, hanem az embert. Annak idején szerintem a fiamat borzasztóan befolyásolta. Megkértem őt, hogy fél évig ne találkozzanak! Levelezhetnek, beszélgethetnek, de ne találkozzanak. Ha fél év után is azt fogja a fiam mondani, hogy el akarja venni feleségül, akkor nekem nem marad más hátra, csak az, hogy elmenjünk a szüleihez, és megkérjük a kislány kezét. Így is alakult a dolog. Az még hozzátartozik az igazsághoz, hogy amikor elmentünk a fiammal a szülei után, én akkor tudtam tulajdonképpen meg, hogy a lánynak már nincsenek szülei. Az édesapja más faluban élt, elment tőlük, a kislány édesanyja már sajnos nem élt. A kislányt a nagymamája nevelte. Elmentünk akkor hozzájuk. Bemutatkoztunk, és én ott egyenesen megmondtam, hogy mi zsidók vagyunk, mi így élünk, és ha problémájuk van a zsidókkal, akkor azt most mondják meg! Mert azzal a céllal mentem oda, hogy megkérem a kislány kezét. Meg is kértem a nagymamától a kezét. A nagymama kijelentette, hogy neki semmi problémája nincs azzal, hogy zsidók vagyunk. Azt mondta, hogy legfeljebb a kislány is „belépne” oda. Nem is tudta elképzelni, hogy ez mivel jár. Neki semmilyen vallása nem volt. A lánya és a férje is tanárok voltak. Ők semmilyen hitben nem nevelték a gyerekeket. Tehát hogy csináljuk úgy, ahogy mi gondoljuk. Akkor mi abban is megegyeztünk, hogy az esküvőt Dunaszerdahelyen fogjuk tartani. Meghívhatjuk és meg is hívtuk az összes rokonságot. Csehországból is, Magyarországról is, mindenkit, aki valamilyen formában barát vagy rokon volt. A fiamnak volt egy kikötése, hogy mivel tudja, hogy a mi házasságunk nagyon jó, ő is ugyanazon a napon akar házasságra lépni, mint mi. Mi április hetedikén kötöttünk házasságot. Ez a dátum pénteki napra esett, de a városházán nem voltak hajlandóak ekkor összeesketni, így április nyolcadikán nősült a fiam. Nagyon sokan voltunk. Az ünnepi vacsorát a szállodában tartottuk, a dunaszerdahelyi Duna Hotelban. Szép idő volt, a városházától a szállodához autókkal, gyalog, ki hogyan érkeztünk. A hotel teraszán álltunk össze, mert a fiam nem volt hajlandó csak úgy belépni a hotelba. Az akkori szálloda főnöke odahozott a hotel ajtajába egy szalvétába becsomagolt üvegpoharat. Odarakta az ajtóhoz, a fiam felemelte a menyasszonyát, és ahogy belépett, rálépett az üvegre. Akkor mindenkitől, akik ott voltak, mintha jelszóra egyszerre hangzott el a „mazltov!”. Örök élmény maradt a részemre is, de a fiam részére is.

Akkor nagyon nehéz volt lakáshoz jutni, úgyhogy a fiamék eleinte itt laktak, nálunk. Az egyik szobát a rendelkezésükre bocsátottuk. Itt született meg az első unokánk. Amikor már volt lakásuk, akkor megszületett a másik unokánk, a kislány. Természetes, hogy mindenki körülugrálta a kislányt. Én valahogyan másként voltam vele. Amikor hozták a kis lányunokámat, a feleségem rohant felemelni a babát a gyerekkocsiból. Akkor úgy öt év körüli volt a fiúunokám. Letérdeltem hozzá az előszobában, és ölelgettem, hogy érezze az a gyerek, hogy őt is szereti valaki, nemcsak a kislányt szeretjük.

A fiam, menyem és az unokáim itt élnek, [Duna]Szerdahelyen. A fiúunokám, Martin egy ideig Pestre járt iskolába. A lányunokám, Nelly máig is ott tanul, az ELTE-re jár, szlavisztikára, és közben dolgozik egy kereskedelmi cégnél asszisztensként. A fiúunokám huszonhat éves, a lányunokám huszonkettő. Martin Pozsonyba, a Komenský egyetemre jár, remélem, hamarosan végez is. Szociális munkát tanul, az utolsó, ötödik évfolyamot látogatja.

Ami a zsidóságot illeti, az az érzésem, hogy nagyon jó zsidó beállítottságúak mindketten. Nem félek tőle, hogy egyszer talán annyira eltávolodnának a zsidóságtól, hogy megtagadnák. De sajnos hivatalosan nem zsidók. Még akkor se, ha mi zsidóknak tartjuk őket. Maguk is úgy éreznek, azt hiszem. A háláhá szerint csak az a zsidó, akinek az édesanyja zsidó. Én annak vagyok a híve, hogy az a zsidó, aki a gyerekeit zsidónak neveli. Ebben reménykedek, és ebben a reményben fogok meghalni.

A feleségem és én sokat dolgoztunk. Igyekeztünk a munkahelyünkön a maximumot nyújtani. Nehogy újra és újra belénk köthessen valaki. Nem mondhatnám, hogy valami különös bántódás ért volna a zsidóságunk miatt. De ezek a dolgok állandóan a fejünk felett lebegtek, mint Damoklész kardja. Lényegében szerényen éltünk. Nem engedhettünk meg magunknak soha semmi nagyobb dolgot. A fontos az volt, hogy akárhogyan alakulnak a dolgok, a becsület megmaradjon. A többi az nem nagyon érdekelt.

1958-tól, amikor megvettük az első tévékészülékünket, minden áldott este megnéztem a bécsi adóról a „Zeit im Bild”-et (bécsi tévéhíradó). Onnan értesültem a világ eseményeiről. Engem más oldalról nem is lehetett befolyásolni. Szórakoztató műsorokat is néztünk, Pozsonyból is, Pestről is, de a híreket csak a „Zeit im Bild”-ből. Természetesen mindig megbeszéltük a feleségemmel, de főleg a fiammal. A fiam már nagy volt, és figyelte ezeket a dolgokat. Nagyon fontos volt, hogy mindig megegyeztünk. Mindig ugyanúgy látta ő is, mint én. A ´68-as események erősen befolyásoltak bennünket [lásd: Prágai tavasz]. Az augusztusi megszállás idején a feleségemmel és a fiammal éppen a Balatonon voltunk nyaralni. Nem tudtunk hazajönni. A Keleti pályaudvar előtt álltunk az autóban, és kerestem egy benzinkutat. Odajött hozzánk egy rendőr. Látta az autónkon, hogy Csehszlovákiából vagyunk. Csak mondta a magáét, hogy mit csinálnak a csehek, ezért a fiam összeveszett vele. Kialakult körülöttük egy csoport, többnyire a fiamnak adtak igazat, nem a rendőrnek.

Akkoriban Dubčekban egy „megmentőt” láttam, de a történtek felidézték bennem az 1939-es eseményeket. Akkor szintén megszálltak, de a magyar csapatok. Borzasztóan bántott, hogy amikor hazafelé tartottunk, akkor Nyitra előtt a magyar katonák megállítottak. Átkutatták az autónkat. Ezt nem tudtam lenyelni. Ez ma is fáj.

Én 1965-ben voltam először Izraelben. 1978-ban a feleségemmel együtt voltam. Később, már az 1990-s években ott operáltak a szívemmel. Itt még nem tudtak megműteni. A barátaink, akikkel együtt nőttünk fel, más világban éltek ott, mint mi. 1948 óta, amióta csak megalakult Izrael, szabad emberként élték az életüket. Bennünk még volt egy visszatartó erő, ami állandóan figyelmeztetett, hogy vigyázz. Nem tudhattuk, hogy mi fog bekövetkezni, nem tudtuk, mi lesz. Azokat, akik nálunk a legnagyobb kommunisták voltak, egyszerűen kivégezték, jobbik esetben letartóztatták. Itt olyan bizonytalanság volt, hogy egyszerűen nem mertük elhinni, hogy fog jönni egy olyan kor, amikor ez megszűnik, hogy jön egy demokrácia. Én azt hiszem, hogy ahogy ma van, ez már jó. Viszont részemre ez nem az igazi demokrácia. Ez olyan toldozott-foldozott rendszer, ahol mindenki csak maga akar érvényesülni. Több mint száz párt van Szlovákiában. Ezek mind a maguk igazát fújják. Nem tudhatom, hogy az, akivel ma beszélek, nem lesz-e holnap a legnagyobb antiszemita. Mert hát itt él az antiszemitizmus. Ahogy látom, van is táptalaja, hogy tovább éljen.

A kapcsolatunk akkor is fennállt a családdal, amikor a háborúk dúltak. Borzasztóan izgultunk minden alkalomkor, hogy mi történik. Nagyon büszkék voltunk, amikor volt a 67-es háború [lásd: hatnapos háború]. Hoztam is Izraelből egy kis könyvet erről a háborúról.

A rendszerváltás idején mind a ketten nyugdíjasok voltunk a feleségemmel, és éltük a nyugdíjas életünket. A helyzetünk soha nem volt nagyon jó, de nem is volt rossz. Nem tartoztunk a legszegényebb nyugdíjasok közé sem. Ketten voltunk, és a nyugdíjunk kielégített, mert nem voltak nagy igényeink. Nem akartunk már utazni, én már eleget utaztam. Amennyit tudtunk, közösen utaztunk, úgyhogy már nem nagyon tartottunk igényt erre. Nagyon jól esett, emlékszem rá, esténként a televízióban azok a fórumok, amiket 1989 novemberében az utcákon tartottak, és azok a tömegek az utcákon. Rázták a kulcscsomókat. Ezzel azt akarták jelezni, hogy beharangoztak a régi rendszernek, és új világ fog kezdődni. Én személyesen nem tudtam elhinni, hogy ez valóban meg is történik. Akkor már elég idős, beteg ember is voltam, úgy éreztem, hogy ez már nem az én világom.

Határozottan észlelhető volt a különbség Izraelben is a rendszerváltás után. Az előtte lévő alkalmakkor még nagyon erős volt a kibuc-fogalom. Jártam is kibucokban, sok barátom élt ott. Ott nőtt fel sokuknak a gyereke is. Többnyire mind arra „esküsznek”, hogy a legszebb élet a kibuc-élet. Sokan közülük ott is maradtak. Akadnak olyanok is, főleg a fiatal korosztályban, akik elmentek a kibucokból. Próbálnak inkább önállóan, szabadabban élni, mert a kibuci élet azon kívül, hogy nagyon szép és gondtalan, bizonyos szabályokkal is jár.

Nekem a világban mindenfelé akadnak barátaim. Sokan visszajárnak ide, Dunaszerdahelyre. Egy alkalommal az egyik fiatal barátom itt járt Kanadából. Amikor a városban sétáltunk, és gyűjtögette a régi gyerekkori emlékeit, észrevette, hogy nagyon nehezen mozgok. Kérdezte, hogy mi van velem. Mondtam neki, hogy a szívem nincs rendben. Otthon beszélt egy másik barátommal arról, hogy nem érzem jól magam. Rögtön fel is hívtak telefonon Kanadából. Wosner Imiről van szó, arról a Wosner Imiről, aki bekísért az állomásról, amikor visszatértem a koncentrációs táborból. Kérdezte tőlem, hogy miért nem hagyom magam megoperálni. Mondtam, hogy itt, Csehszlovákiában még nem tudják ezt műteni tökéletesen. Erre azt mondta, hogy jól tudják ezt csinálni egész Európában, Amerikában. Felsorolta nekem Ausztriát, Németországot, Franciaországot, Angliát, Svájcot. Többek között Izraelt is említette. Nyugdíjas ember vagyok, nekem erre nincs pénzem. Az itteni betegsegélyző nem valószínű, hogy kifizeti az ilyen műtétet. Erre Imi kijelentette, hogy azzal ne törődjek, csak azt akarták tudni, hogy alávetem-e magam a műtétnek, vagy nem. Kétnapi gondolkozási időt adtak. Két nap múlva hívtak újra, kérdezték, hogy átgondoltam-e. Mondtam, hogy igen. Erre mondta Imi, hogy döntsem el, hol akarom a műtétet. Mondtam, hogy Izraelben szeretném. Nemrég halt meg Izraelben a bátyám, és ha netán nem bírnám ki a műtétet, akkor legföljebb eltemetnek a bátyám mellé. Két héten belül megkaptam a repülőjegyeket. Prágán keresztül repültünk a feleségemmel Izraelbe. Tavasz lehetett, úgy március végén. Kaptam egy telefonszámot, hogy ezt hívjam fel. Ez egy orvos Izraelben, majd mindent elmagyaráz. Tudott jól magyarul is, szlovákul is. Nem volt gond vele beszélni. Felhívtam, ahogy megérkeztem. Mondta az illető, hogy mindenről tud, minden el van intézve, egy Aszuta nevezetű klinikán fognak megoperálni. Éppen húsvét utáni napon mentem be a kórházba. Most tudom csak igazán megállapítani, hogy ügyesek voltak, mert már tizenöt éve, hogy műtöttek, és még mindig élek.

A Claims Conference komoly segítséget nyújt minden holokauszt-túlélőnek. Rendszeresen hozzájárul a gyógyszerekhez. Hetven százalékát fizeti a Claims Conference, és a hitközség is fizet. Ha valaki kórházba kerül, és kiadásai vannak, ugyanúgy. A Claims Conference segített a kárpótlásban is. Németországból kaptunk egyszer ötezer márkát. Mondták, hogy majd kapunk további ötezret, most már euróba átszámítva. Azt is megkaptuk. Azonkívül a szlovák állam is fizetett jóvátételt azoknak a túlélőknek, akiknek elvesztek a szülei, meghaltak, tehát az életért fizettek. A magyar állam is adott valamit, de ezek olyan csekély összegek. Magyarországról először harmincezer forintot kaptunk. Aztán felemelték négyszázezer forintra. Nekünk nem pénz kellene, nekünk a szülők kellettek volna. Mi itt maradtunk húsz évesen, szülők nélkül, mindenki nélkül. Így kellett elkezdeni egy új életet. Egy kárpótlás soha nem lesz egyenrangú azzal, ahogy elvesztettük a szeretetteinket.

A család nagyon összetartó. A fiammal minden nap találkozunk. Jön, érdeklődik, próbál segíteni. Ami az unokáimat illeti, megvan a saját problémájuk. Mind a ketten egyetemre járnak. Az a fontos, hogy végezzék el az egyetemi tanulmányaikat. És persze úgy végezzék el, hogy annak értelme legyen. Martin unokám jó, meleg szívű gyerek, tartja is állandóan velünk a kapcsolatot. Akkor is, ha ritkábban jön el hozzánk. Nelly unokám Pesten jár egyetemre. Közben dolgozik is. Amikor szabadideje van, akkor vagy tanul, vagy dolgozik. Zsidó közössége a Bálint Házban van, Budapesten [Bálint Zsidó Közösségi Ház, 1994-ben alapították. Működését az Amerikai Joint és a MAZSIHISZ támogatja. – A szerk.]. Komoly kapcsolatokat tud tartani ott, akár rabbiképzősökkel, akár más gyerekekkel, akik a budapesti zsidó iskolákban tanulnak. Benne is erősödik a zsidó öntudat. Az unokáim nem tudtak járni zsidó iskolába, itt még akkoriban nem létezett zsidó iskola. Elemiben, ahogy én megfigyeltem, az unokáim körül kialakultak baráti körök, azok voltak, akik szintén érezték, hogy zsidók, és mások is zsidóknak tartják őket. Nekem ez nagyon jó érzés volt. Azt hiszem, az idősebb generációnak nincs is jobb látvány, mint az, hogy a fiatal generáció nem hagyja el az ősök nyomdokait. Az unokáim is voltak már Izraelben, és tetszett nekik az ottani élet. Megmaradt bennük egy bizonyos zsidó érzés. Ez nem egy különlegesen nagy dolog, de azért nagyon fontos. Fontos, hogy tudják, honnan származnak, és hogy kicsodák.

Próbáljuk az unokáknak is elmesélni, hogyan éltek a szüleink, hogyan éltünk mi az ő korukban, milyen szokások voltak, mit csináltunk, mit csináltak a szülők, sőt, néhány történetet is el szoktam mesélni. Az unokáimnak szoktam mesélni, de a következő generáció több tagjának is, mivel aránylag sokat jártam iskolákba előadni. Több diplomás is járt hozzám, érdeklődtek. Én nyitott ember voltam, ma is az vagyok. Bárkinek minden további nélkül szívesen adok felvilágosítást.

Az unokákkal magyarul vagy szlovákul beszélek. Azelőtt az unokáim csak szlovákul beszéltek, ma már nagyon szépen beszélnek mind a ketten magyarul. Sőt, már angolul is. Nagyon örülnék annak is, ha megtanulnának ivritül egy kicsit. Egy-egy szó már megragadt bennük, remélem, majd erre is sor kerül.

Én inkább telefonos kapcsolatot szeretek ápolni a barátaimmal. Akár izraeliek, akár kanadaiak. A fiam és az unokáim rendszeresen e-maileznek. Megvannak a kapcsolatok. A gyerekek tartják a kapcsolatokat, és nekem továbbítják, úgyhogy mindenről tudok. Legyen az Ausztrália, Amerika, Kanada, Svájc, bármelyik részen vannak barátok, tudom, hogy a gyerekek tartják a kapcsolatot. Sokszor kinyomtatják nekem, ami e-mailben érkezik, és elolvasom. Néha magam is válaszolok. Nekem személyesen nincs internetem, és az e-mail sincs bevezetve. Néha leülök levelet írni, néha eljönnek például a pozsonyi Pátria rádióból beszélgetést készíteni a zsidóságról, szokásokról, holokausztról. Amíg emlékezni tudok, addig nagyon szívesen mesélek. Tudom, hogy ez ilyen formában fennmarad, és ha valaki meggyűlöli a háborút, magát a gyűlöletet, akkor elértem a célomat.

Nagyon nehéz ilyen körülmények után azt mondani, hogy boldog ember vagyok. Fiatalon elvesztettem a családomat. Ugyanakkor boldog az életem azért, mert fiatalon rátaláltam egy olyan párra, akivel közösen tudtuk végigküzdeni az életünket. Boldog vagyok, mert sikerült felnevelni a fiamat, a fiamból egy komoly ember lett, kétdiplomás mérnök. Boldog vagyok azért is, mert a fiam családja nem tagadott meg minket, ahogy ezt sok családnál szoktuk látni. 

Gabriela Brodská
roz.  Rothová
Karlovy Vary
Česká republika
Rozhovor pořídil: Barbora Pokreis
Období vzniku rozhovoru: srpen 2005

Pani Gabriela Brodská žije v Karlových Varoch v malom, ale útulne zariadenom byte. Spoločníčku jej robí 95 ročná pani Blaouvá, jej bývalá svatka. Pani Brodská sa narodila v roku 1924 v Rožňave, po druhej svetovej vojne sa presťahovala do Karlových Varoch. Interview sa uskutočnilo v dvoch sedeniach. Pani Brodská nám svôj príbeh vyrozprávala v českom jazyku s občasným použitím slovenských a maďarských výrazov. Vzhľadom na jej vážny zdravotný stav sme interview na jej prosbu  predčasne ukončili.

Rodina
Dětství
Za války
Po válce
Glosář

Rodina

Ze starých rodičů si pamatuji babičku, maminku z tatínkovy strany a dědečka z maminčiny strany. Já nevím, jak dlouho žila oteckova rodina, tam kde se tatínek narodil [Zádorfalva, dnešné Maďarsko], žili na vesnici odjakživa. Nevím, kdy se pak přestěhovali do Miskolce. Babička se jmenovala Fannika [Fanni] Roth. Babička z oteckovy strany zemřela brzy, mně bylo patnáct let [1939]. Babička žila v Miskolci [Miskolc, mesto vo východnom Maďarsku – pozn. red.] a já jsem se narodila a žila v Československu 1. Jezdívali jsme k ní s bratrem [Ladislav Roth] na prázdniny. Ona chudinka brzo zemřela, bylo jí kolem šedesáti let. Dědeček se jmenoval Roth, ale křestní jméno bohužel nevím, jeho jsem taky neznala, on zemřel ještě daleko předtím v roce 1918. A já jsem se narodila o šest let později. Určitě jsem věděla jeho jméno, ale už si nepamatuji.

Babičku jsme navštěvovali každoročně. Jezdívali jsme k ní na prázdniny. Bydlela v takovém dvojdomku. Bydlela tam s ní teta [Paula Fischer (nee Roth)]. Byly tam tři byty. V jednom bydlela teta, babiččina dcera s rodinou, a v druhém bytě bydlela babička, taky ve dvoupokojovém bytě, a ještě tam byl jeden byt, jedna plus jedna. No a dvorek a zahrádka, ale nedržela žádná zvířata. Byl to takový typický rodinný domek. Miskolc tehdy nebylo moc veliké město, asi 60 000 obyvatelů [v roku 1920 žilo v Miskolci 57 000 obyvateľov. 20% z nich tvorili Židia – pozn. red.], nebo kolik mělo tenkrát. Babiččin dům byl blízko centra, pár metrů.

Zlatá babička to byla, strašně jsem ji milovala. Zlatá babička. Byla taková typická, jako Babička od Boženy Němcovej 2. Babička byla po náboženské stránce asimilovaná. Oni měli hospodářství, do Miskolce se stěhovali vlastně až potom. Měli pole, a měli dobytek a ten dobytek se musel krmit i o sobotách a nedělích i o svátcích. A krávy se museli taky podojit, takže nějaké dodržovaní svátků a zvyklostí za daných okolností nebylo moc možné [z daných viet vyplýva, že informátor neovláda všetky židovské zákony týkajúce sa dodržiavania šabatu. Počas tohoto sviatku sú zakázané pracovné činnosti ale kŕmenie dobytka a jeho dojenie je dovolené. Mlieko získané dojením počas sviatkov sa však nesmie konzumovať – pozn. red.].

Dědeček z maminčiny strany se jmenoval Jakub Kraus. Dědečkovi bylo sedmdesát čtyři, když zemřel [1937], a mně tehdy bylo, myslím, asi třináct let. Dědeček z maminčiny strany původně žil ve Zlatove [Zlaté, obec na území dnešného východného Slovenska v okrese Bardejov – pozn. red.] a měli tam obchůdek, takový ten vesnický obchod, kde se prodávalo úplně všechno. Cukr, chleba, petrolej a všechno. Babička se jmenovala Etel Weberová [Etel Krausová, roz. Weberová]. Ji jsem nepoznala, zemřela, bylo ji šestapadesát. Dostala krvácení do mozku, takže když já jsem se narodila, tak už nežila. Babiččin otec, toto mi vyprávěla maminka, byl správcem u Szepeského hraběte [Szepes je maďarské pomenovanie regiónu Spiš, na území Slovenska. Podľa informácií zo Štátneho archívu v Levoči (pod ktorý Spiš spadá) žili v tom období v spomínanom regióne tri šľachtické rody: Andrássy-ovci, Csáky-ovci a Thurzo-vci. Keďže v regióne bolo priezvisko Weber veľmi rozšírené, nepodarilo sa nám zo získaných údajov zistiť, u ktorého z týchto šľachticov bol správcom – pozn. red.] a i jeho otec tam už pracoval. Byly to starousedlíci, kteří už tam žili zřejmě hodně dlouho, když zastával takovou funkci, musel se tam narodit a žít hodně dlouho.

Ve Zlaté jsme se byli jednou podívat. Dědečkův dům byl takový typický vesnický domek. Myslím, že měl dva pokoje a kuchyň. Takový vesnický domek, jenom přízemní. Když jsme tam byli, tehdy už dědeček nebyl naživu a tehdejší majitel nebyl doma, takže my jsme se dívali len skrz okna. Dědeček bydlel u nás, protože byl vdovcem. A to už jsme bydleli v Rožňave. Já [Gabriela Brodská, roz. Rothová] už sem se narodila v Rožňave. Prarodiče prodali všechno (v Zlatove), co měli a nastěhovali se sem (do Rožňavy), protože tam nebyla škola, tam byla jenom do čtyř tříd 3, a měli tři děti, které chodily do školy. Tak se nastěhovali do Rožňavy. Tam si potom koupili větší dům. Maminka se tu provdala a my s bratrem jsme se narodili už v Rožňave, takže já jsem rodačka z Rožňavy. Dědeček ma měl strašně rád. Jinak mi nehovoril jako arany virágom [maďarsky - kvietok môj zlatý]. No tak dědeček měl pět vnoučat, tak cítila jsem, že je na mě velice citově fixovaný. Dědeček s námi hovořil někdy maďarsky a někdy slovensky. Podle situace.

Mamička se narodila v Uhrách, byla to část Rakousko – Uherské monarchie. Bylo to tehdejší Maďarsko, tak se tomu hovořilo, v Uhrách. Mamička se narodila právě v ty dědince Zlatow [Zlatow bol dobový názov obce Zlaté, v okrese Bardejov – pozn. red.]. Maminka se jmenovala Jolanka Rothová, rozená Krausová. Tatínek se jmenoval Jenő po česky Evžen Roth. Narodil se ve vesničce Zádorfalva a až potom se stěhovali do Miskolce. V Zádorfalva měli hospodářství. Tatínkovi bylo 33 let, když jsem se narodila. Vím, že prvního května 1924 měl 33 let. Maminka byla od něho mladší o šest let.

Tatínek byl zlatý člověk, ale bohužel zemřel ve svých dvaačtyřicátých letech na selhání ledvin. To byl člověk, který nikomu neuměl říct ne. Bylo běžné, když si někdo chtěl koupit prase: „Pane Roth, půjčete mi prosím pětset korun!“ Tatínek vždycky vytáhnul peněženku, i když my jsme nebyli boháči. Moc dobře si ho pamatuji, já jsem měla strašně ráda tatínka. Jenom si pamatuji, že když měl pohřeb, z těch okolních vesnic přišli lidi, aby ho doprovodili na poslední cestě. Byl velice oblíbený a vážený. Pochovával ho rabín, brat nemohl mluvit kadiš [kadiš, modlitbu za mŕtvych smie odriekať syn za svojich rodičov iba podovŕšení 13. roku života, po absolvovaní obradu bar micva – pozn. red.], bylo mu jen jedenáct, takže nemohl. Mluvil rabín, on se s ním loučil. Pochovaný byl v Rožňave na židovském hřbitove. Ale ten hřbitov byl po válce zlikvidovaný a ostatky přenesli na křesťanský. Dnes už v Rožňave nie je židovský hřbitov, taky tam nejsou už Židi [podľa informácií z Ústredného zväzu židovských nábožeských obcí na Slovensku dodnes (2005) žije v Rožňave minimálne jedna osoba hlásiaca a k židovskému vierovyznaniu – pozn. red.]. Teď je tam vyhrazena taká část. Vždyť tým mrtvým je to tak jedno. Ve smrti jsme si všichni rovni, i v živote by jsme měli. Já sem hledala jeho hrob, když jsem byla v Rožňave naposledy, to tam ještě byla část hřbitova. Našla jsem tatínkův hrob i prarodičů – maminčiných rodičů. Tatínek měl velmi hezký náhrobní kamen se švédského granitu a když ho pak převezli [zo židovského cintorína, na kresanský – pozn. red.], tak mi psali moji přátelé, že ten náhrobní kámen se ztratil a pak nevěděli, komu ten hrob patří.

Tatínek byl z deseti dětí. Sedm chlapců a tři děvčata. Všech sedm chlapců mělo maturitu, přitom se Zádorfalvi, to je malá vesnice, žádné spojení autobus nebo vlak tehdy nejezdil. Museli pěšky, já nevím, kolik kilometrů. Babička v noci vstávala, zatopila do sporáku, peci a tam naházela brambory. A ty horké brambory jim zabalila do takového sáčku, předem připraveného z nějaké látky, a to měli v kapse, to je hřálo. Nejstarší [Andor Roth] vystudoval práva  a když nejmladší [László Roth] šel k maturitě, tak strýček Andor už měl dobře zavedenou klientelu, tak na jeho náklady studoval ten nejmladší. Studoval medicínu. Takže dva z nich měli akademické vzdělání. A ty chlapci všichni odmaturovali. Ta děvčata jako to bylo zvykem, byly doma a pomáhaly v domácnosti do té doby, než se vydali.

Otecko měl lesy, lesní hospodářství. On jich vlastnil. Maminka byla doma. Předtím než se vdala, asi nepracovala. Dcery byly doma, pomáhaly v domácnosti a čekaly na ženicha. Tatínek, když byl  na vojně, tak sloužil v Rožňave, kde se seznámili s maminkou a byla to veliká láska. Jenomže medzi tým vypukla válka [1. světová válka] a až po válce, když se tatínek vrátil se brali. Tatínek sloužil sedm let. Tenkrát prezenční služba trvala tři roky a den předtím než šel do civilu vypukla válka, ani si nesvlíkl uniformu. Sloužil všude tam, kde bylo třeba. Na frontě. Nerozprával mi o tom, mně bylo osm let, když zemřel. Takže na ty jeho vojnové vzpomínky se nepamatuji.

Rodiče měli svatbu v Rožňave. Asi byla židovská, to sem tam ještě nebyla. V Rožňave už maminka bydlela, to ještě dědeček koupil ten dům. A to byl patrový dům, dost veliký, takže tatínek se tam vlastně přiženil.

Dětství

Maminka s námi mluvila slovensky a tatínek s námi mluvil maďarsky. Oni mezi sebou mluvili teda maďarsky. Maminka se naučil teprve tehdy maďarsky, když se stěhovali do Rožňavy. Do té doby mluvila jenom slovensky. Mým mateřským jazykem je slovenčina a maďarština taky, po tatínkovi. Mluvilo se tak i tak. Maminka s námi mluvila zásadně jen slovensky, abychom nezapoměli. A tatínek mluvil s námi zásadně maďarsky. Tatínek ale dobře ovládal češtinu, protože na vojně byl s klukama s Čech a Moravy, tam se naučil česky. V Rožňave žilo více Maďarů [podľa sčítania ľudu z 15.2.1921 žilo v okrese Rožňava 39,913 obyvateľov, z toho sa hlásilo k maďarskej národnosti 18,883, k československej národnosti 18,054, k židovskej národnosti 487 a k iným 2,489 obyvateľov – pozn. red.], protože celé to jižný Slovensko bylo převážně maďarské, bydleli tam maďarsky mluvící obyvatelé.

Rodiče se oblékali, jak ve dvacátém století. Nosili se šaty, halenky a sukně. Vím, že tatínek  nosil pumpky, to tehdy bylo v móde. Co se týče toho náboženského hlediska, tak absolutně ne. Tatínek se vždycky sháněl po klobouku, když šel do synagógy [tzn. obyčajne nemal pokrytú hlavu, kdežto židovská viera pokrytie hlavy vyžaduje – pozn. red.].

Náš dům nestál přímo v centru. Centrum Rožňavy bylo náměstí, že jo. A potom vedly ty různé ulice a uličky, takže ulice, kde stál náš barák, se jmenovala Ružová ulica číslo 3. Ten byt byl prostorný, byly to tři pokoje a dole v přízemí byl taky jeden byt. My jsme bydleli pochopitelně nahoře. Schody vyústily do takové haly. V létě jsme tam snídali a jedli, protože tam bylo příjemně, takový chládek. Tam byly takové dlaždičky. Byla tam pěkná veliká kuchyň a tři pokoje. Záchod byl veliký, já jsem tam chodila číst zakázané knihy. Já jsem většinou vytahovala z knihovny takové knihy, které ještě nebyly určené pro mě, různé zamilované. Já jsem se tam zamkla a četla. Ten záchod byl jako půlka jednoho pokoje. Bylo tam i okno, takže i světlo jsem měla. Pohodlně jsem si sedla a četla. Pak jsem ty knihy v kalhotách vynášela. 

Zařízení bylo normální. V kuchyni byl stůl, židle, aj nějaká truhle tam stála a kuchyňská linka, něco takového. Dále byla ložnice, tam byly rodiče. Měli jsme jeden opravdu veliký pokoj. To byl pomalu taneční sál, tam jsem měla klavír. Byl to veliký koncertní klavír a to potřebovalo místo. Jinak tam byl veliký jídelní stůl a židle. Tam byla zabudovaná skleněná skříň, kde byl porcelán a různé takové ty drobnosti. Kanape tam bylo, kde si vždy dědeček lehl po obědě a volal na mě „arany virágom, gyere nekem játszani! (na klavír)“ [maďarsky - kvietok môj zlatý, poď mi zahrať!]. Vždy jsem ho ukolébala tým hraním. V tomhle pokoji taky spal dědeček. Byla tam postel, ale tak nějak šikovně postavená, že to nenarušilo ráz toho obývacího pokoje. No a potom v tom předním pokoji jsme spali my s bratrem. Při domě jsme neměli záhradu, jenom malý dvůr.

Měli jsme služebnou, bydlela u nás. Většinou se ta děvčata od nás vdávaly, nebyly u nás dlouho. Jedna ta byla u nás hodně dlouho, jmenovala se Eržike [Alžbeta]. Měla sem ji tak ráda, já sem jí říkala kis anya [maďarsky: malá mama]. Potom jsem s ní navázala kontakt, když jsem se vrátila [z koncentračného tábora]. Ona byla více méně jako moje druhá máma. Pomáhala v domácnosti, aj vařila, protože byla velice šikovná a čistotná. Spolu s maminkou. Když bylo veliké prádlo, tak prala, ale měli jsme i pradlenu. Víte můj otec měl silné sociální cítění, to vím od maminky teda. Když jsme se narodili a měli jsme pleny, tak tatínek říkal: „Pleny maminko budeš prát sama. Jsou to naše děti, a jak k tomu přijde ta služebná, aby prala ty pokadené plenky po našich dětech!“ A botičky jsme si museli čistit sami. Tatínek byl opravdu demokrat. Myslím, že i volil sociální demokraty.

Otecko měl devět sourozenců. Nejstarší byl Andor, potom byl můj tatínek Jenő, pak Šándor, Mihály, Ernő, Gyula a Ladislav – László. Sedm chlapců a tři děvčata: Paula, Gizella a Markéta. Andor ukončil právnickou fakultu v Budapešti a tam měl dobře zavedenou praxi. Jeho manželka byla profesorkou klavíru v Budapešti na konzervatoři. Měli jednu dceru, Agnes se jmenovala. On nezůstal naživu [umrel počas holokaustu]. Jenom Sanyi bácsi [ujo Šani] a László, jen ti zůstali na živu.

Sándor žil v Budapešti a byl dobře situovaný, měl obchod s galantérií. Jeho manželka se jmenovala Magdolna a byla dcerou statkáře. Měli jednoho syna Andriše [maďarsky Andor]. Loni zemřel v Budapešti. On byl velice známý i u nás [v Českej Republike], protože byl odborník, stavitel železničních mostů. I od nás [Česká Republika] z ministerstva měl vyznamenání. Oni ho zvali ke konzultacím do různých států. Moc jsem ho oplakala, keď mi jeho manželka napsala, že zemřel.

Mihály zůstal v rodinném domku v Zádorfalva. A on pak převzal hospodářství. Jeho manželka se jmenovala Boženka. Oni byli všichni z Maďarska, jedině moje maminka byla ze Slovenska. Měli jednu dceru Zsuzsannu, ta žije venku v Izraeli.

Ernő žil v Putnoku, to bylo takové menší městečko v Maďarsku. Také měl pole, ale měli i obchod se smíšeným zbožím. Jeho manželka se jmenovala Rózsika. Byla moc hodná. On se vlastně přiženil do toho obchodu, ale sám vlastnil nějaké pozemky. Měli jednoho syna Józsefa.

Gyula pracoval u Sándora v Budapešti. Byl ženatý, ale vzal si rozvedenou ženu, která měla jednu dceru. Takže on vlastní děti neměl. Jeho žena se jmenovala, my jsme jí říkali teta Panni. To byla zkratka nějakého jména.

László byl lékař v Budapešti. Po válce v 1956-ém roku, kdy byla ta takzvaná kontrarevoluce 4, odjel do Spojených Států, to už byl ženatý. Tam nejprve pracoval v nějakém ústavu pro choromyslné jako ošetřovatel, než udělal nostrifikaci. No a potom už pracoval jako lékař. Má jednu dceru Evu. Jeho manželka se, myslím, jmenuje Zsuzsanna.

Paula se volala po svatbě Fischer. Jej manžel byl Lénárd Fischer. Měli syna a dceru: Dcera Klári byla ve vysokém stádiu těhotenství, když je deportovali. Šla chudinka rovnou do plynu. Krasavice to byla, krasavice opravdu. Syna měli Tibora. On teď částečně žije v Maďarsku a částečně v Izraeli. Strýc Lénárd měl firmu, nevím, jestli neobchodoval s dřevem. Nějak jsem se o to nikdy nestarala. Já vím, že po válce [prvá svetová vojna] dělal na nějakém ministerstvu v Budapešti a potom po letech se vrátil do své rodné vesnice, protože rodiče mu zemřeli a on převzal po nich obchůdek a až po několika letech se stěhovali do Miskolce.

Markétin manžel se jmenoval Viliam, ale nevím příjmení. Mně už ta jména vypadávají z paměti. Bydleli v Sajókazali [obec v Maďarsku], to byla větší vesnice, spíš obec. Taky měli řeznictví. Narodila se jim dcera Magda, která mi byla tak podobná, že si nás lidi pletli. Teta Markéta byla spolu se svou dcerou v Osvientimi a při pochodu smrti 5 to Markéta už nemohla vydržet. Byla strašně vysílená a upadla. Magda pořád plakala: „Maminko, prosím tě, vydrž, maminko, maminko, prosím tě, vydrž!“ Zvedala ji a zvedala. Jenomže ona už nemohla a ten SS-ák ji říkal, aby ti nebylo smutno, a zastřelil i ji.

Velice jsme s nimi [so súrodencami otca a ich rodinami] drželi vztah. Opravdu velice. Chodili k nám pravidelně na návštevu a my k nim. Strašně jsem je měla ráda, protože mi připomínali tatínka. A my jsme byli pro ně pořád sirotci. Děti jejich milovaného bratra. Takže ten jejich vztah byl k nám velice hezký. Opravdu všechny jsem je milovala. Nemohla bych říct, kterého jsem měla radši. 

Mamička měla jednoho brata a jednu sestru. Bratr žil v Bratislavě. Jmenoval se Gejza Kraus. Jeho manželka se jmenovala Friderika Hirschbeinová a měli obchod s konfekčním zbožím v Bratislavě. Narodila se jim jedna dcera, Alica. Myslím, že v 1942-ém roku je deportovali do Lublina [z územia Slovenského štátu (1939 – 1945) bolo do lublinského okresu (Lublin district), v období od 27. marca do 14. júna 1942, deportovaných 39 899 občanov židovského pôvodu – pozn. red.]. My jsme po nich pátrali, ale nic  jsme nenašli. Asi je všechny postříleli.

Teta se jmenovala Berta, provdaná Deutschová. Oni žili v Prešově a tam měli Slovenku [závod bol založený v r. 1920 Jánom Országhom v Martine ako prvá slovenská pletiarska továreň a účastinárska spoločnosť, ktorej neskôr dali názov SLOVENKA. Po zadĺžení továreň odkúpila pražská Legiobanka (ktorá ju mala v správe až do znárodnenia). Národný podnik  SLOVENKA so sídlom v Martine vznikol na základe dekrétu prezidenta republiky v máji 1948 (druhá etapa znárodnenia), a to so spiatočnou platnosťou od 1.1.1946. Továreň sa zaoberala čiastočne i obchodnou činnosťou – pozn. red.] jako účastníci. To byl nějaký družstevní obchod, kde se prodávalo dámské i pánské prádlo. Nějak se jim nedařilo, pak se vrátili do Rožňavy a tam žili až do války. Oni měli jednu dceru, Jolanku a syna Vojtěch, on spáchal sebevraždu z nešťastné lásky. Otrávil se s cyankáli. Bylo mu 24 let.

Teta Berta žila v Rožňave, denně jsme byli spolu, bydleli jen kousek od nás. Teta po obědě přišla a s maminkou seděly u okna a vyšívaly nebo háčkovaly. K večeru pak šla domů. Opravdu jako jedna rodina. No a strýc Gejza k nám často jezdil z Bratislavy. Měl velice rád své dvě sestry. On se mě právě ujal, když jsem začala chodit na konzervatoř. Víte, já dneska, když vidím takové ty vztahy mezi sourozenci nebo v rodině, že trebárs spolu nemluví, nebo se soudí kvůli majetku, tak já to nemůžu pochopit. Já jsem viděla z jedné i druhé strany jenom tu soudržnost a lásku. Je to pro mě opravdu cizí a nepochopitelné.

Rožňava byla malé sedmitisícové městečko [podľa sčítania ľudu roku 1921 žilo v okrese Rožňava 39,913 obyvateľov, pričom v samotnom meste Rožňava žilo 7,325 obyvateľov – pozn. red.]. Byla tam hornická kolonie, ale to asi dva kilometre od Rožňavy. No to víte, tenkrát to byl pro mě střed světa. Jako pro dítě, ale můžu vám říct, že když jsem byla v koncentráku, tak ten stesk po domově, po rodném městě, když jsem viděla kolem sebe, před svým duševním zrakem ty hory, ty lesy, tak ten stesk a bolest byly ještě horší než ten strašlivý hlad, žízeň, bití a ta těžká práce, ta neuvěřitelně těžká práce, co my ženy jsme vykonávaly. Takže jsem byla opravdu taková lokál patriotka.

Nevím vám přesně povedať, kolik Židů žilo v Rožňave, ale z ghetta nás sebrali 350 až 400 duší [1. decembra roku 1930 sa v okrese Rožňava prihlásilo k židovskej národnosti 634 obyvateľov. V samotnom meste Rožňava žilo v tom období 425 Židov – pozn. red.]. V městě byla synagoga [synagóga bola postavená v maurskom slohu, v roku 1893 – pozn. red.], dokonce velmi hezká. Ne velká, ale hezká. Kolem byla zahrada, ještě teďka vidím před sebou obrovský ořešák a pod ním lavičky. Nechodívali jsme tam často, jen na velké svátky. Nejprve tam působil jeden starý pán rabín který zemřel, tak toho si nepamatuji. Pak přišel jeho synovec Dr. Leo Singer [zahynul v roku 1944 – pozn. red.]. On měl filozofický doktorát a pak i tu teologii udělal. Byl to mladý člověk, nebyl vzhledný, ale vnitřně tak nádherný! Měl tak ohromné vědomosti! Každý měsíc uspořádal kulturní program. Protože já jsem celkem dobře recitovala, tak jsem zvykla nějakou báseň přednést. Měli jsme tam aj klavír, tak jsem aj hrála. Byl tam jeden velice nadaný malý klučina, který hrál na housle, i spolu jsme mívali nějakou tu hudební vložku. Rabín měl potom hlavní slovo. Jednou jsem ho slyšela, měl přednášku o teorii relativity od Einsteina. To byl skutečně člověk na takové výši!

Ty přednášky bývaly večer, bylo to jen pro dospělé. Pro děti jsme taky dělaly divadlo, maňásky. Ale to už bylo právě po 1939-ém roku a tehdy jsem právě začala pociťovat tu svoji náležitost se židovskou komunitou. Protože už projevy antisemitizmu byly velice, už byly silné, už jsme to cítili. Ta židovská mládež se stiahla do své ulity a tak nás to stmelilo, že jsme se scházeli jen mezi sebou. No a právě pro ty děti jsme připravovali ty loutky a dělali jsme jim to divadlo. Snažili jsme se nějako kulturně vyžívat, protože do kina jsme už nechodili. Takové ty filmy Jud Süss od Feuchtwangra natočili Němci [nemecká protižidovská propaganda – pozn. red.], tak si to dovedete představit. A pod dojmem tohoto filmu, když lidi vycházeli z kina a potkali židovského muže, tak ho zmlátili do krve. Chtěli jsme předejít takovým těm nepříjemnostem. Scházívali jsme se téměř pravidelně buď tady, nebo tam a vždycky jsme se dokázali zabavit sami mezi sebou. Bylo nás tam dost mladých lidí. Tehdy se náš společenský život omezoval na úzký, nebo užší okruh lidí, který byli stejného ražení.

V čase mého dětstva byla židovská obec skůr neologická. Židovské obchody byly otevřeny i v sobotu. Židé se živili hlavně obchodováním, ale znala jsem aj jednoho horníka, důlního zámečníka. Kousek od nás bydlel švec. Strašně chudá rodina! Víte vždycky jsem slyšela jenom, že židé jsou bohatí. Já bych jim přála vidět tu rodinu! Bydleli v bytě jen jeden pokoj a ta kuchyňka byla tak malinkatá! Okno měla nahoře, takže, když jste šla podél baráku, tak jste se koukala dolu do té kuchyně. On si nemohl dovolit platit elektřinu, takže do noci dělal při svíčce, nebo petrolejové lampě. Já vím, že maminka vždy zabalila ty moje šaty, které už jsem nenosila, ale byly ještě v dobrém stavu a odnesla to tam. Měli dvě dcery, jedna byla se mnou stejně stará, a ještě dva kluky. Ostatné židovské rodiny tam posílali ve čtvrtek nebo v pátek mouku a máslo, aby měly aspoň na šábes. Já jsem tam jednou u nich byla na večeru, a oni měli nenamazaný chleba, každý jenom jeden krajíc a ředkve, ty černé ředkve. Každý dostal nějaký ty plátky a to byla večeře. Oni byly opravdu chudí a takových rodin tam bylo víc. Nebyli všichni boháči. Byly lidi, kteří žili naozaj velmi skromně a dělali manuálně.

V Rožňave mikve [rituálny kúpeľ] vybudovali, ale tam chodili jenom šames, šachter a kantor. Rabín, to ani nevím. Všichni jsme měli doma koupelnu, takže koupalo se doma. Ostatně vím, že pár těch pobožných lidí s té starší generace tam asi chodili. Moji rodiče tam absolutně nechodili. V živote jsem tam nebyla, ani nevím, jak to vypadá. My jsme měli ve čtvrtek po obědě jen náboženstvo a to nás rabín učil, protože v Rožňave nebyla židovská škola. Na těch pár Židů to nebylo zapotřebí.

Před válkou chodili šnórery [tzn. žebrák, jidiš termín šnoder znamemená „poskytnúť príspevok“ – pozn. red.], jo pamatuji si na ně, ale skutečně nevím, jak často chodili,  protože já sem se o to nestarala. Měla sem jiný svět. Jestli jsem nebyla ve škole, tak jsem byla na ulicích a hráli jsme si venku. Strašně ráda jsem se prala s kluky. Měla jsem úplně jiné starosti než pozorovat, jestli chodí šnórery.  No, ale na oběd u nás vždy byl jeden bócher [student], ale já nevím, co to znamená. Vím, že mu říkali Bócher. Takový strašně chudý chlapec, který snad neměl rodiče. Chodil k nám jednou za týden a učil nás modlit se. My jsme teda tomu modlení moc nedávali, ale přece jenom pan rabín vyžadoval, aby jsme uměli číst [hebrejsky], no tak on chodil. Ale spíš kvůli tomu, že maminka mu dala večeři. Pamatuji si, že tatínek jednou šel a on neměl chudák ani zimní kabát. On chodil v zimě jenom v tom starém obleku. Tatínek říkal: „Já už se na to nemůžu koukat!“ Bylo ve městě pár dobře situovaných židovských rodin a říkal: „Hledte, vždyť je to mladý člověk, dostane tuberu!“ U nás byly zimy velice tuhé, sice krátké, ale tuhé. Podařilo se mu dát dohromady peníze. Tatínek ho sebral: „Pojď, teďka jedeme nakoupit!“ Koupil mu kompletní zimní vybavení, boty a nový oblek a kabát. Všechno a teplou šálu. On chudák plakal.

On chodil jen jednou za týden, ale bylo zvykem, že chodili, jak se říkalo „napokat enni“ [z maďarčiny doslovne „ujedať dni“]. To vzniklo tak že, chlapec, protože v Rožňave bylo gymnázium a rodiče byli chudí a nemohli si dovolit, aby ten chlapec chodil někam na obědy a nemohl být celý den len s kouskem chleba. Tak buď ta matka, nebo otec, než začal školní rok, vyhledali šest rodin, protože šest vyučovacích dnů bylo v týdnu. Takže co já si pamatuji, tak vždy jsme měli jednoho stravníka. Chodil určitý den, trebárs v pondělí, a do těch dalších rodin zas na jiný den až do konce týdne. Byli to jen židovský chlapci. Ta solidarita byla v tomto ohledu. Židovské rodiny byly solidární, snažili se pomáhat opravdu těm, kteří to potřebovali.

To nevím, či byla všade ve městě zavedena elektřina, tekoucí voda. My jsme měli, ale to víte, byly rodiny, které si to nemohly dovolit. Svítilo se petrolejkou a koupalo se v neckách. Ty takzvané hlavní ulice a cesty byly vydlážděné, s kočičími hlavičkami. Tehdy ještě chodilo málo aut cez město. Nemám tušení, kolik lidí vlastnilo ve městě auto. Možná že ho mělo jen pár lidí, to byl velký luxus.

Každý týden v pátek a v sobotu se konaly trhy. Z venkova přijely selky a prodávaly drůbež, vejce, máslo a ovoce. Všechno. Jarmok se taky konal, ale to jen jednou za čtvrť roku. Tam se predávalo všechno, co si umíte představit. Sladkosti, oblečení, úplně všechno. Maminka chodila nakupovat každý pátek, ale většinou nám všechno dodávali. Kupovalo se to ve velikém. Každý rok jsme vařili povidla, lekvár – szilva lekvár [maďarsky: švestkový lekvár]. Takže my už jsme měli ty svoje známé na venkově a ty nám přivezli metrák švestek. Do půlnoci jsme to odpeckovávali a pak se to vařilo na dvore. Ořechy se taky koupily na  pytel. Chodila maminka na trh kupovat papriky, zelené papriky. U nás bylo několik Bulharů, zahradníků [bulharskí záhradníci zaujali významné postavenie v pestovaní zeleniny po celej Európe. Ich migrácia začala na prelome 18.-19. storočia. Na územie Slovenska začali prichádzať na konci 19. storočia. V nasledujúcom storočí miestne úrady zaznamenali asi v 64 usadlostiach záhradníctva, ktoré založili Bulhari. V období medzi dvoma svetovými vojnami (1935) počet bulharských záhradníctiev na území Slovenska odhadovali na 320. Najviac ich bolo v okolí Košíc a Bratislavy – pozn. red.]. Za korunu za první republiky jste dostali deset paprik. Deset halířů kus. Kilo másla, to, co ženy nosily, stálo devět korun. Byla tam i mlékárna, ale tam to bylo o něco dražší. Rybí trh tam nebyl. Ale vím, že dědeček měl rád ryby, takže maminka ich občas dělala. Ale kde ty ryby kupovala, to nevím. Ani mě to nezaujímalo, bylo to na stole, tak to bylo.

Pamatuji si, že jednou byl v Rožňave ministr Dérer 6 z Bratislavy, on byl sociální demokrat. Bylo to veliké haló, vedli ho po hlavní ulici, po náměstí s kyticí červených karafiátů. To si z celého pamatuji, tehdy jsem byla ještě dítě. Jenom jsme ho okukovali, že jo. A když se v 1939-ém roku rozpadla republika 7, 8, [Rožňava pripadla po Prvej viedenskej arbitráži Maďarsku – pozn. red.], tehdy mně bylo jenom patnáct. Můj tatínek byl takový vlastenec maďarský, že když zazněla maďarská hymna, tak tatínek stál v pozoru a slzy mu kanuly po obličeji. Já sem nepřilnula k tomu maďarskému národu, protože já jsem se narodila v demokratickém Československu 1 a tam [v Maďarsku] ty kastovní rozdíly byly tak veliký. Když nějaký chudák šel do úřadu, žmoulal si v ruce čepici až do té doby, až kým ho velkomožný pan úředník oslovil, že mohl jít dál a přistoupit k tomu stolu, kde on dělal. Takže tohleto mi vadilo. Anebo jednou jsem byla v Budapešti a jel okolo mě kočár, kde seděla manželka Hortyho 9. Kočár zastavil, někdo vystoupil  a než vystoupila Hortyho manželka, tak si klekl a políbil jí ruku. No, já jsem byla úplně u vytržení, že něco takového existuje! V Československu, když jste chtěla psát prezidentovi, tak vážený pane prezidente a nic víc. Něco takového bylo pro mě nepochopitelné.

Narodila jsem se v roce 1924 v Rožňave. Od svých tří let jsem chodila do školky, do klášterní školy. Já jsem většinu času trávila venku před barákem, tam bylo hodně dětí. Auta tehdy moc nejezdila, jednou za den projelo auto a aj to pomalu. My děti jsme vždycky řádily venku. A jakmile napadl první sníh, tak už jsme se sáňkovaly a chodily bruslit. Až do té doby, kým tatínek žil [zomrel v roku 1932]. To dětství bylo opravdu hezké. Moc těžce jsem nesla jeho ztrátu, i když jsem ještě byla dítě. Tak si ho pamatuji, on mě měl tak strašně rád, tak jsem ho milovala. Bratr byl o čtyři roky starší a když jsem se narodila, tatínek byl zklamaný. On chtěl zase syna. Takže jeho vztah byl ke mně ze začátku dost vlažný. A potom já vím, že když tatínek seděl, tak moje místo bylo na jeho klíně. A když tety přijely z Maďarska na návštěvu a říkali mu: „Ty, nepřeháníš to trošku s tou láskou k tomu dítěti?“ A tatínek říkal: „Půlka mého srdce je to dítě!“

Tatínek zemřel, když mně bylo osm a bratr měl dvanáct. Maminka se pak za dva nebo tři roky provdala. Na to nerada vzpomínám. Bylo to velice nešťastné manželství, a jestli jsem někoho z hlouby srdce nenáviděla, tak to byl můj otčím. Oba dva s bratrem jsme ho nenáviděli! On nás neměl rád. Chtěl mít své vlastně dítě a maminka nechtěla. Bála se, že by se to odráželo na jeho chováni vůči nám, ačkoli to jeho chováni bylo… Otčím se jmenoval Alexander Eichnel, no a maminka si pak vzala jeho jméno. Nikdy jsme ho nepovažovali za otce. Měli jsme k němu opravdu odstup. Nedokázala jsem mu říct tati, nebo něco takového. Vyhýbala jsem se nějakému důvěrnějšímu oslovení. On byl vyučený klempíř. Ze začátku jsme žili z toho malého kapitálu, co jsme dostali za ty lesy [predali lesy v okolí Rožňavy, ktoré boli vo vlastníctve ich otca Jenő Rotha – pozn. red.]. To víte ono zas toho tolik nebylo. Sice nám tatínkův bratr [Sándor Roth] pomáhal. Tam ty sourozenecké vztahy byly krásné, opravdu. Dýchali ty sourozenci opravdu jeden pro druhého. A ten strýc byl velice dobře situovaný. V Budapešti měl velkoobchod s galantérií a koženým zbožím. Já vím, že na jar přišel od něho balík, kde byly látky na kostým, kabát a peníze na boty. On nás oblíkal. On říkal: „Já nechci, aby někdo řekl, že pracuje na děti mého bratra.“

Tenkrát bylo pět obecných tříd a tři měšťanky 3. Do obecné školy jsem chodila do kláštera. Ihned potom, jak jsem ukončila měšťanku, jsem jela do Bratislavy a přijali mě do druhého ročníku na konzervatoř. Zřejmě nějaké to nadání jsem musela mít, když s takového malého města a hned mně přijali. Má učitelka byla taky absolventka konzervatoře. Jmenovala se Boriška Falvy a provdala se za jednoho právnika Gotthilfa, myslím. Mě nemohli dostat od klavíru, mě tahali od klavíru, tak sem ho měla ráda. Beethovena jsem strašně milovala. Měla jsem ráda taky Mozarta. Zajímavé je, že jsem nemohla jako mladá dívka přijít na chuť Chopinovi. On je hodně citový a teprve jako mladá žena jsem chápala jeho hudbu a velice jsem si ho zamilovala.

V Bratislavě jsem začala chodit na konzervatoř a to jsem pak musela domů. Lebo konce roku 1938 Rožňavu anektovalo Maďarsko 8. Takže moje hudební kariéra tím skončila. Říkali, že jednou budu zářivou hvězdou na hudebním nebi. Zlaté oči, které mě tam viděly. Já jsem ale soukromě v Miskolci absolvovala hodiny u profesora Hollósyho. No hodiny, jednou za měsíc, ale říkal ano, postupujete do dalšího ročníku. Už jsem chtěla do hudební akademie, která měla sedm let.

Po válce jsem chtěla dokončit konzervatoř, proto jsem jela do Prahy. Po ukončení třetího ročníku na konzervatoři jsem mohla dostat státnici, oprávnění, abych mohla vyučovat. Jenže já jsem uměla celou konzervatoř, i když jsem na to neměla papíry. Chtěla jsem vlastně dokončit celou to sedmiletou akademii, abych měla kvalifikaci, lebo já jsem nebyla vyučená, ani dostudovaná, nic. No ale seznámila sem se se svým mužem, bylo to šestnáctého augusta a druhý den mě požádal o ruku. 31. jsme měli svatbu v 1945-ém roku. Pak uplynulo několik let, než jsem si sedla ke klavíru.

Já jsem doma moc pobožnosti nepobrala, protože moji rodiče dodržovali sice svátky, ale spíš z úcty k rodičům a tradicím, než z nějakého náboženského přesvědčení. Nehledě k tomu, že já jsem chodila do katolicky klášterní školy a neměla  jsem jedinou židovskou kamarádku. Moje kamarádky byly z řad mých spolužaček. Jednou byla u mě jedna dívenka [študentka, ktorá robila s pani interview – pozn. red.], a pořád se mě vyptávala, jak vnímám svou židovskou identitu. No ono to je strašně těžké, protože já sem žila vyloženě v křesťanském prostředí, už samotná ta škola, kde jsem chodila od tří let, i do školky. Moji rodiče měli hodně křesťanských přátel, možná ich bylo víc, než z těch židovských rodin. My jsme byli velice asimilovaní. Židovství jsem vnímala čistě jako náboženství. Když moje spolužačky měli katechizmus, tak já jsem měla volno. A zase když já jsem měla hodiny náboženství, tak ony měly volno. Len v tom jsem spatřovala rozdíl, nikde jinde. Pro mě židovství nebylo ani národnost, ani rasa.  S tím jsem přišla do styku, až když bohužel nastala ta smutná doba, ale jinak, jsem nerobila rozdíl. Jeden byl protestant, katolík a já jsem byla izraelitského vyznání. Takže to pro mě znamenalo celé toto židovství. Situace se změnila po 1939 roku, když se rozpadla republika, a nás anektovalo Maďarsko 8. Tam už byly ty omezující protižidovské zákony 10.

Rodiče chodili do synagogy jenom o svátcích. Pokud dědeček žil [Jakub Kraus, umrel v roku 1937], tak byli trošičku pobožnější, že jo. Na pésach se vyměnilo aj nádobí a tak dále. A potom, když už dědeček zemřel, tak už se to nebralo tak přísně. Aj jsme uklízeli před pésachem, ale jen normální jarní úklid. Já jsem rozhodne jedla kvašený chléb. Kupoval se maces, predsa len tradice jsou tradice. Měli jsme doma aj stromeček. Jo chanuka, to jsme taky drželi. Pak přišli Vánoce a měli jsme stromeček a dárky. Rodiče byli dost vlažní ale byli věřící.

Pokud dědeček žil tak jsme měli košer, ale potom už ne. U nás se většinou jedla drůbež a krmily se husy kvůli sádlu. Husy a drůbež a občas nějaké hovězí maso. Vepřové ne, ale já když jsem šla někam na výlet, tak mi maminka udělala řízky z vepřového masa, ale jinak doma… asi o to moc nestáli, to spíš drůbež. Na Jom kipur maminka držela půst, ale my jsme nemuseli.

Měla jsem jednoho brata, byl o čtyři roky starší než já. Jmenoval se Ladislav Roth. Mezi námi byl krásný vztah. Když jsem byla menší, tak pochopitelně on byl ten velký, a já sem byla ta malá. Když už jsem měla patnáct, šestnáct let, tak opravdu jsme se měli moc rádi. To jednou ředitel gymnázia říkal bratrovi: „Prosím tě, ty chodíš se svou sestrou, jako kdyby jste byli milenecký pár!“ Protože my jsme chodili tak, že on mě vždy vzal okol ramen nebo podpaždí, takže my skutečně… jak to vypadá! Bratr říkal: „Pane řediteli, je to moje sestra, kterou mám opravdu velmi rád! Mám jenom ji!“ To už byla maminka po druhé vdaná a náš vztah vůči otčímovi byl velice špatný, takže my jsme tak lpěli na sobě. A když nás viděl  nezasvěcený, tak si mysleli opravdu, že jsme milenci a ne sourozenci. Bratr nechodil do klášterní školy,  protože v Rožňave byla i státní škola. On chodil tam, pět tříd a potom šel na gymnázium a v Rožňave maturoval.

Bratr měl bar micve, to už náš tatínek nežil. Vím, že to bylo velice dojemné. V sobotu odpoledne byli pozváni dospělí, náš rabín, to ještě byl ten starý pán rabín. Byla ryba, barches a já nevím co. Různé takové sladkosti, které se dělali tak, aby se masné a mléčné nemíchalo 11, tak, aby to bylo v pořádku. No a potom v neděli odpoledne přišla mládež, bratovi kamarádi a mé kamarádky.

Před válkou jsem měla snoubenca, byl to spolužák mého bratra, spolu chodili na gymnázium. A v takovém malém městě jsme se znali všichni. Měli jsme stejné příjmení. I když žádný příbuzenský vztah mezi námi nebyl. Jmenoval se Tibor Roth. Měla jsem velmi šťastné manželství a měla jsem svého muže opravdu ráda, bylo to obapolné, ale takovou lásku, jakou jsem cítila k Tiborovi, tak takovou prožijete jenom jednou za život. Byl jediným synem dobře situovaných rodičů. Jeho otec byl ředitelem v Rožňave takové menší továrny na likéry. Byl i akcionářem. Měli jenom jediného syna. Tibor byl levicově orientovaný, ale nebyl členem nějaké té komunistické mládeže, ale vyloženě tíhl k levici.

Za války

Počas války byl Tibor v ghettu v Budapešti. Tam nějakým způsobem, to už nevím jak, mně to potom napsala jeho teta, která žila v Budapešti, se dostal do Strany Šípových křížů 12, to byla maďarská fašistická strana - nyilas keresztesek. Věděl dobře, kdy a kde budou razie a kdy a koho budou zatýkat a on ty lidi anonymně předem upozornil, varoval. Začalo to být ale podezřelé, že když šli pro toho člověka, tak ho nikdy doma nenašli. Začali ho sledovat, a on už věděl, že je zle. To už bylo v únoru v 1945-ém roce. Ke svým příbuzným nechtěl, protože by ho především hledali tam a nechtěl, aby příbuzní měli potíže. Ukryl se pod jedním mostem v Budapešti. Dovedete si to představit, že v zimě v únoru tam dostal těžký zápal plic. Rusové už kolem 10 února osvobodili Budapešť [2. a 3. ukrajinský front dokončil oslobodenie Budapešti 13.2.1945 – pozn. red.]. On ještě z posledních sil vyšplhal na břeh, a tam se složil. Lidi ho naložili na nějakou káru a odvezli ho do nemocnice. Pár dní ještě žil, ale nemohli ho zachránit. Já jsem potom z domova napsala, měla jsem adresu jeho příbuzných, protože  já jsem mu tam posílala dopisy. A ta jeho teta mi napsala, co se mu vlastně stalo, no byla to pro mě rána.

V březnu celé Maďarsko obsadili Němci 13. Do ghetta jsme šli v dubnu nebo začátkem května. Ghetto bylo v Rožňave. Vyprázdnili tři nebo čtyři domy, které byly vedle sebe, a tam jsme byli. Já jsem chodila do práce do cihelny, tam to byla strašně těžká práce. Chodila jsem tam, abych se dostal z toho místa [ghetta]. Všechno mě tam dusilo. Chtěla jsem se dostat mezi lidi, vidět ulice a vidět lidi. A no a potom šestého, začátkem června, júna nás viezli z ghett do Diósgyőr-u, vedle Miskolce, tam jsme byli dva dny v cihelně. A pak do Osvientimi. Cesta trvala týden a dojeli jsme. V Osvientim každá hodina, každá minuta měla šedesát vteřin hrůzy. Bratr byl tehdy už v pracovním táboře. Bohužel nepřežil válku.

Do Osvientimi jsme dojeli třináctého června. Já doprava a maminka doleva. Tehdy jsem nevěděla, co to znamená. Byli jsme bez vody, v jednom vagóne nás bylo asi devadesát a dali nám jeden kbelík vody. Měli jsme s sebou jídlo, ale vůbec jsme nejedli. Nemohli jsme polykat, jak jsme měli sucho v ústech. Takže všechno to, co jsme měli s sebou, zůstalo tam. Byla jsem jako oblbnutá, nevěděla jsem, kde jsem, co se děje, jenom jsem slyšela, jak řvou. Byla jsem úplně mimo. Slyšela jsem, jak řvou: „Alles, raus! Alles, raus!“ [nemecky: Každý von!]. A všechno nechat ve vlaku, veškeré batohy, jenom vystupovat ve dvou. Vzala jsem maminku podpaží a šly jsme. Já jsem jen automaticky zvedala nohy, protože cesta trvala týden. Přes den jsme stáli a  bylo horko. Strašné, bez vody a devadesát lidí v jednom vagone. Zamřížované okénko. Vůbec jsem nevěděla, kde jsem a co se se mnou děje. Mamince se zachvěla ruka a říká: „Můj ty Bože, tam rozdělují!“ Ona si všimla, že tam stál doktor, doktor teda, který taky složil hypokratovu přísahu, a z jednej i druhé strany SS-mani a SS-ačky… Maminka si všimla, já jsem je teda ani neviděla, že na pravé straně stojí mladé ženy a starší lidi šli do leva. Maminka nebyla stará, měla čtyřicet osm, ale měla úplně bílé vlasy. Ona se mě pustila a tak nenápadně mě postrčila. Říkala: „Jdi tam, tam jsou mladý!“ Já jsem ještě stihla políbit jí ruku a řekla jsem jí: „Maminko moje, buď silná!“ To všechno jako ve snů, stála jsem tam a uvědomila jsem si, že nedržím maminku za ruku. Tak bezradně jsem tam chvíli stála a chtěla jsem udělat krok do leva. Jeden SS-ák ke mně přiskočil, měla sem na sebe kostým a chytil mě za cíp toho kabátku a hodil mě tam. Tím mi vlastně zachránil život. Já jsem pak šla do tábora.

Nevěděla jsem, co se vlastně dělo. Ptali jsme se pak blokové, kde jsou mladé ženy, kde jsou děti, ty nádherné krásné děti. Takové hezké, u nás v Rožňave bylo několik takových krásných mladých žen! Tak vyhýbavě nám říkaly ty blokové, to byly děvčata, které tam byly od 1942 –ho roku, oni jsou v H lágru, tam mají lehčí práci, tam děti dostávají mléko a lepší stravu než tady. Nedělejte si starosti! Já jsem pořád plakala, a moje přítelkyně se už na mně zlobily, říkaly: „Vždyť my jsme ve stejné situaci jako ty! Nech už toho pláče, vždyť si vypláčeš oči!“ Já jsem říkala: „Já nepláču, že mám žízeň, hlad nebo spím na holé zemi a místo polštáře mám ty svý baganče, ve kterých jsem jela, ale protože mám takový zlý pocit, že mamince se něco stalo!“ Asi po dvou měsících jsem tam uviděla svou bývalou přítelkyni z dětství. Editu Langovú. Oni pocházeli ze Spišské Nové Vsi a měli slovenské státní občanství, takže když přišli Maďaři 8, tak je vystěhovali, ale Slovensko 7 je nechtělo. Oni žili, nevím kolik týdnů, říkalo se tomu „senki földje“ [maďarsky: zem nikoho], mezi Slovenskem a Maďarskem. Známý jim tam nosili jídlo, aby to nějak přežili. Pak se nad nimi Slovenská vláda slitovala a přijala je. No a v roce 1942 šli do Osvientimi. Takže Editu jsem tam viděla, ona byla už tehdy bloková, ale v jiné části tábora. Já jsem k ní přijela, ale ona mě nepoznala ostříhanou a v těch hrozných hadrech. Moje první otázka byla: „Edita, prosím tě, řekni mi, co je to ten H láger?“ H, himmel láger [nebeský láger], [pani Brodská zodvihla po vyslovení týchto slov rukou k nebu – B.P.] a tam jsou naše matky a děti. Říká: „Ty jsi to nevěděla, co sis myslela?!“ Takže, tak jsem se to dozvěděla: Proto ten věčný pláč a ta věčná bolest! Cítila jsem, že maminka musela zemřít takovou hroznou smrtí!

Z Osvientimi nás ke konci října [1944] deportovali dál. V lágru jsme pořád utíkali a schovávali se, jak jsme věděli, že bude selekce. Poschovávali jsme se, kde se dalo. Trebárs do jiného bloku se nám podařilo schovat. Starší vězenkyně, no ta děvčata, co tam byla od dvaačtyřicátého roku říkaly, že z Osvientimi vede ven jenom jedna cesta, komínem. Žádná jiná cesta ven nevede! Tak ony to říkaly. Já nevím, v co jsme doufaly, jenomže koncem října celu tu část tábora, kde jsme byly, začali deportovat. My jsme byli poslední blok a už nebylo kam utíkat, kam se schovat. Odpochodovaly jsme a zastavily se v Březinkách před plynovou komorou. Ono to tak nevypadalo, to byla těžká železná vrata a nad tím tráva, jenže my jsme věděly, co to je. To byla nejdelší noc v mém životě. Jak dlouho jsme tam stály, to nevím. Mně bylo dvacet, dvacet a půl a ptala jsem se, komu co jsem provedla, že ve svých dvaceti letech musím zemřít takovou hroznou smrtí a přitom tak strašně se mi chce žít! Objaly jsme se a políbily. Slíbily jsme si, že se budeme držet za ruce, pokud ješte budeme dýchat, aby jsme nebyly počas smrti tak samy. Nevím teda kolik hodin jsme tam mohly stát, když přijel na kolaje jeden SS-ák a řval: „Aless zurück!“ [Všetci späť!]. Tak jsme se otočily a šly jsme. Osvientim měl obrovskú rozlohu, nevím kde, kam nás vedli. Zavelili svlíkat se, selekce. Já jsem měla už tenkrát brýle, ne silné, slabé asi jeden a půl dioptrií. Jedna ta dívenka, která už tam byla delší dobu, mě viděla a říkala schovej si ty brýle. Držela jsem v ruce chleba, to co jsme dostaly na večeři, čtvrtku chleba. Vydlabala jsem tam díru a do toho jsem zastrčila ty brýle a nesla jsem ten chleba. Prošla jsem selekcí. 

V noci jsme byly v jedné místnosti, já nevím tedy, co to bylo za místnost, ale běhaly tam myši jako na promenádě. Sedla jsem si a najednou jsem cítila, že se na mě něco dívá. Byla to krysa. Já jsem zařvala a vyskočila jsem! Opřela jsem se jenom o stěnu a tak jsem spala. Bylo nás víc, takže opíraly jsme se, držely, aby neupadla žádná. Ráno nás vyhnali a celý den až do setmění jsme stály venku. No a to už bylo v říjnu, to víte žádné teplo. Oblíkali nás tedy! Já jsem dostala organtýnovou noční košili, až na paty. Dámské bombarďáky, které mi byly až sem [po kolená], ale to mně nevadilo, aspoň mi to chránilo kolena. Šaty jsem dostala po nějakém dítěti, tie praskaly ve švech a nějaký chlapecký kabát. Boty mi sebrali, protože já jsem měla ještě svoje, z domova. Byly to takové pevné boty. No místo nich sem dostala na takovém vysokém podpatku plesové černé hedvábné boty. To už jsem stála venku, tři nebo čtyři dni. Tak já jsem se venku zula. Dostali jsme aj ponožky, jednu šedou a jednu fialovou. Ani v cirkusu bychom neobstály, takhle oblečený. Čtvrtý den ráno nás burcovali a pěšky jsme se daly na pochod.

Ty starší vězenkyně říkaly, že jsou různé transporty, hodinové, dvoudenní. Několika hodinové byly, také že lidi naloží a obíhají Osvientim kolem dokola, ale konečná stanice je u plynové komory. Daly jsme se na pochod a viděly jsme z dálky světla a pak že rozdávali balíčky. Skutečně stála tam SS–ačka a dvě alebo tři heftlingy, děvčata a každá z nás dostala balíček. Dostaly jsme půlku chleba, kolečko salámu a kousek margarínu. Teprve, když jsme nastoupily do vlaku, a byl to civilní vlak,  a uviděla jsem venku první civilní dům a svítilo se tam a bylo vidět do pokoje a v okně byla klec s vtáčkem, tak teprve teď jsme věřily, že Osvientim máme za sebou. Že přece jenom jsme se dostaly ven z toho pekla.

Oslobodili nás při pochodu smrti 14. Bylo nás šedesát děvčat. Po válce jsem se vrátila domů a bohužel nikoho jsem z rodiny nenašla. Nebyla jsem doma dlouho, asi šest neděl. Chtěla jsem dokončit konzervatoř. Odjela sem do Prahy a první den jsem se seznámila s manželem. Za čtrnáct dní jsem byla vdaná. A tak skončila moje celá hudební kariéra.

Po válce

Můj manžel se jmenoval Ondřej Brodský. Byl taky Žid, ale vůbec nic mu to neříkalo. Narodil se 17. října 1911. Mezi námi bylo dvanáct a půl, třináct let rozdílu. Já sem to chtěla záměrně. Nechtěla jsem nijakého nevyblázněného mladého kluka, který by lítal po zábavách. Já jsem se z toho všeho nemohla psychicky vzpamatovat. Potřebovala jsem muže, který by mi byl oporou po všech stránkách, který by mi byl matkou, otcem, bratrem, manželem a vším. Tohle všechno jsem mohla dosáhnout jen u muže zralejšího. Manželovi bylo 33 a byl zahraničním vojákem.

Můj manžel byl před válkou technickým vedoucím v Žiline v družstve, kde se vyráběly lihoviny, koňaky a já nevím, co všechno. Byl tam až do té doby, kdy to všechno začalo. Manžel emigroval v 1939-ém roce po rozpadu republiky 1. Emigroval do Polska. Můj manžel byl sociální demokrat, takže on byl vedený jako politický emigrant. A pak, když vypukla válka, tak šli dál. Tam byla veliká skupina chlapců z Československa. A přihlásili se do armády, když se tvořila první brigáda, to byla len brigáda československá. No a celou válku prodělal jako voják, až do konce.

Po válce mu nabízeli továrnu a nevím, co všechno, jako zahraničnímu vojákovi, byl tolikrát vyznamenán. Dostal i válečný kříž [Československý válečný kříž 1939 byl zřízen Na památku boje za osvobození republiky Československé z nepřátelského obsazení jako viditelné vyznamenání československým občanům ve vlasti, jednotkám a příslušníkům československé armády v zahraničí, jakož i jednotkám a příslušníkům spojeneckých armád, kteří se zúčastnili boje, vzplanuvšího v r. 1939, a prokázali v něm vynikající a úspěšný čin výkonný nebo velitelský, při němž byli osobně vystaveni nebezpečí života nebo život obětovali – pozn. red.], to bylo nejvyšší vyznamenání v tehdejší době. Můj muž říkal, že nebude žádný pan továrník, ale že chce dělat. Nejprv pracoval u vojenské správy jako bytový referent, úředník. Můj muž byl tehdy už v důchodu, ale protože jeho zdravotní stav byl špatný, tak byl superarbitrován. Po návratě byl asi rok a půl v armádě. Byl vedený jako vojenský invalidní důchodce.

Bohužel už je tomu třicet let, co zemřel můj manžel. Bylo to v sedmdesátém šestém. Měl občanský pohřeb, v krematoriu. Měl vojenský pohřeb v Karlových Varech. K jeho urně jsem chodila dvakrát, třikrát za týden. A když jsem na tom byla zdravotně špatně a nemohla jsem tam chodit a tenkrát tam autobus nejezdil, musela jsem pěšky do kopce, tak jsme odvezli urnu. Máme chatu na  krásném místě a můj muž to místo miloval. Děti tam uložili jeho urnu velice pietně. Stále s kytičkou a se svíčkou.

Pokud byl manžel v armádě, tak jsme bydleli v Praze. Když šel do civilu, tak jsme se stěhovali  do Varů [Karlovy Vary], takže od 1946 –ho roku bydlíme ve Varech. Nejdřív jsme bydleli jinde, to byl vlastně vojenský byt, a když manžel šel do civilu, tak jsme se přestěhovali. Měli jsme byt druhé kategorie s lokálním topením, byl třípokojový. Když jsem ovdověla, tak jsem se přestěhovala  sem, kde žiji. Babička Blauová [bývalá svatka pani Brodské] ovdověla půl roku přede mnou. V tomhle bytě bydlela Eva [dcéra pani Brodské] s rodinou. No a oni se stěhovali do mého bytu, toho třípokojového. No a my s babičkou jsme se stěhovaly sem. To ještě naše děti byly manželé.

Pracovala jsem jako učetní,  účtárna je ta nejhnusnejší práce, jaká existuje. Já jsem se zařekla, když jsem šla do důchodu. Měla jsem dva zaměstnavatele, Pozemní stavby a Zemědělské stavební závody. Byla to také stavební firma. Tam jsem pracovala celou tu dobu, když jsem byla zaměstnaná. Nemusela jsem dělat rekvalifikačný kurz, sice oni to po mně vyžadovali, chtěli abych si zvýšila kvalifikaci, protože konzervatoř nemá nic společného s účetnictvím. Já jsem říkala, že klidně půjdu dělat na stavbu skladnici, ale že mě do školy nikdo nedostane. „Mít doma nemocného manžela a dvě děti, vždyť za rok byste mě pohřbili. Jak si to představujete?“ Říkal mi potom ekonom: „My to tolerujeme, je to v pořádku, ale aby to bylo postiženo nějakým způsobem, tak vám snížíme plat o deset korun!“ To bylo takové symbolické snížení platu. Vynahradili mi to pak jinak, těch deset korun.

Já jsem neměla vela volného času, protože sem dělala ve finanční účtárně a týdně  jsem měla uzávěrku a tehdy jsem jezdívala domů v noci posledním autobusem. Moc času jsem neměla. Soboty a neděle jsme byly s děvčatama venku na chatě.

Narodili se nám dvě dcery. Ta starší se jmenuje Eva. Narodila se 5. 12. 1949. Mladší se jmenuje Silvia a narodila se 30. 12. 1951. Obě jsou prosincové, přesně dva roky rozdíl. Když byla děvčata malý, Eva strašně využívala Silvii, protože Silva je taková dobrá, dá se namazat na chleba. Eva té její dobroty opravdu šeredně zneužívala. Pak když vyrostly a Eva dostala rozum, tak si uvědomila, že tu sestru má i na něco jiného, ne jenom na to, aby jí vyčistila boty.

Eva se vyučila zlatnicí, ale teď tam už dávno nepracuje. Udělala kurz a má salón psí krásy. Stříhá a upravuje pejsky. Silvia absolvovala střední pedagogickou školu a působí jako vychovatelka. Nejdřív učila na zvláštní škole. Pak na vlastní žádost přešla na ten internát pedagogickej školy. Mají krásny internát.

Obě mé dcery žijí v Karlových Varech. Eva se vdávala brzo, bylo jí dvacet. Vzala si syna babičky Blauové, mé spolubydlící. Ale ich manželství nevydrželo a rozvedli se. Eva se pak asi před osmnáctimi rokmi znova provdala. Její druhý manžel se jmenuje Karel, pochádza z Prahy. Silva se taky brzo vdávala. Ze svým manželem se seznámila na maturitním plesu. Když se připravovali na maturitní ples, na slavnostní polonézu a protože pedagogická škola je vyloženě dívčí škola, snad tam měli jen jednoho chlapce. Tady v Karlových Varech byla část vojska, takže velitel zapůjčil čtyřiadvacet vojáků na ten maturitní ples. A tak se Silva seznámila s Honzou. On už se domů ani nevrátil. Pochází z Ostravy. Honza se jmenuje po nás, protože on se jmenoval Zmija. No a on chudák měl ve škole tolik problémů a říkal, že nechce, aby jeho děti zkusili ve škole to, co zkusil on. Takže on se jmenuje po nás, Brodský.

Eva má dva syny, aj Silva má dva syny. Eviny nejstarší syn je Tomáš, je mu tridsaťpät let. Druhý syn se jmenuje Peter a je mu trřiatřicet let. Tomáš je vyučený výtahář, ale on potom urobil nějaký kurz, takže provádí i různé kontroly. Ale pracuje i manuálně. Peter se vyučil kuchařem, ale má obchod s nábytkem. Obaja sú už ženatý. Tomáš má dvě děti a Peter vyženil jednoho syna a malý Adámek je ich, tomu je rok a půl. Silva má taky dvoch chlapcov. Starší je Jan, tomu je jednaatřicet, a mladší je Ondra, tomu je čtyřiadvacet, bude mu dvadsatpäť. Jan je také vyučený výťahár, ale taky udělal nějaký kurz, jako Tomáš. No a Ondra je automechanik.

K Izraeli mám velice kladný vztah. Minule jsem poslouchala, bylo to velice hezký, ten Břetislav Olšer [nar. 1947], publicista, novinář, fotograf a cestovatel. Fotoreportér, Moravák, vždy v osm hodin na Praze dva je pořad Host do domu. Trvá to asi třičtvrtě  hodiny. Věděla jsem, že bude řeč o Izraeli, tak jsem si to poslechla. On byl od 1996-ho roku venku šest nebo sedmkrát. Už vydal čtyři knihy s touto tématikou [pr. Přežili šest válek, …a Bůh osiřel, Krev pod obojí – pozn. red.]. Mimojiné, on není Žid, takže nelze ho obviňovat ze zaujatosti. Říkal, že se vyčítalo Židům, že jen obchodují. No ale co měli dělat? Oni v zemědělství dělat nesměli, nedostávali půdu. Takže směli jenom v ghettu obchodovat a studovat. Takže to šlo potom z jednej generace na druhou, takhle to pokračovalo, až kým syn císařovny Márie Terézie, Josef II nevydal toleranční patent 15. Takže to, že Židé jenom obchodovali, nebylo jen jejich vina, ale ty velice tvrdé zákony a okolnosti jich k tomu donutily. On tam vždycky pobudne delší dobu. Opravdu mě to potěšilo, říkám vám, nejsem šovinistka, když říkal nezaujatý člověk, že nemůže pochopit ty Araby. V Izraeli žije celkem šest miliónů lidi a z toho je jeden milión Arabů [štatistiky z roku 2005 uvádzajú, že v Izraeli žije 6,9 milióna obyvateľov. Najpočetnejšiu skupinu tvoria Židia: 5,260,000 a Arabi: 1,350,000 – pozn. red.]. Jejich životní úroveň se nedá srovnat se životnou úrovní těch Arabů, kteří žijí v okolních státech. Mají veškeré výhody, mohou študovat a mají i tu výhodu, že nejdou na vojnu a nehrozí jim nebezpečí, že je postřílejí. Říkal, že Izrael patří k zemím, kde je nejvyšší úroveň, co se týče  kultury a životního standardu. Od nezaujatého člověka jsem to slyšela velice ráda.

Izrael existoval i předtím. Izrael nepřestal existovat, když ve sedmdesátém roku [70 n.l. zničení jeruzalémského chrámu Římany – pozn. red.] si podrobili Izrael a zničil Jeruzalém a chrám. Tehdy hodně židů odvlekli do otroctví. Hodně židů se odstěhovalo potom do různých států, ale hodně židů tam i zůstalo a ti nadále udržovali svou národní kulturu a náboženství. Izrael jako takový nepřestal existovat, to se teprve novodobý Izrael vytvořil v tom 1948-ém roce. 

V Rožňave židovské obyvatelstvo bylo hodně asimilované. Já dodnes skutečně nevím, co vlastně jsem. Já žiju v takovém vakuu. A pokud na dotazníkách by se dalo napsat národnost lidská, nebo člověčí, tak já bych určitě napsala národnost člověk. Já se cítím být člověkem. Já neříkám, že sem kosmopolita, ale já miluji tuto zemi, lebo tu žiji. Já miluji svoje rodné město, svůj rodný kraj a nevím, jestli bych si zvykla někde jinde, ale v žádném případe nejsem nacionalisticky, alebo šovinisticky založená, ale v žádném směru. Ani co se týče židovstva, ale ani co se týče tej druhej strany.

Glosář:

Jozef Hen
Warsaw
Poland
Interviewer: Kinga Galuszka
Date of interview: May 2004

Mr. Jozef Hen is a well-known Polish writer and in private conversation a brilliant, courteous and inquisitive man.

This interview was conducted in the Ambasador Café in Warsaw, where he is a frequent costumer

and in the library of 'Zwiazek Literatow Polskich' (Association of Polish Writers),

where he is a 'Guest of Honor' and receives special treatment as a popular and respected personage.

• Family background
• My parents
• Our religious life
• My siblings
• Growing up
• During the war
• My wife Irena
• Post-war
• Jozef Hen's bibliography
• Glossary

Family background

My grandfather on my father's side was called Fajwel Cukier. He was born about 1860. He came from Radzyn Podlaski, where he lived all his life. He received a traditional religious education, at cheder level. He spoke Yiddish. He was a peasant.

Probably, I don't remember exactly, the house of my grandparents from Radzyn was a typical Jewish house. There was space for us there when we visited in the summer, so there must have been several rooms. What did everyday life look like in that family? I don't know, probably typical for a peasant family. If I remember correctly there were four cows in the barn. The grandparents used to make and sell butter; they also used to sell milk and cheese. I suspect they weren't particularly wealthy.

The grandparents' house was a religious house, with a kosher kitchen. During Easter holidays [Pesach] there had to be a strict division between chametz and whatever was for Easter. [Editor's note: Chametz, breadcrumbs, was not supposed to be kept in the house during the holiday.]

My grandparents spoke Yiddish to each other. Apart from Yiddish, they spoke the local language. It wasn't Polish, but something closer to Belarusian. I remember Grandmother used to say 'vun' instead of 'von' [in Russian 'pashol von' means 'go away'].

Grandfather was an extremely dignified man, calm and very proud. He was, I think, a very handsome man. Some photos still remain, where he looks like a typical Hasid 1. He's wearing a silk scarf, with black and white tassels, you can't see his sidelocks, and this proud gaze of his...

Luckily, he didn't live to see the Holocaust. He died in Warsaw. This was quite some time before the war. I was four or five years old then, so it could have been 1928. Grandfather must have been undergoing medical treatment in Warsaw, and that's why he was living with us then. Grandmother stayed in Radzyn to mind the farm.

One day I saw him lying down on the floor of the nursery, he was already dead. He had cancer. It's the strangest thing, but his death wasn't horrifying at all, he was lying down peacefully. I described all this in 'Nowolipie' [Mr. Hen's autobiographical novel, Warsaw, 1991].

Grandfather Fajwel had several brothers. One of them had three sons, who went to France in the 1920s. Clearly, they must have been unable to make a living in Radzyn. After the war I met them in Paris. They were all very handsome. They must have had inborn intelligence, because they learned French very quickly. They spoke French grammatically and corrected me, for which I took no offense.

Grandmother from Father's side was named Malka. She came from Radzyn. She kept house. She used to wear a wig. That's all I can say about her. She used to come to Warsaw for Pesach, that is Easter, and she used to make sure everything was kosher at our house.

She would cook different dishes, which my mother never liked, but Father, as it usually happens, loved his mother's cooking. And we liked it when she visited, because she would always give us money - 'visiting money.' We got 50 groszy each. [The average day salary was 5 zlotys per day, 1 zloty equals 100 groszy]. Grandmother didn't live to see the war. She died between 1934 and 1936.

I think Jews were the majority in Radzyn. Anyway, my grandparents were no different than the others. From what I know, the relationships between Poles and Jews were not bad. My father would often recount some peasants' anecdotes and he used to tell them using the local, country language. In Radzyn Jews lived in symbiosis with the other villagers. A Jew who had cows was a peasant like everybody else.

My father, one of the six children of my grandparents, never mentioned having any problems in his childhood. Well, he had some fight with some country kid, like boys do, and he ran away to Warsaw, because he thought he had killed him. But it later turned out that the other one survived and there were no consequences. Anyway, Radzyn's misfortune, after Poland became independent 2, was lack of work, lack of a future. That's why people used to leave the town.

I remember Radzyn a little bit, but it's very foggy memories. I don't remember the town itself. I was there twice as a child. From one of my visits I remember the theater in the fire station. I remember they staged 'Bube Yachne', the hag. ['Di Bobe Yachne' (The Witch): an operetta by the Yiddish playwright Abraham Goldfaden (1840-1908)] She's a legendary figure in Jewish folklore, a witch that everyone was afraid of, but, if I remember correctly, this Bube Yachne performed positive miracles. It was amateur theater, but for me it was wonderful.

My grandparents' children were named: Chawa, Mendel, Mojzesz, Szulim and Rubin - my father. I don't remember the name of one more brother who had the Paris connections. All my father's brothers and sisters were born in Radzyn.

The oldest one Chawa, that is Ewa, was born in 1885. [Chawa is the Yiddish and Ewa is the Polish version of the same name, that is in English Eve.] She was six years older than Father. She left for Argentina. She probably met her husband there, his name was Laufer.

They lived in Santa Fe and had quite a few children. They visited us in 1961 or 1962. Thanks to Chawa, some family photographs were saved, because they were sent abroad. She was the only one of those siblings to survive [WWII].

Mendel was my grandparents' second child. He was some three or four years older than Father. He must have been born around 1888. He was the most religious one. He had a second wife, because the first one died and a pious Jew couldn't live without a wife.

He had two daughters with this first wife, classy, nice girls, my father helped them out. One of them was a secretary in my father's water-sewage company in Warsaw. She wrote out invoices until she got married. They all died in the Warsaw ghetto 3.

Mojzesz was younger than my father by some six years. He was born around 1894. I think he was the fourth child in the family. He had a daughter, overweight Bronka [Bronislawa], who also died in the ghetto.

The youngest, Szulim, was three years younger than my father. He was born around 1897. He had a wife, Dora and a son, Fredek [Fryderyk]. They were both murdered in Treblinka 4. Szulim died in Majdanek 5. Mother told me that he was shot, because he wasn't standing still during roll call. He had ulcers on his knee, due to avitaminosis, so he moved around a bit and the SS-man didn't like that. I wrote about this in 'Nowolipie.'.

There was one more son, who, as it turned out, left for Paris. I don't know his name. Father never mentioned him. My sister somehow discovered the existence of him, a long time after the war. Nobody knows what happened between the two of them.

My father was the third child. His name was Rubin Cukier. I read in the 'Dictionary of Polish Writers,' published by the Institute for Literary Studies, that my father's name was Roman Hen and I had to correct that. I can call myself Hen, because I write under the name Hen and it has become my true name, an important part of my personality, but the only trace of my father's existence is through his son. There is no grave, so I prefer this dictionary to use the name Rubin Cukier. I started using my current name in 1944, when I was a soldier in Lublin. That's how I signed my texts then.

Father was born around 1891 in Radzyn. In 1914 he was conscripted into the tsarist army, but he was bought out. In 1906, as a 15-year-old, after the revolution [see 1905 Russian Revolution] 6, he ran away to Warsaw, where he began working in some water-sewage corporation.

As a young, rebellious worker he was close to the socialist movement. He used to belong to some organization, but he never said anything about Bund 7. He could have been in the PPS 8, but he quickly became bourgeois. In 1939 Father was mobilized, he had a military assignment.

But he was sent back. [Editor's note: In September 1939 the older mobilized soldiers were sent back. The Polish army could not accept all of them, because the army did not have enough weapons].

He was a hardworking, intelligent and honest man. I remember that I once bragged to him about riding a tram without a ticket. And he scolded me, 'I give you 20 groszy, so that you buy a ticket and not ride without it.' He considered it theft. Well, when your father has this attitude, it stays with you for life.

Father used to read magazines in Yiddish, which was his native language. He never taught himself to write Polish, he often complained about it, but he didn't speak with an accent. He told us that he hadn't been a good student, that he was a rascal, like my brother Hipek. Studying was last for him, because he mostly ran around with the village boys. He used to sing country songs in Polish, for example 'W poniedzialek rano kosil ojciec siano' ['On Monday morning Father was cutting grass for hay']. He also knew lots of Polish proverbs.

Father used to go to the prayer house, not to the synagogue. Mostly reformed Jews went to the synagogue on Tlomackie [Street] 9. The prayer house was usually just a classroom, which was rented for holiday and Saturday prayers.

Before the beginning of the religious year, a shammash from the prayer house would come and collect money, donations for the upkeeping of the prayer house, about 20 zloty for the entire year [a teacher's monthly salary was 150 zloty].

There is a famous joke: they won't let Mr. Rozenblat in, because he didn't pay, but he says, 'But I won't pray, this Rozencwaig is in there and I just want to tell him that I'll return his money.' And the shammash says, 'But I know you, you're a scoundrel, you'll pray.'

The grandparents on Mother's side were called Hampel. They had lived in Warsaw for generations. Grandmother's name was Ides, that is, Judyta. Grandfather's name was Dawid. I don't know where they came from. Part of this family was named Hampel, part Gampel, because that's how the Russians wrote it down.

[Editor's note: In the Russian Cyrillic script, due to phonectic reasons, initial 'h' is normally transcribed as 'g'. That is why their family name became 'Gampel' when re-transcribed to the Latin script from Cyrillic.]. I think my grandparents went by Gampel, but Uncle Henryk was Hampel.

Grandfather was a bit older than Grandmother. Like that entire family, he was very happy, always humming something, full of temperament. I didn't have a close relationship with him. We used to go to their house for chulent. Grandfather died in Treblinka together with his grandchildren.

Grandmother was born around 1865. She was beautiful. She told us how Grandfather used to be wildly jealous of her. She used to tell us how many flowers she got from him and how he had courted her. This was very uncommon, because in the Hasidic tradition a man cannot court a woman, everything is very formal and the first meeting is arranged. But their customs were more liberal. After all, Warsaw was a large, modern city.

Grandmother Hempel liked the operetta and the cinema. She used to go to the cinema without Grandfather. She was the one who took me to the cinema for the first time, it was a secret from Mother, because we were supposed to go to Saski Garden. The cinema was nearby, on Dluga Street.

Grandma wore a wig and kept a kosher kitchen. The grandparents' house was a typical religious house. Of course, my grandparents had a religious wedding. I should mention now that a religious wedding didn't have to take place in a prayer house or a synagogue, it could take place at home. It was enough to set up the chuppah. When it comes to holidays at my grandparents' house, I only remember Saturdays and chulent.

Grandma died at the age of 75, in early 1940, when there were already restrictions, but there was no ghetto yet. She was lucky. I heard she had a beautiful funeral; all residents of Wielopole [one of the largest markets in pre-war Warsaw] came to the cemetery on Okopowa Street. Her grave isn't there any more, it was destroyed, because it wasn't a rich, reserved grave, the fee for the grave wasn't paid, so after some years the grave was destroyed.

My grandparents could speak Polish. Their family had lived in Warsaw for generations, at least since the 18th century. They were truer natives of Warsaw than many national Varsovians [that is, Poles from Warsaw]. Ever since I can remember my grandparents lived on Solna Street 9. Their apartment was really two big rooms and one large kitchen. There was everything in that room: paravans, beds, cupboards, a table etc.

The grandparents bought and sold porcelain and glass on so-called Wielopole, a street that used to have an ugly name - Gnojna Street [Manure Street], but that was later changed to Rynkowa [Market Street, a large Jewish outdoor market was located on Wielopole before WWII]. But I remember this street as Gnojna Street.

Even today, when I see a plate with a stamp saying Cmielow [a well known Polish porcelain factory], I recall how Grandmother used to take to plates, tap them, listen and pronounce - 'Cmielow.' She could recognize that on the basis of the sound, or she pretended she could. But she could have really been able to do that, because she was very musical.

My grandparents were working people, they used to get up early and rush off to Gnojna. Right before the war business was starting to get worse and they moved from their store to a stall. And Grandmother, bundled up in lots of shawls, used to stand in this stall like a peasant woman and rub her hands. She had to wear gloves without fingers, because she needed to touch the merchandise. And this porcelain store was taken over by their son Hersz, a wholesaler.

My grandparents had several children, some of them died in infancy. All children were curious of the world, read a lot in Yiddish and in Polish. Uncle Meir was the oldest child. He was some six years older than Mother. He was born around 1888. He used to wear glasses on a chain. He used to read 'Moment' 10, which was a respectable paper and 'Hajntige Najes' [a popular Yiddish daily], the Friday-Saturday issue, which was published with a literary supplement.

Meir had what you'd call a head for business, but for treyf business. He traded saccharin, which you were not allowed to do. My Father didn't approve of that, because he was a legalist. He had to help Meir get out of trouble. What it was about, was that the government had some monopolies - alcohol, matches, tobacco and sugar - and profited from that. Sugar refineries were private, but there was excise tax and you couldn't buy and sell saccharin, unless you had a doctor's prescription.

Meir, running away from the law, moved to Gdansk, where he lived for some time and even made some money [cf. Free city of Danzig] 11. He had a wife and a son named Adam, but I could be wrong. In the fall of 1938, when Gdansk was still a free city but more and more hitlerized, he recognized what was happening and came back to Poland.

He was able to do it, because, I think, expiration took place [the statute of limitations on the crime expired]. Before he brought his family from Gdansk, he lived with us for some time. He really liked it when I made scrambled eggs for him, because I wasn't stingy with the butter. He came back from Gdansk with huge respect for German order. Meir and his family died in Treblinka.

Sabina was some five years younger than my mother. She was born around 1899. I liked Aunt Sabina. She was stout, she had glossy cheeks and large breasts. For some time she used to live with her husband at her parents' apartment on Solna, but she finally moved out to a different apartment.

Her married name was Bleifeder. His name was Kuba [Jakub]. He was a talented jazz player; he played the percussion. He didn't have a musical education. Music was his passion, though he sometimes made some money, but not much. Working for my father, he became a plumber and was employed in Father's company as a manager.

Sabina and Kuba had two children, Marek and Halina. Sabina gave birth at our home, not in hospital. Mrs. Basiuk, who lived above us, was a midwife and delivered babies. Her son, whom I met after the war, was very proud that all the children in our family were delivered by his mother. Sabina, her children and my grandfather died in Treblinka.

Mother had one more sister, some four years older. Her name was Hadasa. She was born around 1890. Her married name was Robak. She was in the porcelain trade. She had three daughters: Gienia, Salomea and Mania [Maria]. Mania was such a beautiful girl.

She started messing around with some rich men quite early, but she was extremely attractive. We had a kind of summer friendship. She was 13 years old then, I was 12. She had delicate hands, I liked touching them, she didn't have anything against it. It was all so innocent... Salomea and Mania died in Warsaw. Only Gienia survived.

Gienia was intelligent and she wrote Polish well. Her husband, Chajblum, was an outstanding actor and a star of the 'Jung Theater' 12, a Jewish experimental theater. On weekdays he worked in some box factory, because they practically played for free in the theater.

They staged some communist minded plays, for example Tretyakov's 'Roar China!' [Sergey Tretyakov (1892- 1939), Russian writer and literary theorist], which were sometimes reviewed by Boy [Tadeusz 'Boy' Zelenski (1874-1941), translator, literary and theater critic, satire writer]. They were extremely modern and avant-garde.

The theater was founded by Michal Weichert [1890-1967, director, theatrologist and critic. Interested in innovative ideas of avant-garde theater. Artistic director of several Jewish theaters. In 1929 he set up an actor's college, which became the base for 'Jung Theater'.] and the plays were directed by, for example, Jakub Rotbaum [1901-1994, theater director, connected with Polish and Jewish theaters. Highly successful abroad. In the 1950s he was the director of Teatr Polski in Wroclaw.]

Gienia, Chajblum and their daughter were saved thanks to... Stalin, who transported them from a place near Lwow [today Ukraine], where they were living, beyond the Arctic Circle. My sister Mirka used to send them parcels from Volhynia. And they never forgot this.

Gienia and her little daughter went with Anders [Army] 13 to Iran and then to Palestine, while Chajblum was roaming around Tashkent [today Uzbekistan]. He didn't manage to play in Tashkent, because too many actors went there. So he moved decorations in the theater.

He later left Tashkent and met his family in Palestine, but his wife didn't want to live with him anymore. She considered him to be a man who can't fend for himself. She was outgoing, she had a head for business. And she started a new life with some man in Israel. She later went to California with him.

I met Chajblum in Tashkent during the war. Gienia contacted me some ten, maybe twelve years ago. She used to call me and ask, 'How can someone as talented as you come from our family?' She said she remembered me and that they noticed in the family that I was so talented. She really liked me. She died in California, at the age of 90.

Gienia and Chajblum's daughter stayed in a kibbutz in Givat Oz. Her name is Chana Dajan. She's a sculptor. She called me and wrote me. She has had exhibitions all over the world. For three days a week she teaches children at the kibbutz and for the next three days she works on her own things. She doesn't want to leave the kibbutz and everything she earns is given back to the kibbutz. She thinks it's a wonderful life. Her husband, Jimmy, is a Jew of Hungarian origin.

Hersz, that is Henryk, was some three years younger than Mother. He was born around 1897. They all Polonized 14 their names, especially for contacts outside the family. Hersz saved himself by running away from a train to Treblinka. He ran away with a woman who, I think, at that time wasn't his wife yet.

Her name was Rachela. She was taken in by some peasants who didn't know she was Jewish, because although she had black hair, she had a perky nose and she looked like a healthy shikse. He hid in the forest and visited her at night. The peasants were sure he was a partisan, from the AK [Home Army] 15 and they were afraid of him.

Hersz was a clever man. His wife had a musical education and she taught music, singing in Katowice. She was stout. I was quite friendly with her. They had two children, Judyta and Ariel. In 1950, so very early, they emigrated to Israel. In Tel Aviv, Hersz ended up operating a buffet in a cinema, so his cleverness had its limits. He died in Tel Aviv.

My mother's name was Chawa, or Ewa, maiden name Hampel [Gampel]. She was born in 1894 in Warsaw. She was the second child in that family. She graduated from the 6th grade of public school. Her native language was Yiddish, but she wrote and spoke Polish well, without mistakes. My mother didn't wear a wig; she dressed European style, used lipstick and face powder. She had French powder boxes. I remember I used to like looking at them, because they had this pattern, typical of 19th century powder boxes.

My parents met through a matchmaker. The matchmaker took Father to Solna Street 9, to some shy girl named Ewa. It was love at first sight. They were a very loving couple. Mother kept house and Father asked for her advice about everything. He used her as a kind of excuse. He would say, 'I can't decide alone, I need to ask Ewa for advice.'

• My parents

My parents usually spoke Yiddish among themselves, especially when they were having a fight, but they spoke Polish to us. Mother used to read 'Nasz Przeglad' 16. It was a Jewish newspaper, bourgeois, maintained a good standard. The paper was respected in political and journalist circles.

The political commentator of this newspaper, Bernard Singer, pseudonym Regnis, was the chairman of the Polish parliamentary journalists' club. There was also a press review, called 'W mlynie opinii.' This paper was made by an exceptional journalist, Appenszlak. [Jakub Appenszlak (1894-1950), prose writer, columnist, translator, literary and theater critic. Right before the war he emigrated to the USA.] There were also all kinds of express papers, which printed novels in episodes. My mother especially loved reading those.

I don't know where my parents lived before they moved to Nowolipie. I only know that in 1915 they had an orchard in Wilanow near Warsaw, with a pond, so they must have been quite well off. Our house on Nowolipie Street was number 53, apartment number 33.

Telephone number 11-58-73. It was a five- story tenement house with a beautiful facade. We had the largest apartment in the family. That's why all the family weddings took place at our house. And Father would also give some money for those weddings.

We had a telephone installed in the early 1920s. At first you had to call through an operator, but in the 1930s it was already automatic. At our tenement house there were two or three telephones and 52 apartments. So people would come to our apartment when they wanted to make a phone call.

Father wouldn't have felt comfortable with taking money, but there was a blue-white can next to the telephone 'Keren Kayemet' 17, for the purchase of land in Palestine. Once every month, or every two months, a boy with a key would come and take this money out. It was usually about 2 zloty a month. And that's how we contributed to buying land.

Father used to take me to a bathhouse with him. We bathed in one tub, until Father installed a bathtub in our apartment. It was easy to see how the 19th century changed into the 20th century on Nowolipie, which was a wealthy street. Earlier, tenement houses had no bathrooms, people had to get by somehow.

Children would be bathed in washtubs or some large dishes that you could sit in. Everyone took turns bathing. Finally, Father installed a bathtub under the table in the kitchen. You lifted the table top and there was a bathtub underneath it. There was also a boiler, where water was heated from the cooking going on in the kitchen. There was a coal stove, this boiler was real progress.

In 1928-1929 Father built a villa in Michalin [well-known summer resort near Warsaw in the interwar period]. In 1929 he was earning a lot of money, his company was prospering very well. I know that this villa cost him a lot - 40,000 zloty. [Editor's note: a monthly teacher's salary was 150 zloty.] It had all the necessary amenities, that is, sewage and a bathroom.

There was a water-tower there, where you'd pump water, which we liked very much. The tower was called Mira, like my sister. Mother loved all this very much; she liked flowers and flowerbeds, which she arranged together with the caretaker, Jozef. But the idea for this villa was that there would be summer residents that we could rent it out to them. And we went there too, very often we'd take the most modest room.

Father used to go to Michalin on Friday evenings. I don't remember what he did on Sundays. [Editor's note: in interwar Poland work on Sundays was not allowed, a law imposed by the Catholic majority]. It's highly unlikely that the company didn't operate for two days a week.

They probably must have worked on Sundays first and then also on Saturdays. But on Saturdays in Michalin, the Jews would meet on different porches and hold a minyan. The one who was the most learned led the prayer. They didn't need a chazzan. They all knew these things from home. The one at whose house the prayers were taking place, offered something to eat, usually herring with onions and vodka. So it was also a kind of social gathering.

In 1934 Father sold the villa, losing a lot of money. It was a time when, because of the great depression, he wanted to emigrate. He needed 1,000 pounds for a so-called certificate, that is, permission from the English to enter Palestine [these certificates were called affidavits].

Capitalists could enter, others had to wait for these certificates for decades. Father wanted to go as a capitalist, because you could do something with capital there, if I remember correctly, Palestine was also suffering from unemployment.

But Father changed his mind. An accountant of some entrepreneur came to our house, I think his name was Warman. He gave Father an advance payment of 500 zloty for installing a sewage system in a new tenement house. Something was finally happening on the building market.

This was when Starzynski became the mayor of Warsaw [Stefan Starzynski (1893-1944), politician and social activist, mayor of Warsaw 1934-1939]. This building activity generated positive changes in the economy. There was poverty in Poland until 1939, but COP [Central Industrial Region, heavy industry was to be concentrated there. Created by Polish authorities in 1936.

The construction of most outlets was interrupted by the outbreak of WWII] and, primarily, Warsaw started developing dynamically and Father started making some money. He didn't want to risk emigration. He had four children, who knew what would have awaited us there. But he definitely had Zionist sympathies.

Father never went anywhere. He never took any vacation leave from work, he didn't have a need to see the world. He only went to Berlin twice, on business. That was also a time when he was doing locksmithery and balcony railings. He used to bring large format pictures of beautiful art noveau style houses. When I was a child Berlin seemed to me to be the richest city.

My parents were not very wealthy, so money was not spent foolishly. My dream, which was never realized, was a tennis racket. Father did recognize the needs of my sisters. Stella had nice clothes, even flashy. She was very elegant, taking after Mother. Mirka used to go skiing in Zakopane [Polish Carpathian resort].

My sisters would also go to Krynica, Jaremcza, Worochty [resorts in the Beskids and in Western Ukraine], because it was fashionable, but they never went abroad. Still, for a Jewish house, not yet Polonized, it was something.

My parents used to go to the theater, although it was Mother who dragged Father there. It's possible that it was the Scala theater [Jewish theater created in 1912 in Lodz]. I think it was a theater without a regular cast, with guest performances of great Jewish actors from Berlin.

• Our religious life

In the early 1930s our backyard was crowded with booths for Sukkot. There was about one meter of space between them. We, kids, loved it. With time there were less of these booths. Holidays were one of the few forms of entertainment for us. But another kind of life reached us soon - entertainment entered every house thanks to the radio.

There were lots of radios in our building. Boys used to walk on the roofs and attach the antennas there, I really admired them. Religious tradition was no longer entertainment, although tradition was still respected. My favorite holiday was Chanukkah.

Children would light candles, they couldn't wait for this. I knew a lot about the history of holidays. Of course, I liked seder. I was the youngest, so I was the one who asked the four traditional questions. I still remember this. Yes, like a poem.

I remember Sabbath at my parents' house. On Friday evening Mother used to light the candles in two silver candlesticks and bless them. Father used to go to the prayer house on Nowolipie on Saturday mornings, he never went there on Friday evenings. Father was a believer, but he wasn't emotional about it, he kept a kind of distance, he was what you would call sensible.

He was one of those who say that God doesn't need prayers, that it was people who came up with that, because they need prayers themselves. Father wanted us to be decent people. It was his point of view - you could feel it between the lines. Of course, Saturday was Saturday. Slowly, slowly, he'd move away from tradition. And it wasn't just him. Through confrontation with life and his Christian acquaintances, whom he worked with, he became skeptical.

Mother followed tradition, although she had her own style - she wasn't extremely religious. She didn't use to go to the prayer house, but she made sure that milk and meat were separated. She kept all those rigors. Right before the war she fell ill and the house stopped being a home.

After she had gallstones removed, she started having pus in her lungs and was in hospital. There were no antibiotics, other methods of treatment were used. That's when I saw Father's great love for her. He was a very thrifty, you can say miserly, man, like most artisans who managed to become successful, but in this situation he didn't begrudge anything.

The best pulmonologist, Professor Anastazy Landau, treated Mother, a special machine was brought over from London. And she pulled through. She survived, it was almost a miracle. But the house fell apart with regards to tradition. Why? The house was kept by a servant, Celina, who was not Jewish. She did what had to be done, but no one prayed any longer, no one blessed the candles. Because those are the duties of the lady of the house.

• My siblings

My older sister, Sara, who called herself Stella, was born in 1915. She's eight years older than I. She got her secondary school certificate from Dicksteinowa's gymnasium. The school was located on Leszno Street. Emanuel Ringelblum [see Ringelblum Archive] 18 taught history there, he was well liked by the students.

I used to copy Stella's cheat sheets for her, but because I didn't like these essays, I used to correct them. Stella was a beautiful girl, she was popular with boys. She always chose tall athletic boys. One of them was a hockey player in the Maccabi 19 team in Warsaw, an extremely handsome man.

Stella used to live on Zlota Street in Warsaw until the war broke out. Her married name was Boren. His original last name was Borenstein. He changed it to Boren in Israel. In post-war Poland he went by the name of Biernacki. He had a rather important position first in the City Council of Wroclaw; he was later moved to Warsaw, because he was well acquainted with issues of small merchants, artisans etc. it was a difficult job, because of the threat of bribes. It wasn't easy, but he was completely honest.

They emigrated to Israel in 1957 and lived in Tel Aviv. My mother left with them, because what was she supposed to do here? Stay with her daughter-in- law, whom she didn't like very much, as it happens with mothers-in-law? She held it against her that she didn't have a dowry, although she got such a good husband. Mother died in 1975 in Tel Aviv, in a seniors' home, where she was always active and very happy. She is buried in Holon.

Stella used to work in a university library in Tel Aviv. Before that she operated a library and I used to send her books from Poland. I was later angry with her, because when she was shutting the library down, she sold all the books, even the most valuable ones. She moved to Tel Aviv with her husband after he certified his attorney's diploma. He died two years ago in Jerusalem and she was left alone.

Stella's daughter, Bronislawa, who changed her name to Nili, married an Eastern Orthodox Greek with leftist views, so religion is of no importance to him. Nili's husband is the rector of a technical university in Hania in Crete, where they are living. In 2002 Stella, who was alone by then, moved there. She is now 89 years old.

My second sister was called Miriam, or Mirka. She was born in 1917. She completed seven grades of public school. She was black-eyed, white-teethed, beautiful, clever, tactful and well-read. Before the war she worked as a secretary for Father. She kept tabs on the money, she wrote out the invoices. Father trusted her immensely, because she was meticulous, very honest and kind. She would sometimes give me some money for going to the cinema. She wrote out the pay list and the workers called her 'boss.'

In 1939 Mirka went east, to her fiancé. When the war broke out, they told each other that they would get married. They were very much in love. Especially he with her, but she loved him very much too, because he was a great guy, although he didn't look like a Casanova. He came from Lodz and his name was Marian Toronczyk.

In 1939, right after the war broke out, still in September, he went to Busk near Lwow on his motorcycle. He signed up for work as an engineer there, building roads between Lwow and Kiev. He sent messages to Mirka that he was dying without her, that she had to come. So soon she went east to him.

She crossed the border illegally in Brest, she arrived in Busk and they got married. They didn't want to have children at that time. They had to leave Busk, because as foreigners they didn't have the right to be closer to the border than 200 kilometers.

So they went further east and settled in Dubrovitsa in Volhynia. He got a job there, he built granaries. He was a very talented man. They both died in 1942, maybe, somewhere in Dubrovitsa, we don't know where exactly.

My brother Hipek, that is Mojzesz, also called Moniek for short, was born in 1920. He was three years older than me. He was involved with communist youth. He was a drawing-room communist, he had some brochures at home. He couldn't exist among these rebellious young people as Moniek, so he called himself Hipek. Everyone agreed to that, Father and Mother too.

Hipek disappeared without a trace. There was a new wave of deportations at the turn of June and July 1940 and he was sent to a 'lager' [Soviet forced labor camp]. He was accused of crossing the border illegally. In 1941 when Germany invaded the USSR illegally [see Great Patriotic War] 20, he was released from a camp in Rybinsk.

I found some people who were there with him. I have a letter from him, which he wrote a month before the war in pencil to Stella, who had been deported to Yakutia [North Eastern Siberia] then. He wrote, 'I am happy you're not in the same situation as I am.'

Mirka and I were living in Dubrovitsa and from there we started trying to get him pardoned by an attorney from Rivne. There was a chance, after all he didn't cross this border at all. The border was moved through military activities, the Russians got there on their own. Meanwhile, the German- Soviet war broke out.

He was released from the camp, but our family knows nothing of his later fate. It is known that he was in the so-called 'slabkomando' [in labor camps, a ward for sick prisoners], because he had heart disease. Anyway, he didn't survive until the 1st Division 21 because if he had he would have been in this 1st Division and would have met some friends from our neighborhood who were there. Someone said he went to Astrakhan. There was hunger and typhus. Lots of possibilities for disappearing.

• Growing up

I was born on the night of 7th November 1923. I was the youngest in my family. The people who visited us, especially Poles, called me 'beniaminek' [small Beniamin, the youngest, favorite son]. I attended schools for Jewish youth. I started going to the 1st grade of public school when I was six years old.

It was Krelman's school, the classes were taught in Polish. My love for the Bible was born there; I owe it to my teacher, Akerman. He couldn't even speak Polish well, but he had great acting talent, he spoke colorfully with great style. I started learning the Bible in Hebrew when I was seven years old. I memorized by heart the original of the First Book.

The first two books of the Pentateuch [Genesis and Exodus] were especially important for me. Each teacher had problems with the Pentateuch, because the 3rd book [Leviticus] talks about unspeakable things, like menstruation, abortion etc. Akerman skipped these pages, because it bored us. We mostly saw the Bible as a great adventure.

In addition to the Bible, my love was the history of Poland. When I was six years old and sick with the scarlet fever, I read a lot. Mother bought me a brochure about Queen Jadwiga [Queen Jadwiga (1374-1399): crowned Queen of Poland in 1384, wife of Wladyslaw Jagiello, enthroned in 1386.

After her death she began to be worshipped, canonized in 1997]. I didn't go to school for a month. The children progressed significantly in their fractions and I progressed significantly in reading. I loved reading my sisters' world history handbooks. I remember Zakrzewski's handbook. History is still an impulse for my work until this day.

I was a Zionist ever since I turned seven years old. It was humiliating for me that my nation didn't have its own state. There was no talk of anti- Semitism, but I thought a Jewish state should be set up. I made Zionist speeches when I was seven years old. I would stand on a table in our villa in Michalin and shout: 'Precz z Anglia' ['Down with England'], because England was an opponent then and a lot depended on England.

I later attended the Teachers' Union school on Zamenhof Street for a year. It was a lot more progressive than Krelman's school. Religion was taught in Hebrew and so was History of Jews, using Dubnow's 22 book. We used Balaban 23 in the higher grades.

I had problems at school: I had too many interests. I read a lot, started writing, played ball, I memorized all the results of athletics competitions. The Teachers' Union school gave me a lot, also as a life experience, because it taught me what it was like when someone was different.

I later went to the Magnus Krynski gymnasium. The principal was the founder's son, a mathematician, Michal Krynski. It was a very avant-garde school. It was the only school where the lessons lasted 40 minutes. The system was based on Dalton Plan ideas [a teaching system introduced in 1920 in Dalton, USA, by teacher H. Parkhurst, assumed independence of the student].

Our school implemented a semi-Dalton system, that is partial independence was required from the student. There was a system of assignments, tasks which a student had to tackle without a teacher's help. On the basis of assignments, students prepared themselves for tests. This system of checking knowledge was also exceptional.

My parents paid 90 zloty per month for this school. It was quite a lot, taking into account the fact that Mrs. Ruffowa, our teacher, had a salary of 150 zloty per month. She made some money on the side, proofreading for publishing houses, for pennies. Poorer boys also attended this gymnasium, but if they did well at school, they received discounts from Krynski.

I had to take private coaching lessons, because I wasn't doing well at school. In the 1st grade of gymnasium, so in my 7th year of studying, my Polish teacher, Professor Ludwik Rath, recognized my talent for writing, he sent me a tutor, a student from the final grade called Zysman.

The first thing he assigned me was... the multiplication table, so I learned it and I swear that to this day I know it very well. I needed a tutor at the end of each school year. Mrs. Ruffowa taught me later, I became friends with her and she prepared me for tests.

During the time I attended the Teachers' Union school I was already writing some articles for 'Maly Przeglad' [a very popular weekly supplement for children to the Polish language Zionist weekly 'Nasz Przeglad,' published between 1926-1939], although this writing wasn't very good.

The journal was founded by Janusz Korczak 24 and the idea was that children would put it together by themselves. Editor Jerzy Abramow, that is, Igor Newerly [Igor Newerly - 1903-1987, writer, secretary and co-worker of Janusz Korczak] would sometimes add some periods, cross something out or correct something else.

The paper had its stars, whom I admired very much, a few years older than me. I remember Lusia from Czestochowa, who was said to be a very beautiful girl, Emkott and Aneri, also known as Irena, whom I later managed to contact. She was several years older than I and very cheeky.

She kept arguing with Emkott, they wrote passionate polemics. One of the awards in 'Maly Przeglad's' novel contest went to 11-year-old Dycia from Zamosc. The novel was 41 pages long and described her family.

Some of them grew up and didn't write for 'Maly Przeglad' anymore, for example Leon Glattenberg whom I met some twenty years ago. He used to write longer pieces, for example 'Rece do sprzedania' ['Hands for sale'], about himself, a 17-year-old, unemployed boy.

His second novel was called 'Wykolejency' ['Derailed']. In 1938 he went to Israel as Leon Harrari and set up the kibbutz Har Hamisha [probably kibbutz Har Amasa] near Jerusalem. We met in 1975 in Israel. It was a very close friendship. Of course, he remembered me from 'Maly Przeglad.'

I wasn't suited to write there anyway. The expected us to write about life and I wrote mysteries, westerns, so from imagination, not life. But I won a school contest organized for the school's 30th anniversary and the prize was having the piece printed in 'Maly Przeglad.' It was called 'My School.'

They must have been impressed, because I and more than a dozen aspiring authors were invited to a photography studio and my picture is somewhere in 'Nasz Przeglad Ilustrowany' [supplement to the Polish language Zionistic journal 'Nasz Przeglad'].

'Maly Przeglad' sponsored a film screening for its correspondents in the 'Europa' cinema on Nowy Swiat Street. It was a true journey for me. Mother and I walked along Nowolipie to Swietokrzyska via Czackiego Street, which looked pretty much as it does now.

During the screening Hipek kept kicking some bearded gentleman. I told him, 'Listen, this is Korczak.' I knew his face well, because he was often shown in 'Nasz Przeglad Ilustrowany.' I also loved Korczak as an author. He was a great writer, he had exquisite style. I also listened to him on the radio, I think it was on Thursdays. He performed as 'Old Doctor.' He had a warm, creaky voice. I think he was just pretending to be old.

When I was having lunch, after I came back from school, I would listen to the radio or have a newspaper in front of me. I usually ate alone, because everybody had already eaten. The radio really brought me up. Since 1934 I didn't go to the theater with my parents - I was independent and became a movie lover. I can still list the names of all these directors. Well, how was I supposed to study with all these attractions?

I always read a lot. I was nine years old when I started reading serious books, thanks to my sisters. I later became a member of the 'Parnas' library. There were four of us and each one borrowed books from a different library. Publishing houses were dependent on the existence of these libraries.

There were libraries which had to purchase absolutely every book of fiction published. The publisher knew he had a guarantee for 600 copies of a novel and that he'd sell maybe 200 copies more, so that's how many copies were published.

My childhood poet was Juliusz Slowacki 25, Mickiewicz 26 came later. Until I turned eleven years old, I also used to read Maurice Leblanc, author of 'Arsen Lupin' with great zeal. But I also read Hamsun, 'Buddenbrooks' [by Thomas Mann] and Sienkiewicz 27, Boleslaw Prus's 28 'The Doll'. I managed to go through life without reading Karl May 29. A lot of middle-of-the-road European literature, dealing with current issues, was translated before the war.

I also prepared 'Fantazyjny Przeglad Sportowy' ['Fantastic Sports Review'], a yearbook. I put it together, wrote columns, criticized the team, recommended how they should play and how they played in some non-existing matches. I was writing a novel about an exceptional, fantastic runner. I was always interested in that, especially since Kusocinski [Janusz Kusocinski (1907-1942), Olympic champion and 1932 world record holder in running] won a gold medal. This happened when I was nine years old.

I didn't go to the theater, because it was too expensive. But I was well versed, because I used to read Boy-Zelenski's reviews, published in subsequent volumes. I was maybe 14 years old when I started reading Boy- Zelenski and I really liked him for his cleverness, irony and beautiful use of the Polish language. I found something in his reviews, which was dear to me. Usually all these illuminations are about finding yourself, because you often don't know yourself.

My brother kept proving to me that God didn't exist. And I would ask him about who created the stars etc. and we would argue about it. When I was eleven years old I had a kind of moral dare with God to save my sick cousin Witek. I dared God that if he didn't save the boy, then he didn't exist or existed, but was cruel. God didn't answer me. I was deeply disappointed. After all, I was supposed to be a prophet - I once had a dream that I have a mission from God, that God asks me to do certain things and I do them in my dreams.

I didn't have a bar mitzvah at all. Children usually got watches for the bar mitzvah. I was disobedient and Mother said I wouldn't have a bar mitzvah. So I said that I didn't need it. If I didn't need it, then I didn't get the watch. Nobody checked, as it usually is with communion, if you had your bar mitzvah or not. Especially in our tenement house where there was a lot of intelligentsia, including communists, who didn't pay any attention to religion.

I didn't have too many contacts with Polish kids. The only Poles in our building were the Krzyzewski family and the caretaker. Our relations with the Krzyzewskis were excellent, very close, maybe because there were two pretty girls at our house and boys at theirs. The relations between my mother and Mrs. Krzyzewska were very cordial. During the siege of Warsaw in 1939 Mrs. Krzyzewska sometimes gave us some bread, because her son-in-law was a colonel.

My contacts with non-Jewish youth took place mostly in Michalin. But there were no contacts between our gymnasium and the catholic girls' school, which was located next door. We never saw the girls from the girls' gymnasium, because they left the building through some other exit.

I once met a woman who attended that school. And she said to me with regret, 'And we were always waiting for you eagerly.' Such were the times. They were raised like that, to wait for the boys to take on initiative.

Father had excellent relations with Christians - technicians and engineers whom he worked with. These technicians sat with Father over some plans which had to be approved by some committee in Warsaw, because there was administrative order before the war. Mother would put some herrings, stuffed fish, vodka on the table. Father liked to drink some three glasses of vodka.

A lot was written about Hitler before the war. I remember the atmosphere before he came to power 30 and the fears after he was successful. Then there was the June coup, when Hitler murdered Roem and his other comrades from SA. We were living on the third floor and someone in the backyard was shouting, 'Hitler has been assassinated!', because everything was at first interpreted the other way round.

With regards to anti-Semitism, of course we knew what was happening, because we read the papers. But on Nowolipie you could live outside of it. Sometimes there were some stories that some ONR 31 militants wanted to get to Nowolipie.

There were some Jewish merchants with carts on the corner of Zelazna Street. These were boys who liked to fight, so they beat the crap out of those ONR guys. They never showed their faces on Nowolipie again. This was next to Saint Sophie's obstetrics hospital, which is still there.

I had just one unpleasant incident. I was standing in the doorway of Krelman's public school and some 8-year-old girl ran by me and shouted, 'You dirty Jew' and kept running. It was a shock for me. After 'Nowolipie,' where I described this incident, was published I got a letter from an engineer from Wroclaw, Mr. Bojczewski, who apologized to me for that little girl.

In the 1930s nationalism was definitely on the rise in Poland. There had been some anti-Semitic incidents at the Warsaw University before [see Anti- semitism in Poland in the 1930s] 32 and even writers like Maria Dabrowska [1889-1965, her novel 'Noce i dnie' ('Nights and Days') is one of the great achievements of Polish realism], who actually had some anti-Semitic tendencies, although that was probably due to her upbringing, knew that such incidents were disgraceful.

She wrote an article called 'Doroczny wstyd' ['Annual Shame'] about these incidents at the university. Wanda Wasilewska 33 also wrote an article about this, entitled 'Ciemna fala' ['Dark Wave']. There was some commotion at our school due to these incidents. Our Polish language teacher, Professor Ludwik Roth, tried to convince us that this was only temporary, that there were voices of discontent as well.

Later, after Pilsudski's 34 death, young people were becoming more and more nationalistic. The ruling establishment created the National Unification Camp, this OZON 35. There were pogroms in some places and some of them were about struggling for market stalls.

You can't deny there was a national conflict, but not a racial conflict. The reasons were economic - three and a half million Jews lived in Poland. This was all turning in the wrong direction. So-called Aryan paragraphs [see Anti-Jewish legislation in Poland] 36 were created.

It wasn't the government's, the state's initiative, but the initiatives of various attorneys' or physicians' corporations, or even corporations of songwriters and composers - Jews had outstanding representatives in this business and this division into Jews and non-Jews was idiotic.

• During the war

On 1st September [1939] 37 the first alarm was cancelled. No plane managed to get through, so people hoped it was just a drill. Later there was the bombing of Wola district of Warsaw. I spent all of September in Warsaw. I was an avid patriot. We had a house committee [during the occupation each tenement house had its own committee, which organized the life of the residents].

When there was a disposition that all men able to carry arms have to leave Warsaw and the Germans were getting closer, this house committee dissolved out of fear and handed over the power to the youth. I was deputy commander. The commander was Maniek Krzyzewski, but I did everything for him. I remember when the Germans entered Warsaw on 30th September. They were going along Zelazna Street, along part of Nowolipie and then turned into Smocza.

I helped to put out the fire of the Krynski gymnasium, on the corner of Senatorska and Miodowa Streets and of the Holy Ghost Hospital on Elektoralna Street [see The September Campaign 1939] 38. A scaleboard factory was burning on Nowolipie.

It was a horrible job, because we had to keep lifting scaleboards and new flames would keep bursting from underneath them. Father also participated in this. That was when Father and I became really close, I had a feeling that I was caring for him, not he for me.

My first brother left Warsaw to fight, in response to Umiastowski's order 39. No doubt he was the one Father loved more, because he was working in his company and I was studying. But then he moved his affection to me.

I didn't see any cutting off of Jewish beards [one of the methods of public humiliation of Jews before the war], but I heard about it. It came as a great shock to us when pious Mendel shaved off his own beard. He must have witnessed this event, which really made an impression on him. He came to us, not wearing a kapote, but a gray suit and hat. He was a Hasid and he decided to help God to save him.

Hipek came back from Bialystok, which was on the Soviet side [see Annexation of Eastern Poland] 40, and said that he was going back there, because that was where his friends were. Stella, who was also there, came back to get her things and provisions and she took me with her when she was returning there. It was already decided that Mirka would also go, but to Lwow, to her fiancé Marian, who was waiting for her in Busk near Lwow.

The parents told us to go and said they would stay and watch over the apartment. After all, the war was supposed to end in the spring. Nobody treated the invasion of the Russians seriously. I left Warsaw on 8th November 1939. I left, because I couldn't stand the fact that the Germans could humiliate me and I couldn't respond. But no one, at least not at that time, was thinking about the Holocaust.

In Bialystok I first stayed with Stella in an apartment. It was, I think, on Sienkiewicz Street. Once every several months I received a letter from my parents with a stamp - 'geprüft' [German for 'checked']. I even received parcels two times. One of them wasn't even from the ghetto yet. It was a parcel with clothing, which was supposed to be sold by me. And this was very useful.

My parents separated only at the last moment. They were in the Warsaw ghetto until the end, Father worked at Szulc's [Szopy Szulca - German corporations in the ghetto] and Mother was with him. They had a certificate which stated that they couldn't be deported, because Father worked as a machine conservator [life number - a selection of the residents of the ghetto took place in September 1942. Those who had employment certificates remained in the ghetto, others were deported.] They weren't doing too bad financially. They didn't have to sell out in the ghetto.

One day, during some action [see Great Action] 41, Mother was on Umschlagplatz 42. She was standing in a line to Treblinka. Two steps to the side there was another line, a line to life. She risked it and she moved from one line to the other.

During the Warsaw Ghetto Uprising 43 my parents were deported to Majdanek. They went through selection in Majdanek. They were both able to work, so they were both sent to Hassag [a German weapon factory]. Father worked in the men's ward, Mother in the women's ward. She told me she packed bombs with TNT and would sometimes wonder whether she wasn't making a bomb for her son, that is for me. She knew from Mirka that my brother was in a Soviet labor camp.

When the Russian offensive was beginning, my parents were evacuated. The women were sent to Lipsk and that's where Mother was liberated. She crossed to the Russian side, because she wanted to get to Warsaw. No one knew where the men were taken.

We only found out what happened to Father several years ago. We thought that he had been shot to death near Czestochowa, because there were some mass graves there. I searched for some kind of sign for eight years. The Internationaler Suchdienst organization from Arsen in Germany helped, they even gave us Father's number from the camp: 113 804. It turned out Father was murdered in Buchenwald 44. Probably shortly before liberation. It is known that he was still alive in January 1945. I suspect he could have been killed in March.

Soon after I reached Stella in Bialystok, in October 1939, I went south, to Lwow. I spent several weeks in Lwow. I sold cosmetics in the Mikolash Passage, without much success. One day a Russian officer stood in front of me and said, 'kak tebya ne stidno' [Russian: 'how can you not be ashamed']. For him work was work with a shovel in your hand, not selling something, that was profiteering.

I later reached Mirka and Marian in Busk near Lwow. I spent the entire winter with them. The winter of 1939 was very harsh. I was reading Borowy's anthology of Polish poetry 'Od Kochanowskiego do Staffa' ['From Kochanowski to Staff'], I knew it by heart. In the spring Marian found me a job building the Lwow-Kiev road.

Officially I was responsible for the materials, I was store-keeper. I even specialized in boiling tar. When we completed the construction of the road, I got my money and had to decide what to do next. It was November 1940. I was 17 years old.

I went to Mirka and Marian in Dubrovitsa and there, a bit reluctantly, I passed the exam to the pedagogical school. I wouldn't have been able to register as a resident without it. The school prepared country teachers. I learned Ukrainian there and I had excellent relationships with the teachers.

There were no Ukrainian-Jewish conflicts there. The locals who were attending that school used the word 'pan' ['sir'] when they addressed me, because I was from Warsaw. I couldn't convince them that I was their buddy, not some 'pan.'

Two of them, Momot and Frusowicz, really helped me in the evacuation in June 1941, after the Germans attacked the Soviets. They led me at night through sleeping Ukrainian villages, until we reached the train station in Sarny. Mirka and her husband stayed.

If Marian had been afraid of Ukrainians, he would have survived. He didn't run away, because he had many friends among them. I knocked on his door, I said, 'You have to run away.' Mirka later wrote letters to Mother, so Mother knew I had run away and they stayed. Mother was hoping that I survived.

I managed to run away to the east together with that school. The children from the school were being carefully evacuated. On the old Polish-Russian [Soviet] borders the NKVD 45 soldiers would have pulled me and my two Jewish friends out of the train, but some Soviet girls covered us with their coats and saved our lives. In Kiev we went to an evacuation point and, from there, sailed on a boat to Dnipropetrovsk.

In search for work I reached a kolkhoz 46. There were some representatives of the kolkhoz with their trucks at one of the train stations. They were shouting for us to go with them. It looked like an American western movie. We went with them 20 kilometers from the main train station to the Tschkalov kolkhoz.

The atmosphere there was very cordial. We lived with three women, a mother and her two daughters, who were very good to us. The old one got up in the morning to make a fire and she made a pierog [Russian baked pie] with potatoes. There was no NKVD there. Someone had to be chosen as the director of the kolkhoz. A representative of the party assigned a candidate from among the refugees, but there was no voting. But he proved himself, because he had experience.

I was in the kolkhoz from July until November 1941, when I was assigned to the Red Army. I could have run away with a friend, but it would have been dishonorable. We were convinced that there was one enemy and that it didn't matter where we were fighting.

We set off from the Morozovskaya station, we walked through heavy snow for five days, for 104 kilometers, until we reached the Marinskaya base, where the 12th Army was stationing. The Russians celebrated their first victory then, they took over Rostov-na- Donu.

We were on the front in January. What saved me was that all foreigners were sent off to the labor battalions. It was a horrible degradation with regards to conditions of life, because a soldier had everything - underpants, a shirt, bathhouse, food, shoes. And in the labor battalion we didn't get anything.

I kept thinking about reaching Anders's army, beyond Stalingrad. In April 1942, in Saratov, I came upon some commanders, who were packing up to go south. Lieutenant Borkowski, a very intelligent man, was there. He gave me and my friend assignments to the army under false names which we assumed.

It was an escape from the labor battalion. If they had caught us, that would have been the end for us. They didn't want to take us with the official transport, but told us to get there on our own. So my friend and I found ourselves in Yangiyul [Uzbekistan], some 100 km from Tashkent, where Szyszko Bogsza's headquarters were located.

When it turned out that I didn't have documents, the Poles told me, 'Go to the Russians' and the Russians told me, 'Go to the Poles.' We were starving. I was seeing red circles before my eyes because of hunger. We volunteered for a labor battalion. In that battalion I finally got better. We did different things, for example built buildings of train stations.

I escaped again, because I still wanted to reach Anders. This time with a friend who had a Polish passport. We had a plan that once he was accepted he would say, 'And my friend? After all, he's from Warsaw' and they'd answer, 'Bring him here.' And that's what happened. I told one corporal about the gymnasium and girls from Warsaw.

I convinced him using Wiech's language [dialect from the Warsaw suburbs, popularized by Stefan Wiechecki, pseudonym Wiech]. He added me to the list of people who were supposed to get on the train in the morning. The corporal walked and walked and finally pointed at me - you. The funniest thing is that this list was prepared, as it turned out, by my friend from school Siolek Szlanowicz.

I didn't become a soldier then. But I had a paper stating that I went through a Polish army's draft committee, which was the last one organized before the army left the USSR. This was on 19th August 1942 - they didn't accept me, because of my ethnicity [Anders's army was reluctant to admit Jews].

A physician named Hoffman examined me first and everything was fine. Then the major looked between my legs and decided that I'd get category D [unable to serve in the army]. It was clear what this was about. The physician told me not to worry, that I'd be back in the country sooner than they'd be. And that's what happened.

Later I was in Samarkand for two years as a civilian. That's where I met my future wife. It was in October 1942. We were very close. In Samarkand I worked in a factory which produced only for the army. Only what we stole was available on the market.

It was a wine and vodka factory which merged with a chemical factory from Odessa. They made me carry some chemicals which burned holes in my clothing, so I stopped going to the factory. I would have been tried by the court, only the army could have saved me. So I tried again.

I started almost shouting that they could reject others, but that I was an old 'frontovnik' [from Russian, an old, experienced soldier, who has been on the front]. There was a Soviet lieutenant-colonel there, he wasn't with them, he was there as some guest and he asked me which army I was in. And I said - 12th Army. 'I was in the 12th as well' he said and added, 'Do well for my fellow comrade.' He helped me, because he liked that we had been in the same army.

In May 1944 I enlisted in the Polish Army in Sumy, where the 1st Reserve Regiment of the 2nd Army was stationing. I fell ill with malaria and I didn't go to Ryazan to the line officers school. I gave someone some poem of mine and I became popular, because the poem had entertaining potential.

The poem was kitschy, but they said that a 'new Tuwim' 47 was born. Within two weeks my entire situation changed. From a humiliated pauper I turned into a famous man of letters. I was assigned to the regiment's theater, where I immediately began writing texts.

I didn't know what had happened to my parents, I knew a bit about what had happened in the [Warsaw] ghetto, because the Soviet press, although vaguely, mentioned something. In the second half of May, a boy about my age, a handsome one approached me in Sumy and said that he'd like to speak to me.

This was Zdzisiek Dziewczepolski from Warsaw. He had been in the German army as a mole, designated by the AK, as Herr Mizierski. His parents had been in the ghetto. They showed him what a wonderful bunker they had and what great provisions. They didn't predict one thing, that they'd burn to death. He witnessed it. He told me what it looked like and that there was nothing left.

On 1st August 1944 I was performing with my theater troupe in Zhytomyr. There was a lieutenant there, Michal Friedman [Centropa has also conducted an interview with Mr. Friedman] who told me about the Warsaw Uprising 48. We were performing at 7pm.

Nobody knew anything and there was fun, dancing and Wieniawski's waltz [Ladies ask Gentlemen]... Sometime in the second half of August we crossed the River Bug. The train stopped, we got out, faced the Soviet Union - farewell, then about turn - welcome homeland. The locals were crying when they saw white and red flags.

I later found myself in Lublin. I created a troupe of six to eight people who performed in hospitals. The name of the troupe was 'Emergency Rescue.' We often played for Russians, who were crazy about our vocalist, Barbara Grabowska. From Lublin I was sent to the 10th Division in Rzeszow, where I became the literary director of the division's theater. I was also the annalist of the division and I edited the front bulletin. I took part in crossing the River Nysa with this division.

The capitulation of Germany had already been signed and the fighting was still going on around us until 10th May. The night of 9th/10th May it turned out that there was no front. This was on the border of Saxony and the Czech lands in the Sudets in the small town of Bischofswerda. I felt relief.

I was in the unfortunate situation that as the editor of the front bulletin I was supposed to encourage others to fight and the war was ending. The commanders ordered me to 'inspire' the soldiers to fight. The wisest thing a soldier could have done in this situation was to hide behind a tree. I wrote that they should remember about a spade, because if you have a spade you can always dig a ditch around yourself.

• My wife Irena

My wife's name is Irena. She was born in Navariya near Lwow on 4th December 1922. Her maiden name is Lebewal. She's Jewish, her native language is Polish. She received her secondary school certificate from a pedagogical school in Samarkand, she studied pedagogy in Tashkent and then she studied Russian philology for two years in Leningrad. Between 1964 and 1967 she periodically taught Russian in an elementary school in Warsaw.

Irena repatriated from Central Asia. At first she went, with her sister, from Tashkent to Lwow. She traveled as the nurse of a wounded officer with whom she reached Kharkov. She and her sister went on to Lwow. It was March 1946 and repatriation was practically finished.

And there were still lots of people left. Some rich people collected money, paid the NKVD, which allowed two more trains to pass to Cracow. They allowed her to board those trains, although she didn't have any money. We met in Cracow, at the Plaszow train station, where those trains finished their journey.

• Post-war

After the war I lived in Poznan, that is, I first spent six weeks in Jelenia Gora, until 15th June. Then the headquarters of the 2nd Army summoned me to Poznan to work for the newsletter of the 2nd Army, called 'Orzel Bialy' ['White Eagle'], where I was a columnist.

When was the first time I saw Warsaw after the war? It was on 15th July 1945 when I was sent from Poznan to Grunwald, because it was a round anniversary of the Battle of Grunwald [1415, one of the great events in Polish history]. We were changing trains in Warsaw. I got off at the Main Train Station, walked a little bit and ran away. All I saw were ruins, no people.

A month later I met Mother on the street, she had already learned from a friend of mine that I was alive. I came to Warsaw to arrange something in Praga [district of Warsaw]. I was walking along Targowa Street when I saw my mother's shadow crossing the street. She was completely gray. She didn't recognize me, because I was in uniform. People who witnessed our encounter, cried. I witnessed such events myself, but never with Jews.

The division between the 1st and 2nd Army was abolished and the 'Orzel Bialy' newsletter was liquidated. I was offered a different job. I was already known as a writer, so I was asked whether I preferred to work with a daily or weekly paper. I chose the 'Zolnierz Polski' ['Polish Soldier'] illustrated weekly, where I continued writing until 1952. I lived in Cracow for two years, until October 1947. Later I moved to Warsaw where I still live.

Prewar Poland, 'sanacja' 49 was not ideal for people. During the war people hated 'sanacja,' everyone believed that the defeat in September [1939] was sanacja's fault. People connected with the arts, those who, after the war, supported the national government [still multi-party then] or who were neutral, didn't do that out of fear or in order to have a successful career. They simply thought it would open Poland up for something new.

I didn't want to emigrate, because I knew I could only write in Polish. Many of my friends left. I knew that from their point of view they were right. There was a time after the pogrom in Kielce 50 when we were getting ready to leave. What stopped me was the authentic outrage of the Polish intelligentsia.

Many letters of protest were published, including one by Galczynski [Konstanty Ildefons Galczynski (1905-1953): popular poet, wrote personal lyrics, satires, patriotic verse and social realist style propaganda poetry], who wrote that he condemns it as a former anti-Semite. But we didn't know about Jedwabne 51. If I had found out about Jedwabne then, I would probably be a different man. I would be writing something different and in a different language.

I was soon noticed as a writer. Until 1948 there was still hope for a social-democratic Poland. Yalta [Conference] 52 did not have such a demonic influence as it is presented now. Roosevelt had a vision of the new division of the world, where Poland was supposed to remain under Russian influence. But Yalta assumed free elections. Freedom of press was incomparable with what was happening in the Soviet Union, of course until 1949.

I never joined the party [see Polish United Worker's Party] 53, among other reasons, because I thought there were enough Jews in it. There was a period when I started sensing anti-Semitic tones in the Soviet Union and then the regime became more brutal in Poland too. There were periods when it was difficult for me; there were periods when it was easier.

The events of March 1968 [see Anti-Zionist campaign in Poland] 54 really began in 1967, with the Six-Day-War 55. A special meeting of 'Zwiazek Literatow' [Literary Association] took place in 1968 concerning the closing of 'Dziady' [communist authorities considered this staging of the famous romantic drama, directed by K. Dejmek, to be anti-Polish].

When Putrament [Jerzy Putrament (1910-1986): Polish writer and communist activist, eagerly propagated the idea of social realism] said that the party was fighting anti-Semitism, I protested. I said that the party wasn't fighting at all.

He said: 'you're wrong, comrade Hen.' And I was there, in the middle of the room and I said 'perhaps it's fighting, but it's losing the fight without a struggle.' I was quick-witted enough not to say that the party was inspiring anti-Semitism, which was actually true. I was not allowed to publish after this incident. It was never said directly, but it was known that my name could not appear in the press.

After I returned from Paris in 1970 I began to be treated less harshly, there were some reviews and texts in the social-cultural papers, especially 'Tygodnik Powszechny' and 'Polityka' [significant social-cultural weeklies].

Later, after they discovered I had published in 'Kultura' in Paris [émigré political-cultural magazine, published in Paris 1947-1977] hard times began again. Even the possibility of going to 'demoludy' [colloquial name for countries of the communist block] was taken away from me. None of my screenplays were approved between 1968 and 1977.

My daughter Magdalena was born in 1950; she has a Master's Degree in physics. She married Eryk Infeld, a son of the famous physician Leopold Infeld, who was Einstein's co-worker, but they split up and my daughter uses her maiden name. They have a daughter, Ewa. Magdalena works in the Ministry of Culture.

Our son Marian Maciej was born in 1955. Marian is a name we gave him after my brother-in-law and he added the name Maciej himself, because that's what everybody called him. He graduated from Film School - Cameraman Department. He has written a novel titled 'Wedlug niej' ['According to Her'], which was published under the pseudonym Maciej Nawariak. Marian has three children.

A son, Tomasz, from his first marriage, born almost at the same time as Magdalena's daughter. From his second marriage he has a daughter named Julia and a son - Julian. My children are conscious of their Jewish heritage, they know what it's about. But our relations with God are quite friendly, God looks at us and forgives us our minor sins.

When I was 45 years old, already a published writer, I went to Paris. It was 1969. I managed to get a passport for two reasons, or so I think. Firstly, the UB [see Office of Public Security] 56 thought that I would stay there for good.

Secondly, during a confrontation with some colonel I said that I had to leave, because I could spend my entire life in Warsaw. They were helpless, because they couldn't threaten me that I wouldn't get a passport [in the countries of the Soviet block trips to the west, requiring passports, were strictly limited].

In April 1969 I began cooperating with 'Kultura,' where I printed a story under the pseudonym 'Korab.' In October I informed Giedroyc [Jerzy Giedroyc (1906-2000): publisher and writer, co-founder of the émigré Literary Institute, editor-in-chief of 'Kultura'] that I had arrived.

He came to my hotel, he brought with him a small fee for the story and gave me books by Milosz [Czeslaw Milosz (1911-2004): one of the greatest Polish poets, a Nobel Prize laureate], Gombrowicz [Witold Gombrowicz (1904-1969): a great Polish writer, lived abroad since 1939] and Hlasko [Marek Hlasko (1934- 1969): an outstanding Polish writer, became highly popular in the 1950s].

For half a year I tried to find out if I could stay there as a Polish writer. My wife opposed this. She said that in France I would always be a mediocre writer. Konstanty Jelenski [(1922-1987), exceptional essayist and art critic, promoter of Polish culture in France], tried to convince me not to go back, because the mountain-climbers trial was beginning [one of the political trials in the Polish People's Republic, took place in 1970] and the authorities really wanted to find out who this 'Korab' was.

I went back. They finally did find out and the entire 1970s were bad for me. I wrote, but there were almost no reviews. When I published 'Ja, Michal z Montaigne' ['I, Michel from Montaigne', Warsaw, 1978], the intelligentsia went down on their knees and I had two editions. But I had to wait three, four years for each book.

I welcomed 1989 57 very warmly. But I was already warning about euphoria and everything turned out to be true. I predicted that no great work of art would be created. 'La Marseillaise' can only be created when there is some set goal and capitalism is no goal, it's just a system of administration. Maybe I see it all more clearly, because of my wartime experiences.

I am still in a difficult situation, because I also wasn't involved in 'Solidarnosc' 58. I was once asked about the most foolish thing I did in my life. I said that it was foolish that I have always been an independent writer. I should have signed up for some clique and then lied my way out of it, like everyone else did. If I did that I would now have a 90 m2 apartment and not 53 m2.

There were times when it was better not to advertise my heritage, but I was never ashamed of it. There is a kind of duality in me, although now I feel primarily a Jew, not a Pole of Jewish origin. I certainly don't feel Polish when I look at Lepper [Andrzej Lepper, leader of the populist 'Samoodbrona' political party] or at Liga Polskich Rodzin ['League of Polish Families', populist right-wing party].

I was always a supporter of Zionism and I was full of admiration for Israel, which I have visited four times. The first time I went there was in 1963, before the war. I'm a supporter of the existence of the state of Palestine, but I don't want it to be a country which destroys another one.

I have become convinced that I have a group of faithful readers, who find consolation in reading my books. I have also written three biographical books: 'Ja, Michal z Montaigne' [I, Michel from Montaigne'], 'Blazen - wielki maz. Opowiesc o Tadeuszu Boyu-Zelenskim' ['Jester - Great Statesman. Story of Tadeusz Boy-Zelenski', Warsaw, 1990], 'Moj przyjaciel krol' ['My Friend the King', Warsaw, 2004], which significantly influence the Polish intelligentsia. That's my greatest success in life.

• Jozef Hen's bibliography

War time experience:

'Kijow, Taszkient, Berlin' (Kiev, Tashkent, Berlin)

'Kwiecien' (April)

'Nikt nie wola' (Nobody's Calling, written in 1957 and published in 1990)

'Krzyz Walecznych' (Cross of the Valorous)

Historic novels:

'Krolewskie sny' (Royal Dreams)

'Oko Dajana' (Dayan's Eye)

'Moj przyjaciel krol. Opowiesc o Stanislawie Auguscie' (My Friend the King. The Story of Stanislaw August)

Essays:

'Ja Michal z Montaigne' (I, Michel from Montaigne)

'Nie boje sie bezsennych nocy' (I Am Not Afraid of Sleepless Nights)

Polish-Jewish coexistence:

'Nowolipie'

'Najpiekniejsze late' (The Most Beautiful Years)

• Glossary

1 Hasid: Follower of the Hasidic movement, a Jewish mystic movement founded in the 18th century that reacted against Talmudic learning and maintained that God's presence was in all of one's surroundings and that one should serve God in one's every deed and word.

The movement provided spiritual hope and uplifted the common people. There were large branches of Hasidic movements and schools throughout Eastern Europe before World War II, each following the teachings of famous scholars and thinkers. Most had their own customs, rituals and life styles. Today there are substantial Hasidic communities in New York, London, Israel and Antwerp.

2 Poland's independence, 1918: In 1918 Poland regained its independence after over 100 years under the partitions, when it was divided up between Russia, Austria and Prussia. World War I ended with the defeat of all three partitioning powers, which made the liberation of Poland possible.

On 8 January 1918 the president of the USA, Woodrow Wilson, declaimed his 14 points, the 13th of which dealt with Poland's independence. In the spring of the same year, the Triple Entente was in secret negotiations with Austria-Hungary, offering them integrity and some of Poland in exchange for parting company with their German ally, but the talks were a fiasco and in June the Entente reverted to its original demands of full independence for Poland.

In the face of the defeat of the Central Powers, on 7 October 1918 the Regency Council issued a statement to the Polish nation proclaiming its independence and the reunion of Poland. Institutions representing the Polish nation on the international arena began to spring up, as did units disarming the partitioning powers' armed forces and others organizing a system of authority for the needs of the future state.

In the night of 6-7 November 1918, in Lublin, a Provisional Government of the Republic of Poland was formed under Ignacy Daszynski. Its core comprised supporters of Pilsudski. On 11 November 1918 the armistice was signed on the western front, and the Regency Council entrusted Pilsudski with the supreme command of the nascent army.

On 14 November the Regency Council dissolved, handing all civilian power to Pilsudski; the Lublin government also submitted to his rule. On 17 November Pilsudski appointed a government, which on 21 November issued a manifesto promising agricultural reforms and the nationalization of certain branches of industry. It also introduced labor legislation that strongly favored the workers, and announced parliamentary elections.

On 22 November Pilsudski announced himself Head of State and signed a decree on the provisional authorities in the Republic of Poland. The revolutionary left, from December 1918 united in the Communist Workers' Party of Poland, came out against the government and independence, but the program of Pilsudski's government satisfied the expectations of the majority of society and emboldened it to fight for its goals within the parliamentary democracy of the independent Polish state.

In January and June 1919 the first elections to the Legislative Sejm were held. On 20 February 1919 the Legislative Sejm passed the 'small constitution'; Pilsudski remained Head of State. The first stage of establishing statehood was completed, despite the fact that the issue of Poland's borders had not yet been resolved.

3 Warsaw Ghetto: A separate residential district for Jews in Warsaw created over several months in 1940. On 16th November 1940 138,000 people were enclosed behind its walls. Over the following months the population of the ghetto increased as more people were relocated from the small towns surrounding the city.

By March 1941 445,000 people were living in the ghetto. Subsequently, the number of the ghetto's inhabitants began to fall sharply as a result of disease, hunger, deportation, persecution and liquidation. The ghetto was also systematically reduced in size.

The internal administrative body was the Jewish Council (Judenrat). The Warsaw ghetto ceased to exist on 15th May 1943, when the Germans pronounced the failure of the uprising, staged by the Jewish soldiers, and razed the area to the ground.

4 Treblinka: Village in Poland's Mazovia region, site of two camps. The first was a penal labor camp, established in 1941 and operating until 1944. The second, known as Treblinka II, functioned in the period 1942-43 and was a death camp. Prisoners in the former worked in Treblinka II.

In the second camp a ramp and a mock-up of a railway station were built, which prevented the victims from realizing what awaited them until just in front of the entrance to the gas chamber. The camp covered an area of 13.5 hectares. It was bounded by a 3-m high barbed wire fence interwoven densely with pine branches to screen what was going on inside. The whole process of exterminating a transport from arrival in the camp to removal of the corpses from the gas chamber took around 2 hours. Several transports arrived daily.

In the 13 months of the extermination camp's existence the Germans gassed some 750,000-800,000 Jews. Those taken to Treblinka included Warsaw Jews during the so-called 'Grossaktion' [great liquidation campaign] in the Warsaw ghetto in the summer of 1942.

In addition to Polish Jews, Jews from Austria, Belgium, Bulgaria, Czechoslovakia, France, Greece, Yugoslavia and the USSR were also killed in Treblinka. In the spring of 1943 the Germans gradually began to liquidate the camp. On 2nd August 1943 an uprising broke out there with the aim of enabling some 200 people to escape. The majority died.

5 Majdanek concentration camp: Situated five kilometers from the city center of Lublin, Poland, originally established as a labor camp in October 1941. It was officially called Prisoner of War Camp of the Waffen-SS Lublin until 16th February 1943, when the name was changed to Concentration Camp of the Waffen-SS Lublin.

Unlike most other Nazi death camps, Majdanek, located in a completely open field, was not hidden from view. About 130,000 Jews were deported there during 1942-43 as part of the 'Final Solution.'. Initially there were two gas chambers housed in a wooden building, which were later replaced by gas chambers in a brick building.

The estimated number of deaths is 360,000, including Jews, Soviets POWs and Poles. The camp was liquidated in July 1944, but by the time the Red Army arrived the camp was only partially destroyed. Although approximately 1,000 inmates were executed on a death march, the Red Army found thousand of prisoners still in the camp, an evidence of the mass murder that had occurred in Majdanek.

6 1905 Russian Revolution: Erupted during the Russo-Japanese War of 1904- 05, and was sparked off by a massacre of St. Petersburg workers taking their petitions to the Tsar (Bloody Sunday). The massacre provoked disgust and protest strikes throughout the country: between January and March 1905 over 800,000 people participated in them.

Following Russia's defeat in its war with Japan, armed insurrections broke out in the army and the navy (the most publicized in June 1905 aboard the battleship Potemkin). In 1906 a wave of pogroms swept through Russia, directed against Jews and Armenians.

The main unrest in 1906 (involving over a million people in the cities, some 2,600 villages and virtually the entire Baltic fleet and some of the land army) was incited by the dissolution of the First State Duma in July. The dissolution of the Second State Duma in June 1907 is considered the definitive end to the revolution.

7 Bund: The short name of the General Jewish Union of Working People in Lithuania, Poland and Russia, Bund means Union in Yiddish. The Bund was a social democratic organization representing Jewish craftsmen from the Western areas of the Russian Empire. It was founded in Vilnius in 1897.

In 1906 it joined the autonomous fraction of the Russian Social Democratic Working Party and took up a Menshevist position. After the Revolution of 1917 the organization split: one part was anti-Soviet power, while the other remained in the Bolsheviks' Russian Communist Party. In 1921 the Bund dissolved itself in the USSR, but continued to exist in other countries.

8 Polish Socialist Party (PPS): Founded in 1892, its reach extended throughout the Kingdom of Poland and abroad, and it proclaimed slogans advocating the reclamation by Poland of its sovereignty. It was a party that comprised many currents and had room for activists of varied views and from a range of social backgrounds.

During the revolutionary period in 1905-07 it was one of the key political forces; it directed strikes, organized labor unions, and conducted armed campaigns. It was also during this period that it developed into a party of mass reach (towards the end of 1906 it had some 55,000 members).

After 1918 the PPS came out in support of the parliamentary system, and advocated the need to ensure that Poland guaranteed freedom and civil rights, division of the churches (religious communities) and the state, and territorial and cultural autonomy for ethnic minorities; and it defended the rights of hired laborers.

The PPS supported the policy of the head of state, Jozef Pilsudski. It had seats in the first government of the Republic, but from 1921 was in opposition. In 1918-30 the main opponents of the PPS were the National Democrats [ND] and the communist movement.

In the 1930s the state authorities' repression of PPS activists and the reduced activity of working-class and intellectual political circles eroded the power of the PPS (in 1933 it numbered barely 15,000 members) and caused the radicalization of some of its leaders and party members.

During World War II the PPS was formally dissolved, and some of its leaders created the Polish Socialist Party - Liberty, Equality, Independence (PPS-WRN), which was a member of the coalition supporting the Polish government in exile and the institutions of the Polish Underground State. In 1946-48 many members of PPS-WRN left the country or were arrested and sentenced in political trials.

In December 1948 PPS activists collaborating with the PPR consented to the two parties merging on the PPR's terms. In 1987 the PPS resumed its activities. The party currently numbers a few thousand members.

9 Tlomackie Street: Between the wars, 13 Tlomackie Street was home to the Union of Jewish Writers and Translators, which brought together those writing in both Yiddish and Polish. It also housed the Library of Judaistica and the Tempel progressive synagogue.

10 Der Moment: Daily newspaper published in Warsaw from 1910-39 by Yidishe Folkspartei in Poyln. It was one of the most widely read Jewish daily papers in Poland, published in Yiddish with a circulation of 100,000 copies.

11 Free City of Danzig: According to the Versailles Treaties the previously German Danzig was declared to be a free city under the mandate of the League of Nations in 1920; it did not belong to either Germany or Poland; however both countries had access to its port. Danzig (and the surrounding area) had a population of approximately 367,000 people, mostly Germans; Poles made up about 10 percent of the inhabitants. The Polish government was represented in the FCD by the General Commissioner of the Republic of Poland. Hitler's demand (1939) for the city's return to Germany was the principal immediate excuse for the German invasion of Poland and thus of World War II. Danzig was annexed to Germany from 1st September 1939 until its fall to the Soviet army in early 1945. The Allies returned the city to Poland, and it was renamed Gdansk.

12 Jung Teater: Yiddish theater troupe in Warsaw, active between 1932 and 1937, created by Michal Weichert. It was an avant-garde theater, which used elements borrowed from the German expressionist avant-garde theater in the production, acting and stage design. The theater's best known performances included: B. Blum's 'Boston' (1933), 'Krasin' (1934) based on E. Wolf's radio-play, and L. Walach's 'Mississippi.'

13 Anders' Army: The Polish Armed Forces in the USSR, subsequently the Polish Army in the East, known as Anders' Army: an operations unit of the Polish Armed Forces formed pursuant to the Polish-Soviet Pact of 30th July 1941 and the military agreement of 14th July 1941.

It comprised Polish citizens who had been deported into the heart of the USSR: soldiers imprisoned in 1939-41 and civilians amnestied in 1941 (some 1.25-1.6m people, including a recruitment base of 100,000-150,000). The commander-in- chief of the Polish Armed Forces in the USSR was General Wladyslaw Anders.

The army never reached its full quota (in February 1942 it numbered 48,000, and in March 1942 around 66,000). In terms of operations it was answerable to the Supreme Command of the Red Army, and in terms of organization and personnel to the Supreme Commander, General Wladyslaw Sikorski and the Polish government in exile.

In March-April 1942 part of the Army (with Stalin's consent) was sent to Iran (33,000 soldiers and approx. 10,000 civilians). The final evacuation took place in August-September 1942 pursuant to Soviet-British agreements concluded in July 1942 (it was the aim of General Anders and the British powers to withdraw Polish forces from the USSR); some 114,000 people, including 25,000 civilians (over 13,000 children) left the Soviet Union.

The units that had been evacuated were merged with the Polish Army in the Middle East to form the Polish Army in the East, commanded by Anders.

14 Polonization of Jewish first and last names: The Polonization of first and last names in the 19th century was mostly an effect and a symptom of assimilation. Representatives of the so-called assimilatory trend changed their names or added a Polish element to the name.

Later, this tendency was not restricted to the assimilatory circle. In the interwar period Jews often had two names: the Jewish name (in the Hebrew or Yiddish version), the official name, written down on the birth certificate and the Polish name, used in everyday contacts with Poles, but also among family.

The story of the Polish-Jewish historian Schiper is an interesting case of the variety of names used by Polish Jews. Schiper published his works under three different names: Izaak, Icchak and Ignacy. After WWII many Jews who survived the Holocaust in hiding under false names never returned to their pre-war names.

Legal regulations after the war enabled this procedure. Such a situation was caused by the lack of a feeling of security and post-war trauma, which showed itself in breaking off ties with one's group. Another reason for the Polonization of names after WWII was the pressure exerted by the communist authorities on Jews - members of the communist party and employed in the party apparatus.

15 Home Army (Armia Krajowa - AK): Conspiratorial military organization, part of the Polish armed forces operating within Polish territory (within pre-1st September 1939 borders) during World War II. Created on 14th February 1942, subordinate to the Supreme Commander and the Polish Government in Exile.

Its mission was to regain Poland's sovereignty through armed combat and inciting to a national uprising. In 1943 the AK had over 300,000 members. AK units organized diversion, sabotage, revenge and partisan campaigns. Its military intelligence was highly successful.

On 19th January 1945 the AK was disbanded on the order of its commander, but some of its members continued their independence activities throughout 1945- 47. In 1944-45 tens of thousands of AK soldiers were exiled and interned in the USSR, in places such as Ryazan, Borovichi and Ostashkov.

Soldiers of the AK continued to suffer repression in Poland until 1956; many were sentenced to death or long-term imprisonment on trumped-up charges. Right after the war, official propaganda accused the Home Army of murdering Jews who were hiding in the forests.

There is no doubt that certain AK units as well as some individuals tied to AK were in fact guilty of such acts. The scale of this phenomenon is very difficult to determine, and has been the object of debates among historians.

16 Nasz Przeglad: Jewish daily published in Polish in Warsaw during the period 1923-39, with a print run of 45,000 copies. Addressed to the intelligentsia, it had an important opinion-forming role.

17 Keren Kayemet Leisrael (K.K.L.) in Poland: Jewish National Fund (JNF) founded in 1901 at the Fifth Zionist Congress in Basel. From its inception, the JNF was charged with the task of fundraising in Jewish communities for the purpose of purchasing land in the Land of Israel to create a homeland for the Jewish people.

After 1948 the fund was used to improve and afforest the territories gained. Every Jewish family that wished to help the cause had a JNF money box, called the 'blue box.' Now these boxes are known worldwide as a symbol of Zionism. In Poland the JNF was active in two periods, 1919-1939 and 1945-1950. In preparing its colonization campaign, Keren Kayemet Leisrael collaborated with the Jewish Agency and Keren Hayesod.

18 Ringelblum Archive: Archives documenting the life, struggle and death of the Jews in WWII, created by Emanuel Ringelblum (1900-44), a historian, pedagogue and social activist. The archives were compiled by underground activists in the Warsaw ghetto.

In his work preparing reports for the clandestine Polish authorities on the situation of the Jewish population, Ringelblum and his many assistants gathered all types of documents (both private and official: notices, letters, reports, etc.) illustrating the reality in the ghettos and the camps.

These documents were hidden in metal milk churns, unearthed after the war and deposited with the Jewish Historical Institute. The Ringelblum Archive is now the broadest source of information on the fate of the Jews in the ghettos and the camps.

19 Maccabi World Union: International Jewish sports organization whose origins go back to the end of the 19th century. A growing number of young Eastern European Jews involved in Zionism felt that one essential prerequisite of the establishment of a national home in Palestine was the improvement of the physical condition and training of ghetto youth. In order to achieve this, gymnastics clubs were founded in many Eastern and Central European countries, which later came to be called Maccabi. The movement soon spread to more countries in Europe and to Palestine. The World Maccabi Union was formed in 1921. In less than two decades its membership was estimated at 200,000 with branches located in most countries of Europe and in Palestine, Australia, South America, South Africa, etc.

20 Great Patriotic War: On 22nd June 1941 at 5 o'clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War.

The German blitzkrieg, known as Operation Barbarossa, nearly succeeded in breaking the Soviet Union in the months that followed. Caught unprepared, the Soviet forces lost whole armies and vast quantities of equipment to the German onslaught in the first weeks of the war.

By November 1941 the German army had seized the Ukrainian Republic, besieged Leningrad, the Soviet Union's second largest city, and threatened Moscow itself. The war ended for the Soviet Union on 9th May 1945.

Életrajz

Leicht Ferenc közel ötven éve él a feleségével Budapesten, az V. kerületben, egy egyszerűen berendezett lakásban. Bútoraik nagy része családi örökség, a falakon grafikák, a vitrin üvege mögött színes fényképek az unokákról. Leicht úr még nyugdíjazása után is – egészen a legutóbbi időkig – aktívan dolgozott, izraeli turistákat kalauzolt Budapesten. Felesége – a saját és a közös életükről – novellákat, elbeszéléseket ír, melyek – Izraelben élő fiuk jóvoltából – már az interneten is olvashatók.

A családfámat csak a nagyapámig tudom visszavezetni, a dédapámról fogalmam nincs. Ugyan megvolt papíron 1944-ben, de azokat gondosan magunkkal vittük Auschwitzba, hogy igazolni tudjuk a magyar eredetünket. Ez nem volt szerencsés ötlet, mert nem maradt meg semmi sem. A szüleim 1941-ben rendezni akarták az állampolgárságukat, ugyanis akkor azokat a zsidókat, akik nem tudták igazolni a magyar állampolgárságukat – mintegy húszezer embert –, elvitték Lengyelországba, ahol Kamenyec-Podolszknál a németeknek átadták, akik megölték őket [lásd: Kamenyec-Podolszki vérengzés]. Szlovákiában, Pozsony megyében, ahol a nagyszüleim éltek, akkor még nem kezdődött el a deportálás, még rend volt, a temetők se voltak feldúlva, és aránylag könnyű volt megtalálni a dédszüleim sírját. Tudom, hogy az őseim sírjára rá volt írva, hogy honnan jöttek, generációkon át, és ezekben a temetőkben hagyományosan felírták gyakran még az elhunytak foglalkozását is. Abból meg lehetett tudni, hogy ez meg ez, mondjuk, levita volt [A leviták Lévi törzsének tagjai voltak, akik a Templom szolgálatát kapták feladatul. Ma már csak jelképes szerepük van a zsidó vallásban: közvetlenül a pap után hívják föl őket a Tórához, és ők mossák meg a papok kezét a papi áldás előtt. – A szerk.], és Bazinból jött. És 1941-ben még több évszázadra visszamenőleg megvoltak a hitközségi anyakönyvek is. Ezért azt is tudom, hogy 1805-ben egy Leicht Ferenc nevű ősöm öt hold földet bérelt, mert sajátja nem lehetett, és azon a földön szántott-vetett. Rengeteg igazoló papírt kaptak ott a szüleim, de nem maradt meg egy darab se.

Az apai nagyszüleim az Osztrák–Magyar Monarchiában, Pozsony megyében éltek. Hogy pontosan hol, azt nem tudom, de azon a környéken – Szent György, Bazin, Nagyszombat, Modor – vándoroltak a zsidók. Ezekben a falvakban évszázadok óta ott élt a család. Nagyapám, Leicht Mózes Móric 1867-ben született, és 1929-ben halt meg. Ő először rövidáru-kereskedő volt, de tönkrement öt perc alatt, a Leicht családban semmi kereskedelmi érzék nem volt, húsz fillért sem keresnénk meg a kereskedéssel. Ha minket valaki nem alkalmaz, éhen halunk. Nagyapámból később Somogycsurgón templomszolga, samesz lett. Apai nagyanyám, Diamant Ida 1870-ban született, és 1922-ben halt meg.

Anyai oldalról sem ismertem egyik nagyszülőmet sem, mert meghaltak mindketten 1929-ben, mielőtt én megszülettem. Herczfeld Lipótnak hívták az anyai nagyapámat, 1881-ben született, nagyanyám pedig Weisz Malvin Mária volt, és ő is 1881-es születésű volt. Fillérre egyidősek voltak a nagyszüleim, és egy időben halt meg mindkettő, rákban. A nagyszüleim a Dunántúlon vándoroltak, Tilajban [Kisközség volt Zala vm.-ben, l910-ben 600 lakossal. – A szerk.], Veszprémben is laktak, míg végül Nagykanizsán kötöttek ki. A nagyapám pék volt, és hét lányuk volt. Boldogult nagyapám mindig mondogatta, hogy ő a legmegelégedettebb ember, mert akinek hét háza van, az szeretne egy nyolcadikat is, de akinek hét lánya van, az már nem szeretne többet. A lányok közül a legidősebb Vilma volt, aki 1904-ben született, a második lány, Gizella 1905-ben, utána az anyám 1906-ban, Ilona 1911-ben, Irma 1914-ben, Erzsébet 1918-ban, az utolsó lány, Etelka pedig 1919-ben született.

Egyik nagyszülőmet sem ismertem tehát, két dédnagyanyámat ellenben igen. Ők mind a ketten Bécsből jöttek Magyarországra, és túlélték a gyerekeiket. Az egyik dédnagyanyám – az anyai nagyapám anyja – Herczfeld Katalin volt, de ő saját magát Kádinak hívta, és ezért én gyerekkoromban azt képzeltem, hogy fiatal korában mohamedán bíró lehetett, aztán később megtudtam, hogy fräulein, nevelőnő volt. Jóformán csak németül tudott, ezért ejtette a Kati nevét Kádinak, és ez maradt rajta öregkoráig. Úgy tudtam, hogy ő az én Kádi nagymamám, nyolcvan éves volt körülbelül, amikor megismertem, 1852-ben született, és 1936-ban halt meg. A másik dédnagymamámat – anyai nagyanyám anyját – úgy hívták, hogy Weisz Betti. Ő is németkisasszony volt egész életében, 1850-ben született, és 1932-ben halt meg. Dédnagyapáim viszont nem voltak, ugyanis mind a ketten lányként szültek. Én azt gondoltam kiskoromban, hogy szegényeket elcsábította a gazdájuk, holott az egyik harmincegy éves korában szült, a másik huszonkilenc éves korában. Hogy ki a dédapám, fogalmam sincs, és ma már senki sem tudja.

Mivel mindketten nevelőnők voltak, és leányfejjel szültek, a gyereküket nem tarthatták maguknál, hiszen annak a családnak a gyerekét nevelték, ahol dolgoztak Pesten. A sajátjukat odaadták nevelésre másoknak, vidékre. Nagyanyám, aki Weisz Mária volt eredetileg, azért kapta a Malvin nevet, mert az anyja őt történetesen egy Weisz nevű családnak adta, akiknek már volt egy Weisz Máriájuk. Megkülönböztetésül attól a Máriától, aki a sajátjuk volt, nagyanyámat elnevezték Malvinnak, és aztán nagyon szépen felnevelgették. Úgy bántak vele, mint a saját gyerekükkel, és a Weisz gyerekek is úgy tekintették, mint testvérüket. Ezért, noha ők nem rokonaink, úgy maradtak meg az emlékezetben, hogy ők a nagyanyám testvérei. A szüleim a Weiszekhez unokatestvérként viszonyultak, én meg az ő korombeli gyerekeikhez másod-unokatestvérként. Mind a mai napig úgy tartom velük a kapcsolatot, mintha vérrokonaim lennének. Nagyapámat is így nevelte fel valaki, nem tudom, ki, neki talán rosszabb sora lehetett. És a dédik már csak akkor kerültek elő, amikor már nyolcvanéves koruk körül voltak. Egészen idős korukig kisgyerekeket neveltek, német nyelven. Magyarul tisztességesen sohasem tanultak meg.

Az apám, Leicht Géza 1905-ben született Nagyszakácsiban [Kisközség volt Somogy vm.-ben, 1891-ben 1700, 1910-ben 1900 lakossal. – A szerk.]. Három lánytestvére volt: Júlia, aki 1898-ban Modoron, Olga, aki 1899-ben szintén Modoron és Frida, aki 1904-ben Enyingen született [Enying – nagyközség Veszprém vm.-ben, 1891-ben 3500, 1910-ben 4100 lakossal; járási szolgabírói hivatal, járásbíróság székhelye. – A szerk.]. A legidősebb nővére, a Juliska, Nagykanizsán lakott, és varrónő volt, nem is akármilyen. Húszéves korában volt egy vőlegénye Somogycsurgón, akit Reményi Bélának hívtak, és aki a kommün alatt a csurgói direktórium egyik tagja volt, amiért 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után felakasztották. Juliska ettől teljesen magába roskadt, és 1937-ben ment csak férjhez, egy özvegyemberhez, Hirschler Imréhez, akinek két gyereke volt. Mindhármukat elgázosították később. Juliska aztán a háború után újra férjhez ment, újra egy özvegyemberhez, Balázs Vilmoshoz, akinek a lányát meg az első feleségét gázosították el. A háború után feljöttek Pestre, mert vidéken nem igazán volt szerencsés zsidónak lenni [A holokauszt alatt a vidéki zsidóság szinte teljes egészét deportálták és meggyilkolták, így a II. világháború után az addig virágzó vidéki közösségek megszűntek, a zsinagógák, kóser mészárszékek, zsidó iskolák nem működtek tovább. – A szerk.]. Olga eleinte Somogycsurgón maradt, aztán Juliskáékkal feljött Pestre. Saját lakása, háztartása soha nem volt, és szegény, egész életében a zsidótörvényeket sínylette. Huszonöt évig volt bolti eladó, de az első zsidótörvény alapján elbocsátották, 1944-ben pedig deportálták Bergen-Belsenbe. Utána egy évig Svédországban volt feljavítás végett, és mikor 1954-ben nyugdíjaskorú lett, mivel előtte több mint öt évig nem dolgozott, nem számították be neki az előző huszonöt évet, így még tíz évet dolgozhatott a minimális nyugdíjért. Kilencvenhárom éves korában halt meg, hajadonként. Frida a háború alatt, 1942-ben vagy 1943-ban Somogycsurgóról felköltözött Pestre a férjével, egy nagy lakásba, az Akácfa utca 67-be, amiben a férjének a rokonai éltek. A férjét aztán bevitték munkaszolgálatra, és megölték. A fiukkal, Miklóssal én nagyon jóban voltam, ő volt az egyetlen unokaöcsém, aki túlélte a holokausztot. Frida 1957-ben halt meg, Miklós 1992-ben.

Apám 1919-ben éppen negyedik gimnáziumba járt Csurgón – abba az iskolába, ami híres volt arról, hogy Csokonai ott tanított –, amikor eltanácsolták a gimnáziumból, mert egyszer az utcán nem köszönt a katolikus papnak. Mikor felelősségre vonták, azt mondta, hogy a keresztény tanulók sem köszönnek az ő apjának. Tudniillik Csurgón nem volt rabbi, a samesz volt a hitközség feje, ami a nagyapám volt, és neki sem köszöntek. Az apám ezután fogta magát, és elment kereskedőinasnak. Pillanatokon belül rájött, hogy ehhez nincs érzéke, és akkor elment pékinasnak. 1923-ban, tizennyolc éves korában szabadult az inasságból, akkor biciklire ült, és elindult munkát keresni. Még azt is tudom, hogy Somogycsurgóból átbiciklizett Nagykanizsára, ami olyan huszonhat kilométer. És 1923-ban beállt az anyai nagyapám pékműhelyébe segédnek. Csakhogy ott már talált egy péksegédet, akit úgy hívtak, hogy Herczfeld Terézia. Ő volt az édesanyám, aki a harmadik számú, a legméretesebb és a legerősebb Herczfeld lány volt.

Anyám Veszprémben született, 1906. július 5-én. A nagyapám nagykanizsai műhelyében három évig tanulta a pékmesterséget, és jelessel végzett 1924-ben a tanonciskolában. Nem volt gyakori akkoriban, hogy valakinek nő létére segédlevele legyen. Anyám súlyra, magasságra körülbelül akkora volt, mint én vagyok most, de tízszer olyan erős volt, mint én voltam valaha is. Ha ő valakinek adott egy pofont, akkor annak a fal adta a másikat. Hiszen egy liszteszsák nyolcvanöt kiló volt, és azt ő könnyedén felemelte. Abban az időben nem volt feltalálva a dagasztógép – vagy legalábbis nekik nem volt –, és nyolc mázsa kenyeret sütöttek naponta, plusz a péksüteményt, és ezt ketten dagasztották be apámmal, vagy amikor segéd is volt, akkor hárman.

Az én szüleim tehát így kerültek össze, és amikor én születtem, akkor egy rövid ideig Keszthelyen éltek. A néhai nagyapámat, aki Lipót volt, valami rejtélyes okból nem Lipi bácsinak, hanem Pali bácsinak hívták. A zsidó családokban az a szokás, hogy az elhunyt nagyszülőről vagy szülőről nevezik el a gyereket [lásd: névadás]. Amikor én születtem, és be kellett az anyámnak diktálnia a nevemet, Ferencet diktált be, mert lett volna egy ilyen nevű apai nagybátyám, ha nem halt volna meg fiatalon tüdőbajban. Igen ám, de ahogy én megszülettem, öt napra rá meghalt az anyai nagyapám, a Lipót bácsi. És nyolcnapos koromban, körülmetéléskor megkaptam az ő héber nevét. Tehát a héber nevem azonos a nagyapáméval, akárcsak ő, én is Jehuda Árje lettem, de a magyar nevem, a Ferenc egy rég halott, általam nem ismert nagybátyám neve. A nagyapám magyar nevét aztán egy nálam három hónappal később született unokaöcsém kapta meg, aki Pál lett. Sajnos őt megölték később Auschwitzban. De mivel én voltam az első unoka, ezért a család, a nagynénéim, mindenki Palinak hívott engem. Olyannyira, hogy az elemi iskolai bizonyítványomba Leicht Pálnak voltam beírva, mert nem kérték a születési bizonyítványt, mivel mindenki ismert. Én magam is azt hittem, hogy engem úgy hívnak. Csak amikor polgári iskolába mentem, és elhoztuk Keszthelyről a születési bizonyítványt, akkor derült ki, hogy nem az a nevem. A polgáriban meg is semmisítették az elemi iskolai bizonyítványomat, nehogy az legyen, hogy más nevű gyereket vettek fel.

Mikor én megszülettem, már mind a két dédi nálunk lakott. Hároméves koromban halt meg a Betti – azt hiszem, bőrrákja volt –, és épp hét éves voltam, amikor a Katalin. Igazándiból engem ő nevelt, mert a szüleim éjjel-nappal dolgoztak, és őrá voltam bízva. Nagyon-nagyon kedves volt, mindig elvitt sétálni a Pap-kertbe, ami körülbelül kétszáz méterre volt a lakásunktól – most Eötvös térnek hívják –, és ott lehetett játszani. Szokták mondani a szüleim, hogy amikor nagyon kicsi voltam, és kézen fogva vezetett, akkor hozzám igazította a lépteit, amikor már nagyobb lettem, és siettem volna, akkor már én vonszoltam őt magam után. Nagyon szeretett, és én is nagyon szerettem őt. Az égadta világon mindent megtett értem. Mondták, hogy mikor kiskoromban aludtam, akkor ült a babakocsi mellett, és egy zöld ággal elhessegette a legyeket, hogy ne zavarjanak az alvásban. A saját unokáit nem kedvelte, és az unokái sem őt, de én voltam a legidősebb dédunoka, és engem nagyon szeretett.

Drága jó apám a legjobb pék volt Nagykanizsán, és nem csalta meg az anyámat, nem verte, nem ivott. Egyedüli rossz tulajdonsága, hogy erős dohányos volt, élete végéig cigizett, és ezért korán, hatvankilenc évesen halt meg. Sajnos anyámat is rászoktatta a cigarettára, és ezért ő is idő előtt, hatvannégy évesen meghalt keringési elégtelenségben. Én életemben egy cigarettát szívtam el, 1935-ben. Apám akkor volt tartalékos katona, és erősen dohányzott. Volt egy olyan cigaretta, amit úgy hívtak, hogy Honvéd. Két vékony piros karika volt rajta. Én úgy hívtam, hogy karpaszományos darling. Hát a koporsószeg ahhoz képest semmi, olyan erős cigaretta volt, hogy! S apám jött haza, letette a csikket a kredenc szélére, és mikor elfordult, fogtam, beleszívtam. Apám megfordult, meglátta, azt hittem, hogy nagy fülest fogok kapni, de nem. Elvette, és azt mondta, édes fiam, úriember nem szív csikket. Tessék egy egész, tüzet is adott, és megmutatta, hogyan kell elszívni. Elszívtam azt a cigarettát, azóta egyet sem, soha. Eszembe nem jutott volna rágyújtani. Az apám értelmes volt ebből a szempontból. Nem tiltotta meg, tessék, itt van, szívd el, fiam. Hát elszívtam, három napig hánytam, mint a lakodalmas kutya. Épp hat éves voltam.

A Teleki utcában, az első házunkban nem csak mi laktunk, mert az egy nagyon hosszú telek volt, aminek hosszában az egyik fele udvar volt, a másik felén pedig volt egy vagy negyvenméteres, bogárhátú ház, és az keresztben fel volt osztva négy lakásra. Ezek mind egyszobás-konyhás lakások voltak. A házban villany volt, de víz nem. A vécé és a kerekes kút is az udvaron közös volt, és csatorna sem volt, hanem a szennyvíz egyszerűen kicsurgott az árokba, és ott bizony igen büdös volt. Az udvar túlsó végén volt a budi, vagy nyolcvan méterre a háztól, és néha a dédnagyanyám, a Kádi – ő „buttal” járt, ahogy ő mondta, „but” – azt mondta: gyerekeim, elmegyek Szibériába. Ezt úgy kellett érteni, hogy kimegy a vécére. Olyan hosszú volt a telek, hogy biciklivel kellett a kert végébe elmenni. Mellettünk lakott egy Foszák nevű cigány zenész, aztán a Boda bácsi, a suszter, a Bóka úr, aki gépkocsivezető volt, és végül bizonyos Hollenderék, akiknek annyi gyerekük volt, mint égen a csillag, és azok nekem mind a haverjaim voltak. A sofőrnek volt egy velem egykorú, kis vörös hajú lánya, az Anci, aki, szegénykém, meghalt agyhártyagyulladásban, még ott voltam, amikor megkapta. És nekem volt egy kecském is, azt hiszem, három vagy négy évig volt meg, mert akkor öklelős lett, és a szüleim eladták.

A házunkban mi voltunk az egyetlen zsidó család. Az utcában, tőlünk a második házban volt még egy zsidó fűszeres, és az utca túloldalán, jó messze, olyan kétszáz méterre lakott egy Baneth nevű család, akiknek a fiával, a Tiborral én együtt jártam iskolába, és kész, ennyi zsidó volt az egész utcában. Az a rész nem volt zsidó környék, de Nagykanizsán egyáltalán nem létezett olyan, hogy zsidó környék. Mindenki ott lakott, ahol éppen lakott. A mi házunk jobb oldalán volt egy elemi iskola, a bal oldalunkon pedig egy Mantuana nevű tanárnőnek volt a háza.

Tehát a házunk első részében, az utca felé lakott a mi családunk, és a lakáshoz hozzá volt építve a pékműhely, ami két helyiségből állt, a dagasztó oldalból meg a sütő oldalból. Mi úgy laktunk, hogy velünk volt a két dédi, és a szüleim tartották el anyám négy testvérét, Ilonát, Irmát, Erzsébetet és Etelkát, akik akkor még iskolába jártak [A anya szülei ugyanis 1929-ben mindketten meghaltak. – A szerk.]. Az idősebb lányok már férjnél voltak. A négy lányé volt a „schultz-szoba”. Úgy hívták, hogy „schultz-szoba”, mert a nagyszüleimnek valaha volt egy albérlőjük. Én a szüleimmel laktam egy szobában, amit cserépkályha fűtött. Fürdőszobáról nem is hallottam, hogy létezik. Kisgyermekkoromban én egy szál fekete klottgatyában jártam, mezítláb, és pont úgy néztem ki, mint egy cigánygyerek. Állandóan le voltam barnulva, és állandóan koszos voltam. Este anyám berakott egy lavór vízbe, fogott valami rongyot vagy micsodát, és szépen lepucolt.

A konyhánk úgy működött, hogy tizenhat emberre főztek. Mert voltunk mi, hárman a szüleimmel, a négy testvér, a két dédi, a házi szolga, az inas és két segéd. Vagy egy segéd és a szakácsnő, aki a szomszédban lakott, özvegyasszony volt, és a fia időnként szintén átjárt étkezni. De hát az az asszony úgy főzött, hogy! Egy héten ha egyszer hús volt, akkor mindenki örült. De legalább kétszer tészta volt. És egy héten egyszer olyan tészta, amit úgy hívtunk, hogy pékbetegség. Az mákos guba volt, és azért hívták pékbetegségnek, mert ha megmarad a kifli, nem tudja eladni, akkor beteg a pék. És fölvagdostuk a kiflit mákos gubának, nyakon öntöttük tejjel, lekvárral, mákkal, ezzel-azzal. A levest meg úgy hívtuk, hogy megeszi leves. Utáltuk, mert a rántás dominált, hiszen anyám nem igazán tudta megfizetni a belevalókat. De gyümölcs volt a kertben rendesen, és úgy felfaltuk, hogy ihaj.

A pékségben a szüleim éjjel dolgoztak egy segéddel, egy inassal és egy házi szolgával. Egy kiló kenyérhez – a tésztához meg a műhelytakarításhoz – négy liter víz kellett. A vizet az udvarból a kerekes kútról hordták, abból húzta fel a házi szolga a napi négy köbméter vizet. Amikor éppen nem vizet húzott vagy hordott, akkor fát vágott a kemencéhez. A házi szolga ott lakott nálunk, a kemencénk fölötti padláson, és nálunk kajált. Meg a segéd is, az inas is, mindenki. A legutolsó inasunk zsidó volt, akit sajnos Auschwitzban megöltek. Együtt voltam vele a lágerben.

A pékségben két kemence volt. Az egyiket úgy hívták, hogy emelőkemence, ami a bevetett tésztát megemelte, és egy kis héjat sütött rá. Akkor kiszedték, s szép német péknyelven, umpack, átpakolták a másik kemencébe. Umpakk-kemencének hívták a másik kemencét. Abban sült meg a kenyér. Aztán cseréltek, az umpakk lett az emelő, és fordítva, a másik a sütő, többször is egy éjszaka. A stelázsit, amire rárakták a kisült kenyeret, úgy hívták, hogy garb. Mindennek olyan jópofa német neve volt, például volt olyan, hogy pekedli, ami egy félliteres bögre volt vízzel, amivel lehűtötték a kemencét, ha túlmelegedett. Mert akkor még nem voltak műszerek arra, hogy megmutassák a kemence hőmérsékletét. A péknek erre egy műszere volt: egy marék liszt. Ha azt bedobta a forró, üres kemencébe, és a liszt leesett és elégett – se nem a levegőben égett el szikrázva, se nem csak úgy leesett, és ott maradt –, akkor volt jó hőmérsékletű a kemence. Ha túl meleg volt, akkor pár pekedli vizet beöntöttek. Meg volt a streisechter, ami egy olyan füles sajtár volt, amiben víz volt, és amiből egy visli nevű nyeles kefével – ami hasonlít ahhoz a hátmosókeféhez, amit most árulnak – megmosdatták a liszttől a kenyeret, hogy ropogós legyen majd a haja. Ma már, azt hiszem, senki sem tudja ezeket a neveket.

Amikor a szüleim végeztek reggel, addigra úgy olyan nyolc mázsa kenyér volt általában meg még a péksütemény. Igen ám, de még akkor nem lehetett aludni, mert jött a bérsütés. Amit a háziasszonyok otthon bedagasztottak tésztát, azt elvitték megsüttetni. Hozták a fejükön szakajtóban. Ennek öt fillér volt kilója. Megmértük a kisült kenyeret, és annyiszor öt fillér. A kenyérnek meg harminchat fillér volt kilója. Ezt én nagyon tudtam. Nagykanizsának harminckétezer lakosa volt, és harminchat pékje. Nyolcszáz ember kellett hogy eltartson egy pékséget. És minket bőven eltartott. Apám volt a városban a legjobb szakember, a legjobb miser – ez is német szó, azt jelenti, hogy kever, keverő. Megszagolta, megnézte, megfogdosta a lisztet, és megmondta, hogy ennyi élesztő, ennyi só, ennyi víz kell hozzá. Sok malom szállított, és mindegyiknek más minősége volt. S aki meg tudta mondani, hogy ezt meg ezt hogy kell elkészíteni, hát az volt a miser. És az apám príma árut készített mindenből. Az állami tisztviselők, a mozi, a kórház és majdnem minden vendéglő nálunk vásárolta a kenyeret meg a péksüteményt. De elláttuk a környéket is. Nyolc mázsa kenyér az sok ám! Négyszáz darab kétkilós kenyér.

Amikor anyámék végeztek a munkával, és lefeküdtek, én akkor keltem fel. Eleinte napközben futballoztunk az udvaron a többi gyerekkel, de én mindig csitítottam őket, hogy csendben legyetek, mert egyszer apám földühödött, mikor fölébredt, és felpofozott. Nem gyakran ütött meg, amíg élek hálás vagyok ezért, de olyankor mindig, ha fölébresztettem. Később emiatt aztán elhagytam ezt a játékot, és nagyon hamar olvasni kezdtem, még iskola előtt jóval. Talán valamelyik nagynéném tanított meg olvasni, erre nem emlékszem. A szüleimnek nem volt idejük rá, de ott volt mind a négy nagynéném, akik akkor iskolába jártak, tíz évvel volt idősebb nálam a legfiatalabb. Ötéves koromban már olvastam, hét-nyolc éves koromra kívülről tudtam azt a három Tolnai-lexikont, ami otthon volt. Úgy is csúfoltak a gyerekek, hogy „khónlexi”. Nem tanultam meg azokat a lexikonokat, de annyiszor olvastam el, hogy megragadtak a fejemben. Ugyanígy voltam a Toldival is. Annak idején, a polgári iskolában a Toldi első énekét kötelező volt kívülről tudni, a többiből elég volt csak szemelvényeket felmondani. De én annyiszor elolvastam az egész Toldit, hogy tudtam kívülről mind a tizenkét éneket.

Az otthoni könyveink között volt még személyesen nekem egy nagyon szép, Zichy Mihály rajzos Ember tragédiája, amit 1942-ben, bár micvóra kaptam ajándékba. Aztán volt egy csomó Török Rezső könyvünk, amik afféle vidám írások voltak [Török Rezső (1895–1966) – rendkívül termékeny, népszerű regényíró, színpadi szerző volt. Humoros regényeivel is sikert aratott. – A szerk.]. Nagyon szerettem a vadnyugati regényeket is, csak azokat úgy olvastam el, ahogy leírják – minthogy angolul sose tudtam –, hogy „kovboj”, és „hendsz áp” meg ilyenek. Rengeteg vadnyugati regényünk volt, és voltak még azok, amiket úgy hívtak, hogy tízfilléres regénytár, mert egy könyv tíz fillérbe került [„Tízfilléres regények” – a Révai Irodalmi Intézet 50 magyar műből álló, „Nyíl” regénysorozata az 1930-as évek elején (Erdős Renée, Moly Tamás, Farkas Imre, Lakatos László, Kosáryné Réz Lola, Lestyán Sándor, Surányi Miklós, Bibó Lajos, Benedek Marcell, Thury Lajos, Pásztor Árpád, Babay József, Tersánszky J. Jenő, Beczássy Judit stb. írásai). – A szerk.]. Volt egy csomó könyvünk Thury Zoltántól [(1870–1906) – író, újságíró], akinek az írásait nagyon szerettem – persze akkor, amikor már nagyobb voltam, és sokat és folyamatosan olvastam –, Rejtőnk is volt már akkor. Hogy mondjam, nem igazán a tudományos műveket meg a nehéz regényeket bújtuk, de speciel az első három Tolnai-lexikon megvolt [A Tolnai Világlexikonról van szó, amelynek első kötete 1912-ben jelent meg. – A szerk.]. 1944-ben aztán minden könyvünket elvették. Nekünk most a feleségemmel van vagy kétezer könyvünk, a szüleimnél akkoriban lehetett úgy kétszáz talán. Szokták mondani, hogy nem mindegy, hogyha a gyerek nekitámaszkodik a szekrénynek, akkor egy üveg pálinka esik-e a fejére vagy egy könyv. Nekem már akkor egy könyv esett a fejemre, az én gyerekemnek pedig még inkább.

A szüleim azzal a szóbeli megállapodással tartották el anyám négy testvérét, hogy megkapják majd a házat is meg a pékséget is. Mindkettő eredetileg a nagyapámé volt. De közben az történt, hogy Vilma nagynéném férje, bizonyos Sternberger Gyula, akinek festékboltja volt, elitta a boltjának a tőkéjét – iszákos volt meg kártyás –, és eladták a fejünk fölül a házat. Akkor elosztották a hét lány között az árát, és az apám attól kezdve meg volt sértve, és soha senkiben nem bízott meg. Még bennem sem. Mert ő hét éven keresztül eltartotta a négy lánygyereket és a dédnagymamákat, azzal, hogy az övé lesz a ház, de nem lett az övé.

Amikor 1936-ban eladták a házat, kimentünk lakni a Tavasz utcába, a Katonarétre, egy bizonyos nyugdíjas tisztviselőtelepre. Egy utcával, egy L alakkal mentünk csak odébb, gyalog lehetett olyan ötszáz méter. Ezen a telepen általában nyugalmazott állami alkalmazottak laktak: nyugalmazott rendőr, csendőr, vasutas, postás, finánc, katona, akik huszonöt év szolgálat után nyugdíjba mehettek. Csak kertes házak voltak, mindegyikhez tartozott egy eszméletlenül nagy kert, vagy kétszáz méter volt az udvar, kertestül. Mi nem értettünk a kerthez, de a szomszédaink felesbe megcsinálták, beültették eperrel, a fákat visszanyesték, permeteztek. Nagyon finom eprek voltak ott, és a szomszéd, amikor leszedte, elosztotta: Lejk úr, ez a magáé, ez a mienk – mondta. Úgy hívták apámat, hogy Lejk úr, ember ki nem mondta, hogy Leicht. És volt annyi barackfánk, mint a fene, egész szezonban érett, mert többféle volt. És volt körte, meg amit el lehet képzelni. Azonkívül még voltak sertéseink is, mert disznót vágtunk.

Más jószágunk nem volt, mert azokat mindig hozták a környékbeli falvakból a parasztasszonyok: libát, kacsát, csirkét, tyúkot, ami kellett. Jöttek az asszonyok, a fejükön egyensúlyoztak egy tizenöt-húsz kilós, hatalmas kosarat – ezért az ottani menyecskéknek eszméletlen szép tartásuk volt, mert másképp ezzel a kosárral nem lehetett közlekedni –, amiben gyümölcs, zöldség, tejtermék, csirke, tojás volt, amiket rendeltek tőlük. Volt, amelyik specializálta magát, és kiabálta, hogy itt a tejes, vagy almát, körtét vegyenek, vagy csirkét, libát vegyenek, de ezek élő állatok voltak ám. Nagykanizsán volt piac is, de néha, mire beértek a piacra ezek az asszonyok, addigra már eladogatták az árujukat az utcán. A Teleki utca – ahol az előző házunk volt –, az főutca volt, most is az, kivezetett a városból Kaposvár felé.

A Tavasz utcai ház, amiben laktunk, nem a mienk volt, hanem havi 140 pengőért bérelte az apám. Ez nagy pénz volt, egy pengő húsz komoly napszámnak számított, harminchat fillér volt a kenyér, négy fillér a tojás. Akkor már nem voltak velünk a lányok, mert a Vilma magához vette a két kicsit, a két nagyobb, az Ilona meg az Irma akkor már férjhez mentek. Azon a tisztviselőtelepen három zsidó család lakott: egy pékcsalád, az a mienk volt, egy fűszeres és egy nagyon öreg zsidó, a Dukász bácsi, aki magánzó volt, a fia pedig, a Dukász Miki agglegény. A fiú az én szüleim korosztálya volt, hát képzelhető, hogy milyen idős volt a Dukász bácsi. De nem lehetett sok vagyona, mert elég nyomorúságos körülmények között magánzott szegény. A másik család meg a Burger István és Istvánné és a lányuk, Burger Irén, ők voltak a fűszeresek. A kislány gyerekkori pajtásom volt, és imádtam. Sajnos megölték Birkenauban. Soha el nem felejtem, itt van előttem, ritka csúnya kicsi lány, egy nyeszlett zsidó lány, de a szeme és az esze! November 16-án lenne hetvenöt éves, még azt is tudom.

Ott a telepen is volt nekünk egy ugyanolyan típusú pékségünk, mint a korábbi helyen. Ott nem volt kerekes kút, hanem egy közkút volt a sarkon, körülbelül száz méterre a pékségtől, onnan kellett hordani két vödörszámra a vizet a háziszolgának. Borzasztó problémát jelentett ez. Az apámnak mániája volt, hogy elég liszt és elég fa legyen, ezért körülbelül hatvan-hetven köböl fája volt, az udvar tele volt ezzel a fával, úgy, hogy a tetejét nem láttuk [Egy ölnyi hasábfa 4 köbméter volt. – A szerk.]. A liszt a dagasztó műhely sarkában volt, általában körülbelül egy vagonnyi. Ha nem fért be, akkor beraktuk az üzletbe.

Emlékezetem szerint gyerekkoromban kétszer voltunk nyaralni. Egyszer Balatonfenyvesen és egyszer Balatonmáriafürdőn. Mindegyik alkalommal valakinek a vityillójában. Anyámmal mentünk csak, apám soha nem volt, mert egyszerre nem hagyhatták ott a pékséget, a sütést. Hát harminchat pék volt a városban, úgy elvitték volna a kuncsaftjainkat, hogy nem marad. Soha nem zártak be a szüleim. Szórakozásképpen zsugázni jártak a szomszédokkal, függetlenül attól, zsidók voltak-e vagy nem zsidók. Nagyon nagy römipartik voltak hétvégenként, és én is nagy zsugás voltam gyerekkoromban. Nagyon-nagyon ritkán voltak színházi előadásokon, mert egyrészt a színház elég drága volt az akkori viszonyokhoz képest, másrészt meg egyszerűen hullafáradtak voltak. A szüleim annyit dolgoztak, hogy rettenetes. És mindig éjjel, nagyon strapás volt az nekik. De imádták egymást. Nagyon édesek voltak. Apám soha nem volt durva, de állandóan azzal szórakoztak, hogy viccből veszekedtek meg verekedtek, és aztán menekültek egymás elől. Volt erre egy kitalált játékuk, amit ötvenéves korukban is még bőven játszottak. A feleségem majd eldőlt a nevetéstől, rég nős voltam, már a fiam is élt, együtt laktunk a szüleimmel, és ők még mindig ezt csinálták.

Vallásosak egyáltalán nem voltunk, már a nagyszüleim sem. Ők is a legteljesebb mértékben asszimilálódtak. Mesélték, hogy a nagyapám, aki samesz volt, szombatonként egész nap dühöngött, mert nem volt szabad cigarettázni, neki példát kellett mutatni. Ezért a szombat nekik egy pokol volt, mert akkor ideges volt a nagyapám, és a gyerekeit egzecíroztatta egész nap. Már a dédnagyanyáim sem voltak vallásosak, hiszen ha vallásosak lettek volna, akkor nem szereztek volna be „törvénytelen” gyerekeket. A szüleim pedig nemcsak hogy ugyanúgy öltöztek, mint a helybeliek, de disznót is öltek. Semmilyen mértékben nem volt ünneptartás. De pékségben nem is lehetett nagyon ünnepet tartani, mert a kuncsaftok nagyrészt nem zsidók voltak. Sem szombatot, sem Pészahot nem lehetett tartani, hiszen a pékségben a kovász mindig ott volt. Talán a legnagyobb ünnepkor, újévkor [Ros Hásáná] és hosszúnapkor [Jom Kipur] elmentek templomba, felváltva. Nagyünnepekkor böjtöt is tartottak, de ez teljesen esetleges dolog volt. Énnekem gyerekkoromban annyi volt a zsidóság, hogy zsidó elemi iskolába jártam, és akkor nekem kötelező gyakorlat volt péntek este, szombat délelőtt az istentisztelet. Mert ha valaki hittanból bukott, akkor osztályt ismételt. És én akkor megtanultam előimádkozni, a péntek esti istentiszteletet le tudtam vezényelni. Mikor meg polgárista voltam, akkor hittanórán kimentünk, és akkor a rabbi bácsi tartott nekünk órát.

1939-ben, tíz évesen jelentkeztem a piarista gimnáziumba, Nagykanizsán. Öt zsidó gyereket fölvettek, engem hatodikként már nem. Ez túlbuzgalom volt a részükről, mert a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] akkor csak a főiskolán korlátozta a felvehetők számát, és ezt soha nem bocsátottam meg nekik. Ugyanebben az évben összeültek az anyám lánytestvérei és a férjeik. A gyerekek közül csak én voltam ott, egyrészt, mert nálunk voltak, másrészt, mert én voltam a legidősebb, aki már többé-kevésbé követni tudta az eseményeket. Arról volt szó, hogy el kéne-e menni, vagy itt kéne maradni. Akkoriban Uganda volt az egyetlen lehetőség, ahol befogadták volna a zsidókat Magyarországról [A középkor óta több zsidó vallási mozgalom is a visszatérést, Izrael betelepítését tűzte ki célul, és a 19. század vége óta a cionizmusnak is ez volt a törekvése. A Palesztinával kapcsolatos nehézségek miatt azonban fölmerültek alternatív kivándorlási célországok is, ezek egyike volt a 20. század elején Uganda: 1903-ban Joseph Chamberlain, brit gyarmati titkár vetette föl Herzlnek egy Kelet-Afrikában, Uganda területén megvalósítandó független zsidó állam gondolatát. Ekkorra Herzl Palesztinára irányuló erőfeszítései meghiúsultak, s reményt vesztve, beleegyezett a javaslatba. Max Nordau (1849–1923) a bázeli VI. cionista kongresszuson (1903) szintén az Uganda-terv mellett érvelt, átmeneti szükségességgel indokolva. Herzl azonban a tervvel szemben – főleg az orosz cionista vezetők részéről – kibontakozó ellenállás miatt elállt az Uganda-tervtől, és erőfeszítéseit ismét az Izraelben megteremtendő zsidó nemzeti otthonra összpontosította, halála után (1904) pedig a cionista vezetés végleg levette a napirendről Ugandát mint célországot. – A szerk.]. Apám azt mondta, hogy én, kérem, tudok minden nyelven kenyeret sütni. A Lusztig István, Irma néninek a férje – aki akkora fazon volt, mint egy szekrény, és valami eszméletlen erős férfi – azt mondta, hogy olyan munka nincsen, amit ne tudna elvégezni, mert elképesztő ereje volt. A harmadik pedig, a Schnitzer Sarlós Ferenc, Etelnek a férje, aki aranyműves és ötvös volt, azt mondta, hogy nincs a világon olyan hely, ahol ötvösként meg nem élne. A többiek – Vilma férje, a Sternberger Gyula, aki festékkereskedő volt, Gizella férje, Berger Jenő, aki kocsmáros, Ilona férje, a Vermes Wortmann Feri, aki tisztviselő és Erzsébet férje, az Eisinger Jenő, aki könyvkereskedő volt – azt mondták, hogy ők nem mennek, majd valahogy lesz, az sose volt eddig, hogy valahogy ne lett volna. Mivel a többség úgy döntött, hogy maradjunk, maradtunk. És az a legszomorúbb, hogy az a három maradt életben, aki el akart menni. A többi, aki maradni akart, abból senki sem élte túl a soát.

A polgáriban már leventébe jártak a gyerekek, és nekünk sárga szalagos „leventébe” kellett járni [lásd: levente-mozgalom]. A leventeség hetente kétszer, tanítás utáni kötelező különfoglalkozás volt, de csak a keresztényeknek. Zsidókat nem vettek fel, és noha percre ugyanannyit dolgoztunk, mint amennyit gyakorlatoztak a leventék, minket úgy hívtak, hogy „kisegítő előképzős ifjak”. Munkaszolgálatosságra készítettek föl. A város közepén kiröhögtek minket, amikor szemetet lapátoltunk, söpörtünk, meg mit tudom én. De engem ez nem igazán zsenírozott, mert én a város végi péknek voltam a fia, ki ismert engem a kuncsaftjainkon kívül?! Akik meg ismertek – mondjuk, akiknek én hordtam ki a zsömlét reggelenként –, azoknak meg eszükbe se jutott, hogy kinevessenek. De ott volt velem együtt egy csomó jómódú, kimondottan gazdag zsidó család gyereke, például a város leggazdagabb ügyvédjének a fia is, akiket élvezettel csúfoltak ki. A cserkészet nem volt kötelező, de zsidót cserkésznek sem vettek fel soha. Pedig azt szívesebben csináltam volna.

A polgári iskola elég messze volt a házunktól. Télen mindig sok hó esett, s a hatalmas hóban reggelenként utat kellett taposni, és volt, hogy hiányoztam, mert nem jutottam el az iskoláig. Akkoriban még szó se volt koedukációról, szigorúan elkülönültek a fiúk és a lányok, és nekem külön engedélyem volt a lányiskola igazgatójától arra, hogy a szomszéd kislányt, a fűszeres kislányát, aki egyidős volt velem, én kísérhettem el az iskolába meg haza. Tíz évesek voltunk, reggelenként együtt tapostuk ki az utat. Kis nyifáncás lány volt, és félt a többi fiútól, mert lezsidózták. Akkoriban keményen zsidóztak. A gyerekek kiabáltak, hogy „büdös zsidó”, meg verekedtek, a felnőttek viszont, a tanárok, úgy csinálták, ahogy ma is: kódolva, de hát egyértelmű volt. Főleg a polgári iskolában, ahová főként nem zsidók jártak. A kuncsaftjaink nagy része is nagyon antiszemita volt, de nálunk vásároltak, mert jó volt a kenyér. Két sarokkal odébb volt egy másik pék, bizonyos Ferenczi Győző, aki nyilaskeresztet festetett a kapujára az 1930-as évek végén, és szólt a környezetének, hogy miért a zsidót pártolják, miért nem hozzá járnak kenyérért, alig van messzebb, mégsem vesznek nála péksüteményt. Azt mondták neki, hogy azért, mert a zsidó kenyere jobb, mint a magáé. Süssön jobb kenyeret, majd magát pártoljuk.

A Zrínyi Miklós polgári fiúiskolában az osztályfőnököm Arató Gizella volt – legyen egészséges, ha él, és áldott az emléke, ha meghalt –, egy antik bakfis – egy huszonhat éves, férjezetlen nőt már öreglánynak tartottak –, a legszigorúbb tanárnő az iskolában. Hihetetlen szigorú volt, magyart, németet tanított, és keményen forszírozta mindkettőt, nyelvtannal, írással, olvasással, mindennel. Akkor még az iskolában ajánlott nevelési módszer volt, hogy megverték a gyereket.  Nádpálcával vagy mogyorófa pálcával, ami olyan vastag volt, mint a hüvelykujjam. És annak ellenére, hogy az egyik legjobb voltam magyarból és németből – a zsidó iskolában második elemitől kezdve tanultunk már németül –, rendszeresen elfenekelt, ha tévedtem. Egyébként nem volt antiszemita, ha valaki valamiben tévedett, válogatás nélkül mindenkit úgy megvert, mint szódás a lovát. 1945-ben igazolni kellett a pedagógusokat, hogy nem voltak-e németpártiak vagy ilyenek-olyanok. Akkoriban egymást igazolta mindenki, de ezt a tanárnőt nem igazolták, azzal, hogy túl lelkesen tanította a németet. Ami úgy hülyeség, ahogy van, mert a magyart is ugyanolyan szigorúan és intenzíven tanította. De nekem speciel ez a szigorúság később majdhogynem életmentő dolog volt. Akkor már nyolc éve tanultam németül, jól értettem, jól beszéltem, írni-olvasni tudtam, ami nem volt gyakori. Magyarországnak ezen a részén a zsidók magyar anyanyelvűek voltak, és Nagykanizsán azt se tudtuk, hogy jiddis nyelv létezik.

A polgári iskolában a tanárok nagy része is keményen antiszemita volt, tisztelet a kivételnek. Például a honvédelmi ismeretekből messze a legjobb voltam, egyesem volt, akkor fordítva volt az osztályzás [1948 körül változtatták meg az osztályzást: akkortól – szovjet mintára – bevezették a hétfokozatú osztályzást, ahol a 7-es érdemjegy volt a legjobb, majd az 1950/51-es tanévben visszaállt az ötfokozatú skála, de már nem az 1-es, hanem az 5-ös osztályzat volt a legjobb. – A szerk.]. El tudtam mondani az összes marhaságot, ami abban a könyvben volt, és sok-sok hülyeség volt benne. A tanár meg azt mondta a többieknek: szégyelljétek magatokat, ez a zsidó gyerek, akinek semmi köze az egészhez, tudja, és ti miért nem tanuljátok meg? Ennek ellenére az iskolában nálam magyarabb, irredentább érzelmű gyerek nem volt. Meg voltam arról győződve, hogy a Trianon jaj, de borzasztó igazságtalan, és „mindent vissza” [lásd: Trianoni békeszerződés]. A szüleimnek is ugyanez volt a véleményük – ők is teljesen magyarként élték meg az életüket, hogy zsidó származásúak, azt ők nem vették tekintetbe, és úgy képzelték, hogy Árpáddal kocogott be az ősük –, de én messze túlhaladtam őket az irredentaságban, magyarkodásban. Az, hogy zsidó voltam, az nekem is csak annyit jelentett, hogy pénteken és szombaton el kellett menni az istentiszteletre. A rabbit, doktor Winkler Ernőt, szegényt utáltam, megölték őt is sajnos. Első elemitől negyedik polgáriig tanított végig hittant, de soha ki nem állhattam. Volt, amikor meg is pofozott, nem tudom már, miért, valamit talán rosszul tudtam. És ami még megbocsáthatatlan: ő nevelt minket magyar irredentának. Ő is az volt. De a zsidó vallási törvényeket nem tanította meg, hogy mit szabad, mit nem szabad. Nagyon összetartott a jobboldaliakkal, és a hitközség vezetői korruptak voltak. Teljesen asszimilálták az egész várost. Azt szokták mondani, hogy háromféle zsidó volt Magyarországon, ortodox, neológ és nagykanizsai. Azt is mondták, hogy Nagykanizsán még a víz se kóser, mert egyáltalán nem voltak vallásosak az ottani zsidók. Nem volt semmiféle zsidó szervezet vagy ifjúsági mozgalom sem, kivéve a nőegyletet, amit a gazdagabb zsidók csináltak maguknak, de a családunkból oda se járt el senki. Anyám családja a hat nővérével egyébként is egy kész nőegylet volt.

A jugoszláv háború idején én lettem a körzetben a légvédelmi felelős [A német hadsereg a magyarokkal együtt 1941-ben támadta meg Jugoszláviát. – A szerk.]. Már minden férfi katona volt 1941-ben, és minden zsidó munkaszolgálatos. Nagykanizsán akkor nem volt rendszeres a bombázás [lásd: légitámadások Magyarország ellen], egyszer vagy kétszer repültek a jugoszláv gépek, de a légvédelmet komolyan kellett venni, és miután központilag teljesen szervezetlen volt, a környék lakói engem kértek meg, hogy legyek a felelős [lásd: légitámadások Magyarország ellen. Nagykanizsát egyébként a háború során összesen három alkalommal bombázták. – A szerk.]. Azon a környéken én voltam a legidősebb fiúgyerek. Szépen megbeszéltünk egy meghatározott pincét, ami elég nagy volt, és öt vagy hat ház lakói mind odamentek, és zsidó gyerek létemre az én dolgom volt leterelni a pincébe egy félutcányi szomszédot meg a saját mamámat. Gondosan megnézni, hogy mindenkinek az iratai náluk vannak-e, értéktárgyaik nála vannak-e, zseblámpája, kajája van-e. Összerakattam mindenkivel egy-egy bőröndöcskét vagy zsákocskát, hogy is mondták, légócsomagot, és mindig ellenőriztem, hogy viszi-e magával. Lementünk, és mi is ott voltunk az anyámmal. Teljesen vicc volt, mert ez 1941-ben volt, már jóval a harmadik zsidótörvény idején [1941 tavaszán kezdték meg a harmadik zsidótörvény kidolgozását, amely Teleki halála miatt Bárdossy László miniszterelnöksége idején, 1941. augusztus 8-án lépett életbe: 1941: XV. tc. „A házasságról szóló 1894: XXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. Lehet, hogy Nagykanizsa határszéli város volta miatt már korábban voltak a polgári légvédelemmel kapcsolatos feladatok, mert egyébként, országosan csak egy 1943. júniusi kormányrendelet (3500/1943) rendelte el az ipartelepeken és a lakóházakban légvédelmi óvóhely létesítését. – A szerk.]. De hát engem az nem érintett, én jártam a polgáriba nyugodtan, az apám meg sütötte a kenyeret, ha épp nem volt munkaszolgálatos.

Már én elég nagy voltam a második világháború idején, amikor jegyrendszer volt [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Volt munkásjegy, nehézmunkás pótjegy, kismilliófajta jegy, ami öt dekáról indult. Le kellett vagdosni a jegyeket a szelvényről, összeadni, hogy mennyi jár egy személynek, mit tudom én, például egy kiló nyolcvanöt deka. Ha kétkilós volt a kenyér, ki kellett vágni tizenöt dekát. Én ezt annyira megtanultam, hogy nem kellett darabolni, mert helyből ki tudtam vágni a kenyérből. Ezt nagyon pontosan kellett csinálni, mert ha többet adtunk valakinek, mint amennyi járt, nem kaptunk elég lisztet. Ha meg kevesebbet adtunk volna, akkor az illető bedobta volna a rikácsot. Úgyhogy ezt én nagyon megtanultam, és még valamit megtanultam. Amióta az eszem tudom, tudok főzni, és nem is rosszul. Míg apám aludt, vagy az anyám, vagy én voltunk az üzletben, aztán cseréltek. De amikor az anyám volt fenn, rendszerint délelőtt és főzött, megtanultam főzni, hogyha ő megy az üzletbe kiszolgálni, akkor én meg tudjam csinálni a kaját. Sőt, a feleségem később én tanítottam meg főzni.

A polgári után, 1943-tól egy évet kereskedelmibe jártam Nagykanizsán. Nekem nem kellett oda felvételiznem, mert olyan tanuló voltam, hogy semmi szükség nem volt rá. Az iskolák minden évben kiadtak egy évkönyvet az összes diák névsorával és a jegyeikkel, hogy miből hányasra végzett. Annak, aki általános jeles volt, dőlt betűvel szedték a nevét, aki kitűnő volt, annak vastag betűvel. Hát én dőlt betűs diák voltam. A közismereti tárgyakat jobban tudtam, számtanból iskolaelső voltam, de például rajzolni, kézimunkázni, tornázni és énekelni soha nem tudtam. A készségtárgyakkal mindig bajom volt, és ezek lerontották az eredményem egy jó hármassal. A kereskedelmi iskolában dettó jó voltam. Én otthon soha nem tanultam, olvastam rengeteget, de ami leckét nem tudtam megírni az iskolában, azt soha meg nem írtam. Éppen elvégeztem az első osztályt, amikor bejöttek a németek 1944. március 19-én. Március 31-ével minden iskolát be kellett fejezni, minden iskolát lezártak. És március végétől fogva sorba jöttek a rendeletek. Április 5-től zsidó csillagot kellett hordani [lásd: sárga csillag], be kellett szolgáltatni a bicikliket. A pékséget ezzel nagyon taccsra tették. Négy bicikli volt, én magam is hordtam ki kenyeret meg süteményeket a kuncsaftoknak. Be kellett szolgáltatni a rádiót, telefonunk nem volt, de volt egy Box fényképezőgépem, azt is be kellett szolgáltatni. Mindent [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Egy szép napon kiplakátozták, hogy zsidók nem hagyhatják el a lakásukat. Ez április 26-án volt. Addig már mindent elszedtek tőlünk jószerivel. A pékség végig működött, mivel az apám önálló kisiparos volt, tehát saját magát nem rúghatta ki. Az iparengedélyt meg nem tudták elvenni, mert akkor ellátatlan maradt volna Nagykanizsa egy nagy része. Akkor már csak az anyám volt otthon. Az apám munkaszolgálatos volt, rengeteg helyen volt munkaszolgálatos, 1943-ban például Csáktornya mellett, aztán Gödöllőn, 1944-ben Veszprémben, a veszprémi Vasútépítő Századnál volt pék. Az egész háború alatt három-négy hónapokat volt munkaszolgálatban, akkor hazaengedték, azután megint elvitték. Megint hazaengedték, megint elvitték. Április 26-án még sütöttünk anyámmal, és 27-én még kenyeret árultunk, mielőtt jöttek értünk. 26-tól 28-ig ugyanis összegyűjtöttek minden zsidót Nagykanizsáról. Jött két-három rendőr, közölték velünk, hogy annyit, amennyit elbírunk, elvihetünk, kivéve a nemesfémeket, készpénzt és netán még a fegyvereket. Ezeket egy jegyzékbe vették, de nagyon általánosan, mit tudom én, egy konyha szokásos berendezése, egy átlagos hálószoba a szokásos ágyneműkkel. Minden, minden „szokásos” volt. Egy péküzem a szokásos berendezéssel. Amiket külön leadattak, azokat részletesen leírták. Többek között az ezüst penkalámat [A zágrábi Eduard Penkala – Edmund Moster Company híres gyártmánya – töltőtollak, golyóstollak, töltött ceruzák. – A szerk.], amit 1942-ben kaptam, amikor felnőtté avattak [lásd: bár micvó] –, és bár engem cserkésznek nem vettek fel, de nagyon szerettem volna egy cserkésztőrt, amit meg is kaptam, azt is le kellett adni, mert hát az fegyver volt. De hogy mennyi kenyérjegy van, meg mennyi áru, azt is megszámolták. Meg azt is, hogy mennyi liszt meg fa van, de ezeket már nem írták fel, mert iszonyú sok volt, hanem rögtön kisajátították.

Akkor anyámmal először a kiszsinagóga udvarába mentünk. A nagyzsinagóga 1826-ban épült, hatalmas, belső boltozatos és műemlék. Kívül teteje van, belül boltozata. A zsinagóga az úgynevezett nagytemplom volt, abban volt orgona is [Egyébként zsinagógában Magyarországon elsőként, 1845-ben! – A szerk.]. Azonkívül volt még egy kiszsinagóga is. A kiszsinagóga egy hatalmas épületkomplexumban volt, amiben benne volt a zsidó elemi iskola, a kereskedelmi iskola – mert az eredetileg zsidó kereskedelmi volt, csak a város átvette, de nagyon sok zsidó tanár és fiatal járt oda –, a zsidó aggok háza, egy bérház – ahol lakások is voltak, amikben a nagykanizsaiak mellett hitközségi alkalmazottak is laktak – meg a kiszsinagóga. Mivel mi a város szélén laktunk, mire hozzánk kijutottak a begyűjtéssel, addigra a nagytemplom már megtelt, s akkor kezdték a kistemplomba slichtolni a zsidókat. Anyám többi testvére, mind az öt, már a nagytemplomban volt. Sőt apámnak az a nővére, aki ott lakott Nagykanizsán, a Juliska is ott volt, csak az Olga maradt Somogycsurgón, a Frida már korábban fölköltözött Pestre a férjével. És április 27-ről 28-ra virradóra történetesen éppen édesapám testvérének, a Juliska nagynénémnek a lakásába tettek, aki a kistemplom melletti bérházban lakott – és a hitközségnek fizette a bérleti díjat –, és akit addigra már átvittek a nagytemplomba. Ott voltunk egy éjszakára az édesanyámmal, meg vagy tíz család volt még oda összezsúfolva, voltunk vagy harmincan. És az imádatom tárgya, a szomszéd kislány, a fűszeres kislánya is ott volt, és teljesen boldogok voltunk, hogy együtt lehettünk. És ráadásul ott voltak még a nagybátyám angóranyulai is. A Juliska nagynénémnek a férjét ugyanis, a Hirschler Imrét – aki tisztviselő volt – a zsidótörvények alapján kirúgták az állásából, és hogy valami megélhetést találjon, angóranyulakkal kezdett foglalkozni. Akkoriban az volt a menő, mert jól lehetett értékesíteni a szőrét. De mivel őket átvitték a nagytemplomba, a nyulakat senki sem etette, pedig oda volt készítve melléjük a lucerna. Mikor minket oda bevittek, én elkezdtem etetni a nyulakat, és egyszer csak odajött mellém egy fiatal SS – mert a gettót már SS-ek őrizték –, és békésen etettük egymás mellett a nyulakat. Nekem ott a gettóban nem voltak rossz tapasztalataim. És mikor aztán hozták a csáktornyaiakat meg a muraközieket, akkor minket átraktak az aggok háza egyik szobájába.

Nagykanizsán volt egy internálótábor, a volt kávégyárban. Ott is voltak baloldaliak meg ilyen-olyan emberek, és sok zsidó. De mivel az internálótábor kicsi volt, néhány vagonnyi zsidó telt ki csak belőle, bejöttek a kistemplomba meg a nagytemplomba, és tizenöt és hatvanöt év közötti férfiakat és nőket válogattak ki, hogy munkára viszik őket. Többek közt engem, az anyámat, a Bözsi nagynénémet, annak a férjét, de például a szomszéd kislányt nem. Nem vitték el azokat sem, akiknek kisgyereke volt, hiába esett ebbe a korba. Aki ebbe a kategóriába belefért, azt szépen sorakoztatták huszonkilencedikén délután, kikísértek a kávégyárhoz a vasútállomás mellett, és odaállt egy vonat. De azt nem tudtuk, hogy a szerelvény elején egy csomó teli vagon van a kávégyárban bevagonírozottakkal, azt senki se mondta. Felraktak bennünket vagy nyolcvanunkat. És akkor azt a jó hosszú vonatot megtöltötték fene tudja, hány nagykanizsai, csáktornyai és muraközi illetőségű, relatíve nem öreg zsidókkal, férfiakkal, nőkkel vegyesen. Én az anyámmal, a Bözsi nagynénémmel, a férjével és jó pár iskolatársammal kerültem egy vagonba. Azokat a rendőröket, akik minket felpakoltak, korábban soha nem láttam, úgy jó tíz éve tudtam meg, hogy szombathelyiek voltak.

És 29-én elindult a vonat, de hogy hova megyünk, azt senki nem mondta.  De mivel az első vonat volt, mindenki optimista volt, senkinek eszébe nem jutott, hogy valami probléma lehet. Kaját hazulról még mindenki hozott, két nap alatt nem ettük meg, amit elbírtunk, azt vittük a vonatra is. De a vécével gond volt. Egy vödröt föláldoztunk pisilni, és mikor valakinek nagydolga volt, akkor frankkávés dobozokba meg különböző élelmiszerdobozokba és más üres dobozokba lerendeztük a dolgokat. Amikor valahol megállt a vonat, akkor a németek leengedtek mindenkit székelni, de a fenekükre állítottak géppuskákat. A Bözsi nagynéném költött is erről egy dalt az „Én a téglagyárban lakom” dallamára, hogy „Mi a vagonokban lakunk, tartogatjuk a salakunk, de ha állomást elhagyunk, kidobjuk a kiscsomagunk”. Akkor is a humoránál volt, és éppen akkor, május elsején voltak első éves házasok az Eisinger Jenővel, akit ő elcsaklizott a korábbi feleségétől. Az „Én a téglagyárban lakom” különben munkaszolgálatos nóta volt, amit az apám meg a család többi, munkaszolgálatban lévő tagjai hoztak haza. Rengeteg zenész volt munkaszolgálatban, például az apámmal együtt volt a Filu nevű zenekar vezetője – ez a háború előtt egy nagyon ismert dzsesszzenekar volt Budapesten –, a Schenkelbach Fülöp, és még ma is megvan annak a dalnak a kottája, amit az apámnak írt ott helyben, és soha sehol nem adta elő.

A vagonban, aki aludt, az csecsemő pozitúrában volt, aki nem aludt, az meg ült. A vagon padlóján természetesen. És mivel mindenki ismert mindenkit, egy csomó osztálytársam volt ott, semmiféle konfliktus közöttünk nem volt. Mindenki optimista volt, és úgy elvoltunk egymással. Talán még sajnáltam is, hogy a szomszéd kislány nem jött velünk. Május másodikán megérkeztünk egy hatalmas sík területre. Mielőtt megállt a vonat, a réseken át lehetett látni, hogy lelőtt repülőgépek roncsait szerelik szét csíkos ruhás emberek, de fogalmunk nem volt arról, hogy nekünk ehhez valami közünk lesz. És akkor kinyitották a vagonokat, és elkezdtek ordítozni, csíkos ruhás, talpig úriemberek, hogy mindenki hagyjon mindent a vagonokban, még a nők a ridiküljüket is, és mindenki azonnal szálljon ki. S fölszálltak noszogatni. Az egyik megkérdezte tőlem jiddisül, hogy hány éves vagyok. Ezt azért értettem, mert rettentően hasonlít a németre. Tizenöt, mondtam, mire ő: mondj tizenhetet. Nem tudtam jiddisül, de ezt szerencsére megértettem. És akkor leszállítottak minket, sorakozó, ötösével. Én az anyám kezét fogtam egyik oldalról, a másik oldalról a nagynéném kezét, és a túloldalon volt a nagynéném férje meg még valaki, de már nem tudom, hogy ki. Azt tudom, hogy ötösével mentünk. Szép lassan ballagtunk előre. Nem noszogattak különösképpen, de farkaskutyák, SS-ek voltak, szóval fenyegető helyzet volt, de senki egy hangos szót nem mondott. Nem ordítoztak, nem fenyegettek. És odaértünk egy elegáns német tiszt elé.

Mint utóbb kiderült, ő volt Mengele. Nagyon érdekes módon, akkor velünk nagyon udvarias volt. Azt mondta az édesanyámnak nagyon udvariasan: „Gnädige Frau, können Sie laufen?” [Német: Hölgyem, tud Ön futni? – A szerk.]. Az édesanyám nem értett egy szót se németül, avval szoktam cukkolni, hogyha a magyar nyelv nem lenne, akkor ugatnia kéne, mint a kutyusoknak. És persze nem értette a kérdést. Azt mondja nekem: mit mond, mit mond, mit kérdezett? Én úgy fordítottam le, hogy azt kérdezi, hova szaladjon. És akkor azt mondta, hogy ideiglenesen el kell válnunk. A hölgyek, legyenek szívesek, balra, a férfiak, legyenek szívesek, jobbra menni. Elválasztottak bennünket, és nem láttam többet sem az anyámat, sem a nagynénémet, amíg vissza nem jöttek a deportálásból. Én a nagynéném férjével mentem, azzal a bizonyos Eisinger papírkereskedővel együtt, és mindkettőnket munkára osztottak be. Mint utólag megtudtam, az anyámat és a húgát is.

Birkenauban voltunk. Birkenau óriási volt, két négyzetkilométer. A tábor mellett volt az IG Farbennek egy hatalmas épülő gyára [Az IG Farbenindustrie-konszern. Ők építették fel Auschwitz mellett a Buna-Werke szintetikus gumi- és benzingyárat, ahol sok fogoly dolgozott. – A szerk.]. Abból a körülbelül négyezer emberből, akik azzal a vonattal érkeztek, amivel én is, mindösszesen csak a harmadát osztották be munkára, a többit elgázosították rögtön. Ami, idézőjelben mondva, „kiváló arány”, mert a későbbiek során volt olyan transzport, amit százszázalékosan elgázosítottak. Nem volt hely a lágerban, és elgázosították őket. Általában négy-öt százalék ment munkára, a kilencvenöt-kilencvenhat százalék rögtön a gázba. De mi munkára alkalmasnak tűnő társaság voltunk. És minket, négyszáz vagy négyszázötvenünket, nem tudom pontosan, felraktak teherautókra, és átvittek abba a táborba, ami öt kilométerrel odébb volt, és az IG-é volt. A láger közepén lévő főutat úgy hívták, hogy Lager Strasse, s ott ötösével felsorakoztattak, és szép lassan elindultunk a tábor másik, a kapuval ellentétes vége felé, ahol a fertőtlenítő volt.

Amikor ott mentünk, akkor két oldalról a régi foglyok odakiabáltak nekünk, hogy dobjuk oda, ami a zsebünkben van, mert azt úgyis elveszik tőlünk. Nem dobtuk oda, fogalmunk nem volt, hogy elveszik, nem veszik el. Semmi tájékozódásunk nem volt. De nálam semmi olyan nem volt, aminek értéke lett volna. És mikor odaértünk, akkor mindenkit levetkőztettek pucérra. Télikabátban voltam és egy szép síbakancsban, noha soha nem tudtam síelni. Rendesen fel voltam öltözve, nem elegánsnak, hanem ahogy a zalai parasztok jártak – bakancsban, szövetnadrágban, ujjas mellényben. És kesztyű volt nálam, de a lényeg az, hogy mindent elvettek, inget, gatyát, zoknit. A Bocskai-sapka még a fejemen volt, s akkor azt erőszakkal, durván el akarták venni. Én meg tiltakoztam, hogy ne vegyék már el, hát az iskolai sapkám, kinek árt az, ha megvan. Utólag rájöttem, hogy én miért ragaszkodtam hozzá. Mert az adta nekem az identitást, hogy én ahhoz az iskolához, Nagykanizsához, egyáltalán Magyarországhoz tartozom. De akkor erővel elvették. És akkor azt mondták: „minden zsidó egy szarból készült”, s elkezdtem bőgni, mint egy szamár. És akkor jöttem rá, hogy én mégsem vagyok magyar, hiába érzem, hiába hiszem azt. Akkor jöttem rá, hogy nem reális, ahogy én éltem vagy gondolkodtam, hanem tudomásul kell venni, hogy én más etnikumhoz tartozom. Az eredeti környezetem nem szeret, kiadtak a németeknek, akik pucérra vetkőztettek, kopaszra nyírtak, még azt is lenyírták rólam, ami éppenhogy csak volt, mert tizenöt évesen nem igazán volt sok nyírnivaló. Még nem is borotválkoztam akkor.

Átpasszoltak egy zuhanyozóba, ahol volt körülbelül két és fél másodpercig víz, gyorsan le kellett mindenkinek mosni magát. Adtak szappant, az volt ráírva, hogy R. I. F. Később tudtam meg, hogy Reine Jüdische Fett. Tiszta zsidó zsírból, tehát emberekből főzték [Jelenlegi ismereteink alapján az emberi zsírból készült szappan legenda, ami egy félreértelmezésen alapul. A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. Utána pár pillanatig hideg víz, utána futás át a szabad területen keresztül az ellátó barakkba, ahol elláttak minket egy gatyával, inggel, ahogy jött. Csíkos nadrággal, csíkos zakóval. Más semmi. Cipőt nem kaptunk. A mienkét viszont elvették. Sorakoztatták az egész társaságot, ott álltunk sorban négyszázan mezítláb. Jött az SS, nézi, hát a cipőtök hol van. Jelentettük, hogy elvették tőlünk. Kiderült, hogy elfelejtettek facipőt rendelni ennyi emberre, csak a ruhát rendelték meg. A szemünk láttára eszméletlenül összeverte azt a felelős foglyot, aki ebben hibázott, aztán azt mondta, hogy mindenki menjen, és vegye fel a saját cipőjét. Az én síbakancsomat az orrom elől elcsípte egy volt iskolatársam, bizonyos Nádor Gyuri. Nagyon dühös voltam emiatt, én viszont kikaptam egy kicsit kisebb, de vadonásúj bakancsot. Mindenféle fajta, jó cipő, rossz cipő, egész cipő, félcipő volt, de akkor mindenki, aki bírta, marta. A bakancshoz én ragaszkodtam, és a bőrcipő életmentő volt, mert a facipő kegyetlen valami volt. Akiknek tönkrement a bőrcipője, és facipőt kaptak, azok kevesen élték túl. 

A fürdőben kaptuk a tetoválást is. Foglyok tetováltak, régi foglyok. Mire megkaptuk a csíkos ruhát, már be voltunk tetoválva. Én a 186889 számot kaptam. Tehát énnekem nincs A-B számom, mert május tizenötödike után minden zsidót A-val vagy B-vel jelöltek. Eggyel kezdték, és húszezerig számozták. S mikor az A-ból kitelt a húszezer, akkor B szintén húszezerig. De ki se telt, mert közben január jött, és evakuáltak. Nagyon elkeseredtem, hogy hát nem vagyok mégse egy szarvasmarha, hogy megjelöljenek, de aki tetovált, azt mondta, ne bánd, ez majdnem életbiztosítás. Akik nem voltak tetoválva, azok sokkal gyakrabban kerültek gázkamrába, mint akik tetováltak voltak. Mert az azt jelentette, hogy valahol dolgozik.

Újra felsorakoztunk, és elvittek minket a karantén blokkba, amelyik a negyvennégyes számú blokk volt. Ötvenhat blokk volt plusz a segédépületek, a zuhanyozó, vécé. A negyvennégyes blokkban sem volt se mosdó, se vécé. A két hét karantén alatt egyebet sem csináltak, csak oktattak, hogy hogy kell számlálási sorakozóra kiállni. Meg ha látunk egy németet, öt lépéssel előbb le kell kapni a sapkát, és öt lépés után vigyázzmenetben kellett elmenni mellette, akármilyen rosszul is vagyunk. És hogy a megszámláláskor sorakozó van, és az soká tart, mert volt ott vagy tízezer ember, és amíg azt le nem számolták, addig egy blokk sem mozdulhatott. Mindenkinek állni kellett. Az volt a mániájuk, a folytonos létszámellenőrzés. Meg hogy kaját hogy kell enni. Az oktató, azaz block ältester történetesen egy német bűnöző volt, a ruháján egy zöld háromszög mutatott lefelé, ami általában a bűnözőknek volt a jelzése [Block ältester: blokkparancsnok, blokkelöljáró, a blokkot (barakkot) irányító fogoly. – A szerk.]. A mi blokkunkban neki akkora hatalma volt, hogy szinte élet-halál ura volt. Az ő és az összes blokkparancsnok felettese a lager ältester volt – az ältester azt jelenti, hogy legidősebb, de egy frászt voltak ők idősebbek –, aki szintén német bűnöző volt, és mindig kiglancolt, kisuvickolt szép csizmában járt.

Kés nem volt, eszcájg [evőeszköz] nem volt. Elmondták, hogy jár mindenkinek egy negyed kenyér naponta, hetenként kétszer egy fél kenyér, ami téglalap alakú volt. Jószerével fűrészporból, korpából, az isten tudja, miből. Nagyon rossz volt, de hát amikor éhes voltál, akkor jó volt. Meg hogy a negyed kenyérhez csak akkor fog járni a „zulag”, tehát a hozzáadás, hogyha dolgozunk. A hozzáadás adott esetben egy kanál hitlerszalonnát, azaz marmeládot jelentett. Ha nem marmeládot, akkor véres hurkát, ha nem véres hurkát, akkor margarint. A margarin – de minden – akkora volt, mint egy kockacukor körülbelül. Ezt reggel kiadták, valaki megette, vagy nem ette meg. Az az ő dolga volt. Adtak hozzá feketekávét, félliternyit, persze pótkávét, és szerintem telis-tele volt brómmal [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Senkinek sem voltak, hogy úgy mondjam, ösztönös gerjedelmei. És szigorúan megtiltották a vízivást. Mosakodni szabad volt, inni nem. Hatalmas plakáton ki volt plakátolva, hogy egy korty víz az életedbe kerülhet.

Az Auschwitzba megérkezett magyarországi zsidóknak mindegyikével írattak egy levelet, egy előre nyomtatott német nyelvű levelezőlapot. Az volt rajta, hogy Waldsee-ban vagyok – ez egy svájci üdülőhely volt –, jól vagyok, mindenkit üdvözlök, és alá lehetett írni, és meg lehetett címezni, és haza lehetett küldeni [Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyvének glosszáriumában olvasható: „Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” Egyébként van egy Waldsee nevű település Dél-Németországban, Svájcban nincs Waldsee. – A szerk.]. Olyanok is megírták, akik öt perc múlva a gázkamrában voltak. De mindenkinek adtak, hogy életjelt adjon magáról. Abban a lágerben, ahol én voltam, ott is kiosztották a Waldsee-lapokat, és írtam is az egyik szomszédomnak, aki Nagykanizsán a pékségünk mellett lakott. És az anyám, ahol volt ugye, a női táborban, ő is írt. Akkor őt már a kommandójával bevitték a Stammlagerbe, s onnan járt ki dolgozni [Stammlager: törzstábor; Auschwitz I, azaz a tényleges auschwitzi tábor (a magyar deportáltak nem Auschwitzba, hanem Birkenauba érkeztek). – A szerk.]. És ezeket a lapokat a szomszédok megkapták. Ismerték az apám munkaszolgálatos címét, és elküldték neki egy borítékban a két változatot. Sajnos nincs meg egyik sem, mert akkor senki sem gondolta, hogy megőrizzük. Történelmi ereklyék lennének ma már. És az apám írt egy választ Waldsee-ba címezve, mert azzal kapták meg a szomszédok a lapokat, hogyha valaki válaszolni akar, németül írjon, tegye egy borítékba, s a budapesti hitközség címére küldje el. Ugyanis ezek a lapok úgy kerültek Magyarországra, hogy egy német katonai furgon elhozta Budapestre a németek által kinevezett zsidó vezetőknek, hogy küldjék szét. És ők szét is küldték, a válaszokat be is gyűjtötték, ahol jött. Mikor a legközelebbi lapokat hozta a német autó, a válaszokat fogták, berakták, elvitték. És az auschwitzi törzstáborban egy szép napon sorakozókor elővették ezeket a leveleket, és névsor szerint kiosztották. Richtig az anyám megkapta. Senkit nem tudok rajta kívül, aki választ kapott volna. Merthogy többnyire már nem is éltek addigra. Az volt benne, hogy minden rendben van stb., és apám azt írta németül, hogy Feri is írt. Ebből az anyám megtudta, hogy én valahol megvagyok, hogy hol, azt nem, de megvagyok, tehát élek. Ezt valamikor úgy június végén, július elején tudta már.

De augusztus végétől én is tudtam, hogy az anyám valahol megvan, mert ámbár szigorúan tilos volt hírt küldeni egyik táborból a másikba, és azért egyébként halálra is szokták ítélni és felakasztani az illetőket – egy csomó akasztást én is láttam –, ennek ellenére mégis terjedtek a hírek. A női foglyokat teherautón vitték valahova dolgozni Auschwitzból reggel, és este vissza, és az a mi táborunktól is keletre volt. Tehát a nők látták, hogy van egy férfi tábor. És az az útvonal, amelyiken mi jártunk dolgozni a gyárba, keresztezte a Krakkó–Auschwitz főútvonalat. Valamelyik bátor nő az útkereszteződésben ledobott egy papírgombócot, és valamelyik még bátrabb férfi lehajolt, és felvette. És bekerült ez a lágerbe, és kézről kézre járt. Magyar nyelven íródott, és sok más név közt az volt – megismertem a nagynéném írását –, hogy Eisinger Jenőné és Leicht Gézáné keresi Eisinger Jenőt és Leicht Ferencet. Ebből tudtuk, hogy élnek, egyébként semmi hír. De hát hogy augusztusban valaki él, az semmit sem jelentett az adott körülmények között.

Mikor engem már munkára osztottak be, áttettek a harmincas barakkba, amelynek a lakói a kilencvenes kommandóban, munkacsoportban dolgoztak. Nagyon sok fiatalt tettek oda, mert úgy gondolták, hogy a fiatal diákokból könnyű kinevelni szakmunkást vagy legalábbis betanított munkást. És úgy hívtak minket, hogy „umschüler”, azaz átképzősök. Én történetesen schlosser, tehát lakatos átképzésre kerültem, ami gyakorlatilag egy hatalmas zárt műhelyt jelentett, és ott mindenki dolgozott. Német civilek, angol, amerikai repülős hadifoglyok, lengyel önkéntesek, francia önkéntesek és civilek, akiket erőszakkal odahurcoltak. El nem lehet képzelni azt a kavalkádot, ami ott volt. De a munka során teljesen egyforma volt mindenki. Akihez engem beosztottak, az egy német esztergályos volt, és Franznak hívott. Nem tudom már, milyen Herr akárki volt, soha nem bántott, soha bajom azzal nem volt. Sőt amikor a bakancsomnak a spicce meg a sarka elkezdett kopni, megmutatta, hogy hol találok vaslemezt, megtanított fúrót használni, és megengedte, hogy csináljak vasspicceket a sarkamra, és még szöget is szerzett, hogy fölüssem az orrára is, hogy a cipőm ne menjen tönkre. Én esztergályozni nem tudtam volna megtanulni, ugyanis balkezes vagyok, az esztergapadok pedig mind jobbkezesek. Ő mondta, hogy na most hozzál ilyen anyagot, adott egy sublert, vagyis egy tolómérőt, hozzál ennyi darab ilyen rudat, vidd el ide meg ide. Szóval ilyen tedd ide, tedd oda voltam. Én ehhez az egy emberhez voltam beosztva. A kommandó ötszáz emberből állt, akik a gyár területén különböző épületekben dolgoztak, építették az IG Farben gyárát. Az IG Farben rendkívül nagy vegyi gyárat épített. És hát az egész tízezer ember ott dolgozott [Az IG Farben nem csak egy gyárat üzemeltetett, ezt a telepet éppen lehet, hogy ötszázan építették. A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban (Auschwitz III) 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.]. 

És ebben a műhelyben dolgoztam én néhány ismerősömmel, barátommal, a kilencvenes kommandóban. A kilencvenes kommandónak volt egy oberkápója, aki német bűnöző volt, és ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy a német bűnözők jó emberek voltak-e vagy rossz emberek, esete válogatja. Az történt egyszer ugyanis, hogy leálltam a munkával. Épp nem adott munkát a mester, és hogy úgy mondjam, lazsáltam. S hát odasettenkedett mögém, és egy fenyőfa léccel jól összevert. Ő is névről ismert, azt mondja, Franz, tudod, miért kaptad ezt. Mondom, tudom, mert nem dolgoztam. Azt mondja, nem azért. Hanem mert nem dolgoztál, és nem vetted észre, hogy én jövök. Mi lett volna, ha egy SS jön helyettem, mi lett volna veled, mit gondolsz? És egyébként megverhetett volna egy tölgyfa bottal, mert az is volt neki. Kezem, lábam törhette volna, mert teljesen ki voltunk szolgáltatva. De ő ezt mondta. Na most erre én mit mondjak?

Ha valaki jól dolgozott elvben, de valójában a kápóknak a haverja volt, kapott utalványt a lágerkantinra, ahol cigarettát, mahorka dohányt, savanyú káposztát – ami vitamin volt – és mustárt lehetett venni, talán mást nem is. A kilencvenes kommandó ötszázas létszámából soha senki nem kapott ilyet, hanem az oberkápó megtartotta az egész „premier-scheint”, azután cigarettát vásárolt rajta a láger kantinjában, és az angol hadifoglyokkal – akiknek kevés volt a cigarettájuk – elcserélte azért a levesért, amit ők kaptak délben. Mi is kaptunk levest, úgy hívták, hogy „buna”leves, répalevél, csalán vízben megfőzve, meleg volt, rossz volt, mint a bűn, ízetlen volt, de megettük a maradék kenyérrel. És egy idő után mi már nem a „buna”levest kaptuk, mert a kápó rendszeresen elcserélte a hadifoglyokkal a cigarettát azért a sokkal sűrübb, jobb levesért, amit ők kaptak, és így mi úgynevezett „engländer suppét”, azaz angol levest kaptunk. Majdnem mind az ötszáz ember. És ez a kápó egy német bűnöző volt. Aki, ha az SS látta, akit ért, ütött, mint a répát, kegyetlenül, és ugyanakkor az utalványokat nem osztotta ki, holott megtehette volna, hanem elcserélte nekünk levesre. A hadifoglyokkal különben százszor jobban bántak, mint velünk. Volt amerikai, angol, ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai, akiket repülővel lőttek le. Két kilométerre tőlünk, a hadifogolytáborban voltak, és ők is ott dolgoztak, ahol mi, csak a kajájuk volt más meg a bánásmód.

Tehát délben megkaptuk azt a levest, és bevonuláskor este volt úgynevezett „abend suppe”, ami egy fokkal talán jobb volt, mert elvétve krumpli is akadt benne, ami egyébként teljesen luxus volt. És ez volt a kaja. Kiszámították, hogy ez körülbelül négy hónapig elég, ha valaki rendesen dolgozik, de négy hónap után teljesen csontsovány lett. Aki csontra lesoványodott, azt úgy hívták a németek, hogy muzulmán. És időnként szelekció volt. Ez azt jelentette, hogy pucéran végig kellett vonulni egy erős lámpa mellett az SS lágerfőorvos előtt, akit úgy hívtak, hogy doktor König. A Mengele nem nálunk volt lagerarzt szerencsére. Az embereket a barakk egyik végébe kergették, le kellett vetkőzni, és egyenként meztelenül elmenni a lagerarzt előtt, és bemondani a számot. Nála volt egy lista, ugye karszám szerint voltunk nyilvántartva, s kipipálta, hogy hányan vagyunk. Az Eisinger Jenő, a nagynéném férje eléggé le volt már romolva, és félő volt, hogy kiszelektálják. Elbújt egy ágy alá, én meg elmentem a lagerarzt előtt, és szép harsányan bemondtam az ő karszámát, ami az enyémtől ötvennel vagy hatvannal különbözött. Utána meztelenül, ahogy voltam, a barakknak az ablakán kiugrottam, guggolva visszafutottam, visszamásztam, és délcegen elvonultam újra, és a saját számomat mondtam be. Egyébként jellemző, hogy a barakkvezető ezt tudta, de nem bánta. Nagyon sokan a saját apjukat védték meg így. Én, amíg abban a barakkban voltam, a nagynéném férjét kétszer átvittem így a szelekción. Ő ugyancsak a kilencvenes kommandóban volt, de csőszerelő volt. Ott a szabadban, hatalmas állványokon ment a gőzcső, a vízcső, és ezek komoly, vastag falú, nagy átmérőjű csövek voltak, dög nehezek. Ez nagyon nehéz munka volt, és aki ezt csinálta, nagyon hamar lehetett muzulmán.

Hajnalban, amikor még sötét volt, akkor volt egy kolomp, amivel fölébresztettek mindenkit, és akkor az első volt az ágybevetés. Elvágólag minden. Mindenkinek jutott egy a háromemeletes ágyból, alsó, felső, középső. Körülbelül kétszáznegyven fő volt blokkonként, így, emeletesen. Azt hiszem, nyolcvan ilyen emeletes ágy volt. És volt szalmazsák, szalmával kitömött fejpárna, és egy darab takaró minden ágyba. Ritkán fordult elő, hogy annyira teli lett volna a barakk, hogy kettesével kellett volna aludni, általában mindenkinek volt saját ágya. Ez munkatábor volt valójában, és az auschwitzi viszonyokhoz képest jónak számított. Az IG Farbennak volt egy hatalmas hőerőműve, aminek a lehasznált vizét például a láger megkapta fűtésre. Minden barakk központi fűtéses volt, ami télen nagyon jó volt, de sajnos a poloskák is nagyon szerették, és iszonyú poloskásak voltak a barakkok télen-nyáron. Mikor megvolt az ágybevetés, akkor jött a cipőpucolás. Rejtélyes okból a facipőket, a nem facipőket, mindet be kellett kenni kocsikenőccsel. S akkor volt három vagy négy doboz kocsikenőcs, mindenki egymás kezéből kapkodta ki, természetes, hogy zsebkendő nem volt, rongy nem volt. Volt, aki az inge aljával, én a sapkámmal kentem föl. A sapkám külső oldalával. A sapka elég hasznos jószág volt, mert mindenre lehetett használni. Vécépapír sem volt, az ember olyankor az inge aljából egy kicsit letépett, s azután azt kidobta. Idővel a hosszú ingből egész rövid lett.

A mellettünk lévő barakkban, külön drótkerítéssel elválasztva, a németeknek volt a kuplerája. Oda ugyanis árja lengyel és cseh politikai fogoly nőket vittek be, csinosakat és fiatalokat, és prostitúcióra kényszerítették. Ők nem kaptak ezért semmit, csak enni. De azt eleget. És hát a menő kápók és az SS-ek maguk és néhány prominens fogoly, szigorúan német vérűek, azok bemehettek hozzájuk. Na most, különböző regényekben megjelent, hogy a zsidó lányokat kurválkodásra kényszerítették. Auschwitzban ebből egy szó nem igaz, mert pont úgy tilos volt a zsidó férfinak gój nővel hetyegni, mint ahogy Magyarországon, de fordítva is igaz volt ám. A németnek sem volt szabad zsidó nővel hetyegni. Mert a zsidókat úgy tekintették, mintha állattal közösült volna, vagy hogy fejezzem ki. A zsidókat egyszerűen nem tartották embernek. És az a német, aki véletlenül egy szép zsidó lánnyal előfordult – Birkenauban történetesen, utólag értesültem róla, hogy egy német őrmester összeszűrte a levestésztát egy zsidó lánnyal –, a zsidó lányt felakasztották, a németet agyonlőtték. Passz. Tehát szó nincs arról, hogy ők nőnek tekintették volna a legszebb zsidó lányt is.

Egyébként a németeknek volt humorérzékük. Utólag megtudtam az anyámtól, hogy mikor a nőket szétválasztották és munkára vezényelték, akkor azt mondták, hogy lépjen ki négyszáz fiatal, lehetőleg csinos lány, de csak olyan jöhet, aki érintetlen. Mindenki halálra volt rémülve, hogy őket viszik a bordélyba. Hát persze nem volt információ. A németek humora: elvitték őket Gleiwitzbe, a koromgyárba, az egyik legnehezebb fizikai munkára. Kimondottan csinos, fiatal, szűz lányokat vittek oda. Nálunk meg, már amikor több hónapja ott voltunk, egyszer szóltak, hogy lépjen ki az, akinek kertész képzése van. A mi rabbink, a nagykanizsai rabbi – akinek egyébként soha nem bocsátom meg, hogy úgy oktatott bennünket, hogy ne tudjuk, zsidók vagyunk, és eltérünk a magyar többségtől – fia, aki egy évvel idősebb volt nálam, és nyaranta kertészetben dolgozott, jelentkezett, hogy ő kertész. Ki akart a szabadba menni dolgozni, kertésznek menni, jelentkezett, s néhányan jelentkeztek, azt hiszem, talán harmincan, s elvitték őket a javozsnói szénbányába [Jaworzno – Katowicétől 20-30 kilométerre, délkeletre lévő település, egy egykori koncentrációs táborbeli fogoly visszaemlékezése szerint kézzel bányászták ki a szenet (Simon Rozenkier: Let Courts Give Closure To Holocaust Victims, in „Forward”, 2003. december 12.). – A szerk. ]. Ez volt a német humor. És a rabbi fia meg is halt, szegényke, nem jött vissza.

A lágerban tífusz nem volt, flekktífusz sem, mert tetvetlenítés volt minden héten [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. S általában nem hurcoltak be járványokat. Rühöt behurcoltak, de közöttünk az sem volt. Ugye havonta volt fürdés, de minden istenáldotta reggel derékig meg kellett mosakodni hideg vízben. Anélkül nem lehetett létezni, mert kötelező gyakorlat volt. Tehát a rüh terjedt el, és egy olyan betegség, amit úgy hívtak, hogy ukráinszka, ukrán betegség, mert ukránoktól jött az is. Az pedig olyan volt, mint egy kolerás hasmenés. Olyan hasmenés, hogy az emberből úgy folyt ki, mint a víz vagy mint a feketekávé. Nem lehetett visszatartani, mindenki összecsinálta magát, jómagam is, amikor megkaptam. Egyszerűen nem volt annyi idő, hogy nemhogy a vécére elmenni, hanem hogy a nadrágot letoljam. Kint volt az egész literszám. Ettől ki lehetett száradni, nagyon veszélyes volt, de a régi foglyok elmondták, hogy egy módja van kimászni belőle, különben többnyire belehaltak, hogy huszonnégy órát semmit nem enni, nem inni. Teljes Jom Kipur.

A németek féltek nagyon a flekktífusztól. Minden szombat délután tetűvizit volt, és az ingeket, gatyákat lecserélték. Nem lehetett valami csodálatos inget, gatyát kapni. Valami ócskát, nem is volt mindig tiszta, de kifertőtlenítették. A dezinfekcióból hozták, még a klórszag jól érezhető volt rajta, és nyugodtan letéphettük, mert idővel kaptunk egy másikat. Ezt egyébként a régi foglyoktól tanultuk meg, hogy ezt így kell megoldani. Hát vécépapír nyet, zsebkendő nyet. A zsebkendő a sapkám belseje volt, a cipőpucoló rész a sapkám külseje.

Cipőpucolás után volt a reggeliosztás. Előre kellett menni a block-stubéba, illetve a  tagesraumba – így hívták a barakk elején lévő, deszkafallal leválasztott, úgy 3x8 méteres kis helyiséget, ahol a barakkvezető és a Stubedienstek, vagyis a szobaszolgák laktak –, és ott kétoldalt álltak a szobaszolgák: az egyik egy kenyeret nyomott a kezembe, a másik rátette azt a kis vackot, a harmadik meg beöntött a csajkába egy fél liter feketekávét [Stubedienst: a blokk rendjéért felelős fogolyfunkcionárius. – A szerk.]. Ami egyébként édes volt, meleg volt, rossz volt, de vizet inni nem szabadott. Kávét ittunk, és levest legközelebb. Mikor megkapta mindenki a kaját, akkor máris sorakozó volt, mert kivonulás előtt megint megszámoltak mindenkit a barakk előtt. S a kapunál újra. Mikor megszámláltak bennünket, már kizsírozott cipőben kellett ott állni, befejezett kajával. Aki nem ette meg a kaját, az az ő baja volt, vagy el kellett tenni. Zseb sem volt a ruhán, ugye. Ügyesen úgy kellett elhelyezni, hogy ne essen ki. A lekvárt azt vagy megettük, vagy a kenyeret szétvágtuk, és akkor a két darab közé benyomtuk, s az ingünkkel megtartottuk a kenyeret, a kabátujjunkkal odaszorítottuk. A barakk előtt sorakoztunk, és a kápó leszámolta, és megnézte, hogy ki hiányzik. A barakkban maradni nem lehetett, mert azt nagyon összeverték, de ha valaki beteg volt, vagy valami baja volt, akkor orvoshoz mehetett. A kórházban az egyetlen, aki hivatalból orvos volt, a doktor König [Edmund König], ő SS-orvos volt, ő nem tartózkodott ott. Ellenben ápoló címszó alatt ott volt a bécsi belgyógyászati klinika volt igazgatója, fogolyként, ott volt doktor Vass Kolozsvárról, a fogászati klinika igazgatója, a legkiválóbb orvosok voltak ott ápoló címszó alatt, akik el tudtak látni, amivel tudtak, és amijük volt. Penicillin akkor még nem volt, Ultraszeptilt kapott az, akinek valamilyen betegsége volt, aztán vagy meggyógyult, vagy sem. És például sérülés esetén volt négyféle kenőcs. Bórvazelin, cinkvazelin, egy olyan kátrányszagú fekete kenőcs, Ichtiol nevű, és volt egy barna színű, kicsit olyan csokoládészagú, amit Pellidolnak hívtak. A kórházban nem havonta, hanem hetenként volt szelekció. S ha valaki két hetet töltött a kórházban, az akármilyen állapotban volt, ha holnap meggyógyult volna, akkor is a gázba került.

A megszámolás után az ötszáz emberből a betegek kivételével, amennyi volt, elindultunk kifele, egyszerre lépkedve, ötösével, mert az SS a kapuban megint leszámolt bennünket. És hogy egyszerre lépjünk, volt egy zenekar, egy fúvószenekar, azt hiszem, nyolc vagy tíz zenésszel meg egy karmesterrel, aki történetesen cigány volt, és úgy hívták, hogy Musik Kapo. A „Sej, haj, Rozit” játszották, a legjobb operettmelódiákat, volt egy kis katedra a kapun belül, ott álltak és muzsikáltak, míg mindenki ki nem vonult, s mindig utoljára ők vonultak ki, és leghamarabb ők vonultak be. Éppúgy melóztak, mint bárki más, de azért vigyáztak arra, hogy az ujjaik ne sérüljenek. Trombitás volt, cintányéros, kis dobos, nagy dobos, kicsi volt, de fúvószenekar és működött. Azóta is utálom a „Sej, haj, Rozi” dallamát. Az úton folyton ott futkostak mellettünk, előttünk a vorarbeiterek, vagyis az előmunkások – ami megfelelt a kápó helyettesének –, és folyton ordítottak, hogy „feltakarni” meg „egyenes sorokba”. Ez azt jelentette, hogy az előttünk lévőhöz kellett igazodni, mert csak így tudták jól leszámolni ötösével az embereket. Mivel a láger az úttest túlsó oldalán volt a gyárhoz képest, egy őrlánccal egyszerűen lezárták a Krakkó–auschwitzi országutat, amikor mi ki- és bevonultunk. Az őrlánc két őrsor volt, puskával vagy géppisztollyal, kutyával, ott álltak körülbelül olyan száz méter hosszan, úgy ötméterenként. Délben kaptunk, azt hiszem, fél óra kajaszünetet, tán egy órakor, már nem tudom megmondani. És egészen alkonyatig dolgoztunk. A munkaidő nem órára volt szabva, hanem világosságra. Mert mire besötétedett, az utolsó embernek is a táborban kellett lenni. Tehát télen rövidebb volt a munkaidő, mint nyáron. És később is indultunk el, mert sötétben, amíg ki nem hajnalodott, addig a lágerből fogoly ki nem léphetett. A bevonulásnál ugyanígy volt, zenére vonultunk.

A lágerben eleinte sokat beszéltünk a kajáról. Arról, hogy mit fogunk majd enni otthon. Aztán leszoktunk erről. Az az igazság, hogy amikor én jól kibőgtem magam a sapkám elvételekor, és mikor megtapasztaltam, hogy milyen a tábori életem, akkor attól kezdve én arra koncentráltam, hogy amennyire lehet, keveset éhezzek, ne fázzak annyira, és ritkán verjenek meg. Hogy felszabadulhatok-e, meghalok-e, mi van a családommal, ezek teljesen érdektelenné váltak a számomra. Mert, hogy mondjam, semmit nem lehetett kezdeni ezekkel a gondolatokkal. És örökre szégyellem magam, és ezért a németeknek soha nem bocsájtok meg, hogy ezt két hónap alatt elfogadtatták velem, mint rendet. Tehát hogy én majd idővel, ha igyekszem, és túlélek néhány évet, akkor majd én is vorarbeiter lehetek vagy Stubedienst. Lágerkarriert képzeltem el magamnak, semmi olyat, ami azon kívül lehetne. Eltekintve attól, hogy bármikor meghalhattam. Hogy mondjam, az nem volt külön téma. Aki él, él, aki meghalt, meghalt. Kiszelektálták, hát kiszelektálták.

Rendesen volt veszteségünk, és a szelektálást az IG rendelte el havonta, mert az emberek nagy része, általában tíz százaléka leromlott. És mindig úgy volt, hogy általában ezer embert szelektáltak ki havonta. Akit kiszelektáltak, az gázba ment, s utána hoztak másik ezret, és így folyamatosan cserélődtek az emberek. Én augusztus huszadikáig ebben a bizonyos Werkstattban [német: műhely] voltam. A munkarend olyan volt, hogy szombaton délig dolgoztunk, a délutánok szabadok voltak, tehát bent voltunk a lágerben. Tetűvizit, takarítás, szalmazsáktömés, ilyen elfoglaltságok. És a vasárnapok között volt úgynevezett szabad vasárnap is, de akkor sem lehetett társadalmi életet élni, hanem az ember pihent a barakkban, örült, hogy élt. A többi vasárnapon pedig ki kellett vonulni az egész lágernek dolgozni. Na most augusztus huszadika történetesen egy szabad vasárnapra esett, s az amerikaiak, akik soha nem bombázták sem Birkenaut, sem a síneket, megtámadták az IG Farbent, és azt a műhelyt, ahol én dolgoztam, porig bombázták, semmi nem maradt meg belőle.

Kétségbe voltam esve, azt hittem, öngyilkos leszek, hogy most kiraknak, nem tudom, hova, dolgozni, és azt mondtam, én nekimegyek a drótkerítésnek, én nem fogok kínlódni kábelkommandóval itt, ott, amott, a szabadban. Mert a kábelfektetés az nagyon nehéz munka volt, az volt a lehető legnehezebb. Akkor még csak ólomkábelek voltak, egy komoly ólomkábel métere százhúsz kiló. Először azt ki kellett húzni, letekerni a dobról, s előtte kiásni a kábelárkot. Amikor a kábelárkot ásták, akkor a kábelkommandó boldog volt, mert az könnyű munka volt. Mert amikor a kábelt ki kellett húzni, az embertelen volt, nagyon kevesen élték túl. Ismertem egyet, nagykanizsai volt, aki a kábelkommandót túlélte. Őneki mindenki a csodájára járt. És én tudtam, hogy ezt a nehéz munkát nem bírnám, csak néhány hétig, aztán kiszelektálnak gázba, mehetek meghalni. És akkor három nagykanizsai iskolatársam lefogott, egyszerűen rám ültek, és elkezdték magyarázni, hogy ne hülyéskedjek már, hát én is kibírom, ők is. Nem mindenki dolgozott olyan körülmények között, mint én. És hogy ne marháskodjak, maradjak nyugton. Rajtam ültek egy fél éjszaka. Az életemet mentették meg, de sajnos közülük egyik sem él. Másnap új kommandó felállítás volt, s beraktak a raktárkommandóba. Ez azt jelentette, hogy raktárban kellett dolgozni. A raktárak félig fedett, oldalt nyitott, pajtaszerű épületek voltak. És rólam történetesen kiderült akkor, hogy németül írok, olvasok. Beosztottak a gázpalackraktárba, azaz hidrogén, oxigén, acetiléngáz, disszugáz, mindenféle hatalmas nagy palackokhoz, és én azokat adtam ki, nyilvántartottam, hogy melyik kommandó hány palackot vett fel, fizikai munkaként pedig rakodtam, hát azt hittem, összecsinálom magam, mert egy palack nyolcvan kiló volt, akkor én meg lehettem talán ötven. És végre valamelyik ottani melósnak eszébe jutott, hogy ne legyél már hülye, hát azt nem kell megemelni, megdöntöd egy kicsit, és így görgeted. Megtanítottak palackot gurítani és nyilvántartani, mindent.

Egyszer, amikor sorakozó volt munkából bevonulásra, valamelyik őrült SS-nek elsült a géppisztolya, valószínűleg nem szándékosan. Három lövedék ment a jobb lábamba, lecsüccsentem, hogy Jézus Mária, és amikor bevonultunk, sántikálva mentem be, egyenesen a kórházba. Lekezelték szépen a lábamat, bekenték azzal a négyféle kenőcs nem tudom, melyikével, s bekötözték egy olyan papírkötszerrel, mint a krepp-papír. Tettek rá szépen gézt, vattát, lebandázsolták mind a három helyen, és küldtek be a barakkba, hogy ezzel nem lehet kórházban lenni. Mondom, nem is akarok, akkor már ismertem a dörgést. Szépen kivonultam dolgozni sérült lábbal, kicsit sántikálva, de mentem, és mivel nem erőltettem túlzottan magamat, mert naponta talán huszonöt palackot kellett elgörgetni oda-vissza, és főleg ültem és írtam, nem igazán okozott lelki válságot, mindazonáltal elfertőződött a lábam, és vastagra megdagadt. Akkor szóltak, hogy most már muszáj itt maradni a kórházban, mert meghalsz négy napon belül, ha ezt így hagyjuk. A vérmérgezés elviszi a kuncsaftot. Megműtöttek, és befektettek a kórházba.

Én az első időtől kezdve, mikor hogy úgy mondjam, megfosztottak az identitásomtól, nem törekedtem arra, hogy magyar társaságban legyek. Többnyire vagy lengyel zsidókkal barátkoztam, vagy görögökkel, franciákkal, német zsidókkal. És rengeteg haverom volt a régiek között. A kórházban az egyik Stubedienstet jól ismertem, rengeteget dumáltunk, mondhatni, haver volt. Kétszer olyan idős lehetett, mint én, tán harminc éves volt, huszonöt, nagyon rendes német zsidó volt. Mondom neki, ez két hét alatt nem fog begyógyulni. Azt mondja, megoldjuk. És két hét múlva jött a szelekció. Csodálkozásomra átmentem, senki sem állított félre. Kérdeztem a Stubesienstet, hogy lehet ez, azt mondta, hogy menj, kérdezd meg az írnokot. Az írnok egy belga zsidó fiú volt, vagy tizennyolc-tizenkilenc éves. S megmutatta, hogy vadonásúj kartonom van. Tizenharmadik napon kidobták a kartonomat, és adminisztratíve újra felvettek a kórházba. Ezt többször megcsinálták, valamikor november közepén sérültem meg, és januárban még mindig a kórházban voltam. De nem nagyon vígan, mert járni ugyan már tudtam, de még mindig nyílt sebeim voltak. Sajnos, amíg én a kórházban voltam, az Eisinger nagybátyámat kiszelektálták, gázba vitték. Nem volt, aki átmenjen helyette. Csak később értesültem róla, borzasztó volt, de el kellett fogadnom, elfogadtam azt a német mentalitást: szegény Eisinger úgyis csont és bőr volt, hát most még kínlódna ennyi-annyi ideig, előbb-utóbb mindenképpen ez történne vele. Sajnáltam, odavoltam, de ugyanakkor megértettem azt a helyzetet, hogy ennek ez a rendje. Hát ezt én soha meg nem bocsájtom magamnak! Hogy ezt elfogadtam. Ez borzasztó dolog. Tizenöt évesen!

A kórházban kétnaponta átkötöztek, a lábamat kenegették, és a dagadás lement, csak a nyílt sebek voltak rajta. Amikor már tudtam járni, akkor befogott a Stubedienst engem is dolgozni, segíteni neki. Kacsát hordani meg ágytálazni a friss betegeknek. Abban az időben hoztak be egy csomó nem zsidót, hanem franciát, akik – nem tudom, miért – gyanúsak lettek, bevágták őket a lágerba, piros háromszöget kaptak, politikaiak lettek. Egy szép napon szólt nekem a Stubedienst, még valamikor november végén vagy december közepén, hogy akarok-e naponta fél liter levessel többet.  Hát hogyne akarnék. Az ember mindig éhes volt, pláne a kenyér zulagot nem kaptuk. Azt mondja, itt egy drótkefe meg kenőzsír, ott kint van a dezinfekció kéménye. Egy nagy vaskémény volt, olyan tíz-tizenkét méter magas, amit úgy kötöttek ki százhúsz fokos szögben kábelokkal, földbe betonozott karikára, mint ahogy a lakihegyi nagyadót. Csavarokkal húzták meg, és ezek a csavarok rozsdásak voltak. Adott egy kulcsot is, hogy mozdítsam el a csavart, sikáljam tisztára, kenjem be, és járassam meg a csavart. Ez azt jelentette, hogy naponta hat csavart kellett megjáratnom, és ezért kaptam egy fél liter levest, örültem, mint majom a farkának. Nagyon jó munka volt, és ámbár csak ingem, gatyám volt a kórházban, kölcsönadtak valami csíkos kabátot, hogy hát mégis ne fagyjak meg kinn, míg ezt csinálom. És szorgalmasan csináltam egészen január tizennyolcadikáig. Csak nemrég, 1998-ban, a volt lágerlakók első találkozóján tudtam meg, hogy miért kellett ezt nekem akkor csinálni. Hát azért, mert a barakkfőnöknek a helyettese és még néhányan úgy tervezték, hogy nem hagyják, hogy a végén mindenkit lemészároljanak. Mert azt hitték, hogy ha az oroszok idejönnek, akkor a németek majd körülállnak bennünket gépfegyverrel – kis helyen voltunk sokan –, és agyonlőnek mindenkit. Ez a néhány ember azt tervezte, hogy mivel a fertőtlenítő tíz-tizenkét méteres kéménye hat méterre állt az árammal is védett kerítéstől, ezt rá akarták dönteni, és akkor rövidzárlat is lesz, meg az rögtön be is szakítja a kerítést, és el lehet menekülni. És azért csináltatták ezt velem, hogy kézzel lecsavarhatók legyenek a csavarok.

Január tizennyolcadikán evakuálták a tábort, és azt, aki járásképes volt, elvitték. De akkor már hallottuk az orosz ágyúkat napok óta. Én is el akartam menni, és kértem vissza a ruhámat meg a cipőmet. A kórházban volt egy láda, amiben számonként nyilvántartva benne voltak a holmik, és odamentem, üres volt. Elvették a ruhámat és a cipőmet is. Ott álltam ingben, gatyában, mondom, én el akarok menni. Azt mondták, nem, ezzel a lábbal, Franz, nem jutnál sehova, először is lelőnének a legközelebbi összeesésedkor, másodsorban pedig újra bedagadna, s ott már nem lenne ez a kórház, ahol műteni tudunk, és belehalnál. Nagyon el voltam keseredve, mert biztos voltam benne, hogy aki a kórházban marad, azt megölik. A németek nem hagyták életben, aki dolgozni nem tudott. De a németek elvonultak január tizennyolcadikán, a foglyokat elhajtották, és a láger kapujára egy vastag láncra öklömnyi lakatot raktak fel. A lakat be volt zárva, őrség sehol. A villanyáram benne volt a kerítésben, de az őrtornyok üresek voltak. A kerítésen minden második karón lámpa volt, és belül is, kívül is szépen meg volt a drótkerítés világítva. Akik a kórházban voltak, azokat otthagyták. Hétszáznegyven személyt, az három barakk. Egy belgyógyászati és két sebészeti barakknak az emberei maradtak ott. Mindenki halálosan be volt gyulladva. Én is. Hogy most itt mi lesz velünk, biztos megölnek. Ránk gyújtják a barakkot. Vagy lelőnek. A kisebb lágerekben ez történt. Auschwitznak volt vagy negyven melléktábora, volt, ahol csak néhány százan voltak, a betegbarakkot rájuk gyújtották, s aki ki akart menni, azt lelőtték. Szóval ott mindenki meghalt. Nem tudtunk mi erről, de ismertük a „helyi szokásokat”, hogy úgy mondjam. Egyre közeledett a front, lőttek, mint a fene. S egy szép napon leállt a Kraftwerk, tehát az erőmű a gyárban, elaludtak a villanyok, és megszűnt a fűtés.

Ott voltunk tíz kemény nap és éjszaka, meglehetősen éhesen. Szomjasak nem voltunk, mert hó volt elég. Közben az oroszok bombázták, lőtték a lágert. A mi szerencsénk az volt, hogy noha egy csomó barakkot felgyújtottak, de a kórházbarakkot egyiket sem. Kajálni pedig kijártunk a szemétdombra, ami a konyha mellett volt, és azt a szemetet ettük, amit korábban a konyhások az egyébként nagyon vacak esti levesből kidobáltak, amit nem tudtak fölhasználni. Répacsutkát földdel, krumplihéjat, ilyesmit. Ezt nagy becsben tartottuk, és gyorsan megettük nyersen, ahogy találtuk. Később – mikor már nem volt áram – hátul fölvágtuk a drótkerítést, mert volt, aki tudta, hogy ott vannak a krumplivermek, onnan hozták a lágerkonyhára a krumplit. A résen egyenként ki lehetett menni, és krumplit hozni. Volt, aki elesett és odafagyott a földhöz. Ahányszor átmentünk krumpliért, mindig át kellett lépni, aki ott meghalt. Attól fogva tudtunk krumplit enni, de persze nyersen, mert tűz, sütő és kályha nem volt.

1945. január 27-én értek oda az oroszok. Először csak a gyárba, láttam az idegen egyenruhát, és lövöldöztek, mint az eszeveszettek. S körülbelül aznap estére eltisztultak a környékről a harcoló német alakulatok, s még ugyanaznap felszabadították Birkenaut és Auschwitzot is, és mindenütt a kórházban életben maradt foglyokat. Akkor felvágtuk simán a drótkerítést, és én, aki tudtam járni, meg még egy páran kitámogattuk néhány oroszul beszélő társunkat. Nagy nehezen előkerítettek egy tisztet, akit behívtunk, hogy nézze meg, milyen állapotok vannak. Hát a hétszáznegyvenből addigra kétszáz vagy éhen halt, vagy megfagyott, vagy a betegsége végzett vele. Körülbelül ötszáznegyvenen-ötvenen maradtunk, nem tudom pontosan. Kiéhezett, lézengő ritterek, sovány, nyeszlett alakok. A pasas teljesen elhűlt. Futárt küldött egy politikai tisztért. Jött a politikai tiszt, és teljesen ájult volt az is. Az első dolga az volt, hogy hozatott oda egy híradót, egy filmes csoportot, akik rögtön lefilmeztek minket, ahogy felszabadultunk. Ezek a felvételek minden bizonnyal megvannak ma is, nemcsak az oroszoknál, hanem biztos vagyok benne, hogy Magyarországnak is átadtak kópiákat.

Az oroszok adtak három zsák kását, egy negyed ökröt és négy zsák szuharint – amit először nem tudtam, hogy micsoda –, azt a kocka alakú kenyeret, ami teljesen ki volt szárítva szeletenként, és kétszersült gyanánt ezt kapták a katonák. A politikai tiszt intézkedett, és a legközelebbi helységből, Monowitzból a lakosságot, férfiakat, nőket málenkij robotba beterelték. A férfiaknak meghagyták, hogy a járásképtelen foglyokat hóval dörzsöljék le, és vigyék át egy üres barakkba, ahol voltak ugye szalmazsákok, takarók nem, tehát másik szalmazsákkal letakarták őket. Akik járni tudtak, azok megmosakodtak maguk, és mindenki átköltözött egy tiszta barakkba. Utána a lengyel férfiaknak el kellett hozni a halottakat egy halomba, tehát a lágeren belül egy kupacba, amit szintén lefilmeztek. Hát ott már kétszáznegyven halott volt, ami azért jól mutatott. A nőket beállították levest főzni. Valami kondérokat szereztek az oroszok, ilyen gulyáságyúkat, és marhahúslevest főztek kásával. A Vass doktor és a másik orvos mindenkit figyelmeztetett, hogy legyen szíves mindenki levest enni, azt is nagyon keveset, és legyenek szívesek húst nem enni. S a kiéhezett falka rávetette magát, és újabb kétszázötvenen meghaltak nagyon rövid idő alatt a hirtelen étkezés következtében. Ez önfegyelmet követelt, ami nekem akkor megvolt. Kását sem ettem, ettem öt kanál levest, tovább éheztem. Másnap nyolc kanál levest egy kis kásával, és tovább éheztem. Egyébként tél volt, és nyugodtan el lehetett tartani ott a húslevest, semmi baja nem volt, be kellett törni felette a jeget. Több napon keresztül ezt eszegettük, és én húst legközelebb nyolc-tíz nap után kóstoltam meg. Ott voltunk a táborban egészen február tizenharmadikáig, és amikor elfogyott a kaja, akkor bejöttek megint főzni a lengyel asszonyok, akik utáltak minket, de muszáj volt főzniük.

Amikor bevittek bennünket az oroszok az auschwitzi főtáborba, akkor én már jól tudtam járni, és bejártam az egészet. Bementem a raktárakba, amik ma a múzeumban hajraktár, szemüvegraktár, cipőraktár, ruharaktár, ilyenek, az utolsó el nem szállított elrablott holmiknak a jelentéktelen kis részével. Ennél sokkal több volt ott akkor. Az egyik első dolgom volt átöltözni, mert egy csíkos vékony nagykabátban és ingben, gatyában voltam. Cipőt nem találtam, mert a civil cipőmet elvették, és az egyik lábamra találtam egy gumicsizmát, a másikra egy bakancsot. Jó egyenletes járásom volt benne. De egy csomó jó minőségű inget is találtam, férfiingeket, és elraktam egy tucatnyit.

Március első hetében, aki képes volt mozogni egyedül, annak azt mondták, menjen Kattowitzba [Katowice – A Felső Szilézia-i Katowice vajdaság székhelye] a helyiérdekű vonattal, és regisztráltassa magát a saját nacionáléja szerint, hogy haza tudják őket szállítani. Kattowitzba együtt mentem azzal az ungvári barátommal, akivel együtt voltam a lágerban, és mindent megosztottunk egymással. Több volt nekem, mint testvérem. Ő ma is megvan, harmincnyolc év után találtam meg, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol azelőtt abbahagytuk. Kattowitzban találtunk egy iskolaudvart, előtte két fegyveres őrt, akiken cseh zászlóból készített karszalag volt. Ő bement, elköszöntünk egymástól, és én elmentem keresni a magyar tábort. Az néhány, drótkerítéssel körülvett barakk, korábbi tábor volt, ami nem zsidóké, hanem hadifoglyoké volt. Őr állt a kapuban, lejelentkeztem, és láttam, hogy itt megint csak őrzik az embereket. Már nagyon untam a drótkerítésen belüli életet, visszamentem hát az iskolához, ahol a cseh tábor volt, kihívattam a barátomat, és elmondtam neki, hogy márpedig én nem fogok bemenni a magyar táborba. Hát akkor mi legyen? Egyrészt az lett, hogy egy évvel fiatalabbnak mondtam magam, mert hallottam, hogy tizenhat éves kortól mozgósítják a cseh fiatalokat, másrészt kitaláltam magamnak egy nevet, azzal, hogy én Csapról származom, csak magyarul tudok, csehül sose tanultam meg [Az egykori Ung vm.-ben lévő kisközség a trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került, majd 1939-től, Kárpátalja elfoglalását követően átmenetileg, 1944-ig ismét Magyarországhoz. 1945-től a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna része. – A szerk.]. És azonkívül zsidóul természetesen, mert zsidó vallási iskolába jártam, cseh iskolába nem. És a csehek utáltak, de befogadtak, hogy hát igen, ha csapi, akkor csehszlovák állampolgár. És ott voltam a cseh táborban, március huszonötödikéig. Gyümölcsoltó boldogasszonykor [Katolikus ünnep március 25-én. – A szerk.] összebeszéltünk a barátommal és egy unokatestvérével, fölkaptuk a holminkat, ami volt, s csendesen kisomfordáltunk a táborból, egyenesen a vasútállomásra. Megvártuk, hogy indul egy vonat kelet felé, felkapaszkodtunk hátul valamelyik vagonra, és felhasaltunk a szén tetejére. Március 26-án reggelre eljutottunk Krakkóba. Nekem akkor volt a tizenhatodik születésnapom. Krakkóban volt akkor valami piacféleség, s az egyik ingemet eladtuk, már nem is emlékszem, mi volt akkor a fizetőeszköz. Szilvalekvárt vettem, kenyeret a cseh táborból hoztunk, s a krakkói vasútállomás lépcsőjén szilvalekváros kenyérrel ünnepeltem a tizenhatodik születésnapomat. Akkor már kezdtek szőrök nőni rajtam, ahogy szokták mondani, rádiótávírász szakáll, egy szőr és hosszú szünet, egy szőr, hosszú szünet, s akkor elmentem, és megborotválkoztam ünnepélyesen. Először életemben, a tizenhatodik születésnapomon.

Mire Lembergbe értünk, kiújultak a lábamon a sebek. Lembergben voltak már visszatért zsidók vagy ötvenen. Ott volt vagy százezer zsidó azelőtt, és visszatért vagy ötven. A zsinagógában gyűltek össze, egy irodahelyiségben. Szóltunk nekik, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, és hogy Magyarországra, illetőleg Csehszlovákiába igyekszünk visszafelé. Azok összedobtak valami kaját nekünk, és megoldották a szállásunkat. Nevezetesen a zsinagóga padlásán, a mindenhonnan összehordott tóratekercseken aludtunk. És akkor tetvesedtünk meg, ott, Lembergben. Azelőtt soha nem volt tetűm. De kiújultak a lábamon a sérülések, tehát nyílt sebek voltak újra a lábamon, orvosi kezelésre lett szükség. Akkor szóltak az ottani zsidók, hogy menjünk be nyugodtan a szovjet hadikórházba, ahol zsidó orvos a parancsnok, és azután ott voltunk a kórházban körülbelül egy hétig. Aztán eljutottunk vonattal Munkácsra, ott elköszöntem a barátaimtól, és a vonat szépen elvitt Miskolcra, ahonnan nem ment tovább. Láttam, hogy mindenkit leszállítanak és sorba állítanak. Jézus Mária, mi lesz. Hát tetűvizit volt. Mindenkit megvizsgáltak, hogy tetves-e. Nekem akkora tetveim voltak, hogy tegezni nem mertem, csak úgy hívtam, hogy maga tű, úgyhogy önként beálltam a tetvesek közé, lefertőtlenítettek, DDT-vel leszórtak, a ruháimat és cipőimet is betették valamilyen gőzfertőtlenítőbe, minek következtében alig tudtam visszahúzni, mert olyan kemény lett, mint a kő. Szovjet bakancsom volt, amit már Lembergben kaptam a kórház parancsnokától.

Miskolcon bementem az akkor már létező zsidó hitközségbe. Hát a karomról meg a körülményekből látták, hogy ki vagyok. Pontosan április tizenötödikén értem Miskolcra, ahol is kaptam egy jó vacsorát, de nem tudom már, mit, valami finom kaját és száz pengőt. A száz pengővel visszafordultam a vasútállomásra, mert láttam korábban, hogy öt pengőért árulnak mákos palacsintát. És a száz pengőt húsz darab mákos palacsintába fektettem, amit vacsora után minden további nélkül bevágtam. Akkor már persze semmi bajom nem történt tőle. Másnap egy vonattal felmentem Budapestre. A város olyan romhalmaz volt, hogy az valami rettenetes. Első emeletig értek a lebombázott házak romjai. A gettó területén, az Akácfa 64-ben vagy hol lakott a Frida nagynéném, apám egyik testvére, akinek éppenséggel nem kellett elköltözni, de nem őt kerestem, mert nekem fogalmam nem volt, hogy Budapesten egy zsidó életben maradt-e egyáltalán, hanem az egyik távoli Weisz rokonomat, akinek volt egy gój férje, azt kerestem fel.

De előtte be kellett menni regisztrációra a DEGOB-ba [Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság]. Azok mondták ezt, akik a vasútállomáson osztogattak kenyeret, és mindenkitől megkérdezték, hogy hadifogoly volt-e, honnan jött, mit csinált. Mondtam, hogy én zsidó vagyok, és Auschwitzból jöttem. Akkor menjen a Bethlen tér 2-be, a DEGOB-ba, és ott jelentkezzen be – mondták. Mint megtudtam, azért kellett bejelentkezni, mert egyrészt ott ki volt írva egy táblára, aki előttem hazajött, és tudta, hogy valaki életben maradt a családból, és le lehetett olvasni: X. Y. él; másrészt engem ki akartak kérdezni, hogy kiket tudok, hogy él. A DEGOB-ban kikérdeztek, nevem, karszámom, honnan, merre, meddig. És én fel tudtam sorolni húsz vagy harminc olyan nevet, akiket ismertem a lágerban, részben nagykanizsai, részben nem nagykanizsai, akikről tudtam, hogy túlélő. Felírták egy hosszú listára, amit aztán több példányban kifüggesztettek, hogy: X. Y. él, értesített róla minket Leicht Ferenc. És például ott találtam a Schnitzer Ferit, tehát az Etelka férjét kiírva, hogy ő is túlélő. A munkaszolgálatból már visszatért, vagy még nem tért vissza, de valaki bemondta. Sorba álltak bejelentkezni a hazatértek. És ha valaki feltűrte az ingujját, és auschwitzi szám volt rajta, azt soron kívül beengedték.

A Bethlen térről egyenesen mentem a Visegrádi utca 66-ba a rokonomhoz, ahol nagy örömömre mindenki élt, és azt mondták, hogy jöhettél volna egy nappal előbb is, mert tegnap ment haza az apád gyalog Nagykanizsára. Apámat ugyanis, mielőtt kivitték volna Németországba mint munkaszolgálatost, behajtották a Tattersalba – így hívták akkoriban a pesti ügetőpályát. De közben az oroszok körülkapták Budapestet, ezért nem tudták elvinni őket, és bevitték a gettóba. Ott szabadult fel az apám, elég rossz körülmények között. Bár őneki ott élt a nővére, úgyhogy simán odaköltözhetett. És azt is mondta a rokonom, hogy apám tudta, hogy jövök, mert már ki voltam írva a Bethlen téren, ugyanis egy Kluger nevű nagykanizsai suszter előttem ért haza ugyanonnan, ahol én voltam. Bediktálta a nevemet, de én nem vettem észre saját magamat kiírva. Apám tehát tudta, hogy megvagyok, várt, várt, várt, és megunta, elindult haza. Négy napig ment, mindenféle járművel, autóstoppal vagy szekérstoppal vagy akárhogy, és hazajutott Nagykanizsára április tizennyolcadikára vagy tizenkilencedikére.

Apám munkaszolgálatban legutoljára a veszprémi Vasútépítő Századnál volt, és nem vasutat épített, hanem kenyeret sütött. Viszonylag jól megúszta. A Tattersalnál volt először, hogy nem dolgozhatott pékségben, és a gettóban sem dolgozott. Különben ő gettórendőr volt [lásd: budapesti gettó], aki éjszaka közlekedett, azért, hogy ne mászkáljanak, vigyázott többé-kevésbé a rendre belül, hogy egyrészt egymás dolgához ne nyúljanak a zsidók, másrészt, ha valakinek ne adj’ isten baja történik, elesik, akkor ne fagyjon oda, ő kotorta össze. December huszonötödikétől január tizennyolcadikáig volt a gettóban. Az alatt ott lakott a fiatalabbik nővérénél, Fridánál, akinek a férje szintén munkaszolgálatos volt, oda is veszett. És ott lakott annak a fia is, Miklós, az apai oldalról egyedül életben maradt unokatestvérem. Mert anyai oldalról egy se maradt életben. És utána apám kiköltözött ahhoz a keresztény rokonunkhoz a Visegrádi utcába, akihez én is mentem. Szóval neki relatíve emberi körülményei voltak, mivel a munkaszolgálatos pékek nem csak a munkaszolgálatos egységeknek sütöttek, hanem a magyar hadseregnek is. Eszméletlen mennyiségű kenyeret, éjjel-nappal váltva sütöttek, és minden péket mozgósítottak. Meg a henteseket is. S emiatt persze nem is éhezett sose, szerencséjére. Kivéve a gettóban, ahol már nem kellett semmit sütnie, csak megpróbálta kibírni.

A rokonomtól én is mentem volna [Nagy]Kanizsára, de én nem indultam el úgy, bizonytalanra. Mert hát féltem, a lábam sem volt maga a tökély. Sok évig tartott, mire teljesen behegedt. Mondom, megvárom, amíg lesz valamiféle vonat. Akkor még nem járt vonat, mert a síneket a németek felszedték, fölrobbantották, mindenféle történt. Április huszonhetedikén megtudtam, hogy indul egy próbaszerelvény Nagykanizsára. Ezt úgy kellett érteni, hogy egy mozdony maga előtt tolt egy teherkocsit, mögé volt akasztva két marhavagon, s ez volt a nagykanizsai próbavonat, amire én fölszálltam, némi viták után, mert nem akartak felengedni jegy nélkül. És ott volt a Schnitzer Feri nagybátyám, ugyanazon a vonaton, akiről már tudtam, hogy él. Nagy örömmel találkoztunk, és együtt mentünk haza. 1945. április huszonkilencedikén értem vissza, napra pontosan egy évre rá, hogy elvittek.

Én mentem a lakásunkhoz, ahol a pékség volt, s kiderült, hogy nem lehet bemenni, mert a lakásba beköltöztek a szovjet katonák, raktárnak használták, mert nem a lakás érdekelte őket, hanem a pékség, ahol sütötték maguknak a kenyeret. Mégpedig ilyen bádog tepsiben sütött, szögletes alakú kenyereket, amik olyan büdösek voltak, hogy majd elájultam, mert mint kiderült, fáradt olajjal kenték, hogy meg ne égjen. Minket nem engedtek be, és jó néhány hónapig, amíg az az egység, amelyik ott állomásozott, tovább nem vonult, be se mehettünk se a lakásba, se a pékségbe. Az apám a szomszédnál lakott, engem is befogadtak, és odaköltöztem. A szomszédasszony, aki velünk szemben lakott, az jött sírva, örült nekünk, szeretett minket. És azt mondta, mit főzzek neked, fiacskám, csirkét? Kati néni, mondtam, baracklekváros metéltet. Hát persze édességre ki voltam éhezve. Akkor gyúrt egy fél kiló lisztből tésztát, kifőzte, odaadta baracklekvárral. Úgy megettem, mintha egy szem nem lett volna. Ő főzött aztán ránk, és a másik szomszédnál laktunk apámmal. A pékséget az egyik segéd üzemeltette, egy bizonyos Szabó nevű keresztény pék, aki azt mondta, mikor az apám megjött, hogy mihelyt az oroszok elmennek, ő természetesen mindent azonnal visszaad. A pékségből semmi nem hiányzott, mert azt rögtön használni kezdték, és az oroszok sem vittek el semmit, de a lakást azt a négy falig kipucolták még a dicső magyar szomszédok. Semmi nem maradt ott, semmi. Mikor kora ősszel elmentek az oroszok, akkor a Szabó visszaengedte az apámat. Addig Joint-segélyen éltünk. A Joint adott pénzt vagy valamit, és akkor azt odaadtuk a szomszédoknak, akik főztek ránk. Ámbár én tudtam főzni, de nem engedtek a tűzhely közelébe. Mert hát micsoda dolog, hogy egy tizenhat éves fiú főzzön, amikor ott van a háziasszony.

Közben megérkezett apám egyik nővére, a Juliska, aki deportálva volt. Juliska benne volt abban a hetven nagykanizsai nőből álló csoportban, akiket bevágtak egy négyszáz nőből álló csapatba, és először Gelsenkirchenbe vitték dolgozni valamilyen gyárba, majd mikor Gelsenkirchent lebombázták, akkor Sömmerdába [Gelsenkirchen is, Sömmerda is  Buchenwald egy-egy altábora volt a 174 al- és külső tábor közül, Gelsenkirchenben a Gelsenberg Benzin AG-nél dolgoztatták a foglyokat, Sömmerdában a Rheinmetall-Borsig AG-nél. – A szerk.]. És az ő lagerführerük, a parancsnokuk olyan rendesen gondoskodott róluk, hogy a deportálás alatt abból a négyszáz nőből csak ketten haltak meg: az egyik légitámadáskor valami repesz miatt, a másik meg valami betegségben. Háromszázkilencvennyolcan hazatértek, köztük a Juliska nagynéném meg egy csomó fiatal iskolai barátnőm, és onnan mind a hetven nagykanizsai nő visszatért. És ezért az ő SS-parancsnokuk később meg is kapta Jeruzsálemben a Jad Vasem kitüntetést. Tehát amikor a Juliska visszajött, akkor ő visszaköltözött a saját lakásába, a kistemplom mellé, ahol mi gettóban voltunk. Juliska akkor már tudta, hogy a férje és a két gyereke nincs meg. Hát nem volt boldog. S akkor mi szépen megköszöntük a szomszédoknak a segítséget, és odaköltöztünk apámmal a Juliskához, merthogy neki volt saját lakása, ahol nem voltak se oroszok, se senki. A Schnitzer Feri nagybácsimnak a lakásában, nem tudom, azt hiszem, talán ott is oroszok voltak, így csak a Juliskához tudtunk költözni. Attól kezdve Juliska nagynéném főzött ránk, és akkor már négyen kaptunk Joint-pénzt, és abból már nyugodtan tudott vezetni egy háztartást. S a Juliska, soha nem felejtem el, főzött szilvás gombócot, nem túl nagyokat, de rendes szilvás gombócokat, jó sokat. És akkor az apámmal versenyeztünk. Ő megevett huszonnyolc szilvás gombócot egy ültő helyében, én harmincnégyet. El lehet képzelni, milyen éhes voltam, kamasz is, és kiéhezve, egyéves éhezés után. Borzasztó, mit összezabáltam, mindenki azt hitte, hogy bele fogok pusztulni.

Mikor kimentek az oroszok, visszaköltözhettünk a saját lakásunkba. Akkoriban a zsidó lakásokból összehordott bútorokat a nagykanizsai zsinagógában halmozták fel. Ha valaki zsidó hazajött, akkor megkereshette a saját bútorát, ha megtalálta. Hát a sajátunkból semmit nem találtunk meg, de a legidősebb Vilma nagynénimnek megtaláltuk az asztalát és két foteljét meg a kombinált szekrényét, amik azóta is megvannak nálunk. És megtaláltuk az Ilona nagynéném egyik szekrényét. Azonnal ráismertünk, hiszen azért vagy tíz vagy hány évig jártam hozzájuk. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága elismervényre kiadta a bútorokat, és kiutalt nekünk két rökamiét meg konyhakredencet. Millió-egy bútor volt, aminek nem volt gazdája. Mert ugye háromezer zsidó deportáltból hazajött hatvanöt Nagykanizsára. Hát ott igen bőven volt választék. Apámmal valahogy felszereltük a lakást, és utána odaköltözött rögtön hozzánk a Schnitzer Feri, apámnak a sógora. Ő ékszerész volt és aranyműves, s más dolgozott a műhelyében. A Schnitzer Feri besétált a saját műhelyébe, és szólt az illetőnek, hogy legyen szíves, hagyja el a helyiséget. Miért, azt mondja, vissza akarja kapni? Azt mondja Feri, nem, és felbontotta az égetőkemence alját, s tizenöt darab aranyrudat szedett ki, ami darabonként közel hetven-nyolcvan deka volt. És elcipelte szépen anélkül, hogy az illető tudta volna, csak azt látta, hogy fel van törve a kemence alja. Akkoriban, az oroszok alatt aranyat beváltani, pláne aranyat tartani kész életveszély volt. Úgyhogy ahol laktunk, ott gondosan elástuk, valahol a disznóól közelében. Hogy aztán mi lett vele, fogalmam sincs. Egyébként, amikor mi elmentünk – mielőtt a németek bejöttek –, az Eisinger nagybátyám és a szüleim a gyűrűjüket elásták a disznóól alá. Mire visszajöttünk, az egész pincénk, kertünk, udvarunk fel volt ásva, keresték a kincseinket, ami körülbelül állt, mit tudom én, öt gyűrűből, egy nyakláncból meg egy aranyórából, ami egyébként is a nagybátyámé volt, az Eisingeré. De nem találták meg, és mi akkor kiástuk. Pont a disznó alatt volt. Mindent feltúrtak, a disznóól kivételével. Nálunk az ólban a disznók nem a földön voltak, hanem vastag deszkákból csináltunk egy körülbelül arasz magasságú dobogót, amit hidasnak hívtak. És azt kerítették körül, arra tették a falat, és a sertések nem a földön álltak, hanem a deszka dobogón, hogy szerencsétlenek ne fagyjanak meg. És a hidas alól kiszedtük apámmal az ékszereket – aminek a nagy része a Bözsi nénémé volt, az Eisinger órája meg teljesen szét is rozsdásodott, csak az arany tokja maradt meg –, és vártuk az anyámat, mert hírt kaptunk, hogy túlélte. Legalábbis felszabadult Bergen-Belsenben.

Valamikor szeptember végén a rokonok telefonáltak Budapestről, hogy apám menjen az anyámért, ott van, de nem tud hazajönni. Az apám felment Budapestre, akkor már rendes vonatközlekedés volt, és az anyámmal meg a Bözsi nagynénémmel, aki szintén túlélte, nagy keservesen hazajöttek Nagykanizsára. A Bözsi nagynénémnek az volt a szerencséje, hogy szép helyen lakott egy kertes házban, nem fosztották ki a lakását, és ő egyszerűen beköltözhetett. Mindene megmaradt érintetlenül, mert valaki, egy fejes góré költözött oda be, és az illető, amikor az oroszok jöttek, elmenekült. S akkor le volt pecsételve a lakása, tehát minden bútor, a fehérneműje, ágyneműje, minden olyan, amire neki szüksége volt, ott volt a lakásban. De nem volt a férje, sajnos, akiről én  tudtam, hogy meghalt. Elmondtam neki, hogy amíg együtt voltunk, addig ki tudtam húzni a szelekcióból, de amikor kórházba kerültem, már nem. Úgy bőgött a nyakamban, hogy na!

Harmincöt kilósan jött vissza a nyolcvankilós anyám. Mert flekktífuszban majdnem meghalt. Épphogy kihúzták nagy keservesen a flekktífuszból, alig tudott járni. Bözsi nagynénémmel ők először Birkenauban dolgoztak, viszont az összes lánytestvére és azoknak a gyerekei gázkamrába kerültek, helyből. Auschwitz mellett volt a Kruppnak egy leányvállalata, amit úgy hívtak, hogy Unio Munition Fabrik. Jelvényt hordott mindenki, aki ott dolgozott. Anyám haza is hozta a jelvényt, de sajnos elveszett. [Birkenau mellett volt egy „Munitionsfabrik »Union«“ nevű lőporgyár, ahol főleg női kényszermunkásokat alkalmaztak, de volt Auschwitz mellett egy fegyvergyára a Weichsel Metall-Union cégnek is (a Weichsel, azaz Visztula-művek a háború előtt lengyel fémipari cég volt), ahol főleg lengyel foglyok dolgoztak. Leicht Ferenc anyja valószínűleg az előbbiben dolgozott, de nem tudjuk kideríteni, valóban a Krupp érdekeltségi körébe tartozott-e a „Munitionsfabrik »Union«“. – A szerk.] Ők gyártották a lövedékeknek a külső burkolatát, tehát nem a gyutacsát, hanem a külső burkolatát. És ott dolgoztak január tizennyolcadikáig, amíg nem evakuálták Auschwitzot. De erről nekem akkor, amikor még én is ott voltam, fogalmam se volt. Anyám összes többi lánytestvére mind Birkenauba került, nem is tért vissza közülük egy se, gázkamrába kerültek, helyből a gyerekeikkel együtt, még az az unokaöcsém is, aki magasabb volt, mint én. A testvérek közül csak az anyám és a Bözsi húga élte túl. Ők együtt voltak végig, együtt is szabadultak, együtt is jöttek haza. Csak az apám találta meg a feleségét, a többiek nem. Mi voltunk az egyetlen család az egész Dunántúlon, akik hiánytalanul éltük át az egészet.

Akkoriban volt egy Közellátási Kormánybiztosság, és a helyi kormánybiztos kijelölte azokat a pékségeket, akik tudtak és képesek voltak dolgozni, tehát ahol ember is volt, berendezés is volt, és kiutalt nekünk lisztet és fát [A háború után közellátásügyi minisztérium volt, 1947 végéig (tárca nélküli miniszterként közellátási miniszteri poszt már 1940 decemberétől létezett, de a háború befejeződése után állította fel az Ideiglenes Nemzeti Kormány a minisztériumi apparátust). A közellátás megszervezését a helyi közellátási szervek (közellátásügyi felügyelőségek a törvényhatóságok területén, élükön a főispánnal mint közellátási kormánybiztossal, ill. községi közellátási bizottságok) végezték. – A szerk.]. Ráadásul ingyen, mert bizonyítani tudtuk, hogy negyvennégyben hány köböl fát és vagonszámnyi lisztet vettek el. Apámnak új inast kellett szerezni, a régi, szegény, meghalt Auschwitzban. Ugyanabban a lágerben volt, ahol én. Háziszolga is kellett, szóval a személyzetet összeverbuválták, de először takarítónőket szerződtettek, akik mindent lesikáltak tisztára, mert az oroszok rendes emberek voltak, de nem volt fő erényük a tisztaság, és valamikor október közepén elkezdtek sütni. Attól kezdve már hamar működött a pékség, mert a vevőkörünk megvolt.

Ez az időszak volt az egyébként – és még legalább fél évig eltartott –, amikor az oroszok mindent zabráltak mindenütt. És ezenkívül, hogy kanizsai kifejezéssel éljek, jól megördögölték a lányokat, nőket. Ha elkaptak egy nőt, egy egész szakasz megördögölte, majdnem belehalt a szerencsétlen. Mi is tartottunk attól, hogy kirabolnak minket, másrészt ugye anyám ott élt, aki akkoriban még negyven év alatt volt, akármilyen rozoga állapotban is, az oroszokat semmi nem érdekelte. Apám, azt hiszem, felhozta az anyámat Pestre, nagyon homályosan emlékszem rá, hogy miért nem volt otthon az anyám, viszont a Bözsi nagynéném, huszonhat éves, jóképű asszony, odajött aludni a szüleim szobájába, ami egy belső szoba volt, én meg a külsőben aludtam. Meg kellett oldani, hogy ne mászkáljanak be hozzánk az oroszok, és elhatároztuk, hogy szerzünk magunknak egy orosz tisztet, aki majd távol tartja a többit. Egy kis utánajárás után kaptunk is egy főhadnagyot, jó nagy gyerek volt, tele plecsnikkel, és mint kiderült, zsidó. Úgy hívták, hogy Vlagyimir Korecki. És ukrán volt, huszonkét éves. Én akkor már tizenhat voltam. Rengeteget marháskodtunk. Kérdezték is tőle a szüleim, hogy hát egy szovjet főhadnagy azért mégis egy komoly ember, mit hülyéskedik egy kamasz gyerekkel. Nem tudott magyarul beszélni, de jiddisül – amit az Auschwitzban töltött egy év alatt rendesen megtanultam – jól megértettük vele egymást, és azt mondta: „Idefigyeljetek! Mikor olyan idős voltam, mint a ti fiatok, akkor vonultam be katonának. Tehát azóta harcolok. Embertelen körülményeink voltak, borzasztó harcokban vettem részt, és nem voltam gyerek. Most örülök, hogy van időm hülyéskedni.” Velem lakott egy szobában, mert nem volt külön helyünk. A szüleim voltak a másik szobában. Fél évig lakott ott, amíg az egysége is tovább nem ment, valamikor 1946 elején.

Egyszer aztán szóltak a piarista gimnáziumból – ahova korábban nem vettek fel, és ahová az előző évben felvett öt zsidó fiú közül egy sem tért vissza a deportálásból –, hogy most felvennének. Nem volt nagy kedvem hozzá, de hát az anyám könyörgött, hogy ha már túlélted, akkor tanulj. De mivel kereskedelmibe jártam, és mások voltak a tantárgyak, latinul például nem tudtam, ezért különbözeti vizsgát kellett tenni. Elkezdtem tanulni egy Licsák nevű tanárnál, aki ugyan a piaristáknál tanított, de nem volt pap. Egy fiatal srác volt, és nagyon intenzíven tanultam vele, három hónapig. Azután bementem a gimnáziumba, ahol letettem a négy különbözetit. Öt tárgyból kellett, abból négy egyes volt, egy kettes [Akkor még az 1-es osztályzat volt a legjobb érdemjegy. – A szerk.]. Akkor megköszöntem, és soha többet a tájára sem mentem az iskolának. Eszembe sem jutott, hogy én ott tovább tanuljak. Én is olyan voltam, mint az apám. Ha valahonnan engem kirúgnak, nem kellek, akkor oda többé nem megyek. Csak meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá.

Apámék akkoriban beléptek a kommunista pártba [lásd: MKP], és engem a MADISZ nevű baloldali szervezetbe akartak beíratni. De ott azok voltak, akik a legantiszemitábbak voltak korábban, hát mondom, én ezek közé be nem megyek. A párthoz tizenhat évesen még fiatal voltam, meg amúgy se voltam tőle elragadtatva. A lágerban megtanultam, hogy zsidó vagyok, de ezzel az identitásommal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Mert ugye vallásos nem voltam, a hitközségi embereket utáltam, a tanítóm miatt a cionistákat [lásd: cionizmus] utáltam, semmit és senkit, ami a zsidósághoz kötött volna, nem szerettem. De mindazonáltal nagyon zsidó voltam. Nem tudom, hogy el lehet-e képzelni, milyen zavaros fejű lehet egy tizenhat éves fickó, akinek ilyen élményei voltak. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi legyen. És 1946 elején eljött Nagykanizsára egy fiatalember, akit úgy hívtak, hogy Lusztig Frici (most ő a cfáti magyar múzeum igazgatója Izraelben). Ez a Lusztig Frici egy baloldali cionista mozgalomnak a szervezője volt, aki összehívta Nagykanizsán az összes összehívható zsidót, és elmagyarázta, hogy nem az a cionista, aki jelvényt hord, hanem aki az életét teszi fel arra, hogy a zsidó állam felépüljön. Illetve akkor még úgy hívták, hogy „nemzeti otthon”. Mert az eredeti „Cionista Deklarációban” az van, hogy „közjogilag biztosított nemzeti otthon” [Az interjúalany a Balfour-nyilatkozatra gondol. – A szerk.]. Államról szó nem volt. És elmagyarázta, hogy ha valaki zsidó, és annak érzi magát, akkor legyen szíves és ebben vegyen részt, segítsen. Ami az én számomra teljesen a megvilágosodás erejével hatott, és ott, rögtön beléptem nála az egyik szociáldemokrata jellegű, Habonim Dror nevű cionista ifjúsági mozgalomba. Ebben a mozgalomban azt mondták, hogy nem elég, ha az ember dumál és otthon van, hanem költözzünk be, és tudatosan deklasszáljuk magunkat. Azaz, kétkezi munkát tanuljunk és gyakoroljunk, mert ott semmi szükség nincs annyi értelmiségire, amennyi az átlag zsidók között van, volt, és maradt is. Csatlakoztam a mozgalomhoz, kezet csókoltam az anyámnak, elköszöntem tőlük, és azt mondtam, hogy mostantól fogva azt fogom csinálni, ami a meggyőződésem.

És akkor elkerültem Pesten egy hathetes képzésre, szemináriumra. A cionista mozgalom akkor még legális volt, a Fürj utca 16-ban [XII., Sas-hegy], egy zsidó villában voltunk, aminek a tulajdonosát megölték. Ott is laktunk, voltunk vagy negyvenen, egy szobában emeletes ágyakon húszan fiúk. Lányok is voltak, ők ott egyenlőek voltak velünk, sőt gyakran ők voltak az okosabbak, és gyakran ők voltak a főnökök. Egyébként nagyon nevezetes emberek tanítottak bennünket, előadott nekünk Mérei Ferenc [(1909–1986), pszichológus. – A szerk.] és Molnár Albert, aki egy igen kitűnő szociáldemokrata társadalomtudós volt, egyébként pedig a Molnár Erik nevű kommunista külügyminiszter bátyja [Molnár Erik (1894–1966) – történész, politikus, akadémikus, 1944 és 1956 között több minisztérium élén állt, többek között külügyminiszter is volt. Nagyon valószínű, hogy Molnár Albert nem volt rokona. Molnár Albert (1901–1961) nyelvoktató, lexikográfus, szociológiai doktor volt, 1932-től a moszkvai Világgazdasági és Világpolitikai Intézet tudományos munkatársa, 1935-től Kolozsváron tisztviselő, 1945-től Budapesten a közellátási kormánybiztosságon, majd a Gazdasági Főtanácsban, a Jóvátételi Hivatalban, a Külkereskedelmi Igazgatóságon működött, 1955-től pedig az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének munkatársa volt. – A szerk.]. A Joint támogatott bennünket, mint ahogy eleinte a szüleimet is, de inkább a mozgalmakat támogatták, mint a privátokat.

Hat hét után onnan én Szegedre, Szeged-Algyőre mentem. Ott szintén volt egy villa, ahol volt gyümölcsös, és minket például arra kondicionáltak, hogy tessék megtanulni gyümölcsfákat ápolni. Volt egy kertész, aki értett hozzá, s tanította, hogy kell szőlőt, gyümölcsfákat nyesni, meg mit hogy kell csinálni, ilyen mezőgazdasági, kertészeti munkákat. És ott voltam 1947 végéig, amikor is megkerült a villa egyik örököse, aki a villát meg a kertet valakinek eladta, és minket kitettek. Akkor feljöttem Budapestre a csoporttal, amit akkor szétszórtak megint. A Kalóz utca 6–8-ba tettek, a Sváb-hegyre, egy újabb villába, ahol viszont már nem azt kellett tanulni, mint Szegeden, hanem elmentem műszerészinasnak. Ott laktam, ott éltem, és ott voltam szerelőinas 1948 kora teléig. Közben látogatóba rendszeresen hazamentem a szüleimhez, és mivel nekem nem volt pénzem télikabátra, a szüleim csináltattak nekem egy télikabátot.

November 29-én az ENSZ megszavazta, hogy kettéosztják Palesztinát, és ott akkor legyen zsidó állam [lásd: Izrael állam megalakulása]. Amire itt az összes cionista mozgalmak és a zsidó hitközségek – akkor még egységesen – a mai Erkel színházban (ami akkor Városi Színház volt) egy nagygyűlést, ünnepséget hirdettek, hogy mindenki tudomásul vegye a hírt, és örüljön. Akkor már megtanultunk héberül [ivritül] énekelni, elkezdtünk héberül beszélni tanulni. Vallási hagyományápolás csak annál a mozgalomnál volt, amelyik a vallási párthoz tartozott. Az én mozgalmam keményen szociáldemokrata volt, olyannyira, hogy Sztálin- és Lenin-kép volt a falakon. Volt még a mienkénél baloldalibb is, az teljesen szélsőbaloldali volt, amit úgy hívtak, hogy Hasomér Hacair, Ifjú Őrség [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon]. Volt még egy szintén szociáldemokrata, de más irányú, mint a mienk, őket pedig úgy hívták, hogy Makkabi Hacair [Baloldali cionista ifjúsági szervezet, amely Magyarországon az 1930-as évek második felében jelent meg, főleg a felsőfokú zsidó tanintézményekben, így az Országos Izraelita Tanítóképző Intézetben és az Országos Rabbiképző Intézetben. A háború után is erős szervezet volt. – A szerk.]. Ezenkívül még volt a Hanoár Hacioni [lásd: Hanoár Hacioni Magyarországon], és volt még a Bnei Akiba, [Rabbi] Akiba fiai is, akik vallásosak voltak [A vallásos-cionista Mizrachi szervezet ifjúsági „tagozata”. A vallásos fiatalok cionista nevelésük mellett Tóra- és Talmud-tanulmányokat is folytattak. Ezek a fiatalok a magyar cionisták harmadát-negyedét adták. – A szerk.].

Abban a szent pillanatban, ahogy megszavazták a zsidó államot, elkezdődtek a harcok Izraelben [lásd: 1948-as függetlenségi háború Izraelben]. És akkor az olyan korú fiúk meg lányok, mint én, rögtön jelentkeztünk, hogy ki akarunk menni harcolni, és még azon az őszön, tehát 1947 kora őszén mi fölesküdtünk a Hágánára, és vártuk, hogy induljunk. De hát nem indítottak el minket, mert az angolok még ott voltak. De itt, Magyarországon várható volt, hogy 1948. március után nagyon balra fognak csúszni az események, és nem lesz lehetőség elmenni, ezért valamikor a télen, azt hiszem, január végén vagy február elején elmentünk Ausztriába. Az egész egység, úgy, ahogy voltunk, vagy negyvenen. Kaptunk egy úgynevezett kollektív útlevelet, amin az volt rajta, hogy X. Y. plusz harmincnyolc ember. Tehát gyakorlatilag mi legálisan léptük át a határt, kollektív útlevéllel.

Bécsig vittek minket, ahol egy kiürített iskola volt a menekülttábor. Ott voltunk hat hétig, egyrészt azért, mert nem tudtak velünk mit kezdeni, túl sokan voltunk, másrészt azért, hogy kipihenjük a nem létező fáradalmainkat, és azért, hogy felruházzanak bennünket. Ugyanis teljesen úgy jöttünk el, ahogy, egy szál ruhában, semmit nem hozhattunk magunkkal. Akkor már megjelentek az izraeli elithadsereg kiképzői, és ott elkezdték nekünk a fegyvertelen, hogy szokták azt mondani, az ember ember elleni harc kiképzését. Volt ott egy kis fiatal lány, aki minket kiképzett, hát akkora, mint egy kutya ülve. S azután bemutatott egy fogást, amit úgy kellett volna kivédjen, hogy elkap, de nem bírt el, és gerinccel a térdére estem, szerencsére fékezve. Nagy bajom nem lett, de egy darabig maródi voltam. Hat hét után átvitték az egész társaságot egy helyre, ahol egy volt láger már tele volt olyan önkéntes zsidó fiatalokkal, akik egész Európából, mindenféle mozgalmakból ott össze voltak csapva egy helyre. S ott folytatták a kiképzést, akkor már nagyobb alakulatban.

Istenien éreztem ott magam. Az volt a kamaszkorom boldogsága. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az, hogy ott lányok is voltak, az az én számomra nem jelentett különösebbet. A nőkkel való bánásmód megtanulása, amikor nekem aktuális lett volna, akkor lágerban voltam. Egyszerűen nem érdekelt a dolog, mert igazából évekig gyászoltam a gyerekkori szerelmemet, Irénkét. Ezért a legszebb csaj sem érdekelt különösképpen, nem foglalkoztam csajokkal. És mindenki le volt döbbenve, hogy én milyen visszahúzódó vagyok. Azt hitték, hogy fiú tetszhet, vagy nem tudom, mi. Ilyen vonatkozásban én húszéves korom tájt értem be. Pedig buktak rám a lányok.

Ott volt körülbelül két vagy három hónapig a továbbképzésünk, s onnan gyalog, a Brenner-hágón keresztül, magas hóban, csempészvezetőkkel mentünk át Olaszországba. Ott elvittek Meranba, Meranónak hívják az olaszok. Beraktak minket egy üres szanatóriumba. Elkezdtek etetni, és hogy mondjam, dajkálni, és ott voltunk körülbelül két hétig. Akkor elvittek egy Chiari nevű olaszországi menekülttáborba. Chiariban voltunk május tizenötödikén, amikor a zsidó államot kikiáltották [lásd: Izrael állam megalakulása]. Akkor óriási ünnepséget csaptunk mi is. Felhúztuk a kék-fehér zászlót, meg ez meg az meg amaz [Az izraeli zászló fehér alapon kék csíkos, középen egy kék Dávid-csillaggal. – A szerk.]. Nahát nosza, gyerünk, induljunk. De ez nem volt olyan egyszerű, mert egész Olaszország tele volt ilyen táborokkal, ahol fiatal zsidók, önkéntesek voltak. Hát csak Magyarországról mentünk vagy ötezren. És mielőtt Ausztriát elhagytuk, még kék-fehér zászlóval átvonultunk nem tudom, hány menekülttáboron, énekelve, és toboroztuk a fiatal zsidó gyerekeket, hogy jöjjenek, meg kell védeni a hazát. Volt, aki jött, volt, aki nem jött, de szépen megszaporodtunk közben.

Chiariból elvitték az egész társulatot egy Fano nevű kikötőbe, ami Olaszországban Rimini és Ancona között van. Fano akkor egy teljesen átlagos kis halászfalu volt, ma már turistaparadicsom. Azt mondták, hogy végül is az izraeli hadseregnek matrózokra is szüksége van, szokjuk a tengert, járjunk a halászokkal a tengerre. És tényleg, ezt is csináltuk. Kaptunk egyenruhákat, az volt ráírva, Scuola Marittima Ebraica, Zsidó Tengerésziskola. De hát persze semmi szó nem volt erről, csak halászbárkákkal jártunk. A szó szoros értelmében szoktattak a tengerhez. Ezzel megint pechem volt, mert egy baleset ért, és a lábam akkor is megsérült. Kivettek a kiképzésből, a gyakorlásból. Na meg azért is, mert eszméletlen sokszor voltam tengeribeteg. A halászhajók úgy himbálóztak, mint egy dióhéj, amit tudtam, segítettem, de leginkább nem tudtam, mert rókáztam.

Szeptember közepén átvittek minket egy indítótáborba, Ostia kikötő mellé. Akkor hétszázan behajóztunk egy kis teherhajóra, ami talán akkora volt, mint egy dunai uszály. Négy nap után megérkeztünk Haifára, pontosan szeptember tizenhetedikén, amikor a Bernadotte-ot, az ENSZ közvetítőt agyonlőtték a zsidó szélsőségesek Jeruzsálemben [Folke Bernadotte gróf (1895–1948) – svéd diplomata volt, a Svéd Vöröskereszt alelnöke a II. világháború idején, akit az ENSZ BT 1948 májusában azzal bízott meg, hogy az Izrael Állam kikiáltása után rögtön megkezdődött fegyveres konfliktusban közvetítsen a felek között. A Bernadotte-féle béketerv értelmében Izrael kapta volna Palesztina északi és nyugati részét, az arabok pedig a keleti és déli részeket, s a feleknek kölcsönösen el kellett volna ismerniük egymást egyfajta gazdasági és politikai uniót alkotva. A tervet azonban mindkét fél elutasította: Izrael azért, mert a Bernadotte-terv értelmében Jeruzsálem átmeneti (kétévi) ENSZ-ellenőrzés után végleg az arabok ellenőrzése alá került volna (Jeruzsálemnek pedig jelentős számú zsidó lakossága volt), az arabok meg azért, mert úgy gondolták, hogy a Bernadotte-féle béketerv alapján a szegényebb palesztinai területek jutottak volna nekik. Emiatt 1948 júliusában, egy havi fegyverszünet után kiújultak az arab–izraeli harcok. Bernadotte-ot szélsőséges izraeliek – az ország létét fenyegető veszélyforrást látva benne – 1948 szeptemberében meggyilkolták. – A szerk.]. Az önkénteseknek a hajón a kezébe nyomták a katonakönyvet azonnal, és ott a hajón aláírtuk, hogy beléptünk a Palmachba, az áttörő századokba [Palmach: Plugot Makhac, azaz „Rohamosztagok”. A Hágáná rohamosztagai voltak a brit mandátum, majd a függetlenségi háború idején. – A szerk.]. Ezek nem csak védekezésre voltak kiképezve, hanem a minden áron való áttörésre. De akkor mi még sehogy se voltunk kiképezve, fegyverrel legalábbis nem, csak ilyen kézi tusára. És elvittek minket egy Tel-Mond nevű táborba, ahonnan körülbelül nyolc kilométerre volt a harcok színhelye. És ott minket tizenkét nap alatt kiképeztek. Ezt úgy kell értelmezni, hogy semmiféle alaki gyakorlat, hogy vigyázz, állj, jobbra át, szalutálj, ilyen nem volt. Hanem mindenki kapott egy puskát, én történetesen egy 1942-ben gyártott német Mausert, amin ott volt a horogkereszt. És megmutatták, hogy itt van a célgömb, itt van az irányzék, itt a tus, itt kell betölteni az öt töltényt, itt fel kell húzni, így kell célozni, és így kell elsütni. Igen ám, de töltényt egy darabot nem adtak, nem volt töltény, örültek, ha a frontra volt szűkösen elég. És mi megtanultuk elvileg a puskát használni, megtanultuk azt, hogy hogy fedezzük magunkat, és sportoltattak minket eszméletlenül. Hát akkor még jó kondiban voltam, de az volt a szokás, hogy kifutottunk majdnem a frontvonalig, elkiáltottuk háromszor héberül, hogy itt vagyunk, reszkessetek, „mi vagyunk a Palmach!”, „hinénu haPalmach!”, mert a Palmach az híres volt, és attól tartott az ellenség, és azután visszafutottunk. Ez olyan tizennégy kilométeres futást tett ki minden istenáldotta reggel.

Ez pontosan tizenkét napig tartott. No hát gondolható, hogy tizenkét nap alatt úgy töltény nélkül nem lehettünk nagy lángelmék. És ráadásul az volt a gond a mi esetünkben, hogy a negyventagú szakaszban senki nem tudott héberül. És jiddisül is csak én. A többiek ugye pestiek voltak, hát miért tudtak volna. Én is csak a lágerban tanultam meg, nekem se volt anyanyelvem. Tehát az úgy működött, hogy a kiképzőtiszt héberül elmondta, hogy ez egy puska. Akkor valaki, egy jó hangú pasas elbőgte magát jiddisül, hogy ez egy puska. Erre én a saját szakaszomnak azt mondtam: gyerekek, azt mondja, hogy ez a puska. Akkor minden részét a puskának elmondták héberül, utána elmondták jiddisül, utána elmondtam magyarul. Tehát minden parancsszót vagy utasítást kétszer kellett tolmácsolni ahhoz, hogy a mi átlagpolgáraink megértsék. És azt, hogy én történetesen tudtam jiddisül, azt „köszönhettem” a lágerbeli kapcsolataimnak, életemnek.

Két és fél évig voltam Izraelben. Amíg katona voltam, és a háború folyt, addig részt vettem a támadásokban. Az volt a cél, hogy az egyiptomiakat valahogy kiszorítani a majdani Izrael területéről, sőt a majdani arab állam területéről is. És volt ott egypár arab falu, amiket úgy menetből elfoglaltunk, mivel az egyiptomi katonaság nagy része egy faluban volt, ahonnan menekültek Beer Sevába. És odáig menetből lehetett elfoglalni az arab falukat is, néhány kibucot fel lehetett szabadítani, volt olyan, ahol egy élő lélek nem volt már. Nekünk is rendesen volt veszteségünk. Beer Seva azonban egy jó harmincezer lakosú város volt, angol erődítménnyel, egy jól megerősített hely. Akkor megálltunk, és életem legrosszabb, legmelósabb éjszakája az volt, hogy Beer Sevát meg kellett kerülni. Beer Seva környéke már a homoksivatag egy része [Negev], ott autókkal vittek mindenkit mindenhova, autókaravánokkal, és az volt a probléma, hogy az autók egy idő múlva nem tudtak továbbmenni. És a legelső autón volt sok ilyen kétméteres drót, kutyaközönséges drótkerítés, felspulnizva volt vagy hatvan kiló, ha nem több. Azt nekünk, a kezdőknek, le kellett emelni, és kigörgetni, és akkor az autók szépen elkezdtek rámenni, és mire a végére ért, addigra a második is ki volt görgetve, a harmadik is ki volt görgetve, és annyi drótháló volt – ki volt számítva –, hogy éppen az egész karaván át tudott rajta haladni. De akkor a hátsót vissza kellett görgetni, a legutolsót, rohanni előre a vállunkon a hatvan kilós micsodával, négyünknek újra elteríteni, és így egész éjszaka mentünk valami harmincöt kilométert a homokon át. El nem lehet képzelni, hogy micsoda munka volt. Eleve harmincöt kilométert menni is sok, de futkosni ezzel a rohadt kerítéssel, görgetni föl-le, hát az embertelen volt.

Izraelben volt egyébként Miklós is, az egyedül életben maradt unokatestvérem, apám nővérének, Leicht Fridának a gyereke. Miklóssal azért kedveltük egymást, mert egy ugyanazon, hogy mondják, egy bordában szőttek. Ő is teljes mértékben zsidó identitással volt, azzal együtt, hogy később keresztény volt a felesége. Már 1946-ban, tizenhat évesen elment Izraelbe, egy ifjúsági csoporttal, és ott élt egy darabig egy kibucban, Pardes Hannában [város Izraelben]. Amikor szabadságon voltam, akkor meg is látogattam. 1951-ben ő is visszajött, és valami szaktanfolyamon összeismerkedett egy csajjal, akinek már volt egy gyereke, de egy nagyon aranyos és szép lány volt. Összeházasodtak, és 1956-ig együtt éltek. De állandóan olyanok voltak, mint a galambok. Egyszer egyik repült ki, egyszer a másik. Miklós 1956-ban itthon hagyta a feleségét, gyerekét, hogy majd jöjjenek utána, és visszament Izraelbe, ugyanabba a kibucba. Ott élt 1962-ig vagy 1963-ig, de nem bírta ki a családja nélkül, és akkor megint visszajött. Úgyhogy kétszer volt kint. Mondtam neki, hogy már csak a bérletedet lyukasztják, úgy jössz-mész. Mikor először hazajött, magyarosított Révészre. Révészként halt meg 1992-ben, Debrecenben, ahol éltek.

Engem pontosan napra két évre, 1950. szeptember 17-én szereltek le. Közben jártam szabadságra rendszeresen azzal a barátommal, akivel együtt is mentem ki, és amikor szétszórták az egységet, akkor én vele egy egységben maradtam. Neki rokonai laktak egy Hadera nevű faluban, ahonnan úgy tizenöt kilométerre voltunk, és ha eltávozásra mentünk, autóstoppal bementünk, s a rokonainál kaptunk enni, kaptunk szállást. Engem is elfogadtak, mint a rokonuk haverját, Izraelban nekem nem volt senkim. És amikor egy napnál többre ki tudtunk menni, akkor elmentünk dolgozni vagy építkezésre vagy szőlőt nyesni. Rengeteget kerestünk ilyen alkalmi munkával, mert nem igazán voltak olyan emberek ott, akik értettek a szőlőnyeséshez. És szeptember tizenhetedikétől ott voltunk Hederán, eljártunk dolgozni. A szőlőnyesés fizetett legjobban, és mi profik voltunk ebben. Ha nem volt munka, betont öntöttünk, zsaluztunk, szóval mindenféle építkezési munkán dolgoztunk. Volt, amikor országutat csináltunk, mint itt az útépítő munkások. Nem azért mondom, de januárig, négy hónap alatt körülbelül annyit kerestem, mint Magyarországon öt év alatt, amikor dolgoztam. Akkor még angol fonttal fizettek, és jól.

A barátom nagybátyjának volt egy ismerőse, aki kiadott egy szobát, és ketten fizettünk, nem tudom, talán tíz fontot havonta, ami nagy pénz volt. De nekünk egynapi-kétnapi keresetünk volt. S ezenkívül mi kaptunk fegyvert, mert a faluban őrség volt, a parasztoknak kellett őrizni a saját földjüket meg a termésüket. De ők nem szerettek éjjel fönt lenni, mert nappal sokat dolgoztak, mi is dolgoztunk a szőlőnyeséssel, nem kevesebbet, de fiatalok voltunk, és az őrséget pénzért átvállaltuk. Tehát nappal is dolgoztam, és alkonyattól éjjel kettőig őrségben voltam. Nagyon jól kerestem, de nem volt lakásunk. Ágyrajáróként szerepeltünk, mert egy szobában ketten aludtunk. Ha valamelyikünknek akkor éppen a barátnője volt ott, akkor a másik őrségbe ment. Szerettem volna lakást szerezni. Akkoriban épültek ilyen meglehetős kicsi, másfél szobás, csökkentett értékű házak, nem túl nagy összkomforttal, de konyha, zuhanyozó, vécé volt bennük. S ebbe akkor én be akartam szállni részletre, mert a beugró megvolt rá, de kiderült, hogy ez csak családosoknak van. Akkor azt gondoltam, hogy kihozatom a szüleimet, mert akkor volt egy ilyen családegyesítési akció. Erre az izraeliek pénzt adtak, hogy kiengedjék a családtagokat. De még így se vehettek be az építkezésbe. Elmentem egy másik faluba is, ahol akik ott akartak dolgozni, kaptak körülbelül öt hold földet és egy hasonló házat, egy szekeret, egy öszvért és egy vemhes tehenet. Onnan is kirúgtak, ugyanezzel a megjegyzéssel, hogy hát öregem, ne haragudj, ehhez itt család kell. Mérges voltam, és elmentem Tel-Avivba. Volt egy olyan hivatala a katonaságnak, aminek az volt a dolga, hogy a leszerelt katonák ügyes-bajos dolgait intézze. Bementem oda, s mondtam, hogy kellene egy lakás. Jaffa akkor üres volt. Elmenekültek az arabok, és tele volt üres lakással. De ott is azt mondták, hogy ne haragudj, nem tudunk neked lakást adni, mert most jönnek a jemeni családok, annyi gyerekkel, mint égen a csillag, és először őket kell elszállásolni, veled most nem tudunk foglalkozni. De akár kapsz lakást, akár nem, te nem mehetsz haza, mert ott most kommunista hatalom van. Hát erre bepöccentem nagyon. Mert életem és vérem Izraelé, de hülyének ne nézzenek. Fogtam, írtam az anyámnak, hogy oldja meg valahogy, hogy bántódás nélkül hazajuthassak Magyarországra.

Anyám, aki akkor már hosszú ideje, 1945 óta párttag volt (akkor ugye 1951-et írtunk már, januárt talán), bement a városi párttitkárhoz, és elmondta, hogy mi újság. Az illető mondta, hogy elég veszélyes, mert el szokták kapni azokat, akik külföldről jöttek haza, de én előző év május elsején Izraelben ott voltam a május elsejei felvonuláson, ahol az a társaság, ahova én tartoztam, Sztálin és Lenin arcképét vitte vörös zászlóval meg egy hatalmas kommunista jellegű transzparenst héber nyelven. S az ott készült fényképeket én hazaküldtem korábban levélben, s akkor anyám bemutatta, hogy a fiam ugyan ott van, de nézzétek meg, hogy milyen felfogású. S akkor ezzel ők elmentek valamilyen városi vagy milyen hatósághoz, a párttitkárral. És nem tartott tíz napig sem, megjött az értesítés, hogy mehetek haza. Izraelben a magyar követségtől kaptam egy szabadjegyet, a Bathori nevű lengyel hajó hozott Constanţába, onnan vonattal átjöttem Magyarországra, s vonattal szépen hazamentem Nagykanizsára a szüleimhez, akik akkor elkezdtek agitálni, hogy tanuljak tovább. Hát azt nem! Túl öreg, már huszonkét éves voltam, felnőtt férfi, és nem akartam a szüleim nyakán élni, akik már ötven évesek voltak, sütötték a kenyeret, és dolgoztak eszméletlenül. De nekem semmi szakmám nem volt, se iskolám, se szakmám. Négy polgárim volt. És feljöttem Pestre.

Még a hajón megismerkedtem egy családdal, akik szintén visszajöttek, és négy gyönyörű lányuk volt. Az utolsó előtti akkor tizenhat-tizenhét éves volt, és abba úgy belezúgtam, hogy el se lehet képzelni. Eszméletlen szép volt, és nagyon értelmes is. És akkor ott hetyegtem vele a hajón, persze a szülei felügyelete mellett. Meg is látogattam őket. Budapesten, a Síp utcában kaptak egy üzlethelyiséget, ahol az egész család ott is lakott. De mivel én nem voltam eléggé, hogy mondjam, gyakorlott az udvarlásban, hanem a magam módján beszéltem ezzel a lánnyal, rövid idő után kirúgott. De tudtam, hogy az Egyesült Izzóban dolgozott, és elhatároztam, hogy megpróbálok kibékülni vele, és beléptem az Egyesült Izzóba úgynevezett betanított munkásnak, és az elektroncsőgyártáshoz kerültem. Mert azt tudtam igazolni, hogy egy ideig műszerészetet tanultam, mire betanított műszerésznek felvettek. Azzal a lánnyal aztán soha nem békültem ki, bár ott volt, és naponta láttuk egymást, de le se füttyentett.

680 forint volt a kezdő fizetésem, és ebből meg kellett élnem. Albérletben laktam Újpesten, egy nagyon öreg hölgy volt a házinéni, akinek volt egy antik bakfis lánya. Ha jól emlékszem, egy százast fizettem az albérletre, akkor még öt forintért kaptam úgynevezett vonalbérletet, amelyik a lakásomtól az Izzóig és vissza volt jó, naponta egyszer. És nagyon olcsó volt minden. Ebédre az Izzóban, az üzemi konyhán megebédeltem. Akkor voltak olyan készételkonzervek üvegben: sóletbab kolbásszal, volt pacalpörkölt, nem tudom, tán gulyás. Három- vagy négyféle volt, amiket felváltva vásároltam meg vacsorára. Ha véletlenül éjszakai műszakban voltam, akkor leadtam az ebédjegyet, és éjszaka ettem meg ezeket a konzerveket. Gyalázatosan fizettek, és szabadidőm egyáltalán nem volt. Dolgoztam, mint egy őrült egész nyáron, és akkoriban keresték a munkáskádereket továbbtanulni. Akkor én már többé-kevésbé munkáskádernak számítottam, annak ellenére, hogy be volt írva az életrajzomba, hogy Izraelből jöttem haza. S akkor jelentkeztem esti technikumba, a Landler Jenő Ipari Technikumba, amelyik Újpesten volt [A technikumokat az 1950. évi 40. számú törvényerejű rendelet hozta létre, elsősorban az állami nagyvállalatok számára képeztek szakembereket. A képzés befejezése után a tanulók érettségi-képesítő vizsgát tehettek, és a szakiránynak megfelelő technikusi oklevelet szerezhettek, amely felsőfokú továbbtanulásra, művezetői beosztásra, valamint szakmunkás munkakörök betöltésére jogosított. A középfokú technikumok az 1969/1970. tanévtől kezdve részben szakközépiskolákká, részben felsőfokú technikumokká alakultak át (Pedagógiai Lexikon, Budapest, 1997.). – A szerk.]. Föl is vettek szépen, és elkezdtem tanulni, szeptemberben. S mit tesz isten, októberben besoroztak, és november ötödikén a Magyar Néphadsereg elvitt katonának.

Akkoriban három év volt a katonaidő [Még az 1960. évi IV., a honvédelemről szóló törvény is (legfeljebb) három évben állapította meg a sorkatonai  szolgálat időtartamát. Majd a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény  csökkentette a szolgálati időt 24 hónapra, 1977-től csökkent 2 évről 1 évre, majd 1988-ban 9 hónapra, végül 2002-ben 6 hónapra a sorkatonai szolgálat  időtartama. - A szerk.]. Hát teljesen tönkre voltam. Nekem elegem volt. Egyébként sokkal jobban ki voltam képezve, mint az akkori tisztek, akiket hat hónap, hat hét alatt kiképeztek, és kaptak cafrangot, és akkor ott hőzöngtek. Záhonyban voltam katona, mert az volt az új magyar szokás, hogy a nagykanizsai illetőségűt Záhonyba vitték, a záhonyiak mentek Szombathelyre, a szombathelyiek Szegedre, a szegediek Győrbe és így tovább. Két évig voltam katona, abból egy évig kopasz voltam, hat hónapig ki se léphettem a laktanyából, mert az újoncokat nem engedték ki. Amikor fél év múlva kimehettem volna, még várnom kellett hat hetet névváltoztatásra, mert nem tudták leírni a nevemet a szabadságoslevélre. Ugyan három évre hívtak be, de jött Nagy Imre az 1953-as programjával, amikor azt mondták, hogy takarékoskodni kell mindennel, ami nem feltétlenül szükséges. És a katonaság egyharmadát elengedték, leszereltek minket.

Akkor visszamentem az Egyesült Izzóba, és munkaidő után jártam az újpesti Ipari Technikumba, iskolába, amit 1957-ben végeztem el. Először Újpesten laktam albérletben is, mégpedig egy lépcsőfeljáróban. A földszintes házakban a padlásra nem a lakásból lehetett fölmenni, hanem egy akkorka kis külön helyiségből, mint egy kicsi előszoba. És a lépcső alatt volt annyi hely, hogy egy ágy befért. S én ott azt béreltem, mert nem jutott többre. Nekem akkoriban a fizetésem tán nyolc- vagy kilencszáz forint volt, amiből még békekölcsön volt meg miegyéb. Éves szinten egyhavi bér volt a békekölcsön. Nagykanizsára a szüleimhez nem gyakran jártam haza, de leveleztünk, másrészt az anyám megtette nekem, hogy a szennyeseket egy dobozban hazaküldtem, és ő kimosva visszaküldte. Nekem nem volt módom túl sokat mosni. Mosakodni sem igazán volt könnyű, amikor a háziak éppen nem használták a fürdőszobát, akkor beengedtek. Sőt néha a konyhába is valamit kotyvasztani.

Negyvenen voltunk az Izzónak azon az emeletén műszerészek, s nyolcszáz fiatal nő szerelte, csinálta az elektroncsöveket. És a nyolcszáz nő között mindig akadt olyan, aki éppen, hogy is mondjam, aktuális barátnő volt. Ott általános volt a tegeződés, de én általában magázódtam mindenkivel. És abban az időben még Ferinek szólítottak, Feri, kérem, legyen szíves, ez volt a titulusom. S csak azokkal a lányokkal tegeződtem össze, akikkel jóban voltam. És hát ők számosan voltak, egyik aranyosabb, mint a másik. Egyszer elfogyott valamilyen alkatrész, és szétszórták a fénycsőgyártás dolgozóit, mert nem tudták őket foglalkoztatni. Odacsaptak hozzám egy nagyon kis nyifáncás csajt, hogy az elektroncsőgyártásban tanítsam meg dolgozni. Nagyon jellegzetes zsidó lány volt, és két perc alatt kiderült róla, hogy érettségizett. A munkánk elég sok szünettel járt, és szünetben játszottunk, mégpedig azt, hogy mindenki mondott valami verset vagy sort, s a másiknak ki kellett találni, hogy miből volt az idézet. És akkor én azt gondoltam, hogy már felnőtt férfi vagyok, huszonhét éves voltam akkor már, előbb-utóbb találnom kell véglegesen valakit. Na most ennek a lánynak elkezdtem udvarolni, és amikor visszament a fénycsőgyártásba, akkor néha vittem neki könyvet olvasni.

És aztán elkezdtünk együtt járni. Én akkor voltam utolsó éves a technikumban, úgyhogy az utolsó évben majdnem mindig elkísért engem az iskoláig, mikor a munkából mentem. Az egész családja izzós volt, az apja a fejlesztési osztályon volt csoportvezető, az anyja az „Izzó” című világlapnak volt valamilyen újságírója. S aztán egyszer be akart mutatni a szüleinek, s akkor úgy négyen ültünk le ebédnél az asztalhoz az üzemi étkezdében. S akkor az anyja meg az apja jól megnéztek, és az anyja halkan odasúgta nekik, hogy „unser eins”. A mi macskánk kölyke. Hogy miből tudta, nem tudom, mert jellegzetesen nem vagyok egy zsidós típus, és a mentalitásom még kevésbé az. A lényeg, hogy azon a nyáron volt az Izzónak egy kirándulása Fonyód mellett, Bélatelepre. Én is mentem, a kiscsaj is meg az apja is. S amikor lementünk fürödni, akkor ott megbeszéltük, hogy összeházasodunk. Az az igazság, hogy nem ájultam el a külsejétől, de nagyon értelmes volt, mondhatni, csiszolatlan gyémántnak tűnt. Igaz, hogy iszonyatosan hirdette magáról, hogy ateista és haladó szellemű, de, gondoltam magamban, ez legyen a legnagyobb bajunk az életben. És csakugyan, 1956. október 13-án összeházasodtunk. Csak polgári esküvőnk volt – a feleségem szép piros kosztümben –, mert mire a rabbi ráért volna, addigra jött október 23., és mikorra a dolgok lecsendesedtek, addigra meg már szégyelltünk volna a rabbi elé menni. Nászútra a Csúcs-hegyre mentünk, három vagy négy napot voltunk ott egy turistaházban, most már nem létezik, azt hiszem, elbontották. Jártunk gallyakat szedni az erdőbe, és ott volt egy vaskályha, ahol mi fűtöttünk be magunknak. Istenien éreztük magunkat.

Vera, a feleségem szegedi származású, ott született 1937-ben. Őket elég „szerencsés” módon vitték el 1944-ben. Akkoriban volt az ugyanis, hogy innen Budapestről egy vonatnyi prominens zsidót – a németek engedélyével és húszmillió pengőért cserébe – elvittek Svájcba [lásd: Kasztner-vonat]. A nagyon gazdag zsidó családok összedobták azt a húszmillió pengőt, azzal a feltétellel, hogy ők is és a családjuk is a vonattal megy. Így hát a vonaton volt néhány olyan szellemileg prominensebb ember, mint például a Szondi Lipót [(Nyitra, 1893 – Küsnacht, Svájc, 1986) idegorvos, pszichiáter, a sorsanalízis, a Szondi-teszt megalkotója. – A szerk.] vagy a szatmári rabbi, aki a legismertebb zsidó tudós volt Magyarországon, és aki anticionista volt egész életében [Teitelbaum Joel (1887–1979): 1929–1944 között a szatmár ortodox hitközség rabbija volt. A Kästner-vonattal Svájcba menekítették, ahonnan 1946-ban Palesztinába, majd az USA-ba ment, és megmaradt szatmári híveivel együtt megalapította a szatmári haszid közösséget. A modern politikai cionizmusnak talán ő volt a legismertebb ellenzője, és ő volt az egyetlen olyan zsidó vezető, aki elítélte Izrael Állam megalakulását 1948-ban. – A szerk.]. Nem tudom név szerint, de körülbelül ezervalahány ember, akik egy ideig Bergen-Belsenben, külön táborban voltak elszállásolva, és utána felrakták őket egy vonatra, és csakugyan átvitték őket Svájcba. És még négy-öt vonat zsidót – vidékről – nem Auschwitzba, hanem Bécs mellett egy Strasshof nevű koncentrációs táborba vittek családostól. Szegedről három vonat ment, kettő Auschwitzba, egy Strasshofba [Randolph Braham kutatásai szerint az első két transzportot Auschwitzba irányították, „de csak az egyik jutott el oda. A másikat a németek Strasshofba irányították, cserébe a vonatrakomány kecskeméti zsidóért, akiknek Ausztriába kellett volna menniük, de figyelmetlenségből és rutinszerűen Auschwitzba parancsolták őket”. A harmadik transzportot eleve Strasshofba irányították, az ezekben lévő 5739 ember túlnyomó többsége túlélte a deportálást. – A szerk.]. Ez utóbbi vonaton volt a feleségem. Viszont az első két vonaton volt az egész rokonsága, ki is irtották őket. Az apját viszont – aki elektrotechnikus és ezen belül röntgenszakember volt – a szegedi kórház igazgatója nem akarta engedni, hogy elvigyék, mert akkor a kórházakban rengeteg volt a sebesült, és a röntgeneknek folyton menni kellett. De abba meg az apja nem ment bele, hogy nélküle elvigyék a családját, úgyhogy végül őt is elvitték a legutolsó vonaton, Strasshofba. És a feleségem nagyanyját és nagyapját is. Strasshofban nem öltek meg senkit, hanem szállást kaptak, enni kaptak. És onnan közvetítették őket munkára, főleg mezőgazdasági munkára. A parasztemberek odavettek magukhoz egy zsidó családot, akik kajáért, pajtabeli szállásért dolgoztak nekik látástól mikulásig.

Azután átkerültek a Cseh–Morva Protektorátusba, Frainba [ma Vranov], és onnan egy Znaim [ma Znojmo] nevű helyre, és téglagyárban dolgoztak a szülők meg romeltakarításokon. És ott nem bántották a gyerekeket meg az öregeket sem, sőt a feleségem nagyanyját – aki tanítónő és óvónő volt – megbízták, hogy foglalkozzék a gyerekekkel. Napközben felmentek a téglaégető kemence padlására, mert ott jó idő volt, és ott tanította őket. A feleségem le is írja az egyik novellájában, hogy a csehek végtelenül rendesek voltak a deportáltakkal. Aztán amikor felszabadultak, és visszamentek Szegedre, akkor az anyósom belépett a kommunista pártba, és addig fűtötte az apósomat, aki nem akart belépni, hogy végül őt is befűtötte a pártba. 1947-ben vagy 1948-ban, nem tudom, mikor voltak a párttisztogatások, mind a kettőjüket kizárták, és azzal együtt mindkettőjüket kirúgták a munkahelyéről is [Az 1940-es évek második felében és az 1950-es évek elején több tisztogatási hullám is zajlott a kommunista pártban. Az elmondottak alapján nem tudható, hogy melyik érintette Leicht Ferenc feleségének szüleit. – A szerk.]. Az anyósom tisztviselő volt, az apósom pedig a szakmájában dolgozott. Ott álltak megfürödve, és Szegeden nem tudtak már elhelyezkedni. Akkor följöttek Pestre, 1950-ben vagy 1951-ben, meg nem mondom, melyik évben, és aztán elhelyezkedtek az Izzóban, az apósom elektrotechnikusként, az anyósom pedig az Izzó újságjánál szerkesztőként.

A feleségem szüleinek Újpesten volt egy kétszobás lakásuk, egymásba nyíló szobákkal, és volt egy hatéves húga is. Ő ott maradt a szüleinél, én pedig egy sarokkal odébb laktam, akkor már nem a padlásfeljáróban, hanem egy toronyszobában az Árpád úton, egy azóta lebontott házban. A család fia lakott ott, aki éppen akkor a kétéves katonai szolgálatát töltötte, és én addig vettem ki a szobát, amíg ő le nem szerel. Tehát külön laktunk a feleségemmel. Tizenharmadikán házasodtunk, huszonharmadikán elkezdtek lődözni [lásd: 1956-os forradalom]. Ebbe nekem semmiféle beleavatkozási ingerem nem volt. Mindenki tudta, hogy izraeli katona voltam, mindenki tudta, hogy magyar katona voltam. Huszonhét éves, és mondhatni, jól képzett. A légvédelmi ágyútól kezdve minden hangszeren játszottam. S amikor az Izzóban megalakult a nemzetőrség, akkor jöttek, hozták nekem a gépfegyvert meg géppisztolyt meg micsodát, hogy hát Feri, ugye velünk jössz. Mondom, hát ne haragudjatok, öregem, tíz napja házasodtam, nem hagyom ott a feleségemet. És nem mentem. Ellenben Taszárról hazajött gyalog annak a családnak a fia, ahol laktam. Akkor mondták, hogy sajnálom, Ferikém, vis maior, hurcolkodjon el. Akkor már bőven folytak a harcok Újpesten is, és mindenki a pincében lakott.

Közben október huszonötödikén, amikor még Újpesten nem törtek ki a harcok, mi benn voltunk az Izzóban mindannyian, és amikor végeztünk a munkával, a főnököm és a párttitkár behívtak, és azt mondták: „Nézze, Feri, maga képzett katona. Itt van ez az E. Lali nevű mérnökünk, aki egy nagyon okos ember, zseniális, és szükségünk van rá, haza akar menni a szüleihez, az Országházzal szemben, az Alkotmány utcába. Azon a környéken súlyos harcok vannak, próbálja hazajuttatni épségben.” És akkor elindultunk gyalog a Lalival, és én voltam a vezetője, a mentora. Azt csináltam, hogy különböző helyeken laktak ismerőseim. Újpestről mindjárt telefonáltam a Dózsa György utca sarkán lakó egyik ismerősömnek, hogy mi újság arra. Semmi, nyugodtan jöhettek. Akkor felmentünk őhozzá. Onnan betelefonáltam a Marx téri ismerősömnek. Azt mondta, hogy itt súlyos harcok vannak a Dunától idáig, de a Szondi utcán túl már nem. Akkor nem mentünk oda, hanem nagy kerülővel eljutottunk a Szondi utcába, akkor körülnéztünk, ott viszonylag csend volt. És a kiskörúton mentünk, azon a részen nyugi volt. Mert akkor történt az a bizonyos tüntetés a Parlament előtt, ahol sok tizenezer vagy százezer ember tüntetett huszonötödikén. Végül is hazavittem a Lalit, és elindultam vissza, Újpestre. Közben mögöttem iszonyatos lövöldözés, és kigördült egy szovjet tank a Kossuth térről az Alkotmány utcába. Amire én mondom, nahát ezt azért nem várjuk meg, beszaladtam a Markó utcai unitárius templomba [Nyilván a Markó utcát keresztező Nagy Ignác utcai unitárius templomról van szó. – A szerk.]. Ott rögtön két fiatalember közrefogott, hogy ki vagyok, mi vagyok. Leültettek a többi közé, ott ültek már X plusz N fegyvertelen ember, akik várták, hogy az oroszok odébb menjenek. S amikor odébb mentek, kiengedtek bennünket. És akkor én visszamentem a Kossuth térre megnézni, hogy mi újság van. Akkor már vége volt a tüntetésnek, hát valami szörnyűséges volt, hadd ne mondjam el, hogy fölfordult a gyomrom, pedig már láttam egy-két dolgot a háborúban. De ez nekem is sok volt.

Az anyósom, apósom meg a feleségem az Árpád út elfordulásánál lévő nagy sárga házban laktak, amit úgy hívtak, hogy Mefter-ház. Pont a térre néző lakásban, ahonnan az Északi Összekötő vasúti hídra lehetett látni, ahol rendesen lőttek a tankok. Le volt mindenki hurcolkodva a pincébe. Én is átmentem abba a pincébe, ahol az egész lépcsőháznak talán a húsz lakásából mindenki ott volt, körkörösen a fal mellé letett matracokon meg mindenen. Nem jutott hely csak középen, ruhákat tettünk le a feleségemmel, ott költöztünk először össze, abban pincében. Egy szép napon odaállt egy orosz tank a ház elé, és elkezdte lőni. Tizenkilenc találatot számoltam. S az egyik szétlőtte a házmesterlakás mellett lévő fővízórát, mire a víz elkezdett zuhogni a pincébe, ahol laktak az emberek. Volt kinn egy vízfőcsap, amit el kellett zárni, de ott állt a tank. S akkor a házmester meg én nagy fehér lepedőket lengetve kidugtuk az orrunkat, odajött egy mogorva orosz, mutatott fel a háztetőre, hogy onnan kilőttek, és az egyik tisztjük kaput. Mondtam, hogy hát a fenébe, mindenki a pincében van. Ő csak erősködött, de megengedte, hogy elzárjuk a főcsapot, s akkor visszamentünk. De mindenre lőttek, ami mozgott. Én feljártam főzni az anyósom első emeleti lakására. Ők nem mertek kimozdulni, lent voltak éjjel-nappal. És rendesen megfőztem, amijük volt otthon. Anyósom amilyen trehány háziasszony volt, jószerivel semmijük nem volt. Sárgarépa meg alma. Csináltam sárgarépamártást, a húst jól átpároltam, a sütőben megsütöttem, és levittem a sárgarépamártással. Azt mondta az apósom, hogy ilyen jót még soha nem evett. Körülbelül három hétig voltunk lenn, addig mindig én főztem. A többiek közül is a bátrabbak felmentek főzni. Ennek a háznak hátsó kijáratai is vannak, és amikor az exportálandó libákat kivitték az újpesti piacra – mert hát nem lehetett semmit exportálni, a vasutak se jártak –, hogy meg ne romoljon, egy egész libát lehetett vásárolni, én is kimentem és vettem. Kenyeret lehetett venni, libát lehetett venni. November negyedikén hajnalban azt mondta a rádió, hogy mindenki induljon el a munkahelyére. Addigra már Újpesten voltak a szovjet tankok, és ott dübörögtek és lőttek, mint az eszement, mindenhova. Na mondom, akkor most nem indulunk el dolgozni, ahogy én elnézem.

Volt közben, mikor szüneteltek a harcok, akkor bementem rögtön az Izzóba, és a Vaszily főmérnök teljesen rémülten topogott, hogy mi legyen. Mondtam, hogy főmérnök elvtárs, szerintem először be kéne záratni az összes raktárt. Mert széthordják a készárut. Jaj, milyen igaza van. Bezártunk mindent, és az Izzó fegyveres őrségébe be akart vonni. Az első lövésre, ahogy elcsattant, az őrség átállt. Fegyverek maradtak, de őrség nem. Mondtam, ne haragudjon, én nem fogok fegyvert. Még nagyon sokáig zavaros volt a helyzet, mert a sztrájk már múlóban volt, de az Izzó tovább sztrájkolt, és az ottani üzemi forradalmi bizottság nem engedte elindítani a munkát, amíg be nem törtek erővel az ávósok [lásd: ÁVH] és az oroszok, elvitték a bizottságot, és akkor felvették a munkát.

Akkor, amikor még javában lövöldöztek, november ötödikén vagy hatodikán, az a rokonunk, aki itt lakott, ebben a lakásban, a Máté Lusztig István – anyám egyik megölt lánytestvérének a volt férje – felhívott telefonon, hogy jöjjek be. Mi annyira megbecsültük a nagyon kevés rokonainkat, hogy ahol kihullott vagy kihalt a közbülső vérrokon, továbbra is megtartottuk a rokonságot, és nagyon szerettük egymást. Ő Nagykanizsán feleségül vett egy özvegyasszonyt, és 1947-ben feljöttek Pestre lakni, mert innen viszont kihalt a feleségnek a nagybácsija, egy jó nevű ügyvéd. Én akkor bejöttem, a Máté Lusztig István elém tett egy albérleti szerződést, hogy három hónapja itt lakom már, és hogy a feleségem is ide költözik, írjam alá. És miért? Azt mondja, mert mi elmegyünk külföldre [Az 1956-os forradalmat követő hetekben mintegy 200 000 ember hagyta el az országot, disszidált. – A szerk.]. Tehát mikor ők elmentek, akkor mi ideköltöztünk, de akkoriban olyan rendelet volt, hogy ketten legfeljebb másfél szobás lakást igényelhettünk, ez meg két és fél szobás volt [A 35/1956. M.T. rendelet és a 15/1957. (III. 7.) kormányrendelet szerint minden kétfős családot vagy egyedülálló személyt egy-egy lakószoba illet meg, vagyis ez volt a jogos lakásigény. A két főnél nagyobb családoknak minden további két fő után további egy-egy lakószoba járt, illetve a páratlan számú tagból álló családoknak a páratlan számú családtag után is járt egy szoba. A jogos lakásigény mértékét meghaladó lakrészeket a lakásügyi hatóság igénybe vehette, és társbérlőnek utalhatta ki. A bérlőnek a rendeletben előírt határidőn belül joga volt kiválasztani a társbérlő személyét, illetőleg kisebbre cserélhette a lakást. – A szerk.]. Akkor én beszéltem a szüleimmel telefonon, hogy legyenek szívesek, egyikük legalább jöjjön fel. Mind a ketten feljöttek, mert az anyám és apám párttagok voltak, anyám ráadásul népi ülnök, és egy csomó tyúktolvajt, ezt, azt, cigányt lecsukattak [Népi ülnök – laikus, nem hivatásos bíró, aki az ún. társasbíráskodás keretében, a hivatásos bíró elnökletével működő közös tanácsban jogosult részt venni a döntéshozatalban. A bírósági eljárás során ugyanazok a jogok illetik meg és ugyanazok a kötelességek terhelik, mint a hivatásos bírót. Szavazata azonos súlyú a hivatásos bíróéval, a bíróság fajtájától függően két vagy három népi ülnök vesz részt a bíróság munkájában. Ülnökké a (rendeletekben) meghatározott életkorú, büntetlen előéletű és választójoggal rendelkező magyar állampolgár választható. (Egyébként szovjet mintára vezették be az 1949. évi alkotmánnyal /1949. évi XX. tv./). – A szerk.]. Azok meg bosszút esküdtek, hogyha kijönnek a börtönből, agyonverik anyámat, vagy mit tudom én, mit csinálnak vele. És tényleg 1956-ban kiengedték a bűnözőket is. Anyám félt, és apámmal együtt otthagyták a lakást Nagykanizsán, ahogy volt, és feljöttek hozzánk lakni. Úgyhogy mindjárt elegen lettünk a lakásban. És ki is utalták nekünk, a feleségem születésnapjára, 1957. február 22-ére jött meg a kiutalás. Itt is éltek a szüleim a halálukig, illetve anyám haláláig, ami 1970-ben történt. Apám 1974-ben halt meg, de 1972-ig élt velünk, mert akkor újra megnősült.

Nem sokkal az után, hogy a szüleim feljöttek a két teherautónyi bútorral – meg egy zongorával, amit szívességből hoztak fel valakinek, és itt állt a szoba közepén, nem lehetett tőle mozogni, amíg el nem vitték –, az anyám is elhelyezkedett meg apám is. Apám ötvenkét éves volt, az anyám ötvenegy. Pékek már nem lehettek, mert az orvos megtiltotta nekik, de az apám elment a Chinoinba raktárosnak [Gyógyszer és Vegyészeti Termékek Gyára], az anyám meg leltárszorzónak a Vasedénybe, mert annak a főkönyvelője az apám nővérének az akkori, második férje volt. A szüleim fizikailag hihetetlen erős emberek voltak, ötvenhat éves korában az apám úgy vágott a földhöz, mikor én harminckettő voltam, hogy azt hittem, a padló szakad le. Az anyám pedig eszméletlen jó számoló is volt, de csak az alapműveleteket tudta. Abban az időben nem volt számítógép a leltárak összesítésére, hanem voltak olyanok, akik összeszorozták, hogy miből hány darab van, és mennyi darabja, és utána összeadták az értéket. Ha valamelyik boltban leltároztak, egy egész kis brigád volt a leltárszorzó, többek közt a mamám, aki messze a legjobb volt. Félelmetesen adott össze négyjegyű számokat, s később, mikor behozták a Holeritet, a lyukkártyás számítógépet, még egy évig tartották a munkahelyén azért, hogy kontrollálja, hogy ez a Holerit egyáltalán működik-e. Rendszeresen gyorsabban végzett a Holeritnél. Matematikus lehetett volna belőle, ha ő ezt tanulja. Ők egyébként jól elvoltak itt. Akkor még élt a Juliska meg az Olga [Leicht Ferenc apjának nővérei], összejártak velük. Budapest tele volt korábbi nagykanizsaiakkal, akiket ismertek. Elmentek zsugázni, idejöttek zsugázni. Szóval elvoltak maguknak. Csak az anyám már akkor beteg volt. Minden két-három évben el kellett vinni lemeóztatni a kórházba. Szervi szívbeteg volt, és millió egy baja volt, érszűkülete és minden. De ha egészséges volt, hát a világ egyik legkellemesebb személyisége volt.

Mikor mi ideköltöztünk, akkor a személyzeti szobában lakott egy Sajti nevű úr, albérletben, akit megörököltünk. Aztán a Sajti úr megnősült, és elköltözött vidékre. Akkor jött egy másik úr, akinek elfelejtettem a nevét. Ő is elköltözött, mi nem mondtunk fel senkinek. Akkor a feleségem azt mondta, hogy ő pedig legközelebb férfi albérlőt nem vállal, mert takarítani kell utána, egy nő pedig kitakarítja a saját szobáját. Attól kezdve folyamatosan lányok voltak nálunk. Általában két-három évig laktak itt, és valamennyi innen ment férjhez. Az 1960-as évek közepe táján volt itt egy Pöttyi nevű csaj, aki szintén innen ment férjhez, és aki beajánlotta hozzánk a Horthy Miklós unokahúgait, a H. Évát és a H. Emesét. Ők ketten laktak a szobában, de ott akkora nagy fekvőhely volt, hogy elfértek rajta bőven ketten. Tüneményes két csaj volt, én nagyon szerettem őket. A H. Éva egyébként kollégám volt, ő is elektromos szakember volt. Egy bizonyos P. Péterhez ment férjhez. Sok csaj lakott itt, az utolsó egy Marika nevű fodrászlány volt, aki a nyolcvanas évek végén innen ment férjhez Svédországba. Exportáltuk őt.

Vera, a feleségem 1957 végén, december 14-én szülte Lászlót, az első gyereket. Akkor még nem volt gyes stb., hanem körülbelül három hónapot lehetett itthon, feltéve, ha szülés előtt nem vett ki időt, de kivett három hetet, úgyhogy ő két hónapot és talán egy hetet maradhatott itthon. De a gyerek füles volt, fülgyulladásos meg Leiner-kóros volt. A Leiner-kór az csecsemőknek elég veszélyes bőrbetegség, s benn volt hat hétig a kórházban, életveszélyes tünetek között. Be kellett a feleségemnek járni szoptatni. Kapott egy papírt a kórháztól, hogy mivel naponta nem tudom, hányszor szoptat, kérjük a körzeti orvost, hogy írja ki betegállományba. Ki is írta. Egy évet a Vera lényegében betegállományban töltött. 1958-ban visszament dolgozni, de nem az Izzóba, hanem először egy ismerősöm beprotezsálta egy úgynevezett védett munkahelyre, ahol sérültek dolgoztak. Persze ő nem volt sérült, de ő is azt csinálta, amit a sérültek, babákat varrt, és annyi pénzt is kapott, mint a sérültek, úgyhogy sürgősen otthagyta három hónap után. Be se írták a munkakönyvébe ezt a három hónapot. Elment egy Vasedény boltba kiszolgálónak, ahová az édesanyám protezsálta be [

Az üzletben csupa öregasszony volt, a feleségemnek kellett felmászni a polcokra, lemászni, az érkező árut lepakolni. Iszonyatosan lestrapálták. S akkoriban én beiratkoztam egyetemre, mert ugye elvégeztem a technikumot, és gondoltam továbbtanulok. Fél évig, amíg az egyetemre jártam, a feleségemen volt a gyerek gondja meg az én teljes ellátásom, mert hiszen ha egyetemre mentem munka után, akkor nem volt módom sem főzni, sem vásárolni, sem semmi. Az volt az elvárás, hogy négykor kezdődik az egyetem, akkor fél háromkor nekem ebéd legyen az asztalon. Fél év alatt a feleségem kilenc kilót fogyott, engem meg annak ellenére, hogy jó voltam, kirúgtak matematikából, mert valami középiskolai anyag az akkori izgalmamban nem jutott eszembe. Otthagytam az egyetemet, és azonkívül nem akartam azt sem, hogy a feleségem kilenc kilónál többet fogyjon, mert amúgy sem volt egy túl nagy dalia.

1960-ban eljöttem az Izzóból, mégpedig azért, mert nagyon keveset kerestem, valami 1250-1300 forintot. 1960-ban ez már elég kevés volt. Volt ugyan egy művezetői hely, 1600 forintos havi bérrel, amit megpályáztam, hisz végre technikus voltam akkor már, de azt mondták, hogy nem magának tartogatjuk az 1600 forintos állásokat. Az anyátok szentségit, elmentem a Beloiannisz Gyárba [BHG, Beloiannisz Híradástechnikai Gyár], bemutatkoztam, megmutattam, hogy mim van, tíz éve dolgozom az Izzóban. És hogy munkát keresek. S mondták, hogy én ugyan a telefonközpontokhoz nem értek, de a műszaki ellenőrzésbe felvesznek, úgynevezett idegenáru vizsgálónak. Az volt a dolgom, hogy megadott paraméterek szerint megvizsgáljam a más cégektől vett alkatrészeket és árukat, hogy megfelelnek-e a magyar és a nemzetközi szabványoknak, és megfelelnek-e a cégem és az eladó általi szerződésben rögzített feltételeknek. Ott rögtön 1600 forinttal kezdtem.

A második fiam 1963-ban, június 8-án született, Györgynek hívják, mivel mind a kettőnknek volt olyan unokatestvére, akit Györgynek hívtak, és akit megöltek. Már az első fiunk is Györgynek készült, de mikor a feleségem terhes volt, az édesapját elvágta egy teherautó a járdán, s azonnal meghalt. Az utolsó cselekedete az volt, hogy egy terhes asszonyt ellökött, így az asszony megmenekült, de Vera apját meg halálra gázolta az autó. Ezért lett a Laci fiunk László. Viszont miközben Vera a Gyurival terhes volt, minket megvizsgáltak, s kiderült, hogy a feleségemmel RH összeférhetetlenek vagyunk [Rh-összeférhetetlenség akkor áll fenn, ha az anya Rh-negatív, az apa és a magzat pedig Rh-pozitív. Ilyen esetben az anyai szervezet ellenanyagot kezd termelni, ami az Rh-pozitív magzatot károsíthatja. – A szerk.]. Hét hónapos terhes volt, amikor megcsinálták a tesztet, hogy megvizsgálják, és kiderült, hogy ezzel a gyerekkel bizony bajok lesznek, mert ennyi meg annyi ellenanyagot találtak a vérében. Egyébként a Gyuri három kiló hatvan dekával született, ötvenkét centivel. Egy szabvány gyerek volt, a Laci is pont olyan volt. Vidám és egészségesnek tűnő csecsemő volt, és semmi olyat mi nem láttunk a gyereken, hogy ilyen, olyan vagy amolyan lenne. De mire másodszor mentem be látogatni, már átvitte egy mentőautó a Heim Pál kórházba. Lecserélték a vérét, és azt mondták, hogy minden oké.

Hazahoztuk, és azt tapasztaltuk, hogy hat hónapos korában még nem fordult hasra és nem mozgott. Bevittük a Heim Pál kórházba, ahol kiadtak rá egy papírt, hogy a gyerek tünetmentes. De soha nem mozgott, nem érdeklődött, feküdt szegénykém, mint egy kis játék baba. És amikor már járni kellett volna, még akkor felállni sem volt képes. Teljesen el volt maradva a korához képest. S ahogy ment az idő, úgy nyilvánult meg mind több és több dologban, hogy mennyire nem egészséges. A feleségem erről egyébként írt egy tanulmányt, mert a menyem kérte rá, aki gyógypedagógiát végzett, és egy gyógypedagógiai elemzéshez kellett az írás. Gyuriról először azt hitték, hogy mozgássérült. Vera elvitte a mostani Pető Intézetnek az elődjébe, ahol kiderült, hogy ragyogóan tud mozogni, de nem kap instrukciót az agyától, hogy mozogjon. Ha akarna, tudna. Megfelelő motivációval, ami alatt például egy kanál pudingot értek, rá lehetett venni, hogy felmásszon arra a padra, amire a mozgássérült gyerekek nem voltak képesek. Körülbelül öt éves lett, mire szobatiszta lett egyáltalán és megtanult beszélni.

A feleségem tehát itthon maradt Gyurival, amikor a Laci fiam hét éves volt, a Gyuri pedig egy éves. Attól kezdve ugyanis nem írhatta ki az orvos. Kilépett a munkából. Én kerestem akkor talán kétezer forintot, amiből csak nyomorogni lehetett. A szüleim néha segítettek. Addig egy háztartásban voltunk, de mikor feleségem kilépett a munkából, szóltam a szüleimnek, hogy ne haragudjatok, szétszedjük a háztartást, mert nem várhatom el, hogy ti sínylődjetek, mert a Gyuri olyan, amilyen. És akkor az én egy keresetemből próbáltunk élni. Anyám nagyon sokat segített a feleségemnek, ő tanította meg, már a Lacinál, hogy hogy kell megfüröszteni egy gyereket. A feleségem akkor pont húsz éves volt, nem volt túl nagy praxisa, az anyám meg imádta a kiskölyköt, pláne az első unokáját, és fürösztötte, etette, mindent csinált. Van is egy cédula még abból az időből – mert akkor levelező tagozatban voltunk, mert mindig mindenki rohant valahova –, hogy anyám kiírta a feleségemnek: ma én megyek a Tapsiért, apád ekkor meg ekkor jön haza. Tapsinak hívta a gyereket, mert Lacinak az egyik füle nagyobb volt, mint a másik, olyan kis tapsifülű volt. Hát az anyám az egy tüneményes asszony volt.

Apám is nagyon rendes, becsületes ember volt, de néha, hogy mondjam, voltak primitív gondolatai. Alkalmasint a Gyurival a feleségem itthon volt, hét évig egy fizetésből nyomorogtunk, és a Gyuri ordítozott, ha kellett, ha nem, dobálta a játékait, úgyhogy végül a másik szobába betettük nappalra. Az ablakra dróthálót tettem, hogy ki ne tudja törni, mert Gyuri nagyon erős volt. A dög nehéz szekrényt meg a rekamiét tologatta. És akkor az apám, aki megszokta, hogy nappal alszik, még akkor is, mikor a Chinoinban volt, és nagyon dühösen ébredt (mindig dühös volt, ha álmából ébredt, engem is akkor vert meg kiskoromban), azt mondta, hogy a Gyuri egy állat. Hát nem voltam igazán jókedvemben, úgy lehordtam az apámat, hogy nem állt meg a lábán. Mondtam, hogy állítsd le magadat, hogy a kényelmedet zavarja, sajnálom, de ez van, itt lakunk együtt. Apám dühöngött, s fogta magát, és elköltözött a nővéréhez, aki Pesten lakott. Anyám, szegény, sírt, mint a záporeső, de ő itt maradt, hát nem vele vesztem össze. És hát segített és sírt, mint a záporeső. Ugye, ő próbált közöttünk békét teremteni. Hogy kérjek bocsánatot az apámtól. Én? Kérjen ő bocsánatot, mert megsértette a fiamat. Lényeg az, hogy körülbelül két hét után apám visszaköltözött. Hogy is mondják? Fátyol borult a múltra. Nem beszéltünk többet erről, de többet nem is gorombáskodott a Gyurival.

A Beloianniszban dolgoztam hat évet, amikor is az a barátom, akivel együtt voltam Izraelben – s akivel egy időben is jöttünk meg, és ő is technikus lett –, rádumált, hogy menjek át oda, ahol ő dolgozott a Soroksári úton, az Élelmiszeripari Gépgyárba. S én pár száz forinttal többért átmentem, és gyártásprogramozó lettem. Nem sokkal azután viszont onnan is átmentem egy TRAKISZ nevű, Transzformátor-, Röntgen-, Ipari Készülék Szövetkezetbe, végtermékellenőrnek. Először borzasztó bonyolult volt nekem az a munka. El kellett mennem egy kétéves tanfolyamra is, amit a Kohó- és Gépipari Minisztérium indított, mert azt mondták, hogy nem elég a műszaki végzettségem. Ott dolgoztam azután kerek tizenöt évig, ilyen-olyan beosztásokban. És amikor a Vera újra kezdett dolgozni, akkor már többé-kevésbé jobban bírtuk magunkat anyagilag.

Még amikor a Beloianniszhoz kerültem 1960-ban, akkor ott azzal kezdték, hogy a kezembe nyomtak egy beutalót a Balatonhoz, Szántód-Köröshegyre [lásd: SZOT-beutaló]. Ott volt a Beloiannisznak egy nyaralója. Laci akkor két és fél éves volt, elmentünk családostul, és ott voltunk fillérekért. Attól kezdve tulajdonképpen sátorozni jártunk. Voltunk Surányban, a parton fölvertünk egy sátrat, és ott voltunk tíz napig, egy hétig, voltunk Balatonöszödön, ahol most a kormányüdülő van, akkor még egy príma kis kemping volt. Mindig kölcsönsátorral jártunk, nem volt saját sátrunk. Lacit is vittük rendszeresen. A Beloianniszban szerveztek túrákat is, a gyárnak volt egy saját autóbusza, ami elvitt minket a kéktúrának az egyik pontjára, például Parádfürdőre, Kékestetőre, onnan elindultunk, a busz elment, és várt minket a megbeszélt másik ponton. Mire odaértünk, addigra már olyan fáradtak voltunk – mert az út rendszerint úgy huszonöt kilométer volt –, hogy a megérkezés örömében az útközben szedett mezei virágokkal megkoszorúztuk a buszt. És oda is mindig jött velünk a Laci is [A Magyarországot átszelő „Kék” turistaút bejárását a Budapesti Lokomotív Sportegyesület természetjáró szakosztálya hirdette meg az 1952. évben. Ezt a kiránduló útvonalat nevezik kéktúrának. – A szerk.]. Jártunk sokfelé, de igazán nyaralni – főleg a Gyuri miatt, de a pénz miatt is – csak Noszvajon és Balatonszabadi-Sóstón voltunk.

Külföldön először Csehszlovákiában, Prágában voltunk az 1970-es években. Ami akkor azért volt lehetséges, mert ugye ezerötszáz forint volt egy oda-vissza repülőjegy. És a prágai hitközségen keresztül egy elég olcsó szálláshoz jutottunk, és a hitközségben étkeztünk. Mert mihelyt megérkeztünk Verával, megkerestük a zsidó negyedet, ahol én bementem a kóser étkezdébe, és elmondtam, hogy Budapestről jöttünk, elég kevés pénzünk van, és szállást keresünk. Akkor ott mindjárt jelentkezett egy koros hölgy, és aztán nála laktunk, és a kóser étkezdében étkeztünk. Ugyanígy voltunk még Olaszországban, Velencében is, ahol – mivel vasárnap érkeztünk, és a zsinagóga zárva volt – a zsinagóga melletti zsidó múzeumba mentem be, ahol találtam egy fiatalembert, aki tudott héberül. Elmondtam neki, hogy most érkeztünk, szállást keresünk, és ő aztán addig járta velünk a várost, míg egy olcsó helyet nem találtunk. Míg én a szállást kifizettem, a fiatalember el is tűnt, úgyhogy soha meg nem tudtam köszönni a segítségét. Erre szokták azt mondani, hogy a zsidók összetartanak. Szerintem nem a zsidók tartanak össze, hanem az emberek. Odamentem, látták, hogy problémám van, hát segítettek. Kész, ennyi. Egyébként itthon én is tettem így szívességet másoknak, számos alkalommal szállást szereztem, vagy ha nem volt hely, akkor szállást adtam, és soha pénzt nekem nem fizettek ezért. Külföldön még Görögországban is voltunk, de ott már szervezett úton.

Mivel nem politizáltam, az Izzóban meg a Beloianniszban a gyárral az ünnepségekre, ha tehettem, nem mentem el, de mondjuk, május elsejére el kellett menni. Az kötelező gyakorlat volt. Fel kellett vonulni, kész. Hát felvonultam, nem fájt az nekem. De utána a többiek elmentek piálni, amit nekem a gyomrom nem bírt, meg egyébként sem szoktam hozzá. Akkor meglógtam. De sokkal több magánünnep volt, mint hivatalos ünnep, születésnapok, vagy valakit megünnepeltek. Mindig kérdezték olyankor, hogy ki mit iszik. Én mondtam, hogy tejet. Kiröhögtek, hogy tejet nem hoznak. Mondom, akkor nem megyek el. Kétszer nem mentem, harmadszor hoztak egy fél liter tejet. S isten éltessen, és tejjel megünnepeltem. És nem nagyon voltam boldog, mert ugye mindenki berúgott és ordítozott, és ilyen, olyan, amolyan szövegek hangzottak el, amik nekem nem voltak kellemesek. De ott egye meg a fene. Egyébként nálunk, a családban az nem igazán számított, hogy a barátaink zsidók legyenek, ma se számít. A mai bizalmas barátaink között jószerivel nincs is zsidó. Az a barátunk, akivel együtt voltam Izraelben katona, és majdnem egy időben jöttünk haza, például vegyes házasságot kötött, és kizárólag velük jártunk össze a házasság alatt. Ő nem is ismerte a pesti zsidókat, és nem is nagyon érdekelte. Ez az egy barátom volt, kizárólag ővele barátkoztunk. Társasági életet nem éltünk, itt voltak a szüleim, itt volt a Gyuri. Előfordult, hogy szilveszterkor átjött hozzánk a barátom a családjával meg a nagymamával együtt, aki típusosan galiciáner [Galíciából származó, nagyon vallásos zsidó. – A szerk.] öregasszony volt, jiddis anyanyelvű, magyarul nem tanult meg, úgyhogy eléggé bonyolult módon lehetett megérteni.

Mikor összekerültünk a feleségemmel, ő nagyon ateista volt, és én nem mentem ajtóstul a házba, hanem amikor főiskolára jártam, és ott nagyon előtérbe helyezték a fizikát, én megvettem egy hosszú könyvsort, fizikusoknak a filozófiai gondolataival. Ezek a fizikusok a huszadik század közepének a legnagyobb elméi voltak, és egytől egyig idealista filozófiát hirdettek, tehát nem materialistát. Verával végigzongoráztuk ezeket a dolgokat, és végül is belátta azt, hogy gyerekkorában ő állandóan identitászavarral küzdött. Tehát először embernek érezte magát, aztán magyarnak, és zsidónak alig-alig vagy egyáltalán nem. Bár egyébként ragyogó novellákat írt a szüleiről meg a szülei hülyeségéről, vagyis arról, hogy őt a háború után teljes identitászavarban hagyták. De ők ezt így tanították neki, hogy ez nem jelentős, nem fontos, nem kell vele foglalkozni. Miközben ő maga egy nagyon aranyos kis zsidó lány karikatúrája volt. És így szépen lassacskán belátta az igazamat, hogy bizony mi sajnos zsidók vagyunk, ha szeretjük, ha nem. Mert hisz mások annak tartanak. Hogy mi minek tartjuk magunkat, az egy dolog. Az kit érdekel? Ha mások annak tartanak, akkor ezt tudomásul kell venni.

Nekem ugye akkor lett zsidó identitásom, mikor a lágerben elvették a Bocskai-sapkámat, május másodikán, pontosan. Ez az identitás lényegében azt jelentette, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy valamit használhassak a zsidó embereknek. Nem a zsidóságnak, mert az egy más fogalom. Mert az pont úgy nem egységes, mint ahogy egyetlenegy nép sem egységes. Számomra a zsidóság nem vallás, hanem etnikum. Illetve sokkal inkább életforma. Hagyományt ápolni persze nem kezdtem el, mert sajnos nem nevelkedtem bele, tudásom sem volt hozzá és indíttatásom sem. De amikor még Vera itthon volt, és a szüleim még éltek, akkoriban a feleségemmel végigjártunk egy csomó zsinagógát, hol ide mentünk, hol oda, péntek este ide, szombaton amoda, de nem barátkozni, hanem körülnézni. Majdnem mindegyik templomba elmentünk, mert tudni akartam, hogy kik járnak oda, mik járnak. És bizony ezeknek a helyeknek a döntő többsége is az idegeimre ment.

A Dohány utcai zsinagógában akkor egy Fisch Henrik nevű rabbi volt [Kápolnásnyékről származó neológ rabbi. Főműve: Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben (1938-ban az I. és 1939-ben a II. zsidótörvény kapcsán), Budapest, 1947. – A szerk.], akinek volt egy Leányegylet nevű intézménye, aminek egy R. Kató nevű, nagyon bolondos bakfis volt a főnöke, és neki segítettünk Verával már az 1950-es évek végétől. Ez a Leányegylet a hitközség úgynevezett Goldmark Termében, a Wesselényi utca 5. szám alatt, a második emeleten, egy olyan kétszázötven személyes kultúrteremben havonta egyszer, kávé- vagy kakaódélutánokat rendezett magányos öreg nők részére. Férfiak alig voltak, de férfiak is részt vehettek. Fizettek egy jelképes összeget, ezért kaptak egy brióst meg egy kakaót. Mi segítettünk a rendezésben: a feleségem asztalokat terített, felszolgált, én az ajtóban álltam, és elrendezgettem a sorokat, hogy ki hova üljön. És még egy dolgom volt, tudniillik zsidó művészek rendszeresen ingyen jöttek oda szerepelni. A legnagyobb nevek, akiket el lehet képzelni. Akkor még élt a Básti Lajos, de nem zsidók is jöttek, Sinkovits Imre például, aki közismerten jobboldali volt, eljött oda önként és ingyen fellépni. S én tárgyaltam a művészekkel, akik ha végeztek, kaptak egy üveg kóser bort ajándékba. Mindenki azt adott elő, amit akart, teljesen vegyes műsor volt, nekem megmondták előtte, és én bekonferáltam. Ebben dolgoztunk mi éveken keresztül. Ez volt a mi társadalmi munkánk, a szüleimnek meg az volt a társadalmi munkája, hogy  vigyáztak a gyerekeinkre. A hitközségi rendezvényekben mi addig vettünk részt, amíg a Fisch főrabbi el nem ment Németországba, mert meghívták egy német hitközségbe. Akkor jött a doktor Salgó László [(1910–1985), országos főrabbi, a rabbiképző tanára, 1972-től a Dohány utcai zsinagóga főrabbija; országgyűlési képviselő. – A szerk.], aki az 1940-es évek végén párttag is volt és egyben főrabbi is. Ő megváltoztatta azt a rendszert, hogy hosszú asztaloknál kávézgathattak a nők. Sorban beállíttatott székeket, mint egy moziban, és nem adott se kávét, se semmit, hanem a művészek felléptek, és akkor csak azt lehetett nézni. De ugyanúgy beszedte érte a pénzt, sőt drágította. Én nagyon utáltam őt már akkor, s otthagytuk a Verával.

Mikor Laci fiam hét éves volt, nekem volt egy olyan gondolatom, hogy az én fiamnak nem lesz két gyökere. Egyértelműen zsidónak fogom felnevelni, és semmiféle eltérést ettől nem fogok lehetővé tenni. Na most, a Dohány utcai zsinagógában volt egy samesz, már meghalt, úgy hívták, Zoldán bácsi. Elküldtem a fiamat ehhez a bizonyos sameszhoz, és megkértem, hogy legyen szíves, és tanítsa. Ő egyrészt megtanította héberül, és Talmudot ugyan nem tanultak, de Tórát igen. Megtanulta az alapelemeket, és megtanulta, hogy bizony mi nem úgy imádkozunk és nem úgy élünk, mint a többiek. Azt kell csinálni, amit a Tóra előír. És igyekezni kell, amit csak lehet, betartani. A fiam akkor azt mondta, hogy miért nem élünk úgy, ahogy itt le van írva. Miért nem kóser a háztartásunk? Megbeszéltük, megmondtam neki, hogy azért, mert nem tudjuk megfizetni. Egy kóser háztartás eszméletlen sokba kerül. Tehát a fiam már általános iskolás korában teljesen tisztában volt azzal, hogy ő mi, és mi az, amit nem tartunk be, de be kellene.

Nálunk egyébként semmiféle olyan ünnep, ami nem zsidó – karácsonyfa, húsvéti tojásfestés –, az nem fordult elő, semmilyen formájában sem. A zsidó ünnepeket megtartottuk, péntek esténként eljártunk a zsinagógába, hanuka gyertyát gyújtottunk, meg a szédert, a húsvéti vacsorát is megtartottuk, és amikor a fiam már tudott gitározni, akkor ő kísérte az énekeket. De ő egyébként soha nem is reklamálta a keresztény ünnepeket, nagyon öntudatos kis zsidó gyerek volt. Pedig amikor kellett volna, akkor nem metéltettük körül, mert tartottunk tőle, hogy ilyen vagy olyan agressziónak lesz majd kitéve az iskolában. De aztán egyik iskolában sem okozott gondot, hogy zsidó. Egyrészt, mert nagyon jó matematikus volt, és a többi tantárgyból is jó volt, meg még jól sportolt is, tehát mondhatni, népszerű volt. Gyuri fiunk sem lett körülmetélve, mert őróla már születése előtt megtudtuk, hogy nem lesz egészséges, és intézetben kell majd élnie, és nem akartuk, hogy emiatt kellemetlenségei legyenek. Noha Laci nem volt körülmetélve, kivételesen, protekcióval mégis volt bár micvója, és huszonhat éves korában aztán ő maga megszervezte a körülmetélési szertartást, és itt, a lakásban körülmetélte egy orvos. Jöttek vagy tízen, imaszerekkel, mindennel, ami kell, és megtörtént a körülmetélés, mintha Laci akkor született volna meg, és akkor kapta a héber nevét, a Dant is.

Én aztán beiratkoztam főiskolára, 1964-ben előkészítőztem, és 1965-től 1969-ig elvégeztem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolát. A feleségem pedig, akinek eredetileg gimnáziumi érettségije volt, letett egy kétéves közgazdasági technikumi különbözetit. Fölváltva tanultunk. Először én tanultam műszaki ellenőrnek, aztán ő tanult közgazdasági technikumban, aztán én mentem a főiskolára, és mikor elvégeztem, akkor a feleségem beiratkozott egy rendszerszervezői szaktanfolyamra, és amikor már túl sok volt a rendszerszervező, és főiskolai diploma kellett hozzá, akkor elment a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára .

Laciról már kisiskolás korában kiderült, hogy az anyámtól sarokházat ugyan nem örökölt, de a matematikai készségeit igen, és az iskolában bizony tanították nagyon rendesen. És versenyeztették számtanversenyen, és amikor negyedikes volt, akkor Budapest első lett. Be is került a Fazekasba [A Fazekas Mihály gimnázium az ELTE gyakorló iskolája, hírnevét az 1962-ben indult matematika tagozat alapozta meg. – A szerk.], és elsős gimista korában még értettem, amit csinál, második gimnáziumtól kezdve viszont egy hangot nem értettem belőle, holott én korrepetáltam középiskolásokat számtanból, méghozzá elég jól. Az átlag számtantanároknál sokkal jobb voltam abban az időben. Tehát Laci ragyogó matematikus volt, és nagyon értelmes. Soha egy szava nem volt Gyurival kapcsolatosan, viszont nem is bíztuk rá soha a Gyurit, hogy vigyázzon rá. Nem volt feladata. Eléldegélt mellette, ellebbentek egymást mellett. Így ment ez hét évig, amikor Laci már tizenhárom éves lett, és a következő évben ment középiskolába. Akkor már érzékelhetővé vált, hogy Laci már nem tud tanulni. Nem volt hol tanulnia. Mert itt voltak a szüleim a másik szobában, a kisszobában egy albérlő – mert hét évig csak én dolgoztam, és kellett valami kiegészítés –, és mi, négyen laktunk a kisebbik szobában. Laci sehol nem tudott nyugton lenni, vagy a Gyuritól, vagy a szüleimtől. Kinn a konyhában tanult esténként, de szegénykém szenvedett. És kiderült az is, hogy a feleségem sem bírja tovább idegileg, mert a Gyuri hétéves korában már elég nehezen volt kezelhető. Láttam, hogy Vera állandóan sírt, ha kellett, ha nem, láttam, hogy az idegei totálkárosak. Anyám akkor már betegeskedett, halálos beteg volt, a feleségem az idegösszeroppanás szélén, Lacival senki sem tudott foglalkozni, mert én meg főiskolára jártam. Láttam, hogy ez így nem mehet tovább, a feleségemet ez igénybe vette. Elég volt neki a négy év, hogy engem is ki kellett szolgálnia. És akkor elhatároztuk, hogy a Gyurit valahová elhelyezzük.

Ebben az időpontban én lábadoztam éppen a kanyaróból, amit negyvenegy évesen szereztem be. S ez éppen nem hiányzott a családnak. Az apám járt dolgozni, de úgy volt a lakásban, mint egy kísértet, nem tudott hová lenni, hiszen az anyám haldoklott. Hát negyvenegy évig éltek együtt, és imádták egymást, idős korukban is hülyéskedtek állandóan. A feleségemet rábeszéltem, hogy menjen be az idegosztályra az SZTK-ba. Az idegosztályon megnézték, de zokogott ott is folyton. Szeptembertől beutalták egy szanatóriumba, a Rózsadombon. Én meg a kanyaróból félig kikanyarodva elkezdtem intézni a Gyuri elhelyezését, és végül hosszas huzavonák után Gyuri kikerült Nagytéténybe, egy intézetbe. Huszonhat évig élt ott. Most egy zsidó szeretetotthonnak a szociális részlegében van Újpesten, aminek a létrehozását 1991–92-ben Vera és én kezdeményeztük, és gyakorlatilag a megvalósításáig mi, ketten vittük előre. Sőt miután Vera nyugdíjba ment, még ő is dolgozott ott egy évig a szakmájában.

Az volt ugyanis, hogy amikor én már tolmács voltam az Izraeli Nagykövetségen, és intéztem az orosz zsidók Izraelbe költözését, akkor eljött Magyarországra a Joint legnagyobb embere. Én vettem egy nagy lélegzetet, odamentem hozzá a követség folyosóján, és azt mondtam neki: idefigyelj Boáz – úgy emlékszem, Boáznak hívták –, ha egy zsidó kósert akar enni, joga van hozzá? Azt mondta, igen. És függ ez attól, hogy értelmes-é, avagy sem? – folytattam. Nem, mondta. Hát Magyarországon jó néhány szellemi vagy fizikai fogyatékos zsidó él, akik nem tudnak otthon lenni, mert vagy nincsenek szüleik, vagy intézetbe kényszerülnek, és akik kénytelenek tréflit enni, mert az állami intézet nem főz nekik kósert – mondtam. És minden felekezetnek van már fogyatékos és öregotthona, a zsidóknak viszont csak öregotthonuk van. Azt mondta erre a jointos, hogy pénzük nincs már, de segíteni fog, csak szüksége van egy kalkulációra, hogy mennyibe kerülne a fenntartása egy ilyen otthonnak. A feleségem – aki profi rendszerszervező volt, és akinek elmondtam ezt – először betett egy hirdetést az „Új Élet”-be, hogy akit ez a lehetőség érdekelne, az jelentkezzen. Kiderült, hogy tizenöt-tizenhat ember volt, aki pályázott volna ezekre a helyekre. Akkor a feleségem csinált egy kalkulációt, hogy hány szoba, fürdőszoba, ágynemű, törölköző, gondozónő stb. kellene, mennyi a bérköltség stb., tehát csinált egy komoly költségvetést, és egy fiatal kis barátnőnk ingyen és bérmentve lefordította ezt angolra. Odaadtam ezt a jointos fazonnak, és utána körülbelül egy hónap múlva behívattak a Zoltay Gusztávhoz [a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója – A szerk.], és ott egy nagyon menő gyógypedagógussal, a Krausz Évával hármasban megbeszéltük a dolgot. A helyet a hitközség adta, az újpesti öregotthon üres szobáit – úgy tíz szobát – elkülönítették, és a Joint megvetette a hitközséggel, amire szükség volt, és a kaját meg a Scheiber gimnáziumból kapják, ahol kóser konyha van.

Anyám 1970-ben halt meg, Rákoskeresztúron van eltemetve, zsidó temetőben, egy sírban van az apámmal. Anyám még ma is hiányzik, pedig már harmincnégy éve halott. Még mindig úgy jövök haza, ha hallok egy jó viccet, na ezt elmondom az anyámnak. Nagyon tudta értékelni. A Vera hasonlít az anyámhoz. Olyannyira, hogy mikor Vera egy Vasedény boltban eladó volt, és az anyám is ott volt, azt hitték, hogy a lánya. Igen. Az ember olyan nőt vesz feleségül, aki az édesanyjára hasonlít. Ha őt szereti. Ha nem, akkor egészen eltérőt vagy akármit választ.

Amikor Laci elvégezte a gimnáziumot a Fazekasban, akkor én többé-kevésbé aggódtam azért, hogy rossz társaságba keveredik, nem ismertem még a fiamat annyira. Pedig rájöhettem volna, hogy ez nem fog bekövetkezni, de főleg azt akartam, hogy zsidó társaságba járjon a későbbi partnerkapcsolata miatt. Nem akartam direktbe beavatkozni, de tizenhét éves korában elvittem a professzor Scheiberhez [lásd: Scheiber Sándor], aki minden pénteken tartott az imádkozás után egy úgynevezett kiddust, ami azt jelenti, hogy megáldották a bort, megáldották a kalácsot, és a kalácsot szétosztották a jelenlévők között, akik volt, hogy száznál jóval többen voltak, tele fiatallal. És a Scheiber valamilyen előadást tartott, közismerten nagy tudású ember volt, a magyar irodalomban kiváló volt, azonkívül az ó- és középkori zsidó irodalom, mondhatni, a kisujjában volt. Leült és beszélt, és akit érdekelt, az odajött, és fél év múlva annyian lettek, mint a kínaiak. Már senkinek fogalma nem volt, hogy kik azok, akikkel ott egy helyen van. Bizonyos részük, akik többé-kevésbé lazán ismerték egymást, elmentek utána a Dunapark nevű kávéházba, a Szent István parkba. Amikor megérkeztek, a zenekar már rögtön elkezdte a „Hava nagilá”-t játszani, ami egy izraeli dal. Egy csomóan odamentek, egy csomóan meg nem mentek oda, mert nem voltak ismerősek, vagy nem volt pénzük.

Ahol a Scheiber előadott, az a rabbiszeminárium [Országos Rabbiképző Intézet] díszterme volt. Volt ott a sarokban egy zongora, és én odaültem a zongoraszékre, mert kevés volt az ülőhely. A többiek meg körülültek, körülálltak, úgy nyolcan-tízen. Együtt üldögéltünk, és utána együtt távoztunk, és hozzánk csapódtak srácok azokból, akik nem mentek a Dunaparkba. És akkor néhány gyerek, akik ott tébláboltak, és többé-kevésbé ismertem őket, eljött hozzám. Elkezdtünk beszélgetni mindenféléről, szigorúan zsidó témákról. Először vasárnapra beszéltük meg, hogy találkozzunk nálam, voltunk hatan, Vera meg én meg még négy fickó. Két vendég rabbinövendék volt. És megdumáltunk mindent, és rájöttünk, hogy hülyeség a vasárnap este, mert hiszen pénteken úgyis együtt voltunk a Scheibernél. És az egész átkerült péntekre, még a kezdetén, a második-harmadik összefutás után. De hát ennek a néhány fickónak is voltak haverjai, akik mondták, hogy hát ők is eljönnének, és rövidesen megduplázódott a létszám. És én láttam, hogy ezek a gyerekek az identitászavaruk miatt iszonyatosan neurotikusok. Van olyan, akinél most sem múlt el. Ezek holokausztüldözöttek másodgenerációs gyerekei voltak, akik tudták vagy nem tudták, hogy a nagyapjukat megölték itt, ott, amott, továbbá olyanok, akikről azt szokták mondani, hogy rajta kívül mindenki tudja, hogy zsidó.

Az évek során körülbelül kétszázötvenen fordulhattak meg nálunk. Akik idejártak, azok kivétel nélkül értelmiségiek voltak. Fiatal orvosok, fiatal közgazdászok, egyetemisták, középiskolások. Az első társaság már megházasodott, gyereke volt, de jöttek mindig újak. És négy olyan házaspár van, aki itt, ennél az asztalnál ismerkedett meg. A lényeg az, hogy péntekenként pillanatokon belül tízen, tizenketten, tizenöten, mikor mennyien jöttek, volt amikor hatan, de volt, hogy huszonhatan. És akkor vettünk mindig egy kiló háztartási kekszet meg filteres teát. És leültek, és hogyha akadt valakinek témája, és néhányat érdekelt, akkor leültek egy sarokban, arról beszélgettek. A másik társaság a másik sarokban beszélgetett. Nagyon keményen tiltottam, hogy a magyarországi politikai helyzetről egy szó is elhangozzék. Az egyik fickó egyszer jött egy Duna körös jelvénnyel, és egyszerűen levetettem vele [A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyében emelte fel szavát az 1984-ben megalakult Duna Kör. A Duna-mozgalom tulajdonképpen előhírnöke volt a rendszerváltásnak. Az állam a bős–nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos adatokat titkosította, az aktivisták mozaikokként gyűjtötték össze azt, ami tudható. – A szerk.]. Én magam sem foglaltam állást 1956-ban, itt sem akartam, hogy egy szó is elhangozzék a magyar belpolitikai életről. Arról, hogy Izraelben mi van, arról beszélgettünk. Hogy a brooklyni pajeszosok miért pajeszosok, például. Hát a rabbinövendékek tudtak sok mindent, amit én nem, és kölcsönösen tanultunk egymástól. Ők nem tudták ugye, hogy milyen volt Auschwitz. Szóval sokat, rengeteget beszélgettünk. Minden áldott pénteken, tíz éven keresztül. A fiam is benne volt ebben a társaságban.

Akkor szüntettem meg ezeket a péntekeket, amikor a fiamék disszidáltak Izraelbe, 1985 augusztusában. A fiam meg a menyem a Scheiber professzornál kezdték egymást nézegetni. Utólag nekem elmondták, hogy ők első látásra egymásba szerettek. Ilyet még nem pipáltam a büdös életben. És nem jellemző, hogy ez tartós lenne. Lekopogom, hogy jövőre lesznek húszéves házasok, és három gyönyörű lányunokám van. A menyem 1960-as születésű, az eredeti foglalkozása történelem–magyar szakos tanár, de Izraelben kitanulta az óvónőséget és a gyógypedagógiát is. Eleinte kicsit féltem tőle, mert az ő szülei elváltak, és tartottam attól, hogy a példa ragadós, de kellemesen csalódtam. Egyébként őt sem nevelték zsidónak a szülei, ő is csak később ébredt rá az identitására. Különben 1983-ban mi már jártunk Izraelben a családdal. Laci, Vera és én. A menyem akkor kezdett járni a Lacival, akkor ismerkedtek meg. De neki sem mondtuk meg, hogy hova megyünk. Mert Görögországba szólt az útlevelünk négy hétre. És Görögországból mentünk tovább. Hát 1983-ban ez még azért eléggé cikis volt [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. Ha az ember nem telefonált vagy nem írt, akkor ez nem derült ki. Feltéve, ha nem Bécsből indult. Mert a bécsi nagykövetséggel szembeni lakást a magyar szervek bérelték, és mindenkit lefényképeztek, aki kiment vagy bement. S ha utána kért útlevelet, akkor odarakták elé, hogy hát nézze, hol járt Bécsben. Akkor úgy volt, hogy háromévenként lehetett menni, és talán adtak kétszáz dollárt vagy háromszázat vásárlásra [lásd: kék útlevél]. De nekem megvoltak akkor már az összeköttetéseim, kapcsolataim Izraelben, amik korábban is voltak, mert ugye én ott katona voltam, a volt bajtársaimmal, deportálva voltam, a volt deportált társaimmal, nagykanizsai iskolába jártam, a volt nagykanizsai iskolásokkal. Háromféle társaság is volt, aki nekem haverom volt. Egy hétig Görögországban flangáltunk, s három hetet voltunk Izraelben.

Laci fiamnak a dolog nyilván tetszhetett. Abból gondolom, hogy ugye itthon nem volt szokás hordani a kipát, ott fölrakott egyet, mikor odaértünk, és mintha rajzszöggel odaszögezték volna, le nem vette, amíg el nem jöttünk. Mióta ott él, soha nem hord, de akkor hordta. Mert élvezte, hogy lehet. És mikor megjöttünk, utólag elmondta az akkor még jövendőbeli menyemnek, aki 1984-ben elment Zürichbe, és Zürichből ment tovább Izraelbe. Ez volt 1984-ben. 1985 nyarán összeházasodtak. Július hatodikán megesküdtek az anyakönyvvezetőnél, és három vagy négy hét múlva pedig a Landeszmann rabbi eskette össze őket a József körút 27-ben, a zsinagógában, majd volt egy kis összejövetel a rabbiszeminárium dísztermében, ugyanott, ahol a péntek esti előadások szoktak lenni. Csodálatos kis esküvőjük volt. Kétszáz meghívót küldtünk szét, és a Landeszmann György rabbin kívül még három rabbi volt jelen a vendégek között – a Schweitzer, aki a szeminárium igazgatója [ORI] volt akkor, és ő adta a termet teljesen ingyen, a Raj Tamás és a Berger István nevű rabbi –, ami abban az időben nagy eseménynek számított.

A menyemnek, mint kiderült, él még ma is egy nagymamája Párizsban. És mondták, hogy elmennek nászútra a nagymamához. De mielőtt indultak volna, előtte való nap délben szólt nekem a fiam, hogy elköltözünk. Mondom, és hova? Izraelba. Ennyi. És akkor egy kicsit zöldek lettünk, egy kicsit kékek lettünk a feleségemmel. A menyem családja, érdekes módon, másfél-két nappal előbb tudta már. A menyem nem tudta megállni, hogy ne szóljon. Hát lapítottam, mint a gyalogbéka. Most mit csináljak? A fiam huszonnyolc éves volt, nős ember, önálló ember, önálló kereső. A menyem tanítónő, önálló ember, önálló kereső. Most mi az én szerepem abban, hogy ők hogy és mikor, hol és hogyan akarnak élni? Megakadályozhattam volna, ha feljelentem. De egyrészt nem jelentettem volna fel a saját fiamat, másrészt semmi közöm nem volt beleszólni, hogy ő mit akar csinálni. Kimentek, és amióta ott élnek, azóta vagy ők jönnek haza, vagy mi mentünk hozzájuk. Először 1988-ban voltunk, amikor a Moria született, legutóbb pedig négy éve voltunk kinn.

Én 1983-ig a TRAKISZ-ban dolgoztam. Amikor a Gyurit elhelyeztük, akkor a feleségem is elment dolgozni. Itt, a közelben, az Üvegipari Szövetkezetnél volt egy iroda, ahol egy korábbi kolléganője dolgozott, és akkor ezerhétszáz forintos, igen kiváló fizetéssel felvették. Anyagkönyvelő lett. De hamarosan eljött onnan, és elment először a Főtaxihoz rendszerszervezőnek, majd pár év múlva a Tanorg [Tanácsi Ipari Vállalatok Szervező Intézete] nevű céghez, ami bérszervezést végzett. Én 1983-ban elmentem egy gmk-hoz, amit sürgősen ott is hagytam, mert nagyon csaltak a számlákkal. Akkor már protekciót szerzett a feleségem a Fővárosi Csatornázási Műveknél, kellett nekik egy tervező. Életemben nem volt tervező gyakorlatom, de azt mondtam, hogy inkább kezdő tervező leszek ötvenöt évesen, mint csaljak. Onnan mentem nyugdíjba, mégpedig fillérre hatvan évesen. De tudtam, hogy a nyugdíjam igen kevés – hétezer-négyszáznegyvennégy forint volt,  negyvenéves munkaviszony után –, viszont tudtam héberül, és azonkívül akkor már évek óta foglalkoztam a magyar és a budapesti zsidó kultúrával, épületekkel, intézményekkel. Letettem a héber nyelvvizsgát, és ahogy nyugdíjba mentem, rögtön elhelyezkedtem az Ibusznál a módszertani osztályon, és beiratkoztam idegenvezetőire. Egy év után letettem a vizsgát, és attól kezdve dolgozhattam mint idegenvezető. Amikor az Ibusz szétolvadt, akkor megszűnt az én munkaköröm is.

1989 végén a Szovjetunióból kezdték elengedni a zsidókat Izraelbe. Gorbacsov idején azt mondták, hogy aki akar menni, az menjen. S egyszerre akart kétmillió zsidó kivándorolni a Szovjetunióból. Egy ideig ezek Bécsbe mentek, Varsón, Bukaresten és Budapesten keresztül, és akkor a többség elment Amerikába. Budapesten negyedmillió szovjet zsidó ment át 1989 végétől addig, míg 1991 nyarán megengedték, hogy az izraeli gépek Moszkvában leszálljanak, és a szovjet gépek is mehettek Izraelbe. Kezdetben egy-két család jött, megkeresték az Izraeli Nagykövetséget, és kaptak egy repülőjegyet a legközelebbi Malév-járatra Tel-Avivba. De rövid időn belül rengetegen jöttek, és akkor a nagykövetségen már gond volt, mert nem volt ehhez apparátus. Volt egy konzul, doktor Gordon – nem emlékszem a teljes nevére –, aki behívatott, hogy volna-e kedvem nekik dolgozni, épp akkor, mikor az Ibusznál megszűnt a munkám. Elvállaltam, és a követségen dolgoztam addig, amíg százával nem kezdtek jönni a szovjet zsidók. Akkor megcsinálták a Jewish Agencyt, amit Szochnutnak hívnak Magyarországon. S a Szochnut itt talált egy irodát, és én voltam az egyik első alkalmazottja, aki ezt berendezni segített, meg ott is dolgoztam, intéztem a családok utaztatását. Erre az időre már felvettek egy csomó orosz tolmácsot, nagyrészt nem zsidót, hanem olyat, aki a Szovjetunióban született, de akinek Magyarországon élt apja, anyja, és tudtak magyarul is, oroszul is. És idejöttek az izraeli biztonsági emberek is. A magyar rendőrség pedig elkezdte ezeket vigyázni, és mivel kevés rendőr tud héberül vagy angolul, ezért kellett egy tolmács, aki én lettem. Kivettek az íróasztal mellől, kiküldtek a repülőtér melletti szovjet laktanyába, ami üres volt akkor. És berendezték ágyakkal, takarókkal, konyhával, szóval legalább száz ember dolgozott ott. Takarítók, szakácsok, felszolgálók, és úgy általában naponta ezer zsidó jött a Szovjetunióból, akiket el kellett látni, és elküldeni, hogy a következő repülőgép vigye el őket. Idővel aztán különjáratok kellettek, mert mondanom sem kell, hogy a menetrendszerű járatokon nem volt annyi hely sosem, hogy befértek volna. Volt olyan nap, amikor egy nap alatt ötezren mentek át Budapesten. Ez két és fél évig tartott, és nekem az volt a dolgom, hogy a rendőrök és az izraeli biztonsági emberek között fenntartsam a szóbeli kapcsolatot.

Azután bedolgozó idegenvezető voltam, alkalmanként izraeli csoportoknak mutattam be Budapestet. Mostanában már nincs munkám, mert az izraeliek inkább máshová, például a horvát tengerpartra mennek. Az a rossz, hogy igazából nincs már tennivalóm. A feleségem szokta is mondogatni, hogy én akkor vagyok elememben, ha vészhelyzet van. Olyankor aktív és találékony leszek, egyébként meg csak úgy elvagyok magamnak. De viszont manapság kedvtelve olvasgatom azokat a rendőri feljegyzéseket és jelentéseket, amiket kikértem a Történelmi Hivataltól, és amik rólunk készültek, az 1980-as évek közepén rendezett péntek esti összejövetelekről. Ezek az alkalmak végig jelentve voltak, és most ezek a jelentések a kedvenc olvasmányaim. Amúgy meg megvagyunk a feleségemmel ketten magunknak, és várjuk, hogy találkozzunk az unokákkal, a fiamékkal, és nagyon arra koncentrálunk, hogy velük mi van, mert mi már, hogy úgy mondjam, kifutóban vagyunk az időből. Az unokáim, Moria, aki 1988-ban született, Yaél, aki 1990-ben, és Noá, aki 1997-ben, tüneményes teremtések. Yaél egyébként az öböl-háború [1991] előtt egy héttel született, a menyem épp akkor veszélyeztetett terhes volt, feküdnie kellett, úgyhogy én mentem ki hozzájuk, és én vezettem a háztartásukat, a feleségem ugyanis akkor még dolgozott. A fiam és a családja az, ami engem a legjobban foglalkoztat. Az egész politikai helyzet, hogy Arafat vagy nem Arafat, hogy Bácsfy Diána [A magyarországi hungarista mozgalom egyik szószólója. – A szerk.] vagy nem Diána, hogy Huszein vagy nem Huszein, ez egy tizedrangú kérdés nálam, nem érdekel. Az érdekel, hogy a fiamnak legyen munkája, és egészségesen felnevelje a lányait.
 

Ferenc Leicht
Budapest, Hungary
Interviewer: Judit Rez 
Date of interview: June-November 2004

Ferenc Leicht has lived with his wife in Budapest for almost 50 years, in a plainly furnished apartment.

Most of their furniture are family inheritance, on the walls there are graphics, in the showcase there are color photographs of their grandchildren.

Mr. Leicht continued to work even after he had retired, he guided tourists from Israel in Budapest.

His wife writes short stories, novels about her life and their common life, which can be already read on the Internet thanks to their son who lives in Israel.

• My family history
• Growing up
• During the war
• After the war
• Glossary

My family history

I can only trace back my family tree until my grandfather, I don’t know anything about my great-grandfather. We had information about him in our documents, but we took those with us to Auschwitz so that we could prove our Hungarian origin. This wasn’t a lucky idea, because nothing remained of them. My parents wanted to arrange their citizenship in 1941, because at that time they deported the Jews, about 20000 people, who couldn’t prove their Hungarian citizenship to Poland, and they handed them over at Kamenetz-Podolsk to the Germans who killed them.

[The massacre of Kamenetz-Podolsk]1. In Slovakia, in Pozsony county, where my grandparents lived deportation had not started at that time, there was still order, the cemeteries had not been devastated, so it was relatively easy to find the grave of my great-grandparents. I know that on the grave of my ancestors it was written where they had come from for generations, and in these cemeteries they often wrote on the grave the occupation of the deceased, too. From that one could tell for example that this and this was a Levite and came from Bazin [today Pezinok, Slovakia].

In 1941 the registers of the Jewish community, retroactively to several centuries, were still there. That’s how I know that in 1805 one of my ancestors, called Ferenc Leicht rented 5 acres of land, because he wasn’t allowed to have his own, and he plowed that land. My parents got many certificatory documents there, but not even one remained.   

My paternal grandparents lived in the Austro-Hungarian Monarchy, in Pozsony County. I don’t know exactly where, but the Jews migrated in that region – Szent Gyorgy, Bazin, Nagyszombat [today Trnava, Slovakia], Modor [today Modra, Slovakia]. The family lived in these villages for centuries. My grandfather, Mozes Moric Leicht was born in 1867 and died in 1929.

First he was a mercer, but he got ruined in 5 minutes, in the Leicht family there wasn’t any business spirit, we couldn’t even make 20 fillers with business. If someone doesn’t employ us, we die of hunger. Later my grandfather became a shammash in Somogycsurgo. My paternal grandmother, Ida Diamant was born in 1870 and died in 1922.

I didn’t know any of my grandparents from the maternal side, because they both died in 1929, before I was born. My maternal grandfather was called Lipot Herczfeld, he was born in 1881, and my grandmother was Malvin Maria Weisz, she was also born in 1881.

They were exactly of the same age, and they died of cancer at the same time. My grandparents migrated to Transdanubia, they lived in Tilaj, then in Veszprem, and in the end they got settled in Nagykanizsa. My grandfather was a baker, they had 7 daughters. 

My deceased grandfather always used to say that he was the happiest man on earth, because one who had 7 houses wanted to have an 8th, but the one who had 7 daughters wouldn’t have liked to have any more. The oldest of the girls was Vilma, who was born in 1904, the second one Gizella in 1905, then my mother in 1906, Ilona in 1911, Irma in 1914, Erzsebet in 1918 and the youngest girl, Etelka was born in 1919.

So I didn’t know any of my grandparents, but I did know my two great-grandmothers. They both came to Hungary from Vienna [Austria] and they outlived their children. One of my great-grandmothers, the mother of my maternal grandfather was Katalin Herczfeld, but she called herself Kadi [Hungarian for cadi], so in my childhood I thought that she must have been a Muslim judge in her youth, then I found out later that she had been a fraulein, a governess. She only knew German practically, that’s why she pronounced the name Kati as Kadi, and that stuck until her old age. I thought that she was my Kadi grandmother, she was about 80 years old when I got to know her. She was born in 1852 and she died in 1936.

My other great-grandmother, the mother of my maternal grandmother, was called Betti Weisz. She was also a fraulein all her life. She was born in 1850, and she died in 1932. I didn’t have any great-grandfathers though, because they both had a child without getting married. When I was small I thought that their master had seduced them, whereas one of them had a child at the age of 31, and the other one at the age of 29. I have no idea who my great-grandfather was, and nobody else knows anymore.

Since they were both governess and they both had a child as maiden, they couldn’t keep their children with them, because they raised the child of the family where they lived in Pest. They gave their own children to someone else to raise them in the country.  My grandmother, who was Maria Weisz originally, got the name Malvin, because her mother gave her to a family called Weisz, who already had a daughter called Maria Weisz. So in order to discern her from the Maria who was their own, they called my grandmother Malvin and raised her nicely.

They treated her as their own child, and the Weisz children also considered her their sister. Even though they are not our relatives, they remained in my memory as my grandmother’s brothers and sisters. My parents treated the Weisz’ as cousins, and I treated their children of my age as my second cousins. I still keep in touch with them as if they were my blood-relation. My grandfather was also raised this way by someone, I don’t know who, perhaps he might have received a worse treatment. And the great-grandmothers only turned up when they were around 80. They raised small children in German until their old age. They never learned Hungarian decently.

My father, Geza Leicht was born in 1905 in Nagyszakacsi. He had 3 sisters: Julia, who was born in Modor in 1898, Olga, who was also born in Modor in 1899, and Frida who was born in 1904 in Enying. His oldest sister Juliska [Julia] lived in Nagykanizsa and was a seamstress, and a good one. She had a fiancé when she was 20, he was called Bela Remenyi, and during the Hungarian Soviet Republic 2 he was a member of the directory, and because of that he was hanged in 1919, after the fall of the Hungarian Soviet Republic.

Juliska sunk in herself because of this, and she only got married in 1937 to a widower, Imre Hirschler, who had 2 children. All three of them were gassed later. Juliska got married again after the war, to another widower, Vilmos Balazs, whose daughter and first wife had been gassed. After the war they came to Pest, because it wasn’t a very fortunate thing to be a Jew in the countryside.

[Editor’s note: During the Holocaust almost all the Jewry from the country was deported and killed, so after World War II the communities in the country, which were flourishing before, disappeared.]

Olga remained in Somogycsurgo at first, then she came to Pest with Juliska and her husband. She had never had her own apartment or household, the poor thing was a victim of the anti-Jewish laws 3 all her life. She was a shopkeeper for 25 years, but she was fired because of the first anti-Jewish law, and in 1944 she was deported to Bergen-Belsen.

Then she was in Sweden for a year in order to recover, and when in 1954 she was of retiring age, they didn’t count in the previous years because she didn’t work for more than 5 years before, so she had to work 10 more years in order to get the minimal pension. She died at the age of 93 as a maiden.

After the war, in 1942 or 1943, Frida moved with her husband from Somogycsurgo to a big apartment in Pest, where her husband’s relatives lived. Then her husband was drafted into forced labor and was killed. I was on very good terms with their son Miklos, he was the only one of my nephews who survived the Holocaust. Frida died in 1957, Miklos in 1992.

My father was in the 4th grade of high school in Csurgo – at the school which was famous because Csokonai [Editor’s note: Mihaly Csokonai Vitez (1773 - 1805), Hungarian poet, was born in Debrecen. Csokonai was a genial and original poet, and wrote a mock-heroic poem called Dorottya or the Triumph of the Ladies at the Carnival, two or three comedies or farces, and a number of love-poems.] had taught there – when he was sent down from the high school because once he didn’t greet the Catholic priest on the street.

When they called him for account he said that the Christian students didn’t greet his father either. Namely there wasn’t a rabbi in Csurgo, the shammash was the head of the Jewish community, which was my grandfather, and they didn’t greet him either. Then my father became a merchant apprentice. He realized very soon that he didn’t have any talent for that, and then he became a baker’s apprentice. He served his apprenticeship in 1923, at the age of 18, then he got on a bike and went to look for a job. 

I know that he went from Somogycsurgo to Nagykanizsa by bike, which is about 26 kilometers. And in 1923 he became a baker’s man in the bakery of my maternal grandfather. But there was another assistant there, Terezia Herczfeld. She was my mother, who was the third, the biggest and strongest Herczfeld girl.

My mother was born in Veszprem on the 5th July 1906. She learned the baker’s trade for 3 years in my grandfather’s bakery in Nagykanizsa, and she graduated with distinction at the apprentice school in 1924. It wasn’t usual for a woman at that time to have an assistant’s certificate.

My mother was approximately as heavy and tall as I am now, but she was 10 times stronger than I have ever been. If she slapped someone in the face, he fell against the wall. A bolting-bag weighed 85 kilograms, and she could easily lift that. At that time the kneading machine had not been invented yet, or at least they didn’t have one, and they baked 800 kilograms of bread daily, and pastries, too, and my father and her kneaded it all, or when there was an apprentice the three of them did..

So this is how my parents met, and when I was born they lived in Keszthely for a short time. My deceased grandfather, whose name was Lipot, wasn’t called Uncle Lipi  [Lipot] for some reason, but Uncle Pali. In the Jewish families it is customary to name the children after the deceased grandparents or parents. When I was born and my mother had to give in my name she called me Ferenc, because I would have had an uncle called Ferenc on the paternal side, if he hadn’t died of lung cancer at a young age.

But five days after I was born my maternal grandfather, Uncle Lipot died.By the time I was 8 days old, at my circumcision I got his Hebrew name. So my Hebrew name is the same as my grandfather’s, I got the name Jehuda Arje, just like him, but my Hungarian name, Ferenc is the name of my long ago deceased uncle whom I didn’t know.

My cousin who was born 3 months later than I got the Hungarian name of my grandfather, and was called Pal. He was unfortunately killed later in Auschwitz. But since I was the first grandchild, the family, my aunts and everyone called me Pali. So much so that in my report card from elementary school I was registered as Pal Leicht, because they didn’t ask for my birth certificate, because everyone knew me. I thought that that was my name, too. It only turned out that it wasn’t my name when I went to middle school and we brought my birth certificate from Keszthely. At middle school they nullified my elementary school report card, so that nobody would think that they enrolled a child with a different name.

• Growing up

When I was born both my great-grandmothers lived with us. I was 3 years old when Betti died, I think she had skin cancer, and I was 7 when Katalin died. As a matter of fact she raised me, because my parents worked day and night, and I was committed to her care. She was very-very nice, she always took me on a walk in the Pap Garden, which was about 200 meter from our apartment, and I could play there, My parents used to say that when I was very small she took me by the hand and she adjusted her steps to mine, and when I grew older and I wanted to hurry, I dragged her after myself. She loved me very much, and I loved her very much, too. She did everything in the world for me. They told me that when I was small and slept, she sat by the baby carriage and flapped the flies away with a green branch. She didn’t like her own grandchildren, and they didn’t like her either, but I was the oldest great-grandchild and she loved me very much.

My dear father was the best baker in Nagykanizsa, he never cheated on my mother, he didn’t beat her and didn’t drink. His only bad habit was that he was a heavy smoker, he smoked until the end of his life, and because of that he died early, at the age of 69. Unfortunately he got my mother into the habit of smoking, so she also died early, at the age of 64 of circular insufficiency. I only smoked one cigarette in my entire life. My father was a reservist at that time, and he was a heavy smoker. There was a cigarette called Honved [Hungarian for patriot], there were two thin red stripes on it. I called it officer darling. The coffin-nail is nothing compared to that, it was such a strong cigarette! And my father came home, he put the stump on the cupboard, and when he turned away I took it and took a pull at it. My father turned around, he saw it, and I thought that he was going to pull my ears, but he didn’t. He took it and said ‘my dear son, a gentleman doesn’t smoke stumps. Here is a whole one.’ He even gave me a light, and showed me how to smoke it. I smoked that cigarette and I never smoked since then, not even once. I never thought of smoking. My father was smart in this respect. He didn’t forbid it, he let me smoke. I smoked that cigarette and I threw up for three days. I was 6 years old at that time.

In our first house on Teleki Street not only we lived, because that was a very long plot, a courtyard ran along one side of it and on its other side there was a 40 meter long house, and that was divided crosswise into four apartments. These were all one-bedroom apartments with a kitchen. There was electricity in the house, but no running water. The toilet and the well in the courtyard were common, and there was no sewer, but the sewage-water simply trickled into the ditch, and that was quite smelly. The toilet was on the other end of the courtyard, about 80 meters from the house, and sometimes my great-grandmother Kadi, she used a walking stick, told me: ‘kids, I am going to Siberia’. By this she meant that she was going to the toilet. The plot was so long, that one had to go to the end of the garden by bike. Next to us lived a gypsy musician called Foszak, then Uncle Boda, the shoemaker, Mr. Boka, who was a driver, and the Hollanders, who had so many children like stars on the sky, they were all my friends. The driver had a read-haired daughter, Anci who was of my age, and the poor thing died of meningitis, I was still there when she fell ill. And I had a goat, too, I think, for about 3-4 years, because then it started to bunt and my parents sold it.

In our house we were the only Jewish family. On the street, in our second neighbor there was another Jewish grocer, and on the other side of the street, quite far, at about 200 meters from our house there lived a family, the Baneth, I went to school with their son, Tibor. And these were all the Jews on the entire street. That wasn’t a Jewish neighborhood. Everyone lived where he could.  To the right from our house there was an elementary school, and to the left there was the house of a teacher called Mantuana.

So in the fore part of our house, on the street side lived our family, and the bakery, which had two rooms, the kneading and the baking room, was built to the apartment. The two great-grandmothers lived with us, and my parents supported my mother’s four sisters, Ilona, Irma, Erzsebet and Etelka, who still went to school at that time. [Editor‘s note: Both of the mother‘s parents died in 1929] The older girls were already married. The four girls had the ‘schultz room’. It was called ‘schultz room’, because my grandparents once had a tenant with this name. I lived in the same room with my parents, which was heated with a tile stove. I never heard that something like bathroom existed. In my childhood I used to wear a pair of black shorts, and no shoes, and I looked just like a gypsy child. I was always tan, and always dirty. In the evenings my mother put me in a washbasin with water, took a cloth or something, and washed me.

Our kitchen functioned so that they cooked for 16. There were my parents and I, the four sisters, the two great-grandmothers, the maid, the baker’s apprentice and two assistants. Or an apprentice and the cook, who was our neighbor, she was a widow and her son also came to eat at our place sometimes. But that woman cooked so terribly! If there was meat once a week everyone was happy. But there was pasta at least two times a week. And once a week there was a pasta which we called baker’s illness. That was vermicelli dusted with ground poppy seed and sugar and it was called baker’s illness, because if there are crescent rolls left, the baker is ill because he couldn’t sell them. And we cut up the crescent rolls and made vermicelli dusted with ground poppy seed and sugar, poured milk, jam, this and that on it. And we called the soup ‘eat-it-soup’. We hated it, because there was very much thickening in it, because our mother didn’t really have money for the ingredients. But there was a lot of fruit in the garden, and we ate that up.

My parents worked in the bakery with an apprentice, a baker’s man and a domestic servant at night. For a kilogram of bread, for the dough and the cleaning of the workshop 4 liters of water was needed. They carried the water from the yard, from the well, the domestic servant pulled up the 4 cubic meters of water from the well every day. When he didn’t pull up water or carry water, then he cut wood for the oven. The domestic servant lived at our place, in the attic above the oven and ate at our place, too. The apprentice and the baker’s man, too, everyone. Our last apprentice was Jewish, who was unfortunately killed in Auschwitz. I was with him in the Lager [German for camp].

There were two ovens in the bakery. One was called lifting oven which lifted the dough and baked a little crust on it. Then they took it out, and in nice German baker’s language they umpakk, put it in the other oven, which was called Umpakk-oven. The bread was baked in that. Then they switched. The umpakk became the lifting and the other one became the baking oven, several times a night. They called the tier stand where they put the baked bread garb. Everything had such a funny German name, for example there was something called pekedli, which was a half liter mug with water, with which they cooled the oven if it overheated. Because at that time there weren’t instruments which could show the temperature of the oven. The baker had an instrument for that, a handful of flour. If he threw that in the hot, empty oven and the flour just fell and burned– it didn’t burn in the air sparkling, or it didn’t just fall and remain there, then the temperature of the oven was right. If it was too hot, they pored in a couple pekedli of water. And there was the streisechter, which was a cowl, in which there was water, and using a brush with a handle called vishli, the kind that looks like the back-brushes they sell today, they brushed the flour off the bread, so that the crust would be crunchy. I think nobody knows these names anymore.

When my parents finished their work in the morning 800 kilograms of bread was baked, and there were rolls, too. But they still couldn’t go to bed, because then the baking of the dough prepared at home followed. The housewives kneaded the dough at home and took it to the bakery to have it baked. They brought it in bread-baskets put on their head. This cost 5 filler a kilogram. We weighed the baked bread, and we got as many times 5 filler as many kilograms it weighed. And a kilogram of bread cost 36 filler. I knew this very well. Nagykanizsa had 32000 inhabitants and 36 bakers. 800 people could support one bakery. And we had enough customers to get by well. My father was the best specialist in town, the best miser - this is also a German word, it means to stir or blender. He smelled the flour, looked at it, felt it, and told how much yeast, salt and water was needed. Many mills delivered flour, and each was of different quality. And the one who could tell how to make a good bread out of that, was the miser. And my father made excellent goods out of everything. The clerks, the movie theatre, the hospital, and almost all the restaurants bought the bread from us. And we supplied for the district, too. 800 kilograms of bread is a lot! 400 loaves of bread of 2 kilograms each.

When my parents finished work and went to bed I got up. In the beginning we played soccer with the other children in the courtyard, and I always told them to keep quiet, because my father got angry once when he woke up and slapped me in the face. He didn’t hit me often, I will be grateful for this until I live, but he always did when I woke him up. Later I quit playing because of this, and I started reading very early, well before school. Perhaps one of my aunts taught me to read, I don’t remember.

My parents didn’t have time for this, but there were my four aunts who were already going to school, the youngest of them was 10 years older than me. I could already read when I was 5, at the age of 7-8 I knew the 3 Tolnai lexicons, which were at home, by heart. I didn’t learn the encyclopedias, but I read them so many times that they stuck in my head. It was the same case with the Toldi At middle school we had to learn the first chapter of the Toldi by heart, and it was enough to know excerpts from the other chapters. But I read the entire Toldi so many times that I knew all 12 chapters by heart. [The Toldi trilogy is an epic poem trilogy written by the great Hungarian poet Janos Arany.

The trilogy was inspired by the legendary strong Miklos Toldi, who served in the Hungarian King Louis I of Hungary's army in the 14th century. The interviewee refers to the first part of the trilogy.] Among our books at home I had a very nice one, Mihaly Zichy’s pictorial ‘The tragedy of man’ [The tragedy of man by Imre Madach is a dramatic poem approximately 4000 lines long, which elaborates on ideas comparable to Goethe's Faust.] which I got as a present in 1942 for my bar mitzvah. Then we had many books by Rezso Torok, which were humorous writings.

[Editor’s note: Rezso Torok (1895-1966)- exceptionally productive novelist, his humorous novels brought him success.]. I liked Wild West novels very much, too. We had a lot of these books, and then there was a series called Ten-Filler Novels, because each book cost 10 fillers. We had many books by Zoltan Thury [Editor’s note: (1870–1906) – writer, journalist], whose writings I liked very much, of course when I grew older, and I read a lot and continuously. We also had books by Rejto at that time already [Jeno Rejto (1905–1943), Hungarian writer of Jewish origin.

He is most famous for his parodies of foriegn legion novels, written under a pen name. After  1945, he was seen as a dime novel writer, but today his oeuvre is highly valued by literary critics. He died in forced labor in Ukraine.]. We didn’t really read the scientific books and the difficult novels, but we did have the first three Tolnai lexicons or encyclopedias. Then in 1944 they took all of our books. My wife and I have about 2000 books, my parents might have had about 200. There’s a saying that it’s not all the same if when a child leans against the cupboard a bottle of brandy or a book falls on his head. Well, books fell on my head already at that time, and on my child’s head even more.

My parents supported my mother’s four sisters so that they would get the house and the bakery. They were both my grandfather’s originally. But in the meantime, the husband of my Aunt Vilma, Gyula Sternberger, who had a paint shop, drank away the capital of the shop, he was an alcoholic and a gambler, and they sold the house from above our head. Then they divided up the price among the 7 daughters, and from then on my father felt offended and he never trusted anyone again. He didn’t even trust me. Because he supported the 4 girls and the 2 great-grandmothers, thinking that the house would become his, and it didn’t happen so.

When they sold the house in 1936 we moved to the next street, to a certain housing estate for pensioner clerks. It was about 500 meters on foot. On this housing estate mostly pensioner civil servants lived: pensioner policemen, gendarmes, railway-men, mailmen, revenue officers, servicemen, who could retire after 25 years of service. There were only houses with a garden, each had a huge garden, the yard with the garden was about 200 meters long. We weren’t adepts in gardening, but our neighbors went shares in it with us, they planted strawberry, they polled the trees and they sprayed. The strawberries were very delicious, and when the neighbor picked them he divided them: ‘Mr. Lejk, this is yours and this is ours’- that’s what he said. They called my father Mr. Lejk, they couldn’t pronounce Leicht. And we had  a lot of peach trees, there was ripe fruit during the entire season, because there were several kinds. And there were pears, and everything you can imagine. Besides that we had pigs, too, because we killed pigs.

We didn’t have other stock, because the countrywomen from the surrounding villages always brought us geese, ducks, chicken, hens and what we needed. The women came with huge, 15-20 kilogram baskets on their head full with fruit, vegetables, dairy, chicken, eggs, what people had ordered from them. These women had a very nice poise, otherwise they couldn’t have walked with these baskets. Some of them only brought one kind of food, and shouted: ‘here is the milk woman’, or ‘buy apples, pears’, or ‘buy chicken, geese’, but these were living animals. There was a market, too, in Nagykanizsa, but sometimes by the time these women got to the market they had sold their goods on the street. Teleki Street, where our previous house was, was a main road, it still is, it was the road to Kaposvar.

The house on Tavasz Street, in which we lived, wasn’t ours, but my father rented it for 140 pengoes a month. This was a lot of money, 20 pengoes were a good day-wages, a loaf of bread cost 36 filler, an egg cost 4 filler. At that time the girls weren’t with us anymore, because Vilma took the two small ones, and Ilona and Irma had got married by that time. On that housing estate for public servants 3 Jewish families lived: a baker family, that was ours, a grocer, and a very old Jew, Uncle Dukasz, who was a private citizen, and his son, Miki Dukasz was a bachelor. But he couldn’t have much money, because he was a private citizen among miserable conditions. The other family was Istvan Burger, his wife and their daughter, Iren Burger, they were the grocers. The girl was my friend in my childhood and I adored her. Unfortunately she was killed in Birkenau. I will never forget her, I can still see her, an ugly little girl, a skinny Jewish girl, but her eyes and intelligence! She would turn 75 on the 16th November, I know that, too.

We had a bakery on the housing estate, just like at the previous place. There wasn’t a well, but a drinking-fountain on the corner, about 100 meters from the bakery, and the man-servant had to carry the water from there with buckets. This was a big problem. My father was obsessed with having enough flour and wood, so he had about 240-270 cubic meters of wood, the yard was full with this wood, so that we couldn't see the top. The flour was in the corner of the kneading workshop, usually about a truckload of flour. If there wasn’t enough room for it, we put it in the shop.

As far as I remember in my childhood we were on holiday twice. Once in Balatonfenyves and once in Balatonmariafurdo. Both times we were in someone’s summer cottage. We went with my mother only, my father never came, because both of them couldn’t leave the bakery there at the same time. There were 36 bakers in the town, and they would have taken our customers, so that none would have remained. My parents never closed the bakery. They entertained themselves so that they played cards with the neighbors, it didn’t matter whether they were Jewish or not. There were big card parties at weekends, and I was a big card player in my childhood, too. They seldom went to the theatre, because theatre was quite expensive under the circumstances of that time, and also because they were exhausted. My parents worked very much. And always at night, that was very tiresome for them. But they adored each other. They were very sweet. My father was never rude, but they always entertained themselves with quarreling and fighting for fun, and then they ran away from each other. They had a game, which they still played a lot in the 1950s. My wife laughed at them, because I had been married for a long time, I had a son, we lived with my parents and they still kept doing  this.

We weren’t religious at all, not even my grandparents. They also assimilated completely. They told me, that my grandfather, who was a shammash, was always angry on Sundays, because he wasn’t allowed to smoke, he had to give good example. Saturdays were a hell for them, because my grandfather was nervous and he nagged his children all day long. Not even my great-grandmothers were religious, because if they had been, they wouldn’t have had natural children. And my parents not only dressed like the locals, they also used to kill a pig. They didn’t observe the holidays at all. But in the bakery it wasn’t really possible to observe the holidays, because most of the customers were not Jewish. We couldn’t observe the Sabbath or the Pesach, because the leaven was always there in the bakery. Perhaps they went to the synagogue by turns on the biggest holidays, on Rosh Hashanah and Yom Kippur. At the high holidays they fasted, but this was a completely incidental thing. Being a Jew in my childhood only meant for me that I went to a Jewish elementary school, and then it was obligatory for me to go to the synagogue on Friday nights and Saturday mornings. Because if someone failed the religion class had to repeat the year. Then I learned to be a prayer leader, I knew ho to conduct the Friday evening service. When I went to middle school we left the class when the others had religion class, and the rabbi held religion class for us.

In 1939, at the age of 10 I applied to the Piarist high school in Nagykanizsa. They enrolled 5 Jewish children, but they didn’t enroll me as the 6th. This was overzealous from their part, because the anti-Jewish laws only limited the number of those who could be enrolled at universities, and I never forgave them for this. In this year my mother’s sisters and their husbands got together. I was the only child who was there, partly because it was at our place, and partly because I was the oldest one, who could understand the events more or less. They discussed whether they should stay or go. At that time the only country which would have accepted the Jews from Hungary was Uganda. [Editor’s note: In 1903 British colonial secretary Joseph Chamberlain came up with the idea of establishing a Jewish state on the territory of Uganda. By this time the efforts of Herzl regarding Palestine had failed, and he accepted the proposal, but he soon abandoned the Uganda plan because of the strong opposition that it raised. After Herzl’s death in 1904 the Zionist leadership dropped the Uganda plan.] My father said that he could bake bread in any language. Istvan Lusztig, Aunt Irma’s husband, who was as big as a wardrobe and an incredibly strong man, said that there wasn’t any work which he couldn’t do, because he was incredibly strong. The third one, Ferenc Schnitzer Sarlos, Etel’s husband, who was a goldsmith, said that there wasn’t any place in the world where he couldn’t make a living as a goldsmith, The others, Vilma’s husband, Gyula Sternberger, who was a paint merchant, Gizella’s husband, Jeno Berger, who was a bartender, Ilona’s husband, Feri Vermes Wortmann, who was a clerk, and Erzsebet’s husband, Jeno Eisinger, who was a bookseller, said, that they wouldn’t leave, that something will happen, something always happens to solve things. Because the majority decided that we should stay, we stayed. And the saddest thing is, that those 3 survived who wanted to live. Out of those who wanted to stay nobody survived the Shoah.

In middle school the children already went to the ‘Levente’, and we had to wear a ‘Levente’ uniform with yellow stripes. [see ‘Levente’ movement]4. The ‘Levente’ activity was a compulsory extra curricular activity, twice a week, but only for Christians. They didn’t admit Jews, even though we worked as much as the ‘Levente’ members exercised, we were called ‘auxiliary training youth’. They prepared us for the forced labor. In the center of the town people laughed at us when we shoveled trash, swept and did other things. But it didn’t really bother me, because I was the son of the baker from the end of the town, and who knew me besides our customers?! And those who knew me, let’s say those to whom I delivered the rolls every morning – never thought of laughing at me. But there were a lot of Jewish children from wealthy families there with me, for example the son of the wealthiest lawyer in town, and people made fun of them with great pleasure. Being a scout wasn’t obligatory, but they never admitted any Jews into the scout troops. I would have done that with greater pleasure.

The middle school was quite far from our apartment. In winter there was always a lot of snow, and I had to beat a path every morning in the huge snow, and sometimes I was absent, because I couldn’t beat my way to school. At that time there wasn’t coeducation, the boys and girls were strictly separated, and I had a permit from the headmaster of the girls’ school to walk the neighbor girl, the daughter of the grocer who was of my age, to school and home. We were 10 years old, and in the mornings we beat the path to school together. She was a small, delicate girl, and she was afraid of the other boys, because they said nasty things about her being a Jew. At that time people said very nasty things about Jews. The children shouted ‘dirty Jew’ and they fought, and the adults, the teachers did it as people do it today, in a covert way, but it was obvious. Especially at middle school, where mostly non-Jewish children went. Most of our customers were also very anti-Semite, but they bought bread from us, because it was good. Two corners away there was another baker, a certain Gyozo Ferenczi, who painted an arrow cross on his gate at the end of the 1930s, and he asked the people around him why they supported the Jew, and didn’t buy bread from him, because it wasn’t far away, but they still didn’t buy rolls from him. They told him, that because the Jewish bread was better than his, and that he should have made better bread, and then they would have supported him.

My homeroom teacher at the Zrinyi Miklos boys’ middle school was Gizella Arato, may she be healthy if she is still alive, or may her memory be blessed if she has already died – she was an antique teenage girl, they considered a 26 year old single woman an old maid, she was the strictest teacher in the school. She was incredibly strict, she taught Hungarian and German, and took both very seriously, with grammar, spelling, reading and everything. At that time it was a recommended pedagogical method at school to beat the children. With cane or hazel switch, which was as thick as my thumb. And despite the fact that I was one of the best students in Hungarian and German, at the Jewish school we had learned German from the 2nd grade of elementary school, she spanked me regularly if I was wrong. Otherwise she wasn’t anti-Semite, if someone made a mistake, she spanked everyone indiscriminately. In 1945 teachers had to prove that they hadn’t been pro-German or such and such. At that time everyone cleared each other, but they didn’t clear this teacher saying that she taught German too enthusiastically. This was bullshit, because she taught Hungarian just as strictly and intensively. But for me especially, this strictness was almost a live saving thing later. At that time I had been learning German for 8 years, I understood and spoke well, I could write and read, which wasn’t common. In this part of Hungary the Jews were Hungarian, and in Nagykanizsa we didn’t even know that the Yiddish language existed.

Most of the teachers at middle school were very anti-Semite, respect to the rare exceptions. For example I was by far the best in national defense class, I had 1, at that time grading was inversely. [Editor’s note: 1 was the best, 5 was failure. From the 1950-1951 school year the mark 5 was the best in the 5 mark scale.] I could recount all the imbecility that was in that book, and there was a lot of bullshit in it. The teacher told the others: ‘Shame on you, this Jewish child, who doesn’t have anything to do with this knows it, and why don’t you learn it?’ Despite of this there wasn’t anyone at school who was more Hungarian and irredentist than I was. I was convinced that Trianon was terribly unjust, and we should get ‘everything back’. [see Trianon peace treaty]5. My parents were on the same opinion, they also lived their lives as Hungarian, they weren’t mindful of the fact that they were of Jewish origin, and thought that their ancestor had arrived with Arpad, but I surpassed them by far in irredentism and Hungarian patriotism. [Editor’s Note: Prince Arpad led the Hungarian conquest of the Carpathian basin where the Hungarians settled.] The fact that I was Jewish only meant for me that on Fridays and Saturdays I had to go to the synagogue. I hated the rabbi, dr. Erno Winkler, the poor thing, he was also killed unfortunately. He taught religion from the 1st class of elementary school until middle school, but I could never stand him. It happened that he slapped me in the face, I don’t know anymore why, perhaps I was wrong in something. And what is unforgettable: he taught us to be Hungarian irredentists. He was, too. But he didn’t teach us the Jewish religious laws, he didn’t teach us what was allowed and what wasn’t. He kept together with the rightists and the leaders of the Jewish community were corrupt. They assimilated the entire town completely. People say that there used to be three kinds of Jews in Hungary: Orthodox, Neolog and Nagykanizsa Jews. They also said that in Nagykanizsa not even the water was kosher, because the Jews from there were not religious at all. There weren’t any kind of Jewish organization or youth movement, except the women’s association, which the wealthier Jews made for themselves, but nobody from our family used to go there. My mother’s family with her 6 sisters was a women’s association in itself.

During the Yugoslav war I became the air-raid warden in our district. [Editor’s note: The German army attacked Yugoslavia together with the Hungarians in 1941]. All the men were already soldiers in 1941 and all the Jews were forced laborers. In Nagykanizsa there wasn’t regular bombing at that time [see Air-attacks against Hungary]6, the Yugoslav bombers only flew once or twice, but air defense had to be taken seriously, and since it was completely unorganized centrally, the inhabitants from the district asked me to be the warden.[Editor’s note: Nagykanizsa was bombed 3 times during the war.] In that neighborhood I was the oldest boy. We agreed about a cellar, which was big enough, and the inhabitants of 5 or 6 houses went there, and it was my task, as a Jewish child, to escort the neighbors from half the street and my mother to the cellar. I also had to check if everyone had their papers, their valuables, and whether they had flash-lights and food. I had everyone pack a suitcase or a bag, an air-raid pack, as they called it, and I always checked if they had it on them. My mother and I also went there. It was a joke, because this was in 1941, well after the third anti-Jewish law. But it didn’t affect me, I kept going to middle school, and my father kept baking bread when he wasn’t on forced labor. 

During the war

I was quite old during World War II when there was a ration card system. [see: Ration card system in Hungary(1940–1951)]7. There was a worker’s ration card, a heavy worker’s ration card, all kinds of cards, which started from 5 decagrams. We had to cut the tickets from the card, add up how much a person was supposed to get, ask me another, for example 1 kilogram and 85 decagrams. If the loaf of bread was of 2 kilograms we had to cut off 15 decagrams.  I learned this so that I didn’t need to slice it up, I could cut it off the loaf at once. This had to be done very accurately, because if we had given someone more than he was supposed to get, we wouldn’t have got enough flour. And if we would have given less, the person in question would have complained. So I learned this very well, and I learned something else, too. Ever since I can remember I can cook, and not badly. While my father was sleeping either my mother or I was in the shop, then they switched. But when my mother was awake, usually in the morning, and she cooked, I learned how to cook, so that if she went to the shop I could make the meal. I even taught my wife how to cook later.

After middle school, from 1943 I went to a commercial college for a year in Nagykanizsa. I didn’t have to take any entrance exams, because I was such a good student that there was no need for it. The schools published a year book every year with the list of all the pupils and their grades for each subject. The names of those who graduated with distinction was printed with italics, and the names of those who were excellent with bold letters. I knew the general subjects better, I was first at school in Mathematics, but for example I was never good at drawing, handcrafts, physical exercise and singing. I always had a problem with arts and crafts, and these spoilt my grade  average. I was a good student at the commercial school, too. I never studied at home, I read very much, but at home I never did the homework, which I couldn’t do at school. I had just finished the 1st grade, when the Germans marched in on the 19th March 1944. By the 31st March all schools had to be closed, they closed all the schools. And from the end of March one order came after the other. From the 5th April we had to wear a yellow star [see Yellow star in Hungary]8, bicycles had to be surrendered. [Editor’s note: The ‘collection’ of the bicycles was done decentralized. In some counties they made forms in order to take the ‘Jewish bicycles’ into inventory, on which the name of the factory, the construction number, the number and quality of the tires, the disposable spare parts and tools, the pump and the lamps had to be written. (In Ungvary, Krisztian: „Nagy jelentosegu szocialpolitikai akcio” – adalekok a zsido vagyon begyujtesehez es elosztasahoz Magyarorszagon 1944-ben (1956 Institute, Almanac X, 2002, Budapest).]. They destroyed the bakery with this order. There were four bicycles, I also delivered bread and pastry to the customers. The radio had to be surrendered, we didn’t have a phone, but I had a Box camera, and I had to surrender that, too. Everything.

One day they placarded that the Jews weren’t allowed to leave their apartment. This was on the 26th April. By then they had taken everything from us. The bakery functioned throughout, because my father was an independent tradesman, so he couldn’t fire himself. And they couldn’t withdraw his trade license, because part of Nagykanizsa would have been left without bread. At that time only my mother was still at home. My father was a forced laborer, he was a forced laborer at many places, in 1943 for example he was near Csaktornya, then in Godollo, in 1944 in Veszprem, he was a baker at the Veszprem Railroad Building Company. During the war he was on forced labor for periods of 3-4 months, they let him home, and drafted him again later. They let him home again, and drafted him again. On the 26th of April we still baked with my mother and on the 27th we still sold bread before they came to deport us. Between the 26th and 28th they gathered all the Jews from Nagykanizsa. 2-3 policemen came and told us that we could take with us as much as we could hold, except precious metal, cash and weapons. They made a list of these, but in general terms, for example, the usual furniture of a kitchen, a common bedroom with the usual bedding. Everything, everything was ‘usual’. A bakery with the usual appliances. They wrote in the list in detail the things that they made us surrender. My silver pen for example, which I got in 1942 at my bar mitzvah –, and even though they didn’t admit me to the scout troop, I really wanted to have a scout knife, which I did get, and I had to surrender that, too, because it was a weapon. They also counted how many bread tickets and goods there were. And also they counted the flour and the wood, but they didn’t write these on the list, because there was a lot of these, but they made these their own.

Then we first went to the courtyard of the small synagogue with my mother. The big synagogue was built in 1826, it was a huge, internally arched monument. On the outside it had a roof, on the inside it was domed. The synagogue was the so-called big synagogue, there was an organ in it, too. [Editor’s note: Otherwise first at a synagogue in Hungary, in 1845!] Besides that there was a small synagogue, too. The small synagogue was in a huge building complex, in which there was the Jewish elementary school, the commercial school, because that had been a Jewish commercial school originally, but the town took it, but many Jewish teachers and young people went there, the Jewish rest-home, an apartment house, where there were apartments in which besides the people from Nagykanizsa the employees of the Jewish community lived, and the small synagogue. Since we lived in the outskirts of the town, by the time they got to us with the gathering, the big synagogue had become full, and then they started to cram the Jews into the small synagogue. My mother’s other sisters, all 5 of them were already in the big synagogue. Even my father’s sister, Juliska, who lived in Nagykanizsa was there, only Olga remained in Somogycsurgo, and Frida had moved to Pest with her husband before. And on the 28th in the morning they put me in the apartment of my aunt Juliska, who lived in the apartment house near the small synagogue, and she paid rent to the Jewish community, and who had been taken to the big synagogue by then, We were there for a night with my mother and about 10 other families were jammed there, there was about 30 of us. And the subject of my adoration, the neighbor girl, the daughter of the grocer was also there, and we were very happy that we could be together. And on top of this my uncle’s angora rabbits were also there. Because my Aunt Juliska’s husband, Imre Hirschler, who was a clerk, had been fired because of the anti-Jewish laws, and because he had to make a living he started to deal with angora rabbits. At that time it was in fashion, because its fur could be sold for good money. And as they were taken to the big synagogue, nobody fed the rabbits, even though the Lucerne had been put next to them. When they took us there I started feeding the rabbits, and once a young SS came next to me, because the ghetto was already guarded by the SS, and we fed the rabbits peacefully next to each other. I didn’t have any bad experiences in the ghetto. And when they brought the Jews from Csaktornya and Murakoz, they transferred us to a room of the rest home.

In Nagykanizsa there was an internment camp in the former coffee factory. There were leftists there, too, and all kinds of people, and a lot of Jews. But because the internment camp was small, there were only a couple truckload of Jews, they came to the small synagogue and the big synagogue and selected men and women between the age of 15 and 65. Among others, they selected me, my mother, my Aunt Bozsi [Erzsebet] and her husband, but they didn’t select the neighbor girl for example. They didn’t deport those either who had small children, even if they were of this age. They lined up those who fit into this category  on the 29th in the afternoon, escorted them to the coffee factory near the railway station, and the train came. But we didn’t know that at the front of the train there were a lot of cars full with the people from the coffee factory, nobody told us. They put about 80 of us on the train. Then they filled that long train with who knows how many Jews from Nagykanizsa, Csaktornya and Murakoz, relatively not old men and women. I got into the same car with my mother, my Aunt Bozsi, her husband, and quite a few of my schoolmates. I had never seen the policemen who put us on the car before, I only found it out about 10 years ago that they were from Szombathely.

And on the 29th the train set off, but nobody told us where we were going. But since it was the first train, everyone was optimistic, nobody thought that there might be a problem. Everyone had brought food from home, and we didn’t eat all what we could hold in two days, so we took that on the train, too. But there was a problem with the toilet. We designated a bucket to pee in it, and when someone had to pooh, then we relieved ourselves in coffee boxes and different food boxes and other empty boxes. When the train stopped somewhere the Germans let everyone get off the train to go to pooh, but they pointed the machine guns to our bottom. My Aunt Bozsi composed a song about this on the tune of the ‘I live in the brick factory’, which went like this: ‘We live in the cars, reserve our dirt, if we leave the station, we throw out our dirt”. She didn’t lose her humor, and they just had their first wedding anniversary at that time, on the 1st May with Jeno Eisinger, whom she had snaffled from his first wife. The ‘En a teglagyarban lakom’ was a forced laborer’s song, which my father and the other members of the family who had been on forced labor brought home. There were very many musicians on forced labor, for example the leader of a band called Filu, this was a widely known jazz band in Budapest before the war, Fulop Schenkelback was there with my father and I still have the music of the song which he wrote for my father there, and he never  played it nowhere.

Those who slept in the car were in a baby position, and those who didn’t sleep were sitting. On the floor of the car, of course. And since everyone knew each other, many of my classmates were there, there was no conflict among us. Everyone was optimistic, and we just hung out together. Maybe I was even sorry that the neighbor girl didn’t come with us. On the 2nd May we arrived to a huge plane territory. Before the train stopped we could see through the holes that people in striped clothes were disassembling the wrecks of airplanes, but we had no idea that we would ever have to do anything with that. Then they opened the cars and gentlemen in striped clothes started shouting, that everyone should leave everything in the cars, the women should leave their purses, too, and immediately get off the train. And they got on the train to make us hurry. One of them asked me in Yiddish how old I was. I understood this, because it is very similar to German. I said 15, then he told me: ‘say that you’re 17’. I didn’t know Yiddish, but fortunately I understood this. Then they got us off the train, and we had to line up five by five. I held my mother’s hand from one side, my aunt’s hand from the other, and on that side was my aunt’s husband, and someone else, but I don’t remember who anymore. I know that we went in rows of five. We walked along nice and slowly. They didn’t really make us hurry, but there were wolf-dogs, SS, so it was a threatening situation, but nobody said a loud word. They didn’t yell, didn’t threaten us. And then we arrived in front of an elegant German officer.

As it turned out later, that was Mengele. Interestingly he was very polite with us. He told my mother very politely: „Gnädige Frau, können Sie laufen?” [German: Dear lady, can you run?]. My mother didn’t understand a word in German, I used to pull her leg by saying that if Hungarian language didn’t exist, she would have to bark like puppies. And of course she didn’t understand the question. She told me: ‘What is he saying, what is he saying, what did he ask?’ I translated it to her that he asked where he should run. Then he said that we had to part temporarily. ‘Ladies please step to the left, men please to the right.’ They separated us, and I never saw my mother and my grandmother again until they came back from the deportation. I went with my aunt’s husband, with that certain stationer Eisinger, and they assigned us both to work. As I later found out, they assigned my mother and her sister to work, too.

We were in Birkenau. Birkenau was huge, 2 square kilometers. Next to the camp there was a huge factory of the IG Farben in the process. [Editor‘s note: The IG Farbenindustrie-concern. They built the Buna-Werke Synthetic Tire and Petrol Factory near Auschwitz, where many prisoners worked.] They only assigned a third of the approximately 4000 people who arrived with the train I also came with to work, they gassed the rest immediately. Which was an ‘excellent rate’, so to speak, because later there were transports 100 percent of which were gassed. There wasn’t enough room in the Lager [German for camp], and they gassed them. Usually only 4-5 percent went to work, and the 95-96 percent went to the gas chambers immediately. But our company seemed suitable for work. And they put us, 400 or 450 of us, I don’t remember exactly, on trucks, and took us to the camp, which was 5 kilometers away and belonged to the IG. They called the main road in the middle of the Lager Lager Strasse [German for Camp Street], and lined us up there five by five, and we took off to the other end of the camp across the gate, where the disinfecting room was.

As we were walking there the old prisoners shouted us to throw them everything we had in our pocket, because they were going to take them from us anyway. We didn’t do it, we had no idea whether they would take it or not. We didn’t know what to think. But I didn’t have anything valuable on me. And when we got there they took off everyone’s clothes. I was wearing a winter coat and a nice pair of ski boots, even though I never knew how to ski. I was dressed properly, not elegantly, but the way the farmers from Zala dress: with boots, trousers and a sleeve-waistcoat. I had a pair of mittens, but the point is that they took everything, shirt, underwear, socks. I still had the Bocskai hat on my head, and they wanted to take it by force, aggressively. And I opposed it that they shouldn’t take it because it was my school cap and it wouldn’t hurt anyone if I had it. I realized it afterwards why I was so attached to it. Because that gave me the identity, that I belonged to that school, to Nagykanizsa, and to Hungary after all. But then they took it by force. And then they said ‘every Jew was made of a piece of shit’, and then I started bawling. I realized then that I wasn’t Hungarian after all, even though I felt so, I thought so. Then I realized that the way I lived and thought wasn’t real, and that I had to face that I belonged to another ethnic group. My original environment didn’t love me, they handed me over to the Germans who stripped me of my clothes, cut my hair bald, they even cut off me what was barely there, because at the age of 15 there wasn’t much to cut. I didn’t even shave at that time.

They took us to a shower, where there was water for about 2 and a half seconds, everyone had to wash quickly. They gave us soap with the inscription R.I.F. I found it out later that it meant Reine Jüdische Fett.[Pure Jewish Fat] It was made out of pure Jewish fat, so it was cooked out of humans. [Editor’s note: According to our present information soap made of human fat is a legend based on misinterpretation. In the Polish ghettos the German occupiers distributed bars of soap with the inscription ‘RIF’. The Jews in the ghetto interpreted it as ‘Rein jüdisches Fett’, namely ‘pure Jewish fat’, and that’s how the belief that the Germans made soap out of Jewish bodies spread. In reality RIF means ‘Reichstelle für Industrielle Fettversorgung’.]. Then cold water for a couple moments, then running across the free ground, to the supplier barrack, where they gave us each a pair of underwear, shirt, as it came. With striped pants and striped jacket. Nothing else. We didn’t get any shoes. But they did take ours. They lined up everyone, 400 of us stood there barefooted. The SS came and asked ‘where are your shoes?’ It turned out that they had forgotten to order wooden shoes for this many people, they had only ordered the clothes. He beat up the prisoner who was responsible for this in front of us, and then he said that everyone should put on his own shoes. My former schoolmate, a certain Gyuri Nandor took my ski boots under my nose. I was very angry because of this, but I got a pair of little bit smaller, but brand new boots. There were all kinds of shoes, good ones, bad ones, boots and high legged shoes and normals shoes, and everyone took whatever  hecould lay hands  on. I hung on to the boots, and the leather shoes were life saving, because the wooden shoe was something cruel. Those whose leather shoes wore out got wooden shoes, and very few of them survived.

In the bath we got a tattoo, too. The prisoners tattooed us, the old prisoners. By the time we got the striped clothes we were already tattooed. I got number 186889. So I don’t have an A-B number, because after the 15th May they recorded every Jew with A or B. They started with one and numbered until 20000. And when there were 20000 A-s, they started the B-s until 20000 as well. But they didn’t get to 20000, because in the meantime January came, and they evacuated us. I got very exasperated that I am not a cow after all, to get marked, but the one who tattooed me told me that I shouldn’t regret this, because it was almost a life insurance. Those who weren’t tattooed got to the gas chamber more often than those who were tattooed. Because that meant that they worked somewhere.

We lined up again, and they took us to the quarantine block, which was block number 44. There were 56 blocks, and the auxiliary buildings, the showers and toilet. In block 44 there wasn’t any bathroom or toilet. During the two weeks of quarantine they didn’t do anything but taught us how to line up for the roll-call. And they also taught us that if we saw a German we had to take off our cap five steps before meeting him, and after five steps we had to walk past him in stand-to, however faint we felt. And that at the counting there was line-up, and that lasted for a long time, because there were about 10000 people, and until they had counted all of them, none of the blocks could move. Everyone had to stand. They were obsessed with continual roll-call. And with the way we had to eat the food. The instructor, the block ältester [Editor’s note: German for block elder, the prisoner in charge of the block/barrack/] happened to be a German criminal, on his clothes there was a green triangle pointing down, which was usually the mark of the criminals. In our block he had such power, that he almost had the power of life and death over us. His and all block commanders’ superior was the Lager ältester [German for camp elder] –, who was also a German criminal, and always wore nice polished boots.

There weren’t any knives, there wasn’t any cutlery. They told us that everyone was supposed to get a quarter of a loaf of bread every day, half a loaf, which was oblong, twice a week. They made it out of sawdust, bran, and who knows what. It was terrible, but when someone was hungry, it was good. They also said that we would only get the ‘zulag’, the additional food, if we worked. This meant a spoonful of ‘hitlerbacon’, that is, marmalade. If not marmalade, then black pudding, and if not black pudding, then margarine. The margarine, and everything else was the size of a cube sugar. They gave these out in the morning, one ate it or not. That was everyone’s own business. They gave half a liter of coffee, made of caffeine substitute of course, and I think it was full with bromide. [Editor’s note: There is no factual evidence of administering sedatives (bromide), though many from different places affirmed that the prisoners were given bromide. But it is probable that bromide wasn’t even needed: the small amount of food, the beating, the cold or the heat, the little sleep and the terrible work exhausted the prisoners very quickly and bore down their resistance.] Nobody felt any lust, so to speak. And they strictly forbid drinking water. We were allowed to wash, but not to drink. It was placarded on huge placards that a ‘sip of water could cost your life’.

They made all the Hungarian Jews who arrived to Auschwitz write a letter, a preprinted German postcard. It was written on it ‘I am in Waldsee – this was resort in Switzerland – I am fine, greetings to everyone’, and we could sign it, address it, and send it home. [Editor’s note: They required of the deported Jews, many of whom the gassed immediately, to write home that they were doing well, indicating a place-name, Waldsee, made up by them.] Those who were in the gas chamber 5 minutes later also wrote it. But they gave one to everyone so that we would let people know that we were alive. In the Lager [German for camp] where I was they also distributed the Waldsee cards, and I wrote one to one of my neighbors who lived in Nagykanizsa, next to our bakery. And my mother also wrote from where she was, from the women’s camp. At that time they had taken her with her commando to the StammLager, she went to work from there. [Editor‘s note: StammLager: Auschwitz I, because the Hungarian deportees didn‘t arrive to Auschwitz but to Birkenau.] And the neighbors got these cards. They knew my father’s address on forced labor, and they sent him both versions in an envelope. Unfortunately I don’t have either one of them, because at that time nobody thought about keeping them. They would be historical relics now. And my father wrote a reply addressed to Waldsee, because when the neighbors got the cards they were told that if someone wanted to reply should write in German, put it in an envelope and send it to the address of the Budapest Jewish community. Because these cards were brought to Hungary with a German military van to the Jewish leaders appointed by the Germans, and they had to send them out. And they sent them out and collected the replies, which arrived. When the German car brought cards again, grabbed the replies, put them in the car and took them. And in the Auschwitz stammlager they brought out these letters one day at roll-call and distributed them after the list. My mother got the reply. I don’t know of anyone else besides her who got a reply. Because most of them had been killed by that time. In the letter it was written that everything was alright etc, and my father wrote in German that Feri had also written. From this my mother found out that I was alive somewhere, she didn’t know where, but that I was alive. She knew this already sometime at the end of June, beginning of July.

But from the end of August I also knew that my mother was there somewhere, because even though it was strictly forbidden to send word from one camp to the other, and they sentenced to death and hung those who did it, I also saw a lot of hangings, news still spread. They took the women prisoners from Auschwitz to work somewhere by truck in the morning, and brought them back in the evening, and that was to the east from our camp, too.  So the women knew that there was a men’s camp. And the route on which we went to work crossed the Krakow-Auschwitz main road. A brave woman dropped a paper ball at the crossroad, and an even braver man bent down and picked it up. And he took the paper to the Lager and it went round. It was written in Hungarian, and among many other names it was written, I recognized my aunt’s handwriting, that Erzsebet Eisinger and Terez Leicht were looking for Jeno Eisinger and Ferenc Leicht. We knew out of this that they lived, otherwise any other news. But the fact that someone lived in August didn’t mean anything among those circumstances.

When they assigned me to work they transferred me to barrack 30, the ones who lived there worked in commando no. 90, in a group of workers. They assigned many young men there, because they taught that it was easy to make skilled laborers, or at least trained men out of the young students. They called us „umschüler”, that is, on retraining. I happened to become a schlosser, so I got to locksmith re-training, which practically meant a huge closed workshop, and there everyone worked. German civilians, English and American airmen prisoners of war, Polish volunteers, French volunteers and civilians, who had been brought there by force. It’s difficult to imagine the chaos that was there. But during work everyone was equal. They assigned me next to a German lather, who called me Franz. I don’t remember anymore what his name was, Herr something, but he never hurt me, I never had any problems with him. Even when the toe-cap and the heels of my boots started to wear out, he showed me where I could find an iron plate, and taught me how to use the drill, and let me make iron toe-caps on my heels, and he even got hold of some nails, so that I could nail it up on the toe-cap, too, so that my shoes wouldn’t wear out. I couldn’t have learned lathing, because I am left-handed, and the lathes were all right-handed. He told me to bring this material, he gave me a caliper square, bring this many and this kind of poles, take them here and here. So I was a kind of do this and do that man. And I was assigned to this man. There were 500 men in the commando, who worked in different buildings on the territory of the factory, they were building the factory of the IG Farben. The IG Farben was building an extremely big chemical factory. And all the 10000 people worked there. [Editor’s note: The IG Farben didn’t only operate one factory, it’s possible that this one was built by 500. In the biggest IG Farben factory, in Monowitz (Auschwitz III) about 10000 people worked in January 1945.]

And I worked in this workshop with a couple of my acquaintances, friends, in commando no. 90. Commando no. 90 had an obercapo, who was a German criminal, and if someone asks me whether the German criminals were good or bad people, I can say it depends. Once the master didn’t give me anything to do, and so to speak I was slacking about. And he sneaked to my back, and beat me up with a thatch. He knew me by name, and said ‘Franz, you know why you got this, don’t you?’ I said ‘I know, because I wasn’t working’ He said ‘No, not because of that. But because you weren’t working, and you didn’t notice that I was coming. What would have happened if an SS had come instead of me, what would have happened to you, what do you think?’ And otherwise he could have beaten me with an oaken cane, because he had one of that, too. He could have broken my arms and legs, because we were completely defenseless. But he told me this. What was I supposed to say?

If someone did a good job in principle, but in reality was friends with the capos [Editor’s note: Capo – concentration camp inmate appointed by the SS to be in charge of a work gang.], got voucher to the Lager mess, where one could buy cigarettes, Majorca tobacco, pickled cabbage – which was vitamin – and mustard, nothing else perhaps. Out of the 500 people in commando no. 90 nobody ever got a voucher like this, but the obercapo kept all the „premier-schein” for himself, then he bought cigarette in the mess of the Lager and exchanged it with the English prisoners of war, who didn’t have enough cigarettes, for the soup that they got at noon. We also got soup, it was called ‘buna’ soup, turnip-tops, nettles cooked in water, it was warm, and very bad, it was tasteless, but we ate it with our leftover bread. And after a while we didn’t get ‘buna’ soup, because the capo regularly exchanged the cigarette with the prisoners of war for the much thicker and better soup which they got, so we got that so called „engländer suppe’, namely the English soup. And this capo was a German criminal. Who, when the SS saw him, he beat barbarously everyone he could reach, and at the same time he didn’t distribute the vouchers, though he could have done it, but exchanged it for soup for us. Otherwise they handled the prisoners of war much better than us. There were Americans, English, Australian, New Zealander, South African, whose airplanes were shot. They were in a POW camp 2 kilometers away, and they worked at the same place we did, only their food and the way they handled them was different.

So at noon we got that soup, and in the evening when we went back to the camp we got the so called „abend suppe”[German for evening soup], which was perhaps a little bit better, because sometimes there was some potato in it, too, which was a luxury otherwise. And this was the food. They calculated, that this was enough for about 4 months, if someone worked regularly, but after 4 months he became skin and bones. The Germans called those who became skinny Muslims. And occasionally there was selection. This meant that we had to march next to a strong lamp, naked, past the SS Lager head physician, who was called doctor Konig. Fortunately Mengele wasn’t a Lagerarzt [German for camp doctor] at our camp. They drove the men to one end of the barrack, we had to take off our clothes, and march past the Lagerarzt naked and tell him our number. He had a list, we were registered by our number tattooed on our arm, and he ticked off how many we were. Jeno Eisinger, my aunt’s husband was quite in a bad shape already, and it was to be feared that they would select him. He hid under a bed and I went past the Lagerarzt and told his number, which was different from mine with 50 or 60. Then naked, as I was, I jumped out the window of the barrack, I ran back on my hunkers, climbed back in, and marched past again and told them my own number. Otherwise it was typical, that the barrack commander knew this, but he didn’t mind. Many protected their own father this way. While I was in that barrack I got my aunt’s husband through the selection twice this way. He was also in commando no. 90, but he was a pipeman. The steam pipes, water pipes ran in the open air on huge stands, these were serious, thick pipes with big diameter, and they were very heavy. This was a very difficult job, and those who did this became Muslims very quickly.

At dawn, when it was still dark, there was a bell, with which they woke everyone up, and the first thing was to make the beds. Everyone got the top, middle or lower story of a three story bunk-bed. There were about 240 people in a barrack. I think there were about 80 bunk-beds. And there was a straw mattress, a pillow filled with straw and a blanket for every bed. It rarely happened that there were so many people in the barrack that we had to sleep double, usually everyone had his own bed. This was a labor camp in fact, and compared to the conditions in Auschwitz it was good. The IG Farben had a huge thermal station, and the Lager got its used water for heating. Every barrack had central heating, which was very good in the winter, but unfortunately the bedbugs liked it very much, too, and the barracks were extremely buggy summer and winter. When we were ready with making the beds, then shoe polishing was next. Because of enigmatical reasons the wooden shoes and the other shoes, too, had to be smeared with cart-grease. And there were 3 or 4 boxes of cart-grease, everyone snatched them away from each other, of course there weren’t any handkerchiefs or rags.  Some smeared it with the bottom of their shirt, I smeared it with my hat. With the side of the hat. The hat was a quite useful thing, because one could use it for everything. There wasn’t any toilet paper either, and people tore off a little bit from the bottom of their shirt, then threw it away. By time the long shirt became very short.

Next to our barrack, separated with a wire fence, there was the brothel of the Germans. There they took Aryan Polish and Czech political prisoner women, pretty and young ones, and forced them into prostitution. They didn’t get anything for this, only food. But they got enough of that. And the popular capos and the SS, and some prominent prisoners, strictly Germans, could go to them. Well, in different novels it was written that they forced the Jewish girls into prostitution. Not a word of this was true in Auschwitz, because as it was forbidden for a Jewish man to mess about with a goy woman, just like in Hungary, it was the same the other way around, too. The Germans weren’t allowed to mess about with Jewish women. Because they considered the Jews as if someone would have had intercourse with an animal. Simply they didn’t consider the Jews human. And the German, who had intercourse with a pretty Jewish girl by accident, it happened in Birkenau, I found it out afterwards, a German sergeant started an affair with a Jewish girl, they hung the Jewish girl, and they shot the German.  And that was it. So they didn’t consider a woman even the most beautiful Jewish girl.

Otherwise the Germans had a sense of humor. I found out from my mother later, that when they separated the women and assigned them to work, they said that 400 young, possibly pretty girls should step forward, but only those who were virgin. Everyone was scared to death that they were going to be taken to the brothel. Of course, because there wasn’t any information. The humor of the Germans: they took them to Gleiwitz, to the soot factory, to one of the most difficult physical work. They took there expressly pretty, young, virgin girls. And in our camp, when we had been already there for several months, they once said that those who had gardener training should step forward. The son of our rabbi, the rabbi from Nagykanizsa, whom I will never forget that he taught us so that we wouldn’t know that we were Jewish and different from the majority, who was one year older than me and worked at a horticulture every summer, stepped forward saying that he was a gardener. He wanted to work outdoors, to be a gardener, about 30 of them stepped forward and they took them to the coal-mine in Jaworzno. [Editor’s note: Jaworzno – town 20-30 kilometers south-east from Katowice [today Poland], according to the memories of a former concentration camp inmate they mined the coal with bare hands. (Simon Rozenkier: Let Courts Give Closure To Holocaust Victims, in „Forward”, 12 December 2003]. This was the German humor. And the rabbi’s son died, the poor thing, he didn’t come back.

In the Lager there was no typhus, not even petechial typhus, because there was delousing every week. And generally, they didn’t bring in epidemics. They did bring in scabies, but there wasn’t any among us. There was bathing monthly, but every morning we had to wash with cold water down to our waist. One couldn’t exist without that, because it was obligatory. So the scabies spread, and a disease called ukrainska, because that also came from the Ukrainians. That was like a choleric diarrhea. A diarrhea which came out of one just like water or coffee. One couldn’t hold it back, everyone crapped himself, I did too, when I got it. Simply there wasn’t enough time not only to go to the toilet, but to take off one’s trousers. Everything came out of us. One could get dehydrated because of this, it was very dangerous, but the old prisoners told us that there was one way to get better, otherwise most people died of it, namely to not eat and drink at all for 24 hours. A complete Yom Kippur.

The Germans were very afraid of the petechial typhus. Every Saturday afternoon there was lice control, and they gave us new shirts and underwear. One couldn’t get some wonderful shirt or underwear. Some old ones, it wasn’t always clean, but it had been disinfected. They brought them from the disinfecting room, the smell of the chlorine could be still felt on them, and we could rip them off safely, because after a while we got another one. Otherwise we learned it from the old prisoners, that that was the way to solve it. There wasn’t any toilet paper and handkerchief. The handkerchief was the inside of my cap, and the external part was my shoe polisher.

After cleaning our shoes we got breakfast. We had to go to the block-stube, or to the tagesraum – that’s what they called the 3 by 8 meter small room which was separated in the front of the barrack, where the barrack commander and the Stubedienst [Editor’s note: inmate responsible for the order of the block.], namely the room servants lived, and there the room servants stood on two sides: one gave ma a piece of bread, the other one put that small thing on it, a third one poured half a liter of coffee into my mess-tin. Which was otherwise sweet, warm and bad, but we weren’t allowed to drink water. We drank coffee, and the next time soup. When  everyone got his food then there was roll-call right away, because before marching out they counted everyone in front of the barrack. And at the gate again. When they counted us, we had to stand there with smeared shoes, and eaten breakfast. Those who couldn’t eat their food, it was their problem, or they had to put it away. There was no pocket on our clothes, was there? One had to position it so that it wouldn’t fall. We either ate the marmalade, or cut the bread and put the marmalade between the two pieces and held the bread with our shirt, we pressed it with the sleeve of our jacket. We lined up in front of the barrack, and the capo counted and checked who was missing. It was forbidden to stay in the barrack, because they beat up those who did, but if someone was ill or had some problem could go to the doctor. The only person who was a doctor at the hospital officially was doctor Konig [Edmund König], he was an SS doctor, he didn’t stay there. But the ex-director of the medical clinic in Vienna, doctor Vass from Kolozsvar [today Romania], the director of the dental clinic were there as prisoners, the most excellent doctors were there under the pretext of being hospital attendants, who could treat us the way they could, and with what they had. There was no penicillin yet at that time. Those who had some kind of disease got Ultraseptil, and they either got better, or they didn’t. And for example in case of injury there were four kinds of unguents. Boric Vaseline, zinc Vaseline and that black ointment which smelled like tar, called Ichtiol, and there was a brown one, which smelled a little bit like chocolate called Pellidol. At the hospital there wasn’t selection once a month, but once a week. And if someone spent 2 weeks at the hospital, in whatever shape he was, even if he would have gotten better the next day, was gassed.

After they counted us, as many as we were out of the 500, with the exception of the sick ones, we set off, walking in step, in rows of five, because the SS counted us again at the gate. And so that we would walk in step, there was a band, a brass band, I think with 8 or 10 musicians, who happened to be gypsies, and the band was called Music Capo. They played the best light opera tunes, and there was a small stand inside the gate, and they stood there and played until everyone marched out, and they always marched out the last, and marched in the first. They worked just like everyone else, but they were careful so that their fingers wouldn’t get hurt. There was a trumpet player, a cymbalist, a small drummer, a big drummer, but it was a brass band and it functioned. On the way the vorarbeiters, that is, the foremen, who were the alternates of the capos, kept running next to us and in front of us and they kept shouting ‘in straight lines’. This meant that we had to align ourselves with the one in front of us, because they could only count the people easily by fives. Because the Lager was on the other side of the road in comparison to the factory, they simply blocked the Krakow-Auschwitz main road with a chain of guards while we marched in and out. The chain of guards was made of two rows of guards with a rifle or a submachine-gun, and dogs, they stood there about 100 meters long, at 5 meters from each other. At noon we got a half an hour lunch break, I think, perhaps at 1, I don’t remember anymore. And we worked until dusk. The workday wasn’t determined in hours, but it depended on the daylight. Because by the time it got dark, even the last person had to be in the camp. So in the winter the workday was shorter than in the summer. And we set off later, because in the dark, until day-break none of the prisoners was allowed to leave the Lager. And when we marched it, we marched the same way, with music.

In the Lager we talked very much about food at first. About what we were going to eat at home. Then we got out of this habit. The truth is, that after I had had a good cry when they took my cap, and after I had experienced what my life in the camp was like, from then on I focused on starving the least possible, on not being very cold and to be beaten rarely. It didn’t matter to me anymore whether I would be liberated or would die, what happened to my family. Because, how should I put it, one couldn’t do anything with these thoughts. And I feel ashamed forever, and I will never forgive the Germans for this, that during these 2 months they made me accept it as an order. I mean that if I would have tried and survived for a couple years, then I would have become a vorarbeiter or a Stubedienst. I imagined a Lager career for myself, and nothing else outside the Lager. Apart from the fact that I could have died any time. How should I say it, that wasn’t a topic in itself. Who lives, lives, who has died, died. They selected someone, oh well, they did.

We had loss regularly, and the selection was ordered by the IG monthly, because most of the people, usually 10 percent, was in poor health. And they usually selected 1000 people each month. Those who were selected were gassed, and after that they brought another 1000, so the people shifted about continually. Until the 20th August I was in this so called Werkstatt [German for workshop]. The schedule was so that we worked until noon on Saturdays, and we got the afternoons off, so we were in the Lager. Louse control, cleaning, straw mattress filling, such activities. And among the Sundays there were so called free Sundays, but then we couldn’t live social life, but rested in the barrack and were happy that we were alive. On the other Sundays all the Lager had to go to work. Well, the 20th of August was a free Sunday, and the Americans, who had never bombed neither Birkenau, nor the rails, attacked the IG Farben, and they plastered the workshop where I had worked with bombs, nothing remained of it.

I was desperate, I thought I was going to commit suicide, that they would send me somewhere to work, and I said that I would rather run against the wire fence instead of struggling with the cable commando, here and there, outdoors. Because cable-laying was a very difficult work, it was the most difficult. At that time there were only leaden cables, one meter of that weighed 120 kilograms. First that had to be pulled out, unrolled from the drum, and before that the cable trench had to be dug. When they dug the cable trench the cable commando was happy, because that was an easy job. Because when the cable had to be pulled out, it was inhuman, very few survived it. I knew someone, he was from Nagykanizsa, who survived the cable commando. Everyone admired him. And I knew that I couldn’t endure this difficult work only for a couple weeks, and that they would select me for gassing, and I could go to die. Then 3 of my schoolmates from Nagykanizsa grabbed me, they simply sat on me and started to explain me that I shouldn’t be stupid, that I would endure and they would, too. Not everyone worked among such conditions as I did. And that I shouldn’t fool about but keep quiet. They sat on me during a half night. They saved my life, but unfortunately none of them lives anymore. On the next day they made new commandos, and they assigned me to the warehouse commando. This meant that I had to work in a warehouse. The warehouses were half roofed barn-like buildings, open on the side. And it happened that they found out that I could write and read in German. They assigned me to the gas-cylinder warehouse, to the hydrogen, oxygen, acetylene gas, and all kinds of huge cylinders, and I gave them out, and I kept a record of the number of cylinders each commando took, and as physical labor I loaded, I thought I would shit in my pants, because a cylinder weighed 80 kilograms, and I might have been around 50. And finally one of the workers from there realized that it was stupid to lift them, I only had to tilt them a little bit and roll them. They taught me how to roll a cylinder and how to keep the record, and everything.

Once, when there was lineup for the march back from work, the submachine-gun of one of the mad SS discharged, probably not on purpose. Three bullets went into my right leg, I sat down and said, ‘Oh my God’ and when we marched in I limped and went straight to the hospital. They treated my leg nicely, smeared it with one of those four ointments, and bandaged it with a bandage like crepe paper. They put gauze and cotton on it, bandaged it in all three places, and sent me back to the barrack, saying that I couldn’t stay in the hospital. I said I didn’t even want to stay there, because I knew what was what already. I went to work with my injured leg, I limped a little bit, but I still went, and because I didn’t really strain myself, because I only had to roll about 25 cylinders there and back each day, and I mostly sat and wrote, it didn’t really affect me. But the wound became poisoned and it became swollen. Then they told me that I had to stay in the hospital, otherwise I would have died in 4 days if they had left it so. People died of blood-poisoning. They operated it and I was admitted into the hospital.

From the first time when they robbed me of my identity, so to speak, I didn’t try to be in Hungarian company. I mostly made friends with Polish Jews, or Greeks, French and German Jews. And I had a lot of friends among the old ones. I knew one of the Stubedienst at the hospital, we talked a lot, I could say that he was a pal. He might have been twice as old as I was, maybe about 30, 25, he was a very decent German Jew. I told him that this wouldn’t get healed in 2 weeks. He told me that we would solve it. And in 2 weeks there was selection. To my biggest surprise I passed, nobody made me step aside. I asked the Stubedienst how this was possible, and he told me to go and ask the clerk. The clerk was a Belgian Jewish boy, about 18-19 years old. And he showed me that I had a brand new record. On the 13th day they threw my record out, and on paper they admitted me to the hospital again. They did this several times, I got injured sometime in the middle of November, and in January I was still at the hospital. But unfortunately I wasn’t doing very well, because even though I could walk already, I still had running sores. While I was at the hospital, they selected my Uncle Eisinger unfortunately, they gassed him. There wasn’t anyone to go through the selection instead of him. I only found it out later, it was terrible, but I had to accept it, I accepted the German mentality: poor Eisinger, was nothing but skin and bone, he would have suffered for a certain time, in the end this would have happened to him anyway. I felt sorry for him, I was sad, but at the same time I understood the situation that this had to happen. I will never forgive myself for this. That I accepted this. This is an awful thing. At the age of 15!

In the hospital they changed my bandage every other day, they smeared my leg with unguent, and the swelling went down, only the running sores were on it. When I could already walk the Stubedienst put me to work, to help him. I had to carry bed-slippers and to help the new patients use it. At that time they brought in a lot of non-Jews, but French, who, I don’t know why became suspicious, they put them into the Lager and got a red triangle, they became political prisoners. One day the Stubedienst asked me if I wanted to get half a liter soup more daily. Of course I did. One was always hungry, especially because we didn’t get the bread zulag. He told me, ‘here’s a wire brush and some grease, and out there is the chimney for disinfecting’. It was a huge iron chimney, about 10-12 meters high, which was tied with cables, on a concrete ring put into the ground. They screwed it up, and the bolts were rusty. He gave me a wrench so that I would move the bolts, clean them, grease them and twist them repeatedly. This meant that I had to twist 6 bolts a day, and for this I got half a liter of soup, I was very happy about it. It was a very good job, and though I only had a shirt and a pair of trousers at the hospital, they lent me a striped jacket, so I wouldn’t freeze outside while I did this work. I did it diligently until the 18th January. I only found it out recently, in 1998, at the first reunion of the former Lager inmates, why I had to do this. I had to do it, because the substitute of the barrack commander and some others planned that they wouldn’t let everyone be killed. Because they thought that if the Russians came there, then the Germans would encircle us with machine guns, there were many of us in a small place, and they would have killed us all. And these few people planned that since the 10-12 meter high chimney of the disinfectant stood at 6 meters from the fence protected with current, they wanted to blow it down on the fence and then there would have been a short-circuit, and that would have also torn the fence, and we could have ran away. They made me do this, so that the bolts would have been easy to screw off.

On the 18th January they evacuated the camp and they took those who could walk. But at the time we had heard the Russian cannons for days. I also wanted to leave and I asked for my clothes and shoes. There was a box in the hospital in which there were the clothes recorded by number, and I went there and it was empty. They had taken my clothes and my shoes. I stood there in a shirt and pants, and I said that I wanted to leave. They said, ‘ no, not with this foot, Franz, you wouldn’t get far, on the one hand they would shoot you when you fell, and on the other hand it would get swollen again, and then you couldn’t get help at any hospital and you would die.’ I was very desperate, because I was sure that they would kill those who remained in the hospital. The Germans didn’t let those live who couldn’t work. But the Germans left on the 18th January, and they put a fist sized lock on a thick chain on the gate of the Lager. The gates were locked, and there were no guards around. The current was still in the fence, but the watch-towers were empty. On the fence there was a lamp on every other pole, and the wire fence was lighted up from the inside and outside. Those who were in the hospital were left there. 740 people, that’s three barracks. And the men of a medical barrack and 2 surgical barracks remained there. Everyone was scared to death. I was, too. What would happen to us, they would surely kill us. They would set the barrack on fire. Or shoot us. This happened in the smaller Lagers. Auschwitz had about 40 ancillary camps, where there were only a couple hundred people, and they set the hospital barrack on fire, and they shot those who wanted to leave. So everyone died there. We didn’t know about this, but we knew the ‘local customs’, so to speak. The front line was getting closer, they kept shooting. And one day the Kraftwerk, the electric plant in the factory stopped, and the lights went off and the heating stopped.

We were there for 10 days and nights, and we were quite hungry. We weren’t thirsty, because there was enough snow. In the meantime the Russians kept bombing the Lager. We were lucky, because even though they set many barracks on fire, they didn’t set any of the hospital barracks on fire. And we went to eat on the garbage-heap, which was next to the kitchen, and we ate the garbage, which had been thrown out from the awful evening soup, which they couldn’t use for anything in the kitchen. Beat stalks with mud, potato peels, things like these. We appreciated these very much, and ate them quickly, raw, as we found them. Later, when there was no power anymore, we cut up the wire fence at the back because there were some, who knew that the potato pits were there, that they had brought the potatoes to the Lager kitchen from there. On the hole we could go out one by one and bring potatoes. There were some who fell, and froze to the ground. Whenever we went through for potatoes we always had to step over the one who had died there. From then on we could eat potatoes, raw of course, because there wasn’t any fire, oven or stove.

The Russians arrived there on the 27th January 1945. First they only went into the factory, I saw the strange uniform, and they kept shooting wild. And by that evening the combatant German formations left the surroundings and they liberated Birkenau and Auschwitz, and the prisoners who survived in the hospital. Then we simply cut up the wire fence, and I, who could walk, and some others helped some of our comrades who spoke Russian go out. They produced an officer from somewhere, whom we called in to see the conditions there. By that time about 200 of the 740 had died of starvation or froze, or died of their illness. About 540-550 of us survived, I don’t know exactly. Famished, loafers, skinny, scraggy fellows. The man was completely thunderstruck. He sent a guard for a political officer. The political officer came and he was also astonished. The first thing he did was that he had some film people brought there, who filmed us as we were liberated. I’m sure that these recordings still exist somewhere, not only at the Russians, but I’m sure that they gave copies to Hungary, too.

The Russians gave us 3 bags of mush, a quarter of an ox and 4 bags of saccharin, which I didn’t know what it was at first, and that square bread, which was completely dry, and the soldiers got it instead of rusk. The political officer arranged that the inhabitants of the closest town, Monowitz, the men and women were brought there for malenkij robot9. They told the men to rub off with snow those who couldn’t walk and take them to an empty barrack, where there were straw mattresses, but no blankets, so they covered them with another straw mattress. Those who could wall washed by themselves and everyone moved to a clean barrack. Then the Polish men had to take the bodies and pile them up, so to pile them up in the Lager, which they also recorded. There were 240 bodies, which looked good. They had to women cook soup. The Russians got hold of some mess-kettles, and they cooked beef stock with mesh. Doctor Vass and the other doctor cautioned everyone to eat soup, only a little bit of it, and not eat any meat. And the famished flock dashed at it, and another 250 died in a very short time, because of the sudden eating. This required self-discipline, which I had at that time. I didn’t eat any mesh either, I ate 8 spoonfuls of soup, and I kept starving. On the next day I ate 8 spoonfuls of soup with a little mesh, and I starved on. Otherwise it was winter, and the stock could be kept safely, it didn’t go bad, only the ice had to be broken on the top. We kept eating this for several days, and I first tasted the meat after 8-10 days. We were in the camp until the 13th February, and when we ran out of food the Polish women came to cook again, they hated us, but they had to cook.

When the Russians took us to the Auschwitz main camp I could already walk and I wandered the entire camp. I went into the depots, which today in the museum are the hair storage, glasses storage, shoe storage, clothes storage, and such things, with a small part of the stolen things, which hadn’t been transported from there. There were a lot more things at that time. One of the first things I did was to change my clothes, because I was in a light striped coat, a shirt and pants. I didn’t find any shoes because they had taken my civil shoes, and I found a gum-boot for one leg and a boot for the other. I walked very smoothly in them. But I also found a lot of shirts of good quality, and I put half a dozen of those away.

In the first week of March they told those who could move to go to Katowice [today Poland] with the local train and to have themselves registered according to nationality so that they could be transported home. I went to Katowice with my friend from Ungvar [today Uzhorod, Ukraine], with whom I had been together in the Lager and we had shared everything. He was more to me than a brother. He still lives, I found him after 38 years, and we continued our conversation from where we had left off. In Katowice we found a school yard, and 2 armed guards in front of it, who wore armbands made of Czech flag. He went in, we said goodbye, and I went to look for the Hungarian camp. The several barracks surrounded by wire fence was a former camp, not of the Jews, but of the prisoners of war. A guard was standing in the gate, I registered myself and I saw that they still guarded the people. I was very bored of life behind the wire fence, and I went back to the school where the Czech camp was, I asked my friend out and told him that I wasn’t going to go into the Hungarian camp. Then what should we do? On the one hand I said that I was one year younger, because I had heard that they were mobilizing the Czech young people from the age of 16, on the other hand I made up a name for myself telling them that I was from Csap [today Chop, Ukraine], I only spoke Hungarian and I had never learned Czech And besides that Yiddish, of course, because I had gone to Jewish school, but not to Czech school. And the Czechs hated me, but they received me in, if I was from Csap, I was a Czechoslovakian citizen. And I was there in the Czech camp until the 25th March. Then on Annunciation Day [Editor’s note: Catholic holiday on the 25th March] my friend, one of his cousins and I took our stuff what we had, and we sneaked out of the camp straight to the railway station. We waited for a train to set off towards the East and we got on a car in the back and lay on top of the coal. By the morning of the 26th March we arrived to Krakow [today Poland]. I had my 16th birthday then. In Krakow there was a market and we sold one of my shirts, I don’t even remember what the currency was at that time. I bought plum jam, we had brought bread from the Czech camp, and on the steps of the Krakow railway station I celebrated my 16th birthday with plum jam and bread. At that time hair started to grow on me, a hair then a long break, then another hair, and long break, and then I went and I shaved solemnly. For the first time in my life, on my 16th birthday.

By the time we arrived to Lemberg [today Lvov, Ukraine] the sores on my leg recrudesced. There were already about 50 Jews in Lemberg who had returned. There were 100000 Jews there before, and about 50 returned. They gathered in the synagogue, in an office. We told them who we were, what we were, and that we were trying to get back to Hungary, and Czechoslovakia. They gave us some food and accommodated us. We slept in the attic of the synagogue on the Torah scrolls, which had been gathered there from everywhere. We became lousy there, in Lemberg. I never had any lice before. But the sores on my feet restarted, so I had running sores and I needed medical care. Then the Jews from there told us that we could go to the Soviet military hospital, where a Jewish doctor was the commandant, and then we were in the hospital for about a week. Then we went to Munkacs [today Mukachevo, Ukraine] by train, there I said good-bye to my friends and the train took me nicely to Miskolc, from where it didn’t go any farther. I saw that they made everyone get off the train and lined everyone up. Jesus Mary, what is going to happen? It was delousing. They checked everyone to see who was lousy.  I had huge lice, so I stepped among the lousy voluntarily, they disinfected me, sprinkled DDT on me, they put my clothes and shoes in some kind of a steam disinfection, because of which I could hardly put them back on, because they became as hard as stones. I had Soviet boots, which I had got in Lemberg from the commandant of the hospital.  

In Miskolc I went to the Jewish community, which already existed. From my arm and the circumstances they could tell who I was. I arrived to Miskolc exactly on the 15th April, where I got a good dinner, but I don’t remember anymore what, some good food, and 100 pengoes. With the 100 pengoes I went right back to the railway station, because I had seen earlier that they sold pancakes with poppy seed for 5 pengoes. And I invested the 100 pengoes in 20 pancakes with poppy seed, which I ate after dinner. At that time that didn’t make me ill anymore, of course. On the next day I went to Budapest by train. The city was mere debris, it was terrible. The ruins of the bombed buildings were one story high. On the territory of the ghetto, on Akacfa Street 64 or I don’t know where, one of my father’s sisters, my Aunt Frida lived who didn’t have to move, but I wasn’t looking for her, because I had no idea whether any Jews had survived in Budapest, but I visited one of my distant Weisz relatives, who had a goy husband.

But before that I had to go to the DEGOB [National Committee for the Treatment of Hungarian Jewish Deportees]10 for registration. Those told me this, who distributed food at the railway station and asked everyone if they had been prisoners of war, where they had come from and what they had done. I told them that I was Jewish and I had come from Auschwitz. They told me to go to Bethlen Square 2, to the DEGOB and check in.  As I found out one had to register there, because the names of those who had returned before me and knew whether anyone had escaped from the family were written on a board there and one could read ‘X. Y. lives’. On the other hand they wanted to ask me the names of those whom I knew that survived. At the DEGOB they asked my name, my number, what had happened to me. And I could enumerate 20 or 30 names, the names of those whom I knew in the Lager, some from Nagykanizsa, and some who weren’t from Nagykanizsa, about whom I knew that they were survivors. They wrote it on a long list, which they posted in several copies, that: ‘X. Y. lives, Ferenc Leicht notified us’. And for example the name of Feri Schnitzer, Etelka’s husband was written there, that he was a survivor. He had returned from forced labor or he hadn’t, but someone told them that he survived. Those who returned stood in line to register. And if someone rolled up the sleeve of his shirt and there was an Auschwitz number on his arm, they let him in out of turn.

From Bethlen Square I went straight to Visegrad Street 66, to my relative, where everyone lived to my great joy, and they told me that I could have gone a day earlier, because my father had gone home to Nagykanizsa on foot the day before. Before they took my father to Germany as a forced laborer, drove him to the Tattersal 11- that’s what the racetrack from Pest was called. But in the meantime the Russians encircled Budapest, and they couldn’t deport them because of this and took them to the ghetto. My father was liberated there, among quite bad conditions. His sister lived there, so he could move there easily. And my relative also told me that my father knew that I was coming, because my name had been posted out on Bethlen Square, because a shoemaker from Nagykanizsa, called Kluger had come home before me from where I was, too. He told them my name, but I didn’t notice that I was written there. So my father knew that I had escaped, he waited and waited and waited, and he got bored of it and set off for home. He traveled for 4 days with all kinds of vehicles, he hitchhiked, traveled by horse carriage, and he arrived home to Nagykanizsa on the 18th or 19th April. 

My father was last a forced laborer at the Veszprem Railroad Building Company, and he didn’t build railway but he baked bread. He escaped relatively well. He couldn’t work in a bakery at the Tattersal for the first time, and he didn’t work in the ghetto either. Otherwise he was a ghetto policeman [see Budapest ghetto]12, who patrolled during the night so that they wouldn’t wander about, he watched the order in the ghetto, more or less, so that the Jews wouldn’t take others’ things, and if someone got ill or fell to the ground, he picked them up so that they wouldn’t freeze. He was in the ghetto from the 25th December until the 18th January. During that time he lived with his sister Frida, whose husband was also a forced laborer, he died. And her son, Miklos, who is my only cousin from the paternal side who survived, also lived there. None from the maternal side survived. Then my father moved to our Christian relative on Visegrad Street, to whom I also went. So he was among relatively human conditions, because the forced laborer bakers didn’t only bake for the forced laborer units, but for the Hungarian army, too. They baked enormous amounts of bread, night and day in shifts, and they mobilized all the bakers.  The butchers, too. And because of this he never starved of course, to his luck. Except in the ghetto, where he didn’t have to bake anything anymore, he just tried to endure.

From my relative I would have also gone to [Nagy]Kanizsa, but I didn’t start off  without knowing what I would find there. Because I was afraid, and my foot wasn’t that perfect either. It took several years until it healed completely. I said that I would wait until there was some train. At that time there weren’t trains yet, because the Germans had taken up the rails, they had bombed them, all kinds of things had happened. On the 27th April I found out that a test train was going to go to Nagykanizsa. This meant that the engine pushed a truck in front of it, and two cattle cars were hooked on at its back, and this was the Nagykanizsa test train. I got on after some arguments, because they didn’t want to let me on it without a ticket. And my uncle, Feri Schnitzer, about whom I had already known that he lived, was on the same train. We were happy to meet and we went home together. I arrived back on the 29th April 1945, exactly one year after I had been deported.

After the war

I went to our apartment, where the bakery used to be, and it turned out that it wasn’t possible to go in because the Soviet soldiers had moved into the apartment, they used it as storage, because they weren’t interested in the apartment but the bakery where they baked bread for themselves. They made square bread in tin pans, which stunk so bad that I almost fainted, because as it turned out they put waste oil on it so that it wouldn't burn. They didn’t let us in, and for a couple more months, until the unit, which was stationed there left, we couldn't go neither into the house nor into the bakery. My father lived at the neighbor's, they received me in, too, and I moved there.    The neighbor woman who lived across from our house came crying, she was happy to see us, she loved us. She asked me if I wanted her to cook chicken for me. I said ' Aunt Kati, I would like some noodles with peach jam.' I craved for something sweet. Then she made  noodles out of half a kilogram of flour, she boiled them and gave them to me with some peach jam. I ate them all in a minute. She cooked for us, and my father and I lived at the other neighbor's. One of the apprentices ran the bakery, a Christian baker called Szabo, who said when my father arrived that as soon as the Russians left he would give everything back to us. Nothing was missing from the bakery, because they started to use it immediately, and the Russians didn't take anything either, but the apartment was emptied from wall-to-wall, even by the nice Hungarian neighbors. Nothing was left there, nothing at all. When the Russians left at the beginning of the fall Szabo let my father back. Until then we lived off Joint aid. The Joint gave us money or something, and we gave that to the neighbors who cooked for us. Though I could cook, they didn't let me close to the stove. Because they thought it wasn't appropriate for a 16-year-old boy to cook, when the housewife was there. 

In the meantime one of my father's sisters, Juliska arrived, who had been deported. Juliska was in the group of 70 women from Nagykanizsa, who had been assigned to a group of 400 women and first they were taken to Gelsenkirchen [today Austria] to work, and when Gelsenkirchen was bombed they were taken to Sommerda. [Editor’s note: Both Gelsenkirchen and Sömmerda were auxiliary camps of Buchenwald. In Gelsenkirchen they made the prisoners work at the Gelsenberg Benzin AG, in Sömmerda at the Rheinmetall-Borsig AG.]. And their lagerführer [German for camp director], their commandant took care about them so well that during deportation only 2 of the 400 women died: one during and air-raid because of some shrapnel, and the other one of some illness. 398 of them returned, among them my aunt Juliska and many of my young friends from school, and all 70 women from Nagykanizsa returned. Their SS commander was granted later the Yad Vashem decoration in Jerusalem because of this. So when Juliska came back, she moved back to her own apartment next to the small synagogue where we had been in the ghetto. Juliska already knew at that time that her husband and two children had died. She wasn't happy. Then we thanked the neighbors for their help and moved to Juliska's with my father, because she had her own apartment where there weren't any Russians or anyone else.  In the apartment of my uncle, Feri Schnitzer, I don't know, I think there might have been some Russians there, too, so we could only move to Juliska's. From then on my aunt, Juliska cooked for us, and then already the 4 of us got the Joint money, and we could run the household out of that easily. And Juliska, I will never forget, cooked plum dumplings, not too big ones, but real plum dumplings, many of them. Then my father and I competed. He ate 28 plum dumplings at once, I ate 34. You can imagine how hungry I was, I was a teenager, and I was famished, after 1 year of starvation. It’s terrible how much I could eat, everyone thought that I was going to die because of that. 

When the Russians left we could move back to our apartment. At that time they stored up the furniture which had been taken from the Jewish apartments in the synagogue.  If a Jew came home he could search for his own furniture if he found it. We didn't find any of our own, but we found the table, two armchairs and wardrobe of my oldest aunt, Vilma, which I still have.  And we found one of the wardrobes of my aunt Ilona. We recognized it at once, because I used to go to their place for about 10 or more years. The Government Office for Abandoned Properties gave us the furniture for a receipt, and allocated us 2 couches and a cupboard.  There were thousands of pieces of furniture which had no owner, because out of the 3000 Jewish deportees 65 came home to Nagykanizsa. There was enough to chose from. My father and I furnished the apartment somehow, and right after that my father's brother-in-law, Feri Schnitzer moved to our place. He was a jeweler and goldsmith, and someone else worked in his workshop. Feri Schnitzer walked into his workshop and told the person in question to  be so kind to leave the room. 'Why, he said, do you want to get it back?' Feri said 'no', and he  broke up the bottom of the kiln and took out 15 gold bars, each of which weighed 70-80 decagrams. And he carried these away without the other man knowing about it, he just only saw that the bottom of the kiln had been broken up. At that time, while the Russians were there it was dangerous to  exchange gold, especially to keep gold. So we carefully buried them where we lived, somewhere close to the pigsty. I have no idea what happened with them later. Otherwise when we left, before the Germans came in, my uncle Eisinger and my parents buried their rings somewhere under the pigsty, about 5 rings, a necklace and a golden watch, which was my uncle Eisinger's. But they didn't find it, and then we dug it out.  It was right under the pigsty. They had  dug up everything, except the pigsty.  In our pigsty the pigs weren't on the ground, but we made a span-high platform. And they hedged that in, they put the wall on it, and the pigs didn't stand on the ground, but on that board stand, so that they wouldn't freeze. And my father and I took out the jewelry, most of which was my aunt Bozsi's [Erzsebet] from under the sty, Eisinger's watch was all rusty, only the golden case remained, and we waited for my mother because we had heard news that she survived. At least that she had been liberated in Bergen-Belsen.

Sometime at the end of September the relatives from Budapest phoned and said that my father should go after my mother, because she was there, but she couldn't come home. My father went to Budapest, there was normal train traffic, and with my mother and my aunt Bozsi [Erzsebet], who also survived, they came home to Nagykanizsa somehow. Aunt Bozsi was lucky, because she lived in a house with a garden in a nice neighborhood, they didn't rob her apartment, and she could simply move in. Everything she had was untouched, because some boss moved there, and when the Russians came he ran away. Then her house was sealed, so all the furniture, her underwear, her sheets, everything she needed was there in the apartment. But she didn't have a husband, unfortunately, I knew that he had died. I told her that while we were together I tried to save him from the selection, but when I got to the hospital I couldn't do it anymore. She cried on my shoulders.

My 80 kilogram mother weighed 35 kilograms when she came home. Because she had almost died of petechial typhus. They could hardly heal her from the petechial typhus, she could hardly walk. Aunt Bozsi and her first worked in Birkenau, but all her sisters and their children were gassed immediately. The Krupp had a subsidiary company near Auschwitz. Everyone who worked there wore a badge. My mother brought her badge home, but unfortunately it got lost. They made the outer shell of the bullets, not the igniter, but the shell. And they worked there until the 18th January, until Auschwitz was evacuated. But while I was still there I had no idea about this. All of my mother's other sisters were deported to Birkenau, none of them came home, they were gassed at once with their children, even my nephew, who was taller than me. Out of the sisters only my mother and her sister Bozsi survived. They were together throughout, they were liberated together and they also came home together. Only my father found her wife, the others didn't. We were the only family in Dunantul which survived all this with no loss.   

At that time there was a Public Supply Government Office, and the local government official designated the bakeries which were able to work, where there were enough people and there was equipment, too, and he allocated us flour and wood. And we got all this for free, because we could prove how much wood and how many truckloads of flour they had taken in 1944. My father had to find a new apprentice, because the old one died in Auschwitz unfortunately. He was in the same Lager with me. We needed a domestic servant, too, so they recruited the personnel, but first they employed cleaning ladies, who washed everything off, because the Russians were nice people, but cleanliness wasn't their virtue, and they started to bake sometime in the middle of October. From then on the bakery prospered, because we had our customers. 

Otherwise this period was, and it lasted for another half a year at least, when the Russians looted everywhere. And besides this, they violated the girls, the women. If they caught a woman, an entire platoon violated her, the poor thing almost died of it. We were also afraid that they would rob us, and on the other hand my mother also lived there, she was under 40 at that time, whatever poor health she was in, the Russians didn't care about anything. I think my father brought my mother to Pest, I remember very vaguely why my mother wasn't at home, but my Aunt Bozsi, a 26 year old pretty woman came to sleep in my parents' bedroom, which was an inner room, and I slept in the outer room. We had to  arrange, so that the Russians wouldn't come to our house, and we decided to get hold of a Russian officer, who would keep the others away. After some inquiries we found a first lieutenant, he was a big man full with decorations, and as it turned out, he was Jewish. He was called Vlagyimir Korecki. And he was Ukrainian, 22 years old. I was already 16 at that time. We fooled around with him a lot. My parents asked him why a serious Soviet first lieutenant, who was a serious man, fooled around with a teenager. He didn't speak Hungarian, but we could understand each other in Yiddish, which I had learned quite well during the year spent in Auschwitz. We understood each other well, and he said: ' Listen up! When I was of the same age with your son I marched in. So I have been fighting since then. There were inhuman conditions, I took part in terrific fights, and I didn't have the chance to be a child. Now I am happy to have the time to fool around.' He stayed in the same room with me, because we didn't have a separate place. My parents were in the other room. He lived there for a half year, until his unit left sometime at the beginning of 1946. 

One day they sent us word from the Piarist high school, where they hadn’t admitted me earlier, and where none of the 5 Jewish boys whom they had admitted returned from deportation, that they would enroll me at that time. I didn’t really feel like going to school, but my mother begged me that because I survived I should study. Because I had gone to commercial school before and there were different subjects, I didn’t know any Latin for example, I had to take some difference exams. I started to study with a teacher called Licsak, who taught at the Piarists, but he wasn’t a priest. He was a young man, and I learned very intensively with him for 3 months. Then I went to the high school where I took the four difference exams. I had to take an exam in 4 subjects, I got 1 for 4 out of them, and a 2 for one of them. Then I said thanks, and never went to school again. I didn’t even consider studying there. I was just like my father. If they kicked me off from somewhere, if they didn’t want me, then I never went there again. I only wanted to show that I was capable of doing it.

My parents joined the communist party at that time and they wanted me to join a leftist organization called MADISZ [Hungarian Democratic Youth Organization]. But those people were there who had been the most anti-Semite before, so I said that I wouldn’t join these people. I was too young to become a party member at the age of 16, and I wasn’t that excited about it either. In the Lager [German for camp] I had learned that I was Jewish, but I didn’t know what to do with this identity of mine. Because I wasn’t religious, I hated the people from the Jewish community, I hated the Zionists because of my teacher, I didn’t like anything or anyone who would have bound me to the Jewry. But I was still very Jewish. I don’t know if you can imagine how confused a 16 year old boy can be, who had had such experiences. I simply didn’t know what to do. At the beginning of 1946 a young man called Frici Lusztig (he is now the director of the Safed Hungarian Museum in Israel) came to Nagykanizsa. This Frici Lusztig was the organizer of a leftist Zionist movement, who called together all the Jews he could in Nagykanizsa and explained that not those were the Zionists who wore a badge, but those who  were willing to risk their lives so that the Jewish state would be built. At that time it was called the ‘national home’. Because in the original ‘Zionist Declaration’ it is written ‘a national home guaranteed by international law’ [Editor’s note: The interviewee refers to the Balfour declaration.] They didn’t speak about a state at all. And he explained that if someone was Jewish and felt Jewish should take part in this and help. This was like an irradiation for me, and right there and then I joined one of the youth Zionist organizations of social democrat character called Habonim Dror. They told me in this movement that it wasn’t enough if one kept talking and stood at home, but that we should move in and declass ourselves deliberately. Namely to learn manual labor and practice it, because they did not need as many intellectuals as there were among Jews. I joined the movement, I said good-bye to my mother and said that from then on I would act according to my convictions.

Then I went to Pest for 6 weeks’ training, to a seminar. The Zionist movement was still legal at that time, we were in a Jewish villa, its owner had been killed. We lived there, too, there was about 40 of us, 20 boys on bunk beds in one room. There were girls there, too, they were equal with us, moreover they were often the cleverer, they were often the bosses. Otherwise very famous people taught us, psychologist Ferenc Merei lectured to us and Albert Molnar, who was an excellent social democratic social scientist. The Joint supported us, just like they had supported my parents at the beginning, but they rather supported movements than private persons.

After 6 weeks I went to Szeged, to Szeged-Algyo. There was also a villa, where there was an orchard, and they taught us how to look after fruit trees. There was a gardener who knew how to do it, and he taught us how to cut back the vines and fruit trees, and how to do the agricultural, horticultural work. And I was there until the end of 1947, when one of the inheritors of the villa turned up, and he sold the villa and the garden to someone and we had to leave. Then I came to Budapest with the group, which was broken up again. They sent me to a villa, where I didn’t have to learn what I had learned in Szeged, but I became a mechanic apprentice. I stayed there, I lived there, and I was a mechanic apprentice until the beginning of winter 1948. In the meantime I visited my parents regularly, and because I didn’t have money for a winter coat my parents had a winter coat made for me.

On the 29th November the UNO voted that they would divide Palestine in two, and the Jewish state would be established there. All the Zionist movements and the Jewish communities, at that time still united, organized a meeting, a celebration at the Erkel Theatre (which was Municipal Theatre at that time), so that everyone would hear the news and rejoice. At that time we had already learnt to sing in Hebrew we had started to learn to speak Hebrew. The religious traditions were only kept by those movements which belonged to the religious party. My movement was strongly social democrat, so much so that there were pictures of Stalin and Lenin on the walls. There was an even more leftist movement than ours, it was completely red, it was called Hashomer Hatzair, 'The Young Watchman' [Editor’s note: The left-wing Zionist youth organization was created by unifying various Zionist groups of Eastern Europe in the beginning of the 1910s. It developed its own educational and kibbutz system. In Hungary, the organization appeared towards the end of the 1920s and soon recruited 1,000-2,000 members.] There was another social democrat movement, but it was of different orientation, they were called Makkabi Hatzair. [Editor’s note: Leftist Zionist youth association, which appeared in Hungary in the second half of the 1930s, mainly in Jewish higher education institutes.] Besides these there was the Hanoar Hatzioni [Zionist youth organization, part of the General Democratic Zionist Block. One third of organized young Zionists belonged to it in Hungary.] and there was the Bnei Akiba, the sons of [Rabbi] Akiba, who were religious. [Editor’s note: The youth ‘division’ of the religious-Zionist Mizrachi association. These young people were one third, one quarter of the Hungarian Zionists.]

As soon as the Jewish state was voted the fights started in Israel. [see 1948 War of Independence in Israel]13. And then boys and girls of my age volunteered immediately, we wanted to go to fight, and in that fall, at the beginning of the fall 1947 we enlisted to the Haganah and waited to leave. But they didn’t set us off, because the English were still there. But it was to be expected here in Hungary that after March 1948 the events would ‘swing to the left’, and there would be no possibility to leave, so sometime in the winter, at the end of January or beginning of February, we went to Austria. The entire company, about the 40 of us. We got a so called collective passport, in which it was written X.Y. and 38 people. So practically we crossed the border legally, with collective passport.

They took us to Vienna where a vacated school was the refugee camp. We were there for 6 weeks, partly because they didn’t know what to do with us, there was too many of us, and partly to rest, and so that they would clothe us. We left with the clothes we had on us, we couldn’t bring anything with us. Then the drillmasters of the Israeli elite army arrived, and they started to train us for armless, as they say man against man fight. There was a small young girl there who trained us, she was as small as a sitting dog. Then she showed a grip, which she should have warded off by grabbing me, but she couldn’t hold me, and I fell on her knees with my back, fortunately not too fast. I didn’t get very hurt, but for a while I was invalid. After 6 weeks they took the entire company to a place, where a former Lager was already full with volunteer Jewish young people, who had been gathered to one place from all kinds of movements from all Europe. And there they continued the drilling, but in bigger formation.

I had a great time there. That was the happiness of my adolescence. I also have to mention that the fact that there were girls there, too, didn’t mean anything special to me. When I should have learned how to handle women I was in the Lager. Simply I didn’t care about this, because I mourned for my childhood love Irenke for years. So I didn’t care even about the most beautiful girl, I didn’t care about girls at all. And everyone was astonished that I was so withdrawn. They thought that I liked boys or I don’t know what. In this regard I became mature at around the age of 20. Though girls fell for me.

We had retraining there for 2 or 3 months, then we went from there to Italy on foot through the Brenner Pass, in big snow, with smuggler leaders. They took us to Meran, the Italians call it Merano. They accommodated us into an empty sanatorium. They started feeding us, and so to speak nursing us, and we were there for about 2 weeks. Then they took us to an Italian refugee camp called Chiari. We were in Chiari on the 15th May when they proclaimed the State of Israel. Then we held a big celebration. We put up the white-blue flag, and did other things. Let’s go, off we go! But this wasn’t that simple, because the entire Italy was full with such camps where there were young Jews, volunteers. There was 5000 of us only from Hungary. And before we had left Austria we went to I don’t know how many refugee camps with the blue and white flag and recruited the young Jewish kids to come and defend the country. There were some who came, and some who didn’t, but we did grow in number in the meantime.

They took the entire company from Chiari to a port called Fano, which is between Rimini and Ancona in Italy. Fano was an ordinary small fishermen’s village at that time, today it is a tourist paradise. They told us that the Israeli army needed sailors, too, and we should get used to the sea, and go to sea with the fishermen. And that’s what we did. We got uniforms, it was written on them Scuola Marittima Ebraica [Italian: Jewish Sailor School]. But of course it was far from it, we only went on cogs. In a proper sense they got us used to the sea. I was unlucky with this again, because I had an accident and my leg got injured again. They excluded me from the training, the drilling. Also because I was seasick many times. The cogs rocked like a nutshell, I helped how I could, but most of the time I couldn’t, because I was sick.

In the middle of September they took us to a camp, near the harbor called Ostia. 700 of us joined a small cargo-boat, which was about the size of a barge on the Danube. After 4 days we arrived to Haifa, exactly on the 17th September, when Bernadotte, the UNO mediatory was shot by the Jewish extremists in Jerusalem. [Editor’s note: Count Folke Bernadotte (1895–1948) Swedish diplomat commissioned by the UNO to mediate in the armed conflict between the Arabs and the Jews after the proclamation of the State of Israel. None of the parties accepted his plan according to which Israel would get the northern and western part of Palestine and the Arabs the eastern and southern parts, and both parties would acknowledge each other. The Jewish extremists considered him a threat to the existence of the country and they killed him.] They immediately gave the volunteers on the ship army ID cards, and we signed it on the ship that we had joined the Palmach [Editor’s note: These were the shock-troops of the Haganah during the British mandate, then during the war of independence.] These weren’t only trained for defense but also for the break-through at all costs. But at that time we hadn’t been trained at all, not with guns, but only for hand to hand fight. And they took us to a camp called Tel-Mond, and the combats were about 8 kilometers from these. They drilled us there in 12 days. This means that we did no formal training at all, like attention, hold on, right turn, give a salute, there wasn’t anything like these. But everyone got a rifle, I got a German Mauser made in 1942, on which there was a swastika. And they showed us where the sight and the butt was, where to load the 5 cartridges, where to cock it, and how to fire it. But they didn’t give us any cartridges, because there weren’t any cartridges, they were happy if there were enough for the front. And we learned to use the gun in theory, we learned how to cover ourselves, and they made us exercise a lot. At that time I was still in a good condition, but it was a custom that we ran almost until the front line and we shouted three times in Hebrew, that we were there and they should shiver, ‘we are the Palmach!’, ‘hinenu haPalmach!’, because the Palmach was famous and the enemy was afraid of it, and then we ran back. This meant 14 kilometers of running every morning.

This lasted for 12 days exactly. You can imagine that in 12 days we couldn’t really become experts without any cartridges. And besides there was another problem that in our platoon of 40 nobody spoke Hebrew. And I was the only one who spoke Yiddish. The other ones were from Pest, so how would they had known? I had only learnt it in the Lager, it wasn’t my mother tongue either. So it functioned so that the drillmaster said in Hebrew that ‘this is a gun’. Then someone, a man with a loud voice shouted in Yiddish ‘this is a gun’. Then I told my own company ‘boys, he is saying that this is a gun’. Then they explained all the parts of the gun in Hebrew, then in Yiddish, then I explained them in Hungarian. So all orders or commands had to be interpreted twice so that our ordinary citizens would understand them. I knew Yiddish ‘thanks to’ my connections in the Lager, my life.

I was in Israel for 2 and a half years. While I was a soldier and there was war I took part in the attacks. The aim was to crowd the Egyptians out somehow from the territory of the future Israel, and also from the territory of the Arabian state to come. And there were a couple Arab villages, which we occupied as we went along because most of the Egyptian army was in a village from where they fled to Beer Sheva. And until then the Arab villages could be occupied on the way, some kibbutzim could be liberated, there were some places where there wasn’t anyone anymore. We had a lot of casualties. Beer Sheva was a town with 30000 inhabitants, with an English fortification, a well fortified place. Then we stopped and the worst and most difficult night in my life was when we had to walk round Beer Seva. The surroundings of Beer Seva is part of the desert [Negev], there they took everyone by car everywhere, with a fleet of motor cars, and the problem was that after a while the cars couldn’t move along. And on the first car there were many wires of 2 meters, simple wire fence rolled up, about 60 kilograms of it if not more. We, the beginners had to take it off and roll it out, and the cars went on it nicely, and by the time a car got to the end of a fence the other one had been already rolled out, then the third one was rolled out, and there was so much wire netting, it had been calculated, that the entire fleet could go through it. But then we had to roll up the first one and run forward with the 60 kilogram thing on our shoulders and the four of us had to roll it out again, and we kept going this way the entire night, for about 35 kilometers through the sand. You can’t imagine what a big work this was. It is a lot even to walk 35 kilometers, but to run with this dirty fence, to roll it up and down was inhuman. 

Miklos, the child of my father’s sister, Frida Leicht, my only cousin who survived, was also in Israel. We liked each other with Miklos, because we were very similar in thinking. He also had a strong Jewish identity, even though later he had a Christian wife. He went to Israel already in 1946 at the age of 16 with a youth group and he lived for a while in Pardes Hanna [town in Israel] in a kibbutz. When I was on holiday I visited him. In 1951 he returned and at a course he met a girl who had already had a child, but she was a very nice and pretty girl. They got married and lived together until 1956. They were like doves all the time. Once one of them flew out, then the other one. Miklos left his wife and child at home in 1956 so that they would go after him, and he went back to Israel to the same kibbutz. He lived there until 1962 or 1963, but he couldn’t live without his family so he came back again. So he was there two times. When he first came home he magyarized his name to Revesz. He died as Revesz in 1992 in Debrecen where they lived.

I was demobilized exactly after 2 years, on the 17th September 1950. In the meantime I regularly went on holiday with my friend with whom I had gone there, and when they broke up the unit, we still remained in the same unit. Some of his relatives lived in a village called Hadera, we were about 15 kilometers from there, and if we went on leave we hitchhiked there, and his relatives gave us to eat and accommodated us. They accepted me as the buddy of their relative, in Israel I didn’t have anyone. And when we could leave for more than 1 day we went to work either to a construction or to prune vines. We made a lot of money with this kind of occasional work, because there weren’t many people there who knew how to prune vines. We were in Hadera starting from the 17th September, and we worked. The cutting back of vines paid the most, and we were good at it. If there wasn’t work, we poured concrete, molded, so we did all kinds of construction work. It also happened that we built roads, like the road-makers here. Until January, in 4 months I made as much money as in 5 years in Hungary when I used to work here. At that time they still paid with English pounds, and well.

My friend’s uncle had an acquaintance who rented us a room, and the 2 of us paid for it, about 10 pounds a month as I remember, which was a lot of money. But we made that much in 1-2 days. And besides that we both got a weapon, because there was watch in the village, the peasants had to guard their own lands and crops. But they didn’t like to stay awake at night, because they worked a lot during the day, we also worked when we cut pruned the vines, but we were young, and we took on the guard for money. So I worked during the day, and from sundown until 2 in the morning I was on watch. I made a lot of money but we didn’t have an apartment. We were considered night lodgers, because the 2 of us slept in a room. If the girlfriend of one of us was there, the other one went on watch. I would have wanted to get hold of an apartment. At that time quite small houses were being built, with one and a half rooms, with not many modern conveniences, but there was a kitchen, a shower and a toilet in them. And I wanted to buy one of these on the installment system, because I had enough to pay an advance, but it turned out that these were only for families. Then I thought that I would bring my parents here, because there was a family uniting action at that time. The Israelis gave money for the family members to be brought to Israel. But they still couldn’t take me on at the construction. I went to another village, too, where those who wanted to work there got approximately 5 acres of land, a similar house, a carriage, a mule and a cow with calf. They sent me away from there, too, saying that I would have needed a family. I was angry and I went to Tel-Aviv. The army had an office there, which administered the affairs of demobilized soldiers. I went there and said that I needed an apartment. Jaffa was empty at that time. The Arabians had run away and it was full with empty apartments. But there I was told again that unfortunately they couldn’t give me an apartment because families from Yemen were coning there with as many children as stars on the sky, and they had to accommodate them first and couldn’t solve my case. And they also told me that either I got an apartment or not I could go home because there was communist regime at home. I got very angry at them. I gave my blood and life to Israel, but I didn’t want to be a fool. Then I wrote my mother and told her to arrange it so that I could come home to Hungary and suffer no harm.

My mother, who had been a party member for a long time, since 1945 (and this was in 1951, in January perhaps), went to the party secretary of the town and told him what the problem was. He said that it was quite dangerous, because those who came home from abroad were usually caught, but in the previous year on the 1st May I was at the 1st May march in Israel, where the company where I belonged to carried the pictures of Stalin and Lenin with a red flag and a communist banner in Hebrew. And I had sent home earlier the picture which was taken there, and my mother showed it to them so that they would see what my opinion was. Then they went with this to some local or other authority with the party secretary. It didn’t even take 10 days and I got the notification that I was free to go home. I got a free ticket from the Hungarian embassy in Israel, the Polish ship called Bathori took be to Constanta [today Romania], and from there I came to Hungary by train, and I went home by train to my parents in Nagykanizsa, who started to encourage me to continue my studies. No way! I was too old, I was 22, and adult man, I didn’t want to have my parents keep me, they were in their 50s already, they baked the bread and worked a lot. But I didn’t have any trade, neither schooling nor trade. I had graduated the 4 classes of middle school. And I came to Pest.

I met a family on the ship, who also came back and had 4 beautiful daughters. The second to last was about 16-17 years old at that time, and I fell in love with her so much that you can’t even imagine. She was very beautiful and also very smart. I flirted with her on the ship, under the supervision of her parents of course. I visited them, too, in Budapest, they got a shop on Sip Street, where the family lived, too. But since I didn’t have enough practice in making court, but I talked with her my own way, she broke up with me after a short time. But I knew that she worked at the United Lamp Factory, and I decided to try to make peace with her, and I went to work at the United Lamp as an unskilled worker, and I worked at the electron tube manufacturing. Because I could certify that I had learned to be a mechanic for a while, and they employed me as an unskilled technician. Then I never made it up with that girl, even though she was there and we saw each other daily, she didn’t care about me.

My starting salary was 680 forint, and I had to live off this. I lived in a room in Ujpest, the landlady was a very old woman, who had an antique teenage daughter. As far as I remember I paid 100 for the room, for 5 forint I got a tram pass, which was good from my apartment to the United Lamp Factory and back, once a day. And everything was very cheap. I ate lunch at the canteen of the factory. At that time there were different canned foods: cholent with sausage, stew, and I don’t remember, perhaps goulash. There were 3 or 4 kinds, which I bought alternately for dinner. If I worked the night shift by chance, then I passed down the lunch ticket, and I ate these bottled foods during the night. They gave me a very bad salary, and I didn’t have any free time. I worked like a madman all summer, and at that time they were recruiting working class cadres to continue their studies. And at that time I already counted as a cadre, despite the fact that it was written in my curriculum vitae that I had come home from Israel. Then I applied to the evening technical school, the Landler Jeno Industrial Technical School, which was in Ujpest. They enrolled me and I started studying in September. And then in October they drafted me and on the 5th November I became a soldier of the Hungarian People’s Army.

At that time military service lasted for years. I was ruined. I had about enough. Otherwise I was a lot better trained than the officers of that time, who had been trained in 6 months, 6 weeks. I was soldier in Zahony, because it was a new Hungarian custom to take those who were from Nagykanizsa to Zahony, and those who were from Zahony to Szombathely, those from Szombathely to Szeged, and those from Szeged to Gyor and so on. I was a soldier for 2 years, I was bald for 1 year out of these 2, and I couldn’t leave the barracks for 6 months because they didn’t let the recruits to go out. When I could have gone out after half a year I had to wait another 6 weeks to have my name changed, because they couldn’t spell my name on the leave-pass. They had drafted me for 3 years, but Imre Nagy came with his 1953 program when they said that they had to economize on everything that wasn’t absolutely necessary. And they let one third of the army leave, they demobilized us.

Then I went back to the United Lamp and after work I attended the Ujpest Industrial Technical School which I graduated in 1957. First I lived in Ujpest in tenancy in a stairway. In the one-storied houses one couldn’t go to the attic from the apartment, but from a small room, like a small hall. And under the stairs there was enough room for a bed. And I rented that because I didn’t have enough money for something better. At that time my salary was about 800-900 forint, part of which was so-called peace loan and other things.[Editor’s note: The peace loan was a peculiar form of taxation introduced in Hungary in the first half of the 1950s. The government issued government bonds for ’building peace’, which it had to pay back to the citizens only after 10 years without taking  into consideration inflation. The total value of the peace loans, issued on was 6,7 billion forint. People did not really need these bonds, but they were expected by the party to buy them nonetheless.] The peace loan for a year was a month’s salary. I didn’t go home to my parents in Nagykanizsa often, but we wrote each other letters and my mother was so kind that I sent her my laundry in a box, and she sent me back my clothes washed. I didn’t have the possibility to wash. It wasn’t easy to have a wash either, when the family didn’t use the bathroom they let me in. They even let me in to the kitchen to cook sometimes.

There was 40 of us technicians on that floor of the Lamp Factory, and 800 young women made the electron tubes. And among that 800 women there was always one who was my actual girlfriend, so to speak. First name informality was general there, but I usually addressed everyone formally. And at that time I was still called Feri, Feri, please, this was my title. I only said hi to those girls with whom I was on good terms. And there was a lot of them, one was nicer than the other. Once they ran out of some piece and they sent those who made fluorescent lamps to other departments. They sent a girl to me to teach her to work in the electron tube making. She was a typical Jewish girl, and it turned out after 2 minutes that she had graduated high school. There were a lot of breaks, and during breaks we played that one said a poem or a quote, and the other one had to guess where the quote was from. Then I thought that I was an adult man, I was 27 years old and I had to find someone for good. Then I started to pay court to this girl, and then she went back to the fluorescent lamp department, and sometimes I brought her a book to read.

Then we started to date. I was in my last year at the technical school, so in the last year she accompanied me to school almost always when I went there from work. All her family worked at the United Lamp, her father worked as a foreman at the development department, her mother was some kind of a journalist of the journal called ‘Izzo’ [Lamp]. Then once she wanted to introduce me to her parents, and the 4 of us sat to the table for lunch in the canteen. Then her mother and father looked at me carefully, and her mother whispered to them ‘unsereins’. The kitten of our cat. I don’t know how she knew, because I’m not a typical Jew and my mentality is even less so. The point is that the United Lamp had an excursion to Belatelep near Fonyod that year. I went, and the girl and her father did, too. Then when we went down to bathe we discussed that we would get married. The truth is that I didn’t think she was very pretty, but she was very intelligent, she seemed a rough diamond so to speak. True, that she kept saying about herself that she was an atheist and progressivist, but I thought that may this be our biggest problem in life. And on the 13th October 1956 we got married. We only had a civil marriage, my wife wore a nice red costume, because by the time the rabbi would have had the time the 23rd October came, and by the time things got calmed we would have been ashamed to stand in front of the rabbi. We went on honeymoon to Csucs mountain, we were there for 3 or 4 days in a tourist house, I think it’s not there anymore, it had been demolished I think. We went to gather fallen wood and there was an iron stove and we heated for ourselves. We had an excellent time.

Vera, my wife comes from Szeged, she was born there in 1937. They were deported in quite a ‘lucky’ way in 1944. At that time they took a trainful of prominent Jews from Budapest, with the permission of the Germans and in exchange for 20 million pengoes, to Switzerland. [see Kasztner-train]14. The very rich Jewish families gathered the 20 million pengoes with the condition that they and their families would also go with the train. So there were some intellectually prominent people on the train like Lipot Szondi for example [Editor’s note: neurologist, psychiater, the authot of the fate analysis and the Szondi-test] or the rabbi from Szatmar [today Romania], who was the most famous Jewish scholar in Hungary and who was an anti-Zionist all his life [Editor’s note: Joel Teitelbaum (1887–1979): Between 1929–1944 he was the rabbi of the Orthodox Jewish Community from Szatmar. He fled to Switzerland with the Kasztner train, from where he went to Palestine in 1946, then to the USA, and with the members of the Szatmar Jewish community who survived founded the Szatmar Hasidic community.]. I don’t know by name but there were more than a 1000 people who were accommodated in a separate camp in Bergen-Belsen for a while, then they were put on a train, and they were really taken to Switzerland. And 4-5 trainful of Jews from the country were deported not to Auschwitz, but to a concentration camp near Vienna called Strasshof. 3 trains left from Szeged, 2 two Auschwitz, 1 to Strasshof. [Editor’s note: According to Randolph Braham’s researches the first two transports were directed to Auschwitz, but ‘only one of them got there. The Germans directed the other one to Strasshof, in exchange for the trainful of Jews from Kecskemet, who were supposed to be deported to Austria, but because of negligence and routine they were commanded to Auschwitz.’ The third transport was directed to Strasshof originally, and most of the 5739 people in it survived the deportation.] My wife was on this latter train. But all her relatives were on the first 2 trains, they were all killed. But her father, who was an electrician and an X-ray specialist the director of the hospital on Szeged didn’t want to let to be taken, because there were very many injured at the hospitals and the X-ray had to be used all the time. But her father didn’t agree that his family be deported without him, so in the end they deported him, too, with the last train to Strasshof. And my wife’s grandmother and grandfather, too. In Strasshof they didn’t kill anyone, they got accommodation, they got food. And from there they sent them to work, mainly agricultural work. The peasants took a Jewish family, who worked for them from morning until dawn in exchange for food and accommodation in the stable.

Then they were deported to the Czech-Moravian Protectorate, to Frain [today Vranov, Czech Republic] and from there to a place called Znaim [today Znojmo, Czech Republic], and the parents worked at the brick factory and did debris carrying. And there they didn’t hurt the children or the elderly, they even entrusted the grandmother of my wife, who was a teacher and nursery school teacher to look after the children. During the day they went up to the attic of the brickburning oven because the weather was nice there and she taught them there. My wife wrote in one of her short stories that the Czechs were very kind to the deportees. Then when they were liberated they went back to Szeged and my mother-in-law joined the communist party, and she kept nagging my father-in-law until he also joined. In 1947 or 1948, I don’t remember exactly, there were the purges, they were both excluded and also fired from their workplace. My mother-in-law had been a clerk, my father-in-law had worked in his profession. They were there at a loss, and in Szeged they couldn’t find a job anymore. Then they came to Pest in 1950 or 1951, I don’t remember, and found a job at the United Lamp Factory, my father-in-law as an electrician, my mother-in-law as an editor at the newspaper of the United Lamp Factory.

My wife’s parents had a two-bedroom-apartment in Ujpest, with interconnected rooms, and she had a 6 years old sister, too. She stayed with her parents and I lived one corner away, not in the staircase leading to the loft, but in a belvedere on Arpad Street, in a house which has been demolished since then. The son of the family lived there, who was serving his 2 year military service and I rented the room until he was going to be demobilized. So my wife and I lived separately. We got married on the 13th and on the 23rd they started shooting [see 1956]15. I didn’t feel like getting involved at all. Everyone knew that I had been an Israeli soldier, that I had been a Hungarian soldier. I was 27 years old and well trained, I must say. I played all the instruments from the anti-aircraft gun onwards to everything. And when the civic guard was formed in the Lamp Factory they came and brought me the machine gun and the submachine gun and what not, asking me to go with them. I apologized and said that I had gotten married 10 days earlier and I wouldn’t leave my wife. And I didn’t go. But the son of the family where I lived came home from Taszar on foot. They said, ’we are sorry Ferike, vis maior, move out. At that time fights had already been going on in Ujpest, too, and everyone lived in the cellar. 

In the meantime, on the 25th October when the fights hadn’t started in Ujpest yet, we were all at the United Lamp Factory and when we finished work my boss and the party secretary called me in and said: ‘Look, Feri, you are a trained soldier. Here is this engineer called Lali E., who is a very smart man, a genius and we need him, he wants to go home to his parents, opposite to the Houses of Parliament, on Alkotmany Street. In that district there are a lot of fights, try to escort him home safely.’ Then we set off with Lali on foot and I was his guide, his mentor. What I did was, that acquaintances of mine lived in different places. From Ujpest I phoned one of my acquaintances who lived on the corner of Dozsa Gyorgy Street and asked what the situation was there. He said nothing, we could go safely. Then we went up to his place. From there I called my acquaintance on Marx Square. He said that there were heavy fighting from the Danube until there, but after Szondi Street there weren’t. Then we didn’t go there, but took the backway to Szondi Street, we looked round, it was relatively calm there. Then we walked on the boulevard, it was calm in that part. Because that certain demonstration, on which ten of thousands or hundreds of  thousands of  people demonstrated on the 25th  in front of the Parliament, was at that time. In the end I took Lali home, then I set off to go back to Ujpest. In the meantime there was a lot of shouting at my back, a Soviet combat car came from Kossuth Square to Alkotmany Street. When I said to myself that I wasn’t going to wait for this, and I ran in to the Unitarian church on Marko Street. There 2 young men surrounded me at once and asked me who I was. They made me sit among the others, there were already X plus N armless men there, who were waiting for the Russians to move along. And when they continued on their way they let us out. Then I went back to Kossuth Square to see what the news was there. The demonstration had ended already, it was something terrible, it turned my stomach, though I had seen a couple things in the war. But this was too much for me, too.

My mother-in-law, my father-in-law and my wife lived in the big yellow house called Mefter-house at the corner of Arpad Street. They lived in the apartment overlooking the square, from where one could see the Northern Railway Bridge, where the combat cars fired a lot. Everyone had moved to the cellar. I also went to the cellar where everyone from the approximately 20 apartments of the house was, on mattresses and everything put down along the wall. There wasn’t any more room, only in the middle, we put clothes on the ground with my wife, we lived together for the first time there in that cellar. One day a Russian combat car came in front of the house and started to fire at it. I counted 19 hits. And one blew away the main water-meter next to the apartment of the caretaker, and the water started pouring into the cellar where the people lived. There was a tap outside which had to be turned off, but the combat car was standing there. Then the caretaker and I stuck out our nose waving big white sheets, a grouchy Russian came there and pointed to the roof that someone had shot from there and one of their officers died. I told him that everyone was in the cellar. He insisted, but he let us turn off the main tap and then we went back. But they shot at everything that moved. I went up to cook in the apartment of my mother-in-law on the first floor. But they didn’t dare to come out, they were in the cellar night and day. And I cooked out of what they had at home. But my mother-in-law was a negligent housewife, they barely had anything. Carrots and apples. I made carrot sauce, simmered the meat well, baked it in the oven and took it downstairs with the carrot sauce. My father-in-law said that he had never eaten anything that delicious. We were down there for about 3 weeks, and I cooked throughout. The braver ones from among the others also went upstairs to cook. This house had back exits, too, and when the geese for export were taken to the Ujpest market so that they wouldn’t go bad, because they couldn’t export anything, there was no train traffic either, one could buy a whole geese, I went and bought one, too. One could buy bread and geese. On the 4th November at dawn the radio said that everyone should go to work. By that time the Soviet tanks were in Ujpest and they lumbered and shouted everywhere. I said that as I saw we wouldn’t set off for work.

Once the fights stopped for a while, then I went immediately to the United lamp Factory and the first engineer, Vaszily was very frightened and didn’t know what to do. I told him ‘Comrade first engineer, in my opinion you should first have all the depots locked, because they will take away all the goods’. We locked everything and the United Lamp Factory wanted me to be part of the armed guard. At the first gunshot the guard changed sides. Weapons remained, but no guard. I apologized and said that I wouldn’t spring to arms. The situation was chaotic for a long time, because the demonstration was about to end, but the United Lamp Factory kept demonstrating and the revolutionary committee of the factory didn’t let the work be started until the members of the AVO [see AVH]16 and the Russians broke in by force, they took the committee, then work started.

At the time when they were still shooting, on the 5th or 6th November, our relative, Istvan Mate Lusztig, who had lived in this apartment, he was the husband of one of my mother’s sisters who was killed, called me on the phone and asked me to visit him. We appreciated our very few relatives so much that after the blood-relation who linked us died, we still kept in touch as relatives and still loved each other. He married a widow in Nagykanizsa and in 1947 they came to live in Pest, because an uncle of the wife, a reputed lawyer died here. And when I came here, Istvan Mate Lusztig put a rental contract in front of me in which it was written that I had been living there for 3 months, and that my wife was also going to move there, and wanted me to sign it. I asked why. He said because they were going to go abroad [Editor’s note: In the weeks after the 1956 revolution about 200000 people left the country, defected.] So when they left we moved here, but at that time there was an ordinance that 2 persons were allowed live in a one-bedroom apartment at the most, and this was a two and a half bedroom apartment. Then I talked with my parents on the phone and asked that at least one of them should come to Pest. Both of them came, because my mother and my father were party members, my mother was also a lay judge and they had a lot of hen thieves and others imprisoned. And those vowed vengeance against her, that if they came out of the prison they would slay my mother or do I don’t know what to her. And really, in 1956 the criminals were also released from prison. My mother was frightened and they left the apartment in Nagykanizsa together with my father and came to live with us. So there was enough of us in the apartment. They allocated it to us, we got the paper on my wife’s birthday, on the 22nd February 1957. My parents lived here until their death, until my mother’s death I mean, which happened in 1970. My father died in 1974, but he lived with us until 1972 because he remarried.

Not long after my parents had come here with two truckloads of furniture, and a piano, which they brought for someone as a favor and it stood in the middle of the room, and we didn’t have enough room to move because of it until it was taken, both my mother and my father got a job. My father was 52 years old, my mother was 51. They couldn’t be bakers anymore because the doctor had forbidden it, but my father went to work at the Chinoin [Factory of Medicines and Chemical Products],  as a warehouseman, and my mother went to the Vasedeny [hardware store chain] as a inventory maker, because its chief accountant was the second husband of my father’s sister. My parents were physically extremely strong, my father knocked me down so at the age of 56, when I was 32 that I thought the floor would break in. And my mother was very good at counting, but she only knew the four sums. At that time there wasn’t a calculator to make the inventory, so what they did was that they looked at how much an item costs and how many items were left and multiplied the number of items with the price. If they took an inventory in one of the shops there was an entire group of inventory makers, my mother among them, who was by far the best. She added up four digit numbers amazingly fast, and later when the Holerit, the punchcard computer was introduced they kept her in her job for another year so that she could check if the Holerit functioned well. She usually finished before the Holerit. She could have become a mathematician if she had studied it. Otherwise they were fine here. Juliska and Olga [Editor’s note: The sisters of Ferenc Leicht’s father.] still lived at that time, and they used to get together. Budapest was full with people from Nagykanizsa whom they knew. They went to play cards, and people came to play cards at our house. So they had a good time. Only my mother was already ill at that time. We had to take her to the hospital for a control every 2-3 years. She had organic heart trouble and she had a lot of illnesses, aortic stenosis and other things. But if she was healthy she was the most pleasant person in the world.

When we moved here a man called Sajti, whom we inherited, lived in the personnel room in the lodgings. Then Mr. Sajti got married and moved to the country. Then another man came, whose name I forgot. He also moved away, we didn’t dismiss anyone. Then my wife said that for the next time she wouldn’t want a male subtenant, because she had to clean after him, but a woman would clean her room. From then on only girls came to live at our place. They usually stayed for 2-3 years, and all of them got married from here. In the mid 1960s there was a girl here called Pottyi, who also got married from here, and who recommended us Miklos Horthy’s nieces, Eva H. and Emese H. They lived together in the room, but there was such a big bed there that it was enough for the two of them. They were phenomenal girls, I liked them very much. Eva H. was my colleague, she was also an electrician. She married a man called Peter P. Many girls lived here, the last one was a hair-stylist called Marika, who got married from here at the end of the 1980s in Sweden. We exported her.

My wife Vera gave birth to Laszlo, the first child at the end of 1957, on the 14th December. At that time the state did not give mothers any child benefit, but she could only be at home about 3 months, in case she didn’t take holiday before the child bearing, but she took 3 weeks, so she could stay home for 2 months and  a week perhaps. But the child had problem with his ears, he had otitis and Leiner-disease. The Leiner-disease is a very dangerous skin-disease for infants, and he was in the hospital for 6 weeks in a critical state. My wife had to go in to nurse him. She got a paper from the hospital that because she had to nurse I don’t know how many times a day, they asked the local doctor to give her sick-leave. He did. Vera spent about 1 year on sick-leave. In 1958 she went back to work, but not to the United Lamp Factory, but first an acquaintance of mine boosted her into a position at a so-called protected workplace where handicapped people worked. Of course she wasn’t handicapped, but she did what the handicapped did, she sewed dolls and she got as much money as the handicapped, so she quit in 3 months. They didn’t even write these 3 months in her employee card. She went to work at a Vasedeny store as shop assistant, thanks to my mother.

There were all old women in the shop, my wife had to climb up and down the shelves, pack down the delivered goods. They made her work terribly much. At that time I enrolled to the university, because I had graduated the technical school and I wanted to continue my studies. For half a year, while I went to the university, my wife had to take care of the child and of me, because I went to the university after work, and I didn’t have time to cook, to do the shopping or anything. I expected my wife to serve me lunch at half past 2 because university started at 4. In half a year my wife lost 9 kilograms, and despite the fact that I was good at mathematics they kicked me out, because I didn’t remember some high school material because I was too nervous. I quit the university and also because I didn’t want my wife to lose more weight than the 9 kilograms, because she wasn’t that big anyway.

In 1960 I left the United Lamp Factory because I earned very little money, about 1250-1300 forint. In 1960 this wasn’t much at all. There was an opening for an overseer with a salary of 1600 forint per month, which I applied for, since I was a technician already at that time, but they told me that the 1600 forint jobs were not kept for me. I went to the Beloiannisz Factory [Beloiannisz Telecommunication Factory], I introduced myself, showed them what I had, that I had worked for 10 years at the Lamp Factory. And that I was looking for a job. They said that I couldn’t handle the telephone exchange, but they would employ me to the technical inspection department as a so-called foreign goods inspector. My task was to control the parts and goods bought from other companies according to certain parameters to see if they met the Hungarian and international standards, and if they met the conditions stated in the contract between my company and the seller. There I started at a commencing salary of 1600 forint.

My second son was born on the 8th July, 1963, his name is Gyorgy, because both of us had a cousin called Gyorgy who was killed. We were going to call our first son Gyorgy, too, but when my wife was pregnant her father was hit by a truck on the pedestrian crossing and he died immediately. His last deed was that he pushed a pregnant woman away, so the woman was saved, but the car drove over Vera’s father. That’s why we called our first son Laszlo. While Vera was pregnant with Gyuri [Gyorgy] we were examined and it turned out that my wife and I were RH incompatible. She was 7 months pregnant when they did the test and it turned out that there would be problems with this child because they found a certain amount of anti-bodies in his blood. Otherwise Gyuri was born with  3,6 kilograms, 52 centimeters. He was a standard child, Laci [Laszlo] was just like him. He was a cheerful and seemingly healthy baby, we couldn’t tell by looking at him that he had some problems. But by the time I went to visit them for the second time the ambulance had taken him to the Heim Pal hospital. They transfused his blood and said that everything was alright. 

We brought him home and we saw that at the age of 6 months he still didn’t turn to his stomach and didn’t move. We took him to the Heim Pal Hospital, where they gave us a paper that the child was asymptomatic. But he never moved, he wasn’t inquiring, he just lay like a small toy doll. And when he should have walked he couldn’t even stand up yet. He was very much underdeveloped compared to children of his age. And as time went by we could see in more and more things that he wasn’t healthy. Otherwise my wife wrote a study about this, because my daughter-in-law asked her, who had studied remedial education and she needed the study for a remedial education analysis. They first thought about Gyuri that he was physically handicapped. Vera took him to the predecessor of the actual Peto Institute where it turned out that he could move brilliantly, he only didn’t get instructions from his brain to move. If he wanted to he could. With appropriate motivation, by which I mean a spoonful of pudding, he could be convinced to climb up on the bench, which the physically handicapped children couldn’t do. He was about 5 years old by the time he became house-trained and learned to speak.

So my wife stayed home with Gyuri, when my son Laci was 7 years old and Gyuri was 1 year old. From then on the doctor couldn’t give her sick-leave. She quit her job. I earned about 2000 forint at that time, which was only enough to famish. My parents helped us sometimes. Until then we were in the same household, but when my wife quit her job I told my parents that it would be best for all of us to have separated households, because I couldn’t expect them to starve just because Gyuri was the way he was. And then we tried to live off my salary. My mother helped my wife very much, she taught her already when Laci was born, how to bathe a child. My wife was 20 years old at that time, she didn’t have much practice and my mother adored the little child, especially her first grandson, and she bathed her, fed her and did everything. There is a note from that time, because at that time we communicated through letters because everyone was busy, on which my mother wrote my wife: ‘today I am going to pick Tapsi up, your father is going to come home at this and this hour.’ She called the child Tapsi, because one of Laci’s ears was bigger than the other, he was like a bunny. Well, my mother was a phenomenal woman.

My father was also a very  decent, hones man, but sometimes he had primitive thoughts so to speak. My wife was at home with Gyuri, we lived off one salary for 7 years, and Gyuri kept shouting all the time, he threw his toys about, so in the end we put him in the other room for the day. I put wire guard on the window, so that he wouldn’t break it, because Gyuri was very strong. He shuffled the heavy wardrobe and the couch. Then my father, who had got used to sleeping during the day, and woke up very angry (he was always angry when he woke up, when I was a child he used to beat me when he woke up), said that Gyuri was an animal. Well, I wasn’t in a really good mood, and I gave him a roasting. I told him to back off, that I was sorry that he was bothering him, but that was the situation, we lived together. My father got angry and he moved away to his sister in Pest. My poor mother turned on the waterworks, but she stayed here, so I didn’t have an argument with her. And she helped and kept crying. She tried to reconcile us with each other. She told me to apologize my father. I? He should apologize, because he insulted my son. The point is that after about 2 weeks my father moved back. How do they say it? We sank our differences. We never spoke about this, but he didn’t insult Gyuri either.

I had been working at the Beloiannisz for 6 years when my friend, with whom I had been in Israel together, and with whom we came back together and who also became a technician, convinced me to transfer to where he worked, to the Food Processing Industry Engine Works And for a couple hundred forint more I went to work there and I became a production programmer. Not long afterwards I transferred to a Transformer, X-ray, Industrial Apparatus Co-operative called TRAKISZ as an end-product controller. That work was extremely complicated for me at first. I had to attend a 2 year course, which the Ministry of Furnace and Engineering organized, because they said that my technical qualification wasn’t enough. Then I worked there for 15 years in different functions. And when Vera started to work again then we were better off financially.

When I started to work at the Beloiannisz they started with giving me a voucher to the Balaton, to Szantod-Koroshegy [see SZOT-holiday vouchers]17. The Beloiannisz had a summer house there. Laci was 2 and a half years old at that time, and we went together with the family for nickels. From then on we went camping. We were in Surany, we pitched a tent on the beach, and we were there for 10 days, a week, we were in Balatonoszod, where now there is a government summer resort, there was a nice camping at that time. We always went with borrowed tents, we didn’t have our own tent. We regularly took Laci along, too. At the Beloiannisz they also organized trips, the factory had a bus, which took us to a point of the a blue walk, to Paradfurdo, Kekesteto for example, we set off from there, the bus left and waited for us at another agreed point. By the time we got there we were very tired, because the trip was usually about 25 kilometers, and we were so happy to arrive that we wreathed the bus with the wild flowers which we picked on the way. And Laci always came with us there, too. [Editor’s note: The touring of the Blue Path, which runs across all Hungary was announced by the tourist section of the Budapest Lokomotiv Sports Association in 1952. This hiker path is called blue walk.] We went to many places, but on a real holiday, especially because of Gyuri and because of financial reasons, too, we only went to Noszvaj and Balatonszabadi-Sosto.

We were in Czechoslovakia, in Prague for the first time abroad in the 1970s. That was possible, because a round trip plane ticket cost 1500 forint. And with the help of the Jewish community in Prague we got a quite cheap accommodation and we ate at the Jewish community. As soon as we arrived with Vera we looked for the Jewish district where I went to the kosher canteen and told them that we had come from Budapest and that we only had a little money and we were looking for an accommodation. Then an old women volunteered and we lived at her place and ate at the kosher canteen. We were in Italy, in Venice the same way, where, because we arrived on Sunday and the synagogue was closed I went in to the Jewish museum near the synagogue where I found a young man who spoke Hebrew. I told him that we had just arrived and were looking for accommodation, and he  walked the town with us until we found a cheap place. While I paid for the accommodation the young man disappeared so I could never thank him for his help. This is why people say that Jews stick together. In my opinion not the Jews stick together, but men do. I went there, they saw that I had a problem, so they helped. That’s it. Otherwise I also did others favors, I arranged accommodation many times, or if there wasn’t room I accommodated people and they never paid me for it. We have been in Greece, too, but on an organized trip.

Because I had nothing to do with politics at the United Lamp Factory and at the Beloiannisz I tried not to go to the ceremonies, but I had to go on the 1st May for example. That was obligatory. We had to take part in the procession, that was it. The others went to drink afterwards, but it upset my stomach and I wasn’t used to it anyway. Then I cleared out. But there were a lot more private festivities than official ones, birthdays, or when they celebrated someone. They always asked at those occasions what everyone wanted to drink. I said milk. They laughed at me and said that they wouldn’t bring any milk. I said that I wasn’t going to go. Two times I didn’t go, and the third time they brought half a liter of milk. And happy birthday, I celebrated it with milk. And I wasn’t very happy, because everyone got drunk and clamored, and they said all kinds of things which weren’t really pleasant for me. But what the hell! Otherwise in our family it wasn’t really important that out friends should be Jewish, it isn’t important now either. Among our close friends there are barely any Jews. My friend with whom I was a soldier I Israel and with whom I came home almost at the same time married a non Jewish woman, and during their marriage we only socialized with them. He didn’t know the Jews from Pest and he wasn’t really interested in the either. I had this only one friend, my parents were here and Gyuri was here. Once my friend, his family and his grandmother, who was a typical Jew from Galicia, an old woman, her mother tongue was Yiddish, she didn’t learn Hungarian, so it was quite difficult to understand her, came over to our place at New Year’s Eve. 

When my wife and I met she was a convinced atheist, and I didn’t want to rush her, but when I went to college where they put a great emphasis on physics I bought a series of books with the philosophical thoughts of physicians. These physicians were the brightest minds of the 20th century, and all of them proclaimed an idealistic philosophy, so not materialistic. Vera and I read through these things, and in the end she realized that she had an identity crisis in her childhood. So she first considered herself a human, then a Hungarian and barely or at all Jewish. Otherwise she wrote brilliant short stories about her parents and about the foolishness of her parents that after the war they left her in a complete identity crisis. But they taught her that this wasn’t important, she didn’t have to care about it. While she was the caricature of a very sweet Jewish girl.  And slowly she admitted that I was right, that unfortunately we were Jews whether we liked it or not. What we considered ourselves that was a different matter. But who cared? If others considered us Jews we had to acknowledge.

I started having a Jewish identity when they took my Bocskai-cap - in the Lager, on the 2nd may exactly.[Editor’s note: The Bocskai suit was a black textile suit with black frogged buttoning, fashionable in the 1930s. The cap, which belonged to the suit was a cap without a border, made out of long-shaped parts, emboidered with frogging on the side.] The wearing of the Bocskai-cap, which was typical of the Hungarian middle-class indicates the success of the assimilation] This identity meant that I had to do everything I could to help the Jewish people. Not the Jewry, because that’s a different concept. Because that isn’t united just like any nation. The Jewry for me isn’t religion, but an ethnic group or even more a way of life. I didn’t start keeping the traditions because I wasn’t raised in them, I had neither the knowledge nor the urge to do so. But when Vera was still home and my parents lived my wife and I went to a lot of synagogues, once we went here, then there, Friday evening we went here, on Saturday we went there, but not to make friends, only to look around. We went to almost all the synagogues, because I wanted to know what kind of people go there. And to be honest, most of these places got on my nerves.

At the Dohany Street Synagogue there was a rabbi called Henrik Fisch at that time, [Editor’s note: Neololog rabbi from Kapolnasnyek.], who had an organization called Leanyegylet [Girl’s Association], led by a very funny girl valled Kato R, and Vera and I helped her from the end of the 1950s already. This Leanyegylet organized coffee or cocoa hours once a month for solitary old women in the cultural room of the Jewish community called Goldmark Room, which held 250 people, and which is a  on Wesselenyi Street no. 5, on the second floor. There were barely any men, but men could also participate. They paid a symbolical amount of money, and for that they got a cookie and a cocoa. We helped in the organizing: my wife lay the tables, served, and I stood in the door and arranged the rows, seated everyone. And I had another task, namely Jewish artists regularly came there to perform for free. The most famous ones. Lajos Basti still lived at that time, but non Jews also came, Imre Sinkovits for example, who was known as a rightist, also came there voluntarily and performed for free. And I discussed with the artists, who got a bottle of kosher wine after they were done. Everyone performed what he wanted, it was a completely mixed program, they told me ahead of time, and I compared them. We worked in this for years. This was our social work, and the social work of our parents was that they babysat our children. We participated at the events of the Jewish community until chief rabbi Fisch left to Germany, because he had been invited to the German Jewish community. Then doctor Laszlo Salgo came [Editor’s note: (1910–1985), national chief rabbi, the chief rabbi of the Dohany Street synagogue from 1972.] who was a party member and a chief rabbi at the same time at the end of the 1940s. He changed the system that the women could have a coffee at the long tables. He had the chairs put in rows, just like in a cinema, and he didn’t give any coffee or anything, but the artists performed and that could be watched. But he still collected the money for it, he even made it more expensive. I hated him very much already at that time, and Vera and I left him there.

When my son Laci was 7 years old I had a thought that my son shouldn’t have two roots. I would raise him as a Jew, and I wouldn’t allow any kind of deviation from this. Well, at the Dohany Street synagogue there was a shammash, he has died, he was called Uncle Zoldan. I sent my son to this certain shammash and asked him to be so kind to teach him. He taught him Hebrew, and they didn’t learn the Talmud, but they did learn the Torah. He learned the basics and learned that we didn’t pray and live like the others. That we had to do what the Torah prescribed. And that we must try to observe what we can. Then my son asked why we didn’t live as I was written there. Why wasn’t our household kosher. We discussed it and I told him that because we couldn’t afford it. A kosher household cost a lot of money. So my son was completely aware of who he was and what was it that we didn’t observe but we should have, already when he went to middle school.

Otherwise in our family we didn’t celebrate any holidays which were not Jewish at all, Christmas tree, Easter egg dying. We observed the Jewish holidays, on Friday evenings we went to the synagogue, lit Chanukkah candle, we even held the Seder and the Passover dinner, and when my son could already play the guitar he accompanied the songs. Otherwise he never missed the Christian holidays, he was a very conscious little Jewish child. Though we didn’t have him circumcised when we should have had to, because we were afraid that he would be exposed to aggression at school. But it wasn’t a problem in any of his schools that he was Jewish. Partly because he was a very good mathematician, and he was good at the other subjects, too, and he was good also at sports, so we can say that he was popular. Our son Gyuri wasn’t circumcised either, because we found out already before he was born that he wasn’t going to be healthy and that he would have to live at an institute, and didn’t want him to have problems because of this. Though Laci wasn’t circumcised he did have his bar mitzvah exceptionally, with his good connections, and at the age of 26 he organized the circumcision ceremony and a doctor circumcised him here in the apartment. About 10 people came with all that was needed for the prayer and everything that was needed, and the circumcision happened as if Laci had been born then, and he got his Hebrew name, Dan, at that time.

And then I enrolled to college, in 1964 I attended the initial course, and from 1965 until 1969 I attended and graduated the Kando Kalman Technical College. My wife, who had only graduated high school, completed a 2 year differential economic higher technical school. We studied in turns. First I learned to become a technical inspector, then she studied at the economic higher technical school, then I went to college, and when I graduated my wife enrolled to a system manager course, and when there were too many system managers and one needed a college degree for it she went to the Finance and Accountancy College.

It turned out about Laci already when he was at elementary school that even though he didn’t inherit a corner house from my mother, he did inherit his ability for mathematics, and at school they did take it seriously. And they sent him to mathematics competitions, and when he was in 4th grade he became number one in Budapest. He was admitted to the Fazekas [Editor’s Note: One of the best schools of Budapest, strong at maths.], and when he was in the 1st grade of middle school I understood what he was doing, but from the 2nd grade onwards I didn’t understand a thing, even though I coached the high school children in mathematics, and i did it quite well. I was much better than the average mathematics teachers at that time. So Laci was a brilliant mathematician, and very intelligent. He never said a word against Gyuri, but we never put Gyuri under his care. It wasn’t his task.

He was living peacefully side by side with Gyuri. This went on for 7 years until Laci turned 13 and in the next year he was going to go to high school. Then in became perceptible that Laci couldn’t study anymore. He didn’t have a place to study. Because my parents were here in the other room, there was a subtenant in the small room, because for 7 years only I worked and we needed some complementation, and the 4 of us lived in the smaller room. Laci couldn’t be in peace anywhere, either because of Gyuri or because of my parents. He studied in the kitchen in the evenings, but the poor thing suffered. And it also turned out that my wife couldn’t take it anymore either, because at the age of 7 Gyuri was quite hard to handle. I saw that Vera was crying all the time, I saw that she had completely shattered nerves. My wife was already ill at that time, she was critically ill, and my wife was at the edge of a nervous breakdown, nobody could take care of Laci, because I was going to college. I saw that this couldn’t go on like that, it was difficult for my wife. The 4 years when she had to serve me, too, were enough for her. Then we decided to send Gyuri to an institute.

At this time I was recovering from measles which I got at the age of 41. And this that put the lid on it for the family. My father worked, but in the apartment he was like a ghost, he didn’t know what to do because my mother was dying. They lived together for 41 years and they adored each other, they kept fooling about even when they were old. I convinced my wife to go to the neurology at the national healt center. They examined her at the neurology, but she cried all the time there, too. From September they hospitalized her to a sanatorium on Rozsadomb. And me, half recovered from the measles, started to arrange Gyuri’s boarding out, and after long protraction Gyuri was accepted to an institute in Nagyteteny. He lived there for 26 years. Now he is at the social department of a Jewish rest-home in Ujpest, the establishing of which Vera and I initiated in 1991-1992, and practically the two of us carried it forward until its realization. Moreover, after Vera retired, she worked there for 1 year in her profession. 

When I was already an interpreter at the Israeli Embassy and I arranged the moving of the Russian Jews to Israel the head of the Joint came to Hungary. I took a deep breath, went up to him in the lobby of the embassy and said: ‘Listen up, Boaz, - he was called Boaz, as far as I remember – if a Jew wants to eat kosher, does he have the right to do it?’ He said yes. ‘And does this depend on the fact whether he is intelligent or not?’ He said no. ‘Well, in Hungary quite a few handicapped Jews live, who can not be at home, because they either don’t have parents, or they must live at an institute, and who have to eat treyf, because the state institute doesn’t cook them kosher’- I said. ‘And all the denominations already have an institute for the handicapped and a rest home, but the Jews only have a rest home.’ Then the man from the Joint told me that they didn’t have money anymore, but he would help, and that he only needed a computation of how much the support of such a home would cost. My wife, who was a professional system manager, and whom I told all this, first posted an ad in the ‘Uj Elet’ [New Life, the biweekly of the Jewish Community] that those who were interested should get in touch with us. It turned out that there were about 15-16 people who would have applied for these places. Then my wife made a computation of how many rooms, bathrooms, how much bedding, how many towels, social workers etc, would be needed and how much the rent would cost, so she made a serious calculation and a young friend of ours translated it to English for free. I gave this to the man from the Joint and approximately a month later I was summoned to Gusztav Zoltay [the acting director of the Association of Hungarian Jewish Communities], and there we discussed the thing with him and a very popular remedial teacher, Eva Krausz. The place was provided by the Jewish community, they partitioned off empty rooms of the Ujpest rest home, about 10 rooms, the Joint had the Jewish community buy what was needed, and they got the food from the Scheiber high school where there was kosher kitchen.

My mother died in 1970. She was buried in Rakoskeresztur at the Jewish cemetery, in the same grave with my father. I still miss my mother, even though she died 34 years ago. I still come home if I heard a good joke, that I would like to tell it to my mother. She could appreciate that very much. Vera is very much like my mother. So much so that when she was a shop assistant at a Vasedeny store and my mother was also there, they thought that she was her daughter. Yes. One marries a woman, who resembles his mother. If he loves his mother. If not, then he chooses someone totally different, or just anyone.

When Laci graduated high school at the Fazekas, I was worried that he would got into a bad company, I didn’t know my son well enough at that time. Though I should have known that it wouldn’t happen, but I really wanted him to have a Jewish company because of his farther relationship. I didn’t want to interfere directly, but when he was 17 I took him to professor Scheiber [see Sandor Scheiber] 18, who held a so called kiddush every Friday after the prayer, which meant that they blessed the wine, blessed the challah and passed out the challah among those present, which were sometimes more than 100, and many young people among them. And Scheiber delivered some kind of lecture, he was famed for being erudite, he was excellent in Hungarian literature, and besides that the ancient and mediaeval Jewish literature was at his finger’s end, so to speak. He sat down and talked, and those who were interested came there, and after half a year there were so many people like the Chinese. Nobody had any idea anymore who were those with whom he was together at the same place. Some of them, who knew each other more or less went to the cafe called Dunapark, and then to Szent Istvan Gardens. When they arrived the band started to sing the ‘Chava nagila’ immediately, which is an Israeli song. Many people went there, and many didn’t go, because they didn’t know anyone or had to money.

Scheiber delivered his lectures in the auditorium of the National Rabbinical Seminary. There was a piano in the corner and I sat on the piano stool, because there weren’t enough seats. And the other ones sat and stood around me, about 8-10 of them. We sat there together, then we left together, and some of those, who didn’t go to the Dunapark also came with us. And then some of the kids who fidgeted about there, and I knew them more or less, came to my place. We started talking about all kinds of things, strictly Jewish-related topics. First we arranged to meet at my place on Sunday, there was the 6 of us, Vera and I and the 4 guys. Two of the guests were students at the rabbinical seminary. And wre talked about everything, and we realized that it was stupid to meet on Sunday night, because we were together of Friday at Scheiber’s anyway. And we put this on Friday, too, already at the beginning, after our 2nd or 3rd meeting. But these couple guys also had their friends who said that they also wanted to come, and shortly the number doubled. And I saw that these kids were very neurotic because of their identity crisis. There are some who still suffer because of this. These were the second generational children of the victims of the Holocaust, who either knew or not that their grandfather was killed here or there, or children about whom people usually say that everyone knows that they are Jewish apart from them.

About 250 people were at our place during these years. Those who used to come here were all intellectuals. Young doctors, young economists, university and high school students. The first company got married already, they had children, but new ones always came. And there are 4 couples, which met here, at this table. Important is, that on Fridays 10, 12, 15 people came in seconds, sometimes 6 and sometimes 26 of them. And we always bought a kilogram of biscuits and tea bags. They sat down, and if someone had a topic and some people were interested in it they sat down in a corner and talked about that. The other company talked in the other corner. I forbade them very strictly to talk about the Hungarian political situation even a word. One of the guys once came with a Danube Circle badge, and I simply made him take it off. [Editor’s note: The Danube movement was the precursor of the change of regime. The Danube Circle, founded in 1984, came to being as a protest against the building of a barrage system on the Danube.] I didn’t take sides either in 1956, and I didn’t want even a word to be said about the Hungarian internal affairs. We did talk about what was in Israel. About why the Jews from Brooklyn wore earlocks, for example. The students of the rabbinical seminary knew a lot of things, which I didn’t know, so we mutually learned from each other. They didn’t know what Auschwitz was like. So we talked a lot. Every Friday, for 10 years. My son was in this company, too.

I ended these Friday gatherings when my son and his wife emigrated to Israel in August 1985. My son and my daughter-in-law started liking each other at professor Scheiber’s. They told me later that they fell in love with each other at the first sight. I had never seen such thing in my life. I must knock on wood that they will celebrate their 20th wedding anniversary next year and I have three beautiful granddaughters. My daughter-in-law was born in 1960, she is originally a teacher  of Hungarian language and literature and history, but in Israel she studied to become a nursery school teacher and she also studied remedial education. At first I was a little bit afraid of her, because her parents had divorced and I feared that the example would be contagious, but I was agreeably disappointed. Otherwise her parents didn’t raise her Jewish either, she also realized her identity later. We had been in Israel with the family in 1983. Laci, Vera and I. My daughter-in-law started dating Laci at that time, they met at that time. But we didn’t tell her either where we were going. Because our passport was for Greece, for 4 weeks. And from Greece we went on. This was quite risky in 1983 [Editor’s note: Hungary didn’t have any diplomatic relationship with Israel between 1967–1989.]If one didn’t make phone calls or didn’t write it didn’t turn out. Supposing that one didn’t set off from Vienna. Because the Hungarian authorities rented the apartment across the embassy in Vienna, and they took a picture of everyone who went in or came out. And if one asked for a passport after that they showed him the picture of where he had been in Vienna. At that time one could go in every three years, and they gave 200 or 300 dollars for shopping. [see Blue Passport]19. But I had my connections in Israel already at that time, which I had built out earlier, since I had been a soldier in the Israeli army together with people who had been deported with me, and with whom I had gone to school together in Nagykanizsa before the war. We were in Greece for one week, and 3 weeks in Israel.

My son Laci probably liked this thing. I think so, because here at home it wasn’t customary to wear a kippah, he put one on when we arrived there, and he didn’t take it off, as it had been pinned there with a thumbtack, until we left. Since he lives there he never wears one, but he did at that time. Because he enjoyed it that it was possible. And when we came back he told about it later to my daughter-in-law to be, who went to Zurich in 1984 and he went to Israel from there. This was in 1984. In the summer of 1985 they got married. One the 6th July they had their civil marriage, and after 3 or 4 weeks rabbi Landeszmann wed them on Jozsef Boulevard 27, at the synagogue, then there was a small party in the auditorium of the rabbinical seminary, where the Friday evening lectures used to be. They had a wonderful little wedding. We sent out 200 invitations, and besides rabbi Gyorgy Landeszmann there were 3 other rabbis among the guests – Schweitzer, who was the principal of the rabbinical seminary at that time and let us use the room for free, Tamas Raj and a rabbi called Istvan Berger, - which was a great event at that time.

As it had turned out my a grandmother of my daughter-in-law still lived in Paris. And they told me that they would go on honeymoon to the grandmother. But the morning before they set off my son told me that they were going to move away. I asked where. To Israel. That was it. My wife and I turned a little bit green, a little bit blue. Interestingly the family of my daughter-in-law had already known 1, one and a half days before. My daughter-in-law couldn’t resist telling them. Well, I kept a low profile. What was I supposed to do. My son was 28 years old, a married man, an independent man, with his own salary. My daughter-in-law was a teacher, a self-dependent woman, a self-sustaining woman. What was my role in how and when, where and how wanted to live? I could have interfered if I had given them up. But on the one hand I wouldn’t have given up my own son, on the other hand I had no right to interfere in what he wanted to do. They emigrated, and since they have lived there either they come home, or we go to visit them. We were in 1988 got the first time, when Moria was born, and latest we were there 4 years ago.

I worked at the TRAKISZ until 1983. When we placed Gyuri to an institute my wife also went to work. There was an office nearby at the Üvegipari Co-operative, where one of her earlier colleagues also worked, and they employed her with a very good salary of 1700 forint. But she soon left from there and went to work at the Fotaxi as a system organized, then in a couple years to a company called Organizational Institute of Council Industrial Companies, which did salary organization. I went to work at a gmk in 1983 which I quit very soon, because they cheated very much with the receipts. My wife had already pulled some strings at the Metropolitan Sewerage Installation Company, they needed an architect. I had never worked as an architect in my life, but I said that I would rather be a beginner architect at the age of 55 than to cheat. I retired from there, at the age of 60 exactly. But I knew that my pension was very low, 7444 forint after 40 years of labor relations, but I knew Hebrew and besides that I had been dealing with the Hungarian and Jewish culture, buildings and institutes from Budapest. I took the Hebrew proficiency examination, and as soon as I retired I enrolled to a guide course. After a year I took the exam, and from then on I could work as a guide. When the IBUSZ [Hungarian socialist travel agency] was liquidated, my employment also ceased.

At the end of 1989 they started to let the Jews from the Soviet Union go to Israel. In the time of Gorbacsov they said that those who wanted to leave were free to do it. And 2 million Jews wanted to emigrate from the Soviet Union at once. For a while they went to Vienna through Varsav [today Poland], Bukarest [today Romania] and Budapest, and the majority went to America. 250 thousand Soviet Jews went through Budapest from the end of 1989 until the summer of 1991 when they allowed the Israeli planes land in Moscow and the Soviet planes could also fly to Israel. In the beginning one-two families came, went to the Israeli Embassy and got a place ticket to the next Malev flight to Tel-Aviv. But in a short time many people came, and there was a problem at the embassy, because they didn’t have apparatus for this. There was a consul, doctor Gordon, I don’t remember his full name, he summoned me and asked if I wanted to work for them, just when I had been dismissed from the IBUSZ. I took it on and worked at the embassy until the Soviet Jews started to come by hundreds. Then they established the Jewish Agency, which is called Sochnut in Hungary. And the Szochnut found an office here, and I was one of its first employees, who helped to furnish this, and I worked a lot there, too, I arranged the transportation of the families. By this time they had employed a lot of Russian interprets, mainly non-Jewish, but those who were born in the Soviet Union but whose father, mother lived in Hungary and spoke both Hungarian and Russian. And the Israeli security people also came here. The Hungarian police started to guard these, and because not many policemen speak Hebrew or English, they needed an interpreter, which I became. They took me from behind the desk and sent me to the Soviet barrack near the airport, which was empty at that time. And they equipped it with beds, blankets, kitchen, so at least 100 people worked there. Cleaners, cooks, waiters, and usually about 1000 Jews came there every day from the Soviet Union, which had to be fed and sent so that the next place would take them. After a while we needed charter flights, because on the regular flights there was never enough room for them. There were days when 5000 people transited Budapest in one day. This lasted for 2 and a half years, and my taks was to maintain the verbal communication between the policemen and the Israeli security men.

Then I was a guide on  contract, I occasionally showed Budapest to groups from Israel. Nowadays I don’t have any work anymore, because the Israelis rather go to other places, to the Croatian seaside for example. It’s bad that really I have nothing to do. My wife usually says that I am the best when there is an emergency. At those times I become active and resourceful, otherwise I just live to myself. But nowadays I am reading with pleasure the policeman’s notes and reports which I asked from the Historical Office, and which were written about us, about the Friday evening gatherings organized at the middle of the 1980s. These meetings were reported  throughout, and now these reports are my favorite readings. Otherwise we are fine with my wife and we wait so see our grandchildren, my son and his wide, and we focus on what happens with them, because, so to speak, we are running out of time. My grandchildren, Moria, who was born in 1988, Yael, who was born in 1990 and Noa, who was born in 1997 are phenomenal. Yael was born one week before the gulf war/öböl-háború [1991], my daughter-in-law had a high-risk pregnancy, she had to stay in bed, so I went to their place and managed their household because my wife still worked at that time. My son and his family is what I care about the most. The entire political situation, whether Arafat or not, whether Diana Bacsfy [Editor’s note: One of the advocates of the Hungarist movement.] or not Diana, whether Hussein or not Hussein, is an obscure question to me. I only care about my son having a job and raising his daughters in good health.

Glossary

9 The malenkij robot

This was the term used for forced labor of the women, children and men who were deported from Hungary by the Soviet army to forced labor camps and prison-camps. About one third of the Hungarian prisoners were civilians. The deportation of the civilians happened in two waves. First they deported people right after the operations under the pretext of having to clear away the ruins, and 1-2 months later they gathered the civilians with a carefully planned action. In the background of the deportations, besides the need for man-power, there was the intention of collective punishment as well.

In the first wave the Soviet soldiers mislead the civilians, telling them that they would have to do urgent road reparation and ruin clearing labor service, and encouraging them saying ‘malenkij robot,’ which means small job. This term first became a household word, and then entered the academic terminology.

In principle the deportations only concerned the Germans in Hungary, but in fact most of the deportees were Hungarian.

The deportees were put in concentration camps, where they spent about 1-2 months, and from there they were transported to transit camps which were on Romanian territory. They got to one of the Soviet camps after several weeks of traveling in cattle cars. Most of the Hungarian prisoners of war and internees got to the GUPVI camps. They only took those to the GULAG who were condemned because of war crimes at the Soviet court-martial with the contribution of the Hungarian authorities. Those who returned from Soviet captivity were registered from 1946: about 330-380 thousand returned, and about 270-370 thousand died in the camps and during transportation.

The labor camps were usually just like prisoner of war enclosures. The prisoners worked at the mines in Donetsk [today Ukraine], lumbering and turf-cutting places in Siberia [today Russia], in collectives and bigger constructions. They usually got back to Hungary after several years. (Source: Magyarorszag a masodik világhaboruban, Lexikon A—ZS, Budapest, 1997; Tamas Stark: „Magyarok szovjet kenyszermunkataborokban”, Kortars, 2002/2–3).

Életrajz

Apai dédszüleim mind a négyen Szatmár megyében éltek, és ott is nyugszanak. Anyai nagyapám szülei Bihar megyeiek voltak, nagyanyám szülei pedig felvidékiek, Gömör és Kishont megyéből. A huszadik század tízes éveire mindegyik család Budapestre költözött.

A szatmári [lásd: Szatmárnémeti] izraelita hitközség születési anyakönyvének első bejegyzettje Izsák Iczik festő és Katz Eszter fia, az 1850. július 30-án született Mózes. Ő volt a nagyapám. Az elődök – apám idősebb testvéreinek ismerete szerint – Strasbourg környékéről, Franciaországból vagy talán Hollandiából jöttek, mégpedig nem is nagyon régen. Gyerekkoromban reménykedve gondoltam arra, hogy valahol Nyugat-Európában másod- vagy harmad-unokatestvéreim élhetnek.

Izsák Mózes mérnöksegéd lett, ez amolyan műszaki rajzolót jelentett, és egy mérnöki irodában dolgozott, de – az anyakönyvi bejegyzés foglalkozás rovata szerint – még mint tanuló kötött házasságot huszonkét éves korában a tizenhét éves Steiner Hanival. Az ő apja, Steiner József vendéglős volt, és valószínűleg jómódú. Bizonyosan sok gyereke volt, de én nagyanyám testvérei közül csak Hermina nénit ismertem, és valamennyire emlékszem Zseni nénire. A többiek már az én gyerekkoromban sem éltek, de apám sok, különböző foglalkozású unokatestvérével tartott szorosabb vagy lazább kapcsolatot. Meglehetősen kiterjedt, de nagyon összetartó család volt a mienk. Kissé elmosódott gyerekkori emlékeim vannak arról, amikor látogatóba mentünk; nem szerettem, hogy hangosan kellett köszönni és felelni a többnyire triviális kérdésekre. Viszont már gyerekként is érdekeltek a lakások, a berendezések, és határozottan észleltem a különbséget a jobb módú rokonok modern újlipótvárosi és a szűkösebben élők nyolcadik-kilencedik kerületi lakása között.

Izsák Mózesék Szatmáron [Szatmárnémetiben] földszintes, meglehetősen nagy, kertes házban laktak. Hani nagymamám tizenegy gyereket szült, a felnőttkort hatan érték meg. Apám volt a legfiatalabb. Ő öt éves volt, amikor az apja, ötvenkét évesen meghalt. A nagyanyám akkor a kisebb gyerekekkel, Szatmárból [Szatmárnémetiből] Pestre költözött. A Tisza Kálmán téren laktak, eléggé szerény körülmények között.

A legidősebb fiú, Ignác, azaz Náci bácsi, huszonnégy évvel volt idősebb apámnál. Papírüzlete és kölcsönkönyvtára volt az Aréna úton. A cégnév és a bélyegző „Székely-féle kölcsönkönyvtár” volt, az előző tulajdonos ugyanis Székely Tivadar volt, apám unokatestvérének, Steiner Herminnek a férje. Nekem nagyon imponált Hermin néni, mert a húszas években a francia Riviérán kis panziója volt, és sokat mesélt a modern francia életmódról, a könnyű franciás ételei meg kuriózumot jelentettek a mi hagyományos étrendünkben. Akkoriban eléggé elterjedt volt az ilyen kicsi magánkölcsönkönyvtár: néhány száz, legfeljebb ezer kötetről volt szó. Némi igazi szépirodalom, több bestseller, detektívregények – akkor még így hívták a krimit –, ifjúsági irodalom – olvasnivaló a környéken lakóknak, főleg nőknek. A kölcsönkönyvtár engem nem nagyon érdekelt – kisgyerekkoromtól sok saját könyvem volt –, a papírüzlet annál inkább. Imádtam a rengeteg árnyalatban létező színes ceruzákat, amilyen ügyetlen voltam, annyira szerettem rajzolni, a különböző méretű, fedelű, vonalazású füzetekbe mindenfélét lehetett írni. Kaptam rengeteg préselt képet is, az egyik oldalukon fényes, színes papírképecskéket sokfajta témájuk szerint ragasztottam albumokba. A harmincas években ez általános kedvtelés volt az elemista gyerekek körében. A legizgalmasabb azonban a tanév kezdete körüli időszak volt. Közvetlenül az üzlet mellett egy nagy polgári iskola volt. Az első mellékutcában, az Abonyiban volt a zsidó hitközség lánygimnáziuma, onnan pár lépésnyire a fiúgimnázium [lásd: Zsidó Gimnázium]. Másik irányban alig volt messzebb az Ajtósi Dürer sorban a Szent István Gimnázium. A diákok jó része Náci bácsi üzletében vette meg a tankönyveket, füzeteket, írószereket, rajzeszközöket. Az év negyvenkilenc hetében Náci bácsi egyedül volt az üzletben. A tanévkezdet körüli két-három héten négy-öt segítő volt: sógornők, barátnők. És én – már elemista koromtól az ötödik gimnáziumig. Különösen izgalmas volt, amikor az ismerős iskolatársaimat szolgálhattam ki.

Náci bácsi az unokahúgát, anyja, Steiner Hani József nevű fivérének a lányát, Ilust vette feleségül. Ő nem segített, nem ért rá. Banktisztviselő volt, egy kis magánbank cégvezetője. Okos asszony volt, magas, fess termetével megjelenésében is tekintélyt parancsoló, hát még az eszével és határozottságával. Élete végéig mater familiasként tisztelte a család, és minden fontos döntéshez kikérte a véleményét. A rokoni kapcsolat miatt nem vállaltak gyereket. Mégis, az ő lakásuk – három eléggé kicsi szoba, személyzeti fülke, mellékhelyiségek, a hetedik kerületi Alpár utcában, jellegtelen kis/középpolgári berendezéssel – szinte mindig tele volt a család gyerekeivel. Állandóan ott lakott a korán megözvegyült Marcsa, Ilus húga, tehát szintén apám unokatestvére. Egy ideig vele volt a két fia is. A fiatalabbik – Krausz/Krasznai László – az 1930-as évek végén „véletlenül” Palesztinába keveredett, mert Bulgáriában egy oda tartó teherhajón talált munkát. Belépett az angol hadseregbe, 1945-ben hazajött. Az idősebbik fiú – Krausz/Krasznai Dezső – részt vett a munkásmozgalomban, Dachauban szabadult fel. Még a háború alatt tőle kaptam az első József Attila-kötetet, tőle hallottam Major Tamás és Gobbi Hilda szavalóestjeiről. Szóval Marcsa néni vezette a háztartást, állandó háztartási alkalmazottjuk nemigen volt, inkább csak bejárónő, a háború előtt. Ilus néniék nem voltak kóserek, de a szombatot úgy-ahogy tartották. Péntek este Marcsa néni gyújtott gyertyát, és úgy emlékszem, szombaton zárva volt az üzlet.

Iskoláskorom előtt gyakran aludtam Ilus néniéknél, egy, két vagy több napra, mert – mint a népes családban az akkor egyetlen kisgyereket (Vera unokahúgom még pici volt) és talán mint az egyetlen Izsák vezetéknevű utódot – nagyon szerettek, és ragaszkodtak hozzám. Én is szerettem őket, de nekem kicsit idegen, komor és sivár volt a lakásuk. De azért szívesen voltam ott. A legérdekesebb az volt, hogy Marcsa nénivel mindig elmehettem a Garay piacra. Kaptam egy pici fonott füles kosarat, a felnőttekének szakasztott mását; abba vásárolhattam én is. Ma ebben a több mint hetven éves kis kosárban tartom a napi gyógyszereimet.

Dr. Izsák Ede nagybátyám, azaz Edus bácsi orvos volt, generációjában a család egyetlen diplomása. Gyomorspecialista belgyógyász volt, a lakásban volt magánrendelője, de egy ideig OTI-orvos is volt, és ingyenesen is kezelt rászorulókat [Országos Társadalombiztosító Intézet – az OTI 1929. január elsején kezdte meg működését, elődje az 1907. évi XIX. tc.-kel létrehozott Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár volt. Magyarországon egyébként 1891-ben tették kötelezővé a munkások betegség elleni biztosítását, és az említett 1907. évi tc.-kel terjesztették ki a betegbiztosítást a biztosítottak családtagjaira. – A szerk.]. Elkötelezett cionista volt, az 1920-as évektől a Magyar Cionista Szövetségben különböző vezető funkciókat töltött be [Az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikon szerint éveken át vezette a Keren Kajemet magyarországi szervezetét. – A szerk.]. A felesége, Beck Irén gazdag ortodox családból származott; az apja földbérlő volt valahol a Dél-Dunántúlon, és nagyon sok testvére volt. Ketten vagy hárman éltek közülük vidéken, amíg a családjukkal együtt Auschwitzban el nem pusztították őket. Izsák Edéék nem voltak ortodoxok, de a szombatot és persze a többi ünnepet szigorúan tartották, és kóser háztartást vezettek. Irén néni a cionista nőszervezetben [lásd: WIZO] volt valamilyen vezető. Gyerekük nem volt.

Edus bácsiéknál nem voltam olyan otthonos, mint Náci bácsiéknál, de sokkal érdekesebbnek találtam mindent. Amit Irén néniről tudtam: az elegáns, divatos öltözködés, a festett haj, a bridzspartik – az nem volt szimpatikus. De a lakásuk nagyon tetszett, a József körút legelején, a későbbi sajtóház helyén lévő épületben nagy, négyszobás saroklakás. A legnagyobb szobában – ez volt a rendelő is – három falon végig könyvek. Egy részük orvosi meg zsidó tárgyú, és nagyon sok filozófiai, művészeti, szépirodalmi. A nagybátyám többször magyarázott nekem vallásról és cionizmusról, de a nézeteit nem akarta rám erőltetni.

1944 nyarán mint cionista vezetők a Kasztner-vonattal Bergen-Belsenen át Svájcba kerültek. 1945 tavaszán hazajöttek, dr. Izsák Ede SZTK-orvosként dolgozott, és továbbra is volt magánrendelője [1950-ben a társadalombiztosítás a szakszervezetek irányítása alá került (36. sz. tvr.), és létrejött az SZTK, a Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja. – A szerk.]. Később emellett az izraeli követségen az alijázók orvosi vizsgálatát végezte. 1957-ben kivándoroltak Izraelbe.

A következő fivér volt Henrik, aki az első világháborúban orosz fogságba esett, és még a halálhíre se érkezett meg.

Apám idősebbik nővére az anyakönyv szerint Eszter volt, de mindenki Etelnek szólította. Öt fia volt és két lánya, mind sokkal idősebbek, mint én. A férje is, Weisz Mór, aki fiatalabb korábban egy italmérésben dolgozott, és a Liliom utcai lakásuk is öregnek, idegennek tűnt nekem. Etel nénire kedves, szelíd, egyszerű idős asszonyként emlékszem, feltehetően vallásos volt. 1944 nyarán halt meg, betegségben. Így legalább nem kellett megtudnia-megérnie négy fia halálát… Ernő, aki szabó és autóbusz-kalauz volt, 1942-ben munkaszolgálatosként a Don-kanyarban pusztult el. Márton és Andor – ők szállodai és szanatóriumi recepciókon dolgoztak, néhány évig Párizsban is – és Józsi, akinek papírüzlete volt, 1944-ben Fertőrákosnál, a halálmenetben végezte az életét [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba; de elképzelhető, hogy munkaszolgálatosként volt halálmenet tagja. – A szerk.]. Az ötödik fiú, Jenő még a háború előtt kiment Palesztinába. Egyik fúnak sem lett utóda. Etel néni két lánya férjhez ment, „háztartásbeli” maradt; Ella férje vendéglőben italmérő, Lilié vásározó kiskereskedő volt. Gettóban, illetve munkatáborban túlélték a vészkorszakot. Mindketten szültek egy-egy lányt, azok diplomások lettek, s nekik is lett egy-egy lányuk.

Izsák Flóra mindössze három évvel volt idősebb apámnál, így őket a közös gyerekkor is összekötötte. Az első férje, aki tisztviselő volt, fiatalon meghalt, s a kisfiukat, Bélát a második férje, Lőwi Mór adoptálta. Ebből a házasságból is lett egy fiú, Alfréd. Apai ágon ő volt a legkedvesebb unokatestvérem, bár hét évvel idősebb volt, gyerekkorunkban sokat voltunk együtt. Emlékszem Frédi bár micvójára, illetve hát csak arra, hogy finom uzsonna és nagy családi összejövetel volt náluk, tele volt az egész ház és a kert. A harmincas évek közepéig Rákosszentmihályon laktak, Lőwiéknek ott volt hentesüzletük. Bizonyára kóser volt; csak arra emlékszem, hogy nagy nyers húsokat tartottak, amiknek éreztem a szagát, mert a lakásuk közvetlenül az üzlet mellett volt. Aztán Móric beteg lett, eladták az üzletet, beköltöztek Pestre. Flóra néni a Korona tejcsarnok-hálózat [Rt.] egyik fióküzletét bérelte, először a nyolcadik (vagy a kilencedik?) kerületben, aztán sikerült jobb helyen, a hatodik kerületi Nagymező utcában. Ezt folytatta a felszabadulás után is, akkor már özvegyen, a férje a háború alatt, betegségben halt meg. Amolyan „mérsékelten” voltak vallásosak; a nagy ünnepeket tartották, a háború előtt kóser háztartást vezettek, Flóra néni péntek este gyertyát gyújtott, de szombaton alighanem ki kellett nyitnia a tejcsarnokot. A két fiú már egészen fiatal korától tudatosan nem volt vallásos, zsidóságuknak sem volt vállalt jelentősége számukra, a háború alatt a baloldali munkásmozgalommal volt kapcsolatuk. A munkaszolgálatot szerencsésen átvészelték, együtt szöktek meg és bujkáltak. Béla még a háború alatt textiltechnikusnak tanult, Frédi pedig a négy gimnázium után a burkolószakmát tanulta ki. A háború után mind ketten Lukácsra magyarosították a nevüket, Frédi még a keresztnevét is megváltoztatta, a „demokratikusabb” Andrásra. Ő 1945-ben segített nekem eligazodni a társadalmi környezet értékrendjei között. Később Béla egy nagy textilvállalat igazgatója lett, Frédi pedig az egyetem elvégzése után újságíró, szerkesztő. Neki két lánya és két unokája van (Béla egyetlen fia az 1970-es évek közepén, a diplomája megszerzése és az esküvője után öngyilkos lett. Az egyik közvetlen kiváltó ok valószínűleg az volt, hogy egy KISZ-táborban egy gúnyos megjegyzésből tudta meg, hogy zsidó…)

Ötéves korában félárván maradt apám számára az apai nevelést és anyagi gondoskodást idősebb bátyjai nyújtották. Ők tartották el természetesen az édesanyjukat is. Én nem emlékszem Izsák-nagymamámra, egy éves voltam, amikor meghalt. De azt tudom a család tagjaitól, és a megmaradt kevés fotón és egy „családi” olajfestményen is látható, hogy kedves, szelíd teremtés volt. Nem hiszem, hogy parókát viselt volna, de nagyon ragaszkodott a főbb vallási szabályokhoz. Évekig az akkor még nőtlen apám szolgálati lakásában lakott, de mikor gondozásra szorult – valamilyen keringési betegsége volt –, Flóra lányához költözött. Élete utolsó néhány napjára, 1930 márciusában visszahozták hozzánk, azaz apám lakásába, mert az volt az utolsó kívánsága, hogy ott halhasson meg. Három napig ott voltak mellette a gyermekei, testvérei.

Visszatérve apám gyerekkorához… Alig tudok róla valamit, ő túl racionális volt ahhoz, hogy meséljen róla, hiába faggattam. Két információ: szeretett futballozni, és édességhez többnyire úgy jutott, hogy már Pesten, a lakásukhoz közeli Hauer cukrászdában zárás előtt fillérekért adták a sütemények törmelékét. A négy elemi után a Tavaszmező utcai gimnáziumba íratták. A negyedik osztályban baj történt: valamilyen (vélt) igazságtalanság miatt gorombán visszafeleselt a földrajztanárnak, és ezért eltanácsolták a gimnáziumból. Sem a pontos okot, sem a bizonyosságot nem tudtam kiszedni se belőle, se a testvéreiből. Ahhoz képest, hogy apámat túlságosan is tekintélytisztelőnek, néha már szinte szervilisnek ismertem, különösen tetszett nekem a történet.

A bátyjai ezek után úgy döntöttek, hogy komoly, hasznos szakmát kell tanulnia, mégpedig olyan helyen, ahol nemcsak oktatnak, hanem nevelnek is, erkölcsi tartást is követelnek. Ez a hely volt a MIKÉFE.

A Magyar Izraelita Kézműves és Földművelési Egyesület 1842-ben jött létre, a Pesti Izraelita Hitközség kezdeményezésére, azzal a – kezdetektől folyamatosan teljesülő – céllal, hogy segítse a zsidó fiatalokat az előlük addig elzárt ipari és mezőgazdasági szakmák elsajátításában. Több évi tervezés és előkészítés után 1908-ban hozták létre a MIKÉFE kertészképző telepét. A növendékek jól felszerelt internátusépületben laktak. A gyakorlati ismereteket a kertészeti termelésben szerezték meg. A szaktárgyakból és a közismereti tárgyakból elméleti tanítást is kaptak, és valláserkölcsi oktatásban is részesültek 1910-ben indult az első évfolyam tizenhárom hallgatóval, 1911-ben tizenkét kertésznövendéket vettek fel. Az egyikük volt az apám. Kétszer megszökött, Ede bátyja visszavitte. 1914-ben jeles eredménnyel letette a kertészsegéd-képesítő vizsgát. 1915-ben a kassai gazdasági akadémia kertészetében volt segéd, aztán bevonult katonának. A leszerelése után, 1919 áprilisában, visszament a MIKÉFE-re, kertészsegédnek. 1921-ben (éppen tíz évvel a szökései után) kinevezték főkertésznek.

Anyai nagyapám a Bihar megyei Alpár községben született [Nagyközség volt, 1891-ben 600 főnyi lakossal. – A szerk.], de fiatal korában Nagyváradon élt. Az édesanyja, Wallerstein Fanni a második felesége volt a dédapámnak, Turteltaub Gergelynek, akinek az első házasságából már volt két nagyobb, felnőtt lánya. Hamarosan meghalt, így a nagyapámnak nem lett édestestvére. Egyetlen rokoncsaládról tudok, Szenesékről. Anyám úgy beszélt róluk: Szenes bácsi és Margit néni, ebből következően az asszony lehetett a rokon, talán Wallerstein Fanni unokahúga. Volt egy Laci nevű fiuk és egy Bözsi nevű lányuk. Ő tanítónő volt, anyám és a húga lány korában sokszor találkozott vele, néha együtt voltak társaságban. Úgy emlékszem, hogy 1945 után is járt nálunk. Aztán valószínűleg külföldre ment, különben biztosan maradt volna valami kapcsolat.

A nagyapámat eredetileg Turteltaub Dávidnak hívták, és cipőkereskedőnek tanult Nagyváradon. Még fiatalemberként Törökre magyarosította a vezetéknevét, a házasságkötésétől kezdve pedig a Dávid helyett a Dezső nevet használta. A névváltoztatásnak valószínűleg az volt az oka, hogy cipőüzletet akart nyitni, és „pesti polgárként” akart élni, ami sikerült is. Turteltaubné Wallerstein Fanni [tehát anyai ágon az egyik dédmama] élete végéig Nagyváradon élt. Anyám egyetlen emléke róla: kisgyerekkorában egyszer elvitték hozzá [Nagy]Váradra. Nem tetszett neki a sötét, egyszerű lakás, a nagymama idegen volt, valószínűleg parókát hordott, és lekváros süteménnyel kínálta, amit ő nem szeretett.

Anyám anyai nagyszülei, Glück Adolf és Grad Franciska a Gömör-Kishont megyei Jolsván éltek [Jolsva – rendezett tanácsú város volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1891-ben 2400, 1910-ben 2800 főnyi lakossal. A trianoni békeszerződést követően Csehszlovákiához került (Jelsava). – A szerk.]. Glück Adolf a közeli Rozsnyón járt középiskolába. Jeanette nevű lányuk volt a nagymamám, rajta kívül még nyolc gyermekük született, öten érték meg a felnőttkort. A régi fényképek szerint (az 1840-es évekből valók a legkorábbiak) sem a ruházatuk, sem a hajviseletük nem volt zsidó jellegű, és zsidó mivoltukat alapvetően a neológ vallási előírások megtartása jelentette. A dédapám rokonságáról csak azt tudom, hogy Bécsben élt Glück Móric, aki minden bizonnyal a fivére volt. Aztán van egy érdekes képeslap 1907 szeptemberéből. Egy aradi teret ábrázol, közepén a Szentháromság-szobor, nagy kereszttel. Rá van nyomtatva héber betűkkel: „Lösónó Tauro Tikoszévu”, alatta magyarul: „Boldog új évet!” A Glück Adolfnak címzett képeslapon kézírással „Szeretett rokonainak boldog új évet kíván a Szőllösi család”. Soha nem hallottam ilyen nevű rokonokról. Sajnos, mire jól megnéztem ezt a képeslapot, már nem volt kitől kérdezni. Vagy talán van, csak nem ismerem?

A Glück gyerekek kulturált polgári körülmények között éltek. Erről tanúskodnak a máig megmaradt könyvek, újságok is. Német nyelvű mesekönyvek, néhány klasszikus szépirodalmi kötet, több romantikus lányregény a nagymamám könyvei közül. „Az Én Újságom” című gyermeklap 1890-ben már bizonyára az ő húgainak, Irmának és a fiatalon meghalt Toncsinak járt [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes. – A szerk.].

Glück Adolfék két legfiatalabb gyermeke húszéves kora körül, a tizenkilencedik század végén kiment Amerikába. Glück Izidor elektrotechnikus volt, és tulajdonképpen a katonaság elől ment az Újvilágba. Három fia, több unokája, dédunokája lett. A húga, Juliska őt követte, kint feleségül ment egy unokabátyjához, Kohn Miksához. A fiuknak, Eliasnak két fia lett, az egyiknek afroamerikai felesége van. A lányának, Edithnek a férje Lengyelországból került az USA-ba, egy fiuk született, neki nincs gyermeke. A nagymamám levelezett az Amerikában élő testvéreivel, főleg a húgával, akárcsak anyám és a pár évvel fiatalabb Edith gyerekkorukban és később is, bár csak idős korukban ismerték meg egymást személyesen. Edithék nem voltak vallásosak, de a zsidó identitásuk erős volt. Egyébként ő volt a népes amerikai rokonságban az egyetlen, akit érdekeltek a magyarországi gyökerei, kétszer volt itt, megnézte, holt élt a mamája gyerekkorában.

A dédnagyanyám, Grad Franciska viszonylag fiatalon meghalt tébécében, akkor a férje, Glück Adolf a gyerekekkel feljött Pestre, és újra megnősült. A második felesége Albachári Mari volt, szefárd zsidó, akinek a családja Spanyolországból vándorolt ki vagy menekült [lásd: a zsidók kiűzése Spanyolországból]. Ez feltehetően már sok évszázada történt, de a külseje, a neve vagy ki tudja, mi miatt, ezt nagyon számon tartották, és anyám még nekem is úgy mesélt róla, hogy a „spanyol nő”. Arról viszont semmit nem tudok, hogy mennyire volt vallásos.

A legfiatalabb Glück testvér, Irma szabónő volt, a József körúton volt szalonja, több alkalmazottal. Nem ment férjhez, talán azért, mert tébécés volt. Harmincnyolc éves korában meghalt.

A legidősebb testvérnek, Dezsőnek csonttuberkulózisa volt. Ő orvos volt, és egy ideig hajóorvosként dolgozott, a tengeri levegő jó hatása miatt, de azért is, mert szeretett utazni, és a New Yorkban élő testvéreit is meglátogathatta. Azután itthon körorvos volt, többek között Tiszaszentmiklóson [Torontál vm.] és Köröstarcsán [Békés vm.]. Erről a neki címzett, máig megőrzött képes levelezőlapok tanúskodnak. Ő is sok, változatos képeslapot küldött, főleg Irma húgának, még Pestről Pestre is, és akkor tizenéves anyámnak, aki rajongott a sokoldalúan művelt nagybácsiért. Sokat tanult és sok könyvet kapott tőle, szépirodalmit, filozófiait – és néhány kis imakönyvet. Dr. Glück Dezső valószínűleg ezeket is inkább tág értelemben vett kulturális, mintsem vallási szempontból nézte. Ő sem házasodott meg, és ötven évet sem élt.

Nagyanyám, Glück Jeanette (az anyakönyvben Janka, de ő így, franciásan írta alá a nevét, és így is szólították) tizenhat éves volt, amikor az édesanyja meghalt. Nem sokkal később Bécsbe költözött, Glück Mórékhoz. A nagybácsiéknak nem volt gyermekük, de volt több elegáns cipőüzletük. Jeanette ezekben kitanulta, majd gyakorolta a cipőkereskedő-szakmát. Akkor ez valóban szakma volt, a nagymama (még idős korában is) pontosan ismerte a különféle cipőbőröket, sarokformákat, tudott mértéket venni a rendelésre készülő cipőkhöz. Tehát harminc-harmincegy éves koráig Bécsben élt, aztán hazajött férjhez menni. Eltökélt célja volt, hogy „szakmabelivel” köt házasságot, és Budapesten saját cipőüzletük lesz.

Török Dezső – aki akkor segéd volt egy cipőüzletben – és Glück Jeanette 1901-ben házasodott össze, és rögtön megnyitották a cipőüzletüket az Erzsébet körút 5. számú házban. Eleinte az üzlet mögötti kis földszinti lakásban éltek. Később felköltöztek egy nagyobb lakásba az emeletre, egy idő múlva pedig, amikor az üzletnek már kialakult a jómódú, biztos vevőköre, és jól jövedelmezett, az Erzsébet körút 15-be költöztek, egy elegáns, nagy lakásba. Kellett is a hely: két gyerek, mellettük a fräulein és – legalábbis néhány évig – ott lakó szakácsnő és szobalány, később csak a mindenes háztartási alkalmazott.

Török Dezsőné komoly, szikár asszony volt, ilyen volt a külseje is, a természete is. A gyerekei pici korától kezdve hetvenöt éves koráig (azaz 1944 tavaszáig, amíg az övék volt) a cipőüzletet vezette. A férje haláláig annak a nevén volt az üzlet, és közösen vezették, de inkább ő, nélküle semmiben sem döntött a nagyapám. Néha mentek színházba, operába, olvasott német nyelvű szépirodalmat, de a szűk családon és az üzleten kívül más nemigen érdekelte. A háztartás és a társaság a legkevésbé. A gyerekeiért – majd később az unokáiért – biztosan bármit feláldozott volna, a férjével kiegyensúlyozott házasságban élt, a vejeit becsülte és szerette, de az édesapja halála után az unokatestvérekkel, távolabbi rokonokkal alig tartotta, sohasem kezdeményezte a kapcsolatot. Nem voltak barátnői sem. Szolid eleganciával öltözött, nem sok, de szép ékszerei voltak.

Török Dezső derűsebb természet volt, könnyebben vette a dolgokat. Szerette a társaságot. Rendszeresen járt a „Kör”-be, ezt a családban csak így emlegették, valószínűleg Erzsébetvárosi Kör volt a rendes neve, és egy kávéházban – vagy talán valami klubhelyiségben? – jöttek össze rendszeresen, kártyázni és beszélgetni. Nagyapám a detektívregényeket és a fantasztikus történeteket szerette, ördögfiókákról és barátságos szellemekről mesélt a lányainak, majd évtizedekkel később az unokáinak. A nagymama ritka és komoly hangú meséi viszont „valóságos” grófkisasszonyokról szóltak.

A mindennapi életvitelben, a kultúrában a zsidóság nagyon keveset jelentett a Török családban. (De az soha fel sem merült tudomásom szerint a tágabb családban sem, itthon sem, külföldön sem, hogy kitérjenek.) Nem voltak kóserek, a szombatot nem tartották [lásd: szombati munkavégzés tilalma], a Pészahot talán úgy, ahogy (a maceszkávét szerették), az őszi nagyünnepeket igen [Ros Hásáná, Jom Kipur, Szukot]. Ezeken a napokon az üzlet zárva volt, és Jom Kipurkor böjtöltek – a nagymama még idős korában, határozott orvosi tanács ellenére is, majdnem egész nap.

Anyám, Török Irén 1902 októberében született, Klári húga 1904. júniusban. Kisgyerekkorukban dada volt mellettük, aztán egészen középiskolás korukig német nevelőnő. Az ő neveltetésükben sem volt semmilyen különösebb szerepe a zsidóságnak. Elemibe a Muraközy magániskolába jártak, itt több tanulónak y-ra végződött a neve, és az egyik kisfiú báró volt [1872–1934 között állt fenn Breuer-Muraközy Ilona Nyilvános Elemi Népiskolája (ezen a néven 1902-ig, később az  „özv. Breuer J.-né”, majd a „Breuer-Bittner Magán Elemi Népiskola” nevet viselte). – A szerk.]. Az elemi után polgáriba jártak, a Verő-féle intézetbe. Ez a Gyár utca (a mai Jókai utca) elején volt, az Andrássy út közelében. A (legalábbis egyik) tulajdonosa és igazgatója, Verő Adél zsidó volt [A Verő-féle nyilvános Polgári Leányiskola 1909–1929 között működött. – A szerk.]. Amennyire anyámtól tudom, a növendékek a tehetősebb pesti zsidó középpolgári családok lányai közül kerültek ki, de az intézetnek nem volt zsidó jellege. A polgárit követte az úgynevezett továbbképző. Ez nem adott hasznosítható bizonyítványt, de speciális humán műveltséget igen. Anyám nagyon szerette a továbbképzőt. Főleg görög művészettörténetet és germán mitológiát tanult, és az ismeretei, bár végül is amatőr szintűek voltak, egész életében sok örömet szereztek neki. Klári húga is járt a továbbképzőbe, de rövidebb ideig, és őt nem érdekelte annyira. Anyám gyerekkorában a minden nap használt német mellett tanult angolul, és mindkét lányt taníttatták zongorázni.

A Török szülőknek nagyon meg kellett mindezért dolgozniuk. Üdülni, utazni soha nem mehettek, mert az üzletet nem zárhatták be, és az alkalmazottakra sem bízhatták, legfeljebb a nagymama ment néha, egy-egy napra a bécsi rokonokhoz. Volt viszont egy nyaralójuk Rákosszentmihályon. Nem tudom, az övék volt-e, vagy csak bérelték a villát. [Rákos]Szentmihály akkor, az 1910-es években, jó levegőjű, nyugodt kertváros volt [Közel 10 ezer lakosú nagyközség volt 1910 körül Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. – A szerk.]. A szülők inkább csak a nyári hétvégékre jártak ki, de a gyerekek a nevelőnővel az egész iskolai szünetet ott töltötték.

A jómódú polgári életvitel az első világháború után alaposan leromlott. Törökék minden pénzüket hadikölcsönbe fektették, és az utolsó fillérig elveszett [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Emellett bizonyára az ország általános helyzete is hozzájárult, hogy az Erzsébet körúti üzletet eladták, és elköltöztek először a Wesselényi utcába, aztán hamarosan a Dohány utca 68. számú házba, ahol majdnem húsz évig maradtak. Itt bizonyára kisebb volt a lakbér, de ez is rendes polgári lakás volt. Itt már én is sokat voltam, igaz, csak gyerekkoromban, és anyámtól is sokat hallottam róla. A lakás: három utcai és az előszobából nyíló nagy udvari szoba, meg egy kis személyzeti a konyhából, a szokásos mellékhelyiségek, előszobai bejárat a lépcsőházból, konyhai a függőfolyosóról. A berendezés átlagos, de ízléses polgári, a többletet talán a viszonylag sok könyv – köztük sok német nyelvű klasszikus és a „Remekírók képes könyvtára” jelentette [„Remekírók Képes Könyvtára” – a magyar és a világirodalom klasszikusainak 1901–1908 között kiadott 50 kötetes sorozata Radó Antal szerkesztésében (kiadó: Lampel Róbert könyvkereskedése). – A szerk.]. A lányok szobájában nagy zongora állt. A középső szoba amolyan szalon és ebédlő volt, de ezt csak ünnepi alkalmakkor vagy vendégekkel használták. A kredencben szép, komplett, bár nem márkás porcelán étkészlet, kávés, teás, likőrös és kompótos készlet. Biztosan volt más is, de ezekre emlékszem, illetve ezeknek az egyes darabjai vannak még meg. A tálalón csiszolt üvegtálak és színes domború, talpas söröspoharak, még a dédnagypapától. Glück Adolf otthonából egyébként több kedves darab maradt meg nemzedékeken keresztül. Hétköznap az udvari szoba volt az ebédlő, de ez volt egyben az üzlet is, előre megbeszélt időben itt fogadták a vevőket. A személyzeti szoba volt a műhely, itt dolgozott egy cipészmester, és más iparosok is szállítottak cipőket. Törökék ezeket továbbadták, főleg kiskereskedőknek. Voltak egyéni vevők is, és készítettek cipőket mérték után is.

Az 1920 körüli néhány évben nagyon nehezen és bizonytalanul éltek, de aztán az ő körülményeik is konszolidálódtak. A Török lányok társaságba jártak, tánciskolába, kirándulni, színházba és főleg moziba: a lakással szemben lévő Palace-ba és az Erzsébet körútra, az Apollóba. Anyám – a mozitól eltekintve – a legszívesebben otthon maradt. Rejtvényt fejtett, rendezte a képeslap-, számolócédula- és egyéb gyűjteményeit, olvasott, bár kissé felületesen, görög mitológiától gót betűs Goethéig, művészettörténettől a papája fiókjaiban elrejtett detektívregényekig sok mindent. És írt. Naplót, jegyzeteket az olvasmányairól, meséket és leveleket a leendő gyermekéhez. Az elsőt tizenhárom éves korában, aztán rendszeresen, bár sajnos ritkán. Pedig most is jó olvasni őket.

Anyám nem szeretett ugyan táncolni, meg az időt is sajnálta rá, de mégis járt tánciskolába, főként azért, hátha talál ott valakit, akivel majd házasságot köthet. A sors iróniája: egyetlen fiatalember tetszett meg neki igazán, kölcsönös volt a vonzalom, de az illető keresztény volt. Egyébként elsősorban nem ezen múlt a dolog. A társaságuk amúgy főként zsidókból állt, de nem kizárólag. Nem jártak kifejezetten zsidó jellegű helyekre, programokra. A Török lányok egy kis hosszúnapi [Jom Kipur] böjtöléstől eltekintve, úgyszólván semmit nem tartottak a vallásból. Anyám nem egyszerű közömbösségből, hanem mert már formálódott a későbbi, tudatosan nem istenhívő világnézete.

Férjhez menni nagyon akart, alapvetően azért, mert gyereket akart. Megalkudni viszont nem volt hajlandó. A szülei házasságközvetítőhöz is fordultak, de neki egyik potenciális kérő sem tetszett eléggé, és volt, akinek ő nem felelt meg, mert nem volt elég nagy a hozománya. Egyébként a hadikölcsönnel az „eredeti” hozomány is elveszett, s amíg a Török szülők újra össze nem szedték, gondolni se lehetett férjhezmenésre. Aztán 1927 tavaszán Török Dezsőnek egy kártyapartnere ajánlotta a felesége unokaöccsét, Izsák Károlyt mint nősülendő fiatalembert. Bemutatták őket egymásnak, és rögtön kölcsönös volt a szimpátia, pár hónap múlva megtartották az eljegyzést. Nem lett lángoló szerelem, de nagy szeretet, teljes megértés és elfogadottság igen, több mint ötven évig, az életük végéig.

Török Dezsőékről még el kell mondani, hogy nem csak a két lányuk hozományát szedték újra össze, hanem az 1930-as évek közepére saját magukat is. Új cipőüzletet nyitottak, az Andrássy út 33. számú házban. Főleg rendelésre, mérték után dolgoztak, de volt valamennyi kész cipő is, mind kézzel varrott, finom bőrből. A hosszú, keskeny üzlethelyiség galériáján két cipészmester készítette a cipőket. Alkalmaztak egy segédet is, de a mértékvétel mindig a tulajdonosok teendője volt. A nagyszüleim hatvanhat évesek voltak az új üzlet nyitásakor, és egészen megfiatalodtak tőle. Az üzletnek jó vevőköre volt, a közeli Operaházból sokan dolgoztattak náluk. Úgy emlékszem, a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] még nem csökkentették a vevőkört.

1935-től Törökék az új üzlethez sokkal közelebb, a Nagymező utca 21. számú sarokházban béreltek lakást. Három nagy külön bejáratú, de egymásba is nyíló utcai, egy nagy udvari és egy személyzeti szoba volt, konyha, mellékhelyiségek. Addigra a fiatalabb Török lány, Klári is férjhez ment. A férje Bíró Gyula volt, akinek az édesapjával volt közösen vas- és csavaráru üzlete a Jókai téren. A költözéskor már megvolt a kisfiuk, Tamás is. Kláriék együtt laktak a Török szülőkkel a Dohány utcában, és aztán együtt is költöztek. Nem tudom, hogy miért, eléggé különböző volt a természetük, egyikük sem szorult a másik semmilyen segítségére, külön háztartást vezettek, csak a háztartási alkalmazott, majd a bejárónő volt közös, amíg egyáltalán volt. De nyilván elegánsabb és olcsóbb volt egy nagyobb, mint két kisebb lakás. A Nagymező utcai lakásba a nagymamáék jó állapotban lévő régi bútora került: a komplett teleháló [A teleháló „Keményfából v. lemezelt deszkalapból, nagy sima felületekkel készített hálószobabútor” a Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó, 2003) szerint. – A szerk.], a középső szobába az ebédlőasztal, a márványlapos tálaló, a kredenc, a könyvszekrény, a tonett karosszék és hintaszék [A gőzöléssel meghajlított tömör fából készült biedermeier, majd a szecesszióhoz illeszkedő, olcsó sorozatban gyártott székeket Thonet osztrák bútorgyárosról nevezték el. – A szerk.], a zöld pamlag, fölötte a velencei tükörrel és a szecessziós kiegészítő darabok: üveglapos asztalka, faburkolatos álló ingaóra és réz virágállvány. A legnagyobb utcai szoba lett Kláriéké, ők oda modern bútort vettek.

Bíró Gyula, anyám húgának a férje, 1940-ben, harmincnyolc éves korában meghalt. Munkatáborban volt, Szolnokon, de az ismert előzmények nélküli, hirtelen és azonnali halált okozó szívinfarktushoz ennek nem volt köze. Ugyanígy halt meg a fia ötvenkét éves korában, a lakásában, a nővérének a fia pedig negyvenéves kora körül a teniszpályán. l941-ben tüdőgyulladásban meghalt a nagyapám, Török Dezső. A két özvegyen maradt asszony élete bizonyos szempontból nem sokat változott. A cipőüzletet a nagymama vezette egyedül, akkortól már a régi segéd se tudott segíteni, mert sokat volt munkatáborban. A cipészmesterek nem voltak zsidók. Klári otthon volt, nevelte a kisfiát, jövedelme a vasüzletből volt, amit az apósa vezetett.

Mivel apám, Izsák Károly a MIKÉFE főkertésze volt, az esküvője nagy hitközségi eseménynek számított. 1928 januárjában a Dohány utcai zsinagógában tartották, dr. Hevesi Simon főrabbi, a MIKÉFE díszelnöke vezette a ceremóniát, és sok hitközségi vezető is részt vett az esküvőn. Utána rögtön nászútra mentek, az olasz és a francia Riviérára.

Török Irén, akkor már Izsák Károlyné az esküvő után természetesen a férjéhez költözött, a MIKÉFE kertészképző telepére, apám szolgálati lakásába. Ez egy villaszerű magasföldszintes épület volt, benne három nagy szoba, egy háromablakos zárt veranda, nagyméretű konyha, személyzeti szoba, nagy mellékhelyiségek, hosszú előszoba és belső folyosó, hatalmas mosókonyha, több kis kamra, nagy pince és padlás. Gáz nem volt, a nagy tűzhely a konyhában vegyes tüzelésű volt, a szobákban fafűtéses cserépkályhák. A berendezés anyám hozományának része volt. Átlagos teleháló, intarziás, elegáns tizenkét személyes ebédlőberendezés, a szalonban ülőgarnitúra, vitrin és a zongora Törökék lakásából. A szőnyegek, képek, étkészletek szintén a hozományhoz tartoztak, de a kiegészítő darabokat, például gyümölcstálakat, ezüst tálcákat nászajándékként kapták, a legértékesebbeket a MIKÉFE vezetőségi tagjaitól és nagy virágkereskedőktől.

A házhoz kert is tartozott, nem nagy, de változatos kis birodalom. Egyik szélén hatalmas diófa, a másikon magas mogyoróbokor. Két, vadszőlővel és más futónövénnyel borított lugas is volt, néha, meleg nyári napokon, főleg vendégekkel, ezekben uzsonnáztunk, vacsoráztunk. A kert egy része baromfiudvarnak volt elkerítve, tyúkot és kacsát tartottunk. Amikor három éves voltam, apám ásatott az udvarban egy kis lubickoló medencét, később pedig, amikor már tudtam úszni, megnagyobbították, kábé 12x4 méteresre, és a kertészet öntözővíz-vezetékéről töltötték fel. Mivel a MIKÉFE-n nagyon jó, tiszta volt a levegő (a telep a Gellért-hegy magasságában volt), lehetett fürödni, sétálni, inkább hozzánk jöttek nyaralni a rokonok, minthogy mi mentünk volna. 1945-ig összesen négyszer nyaraltam. Az elsőre nem is emlékszem, két és fél évesen voltam egy kis osztrák üdülőhelyen a szüleimmel. Aztán kétszer anyámmal és egy-egy nagynénivel: 1936-ban a Bükk hegységben, egy falusi parasztházban, lavórból mosakodva, két évvel később a Bakonyban, egy egyszerű panzióban, és 1940 körül egy unokanővéremmel és a kislányával a Velencei-tónál, ott is egy egyszerű magánházban.

Mielőtt apám megnősült, az anyjának a húga, Hermina néni vezette a háztartást. Egy ideig az esküvő után is ott maradt, hogy megismertesse anyámat a kóser háztartás és az egyszerű vallásgyakorlás szabályaival. Anyám a férjhezmenetelével persze vállalta mindezt, de csöppet sem lelkesedett érte, és mindig idegen maradt a számára. Hermina néni aztán hamarosan elköltözött, de gyakran volt rövidebb-hosszabb ideig nálunk, és engem már kicsi koromban tanított imádkozni, mutatta a szép imakönyveket. Anyám később sokszor felidézte nekem, hogy négyéves korom tájt az obligát kérdésre, hogy „mi akarsz lenni, ha nagy leszel?”, azt mondtam: „vallásos”, jól megnyomva a két l-t, mert tetszett a szó hangzása. Anyám egészen megrémült. Azt gondolta, amikor nagy leszek, majd eldönthetem, akarok-e vallásos lenni, (bár remélhetőleg nem), de a bigott nagynéni semmiképpen se befolyásoljon. Attól kezdve Hermina néni sokkal ritkábban jött hozzánk.

A MIKÉFE kertészképző telep különbözőképpen, de mind a hármunk – a szüleim és a magam – számára nagyon fontosat jelentett: apámnak hivatást és elkötelezettséget, anyámnak a családja gyönyörű otthonát és környezetét, nekem pedig a magától értetődő (hiszen beleszülettem), de mégis folyton meglepetéseket nyújtó, növényekkel, állatokkal, érdekes tárgyakkal teli világot, amelyben pici koromtól kezdve többé-kevésbé szabadon mozoghattam.

A MIKÉFE fő profilja a dísznövény-, ezen belül is elsősorban a virágtermesztés volt; a növényeket eladták, ebből volt jövedelme az egyesületnek. Zöldség- és gyümölcstermesztés csak annyi volt, hogy a növendékek megtanulhassák; a termés az internátus konyhájára került. Volt tehenészet és baromfitelep, szintén a saját ellátáshoz, és takarmányt termeltek az állatoknak. Egy ideig volt szőlőtermelés és méhészet, de ezekre én már alig emlékszem.

Izsák Károly főkertészi feladatköre a MIKÉFE vezetőségének meghatározása szerint a kertészeti termelési ágak vezetése, a termelvények értékesítése, a kertészképző telepen tanulók gyakorlati és elméleti kiképzésének biztosítása volt. Munkájának szakmai színvonaláról tanúskodik, hogy a zsidó fiatalemberek képzésére létrehozott telep az ország egyik legjelentősebb virágkertészete lett, a legelegánsabb fővárosi virágüzletek szállítója. Ezek főleg zsidó tulajdonban voltak, de önálló zsidó virágkertész alig volt. Apám mégis 1942-ig(!) választmányi tagja volt az Országos Magyar Kertészeti Egyesületnek [OMKE, al. 1885], a szintén nem éppen zsidó jellegű Faiskolai Szövetségnek [Magyar Faiskolai Szövetség, 1932–1949] pedig tizenkét évig számvizsgálója volt. Az 1920–30-as években sokszor járt nyugat-európai országokban tanulmányúton és kertészeti szaporítóanyagot vásárolni a MIKÉFE részére.

Apám borzasztóan – igen, borzasztóan! – lelkiismeretes, fegyelmezett, kötelességtudó volt. A legeslegfontosabb számára a család volt, de a napi élet gyakorlatában mindent előzött a munka és a kötelesség. A házunk a telep közepén állt, talán ötvenméternyire, egy nagyobb épületben volt a főkertészi iroda. Apám kora reggel, nyáron már hét óra előtt lement, elindította a napi munkát, fél kilenc-kilenc körül jött fel reggelizni. (A „le” és „fel” igekötőt valószínűleg a ház hét lépcsője miatt használtuk, ki és be csak a macska meg a kutya ment, ember csakis le és föl. „Be” mi Pestre mentünk, azaz a városközpontba, de „ki” a telepre csak mások jöttek, mondjuk, látogatóba, mi hazamentünk.) Anyám mindig együtt reggelizett vele, és amíg nem jártam, vagy amikor nem voltam iskolában, én is. Apám evés közben szinte mindig újságot olvasott. Az „Újság” című napilapra fizettünk elő [„Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap utóda. „Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.], és egy ideig a Pesti Naplóra is [A „Pesti Napló” (1850–1939) (1920-tól, amikor Miklós Andor tulajdonába került, az Est-lapok egyike) – reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt. – A szerk.]. Délután, kora este is sokáig volt lent az irodában, akkor tudott nyugodtan dolgozni, amikor a kertészeti munkáknak aznapra vége volt. A hálószoba ablakához létra volt támasztva, Johann, a tót éjjeliőr ősztől tavaszig annak a tetejéről kiabálta be minden hajnalban, hogy hány fok van a szabadban, apám ez alapján adott utasítást, hogy mennyire kell fűteni az üvegházakat. A nagyobb téli (nem zsidó) ünnepek előtt, amikor különösen sok szállításra váró ciklámen, azálea és más kényes, drága virág volt az üvegházakban, vagy ha változékony volt az időjárás, apám éjszakánként többször is várt jelzést az éjjeliőrtől.

A szüleim ezért – bár szerettek volna – csak nagyon ritkán mehettek színházba, operába, és nem csinálhattak esti programokat, mert apámnak otthon kellett lennie, és hajnalban kellett kelnie. Rigorózusan tartotta az alkalmazásához kapcsolódó egyéb előírásokat is. A fizetéséhez többféle természetbeni járandósága is volt, így burgonya, főzelék- és zöldségféle, baromfitakarmány a „saját háztartásához”. Nyaranta sokszor volt nálunk egy-egy hétre valamelyik rokon. Apám ilyenkor mindig befizetett egy összeget a MIKÉFE pénztárába, mert amit a vendég evett, az már nem számított a „saját háztartásunkhoz”.

Apám különben is szigorú ember volt. Főleg a tanítványaihoz, de hozzám is. Alig játszott velem, soha nem mesélt, amíg kicsi voltam, nem tudott velem hosszabban beszélgetni. Nem is hiányzott, anyámtól mindezt bőségesen megkaptam. Már kisgyerekkoromban, ha még nem is tudatosan, nagyon becsültem apámat az eszéért, a szakmai tekintélyéért. Valahogy úgy érzékelhettem – szavakba foglalni persze nem tudtam volna –, hogy azért nem játszik velem, mert inkább dolgozik, hogy legyen miből szép játékokat venni. Nem, ez sem igaz, nem volt ilyen anyagias, tárgyiasult a világunk. Azért dolgozott sokat, hogy Anyu nyugodtan és biztonságban játszhasson velem…

Ez mindenesetre így is történt. Míg apámat mindig nyomasztotta a családja iránti felelősségérzet és az aggodalom a politikai helyzet miatt, anyámat ez utóbbi egyáltalán nem érdekelte. Jól megvolt társaság, szórakozási lehetőség nélkül. Még a háztartással sem foglalkozott – nem is akart egy csöppet sem! –, a nálunk lakó háztartási alkalmazott, akinek időnként mosónő meg más is segített, mindent megcsinált. Vásárolni se kellett, nem is nagyon lehetett: a legközelebbi élelmiszerüzlet jó félórányira volt. Ami nem termett vagy „nőtt” (mint a baromfi) helyben, azt az üzletből hazaszállították. Anyám részben folytatta lánykori foglalatosságait: sokat olvasott, az újságokból kivágta és műfajuk, témájuk szerint csoportosította az érdekesebb írásokat: tárcákat, novellákat, folytatásos regényeket, bűnügyi riportokat… A folyosón egy erre a célra csináltatott hatalmas ládában halmozta őket. Szaporította, gondozta a kaktuszgyűjteményét (a verandán polcok, kosarak voltak tele a cserepekkel), néha zongorázott, és néha kézimunkázott: gobelinterítőt, párnát, később meg kötött nekem pulóvert, sálat. És naplót írt. Minden nap, több oldalnyit. Szinte alig történt vele valami, de ő olyan tartalmasan, intenzíven élte meg azt is, hogy bőségesen volt mit leírnia. A háború végén csak néhány füzet maradt meg a soktucatnyiból, ezért 1945-ben nem folytatta.

A legeslegfőbb elfoglaltsága azonban én voltam. Iskoláskoromig abszolút mértékben, tízéves koromig is meglehetősen, gimnazistaként azonban már önállósodtam. Óvodába természetesen nem jártam, hatéves koromig csak nagyon ritkán találkoztam gyerekekkel. Öt-hat éves koromig a szüleim hálószobájában aludtam, akkor a szalont alakították át egy kicsit, ott lett egy sarkom, sezlonnal, nagy állólámpával. Már korábban enyém volt az ebédlő egyik sarokrésze is, itt voltak polcokon a játékaim. Sok játékom volt, egyszer valaki azt mondta, olyan, mint egy kiállítás. Még nem tudtam rendesen kimondani ezt a szót, így lett a játéksarok a „kiálos”. Nagyon sok és szép babám volt. A legszebbekkel nem játszhattam, ezeket, például az alvó porcelán Denise-t, „akit” apu Brüsszelből hozott, anyu elzárta a vitrinbe. Eltette a legszebb csokoládéfigurákat is, amiket Mikulásra, húsvétra meg azon kívül is kaptam. Vett nekem helyettük sima csokoládét, ezeket meg eltette a kredenc mélyére. Mintha csak sejtette volna, micsoda kincs lesz ez hat-nyolc év múlva, a háború alatt. Egy része penészes vagy kukacos lett ugyan, de a többsége ehető, valódi csokoládé maradt. A játékokkal egyébként nem sokat játszottam, inkább mint tárgyakat szerettem őket. Egyik kedvencem a babaház volt, ezt a MIKÉFE ácsmestere csinálta, emeletenként különféle kis szobaberendezések voltak benne, még konyha, fürdőszoba és mosókonyha is. Az élmény tartós: külföldi városokban, ahol csak lehet, megnézem a játékmúzeumot és a babaházgyűjteményt.

A legfontosabbak azért a könyvek voltak, kezdve a kicsi, hajtogatós képeskönyvekkel. Minden alkalomra – születésnapra, zsidó újévre és keresztény húsvétra, mikulásra és Hanukára – kaptam könyvet a szüleimtől és a rokonoktól. Sokszor nem újat, hanem anyám, sőt a nagymamám, illetve fiatalabb testvérei gyerekkori könyveit és újságjait. Például „Az Én Újságom” 1890-es és a „Jó Pajtás” 1913–1916-os évfolyamait, szépen bekötve [Benedek Elek (és Sebők Zsigmond) szerkesztésében a 20. század első évtizedeiben megjelent gyermekújság. – A szerk.]. Az is ajándék volt, hogy az „Újság” és a „Pesti Napló” című napilapok heti gyermekmellékletét ugyanúgy beköttették. Anyám már 1928-tól eltette a lapokat, hétéves koromtól pedig már nekem is előfizettek „Az Én Újságom” című gyermeklapra [Valószínűleg valamelyik másik gyermeklapra fizettek elő, mert „Az Én Újságom kb. akkor szűnt meg, amikor Izsák Erika hét éves lett, 1936-ban. – A szerk.]. Az első könyvespolcom is születésnapi ajándék volt. Akkor már iskolás voltam. Olvasni már előbb tudtam, sőt írni is, nyomtatott nagybetűkkel értelmes mondatokat, de szóközök nélkül és olvashatatlanul rondán. Az olvasással már kicsit később, iskoláskoromban, nagyképűen mondva „nyelvi, kiejtési” problémáim voltak. Megdöbbentem, például, amikor megtudtam, hogy az egyik ifjúsági regényben sokat idézett „Sakespeare” és az a bizonyos Sekszpír, akiről anyám mesélt, ugyanaz. Rengeteget rajzoltam is, de abban is nagyon ügyetlen voltam. Sok német nyelvű könyvem is volt, régiek is, ezért a gót betűket is tanultam, de nem szerettem [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.]. Anyámmal sokat kellett németül beszélni. Ő tanított zongorázni is, öt-hat éves koromtól. Csak azt akarta elérni, hogy az apámtól örökölt rossz zenei hallásom, „abszolút botfülem” ellenére szeressem, képes legyek élvezni a zenét. Ezt teljes mértékben el is érte. Az is jót tett, hogy hat évesen ritmikus tornára jártam. Öt évesen tanultam meg úszni, a Lukács uszodában, szabályosan, úszómestertől. Anyám számára bizonyára fárasztó volt rendszeresen bevinni engem Pestre, illetve Budára, és valószínűleg anyagilag is le kellett ezért mondaniuk valamiről.

A MIKÉFE kertészképző telep Budapest külterületén volt, a tizedik kerület Rákos nevű részén. A Keresztúri úton volt a bejárat. A legközelebbi villamosmegálló harmincöt-negyven percnyire volt, közben át kellett menni egy több emeletnyi magas vasúti hídon. A huszonnyolcas villamossal további fél óra volt, amíg beértünk Pestre. A telepnek volt egy hintója, amikor apámnak hivatalosan be kellett mennie a városba, ez vitte-hozta a villamosig, és a harmincas évek elején még anyámat és engem is.

A legközelebbi iskola, a Maglódi úti elemi, éppen a villamosmegállónál volt. Elsősként ezért magántanuló voltam, a Bezerédj utcai elemiben, ahol az egyik első osztályos tanítónő rokon volt: apám egyik unokabátyjának a felesége. Másodikba és harmadikba a Maglódi útra jártam, tulajdonképpen szívesen, bár meglehetősen idegen volt számomra az a környezet. A MIKÉFE intézőjének volt egy velem egy idős lánya, ő rövid ideig lakott csak a telepen, akkor persze együtt mentünk-jöttünk. Az osztályban rajtunk kívül nem is volt, illetve ha jól emlékszem, a harmadik osztály vége fele került oda egy zsidó kislány, az egész iskolában alig voltunk néhányan. Külön hittanóránk volt, de nem csak nekünk, hanem a többi néhány „más vallásúnak”, azaz a nem római katolikusoknak is. Soha nem tapasztaltam, hogy zsidó voltom miatt másképpen néztek volna rám.

Az iskolán kívül más volt a helyzet. 1938 tavaszán egyszer hazafelé menet három ismeretlen suhanc nekem támadt, „lezsidózott” és megütött. Nem fájt különösebben, és meg se ijedtem nagyon: a falakon, kerítéseken akkoriban már láttam sok nyilas, antiszemita feliratot. Az bántott igazán, hogy az osztálytársnőm, akivel, noha keresztény volt, elég jóban voltunk, és akkor is együtt mentünk, ijedtében rögtön elszaladt. A harmadik osztályt még ott befejeztem, de negyedikben megint magántanuló voltam a Bezerédj utcában. Hittanra Sashalomra jártam egy hittantanárhoz, különórára. Ő volt az első, aki valamennyire felkeltette az érdeklődésemet, ha nem is a vallás, de a Biblia és a héber betűk iránt.

1939 őszétől gimnáziumba jártam, a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumába, azaz a Zsidó Gimnáziumba. Nagyon izgultam, felvesznek-e, mert akkor már nagyon nagy volt a túljelentkezés. Az volt az első év, amikor állami gimnáziumba már nem vettek fel zsidót [A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.]. „Felvételi” is volt, nem vizsga, de beszélgetés. Nagyon szerettem ezt az iskolát. Már maga a fizikai környezet – a remek, modern épület, a nagy, világos tantermek, a jól felszerelt óriási tornaterem, a szertárak, a tetőterasz és az udvaron a szőlőlugas – sugározta a biztonságot és a színvonalat. Sok olyan tanár volt, aki csak zsidó volta miatt nem taníthatott egyetemen, de valamennyiük többsége széles körű tudású és jó pedagógus volt. Hetente háromszor volt hittanóránk. Csodálatos hittantanárunk volt: dr. Kandel Sámueltól humanizmust, emberséget, úgy általában kultúrát tanultunk (Kandel Sámuelt és feleségét, dr. Scheiber Erzsébetet, aki magyar- és némettanárunk volt, a nyilasok agyonlőtték) [Kandel Sámuel rabbi a Nyitra vm.-i Nagyrippényen született 1884-ben. Több tanulmánya és fordítása jelent meg, munkatársa volt a Frenkl-féle illusztrált Biblia-kiadásnak. Az 1920-as évektől volt a zsidó leánygimnázium vallástanára. – A szerk.]. A másik kedvenc tanárom Rieger Richárd volt. Matematika volt a tantárgya, és önállóan, logikusan gondolkozni, következtetni tanultunk tőle [Ugyanerről a három tanáregyéniségről – Kandel Sámuelről, Scheiber Erzsébetről és Rieger Richárdról – lásd Kőbányai János Heller Ágnessel készített interjúregényének néhány bekezdését: epa.oszk.hu/00300/00381/00006/heller.htm – A szerk.]. Az iskola összességében korszerű európai műveltséget segített megalapozni.

A gimnáziumba vonattal jártam, a lakásunktól húsz percnyire lévő Rákos állomástól további húsz perc múlva érkeztem a Keleti pályaudvarra, és onnan még tíz perc se volt az iskola. Tavasszal és ősszel, ha jó idő volt, gyakran biciklivel mentem-jöttem. Kivéve ha gyógytornára vagy angolórára mentem. Ilyenkor az iskola után vagy Ilus nagynénéméknél, vagy Török nagymamánál ebédeltem és tanultam. Ott is aludtam néha valamelyiküknél, esetleg anyámmal együtt, mert tizenhárom-tizennégy éves koromtól már jártam színházba, hangversenyre, vagy valami programom volt késő délután, ami után már nem mehettem egyedül ki a telepre.

Zsidó intézmény kellős közepén laktam ugyan, és zsidó iskolába jártam, de alig volt zsidó identitástudatom, a vallás pedig érzelmileg alig érintett meg. A gimnáziumban a szombat délelőtti istentisztelet kötelező volt, de persze csak azoknak, akik közel laktak, és mehettek gyalog [Szombaton a vallás előírásainak megfelelően csak gyalog szabad közlekedni és csak meghatározott távolságra. Lásd: szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Én az öt év alatt egyetlen egyszer vettem részt rajta, előtte pénteken a nagynénimnél aludtam, hogy megnézhessem a híresen szép imaházat. A MIKÉFE-telepen egy kis imaház volt, a növendékeknek ott volt minden héten péntek esti ima. Rabbi az őszi nagyünnepeken jött, akkor volt egész napos istentisztelet. Ilyenkor anyám és én is ott voltunk, hosszúnapon [Jom Kipur] böjtöltünk, nekem gyerekként nem kellett estig. Valahol a közelben lakott két zsidó család, hosszúnapon ők is a MIKÉFE imaházába jöttek, mert csak ez volt tőlük gyalog elérhető. Az egyik asszony mindig hozott szegfűszeggel teletűzdelt birsalmát, mert az illata állítólag csökkenti az éhségérzetet. Nem tudom, így van-e, de ezt az illatot nagyon szerettem, máig ünnepi hangulata van számomra. A szüleim besötétedéskor először uzsonnáztak, kuglóf volt és tejeskávé vagy kakaó, és csak később jött a vacsora. A kedvenc ünnepem a Pészah volt, főleg a macesszal készült ételek miatt. Egy kredenc mélyéről előszedtük a húsvéti edényeket, de semmiféle rituálé nem volt. Nyolc napig nem ettünk lisztes, kovászos ételt, de úgy emlékszem, a lisztes zacskó ott maradt a helyén, a spájzban [Azaz elmaradt a homecolás. – A szerk.]. Széderestén mindig csak hárman voltunk (a távolság miatt gyalog mi sem mehettünk, hozzánk se jöhettek), én lelkesen mondtam a mánistánut [má nistáná]. Hanuka-gyertyákat mindig gyújtottunk. Hanukára gimnazista koromig mindig sok ajándékot kaptam, mint a keresztény gyerekek karácsonyra. Ám a legmarkánsabb „ünnepi” emlékem egészen másfajta. Tizenhárom-tizennégy éves koromban, Jom Kipurkor, az imaházban a férfiak és a nők helyiségét elválasztó függöny mögött, egy nálam pár évvel idősebb fiúval leszögeztük, hogy ateisták vagyunk…

Apám vallásos volt, anélkül, hogy különösebben elgondolkozott volna róla; inkább a családja iránti tisztelet, hagyomány kötelezte. A kertészeti termelés jellege miatt azonban nem tarthatta be maradéktalanul az előírásokat. A kertésztelepen a szombat és a vasárnap nem volt rendes munkanap, de teljes pihenőnap sem. A kertészeti munkákat a zsidó növendékek végezték, de volt néhány, főidényben pedig sok nem zsidó napszámos. A munkát közvetlenül irányító kertészsegédek és az íróasztal mellett a tisztviselők majdnem mind zsidók voltak, az iparosok – szerelők, ács, üveges stb. – viszont nem. Szombaton a nem zsidók rendesen dolgoztak, a zsidó növendékek közül pedig felváltva néhány, amennyire a kertészetben feltétlenül szükség volt. Apám minden szombaton dolgozott, mert a kereskedelmi partnerek, a nagy virágüzletek számára ez rendes munkanap volt. Tehát ő telefonált, írt, anyámnak és nekem viszont, mivel nem kellett, nem is volt szabad. Anyám péntek este ímmel-ámmal gyertyát gyújtott, tüzet gyújtani, főzni nem kellett, azt megcsinálta – amíg volt – a háztartási alkalmazott. Viszont nem írhatott a naplójába, és nem kézimunkázhatott, én meg nem rajzolhattam, és nem írhattam. Képtelen voltam megérteni, hogy ha a vallás a szombati munkát tiltja, akkor apám miért tiltja azt, ami nekünk szórakozás, hogy az Isten által rendelt pihenőnapon miért nem tehetjük éppen azt, ami örömöt okoz. Ehhez a „filozófiai” problémához aztán jött az erkölcsi is. Anyám ugyanis azt mondta: írjunk nyugodtan, csak Apu ne tudjon róla, mert rosszul esne neki.

1939–40-től, a zsidótörvények, majd a háborúba lépés után kezdett változni az életünk. Apám 1940 nyarán három hónapig volt munkatáborban [vagyis munkaszolgálatban], Vácott és Máramaros megyében. Több unokabátyám és másodunokabátyám volt munkaszolgálatos. Nem tudom, hogy a zsidótörvények közvetlenül érintették-e már akkor a MIKÉFE helyzetét, de az anyagi körülményeket bizonyosan. Tudom, hogy apám jövedelme csökkent, és ettől eltekintve is szerényebben kellett élnünk. Azt persze nem tudtuk, hogy mi történik a zsidókkal Németországban és a németek megszállta országokban, de apám valamit hallott-sejtett, és nagyon pesszimistán, illetve sajnos reálisan nézett az itthoni kilátások elébe is. Lemondtunk sok olyasmiről, ami a MIKÉFE kis fizetésű keresztény alkalmazottainak szemében talán luxusnak, túlzott kényelemnek tűnhetett. Elküldtük a háztartási alkalmazottat, hetente egyszer segített egy asszony a nehezebb munkákban. Nem tartottunk többé baromfit, nem engedtek vizet az amúgy is javításra szorult úszómedencébe, kopár lett a kertünk.

Én akkor ebből nagyon keveset értettem és éreztem. Jártam színházba, operába, irodalmi estekre a Zeneakadémiára és a Vajda János Társaságba, uszodába és korcsolyázni, kirándulni és antikváriumokba, lett néhány barátnőm az iskolában, születésnapi zsúrra jártunk egymáshoz még 1943-ban is.

1942 őszén honvédkórháznak vették igénybe a zsidó lánygimnázium épületét [A kórház csak később költözött ide. Előbb, egy rövid időre a fiúgimnáziumot költöztették a lánygimnázium helyére, ezt követően volt 1944 novemberéig hadikórház a leánygimnázium. – A szerk.]. Akkortól a Wesselényi utcai zsidó polgári iskola épületébe jártunk, hetenkénti váltásban délelőtt vagy délután, és a szombatot kivéve minden nap. Eredetileg ötnapos tanítási hetünk, de majdnem minden nap hat óránk volt. A két műszak mellett erre már nem volt lehetőség, ezért volt vasárnap is tanítás.

Így volt 1944. március 19-én is. Éppen matematikaóránk volt. Az egyik tanárnő az ajtóhoz hívta Rieger tanár urat, majd ő komoran azt mondta: azonnal menjünk haza, a legrövidebb úton. Én telefonáltam apámnak (a lakásban nem, de az irodájában volt telefon), hazamenjek-e vagy valamelyik közel lakó rokonhoz. Ő azt mondta, haza, de ne a szokásos úton, vonattal, hanem villamossal. Pedig nem is tudta, hogy a Keleti pályaudvaron akkor már több embert összeszedtek, elvittek Egy hónappal később, április 21-én a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség elfoglalta a kertészképző telepet (és a MIKÉFE tanoncotthonát is), kisajátította minden vagyonát. Nekünk is el kellett költöznünk, a saját tulajdonunkat elvihettük, illetve amit a bútorok közül nem tudtunk hova tenni, meg több telepakolt ládát otthagyhattunk a pincében (nagy részét egy év múlva megtaláltuk).

Természetes volt, hogy a nagymamához megyünk, a Nagymező utcába. A százharminc négyzetméteres, négyszobás lakásban négyen laktak: ő, Klári nagynéném és Tomi fia és egy albérlő. Júniusban ezt a házat is csillagos háznak jelölték ki. A lakók nagy többsége zsidó volt, úgy emlékszem, hogy akik nem, azok se költöztek el. Az egyik keresztény háztulajdonos és a házfelügyelő biztosan nem, nem is voltak antiszemiták, és a következő hónapokban is jóindulatúnak mutatkoztak. A mi lakásunkba két négy-négy tagú idegen család költözött be. Apámat június elején hívták be ismét munkaszolgálatra egy pesti alakulathoz. Időnként hazajött néhány órára, néha üzenetet küldött. Ez nagy biztonságérzetet jelentett. Egyébként sem tudtuk, mennyire nem vagyunk biztonságban… Fogalmunk sem volt arról, mi történt vidéken a zsidókkal. Nekünk se rokonunk, se közelebbi zsidó ismerősünk nem élt Budapesten kívül. Vidéki gettókról, később vagonokról hallottunk ugyan közvetve „kósza híreket”, de nem tudtuk ezeket értelmezni. Mesélte valaki, hogy egy „munkára vitt” rokonától Waldseeből érkezett lap, és anyám azt mondta, ilyen szép nevű helyen nem lehet olyan borzasztó… [Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyvének glosszáriumában olvasható: „Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” Egyébként van egy Waldsee nevű település Dél-Németországban. – A szerk.]. Apám többet tudott, és reálisabban gondolkozott. Volt egy német származású, „őskeresztény” kollégája, akivel elég jóban voltak, többször volt nálunk vendégségben. Budán volt kertészete, ott is laktak, nagy házban. Apám elküldött hozzá minket, anyámat és engem, hogy megkérjük: szükség esetén elrejtőzhetünk-e náluk. Anyu se akarta, én se, de meg kellett próbálnunk. Mentegetőzve, mindenfélére hivatkozva – nem vállalta. Szereztünk egy megalázó tapasztalatot, és rohannunk kellett, hogy a kijárási idő vége előtt hazaérjünk. A sárga csillaggal ugyanis csak meghatározott órákban volt szabad az utcára menni [lásd: kijárási tilalom Budapesten]. Ilyenkor vásároltunk ennivalót, persze csak azokban az üzletekben, ahová egyáltalán bemehettek zsidók.

Egyébként a nagymama mindjárt a német megszállás kezdetén, még mielőtt rendeletileg elvették a zsidók üzleteit, a cipőüzletet a régen ott dolgozó, megbízható cipészmester nevére íratta [lásd: stróman]. A részleteket nem ismerem, azt tudom, hogy a következő hónapokban segítettek, a felesége gyakran eljött, hozott mindenféle élelmiszert, háztartási cikkeket. A nagymama egyszer megkérte, pénzt is adott persze rá, hozzon nekünk süteményt a közeli cukrászdából, mert oda zsidók már nem mehetnek be. Az asszony halkan megjegyezte: ő ugyan mindig bemehetett, de neki soha nem tellett rá, hogy ott vegyen valamit a gyerekeinek.

Október második felében, a nyilas hatalomátvétel után már hallottuk, hogy Budapesten a csillagos házakból „munkára viszik” a 16–42 éves nőket [Randolph L. Braham szerint több alkalommal is felszólították a budapesti zsidó nőket munkára: 1944. október 22-én minden 18 és 40 év közötti – tehát 1904 és 1926 között született – nőt; november 2-án a 16 és 50 év közötti – tehát az 1928 és 1894 között született (varrni tudó) nőket; november 3-án ismét elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra”. Lásd Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.]. Kezdtünk felkészülni. A férfinadrágokat igazítottuk át, a nagymama finom, vastag abroszaiból varrtunk hátizsákot. Én beletettem egy selyemblúzt is, mert úgy gondoltam, ha dolgozunk, akkor pihenőnap is lesz, és akkor hadd öltözzek fel rendesen. (A jóhiszemű naivitásnak nincsen határa… De haszna volt: a tetvek kevésbé szerették a selymet, mint a flanelt.) November 10-én reggel jött három fiatal nyilas: mindenkinek le kellett menni az udvarra. Ránézésre válogattak, korhatár alatt-fölött is, aki munkabírónak látszott. Néhány órát adtak felkészülésre az indulás előtt. Anyám és nagyanyám majdhogynem veszekedett (addig egy életen keresztül soha). Mert volt egy kacsamáj, zsírban lesütve, és a nagymama az egészet be akarta nekünk csomagolni, de anyám azt mondta, csak a felét, hiszen nekik is alig van már mit enni. Aztán valahogy elosztották. A keresztény lakók – úgy tűnt, némileg szégyenkezve – behúzták az ajtajukat, a házmesterné segítgetett, amit tudott, és ígérte: próbál majd vigyázni az otthon maradt öregekre, gyerekekre…

A mi családunkból a hetvenöt éves nagymamám és a tízéves unokaöcsém maradt otthon. A deportálandók menetébe anyám húgával hárman kerültünk. A Nagymező utcából mindjárt befordultunk, azt hiszem, az Ó utcába, és azon vagy egy másik, párhuzamos utcán mentünk az akkori Vilmos császár út felé. Csak arra emlékszem, hogy nagyon megalázottnak éreztem magam, és borzasztóan szégyelltem, hogy csak így terelhetnek az utcán. A nyolcnapos menetelés alatt előfordult, hogy leköpködtek, de az is, hogy ablakokból almát és friss cipót dobtak ki nekünk [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Amikor Magyaróváron meneteltünk, az út széléről a nevünket kiáltották. Néhány mikéfista szólt, apám tanítványai. Ott voltak munkaszolgálatosok, már előző este keresték, nincs-e ismerős a menetben, így tudták meg, hogy ott vagyunk. Kenyeret, sok szalonnát, sertészsírt nyomtak a kezünkbe.

Több mint egy hónapig Kópházán voltunk, kisebb csoportokban, parasztgazdáknál, mi egy nagy pajtában, harmincan-negyvenen. Mosakodni az udvari kútnál lehetett, de néha bemehettünk a ház konyhájába, ahol a gazda pénzért adott lavórban melegvizet. A nagynénim karórájáért harminc-negyven dekányi kolbászt kaptunk. Minden hétköznap kivezényeltek munkára: lövészárkot ástunk. A legrosszabb élményem az volt, amikor egy német katona bottal ráütött anyám karjára, mert nem mozgott elég gyorsan. Fizikailag nem volt jelentősége, de a megalázó helyzet bántott. Anyám könnyedén viselte.

December második felében vittek át minket vonattal a határtól nem messze lévő osztrák Lichtenwörthbe. Egy leszerelt textilgyár termeiben voltunk, körülbelül háromezren, a kőpadlóra szórt szalmán volt a helyünk, szorosan egymás mellett. Asztalt, széket három és fél hónapig jóformán nem is láttunk. Eleinte néhányszor kimentünk itt is árkot ásni; az úton legalább marharépát és csipkebogyót szedtünk, egy időre ez jelentette a vitamintartalékot. Enni ugyan nagyon keveset kaptunk: leveslöttyöket, ragacsos kenyeret, apró, fagyos krumplit, de éhségérzetre nem emlékszem, inkább arra, hogy nagyokat nyeldekelve soroltuk, mit fogunk otthon enni (én például a téliszalámit és a bejglit nem szeletelve, hanem a rudat harapva…). Nem maga az éhség volt a baj, hanem a legyengülés. Egy idő múlva a nagynéném [Bíró Gyuláné Török Klára] teljesen elvesztette az erejét, nemcsak a fizikait, hanem az akaraterejét is. Az egyik járványos betegséggel, a vérhassal végképp nem tudott megbirkózni a szervezete, belehalt. Anyámnak egészen más természete volt, ő el se tudta képzelni, hogy ne jussunk haza, „muszáj, hiszen a nagymama, és főleg Apu, vár. Kikapnánk tőle, ha nem mennénk haza…”. Bizonyára részben ezért bírta leküzdeni a kiütéses tífuszt és a több napos nagyon magas lázat. Nekem fizikailag a legnehezebben elviselhető a latrina volt meg a tetvek. A fejünk eltetvesedését meg tudtuk előzni: volt a lágerben egy fodrásznő, aki két- vagy háromnapi kenyéradagért vállalt kopaszra nyírást. A ruháinkat azonban lehetetlen volt megszabadítani.

1945. április 2-án megérkeztek a szovjet csapatok. Én éppen akkorra lettem tífuszos, így még a táborban maradtunk néhány napig erősödni, aztán elindultunk hazafelé. Első este egy falusias udvar kerítése előtt ültünk ketten, kijött a házból egy idős asszony, bevezetett minket, alig szólt, egy fészerszerű helyiségben egy üst meleg vízben szappannal lecsutakolt, meleg levest adott, és végül ágyba feküdhettünk, tiszta, friss ágyneműbe… Másnap reggelit kaptunk. Máig szégyellem, hogy nem kértem el akkor a nevét, címét. Több mint egy hétig jöttünk még gyalog, osztrák területen. Ahol kértük, többnyire befogadtak éjszakára, enni adtak, és behúzódtunk megüresedett házakba is, ahonnan a lakók elmenekültek, de ennivalót hagytak.

Sopronban felkapaszkodtunk egy Pest felé tartó vonatra. A kupékban is volt még hely, de az ott utazó lengyel tisztek elzavartak. Féltek a szó szoros értelmében tetves zsidóktól. A vonat órákig, fél napokig vesztegelt az állomásokon, ilyenkor egy lánnyal leszálltunk ennivalót, vizet szerezni. Egyszer aztán, már a főváros közelében, lemaradtunk a vonatról. Tudtam, hogy anyám borzasztóan odavan, de azt is, hogy hamar találkozunk Pesten. Április 20-án érkeztem a Kelenföldi pályaudvarra. Hazafelé gyalogolva egy pékségféle üzletben vizet kértem, kaptam hozzá néhány kiflit is meg egy óvatoskodó kérdést és egy kényszeredett mosolyt.

Mivel az Andrássy úton mentem, a cipőüzlet esett először útba. Ahogy számítottam, a régi mester, az új tulajdonos volt ott. Tőle tudtam meg, hogy a nagymama meghalt, és hogy apám itthon van! Ő novemberben az egész családnak szerzett svájci menlevelet, egy nappal az után lett meg, hogy minket elvittek [lásd: svájci diplomaták embermentő tevékenysége]. Próbálta a téglagyárhoz utánunk juttatni, de nem sikerült. A nagymamának és az unokaöcsémnek viszont legalább nem kellett a gettóba menniük, úgynevezett svájci védett házban voltak. A nagymama még megérte a felszabadulást, otthon halt meg, tüdőgyulladásban. Tomi szerint azért gyengült le annyira, mert minden ennivalót neki adott. Tomi akkor egy vidéki zsidó gyerekotthonba került. Onnan hamarosan hazahoztuk. Teljesen árva volt, a szüleim nevelték fel, én testvéremnek tekintettem. Az ő felesége lett a családban az egyetlen keresztény. Tomi egyáltalán nem volt vallásos, ilyen ismeretei se voltak. A római katolikus felesége a család miatt ismerkedett meg a zsidó alapfogalmakkal, tartotta számon az ünnepeket. Apám először nagyon odavolt, hogy siksze kerül a családunkba, egy idő múlva aztán nagyon megszerette, becsülte.

Apámat 1944-ben a tél elején Fertőrákosra vitték, és a muszos alakulatát hamarosan át Ausztriába. Neki megfagyott néhány lábujja, és erre hivatkozva valahogy elintézte, hogy ne kelljen továbbmennie. A századából majdnem mindenki elpusztult. Amikor Fertőrákoshoz értek a szovjet csapatok, őt is úgy tekintették és vitték volna el, mint a keretlegénységet és a többi magyar katonát. Szinte kilátástalanul hangoztatta, hogy ő nem fasiszta, ő zsidó, és eddig is fogoly volt. Végül eljutott egy szovjet tiszthez, aki szintén zsidó volt. Ő segített apámnak, hogy megszökhessen. Április közepén visszaérkezett Pestre.

A MIKÉFE kertészképző telepet a nyilas uralom idején teljesen kifosztották, az épületek egy részét a bombák pusztították el. Apámnak már nem volt ott szakmai tere, nem mentünk vissza, a Nagymező utcai lakásban maradtunk. Ő néhány évig vetőmag-külkereskedelemmel foglalkozott, 1951-től a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, onnan ment aztán nyugdíjba. Anyám a hazaérkezésünk után majdnem két évig kórházban és szanatóriumban volt, hogy kigyógyuljon a deportálásban szerzett betegségéből.

Szüleim viszonya a valláshoz 1945 után sem változott. Apám az őszi nagyünnepeken és mázkirkor ment templomba, a későbbi években egy közeli imaházba. Hosszúnapon azokban az években is böjtölt, amikor a minisztériumban dolgozott. A szombat megtartása fel sem merült. Valamilyen konzervatív, kissé formális módon ragaszkodott a zsidó valláshoz. Egyszer a barátommal karácsonyfát állítottunk, illetve, mint ahogy akkor hivatalosan is nevezték, fenyőfát [Az ötvenes évek első felében kísérleteztek a „karácsony” szó és összetételei száműzésével a magyar nyelvből: karácsonyfa helyett valóban fenyőfa járta, az iskolákban „fenyőfaünnepséget” rendeztek, és nem mellékesen, az 1.050/1952. MT. sz. határozattal karácsony másnapja (december 26.) mint munkaszüneti nap is megszűnt. (A korabeli „házi használatra szóló nyelv” a helyette adott május 2-ai munkaszünetet elnevezte „karácsony másnapjának”. Nem tudjuk, hogy érveltek a döntés mellett, mindenesetre 1953 márciusában, amikor húsvét hétfőjét nyilvánították munkanapnak /1.014/1953 MT. sz. határozat/, akkor „számos üzem dolgozóinak kérelmére” hivatkoztak.) – A szerk.], természetesen nem vallási jelleggel, csak a szépsége, a hangulata kedvéért. Utána apám egy hétig nem állt velem szóba.

Nekem a legelső időben – néhány heti szanatóriumi „felerősítés” mellett, illetve után – az iskolai mulasztások pótlása volt a legfontosabb. Júniusban már jártam iskolába. Nyáron kezdtem a MADISZ egyik kerületi szervezetébe járni. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség a Kommunista Párt kezdeményezésére jött létre 1944 végén. Deklaráltan nem pártokhoz kötődő, egységes baloldali ifjúsági mozgalomnak indult, de gyakorlatilag a Kommunista Párt ifjúsági szervezete lett. Nagyon tetszett nekem az ottani közösségi élet, és őszinte naiv lelkesedéssel vallottam és vállaltam a politikai célokat. 1945 őszén mint tizennyolc évesnél fiatalabbat, korkedvezménnyel vettek fel a Kommunista Pártba. Úgy láttam, itt nincs különbség zsidók és keresztények között, helyeseltem, hogy ez a kérdés szóba se kerül. Néhány évtizeddel később tudtam meg, hogy tulajdonképpen alig volt közöttünk nem zsidó. A politika nem kerülte el a Zsidó Gimnáziumot se. Legalábbis a mi osztályunkban, az 1945/46-os tanévben, a VII/a-ban éles vita folyt a madiszosok és a cionisták között. Az utóbbiak voltak többen, de lassan „elfogytak”, bár csak néhányan mentek ki Izraelbe [Lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon].

Én akkor már nem annyira vitatkoztam, mint inkább írtam. A MADISZ központi lapjának, az „Ifjúság”-nak a munkatársa lettem, ezzel kezdődött az újságírói pályám. 1947 őszén néhány hónapig a „Szabad Nép”-nél, a Kommunista Párt központi napilapjánál gyakornokoskodtam, aztán a Vegyipari Szakszervezet lapját szerkesztettem. 1948 őszétől a Magyar Távirati Irodánál dolgoztam, 1953 elején már mint olvasószerkesztő. Ekkor zajlottak a Szovjetunióban a cionista  orvosperek [lásd: koncepciós perek; orvosper]. A főnökeim azt mondták: meg akarják előzni, hogy a nagybátyám (dr. Izsák Ede) cionista és izraeli kapcsolatai miatt az államvédelmisek [lásd: ÁVH; ávós] felfigyeljenek rám, ezért vidékre küldtek, egy megyei MTI-szerkesztőség vezetőjének. Ez több fokkal kisebb beosztás volt, mint az addigi, de végül is nem bántam, a munka, a környezet érdekes volt. Közben elvégeztem az egyetemet. Az érettségi után magyar–filozófia szakon kezdtem, de később átmentem történelem szakra és levelező tagozatra.

1957-ben jöttem vissza Pestre, az MTI-ben különböző munkaköreim voltak. 1991-ben mint szerkesztőségvezető-helyettes mentem nyugdíjba, de még négy évig dolgoztam. Az évtizedek alatt nagyon sok és sokféle politikai, világnézeti, etikai kérdésről beszéltünk, vitatkoztunk a kollégáimmal, de zsidóságról, zsidókérdésről, antiszemitizmusról nem. Számomra a zsidóságomnak a legutóbbi évekig nem volt külön jelentősége, magától értetődően voltam az, mindenki, akit ez egyáltalán érdekelt, tudta rólam, de nem volt mit beszélni róla. Nekem meg valahogy nem volt érzékem ahhoz, hogy felismerjem, ki zsidó, ki keresztény, és nem is nagyon érdekelt. A kollégáim között biztosan voltak különböző típusú és mértékű antiszemiták, ezt pontosan tudtam, de magamat illetően közvetlenül nem tapasztaltam. Igaz, nem is voltam rá érzékeny.

A baráti társaságom, a közvetlen „magánkörnyezetem” vegyes volt. Zsidók és keresztények, de „egyik istenben” sem hívők. Házasságot nem kötöttem, egy-egy hosszabb időszakban volt társaim keresztények voltak. Így „kívülről” is láthattam a zsidóságot mint embercsoportot, mint filozófiai és etikai rendszert, mint kultúrát, mint egyéni jelleget. Általában: nem zsidó barátaim révén erősödött a zsidó identitásom.
 

Imre Rosenberg
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Mai 2003
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Nach telefonischer Vereinbarung empfing mich Herr Rosenberg, ein sehr sympathischer älterer Herr im Büro seiner Handelsfirma, im 1.Bezirk, in Wien. Er hatte sich für das Interview gegen den Willen seiner Frau entschieden. Kurz nach Beginn des Interviews wusste ich, warum seine Frau dagegen war. Bei jeder Frage, die Personen seiner großen jüdischen Familie oder sein Familienleben vor dem Holocaust betraf, konnte Herr Rosenberg nur sagen: ‚Es war eine wunderbare, warme Familie’, dann fehlten ihm die Worte und er weinte. Ich bot ihm mehrmals an, das Interview abzubrechen, aber er wollte weiter erzählen. An seiner Geschichte, bei der viele Informationen fehlen, erlebte ich die Grenzen der Interviewertätigkeit. Imre Rosenberg hatte einmal eine große, warme Familie...

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Abraham Jehuda Rosenberg, nach ihm wurde ich benannt. 1855 wurde er in dem Dorf Vizsoly, in Ungarn, geboren. Vizsoly liegt nicht weit von dem Ort Abaujszanto entfernt, in dem ich aufwuchs. Mein Großvater war ein Talmudgelehrter 1. Die ganze Familie väterlicherseits waren Talmudgelehrte. Ich kannte zwei Brüder und zwei Schwestern meines Großvaters: Onkel Mordechai lebte wie wir in Abaujszanto und war Talmudgelehrter, und Onkel Schmuel lebte in Szkaros, hatte eine große Familie und war sogar ein sehr großer Talmudgelehrter. Die Schwestern meines Großvaters, Tante Jenny und Tante Jolan lebten in der ungarischen Ortschaft Vilmany, nicht weit von Vizsoly entfernt

Meine Großmutter väterlicherseits hieß Sara und war eine geborene Desberg. Sie wurde im Jahre 1861 in Abaujszanto geboren. Die Großmutter kam aus einer reichen jüdischen Familie, ihre Eltern besaßen eine Landwirtschaft. Damals suchten Eltern für ihre Töchter gute Burschen, die Bildung hatten. Ein Talmudgelehrter wurde sehr gern ins Haus genommen, und mein Großvater war ein sehr gebildeter Talmudgelehrter. Nach der Heirat kam er in das Haus meiner Großmutter, und man gab ihm eine Beschäftigung.

Meine Großeltern besaßen eine Gastwirtschaft, das war zu jener Zeit ein jüdisches Gewerbe. Die Gastwirtschaft führte meine Großmutter, der Großvater war mit Lernen beschäftigt. Er starb sehr früh, im Alter von 54 Jahren, ungefähr im Jahre 1909. Meine Großeltern hatten fünf Söhne: Moritz, Leopold, Franz, Adalbert, meinen Vater Emanuel und eine Tochter Gisela.

Onkel Moritz war Kaufmann und besaß ein Möbelgeschäft. Er war verheiratet mit Rosa Wasservogel, sie lebten in der Slowakei, in Nove Mesto nad Vahom und hatten zwei Söhne, Adolf und Imre. Tante Rosa war aus Nove Mesto Nad Vahom, und mein Onkel Moritz war zu ihr gezogen. Beide wurden im KZ Bergen Belsen [Deutschland] ermordet. Adolf überlebte in der Slowakei und nach dem Krieg ging er nach Israel, wo er starb. Imre war bei der tschechischen Regierung ein hoher Beamter und ging nach dem Krieg nach Kanada.

Onkel Leopold war mit Piroschka Kepes verheiratet und besaß ein Furniergeschäft.
Er hatte mehrere Kinder: Klara, Andor, Ladislaus und Magda. Klara und Ladislaus leben in Amerika. Andor lebt in Wien und Magda, die 1944 schon verheiratet war, wurde in Auschwitz ermordet. Auch Onkel Leopold und Tante Piroschka wurden in Auschwitz ermordet.

Onkel Franz war mit Manci verheiratet, und sie besaßen ein Schuhgeschäft. Sie hatten drei Kinder, deren Namen ich nicht mehr weiß. Tante Manci und die Kinder wurden in Auschwitz ermordet, Onkel Franz überlebte ein Arbeitslager und starb 1978 in Wien.

Mein Onkel Adalbert fiel im 1. Weltkrieg.

Tante Gisela war mit Herrn Frankl verheiratet. Sie hatten keine Kinder. Beide wurden in Auschwitz ermordet.

Mein Vater hieß Emanuel Rosenberg und wurde 1893 in Abaujszanto geboren. Er besuchte die Mittelschule und die Talmudschule. Mein Vater und zwei seiner Brüder waren Soldaten im 1. Weltkrieg. Mein Onkel Adalbert fiel im 1. Weltkrieg und mein Vater zog sich durch eine falsch behandelte Gelenksentzündung eine Herzklappenkrankheit zu, die die Ursache seines frühen Todes war. Als er im Jahre 1937 starb, war er erst 44 Jahre alt.

Meine Großmutter starb 1933 in Abaujszanto, da war sie 72 Jahre alt. In Abaujszanto gibt es einen großen jüdischen Friedhof. Alle meine Verwandten sind dort am Friedhof und deshalb habe ich den Friedhof in Ordnung bringen lassen. Es war einmal eine große jüdische Gemeinde in Abaujszanto, nun ist wenigstens der Friedhof halbwegs in Ordnung.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Miklos Fried. Wo er geboren wurde, weiß ich nicht.
Sicher hatte der Großvaters Geschwister, aber ich kannte sie nicht.

Meine Großmutter war eine geborene Schwarz. Sie verbrachte ihr ganzes Leben in Csenyete. Sie war sehr religiös, alle waren sehr religiös. Über Brüdern und Schwestern meiner Großmutter weiß ich nichts.

Die Familie mütterlicherseits war auch sehr religiös, das war dort jeder, aber sie waren nicht so gelehrt, wie die Familie väterlicherseits. Sie waren eher einfache Leute, aber religiös war jeder. Die Großeltern lebten in Csenyete, das ist ein kleiner Ort, zwanzig Kilometer von Abaujszanto entfernt. Dort hatten sie ein Dorfgeschäft, das war ein Geschäft, in dem man alles kaufen konnte, von Lebensmitteln bis zu Petroleum. Landwirt war mein Großvater auch, er besaß Felder, viele Schafe und Kühe. In Csenyete gab es insgesamt zwei jüdische Familien und am Schabbat 2   gingen die Juden aus sechs Dörfern zusammen zum Beten, denn für einen Minjan 3 werden zehn Männer, die älter als 13 Jahre sein müssen, benötigt.

Als Kind verbachte ich oft die Ferien bei den Großeltern.

Meine Großeltern hatten sechs Kinder: Meine Mutter Ilona, Olga, Ella, Klara, Josef und Nikolaus. Auch Josef und Nikolaus studierten den Talmud, auch ich studierte den Talmud.

Tante Olga war mit Herrn Lang verheiratet, seinen Vornamen weiß ich nicht mehr.
Er war Besitzer einer Gastwirtschaft. Sie hatten einen Sohn Ladislaus und eine Tochter Magda. Tante Olga, ihr Mann und die Kinder wurden nach Auschwitz deportiert, die Eltern wurden ermordet, Ladislaus und Magda überlebten das KZ. Beide gingen nach dem Krieg nach Israel. Ladislaus lebt jetzt in den USA, Magda starb in Israel.

Tante Ella war mit Ludwig Adler verheiratet. Sie besaßen in Miskolc ein Bandagengeschäft. Die Ehe war kinderlos. Tante Ella und Onkel Ludwig wurden im KZ Auschwitz ermordet.

Onkel Joschka arbeitete auch im Bandagengeschäft der Tante Ella und des Onkel Ludwig. Er war nicht verheiratet und wurde im KZ Auschwitz ermordet.

Tante Klara war mit dem Rechtsanwalt Sandor Löwy verheiratet. Als Tante Klara mit ihrem Mann nach Auschwitz deportiert wurde, erwartete sie gerade ein Kind. Sie wurden im KZ Auschwitz ermordet.

Mein Onkel Nikolaus war der Jüngste und lebte noch zu Hause bei den Eltern. Auch er wurde in Auschwitz ermordet.

Meine Großeltern wurden auch im KZ Auschwitz ermordet.

Meine Mutter hieß Ilona Fried, sie war die älteste Tochter und wurde 1900 in Csenyete geboren, wo sie die Mittelschule besuchte. Meine Eltern heirateten im Jahre 1920. Durch die Heirat mit meinem Vater zog meine Mutter nach Abaujszanto. Meine Mutter war sehr religiös, sie führte einen koscheren Haushalt [den jüdischen Speisegesetzen entsprechend], wir feierten jeden Schabbat und alle jüdischen Feiertage. In Abaujszanto besaßen meine Eltern zuerst eine Gastwirtschaft und dann einen Wein-und Spirituosengroßhandel. Damals hatte man in Amerika die Prohibition aufgehoben und wir haben Wein nach Amerika exportiert.

Meine Kindheit

Ich, Imre, jüdisch Abraham Jehuda Rosenberg, wurde am 10. Februar 1921 in Abaujszanto geboren. Ich hatte zwei Schwestern, Eva und Judith. Eva wurde 1925 und Judith 1931 in Abaujszanto geboren. Wir hatten ein sehr gutes Elternhaus. Ich bekam von allen Seiten viel Liebe. Schon mit vier Jahren ging ich in den Cheder 4, die jüdischen Burschen gehen schon mit vier Jahren in die Schule und lernen hebräisch lesen und schreiben. Mit sechs Jahren kam ich in die Volksschule, dann ging ich bis zur Vollendung meines vierzehnten Lebensjahres in die Mittelschule. Danach besuchte ich die Talmudschule.

Ich legte jeden Morgen Tefillin 5 und betete, und das tue ich heute auch noch. Ich hatte eine wunderbare, warme Familie und war der Liebling meiner Großmutter, weil die anderen Enkelkinder in der Slowakei lebten, und ich war in Abaujszanto ihr erstes Enkelkind.
Meine Eltern und meine Großeltern lebten sehr gut miteinander. Wir wohnten direkt nebeneinander und das Geschäft meines Vaters war im Haus der Großeltern.

In Abaujszanto hatte ich sehr viele Freunde, dort lebte eine große jüdische Gemeinschaft, das waren 200 jüdische Familien. Ingesamt lebten ungefähr fünftausend Menschen in Abaujszanto, davon ungefähr siebenhundert Juden. Die Kinder waren Freunde und Feinde, man schlug sich und vertrug sich, wie es eben bei Kindern passiert. Es gab viele Schlachten, aber damals unter anderem auch schon zwischen Juden und Nichtjuden, das passierte täglich. Die nichtjüdischen Kinder sagten: ‚Ihr habt Jesus getötet’ und so etwas, und wir schlugen uns, aber das war nicht bedrohlich, wir waren eben Kinder.

Meine Mutter hatte immer eine Haushilfe, die auch für uns kochte, und die von meiner Mutter beim Kochen angeleitet wurde. Mein Vater war der Präsident der jüdischen Gemeinde, er war sehr angesehen und sehr gelehrt und von den 200 jüdischen Familien waren wir mit sehr vielen befreundet. Die meisten Geschäfte gehörten Juden: Textilgeschäfte, Schuhgeschäfte und es gab noch eine Familie, die wie wir ein Wein-und Spirituosengeschäft in Abaujszanto hatte.

Während der Jahrhundertwende kam irgendeine Bewegung ins Schulwesen. Da Abaujszanto eine katholische Ortschaft war, der Großteil der Bevölkerung war katholisch, aber es gab auch viele Protestanten und Juden, bekamen alle Gemeinden eine allgemeine Schule, darüber wurde sich geeinigt. Jedes Kind ging in die öffentliche Schule und hatte jede Woche Religionsunterricht - vielleicht zwei, drei Stunden. Aber die Juden hatten mehr Religionsunterricht. Wir hatten jeden Vormittag oder Nachmittag oder Sonntag im Cheder Unterricht.

Die zionistische Bewegung gab es schon, es wurde viel darüber gesprochen, nach Israel zu gehen. Auch meine Eltern waren für Israel. Aber bis diese Idee nahe rückte, war es schon kurz vor dem Krieg. Ich war in Abaujszanto in der zionistischen Bewegung der Misrachi, das waren die Religiösen.

Ich wollte gerade in eine andere Schule gehen, es war das Jahr 1937, da starb mein Vater. Ich war sechzehn Jahre alt und musste als Familienerhalter einspringen, weil ich der älteste Sohn war. Wir hatten ein paar Angestellte, und ich entwickelte das Geschäft weiter und schaffte es, das Geschäft mit ziemlichem Erfolg zu führen.

Damals war das Ausland sehr, sehr weit entfernt. Das war eine andere Zeit, da konnte man nicht einfach irgendwo hingehen, so wie heute. Erst einmal hatte niemand einen Pass, vielleicht hätte man einen bekommen, aber man hatte keinen, denn ins Ausland fuhr man nicht so einfach. In Abaujszanto ab 1940 begann sich die Jugend auf eine Emigration nach Palästina vorzubereiten. In der Talmudschule richtete ich eine Landwirtschaftsschule ein, und die Schüler der Talmudschule übten halbtags in der Landwirtschaft - das hatte ich organisiert.
Wir haben gesagt, dass wir nach Palästina gehen und deswegen lernten wir viel über Landwirtschaft. Mein Lehrer sagte mir ein talmudistisches Zitat: ‚Erst sollst du lernen und dann kannst du lehren.’

Während des Krieges

Ich hatte einen Onkel Joe in Amerika, der war unsere Hoffnung, aber gelang uns nicht und später, als sich die Situation verschlechterte, da war herauskommen aus Ungarn schon überhaupt nicht mehr möglich. Im Jahre 1940 nahm man uns den Gewerbeschein weg, also konnte ich das Geschäft nicht mehr weiterführen. Ich arbeitete aber trotzdem weiter. Als ich 1944 in Arbeitslager einrücken musste, waren meine Mutter und meine zwei Schwestern ziemlich gut versorgt. Aber diese Versorgung half nicht viel, weil die Nazis sie nach Auschwitz brachten.

Im Jahre 1944 wurden meine Mutter und meine Schwestern nach Košice  ins Lager gebracht, da kamen schon die Nachbarn, die früher noch Freunde waren, mit dem Gendarm, um zu sehen, was zu holen ist. Die Beziehung zwischen Juden und Nichtjuden hatte sich kolossal verschlechtert. Antisemitismus war immer da, aber wir litten nicht darunter.

Nach dem Einmarsch der Deutschen wurden die Juden aus Abaujszanto in der Schule zusammengetrieben. Sie hatten vorher nur ein paar Minuten, um etwas zusammenzupacken, das war schrecklich. Ich war nicht mehr dabei, weil ich schon im Arbeitslager in der Nähe von Košice war, aber meine Mutter schrieb es mir. Einen Tag wurden sie in Abaujszanto in die Schule eingesperrt, den nächsten Tag wurden sie nach Košice gebracht. Dort bekamen sie zuerst eine Unterkunft bei jüdischen Familien.

Es gelang mir, mich im Arbeitslager krank zu melden, obwohl ich nicht krank war und die Genehmigung zu bekommen, nach Košice ins Spital zu fahren. Ich fuhr mit dem Ziel, noch einmal meine Familie zu sehen. Meine Mutter hatte mir ihre Adresse geschickt, aber als ich dort ankam, waren sie nicht mehr da. Es wurde mir gesagt, man hätte sie am Vortag in die Ziegelei gebracht. In die Ziegelfabrik konnte man nicht hinein, aber ich erfuhr, dass jeden Abend jemand Brot hineinbrächte. Diesen Mann suchte ich in der Nacht auf, ich musste sehr vorsichtig sein, weil ich mit einem Marschbefehl ins Spital unterwegs war und man mich an einer gelben Schleife an der Uniform als Jude erkennen konnte. Ich hatte erfahren, wo der Mann wohnt, aber er öffnete mir die Tür nicht. Ich klopfte dann ans Fenster. Da kam ein Mädchen, also so etwas habe ich im Leben nicht gesehen, so einen Schreck in den Augen. Diese Angst in den Augen des Mädchens werde ich nie vergessen. Ich erreichte, dass ich einen Sack Brot bekam und mit dem Mann zusammen in das Sammellager gehen konnte. Im Lager traf ich meine Mutter und meine zwei Schwestern, meinen Rabbiner und die ganze jüdische Gemeinde - alle waren dort. Verzweifelt versuchte ich über den Judenrat etwas für meine Familie zu tun. Im Arbeitslager hatte ich Freunde, die aus Košice  waren und deren Väter teilweise im Judenrat waren, aber in Košice hatte ich keine Bekanntschaften, so dass ich meine Mutter und meine Schwestern nicht herausholen konnte. Ich meldete mich dann im Spital, aber die schmissen mich am nächsten Tag raus, weil ich ja nicht krank war. Ich versuchte wieder in die Ziegelei zu kommen, aber es war nicht mehr möglich, es war so hermetisch abgeriegelt, dass man nicht mehr herein konnte. Ich fuhr wieder zurück ins Arbeitslager. Uns ging es im Arbeitslager im Gegensatz zu den Verhältnissen in der Ziegelei noch ganz gut.

Nach dem Krieg

Nach dem Krieg ging ich zurück nach Abaujszanto und wartete auf meine Familie. Meine Schwester Eva kam zurück, sie lebt noch heute in Israel. Sie ist vier Jahre jünger als ich. Meine Mutter, meine Onkeln und Tanten, meine Cousins und Cousinen, und meine kleine Schwester Judith, die zehn Jahre jünger war als ich, blieben in Auschwitz. Als keiner kam, gingen Eva und ich nach Budapest, wo sie 1945 den Kaufmann Lajos Eichler heiratete. 1948 übersiedelten wir gemeinsam nach Wien. In Wien lernte ich meine Frau Edith, geborene Kohn, kennen. Sie ist auch eine geborene Ungarin und wurde am 13. April 1936 in Timar geboren. Sie ist Geschäftsführerin in meiner Handels Firma.

Wir bekamen zwei Kinder, unsere Tochter Judith Vivian Brachfeld, geborene Rosenberg und unseren Sohn Andreas. Unsere Tochter wurde am 12. Dezember 1956 in Wien geboren. Unser Sohn wurde 1959 geboren, er starb 1978.

Meine Tochter machte in Wien die Matura, heiratete 1975 und zog zu ihrem Ehemann Robert Brachfeld nach Brüssel. Dort studierte sie an der Universität Architektur. Sie ist religiös, lebt in Antwerpen, und ihre Kinder, drei Mädchen und drei Buben, studieren in Israel.

Ich kam mit meiner Schwester und meinem Schwager zusammen nach Wien, wir hatten sehr wenig Geld. Ich sagte zu ihnen, sie sollen nach Israel gehen, und ich bleibe noch einige Zeit hier in Wien und versuche Geld zu verdienen, dann komme ich nach. Ein bisschen Geld habe ich verdient, aber ich blieb in Wien.

Ich fahre sehr oft nach Israel zu Besuch, und ich habe ihnen immer geholfen, wenn es notwendig war. Ich habe Israel sehr gern, aber leben dort? Das Tempo in Israel stört mich nicht, aber ich bin das Leben hier schon gewohnt, obwohl ich sicher auch in Israel leben könnte. Ich war jetzt zwei Wochen dort, es war wunderschön. Ich liebe das Land und ich bin sehr gerne dort, und ich bin sehr stolz auf Israel.

Erst nach dem Krieg bekam ich Zweifel an der Religion, aber ich praktiziere sie, weil ich es gewöhnt bin, und es ist mein Lebensstil. Aber jeder glaubt, wie er will. Meine Tochter ist religiös, auch meine Enkelkinder sind religiös, viel mehr als ich. Meine Enkelsöhne lernen auf der Jeschiwa 6 in Jerusalem.

Ich bin der Meinung, ein jüdischer Mensch, der am Judentum festhält, muss ein hohes Wissen über jüdische Kultur und Philosophie haben. Ich gehe jeden Tag in der Früh in den Tempel. Ich bemühe mich um dieses Wissen, ich studiere auch ständig zu Hause, und ich unterrichte in der Synagoge jüdisches Wissen und jüdisches Denken.

Ich fühle mich in Österreich sicher, ich fühle mich in Österreich wohl! Ich bin hier seit 1948 und vielleicht sagt jemand hinter meinem Rücken etwas Schlechtes über mich, weil ich Jude bin, aber ich habe das offen nur einmal erlebt. Das war vor 40 Jahren, da kaufte einer etwas nicht von mir, weil ich Jude bin. Das sagte er mir auch. Ich persönlich spüre keinen Antisemitismus. Wir lesen die Zeitungen und wir sehen die Tendenzen, und es ist nicht die Freiheit, die man sich vorstellt, aber es ist nirgendwo anders.

Glossar

Ich bin am 10. Juli 1922 in Wien geboren und aufgewachsen. Mit eineinhalb Jahren fuhr ich mit meinen Eltern und meiner Schwester nach Buenos Aires, und nach drei Jahren kehrte ich nach Wien zurück. Meine Eltern ließen sich dort scheiden, und ich wurde meinem Vater zugesprochen. Ab diesem Zeitpunkt war ich bei meinem Vater. Meine Mutter und meine Schwester kehrten erst sechs oder acht Jahre später aus Buenos Aires zurück.

Mein Vater hieß Abraham Adolf Steinbach-Falsez-Goldschein und hat den Namen bis zum Schluss gehabt. Ich habe 1945 dann den Namen abgelegt. Geboren ist er am 29. Februar 1897 in Lemberg, Polen. Ich habe keine Ahnung, wann er gestorben ist. Er hat einen Bruder und sogar eine Schwester gehabt: Heinrich und Berta. Mein Onkel hat in Polen gelebt. Meine Tante Berta war da [in Wien]. Sie hat hier am Fleischmarkt gewohnt. Ich habe eine Zeitlang bei ihr gewohnt.

Meine Großeltern väterlicherseits sind in der Nähe von Lemberg, Polen geboren. Mein Großvater hieß Benjamin Steinbach-Falsez-Goldschein, und meine Großmutter hieß Ruchel. Ich war zwei Mal bei ihnen zu Besuch. Ich habe sogar von Rechtswegen dort ein Haus, um das ich mich nie im Leben gekümmert habe. Weiß nicht, steht´s, steht es nicht. Mein Vater ist, ich glaube im 35er Jahr oder so ähnlich runtergefahren und hat das Haus gekauft. Das ist das letzte, was ich weiß. Meine Großeltern haben nur in Polen gelebt.

Ich war zwei Mal bei meinen Großeltern, als ich sechs oder acht Jahre alt war. Ja, es ist ein unauslöschbarer Eindruck gewesen. Mein Großvater war ein Riese und hat solche Paijes und so einen Bart gehabt. Das habe ich mir jeden Tag anschauen können, weil zu essen hat es nichts gegeben, bevor er mich nicht zwischen die Füße genommen hat und angefangen hat, „Moide, moide ani lecha...“ aufzusagen. So ist es gegangen. Ich musste immer - vor jedem Bissen Brot – dawenen [beten]. Also, ich habe keine allzu große Freude dort gehabt. Wie gesagt, ich war zwei Mal dort, einmal für 14 Tage. Statt aufs Land zu fahren, hat mich mein Vater mitgenommen zu ihnen nach Lemberg, und so habe ich sie kennen gelernt.

Meine Großeltern haben mit mir auf Jiddisch gesprochen. Ich bin aber ein Antisprachentalent im wahrsten Sinne des Wortes. Miteinander haben meine Großeltern auf Jiddisch gesprochen, soweit ich mich erinnern kann. Wenn sie nicht wollten, dass ich was verstehe, haben sie miteinander auf Polnisch gesprochen. Mein Vater hat das auch gemacht.

Sie waren sehr streng religiös. Man kann sagen ultraorthodox. Mein Großvater war sogar Rabbiner. Sie hatten noch einen Sohn, soweit ich mich erinnern kann. Der hat Heinrich geheißen. Mein Bruder ist nach ihm benannt worden. Sie dürfen nicht vergessen, mich haben meine Großeltern interessiert wie der vorige Schnee. Wie Hitler kam, war ich 16, und ich hatte im allgemeinen äußert wenig Kontakt zu ihnen gehabt. Ich war zwar ein guter Jude, aber damit tut es überhaupt nichts zur Sache. Es ist außerdem sehr schwierig auf Entfernung gewesen. Für mich war das vollkommen uninteressant. Mein Vater fuhr jedes Jahr ein oder zwei Mal für ein paar Tage hin. Aber es war auch eine andere Zeit.

Das Haus, indem die Großeltern gewohnt haben, war ein ganz nettes Häuschen. Das ist ein kleiner Ort gewesen, und das Haus war relativ neu. Ich kann mich darum erinnern, weil mein Vater es gekauft hat. Vergleichen Sie es mit einem Zweifamilienhaus hier. Aber es war ein brauchbares und angenehmes Haus, also nicht in Reichtum sondern einfach. Es war nicht luxuriös ausgestattet, es war ein bürgerliches Haus. Ich weiß, dass Leute bei ihnen gearbeitet haben. 

Meine leibliche Mutter hieß Anna Löwenthal. Ich glaube, sie ist am 15. Dezember 1900 geboren. Weiß ich nicht mehr so genau. Sie ist in Zamborg, in Polen geboren.

Ich bin mit meinem Vater nach drei Jahren nach Wien zurückgekommen, und meine Mutter blieb mit meiner Schwester Regine in Buenos Aires. Nach vier Jahren sind sie zurückgekommen, und dann hat sich mein Vater von meiner Mutter scheiden lassen, da war ich ca. acht Jahre alt, und hat die Mutter meines Halbbruders geheiratet. Meine Stiefmutter war auch eine Polin und stammte auch aus diesem Grätzel dort. Ihr Vorname war Brandl. Wir haben sie auch Bronja genannt.

Meine Mutter kam nach Wien und war bis 15. Juni 1939 hier. Meine Schwester kam mit ihr. Mit meiner Mutter habe ich sehr kurze Zeit verbracht. Ich habe meine Mutter nur ein Mal die Woche gesehen. Auch meine Schwester. Es war immer nur für ein paar Stunden, und ich bin mit denen überhaupt nicht verreist. Das war eine andere Zeit. Mein Vater hat eine Wohnung in Purkersdorf genommen. Früher waren wir zwei Monate in Purkersdorf, da haben wir zur besseren Schicht gezählt, weil wir dort unsere Ferien verbracht haben. Aber sonst, Auslandsreisen gab es überhaupt nicht. Nur nach Polen, die zwei Mal zur Familie. Familientreffen gab es sonst nicht. In dieser Beziehung war ich nicht sehr verwöhnt, durch diese ganzen Umstände.

Meine Mutter hätte ich gern öfters gesehen. Sie war eine wirkliche Perle von einem Menschen. Ich war meinem Vater zugesprochen, und meine Schwester war ihr zugesprochen. Das war so. Und außerdem war sie ja auch im Geschäft. Sie hat im 3. und im 10. Bezirk ihre zwei Geschäfte gehabt, und man konnte nicht so einfach dort hingehen. Ich hab ein Fahrrad gehabt und bin zu ihr hingefahren, wenn ich konnte. Es war sehr schwer. Ich hab nicht viel Zeit gehabt, da ich in der Schule war. Nach der Schule hab ich gegessen, Aufgaben gemacht und bin runtergegangen Fußball spielen. Bei der Kultusgemeinde, wo das Hotel Merkur ist, beim Kornhäusel drüben, dort haben wir als Kinder Fußball gespielt.

Mein Vater war Schneider und hatte ein Kleidergeschäft, Ecke Judengasse/Hoher Markt. Wo heute der Wallenstein drinnen ist, dort hat er ein Geschäft gehabt. Und meine Mutter, die hat zwei Geschäfte gehabt, zwei kleine Parfümerien, die ihr mein Vater bei der Scheidung als Abfertigung gegeben hat.

Meine Eltern haben sich sehr gut gekleidet. Erstens war es der Beruf meines Vaters, und er hat auch uns Kinder angezogen. Und meine Mutter war ganz normal, aber sie war gut angezogen. Also die finanzielle Situation meiner Eltern war auch nicht schlecht. Mein Vater war sehr religiös. Meine Mutter weniger. Auch meine Schwester nicht. Ich selbst war erst 16 Jahre alt, das hat mich nicht viel interessiert.

Soweit ich mich erinnere, hat mein Vater sich äußerst wenig um Politik oder sonst was groß gekümmert. Er war nämlich nicht sehr interessiert, soweit ich weiß. Mein Vater war bis spät in der Nacht im Geschäft. Er hatte so einen Radio-Tick. Er hat damals, das muss man sich vorstellen, vor 60 Jahren, ein Radio gehabt, das war so groß wie der Fernseher. Ich hab ihn kaum gesehen. Mein Verlangen war auch nicht so groß, ihn zu sehen.

Ich ging in die Schottenschule auf der Freyung. Im Cheder war ich auch: im Latzenhof im 1. Bezirk. Und zwar bei der Judengasse rechts, da ist heute der obere Teil vom Hotel Merkur. Dieses Haus war eine ganz miese Hütte, und dort war der Cheder, und ich bin auch dort Bar-Mizweh geworden. Ich wollte nicht, ich musste hingehen. Mich hat der Cheder nicht interessiert. Ich bin sechs Jahre in den Cheder gegangen und zwar jeden Tag: von Montag bis Donnerstag. Schabbes und Sonntag natürlich nicht. Es waren 15 Kinder im Cheder, und unterrichtet hat uns ein Rabbiner. Das bedeutet schon sehr viel.

Eine gewisse Frömmigkeit war bei mir gegeben. Ich bin Freitag Abend und Schabbes in Schil gegangen. Da hat es ein Jugendg’ttesdienst in der Seitenstettengasse gegeben. Da sind links die Mädchen gesessen, rechts die Burschen. Das ist das einzige, woran ich mich erinnere. Außerdem war ich zwei Jahre im Chor. Da war ich zehn bis zwölf Jahre alt.

Ich habe erst am Ruprechtplatz gewohnt, und dann wohnte ich unmittelbar bei der Kultusgemeinde. Auch meine ganzen Freunde, die ich gehabt habe, die haben alle da gewohnt, und da hat es sich irgendwie ergeben. Da ist gestanden: Chor wird gesucht. Es war damals sehr gut, es ist ja bezahlt worden. Ich glaube ich habe 15 Schilling im Monat verdient. Das war für damalige Zeiten wahnsinnig viel, und mit dem Stimmwechsel war es dann aus. Das Singen hab ich dort gelernt. Zu Feiertagen und am Schabbes hab ich dann dort gesungen. So leicht hat man sich das nicht verdient. Wir mussten proben und proben. Ich glaube, wir haben mindestens drei Mal in der Woche proben müssen. Es waren ca. 30 bis 40 Kinder im Chor. In der Seitenstettengasse, dort, wo heute die Thore aufbewahrt wird, dort sind wir gestanden, oder oben im 3. Stock, wo die Tafel steht, dahinter stand eine Orgel. Dort oben sind wir bei Hochzeiten gestanden, weil sie Platz für die Chupe brauchten. Die anderen waren auch ungefähr so alt wie ich, es war ja altersbedingt. Der Älteste war 13 bis 14 Jahre alt. Der Großteil war nicht aus der Stadt. Der Großteil war aus der Leopoldstadt, also die habe ich immer nur gesehen, wenn wir geprobt haben und sonst nicht.

Ich war bei der Hakoah Ringen, und dann war ich Schwimmen bei der Hakoah. Ich kannte die Fritzi Löwi und die Judith Deutsch, die Könner waren. Die hätte bei der Olympiade beim Hitler antreten sollen und hat gesagt, sie geht nicht. Ich war also zwei Mal in der Woche Schwimmen und ein Mal in der Woche Ringen. Die ganze Hakoah war hier mal Österreichischer Meister im Ringen.

Mit sechs oder sieben Jahren bin ich in die erste Volksschulklasse gegangen. Ich bin bis zur vierten gegangen, also bin ich mit 14 Jahren aus der Schule ausgetreten. Mein Vater hat doch ein Kleidergeschäft gehabt und hat sich gedacht, ich soll Kürschnerei lernen. Ob ich wollte? Nein. Ich hätte gern weiterstudiert, ist aber nicht gegangen. Ja sicher, ich hab es ihm gesagt, aber ihm war wichtiger, Geld zu verdienen. Damals war es interessant, Geld zu verdienen, damit man sich die Mäuler stopfen konnte. Damals war ja die Arbeitslosigkeit sehr hoch.

Eigentlich gab es keine Probleme in der Schule, dadurch dass ich ein Jude war. Es gab schon Lehrer, die antisemitisch waren. Bei den Schülern gab es selbstverständlich auch welche. Nur hat man das damals doch anders aufgefasst, so „Jud, Jud“ und diese Bemerkungen. Wenn einer mir „Saujud“ gesagt hat, hab ich ihm eine gegeben und von meinem Vater einen Schilling kassiert, wenn ich es ihm erzählt habe. Aber im allgemeinen, auch altersmäßig, wir waren ja damals 14, 15 Jahre alt, natürlich sind blöde Redensarten gefallen - das ist klar, wie es da im allgemeinen der Fall ist.

Mein Vater hat es toleriert. Die Schule hat es weniger toleriert. Aber bitte, da konnte ich ja nichts machen. Ich wurde nicht rausgeschmissen. Ich hatte mal einen Vierer in Betragen. Damals gab es nur Vierer. Das war damals die schlechteste Note. Wir hatten ein Mitteilungsheft, und dort hat die Professorin reingeschrieben: Ihr Sohn hat das und jenes gemacht, und das hat man am nächsten Tag unterschrieben mitbringen müssen. Na, ich hab doch gewusst, wenn ich das meinem Vater gebe, kriege ich „Kalt, Warm, Süß und Sauer“, also hab ich es unterschrieben. Beim 20. Mal ist mein Vater dann draufgekommen. Ich weiß nicht, was ihm eingefallen ist. Er hat normalerweise nie meine Schultasche kontrolliert. Einmal hat er in die Schultasche reingeschaut, und da ist das Heft drinnen gelegen. Das war eben zu der Zeit, wie ich einen Vierer in Betragen bekommen habe, aber das war ja nur im ersten Halbjahr. Später hab ich dann im Betragen einen Einser gehabt. Ich war zufällig ein braves Kind. Wenn man mich in Ruhe lässt, dann bin ich brav.

Da habe ich einen Nachbarn gehabt, mit dem ich gut befreundet war, sein Name war Ernst Rudes. Er war auch Jude. Mein Umgang im allgemeinen war zu 99 Prozent mit Juden. Auch in der Schule, in die ich ging, waren großteils Juden. Aber wir hatten sehr wenige katholische Bekannte. Ich hab Freunde genug gehabt, ich war nie allein oder sonst etwas. Man muss immer das Alter des Umbruchs einkalkulieren, vorher relativ gut und nachher Lager, und danach gab es keine Freunde oder sonst was. Man hat geschaut, dass man überlebt. Ich hatte auch eine Freundin. Da hab ich mir nicht reinreden lassen. Ist doch nicht wie heute. Früher ein jüdisches Mädel, wenn ich ihr einen Kuss gegeben habe, und der Papa hat es gesehen, hat er gefragt: „Wann ist die Chassene [Hochzeit]?“. Das ist nicht sowie heute. Mein Sohn hat es da besser gehabt.

Heute hab ich nur jüdische Bekanntschaften und Freunde. Früher hab ich so Freunde gehabt, die Mischling waren. Auf jeden Fall wusste ich zu 100 Prozent, dass sie O.K. waren. Das wäre damals für mich das Allerärgste gewesen - mit einem Nichtjuden.

Ich hab hier in Wien gewohnt, in der Nähe vom Stephansplatz. Es war eine jüdische Gegend. Der Großteil der Juden hat zu der Zeit im 2. und 9. Bezirk gewohnt. Wir haben eine wunderschöne Wohnung mit vier großen Zimmern gehabt. Die Wohnung bestand aus einer Küche, einem Bad, einem Dienstbodenzimmer, einem riesigen Vorzimmer, einem Balkon und einer Toilette. Das Vorzimmer allein war 15 Meter lang. Es war sehr schön. Wie ich zurückgekommen bin aus dem Lager, bin ich hingegangen, da ist nicht ein Stein am anderen gestanden von dem Haus. Es war komplett weg. Auch das Haus am Hohen Markt, wo mein Vater das Geschäft gehabt hat, war weg, komplett weg. Wir hatten alles: Strom, Elektrizität und so weiter. Es war ja das beste Viertel von Wien. In der Wohnung, in der ich gelebt habe, habe ich mit meinem Vater, mit meiner Stiefmutter und mit meinem Bruder gewohnt. Zu Hause hatten wir ein Dienstmädel. Sie ist mit uns spazieren gegangen, hat uns bei einer Aufgabe oder sonst was geholfen. Sie war Dienstmädel und Kindermädel gleichzeitig.

Ich hatte einen Halbbruder, der war zehn Jahre jünger als ich. Geboren ist er am 26. Juni 1932. Er hat Heinrich geheißen. Und ich hatte eine Schwester, die war zwei Jahre älter als ich. Sie hat Regine geheißen und ist am 4. Juni 1920 geboren. Sie ist nach England und hat meiner Mutter noch ein Permit geschickt. Nur ist es erst am 30. August 1939 angekommen. Regine ist als Dienstmädchen nach England gegangen, da war sie 18 Jahre alt. Sie war ein sehr gescheites Mädel, sie hat Auszeichnungen in Klavier, Englisch und Französisch gehabt. Sie war wirklich auf Top! Sie hat was im Kopf gehabt, die war gut. Sie hat meiner Mutter also ein Permit geschickt, meine Mutter war in der Zwischenzeit schon nach Polen geflüchtet, und am 1. September 1939 ist der Krieg ausgebrochen. Also konnte sie nicht mehr das Permit ausnützen, so hätte sie vielleicht überlebt.

1938 hat sich mein Leben dann schlagartig verändert. Ich habe am Ruprechtplatz gewohnt, und ich erinnere mich, dass am 10. oder 11. die Stadt abgesperrt war, ich konnte aber durchgehen, weil ich dort gewohnt habe. Auf der einen Seite stand die Vaterländische Front und hat: „Heil Schuschnigg“ geschrieen, und vis-á-vis sind die Nazis gestanden und haben: „Heil Hitler“ und „Jude verrecke“ geschrieen. Und so bin ich nach Hause gegangen damals. Am nächsten Tag war bereits ein kommissarischer Leiter hier, mein Vater war ja Schneider und hatte ein Kleidergeschäft. Aber mein Vater war polnischer Staatsangehöriger und war 80 prozentiger Kriegsinvalide und bekam auch eine kleine Rente, und dadurch konnte man ihn nicht ausbürgern. Er war einer der wenigen, die nicht ausgebürgert wurden, und das war mein Vorteil. Ich war zu diesem Zeitpunkt selbstverständlich auch polnischer Staatsbürger.

Mein Vater konnte nach dem Anschluss weiterarbeiten, sehr kurzfristig aber, weil er zwei Mal verhaftet wurde, und als er dann rauskam, das war im 38er Jahr, ist er auf die Idee gekommen, wir könnten alle nach Argentinien zurückfahren, denn vorher konnte man das. Wer mal drüben war und eine Sedula, also eine Rechnungskarte hatte, der konnte wieder hin. Aber als mein Vater soweit war, war die argentinische Botschaft auch soweit und hat gesagt, das gibt es nicht mehr. Nur Klosterschwestern konnten noch hinfahren.

Ich war in der Zwischenzeit auch auf einige Tage mit meinem Vater eingesperrt. Ich war auf der Elisabethpromenade für einige Tage eingesperrt, und mein Vater war im Landesgericht, soweit ich mich erinnere. Er wurde dann von der Gestapo gesucht. Die Familienverhältnisse waren ein bisschen komisch dadurch. Obwohl meine Eltern geschieden waren, hat sich meine Mutter tadellos mit meinem Vater verstanden, auch mit der zweiten Frau und dem Kind. Und mein Vater sah sich gezwungen, am 15. Juni 1939 Österreich zu verlassen, da ihn die Gestapo gesucht hat und er weg musste.
Er ist mit seiner Frau, meiner Mutter und meinem Halbbruder weggefahren. Sie sind nach Polen gefahren. Ich bin hier geblieben. Ich habe sie nie mehr wiedergesehen.

Ich war hier in Hachschara. Hachschara war eine Vorbereitung für Palästina. Ich war hier in Schwardorf am Dr. Segall´schen Gutshof, das war ein jüdischer Gutshof, der von der Gestapo beschlagnahmt war. Wir sind im allgemeinen dort auf Landarbeit und all diese Arbeiten vorbereitet worden - mit der Chance, nach drei bis vier Monaten nach Palästina zu kommen, es gab damals Israeltransporte für Jugendliche. Das war im Jahr 1939. Mein Vater ist am 15. Juni weggefahren, und am 16. Juni bin ich auf Hachschara nach Schwardorf gekommen. Ich war dort ca. drei Monate. Das hätte normalerweise genügt, um dann in einem Transport eingegliedert zu werden und dann nach Palästina zu kommen, nur hat mich in der Zwischenzeit ein Pferd gebissen. Ja, es klingt komisch, aber wir mussten in Ställen arbeiten, im Kuhstall, im Pferdestall. Und ich war in einem Pferdestall eingeteilt. Da war ein bissiges Pferd, das mich gebissen und mir zwei Rippen gebrochen hat. Ich hab noch einen Verband bekommen, und dadurch, als der 1. September 1939 kam, war jegliche Möglichkeit, für die Hachschara wegzukommen, vorbei. Das Arbeitslager ist unmittelbar nach der Kriegserklärung aufgelöst worden, es muss im September gewesen sein.
  
Ich hatte insofern Glück, da ich die Leute in der Kultusgemeinde hier gekannt habe, das waren Freunde von mir, die dort als Ordner tätig waren, und so konnte ich durch sie dort Arbeit bekommen. Ich kam dann wieder nach Wien zurück und hab hier erst bei einem Freund gewohnt, und am 22. oder 23. September 1939 stand in der Zeitung, dass sich alle staatenlose Polen beim Polizeipräsidium am Schottenring melden sollen. Da bin ich hingegangen und bin dort gleich drei Monate geblieben. Ich hatte aber noch großes Glück, da die anderen, die ins Stadion gebracht worden sind, direkt ins Lager kamen. Ich hatte das Glück, weil ich eben damals 16, 17 Jahre alt war. Also nur ich und noch ein anderer, deren Name ich vergessen habe, waren die einzigen, die von dieser ganzen Aktion freigegangen sind, denn alle anderen kamen in die Aasberggasse im 20. Bezirk. Da war ein Obdachlosenheim; gibt’s heute noch, glaube ich. Und die sind dann von dort nach Polen gekommen.

Das hab ich mir also damals erspart, ich bin dann freigekommen und bin wieder zur Kultusgemeinde gegangen, und dort habe ich in den verschiedensten Stellen gearbeitet. Ich hab vier Mark am Tag verdient, und ich habe in der SS-Oberhauptschnitt Donau, das war die höchste SS Österreichs, als Portierführer gearbeitet, das war für ca. ein Jahr.

Ich habe bei der Kultusgemeinde das ganze Jahr 1940 durchgearbeitet. Ich musste ja arbeiten, es hat ja überhaupt keine Vermögenswerte oder sonst was ähnliches gegeben. Das einzige, was ich gehabt habe, war ganz am Anfang der Persianermantel meiner Mutter. Den hab ich für 800.- DM verkauft. Das war mein einziges Vermögen. Ich hatte ja nichts. Das war nach 1939. Ich musste ja essen gehen. Auf der Lebensmittelkarte war ja ein „J“. Also offiziell konnte ich ja nicht ins Gasthaus essen gehen. Ich hab einen Ober gehabt, dem hab ich mehr gezahlt, und er hat mir dann zu essen gegeben.

Dann wurde die Kultusgemeinde aufgelöst, und ich habe dann bei der BOGESTA gearbeitet. BOGESTA war die Verwaltung der Umsiedlungsgüter der geheimen Staatspolizei. Die Leute, die emigriert sind und ihr Gepäck mitgenommen haben, ihre Kisten verpackt und sie hier beim Schenk oder Karon Jelinek abgegeben haben, das alles ist nach Hamburg gekommen, wurde dort beschlagnahmt und wieder nach Wien zurückgeschickt und hier in verschiedenen Lagern ausgepackt. Der Inhalt dieser Koffer und Kisten ist sortiert und dann verkauft worden, als erstes beim Rotundengelände. Die Gestapo hat als erste gekauft, dann die SS, dann die SA, dann die NSV. Dort konnten sie nämlich alles billiger erstehen. In diesem Lager habe ich also gearbeitet, und unter anderem kam eines Tages die Lieferung von der Speditionsfirma Karon Jelinek, und da waren die Kisten meines Vaters dabei.

Wie ich das gesehen habe, wollte ich es natürlich haben. Wir hatten dort einen ziemlich anständigen Inspektor, der war eben bei der Polizei, und ich hab ihm gesagt, dass es meine Kisten sind. Da hat er zu mir gesagt, ich soll sie in die Ecke hinstellen. Das hab ich dann gemacht und hab mir leichtsinnigerweise einen Anzug genommen, ein paar Hemden und ein Grammophon. Zu der Zeit hatte ich eine Freundin, die in der Habsburgergasse 10 gewohnt hat, und die hatten eine Haushälterin. Diese Freundin hat Jutta Hoffmann geheißen. Ihre Haushälterin war Jüdin und hatte einen Freund. Ich wusste nicht, wer dieser Freund war. Hat sich herausgestellt, er war ein konfidenter Gestapo. Wie sie das Grammophon gesehen hat, hat er die Anzeige gemacht, und ich wurde am 28. September 1941 verhaftet.

Ich bin also mit der Beschuldigung, ich hätte deutsches Gut gestohlen, auf die Elisabethpromenade gekommen. Dort wurde ich auch geschlagen. Ich bin zu drei Monaten schweren Kerkers verurteilt worden und hab die drei Monate im Landesgericht abgesessen.

Nach diesen drei Monaten, nach Verbüßung der Haft, wurde ich in die Kleine Sperlgasse in so ein Lager überstellt. Nur hab ich dort natürlich die Leute gekannt, weil die Ordner von der Kultusgemeinde waren dort, und ich kannte auch den Großteil der Referenten der Gestapo, da wir es ja eingerichtet haben und eigentlich ja auch unter ihrer Aufsicht standen, denn diese Öffnung und Ansammlung der Kisten und dieser Vermögenswerte waren ja unter Aufsicht des Kommissarsrat Berger, Becker. Sie haben ein gutes Wort für mich eingelegt, aber es hat nicht viel genutzt, weil der Brunner 1 kam. Man hat ihm zwar gesagt, wer ich bin, aber es hat nichts gebracht.
Es haben noch 50 Leute zum Transport gefehlt, und da bin ich dann mit dem Transport am 26. Januar 1942 nach Riga gekommen.

Mein Vater hatte eine Schwester hier in Wien. Bei dieser Tante und bei einem Freund, der mit mir auch bei der Kultusgemeinde zusammengearbeitet hat, der Ernst Ludwig, bei diesen zweien hab ich gewohnt. Ich hab ja keine Wohnung mehr gehabt. Von dort kam ich dann nach fünf Tagen nach Riga. Das war der bittere Winter 1941/42. Das war ein Wahnsinn. Die Leute sind ausgestiegen und hatten Erfrierungen dritten Grades, an den Füßen und Händen. Ich bin hier weggefahren, und all die Ordner der Kultusgemeinde haben die Leute eingeteilt in den Waggons. Sie wussten, dass der erste Waggon geheizt ist, weil der unmittelbar nach der SS war. Das war der einzige Waggon, der geheizt war. Und dort haben sie mich untergebracht und haben mir auch mein ganzes Gepäck, das ja sonst niemand gehabt hat, in den Waggon gebracht.

Mein Gepäck bestand aus sieben oder acht Koffern. Von der Bekleidung bis zum Grammophon. Während ich im Gefängnis war, haben mir die Burschen von zu Hause Bettzeug und so verschiedenes gebracht. Sie wussten ja, wenn ich rauskomme, dass ich wegkommen werde und dass man sich mit den Sachen ein bisschen über Wasser halten konnte, was auch zugetroffen ist.

In Riga angekommen, ist die ganze Partie ins Lager marschiert. Wir waren 1250 Leute, von diesen 1250 Leute sind 1200 ins Ghetto marschiert. Es war ein schrecklicher Winter, es war alles eingefroren. Es war grausam, es hat fürchterlich ausgesehen. Die Leute kamen ins Ghetto, und wir 50, man hat die jüngsten und kräftigsten rausgenommen, mussten die Waggons reinigen. Und da hab ich natürlich schon gesehen, dass die Leute, die nicht gut bei Fuß waren, auf die Waggons raufgeworfen wurden, und es wurde geschossen. Dort hat man festgestellt, was eigentlich so ein Menschenleben wert ist. Und da war mein erster Gedanke, das werde ich auch nicht vergessen, ich habe eine große Apotheke mitgehabt, und da hab ich mir gedacht, ich fresse sie auf. Das war das einzige Mal, dass ich so beieinander war. So habe ich mich nie erlebt.

Das Ghetto war ca. zwei Stunden vom Bahnhof entfernt, und die Leute wurden dort hingeführt. Die jungen Leute, die schon im Ghetto waren, durften mit großen Schlitten zum Bahnhof kommen - unter Aufsicht natürlich - und durften auf diese Schlitten Brot aufladen. Ich bin dort an einem Mädchen vorbeigegangen, die mit einem Schlitten dort gestanden ist, und die sagt zu mir: „Du bist der Kurtl Steinbach!“. Ich hab sie noch nie in meinem Leben gesehen. Noch nie! Und sie sagte zu mir: “Das Gepäck, wenn du was hast, ist alles im Eimer. Wenn du kannst, bring es her.“.

Die Leute, die haben ja kein Gepäck gehabt im allgemeinen, denn es war ja in den Waggons drinnen, und jeder hatte nur ein Handgepäck, und das hat man ihnen dann im Laufe des Weges nach zwei Stunden, wenn es ihnen schwer geworden ist, auch abgenommen. Und ich hatte ja im ersten Waggon mein ganzes Gepäck. Ich hab das Gepäck geholt, hab es zu dem Mädchen hingebracht. Das sind riesige Schlitten gewesen, nicht wie die Kinderschlitten. Sie hat das Gepäck unten aufgelegt, hat eine Decke drüber gegeben und oben das Brot.
Und sowie wir dann abends ins Ghetto gekommen sind, hab ich als einziger im Ghetto mein Gepäck gehabt. Ich hab dann das Mädchen kennen gelernt, sie hieß Gerda Hacker. Sie hat mit ihrer Schwester in der Pragergruppe gewohnt. Die Schwester hieß Olli Adler, das war die Freundin des Kommandanten des Hauptsturmführers, Kurt Krause. Der hat ihr dort eine Friseurstuben eingerichtet. Sie war ein hochanständiges Mädchen und ein liebenswerter Mensch.

Gerda Hacker hat im 2. Bezirk gewohnt. Da gab es vorher im 38er, 39er Jahr so eine Jugendgruppe von der Jugendaliyah. Das ist die einzige Möglichkeit, woher sie mich gekannt haben konnte. Ich kann es heute nicht beantworten, es zählt zu den Wundern. Ich war froh und glücklich, ich hab alles gehabt. Ich war also im Ghetto und hab sie des öfteren gesehen. Ich hatte eine Freundin, die konnte ich mit den Sachen aus den Koffern anziehen. Die hat ja nichts mehr gehabt, und die war mit ihrer Mutter. Sie waren bei dem Transport dabei. Der Name meiner Freundin war Eva Rekler. Den Namen ihrer Mutter weiß ich nicht mehr. Sie haben nicht überlebt. Auch die Gerda nicht. Keiner hat es überlebt. Weder die Gerda noch die Eva.

Ich bin ins Ghetto gekommen. Ich hab die Eva gesucht, also das war in der Moskauer Vorstadt, es sind kleinere Häuser gewesen. Wenn man damals die Stiegen raufgegangen ist, ist man über Kleider, über Fetzen und Einrichtungen gestolpert. Und wenn man in die Küche raufkam, stand noch die Suppe am Tisch. Denn drei Tage vorher sind 22 lettische Juden dort umgebracht worden, um Platz für unseren Transport zu machen. 

In meiner Wohnung war der Arzt. Das sind alles Sachen, die sehr wichtig waren, wenn man weiß, wie es im allgemeinen da zugegangen ist. Der Arzt war ein großer Raucher, Dr. Bloch hat er geheißen, und ich hatte 1000 Zigaretten mit. Und da hab ich ihm jeden Tag 10 Zigaretten gegeben, und dadurch bin ich nicht aufs Kommando gegangen, ich war krank geschrieben. Ich hab aber in der Zwischenzeit den Arbeitseinsatz kennen gelernt, und das wichtigste war, ein gutes Kommando zu bekommen, so dass man überleben konnte.

Das große Glück war ja, dass ich den Transporten nach Sadespitz - das war ein Vernichtungslager, wo keine drei Prozent überlebt haben - durch meine damalige „Krankheit“ entgangen bin. Wie ich dann wieder arbeiten gehen musste, hat mir der Arbeitseinsatz, den ich gekannt habe, ein Kommando gegeben. Es war zwei Stunden in der Früh gehen und zwei Stunden zurück. Dort war der Schlachthof. Das, was geschlachtet wurde, kam zu uns, wurde geputzt und eingesalzen. Es war wahnsinnig schwer. Es war nass, gefroren und das alles. Das war aber ein gutes Kommando. Von der Gruppe Wien war überhaupt keiner, ich bin dann der einzige gewesen, der dort eingeteilt wurde, und dort gab es zu essen. Wir haben zu Mittag eine Suppe bekommen, und so hatten wir was zu essen. Es war jedenfalls ein relativ gutes Kommando, und das wichtigste bei diesem Kommando war, da gab es einen so genannten Führer, der hat uns geholt und hat uns wieder gebracht. Und mit diesem Mann konnte ich Geschäfte machen.
Das heißt, von meinen Sachen, die ich hatte, hab ich ihm was gegeben, und er hat mir dann zwei Kilo Butter und ein Laibl Brot gebracht. Ja, das war die Währung. Das hat mich, Eva und ihre Mutter über die erste mieseste Zeit hinweggebracht. Denn im Ghetto selbst gab es ja nichts, es gab ein Mal für drei Tage und ein Mal für vier Tage ca. 200 bis 250 Gramm Brot. Dann gab es ein Mal in der Woche 10 oder 15 Gramm Margarine und dasselbe auch in Zucker. Es gab Kommandos, da hat es überhaupt nichts zu essen gegeben, dafür hat man Holz bekommen. Es gab Familien, die hatten was zum Essen aber nichts zum Heizen gehabt, während ein anderer Holz besaß und nichts zu essen hatte. So konnte man miteinander verhandeln, und jeder hat bekommen, was er wollte. Im Laufe der Zeit hat sich das besser eingependelt. Das war lebensgefährlich. Wer dabei erwischt wurde, ist gehängt worden. Ich hab es 50 Mal erlebt, nicht nur ein Mal. Ich hab nur das große Glück gehabt, dass ich bei diesem Kommando G’tt sei Dank nicht aufgeflogen bin.

Ich kam dann zur Ghettopolizei, nur war mein Dasein auch dort nicht von langer Zeit. Das war ca. im August 1942. Also, für mich war das überhaupt keine Beschäftigung, weil ich musste Leute holen. Ich musste dieses Kommando ausführen. Ich war ca. vier Wochen dort.

Ich habe mich dann bei einer Kürschnerei gemeldet.
Dort hatten wir einen Vorarbeiter, Hamburger hieß er, ein Wiener, also ein Goldstück.

Die Leute, die dort in der Kürschnerei saßen, haben nie eine Nadel in der Hand gehabt, haben sich aber trotzdem als Kürschner gemeldet. Also ich bin dort hingekommen und habe dort am ersten Tag 15 Jacken gemacht. Nähen kann man nur in der Wärme, sonst kann man nicht nähen. Also die Fabrik musste geheizt werden, und das war ein gutes Geschäft. Dort war ich ein paar Monate, und wir haben das vergrößert, und ich hab da meine Werkstätte mit 36 jungen Mädchen, die alle genäht haben, gehabt. Ich hatte diesen großen Vorteil, ich war Vorarbeiter, so komisch es klingt, ich hab unter anderem auch die Zwirn ausgegeben. Und da hab ich jeden Tag zwei bis drei Rollen Zwirn, die mir geblieben sind, gestohlen. Und die hab ich der Eva mitgegeben, weil die hat im Teillazarett gearbeitet, und die hat auch so einen Begleiter gehabt, dafür hat sie dann Suppe oder Brot bekommen, und außerdem war sie ein sehr hübsches Mädchen. Die Soldaten haben sie dort sehr gern gehabt, und man hat ihr die ganzen Zigaretten aufgehoben, und die hat sie mir mitgebracht, und ich hab das ausgenutzt. Ich konnte sie noch sogar gegen Kartoffel eintauschen. Das war im Oktober, November 1942.

Der Krause, der Kommandant, hat eine Vorliebe gehabt, das war die Fabrik. Die Fabrik herzurichten, war für ihn das wichtigste, weil das alles für die Wehmacht war, dafür hat er eine Schwäche gehabt. Dadurch konnte ich dorthin, sonst hätte ich von den Kommandos nicht weggehen können. In der Fabrik hat sich das eben so ergeben, das ging bis Anfang 1944. Dann wurde das Ghetto aufgelöst, und wir wurden zum Straßenhof gebracht.

Als das Ghetto aufgelöst wurde, kam die Eva nach Jungfernhof, das ist unmittelbar in der Nähe von Riga. Das ist auch ein Lager gewesen, eigentlich glaub ich mehr, dass es ursprünglich ein Gutshof war. Sie befand sich dort, und ich kam nach Straßenhof, das sich auch unmittelbar in der Nähe von Riga befand. Das war ein ehemaliges Kabelwerk, ein sehr lang gestreckter Bau, drei oder vier Stockwerke hoch. Eigentlich hat es Straßdenhof geheißen und war ein Konzentrationslager. Wir kamen von einem Ghetto, das ja relativ leicht überlebbar war, wir hatten ein bisschen Verbindungen, und in Straßenhof haben dann alle Verbindungen aufgehört.

Es gab aber auch dort irgendwelche Möglichkeiten, so dass man überleben konnte. Es gab einige Kommandos von der Stadt, und da hat es immer wieder diese Tauschmöglichkeiten gegeben. Ich habe weiterhin in der Kürschnerei gearbeitet. Am 06. August 1944 gab es dann eine Aktion, und die bis 16- und die über 30jährigen gingen ins Gas. Wir blieben noch in Straßenhof, wir Überlebenden sozusagen, denn drei, vier Tage später kamen Schiffe. Wir grenzten an einen Fluss, und wir haben die Schiffe ausgeladen, und da waren Kleider von den Leuten, die ins Gas gegangen sind. Und zwei Wochen oder drei Wochen später sind wir von Straßenhof nach Kaiserwald gekommen. Kaiserwald war ein KZ, weitaus größer als Straßenhof, unter Aufsicht von Berufsverbrechern, und der Kommandant hieß Sauer.

Der Großteil der Leute, die zu dieser Zeit in Kaiserwald waren, musste im Hafen arbeiten, denn es war ja der Rückzug, die Russen waren ganz nahe. Da ist alles auf die Schiffe verladen worden, und ich habe mich als Automechaniker gemeldet. Da hat man mich zum NSKK gebracht, dort waren 20 Leute im ganzen. Am Hafen waren Tausende. Da hat man eine Suppe bekommen, und die Aufgabe war, all die Autos auszuschlachten und in den dort stehenden Waggons aufzuladen. Ich hab dort die Zeit als Automechaniker überbrückt, es hat aber nicht mehr lange gedauert, da sind wir alle nach Stutthof verfrachtet worden. Das muss im September 1944 gewesen sein. Die Reise nach Stutthof war eine Katastrophe. Da war ein Schiff, da waren 5000 Leute, wir sind am Boden wie Sardinen nebeneinander gelegen, und wenn sich einer umgedreht hat, haben sich alle umdrehen müssen. Es gab natürlich kein Klo, und ich war ca. 4,5 Meter von der Wand entfernt, und dort sind die Kübel gestanden, und das ist alles übergegangen. Das war der Transport nach Danzing, und von dort sind wir zwei Tage vor dem Stutthof gesessen.
                    
Das war ein ganz mieses Lager, es war ein riesiges Lager, da waren 60.000 Leute dort und 2000 oder 3000 Juden. Das zu überleben, war nicht das leichteste. Der Großteil ist immer nach Danzing weggebracht worden, und ich wollte nicht. Ich habe mir gedacht, ich möchte nach Deutschland. Ich habe mir gedacht, je näher du in Deutschland bist, je weniger erschießen sie dich. Trotz all dem, ich hatte das Gefühl, ich müsste nach Deutschland. Gesagt, getan! Ich hab gewartet, und eines Tages kam der Transport nach Magdeburg. Zwei Tage später ist das Lager wegen Typhus gesperrt worden. Es sind zehntausend Leute oder so was gestorben.

In Magdeburg haben wir in einer Fabrik bei Poltek gearbeitet. Wir sind mit Waggons hingekommen, und der Transport hat einen Tag gedauert. In Magdeburg hatte ich ein sehr, sehr großes Glück. Es sind dort Granaten erzeugt worden. Dort waren 40.000 Leute, und da gab es eine Riesenhalle, wo die Granaten erzeugt wurden. In dieser Halle waren 3.000 Leute und 10 Arier, und ich kam in die Metallschleiferei, dort waren 18 Arier und 18 Juden. Von uns ist das ganze abhängig gewesen, denn bei uns wurden die Formen von den Granaten gemacht, denn ohne der Form ist es nicht durchführbar gewesen. Ich wurde Polierer. Es gab zwei Polierer, und die Granaten mussten spiegelglatt sein. Ich hatte das Riesenglück beim Formschleifen, hinter mir einen Mann stehen zu haben, der Otto Nitsche hieß. Dieser Otto Nitsche war ehemals ein Radrennfahrer und Reklamchef beim Bergmann privat.
Das war eine riesige Zigarettenfirma in Deutschland. Er war ein hochanständiger Mensch. Er hat mir jeden Tag ein paar Zigarren gegeben, und die hab ich zerschnitten und konnte sie im Lager den Leuten verkaufen. Das hat mir zu der Zeit das Leben gerettet.

In dieser Fabrik gab es vier Ausgänge, und bei jedem Ausgang saß ein Posten. Bei uns Metallschleifern saß auch ein Posten, und für diese 18 Arier wurde in der Nacht Kaffee geholt. Es gab eine deutsche Großküche dort. Und der Otto hat mich mitgenommen, und ich bin mit ihm hingegangen mit den zwei Kannen, und in der Küche lagen dann Erdäpfelschalen, Karottenschalen, etc. Wir haben was mitgehen lassen und sind dann wieder zurück, und wie es kalt war, haben wir es essen können. Also eines Tages bin ich wieder mit ihm hingegangen und wollte was nehmen, und plötzlich schrie jemand: „Halt“. Der Werkschutz. Als erstes hat er mir noch mit einer 25 Liter Milchkanne eine am Schädel gegeben. Der Otto hat es gesehen, hat die Kannen genommen, Kaffee geholt und ist zurück in die Fabrik. Der Werkschutzmann hat mich zum Werkschutz gebracht und mich geschlagen. Dann hat er mich rausgeführt und hat mich einem rumänischem SS-Mann übergeben, mit dem Auftrag, mich ins Lager zu führen. Der hat dann einen großen Schlauch mit einem dicken Drahtseil und einem Gummi drüber rausgezogen, und wie ich vor ihm gegangen bin, hat er mich mit dem am Hinterkopf geschlagen. Wenn ich schneller gegangen bin, hat er gesagt: „Bleib stehen, sonst leg i di um!“

Und so kam ich zum Kommandanten. Das muss im Februar gewesen sein. Der Kommandant hat gefragt, wo ich arbeite, da hab ich ihm gesagt, dass ich Metallschleifer bin. Hat er gesagt: „Da ist keine Zeit zu vergeuden, denn es ist das wichtigste.“. Und so bin ich wieder zurück.

Ich hatte eine schwere Gehirnerschütterung, aber das war ja nicht zu ändern oder zu beheben, da ich im Lager war. Die SS war abgezogen, das war am 12 oder 13. Jänner. Da war ein Angriff auf Magdeburg, und da wurde Magdeburg ziemlich zerstört. Das Lager stand in der Mitte, und es ist keine Bombe aufs Lager gefallen. Durch den Druck hat es den Zaun umgehauen, aber das Lager wurde nicht zerstört. Ich war zu der Zeit in der Fabrik, zwei Kilometer vom Lager entfernt. Die Fabrik hat sehr gelitten, wir waren im Keller unten und haben den Angriff überlebt. In den nächsten Tagen mussten wir dann die ganzen Aufräumungsarbeiten machen.    

Vier oder fünf Tage später hat die SS die Fabrik geräumt. Und wir sind zurück ins Lager gegangen. Niemand hat uns bewacht. Vom Abend bis am nächsten Tag in der Früh. Ich hab nicht versucht, vom Lager wegzukommen. Andere, die es versucht haben, sind wieder zurückgekommen. Zu der Zeit waren wir ca. tausend Männer im Lager und zweitausend Frauen oder so was ähnliches. Das ganze Lager ist geplündert worden, nur die Verpflegungskammer wurde nicht geplündert. Ich weiß genau, wir waren sechs Burschen, fünf Kilo Butter haben wir gehabt. Ich kann mich erinnern, wie ich jedem gesagt habe: „Esst ja nichts und wenn, dann ganz wenig!“. Da haben wir wen gefunden, der hat uns zwei Stück Brot gegeben, und wir haben ihm ein Stückl von der Butter gegeben. Da haben wir ganz wenig essen können. Und am nächsten Tag stand der Volksturm da. Der führte uns nach Sachsenhausen, und auf einem Tennisplatz mit anschließenden Fußballplatz haben wir Pause gemacht.

Auf dem Tennisplatz lagen die Männer, und am Fußballplatz waren die Frauen, und plötzlich sind Granaten gefallen. Ich hab überhaupt keine Ahnung gehabt, wie diese Granaten aufgetaucht sind. Auf jeden Fall, wir sind dort gelegen. Ich bin in der Mitte gelegen, links und rechts waren Freunde von mir. Also bei der ersten Granaten hab ich überhaupt nichts wirklich begriffen und hab mich wieder hingelegt, und wir sind so weiter gelegen. Kam wieder eine Granate. Ich stütze mich auf, griff links und rechts - war Blut. Hat es den einem die rechte Gesäßbacke weggerissen, und der zweite hatte einen kleinen Splitter. Wir wollten einen Doktor holen, also sind wir gelaufen, und da hat der Volkssturm uns nachgeschossen.

Wir haben diesen Mann mit dem Splitter mitgehabt und haben dann eine lettische Ärztin gefunden, die ihm den Splitter rausgeholt hat, und da haben wir uns für die nächsten vier Wochen versteckt. Wir waren ein paar Kilometer von Magdeburg entfernt. Mit uns waren noch 13 Belgier. Das war ja in den letzten Tagen. Und eines Tages stand der Volksturm vor der Tür. Der hat uns auf Pferdefuhrwerke aufgeladen, und wir fuhren los. Man wollte uns auf irgendeiner Polizei unterbringen, das war aber nicht möglich, da war alles voll.

Die Polizei hat uns freigelassen, und unmittelbar von dort war ein Lager. Dort waren Soldaten, und wir sind dort hingegangen und haben uns dort gemeldet. Wir hatten ja keine Möglichkeit, irgendwas anderes zu machen. Dort haben wir zwei Tage verbracht. Wir waren als Fremdarbeiter dort. Dass wir KZler waren, das hatten sie nicht gewusst..

Nach zwei Tagen sind wir mit den Belgiern 32 bis 34 Kilometer weitermarschiert. Wir sind in Richtung Laubenburg gegangen, weil wir wussten, dass Laubenburg zur freien Stadt erklärt worden war. Wir sind am Abend in Laubenburg angekommen, und am nächsten Tag sind wir Richtung Zerbst gegangen und sind letztendlich dort angekommen.

Dort waren wir in einem Lager, dort waren 1.000 Leute, es war ein ganzes Dorf, und wir sind dort geblieben, bis uns die Russen nach Dessau geführt haben. In Dessau bin ich über die Brücke gegangen und hab versucht zu den Amerikanern zu kommen. Ich wollte also in die amerikanische Zone rein, aber man hat mich nicht rübergelassen und hat gemeint, dass ich über die russische Zone nach Wien komme. Also bin ich zurückgegangen, und wir lagen in Dessau im Freien. Zu der Zeit war der Krieg schon beendet. Jetzt wollte ich zurück. Mit uns waren noch vier oder fünf Frauen aus Auschwitz, und ich hab uns beim Roten Kreuz einen LKW organisiert, der uns nach Berlin bringt. Das ist mir gelungen, nur konnten wir nicht bis nach Berlin, sondern sie haben uns bis nach Fürstenfeld gebracht. Von dort bin ich allein nach Berlin. Ich war einige Tage in einem jüdischen Heim in Wedding, das war ein Lager. Dort war ich mit einigen Tschechen zusammen, die Richtung Tschechien weitergefahren sind. Also bin ich mit denen dann nach Prag.

In Prag hab ich leider schnell rausbekommen, dass es nachteilig war, wenn man Deutsch gesprochen hat. Ich bin dann zur österreichischen Gesandtschaft gegangen, es war voll mit all den Nazis, die geflüchtet sind. Die haben gesagt der nächste Transport geht in drei bis vier Wochen nach Wien. Da hab ich gesagt: „Das mach ich nicht, geben sie mir einen Stempel, (ich hatte da irgend so einen komischen Ausweis) ich werde schauen, wie ich allein nach Hause komme.“.

In Wien bin ich zur Kultusgemeinde gegangen, die haben mir sehr geholfen. Die haben mir 50 Mark gegeben. Da bin ich einen Stock tiefer gegangen und hab mir 10 Zigaretten damit gekauft, und das war, was die Kultusgemeinde bis zum heutigen Tag für mich gemacht hat.

Nach dem Krieg hatte ich noch ein Mal Kontakt mit meiner Schwester. Sie war in London, ist im 45er Jahr in die amerikanische Armee eingetreten und war bei der CCD (Civil Centre Division) bei der Zensur in Esslingen, Deutschland. Ich hab sie dann von hieraus gefunden, und wir haben uns ein Mal in Salzburg getroffen. Wir haben einen Tag miteinander verbracht und haben uns trotz allem sehr gut verstanden. Wir haben uns geschrieben und wollten uns wieder treffen, aber sie hat mir dann einen Brief geschrieben, indem sie mir mitgeteilt hat, dass das CCD aufgelöst wird, und wenn sie nicht innerhalb von sechs Wochen einen Job bei der Army bekommt, muss sie nach England, oder sie fährt nach Amerika. Und seit dem Tag weiß ich nichts mehr von ihr. Sie hat angeblich dann irgendeinen amerikanischen Rechtsanwalt geheiratet. Ich hab versucht, das zu eruieren, ich war mit einem Oberstleutnant beim Pentagon, einem Freund von Nixon.

Ich hab alles erdenkliche und mögliche versucht, aber es ist mir nicht gelungen. Ich hab sie überall gesucht. Ich weiß nicht, was passiert ist. Ich bin ein paar Mal nach London gefahren, weil ich hatte eine Tante mütterlicherseits dort, bei der sie teilweise gewohnt hat. Sie hat mir erzählt, sie soll Kommunistin gewesen sein und soll, wie sie in Deutschland war, angeblich in Berlin über die Grenze gegangen sein. Ich hab, gleich nachdem die Mauer gefallen ist, versucht, sie dort irgendwie ausfindig zu machen. Sie hat aller Wahrscheinlichkeit nach den Namen geändert. Ich war beim Roten Kreuz, ich war überall. Wenn sie heute noch leben würde, wäre sie 82 Jahre alt. Ich hab in einer jüdischen Zeitung in Amerika eine einseitige Suchanzeige aufgegeben. Ich habe die Suche eigentlich NIE aufgegeben.

Dann hab ich noch Freunde gehabt, die auch zurückgekommen sind, die hab ich dann gefunden, und so hat es sich irgendwie ergeben. Am Anfang haben uns die Amerikaner geholfen, bis ein Freund von mir, der mit mir in Riga war und auch zurückgekommen ist, mir angeboten hat, bei ihm zu arbeiten. Otto Toper hat er geheißen. Er hat dann einige Geschäfte gehabt und hat immer zu mir gesagt: „Kurtl, du kannst jederzeit zu mir kommen!“.

Ich hab nicht lange bei ihm gearbeitet und bin dann zum JOINT gegangen, dort war ich sechs Jahre. Das ist die größte jüdische Spendenorganisation der Welt. Ja, wahnsinnig schwer ist es gewesen: Waggons aufladen, Lebensmittel, Bekleidung, usw. Meine Frau hat die TBC gehabt. Das wichtigste war die ganze medizinische Versorgung, das hat es ja nicht gegeben. Durch den JOINT hab ich das alles bekommen. Und das wichtigste war die Verpflegung. Wir haben ja schwerst gearbeitet, wir haben die Waggons ausgeladen und haben die Lebensmittel bezahlt bekommen, und so hab ich sie auch wieder gesund gepflegt.
Sie ist gesund geworden, wir haben ein Kind bekommen, und nach 40 Jahren haben wir uns scheiden lassen. Im 45er Jahre hab ich sie kennen gelernt, und im 46er Jahre haben wir geheiratet. Wir haben uns bei ihrem Onkel kennen gelernt. Er war ein Jude, und seine Frau war Christin. Meine Ex-Frau heißt Hélène August. Sie ist am 23. April 1920 geboren und lebt heute noch. Ich hab mich 1985 scheiden lassen. Spät aber doch. Meine Frau ist nicht übergetreten, sie ist aus der Religion ausgetreten. Obwohl meine gewesene Frau keine Jüdin war, war sie eine bessere Jüdin wie manche Jüdinnen. Sie wollte übertreten und war schon in der Mikwe.

Nach sechs Jahren JOINT hab ich wieder beim Otto Toper gearbeitet. War zwei oder drei Jahre bei ihm, hab die Brancherechte gelernt, war dann 15 Jahre Geschäftsführer beim Kleiderhaus Meisenbrauner und hab bis zu meiner Pensionierung meine eigene Trafik gehabt.

Ich hab nur einen Sohn. Thomas ist am 03. März 1956 auf die Welt gekommen. Meine Beziehung zu ihm ist ausgezeichnet. Obwohl ich seit 15 Jahren geschieden bin, sehen wir uns so oft es geht. Wir telefonieren zwei Mal am Tag. Wir haben eine sehr enge Beziehung. Das ist das einzige, was ich eigentlich heute noch habe. Das ist für mich das Wichtigste. Mein Sohn ist nicht jüdisch erzogen. Also, erzogen ist er schon, aber er ist kein Jude. Und ich hab gesagt, er soll evangelisch werden, ich wollte nicht, dass er ohne Glauben aufwächst, und jetzt macht er mir die bittersten Vorwürfe, warum er kein Jude ist. Aber was nicht ist, kann ja noch werden. Er sagt mir: „Ich schau aus wie ein Jude, ich hab nur jüdische Bekannte und fühle wie ein Jude. Allein durch deine Vergangenheit, und dabei bin ich kein Jude!“. Es ist eine innere Zerrissenheit. Er hat einen inneren Konflikt.

Ich hab noch zwei Neffen. Einer ist in London, und der andere ist in Israel. Der eine ist schon Rabbiner und lebt in London. Sie waren alle schon zwei Mal bei mir. Meine Cousine und ihre Söhne sind meine einzigen Verwandten, die ich noch habe. Leider G’ttes ist sie schwerkrank. Sie hat Multiple Sklerose und ist nicht mehr so gut beieinander. Ich hab sie schon ein paar Mal besucht und hab versucht, ihr finanziell zu helfen. Ich ruf sie auch mal ab und zu an, um zu fragen, wie es ihr so geht. Ein gewisser Kontakt ist schon vorhanden.

Feiertage halte ich auch. Ich bin nicht fromm, ich bin ein guter Jude. Ich halte Rosch Ha Schana, Jom Kippur, etc. Ich hab sogar jetzt in der Türkei gefastet, obwohl ich 80 bin. Das hat mit Frömmigkeit nichts zu tun. Ich werde nicht für viel Geld aus der Religion austreten. Ich rede nicht gern darüber, ich lebe auch nicht in der Vergangenheit. Man sieht, wenn man alt wird und so zurückdenkt, so ist es immer was Gutes. Wenn ich mich an die schrecklichste Zeit im Lager erinnere, da denke ich nicht automatisch: „Ich hab hunderte Leichen gesehen“ oder sonst was. Ich denke mehr an das Gute. Ich sehe großteils das Positive. Verhältnismäßig für mein Alter hab ich noch genug Heiterkeit und erfreu mich noch an dem und jenem.

Életrajz

Mintegy tízezer kötetnyi feldolgozásra váró könyv, megszámlálhatatlan kézirat, számtalan műtárgy és több száz saját festmény és rajz között él a Városliget közelében a hamarosan 90. születésnapját betöltő Budapest-díjas, érdemes művész, festő és grafikus, az egyetlen olyan élő magyar művész, akinek két képe van az Uffizi képtár önarcképgyűjteményében. A nagy lakásban kézzelfoghatóan vele van 15 éve elhunyt férje, Rónai Mihály András, 1945-ben meggyilkolt apja, Gábor Ignác, és mindenki, a kiterjedt rokoni és baráti körből, akik a 20. századi Magyarország híres és jeles értelmiségi tagjai voltak.

(Az interjúban olvasható, B. J.-vel  jelzett jegyzeteket az interjúkészítő írta.)

Apai dédapám, szóval a papa nagyapja, cádik volt, az a legnagyobb tekintély, nyilván tudja, aki olvassa [lásd: caddik]. Mi nem tudtuk. Papa soha nem mondta. Cádik dédpapának gyönyörű neve volt: Léderer Lázár, felesége Weber Eszter.

Nagypapám, Léderer Gábor [Gábriel] rabbi volt Tiszolcon [Tiszolc – nagyközség volt Gömör és Kis-Hont vm.-ben, 1891-ben 3700 szlovák, 1910-ben 3900 szlovák és magyar lakossal, „jelentékeny iparosközség” (Révai Lexikon). Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.], a Felvidéken. Később Miskolcon élt, ott is halt meg, de a férjem szerint csak segédrabbi volt. Ez nem járt nagy jövedelemmel. Nagyanyám Klein volt, Klein Lotti. A fényképüket láttam szüleim hálószobájában. Lőcsén vannak eltemetve [Végül is bizonytalan, hogy a nagypapa Miskolcon halt-e meg vagy Lőcsén. – A szerk.]. Nagymama révén voltunk rokonságban Mohácsi Jenővel, akinek az anyját is ismertem. Mohácsi Jenő „Az ember tragédiájá”-t fordította németre, és az ő fordításában adták elő a bécsi Burgtheaterben [Mohácsi Jenő (Mohács, 1886 – 1944) – költő, író, műfordító, újságíróként a „Pester Lloyd” főmunkatársa. Egyformán írt németül és magyarul, több külföldi német nyelvű lapba dolgozott rendszeresen. Németre fordította Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét, Katona József Bánk bánját és Madách Imre színművét, Az ember tragédiáját. Titkára, 1942-ben alelnöke volt a magyar Pen Clubnak. „Irodalmi tevékenységének javát a német és magyar kultúra kapcsolatainak szolgálatába állította.” 1944. július 8-án deportálták Békásmegyerről, valószínűleg még aznap meghalt a lezárt vagonban (MÉL). – A szerk.].

Apai nagyszüleimről többet nem tudok. Három fiuk született, a legidősebb az én papám volt. Egyik öccse Léderer Lajos [Leo (1876–1898)]. Gyakran volt ízületi gyulladása, ami aztán áthúzódott a szívizomra. Huszonkét évesen halt meg, Lőcsén van eltemetve. Megvan az egyetemi indexe. Az első félév van benne aláírva, a másodikban csak a tantárgyakat írta fel, 1898. február 26-án halála miatt lezárták a leckekönyvét. Jogot hallgatott a budapesti tudományegyetemen. Másik öccse, Léderer Miksa [n. a. – kb. 1938] ügyvéd lett. Nagy tekintély volt Szepességben, Szepes megye tiszteletbeli főügyésze volt, Lőcsén lakott. Akkora magyar volt, hogy amikor elcsatolták a Felvidéket, otthagyott mindent, házat, tekintélyt meg az egész életét, idejött Pestre, és itt ügyvédkedett, ahol az ezer vagy még több ügyvéd közt volt az egy, és egyáltalán nem volt könnyű élete. Papával nagyon jó testvérek voltak, szerették egymást, és mi is őt. Miksa még háború előtt meghalt betegségben, kb. 1938-ban. Állandóan összejártunk. Főleg ők jöttek, mert hát valamiképpen szerettek hozzánk jönni. Amikor utoljára láttam, mellettem ült a vacsoránál, és úgy mutatta, nagyon fáj. Valami vesedolog volt. Itt a Park Szanatóriumban, a Dózsa György úton, akkor Aréna út – ahol mind a három Gábor gyerek született – halt meg [A Park Szanatórium az egykori Aréna úton, ma Dózsa György út 84/b alatt volt, a második világháború alatt rommá lőtték. – A szerk.]. Emlékszem, jöttem haza a főiskoláról, a mama ott állt a szobában és sírt. A szekrényből zsebkendőt vett ki, és németül, ahogy otthon beszéltünk, mondta: „ist gestorben” [meghalt] – és ez volt a Miksa bácsi. Felesége, Kohn Berta 1946-ban halt meg.

Miksa bácsinak három fia volt, most már egy sincs meg. Mind jogot végzett, kettő ügyvéd lett. Aladár volt a legidősebb, ő ügyvédeskedett, és hatvanéves korában természetes halállal halt meg az 1950-es évek végén. Zoltán a középső, munkaszolgálatban, Ukrajnában halt meg. Ez a család egyik szörnyű története, de egészen különleges. Sorakozó volt, és ő akadályozva volt a sorakozásban, mert a reteráton ült [Reterát (német): illemhely]. Nem tudott sorakozni, nem tudott fölállni, és akkor az őrmester, vagy ki volt a felettes, lelőtte. Lajos volt a legfiatalabb, akit fiatalon elhunyt nagybátyja után neveztek így. Kimondottan gyönyörű férfi volt, de nem az a fogpasztaszépség. Jogot végzett, de újságíróskodott. Már egész fiatalon kiment Angliába, és ott az Observernél volt főmunkatárs. És hogy s miképpen – nyilván nagy sznob volt, és igyekezett –, bekerült a legfelső körökbe, még a királyi családdal is volt kapcsolata. A mostani királynő [II. Erzsébet] gyerekként a térdén lovagolt. Persze akkor még szó sem volt arról, hogy királynő lehet. Volt Lajosnak egy nagy szerelmi ügye, úgy nézett ki, hogy abból házasság lesz, de nem lett, nyilván a család nagyon ellenezte, hogy egy Talleyrand hercegnő hozzámenjen. Végül nem őt, de angol nőt vett feleségül. Kint is halt meg. Három gyerekét nem is ismerem. Összesen egyszer volt itthon a felszabadulás után.

Papa, Léderer Ignác Abaújkomlóson [Abaúj-Torna vm., 1910-ben nem egészen 300, 1920-ban nem egészen 400 fő lakta (ma Füzérkomlós). – A szerk.] született, 1868. április tizenharmadikán. Valószínűleg nagypapa őt is rabbinak szánta, mert a budapesti rabbiszemináriumban érettségizett. Később erről egyáltalán nem volt szó. Úgy végezte az összes iskolát, még a középiskolát is, hogy közben tanított, hogy fönntartsa magát. Azt tudom, hogy hónapos szobában – akkor úgy hívták az albérletet – lakott a barátjával, aki orvos lett. Az egyetem előtt még járt az Eötvös utcai felső kereskedelmibe [lásd: kereskedelmi iskolák]. 1894-től a budapesti Királyi Tudományegyetem Bölcsészeti Karán tanult [Ennek az egyetemnek lett a neve később Pázmány Péter, majd Eötvös Loránd Tudományegyetem. – B. J.].

Megtaláltam papa indexében professzorainak fantasztikus névsorát: doktor Heinrich Gusztáv [(1845–1922) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1867–75-ben gimnáziumi tanár, 1875-től 1905-ig a budapesti egyetemen egyetemi tanár, 1891–94-között a Közoktatási Tanács alelnöke. 1905–1920-ban az MTA főtitkára. Hosszú időn át a Budapesti Philologiai Társaság és a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke (MÉL). – A szerk.], Gyulai Pál [(1826–1909) – irodalomtörténész, kritikus, az MTA tagja, a budapesti tudományegyetem tanára volt. A 19. század második felében meghatározó volt kritikusi és irodalompolitikusi tevékenysége (MÉL). – A szerk.], doktor Kármán Mór [(1843–1915) – pedagógus, művelődéspolitikus. 1872-ben a pesti egyetemen magántanár lett. 1872-től 1897-ig az elgondolásai alapján szervezett gyakorló főgimnázium vezető pedagógiatanára, az egyetemi tanárképző intézet filozófia- és pedagógiatanára. 1909-től az egyetemen a neveléstan, lélektan, etika tanára, 1873-tól 1883-ig az Országos Közoktatási Tanács titkára, a „Magyar Tanügy” szerkesztője. Gimnáziumi tanterve (1879) és módszertani munkái több évtizeden át meghatározták a középfokú iskolák munkáját (MÉL). – A szerk.], doktor Hatala Péter [(1832–1918) – orientalista, egyetemi tanár. 1856-ban teológiai doktorátust szerzett, 1861-től a budapesti teológia, 1873–1905 között a bölcsészkaron a sémi nyelvek tanára. 1874-ben kilépett egyházából, és áttért az unitárius vallásra (MÉL). – A szerk.], Goldziher Ignác [(1850–1921) – orientalista, egyetemi tanár, az MTA tagja, 1894-től haláláig a budapesti egyetem bölcsészeti karának sémi filológiai tanszékén egyetemi tanár. Kora egyik legnagyobb sémi filológusa volt. Megalapította a modern, kritikai módszerekkel dolgozó iszlámtörténetet (MÉL). – A szerk.], doktor Beöthy Zsolt [ (1848–1922) – irodalomtörténész, esztétikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1875–82-ben reáliskolai tanár, 1878-tól egyetemi magántanár, 1883-tól haláláig a budapesti egyetemen egyetemi tanár. 1893-tól 1907-ig az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, 1910–13-ban az MTA másodelnöke, 1900-tól haláláig a Kisfaludy Társaság elnöke (MÉL). – A szerk.]. Elég egzotikus dolgokat hallgatott, például arab nyelvet. Ezeket vette föl, mert ez érdekelte. Elsősorban a nyelvészet, a ritmika.

Legalább tíz nyelven tudott, és szerintem mindegyiket egyedül tanulta. Melyek? Német, francia, olasz természetesen. Aztán nem jiddis, hanem héber, az ősi héber ritmusról írt egy könyvet. Óizlandiból fordította az Edda-dalokat. Szankszritból is fordított. Aztán holland, ógörög, arab és persze latin. Mi az hogy! A gimnáziumban hat évig volt nekem is latin – és mindig mondta, hogy „Segítek neked. Gyere, bármit kell, segítek”. – És én egyetlenegyszer mentem, hogy meggyorsítsam a leckekészítést, hogy ne kelljen szótáraznom – és soha többet nem mentem, mert ahelyett, hogy én egy perc alatt megnéztem volna a szótárban, a papa elkezdte nekem a szó eredetét magyarázni. Ez nálunk különben is asztali téma volt. Mert mindig rendes szabályos ebéd, vacsora volt, a család együtt. És ilyen témák voltak. A szó eredete.

Az 1890-es évek közepén ment Párizsba, és a Sorbonne-on összehasonlító nyelvészetet tanult, közben kint is tanított, és akkor kezdett írogatni. 1896-ban Szomory Dezsőt [(1869–1944) író, újságíró, színműíró. – B. J.] kérte fel a „Magyar Hírlap”, hogy írjon egy cikket az ezeréves évforduló kapcsán, de beteg volt, s helyette a papa keresett fel Párizsban érdekes embereket, hogy mit tudnak a millenniumról. Nagy embereket szerzett, nem tudom, hogy hogyan, de a millenniumról senki nem tudott semmit. Az első a Jules Simon [1814–1896] volt, „a világhírű államférfi, a francia haza bölcse”, aki a lakásán fogadta a papát. Aztán Leroy-Beaulieu [Pierre Paul, 1843–1916], „a világ legnagyobb nemzetgazdásza”, akadémikus. Aztán híres írók, először is Émil Zola [1840–1902], François Coppée [1842–1908], „a franciák jeles költője”, Alfonse Daudet [1840–1897], szintén híres író, Puvis de Chavannes [1824–1898] „az élő legnagyobb és legérdekesebb francia festő” és Hanoteaux [Gabriel], aki „a legérdekesebb, legédesebb, a legfranciább politikusok egyike” [(1853–1944) külügyminiszter, történész]. A cikk a „Magyar Hírlap” 1896. április ötödikei, húsvéti számának első oldalán jelent meg. A mostani „Magyar Hírlap” 1996-ban, napra pontosan leadta ezt az interjút megint a teljes első oldalon.

Papa 1896-ban hazajött, és Budapesten bérelt lakást. Öt éven keresztül [1896–1901] szerkesztette a Le Progrès című kétnyelvű, magyar–francia szépirodalmi lapot, amelynek célja, 1939-ben írt önéletrajza szerint „…a francia nyelvet még tökéletesen nem bíró közönségnek, elsősorban a tanuló ifjúságnak a francia irodalmi művek olvasását megkönnyíteni és francia nyelvismereteiket tökéletesíteni. Ugyanezt a célt szolgálta az általam ugyanekkor megindított és szerkesztett »Bibliothèque française« c. gyűjteményes vállalat [Sic!], melynek egyes füzeteit több közép- és kereskedelmi iskolában segédkönyvül használták és melyet később a Franklin Társulat folytatott”.

És nekem valami dereng halványan, hogy a mama Craiovából [Románia] valamiképpen levelezett ezzel az újsággal, vagyis beküldött rejtvényt vagy ilyesmit. Tehát valamilyen levelező ismeretség kellett hogy legyen kettejük között. Megismerkedésük körülményeit részletesen nem tudom.

Anyai nagyanyám, Rubin Anna szerb zsidó családból származott, akik menekültek Szerbiából, amikor zsidóüldözés volt. De úgy látszik, hogy ottrekedtek majdnem a határon Romániában, Craiovában. A nagypapám, Raiss Móric bőrgyárigazgató volt ugyanitt. Békés megyéből származott. Azt hiszem, hogy gyerekkorban került ki, talán örökbe fogadták, de magyarul szerintem csak ennyit tudott, hogy „Isten velünk”, ezt írta abba az imakönyvbe, amibe bejegyezte a családi eseményeket. Németül beszéltek, mert a zsidó németül is beszél, románul természetesen mindenki, aki Romániában élt, de a jobb családok, mint az övék is, franciául is teljesen anyanyelvi szinten. A család egyáltalán nem beszélt magyarul.

Anyai nagypapám testvérének, Raiss Józsefnek Rimaszombaton [Gömör és Kis-Hont vm.] volt áruháza, erre emlékszem. Neki él az a lánya, Kelen Zsuzsi, aki nekem nagynéném, de fiatalabb nálam. Minden kiállításomon ott van, és mindenkinek elmondja, hogy ő a nagynéném. A mama ősei között volt Tyroler József, aki a Kossuth-bankót metszette [Tyroler József (1822–1860-as évek) réz- és acélmetsző, nyomtató, kiadó. 1837-ben jött Pestre, itt tanulta a metszést. Eleinte a Tomola-féle műkereskedésben dolgozott, majd a bankjegynyomda alkalmazottjaként ő metszette Wachtler Fülöppel együtt a Kossuth-bankókat. A szabadságharc leverése után ezért néhány hónapig az Újépületben raboskodott. Sokat dolgozott a különböző lapoknak („Hölgyfutár”, „Délibáb” stb.). Önálló metszetei közül Petőfiről, Kossuthról és az első magyar minisztériumról készített művei a legismertebbek. – B. J.].

Nagyszüleimnek nyolc gyermeke volt. A mama volt a legidősebb, ő 1880-ban született. Hét testvére közül kettő szerencsétlenül járt. Albert tízévesen a Zsilbe fulladt, nem vigyáztak rá a nagyobb gyerekek. Anton pedig háromévesen a bőrgyár udvarán labdázott, a labda beleesett a csirizes hordóba vagy tartályba, és ahogy ki akarta onnan halászni, beesett a tartályba, és megfulladt. Akkor szegény nagymamám harminckét éves korában olyan idegbajt kapott, hogy nem tudott nyelni. Bécsbe vitték, ahol a legjobb orvosok voltak, nyilván jobbak, mint Craiovában, ami egy porfészek lehetett akkor, a múlt előtti század végén. 1892-ben halt meg Bécsben, ott is van eltemetve a zsidó temetőben.

Amikor meghalt a nagymama, a szegény mamám nevelte a kisebbeket. Mindegyiket, öt gyereket, tizenhat éves koráig. Akkor az apja elvett egy tizennyolc éves leányzót. A nevét nem tudom. Azt viszont nagyon jól tudom, hogy olyan volt, mint a mesebeli boszorka. Tüzes piszkavassal verte a gyerekeket. Mert a tizennyolc éves lány nyilván érdekből ment férjhez egy jóval idősebbhez, és terhére volt az a hat gyerek. Tudtommal saját gyereke nem született.

A család nem tartotta a zsidó vallási hagyományokat, de szülei esküvője természetesen zsidó templomban volt. Mama nem is tudta ezeket. Romániában akkor már nem volt kötelező vallástanulás. Mivel Craiova kisváros volt, az Angolkisasszonyoké volt az egyetlen jó iskola, mamám ott érettségizett [Az angolkisasszonyok (Congregatio Jesu / Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált rendet az angol nemesi családból származó Mary Ward (1585–1645) alapította. A rend a jezsuiták nevelési elveit kívánta a nőnevelés gyakorlatára alkalmazni (a lányok vallási és hitéletét kialakítani, őket vallási oktatásban részesíteni iskoláikban és bentlakásos intézeteikben). – A szerk.].

1900-ban a Raiss család kivándorolt Amerikába, az apja a mostohamamával és az öt gyerek, kivéve a mamám. Hirtelen döntés volt. Valószínűleg közrejátszhatott az, hogy félt az idegen világtól. Ez az egyik. De főleg az, hogy megszabadul a boszorkától. Végül itt is ismeretlenbe ugrott, na de itt volt egy imádat a papa részéről, ami eltartott negyvennégy évig, a halálukig.

Szüleim 1900. november elsején esküdtek. Az esküvői dokumentumukon rajta van a fordító, mert mama németül esküdött. (A polgári szertartáson, az anyakönyvi kivonat tanúsága szerint: „Felolvastatván a magyar nyelven nem értő feleségnek, az általa értett német nyelven megmagyaráztatott, helybenhagyatott és aláíratott.”) Semmit nem hallottam, hogy ki volt ott az esküvőn. Azt mesélték különben, hogy annyira nem volt semmijük, hogy az esküvői ebéd egy ládán volt. Ezt azért nem hiszem el, de vagyon nem volt természetesen.

Mama olyan gyönyörű volt – papa mesélte –, hogy a Párizsi Operában őt gukkerezték, nem a színpadot. És van egy fájó emlékem, hogy egyszer az Oktogonon mentünk a mamával, és találkoztunk valakivel, akit én akkor láttam először, de mamával ismerős volt. Azt mondta nekem: „Tudja azt, hogy a maga édesanyja volt a legszebb pesti asszony?” És ez a „volt” engem úgy szíven ütött, mert a mama előtt mondta, és ez neki valószínűleg rosszul esett. És még akkor is szép volt. Hát végig szép volt, mert hatvannégy éves volt, amikor meggyilkolták.

Hogy mikortól, nem tudom, mama irodalmi munkásságot folytatott. Egy szót se tudott magyarul, amikor itt maradt. A „Pester Lloyd”-ba és a bécsi „Neues Pester Journal”-ba írt németül novellákat, később már magyarokat fordított. Az írást aztán teljesen abbahagyta. Nem hiszem, hogy titokban folytatta volna. Viszont van egy tele füzet a novelláival – de hát most hogyan tudnám még ezt is elvállalni, hogy kiadatom? Esküvő után már mindent a papával együtt csináltak. Olyan segítőtársa volt, hogy egész életükben mindig együtt dolgoztak.

Papa első ritmikai műve a múlt század legelején jelent meg, „A magyar ősi ritmus” [1908]. A „Nyugat” első évfolyamának [1908] 10. számában Schöpflin Aladár nyolcoldalas tanulmányt írt erről a könyvről. Ez akkor nagyon nagy szenzáció volt, hiszen Schöpflin Aladár nagy tekintély volt [Schöpflin Aladár (1872–1950) – kritikus, irodalomtörténész, író, műfordító, az MTA tagja. A Nyugatnak kezdettől fogva munkatársa, egyik vezető kritikusa volt, dolgozott a radikális értelmiségi Huszadik Századba is. 1909-től a Franklin Társulat irodalmi titkára, 1941-tól a Baumgarten-díj kurátora. Jelentős része volt Ady, Móricz és mások elismertetésében (MÉL). – A szerk.]. A következő ritmikai műve „A magyar ritmus problémája” [1925], az utolsó pedig „A magyar ritmika válaszútja” [1942] volt. Németországban jelent meg „Az ősi héber ritmus” (Der hebräische Urrhythmus, Giessen, 1929) című könyve héber és német nyelven. A mama imakönyvében vannak a nagy kincsek, a különleges levelek. Gyönyörű héber–német nyelvű imakönyv, fémkeretes bársonykötésben, elefántcsont-berakással, fémcsattal zárhatóan. Ez az az imakönyv, amibe nagypapám feljegyezte felesége és gyermekei születési, illetve halálozási dátumát, s a végére odaírta: Isten velünk. Rengeteg kincs van benne. Például az összes nagy magyar nyelvésztől van a papámnak levele.

Papámnak sok más munkája is volt. Edda-dalok, az óizlandi hősköltemények fordítása, megjelent a Kisfaludy Társaság kiadásában, 1903-ban; Manoello élete és költészete, 1925 [Manoello Giudeo („Manoello, a zsidó”) (Immanuel ben Solomon) (1266–1328) – Rómában, ill. Firenzében élő költő, kezdetben egyformán írt szonetteket héberül, latinul, arabul és olaszul, Firenzében letelepedvén (ekkor már áttért) csak olaszul. Őt tartják a héber nyelvű világi költészet megteremtőjének. Barátságban volt Dantéval (Encyclopaedia Britannica, Hegedűs Géza). – A szerk.]; ezenkívül tudományos értekezések, cikkek egész sora a „Budapesti Szemlé”-ben, a „Magyar Nyelvőr”-ben, a „Nyugat”-ban stb.; ezenkívül felolvasásokat tartott a Kisfaludy Társaságban, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságban, a Philologiai Társaságban stb.

További műfordításai közül megemlítem: szanszkritből Amarú költeményei (felolvasva a Kisfaludy Társaságban); hollandból Multatuli elbeszélései [Multatuli  (Eduard Douwes Dekker, 1820–1887) holland író, leghíresebb munkája az 1860-ban megjelent “Max Havelaar” c. szatirikus regény a gyarmatosítás visszásságairól Holland Kelet-Indiában. – A szerk.]; franciából Brieux „A bölcső” című színműve. (Előadta a Nemzeti Színház, megjelent a Magyar Könyvtárban.) Ezenkívül Michelet és Victor Hugo fordítások, héberből Manoello és Alcharizi versek stb. [Jehuda Alharizi (Alcharizi) (1165–1234) héber költő. – B. J.].

1818–19-ben „Forradalmi Könyvtár” címmel sorozatot indított, amelyben egy ívnyi terjedelmű füzetek jelentek meg. Az első négy Victor Hugo klasszikus parlamenti beszédeit foglalta magában, az ötödikben Micheles-től „A nő és a család”, Multatulitól „Az igazi házasság” című dolgozatait és Manoello versét a nőről. „Káin és Ábel” címmel megjelentette Pilisi Lajos páholybeszédeit [Pilisi Lajos (1878–1918) – író, újságíró, az I. világháború idején a „Világ” tudósítója; az 1917-ben alakult „Világ” szabadkőműves-páholy alapító tagja volt (miként Gábor Ignác is), akkor már a szimbolikus rendszer legmagasabb fokát, a mesterfokot is elérte. – A szerk.]. Ezt a vállalkozást méltatta Trencsényi-Waldapfel Imre a „Magyar Tudomány” 1968. októberi számában.

1922 és 1930 között Bánóczi Józseffel [Bánóczi József (1849–1926) – irodalomtörténész, filozófus, az MTA levelező tagja (1879). Budapesten, Bécsben, Berlinben, Lipcsében, Párizsban és Londonban tanult. 1878-tól a budapesti egyetemen a filozófiatörténet tanára, 1887-től az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet igazgatója. 1884-től 1893-ig Bacher Vilmossal szerkesztette a „Magyar Zsidó Szemlé”-t, Alexander Bernáttal a Filozófiai Irók Tárát (1881–1919) (MÉL). – A szerk.] szerkesztette a Népszerű Zsidó Könyvtár sorozatot, amit a papa finanszírozott. Fantasztikus műveket adtak ki: Alexander Bernát: Spinoza; Bächer Vilmos: Agáda; Bánóczi József: Mendelssohn; Blau Lajos: A Talmud; báró Eötvös József: A zsidók emancipációja; Feleki Géza: Menase ben Israel; Fischer Gyula: Jézus sirah; Gábor Ignác: Manoello élete és költészete; Goldziher Ignác: A zsidóság lényege és fejlődése; Heller Bernát: A héber mese; Hevesi Simon: A makabeusok könyve; Kaufmann Dávid: Júda Halévi; Kiss Arnold: Gábriol élete és költészete; Kolbach Bertalan: Zsidó néprajz; Mahler Ede: Tanulmányok; Marczali Henrik: A zsidók Mária Terézia alatt; Mezei Ferenc: Rajzok a zsidó életből; Mohácsi Jenő (a papa unokatestvére volt): Jiddis drámaírók; Rubinyi Mózes: Kiss József; Sebestyén Károly: Makai Emil; Szabolcsi Bence: Zsidók a zenében; Szabolcsi Lajos: Haszid legendák; Venetiáner Lajos: Mózes és Hamurábi; Weisz Miksa: Zsidó élet a középkorban. Végül huszonegy kötet jelent meg.

A papának a tudományos munkásságából, a verslábakból nemigen lehetett megélni. Talán ezért találták ki, hogy fiúnevelő intézetet nyissanak 1901-ben, a mai Benczúr utcában, amit akkor úgy hívtak – még az én gyerekkoromban is –, hogy Nagy János utca. Ott is laktak. A szülők nem tanítottak, csak szervezték és ellenőrizték a munkát. Hogy ez mekkora és milyen volt, nem tudom, de úgy látszik, jól ment. Már akkor Gábor Fiúnevelő Intézetnek hívták. Itt kezdték, aztán átköltöztek a Munkácsy Mihály utca 21-be. Az már a papa háza volt. Hogy hogyan tudtak olyan jól keresni, hogy a házat megvették? Lehet, hogy esetleg eredetileg bérelték. De azt biztos, hogy már az első világháború alatt itt voltak.

A ház nagyon nagy volt, és az egész házban az intézet volt, kivéve a mi lakásunkat. Két emelet volt, illetve félemelet, első emelet, második emelet, mindenütt legalább kétszer kétszáz négyzetméter. És volt még szuterén, ahol a játszóterem, az ebédlőterem, a konyha és a személyzeti lakosztály volt. Mi az első emeleten laktunk. Hat szoba és két személyzeti szoba volt mellékhelyiségekkel.

Az itt lakó fiúk kijártak iskolába, vagy a Kölcseybe [A Kölcsey gimnázium elődjének tekinthető állami főgimnáziumot az 1898/99-es tanévben alapították, iskolaépület híján azonban még évekig más fővárosi iskolában, ill. bérelt épületben folyt az oktatás. A saját iskolaépület 1909-re készült el Körössy Albert Kálmán (1869–1955) tervezésében. 1924-ben az iskola reálgimnáziummá alakult át. Az 1930-as években, Hóman miniszteri működése idején az iskola reálgimnáziumból gimnáziummá minősült (a latint ismét 8 évig oktatták, a németet a harmadik osztálytól). – A szerk.], vagy a Rippl-Rónai utcában (akkor Bulyovszky utcának hívták) lévő valamibe. Az nem gimnázium volt, azt hiszem, hanem líceum vagy ilyesmi, ahol latin is volt [VI. kerületi Magyar Állami Kőrösi Csoma Sándor Főreáliskola, Bulyovszky u. 22–26.]. Mindegyikben 8 osztály volt [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Az első világháború alatt az egész házat elfoglalta az intézet. Mert akkor az terjedt el, hogy biztosabb a város, mint a vidék, tehát ide sok gyereket küldtek. Később aztán, az én időmben a második emeletet már bérbe adták lakóknak.

A fiúk a legváltozatosabb társadalmi rétegből voltak. És mindenféle vallás volt. Ez nem zsidó intézet volt. Nem volt megkülönböztetés. Soha nem volt szempont, hogy zsidó gyerek vagy nem zsidó, gazdag gyerek vagy szegény, hanem mindenféle volt nálunk. Emlékszem egy grófi gyerekre, Esterházy volt, a keresztnevét nem tudom, a legvége felé volt, én is ismertem. Volt egy Draskovics gróf is, egy Ulmann báró, aztán voltak szegény proli gyerekek, akiket a papa ingyen vett oda. Nem kellett fizetniük, vagy esetleg valami minimálist.

Úgy volt, hogy a fiúk kijártak az iskolába, és nálunk korrepetálták őket. Papa azért nem lett milliomos, mert ha volt egy különleges gyerek, annak vett egy külön tanárt. És ha azzal adtak be az intézetbe egy fiút, hogy bukásra áll, akkor a papa neki is külön tanárt vett. Szóval nyüzsögtek a tanárok, volt, aki ott is lakott a szuterénban. Különben tanár volt nálunk Illés Endre [Illés Endre (1902–1986) – író, műfordító, könyvkiadó igazgató, a Nyugat kritikusai és esszéírói közé tartozott. 1938-tól a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője volt. 1950-ben, a Révai Könyvkiadó államosítása után eltávolították a szerkesztőségből, évekig a könyvkiadó műszaki osztályán dolgozott. 1957-től a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója (MÉL). – A szerk.].

Az intézetben túlsúlyban volt a személyzet is, nem kellett volna ennyinek lenni. Szüleim mindig személyzetmániások voltak. Volt például egy külön lépcsős lány, akinek csak az volt a dolga, hogy az első lépcsőt délelőtt, a hátsó lépcsőt pedig délután mossa le. Erre így emlékszem, hogy lépcsős lány. És mosónő meg házvezetőnő, szakácsnő.

A zsidótörvényekkel [lásd: zsidótörvények Magyarországon] kezdődött a leépülés. Ehhez mindenféle dokumentumok vannak. Amikor a harmadik zsidótörvény bejött 1941-ben, a papa intézetébe már csupán tíz gyereket engedélyeztek, de csak zsidót. Megvannak azok a dörgedelmek, hogy mi van, ha a papa nem tartja be, és van nem zsidó gyerek is. Személyzetet is tilos volt tartani. Azt hiszem, csak zsidót lehetett, de egyáltalán nem is volt zsidó személyzet. Elvették az intézetet, csak a lakás maradt meg, ami hat szobás volt, két személyzeti szobával, nagy területen. Most találtam egy hivatalos írást, hogy a papának az egész intézeti fölszerelésért kétszáznegyven pengőt fizettek. Én akkor felajánlottam, hogy elköltöznék, s az én szobámba több gyereket el lehet helyezni emeletes ágyakon. Két okom volt, amiért ezt fölajánlottam. Nem tudtam elképzelni, hogy én gyerekekkel egy lakásban éljek. Megőrültem volna. Lármáznak, meg a fürdőszobát foglalják, amikor én be akarok menni. Jól van, vécé három volt, egy a fürdőszobában, meg volt az előszobában, és külön a személyzetnek. De azt, hogy ottan gyerekek nyüzsögnek, hát azt nem bírtam volna. Ez volt az egyik. A másik, hogy akkor már sikeresen kiállítottam, és önállósítani akartam magam. Papával kötöttem meg ezt az „üzletemet”, az volt a feltétel, hogy enni hazajárok, ebédelni mindenképpen.

Nagyon sok régi diák hozta már a gyerekét. És sokan fölemlegették. Például Kuncz Aladár [(1886–1931) író, szerkesztő] „Fekete kolostor”-ában is szerepel a Gábor-intézet. Nemrég Párizsból kaptam egy levelet egy nagyon híres művészeti kiadótól, hogy nem vagyok-e véletlenül rokona Gábor Ignácnak? Amikor visszaírtam, hogy az édesapám volt, akkor sürgősen válaszolt, és azt írta, hogy élete legszebb emlékei a Gábor-intézetben eltöltött évek. Ide járt Kertész Imre [(1929) író, Nobel-díjas 1992-ben.], aki egy levélben pontosan megírta, hogy mikor volt az intézetben.  1936–40 között. Ide járt Szepesi György [(1922) sportriporter].

Papa 1939-ben, a második zsidótörvény értelmében kapott felszólításra a következő beadvánnyal próbálta védeni intézetét:

„Budapesti fiúnevelő intézetemben negyven éven át Magyarország legjobb családjainak gyermekei nevelkedtek, akik közül sokan ma már előkelő pozíciókat töltenek be a társadalmi és közéletben. Most már a második generációt nevelem, mert volt növendékeim fiaik nevelését is intézetem gondjaira bízták. Intézetem működését a Tankerületi Főigazgatóság állandóan a legszigorúbban ellenőriztette, és az internátusok felügyeletét gyakorló Biztosok úgy az intézet berendezése, mint a növendékek ellátása és pedagógiai felügyelete, mindenekelőtt pedig a növendékek tanulmányi eredménye alapján mindenkor legteljesebb megelégedésüknek adtak kifejezést.”

1908-ban papa megalapította a Vándordiák Egyesületet, amely 1918-ig működött. Erről így ír:  „Miután éveken át, intézetem alapításától kezdve minden nyári vakációban tanítványaimmal 2–3 hetes gyalogvándorlásokat vezettem, eleinte a Magas-Tátrából a Mátráig, majd Tirolból Velencéig, később ugyancsak Tirolból – Svájcon és Észak-Olaszországon keresztül – egészen a Haute Savoie-ba, a Mont Blanc alján lévő nyaralótelepünkig –, az a gondolatom támadt, hogy amit jobb módú tanítványaimnak nyújtok, abban szegény sorsú diákokat kellő szervezéssel, altruista alapon, egészen díjtalanul lehetne részesíteni. Megalapítottam tehát 1908-ban (még a cserkészmozgalom előtt!) a Vándordiák Egyesületet, amely azután több mint egy évtizeden át sok száz diákot küldött kellő pedagógiai vezetés alatt többhetes vándorútra Magyarország minden részébe: Erdélybe, a Balaton-vidékre és a Bakonyba, a Királyhegy és a Tátra vidékére, Besztercebánya és Körmöcbánya felé stb. stb. A Vándordiák csapatokat a fővárosi gimnáziumok igazgatóinak ajánlása alapján állítottuk össze. Az eszme propagálására egy Vándordiák Évkönyvet szerkesztettem…” [1914] [Gábor Ignác: Curriculum vitae, kézirat, 1939].

A Vándordiák Évkönyv megjelenése után nem sokkal írt Eötvös Loránd [Báró Eötvös Loránd (1948–1919) a nemzetközileg is elismert fizikus, akadémikus, vallás- és közoktatásügyi miniszter, turista- és fotográfusi tevékenysége is jelentős. – B. J.] egy rövid levelet a papához:

„Tisztelt Igazgató Úr!

Örömmel fogadtam, élvezettel lapozgattam a Vándordiák Évkönyvét, melyet nekem ajándékozni szíves volt. A könyvnél még érdekesebb a tett, melyről beszámol. Kívánom, hogy abban, mint a múltban, a jövőben is gyönyörűségét találja.

Igaz tisztelettel, híve báró Eötvös Loránd

1914. március 27.”

1915-ben papa elindította a Diákvendéglátás Akciót, ami 1918-ig folyt. Erről ezt írta: „Az első világháború alatt 1915 őszén a szegény sorsú hadbavonultak gyermekeire gondolva megindítottam és három éven át vezettem a »Diákvendéglátás-akciót«, mely körülbelül 2000 szegény diáknak szerzett ebédet és vacsorát a felhívásomra jelentkezett vendéglátó családoknál. A diákokat – a Polgármesteri Hivatal felhívására – a székesfővárosi iskolák jelölték ki és küldték el hozzám, és én minden tanulónak igazolványon adtam meg az egész évre szóló beosztást. – A nyári vakáció előtt pedig a vidéki családokhoz fordultam a hírlapok útján azzal a kéréssel, hogy fogadjanak családjukba vendégül egy-egy fiú vagy leány diákot a nyári vakációra. Ez akció is sikerrel járt, és néhány száz diáknak szerzett egészséges és kellemes nyaralást.”

Papa 1921-ben Bardócon [Baldovce, Baldovskákúpele, Szepes vm.] gyermeknyaraltatást kezdett. Baldócfürdő, ahogy a régi Nagy-Magyarországban nevezték, ismert gyógyfürdő volt többféle forrásvízzel Lőcse és Szepesváralja között. Egyik oldalon látszott a káptalan Szepesváralja fölött, mögötte a szepesi vár romjai, a másik oldalon volt Lőcse. Az oda nem látszott persze, hanem látszott az egész Magas-Tátra hegylánca. Úgyhogy mi esténként odamentünk naplementét nézni. Szóval csodahely volt. Az első világháború után dönthette el papa, hogy ezt megveszi. Nagy Tátra-imádó volt – és még arra is emlékszem, hogy egy nyarat Virágvölgyön töltöttünk a Tátrában [Virágvölgy/Kvetnica (Szepes vm.) Poprádtól 4 km-re fekvő gyógy- és üdülőtelep. – B. J.]. De akkor már Baldóc meg volt véve, csak nem lehetett még odamenni, mert nagyon tönkrement a háborúban. Nyilván azért lehetett olcsón megszerezni.

Megvette az egész fürdőhelyet, vagy harminc holdat. Ezen egy főépület, ami régi Csáky vadászkastély volt. Méteres falai voltak. Harminc szobás volt, tizenöt a földszinten, tizenöt az emeleten. És akkor volt egy külön ebédlőépület, óriási nagy ebédlő, és avval összenőve a fürdőépület, ahol minden fürdőszobában két kád volt, egy zománcozott, és szemben vele egy fakád, az volt az iszapfürdőhöz. A fürdőnek meleg szénsavas vize volt. Isteni víz volt. Én nem szeretem a szénsavas vizet, nem is iszom soha, ezzel szemben Baldócon ittam. Erős vastartalma volt, még látszott is. És az volt az érdekes, hogy az egész terület alatt pezsgett valahogy. Eső után mindenütt bugyogott fel. Sima víz nem volt sehol, úgyhogy hajmosáshoz óriási tartályokkal fogták az esővizet, amelyek a ház oldalába voltak építve.

Egy másik forrás volt a fővíz [a Deák-forrás borvize], ez az a baldóci víz, amit palackozva árultak, és még most is árulnak. Pesten is árulták a mai József Attila utcában, amit akkor Fürdő utcának hívtak, az üzletet pedig Édes Kútinak. A mi vizünk volt, mi forgalmaztuk. Ki volt építve Baldócon a töltőház, mellette volt egy szabadon elfolyó csap, úgyhogy a környék onnan vihette ingyen. De amit palackoztak, azt eladták. A fürdő eltűnt, de a vizet most is árulják, az nagyon ki van építve. Mert ez fantasztikus jó ízű, szénsavas víz. Nekem hoztak kétszer is mostanában. Vodu Baldovská, de hát másképp néz ki, másfél literes üvegekben van. Az íze nem tud megváltozni, az megmaradt. Tudok mutatni egy számolócédulát, amin a következő van. Egy üveg egyik oldalán ül egy gyomorbajos, fogja a gyomrát: „óh!”, a másik oldalán virul, és azt mondja: „áh…”. És alatta egy versike, ami a papa találmánya: „Nincs étvágya? Ég a gyomra? / Hallgasson a tanácsomra: / Baldócit igyék éhomra! / Igyék délben, este, reggel, / Mindennap csak egy üveggel! / Így, ha rendszeresen issza, / Egészségét szerzi vissza!”

Még egy forrás volt kiépítve [Ernestine forrás, amely keserűsót tartalmaz], de azt nem árultuk. Mama azt jobban szerette. Abból milliomos lehetne, aki ezt tudja, és újra kiépítené. Mert hashajtó. Jóízű hashajtóvíz! Ki ismer jóízű hashajtóvizet? Az nincs. Mert vagy keserű, vagy valami más undorító íze van. De ez asztali rendes víz és hashajtó. Ott folyt éppen, ahol a tehenek legeltek.

Egy nyolcszögletű épület volt a fürdő, Lobogónak hívták. Fedett, csukott épület volt kabinokkal, lépcső vitt be a medencébe. Itt a víz tizennégy fokos volt, és csak a papa bírta. A bátyám kitalálta, hogy az legyen a gyerekek színháza. Lefedték a medencét, a kabinokból lettek az öltözők, és felszereltek reflektorokat is. Teljes színház volt, ahol színielőadásokat tartottak. A gyerekek csak maguknak játszottak, vendégeket nem hívtak.

Külön épületben volt a csűr meg az istállók, és volt egy erdei lak, amit híd kötött össze a főépülettel, alatta ment az országút. A hidat papa elnevezte Sóhajok hídjának. Az erdei lak már az erdőben volt. Ott a ház mögött, az út után kezdődött az erdő és a hegy, és föl egészen a hegytetőig ment az erdő. Az erdő mellett pedig a mi szántóföldjeink voltak.

Mama szerette volna, hogy ne csak fenyők legyenek, így aztán telepítettek a vadászkastély elé  lombos fát. Körülötte gyönyörűen parkosítottak, csodálatos virágokat ültettek. Az ótátrafüredi főkertészt, Fábri urat elcsábítottuk családostul. Ő télen-nyáron ott lakott egy külön házban az istálló mellett. Ott volt az orvos lakása is, mert orvost is vittünk, a gyerekeknek pedig volt egy betegszoba fenntartva.

Eleinte csak a család ment Baldócra. Mi voltunk ott, és meghívtak egypár rokont meg a papáék művészvendégeit. Mi télen is mentünk síelni, de a művészbarátok főleg nyáron voltak. Főleg zenészek meg írók voltak papáék baráti körében, de óriási mennyiségben. Úgy éltek ott, mint egy angol kastélyban. Nem azt ették, amit éppen főzött a szakácsnő, hanem rendeltek. Ezek ott dínomdánomoztak egy pár évig. Nem fizettek érte semmit. A papát – ezt tőle örököltem – mindenki becsapta. Ő annyira csupa szív ember volt, hogy nem tételezte föl, hogy vannak aljas emberek vagy gonoszak, és ezt rettentően kihasználták. Mikor aztán kiderült, hogy annyit nem tud a papa keresni, hogy őket eltartsa, akkor kitalálta a gyereküdülőt. Télen fiúintézet volt, nyáron gyereküdülő. Mi júniustól szeptemberig Baldócon voltunk. A művészek le lettek építve, kivéve egypár rokon, akiknek a papa kitalált funkciókat, hogy ott lehessenek. Például titkár. Mondd, esetleg legépelt neki három levelet, ha sokat mondok.

A rokonok közül mindig ott volt feleségestől Mohácsi Jenő, papa unokatestvére és Teplánszky Sándor, mama rokona, aki festő volt [(Arad, 1886–1944) – festőművész, 1914-től 1931-ig több gyűjteményes kiállítást rendeztek munkáiból. 1944-ben a nyilasok megölték. – A szerk.]. A Nemzeti Galériának vannak tőle képei. Tönkretette magát azzal, hogy nagy kommunista volt. Rajztanár volt vagy mi, volt valami állása, onnan kirakták, és soha többet állásba nem került. Szakvéleményeket adott képekről, meg nyilván talán segített az eladásukban és műgyűjtőknek vásárlásban. Ő véges-végig minden nyáron ott volt egyedül. Nem volt családja. Ugyan együtt élt egy nővel vadházasságban, de hát az a mamámnak elképzelhetetlen volt, hogy azt a nőt fogadja. Soha nem hozhatta el Pesten sem. Ő minden vasárnap eljött hozzánk ebéd utáni feketére, egész délután ott volt, de a nőt nem fogadták. Nálunk nagyon szigorú erkölcsök voltak. Baldócon fiúnak lánnyal egy padon ülni nem lehetett. A strandon a vízbe előbb a lányok mentek, aztán a fiúk. Versenyméretű uszoda volt, Kassáról jöttek hozzánk versenyezni.

A gyermeküdülő július elsejétől működött. Volt hathetes turnus és nyolchetes. Egyre többen jöttek. A végén már kétszáz gyerek volt egy időben. Budapestről külön vagonban jöttek Kassán át. Szepesolaszin, amit akkor úgy hívtak, hogy Spišské Vlachy, át kellett volna szállni, de ott átkapcsolták a kocsit. Szepesváraljáig egy mellékvágány vitt.

Volt egy ott szerzett barátnőm, tíz éves lehetett, amikor először jött Baldócra. Én is vártam az újonnan jövő gyerekeket. Odajött hozzám, azt mondja: „Te vagy az igazgató lánya?” – Mondom: „Igen.” – Az mondja: „Akkor legyünk a legjobb barátnők!” Ez felejthetetlen történet. Szóval akkor legyünk csak, ha az igazgató a papám. Rettentően elkényeztetett leányzó volt, akinek az édesapja a községi élelmiszerüzem elnök-vezérigazgatója volt, méltóságos úr. Ő többször mondta: „Miért nem emeli föl a papád az árakat? Hogy csak a leg-leg… gyerekek jöhessenek.”

De hát erről szó se volt. Sőt! A papa a szegény gyerekeket ingyen vette oda. Mindenfélék voltak nálunk. Szóval üzleti szempontból ez egy nagy nulla volt. Arra is emlékszem, hogy egy gyerek egy napra hat pengő hatvan fillér volt. Teljes önellátóak voltunk, kivéve ugye a húst, a cukrot és a sót, azt venni kellett. Voltak szántóföldek és egy óriási konyhakert. Minden termett. És szabadon nőtt a málna. Aztán lehetett gombát szedni. A koszt fantasztikus volt. Reggeli, aztán tízórai is volt, például olajban pirított kenyér vagy körözött liptai túróból. És mindig valami gyümölcs. Ribizliből például annyi termett, hogy azt már egyszerűen nem lehetett elfogyasztani. Még akkor sem, amikor kétszáz gyerek volt, és ehhez hetven fő személyzet. Tízóraihoz is mindenki kapott ribizlit, uzsonnához is ribizlit, desszertnek még ráadásul ribizlit. Ebéd persze az szabályosan: leves, hús, tészta, gyümölcs. Fél csirkéket adtak! Délután uzsonna öt óra körül, aki mit akart, kakaó vagy tejeskávé és kétféle kalács, fahéjas meg rendes kalács. Ott sütötték. Öt szakács volt, és nem számoltam, hány mosogatólány külön. Persze mosónő is volt öt.

Nagy versenyevéseket rendeztünk. Én egyszer nyertem, akkor sült krumplit kellett enni, és hatvanhárom krumplival nyertem. Hogy nem haltam bele, azt csak a Jóistennek köszönhetem. Volt versenyevés palacsintából is, amit én nem szeretek. Voltak olyan barátnőim, még levél is van tőlük, akik panaszkodtak már felnőttkorban, hogy Baldócnak köszönhetik, hogy nem tudnak lefogyni. Mert akkor úgy meghíztak. Agyontömték őket. Aminek aztán ugye a lányok nem is nagyon örültek.

Ez ugyan nyaralás volt, de azért reggelitől tízóraiig nyelvórák voltak. Ki mire volt beíratva, németre, franciára. Minden nyelvhez külön tanárt tartott a papa. Tornatanár is volt, kötelező volt reggelenként a torna. Szigorúan szabályozott napirend volt. Pontos időben volt a felkelés, nyolc órakor a reggeli, utána órák, aztán mentek a strandra ebédig. Ebéd után kötelező szieszta, utána séta a hegyekbe vagy a közeli falvakba.

Nagyobb kirándulásokat is szerveztek. Mindig elmentünk Lőcsére, ahol nagyon sok a történelmi emlék. Aztán a szepesi vár romjaihoz és a Dunajechez. Dunajec az a folyó, amelyik elhagyja az országot. Kocsik vittek oda-vissza, ott tutajoztunk. Rendszeresen mentünk Dobsinára [Gömör és Kis-Hont vm.] a jégbarlangba meg Krasznahorkára [Árva vm.].

A gyerekek korok szerint csapatokban voltak, mint a cserkészeknél, és szigorúan mindig külön a fiúk és a lányok. Még az asztalnál is így ültek. Körülbelül húsz gyerek volt egy csapat. Két-két felügyelő tartozott hozzájuk. A nappali tanárok férfiak és főleg német nyelvűek voltak. A praktikus gondokkal nők foglalkoztak, vigyázták meg rendben tartották a holmikat. Egy férfi és egy nő volt mindig egy csapatnál.

A csapatoknak nevük is volt. És mindegyik csapatnak volt külön egy dala. Aztán volt baldóci himnusz. Megvan, de már nem tudom. Baldócon a beszélt nyelv leginkább a német volt, mert Nagy-Magyarország összes vidékéről jöttek gyerekek. De tanultak magyar dalokat és táncokat nálunk. Sok cikk jelent meg a nyaraltatásról, és plakátok is voltak. Fantasztikus híre volt. Egy korabeli baldóci levelezőlap egynegyedén nyomtatva, a gyermeknyaralót reklámozó szöveg olvasható, többek között: „Sporttelep, tennisz, torna stb. / Saját gazdaság! – Hízókúrák. / Teljes ellátás napi 6 pengő. /Az egész fürdőtelep / a Gyermekeké! /

Kívánatra illusztrált prospektust küld / Gábor Nevelőintézet / Budapest VI. Munkácsy ucca 21. / Telefon: Aut. 290–00”

Már húsz éves voltam, amikor 1937-ben utoljára ott nyaraltunk. A zsidótörvények persze beleszóltak abba, hogy megszűnt a nyaraltatás, de nem tudom pontosan, mennyire, nem foglalkoztam soha praktikus dolgokkal. Baldóc viszont elúszott mint tulajdon. És vele együtt a barátok is. Akik ott dínomdánomoztak, azok mind eltűntek. De ez már kicsit később volt.

Papa ezt írta Baldócról: „Az intézettel kapcsolatban: a világháború után 17 esztendőn át a Tátrában volt diáknyaralóm, melyben a megszállt cseh, román és jugoszláv területek magyar diákjai és diáklányai töltötték együtt a nyári vakációt csonkamagyarországi fiúkkal és leányokkal: akiknek odahaza a megszállt területeken minden magyar hazafias érzés megnyilvánulása veszedelmet jelentett, ott a fenyvesektől körülvett, jelképesen izolált telepen – mintegy magyar szigeten – szabadon lélegezhettek fel. Magyar szótól, magyar daltól visszhangzott az erdő, a színháznak berendezett egyik pavilonban állandóan magyar színielőadásokat tartottak a diákok; kirándulásainkon: Lőcsén, a Szepesi-várban, Branyiszkón, a Murányi várban, Krasznahorkán, Kassán stb. a magyar történelem emlékeivel ismertettem meg őket, még Szt. István napját is megünnepeltük, a cseh tilalom ellenére. És a nyaralás befejeztével a diákok nemcsak testben, hanem magyar hazafias lélekben is megerősödve tértek haza a megszállt területek fojtogató légkörébe. […] 1938-ban a beállott politikai események miatt diáknyaraló-telepemet Olaszországba, Portoreséba helyeztem át. Hogy a magyar névnek ott is becsületet szereztem, látható a trieszti »Piccolo della Sera« (az egyik legnagyobb olasz lap) »Unheresi in Italia. La Colonia Magiara« című gyermeknyaralónkról írt cikkéből. Ebben a cikkben az is fel van említve, hogy ugyanezen év tavaszán az Eucharistikus Kongresszus alkalmával negyven olasz pap lakott budapesti intézetünkben, akik külön emlékkönyvben adtak kifejezést köszönetüknek a szeretetteljes vendéglátásért, mely emlékkönyvből a lap is több részletet közöl.”

Amikor 1957-ben meglett az első autónk, férjemmel, Mityuval rögtön elmentünk Baldócra. Húsz éve nem voltam. Odaérünk, és az égvilágon semmi sincs ott. A hegy le lett planírozva, az ősi kastély, a sok egyéb épület eltűnt. Annak idején csináltunk a hegyoldalban, svájci mintára egy villát, amit Tátra-villának neveztünk. Faház volt kő lábazattal, előtte parkosítva, néhány kőlépcső vezetett oda. A háznak nyoma nem volt, de a kő megmaradt, és három fok lépcső a semmibe. Az általunk telepített lombos fák már fölnőttek az égig, és körülveszik azt a pár fok lépcsőt, ami a semmibe visz. Ez az egyik legszörnyűbb emlékem. Képtelen voltam még egyszer Baldócra menni. A háború alatt szétlopkodtak mindent.

Elmentünk a faluba, ami körülbelül egy kilométer onnan. Emlékeztem, hogy az első házban lakott Marinko, aki nekünk majdnem anyahelyettes volt, ő volt mamának a bizalmija. Télen is ott lakott, amikor mi nem voltunk, és ő vigyázott mindenre. Mityu kiszállt, bement a házba, elmondta, hogy a kocsiban van a Gábor lánya. Azt mondja Marinko: „Az nem lehet, mert a Gáborova Jannyka – az én vagyok – kiment Amerikába, és ott meghalt.” Aztán kijött mégis, mert Mityu noszogatta, s rettenetesen sírt. Rettentően marasztaltak minket. Ott voltak a lányai is, a Hancsa meg a Manya, akik nekem gyerekkori barátaim voltak. De hát nem tudtak magyarul. Nem maradtunk, elmentünk Lőcsére a temetőbe a nagyszülőkhöz.

Szüleimnek fantasztikus társasága volt. A Munkácsy Mihály utca 21.-ben laktunk, ahol az intézet is volt. A papáé volt a ház. Hatszobás volt a mi lakásunk az első emeleten. Mellette volt még egy hatszobás, abból lettek kialakítva a vendégek részére az apartmanok. Sokan sokszor ott is aludtak.

Minden szerda este összejöttek, ilyenkor ötvenfős vacsora volt. Művészek jöttek hozzánk. Zene és irodalom, ez a kettő, más emberfajta nem volt nálunk. És az sem lehetett, hogy külföldi ne jött volna. Mert minálunk csak művészvendég volt, egyetlenegy üzletember nem akadt az ismeretségben. Rendszeresen járt hozzánk például zongoraművésznő feleségével, Fricivel Helge Lindberg Finnországból [Helge Igor Lindberg (1887–1928) – finn operaénekes és szobrászművész, kora egyik jelentős koncert- és oratóriuménekese. – A szerk.]. Ahányszor Pesten volt, mindig nálunk lakott. Többször vendégeink voltak Baldócon is. Gyakran jött Erich Kleiber [(1890–1956) osztrák születésű, világjáró karmester. – B. J.] és Fritz Busch [Fritz Busch (1890–1941), az egyik legjelentősebbnek tartott, elsősorban opera- és kortárs zenei felvételeiről híres 20. századi karmester. – A szerk.]. A magyarok közül jött Basilides Mária [(1886–1946) – operaénekesnő (alt), 1915-től az Operaház tagja. Gyakran vállalta új művek bemutatását. Bartók Béla és Kodály Zoltán műveinek első, stílusteremtő előadója, korának legnagyobb magyar oratórium- és dalénekese. volt. – A szerk.], és a férje, Dr. Péterfi István [(1884–1962) – újságíró, zenekritikus. Kapcsolatban volt a Galilei Körrel, a „Nyugat” és a „Világ” belső munkatársa volt. A Tanácsköztársaság idején a külügyi népbiztosság elnöki osztályát vezette. 1926-ban a „Világ utódja”, a „Magyar Hírlap”, majd az „Újság” zenekritikusa. 1945 után 1948-ig a „Szabadság” szerkesztőségének tagja, később a „Világosság”-ban és az „Esti Hírlap”-ban jelentek meg kritikái. 1953-tól haláláig a Zenei Alap vezetője. – A szerk.] Elfért a felesége hóna alatt. Két gyereke volt a Basilidesnek, egy fia és egy lánya, az egész család rendszeresen járt Baldócra is. A fő barát Heltai családostul. [Heltai Jenő (1871–1957) – író, költő színpadi szerző, szerkesztő. – B. J.] Aztán Székely Arnold [Székely Arnold (1874–1958) – zongoraművész és pedagógus. 1907–1939 között a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. 1945-től a Fodor Zeneiskola tanára volt. 1951-től Kanadában működött. Neves tanítványok egész sorát nevelte: Fischer Annie, Földes Andor, Solti György, Kentner Lajos, Farnady Edit, Doráti Antal (MÉL). – A szerk.], na hát ő is stabilan, mindig ott volt, ezenkívül minden vasárnap nálunk ebédelt. Állandó vendég volt Péchy Blanka [(1894–1988) színésznő, író, nyelvművelő. – B. J.] és férje, Relle Pál újságíró [(1883–1955) – újságíró, 1904-től az „Egyetértés”, „Az Újság”, 1912–38 között a „Világ”, a „Magyar Hírlap” munkatársa, színházi kritikusa. Berlinben Brahmnál és Reinhardtnál rendezői tanulmányokat folytatott. 1946–49 között a „Világ” munkatársa, tárcaírója. 1948–1952 között a „Színház és Mozi” felelős szerkesztője. – A szerk.]. Sőt, Péchy Blankának az első házasságából való fia, a Magyar Pista, nekem nagyon jó gyerekkori barátom, egy-két évvel idősebb volt nálam. Állandó baldóci volt Relle első házasságából való lányával, Marianne-nal együtt, aki gimnáziumi osztálytársam lett. Pali csúnya volt és fekete, több rajzom van, amit róla csináltam.

Tanár volt az intézetben egy ideig, és járt hozzánk Kuncz Aladár. Egy jó ideig járt a Füst Milán [(1888–1967) író, költő], aki aztán ki lett tiltva. Úgy viselkedett… Állandó vendég volt Herman Lipót, ahogy mindenki ismerte, Lipi. [(1884–1972) festő, grafikus, Munkácsy-díjas, érdemes művész. – B. J.] A róla készült rajzom a mai napig megvan, kiállításra is szoktuk vinni. Gyakran jött Jemnitz Sándor [(1890–1963) – zeneszerző, esztéta, zenekritikus. Több lap zenei rovatának munkatársa („Független Szemle”, „Magyar Írás”, „Pesti Napló”, „Az Újság”, „Világ”, „Pester Lloyd”,  „Die Musik” /Berlin/ stb.). 1924-től 1950-ig a „Népszava” zenekritikusa volt. Vezetőségi tagja volt a Munkás Dalosszövetségnek, majd elnöke a Munkás Kultúrszövetségnek (1945–48). 1945 után tagja több zenei folyóirat szerk. bizottságának (Éneklő Munkás, Éneklő Nép). Több muzsikusról írt életrajzi regényt. – A szerk.], aki abban az időben híres zenekritikus és zeneszerző volt, s nagyon féltek tőle. Néha hallani a szerzeményeit, de akkor a „Népszavá”-nak volt az állandó zenekritikusa. Aztán Siklós Albert [(1878–1942) – zeneszerző és zeneíró. 1905–1919 között a Fodor Zeneisk.-ban tanított, 1910-től a Zeneművészeti Főiskola tanára. 1920–22-ben a Zeneművészeti Tanács tagja, 1928–1937-ig „A Zene” c. folyóirat szerkesztője volt. Zenetörténeti, hangszertörténeti, esztétikai cikkei jelentek meg a szakirodalomban. – A szerk.], a zeneszerző és a felesége, Aliz. Lehotay Árpád [(1886 /1896?/–1953) – drámai színész. 1926-ban a Nemzeti Színház szerződtette, 1939-ben a Színiakadémia tanára lett. 1945 után a szegedi színház igazgatója, 1947-től a Belvárosi Színház rendezője és színésze, majd a Néphadsereg Színházának (Vígszínház) tagja. – A szerk.] és felesége Budanovits Mária [(1894–1976) – operaénekesnő, 1914-től 1946-ig az Operaház tagja volt, 1943-tól örökös tag. – A szerk.] operaénekes, az Operaház örökös tagja. És persze Teplánszky Sándor festőművész, a mama rokona is jött mindig.

Volt a mamának egy másik híres rokona, Indig Ottó, erdélyi író, de nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele, valószínűleg ő nem járt hozzánk [Indig Ottó (1890–1969) újságíró, író, színműíró. A kolozsvári „Ellenzék” és a „Hétfő Reggel” felelős szerkesztője volt. Versei és elbeszélései után sikereit elsősorban a Budapesten bemutatott színműveivel aratta; a később több nyelvre lefordított „Torockói menyasszony” a Belvárosi Színházban (1931) száznál több előadást ért meg. 1938-tól Párizsban, 1951-től Münchenben élt. Több művét megfilmesítették. – B. J.] Nem mindenkire emlékszem.

Amikor kicsik voltunk, és még egy szobában aludtunk a nővéremmel, le kellett feküdnünk, s mi úgy tettünk, mintha aludnánk. Mi nem lehettünk ott a szerdai vacsorákon. Vigyázzba vágtuk magunkat, úgy tettünk, mintha aludnánk. A szülők büszkén mutogatták alvó gyermekeiket, és akkor úgy helyezkedtünk, hogy lássanak minket szépen, de persze nem aludtunk.

Sok újságot olvasott a család. Mamának mindig volt „Pester Lloyd”, „Neues Pester Journal”, hiszen neki meg is jelentek ezekben írásai. A „Magyar Nemzet”-re emlékszem, ez járt. Aztán reggel a „Pesti Napló”, délben „Az Est” és a „Magyarország”, este pedig az Est-lapok [lásd: az Est-konszern lapjai]. Többet vettek, nem előfizetéses alapon volt. Természetesen volt rádióújság, amiben az egész világ műsora bent volt.

Az első rádiónk az 1920-as évek elején volt Baldócon, telepes rádió, akkumulátorról. Azért kellett ez a telepes, mert akkor ott még nem volt villany. De aztán lett, először saját motorral, saját villany volt egypár évig, aztán vezették be csak az országost. A szülők mindent rögtön megvettek, ami újdonság volt. Telefont, rádiót meg mindent [Európában a rendszeres adások 1923-ban indultak. Ugyanakkor kezdődött el a vevőkészülékek fejlődése. Az első kristálydetektoros rádiók fejhallgatóval voltak hallgathatók. A külső hangszórós készülékek 1925-ben, a hálózati táplálású rádiók 1926-ban, a dinamikus hangszórók 1930-ban jelentek meg. – A szerk.]. Telefon két helyen is volt a lakásban. A rádión ők zenét hallgattak, hiszen nagy zeneszeretet volt a családban. Engem nagyon bosszantott, hogy azelőtt az ebéd és a vacsora közben beszélgettünk. Mert szabályosan volt nálunk az ebédelés és a vacsorázás. És vacsora után papa fölolvasott nekünk. Na most, amióta rádió volt, akkor mindig az a „pszt!”, mert szólt, hallgatták a zenét. És így nem lehetett beszélgetni. Elmaradtak a jó beszélgetések. Igen. Úgyhogy én inkább ellenségnek éreztem a rádiót.

A szüleim politizáltak is. Nálunk vasárnap délután volt főleg a politizálás, akkor jött mindig Teplánszky Sándor. A papa az angolokat várta, Teplánszky meg az oroszokat. Tagja nem volt pártnak egyikük sem, papa szabadkőműves volt. Viszont a nővérem, Judit, aki szintén nagyon szeretett politizálni, egész fiatalon belépett a szociáldemokratákhoz. Én meg kimentem a szobából, mert engem nem érdekelt az egész.

Nálunk otthon egyáltalán nem volt vallásosság, mert papa szabadkőműves nagymester volt, páholyalapító. Ez már igazából csak halála után derült ki [1908. februárban nyert felvételt a „Reform” páholyba, majd 1917-ben alapító tagja volt a „Világ” nevű új páholynak. Berényi Zsuzsanna Ágnes a következőket írja a „Világ” páholyról „A szabadkőműves Kosztolányi Dezső” c. tanulmányában: „A Világ páholy irataiból megállapítható, hogy a páholy szélsőbaloldali beállítottságú volt, antiklerikális akciót indított. … Hamarosan kiállt a választójog követelése mellett, a középosztály érdekeit érintő kérdésekben, a különböző népbetegségek (pl. a nemi betegségek, a TBC) ellen szervezett mozgalmat indított. Gábor Ignác fiúnevelő intézetét, majd a vándordiák mozgalmat a páholy mindvégig kitartóan támogatta” (www.itk.iti.mta.hu/1998-56/berenyi.htm ). – A szerk.]. Ma már úgy tudom, hogy a Világ volt az egyetlen baloldali páholy. Néha hallottunk otthon „valami” páholyról és tagokról, és én csodálkoztam, hogyan fér be az a sok ember ebbe a páholyba. Nem értettem. Ja, és nyáron mindig volt nálunk egy-két olyan ingyenélő meghíva, aki nem művész volt, hanem páholytársak. Nevekre nem emlékszem. Papa mindig segített rajtuk.

Ha a vallási szokásokat nem is tartottuk, persze papa nagyon jó zsidó volt. Sokat segített, sok pénzt adott, és rengeteget írt a zsidó újságokba, az „Egyenlőség”-be, a „Múlt és Jövő”-be. Erre a kettőre emlékszem. Egész munkásságával támogatta a zsidóságot. Ez nagyon fontos, hiszen elsősorban az írásai alapján vett részt a zsidó közéletben. Másra nem is nagyon volt ideje. De főtitkára volt a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségének [A szövetség 1926-ban alakult meg azzal a céllal, hogy a hazai zsidóságot bevonja Palesztina újjáépítésébe. – B. J. Lásd még: cionizmus.]. Ez a szövetség nem cionista volt, tehát nem az, hogy menjünk Izraelbe, hanem hogy segítsük. Akkor még nem is volt Izrael [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Az ott élőket kívánták segíteni. Papa fát ültettetett kint az elesett magyar zsidók, első világháborús halottak emlékére.

Papám a kitérést abszolút ellenezte, verset is írt erről, címe: „Ne légy te olyan, mint apáid voltak”. Az érdekessége ennek a versnek az, hogy még az 1920-as évek előtt írta, és többször megjelent zsidó folyóiratokban. Igen, a papa nagyon nagy tekintély volt országszerte, nem csak a zsidóknál, de a zsidóknál pláne. Csak szerintem kicsit soká vártak, hogy a Hevrába [Pesti Chevra Kadisa] beválasszák. A németek bejövetele előtt [lásd: Magyarország német megszállása] tán tíz nappal történt. Megtaláltam a nyugtát, hogy a papa szaladt, és rögtön befizette a tagdíjat.

Bátyám, Gyuri tizenöt évvel volt idősebb nálam, 1902-ben született. Első emlékem róla – persze akkor ő már jóformán felnőtt volt –, hogy jött haza Firenzéből. Oda járt az egyetemre, mert akkor még úgy tervezte, hogy építész lesz [A MÉL szerint Gábor György Milánóban járt a műegyetemre, nem Firenzében. Firenzében, majd Heidelbergben, Berlinben és Párizsban később romanisztikát és irodalomtörténetet tanult. – A szerk.]. De azt hiszem, csak egy évet volt ott, aztán belekeveredett valami diáklázadásba. Nagyon torzonborzra emlékszem, ahogy megjött, mert az egész társaságot letartóztatták, és börtönbe is zárták ott, Firenzében. Később soha nem beszéltünk róla, tehát nem tudok részleteket. Csak azt, hogy akkor szakállasan érkezett. Direkt. Nyilván büszke volt erre az egészre. Ez az 1920-as évek eleje volt. Nem tudom pontosan, mi történt ott akkor. Firenzébe soha többet nem ment vissza.

Különben itt érettségizett az evangélikusban [A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium 1823-ban kezdte meg működését a Deák téren, és 1904 óta működik a Városligeti fasorban, Glosius Dániel és felesége, Artner Sarolta alapítványának és a magyar állam támogatásának köszönhetően. A fasori épületegyüttes tervezője Pecz Samu (1854–1922) építész, műegyetemi tanár volt. 1952 és 1989 között az iskolában szünetelt a tanítás. – A szerk.]. Nagyon jó iskola volt, falán a tábla, hogy hány Nobel-díjas járt ide. Az iskolát ő is korábban kezdte, akárcsak a férjem. Mert aki elég okos volt, annak el lehetett kezdeni az iskolát ötévesen. A forradalom alatt érettségizett, de valószínűleg 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején érettségizett. – A szerk.], aztán az nem volt érvényes, újra kellett vizsgáznia. Nem volt elég egyszer, szegény feje, kétszer érettségizett.

Mityu, a férjem mindig azt mondta, hogy döntse már el a Gyuri, hogy miben csodagyerek. Mert tényleg túl sok dologhoz volt tehetsége. Kitartása meg nem volt, az nulla volt. Mindig belekapott mindenbe, aztán abbahagyta. Odahaza volt két képe, tizenöt éves korában festette, aztán soha többet. A mamáról volt az egyik, magam előtt látom, nem tudom, mi lett vele. Benne volt a mama, olyan jó volt az a kép. Úgy festészetileg, mondjuk, még nem volt tökéletes, de benne volt az ember. A másik valami tájkép volt. Szóval aztán soha többet nem festett.

Viszont mindig beleszólt az én dolgaimba mint szakértő. Egyszer egy kiállításra a mamával válogattunk képeket, neki nagyon jó érzéke volt ehhez. Azt néztük, mit küldjünk a Szinyei Fiatalokhoz, ahol életem első két képe volt kiállítva az előző évben [1940-ben. Szinyei Merse Pál Társaság – a két világháború közötti periódus egyik legjelentősebb művészeti egyesülete, 1920 tavaszán alakult, 1923-ra fővárosi egyesületből országossá nőtte ki magát. 1925-ben megindította a „Magyar Művészet” című folyóiratot, 1926 és 1943 között a Társaság kezdeményezésére minden évben (májusban) megrendezték  a Nemzeti Szalonban a fiatal művészek seregszemléjét, a Tavaszi Szalont. A Szinyei Társaságot az 1940-es évek végén megszüntették. – A szerk.]. Kiválasztottunk egyet, amikor a bátyám véletlenül átment a szobán, és csúfolódott: „Ezt akarod elküldeni?” És Hatvany-díjat kaptam rá [1941. Zöld a zöldben. – B. J.]. Ez a Nemzeti Szalonban volt. Amikor bementem a nagyterembe, pont szemben láttam az én képem, egy cetli volt alatta, és azt hittem, hogy talán a címe van kiírva. Közelebb mentem, és kiderült, hogy Hatvany-díjat kaptam. Nem felejtettem el, hogy olyan gúnyosan mondta: „Ezt akarjátok?” Nagy szakértőnek tartotta magát mindenben.

Firenze után Gyuri Németországba ment egyetemre, Heidelbergbe és Berlinbe. Nyelveket és irodalmat tanult, szóval bölcsészetet. Aztán Párizsban folytatta. Ezen a három helyen volt, és közben zongorázott. Tényleg nem tudta eldönteni, hogy mit akar. Amikor végzett, a Drezdai Operához került, ahol segédrendező lett [1924/25]. Az nagyon passzolt rá, a rendezőség, mert diktatórikus hajlamokkal rendelkezett, és ott dirigálhatott. Nagy karriert jósoltak neki. Fritz Busch volt a főzeneigazgató, aki nagyon ismert karmester volt abban az időben. Mint említettem, járt is nálunk többször. Hogy zsidó volt-e vagy csak antifasiszta, azt nem tudom, de Amerikába készült kimenni, és vinni akarta magával a bátyámat  [Nem volt zsidó származású, de 1933-ban, miután nyíltan kifejezésre juttatta a nemzetiszocialisták iránti bizalmatlanságát, elbocsátották a drezdai operától. Ettől fogva külföldön élt (1936-ban argentin állampolgárságot kapott) (www.maurice-abravanel.com/busch_fritz). – A szerk.]. A karrier végképp meg lett volna alapozva. Nagyon szerette őt. És emlékszem egy éjjeli nagy ordítozásra, mert a bátyám egy itteni szerelmi ügy miatt nem ment el a Buschsal Amerikába. Akkor teljesen megszakadt ez a zenei vonal.

Itthon maradt, és segített a papának a Gábor-intézet vezetésében. Közben még nagyon sok mindent csinált. Berlinben megjelent egy könyve: „Die Misanthropie Chamforts” (Curtius Verlag, 1928), melyet a német és francia tudományos sajtó elismeréssel méltatott, Magyarországon pedig egy drámája „Egy asszony árnyéka” címmel, a Színpad kiadásában, továbbá cikkei több napilapban és folyóiratban.

Megnősült, a házassága tulajdonképpen nem jól sikerült. 1942-ben elvitték munkaszolgálatra. Ukrajnában volt, ahonnan aztán 1944-ben hazakerült úgy, hogy erdőt irtottak, és egy fa rázuhant a karjára, eltörte, és akkor hazaküldték gyógyulni. Nem ment vissza, nálunk, a szekrényben bujkált [Föltehetően már korában hazakerült Ukrajnából, és máshol volt munkaszolgálatos, ahonnan aztán 1944 végén, már a nyilas hatalomátvétel után megszökött. Ekkor bujkált a szekrényben. – A szerk.].

A háború után a „Nagyvilág” [1946–48 között irodalmi és művészeti folyóirat, 1957-től az élő világirodalom folyóirata. – B. J.] szerkesztőségében dolgozott, ő volt az olasz rész szerkesztője [1957-től dolgozott haláláig a „Nagyvilág” szerkesztőségében mint olasz–spanyol rovatvezető. – A szerk.]. Sokat fordított olaszból. Legsikeresebb saját műve a „Gondolatok könyve”, aforizmagyűjtemény, rettentő sok kiadást ért már el [„Gondolatok könyve. Az aforizma francia mesterei”, Budapest, 1958)]. Közvetlenül a halála előtt jelent meg az „Ingrès hegedűje” [Művelődéstörténeti adalékok és antológia, Budapest, 1972. – B. J.]. A kettős tehetségekről szól. Mert Ingrès tudvalevőleg festő volt, s azért Ingrès hegedűje, mert Ingrès egy olyan nagy festő volt, aki hegedült. Nálunk otthon ebédtéma is sokszor ez volt, hogy ki tud olyat, akinek kettős tehetsége van. És Gyuri örökké kutatta ezeket a kettős tehetségeket.

Szerintem egy kicsit ebbe az Ingrès hegedűjébe halt bele, mert emlékszem, amikor elhozta nekünk, rettenetesen izgatott állapotban volt. A kiadóval fölizgatta magát, hogy valami kimaradt, vagy nem úgy jelent meg – ahogy ez már lenni szokott. Még Mityu csitította, hogy „Örüljél inkább annak, hogy már megjelent! Ne azon, izgasd magad, ami kimaradt!”. Alaptermészetében ilyen volt. Sajnos mindig felfokozott állapotban élt, azt hiszem, ezért kapott infarktust. 1973 nyarán halt meg [Egyébként Gábor György alapította 1945 után a háború és az üldözések következtében elhagyottá vált gyermekek gondozására Fóton, a volt Károlyi-kastélyban a gyermekotthont. – A szerk.].

A nővérem, Judit az olasz hadüzenet napján született, az első világháború idején, 1915. május huszadikán. Két évvel volt idősebb nálam, de mi tulajdonképpen csak felnőttkorban barátkoztunk össze, mert nekem utólag az az érzésem, hogy nem örült az én érkezésemnek. Vége volt annak, hogy ő a szenzáció. Jött egy újabb gyerek, született egy konkurencia, mert addig ő volt a legfontosabb. Gyerekkorunkban nem voltunk jóban. Van egy olyan fénykép, ahol ülünk vagy fürdőkádban, vagy ágyban, és nagyban tépjük egymás haját.

Nekem ő állandóan példaképnek lett fölhozva. Nagyon tehetséges volt. Szerintem ő örökölte legjobban a papától az észt, nyelveket nagyon könnyen tanult, politikai érdeklődése is volt. Nagyon szeretett politizálni a papával otthon. Nem is voltak soha közös barátaink, teljesen más társaságunk volt mindig.

A nővérem hatodik gimnáziumba kezdett iskolába járni, addig, velem együtt, magántanuló volt. Rettenetesen magolós volt. Mindig tiszta jeles volt, s ez nagyon fontos volt neki. Az egész iskolában kiemelkedő volt. Osztályfőnöke Komlós Aladár volt [Komlós Aladár (1892–1980) – irodalomtörténész, író, költő. A „Nyugat” második nemzedékének egyik legfelkészültebb, legkarakterisztikusabb kritikusa és tanulmányírója volt. 1929–1938 és 1940–1944 között a Zsidó Gimnáziumban magyart és latint tanított. 1944–45-ben a bergen-belseni koncentrációs táborban volt. Hazatérése után, 1946-ban egyetemi magántanárrá habilitálták. 1949–1960 között megbízott egyetemi előadó, majd gimnáziumi tanár (MÉL). – A szerk.]. Később is mindig érdeklődött nálunk, hogy van a Judit.

Egyetemre Pesten járt német–francia tanári szakon. Persze, amikor végzett, hogy tudott volna elhelyezkedni? Zsidót akkor már nem vettek föl. Úgyhogy a papa intézetébe ment ő is dolgozni. Talán 1938-ban. A háború után elvégezte az oroszt is.

Juditnak volt egy óriási nagy szerelme évekig, aki huszonöt évvel idősebb volt nála, s aki nem vette el – Jemnitz Sándor. Róla már volt szó, járt hozzánk a szerdai estékre, de nem a legszűkebb körben volt. Találtam is egy képeslapot, amit a papáéknak küldött. A „Népszava” zenekritikusa volt és zeneszerző. Vagyis hát inkább zeneszerző és zenekritikus. A nővérem valami fantasztikus módon imádta. Arra emlékszem, hogy Judit öngyilkos akart lenni, amikor összevesztek. Rájött, hogy Jemnitz letagadott a korából sok évet. Lexikonban talált rá, ezt elmondta neki, és akkor volt a szakítás. Úgyhogy ez nagy izgalmat okozott a családban. Két verset találtam, amit a nővérem hozzá írt.

Volt az intézetben egy vidéki fiú, zirci, aki otthon valami stiklit csinált, és kitiltották az ország összes iskolájából. Beadták hozzánk. Akkor nálunk kétféle gyerek lakott. Vagy olyan, aki kijárt iskolába, és nálunk korrepetálták, vagy olyan, aki nem járt ki iskolába, hanem nálunk tanították mindenre, és év végén vizsgázott. Ez a fiú, K. Gy. is ilyen volt. Juditnál hat évvel volt fiatalabb [K. Gy. (1923–1996)], és fogalmam nincs, mire tanította, de az lett a vége, hogy elrontotta vele az életét, mert hozzáment. Valószínűleg azért, mert a másik nem vette el, ez pedig ellentéte volt, nagyon fiatal. Papáék soha nem egyeztek volna bele, de Judit imádta ezt a nagyképű hólyagot. Annyira nem passzolt hozzá és a Gábor családhoz, ahol mindenki olyan különleges volt. A nyilas időkben viszont ő bújtatta a nővéremet. A háború után esküdtek. Úgy emlékszem, két évig voltak együtt. Aztán elváltak, nővérem rájött, hogy csalja. Élete végéig megtartotta a férje nevét. Én próbáltam őt összehozni valakivel, jártak hozzánk elváltak, agglegények, sokfélék. Mindig meghívtam olyankor. És akkor mit csinált? Vagy a gyerekével érkezett, és akkor már el se kezd egy férfi udvarolni, fél, hogy ezt a nyakába vegye. Vagy pedig utolsó pillanatban lemondta. Szóval nem sikerült még az sem, hogy megismerjék őt.

A Munkácsy utcában laktak, nővérem életében máshol nem is lakott. Ez a papa lakása volt, amit kettéosztottak a bátyámmal. A bátyám előbb költözött oda, és leválasztotta magának a legjobb részt. A másik részben aztán ő maradt. A férjének kialakítottak egy irodát, aki a válás után azt megtartotta. Így tehát mindennap találkoztak. A férje üzletember volt. Már a Rákosi-időkben tudott üzletelni és pénzt csinálni, ez egy nagy dolog. Ehhez volt tehetsége. Tulajdonképpen semmi képzettsége nem volt [Jogi végzettsége volt. – A szerk.]. És akkor kitalálta a Rézkarcoló Alkotóközösséget. Egy ideig tulajdonképpen az alárendeltje voltam, mert a Szőnyi-rézkarcokat én színeztem [Szőnyi István (1894–1960) festő. Az 1920-as évektől kezdve Zebegényben dolgozott, jellegzetesen ún. posztnagybányai festőstílusban. Számos kitüntetést kapott. 1938-tól haláláig a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. – B. J.]. Nekünk abban az időben nem volt betevő falatunk. Kilenc évig úgy éheztünk, hogy borzasztó. És akkor jött ez az üzlet. Szőnyi, hogy segítsen rajtunk, nem engedte mással színeztetni. És a sógorom egy rézkarcért nyolc forintot fizetett, aztán eladta százötvenért. Rabszolgamunka volt, szombaton kaptam, és hétfő reggelre le kellett szállítani. Tehát éjjel színeztem villanynál. Jól tönkretettem a szememet, a hátamat, ahogy ott görnyedtem. Ez az egész a K. Gy. találmánya volt. Ezt meg tudta a Rákosi-időkben csinálni, meg tudott belőle gazdagodni [K. Gy. (1923–1996) jogász 1950-ben alapította a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségét (RMAK) „a tagok grafikai alkotásainak forgalmazása, kereskedelmi értékesítése céljával. 1952-ben az alkotóközösséget államosították, majd egy év múlva újra működési engedélyt kapott. A közösség – tagjainak sorában a kortárs magyar művészet eltérő törekvéseit, más és más generációját képviselő alkotókkal – a nehézségek ellenére, az állami műkereskedelmi monopóliummal dacolva a 80-as évekig, az egyértelmű jogi szabályozás megszületéséig változatlanul fennmaradt, 1990-ben alakult át kft.-vé” (Wehner Tibor, www.artportal.hu). – A szerk.].

Judit tíz évet tanított a Bajza utcai iskolában, amelyik később felvette, majd ledobta a papa nevét [A Bajza utcai Zenei Általános Iskola 1981-ben vette fel Gábor Ignác nevét, az 1990-es évek elején azonban lemondott róla. – A szerk.]. Amikor a tíz év letelt, rögtön otthagyta. Mert ennyi kellett, hogy nyugdíjba mehessen. Hetvenegy éves korában halt meg. A bátyám is. Amikor én hetvenegy lettem, akkor az egy kicsit izgalmas volt, hogy hátha itt van valami, hogy hetvenegy éves koromban nekem is meg kell halnom.

Az igaz, hogy gyerekkorunkban nem voltunk túl jóban, viszont felnőttkorban már, főleg attól kezdve, hogy elvált, jóformán mindennap találkoztunk, de az biztos, hogy minden éjjel, amikor vége volt a tévéműsornak, szólt a telefon. Ha krimi volt, akkor megkérdezte tőlem, hogy mi volt szerintem ez az egész. Ő nem érti, nem figyelt oda nyilván, mert különben sokkal okosabb volt nálam.

A nővéremnek gégerákja lett. Elment Németországba, volt valami csodadoktorról szó, de ott sem tudták meggyógyítani. Egyedül utazott ki vonattal, aztán mi érte mentünk. Utána minden nap elmentem hozzá, és késő estig, körülbelül tizenegyig ott voltam. Taxin jöttem haza, mert féltem este egyedül az utcán. Már előre megbeszéltük a Honvéd Kórházban a gégészet vezető professzorával, hogy amit nekünk szoktak adni, a tábornoki lakosztályt, az neki rendelkezésére áll, bármikor jöhet. De csak halogatta, míg egy reggel a takarítónője felhívott, hogy nem tudja felébreszteni. Kómában volt. Én vittem mentőkkel a kórházba. Azóta nem megyek a Munkácsy utcába. Ez 1986-ban volt. A zsidó temetőben temettük el. Elégették, és betették lábtól a papa sírjába. Bár, azt hiszem, papa forog ettől a sírjában, mert Judit kitért a szerelme kedvéért – és ő ezt meg nem bocsátotta volna, ha megtudja. Egy cádik dédunokája, egy rabbi unokája kitért!

Az egyik legkorábbi emlékem az, hogy a papáék minden februárban elmentek a tavasz elébe a Riviérára. Menton [Franciaország] volt a kedvenc helyük, mindig odamentek, és engem persze otthon hagytak, bölcsőben, dadával. Nénikének hívták a dadát, akit imádtam. És küldözgették a szép kék lapokat. Kék ég, kék tenger, és én tomboltam, hogy engem otthon hagytak. Látom magam előtt az egész jelenetet. Pedig nem lehettem akkor még két éves sem. Hogyha dada volt és bölcső, nem lehetett másképp. Erre emlékszem, de a nővéremre például nem, aki két évvel volt idősebb, ő 1915-ben született, én 1917-ben.

A másik emlékem az – akkor két éves voltam, ezt nem nehéz kiszámítani, mert az egész város vörös volt –, hogy a bátyámmal és a nővéremmel kimentünk az Andrássy útra. A nővéremnek és nekem is piros jambósapkánk volt. És minden piros volt, piros zászlók, csupa piros, piros. Nem tudtam, miért, nekem nem magyarázták el. Előttem van az egész látvány. Nem furcsa, hogy kékre meg pirosra emlékszem? Nagyon furcsának tartom.

Szüleim hozzám képest idősek voltak, mert majdnem ötven éves volt a papa, amikor születtem, a mamám meg harminchét. Főleg a papa tűnt nekem ősöregnek. Egész gyerekkoromban féltem, hogy meghal. Ha a szomszéd szobában kicsit horkolt, akkor én féltem, hogy hörög.

Engem mindenki csúfolt, a bátyám is, a nővérem is. Hiszen ők sokkal okosabbak voltak nálam, mert nagyok voltak. Azt hiszem, hogy ez természetes. Olyan is volt, hogy a bátyám fölültetett a szekrény tetejére, majd kiment a szobából. Az „r”-t nagyon sokáig nem tudtam kimondani, ezért is csúfoltak. Otthon németül beszéltünk. Ha mamáról álmodom, akkor azt csakis németül. Nevemben sajnos ugye több „r” van. Ha kérdezték németül, hogy hívnak: „Wie heisst du?” Mondtam: „Majanne.” Ebből lett a Jannylein meg Janele. Mamának a Janele nagyon nem tetszett, azt mondta: „Még azt hiszik, hogy Janka vagy.” Jannylein két „nny”-nal volt írva, úgy volt a monogram a fehérneműmben is. A felszabadulásig tulajdonképpen senki nem nevezett Marianne-nak. Még véletlenül se voltam Marianne. Az iskolában Gabi voltam a Gáborból.

Az „r” miatt annyira csúfolt a bátyám, hogy az egyik születésnapomra egy hatalmas „r” betűt kaptam tőle. Akkor azt mondtam, hogy hát ebből elég! Nagyon nehéz volt tudniillik a szó végén azt az „r”-et, a Gábort kimondani. Nem tudtam. Ezért a mama kitalált egy verset, amiben minden szóban „r” volt. Amíg ez a vers nem volt, úgy mondtam, mint a franciák, torokból. És én tökéletesen megtanultam. Mert mamával ott, Baldócon, amikor a többiek már hazajöttek, és ketten maradtunk csak, folyton gyakoroltunk. Ez a mamának a műve és eredménye. 

Alapvetően balkezes voltam, de akkor még mindenkit átszoktattak. Így volt ez nálam is. Révai Izidor volt a család orvosa, papa régi barátja, gimnazista korukban együtt laktak hónapos szobában [Révai Izidor (1868–?) – orvos, a „Pesti Hírlap” orvosi munkatársa; számos szakcikke jelent meg német és francia orvosi folyóiratokban. – A szerk.]. Minden vasárnap jött, megkopogtatott, meghallgatott minket. Ő azt mondta a mamámnak, aki nagyon odavolt az én balkezességem miatt, hogy aki balkezes, annak jó, mert mind a két kezét tudja használni, de aki jobbkezes, az a ballal nem tud semmit. Én is tulajdonképpen kétkezes lettem, jobb és bal kézzel is festettem. Egy csomó dolgot pedig kimondottan bal kézzel csináltam, például a varrást. Nemrég egy enyhe stroke-om volt, azóta gyenge a bal kezem.

Természetes, hogy zongorázni tanultam. Első zongoratanárom Doráti volt [Doráti Antal (1906–1988) – Weiner Leónál, Kodály Zoltánnál tanult, Bartók maga jelölte ki társául 1926-ban „A csodálatos mandarin” négykezes előjátszására. Később Bartók és Kodály minden jelentősebb művét dirigálta, lemezre játszotta. Rendszeresen hangversenyezett a világ legjelentősebb szólistáival és zenekaraival. 1934-től haláláig több mint 500 lemezt készített. Zürichben halt meg (MÉL). – A szerk.], akkor még Dütsek Tóni, ott lakott a Bulyovszky utcában. Minden nap másfél órát kellett gyakorolnom, azt ellenőrizték. Már egészen kicsi koromban koncerten föl is kellett lépnem, és Székely Arnoldnál vizsgáznom minden évben. Kimondottan utáltam. Szerintem egyáltalán nem volt tehetségem hozzá, meg szorgalmam sem. Muszáj volt, és én sose bírtam semmit, amit muszáj. Az ellen lázadoztam.

Heltaitól kicsi gyerekként egyik születésnapomra kaptam az autogramkönyvet. Még a háború alatt megvolt, de aztán valaki ellopta. Mindenki írt vagy rajzolt bele, aki hozzánk járt. Heltai az első oldalra írt nekem egy verset, a következőt: „Akit az istenek szeretnek, / Örökre meghagyják gyereknek, / Bizakodónak, nevetőnek, / Az élet annak puha szőnyeg / Amelyre mosolyogva lép, / És minden körülötte szép. /Te is maradj, kicsi lányom / Mosolygó lelkű, üde, friss. / Maradj gyerek, szívből kívánom, / Hogy nagymamakorodban is!”

A világhírű finn operaénekes, Helge Lindberg rajzolt nekem. Nagyon szeretett rajzolni meg mintázni. Hórihorgas, kétméteres ember volt. A képen ő volt látható, kicsi fej, óriási magas, sovány, csupa csont. Fog egy kicsi gyereket kézen, az vagyok én, és németül – tudott pár szót németül, magyarul pedig egy szót se –, méghozzá hibásan, ezt írta: „Wann wir heiraten” [Amikor mi összeházasodunk].

A rajzolás ötéves koromban jött. Nem is tudom, hogy lehetett, amikor egyszer a papának azt mondtam: „Ne mozdulj! Lerajzollak.” Nagyon csodálkozott: „Hogyhogy lerajzolsz?” Én akkor még nagyon kicsi voltam. Nem korán fejlett, inkább ellenkezőleg. Nem tudtam még írni, olvasni vagy számolni. Van, aki ötéves korában már tud. Erről szó sem volt nálam. Tehát nem tudom, hogy jutott eszembe, hogy „lerajzollak”. Erre nem emlékszem, csak arra, hogy csodálkozott a papa. Most is láthattad a zsidó múzeumi kiállításon. Kint volt az a mű, megvan. A mama nagyon féltette a gyerekrajzokat. Ő nem élte túl a háborút, de a gyerekrajzokat olyan jól helyezte el, hogy megmaradtak.

Ezután mindenki azt akarta, hogy rajzoljam le, annyira hasonlított a rajz a papára. Agyonszekíroztak. Nem hagytak élni. De a rajzolásban nem volt semmi kényszer. Ez egy olyan terület volt, ami az enyém volt. Addig nem rajzoltam, és nem is volt nekem semmiféle szerszámom. Színesem meg egyáltalán nem volt húszéves koromig. Nem is érdekelt.

De miután a rajzaim nagyon hasonlítottak a modellekre, és mindenki akarta, hogy rajzoljam le, azt hittem, talán újságrajzoló leszek. Híres embereket fogok lerajzolni. Csak embereket rajzoltam, mást soha. Házat, hajót, vonatot, amit a gyerekek szoktak, soha. Akkor a bátyám elvitt a Szépművészeti Múzeumba, hogy megmutassa, mik vannak. Ha már rajzolok. Őszintén szólva, én rettentőn untam a múzeumot, az óriási történelmi képeket. A franciákhoz is elvitt Gyuri, meg a magyarokhoz is. Az egyetlen volt Paál László, aki tetszett egyáltalán [Festő (1846–1879), a 19. századi magyar művészet egyik kiemelkedő alakja. – B. J.]. A többi borzalmas volt.

Gimnazista koromban, tizenhárom évesen rajzoltam le – az is ki volt most állítva – Herman Lipótot. Abban a rajzban annyira benne van, amilyen volt. Lipi ismerte a többi rajzomat is, hiszen ő is papáék állandó vendége volt. Elvitt Kernstok Károlyhoz [Kernstok Károly (1873–1940) – a Nyolcak egyik vezető alakja, majd plein-air képeket festett, később dekoratív, konstruktív és expresszív elemeket egyesített (MÉL). – A szerk.], hogy mit ajánl, ezzel a gyerekkel mi legyen. Kernstoknak nagyon tetszett az általam „Értelmiségi zsidó”-nak nevezett kép, ami most szintén ki volt állítva. Általában baldóci falusiakról rajzoltam ezeket a zsidó portrékat. Szegény mamám, ezeket is hogy megőrizte! Az „Értelmiségi zsidó”-ra azt mondta a Kernstok, hogy erre a világ minden múzeuma büszke volna. Ami nem csekélység, igaz?

A rokon Teplánszky viszont bele akart mindig beszélni abba, amit én rajzoltam. Akart volna engem dirigálni. Pláne később, amikor már a főiskolán voltam. Azt hiszem, neki tulajdonképpen nem tetszett az, amit én csináltam.

Szüleimnek a gyerekekkel sok dolguk nem volt, mert mindig volt nevelőnő, méghozzá mindig Németországból. Fräuleinnak hívták. Ausztriából nyüzsögtek az ilyen lányok, akik egyrészt már tudtak magyarul, másrészt az osztrák németség az borzasztó – tehát, hogy ne azt tanuljuk, azért Németországból. A bátyám akkor már egyetemre járt Heidelbergben és Berlinben, ő hozott családoktól úri lánykákat mellénk, haustochternek hívják őket németül. Úgy volt, hogy jött az egyik, akkor jött a húga vagy a nővére, aztán jött az unokatestvére, és karácsonykor meglátogatta őket az apjuk. Szóval teljesen be voltak véve a családba. A német kisasszonyok csak tízéves koromig voltak, utána már francia nálunk lakó kisasszony. Akkor kezdtem franciául tanulni, külön franciatanárunk is volt.

Sokáig nem jártam iskolába, a nővérem sem, magántanuló voltam a negyedik gimnáziumig [azaz tizennégy éves koráig]. Papának az volt az elmélete, hogy minek az iskola – ez egy pedagóguselmélet! –, hogy minek ott ülni, míg minden butának bemegy a fejébe a tananyag. Inkább legyünk Baldócon a jó levegőn. Pláne szeptemberben úgyse lehetne iskolába menni, mert zsidó ünnepek vannak. Úgyhogy mi október elsejéig mindig ott maradtunk. És vizsgázni is előbb lehetett, mint ahogyan a tanításnak vége volt.

Hozzánk külön házitanítót fogadtak, nem az intézetben lévő tanárok tanítottak. Az egyiket Csejkel Lilinek hívták. Vörös haja volt, és nagyon jóban, tegező viszonyban voltam vele. Mindent ő tanított. Sokáig volt nálunk. Utána jött egy másik, azt már nem tudom, hogy hívták, de ki nem állhattuk.

Az elemiből Bánóczi Józsefnél vizsgáztam. Ő volt a Zsidó Tanítóképző főnöke, és a papával közösen szerkesztette a Népszerű Zsidó Könyvtárat. Ott lehetett összevonva két-két osztály anyagából vizsgázni. Kaptam egy kis csokoládét, szóval nem volt a dolog túl izgalmas, volt egy kis protekcióm. Persze, ami elő volt írva, azt tudtam.

Szoktam is mondani, hogy olyan igazságtalan dolgok vannak. Hiszen nálunk sok minden természetes volt. Napjában kétszer, délben és este – de este fix – terített asztalnál evett a család. Sőt, a papa terített asztalnál reggelizett. Minket ötéves kortól már Wagnerekhez cipeltek az Operába, ahol az első emelet bal hetes páholy évekig a mi bérleményünk volt. Papa este mindig fölolvasott. Wagner maga írta a szövegeket, és azok vacsora után föl lettek olvasva. Fantasztikusan tudta csinálni, hogy francia nyelvű könyvből folyamatosan magyarul olvasott föl, mert akkor mi még nem tanultunk franciát. Én tízéves korban kezdtem.

Mielőtt bekerültem a gimnáziumba, elvittek megmutatni, milyen egy iskola. Nem emlékszem, milyen óra volt, oldalt leültettek, és egyszer csak kitört egy őrült röhögés, mert én szépen elővettem a tízóraimat – hiszen otthon, ahogy jött a tanárnő, behozták az uzsonnát, és hogy engem békén hagyjon, ne kérdezzen annyit, direkt jó sokat ettem. Annak örültek, hogyha van étvágyam. Na mostan, azért volt a nagy röhej, mert elkezdtem enni – ez volt az első bűn –, de az semmi, hanem a tízóraim vagy sonka volt, vagy téliszalámi, más nem lehetett. Ez volt a második bűn a zsidó gimnáziumban. A harmadik meg az, hogy vajon volt. Megtanultam, hogy ezt itt nem lehet [lásd: étkezési törvények].

Tehát a nővéremmel együtt, aki két osztállyal feljebb járt, beírattak a Zsidó Leánygimnáziumba, ami az Andrássy út és Munkácsy Mihály utca sarkán volt, egy vörös téglaépületben, hozzánk rém közel, jóformán a csöngetés is áthallatszott [A Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Leánygimnáziuma a Síp utca 12. szám alatti leány polgári iskolából 1921-ben a Munkácsy Mihály utcába, a Fiú Árvaház tulajdonában lévő épületbe költözött, innen 1931-ben költözött a Zsidó Gimnázium Abonyi utcai épületébe. Lásd: Zsidó Gimnázium. – A szerk.]. Papa azt mondta, itt vannak a legjobb tanárok, mert mind rég egyetemi tanár volna, ha nem volna zsidó. Később így is lett. Például Komlós Aladár, a nővérem osztályfőnöke, rögtön egyetemi tanár lett. Az én osztályfőnököm Turóczi-Trostler József volt [Turóczi-Trostler József (1888–1962) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja (1945). 1913-tól temesvári főreáliskolai tanár, 1918-ban a vallás és közoktatásügyi minisztérium előadója, a Tanácsköztársaság alatt a budapesti egyetemen a világirodalmi tanszék tanára. 1922-től gimnáziumi tanár és a Pester Lloyd munkatársa. 1945-től a budapesti egyetemen tanár, majd tanszékvezető tanára (MÉL). – A szerk.]. Németet és magyart tanított. De a magyarórán is mindig Thomas Mannról és Goethéről volt szó. Velem rettentően kivételezett, mert először is én tudtam németül. Aki csak ott tanult, az semmi nem volt. Rengeteg német verset tudtam, és még most is tudok, ma is elszavaltam magamnak egyet. Könnyebben tanultam meg, mint a magyart. De azért a „János vitéz”-t meg a „Toldi”-t is jóformán végig tudtam kívülről. Irtó jó memóriám volt. Nagyon gyatrán tudtam viszont a hébert, mert otthon azt nem tanultuk szigorúan, előre tán meg is mondták, hogy mit fognak kérdezni a vizsgán. Amikor a tanár látta, hogy én csak döcögve olvasok, jóindulatúan megkérdezte: „Milyen ünnep jön most, Gábor?” Erre én szépen bemondtam: „Karácsony.” Szóval fogalmam nem volt, hogy más ünnep is van. Nálunk mindig nagy karácsonyfa volt, alatta ajándékok. És a mama olyan szépen tudta énekelni a „Stille Nacht”-ot és az „Oh, Tannenbaum”-ot [Stille Nacht – népszerű karácsonyi dal, melynek szövegét a 19. század elején írta Joseph Mohr osztrák pap, dallamát pedig dallamát Franz X. Gruber szerezte. Oh, Tannenbaum – eredetileg német népdal, legismertebb leírt változata Ernst Anschütz lipcsei orgonista nevéhez fűződik (Wikipedia). – A szerk.]! Hiszen a papa szabadkőműves nagymester volt, tehát semmiféle vallási ünnepet nem tartott.

Az iskolában kivételeztek velem, így aztán nagyon elrontottak. Olyan kis félénken érkeztem oda, de aztán rájöttem, hogy én csinálhatok, amit akarok. Elrontottam a többieket is úgy, hogy mindenféléket kitaláltam a tanárok bosszantására, és beszerveztem őket. Például a katedrának arra az oldalára, amit nem lát a tanár, krétával fölírtuk, amit felelni kellett. Meg nem is tudom, még miket, szóval rettentő gonoszságokat találtam ki. Tudod, ha az ember, a gyerek rájön arra, hogy mindent csinálhat, mert mint Gábor Ignác lánya úgyse lesz megbüntetve, akkor megteszi.

Az sem tetszett, hogy szombaton volt szünet, és vasárnap tanítás. Voltak barátnőim, akiket Baldócon szereztem, azok normál iskolába jártak, és vasárnap volt szünetük. A nővérem is már leérettségizett, én járjak egyedül vasárnap iskolába? Hát nem! Elhatároztam, hogy elmegyek ebből az iskolából. A papa azt mondta, ő nem szól bele, szabad akarattal csinálhatok, amit akarok, de ő nem ajánlja, hiszen itt vannak a legjobb tanárok. Nem parancsolt, csak le akart beszélni róla. Én meg ki akartam próbálni a saját erőmet. Nem tudtam előre, hogy Gábor Ignác lánya máshol egy elveszett ember.

Saját felelősségemre jöttem el, de jól ráfizettem, hogy átmentem az államiba, a Mária Teréziába, ami szintén az Andrássy úton volt [A Mária Terézia Leánygimnázium elődje 1875-ben kezdte meg működését mint felsőbb leányiskola. 1902-ben költözött későbbi, VI. kerületi Sugár út (később: Andrássy út 63–65. szám alatti épületébe. 1905-től már felsőbb leányiskola és leánygimnázium. 1921-ben a M. kir. áll. Mária Terézia Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium nevet kapta, 1923-ban a felsőbb leányiskola megszűnt, ekkortól az iskola neve: M. kir. áll. Mária Terézia Leánygimnázium. (1946-ban Varga Katalin gimnáziumként működött tovább. A gimnázium 1968-ban megszűnt, helyén szakközépiskola nyílt.). – A szerk.]. Itt már nem az volt, hogy én Gábor Ignác lánya csinálhatok, amit akarok, sőt, épp azért, mert Gábor Ignác lánya… Rettentően antiszemiták voltak, kivéve a dirit, akit Bernolák Kálmánnak hívtak, s aki nagyon tisztességes volt. Megérdemli, hogy megemlékezzem róla. Az érettségi banketten szemben ültem vele. Az órákon általában nem figyeltem oda, nemhogy nem tanultam meg, hanem azt sem tudtam, mi volt föladva, és az sértés a tanárnak. Igaz? Olyankor el tudtam játszani, hogy nagyon fáj a fejem. Kikészítettem a folyosón egy regényt, s amikor azt mondták, fáj a feje, menjen kicsit levegőzni, akkor kint szórakoztam, olvastam. Ez volt az én trükköm. De úgy látszik, hogy Bernolák ezt tudta. Mert a banketton azt mondta: „Ugye, Gábor, most már nem fáj a feje?” Sejtette, hogy én ezt megjátszom csak. Színészi képességeimet ebben éltem ki. De hát utáltam iskolába járni. Minden kötelezőt egész életemben mindig utáltam.

A többi tanár rettentően üldözött. Tiszta jelesen mentem át, és itt egy csomó hármasom volt. Mert ha bemagoltam a történelemkönyvet, amit az osztályfőnök, Váradi „Böszke” írt, tehát szóról szóra tudtam, ami a könyvében volt, akkor „Jól van, Gábor, megkapod a hármast”. S akkor én lelkesen mentem haza, hogy nem buktam meg. A nővérem más volt. Egyszer valamiből kettest kapott, bőgve jött haza, azt hiszem, ki is kapott [Az 1947/48-as tanévig a magyar iskolarendszerben az 1-es osztályzat volt a legjobb. – A szerk.]. Én viszont avval jöttem haza, hogy „Képzeljétek, nem buktam meg!”. Én meg meg lettem dicsérve.

Szóval az osztályfőnököm nem bírta a csinos lányokat. „Böszke” vénkisasszony volt, és ha valakit fiúval látott egyszer, akkor az már elveszett ember volt. És főleg, ha az a zsidó gimnáziumból jött. Nem engedtek tanulmányi versenyre sem, pedig akartam rajzból. Nem mehettem, mert zsidó voltam. Az osztálytársaim is borzasztóak voltak. Igazi barátnőm egy sem maradt közülük. Három csoport volt az osztályban: a zsidó, a keresztény és a kitért. A kitértek hatalmas kereszttel, ugye, ezt tudjuk, És azok udvaroltak a keresztényeknek, nem a zsidókkal barátkoztak. Jobban barátkoztak a keresztények a zsidókkal, mint ezek a kitértek. Ezek elsőtől kezdve kialakult csoportok voltak, én meg negyedik osztályban kerültem közéjük. Egy osztálytársamra emlékszem, Relle Marianne-ra, aki nagyon szép volt. Ő Relle Pali lánya, aki újságíró volt, és Péchy Blankának a második férje. Relle első felesége volt Marianne mamája, egy angol nő. Péchy Blankáék papáék barátai voltak, jártak hozzánk, és Baldócon is mindig voltak, Marianne is.

Érettségi ajándékként szüleimtől egy olaszországi utazást kaptam. Velem jött a nagynéném, mama húga, Erna, aki New Yorkban lakott. Vele sokáig levelezett a pesti család. Amíg a férje élt, aki szabadkőműves nagymester volt, minden évben hazalátogatott. A velencei Lidón voltunk. Papáék befizették őt is, mert még nem volt soha Itáliában.

1935-ben érettségiztem, és ősszel kezdtem a főiskolára járni [Abban az időben hivatalos nevén Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola. – B. J.]. Előtte már, tizennégy éves koromtól, tanultam rajzolni, az után, hogy Kernstok megnézte az „Értelmiségi zsidó”-mat. Azt mondta, hogy okvetlen tanuljak. Két magániskola volt abban az időben, Szőnyié és Aba-Nováké [Aba-Novák Vilmos (1894–1941) – festő, grafikus. A modern magyar festészet, különösen a monumentális piktúra egyik eredeti tehetsége, a két világháború közti időszak ünnepelt freskófestője, hivatalosan támogatott művésze volt. 1939-től a Képzőművészeti Főiskola tanára. – B. J.]. Aba-Novák nagyon hírhedt volt, közismerten reklámhős. Őróla papáék is hallottak mindenfélét. Én azt hiszem, Van Goghig sem jutott el, mert egy kicsit előbb fejeződött be a festészeti érdeklődése. Szőnyiről viszont senki nem hallott, mert ő olyan csendes volt. A fiatalság persze már tudott róla, de a szülők semmit. Miután olyan hírhedt-híres volt, elmentünk először mamával az Aba-Novákhoz. Nekem nagyon nem tetszett, mert olyan léha elvei voltak a művészetről. Aztán ott már folyt a tanítás, a növendékek dolgoztak, és mikor szünet volt, az aktmodellek nem öltöztek föl, hanem úgy pucéran mászkáltak. Nálunk, Gáboréknál a lánynak nem volt szabad egy padon ülni egy fiúval, Baldócon meg nem volt szabad közösen vízbe menni. Tehát ez elképzelhetetlen volt.

Akkor elmentünk Szőnyihez, és ő mindkettőnknek, mamának is meg nekem is tetszett. A Baross utca 21-ben vagy 23-ban lakott, ott volt a műterme is. Az ostrom alatt lebombázták. De volt neki Zebegényben egy háza. A háza fölötti hegyoldalból festette a sok Duna-képet, a Duna-kanyarokat, azok a legszebb képei. Később a feleségét, Duci nénit emlékezetből megfestettem, mert meghívott minket Mityuval. Akkor Szőnyi már nem élt. A képet a Magyar Nemzeti Galériának ajándékoztam, ott a helye. És még egyet adtam ajándékba, azt nem én festettem, engem festettek le gyerekkorban. Nyergesinek hívták a festőt, aki egy paraszti őstehetség volt, Kernstok fölfedezettje. Nyilván papáék segíteni akarták, és azért rendeltek nála [Nyergesi János (1895–1982) festő, grafikus. – B. J.].

Visszatérve a főiskolára. Már tizenhat éves kortól lehetett jelentkezni, és ha fölvették az embert, járhatott. De akkor még nem rendes hallgató lett, hanem rendkívüli. Ami azt jelentette, hogy nem fekete indexük volt, hanem piros, és én nagyon irigyeltem őket, mert nem volt semmi kötelező számukra, csak dolgozni, festeni meg rajzolni. Nem volt semmi vizsgájuk, beírták, hogy jártak, nem jártak. Ennyi. Sajnos a szüleim nem engedték, hogy én ne érettségizzek. Mert mentem volna tizenhat éves koromban, de akkor nem jelentkezhettem. Érettségi után viszont rögtön.

A felvételi két hétig tartott. Egy hétig kellett fejet rajzolni, egy hétig aktot, és jeligésen beadni. Elmélet semmi, csak ennyi volt, az ott készített rajzok alapján döntöttek. Sokan jelentkeztek, hányan, nem tudom. Az a terem, ahol én rajzoltam, tele volt. Volt olyan, aki már harmadszor jelentkezett, és nem vették föl, és voltak sokkal idősebbek.

Tehát semmi más vizsga nem volt. Az öt festőtanár és a két szobrásztanár szavazott, és az ember maga választhatott azok közül, aki szavazott rá. Elég volt-e, hogy egy szavazzon? Azt hiszem, igen. Aki magához vette, az már az ő felelőssége volt. Nekem ebből a szempontból szerencsém volt, mert mind az öt szavazott rám. Választhattam. Megkérdeztem a Szőnyit, hogy mit csináljak. Akkor ő még nem volt tanár. Azt mondta, hogy ő is járt a Rétihez, miután előbb Ferenczyhez járt [Réti István (1872–1945) festő, a nagybányai művésztelep egyik alapító tagja és a nagybányai mozgalom teoretikusa. 1913-tól a Képzőművészeti Főiskolán óraadó tanár. 1927-ig nyaranta Nagybányán tanított a szabadiskolában. 1920-ban Lyka Károllyal elkészítette a főiskola reformját a nagybányai elveknek megfelelően. 1923-tól a főiskola rendes tanára, 1927-től rektora, 1938-ban vonult nyugalomba; Ferenczy Károly (1862–1917) festő, az impresszionizmus legnagyobb magyar mestere. – B. J.].

Így a tanárok közül Szőnyi Rétit ajánlotta, akinek az volt a híre, hogy nagyon jó mester. De a Szőnyi ebben tévedett, mert lehet, hogy annak idején jó mester volt, szóval nagyon tudott, meg ez így rendben volna, de akkor már abszolút nem érdekelte őt az egész tanítás. Semmi emberi kapcsolatom nem volt vele. Festőtanár volt még akkor Aba-Novák, akiről már beszéltem, akiről mindenki hallott. Pont ellentéte volt a Szőnyi, akiért a fiatalság rajongott, ismerte a képeit, és aki minden évben kérte, hogy nevezzék ki, de évekig nem sikerült elérnie ezt. Harmadéves voltam, amikor kinevezték. A harmadik évet már őnála csináltam. Aztán ott volt Rudnay és Benkhard, és még valaki, akinek neve nem jut eszembe [Rudnay Gyula (1878–1957), a főiskola rektora 1939–1940 között; Benkhard Ágost (1882–1961), a főiskola rektora 1935–1937 között. – B. J.].

Szobrásztanár volt a Sidló meg a Strobl Zsiga [Sidló Ferenc (1882–1954), a főiskola rektora 1940–1941 között; Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975), hatalmas munkásságát mintegy 2600 portré, ötvennél több köztéri mű őrzi. – B. J.]. Én mind a kettőhöz jártam, de ezt csak saját szorgalomból, fakultatíve egy-egy évet, mert festőszakon voltam, nem szobrászszakon. A mesterek szerint voltak a növendékek, nem évfolyam szerint. Szóval minden mesternél volt minden évfolyam.

Miután érettségi után jöttem, nekem fekete indexem lett. Örültem, hogy kinn vagyok az iskolából, amit mindig utáltam, aztán újra iskolába kellett járnom. És újra volt magyar és világirodalom, történelem, filozófia, és sajnos minden félévben osztályoztak, azonkívül vizsgázni kellett, kollokválni.

A művészettörténetet az a csodálatos Lyka bácsi tanította [Lyka Károly (1869–1965) – művészettörténész és kritikus, 1914–1936 között a képzőművészeti főiskola tanára, 1920-ban igazgatója. 1902-ben megalapította és 1918-ig szerkesztette a „Művészet” című folyóiratot. Réti Istvánnal együtt szervezte át a magyar művészképzést. 1927-ben a felsőház tagja lett (MÉL). – A szerk.]. Vetített képekkel tartotta az órát, és ezért sötét volt az előadása alatt. Persze nagyon-nagyon gyönyörű előadásokat tartott, de az egész főiskola begyűlt oda – most nem akarok gyanakodni, hogy a sötétért-e. De az felejthetetlen, hogy mellettem egy kolléga megbökött, és azt mondta: „Kollegina, mit jelent az, hogy kvázi?” Vidéki fiú volt, és ezt nem hallotta otthon. Tündéri volt a Lyka. Aztán nyugdíjba ment, és Kampis Antal volt egy vagy két évig [Kampis Antal (1903–1982) művészettörténész. Legjelentősebb művét a középkori faszobrászatról írta. – B. J.].

Magyartanárom Alszeghy Zsolt [(1888–1970) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. A Képzőművészeti Főiskolán az irodalomtörténet tanára volt, 1935–1949 között a budapesti tudományegyetem tanára (MÉL). – A szerk.] volt, ismert irodalmár, irodalomprof. Mikor meglátta az indexemet, akkor azt mondja: „Gábor…? Nem rokona véletlenül Gábor Ignácnak?” Mondom: „Egész véletlenül a papám.” Nem is kellett tudnom semmit. El volt intézve. A kitűnő megvolt. A papáról társalogtunk. Úgyhogy ezt a papának köszönhettem. Ezek az irodalomtörténészek a papát mind ismerték, tisztelték.

Öt év volt a rendes főiskolai tanulmányi idő. Ide jártak azok is, akik polgári iskolai rajztanárok akartak lenni, nekik négy év volt, de a gimnáziumi rajztanári az öt. A felsorolt tárgyakon kívül még valamit tanultak. Én hat évig jártam, mert továbbképzős is voltam. Öt év után lehetett kérvényezni még egy évet, aztán lehetett még a hetediket is, de azt újra kellett kérni. Nagyon nagy kegy volt, ha az ember megkapta. Nem kellett már semmiféle kötelező elméletekre meg kollokválni járni, tehát lehetett egész nap dolgozni. Mert akkor volt műterem, volt modell, fűtés, világítás, akkor nagy úr voltál. Hát jó, nekem otthon is volt fűtés és világítás, és hát modell is mindig akadt, aki szerette volna, hogy lefessem. Még irigyeltek is a kollégák, hogy nekem mindig van kit festeni. Mert akit egyszer lefestettem, az újra akarta, hogy nem volna-e jó ebben a ruhában is, vagy még úgy is. Úgyhogy volt, akit nem tudom, hányszor, lefestettem.

Húszéves koromig nem festettem, csak rajzoltam. Akkor kaptam az egyik lovagomtól egy Van Gogh-albumot, aztán megvettem a többit, az impresszionistákat meg Cézanne-t. És akkor azt mondtam: „Ha az ember azt is festheti, amit lát, és nemcsak unalmas történelmi jeleneteket, akkor én is megpróbálom.” Addig szekíroztam a papáékat, hogy vettek nekem festéket, és akkor papát festettem meg először. Az általam megjelentetett papa összes, négy ritmikai könyvének a borítóján látható. Fent van az interneten is. Szóval a papa olyan rajta, hogy kilép belőle. Komolyan.

A főiskola két helyen működött. Az Andrássy úton volt a főépület, ahol ma is, a főiskola másik helyszíne az Epreskert [Budapest, Kmety György u. 26–28. – A magasabb szintű művészképzés megteremtésére a 19. század utolsó évtizedeiben életre hívott I. és II. számú Festészeti Mesteriskola, valamint a Szobrászati Mesteriskola létesítésével egyidejűleg a főváros a Sugárút mellett, az ún. Epreskertben kijelölte egy művészkolónia helyét is, és szorgalmazta neves művészek letelepedését. A magyar képzőművészet jeles alkotói indultak innen útjukra, vagy készítették alkotásaikat az Epreskertet körbeölelő műtermes villákban. A mesteriskolák vezetőinek (Benczúr Gyulának, Lotz Károlynak és Stróbl Alajosnak) epreskerti műterme kizárólag az oktatás szolgálatában állt, ahol a művészjelöltek együtt dolgoztak a mesterrel. Az epreskerti mesteriskolák és műtermek 1921-től „beolvadtak” az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolába. Az Epreskert jelenleg is a Magyar Képzőművészeti Egyetem része. – A szerk.].

Réti lett a mesterem, ő az Epresben volt, ami nekem nagyon kényelmes volt. Mert pont szemben laktunk, az ablakból ráláttam a kertre. Csak átsétáltam a kék festőoverallban, amit a mama csináltatott nekem. Akkor még nadrágdivat nem volt, de kellett, hogy elleplezzem a magas szárú cipőmet. Mert akkor csúfolták a magas szárú cipőt, az azt jelentette, hogy állapotos. Egész nap állni kellett, és nekem nagyon gyenge volt a bokám, az pedig fogta. És hogy ne csúfoljanak, akkor a mama kitalálta ezt az overallt. A benzinkutasoknak vagy szerelőknek szokott ilyen lenni. Ami isteni, rengeteg zseb volt rajta, mindent ott lehetett tartani. Szóval radír, ceruza, toll, ami kézhez kell, minden a zsebekben volt. És az ember beletörülte az olajfestéket, amitől olyan lett, mint a páncél. Minden héten ki lett mosva, de csak a belső része, a festék megkeményedve rajta maradt. Az inkább dicsőség volt. Volt két overallom, még az egyik valahol meg is van. Szóval nagyon-nagyon szerettem benne dolgozni.

A főiskolán nagyon antiszemiták voltak a kollégák. Rondán viselkedtek velem, pedig nem volt érdemes ottan zsidózni, mert az egész főiskolán pár száz növendék lehetett, és zsidó az egészben hat volt. Szőnyi osztályában csak én voltam. Elkezdtek rettentően zsidózni a pertu kollégák, s amikor bejöttem, kórusban énekelték azt a gúnydalt, amit addig én nem ismertem: „Fütyül a zsidó, mi van eladó?” No, egy reggel bejöttem, az után, hogy már volt ez, hogy kórusban énekeltek, az ajtóban fogadott az egyik kolléga, és azt mondta: „Ha még egyszer be mer jönni, erőszakkal lesz eltávolítva.” Nemrég halt meg. Megérdemli, hogy a nevét is megmondjam. Cziráki Lajos [(1917–2003) Munkácsy-díjas festő, grafikus. – B. J.]. Mert üldözött a szerelmével, ez inkább szerelmi bosszú volt. Gondolom. Engem ő nem érdekelt. Senki. Úgy csináltam végig a főiskolát, hogy onnan nem volt partnerem. Nagyon rossz híre volt különben a főiskolának ebből a szempontból, hiszen ottan szabad szellem volt. És ott volt az Epreskert, ott ugye lehetett...

Ezután bementem Szőnyi szobájába, elmondtam neki, és kérdeztem: „Mester! Most mit csináljak?” Azt mondta: „Amíg én főiskolai tanár vagyok, minden növendék egyforma. Maga csak nyugodtan járjon!” Szőnyi az, akire én csak jót mondhatok minden szempontból. Maga volt a tisztesség. Én láttam, a férjemmel együtt láttuk, amikor linóba metszett hamis bélyegzőket, mentett embereket. Úgyhogy az életét kockáztatta. Ha azt egy nyilas akkor megtudja, vagy kiderül, akkor neki vége. Én ezt terjesztem, valószínűleg kevesen tudják. Én azt is terjesztem, hogy van két írásom a Szőnyitől, ahol engem véd, illetve protezsál római ösztöndíjra. De naiv volt! Nem lehetett zsidónak akkor már. Azt hiszem, utoljára zsidó az 1920-as évek végén kapott római ösztöndíjat. Egyszerűen nem jöhetett szóba már.

Két csúcs volt. Az egyik az, hogy az iparművészeti prof, a Megyer-Mayer behívatta az egyik kollégát – tőle hallottam –, és azt mondta, ha még egyszer meglátja a folyosón velem, akkor röpül. A másik az, hogy amikor már nem az Epreskertbe jártam, hanem az Andrássy útra, overallban szaladtam ki a festéküzletbe, ami az Izabella utca és Aradi utca sarkánál volt. És ekkor a Megyer-Mayer azt üzente nekem – vagy mondta személyesen? –, hogy ki leszek rúgva, hogyha overallban sétálok az utcán. De ez mind csak a zsidóságom miatt volt [Megyer-Meyer Antal (1883–1948) – iparművész. 1921-ig a Székesfővárosi Iparrajz-iskolának, majd a Képzőművészeti Főiskolának volt a tanára. Elsősorban bútor- és szőnyegtervezéssel, díszítőfestészettel foglalkozott, számos egyházi megbízásnak tett eleget (kereső.hu). – A szerk.].

Világos, hogy ezek után nagyon rosszul éreztem már magam a főiskolán. Hiába mondta a Szőnyi, hogy járjak nyugodtan. Ez már a továbbképzős évben volt. De nem bírtam ki, így aztán a hatodik évben, 1941-ben kimaradtam.

Életem első két képét az Ernst Múzeumban állították ki 1938 tavaszán [XIII. Tavaszi Szalon, Ernst Múzeum, Budapest. – B. J.]. Nekem persze eszembe nem volt kiállítani. Abban az évben kezdtem csak festeni. Összesen két képem volt, egy olaj meg egy nagy méteres pasztell. És akkor jött az Örkényi Strasser szobrász az Epreskertből [Örkényi Strasser István (Szentes, 1911 – Kiskunhalas, 1944. október 11.) – szobrász. Kereskedősegéd volt, majd Szentes városa taníttatta. A Képzőművészeti Főiskolán Sidló Ferenc tanítványa volt. 1935-ben és 1937-ben a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján kitüntető elismerést nyert. 1941-ben elnyerte a Wolfner Gyula-díjat. 1935-től állította ki a Műcsarnokban Barlachra utaló, zárt kompozíciójú szobrait (MÉL). –  A szerk.]. A legtehetségesebb volt, de hát munkaszolgálatban meggyilkolták. Nagyon tetszett neki, amit csinálok, mindig átjött nézni, hogy miket festek. Kérdezte, hogy küldtem-e a Szinyeire. A kiállításra? „Szinyei Fiatalok”, ez volt a címe. Hogy küldtem volna, azt se tudtam, hogy lehet. Mert a kollégák sutyiban vitték, nehogy a konkurencia is menjen. Senkinek eszében nem volt szólni. És akkor voltam olyan – ezt csak zsidó szóval tudnám kifejezni – hücpe [szemtelen, arcátlan/pofátlan], hogy nincs keret, meg nekem csak ez a kettő van. A rábeszélésre végül keret nélkül adtam be a zsűrihez. „Csak nem fogok keretre pénzt kiadni?” Hát azóta se csináltam ilyet. Ez pofátlan dolog volt. És mind a kettőt bevették. Még más is történt azon a kiállításon. Az volt a szokás, hogy megnyitáskor a festő ott áll a saját képe előtt. Én is ott álltam, amikor jött egy magas, fekete inges valaki. Súgták nekem, hogy ez a Kassák. Mindig így járt. A képem előtt megállt, nézte-nézte, utána hozzám fordult, és azt mondta: „Gratulálok a kedves papa képéhez.” Mert Gábor M. volt aláírva – soha nem írtam úgy alá, hogy kiderüljön, nő a festő. Kassák tehát azt hitte, hogy a kép Gábor Móré [Gábor Móric (1889–1987) – festő. Budapesten és Párizsban végezte tanulmányait, és 1906-tól állított ki alakos képeket. – B. J.]. Nem akarok rossznyelvű lenni, de azt gondolta, hogy most ez végre festett valami jót. Gábor nagyon neves ember volt, de hát nem az én ízlésem, az arcképei olyan fényképszerűek. Szóval az nem illik hozzám. Sose ismert, nem volt rokon persze, mert nem is volt nekünk Gábor rokonunk, hisz a papa Léderer volt. Ámde papa ismerte, és csináltatott vele egy képet a mamáról még egészen a század elején. Amikor szétosztottuk a papáék lakását, a nővéremhez került a kép. Egyszer kirabolták őket, a kép elveszett. Egy ismerős újságíró később a bolhapiacon megtalálta, kérésemre megvette. Aztán visszaadtam nekik. Ez nem volt olyan rég.

Ezután itt minden évben kiállítottam, de nem adtam el képet.

1939-ben megkaptam a főiskolán a Nemes Marcell-díjat, amiért külön utáltak a kollégák – ugye lány, taknyos, zsidó, ők nálam jóval idősebbek, nem zsidók. A Nemes Marcell-díjra pályázni lehetett [Nemes Marcell (1866–1930) – műgyűjtő. „Szerencsés leletek, pl. Greco festményeinek felvásárlásával a világ legismertebb műgyűjtői közé emelkedett. 1918-tól Münchenben élt, de Magyarországgal nem szakadtak meg kapcsolatai. Számos nagy értékű ajándékkal (Greco: Bűnbánó Magdolna, Mányoki: II. Rákóczi Ferenc arcképe stb.) gyarapította a Szépművészeti Múzeum anyagát, emellett ösztöndíjat juttatott tehetséges magyar festőnövendékeknek” (MÉL). – A szerk.]. A „Pesti Napló” Vasárnapi Mellékletében jelent meg reprodukálva a nyertes képem. Két néven szerepelt tulajdonképpen. „Cselédek” volt az egyik címe, a másik „Evő emberek”. Asztalnál ül két nő. Relatív nagy kép volt, hetvenszer százas. A bátyám dajkája volt az egyik, ő teát iszik, a másik pedig eszik, ő is az akkori személyzet egyik tagja volt.

A bátyám dajkáját, aki Gyuri születésétől, 1902-től volt nálunk, Gavléder Annának hívták. Két rajzom is van róla. Anna néni ott lebzselt a konyhában élete, vagyis hát a mi életünk végéig – lehet inkább így mondani. Papa tartotta őt, amikor már rég nem csinált semmit, csak ült a konyhában. Lehet, hogy krumplit pucolt, meg lencsét válogatott. Karácsonykor mindig kapott új kendőt, kötényt, nem tudom, micsodát. Be lett híva a karácsonyfához. Volt egy törvénytelen fia – így lehetett ő dajka –, aki időnként írt neki. Anna néni nem tudta elolvasni, mert analfabéta volt, mi olvastuk föl neki, és mi írtuk a választ, ő pedig odatett egy keresztet. A papám még kitüntetést is szerzett neki a fővárostól, a Városházától, hogy negyven évig egy helyen volt.

A szomorú az, hogy amikor a papáéknak el kellett költözniük, mert a házuk nem lett csillagos ház, mindent otthagytak, Anna nénire bíztak. És Anna néni másnap elárvereztette a holmikat. Negyvenkét év után! Én tovább nem tudok róla, hogy meddig élt, mi történt vele.

Tehát 1941-ben kimaradtam a főiskoláról. Nyáron parasztházat béreltem Zebegényben. Akkor már nem volt Baldóc. Hétvégeken hazajöttem föltankolni papáéknál egy kis elemózsiát. Egyszer, mikor visszamentem, Berény Róbert [(1887–1953) festő. Az első világháború előtt az új törekvéseket képviselő Nyolcak csoportjának tagja. Ő alkotta a Tanácsköztársaság „Fegyverbe, Fegyverbe” c. plakátját. Kossuth- és Munkácsy-díjas. – B. J.] lánya és veje azzal fogadott a vonatnál, hogy azalatt, míg Pesten voltam, kitiltották a zsidókat Zebegényből. A hegyoldalban, ami már nem tartozott Zebegényhez, volt doktor Lorber Leó orvosnak [1897–1985] egy villája. A felesége – vagyis az csak élettárs volt, nem feleség – rajongott értem. És amikor mentem elbúcsúzni, azt mondja: „Gyere ide! Tolj ki velük! Ez nem tartozik Zebegényhez.” És nem volt bennem elég büszkeség, hogy azt mondjam, hogy én ilyen helyen nem maradok. Ezt utólag most már nem csinálnám. Vagy juszt is? Lehet mondani, hogy juszt is? Kössétek föl magatok! Szóval undorítóak voltak ottan Zebegényben. Tulajdonképpen rosszul tettem, hogy maradtam, de annyi megkezdett képem volt.

Egyébként otthon dolgoztam, otthon is laktam. 1942-ben költöztem el, ami persze nagyon nehéz volt. De már kiállítottam, és kezdtek érdeklődni a képeim iránt. 1938-ban az Ernst Múzeumban az egész kiállításon csak az én egyik képemet vette meg egy ismert szombathelyi műgyűjtő, a nevére nem emlékszem – elpusztították. Megjelent Pesten, akart még egy képet. A múzeumban nem találkoztam vele, csak fölhívtak, hogy itt hagyott kétszáz pengőt, vegyék meg számára a képet. Azt mondtam, nem adom, és letettem a kagylót. Utána eszembe jutott, hogy azért az nem kis dicsőség, hogy csak az enyémet veszi, és igaz volt az a sláger, hogy „Havi 200 pengő fixszel…” [Az ember könnyen viccel.] –, tehát ez nem kis pénz volt. Mert tudom még az árakat: tíz deka parizer tíz fillér volt, téliszalámi hetven, az igazi prágai sonka, nem olyan, amilyen most van, ötven fillér, egy minyon – attól függ, hogy hol – a Hauernál tíz fillér, a Gerbeaud-nál kicsit több volt, azt hiszem, tizenhat. Tehát ez komoly pénz volt. Meggondoltam magam, fölhívtam őket, hogy mégis adhatják. Na mostan az, hogy jönnek az érdeklődők, és én gyerekként lakom a szüleimnél, haustochter vagyok, ez nem elég tekintély ahhoz, hogy komoly művésznek vegyenek. 

Mondtam otthon, keresek egy albérletet valahol a szomszédságban. De eszembe nem volt. A Bimbó úton akkor épült egy ház, ott, ahol az út olyan derékszögben fölmegy a hegyre, az Ady lépcső ott kezdődik mellette. Egyik legelső vevő voltam, vagyis nem vevő, mert csak bérbe vettem, nem volt pénzem vásárolni. Az egész lakás egy szoba plusz egy fél szoba, amit hálófülkének hívtak. Ugyanakkora hosszúságban, mint a szoba, csak szélességben egyharmada volt, hajókajüt ablakkal. A szobán volt erkély, előtte kanyargott föl a Bimbó út. Van egy téli pasztell képem a kilátásról. A hálófülkéből nyílt a fürdőszoba, beépített káddal, és központi meleg víz is volt, nemcsak fűtés. Ezenkívül hall, előszoba és teakonyha tartozott a lakáshoz. Két beépített szekrény is volt.

Eleinte elég nehéz volt egyedül élni, már csak abból a szempontból is, hogy rettenetesen rám kapcsoltak a férfiak. De ez izgalmas volt valamiképpen. Egy taknyos festő, akinek neve van, akiről írnak. Találtam egy nyilas lapot is, amiben pozitív kritika volt. Szóval rettentően fölkaptak, nem akarok fölvágni. Azért is volt nagy sikerem, mert részt vettem a Műcsarnokban a nemzeti kiállításon, ahol fölfedeztek a híres kritikusok. A műcsarnoki kiállítás védnöke Horthyné volt, három vagy négy egymást követő évben rendezték meg [„A Magyar Művészetért” című kiállítás 1940–43 között. – B. J.]. Mindig hatalmas hűhó volt a megnyitáson, az Andrássy utat lezárták az Oktogonig. Az első a régi Műcsarnokban volt, emlékszem, hogy én a bátyámmal mentem [„Régi Műcsarnok” – az épület 1877-ben készült el a Magyar Királyi Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde – későbbi nevén a Képzőművészeti Főiskola – melletti telekre közadakozásból. Láng Adolf (1848–1913) tervezte. 1921-ig működött, akkor a főiskolához csatolták az épületet. – A szerk.]. Úgy látszik, ott csak a kép számított.

Az egyik ilyen kiállításon megvették azt a képemet, amin egy pásztorfiú volt. Ez akkor készült, amikor Síkfőn [a Bükkben] nyaraltunk a szülőkkel és az intézetiekkel. Akkor már nem volt meg a mi Baldócunk, Síkfőre vitték a gyerekeket. Én fölszereléssel mentem, mama velem jött, hogy ne féljek. Idegenben féltem. Egyszer csak meglátok egy pásztorfiút, aki teheneket legeltetett. Az a pásztorfiú isteni modell volt. Nagy szalmakalap, és ült a fűben. Szegény mamám átvette a tehenek legeltetését, őrzését, életében először és utoljára, hogy én lefesthessem őt.

Az első saját kiállításom az Erzsébet téren, a Nemzeti Szalonban volt [A Nemzeti Szalon egyesületet 1894-ben alapították, képzőművészek és műpártolók egyesülete volt, az V. kerületi Erzsébet téren volt a kiállítóhelyiségük (1960-ban lebontották). – A szerk.]. Öt terméből az egyik csak az enyém volt. Talán 1943-ban [1942-ben. – B. J.]. Ezután meghívtak tagnak. A [Magyar] Képzőművészek Országos Szövetsége [A Szövetség 1932–1944 között működött, 1949-ben alakult meg a Magyar Képzőművészek Szövetsége, melyet 1957-ben feloszlattak. 1959-ben alakult meg ismét. – A szerk.] is beválasztott, azt hiszem, ugyanabban az évben. Mind a két tagsági igazolványom megvan, túlélték a háborút. Ezekkel az igazolványokkal hivatalosan is festő lettem. Ami, mondjuk, azért nőnek nehezebb. És azt hiszem, én voltam ott a legfiatalabb. A felszabadulás után megalakult a [Magyar] Képzőművészek Szabad Szervezete [1946–1948], ahol a 37-es számú alapító tag voltam.

A Tamás Galériában, az Akadémia utcában is adtam el képet. Tamás úr híres műgyűjtő volt, akinél csak úgy lehetett kiállítani, hogy ő meghívott. Zsidó volt. Úgy tudom, hogy feleségével együtt lett öngyilkos [Csak a feleség lett öngyilkos Tamás Henrik halála után. Tamás Galéria – Tamás Henrik (1879–1960) gyűjtő, műkereskedő és művészeti kiadó (korábban a Singer és Wolfner könyvkiadó vezető tisztviselője) galériája az Akadémia u. 8. szám alatt (1927–1944) „a modern magyar mesterek és törekvések propagálója és forgalmazója” volt. Tamás mecénásként Rudnay Gyula és Koszta József művészetét pártolta. (Rózsa Gyula: „Ahonnan jöttünk”, Mozgó Világ, 2004/9). – A szerk.]. A Tamás Galériában 1944 januárjában állítottam ki. Mityuval ott voltam a galériában, amikor nyílt az ajtó, és bejött két úr. Az egyiket én is ismertem, a Petrovics Elek volt, aki nagyon nagy művészeti tekintély volt, egy időben a Szépművészetinek a főigazgatója. Ismertem kiállításokról [(1873–1945) művészettörténész, művészeti író, az MTA tagja 1914-től a Szépművészeti Múzeum igazgatója, 1921–1935-ben főigazgatója. Nevéhez fűződik az Új Magyar Képtár megnyitása. 1922-től tagja volt a Kisfaludy Társaságnak. Széles látókörű, haladó szellemű művészetkritikus volt. 1918-ban megindította a Szépművészeti Múzeum Évkönyveit, 1922-ben a Művészeti Pantheon sorozatot. – B. J.]. A másik úr pedig a Kárpáti Aurél volt [(1884–1963) költő, író, kritikus, 1922-től a Pesti Napló munkatársa. Nevét szubjektív hangú, esszészerű irodalmi és színikritikái tették ismertté. 1931–1935 között ő volt a Tamás Galéria művészeti igazgatója. – A szerk.]. Gyorsan elbújtunk az irodában, hogy mi tudjuk őket figyelni, de ők ne lássanak. Mert, amit szemben mondanak, az nem ér semmit. Megálltak Gachot portréja előtt. Hallani lehetett, hogy a Petrovics azt mondja: „Ez egy chef-d'oeuvre!” Azt jelenti: „Ez egy remekmű.” Franciául. Ez a kép sajnos elpusztult a háború alatt, viszont a fényképe megmaradt.

Gachot-t jól ismertem még a főiskoláról, szerette a képeimet [François Gachot (1901–1986) – francia irodalomtörténész, kritikus, műfordító, lapszerkesztő, diplomata. 1924-től francia nyelvet tanított a budapesti Eötvös Kollégiumban, a Kemény Zsigmond Gimnáziumban, 1926-tól a Képzőművészeti Főiskolán is. Szoros baráti kapcsolatban állt Babits Mihály irodalmi körével. Több mint egy negyedszázadon át hathatós közvetítőjévé vált a francia–magyar irodalmi és művészeti kapcsolatoknak. A modern kortársi francia irodalmat rendszeresen ismertette a „Nyugat”-ban, s a magyar irodalmat a francia folyóiratokban. Kassák és Babits versfordításait az „Europe”-ban tette közzé. Mint a budapesti francia követség kulturális attaséja diplomáciai státusát felhasználva nyújtott segítséget a magyar antifasiszta ellenállás köreinek. 1944 októberében, a Szálasi-puccs után illegalitásba vonult. 1945 után a francia követség sajtóattaséja volt. 1949-ben a koncepciós perek kapcsán koholt vádak alapján kiutasították. Nyugdíjazása után magyar feleségével Nizzában élt. – B. J.]. Már nem élt itt, amikor megírta a Budapesti szerelmesek című regényét. Fölhívott a Szépirodalmi, hogy Gachot azt az utasítást adta, engem kérjenek föl, rajzoljak hozzá. Kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy én nem vagyok illusztrátor. Akkor megtaláltam a portréjáról készült fényképet, az lett a könyvnek a hátán. Elöl viszont egy akvarellem van, ami a témába belepasszol, mert egy szerelmespár. A borítón kívül nyolc rajzom került bele. Valahol megvan Gachot levele, hogy pont így gondolta, ahogy én megcsináltam [Végül magyarul az Európa Kiadó adta ki 1979-ben. – B. J.].

Most egy éve talán vagy két éve Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum adott ki egy Tamás Galéria kötetet [2004-ben rendeztek kiállítást a Tamás Henrik-féle gyűjteményből. A Tamás házaspár munkaszolgálatban elpusztult 24 éves, ill. az ostrom utólövöldözéseiben elpusztult 21 éves fia emlékére adományozta képgyűjteményét 1959-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak. – A szerk.]. Nálam is jelentkeztek, fölfedezték, hogy nekem ott volt kiállításom, és betették a meghívót meg egy régi fényképet a kiállításról, ahol a papa képe előtt állunk mi, a Mityu meg én, aki akkor még csak udvarló volt, nem férj. Nagyon jól látszik az a nagy kép a papáról, amelyik ma a Zsidó Múzeum tulajdona.

Megtaláltam a mamám által összeállított két fotóalbumot. Mama volt az, aki bőszen vezette, hogy hol mit állítottam ki, minden kiállított képnek és az első eladott képnek a fényképe benne van. És benne vannak a megjelent kritikák is. De az a fantasztikus, hogy sem a nyilas kritikák, sem a nyilas lapokban megjelent tudósítások nem tudták, kiről [zsidóról] van szó.

Kilencévi mellőzés után először a Csók Galériában állítottam ki 1957-ben. Szőnyi egyetlenegyszer volt minálunk, előtte följött tanácsot adni. Én mindig dolgoztam, összegyűlt egy csomó kép. Olyan nagyon nagy csomó azért nem, mert nem volt mire és nem volt mivel festeni. Akkor meglátta az állványon a „Tihanyi postás” képemet. Sokan ismerik, és nagy sikere volt, de a Szőnyi látta először, mert akkor még nem volt kiállítva. Nagyon ünnepélyes modora volt, azzal mondta: „Kérem, ez egy remekmű.” Hasonlóan, mint a Petrovics. Megvette a Postamúzeum.

Sokkal későbbi történet, hogy hogyan került a két önarcképem az Uffiziba. Nekem rögeszmém volt, hogy oda be kell kerülni. Mert olvastam a Ripplnek a visszaemlékezéseit, és ő rettentő büszke volt, amikor bekerült az Uffiziba. Ez az önarckép-gyűjtemény egyedülálló a világon. Leonardóval kezdődik. Azt mondtam, hogy ezt kéne nekem is elérni. Még a férjem mondta is németül: „Nicht wenig eingebildet.” Magyarul: „Nem kevéssé beképzelt.”

Amikor Firenze városa meghívott kiállításra [1976], PÖG válogatta a képeket [Pogány Ö. Gábor, akit a szakma csak PÖG-ként emleget (1916–1998), művészettörténész, művészeti író. 1945–47: a Szépművészeti Múzeum muzeológusa; 1947–50: a Fővárosi Képtár igazgatója; 1950–52: a Múzeumi Központ elnökhelyettese; 1953–55 és 1956–57: a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese; 1957–80: a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója; 1960–72: a „Művészet” főszerkesztője; 1961–80: a „Művészettörténeti Értesítő” főszerkesztője. Kutatási területe a 19. és 20. század magyar művészete volt. A Fővárosi Képtár, az Országos Képtár és a Szépművészeti Múzeum magyar gyűjteményéből 1957-ben megszervezte a Magyar Nemzeti Galériát, 1957-ben pedig áttelepítését a Kossuth téri Kuriából a Budavári Palotába. – B. J.]. Kezébe került a szalmakalapos önarckép, s azt mondta: „Hát az Uffizi képének menni kell!” Ez már tényleg rögeszmévé lett. Azt gondoltam, ha most nem, akkor soha nem fog bekerülni, mert az Uffizi nem fog idejönni, körülnézni. Igaz? Tehát ez az egyetlen lehetőség.

Firenze városa csinált egy katalógust, amit természetesen meghívóval együtt elküldött az Uffizi igazgatójának is, aki egyben az egész tartomány művészeti főnöke volt. Ott álltunk a férjemmel a kiállításon, és egyszerre csak nyílt az ajtó, bejött egy férfi, kezében a katalógus kinyitva ott, ahol az önarckép volt látható. Rámutatott: „Ez a kép kell nekünk” [Florentin kalapos önarckép]. Ő ezért jött el. Aztán megnézte a kiállítást, és ott volt egy másik önarckép is, kétszer vagy háromszor akkora, egy teljes figura. És azt mondta: „Ez is kell” [Munka közben]. A katalógusban ez nem volt benne. Azt hiszem, életem legnagyobb napja volt.

A következő évben – talán ennek hatására – a hatvanadik születésnapomra életmű-kiállítást rendezett a Magyar Nemzeti Galéria [Az említett és más jelentős képek láthatók a www.web.axelero.hu/psycho/gabor.html lapon. – B. J.].

Arra pontosan emlékszem, mikor találkoztam a férjemmel, Mityuval. 1938-ban meg voltam híva Pálóczi-Horváth Györgyékhez [Pálóczi-Horváth György (1908–1973) – publicista, író. A „Pesti Napló” munkatársa, majd külügyi rovatvezetője a lap megszűnéséig (1939). 1939-től Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjának, a „Független Magyarország”-nak volt külpolitikai szerkesztője, de 1940–41-ben Teleki Pál felkérésére a „Magyarország” nevű kormánylap külpolitikai rovatát is szerkesztette. 1943 tavaszán Isztambulban vett részt a Kállay-féle kiugrási kísérlettel kapcsolatos tárgyalásokon. 1945-ben Londonba ment, és az angol rádió magyar osztályán dolgozott. 1947-ben hazatért, belépett a Magyar Kommunista Pártba. A Magyar Rádió idegen nyelvű osztályát vezette (1948–49), 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, 1954-ben rehabilitálták. 1956 végén Londonban telepedett le (MÉL). – A szerk.]. Ismert újságíró volt, aki a „Pesti Napló”-nál Mityunak volt kollégája, a felesége meg nekem volt a legjobb barátnőm, Reich Márta. Így kerültünk mind a ketten oda. Amikor beléptem az akkori eljegyzett vőlegényemmel, Pálóczi ült a rekamién, és felolvasta Mityu akkor megjelent második verseskötetét. „Két háború közt” volt a címe. Rettenetesen ünnepelték. Nagyon flancos társaság volt, estélyi ruha, szmoking kötelező. Én már odafele menet összevesztem a vőlegénnyel, és Mityu fölfedezett engem, egész este együtt táncoltunk. De ekkor ő a „Pesti Napló”-nak volt a párizsi tudósítója, és visszament Párizsba.

Itt van az első levele 1939-ből, a „Pesti Napló” levélpapírjára írta, itthon volt akkor, csak a szüleit látogatta meg, és a dolgait intézte. Úgy látszik, randevúnk lett volna. Abban az évben szűnt meg a „Pesti Napló”, és akkor ő kint maradt emigrációban. Nagyon jó barátságban volt Füsi Horváth Jóskával, mind a ketten kint voltak, és megállapodtak, hogy egyik se fog a másik tudta nélkül nekem udvarolni, de persze egyik se tartotta be. Párizsból még közös lapot vagy levelet is küldtek, az nincs meg. Viszont van Füsitől külön vers is, amit írt nekem – szóval konkurencia volt [Füsi József, Horváth (1909–1960) – író, műfordító. 1935-től 1945-ig a budapesti olasz középiskola tanára, 1947-ig megbízott igazgatója. Elbeszéléseket, tanulmányokat, kritikákat írt hírlapokba, folyóiratokba, a rádióba színpadi műveket írt (MÉL). – A szerk.].

A másik vőlegény le lett építve, de nem a férjem miatt. Hanem mert téveszme volt az egész. Azért a barátság megmaradt, járt hozzánk. Sőt, amikor bujkálnia kellett, hogy a behívót ne kelljen átvennie, a papáékhoz ment, náluk bújt egypár napig. Sokan azt csinálták, hogy nem mentek haza. Az én lakásomat már elvették a nyilasok, visszaköltöztem, ő meg összebarátkozott a papámmal. Addig üldözték, ameddig vőlegény volt, utána már jóban voltak, nem volt az a veszély, hogy elvesz. Üzletember volt, komoly vagyonnal, de a papáéknak nem tetszett. Mert ő más „állatfajta” volt, idegen világ. Emlékszem, azt mondta, hogy te majd férjhez mész, én is lehet, hogy megnősülök, de a végén csak el foglak venni, csak hozzám fogsz jönni. Ő ebben biztos volt. Nem így lett. Amerikában halt meg.

Én egyáltalán nem akartam senkihez férjhez menni. Olyan romantikus elképzeléseim voltak, mint párizsi padlásszoba, és én a festészetnek szentelem az életemet. A papám meg azt mondta, hogy az a jó, hogyha olyan sokan vannak körülöttem, mert az egyik vigyáz, néz a másikra, hogy nehogy sikeres legyen. Mert rengetegen voltak, tényleg. Mind megkérte a kezemet. Ebbe viszont a szülők nem szóltak bele, csak nekik az az üzletember első vőlegény nem tetszett.

Tehát Mityu Párizsban volt, keveset találkoztunk. Amikor hazajött, négy évig munkaszolgálatban volt. Eleinte még Pesten, a Honvéd Építési Igazgatóságon dolgozott. Az egy nagyon szerencsés dolog volt, mert otthon lehetett lakni. Valakinek volt egy nagy protektora, s hogy ne legyen feltűnő, hozzávettek valakit egészen ismeretlenül. Nem is tudta, hogy kicsoda. Így jutott ehhez a kivételezett helyzethez. Aztán átrakták előbb Erdélybe – sőt, az nem is volt tán országhatáron kívül, visszacsatolt területen [lásd: második bécsi döntés] volt Szinérváralja [Szatmár vm.] –, aztán Jászberénybe [Jász-Nagykun-Szolnok vm.]. Járt hozzánk, de akkor még nem kérte meg a kezemet, hanem csak februárban, mielőtt a németek bejöttek. A Tamás Galéria kiállításon, 1944 januárjában, ahol együtt voltunk, még nem is gondoltam volna. Egy szép napon csöngettek, ott állt a Mityu, és azt mondta: „Jöttem megkérni a kezed.” Illetve nem így, hanem „Most pedig elveszlek feleségül”. Ez eléggé váratlan volt.

Mityu családja is nagyon érdekes. Tudniillik a szülei első generációs értelmiségiek. Nagyapja vidéki pék volt – eredetileg Rosenberg, de már ő is a Rónai nevet használta, ő volt Rónai Fülöp –, de folyton tönkrement, folyton költözött egyik kisvárosból a másikba. Békés megyéből származtak, de aztán mindig máshol működött. Nem tudom, mikor halt meg. A nagymamával sem találkoztam soha, de megvan a kézzel írott naplója: „Egy 86 éves anya naploja 10 éves korátúl 1939. D[ecember] végéig.” Szegeden élő fiát látogatta meg, amikor kezdték összeszedni az embereket. Őt is bevagonírozták, onnan vitték el, kilencvenéves korában. Véletlenül volt pont akkor ott. Elpusztult.

Az apja doktor Rónai Mihály. 1879-ben született, nagysikerű író, novellista volt. Az idén adták ki a karácsonyi novelláját egy tematikus kötetben, amelyben a múlt század elejének összes nagy írója benne van. Számomra ismeretlen kiadó jelentkezett, hogy fölfedezték.

„A Hét”-ben [(1890–1924) társadalmi, irodalmi és művészeti hetilap, a Nyugat megjelenéséig (1908) az új szellemű irodalmi törekvések legfontosabb orgánuma. – B. J.] meg a „Szerdá”-ban, a legjobb hetilapokban jelentek meg dolgai [„Szerda” – „Tudományos és művészeti folyóirat”, Szablya-Frischauf Ferenc (1876–1962) festő és iparművész Kairó kávéházbeli asztaltársaságához tartozó „szecessziós fiatalok” alapították. „A kávéházi asztalnál ott ült többek között Fülep Lajos, Felvinczi Takács Zoltán és a festö-ambiciókkal induló későbbi miniszterelnök Teleki Pál.” Hét száma jelent meg, de „a későbbi folyamatok felől nézve több írása is különös jelentőségűvé emelkedett” (Kenyeres Zoltán: „A Nyugat és kora”, http://www.btk.elte.hu/celia/ja/ja_bm.htm). A lap szerkesztője és tulajdonosa Gundel Antal volt, irodalmi vezetője Ambrus Zoltán, színházi rovatvezetője Ignotus, képzőművészeti rovatvezetője Dr. Meller Simon. – A szerk.]. Több meg is maradt. Van olyan, hogy az egyik oldalon ő, mellette Ady. És gyönyörű kritikák! Aztán egy szép napon, egyik napról a másikra abbahagyta az írást, mert megsüketült, kioperálták a hallócsontocskáit, tehát menthetetlen lett. Azt mondta nekem egy gégész, hogy a mai világban ez kisebb műtét, mint egy fogbeültetés. De hát akkor! Akkoriban nem volt penicillin, állandóan gyulladásos volt, nem tudták másképp megoldani. Egész fiatal volt, tán harminckét éves. Az utolsó hang, amit életében hallott, amikor a férjem kijött az anyja hasából, és felsírt. Abbahagyta az írást, mert azt mondta, hogy ehhez közvetlen kapcsolatban kell lennie az élettel.

Apósom egyébként az állatorvosit végezte el. Azért azt, mert nem volt pénzük, hogy érettségizzen, és oda nem kellett érettségi, csak a tizenhat éves korhatár [Az állatorvoslás szakiskolája 1890-ben lett négy évfolyamos, és akkor kapta a „Királyi Állatorvosi Akadémia” elnevezést (1899-től „Magyar Királyi Állatorvosi Főiskola”). A felvétel feltétele a betöltött 16 év és valamely középiskola hat osztályának sikeres elvégzése volt. – A szerk.]. Úgyhogy én azt hiszem, ő az egyetlen, aki summa cum laude doktorált érettségi nélkül.

Teljesen áttért a tudományra, amikor abbahagyta az írói pályát. Egy nagy tudományos könyve meg is jelent, még külföldön is kiadták, „Constitutio melanotica” a címe. Írtak is persze sokat róla. És vezette Budapesten a vágóhidat. A lóvágóhidat meg a sertésvágóhidat, nem tudom, milyen sorrendben [Hivatalos nevén: Sertésközvágóhíd. – B. J.]. Később állat-egészségügyi főtanácsos lett.

Remekül megtanult szájról olvasni. Sokat beszélt, beszélgetett, annyira, hogy volt, aki észre sem vette, hogy süket. Nem volt evvel semmi probléma. Gyönyörű férfi volt. Mindig mondtam a férjemnek, hogy milyen kár, hogy a mamádra hasonlítasz. Mert egész más külső volt [Rónai Mihályról a következők olvashatók a Magyar Életrajzi Lexikonban: Rónai Mihály (Eger, 1879 – Budapest, 1945) – „író, állatorvos, az új magyar elbeszélő próza s később a higiéniai, majd alkattani szempontú kórbonctan, az élelmiszerhigiéniai szervezés … egyik úttörője”. 1901-ben lépett a főváros szolgálatába, vezető főállatorvosként szervezte a modern nagyvárosi közélelmezés tudományos szakszolgálatát, 1940-ben állategészségügyi főtanácsosként nyugdíjba vonult. Budapest ostromakor megölték. Novellái 1904–08 között jelentek meg a Népszava, a Pesti Hírlap, A Hét, a Szerda és a Nyugat hasábjain. … hallását elveszítvén, csak a tudománynak élt. Tankönyve (1910) és tanfolyamai kialakították a hazai húsvizsgálat mai rendszerét. Legfontosabb kórbonctani kutatásai 1920–1945 között az alkattan, a pigmentáció, a belső szekréció kérdéseire, végső soron az öregedés problémájára vonatkoztak s főként a melanosarcomák, festékes daganatok tekintetében mutattak új irányt az állati és emberi patológiában egyaránt.” – A szerk.].

Az apósom testvérei közül leghíresebb Rónai Dénes fényképész volt. Sorra fényképezte a század nagy íróit és ismert embereit, akik közül többel baráti kapcsolata volt. Így készülhetett édesanyjáról a Pátzay szobra, ami itt van nálam, s nagyon szép [Pátzay Pál (1896–1979) szobrász, művészpedagógus]. Nagyon jóban volt például Gulácsy Lajossal [(1882–1932) festő. Korai művein a preraffaeliták és a szimbolikus szecesszió, míg késői alkotásain a szürrealizmus és az expresszionizmus hatása látszik. A világháború kitöréséről Velencében értesült, rossz idegállapotban került kórházba, és csak a következő évben tért haza. Egyre súlyosbodó elmebaja kevéssé engedte dolgozni, életének utolsó évtizedében már teljesen felhagyott a munkával. – B. J.]. Váci utcai műtermében kiállítást is rendezett neki. Megvan a meghívó. És hát persze megpróbálta ismeretségi és rokoni körben elhelyezni és eladni a képeit. Nem ő vette meg. Testvére viszont gyűjtötte, szerzett is neki. Van az egyik mappában három képeslap Gulácsytól, hogy köszöni Rónai Dénesnek. Másokat is segített, például Kmety Györgyöt [(1889–1975) festőművész, grafikus, főiskolai tanár, Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a magyar festőművészet és művészetpedagógia jelentős egyénisége. – B. J.].

Az interneten állítólag nagyon sok minden van Dénes bácsiról, mert külföldi díjakat is nyert, és számtalan fototechnikai újítása volt [Rónai Dénes (Gyula, 1875 – Budapest, 1964) – „fényképész, fotóművész, a művészi bábjáték magyar úttörője. … Lyonban Lumière mellett részt vett az akkor születő mozgófényképezés munkáiban. … Mint fotóművész a korában uralkodó festői stílus képviselője. Karinthy, Móricz, Móra, Tóth Árpád, Rippl-Rónai képmásai s Bartókról készült ismert cigarettás képe kora fotóművészetének kiváló alkotásai. ... Több jelentős fényképészeti szabadalma volt. … több éven át a Fényképészeti Lapok főszerk.-je volt. … Filmesztétikai nézetei korában úttörőek voltak. 1917–18-ban megalapította az első m. művészi bábszínházat, … Babits Mihály, Balázs Béla, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Mohácsi Jenő, Rédey Tivadar stb. voltak írómunkatársai. … Gulácsy Lajos első kiállítását saját fotóműtermében rendezte meg” (MÉL). – A szerk.]. Rengeteg anyaga megmaradt, és letétben van a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Képek és lemezek. Anyagának egy része a kecskeméti fotómúzeumban [Magyar Fotográfiai Múzeum] van. Annak idején a férjem Dénes bácsi halála után kiállításra adott huszonhat keretezett képet a fotószövetségnek kölcsön, azok a múzeumban vannak, de nem az övék. Azóta is több kiállításon voltak a képek láthatók, és most egy könyv is megjelent [Az udvarias fényképész. Rónai Dénes (1875–1964). Kecskemét, 2006. Magyar Fotográfiai Múzeum. – B. J.]. Dénes bácsiról festettem két képet, az egyik a Nemzeti Galériáé.

Apósom másik két fivére is fényképész volt. Rónai Hajnal Egerben élt, kezdetben Dénessel együtt dolgozott. Öngyilkos lett, nem tudom, melyik évben, feleségét deportálták, ott pusztult el [Rónai Hajnal (Eger, 1881–Eger, 1939) – fényképész, 1911-től volt fényképészeti műterme Egerben. Szecskó Károly „Egri fotográfusok a XIX. század második és a XX. század első felében” című cikke (Új Hevesi Napló, 1999. november) szerint 1939-ben hunyt el. – A szerk.]. Rónai József Szegeden élt. Nem élte túl a háborút. Feleségét és kisfiát Auschwitzba deportálták, mind odavesztek. A nagymamát is velük együtt vitték.

Volt még egy nővér is, Rónai Hermin [1877–1926], aki színésznő volt Miskolcon [A Magyar Életrajzi Lexikon szerint a 20. század első évtizedeiben mint kiváló jellemszínésznő és komika, a magyar vidéki színjátszás egyik legnépszerűbb, kiemelkedő művésze volt. – B. J.].

Unokatestvérük volt Székely Aladár, a híres fotográfus [Eredetileg Bleyer (1870–1940). A fotóművészeti realizmus első jelentős hazai képviselője. Jellemző erejű portrékat készített a 20. század eleji magyar művészeti élet szinte valamennyi kiemelkedő egyéniségéről. Különösen híresek Adyról készült képei. – B. J.].

Férjem édesanyja, doktor Hauser Emma nagyon ismert nőgyógyász volt, 1886-ban született. Apja újpesti születésű hordár volt. nagyon elesett família volt. Utána kéne nézni, hogy hogyan, miként lett anyósom orvos. Biztos elég nehezen. Ösztöndíjak azért voltak. Esetleg nagyon jó tanuló volt, és az iskolából ajánlották. Fogalmam nincs. A női nőgyógyász most is ritka, akkor pedig majdnem az első vagy az elsők közt lehetett. Először iskolaorvos is meg Mabi-orvos is volt. A Mabi a Magántisztviselők Biztosító Intézete. Mabi-orvosként a lakásán rendelt, fél Budapest dolgozó női jártak őhozzá. Volt egy specialitása azokra, akik évekig nem tudtak szülni. Nem tudom, mi volt a módszere, csak arra emlékszem, hogy fektette sokáig a beteget. Volt a férjemnek egy osztálytársa, nagyon jó barátunk is volt, akinek a két fia így született. Örökké hálásak voltak érte. Mindenhol nagyon szerették őt. Ha valamit hivatalban el kellett intéznünk, és együtt mentünk a férjemmel, rögtön el volt intézve minden Hauser Emma fiának [Hauser Emma (Dunaföldvár, 1886 – Budapest, 1945. január 10.) – „Orvosi diplomáját a bp.-i tudományegyetemen 1909-ben szerezte. Az Erzsébet szegényház, majd a munkásbiztosító pénztár, végül a kereskedelmi betegsegélyző pénztár s az abból alakított Magánalkalmazottak Biztosító Intézetének (MABI) orvosa, a harmincas években egyúttal főorvosi iskolaorvos és egészségtantanár Angyalföldön. 1914. szept.-től 1918. jún.-ig hadikórházban működött. Munkásságával, közleményeivel, előadásaival a dolgozó nők higiéniai nevelésének kezdeményezője, egészségügyi és szociális ellátásának egyik úttörője volt. A főváros ostroma idején a nyilasok férjével és fiatalabbik fiával együtt megölték” (MÉL). – A szerk.].

Anyósomnak két húga és egy öccse volt. Az egyik húga, Magda [Kéval Tiborné, szül. Hauser Magda], Romániában élt, a másik, Margit, Pesten, aki mindenképpen rosszul sikerült volt, már külsőre se volt valami szép, és szellemileg sem követte a testvérét. Semmire nem vitte, hanem hozzáment egy nem zsidó villamoskalauzhoz. Megmaradt a régi társadalmi színvonalon. Ez a villamoskalauz, Vágvölgyi Feri, akiben semmi zsidó nem volt, bedugta a feleségét és az akkor pár hónapos gyerekét abba a csillagos, illetve vegyes házba, ahol az apósomék voltak. Szerintem nem bánta volna tán, ha elpusztulnak. Túlélték.

Szóval Vágvölgyi Feri mindennap bejött, és mindennap „mentett” valamit az apósomék holmijából. Ez volt a fedőmicsoda, tehát ellopta. Később semmit nem adott vissza. Ők pedig meg voltak hatva, hogy megmenti a dolgaikat. Az apósom egyszer csak kezdett tisztán látni, amikor volt pofája bejönni hozzájuk úgy, hogy fölvette a ruháját. Abban jött be! Ez! Akkor azt mondta az apósom, hogy összeveri „ezt”, ha megéri. Rájöttek, hogy „ez” tulajdonképpen mindent ellop.

A nagymama stafírungját az anyósom örökölte, s megőrizte, soha nem használta. Kézzel bele volt hímezve, hogy „Emmi”, és úgy volt, hogy majd az a fiacskája kapja, amelyik először nősül. És képzeld! Felszabadulás után Vágvölgyiék megvoltak. Kimentünk hozzájuk Újpestre, és kérem szépen, az ágyra fölhúzva az „Emmi” hímzésű stafírung, és nem adta vissza. A szekrényben rengeteg holmit megtaláltunk. Mi egy hivatalos személlyel mentünk, mert felszólításra semmit nem adott vissza. Akkor Vágvölgyi behívta a hivatalos személyt a másik szobába – de már minden jegyzőkönyvben volt meg összepakolva egy húzós kocsira –, és egy kicserélt ember jött ki onnan. Nyilván neki ígérte a holmi felét vagy egynegyedét, ahogy szokták ezt, és soha, semmit nem kaptunk vissza. Az anyósomnak ez a primitív testvére ebben benne volt.

Az anyósomnak volt még egy öccse, Ernő, aki külföldön diplomázott, mert nem vették föl itthon az egyetemre. Valahol megvan az ő doktorátusa is, valamilyen mérnök lett. Azt tudom, hogy nekünk Kenyából írt a háború után, hogy ő a kenyai Bat’a gyárban van [A Bat’a cég 1924-ben kezdte meg működését a csehországi Zlinben. Kezdetben csak cipőgyártással foglalkozott, innen a világhírű Bat’a cipő, azonban 1931-ben már elkezdődött a kerékpárabroncsok gyártása is, és 1932-ben elkészült az első Bat’a márkájú személyautó gumiabroncs. Ezt követően az abroncsgyártás darabszáma robbanásszerűen emelkedett. 1946-ban kialakult a Barum márkanév. A gyár a mai napig működik a Zlin melletti Otrokovicében. – B. J.]. Később elkerült Buenos Airesba. Előbb még megírta, hogy van egy háza Pesterzsébeten vagy valamelyik kertvárosban, nézzük meg. Ott már évek óta ingyen lakik a lakó. Mióta ő elment, azóta nem fizet bért. Hajtsuk be. Ugyanabban a levélben írta, hogy adjuk is el, miénk a pénz, neki nem kell. Kimentünk megnézni. Családi kertváros volt, kis rövid kertes utca. De nem volt rossz helyen, mert autóbusz állt meg a sarkon. Külön volt nyári konyha és egy épület. Lehet, hogy csak szoba-konyha. Szóval nagyon egyszerű kis valami volt. Nem volt otthon a lakó, hagytunk neki valami fölszólítást, hogy jöjjön el. Eljött, s úgy telesírta a Mityu fejét, hogy ő milyen nyomorban van, hogy a Mityu a gyerekének csokit küldött. Semmi pénzt nem követeltünk tovább tőle. Aztán később megjelent, hogy meg akarja venni a házat, és pontosan emlékszem az összegre, Mityu odaadta neki ötezer forintért.

Mityu a Lovag utca 20-ban született, 1913-ban. József Attila a szomszédjukban lakott – erről ír is valahol. Azért lett a Mihály András, mert a Mihályt akarták, az már családi tradíció volt, többen is voltak, de apját így hívták, és zsidóknál nincs az, hogy ifjabb [lásd: névadás]. A Mityu becenév végleg rajta ragadt, mindenki úgy ismerte. Amikor már híres volt, az egész város ismerte ezen a néven.

Egy öt évvel fiatalabb öccse volt, Bálint. Jogot tanult, abból doktorált. Kitanulta a fényképészetet is, dolgozott Dénes bácsinál.

Mityu már ötéves korában olvasott, és be is íratták akkor iskolába. Mindig az első volt. Elemiben is, gimnáziumban is nem csak az osztályában volt kitűnő, hanem az iskola dísze-virága volt. A Markó utcában a Berzsenyi Gimnáziumba járt [Az 1858-ban alapított, akkor K. K. Gymnasium (a  mai Vigadó helyén) a főváros első állami gimnáziuma volt. 1861-ig német, azt követően magyar tannyelvű iskola volt. A Markó utcai épület (Kolbenheyer Ferenc /1840–1881/ tervei szerint, Lotz Károly és Than Mór freskóival) 1876-ban készült el. Az iskola neve 1920-ban lett Berzsenyi Dániel Főgimnázium. 1941-ben összevonták az ugyancsak Markó utcai Bolyai János gimnáziummal, az összevont iskola a Bolyai épületében működött tovább. 1952-ben az iskolát áthelyezték az V. kerületből a XIII. kerületbe (felszerelését, bútorzatát, könyvtárát házra kellett hagynia). Mai helyén, a Kárpát utcában 1986 óta működik. – A szerk.]. Több híressé vált diákja volt a gimnáziumnak, például Hegedűs Géza [(1912–1999) író, kultúrtörténész, egyetemi tanár] és Vas István [(1910–1991) író, költő, műfordító]. Nagyon hamar megjelentek dolgai. A diákhírlapban volt egy pályázat, és tizenhárom éves korában ő nyerte meg a nagyfiúk elől. A nyári emlékeket kellett megírni.

Pesten nem vették fel az egyetemre, és akkor a „Délmagyarország”-nál, Szegeden kezdett újságíróskodni tizenhét éves korában. Csinszka [Boncza Berta (1894–1934) Ady Endre költő, majd Márffy Ödön festő felesége. – B. J.] ismerte őt, írt Móra Ferencnek [(1879–1934) író, a szegedi múzeum igazgatója. – B. J.], így jutott be aztán a szegedi egyetem jogi karára [akkori nevén Ferenc József Tudományegyetem]. Csinszka abban az időben Márffy Ödön felesége volt, és Rónai Mihály baráti köréhez tartoztak. Innen volt az ismeretség. Azon túl Mityu rendezte sajtó alá Csinszka verseit 1931-ben, tizennyolc évesen. A dedikált példány meg is van, sőt hálából kapott egy Ady-kéziratot, ami itt lógott évtizedekig a falon. A múltkori betöréskor ellopták.

Csak egy évig kellett Szegeden laknia, mert a második évtől elég volt, ha a vizsgákra lejár. Attól kezdve a „Pesti Napló”-nál volt, és ott ismerkedett meg a Pálóczi-Horváth Györggyel. Nagyon jó barátságba kerültek. Mint meséltem, nála ismerkedtünk meg. A „Pesti Napló” munkatársaként volt parlamenti újságíró is.

Franciául, olaszul és németül anyanyelvi szinten beszélt. Cikkeket is írt ezeken a nyelveken, irodalmi újságokba is. Újságíróként nagyon hamar kezdett külföldön dolgozni. Olaszországban nem hitték el, hogy nem olasz. És ugyanez Franciaországban. A hallása nagyon jó volt, így a kiejtése is. 1935 és 1937 között római tudósító volt. Aztán Olaszországból kiutasították, mert Mussoliniról nem szépen nyilatkozott. Ekkor a „Pesti Napló” elküldte Párizsba, 1938 és 1939 között itt élt, a „Népszava” cikkírója is volt egyben. Soha nem utazott írógép nélkül. Még a munkaszolgálatra is magával vitte.

Első verseskötete tizennyolc éves korában jelent meg 1931-ben, „Első ének” címmel. Arra volt a legbüszkébb, hogy a nagy költő, Dsida Jenő [1907–1938] igen szépet írt róla. A második 1937-ben jelent meg, „Két háború közt”. Amikor először találkoztunk Pálóczi-Horváthéknál, ezt olvasták fel. Ő akkor már tudta, hogy lesz egy új háború. A „Párizsi rege” 1947-ben, a „Hirtelen ébredés” 1967-ben jelent meg. Itt van egy gyönyörű levél Fodor Jóskától [(1898–1973), költő, újságíró], hogy Mityu miért újságban pocsékolja el az életét, mikor ilyen csodás versei vannak. Mindnek irtó sikere volt. „A késdobáló” főműve 1985-ból való. Én kiadtam az összes verseit 1997-ben, és a kritikai szemelvényeket is beletettem.

Saját versein kívül versfordításai is megjelentek. Van egy lista, összeszedtem a fordításait. Olaszból, franciából fordított a legtöbbet, de van persze németből is, mint a Heine, van angol, spanyol, latin, van Puskin, amit közvetítőnyelvvel csinált, mert oroszul nem tudott. A többit eredetiből fordította. Munkaszolgálata és a bujkálásunk idején Dantét fordított, meg az „Írástudók árulásá”-t [Julien Benda (1867–1956) francia esszéista és filozófus 1927-ben megjelent esszéje. Hazai kelendőségét és szokatlan népszerűségét-olvasottságát elsősorban annak köszönhette, hogy Babits Mihály propagálta, méghozzá politikai éllel: a fasizmusok-nácizmusok irracionalitása ellen állította hadrendbe a descartes-i racionalizmust képviselő, még a nyilvánvalóan nem náci-fasiszta „antiintellektualizmust” is vehemensül támadó esszét. Igazi vitairat volt, amelyet a kísérő Babits-tanulmány (amely Benda művénél lényegesen színvonalasabb és mélyebb) irodalmi szenzációvá tett. – B. J.].

Legnagyobb munkája a „Nyolc évszázad olasz költészete” volt, 1957-ben jelent meg. Ő válogatta és fordította. A papát tényleg tanítják az egyetemen, de Mityut is a „Nyolc évszázad”-nak köszönhetően. Nemrég megismerkedtem egy volt diplomatával, aki olasz szakon végzett Moszkvában, és még ott is ebből tanultak. Húsz évig dolgozott rajta. Leginkább az alatt a kilenc év alatt, amikor 1948–1957 között mellőzve voltunk, és sehol nem kaptunk állandó munkát. Amikor majdnem éhen haltunk. Abban az időben az volt a szokás, hogy a kézirat átvételekor fizetik az első részletet, amikor nyomdába megy, a másodikat, és amikor megjelenik, a harmadikat. De az én férjem abszolút nem értett az anyagi dolgokhoz, s bár nem volt semmi pénzünk, nem is jutott eszébe, hogy fölvegye az első meg a második részletet. Tehát mi egyben kaptuk az egészet, ha jól emlékszem, több mint nyolcvanezer forintot. Nagyon sok pénz volt akkor, hiszen a kenyér három forint volt egy kiló, és egy-tíz a joghurt. Ebből a pénzből az írószövetségen [Magyar Írók Szövetsége, 1990-től Magyar Írószövetség] keresztül vettünk egy autót. Segítettek, hogy soron kívül kapjunk kiutalást. A felét kellett kifizetni, és két év alatt a másik felét. Illetve aztán hallottuk, hogy ötévi részletre is lehet, és bár ki tudtuk volna fizetni az egészet, hülye fejjel, öt évre vettük – a barátok széthordták a többi pénzünk, kölcsönkérték, és soha vissza nem adták.

Az ötévi részletet a Nemzeti Bankban lehetett megszerezni. Ahogy ott vártunk az elnöki szoba előtt, átment egy férfi az előszobán, és azt mondtam a Mityunak, hogy milyen jó volna, ha ez volna az elnök, mert én őt ismerem. És ez volt az elnök, a László Bandi [Tévedés, dr. László Andor 1961–1975 között volt az MNB elnöke. – B. J.]. Egy társaságban voltunk lánykoromban, egy kicsit emlékeztem az arcára, de nem tudtam, hogy hívják, semmit nem emlékeztem, mert nem volt érdekes. Nem volt az esetem. Kiderült, hogy ő emlékszik rám. Arra emlékezett, hogy huzigálta a copfomat. Tehát nagyon kiskoromban lehettünk egy társaságban. A copfokat én tizenhat éves koromban vágattam le, mert a pingpongpartnerem nem nézett nőnek, hanem gyereknek. Sajnos levágattam, amikor a mamám nem volt Pesten, a bátyám elvitt, ő pártolta, hogy mama ellen csináljunk valamit. Mama azt mondta, amikor meglátott a vonatnál, ahol vártam: „Hát, ha nem a vonatnál lennénk, fölpofoználak.” Sosem engedte volna meg. Rémesen nézhettem ki, frissen fodrászozva, valami teljes idegen külső… – Szóval megkaptuk, amit nagyon kevesen, az öt évig fizethető részletet.

Moszkvics volt ez az autó. Mityu rajongott érte. Autón utaztunk attól kezdve mindig. Mityunak régi jogosítványa volt, még Párizsban szerezte, ahol vett egy használt kocsit, s azzal jött haza a háború kitörése után. Az autót mindjárt elvették tőle. Párizsban csak KRESZ-ből kellett vizsgázni. Amúgy antitalentum volt minden technikához. Abban az időben még meg kellett tölteni a töltőtollat meg az öngyújtót, írógépszalagot kellett cserélni. Ezeket mind én csináltam. Ezért aztán rendszeresen cseréltünk autót, a férjem írt a belügyminiszternek, hogy kér új kocsit. Fillérekbe került az autóval utazás, tíz liter benzin huszonhét forint volt.

A „Nyolc évszázad olasz költészete” a Magvetőnél jelent meg. A férjemnek az volt a legnagyobb vágya, hogy újból kiadják. Levelezett is a kiadóval. És dolgozott hozzá még cirka száz oldalt. Amit aztán én beraktam az új kiadásba 1997-ben. Hogyha valami marad utána, ez az egy biztos, hogy megmarad – mint ahogy ő ezt le is írta. Hát most már nagyon úgy néz ki, hogy tényleg más nem marad meg. Hiába erőlködök.

Amikor hallottam, hogy új igazgatója lett a Magvetőnek, írtam neki egy levelet. Visszaírt nekem, hogy ismeri a könyvet, ezt tényleg ki kell újra adni, amint lesz pénz. Nagyon meghatódtam a levelén, mert kézzel írta. Mert ki ír ma már kézzel? Csak én, ugye? Úgy gondoltam, hogy ez egy rendes ember. El is jött hozzám kétszer. Írtam aztán neki, hogyha ezen múlik, én fölajánlok egymilliót.

Kapcsolatban voltam éppen a jogvédővel [Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület – a zenei és irodalmi szerzői jogok közös jogkezelő szervezete. – B. J.], valami miatt szükségem volt őrájuk, és ott ezt teljesen gyanútlanul elmeséltem. Büszkélkedtem, hogy hát most meg fog jelenni a könyv. Első szavuk az volt, hogy „Szerződés van?”. Hát kinek jutott eszébe, hogy szerződést? Azt mondták: „Hát azt mi megcsináljuk. Ingyen és bérmentve, mert a szerzőket mi ingyen védjük, a kiadókat nem védjük ingyen.” Megcsinálták a szerződést, megvan, ahol expressis verbis az van, hogy kölcsönadom a milliót. Amit természetesen nem kaptam vissza. Ja, és hogy ötven százalék az eladásokból jár, ez is benne van. Semmit nem kaptam. Se ezt, se azt.

Egy év eltelt a megjelenés után, amikor találkoztam egy másik kiadóval az írószövetség előtt, aki gratulált nekem. Azt mondja: „Gratulálok.” „Mihez gratulál?” „Hát a díjhoz.” Mondom: „Miféle díjhoz?” Hát a Nyolc évszázad, olvasta valahol, nem tudja, milyen díjat kapott. Később megint találkoztam vele. Azt mondja: „Már tudja, hogy milyen díjat kapott?” Mondtam: „Fogalmam nincsen. Én nem tudok róla.” Erre azt mondja: „Hát miért nem kérdezi meg a kiadót?” Erre én írtam, hogy azt beszélik, kapott valami díjat a könyv. És azt írta vissza, hogy „Jók az értesülései, a Művelődési Minisztériumnak a díját kapta. Úgy hívják, hogy Fitz-díj”. Előtte sohasem hallottam róla. Ez a Fitz-díj a könyvtárosok szavazata alapján az év legkeresettebb könyve. Én ezt nagyon gyönyörű díjnak tartom, mert a könyvtárosok nem elfogultak. Nem úgy, mint általában a zsűrik, akik már előre tudják, hogy ki fogja kapni a díjat. Igaz? És nem is értesített!

Aztán elküldte nekem – tehát egy évvel később! – a meghívást. A meghívólevélen az volt, hogy „Aki a legtöbbet dolgozta a könyvvel”. Én egy álló évig dolgoztam vele, mert nem hasonmást csinált, hanem újra szedette az őrült. Nem tudom, miért, ez sose derült ki. Küldött egy nőt, ő nézte a szöveget a kiadótól, és voltam én. Egyikünk nézte a régit, a másikunk az újat, minden vesszőt meg kellett nézni. Mert Mityu írt egyszer egy végrendeletet, és abban azt írta, ha van pénz, legyen a szülőknek új sírkő – mert nem mi csináltattuk, akkoriban nem volt pénzünk, a nagybácsi, Rónai Dénes csináltatta –, de nekünk nem tetszett a rózsaszín márvány. Tehát: „Ha van pénz, legyen új sírkő, a szöveg a régi legyen, de a vesszőkre tessék ügyelni!” Nyilván volt ott egy vessző, ami neki nem tetszett, hiányzott, vagy rossz helyen volt. És ez engem ugye annyira kötelezett, hogy én ebben a „Nyolc évszázad”-ban mindent bemondtam. Kettőspont, vessző, szóval nagyon lelkiismeretesen csináltam.

Egy évvel később írtam, hogy nekem most már kamat is járna a millióra. Addig semmit nem kaptam. És akkor karácsony napján becsöngettek, ott állt két nő a kiadótól, hoztak nekem kétszázharmincezer forintot, és aláíratták, hogy nincs több követelésem. Azért írtam alá, mert egy vasam nem volt. Letárgyaltam az önkormányzattal, hogy övék lesz a lakás meg minden, de ők fizetik, akkor még házbért. De aztán mégsem így lett, kellett a pénz.

Fontos könyv volt a „Heine Németországa”, a Béketanács adta ki, azt is újra kiadtam bővítve, a többi Heine-fordításait is hozzátettem és a Heine-tanulmányokat.

Mityu mindig dolgozott újságnál. A háború után többnél is, rengeteg cikket írt. Főszerkesztője volt a „Szivárvány”-nak [képes hetilap], amit 1948-ban megszüntettek. Mindenkit elhelyeztek, csak őt nem. Ezt úgy mondta, hogy őt akarták kifúrni, azért szüntették meg. Kapott hat havi felmondást, akkor ez így volt divat. Abból elutaztunk külföldre. És nem is tudtuk, hogy közben itthon volt a fordulat éve.

Jöttünk volna haza karácsony körül, amikor a római magyar nagykövet szólt Mityunak, hogy a torinói elvtársak kérnek egy előadót a gyönyörű magyar viszonyokról. Akkor kisrádió nem volt, ahol laktunk, szintén nem volt rádió, újságra lehetőleg nem adtunk ki pénzt, spóroltunk, hogy minél tovább maradhassunk, legfeljebb kávéra költöttünk. Nem tudtunk semmiről. Elvállalta Torinót, az elvtársak remekül tartottak minket a legszebb szállodában, apartman, minden. Odairányítottuk a postánkat. Egy sürgöny várt minket a bátyámtól. A sürgöny megvan. Tehát semmi linkelés. „Lakástok hatóságilag kirámolva. Azonnal gyertek haza!” A kísérőnk kérdezte: „Jó hír? Rossz hír?” Persze nem mondtuk el neki, és mi egyáltalán nem siettünk haza. Még útba ejtettük Bécset, ahol én még nem voltam. Szép lassan jöttünk haza. A bátyám később többször mondta: „Ti nem vagytok normálisak! Nem értettétek azt, hogy ez azt jelenti, hogy nehogy hazajöjjetek, mert veszélyben vagytok?” Mert ugye tűntek el a szocdemek. De nekünk erről fogalmunk sem volt. Kellett volna újságot venni, de esetleg abból kijött egy fél kávé.

A lakás kirámolva. A rajzaimba volt pakolva a Rosenthal porcelán [A német Rosenthal cég, melyet a 19. század végén (1879) alapított a névadó Philip Rosenthal, főleg barokk és rokokó ornamentikával díszített porcelánárut készített, majd az 1920-as évektől felhasználtak art deco motívumokat is. – A szerk.], az összes festőholmit elvitték, a művészeti könyvek kompletten eltűntek. És az összes marxista irodalom. És még mi tűnt el? Hát nagyon sok minden érték. Már nem is emlékszem. Akkor kezdődött a kilenc évig tartó éhezésünk.

Mityu a „Szabad Nép”-be sose írt [„Szabad Nép” – politikai napilap, 1942. február – 1956. október (1942. május és 1944. szeptember között nem jelenhetett meg), 1945 márciusától az MKP, majd 1948 júniusától az MDP központi lapja. Utódja 1956 novemberétől a „Népszabadság”. – A szerk.]. Egyetlenegy írása se jelent ott meg. Ennek 1956 után vége volt, és akkor lett a „Népszabadság”, ahova kezdettől fogva írt, de sose volt ott állásban. Ez bizonyos embereknek a féltékenysége miatt volt így, mert mindenkinél jobbat írt. Rendszerint a hétvégi számban jelent meg.

1959-től [első] szerkesztője volt a „Magyar Hírek”-nek [a Magyarok Világszövetségének hetilapja], ami a külföldön élő magyaroknak szólt. Úgy nevezte, hogy honvágylap. Ha jól emlékszem, a Szakasits volt rajta mint főszerkesztő [Ő volt 1959–1963 között a Magyarok Világszövetségének elnöke. – B. J.]. De annyira Mityu szerkesztette, hogy őhozzá jöttek az olvasói levelek. A világ minden tájáról írtak neki magyarok. Két doboz tele van, azt gondolom, ki kéne adni, mert fantasztikusak. Először az egész lapot ő csinálta, ő írta. Mert olyan munkatársakkal volt körülvéve, akik semmit nem értettek hozzá. Később már nem írt annyit, igyekezett a baráti körnek lehetőséget adni a megjelenésre. Például a Boldizsár Ivánt mindig leadta, ha írt [Boldizsár Iván (1912–1988) – író, publicista, az 1930-as évek elején több lap munkatársa, 1936-ban a Cserépfalvi Kiadóhoz került, 1938-tól a „Pester Lloyd” szerkesztője. Bekapcsolódott a falukutató mozgalomba, ő alapította a Szolgálat és Írás Munkaközösségét (ennek könyvsorozatában jelent meg az első falukutató szociográfia, Szabó Zoltán A tardi helyzet című műve). A II. világháborúban katona, orosz fogságba esett. Hazatérése után, 1945-ben lett az Nemzeti Parasztpárt tagja. Magyarország első UNESCO-képviselője volt. 1945–1946-ban a „Szabad Szó”, 1945–1948-ban az „Új Magyarország” szerkesztője volt. 1947–1951 között külügyi államtitkár, 1951–1955 között a „Magyar Nemzet” főszerkesztője, majd a „Béke és Szabadság” és a „Hétfői Hírlap” szerkesztője. Ez utóbbi első számának (1956. október 8.) vezércikkében a Nagy Imre-kormány 1953–1954-es reformtevékenységét állította példának, sajtószabadságot, valódi népfrontpolitikát sürgetett, az október 29-i vezércikkben üdvözölte Nagy Imre előző napi bejelentéseit. November 16-án a szovjetek letartóztatták, de a tiltakozások hatására szabadlábra helyezték. 1960-tól a New Hungarian Quarterly szerkesztője, 1968-tól a Színház főszerkesztője. 1970-től a Magyar PEN Klub elnöke, 1972-től az Országos Béketanács elnökhelyettese volt. 1984-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották. – A szerk.]. Az még gyerekkori barátság volt.

Rendszeresen publikált a „Nagyvilág”-ban, a „Magyar Nemzet”-ben [főmunkatárs volt], a „Tükör”-ben, ami képes hetilap volt, néha az „Élet és Irodalom”-ban. A különböző helyen megjelent írásaiból két tematikus kötetet szerkesztett. 1984-ben jelent meg a „Magyar lant”, amely hetvenegy magyar költőről szól születésük időrendjében, a másik 1991-ben „Magyar toll” címen harmincnégy magyar íróról. Mindkettőt újra kiadtam 2002-ben, illetve 2003-ban a Glória Kiadónál.

A férjem tizenkilenc éves korától kezdve a szocdem párt tagja volt [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt], mégpedig baloldali szocdem. Mindenkit ismert, és mindenki ismerte őt. Már Olaszországban és később Franciaországban is személyes kapcsolatban volt kinti vezetőkkel, és eljárt mindenféle gyűlésekre, összejött szocdem munkásokkal. A háború után is természetesen a szocdem pártba lépett be, hiszen csinálta a lapjukat. Aztán egyesültek a pártok.

Párizsban ismerkedett meg és barátkozott össze Faludy Györggyel [(1910–2006) író, költő, műfordító]. Ugyanitt találkozott Károlyi Mihállyal. A legszűkebb köréhez tartozott. Azért én nagyon mérges vagyok, hogy valamelyik újságíró azt írta, hogy Károlyi Mihály baráti köréhez tartozott. Ez egy hülyeség! Ki is javítottam. Hiszen Károlyinak nem lehetett a baráti köréhez tartozni. Különben nem is hiszem, hogy volt neki baráti köre, mert olyan természetű volt. Ezt a férjem megírja több helyen. A Károlyi könyvet 2004-ben adtam ki. Főleg Mityu Károlyi Mihályhoz írt verséből tudható meg kettőjükről sok minden [Rónai Mihály András: Hódolat Károlyi Mihálynak. Glória Kiadó, 2004. – A fülszöveg eligazít: „Cikkeket, leveleket, dokumentumokat gyűjtöttünk egybe, azért, hogy egy nagyformátumú politikus, egy hűséges feleség (Károlyi Mihályné) és egy elkötelezett író, publicista Rónai Mihály András (a Károlyi hamvak hazahozatalának és az Egyetem utca Károlyi Mihály utcává történő elnevezésének kezdeményezője) az őket megillető helyre kerüljenek, és hogy a magyar történelem nagy alakja megítélésében megszűnjön a méltatlan és nemtelen sárdobálás. 1947-ben Károlyi Mihály, párizsi nagykövetté kinevezésekor Rónai Mihály András kérdésére: »Mégis milyennek kell lennie az országnak idehaza, hogy emelt fővel képviselhesse Elnök Úr odakünn?«, a következőt válaszolta: »Kifelé szerénynek, de nem alázatosnak, befelé erkölcsileg puritánnak, panamamentesnek és félreérthetetlenül haladó szelleműnek…«” – B. J.].

Már meséltem, hogy papáék minden februárban elutaztak a Riviérára, Mentonba. Azért volt ez a kedvenc helyük, mert a papa imádta a tengert, és imádta a hegyeket, s itt ez a kettő együtt van. 1948-ban itt töltöttünk két hónapot. Amikor megérkeztünk, az állomáson hagytuk a csomagokat, hogy megkeressük azt a szállodát, ahol papáék mindig laktak. Van egy szállodasor, de a hegyre föl van a régi város. Ott sétáltunk, és egy üzlet előtt ült egy házaspár, akikkel szóba elegyedtünk. Nagyon érdekes jelenség volt nekem, mindjárt akartam volna rajzolni, mert suszter volt a férfi, kinn az üzlet vagy a műhely előtt dolgozott. Szegény, egyszerű ember volt, meglehetősen ágrólszakadt. Mellette ült a felesége, mint egy bálvány, felékszerezve, kidíszítve. Egyszer csak azt kérdezték tőlem: „Nem jártak itt esetleg az ön rokonai?” Mondták, évekig jött egy házaspár, akik nagyon jól beszéltek franciául, nagyon összebarátkoztak, és úgy hasonlítok rájuk. Erre megállt a szívverésünk. És akkor azt mondtuk, nem megyünk tovább, itt maradunk, és az ő szállodájukban.

Mentonban állandóan festettem, nálam volt a sok vászon, fölfeszítettem, és kihurcoltam mindent a tengerpartra. Így készült a „Tengerparti nénikék”, az anya nyolcvan éves volt, és hatvanéves lányával ült ott a parton. Velük is beszélgettünk, barátkoztunk. Rengeteg vázlatot csináltam Mentonban, hogy majd otthon megfestem.

Itt találkoztunk Károlyi Mihályékkal. Persze ők a legdrágább szállodában laktak. Meglátogattak minket, és a Károlyi kinézett egy képet. Meg akarta venni azt, ami a falon volt. Azt mondtuk, ez még munkában van. Elodáztuk, hiszen nem adunk mi pénzért Károlyi Mihálynak. Este pár sor kíséretében leadtuk neki – arra már nem emlékszem, mit írtunk. Ezért van nekem Károlyi-levelem, mert gyönyörűen megköszönte.

Szerintem Mityu az ország legjobb publicistája volt. Természetesen alapító tagja volt az újságíró-szövetségnek [Magyar Újságírók Országos Szövetsége – MÚOSZ (1945-)] és az írószövetségnek is. És tizennyolc éves korától tagja volt a Pen Clubnak, később vezetőségi tag is volt, meg dísztag [A Pen Club az írók nemzetközi szövetsége, amelyet 1922-ben alapított Dawson Scott angol írónő a nemzetközi irodalmi kapcsolatok ápolására. Minden országban működik önálló csoportja. A magyar 1926-ban alakult. – B. J.]. És miután közismert volt, hogy olyan tökéletesen tud nyelveket, megkérték, próbálja megakadályozni, hogy kizárják a magyar PEN Clubot. Ez 1956 után volt. Mondta, szívesen elvállalja, de nem megy nélkülem, mert kilenc évig őmiatta éheztem, vagyis éheztünk. Nyilván őmiatta, és nem énmiattam, mert én nem voltam politikai tényező. Azt mondta, ha most végre valami jó is van, nem megy nélkülem. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor államköltségen utaztunk. És sikerült elérnie, hogy nem zárták ki a magyar PEN Clubot. Ez nagyon fontos. Ugye a mostani rossznyelvek azt mondják, hogy Mityut utaztatta az állam, hogy ő ilyen kegyben volt. Soha nem volt kegyben. Ezt leszögezem, nem volt kegyben. Ezt az egy alkalmat kivéve, mindig saját pénzen utaztunk, vagy meghívtak minket.

Mityuék családjában nem volt semmilyen vallásosság, de nyilván valamilyen szokások voltak, hiszen volt bár micvója. Volt egy szokása, hogy amikor megjelent az első cseresznye, és vettünk, mielőtt evett volna, fejére tett kézzel – hiszen nem lehet fedetlen fővel! – bróhót [(héber) áldás] mondott [lásd: áldások]. Ez valahogy megmaradt. Most is az első cseresznyét neki adom, odateszem az asztalára, s eszembe jut mindez.

De úgy, mint a papa, fontosnak tartotta a zsidóságot, a zsidóságát. Rengeteg cikket írt az „Új Élet”-be [a magyarországi hitközségek lapja] 1947-től kezdve, s mindig az első oldalon hozták. Címek: Pogányok ellen, Levél az igazakhoz, Kortes beszéd, Lehel kürtje. Zsidó meg a pántlika. Olyan cikke is van, ahol megírja pontosan, hogy a zsidósággal milyen kapcsolatban van. Nagyon fontos írás a Solymosi Eszter vére. Most megint előszedték. Azt mondják, az interneten is rajta van.

Kifejezetten az írásai miatt nevezték ki, illetve választották meg 1958-ban a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének tagjává, majd hitközségi elöljárónak és dísztagnak. De ő csak írt, nem vett rész gyakorlatban a hitközségi életben, annak szervezésében.

1992-ben halt meg, de élete végéig dolgozott. Most is ott van az asztalán az utolsó munkája a Bárdossy-perről, amit okvetlen meg akart írni. Ott van a régi nagy cikke is Bárdossyról, ami a „Népszabadság”-ban jelent meg [Bárdossy László (1890–1946) politikus, miniszterelnök. 1922-től külügyi pályán tevékenykedett különböző beosztásokban. 1941 elejétől külügyminiszter, Teleki Pál öngyilkossága után (1941. április 3.) miniszterelnök. Nevéhez fűződik a III. zsidótörvény. 1941-ben a Parlament hozzájárulása nélkül előbb a Szovjetuniónak, majd az Egyesült Államoknak is hadat üzent. 1942 márciusában ellentétbe került Horthyval, ezért lemondott. A háború után a népbíróság háborús bűnök miatt halálra ítélte, kivégezték. Tevékenységéről, peréről mai napig történészek vitatkoznak. – B. J.]. Amikor megjelent a per teljes anyaga, rögtön meghozatta, és mindennap kérdeztem: „Hol tartasz?” „Már haladok, már haladok.” Ült rajta nagyon, és a végén azt mondta, hogy most már nekifog.

Mityu is meg papa is életük végéig tökéletes szellemi frissességben volt.

Az embernek állandóan minderwertigkeit komplexei [(német) kisebbségi komplexus] vannak. Mert én tényleg olyan különleges emberekkel voltam körülvéve, s az biztos, hogy a papa és a Mityu volt a csúcs. Szóval elérhetetlen magaslatok. De mindig ilyen nagyokosokkal körülvéve lenni, az bizony nehéz dolog. Azt gondolom, hogy talán azért lettem festő, mert az az én külön ügyem volt. A műtörténetet biztos jobban tudták, mint én, de megcsinálni nem tudták. Itt nem tudtak a helyembe lépni, ez az én területem volt.

Mint már meséltem, 1944 áprilisában egy szép napon csöngettek, ott állt a Mityu, s azt mondta: „Most pedig elveszlek feleségül.” A polgári esküvőnk április huszonhetedikén volt, csütörtökön, az ötödik kerületi elöljáróságon. Akkor találkozott először a két család. Semmiféle menyasszonyi ruha nem volt persze, az esküvői ebéd pedig az anyósoméknál. Már „csillagos idők” voltak, sárga csillag, sárga karszalag, a miénket én varrtam, meg is van, ki volt állítva a Zsidó Múzeumban.

Azért ez mégis egészen különleges, megható esküvő volt. Az én tanúm a Berény Róbert volt, Mityué a Fodor Jóska. És aki összeadott bennünket, Turcsányi Elek költő [(1889–1944) író, költő. Fővárosi tisztviselő, főjegyző volt. Írásai főleg a „Nyugat” és az „Esztendő” című folyóiratban jelentek meg. Súlyos betegsége miatt öngyilkos lett (MÉL). – B. J.]. Ahogy jöttünk az esküvőre, le kellett takarni a virágot, mert zsidónak nem volt szabad virággal. A családtagoknak külön kellett jönniük, mert csoportosulni sem volt szabad. Turcsányi felejthetetlenül kezdte a beszédét: „Ilyen esetekben – ez azt jelentette, hogy zsidók esetében – tilos ugyan beszédet tartani…”, de ő bizony juszt is tartott. Jókívánságai mellett nagyon ijesztgetett, fekete jövőt jósolt. Pár hónappal később meghalt. Semmi zsidó nem volt a családjában, viszont lelkileg nem bírta a sok szörnyűséget [meg a betegségét]. Mityu a „Magyar lant”-ban egy egész fejezetben emlékszik meg róla „Egy szál virág” címmel. Gyönyörű írás, jelképesen ez a szál virág Turcsányi sírjára.

Esküvőnk idején Mityu Jászberényben volt munkaszolgálatos. Három nap kimenőt kapott. Elment a hitközségre valami igazolásért nekem. Ismerte a hitközségi elnököt vagy helyettesét még parlamenti újságíró korából, aki akkoriban képviselő volt, ezekben az időkben már persze nem. Neve nem jut eszembe. Első kérdése az, volt-e egyházi esküvő? Azt mondta, csak akkor segíthet, hogyha egyházi esküvő is volt. Mondta a férjem, neki vissza kell mennie vasárnap, három napot kapott csak, ezt nem lehet ilyen gyorsan megrendezni. És akkor azt mondta ez az elnök: „Mi megrendezzük.”

És valóban megrendezték vasárnap azt a csodálatos esküvőt a Dohány utcai templom kertjében, hüpe alatt. Egy munkaszolgálatos századot vezényeltek ki díszőrségnek. A pesti főrabbi adott össze minket, talán Groszmannak hívták [Groszmann Zsigmond (1880–1945) főrabbi, a 19. századi magyar zsidóság történetének kutatója, számos történeti munka szerzője (A recepciós mozgalom politikai története /1915/, A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt /1916/, A magyar zsidók a XIX. sz. közepén /1917/ stb.). – A szerk.]. Szép beszédet tartott, a kötelező borral kínált. A századból kilépett, és odajött hozzám a Goda Gabi [(1911–1996) író, költő, színházigazgató. – B. J.], akit még nem ismertem, bemutatkozott, a Mityut ismerte, és gratulált.

Rónaiék az Alkotmány utca 21-ben laktak, a Törvényszékkel pont szemben. Ez vegyes ház lett. Tulajdonképpen én találtam ki, hogy a szüleim költözzenek oda, azóta is bánom, hogy beleavatkoztam a sorsukba. Talán kellett volna hagyni, hogy a sors maga intézkedjen. Ki tudja? Tán túlélték volna. Még az esküvő előtt, április ötödikén el kellett költözniük a régi Gábor-házból. Talán lett volna más lehetőség. A házunk régi portása fölajánlotta, hogy a padláson vagy valahol elrejti őket, nagyon szerették a papát mind az alkalmazottak. De én arra gondoltam, isten ments, orvosra lehet szükségük – papa ebben az időben hetvenhét éves volt –, s akkor ott vannak az anyósomék. Nagy lakásuk volt, méghozzá jól kettéosztható. Az előszobából jobbra és balra nyíltak a szobák, elfértek. Ezt én kitaláltam. Pedig előtte nem is ismerték egymást.

A hitközségi elnök adott nekem egy munkaszolgálatos papírt, és részt vettem a ruhagyűjtő század munkájában. Téli ruhát gyűjtöttünk a városban, lakásokba csöngettünk be. Párban jártunk, az én társam Kálmán Imre sógora volt. A zeneszerzőé. Sok és fontos tapasztalatot szereztem az emberekről. A szegény adott, és mindig a jobbik darabját adta oda.

Aztán ki lett plakátozva, hogy a nőknek be kell vonulni, nem tudom, hány éves korig a KISOK-pályára. A férjem értesült a dologról, mert néha tudtunk telefonon beszélni. Megszökött Jászberényből, és csodával határos módon meg is érkezett Pestre, pedig a nyilasok, a hírhedt Zöldi emberei, az állomáson szedtek le mindenkit a vonatról [Dr. Zöldi Márton csendőrszázadost bűnösnek találták az újvidéki vérengzésekben, ezért 1946. január 12-én halálra ítélték, de másokkal együtt kiadták Jugoszláviának, ahol ismét bíróság elé került, és 1946. november 4-én kivégezték. (Az Újvidéken történtek miatt dr. Zöldi Mártont Kállay miniszterelnöksége idején – többekkel együtt – bíróság elé állították, és 11 évi börtönbüntetésre ítélték. Másokkal együtt azonban 1944 elején a szabadlábon védekező Zöldi is kiszökött az országból, és politikai menedéket kapott a Harmadik Birodalomban, majd a német megszállókkal, a Waffen-SS tagjaként tért vissza Magyarországra 1944 áprilisában. A katonai bíróság, amelynek személyzetét eddigre részben kicserélték, visszavonta az ellene (is) kibocsátott elfogatási parancsot, és rangját is visszaadta. Zöldi rögtön bekapcsolódott a Sztójay-kormány zsidótlanítási politikájába.) – A szerk.]. Én már készültem a bevonulásra, bepakoltam a hátizsákot. És mit raktam bele? Teljes rajzfelszerelést, blokkot, minden hozzávalót és vajszínű sportcipőt, tisztaselyem harisnyát, szóval ilyen „nagyon okos” dolgokat. Mityu azt mondta, szó se lehet arról, hogy én bevonuljak, mert a fiatal lányokat egészen más céllal viszik. Ugye ez köztudott. Ő se megy vissza, szökjünk együtt meg! Szegény papámat életemben először láttam sírni. Örök optimista volt, de folytak a könnyei, amikor mi búcsúztunk. Ő azt nem tudta elképzelni, hogy hamis papírok meg ilyesmi, de akkor még semmink nem is volt. Úgy indultunk, hogy eldobható legyen minden, mert a házból úgy tudtunk csak kimenni, hogy bevonulunk. A házmester nyilas volt, és tudta, hogy mi bevonulunk. Mindez 1944 októberében volt. Azt hiszem, aznap mentünk el, amikor volt a Szálasi-puccs. Még hallottuk a hatalomátvételt [Valószínűleg rosszul emlékszik, és már a nyilas hatalomátvétel, 1944. október 15. után kezdtek bujkálni, hiszen ez után jelentek meg az utcai hirdetmények a (15–60 év közötti zsidó férfiak, valamint) 16–40 év közötti zsidó nők „honvédelmi munka” céljára való totális mozgósításáról. A nőknek 1944. október 23-ig kellett jelentkezniük a KISOK-pályán. – A szerk.].

Az egész felszerelést egy sarokkal arrébb, egy lépcsőházban eldobtuk. Megpróbáltunk nem zsidó barátokhoz menni, akikről sorban kiderült, hogy nem segítenek. Egyáltalán nem segítettek. Nem akarom megnevezni, akinek a lakásán kinn volt az exterritoriális tábla [(latin) valamely területre érvényes törvényeknek alá nem vetett hely. – B. J.], és nagyon jó barát volt. Ő nem volt otthon, a felesége kereken visszautasított, de azt mondta, hogy ebédre meghív minket. Az ebéd állt egy rántott levesből, hozzá száraz zsömle, és a szöveg az volt, hogy az megtömi a gyomrot. És ezek a papáéknál azokon a bizonyos szerdai nagy vacsorákon megszámolhatatlanul sokszor voltak vendégek. Már nem él egyik se.

Volt egy nagyon rendes kollégám, Breznay Jozsó, fölöttem járt a Szőnyi osztályba [Breznay József  (1916) – festő, Benkhard Ágost, Karlovszky Bertalan, Szőnyi István növendékeként végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, ahol Szőnyi tanársegédjeként is dolgozott. Munkásságát számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték el. – A szerk.]. A férjemet nem is ismerte, és bevett minket egy éjjelre. Hát ez dicséretes volt. Ugyanabban a házban volt egy fotóműterem, egy vadidegené, ő is megengedte, hogy ott, fotelban ülve, eltöltsünk egy éjszakát. Emlékszem, nagyon hideg volt. Jó pár napig eltartott mindez, amikor Mityunak eszébe jutott egyik kollégája, Kussinszky újságíró és felesége, Kató [Kussinszky Endre – újságíró (ekkoriban: Esti Magyarország). – A szerk.]. Baráti kapcsolatban voltak. Elmentünk hozzájuk, s minket szeretettel fogadtak. Nekik barátjuk volt Horváth Árpád, a híres rendező [(1899–1944) rendező, színházigazgató, kritikus, színészpedagógus. Az ellenállási mozgalomban való részvétele miatt a nyilasok 1944 decemberében megölték. Lásd Molnár Gál Péter: Horváth Árpád legendája, Kritika, 2001. november. – A szerk.]. Így kerültünk hozzá. Ő hamisította meg a férjem katonakönyvét. Kiszerelt egy oldalt, és betett egy másikat. Tehát saját név volt, de mérnökként szerepelt – pedig a kétszerkettőt se tudta, teljes matematikai antitalentum volt. Nálam egy bátaszéki lány, Reinauer Éva iratai voltak még akkor. A papírokat egy ismeretlen dobta elém az utcán.

Horváth Árpád azt mondta, ne maradjunk ott, mert őt személy szerint keresik. Menjünk el a Wesselényi utcába, ott van egy szálloda, a portást Nemesányinak hívják. Mondjuk neki azt, hogy Nemesányi elvtárs, és hogy ő küldött, akkor egész biztosan fog nekünk segíteni elvtársi alapon. Horváth Árpádot még aznap el is vitték [Molnár Gál Péter hivatkozott tanulmánya szerint ez 1944. november 25-én történt. – A szerk.].

Nemesányi elvtárs azonnal elhelyezett minket egy fürdőszobába. Aminek én nagyon örültem, hiszen már egy ideje nem volt alkalmunk fürödni. De az volt a veszély, hogy a fürdőszobában nem volt semmi, ahová el tudtuk volna rejteni a papírokat, s nálam voltak a komplett zsidó iratok is. Rettegtünk, mert nyilas razzia volt aznap éjjel a szállodában. A férjem kiment körülnézni, amikor is egy nyilas kolléga a nyakába esett. Ölelgette! De tök részeg volt, az volt a szerencse. Félelmetes volt a szituáció, de megúsztuk.

Valahonnan hallottuk, hogy a Svéd Vöröskereszt segít az Esterházy utcában [ma: Puskin utca]. Ez egy kicsi utca volt a Károlyi kertnek a Rádió felé eső oldalánál. Millió ember! Az egész utcát kitöltötte a tömeg, akik mind be akartak jutni, és hát órákig persze nem sikerült. Az Esterházy utcában egy svéd házaspár, Langlet professzor és a felesége segített. Van az a három ember, akiről mindig szó van, akik segítettek, de én még sose hallottam, hogy róluk is megemlékeztek volna [Valdemar Langlet (1872–1960) főszerkesztő, sokoldalú nyelvész, kultúraközvetítő. 1934-től a budapesti Pázmány Péter Egyetem svéd lektora, a svéd főkonzulátus, majd 1938-tól a svéd követség munkatársa. 1944 májusától a Svéd Vöröskereszt fődelegátusaként feleségével, Ninával és számos munkatársával együtt az ún. menlevelek segítségével ezrek életét mentette meg. Raoul Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, s építette ki párhuzamos mentőakcióját. – B. J.].

Végre az ajtóhoz jutottunk. S akkor kijött valaki, nem mondom meg, hogy ki volt, azt hittük, meg vagyunk mentve, kértük, tegyen be minket az ajtón belülre. De kereken visszautasította, mondván, ő is csak nagy nehezen jutott be, mert a felesége zsidó, azért van itt. Szóval elhárította. De hát nem ez volt az egyetlen eset. Végre bekerültünk. Mind a ketten sokkal fiatalabbnak néztünk ki. Az első szobában a professzor, a belsőben a professzorné volt. Úgy látszik, rettentően megnyertük a szívét. Megsajnált bennünket, rögtön félreállított. Estére már volt lakásunk a József körúton, és még oda is vett minket munkára. Hiszen, ha nem lett volna igazolványunk, és hogy dolgozunk is, akkor mindjárt gyanúsak lettünk volna. Tehát úgy szerepeltünk, hogy erdélyi menekültek és a Vöröskereszt munkatársai. Mindkettőnknek lett menlevele, Mityué svéd, az enyém svájci [A humga036 és a humga037 számú fényképeken látható, hogy szeptember 28-i, ill. október 23-i dátum van a menleveleken. Nyilván antedatálták. – A szerk.].

Özvegy Berzeviczy Albertné háromszoba-hallos lakását kaptuk ketten, ő vidéken volt, félt a bombázásoktól és az oroszoktól. Az exterritoriális tábla kint volt, és minden volt, telefon, a fürdőszobában gázmelegítő, ami éjjel még működött, ez óriási dolog volt. Csak ablak kevés volt. Az anyósomnak is megvolt akkor még az orvosi telefonja, így a szülőkkel tudtunk beszélni.

A József körút 14-be költöztünk. Mellettünk volt a híres Spolarics kávéház, ahol ki volt írva, hogy „Zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet!”. Erre mi nyugodtan bejártunk. Persze nem nagyon ettünk, néha egy főzeléket közösen, pénzünk nem volt. De tudtuk, hogy ottan, ahol ez ki van írva, nyugodtan lehetünk, nem gondolják azt, hogy be merünk menni. Egyszer jött a razzia, s én annyira megijedtem, hogy az asztal alá akartam bújni. Ez lett volna a legrosszabb, rögtön elvittek volna, volt, akit el is vittek. De a férjem nem ijedt meg, és amikor odajöttek igazoltatni, fölényesen tudott beszélni velük: hogy neki ezt jelentenie kell a Vöröskeresztnél stb. – hiszen akkor valóban ott dolgoztunk.

Ugyanebben a házban lakott a Berzeviczy Albertnénak a veje a legfölső emeleten. Volt kulcsa az anyósa lakásához, és bármikor jöhetett. A háború után, amikor már tudta, hogy kik vagyunk, kért valami szívességet. A múltkor megtaláltam egy levelét. Szóval az, hogy váratlanul jöhetett, elég izgalmas dolog volt, tudniillik a bátyám „kilépett” a munkaszolgálatból, és nálunk bújt a szekrényben. Ahányszor hallottuk a kulcsot zörögni, be a szekrénybe!

November tizenötödikén mama elment a Gyöngyház utcába a húgához [Valériához]. Meg akarta kérdezni, hogy ők hova költöznek. Mert mindenkinek költöznie kellett. Kiskosztümben és városi cipőben ment át az Alkotmány utcából. Nem volt turistának fölöltözve. Előző nap még nálunk volt, mert mentette a ruháimat. Hozott egy egész pakk nyári ruhát a József körútra. És mikor a felszabadulás után kinyitottuk a pakkot, az egyik ruhán virított egy sárga csillag. Ezzel jól lebukhattunk volna. Viszont azt is hihették volna, hogy zabráltuk. Mondtam mamának: „Ne sétálj, mert ez most veszélyes!” Mert ő ugye csillaggal sétált, büszkén a sárga csillaggal. Már csak gyalog lehetett menni. Papa is folyton sétálgatott, bejárt hozzám a Vöröskeresztbe.

Mama épp indult haza a húgától, amikor körülzárták a házat. Rettentően megijedt, amikor meglátta a nyilasokat, mert nála volt az a lista, amit a papával napokig írtak, hogy mit hova, kinél rejtettek el. Az összes holmijukat, az egész vagyonukat tulajdonképpen. Több helyre kellett tenni a rengeteg könyvet, szőnyeget, mit tudom én, mit. Igaz, mi már szereztünk nekik nagy nehezen svéd és svájci schutzpasst, de ott volt a lista. Az, hogy nála volt, az kész lebukás. Visszarohant a testvéréhez, a listát a vécétartály tetejére akarta tenni, de nem volt teteje, így beleesett a vízbe. Örökre eltűnt. Őket pedig elvitték.

Még nem tudtuk, hogy a mamát elvitték, amikor az anyósom telefonált, hogy figyelmeztették, papa ne menjen haza – bent volt nálam a Vöröskeresztben –, mert viszik a férfiakat. A nyilasok bent vannak az Alkotmány utcai házban. Odarohantunk, az apósom már be volt állítva a sorba. Velünk volt egy kihozó – a Vöröskeresztnek voltak hivatalos kihozói –, és sikerült az apóst kivenni ebből a sorakoztatásból. Fölmentünk a lakásba, és az ebédlőben megünnepeltünk, hogy megvannak. Akkor szólalt meg a telefon, a nagybácsi volt, hogy a mamát elvitték a feleségével és a lányával együtt.

Ez nekem borzalom volt, rettentően mamás voltam. Avval a svéd kihozóval, aki velünk volt, elrohantam a Gyöngyház utcába, hátha még ott el tudjuk érni. Rohantunk a csoportokat végignézni. Le akartak minket lőni a nyilas suhancok, hogy „Zsidót akar menteni?”. Isteni csoda, hogy nem tették, mert sokat lelőttek. Aztán futottunk az ötödik kerületi rendőrségre, ahol megígérték, hogyha eléjük kerül a mama, elengedik.

Elkövettem azt a hülyeséget, hogy a Mityu nélkül mentünk. Otthagytuk, vagyis nem vártuk meg, míg ő az apjának, aki süket volt, és szájról tudott csak olvasni, elmagyarázza, mi történt. Egyszerűen elvesztettem a fejem, rohantam ezzel az emberrel a Gyöngyház utcába, és lehet, hogy másképp alakult volna, hogyha a Mityut megvárom. Ő egyedül aztán nem a Gyöngyház utcába, hanem egyenesen az Óbudai Téglagyárba ment, ahova gyűjtötték a zsidókat. Az isteni csoda, hogy nem fogták ott. Ő ottan szájaskodott – pedig hát mije volt? Egy bujkáló munkaszolgálatosnak?! Volt az a hamis katonakönyve, a svéd menlevele, de mása nem. Neki nem volt kihozói írása. Persze nem engedték be.

Ketten látták még ezután a mamát. Először az exsógorom találkozott vele a téglagyárban. Akkor még nem volt a nővérem férje, hanem komplett szerető. A családban nem volt benn, mert nem vették volna be. A nővéremet ő rejtette el a Gábor-házzal szemközti házban, ahol egy pazar lakást bérelt Sonnenbergnétól. Ismertük őket gyerekkorunkból. Az egyik szekrény mögött volt egy ajtó, ott valami kis helyiség, abban el lehetett bújni, oda dugta el a nővéremet. Talán a papáékat is oda kellett volna vinni… A háború után a nővérem hozzáment, két év után elváltak.

Az exsógorom kihozóként működött a Vöröskeresztnél. Ő csak fél zsidó volt, az apja nem volt zsidó, és pénzért csinálta a mentést. Ment a határra valakit kihozni egy menetből, és útba ejtette a téglagyárat, ahol találkozott a mamával, aki a szakadó novemberi esőben abban a kiskosztümben és városi cipőben volt, ahogy elfogták, összefagyva, étlen-szomjan. Nem adta rá a bundáját – pedig abban járt. Annyit kellett volna, hogy megfogja, viszi magával – neki volt olyan igazolványa, hogy a nyilasok szalutáltak, s kiengedték.

Felültethette volna egy villamosra, vagy beültethette volna egy taxiba, odaadva a pénzt. Nem lett volna gyanús. Mama szolid külsejű volt, soha életében rúzs nem volt rajta, mint ahogy nekem se volt soha. A haja sose volt festve. Semmiféle ilyen női micsodák nem voltak rajta – különben abszolút nem nézett ki zsidónak. Nem is tudott rendesen magyarul, rossz kiejtéssel meg sok hibával beszélt. Szóval a leendő sógorom ahelyett, hogy kimentette volna, semmit sem tett, csak vállon veregette: „Majd a Mityuék kihozzák.”

Aztán meghallottuk, hogy már elvitték. Gönyűig gyalogoltak [A nyilasok november 6-tól nagyjából november végéig mintegy 30 ezer budapesti zsidót és kb. 50 ezer munkaszolgálatost hajtottak a nyugati határszélre, főleg gyalog. A Nemzetközi Vöröskereszt egyik vezetőjének jelentése szerint a Budapestről Hegyeshalom felé hajtott deportáltak egy részét Gönyűnél négy kikötött uszályon szállásolták éjszakára. Sokan a végkimerültségtől a jeges Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe (Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon, Budapest, 1948.). Lásd még: halálmenetek Hegyeshalomba. – A szerk]. Véletlenül egy baldóci lány volt ott, és a mama hozzá került. Ő volt az utolsó, aki látta. Ezt tőle tudjuk. Azt mesélte, mamának el volt törve a karja. Ki tudja, mit csináltak vele? És ő ezen az alapon a mamát ott tudta volna fogni a segélyhelyen. De a mama azt mondta, hogy nem maradhat, mert neki meg kell találnia a többieket, a húgát meg annak a lányát, s azt gondolta, hogy a papáékat is [Valéria és lánya, Edit elszakadtak tőle, túlélték a szörnyűségeket, visszajöttek. – B. J.].

Azt mondták, hogy aki nem tud tovább gyalogolni, mehet tutajon. Persze mindenki jelentkezett. Már elegük volt. Esőben gyalog Pestről Gönyűig… Mind elpusztultak. Azért festettem én olyan sok holokausztképet, mert ez mindig előttem volt. Nemrég volt az újságban – és én ezt addig nem tudtam –, hogy a tutajokat ott helyben elsüllyesztették. Aki érezte, hogy süllyed a tutaj, beugrott a jeges vízbe – november közepén, hogy az milyen volt! –, azokat lelőtték. Állat ilyet nem csinál a saját fajtájával, igaz?

A bátyámat 1942-ben vitték el munkaszolgálatra. Ukrajnában volt, ahonnan aztán 1944-ben hazakerült úgy, hogy erdőt irtottak, és egy fa rázuhant a karjára, eltörte, és akkor hazaküldték gyógyulni. Nem ment vissza, mint említettem, nálunk, a szekrényben bujkált.

Meghallottuk, hogy keresnek valakit, aki tud oroszul. Beajánlottam a bátyámat, aki nálunk „lakott” a szekrényben. Sok nyelvet tudott, és Baldócon tótul is megtanult. Emlékszem, a kályhának támaszkodva tanulta az oroszt. És ezzel ő megmenekült, mert a svédek a fronton át kivitték Fótra. Azért kerestek valakit, hogy megmentsék a fóti Károlyi-kastélyt. Ő lett a Károlyi-kastélynak és az előtte levő nagy földterületnek az ura. A Károlyi-kastélyba gyerekeket vittek ki. A kastély teraszán a szovjetek vágóhidat rendeztek be. A város éhezett, de itt minden volt. A háború után a bátyám egy ideig Fóton maradt. Kitalálta, hogy baldóci mintára gyereküdülőt csinál a fővárossal együtt. Szóval a fővárosnak lett ez az intézménye, de nem üdülő lett, hanem gyermekváros. Ez lett a Fóti Gyermekváros.

A család már a mama nélkül költözött az Alkotmány utcából a Hold utcába. A Svéd Vöröskeresztnek volt ott egy lakása, ahol huszonöt zsidót helyeztek el. Papán és az anyósomon-apósomot kívül velük volt az utolsó napokban Bálint, a sógorom is. Munkaszolgálatos volt Budapesten, utcát söpörtek, s onnan valahogy sikerült neki ellógni. Egyenesen a szülőkhöz ment. Odaszökött, és ottmaradt a szülőkkel meghalni. Előtte nem sokkal doktorált jogból, de Dénes bácsinál kitanulta a fényképészetet is. Huszonhét éves volt. Fölvette a férjem ruháját, mert ugye a munkaszolgálatos holmiban feltűnő lett volna.

Papa az ostrom alatt a pincében is dolgozott, de tulajdonképpen nem volt hajlandó ott aludni, fölment a lakásba. Elcserélte a klasszikus, széles, arany jegygyűrűjét élelmiszerre, tárolta, hogyha a mama visszajön, legyen mit ennie. Mindenki, én is, papa is szentül hittük, visszajön.

Január kilencedikén a ház zsidó lakóit összeszedték. A Vöröskereszt-lakás fölött lakott egy ezredes, aki próbálta megvédeni őket. A nyilasokra ráripakodott, hogy ez svéd vöröskeresztes lakás. Az első világháborúban szerzett valamilyen keresztet, így kormányzói mentessége volt [lásd: mentesítések a zsidótörvények hatálya alól]. De ekkor ez már nemigen számított, úgy emlékszem, őt is elvitték. A Royal Szálloda mellett volt egy nyilas ház, odavitték őket. A férfiakat összeverték, de a papát elengedték. Nem tudom, hogy vicceket mesélt-e nekik, vagy milyen alapon. Ez sose derült ki. Tehát elengedték, de ő lent megvárta a többieket.

Hogy aztán tovább hogy volt, azt onnan tudjuk, hogy a felszabadulás után eljött hozzánk egy nő, akinek mind a két keze hiányzott. Lelőtték, de életben maradt. A részleteket tőle hallottuk. Együtt vitték el őket, párban mentek az utcán, ő a papával ment. És a papa akkor azt mondta: „Itt a malchemóvesz.” Zsidó szó: a halál angyala. Én nem ismertem ezt a szót, akkor tanultam meg szégyenszemre. Szóval papa érezte, hogy ez a malchemóvesz [A szó etimológiájáról és a halál angyalának a zsidó néphitben betöltött szerepéről lásd Raj Tamás írását:
www.interdnet.hu/zsido/UJELET/archiv/u980212.html – A szerk.]. Azt mondták nekik, hogy viszik őket a gettóba – és útközben a Liszt Ferenc téren mindenkit lelőttek. Elgondolni azt, hogy valaki reggel fölkel, megfésülködik, fogat mos, megborotválkozik, szóval megcsinálja az egész procedúrát azért, hogy a Liszt Ferenc téren így fejezze be 1945. január tizedikén este… És ott több mint ötszáz hulla volt – semmi emlékmű nem jelzi!

Mama húga, Valéria még gyerekkorában visszajött Amerikából. Tíz évvel volt fiatalabb a mamánál. Papáék magukhoz vették, felnevelték a Gábor-házban. A fiúnevelő egyik tanára vette feleségül, Pásztor József. Kaptak egy hatszobás lakást a házban, papa bevette társnak, a jövedelmet elosztotta, de az adót mindig ő fizette. Később a nagybácsi egy konkurens intézetet nyitott a Délibáb utcában, csalta el a növendékeket. Két gyermekük született: Edit, akit az édesanyjával és a mamával együtt vittek el a Gyöngyház utcából, ők szerencsére visszajöttek. Fiuk nálam öt évvel volt fiatalabb volt, Pásztor Iván. Nagyon szép fiú volt, már akinek tetszenek a szőke, kékszemű férfiak, mert nekem nem tetszenek. De nagy-nagy sikere volt gimnazista korától a nála idősebb hölgyeknél. Színész lett belőle, és nagy jövőt jósoltak neki. A Belvárosi Színházban játszott. Bárdos Artúr [(1882–1974) színházi író, műfordító, igazgató. – B. J.], aki nagy szakértő volt, el volt tőle ragadtatva. Sose láttam színpadon, csak hallottam a sikereiről. Deportálták, fogalmam sincs, hogy hova. De még felszabadult, üzent a szülőknek, hogy jön haza, amikor kitört rajta a tífusz. Belehalt.

Egy másik unokatestvérem is elpusztult. Papa Miksa nevű testvérének egyik fia, Léderer Zoltán, aki ügyvéd lett. Ukrajnában munkaszolgálatosként az egyik sorakozás idején a reteráton volt, emiatt agyonlőtték. Mama festő rokonát, Teplánszky Sándort is megölték.

A férjem nagymamája, özv. Rónai Fülöpné is elpusztult. Felváltva volt a pesti és a szegedi fiánál, aki szintén fényképész volt, Rónai József. Volt felesége és kisgyereke, egyiket se ismertem. A nagymama hályogoperációja volt a vagonírozás előtti napon. És azt hiszem, pontosan a kilencvenedik születésnapján, frissen operálva, a kórházból vitték el a nyilasok. Soha többet már nem hallottunk felőle. Elpusztult a sógorom, Auschwitzban a sógornőm és a tíz év körüli kisfia is. Két levelet is találtam Jóskától [Rónai József, Rónai Mihály András öccse], amiben már előreveti árnyékát minden rémtörténet. Öngyilkos lett az Egerben élő, szintén fényképész Rónai Hajnal, feleségét deportálták, nem jött vissza [Rónai Dénes testvére, Rónai Hajnal (Eger, 1881) fényképész, akinek 1911-től volt fényképészeti műterme Egerben, Szecskó Károly „Egri fotográfusok a XIX. század második és a XX. század első felében” című cikke (Új Hevesi Napló, 1999. november) szerint 1939-ben hunyt el. – A szerk.]. És elhurcolták, soha vissza nem jött anyósom testvére, Hauser Magda sem.

Azt hiszem, tizenötödikén jött az első szovjet katonatiszt. Bejött, és a Mityut megkínálta cigarettával. Mityu el is tudná mondani, mit beszélgettek vagy németül, vagy franciául, hiszen oroszul egyikünk sem tudott. Még néhány napig nem mehettünk el a József körútról. Szomorúan folytatódott a dolog. Amikor már menni lehetett, természetesen a szüleinket kerestük, a szüleinket akartuk. Azt hittük, hogy ott vannak, ahol elbúcsúztunk tőlük, a Hold utcában. Végre elindultunk. Szegény férjem nagyon nehezen járt, mert részt vett a barikádok bontásában, amiket előző nap rakattak velük, és valaki ráejtett a lábára egy óriási terméskövet, amitől tiszta vér lett. Gyalog elkerültünk végre a házhoz, ahol kiderült, hogy papáékat elvitték.

Azt hittük, mindenki azt mondta, hogy a gettóba [lásd: budapesti gettó] vitték őket. Amikor kinyitották a gettót [január 18.], dőltek ki a népek, és mindenkit megszólítottunk, nem találkoztak-e velük, nem tudnak-e róluk. Senki nem tudott semmit, ezért kezdtük a kórházakat járni. Az egyik kórházban felfedeztünk egy lányt, aki a szüleivel a papáék melletti szobában lakott, a Hold utcában. Nem tudom, tudtuk-e, hogy abban a kórházban dekkol. Nem volt ápolónő, de annak volt kiadva. Ő mesélte, hogy egy német tiszt – közöttük is volt néhány rendes ember – bevitte a papáját tarkólövéssel a kórházba, aki még annyit tudott mondani a lányának: „Az anyád a Liszt Ferenc téren halt meg.” És azzal ő is meghalt.

Ez lett a nyom. Így mentünk el a Liszt Ferenc térre, ahol végigjártuk a házakat. Azt mondták, hogy itt rengeteg halott van, nem csak zsidó, légitámadás is volt a sortűz után, és akkor a nyilasok iszkoltak. Ezt hallottuk egy túlélő lánytól. De ott van, mondták – ahol most a könyvesbolt van, a Liszt Ferenc téri oldalon – egy alagsori helyiség, ahol egy Vöröskereszt-segélyhely működik, és ott van lista a hullákról. Hát persze odamentünk.

Ez egy rémtörténet! Ott ült egy magányos férfi. Mondtuk neki: „Hallottuk, van magánál lista.” Erre azt mondja: „Hát lista csak a keresztényekről van.” Mert ugye volt keresztény légitámadás-halott is. „Zsidókról nincs lista, de egy zsidó biztosan volt, mert megtaláltuk az orvosi táskáját.” Elővette. Az anyósom orvosi táskája volt – két helyen átlőve –, benne voltak a Rónai család svéd schutzpassai, a papáé nem.

Azt a percet nem lehet elfelejteni! Mityu abban a percben tudta, hogy a családja odavan. Én is tudtam. De az nem volt még biztos, hogy a papa is, hiszen később hallottuk, hogy elengedték. Azonkívül mi szentül hittük, hogy a mama visszajön. Pár nap múlva viszont jött hozzánk az a kéz nélküli nő, s akkor bizonyos lett, hogy a papa is ott van a Liszt Ferenc téren. Később Mityu mondta, hogyha én nem vagyok, ő nem élte volna túl ezt. Akkor voltak ilyen családok, most már nem nagyon – a mienk is ilyen volt. Tömény imádat egymás iránt.

Egy teljes évig jártunk a fővároshoz az exhumálás miatt. Érdekes, hogy se a nővérem, se a bátyám soha nem jött. Mi a Mityuval mindennap elmentünk. Végül elrendelték. Ugyanaz a főváros most ott dínomdánomot csinál a Liszt Ferenc téren. Brodway! Zenélnek, éttermek, kávéházak vannak. Ez bűnös dolog. Hiszen ez egy temető volt! Hogy lehet ott, ahol ennyi hulla volt? Én ezt megbocsáthatatlannak tartom. Bächer Iván [(1957) író, újságíró] megígérte, hogy ezt megírja. Azóta se írta meg.

Az exhumálás borzalmas volt. Hétfőtől kezdve néztük a hullákat. Mindenki fölismerhetetlen volt, tele földdel. És ha a földet levetted, lejött az arc vele. Istentelen szaguk volt. Már álmomban is alám tettek egy ilyen szörnyű hullát. Egész héten, minden nap néztük, de nem jött elő senki. Szombaton arra ébredtem, hogy negyvenfokos lázam van, szörnyen hányok, nem tudok lábra állni. Mityu egyedül ment. És ő találta meg őket. Legalább nem láttam a sajátjaimat így. Szinte teljesen fölismerhetetlenek voltak.

Először az apját találta meg. Előbb kijött az apjának a notesze. Mivel süket volt, mindig jegyzetelt. Aztán előjött az ezüst cigarettatárcája, elfelejtették elkobozni. Ezt a tárcát  Szegeden élő testvérétől kapta, bele van vésve: „Nagy testvéremnek nagy szeretettel, Jóska.” Innen tudta a férjem, hogy most a sírból az apja fog kijönni. Különben nem lehetett megismerni. Az anyját a formájáról ismerte meg, alacsony és molett volt, a fejformája teljesen a Mityué, óriási homlok, pici arc. Az öccsét a saját ruhájáról ismerte fel, aki a munkaszolgálatos öltözékét cserélte le bátyja ruhájára [Természetesen nem volt semmiféle „munkaszolgálatos egyenruha”, a munkaszolgálatosok polgári ruhájukat viselték (lásd: muszos ruházat). Nyilván tönkrement a saját ruhája, és ezért vette föl a bátyjáét. – A szerk. ].

Végül a papa. Mityu azt mesélte, hogy a papa volt az egyetlen, aki tökéletesen fölismerhető volt. Csak a nagy bajusza volt olyan, mint egy műbajusz, el volt mozdulva. De egyébként teljesen épségben volt. És ott volt vele az ezüst nyelű botja. Hiszen soha nem járt kalap és bot nélkül.

Megkaptuk a noteszt, a tárcát, az átlőtt orvosi táskát, amiben az iratokon kívül mérget is találtunk, amit nem volt idejük bevenni, az ezüst nyelű botot. És hivatalos írást kaptunk mindenkiről: erőszakos halál, gyilkosság, tarkólövés. Ezek a szavak mindegyiken rajta vannak. Hát nem borzasztó? – Több kiállításon bemutattam mindezeket.

Januárban gyilkolták meg őket, és egy évvel később, 1946. március tizenötödikén volt a temetésük. Kaptak a zsidó temetőben, Rákoskeresztúron két díszsírhelyet a mártírparcella első sorában. Csak arra emlékszem, hogy rabbi temette őket, és nagyon sokan voltak. Apósoméknak dupla sírjuk van, ott van a sógorom is. A férjem még versben is megírta, hogy „Jön a két gyerek.” Mi ketten. Mert azért mi nekik mindig gyerekek maradtunk. Ide temettem Mityut. A Hitközségen azt mondták, hogy én nem mehetek ebbe a sírba, mert idegen férfival nem lehet. De már a kőre rá vagyok írva… A másik sírban a papa fekszik, mama rá van csak vésve a kőre. Később a nővérem urnáját is ide tettük. A két tujafenyőt mi ültettük, már jól megnőttek. Most azért harcolok, hogy a sírok előtti kis földterületet ne adják el.

Hogyan kezdtünk el újra élni a felszabadulás után? Először is visszaköltöztünk az Alkotmány utca 21-be, amikor sikerült kiraknunk a betelepített népeket a lakásból. Ez az anyósomék lakása volt. De én semmiképpen nem akartam ott maradni. Több oka is volt ennek. Először is minden sarokban ott láttam a mamát, a papát. A másik az, hogy szemben volt a Törvényszék, és én megszoktam, hogy zöld van előttem, nagy kert, benyúlt az akác az ablakomba. Nekem túlságosan sok volt a város. Bár nagyon jó hely volt tulajdonképpen, lejártam a Duna-partra festeni. Pár lépés volt oda lemenni. Azóta se jutok soha a Duna-partra. Évekig kerestünk másik lakást, mígnem 1950-ben elköltöztünk a Szabadság-hegy tetejére egy bérvillába, ahol egy nyolcszáz négyszögöles kert is volt, tehát egy egész birodalom. Ott már kutyánk is volt. Nekem gyerekkorom óta mindig volt, és a Mityuval is volt háromszor.

A holmink nagy része elveszett. Próbáltuk visszaszerezni, amit lehetett. Érdekes, a Mityu szüleinek baráti köre sokkal tisztességesebb volt. Még az ékszereket is visszaadták. Rengeteg volt, lespórolták egész életükben. Az anyósom nem hordott ékszert, de hát vettek pénzbiztosításra. Visszakaptunk mást is, bútorokat, képeket stb. Papáék művészbarátai nem voltak ilyen rendesek, senki nem adott vissza semmit. A rengeteg perzsa szőnyeg egy villában volt rejtve egyik barátjuknál, de a villát felgyújtották a németek, mind odaveszett. Úgy tudom, a tulajdonos anyja is bennégett.

Az én művészeti könyvgyűjteményem is elveszett, az egyik kollégám lopta el. Érte jött! Azt mondta a mama, milyen rendes ember, aki eljön, hogy ő menteni akar. És aztán mama összepakolta mind, még le is takarta a kocsiját az eső ellen. Mindent ellopott. A festőállványokat se adta vissza. Semmit. Egy másik kolléga pedig több képemet vitte el a Tamás Galéria-beli kiállításom után. Nem kaptam azokat sem vissza.

A háború után hatalmas fellendülés kezdődött a művészeti és az irodalmi életben. Rettentően pezsgett az élet, úgy indult meg minden, ahogy vártuk. Teljes szabadság volt. Senki nem szólt bele semmibe. Mindenki azt írt, festett, amit akart. Minekünk minden jól ment. Mindenki akart képet, mindenki akart cikket, zajlott az élet, s olyan jó irányba ment. Úgy nézett ki, hogy minden gyönyörű lesz. Nem egészen így történt.

Maud Michal Beer
Tel Aviv
Israel
Interviewer: Martin Korcok
Date of interview: August 2007

Maud Michal Beer was born as Maud Stecklmacherova in Prostejov in 1929. She lived a life full of dramatic events. As she herself says, she's getting old now. She could take her memories to the grave with her – with dried flowers, letters and photographs. Like everyone, she'd like a bit of immortality for herself, and for her loved ones. For those close to her, about whom she wrote just for herself, for her family, friends, for people from her religious community who'd perished and ceased to exist long ago. In her case this interview took place mainly because her loved ones and eventually she herself will receive a little immortality. The reader has before him the story of a strong woman, who after the suffering and horrors of World War II began a new life in a new country – Israel.

Growing up
Family background
During the war
Post-war
Married life
Glossary

Growing up

I was born in 1929 in Prostejov, which used to be called ‘The Jerusalem of Hana’ [The Czech Hana region is situated along the Morava River, in the central part of Moravia]. There were ‘Jewish streets’ in the center of town, the way it is in many European towns, which is a sign that our people lived in the town since its beginnings. From early childhood I was aware that we were Jews, even though my family wasn't religious. My parents [Friedrich Stecklmacher and Katharina Stecklmacher, nee Steinerova] were Zionists 1. Father and Grandpa were members of the Zionist organization B'nai Brith 2, and Mother and Grandma were in WIZO 3. I remember the Jewish holidays well. One of my first books was ‘Bible Stories’ by Joachim Prinz; that's why I knew and had feelings for the Bible and Israel from earliest childhood.

At the age of four, I began exercising in the Jewish gymnastics organization Maccabi 4. At the girls' elementary school in Komenskeho Street, I was the only Jewish girl in my class. I differed from my classmates because of my name 5, and also in that we spoke German at home. Most of the girls were fair-haired, while I was dark. Our Grade 1 teacher, Mrs. Tihelkova, was probably taken aback when to the question what I wanted to be, I replied ‘A gardener in Palestine.’

From the age of seven, I was a member of a Zionist youth movement, where I met with Jewish children, and most of my friends were from there. In the movement, we learned about Palestine, about the history of the Jewish nation, we studied Hebrew, and sang Hebrew songs.

Rosh Hashanah, Yom Kippur – High Holidays, that's what Jews as well as Czechs called them. When in fall our Christian neighbors saw us go to the temple in our best clothing, they'd say: ‘The Jews are having their High Holidays.’ Our family wasn't religious, but despite that we'd all go to the temple for the High Holidays. In our large temple in Prostejov, Grandma and Mom would go upstairs to join the women, and Grandpa, Dad and I, while I was small, would sit downstairs amongst the men. When I grew up some, I also had to go upstairs to join the women. I didn't like doing it – I felt better downstairs amongst the men.

From Grade 1 I was learning to read Hebrew in religion class; I didn't understand almost anything, but in the temple I tried to read the prayers along with the rabbi and with the religious community. During breaks we'd walk on the small square in front of the temple, and the narrow Jewish streets of the former ghetto. We'd greet each other, and wish each other a good New Year; our grandmothers and grandfathers still in old Hebrew: ‘L'shanau tauvo,’ we young ones already in modern Hebrew: ‘L'shanah tovah.’

For Yom Kippur, we'd bring apples to the temple, with fragrant cloves stuck in them, for our grandmothers and mothers – to ease the all-day fast. Standing at the entrance to the temple would be the shammash, Mr. Bleichfeld. Always kind and smiling, even though the children didn't always behave in an exemplary fashion.

It was a large and good religious community; I knew almost all its members. During the years 1940 and 1941, the Nazis forbade us from praying in the large temple, and we were only allowed to perform services in the old small temple building named Beit HaMidrash. There, in a small space, it used to be very crowded. I remember how in 1941, during the holidays, I went to temple with the yellow star 6 on my chest, like all my co-religionists.

The High Holidays of 1942 we celebrated in the ghetto in Terezin 7. Luckily the weather was good – it wasn't cold yet, nor raining – people prayed in groups in the narrow ghetto streets – the prayers seemed to be rising straight to heaven. It made a strong and deep impression on me – I felt that people were praying from all their heart, from the depths of their souls. In the Terezin ghetto there were also Jews that had been sent there from Germany and among them were such that were much more devout than we Czech Jews. I've still got a letter from that time from my boyfriend, in which he asks why I, such an innocent girl, without sin, fasted for Yom Kippur. After all, here in the ghetto we go hungry every day.

My best friend was Ruth Weisz. We met during Jewish religion class in the then Rejsek School in Prostejov. We became friends in Grade 3. I've since then never experienced such friendship again. Ruth's parents, Ethel and Simon, came to Prostejov from Slovakia. Mr. Weisz worked in the Prostejov clothing manufacturing industry. He was much more devout than my parents, and often attended synagogue, the small, old one – not our large and modern temple. He prayed at home, and maybe even wore a cap 8; he was very strict. Ruth's mother was a pretty, kind and pleasant lady who led a kosher household 9. They spoke Hungarian amongst themselves.

Ruth was a very pretty girl. We were both precocious. Back then, Otik Hirsch photographed us while we were skating. Then he and his friend Luisek Schwarz escorted us from the Maccabi 10 grounds to town. How proud we were that we, barely 12-year-old girls, were being accompanied by 20-year-old young men – and Otik was so beautiful! How afraid Ruth was that her father would see us!

It was a beautiful friendship; when the Nazis forbade us from going to school, we studied in groups, and Ruth and I were together every day. In 1941 her parents invited me for seder. We weren't allowed to be out in the street after 8pm 11, so I slept over at their place. We'd visit each other every day; as opposed to children today, it didn't even occur to us to talk on the phone – and even if it had, would we have gotten it from our parents!

Ruth had a grandma and grandpa in Slovakia, in Sastin – I often saw her mother read and write letters. A young woman, Hermina, arrived with her from Sastin, who worked in their household. In about 1936 Ruth's sister Eva was born, but died shortly after birth. Ruth remained an only child. We used to ride our bikes together to the Maccabi sports grounds and all over the place. Marie, who worked in our household, once forgot her false teeth in her home village of Slatinky. Ruth and I went to get them on our bikes. To this day I remember the trip through the beautiful Hana countryside – how we found Slatinky, God only knows. Marie's sister treated us to some goat's milk, which we town girls weren't familiar with. We saw a little cottage. Beds piled high with bedding. After that we had to turn our bikes over to the Germans 12.

Luckily we were assigned to the same AAm transport to Terezin, and experienced the ‘shloiska’ [quarantine] in the bakery together. Ruth and I talked to each other about everything, we confided everything to each other; it was only about Hermann that I didn't tell even Ruth anything, though she knew him and probably suspected something.

Perhaps the last time we saw each other in Terezin was on one sunny July afternoon in 1942. We went to have a look at mothers that were behind the Dresden barracks in the fresh air and sunshine with their babies and toddlers. It was a strong experience for us, summoning our young maternal instincts. We spoke about this and about life as such; Ruthie went to their accommodations, to join her mother, and I stayed there a little longer alone, thinking, forming some sort of opinion – but I no longer know what; and actually during my whole life I'm accompanied by this feeling that back then I forgot something important.

Then Ruth was gone; they sent them, as they used to say, to Poland. Transports were dispatched so quickly that we didn't have time to say goodbye. I often remember Ruthie, what she'd say if she saw a skyscraper, a jet plane... She didn't live to experience love, she didn't live to have children, she wasn't even 13, when they most likely shot her, or even worse, stuffed her into a ‘dushegubka’ [a van in which the prisoners were suffocated by its exhaust fumes on their journey to their burial place].

Father used to tell me that his father, Grandpa Jakob Stecklmacher, came to Prostejov from Boskovice when he was 13, with his brother Salomon and his sister, after their parents had died. My mother later told me, that when he was young, Grandpa Stecklmacher worked for a shirt manufacturer. I still remember Grandpa's little shop on Masaryk Square, diagonally across the church. Today the Prior department store is on that spot. It wasn't far from the Jewish streets. Grandpa founded a business that my father then inherited, despite being the youngest of five sons. Before my parents built the house at Sadky No. 4 in 1933, my father had a smaller shop on the corner of Komenskeho and, I think, Lutinovova Street, again close to the Jewish streets.

Family background

What did Grandpa and my father do – how did they make a living? In Prostejov there were many factories and workshops that manufactured clothing. I still remember how people from the town and perhaps also from the surrounding villages would take home cut clothing. Often they'd carry them on their backs. They'd sew them at home and then return them to the owner again. Later the sewing was already done in the factories. Grandpa and Father had a dealership. They represented companies and manufacturers from other places, where they made buttons, clasps, thread, silk, lining fabrics, and wadding. There were samples in the shop, and Father used to take them around from factory to factory to get orders. We used to play with the samples at our place, especially during summer vacation, when my cousin Ruth would come from Prague, along with my cousins Jirka and Gusta. Whether my sister used to play with them, that I don't know anymore, she was little.

My father had four brothers. He and Uncle Arthur were handsome men. Uncle Arthur was also talented; he studied and became an architect. I don't think Uncle Otto had enough élan, which is why my dad inherited the store, though he was the youngest, and Otto worked in the store. Uncle Arthur later moved to Prague; his wife was Aunt Ruza, who was from Bohemia, from Spalene Porici. Their two children, Honza [Hans, Jan] and Ruth, were born while they were still in Prostejov. Dad's brother Emil died in childhood, and Bruno fell during World War I. Bruno and Otto were twins.

Grandpa Jakob had a brother, Salomon. They shortened my great-uncle Salomon's name from Stecklmacher to Steckler when he served in the army during the time of Austria-Hungary. His first wife was named Josefina, and was the sister of my grandma Klotilde from the Eisler family. I don't know when Josefina died; all I remember is my great-uncle's second wife, Ernestina. A tall, nice-looking, gray-haired lady, she had a sweet shop close to the church, which interested us children very much. Sometimes we'd go to the shop to get a handful of candy. Salomon also had five sons; the youngest, Felix, lived with Ernestina, they lived right beside the church on Filipcova Square. Felix had thick, curly black hair, quite dark skin, and looked a bit like a light-skinned Negro [African-American]; he was tall and good-looking like most of the Stecklmachers – Grandpa, Arthur, and my father.

I remember my great-uncle Salomon only very little; he died when I was still small. His son Emil was paralyzed from the horrible flu that raged after World War I. I used to meet him in the street, in a wheelchair, that the lady that took care of him used to push him around in. I never spoke to him. He had a beautiful son, Honza. His wife Bertl finally divorced poor Emil. She married Mr. Weinberger and moved with Honza to live with him in Brno. I still remember Honza's bar mitzvah in Prostejov, and Bertl's parents, the Wasservogels, who had a little shop with wafers and sweets, I think in what was back then Rashin Gate, actually also where today Prior is located, across from Serhovni Street. Honza Steckler, his mother Bertl and his stepfather Mr. Weinberger were sent from Brno to Minsk 12 in the fall of 1941, and perished.

Salomon's son Alfred moved to Jihlava, where he became the manager of a bank. Early enough, in 1939, he left for Palestine and his daughter Edith Schnabel lives in Israel. Salomon's son Leo also moved to Palestine; when my cousin Ruth arrived alone in Palestine at the age of 13, she used to visit him at the kibbutz Beith Alfa, during summer vacation. Leo had a son, Josi [Josef]. He wanted to have a child, despite not being married. Today Josi is an old man; I've never met him, but I know that he's got a large family and that they changed their name to a Hebrew one. On 21st October 1941, Father's cousin, Dr. Robert Steckler, was sent along with his wife from Prague to Lodz 13, where they both perished, but their daughter Ena survived in England. During 1945 – 1946 there was a notice at Prostejov city hall that Ena was looking for her relatives. Ena is a shortened version of Josefina. She was named after her grandmother, who died before she was born.

Grandma Stecklmacher also had siblings. In the fall of 1942, my father's aunt on his mother's side, Mrs. Löw, arrived in Terezin from Vienna. She was old, and couldn't even stand any more; when we found her, she was sitting on the floor. I don't know if she died in Terezin, or whether they managed to send her somewhere in Poland. Other relatives from the Eislers' side lived in Olomouc. Recently one of their descendants found me. He's the well-known filmmaker Pavel Schnabel [Schnabel, Pavel (b. 1946): German filmmaker of Czech-Jewish origin], who now lives in Frankfurt. He's still making excellent Czech films.

My grandpa on my mother's side, Max Steiner, was the oldest of five children of Jakob and Charlotte, née Husserl. Great-grandpa Jakob bought the house at Pernstyn Square No. 6. My mother told me, that Grandpa's grandmother was still living in the Jewish streets, and my grandpa lived with her, so that she wouldn't be alone, to take care of her and help her. When Max came to visit his parents, his youngest brother Josef asked who he was. Josef was 12 years younger, and didn't know that Max was his brother.

They used to say that when my grandpa was a child, he used to often visit his grandmother, whom he loved very much. She used to cook him noodles, not like today, but homemade ones, with sugar and poppy seed. Grandpa used to tell me that at the age of 78 his grandmother still had all her teeth; once, when he hugged and kissed her, one of her teeth fell out – how sorry my grandpa was for that! I am almost 79, have all my teeth except one!

Grandpa's grandmother's maiden name was Brüll and her husband was Mayer Steiner, whose name during my childhood was still written along with Jakob's name on their leather shop on Perstyn Square. This is the building where in the spring of 1929 – the coldest spring in memory – I was born.

Downstairs there was the shop, warehouse space and a cellar, and on the first floor lived Grandpa Max with Grandma Stefanie [Steffi] neé Steiner from Ivancice, along with their only daughter Katharina [Kathe], my mother. A hallway led from the shop into the residential part of the building, but I remember the main entrance from the street better. The door, almost a gate, made of heavy wood, a huge key and already we're in the passageway; a narrow little passageway to the courtyard and a broad wooden staircase to Grandma and Grandpa's apartment on the first floor.

We used to enter the apartment through the kitchen. Grandma's kitchen! Bright, clean-smelling. In the center of the kitchen ceiling was a hook, where once a gas lamp hung. Grandma was an excellent housewife, and her meals and baking were perfect. A doorway led off the kitchen into the bedroom; doors so wide that in the corner formed by one of them, Grandma used to force-feed a goose. A large window looking out from the bedroom onto the town hall.

The living room, in it Grandpa's piano, a shelf with a flute and sheet music. A clock that was wound once a year; Grandpa showed me: he pulled one weight down, that pulled the other one up – and that was it! A sideboard with better dishes, tablecloths and napkins. In a pot a plant almost to the ceiling. Grandpa's library, books, atlases, a lexicon that Gusta and I liked looking through; a vessel made of olive wood, from Palestine – from the Holy Land, and on it something written with Hebrew letters. That vessel was later at my relatives' in Prague. My relative Nada, née Steinerova, who lives in Prague, gave it to me during our visit to Prague in 2006. I have it here in my apartment in Tel Aviv.

In the living room, various pictures hung on the walls, and also a photo of Grandpa's beautiful sister Gisela, who died at the age of 21 during childbirth. Then there was a narrow small room where my mother had grown up, and another room where Pepka, Grandma's household helper, lived. On Saturday afternoon, Father, Mother, my sister Karmi [Karmela] and I used to come to Grandpa and Grandma's place for coffee and Grandma's good cakes. On the second floor lived Uncle Josef with his son Gusta [Gustav]. Josef's wife, Aunt Mela, died when Gusta was seven. Mela, neé Sborowitz died in 1932.

My grandparents the Steiners had a shop with supplies for shoemakers. Working in the store were Grandpa, occasionally Grandma, Uncle Josef, and several employees. Mrs. Mania made entries with her beautiful penmanship into voluminous accounting books in a separate office in the back of the store. There was a telephone there, old-fashioned, black and big. From Grandpa's writing desk I remember a glass paperweight that I liked, as well as colored calendars decorated with gilding that used to arrive in the shop around Christmas and New Year's as promotional items from companies whose goods they sold in the shop. Besides leather, they sold shoelaces, nails, pins, thread and other shoemaking supplies. In small drawers there were little discs of wax; in each drawer a different color: white, brown, light brown, black. My mother's cousin Gusta and I used to like playing with those discs.

Jenda worked in the store, and later also Mirek; Jenda was good at cutting leather for soles. How I loved going to that store, with its intoxicating smell! I was allowed to play with the discs of colored wax that the shoemakers used to buy. Above the main door there hung an ad for ‘Armada’ shoe polish, with a likeness of a husky, smiling man. Right beside was written ‘God be with you!’ At the age of five I already knew how to read, and I was convinced that the man in the ad was God. Then when I started attending religion classes, I was all confused.

The largest number of customers would come on market days, on Monday and Thursday. From the villages they'd bring fruit, vegetables and eggs, and would buy what they needed in town. After selling their goods, they'd go to Mr. Vareka's tavern for a drink. Mr. Vareka was the Steiners' next-door neighbor – I visited their son Emil around 1994. We knew each other from childhood, he recognized me and gave me a toy that he'd had put away all those years for the late Gusta, Mother's cousin. He'd gotten it for safekeeping before we left for Terezin. Some of Vareka's customers drank too much. I was very afraid of drunks. Sometimes they'd even fall down in the street and Uncle Josef would help them get up.

Thanks to Grandpa's leather store, we had good shoes, made to measure. I remember Mr. Dosedel, a skilled shoemaker, from Urcicka Street I think. To this day, I buy and wear comfortable shoes.

On Sundays we'd go take trips out into the countryside with Grandpa, Grandma, Uncle Josef and Gusta, and we'd meet friends. Luckily I've got several photographs – from Pteni, Pohodli, Stinava, Strazisko, Belecky Mlyn, Hradisko... We'd pick strawberries, raspberries, blackberries and mushrooms. At the Plumlov Reservoir, I learned to swim. During the winter we had to stay in town, and on Sundays I'd go to Grandma's for lunch. I always liked her food better than at home. After all, she was an excellent housewife and cook! I also felt better there. Grandma was more lenient than my parents, and I had it good at her place.

Once at Grandma's place I got a high fever. I stayed at her place until I got better – how good I felt, how she took care of me and spoiled me – I was glad that I'd fallen ill at my Grandma's. I rarely slept over at Grandma's, but how good it was! The town hall and church bells would sound the hour. Everything's stayed in my memory. Then I used to sleep on the floor with many people. In Israel I lived in a tent. For years, our children lived with us in a tiny wooden cabin, in the beginning without electricity, often without water.

Grandpa died in Terezin in his sleep, on the floor amongst many people. Luckily Grandma was beside him. In October 1944, they sent my beloved grandma to Auschwitz – directly into the gas. How we missed her! She'd been in Terezin with us for over two years.

Grandpa Max Steiner once took me for a walk to the botanical garden beside the church of St. Peter and Paul, and then showed me the old Jewish cemetery right across the way. He went with me to the grave of Mrs. Bamberger, and told me that she was a relative of ours, that one branch of our family came to Prostejov from the German town of Bamberg. Later I visited that town with my daughter Ednah. Grandpa probably told it to me, in the hope that I'd pass it on to my progeny, which also happened.

In our family it was said that Grandpa's grandfather, when he was already old, liked to sit on Florianek [Florian Square] and imagine that he was sitting under an olive tree in Eretz Israel – a bond with our land after almost 2000 years of exile. One more reminiscence, to do with Grandpa's grandmother. She got married against the will of her parents to a man that was studying the Holy Word, and in order to make it possible for him, she supported the family on her own. She sold leather and in her ‘accounting book’ there were expressions like: ‘The old woman in the red kerchief owes...’

My parents were married on 25th March 1928 in our hometown, Prostejov. My mother at the age of 20, while my father was already almost 30. In their wedding photo, which by chance survived, my mother is wearing a white lace veil. As a dowry she got table and bed linen – embroidered damask and batiste, often with a monogram. Also dishes, silver-plated cutlery and modern stainless-steel cutlery.

After the war, my mother, sister and I returned –by miracle we'd survived the Holocaust. We still had a part of what remained of the things we'd taken with us three years earlier to Terezin. In March 1949 we left for Israel. Mother divided our belongings up into three portions; we knew that we weren't going to be living together. I got a medium-sized stainless-steel spoon that had returned with us from Terezin. As long as my children were little, they ate soup and porridge with it; since they grew up the spoon has been mine and I use it only. When my first granddaughter, Inbal, was little, she ate with my spoon when she was at our place. My wish is to eat with my spoon until the end of my days.

During the war

As I've already mentioned, in 1941 the situation for us Jews changed greatly. Many prohibitions and decrees were issued. We children were mainly affected by the fact that we weren't allowed to go to school, nor to the park, cinema, theaters, the playground or swimming pool. We were forbidden to leave town. We wore the yellow star. I was proud to wear it. We had to be home by 8pm, weren't allowed to associate with Aryans, and were allowed to shop during certain hours, and only in a Jewish store. Fascist newspapers with anti-Jewish articles and caricatures of big-nosed Jews were being published. Starting September 1940, we weren't allowed to attend public schools 14.

The Germans confiscated our large new temple, the courtyard beside it, and the so-called Beyt Haam, the community hall. We had no choice but to congregate in the very small and old temple across the street. When my grandpa Max Steiner was still a child, he'd attended the very old and small Jewish school. Now we went there, but only for a short time. The Germans didn't want so many of us in one place – I guess they were afraid of us – and forbade classes in the old building.

So we began learning in ‘circles’ in pupils' homes. We weren't allowed to be more than five or six to a ‘circle.’ Our teachers were excellent; highly educated people, lawyers, doctors, professors and university students. They'd been forbidden to work in their fields, thanks to which we had such amazing teachers. It was enjoyable to learn in this way, and that was actually the first time in my life that I enjoyed attending ‘school.’

Father and Grandfather lost their livelihood – so called ‘Treuhänder’ [trustees] took over their businesses. We had to give the Germans our radio, jewels, warm clothing and furs for Germans in Russia, carpets, and silver.

During these times, Jews and Jewish youth would gather in the old Beyt Haam and at the Maccabi sports grounds. We gathered there, and were happy in each other's company. Maccabi was far from the center of town, and our parents got us bikes. One spring day in 1941, we were riding our bikes, my mother's cousin Gusta and I. A group of young Jewish people approached us from the opposite direction, also on bikes. We stopped, got off our bikes and talked. Gusta introduced me to Hermann, and told me that after we move out of our house – by order of the Nazis – we'd be living with Hermann, whose family also had to leave their apartment. That's how we met – Hermann and I. I liked him. I was a little over 12, Hermann was almost 24. Hermann moved into Sadky No. 9 with his mother and aunt Regina earlier than we did. We still lived in our house at Sadky. No. 4 – across the street.

We had to be home by 8pm. I lived in an orderly family; we ate supper at precisely 8pm. Before eating I'd go wash my hands, I'd stand with a towel by the window and watch until I saw Hermann, hurrying home at the last moment, either on foot or on his racing bike. Mother would be calling for me to come eat already, and my excuse would be, that I was washing my hands. To this day I can recall the pleasant soapy aroma of a freshly washed damask towel. You can tell that I was interested in Hermann and that I liked him, even before we got to know each other better.

In the summer of 1941 we moved. Downstairs on the ground floor of the house at Sadky. No. 9 lived old Mrs. Wolf, the original owner of the house, and in two rooms also the Tandlers – Hermann, his mother and his aunt Regina Lagodzinska. The upstairs, up a flight of carpet-covered wooden stairs, was given to us: father, mother, Karmi and I. At first our helper and cook Marie lived with us; later she wasn't allowed to work for Jews anymore. There was a shared bathroom upstairs beside us, and a shared hallway, kitchen, laundry, courtyard and a nice garden were downstairs.

Right the first day the residents of the house formally introduced themselves. Mrs. Wolf was a good old friend of our family; Hermann and his mother had escaped from Moravsky Krumlov to Prostejov to his mother's sister's place, the independent and single Miss Lagodzinska. It was decided that the ladies would address me informally, and that Hermann and I would also address each other informally. [Editor’s note: The Czech language has formal and informal versions of ‘you’ – ‘vy’ and ‘ty’ – similar for example to the French ‘vous’ and ‘tu’ .] I liked that.

It was summertime, the weather was nice, and after 8pm we'd spend time in the garden. I was a girl with a teenager's spirit in a woman's body. I was serious, and even though my friend Ruth and I would sometimes be seized by fits of uncontrollable teenage giggling, we did a lot of thinking. Of course and naturally, I spent a lot of time in Hermann's company. Once we were in the garden together, and in a completely innocent and childlike manner, I was combing and stroking his beautiful wavy hair. Suddenly I realized that I was actually doing something erotic.

When Hermann would be returning from work in the afternoon, I'd wait for him to ring and run to open the door for him. Once he kissed my hand at the door, I was upset, but I also liked it. We'd give each other little gifts; once in winter he brought me a rose. What could I do with it; after all I couldn't show it to my parents. I dried it and have it to this day. When Hermann would be going to work early in the morning and moving about in the hall downstairs, I'd come out of my room to the stairs and we'd both go ‘sssss,’ so that no one would hear that we're saying ‘Good day’ to each other.

I, truthful and direct, learned to prevaricate in all sorts of ways, so that I could be with Hermann. One October afternoon my parents and Karmi weren't home. Right when Hermann came out of the bathroom, I came out of the room beside the bathroom and there Hermann took me in his arms and kissed me on the lips. My heart was beating, and I was beside myself. I ran to look in the mirror, if it could be seen on my face, if my parents would notice what had happened to me.

Once my mother found a note that Hermann had left for me under the carpet in the hall. She told my father, there was a scandal, he spoke with Hermann. Finally I promised my father that I'd try to break off the relationship with Hermann, at least for a time. I'm an honest person; I keep my promises, even if it's very hard. But one day, when I was returning from class with Ruth, Hermann came to meet me. He was waiting for me in the passageway of one building – and that was the end of my promise to father. I remember the brown tiles of that passageway; in 1995 they were still there.

Once I excused myself from a visit at Grandma and Grandpa's, that I had too much homework. Then I went with Hermann on our bikes all the way to Plumlov; he spoke later with Marie and asked her to calm things down between my parents and me. Sometimes Hermann would leave the house, saying he was going to Otik's or David's, and then I'd leave – we'd meet up, go for a walk, as far as was allowed, Jews weren't allowed past the town limits. I didn't want people to know about us, I even kept our love a secret from my friend Ruth.

Once Hermann was waiting for me by my mother's cousin Lici's place, where I had English lessons. That day, Lici decided that there'd be ‘conversation,’ and that we'd go for a walk. I refused her invitation for a snack at her place, saying that I had too much homework. On the way back, we saw Hermann by the entrance to her building. Lici figured out, that it wasn't by chance, and a couple of days later came to our place to tell on me. My parents were in an uproar, and I was crying helplessly.

I lived a full and busy life. The private lessons in the circles with five or six Jewish pupils and teachers were intensive. Hermann, who'd studied engineering at the Technicum in Brno before, almost finished his studies; he helped me with math and geometry. We spoke seriously about how when I was ‘big’ we'd get married and we called our children ‘little bricks’ so that no one would understand us.

Once we were planning to go for a walk. At home I said that I was going to the dentist, Dr. Löwi, and then to Ruth's place to study. I told Ruth that I had to go to the dentist. I really did go to Dr. Löwi, and from there, straight on a long walk with Hermann through Urcicka Street and back via Brnenska. We got caught in a proper rainstorm, to this day I can see the water running down Hermann's nose; how lucky we felt, simply to be together! We walked along, holding hands, and the boyfriend of Hermina, who helped in the household at Ruth's place, saw us. He didn't keep quiet, and the next day I had to make excuses to Ruth, and even to her father, the strict Mr. Weisz – I was never good at it, and to this day I'm not.

Winter arrived, and with it dark and cold evenings – those the residents of our house spent around a large oval table, which not long ago had been with us at Sadky 4. My parents allowed me to spend these evenings amongst the grownups, but at 8.30 or 9pm I had to go to bed. Father would open our large atlas and would inform us about the political situation. I used to hear the names of faraway places like Kharkov and Tobruk. And then we'd play cards. Hermann and I often sat beside each other on a crate and whispered to each other, or would write each other notes hoping, that no one noticed. Sometimes one of us would go to the toilet, the other into the hall into which there was a window from the toilet, and there in whispers we'd say all sorts of things to each other.

For the time being we survived our High Holidays – Rosh Hashanah, Yom Kippur. We attended the small temple, as the Germans had confiscated our new, large temple. I attempted to read Hebrew prayers fast enough to keep up with the rabbi and the members of the Kehilah. Then came New Year's Eve, which we celebrated in the evening with the occupants of our house. We decorated our common hall and everyone contributed something good to eat. Hermann's family was originally from the east; that was the first time I tasted peas with salt and pepper, as is the custom in those places.

In the spring of 1942, when the Prostejov Jews, young and adult men and unmarried young women, were sent to Zarovice to a work camp, father and Hermann were among them. I missed them, mainly Hermann. On Saturday afternoon they came home for Sunday, suntanned and dirty, with loads of dirty laundry. I sent Hermann secret letters to Zarovice, and got replies from him via his mother. Ruth and I went for walks, as far as was allowed, now we were forbidden to walk on the sidewalk and walk in the gutter; we talked about how it would be, when we'd be ‘big,’ we'd have our own families, but I didn't say a word about Hermann. By the railway tracks we found four-leaf clovers; I sent them in letters to Hermann, and wish him much luck with all my heart.

On Saturday afternoon, when we waited for ‘our men’ to arrive from Zarovice, I anxiously listened for the doorbell, so I could open up for Hermann. He always came alone, ahead of my father. I remember a beautiful spring evening, I missed Hermann very much, I went to the garden, it was already dark, the sky was full of stars, and the old pear tree was beautifully, fragrantly blooming. I hugged its trunk, looked at the almost-full moon, and hoped, pleaded, that perhaps Hermann, too, was looking at the moon, and that our gazes and thoughts would be meeting. I experienced feelings so strong like never before and rarely afterwards.

June arrived, and with it the departure of the AAf, AAg, AAm and AAo transports from Olomouc and its surroundings to Terezin. At home we baked, prepared noodles, roux, and homemade condensed milk. My parents, like all Jews, ordered backpacks and light aluminum dishes, colored bedcovers were sewn, and sweatpants. I learned to use a sewing machine, and sewed bags for sugar, noodles and so on.

Hermann and his family were assigned to the AAg transport, and left Prostejov about four days earlier than we did. I went with Hermann to the train station to say goodbye. I said goodbye to Hermann, and to this day I remember how I walked back home from the train station, the sadness, I'd never before experienced such grief.

In June and July 1942, four transports left the town – we were sent to Terezin. On July 2nd we and Mr. Wolf also left our home at Sadky 9. Each one of us was allowed to take 50 kg along. My little eight-year-old sister with a little backpack, to which was tied her doll Olinka and a chamber-pot – that's how the majority of little Jewish children went to the transport. All of us with a number around our necks. It was summer – school was out for summer holidays, and we had got three or four layers of clothing on, and high boots. What do you think fits into 50 kg when you know that hunger awaits? You take along food, and duvets for the winter. After a long railway ride in a dark and terribly crowded cattle wagon, we arrived in Bohusovice, where I took my backpack and joined a long line of people walking to Terezin.

Our ‘shloiska’ was in a former bakery. In Terezin there was a ‘Ghettosperre’ like always, when a transport arrived or departed. Half the transport – several hundred people – were put up in a large room – a former storage room. A packed earthen floor and the strong sour smell of moldy flour. Latrines – a ditch and above it a rough board and the stink of quicklime, that is to accompany us our whole time in the ghetto. We're beginning to be hungry. We aren't allowed to leave the bakery. After I threw the heavy bags to the ground, I couldn’t help it and burst into crying, no one noticed, luckily. They brought a barrel of soup – my family hadn't arrived yet – I, the shy one, took the ladle and began serving the soup. One old man probably couldn't find his mess tin, and came for the soup with a night pot. It was new, but still, it was a night pot, and we'd left our homes only three days earlier!

Our aunt from Brno, who'd already been in Terezin for several months, visited us after a few days and alerted us to not be surprised if we wouldn't get our menses. The Germans were probably putting something in our food so that we couldn't multiply. Then we all left the ‘shloiska,’ my father was transferred with the men to the Sudeten barracks, Grandpa and Grandma to the old people's house, my mother, sister and I to block Q 802, where mothers with children lived.

When Hermann didn't arrive, I put aside my shyness, stood by the bakery gates – we weren't allowed out – and asked a passer-by from Prostejov to tell Hermann that I was waiting for him. The second or third day Hermann arrived, towards evening I managed to leave the ‘shloiska’ with my mess tin in hand, and together we went to the Magdeburg barracks to see his mother. I refused the potatoes that Mrs. Tandler offered me; I'd come because of Hermann and not because of food. There was no place to be found, that wasn't teeming with people. It seemed that there wasn't anyone by the stairs in the Magdeburg barracks, we could finally kiss; along came Mr. and Mrs. Beer from Prostejov; I thought that I'd die of shame.

The beginning of fall 1942. We had already been in Terezin for several weeks. A nice day, sunshine, blue sky. My boyfriend Hermann and I weren't working that day. In the morning we stopped for a while at the Dresden barracks. Standing in a long queue in the large courtyard were old people that had recently arrived from Germany. Among them an old lady with a blind person's badge on her sleeve. In her hands a cup with a bit of crumbled moldy bread. They'd pour coffee over it, a black, watery bitter, but warm liquid – she'd have breakfast.

Transports were being sent from Theresienstadt to Poland all the time. In October 1942 transports mainly of old people were sent. Hermann, an only son, was born when his mother was already 40; now she was 65, and they put her on transport Bx. Hermann reported voluntarily to go with his mother, that went without saying and nothing could be done about it.

On our last evening Hermann pleaded with me to not cry. My mother offered that she'd come with me to the ‘shloiska’ to say goodbye to them; we brought them a can of food for the trip. Hermann and I promised that we'd wait for each other, and he gave me an address, where I should look for him after the war. I remember it to this day: Berlin, Wilmersdorf, Ahrweilerstrasse 3. After returning to our room, on a sudden impulse I suddenly flew down to the street, and pushed my way through the crowd of people standing by the rope that divided us from those leaving. At that moment Hermann was walking by, in a coat, a rucksack on his back, in his hand a cane on which hung a suitcase. That's how I saw him for the last time; he surely didn't see me...

I'd like to express my recognition and admiration for the cultural and spiritual life in the ghetto. Fine, faithful people organized lectures, plays and operas, without costumes, without sets, with a minimum of instruments, up in attics. In the beginning father dug graves, later he was entrusted with the task of organizing cultural events. We had a children's theater, soccer was played in the courtyards of the barracks, and people, mostly children, played sports up on the fortifications. I'll never forget the High Holidays in the ghetto. And we children learned under the worst of circumstances. Early in the morning, while it was still dark, and in the snow, I walked with my girlfriends before work to the boys' home, so that we could listen to lectures by Rudy Lieben about the Bible. Despite all difficulties and worries, hardly a day went by without reading; for the most part we read good literature. Often I visited the library, where on my own I studied what interested me.

Several weeks after our arrival in Terezin, I received a summons for work in the ‘Jugendgarden,’ in the gardens where adolescents from 12 to 17 worked, which I have to this day, it is signed by Fredy Hirsch 15. At first I worked in the garden behind the ghetto between the ramparts, which was taken care of by Meda with the help of Mausa, who lives in England. We worked in the fresh air, and sometimes succeeded in eating something, or even to bring a few vegetables to our mothers in the ghetto. The entire family was then delighted by it, when we'd meet in Mother's room in the evening.

The head of agriculture was Mr. Kurszavy, a German and a decent man, who treated us humanely. He noticed that we were suffering from impetigo, ulcers caused by vitamin deficiency, and so allowed us to pick nettles and orache and bring them to the ghetto, where vitamins were a rarity. Our mothers would make something like spinach out of them, except that we didn't have flour for roux. Sometimes we managed to scratch a bit of flour off the underside of bread. Rich and lucky were the girls that worked in the fields during the singling of beets. They'd bring sacks of seedlings back to the ghetto. Later I worked in the garden led by Pavel Löw from Olomouc.

The clothes and shoes that we'd brought with us from home began to be shabby and were tearing. Some of my things were sent to Auschwitz – while I was, luckily, reclaimed from the transport at the last moment and remained in Terezin. I had to do something about my ‘wardrobe.’ At that time it was possible to buy old clothes with the so-called ghetto money. I bought some clothes, and Mrs. Flusser, a kind and nice lady, mended them a bit for me. I also bought a pair of boots – high, black lace-up boots, almost to the knees, pointy and with high heels – boots that earlier had probably belonged to an elegant older lady. I wore them until the end of the war, and longer, until I got another pair of shoes in their place, certainly also used ones.

In the summer of 1944 the bedbugs in our bunks multiplied to the point that it was unbearable. We were covered with bites, and our bodies were full of red blotches, that quickly changed into festering impetigo. After all, we'd been suffering from vitamin deficiency and malnourishment for two to three years already. The braver girls would get up in the middle of the night, when it was the worst, took their bed sheets into the hall, lay them down on the floor and went to sleep again. The hallways were filling up, there wasn't even a bit of space left. We found another solution; luckily no one forbade it. As soon as we returned from work in the afternoon, each one of us took her bed sheets and ran down to grab a place in the courtyard. It was summer, warm, and so about four hundred girls were now sleeping in the courtyard. But the nice little bedbugs moved along with us; I saw them crawling on the trunks of several trees that grew in the courtyard.

There was a time, during the October transports in 1944, when I lost hope, and let myself become demoralized – which is against my nature – I ‘enjoyed’ the moment, that what I have now. When I got the weekly margarine ration – 60 g, I spread it on one slice of bread – that was a delicacy! When I got the weekly sugar ration – 70 g, I ate it on the spot – I no longer scrimped and saved, I had no thought for tomorrow.

During the October transports, after over 20,000 people were sent away from the ghetto, everything changed, everything fell apart; we who by miracle had remained then worked in various places. We worked in potato fields; in the fall I put muddy, icy potatoes on my body in order to carry them into the ghetto. In ‘Kurszavy's Garden’ under a huge apple tree I found partly rotted, fermenting apples, which I ate with great relish.

In Terezin we subsisted on ‘bonkes,’ i.e. hearsay. There was no radio, no newspapers, there was no telephone, no communication at all with the outside world. Only when a transport arrived did we find out what was new, and starting in 1943 incoming transports were few and far between. The Jewry of the Protectorate 16 was already almost all concentrated. Prophets and clairvoyants had their say. What did they talk about? When the war would end. That was our only wish – we didn't yet know what was happening to our people, our loved ones in ‘the East,’ in Poland. That we found out when the war ended, and it completely spoiled the joy of liberation. What were we planning? That the second Sunday after the war ended, we'd meet on Old Town Square in Prague, under the astronomical clock. What we'd eat and cook. Each day we'd wash with warm water and with soap! And we'd change our underwear whenever we feel like it.

In the spring of 1943 Father fell ill. He got pneumonia and in the Terezin ghetto this illness was almost lethal. There were no antibiotics. Father grew very weak, and was lying in the sick ward in the Sudeten barracks – the men's barracks, where he lived in a large hall with hundreds of men in bunks.

I wanted to do something for my sick father besides the fact that here and there I'd bring a bit of vegetable from the garden and my mother would cook it and bring it to him. Once a week we children were issued a bit of sweet bun. We'd look forward to it all week, even though it was just a piece of slightly sweetened baked dough. Any and all food was extremely important, because we were constantly hungry. That evening, when we were being issued the buns, I asked three girls from our room, Lilly, Sonia and Renee, called Teddy, to lend me their share, that I'd gradually return it to them over the next three weeks. I visited my father in the sick ward, and made him a present of four pieces of bun. I got the impression that he was quite touched by that. Father gave me a piece of bread, as it was easier for him to eat the buns than the Terezin bread.

If my memory doesn't deceive me – that was the last time I saw my father. I had a good feeling, that I’d done at least something for my father in the last days of his life. For three weeks I paid off my debt to my three friends. Liza, who lived above me, got tuberculosis and was confined to bed in the sick ward for children with tuberculosis. One evening I decided to visit her, instead of going to see my mother as usual. That evening, after partly recovering, father visited mother for the last time. At night he committed suicide; it was only later that I found out he'd jumped out of the window in the Sudeten barracks. The next day in the evening I as usual went to visit my mother in block Q 802, where Aunt Ruza, Ruth's mother, told me the terrible news. I wanted to run away – but then I returned to my mother's room. Shortly before his death, father wrote down for mother a list of hidden things and what to do with them.

My grandma was a kind soul. Shortly after arriving in Terezin, my grandfather died, and grandma became a widow. From a rotund lady, she turned into almost a skeleton. With pain Grandma saw my mother, her only daughter, and us, her granddaughters, in the harsh conditions of the ghetto. She didn't find her siblings, who'd come to Terezin before us. Her brothers had been sent to the East, to Poland, and her sisters died after a short stay in Terezin.

Despite this, my grandma had a place in her heart for bigger wretches than we were. She took under her wing an old man who'd come from Germany, completely alone and desperate. He lived in the attic of our building with hundreds of old German Jews who'd arrived in Terezin, hoping that they were going to spend their old age in a spa town. When he got dysentery – Terezinka, as we called it – she cooked him semolina porridge from the small supplies of food that we'd brought with us from home. Once towards evening, this man came to see Grandma and under some pretext asked her to hide for him the only valuable thing that he still had – an elegant light gray felt hat. The next morning they found him hanged.

My grandma's birthday was on 20th April. My beloved, good, incomparable grandma, whom I loved the most of the entire family, didn't live to be as old as I am now. She was sent to Auschwitz on one of the October transports in 1944. Several times the four of us – Grandma, my mother, sister and I – managed to stay in Terezin, despite being scheduled for transport eastward. This time, however, there was no option; Grandma went alone. We wanted to go with her; I no longer remember what and how it was. Once they reclaimed us, because my mother was working in the mica workshop and I in agriculture.

To this day I see my grandma the way I saw her for the last time. I'm not sure why she went to the transport dressed all in black. After being in Terezin for over two years, Grandma was skinny, a little hunched over, wrinkled. That's how I saw her standing in the large gates of the Hamburg barracks, through which she went directly onto the train – into a cattle wagon, of course. That was my last glimpse of Grandma; to this day it hurts very much, and I've missed her all my life.

If our grandma, a wise, experienced and mature woman would have stayed with us, our life would've been different and probably better. After all, my mother was still young, she was only 36 years old. How often did I think about the fact that Grandma could've lived to see the birth of my children. When my youngest was born, in 1962, Grandma would've been 80. But Grandma was sent to the Auschwitz gas chambers at the age of 62 and a half.

When the war ended, rumor had it, that some older women had been sent to work in textile factories. When in April 1945 the ghetto began filling up with prisoners that were arriving from the death marches, we'd stand at the edge of the road and watch the arrivals. I tried hard to constantly keep my eyes open and to not even blink, so that I wouldn't miss my grandma if she was among them. Today I'll add that I, of course, also very much hoped that Hermann would be among the arrivals.

Towards the end of the war, after the transports that left in October 1944, few people remained in the ghetto, and even less that were capable of working. At that time the Germans wanted to cover up the evidence of their crimes. Old people and children got the order to report for work. They stood them in a long line, from the crematorium all the way to the Ohre River. They passed cardboard boxes along from hand to hand. Those standing on the riverbank would empty their contents into the flowing water. They were the ashes of our dead. My sister, who was about ten at the time, returned from there pale and quiet. Only many years later did she tell me, that the boxes were marked with the transport numbers of the deceased, and the entire time she'd looked for our father's number.

On 13th February 1945 – I didn't find out the date until after the war – we witnessed the bombing of nearby Dresden by the Allies – we heard them clearly. Now, in the spring of 1945, we sometimes heard and sometimes glimpsed airplanes from a great height; sometimes pieces of tin foil would fall from the sky, which the Allies were probably using to confuse the enemy. It was forbidden to pick these pieces of tin foil from the ground or collect them, but there were children who picked them up and surreptitiously showed them around. For us it was a greeting from the free world.

The Sudeten barracks had been completely emptied, and a secret archive was moved into them, probably from Berlin; they brought in piles of papers, documents. We were forbidden to approach the Sudeten barracks. I remember that every day during that time I walked on a wooden bridge that had been built, so that we wouldn't walk near these barracks. In the spring the Germans burned the archive, so that secret evidence wouldn't remain behind. They already knew that they'd lost the war. Besides ashes, scraps of half-burned documents and papers fluttered around in the air, from which you could tell that they'd been lists of names.

On 20th April 1945, the first transport from the East [Poland] arrived in Terezin. Towards evening we were just returning from work, and the girls brought our supper in a bucket as always. This time we had a piece of sweet bun for supper. We heard that a transport of starving people had arrived – we grabbed the bucket with the buns. We ran to the Jaeger barracks, where the transport had apparently stopped, because we wanted to see them and hand out the buns. Amongst the arrivals were a few people that had been transported away from Terezin in October, about five months ago – they were unrecognizable! Shaved heads, skin and bones, striped clothing, lice, diseases, weak and terribly hungry – they were called ‘musulmen.’ They told us of the gas chambers, and we believed them.

Jews arrived from France, Hungary, from all sorts of countries. Non-Jewish prisoners also arrived, criminals, murderers, starving, ill, lice-ridden, typhus, cannibalism. The liberation wasn't as happy and pleasant as we'd imagined it would be, for three long years. The new arrivals were placed in recently built barracks on the ramparts, as well as elsewhere in the ghetto. From then on, transports arrived daily, on foot or by train.

Once a train pulled up in Terezin, all the way to the Hamburg barracks, as far as the tracks had been laid in 1943. That freight train was full of corpses, and the few living that remained were eating the flesh of the dead out of hunger. I didn't see it with my own eyes, but I heard about it.

One day, Mr. Robert Schreiber and Dolfek Perschak, from Prostejov, were among the arrivals. Whether they recognized me or I them, I no longer remember. They said that they hadn't eaten for days on end, that along the route they'd taken, not even grass remained... I ran to the other end of the ghetto to my mother's, to have her cook from the bit of semolina we had in our emergency reserves a bit of porridge with water, as there was no milk. And then I quickly ran with the pot with the hot porridge and a spoon to bring it to those two men from Prostejov. It was only recently, when many transports were already arriving in Terezin from various concentration camps that we had found out in what terrible shape Germany was in. The arrivals claimed that the war would be over in a few days. One evening, the men that were building the so-called duck pond rebelled, suspecting that they were building gas chambers instead. In order to calm us down, the SS ordered that we be given a special serving of soup!

The gendarmes that used to walk with us to our work outside the ghetto and then guarded us there, began treating us better. One of them gave us his midmorning snack – each child got a bite. ‘Our’ gendarme actually ‘had an affair’ with our Jewish boss; during that time before the end, he'd stand with his back to us and talk to Anicka, and sometimes also to us. In our girls' home in L 410, almost everything was still the same. We practiced for the ‘Beseda’ [traditional Czech folk dances and music] – we walked all over the ghetto and looked for red flower patterned scarves, white blouses, and for the girls that were dressing up as boys, with pants and high boots. One nice spring day we put on the clothing we had prepared for the ‘Beseda,’ and walked about the ghetto; despite everything, the mood was good, the end was drawing near; we walked to the gate by the Magdeburg barracks, and merrily and cheekily asked the gendarmes when the Americans would be arriving.

One event began to arrive on the heels of another. The Germans were preparing to escape. On the way to work, we sometimes found on the Aryan road documents, purses, letters, family photos of the SS, who'd likely thrown them away as they were escaping. German cars drove by the ghetto at insane speeds, some people got up the courage to escape, non-Jewish visitors came to the ghetto, mostly from mixed marriages. Representatives of the International Red Cross arrived.

Like every day, at 6am we were in our ‘Heim’ preparing to go to work. A girl from the next room over came in and told us that another transport from some concentration camp had arrived again. We quickly jumped out of our bunks, threw on our clothes and ran to the ‘shloiska.’ Again, that terrible feeling of helplessness, that we can't help those poor people and the awareness that none of our near and dear would likely be returning. We where helping where it was needed, and suddenly bang, bang... What is it? Gunshots! These people, returning from hell to the relative safety of Terezin, found out, that they wouldn't avoid one last encounter with the Germans. During a whole day's shooting, the ghetto waited in deep silence for fate's verdict. Will it be destroyed, or will it see the end of the war? Slowly the twilight deepened, and with the darkness the shooting and the tension grew.

Suddenly we hear a woman's voice: ‘A royte Fuhn!’ [‘A red flag’ in Yiddish]. In the streets, which within a moment were full of people, cheering erupted after the terrible silence. The ghetto breathed a sigh of relief, that it had gotten through the previous horrors and with joy greeted the liberators, the troops and tanks of the Red Army. Everyone who could, ran to them. The Russians were throwing us bread. One of the striped ones, who'd recently arrived, was run over by a tank when he wanted to pick up a piece of bread from the ground.

We didn't have the luck to be liberated by the bountiful Americans. The Russians brought only square black bread and potatoes. The main thing was, that we were finally free, and neither were we hungry anymore. We were afraid of the soldiers, didn't go into the streets alone, and just in case always had our mess tin in our hand for defense. Our happiness was marred by the thought and awareness that so many people who'd been waiting for this moment hadn't lived to see it. We girls met up one more time in our room before going our separate ways, and said to each other that it was up to us young people whether there would be any more horrible wars, taking so many victims, and taking from all people their happiness and contentment.

In the meantime my mother was caring for the sick, mainly the ‘typhoids.’ I was afraid for her health and her life. The ‘ladybugs’ – German women from Litomerice, who stole from us, took contraband – that's why we called them ladybugs. Now they filed into the ghetto to clean latrines. A small handful of us from Prostejov got together, almost all women except for Mr. Grabscheid; the meeting was led by Mr. Dr. Wald, and we spoke about whether we should leave straight for Palestine. The decision was made to first leave for Prostejov, in case some of our relatives returned from Poland. In the meantime, we children were sent to Mr. Premysl Pitter's recuperation centers in former German chateaus in Bohemia. Before the beginning of the school year, the children that had at least one parent returned to their original homes, so that five years later they could once again attend school. My sister, Karmela, sat in a school desk for the first time in the first year of council school. She'd missed elementary school 17.

Post-war

Finally, the long-awaited end of this horrific war! On 8th May 1945, the Red Army liberated the Terezin ghetto. Shortly before that, a death march 18 transport had arrived in Terezin. Former residents of Terezin among them. From them we found out about Auschwitz, about the gas chambers, about the near-extermination of European Jewry. I'm mentioning this so that it's clear what sort of mental state we were in.

Of our family, Aunt Lotte from Miroslav, my mother and my sister Karmela, at that time 11 years old and I, 16 years old, had remained in Terezin. Finally I could show Karma the garden between the ramparts, where I'd worked for almost three years. From there I'd occasionally brought her a few vegetables.

Mother brought our things to Prostejov, and moved into a rented apartment with other repatriates. She managed to find a room for us in a four-room apartment on Krizovskeho Street; Mrs. Koblerova, Mr. Herzog and a married couple from Hungary or Slovakia lived with us. There were seven of us living in one apartment – the remnants of four families.

Before the beginning of the school year my mother traveled to Prague to fetch Karmela and me. She made the rounds to some of our Aryan acquaintances, the decent ones, and they were a majority, who returned the things they'd hidden for us before we were transported to Terezin. Our neighbors and acquaintances in Prostejov were decent when we returned with our mother. She furnished the room a bit, at first we didn't even have a wardrobe, nor beds, for another few weeks we still slept on the floor and our meager clothing hung on nails in the walls. We three –Mother, Karma and I – later moved along with Mrs. Koblerova into her old apartment on Trebizskeho Street, close to the train station.

Except for the aunt from Miroslav, no one from our family had returned. Of my friends, only Eva Herrmannova, a child of mixed parentage. I pondered and brooded over the meaning of life, and thought of suicide; but it was clear to me that after what my mother had been through, I couldn't do something like that to her; and a healthy survival instinct probably saved me.

In September 1945 I began attending the 5th year of a girls' high school [Grade 10] on Komenskeho Street. Before the principal, Mr. Letocha, admitted me to high school, he said: ‘Stecklmacherova, you finished Grade 5, go into first year!’ [first year of high school, so Grade 6]. Somehow I managed to change his mind, that in Terezin and afterwards I'd learned, and for him to allow me to try Grade 10. Soon I found that the girls had already been taking French and Latin for several years, and Russian from the beginning of May, and that I probably wouldn't be able to catch up to them. I asked to be transferred to Grade 9.

After I'd returned from Hechalutz 19 winter camp, it was decided after much deliberation, that I'd leave school and go for hakhsharah 20. The hakhsharah was in Bratislava – there weren't enough young Jewish people in Bohemia and Moravia for them to put a hakhsharah together. Several other former Terezin prisoners made the same decision. Max Lieben from Prague was already there, and I met young people, some of which I keep in touch with to this day – but there was no longer any real friendship, I was still sad and broken.

I was then transferred from Bratislava to Zilina. Then they sent me to Prague for about a year and then to Brno to organize Jewish children for departure [aliyah] and life in Palestine. When I was in Prague, the United Nations was voting on whether there would or wouldn't be a Jewish state in Palestine. We followed it; it was suspenseful and amazing. After the Communist coup in 1948 21 a notice was issued that whoever wanted to move to Israel had to leave the Czechoslovak Republic by a certain date in 1949 22, and who didn't leave by that date, would stay.

My mother and Karmela lived in Prostejov; mother worked, and tried so that after three hungry years, during which she barely grew any, Karmela would have good food. In our temple there was furniture stored that the Germans had confiscated from abandoned Jewish homes. Everything had been pilfered, except for things that no one wanted. My mother chose a few pieces from this, and I have some of them to this day. Also a small very old brass menorah. From Terezin, Mother brought a few mattresses so that we'd have something to sleep on, and then in Prostejov she bought three beds and had the mattresses redone. What happened to the Terezin bedbugs, I don't know, we used the mattresses for years and had no bedbugs. During that time my mother bought a few dishes, some clothes, books and even a bike for Karmela and me!

I worked quite hard in Bratislava; I planted vegetables in a garden and tended them, I cooked, did the laundry, and shopped for groceries. Despite all of my difficult life experiences, I was an idealist, and connected Zionism with chalutziut [pioneering], only very few girls worked as hard as I did. I continued with Hebrew studies. During the summer and winter camps were held, that were organized by the youth movement, I was always a ‘madricha,’ i.e. a leader of a group of younger people. I did it quite well and honestly, the only thing that was wrong was that I can't sing. My sense of direction isn't very good either, once when my group was taking part in a scouting game, I mixed up the directions and we ended up God knows where – they had to look for us.

Later I was transferred to Zilina, and once again I was one of the hard-working ones. Then my mother didn't allow it anymore, because she wanted me to learn something. So for a few months I visited Mrs. Schmiedlova, a seamstress, and learned a few basic things in sewing, which later came in handy in my household with children. Then the movement decided to send me to Prague to organize Jewish children for the aliyah, i.e. for life in Palestine. They sent me because I spoke Czech, and had a seminar and being a group leader at camp behind me.

As far as I can remember, I remained in Prague for about one year. During that time important events took place. The Communists took over the government, and Jan Masaryk 23 committed suicide; during his funeral I stood amongst the thousands on Wenceslaus Square, and was at the House of Representatives for the Requiem. In May of 1948, the Jewish state Israel was proclaimed in Palestine. Then I was sent to work with Jewish children in Brno, did it for almost a year.

The end of February 1949, the Communists were in power. We were preparing to go to Israel, could take only this and this with us, we were not allowed that and that. When we were packing, they sent a controller from Brno to our place, Mr. Chlup. He took a fancy to me, and if I'd have yielded to him, he'd have looked the other way, but I didn't yield, and avoided him any way I could. And so: the fan – no, a small stove – no, not a single one more than half a dozen pieces of underwear, paintings – no, better dishes and a rug – of course not. Finally my mother sent to cousin Bruno, who'd survived the Holocaust by going to England and lived in Prague, a crate of the things we weren't allowed to take with us – three years after the ghetto we didn't have much. Onto two nice paintings, which I have in my apartment, Mother glued family photos, and the third painting Bruno gave me, when I visited him for the first time in 1990. That's the only thing that I have left from Grandpa and Grandma's house at No. 6 Pernstyn Square in Prostejov.

Prior to our departure, Mother managed to sell this building, for a ridiculous price of course. During the illegal transfer of money the sum decreased some more, and in the end the half or third that I received, sufficed so that in 1951 my husband and I could rent one room in a two-room apartment in a Haifa suburb. When we were already sitting in the train at the Bratislava train station, the buyer of that house came running with his lawyer, saying that buildings were being nationalized 24 and that he wanted his money back. But the train was already moving... I remember, it was Mr. Suchomel!

The Gordonia-Maccabi Hatzair youth movement, whose center in Czechoslovakia was in Bratislava back then, organized our trip to Israel. During the trip I was responsible for a group of children who were going to Israel alone. Either they no longer had parents, or only one, or the parents were supposed to go later. We went to Italy, and during the Sabbath we stood still and were within eyeshot of Venice. I so wished to leave the ship and have a look around there, but it, of course, wasn't possible. We were stuffed below deck on four-story bunks on an aging ship named the Campidoglio. Beside us, a slowly rotting load of onions and crates full of apples.

It wasn't until Haifa, that one worker took pity, a crate dropped and broke, and each child got an apple. We hadn't any fruit during the weeklong sea voyage. Finally Cyprus – there we exchanged sardines we'd brought with us, from the UNRA, of course, for oranges from Greek fishermen – what bliss! A few hundred meters from Tel Aviv we waited for Sabbath to end, and on Sunday morning we climbed down rope ladders into little boats – the Tel Aviv harbor is shallow, and a large ship can't enter it.

Married life

Efra, our mother's cousin from Vienna, who arrived in Palestine in 1930, was waiting for us. Thanks to him, his parents and sister survived. Thanks to him we now have many relatives in Israel, five generations already. My mother and Efra left the bus at a road that leads to the Givat Chaim kibbutz, and we kept going to Haifa, Karmela and her group to Kfar Hamakabi, the small children to Dagania, and I as the only one to Ginegar. Like all new arrivals, I also got a few days off, and looked around Ginegar. I reported, that I wanted to work in the vegetable garden. I stayed in Ginegar for not quite two years. In the spring of 1950, young men began appearing in Ginegar, who'd come from Czechoslovakia and were at the Dorot kibbutz in the Negev. They wanted to meet Czech girls.

So that's how I met my husband. Shimon became my husband. He'd already been in Palestine for ten years; he'd left the kibbutz long ago, and lived in Haifa. During World War II he was in the Palestinian brigade that battled against the Germans on the side of the English. When we met in 1950, Shimon lived in Haifa in a tiny little room with one young man. He worked in customs at the harbor, and in his spare time was translating ‘The Sad Eyes of Hana Karadzicova’ by Ivan Olbracht [Olbracht, Ivan (1882 – 1952): Czech author, journalist and publicist]. He was getting ready to write his high school leaving exam, externally.

Our wedding was in January 1951; we were married in Haifa by Rabbi Mr. Glaser, who used to be a rabbi in Brno and had done Shimon's bar mitzvah. The wedding was very modest, in the rabbi's apartment; there were a couple of relatives and friends, I didn't even buy a new dress. Today no one would believe it, but I wore a dress that had once belonged to my deceased grandmother, and someone from amongst our Prostejov acquaintances returned it to Mother.

After I left Ginegar, I found work taking care of children in a village where children who'd recently come to Israel lived – in Ramat Hadassah. Shimon still lived in the little room in Haifa, and would visit me over Saturday. Then we began looking for someplace to live together; my mother gave us money, as after all she'd sold the house in Prostejov. We rented one room in a two-room apartment in Gav-Yam; our neighbors were a young married couple from Yugoslavia, Mirek and Bori. Shimon commuted to Haifa for work, and was preparing himself for his high school leaving exam. Our little room was close to the sea. I liked it very much.

Oskar Shimon Beer was born on 27th February 1925 in Brno as the second son of finance councilor JUDr. Julius Beer and Hildegard, née Fried. His older brother Pavel Zvi was born in 1923. The Beers were from Jevicko, the Frieds from Holesov, and the Beers and Frieds also had relatives in Olomouc. Pavel and Shimon, or Ossi, attended Jewish kindergarten, school and high school in Brno that taught modern Hebrew, too. Shimon had been influenced by Professor Kurzweil, so he was not only a Zionist, but also became religious. That's why, despite Shimon being the younger of the siblings, he left in December of 1939 on the last transport from the Protectorate for Palestine.

At first he stayed with relatives, attended school in Haifa, and then transferred to agricultural school in Pardess Chana. Then he left for a kibbutz and as soon as he was old enough, eighteen, he joined the Palestinian brigade in the English army to fight the Nazis, who'd in the meantime imprisoned and then in Auschwitz killed his parents and all his relatives. His brother Pavel by miracle survived, and in 1949 arrived in Israel, got married, and had two children and five grandchildren.

Shimon and Pavel met up in Brno in the summer of 1945; the brigade had given him permission to go look for relatives. Pavel was still a ‘musulman,’ and told Shimon of the death of their parents – Shimon collapsed – that haunted him his whole life. He felt that he had to live in a certain disciplined fashion in order to be able to function. Despite that, Shimon graduated; he wanted to be a chalutz and work in agriculture. Neither of us wanted to be in a kibbutz. I mainly because of the children. In the kibbutz the children lived in childrens' houses, separate from their parents. At last we joined the moshav Beit Lehem Hagalilith 25.

In February 1953, Ednah was born in Beit Lehem Hagalilith. My mother came to help me, and then Karmela, who at that time was serving in the army and had a couple of days off. When Ednah was three months old, we moved from our temporary dwelling. We were assigned a field on which stood a wooden shack. For the first few months we didn't have electricity; Ednah was already standing, the first time we turned on a light bulb, and said ‘or,’ meaning light in Hebrew. Sometimes we didn't have water, there was no paved road or sidewalk, and during the winter there was deep mud everywhere.

First we started growing vegetables, then we got a cow, and later some chickens, part of which went for meat and the rest remained to lay eggs. Close to the piece of land where we were intending to build our house, we planted fruit trees, many kinds for our own use; we had beautiful guavas, big and small, mandarin and regular oranges, grapefruits, lemons and all sorts of fruits and an almond tree that never bore even one almond. When Shimon was building something, he poked a couple of sticks in the ground to mark something for himself; the result today are two huge mulberry trees.

In the meantime, like everyone else we began building our house, and in 1958 we moved into it. We didn't have an electric refrigerator; I was still lugging ice, that they'd bring three times a week, and which would always melt before the next would arrive. All that time, besides working in our household, I also worked in agriculture – I singled, weeded, hoed, harvested, and packed dozens of crates of lettuce, sewed sacks of potatoes and onions shut, fed chickens, and learned how to milk a cow, but my hands are too small for that, and I wasn't able to finish milking more than one cow.

Shimon worked hard, but we never made much money, and like most families we also had debts that were hard to live with. We lived very modestly, but even that didn't help. Shimon began working off the farm, at an experimental agricultural station, around 1960, when Hanan was about six.

Hanan was born in December 1954. Both children were good, and got along well – everyone held them up as an example, and even though conditions were very hard, it was a joy and comfort to have children and care for them. Our little girl Yael was born in 1962. When she was not quite two, Ednah and Hanan came home from school at noon, and found me on the ground, unconscious. Ednah was shy, but Hanan ran to the local nurse, Rachel. They quickly sent me to the hospital – I was already barely breathing. It was encephalitis, a brain infection, an illness that I'd already had in a much lighter form in 1943 in Terezin, where it had been an epidemic. This time, in 1963, the illness was so serious that the doctors thought that I would never recover from the several days of unconsciousness with a high fever. But I did regain consciousness – the maternal instinct?

Time passed, and the children grew; Ednah and Hanan were going to high school in Tivon, at the age of five Yael already knew how to read – Ednah sat down with her a couple of times, and she was already reading! When Ednah was 14, Hanan 12 and Yael five, the Six-Day War broke out in 1967 26. Luckily it was short. From our porch, I saw a plane fall.

When she was 18, Ednah graduated and joined the army. She served in Tel Aviv, close to Moshe Dayan 27, David Elazar [Elazar, David (1925 – 1976): Israeli Chief of Staff from 1972 – 1974] and other well-known soldiers. Then Hanan graduated and went into the army; shortly thereafter Ednah got married.

Shimon did his B.A. at the University of Haifa, at the same time he supported our family of five. Shimon answered an ad where the US government was looking for a translator from Hebrew to English. They asked him to come in, they tested him, apparently a very tough exam, and they chose him to work for the FBIS, the foreign radio service, whose center for the Middle East was in Cyprus. [Editor’s note: the Foreign Broadcast Information Service (FBIS) is an open source intelligence component of the CIA’s Directorate of Science and Technology that monitors, translates, and disseminates within the US Government openly available news and information from non-US media sources.]

Ednah and her husband, Eli, lived in our house. Hanan, being a soldier, would come when he had leave, either to visit them or my mother, who had in the meantime left the kibbutz along with Karmela's family and was living in Kyriat Gat. In 1973 Shimon, Yael and I left for Cyprus. By plane it's not much further than Eilat, if something happened – and my greatest worry was for Hanan – I'm home in less than an hour. For me it was liberation from a hard life in a village, and even though Kyrenia was a small town, it nevertheless wasn't a village and it was by the seashore, an amazing seashore, and a harbor and tourists; I met new people, had to try to speak English, got to know different customs, different foods. Shimon had an American salary, in 1970 I began getting some money from Germany, health compensation, so we were no longer as helplessly poor as we'd been till then.

In the fall of 1973 the cruel Yom Kippur War 28 broke out. Hanan was a soldier in Sinai, right at the Egyptian border, and was among the first who clashed with Egyptian troops. Most of his friends were wounded, many fell. Later we heard that Hanan had been quickly transporting his wounded and dead friends wherever necessary. And Shimon sat by the radio and television in Cyprus and translated... I was completely paralyzed with fear, and as soon as it was possible – I flew home. After several days I saw Hanan, who'd gotten a few days' leave. Those were hard times; Hanan still had another two years or so of army service ahead of him.

Yael, who'd probably inherited Shimon's talent for learning languages, went to an English school in Nicosia after several weeks of intensive training provided by the FBIS. She'd go there on a school bus with other pupils. She was one of the best students. Shimon had a contract with the Americans that he'd work for them in Cyprus for two years. But it wasn't to be. After the school year ended, we went with Yael to the airport in Nicosia – she was flying home for summer vacation. We were planning that she'd stay with my mother in Kyriat Gat and in Beit-Lechem with Ednah, and that I'd stay in Kyrenia for a month and the second month I'd be in Israel. That didn't happen though, as war broke out on Cyprus. The Turks occupied part of the island, and we were transferred to Tel Aviv.

In 1979 Yael was 17, and was in her second-last year at the ‘Herzliah’ high school; studying was easy for her, she was mature and independent. We thought that we could leave her alone for a few weeks. My mother promised that she'd come see her now and then. Because we'd decided to join a month-long tour that was being offered by a travel agency for a good price. I was 50, Shimon 54 – up till then we'd hardly been anywhere. We flew to Johannesburg in South Africa, and visited Pretoria, a safari in Kruger Park, and then flew to Australia – Sydney and Melbourne, we met friends and acquaintances that had moved there from the Czechoslovak Republic and from Israel.

While we were away, Yael fooled around with drugs. Later we found out that she'd been doing them before as well. Back then it wasn't ‘in’ yet. Yael was always the first, avant-garde. Yael was slowly finishing her army service, was living with us, and was working in all sorts of places, cleaning apartments, babysitting, making money to also be able to go traveling around Europe. In the meantime Hanan began taking chemistry at university in Jerusalem. He lived in a dorm, cooked for himself, and did well at school; from the second or third year on he got a stipend. But he still had to serve in the army for at least one month each year; it was hard, and sometimes he couldn't write his exams because he was in the army, and he took all sorts of work to make extra money.

In 1982 the war with Lebanon 29 broke out, and Hanan came to pick up his army boots from our apartment in Tel Aviv. I walked with him to Ibn Gabirol Street, from where he wanted to hitchhike north. I pleaded with him to not go. But Hanan left. For some time we didn't have any news from him, then one evening he called from the northern border, that he'd come visit us. We waited up for him until 2 or 3am, Yael and I. Finally he arrived, pale and with a strange expression in his eyes. He'd been a witness to one of our planes mistakenly strafing a number of our soldiers in tanks. Hanan took part in saving them. Again he carried and drove the dead and wounded, and he was terribly disturbed by it. They were soldiers much younger than he was. I myself had studied to be a medical secretary in 1976, and worked at a clinic and later in a hospital.

Yael finished her Army service, went abroad and after she registered at university in Jerusalem – she returned home. She wasn't the way we'd known her. After several weeks at university she said that she was no longer interested in it, that she couldn't concentrate. She returned to our apartment in Tel Aviv. In 1984 Sara's and Hanan's wedding took place.

Yael lived with a girlfriend of hers for some time, and worked at various jobs, then lived with us again, and her behavior kept getting stranger – psychologists, psychiatrists, and a diagnosis: depressive, and it looked like it had something to do with her doing drugs. She insisted on going to Norway one more time. She had a boyfriend there. This time she went in the fall, and we were worried about here; a very long letter arrived, and there was a long phone conversation. Hanan was the one who noticed it and alerted us to everything that sounded wrong. I sent Yael money to return home. Her condition kept getting worse. She visited psychologists and psychiatrists. We didn't want to put her in a hospital. She was getting medicines that were supposed to help her. She was still trying to work, cleaning, waitressing, but she didn't last anywhere, she wasn't capable of working properly.

In March of 1986 Ednah's youngest was born – Adi. Yael went to help Ednah, but it was no longer anywhere close to that old fit and skilful Yael. At that time I was caring for two children and later for three old men, one after the other. Shimon left FBIS and worked in various places, initially as a senior bureaucrat for the Ministry of Communications. After turning 60 he taught English and Hebrew. In June 1986 we went to visit my mother, Shimon and I. Yael didn't want to go. I didn't go without worries, but we didn't think that we had to keep an eye on her.

Yael took advantage of our absence, swallowed all the pills that she'd gotten from the psychiatrist, and turned on the gas. When we returned from my mother's in Kyriat Gat, Yael was in the hospital. She lay there for a month, unconscious, and on 15th July 1986 she died at the age of 24. Nothing worse can happen to a parent. I reproached myself for the mistakes I'd made – whom to blame, if not myself – the mother who cared for the child? Shimon and I decided to not take any sedatives, nor accept help from psychologists that weren't able to help our dear, beloved Yael.

In December 1986, our only grandson was born, Sarah's and Hanan's firstborn, Lior. For the first year and more, I visited them every month. That was my therapy. Hanan and Sara are both chemists. Sara works for the police. Whenever there's an explosion, they call her, even at night, even when the children were small! At the age of 35, Hanan got his PhD, and he works for the American company Intel. They had to leave their children with strangers since they were small, which I regretted, but nothing could be done about it, except for frequent visits to their place in Jerusalem. In 1988 Noah was born, in 1994 Danah.

Hanan's last name is Bar. Hebrew is written without vowels, so our family surname, Beer, is written in consonants, BR. Everyone automatically says Bar, which means grain in Hebrew. We old ones were still somehow stuck on Beer, but we always had to correct it and explain it to people.

In 1989 I went on an organized tour of the USA and Canada. Shimon had had enough of Americans from work, and so at the same time he went to Europe, to Czechoslovakia for the first time in fifty years, still during the time of Communism. He got in with difficulty. A Negro got a visa immediately, while Shimon, who'd been born in the Czechoslovak Republic, had to wait three weeks for a visa because he was from Israel. He brought interesting experiences back from his trip to England, Holland, Switzerland, Denmark, Finland and finally three days in Brno.

In 1990, already after the revolution 30, I went to Czechoslovakia with Ednah. I immediately began working on us getting back the building in Prostejov at Sadky. No. 4, which I succeeded in doing in 1991. Back then there was a school there. In 1994 I went to the Czech Republic to sell the building in Prostejov. I stayed there for two and a half months. For the first time in 45 years, I was here in the fall and winter. Christmas was coming, and it was snowing. The snow-covered town reminded me of my childhood.

My sister Karmela came to Israel with our mother and me in 1949, when she was 15. She went with a group of young people to the Kfar Hmakabi kibbutz, whose members were mostly from the Czechoslovak Republic. She left the kibbutz at the age of 20, and married Eugen [Jano] Weiss. Later they changed their name to the Hebrew Ben-Dom. They've got two children, a son, Ran, and a daughter, Naomi, who has a PhD in biochemistry. Ran is a medical doctor, his wife, Dalia is from Persia - Iran. They've got two nice children, a son, Itay, and a daughter, Maayan, and live in Beer Sheva. Naomi has a daughter, Roni, who's pretty and smart, and has all adults wrapped around her finger. My mother lived with Karmela's family in Kyriat Gat since 1964, where she died in 1993 and where she's buried. She was almost 85.

Since 1989 Shimon worked, as an employed retiree, for Mr. Stepanek, who was the representative of the company Transakta in Tel Aviv. After November 1989, in 1990, diplomatic relations between Czechoslovakia and Israel, broken off long ago, were restored. Mr. Stepanek was the interim consul, and Shimon had a lot of work – and interesting work. They were issuing visas – opening the embassy after many years. Then the Stepaneks left and Shimon began working for Yad Sara [a volunteer organization that lends aids to the disabled], where he worked for many years, almost to the end of his life; they valued and respected him very much, and he felt good there. Time passed, our grandchildren grew, and we grew older.

Shimon died in 2002; he was over 77. The last year and a half he was ill – lung cancer; he didn't want any radical surgery or treatment. After being his wife for almost 52 years, I knew that being in a hospital wasn't for him. I let him die at home, in his bed. At least that I did right. Now I'm battling with loneliness and old age. I'm grateful for the fact that I'm relatively healthy, except for asthma and my back, and that I'm a free person, that I've got food to eat. I don't want anything else except for it to stay that way. I've been writing my memoirs since 1977, during 1997 – 1998 they made a movie from them, and my writing, reworked by authors, is in three books. I'm active in ‘Beit Terezin’ 31. Whenever they call me and I'm able, I go there and tell young people about the Shoah.

I was on vacation in Eilat once, on one of my visits to the beautiful coral reef and its diverse inhabitants. Thanks to Yael I learned to snorkel; I was already 50 at that time. I was staying at a hotel. In the evening I was sitting in the dining room. A German-speaking lady tourist asked me if she could sit down at my table. We had supper together and talked. During World War II, we'd been witnesses to the same event – each from a different side of course. On 13th February 1945 the Allies bombed Dresden so massively that it was destroyed almost to its foundations. The tourist from Germany told me that at that time she'd been in Dresden, her hometown. By miracle she remained alive; her friends and family members had either been killed or wounded.

At that time I'd been in Terezin – 70 km from Dresden. I was living in L 410 – 24 girls in our room. We woke during the night, sat on our bunks in the dark, and listened – boom – boom – boom; it was far away and very powerful. We were happy – something had happened to our enemy, our torturer – hopefully it will bring the end of the war closer. This is what we spoke of in the quiet atmosphere of the hotel in Eilat, with a good and plentiful supper on the table. It's hard to believe – that there could be ease and understanding between a German woman and me. We said goodbye with a wish that there should be peace, and no more wars ever again.

When I arrived in Israel in 1949 after the Shoah, there were still echoes of the war for independence here, and then a war every few years and between the wars unrest – Fedayeen, Shaheeds, Intifadas – mostly living in fear. Shimon was exempted from army service for what he went through during World War II. Our son served for three years, and perhaps more, right during the time of our hardest war, which broke out on Yom Kippur in 1973 and for many years, until the age of 46, he was a ‘fighter.’ Each year they called him up for at least one month of army service. Hanan is 53 now, and not serving in the army anymore. But our grandson Lior, who is 21, is a soldier now.  Girls serve in the army, too. We're less afraid for them than for the boys.

As I've written, we live in constant fear of another war. Constant fear for existence as such, our existence here, where we'd hoped to find sanctuary after the horrific Shoah. Despite that, I wouldn't change the fact that I'm Jewish. Despite the fact that we were scattered over the entire world, we were aware of our Jewish identity, it was an important part of our life, and never did we even consider abandoning it. Life in this small, tiny, always endangered country was hard.

I've been living here for 59 years, and I don't know whether and for how long our little country will exist. Whether the Muslims won't murder us all, or drive us out again, even though they've got a dozen large countries and we have only one tiny one, which we have to share with them. If nothing more will remain of our efforts, struggles and endeavors than the fact that we met up here, Jews from the world over, that Hebrew was spoken here for several generations, that our children and grandchildren studied the Old Testament and our history in Hebrew, that thousands of Hebrew books were published, even that will have been worth it – it'll be recorded by history.

When I was a small girl, I concerned myself with thoughts of death. I wished to die with my parents and other beloved members of my family – I was afraid of parting and grieving. Several years later – during the time of the Shoah – my wishes were almost granted. My childhood friends perished with their parents and families while they were still children. Their ashes are scattered over the Polish land. By utter chance we stayed alive – my mother, sister and I, always in pain, in grief, but nevertheless. I arrived in Israel, started a family, and have children and grandchildren. How happy my great-grandfather, both my grandfathers and my father would have been, if they'd have known that three of my grandchildren were born in Jerusalem, and the rest in Israel.

Now I'm old. I have a hard time believing it, and in my mind I hear what Liv Ullmann, wrote: ‘The young girl that's in me refuses to die.’ Sometimes I forget how my aunt Klementina, the oldest woman in our family, looked and behaved when she was almost as old as I am now, and when I was still a child. Aunt Klementina wore black, long dresses buttoned up all the way to the neck, and high, black boots. She walked slowly, heavily, venerably and seriously. I sometimes forget and act like a young girl, and run, jump, and forget that my body is no longer that young, that lithe.

I do despite everything think of death, which awaits me like all mortals – it's just closer to me now. What keeps me alive is mainly my huge curiosity, fear of the unknown, and the love that exists between my family and me. I don't believe that anything but bones will remain of me after I die; just the memories of those that will live when I'm gone. My wish is - to live and to die honorably, so that I am a burden to neither my loved ones nor to myself.

Now I can be satisfied, there's a video movie and my stories and memories in three books, which were translated into several languages. When I did by chance survive, I feel that I owe it to those that were brutally murdered to preserve their memory, to do everything so that they won't be forgotten, so that as many people as possible the world over know about them. I have submitted more than 400 names of Holocaust victims to Yad Vashem.

The following is a translation into English of a poem that was published in the book ‘Co ohen nespali’ [‘What Fire Won't Burn’]. The poem was originally written in Hebrew, and I then translated it into my other languages: Czech, English and German.

I have known hunger, cold and death.
Have been deprived of all human rights,
have known boundless pain.
I have been driven from my home,
have lost my family,
all my friends - our Kehilah.

I'm thankful for every good day,
am grateful that I sleep in my own bed,
that I have good food and am sate.
That I'm a free person in my land.

How beautiful the sea,
how good the air!

Every drop of precious water is dear to me,
it hurts when the streets aren't clean,
when people aren't kind.

I'm afraid that we'll lose again,
what is a matter of course
to our children and grandchildren.

Maud Michal Beer, 2001, Tel Aviv

Glossary

Dipl. Ing. Peter Scheuer
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Februar 2002
Interviewer: Artur Schnarch

Ich habe Peter Scheuer mit seiner Frau Trude in deren Wohnung in einem eleganten Wiener Außenbezirk kennen gelernt. Peter Scheuer ist ein kräftiger rüstiger 80-jähriger, der etwas bullig wirkt. Das Ehepaar Scheuer hat mich sehr herzlich empfangen. Peter Scheuer hatte sich auf unsere Begegnung vorbereitet und mich mit seinem hervorragenden Zahlengedächtnis immer wieder beeindruckt. Sein sarkastischer Humor und seine oft über den Dingen stehende unkonventionelle Art haben sehr viel zu dem plastischen Bild des Lebens des Peter Scheuer beigetragen.

Peter Scheuer starb 2002, ein paar Monate nachdem er interviewt wurde, in Wien.

Mein Name ist Peter Scheuer. Ich bin am 3. Mai 1921 in Innsbruck, in Tirol, unter dem Haferle Kar geboren. Aber ich bin kein echter Tiroler, sondern eine böhmisch-ungarisch-jüdische Mischung.

Auf Ivrit heiße ich Aharon Ben Mosche. Aharon nach meinem Großvater väterlicherseits, der Adolf Aharon Scheuer hieß und 1915, noch vor meiner Geburt, gestorben ist. Wenn von ihm die Rede war, dann sprach meine Familie immer vom Urele. Er kam aus dem tschechischen Dorf Schafa, heute heißt es Safov, und er besaß in der nahe gelegenen Stadt Znaim eine Lederwarenhandlung. Die Großmutter Hermine Scheuer, geboren 1850, habe ich kennen gelernt, denn ich war viel in Znaim. Da bin ich ihr immer wieder begegnet. Die Großmutter war eine geborene Fischer und stammte aus einem Dorf in der Umgebung. Ich weiß noch, sie war die Tochter eines Melameds 1, während der Großvater ein einfacher Lederhändler war. In meiner Mischpoche [jiddisch: Familie] väterlicherseits herrschte ein akademischer Snobismus. Ich weiß von neun Kindern, die die Großmutter geboren hat, von denen aber nur sieben erwachsen geworden sind. Da gab es einen Richard und noch ein Mädchen, die schon im Kindesalter gestorben sind. Die Großmutter starb 1928, als ich sieben Jahre alt war.

Mütterlicherseits lebten noch beide Großeltern, und man hat mich schon im Alter von zwei Jahren nach Graz geschleppt, um mich der Großmutter Amalia Schwarz vorzuführen. Die Großmutter wurde 1856 in Kolin [Tschechien], in Böhmen, als Amalia Goldmann geboren. Als sie heiratete, hat ihr Bruder meinem Großvater Samuel Schwarz Geld gegeben, damit er  ein Geschäft eröffnen kann. Bei den Schwarz´s gab es mindestens genau so viele Kinder wie bei den Scheuers. Die Großmutter war vier Jahre älter als der Großvater und starb schon 1923 in Kaltenleutgeben, im Alter von 67 Jahren.

Samuel Leib Schwarz, mein Großvater, wurde 1860 in Papa, in Westungarn, geboren. In der Familie hat man erzählt, er sei ein illegitimer Sohn des Fürsten Esterhazy gewesen. Er hat auch ausgeschaut wie der Esterhazy - ein großer, fescher Mann. Er hat österreichweit eine der größten Kaufhausketten betrieben. Es gab Kaufhäuser in Wien, Salzburg, Graz und sogar eines in Jerusalem. Der Großvater hatte noch eine Schwester Rosa, die er aus Ungarn nach Graz geholt hatte und ihr da ein kleines Geschäft eingerichtet hat. 1926 starb auch der Großvater, und die Söhne haben seine Geschäfte dann weitergeführt.

Abgesehen von meiner Mutter hatten meine Großeltern noch mehrere Kinder: Die älteste Schwester meiner Mutter war die Tante Elsa. Sie war um zehn Jahre älter als meine Mutter und war erst mit einem Juden verheiratet, der hieß Kaldor. Der hat sie allerdings mit einer Geschlechtskrankheit angesteckt, was zur Scheidung geführt hat und dazu, dass sie keine Kinder bekommen konnte. Sie hat dann in Innsbruck gelebt und den italienischen Maler Zlataper geheiratet. Sie führte das Leben einer reichen Kaufmannstochter mit Urlauben in der Normandie, an der Nordsee, Schifahren in Flims und Baden in der Adria. Den Krieg hat sie versteckt in Ungarn überlebt und nach dem Krieg hat sie in Wien, in der Porzellangasse gewohnt. 1957 ist sie gestorben.

Dann kam Grete, die schon vor meiner Zeit an einer Krankheit gestorben ist. Nach ihr war meine Mutter Frieda und dann noch die Jüngste, die Käthe.

Die Tante Käthe hat später den Heinrich Schein geheiratet. Er war erfolgreicher Teppichhändler. Sie hatten zwei Söhne, Georg und Thomas, und haben sich im Krieg nach England gerettet. Die Tante hatte nach dem Krieg mit ihrem Mann zwei große Teppichgeschäfte in Wien: eines auf der Mariahilferstrasse und eines in der Rotenturmstrasse. Die Söhne sind aber in England geblieben.

Der älteste Bruder war der 1882 geborene Max. Er hat nie geheiratet, hat im elterlichen Geschäft in Graz mitgearbeitet und hat sich im Krieg nach Palästina gerettet. Er starb 1955 in Wien.

Der zweite Bruder war der Walter Schwarz. Er hat viele Kinder hinterlassen. Ich kann mich an Hugo, Rafael und Benjamin erinnern. Er war die Seele des Geschäfts und hat in Salzburg gewohnt. Verheiratet war er mit der Tante Dora, die eine große Zionistin war. Er hat sie allerdings betrogen, und sie hat ihn verlassen und ist mit den Kindern nach Palästina gegangen. Dort hat sie in Sichron Jaakov [heute Israel] ein vegetarisches Restaurant geführt. Walter hat dann versucht nach Belgien zu flüchten, wurde aber in Deutschland verhaftet und in München erschlagen.

Und dann gab es noch den Paul, den hat meine Frau auch gekannt. Der war auch wie sie in Palästina, und ich habe in Haifa eine Zeitlang bei ihm gewohnt. Paul hatte zwei Söhne: Michael und Gideon. Michael ist Professor für Arabisch in Jerusalem.

Ernst war der Jüngste, der hat sich eine Geschlechtskrankheit zugezogen und hat sich umgebracht. Das war so: von der Schweiz kommend, hat er in Innsbruck Station gemacht und sich da umgebracht. Er wurde dann in Innsbruck in das Grab meiner, im Alter von zehn Jahren verstorbenen Schwester Ellen, beigesetzt.

Die Brüder und Schwestern meines Vaters habe ich alle kennen gelernt.

Der Älteste war ein Eduard Scheuer, das war ein Zahnarzt. Er hat sich aber im 1. Weltkrieg irgendwie zu sehr eingemischt und hatte eine schüttelnde Hand. Nachdem er dadurch als Zahnarzt nicht mehr arbeiten konnte, hat er ein Dental-Labor in Brünn [heute Tschechien] betrieben. Der Eduard war mit der Tante Mitzi verheiratet, deren Eltern eine Geberei hatten. Auf jeden Fall waren sie wohlhabend, das heißt, sie sind in Innsbruck auf einer höheren achtungsmäßigen Stufe gestanden. Sie hatten zwei Töchter: Eva und Dora. Eva war mit einem nichtjüdischen tschechischen Offizier verheiratet und hat so den Krieg überlebt. Der Rest der Familie ist im Krieg umgekommen, ich weiß aber nicht wo.

Der zweite Bruder war Berthold Scheuer, der hatte die Tante Mitzi, eine Christin, geheiratet und hatte keine Kinder. Er war ein Diplomingenieur der Chemie. Er hatte in Brünn ein Chemielabor, wo Pasten hergestellt wurden. Berthold hatte in Brünn zusammen mit Eduard ein Haus gekauft, das nach Bertholds Ableben an seine Frau ging. Die Tante Mitzi hat das Haus verkauft und sich mit dem Erlös in ein Stift eingekauft, wo sie bis an ihr Lebensende blieb.

Dann kam schon mein Vater, der Dr. Moritz Scheuer.

Es hat noch einen Oskar gegeben, der war gleich nach meinem Vater, und der war einer der berühmtesten Zahnärzte in der Zwischenkriegszeit in Wien, in der Schwarzspanierstrasse. Dr. Oskar Scheuer hat mich schon als Kind immer mit den Zähnen sekkiert. Da wurde ich extra zwecks Zahnbehandlung von Innsbruck nach Wien gebracht. Er war bei mir nicht so rücksichtsvoll, hat einfach hineingebohrt. Onkel Oskar war mit Tante Melli verheiratet und hatte zwei Söhne: Stefan und Georg. Er wurde mit seiner Frau und dem Stefan nach Theresienstadt deportiert. Onkel Oskar ist noch dort gestorben, Melli und Stefan wurden in Riga vergast [Melanie Scheuer wurde 1942 von Theresienstadt nach Lublin [Polen] deportiert, Quelle: DÖW Datenbank]. Georg, der immer Schurl gerufen wurde, war ein Knöpfelmacher, hat aber vor dem Krieg in Wien ein Reisebüro gehabt. Er hat sich erst nach Panama gerettet und ist von dort nach New York ausgewandert. Er hat dann dort Grete, eine richtige Jekete [Anm.: deutsche Jüdin] aus Würzburg, geheiratet und war mit der Knöpfelmacherei recht erfolgreich. Sie sind nach Miami [USA] übersiedelt.

Und dann kam von den Buben der einzige Nichtakademiker, das war der Hugo Scheuer. Er war mit der Tante Mitzi verheiratet, und sie hatten drei Kinder, von denen zwei heute noch leben. Onkel Hugo hatte das Ledergeschäft meiner Großeltern übernommen. Die Tante Mitzi war eine ganz besonders liebe Tante. Sie kam, wie die Großeltern auch, aus einem mährischen Dorf. Man hat erzählt, dass Hugo als Nichtakademiker im 1. Weltkrieg lange eingezogen war und sich nur mit Mühe retten konnte. Beide sind 1942 in Riga umgekommen. Die älteste Tochter von Hugo, Ruth Scheuer, lebt heute in Paris [Frankreich]. Sie ist 1913 geboren, sie ist also schon 88 Jahre alt. Die Ruth ist kinderlos geblieben. Sie hat in Paris als Modistin gearbeitet. Hugos Sohn, Dr. Herbert Scheuer, lebt in Lyon [Frankreich], ist 1915 geboren und ist ein Hals-Nasen-Ohrenarzt. Er hat erst in Prag, dann in Wien studiert und hat in Paris den letzten Schliff bekommen. Dazwischen war er auch zwei Jahre in Palästina. Er hat eine Tochter, und sie hat wiederum drei Kinder. Alle leben in Frankreich. Das jüngste Kind vom Hugo war der Kurt, beziehungsweise in Israel hieß er Gideon. Er war Zionist und beim Tchelet-Lavan [Blau-Weiß] 2. Er war in der Nähe von Nahariya ein Gründer des Kibbutz 3 Garton, ist aber dann in den Kibbutz Neot Mordechai bei Hule gegangen und hat dort - aus dem Ledergeschäft kommend - die Schuhfabrik Nalei Neot aufgebaut. Er hat zahlreiche Kinder hinterlassen. Der Gideon hatte einen Sohn Gilad und drei Töchter: Ariela, Daphna und Miriam.

Mein Vater hatte auch drei Schwestern. Eine Schwester, die Karoline, hat wegen Geldschwierigkeiten einen Bruder von meinem Großvater heiraten müssen. Sie hat degenerierte Kinder bekommen, ich habe ein Mal eines gesehen. Die sind dann in Auschwitz umgekommen.

Eine Schwester, die Tante Anna, hat sogar meine Frau noch kennen gelernt. Sie war das jüngste Kind, und sie war schrecklich! Sie war mit einem polnischen Juden verheiratet, dem Fränkel. Er hat sich mit Geldwechslereien und Luftgeschäften über Wasser gehalten. Während des Krieges ist der Fränkel in Polen von den Deutschen ermordet worden, und die Tante Anna hat als U-Boot versteckt im 8. Bezirk in Wien bei der Familie Fiala überlebt. Sie ist 1975 in Wien gestorben. Die Tante Anna hat nach dem Krieg bei so einer Art Restitution eine Villa am Wilhelminenberg für wenig Geld erworben. Mich hat sie allerdings enterbt, weil ich mich zu wenig um sie gekümmert habe. Dabei war mein Vater der einzige von den Brüdern, der sie vor dem Krieg unterstützt hat. Sie war auch in Kontakt mit ihrer Gliedcousine [Cousine zweiten Grades] Elise Stowasser-Scheuer. Das ist die Mutter vom Friedensreich Hundertwasser [berühmter österreichischer Maler]. Er ist sozusagen eine Art Cousin von mir.

Mein Vater, Dr. Moritz Mosche Scheuer, wurde am 21. Dezember 1878 in Schafa geboren. Er wuchs in Böhmen mit deutscher Muttersprache auf. Nach dem Studium der Rechte in Wien beendete er seine Laufbahn als Rechtsanwaltsanwärter in St. Pölten. Das war im Jahr 1910. Da hat er sich eine Stadt ausgesucht, wo noch kein zweiter jüdischer Anwalt war. Es waren nur Salzburg und Innsbruck übrig. Sein Kollege, der damals schon Kinder hatte, hat Salzburg gewählt, und so kam mein Vater nach Innsbruck. Mein Vater hat in Innsbruck als Rechtsanwalt nicht lange bleiben können, weil der 1. Weltkrieg gekommen ist. Im 1. Weltkrieg musste er zum Kriegsgericht nach Innsbruck. Er hat dann aber noch zuerst in eine Kaserne nach Nordböhmen müssen, dann war er wieder in Innsbruck und ist dort geblieben. Irgendwie hat er sich dann vom Militär befreit und hat noch während des 1. Weltkriegs die Kanzleitätigkeit wieder aufgenommen und war dann durchlaufend in Innsbruck.

Er hat in der Anickstrasse 3, im 3. Stock gewohnt, und im ersten Stock hatte er die Kanzlei. Das war eine der größten Kanzleien in Innsbruck mit einem Konzipienten und einer Sekretärin. Er hat dann die zu dieser Zeit allein lebende Elsa Kaldor, meine spätere Tante, kennen gelernt. Es wäre fast zu einem Schiddach [jidd. Heiratsvermittlung] gekommen, aber meine Großmutter hat gesagt: ‚Was brauchst du eine Frau, die keine Kinder kriegen kann?’ Nachdem die Elsa ihre zehn Jahre jüngere Schwester Frieda nach Innsbruck geholt hat, wurden die beiden ein Paar. Er war immerhin fast 20 Jahre älter als meine Mutter und war überhaupt ein sehr ernster und strenger Mensch.

Meine Mutter Frieda Schwarz wurde am 23. April 1897 in Graz geboren und wuchs in einer reichen Kaufmannsfamilie auf. Sie war auch, wie sich das damals gehörte, eine Zeitlang in einem Schweizer Mädchenpensionat. Als sie dann nach Innsbruck kam und meinen Vater heiratete, wurde ich 1921 geboren, und zwei Jahre später, im Juni 1923, kam meine Schwester Ellen zur Welt.

Meine Schwester hat mit acht Jahren Scharlach und als Folge eine Herzbeutelentzündung bekommen, an der sie im Juni 1931 gestorben ist. Es war eine große Katastrophe, und ich bin dann sozusagen als Einzelkind aufgewachsen. Ellen ist am Innsbrucker jüdischen Friedhof begraben, und ich habe meine einzige Tochter nach ihr benannt.

Als ich am 3. Mai 1921 in Innsbruck geboren wurde, gab es eine kleine jüdische Gemeinde von circa 300 Menschen - also 100 Familien. Es gab auch ein kleines Bethaus, wir sind aber fast nie hingegangen. Zu den hohen Feiertagen haben wir in den Innsbrucker Stadtsälen gebetet. Dort war es sehr elegant, und das hat mir imponiert.

Zu Hause hatten wir immer ein Tiroler Dienstmädel und ein Kinderfräulein. Das Kinderfräulein war eine deutsche Jüdin. Also unser tirolerisch war nicht sehr gut.

In meiner Volksschulklasse war noch ein jüdisches Kind, der Tomi Bauer. Tomi Bauer hat sich nach England retten können und ist dann paradoxerweise als Deutscher in ein kanadisches Kriegsgefangenenlager deportiert worden, wo er gestorben ist.

In der Volksschulzeit hatten der Tomi und ich beim Rabbiner Link ein Mal die Woche Religionsunterricht. Das war sehr fad, und der Rabbiner Link hat jeden nach dem Rang, den der Vater in der Gemeinde hatte, behandelt.

1931, schon gegen Ende der Volksschulzeit, hat sich unser Lehrer bemüßigt gefühlt, mit der ganzen Klasse einen Ausflug zum ‚Anderl von Rinn’ 4 zu machen. Und da haben die anderen angefangen zu stänkern: ‚Die Juden haben unseren Herrgott umgebracht!’ Der Tomi Bauer und ich standen Rücken an Rücken und haben alle abgewehrt.

Der Diozösanbischof Stecher war als Kind mit mir in derselben Schule, und wir waren befreundet. Als dieser in den 1970er-Jahren die Wallfahrt zum ‚Anderl von Rinn’ abgeschafft hat, kam es zu großen Diskussionen. Ich habe ihm dann einen Brief geschrieben, wo ich ihm meine Volksschulerlebnisse bei diesem Ausflug geschildert habe. Er hat diesen Brief dann im Club 2 [Fernsehsendung in Österreich] öffentlich verlesen.

Dann kam ich ins Bundesrealgymnasium und wurde auch Mitglied beim Schomer Hatzair 5. Da habe ich mich mit meinen Mitschülern Tomi Bauer, Gerber und Kurzmann und auch anderen jüdischen Jugendlichen getroffen. Was aus Gerber geworden ist, weiß ich nicht, aber der Kurzmann lebt jetzt noch in England. Der Miller, ein anderer Innsbrucker Freund, hat ihn in Innsbruck getroffen, als sie auf Einladung der Landesregierung dort waren. Beim Schomer haben wir uns privat getroffen, Sicha [hebr. Zusammenkünfte] gemacht und auch Ausflüge unternommen. Der Verein war im Gegensatz zur Kultusgemeinde zionistisch eingestellt.

Im Gymnasium war ich ein sehr guter Schüler und ein großes Sprachentalent. Als Klassenvorstand hatte ich den Dr. Leonhart Eder, von dem sich nach dem Krieg herausgestellt hat, dass er der Führer des nationalsozialistischen Lehrerbundes war. Er war deutschnational aber scheinbar kein Antisemit. Er hat mich immer gerecht behandelt und manchmal sogar bevorzugt. Allgemein wurden antisemitische Ausbrüche im Gymnasium nicht geduldet.

Man hat uns Schifahren auf die Schiwiesen geschleppt, aber ich war kein begeisterter Schifahrer. Tennis habe ich auch gespielt. Heute ist Schifahren ein Vergnügen, weil man mit dem Schilift herauf fährt und dann runter rutscht. Früher hat man mit Fellen hinaufsteigen müssen. Das war nicht sehr angenehm, also dazu ist mir das Wort Goim Naches [Anm.: vom jüdischen Leben abhaltende Vergnügen] erst später eingefallen. Bergsteigen hab ich ganz gern gehabt, aber heute kann ich es nicht mehr.

Religionsunterricht gab es bei Dr. Elimelech Rimald, der war später Postminister in Israel. Und dieser Elimelech Rimald hat sich gesagt, die Geschichten von Moses und so weiter sollen sie sich zu Hause anhören, ich unterrichte modernes Hebräisch.

Der Präsident der Kultusgemeinde in Innsbruck damals hieß Julius Pasch. Es gab eine Union österreichischer Juden, das waren die Antizionisten. Die waren natürlich in Wien sehr stark, hier in Innsbruck war mein Vater der Vizepräsident. Später dann haben die Zionisten die Führung übernommen. Da waren die zwei Schwager Adler und Berger sehr aktiv. Die wurden beide von den Nazis ermordet. Den Sohn vom Berger habe ich ein Mal in Haifa getroffen, der hatte dort ein Fotogeschäft. Also die Gemeinde war zuerst antizionistisch und nachher zionistisch. Ab 1933 konnte man nur zionistisch sein, bei dem, was da über den Berg gekommen ist [Anm.: aus Deutschland], das war ja nicht sehr erfreulich.

Ab 1933 war es nicht mehr lustig in Innsbruck. Viele sind zu meinem Vater gekommen und haben gesagt: ‚Ich würde ja gerne zu ihnen gehen, aber zu einem Juden, des derf i net’. Da hat er manche große Prozesse von hintenherum geleitet. Er hat sich einen nichtjüdischen Anwalt, den er beraten hat, genommen.

1934 habe ich im Bethaus meine Bar Mitzwa 6 gehabt. Es gab eine Simche [Feier] am Abend, und ich habe ein schönes Steyr Waffenrad [Fahrrad] bekommen.

Es kamen immer Agitatoren aus Deutschland über die Grenze, die die hiesigen Illegalen unterstützt haben. Die haben dann immer im Iglshof gewohnt, weil der Freund der Wirtin, ein gewisser Notebon, ein stadtbekannter Illegaler war. 

Ich bin trotz allem bis 1936 in Innsbruck geblieben. Ich habe dann nicht mehr in die Schule gehen wollen und habe einige Besuche bei meiner Tante Käthe in Wien gemacht, und da hat man mich dann im Gymnasium in der Stubenbastei eingeschult. Ich habe bei meiner Tante in der Rotenturmstrasse 17 gewohnt. Da habe ich auch den Einmarsch im März 1938 miterlebt.

Ich wurde dann aus dem Gymnasium vertrieben und ging noch eine Zeitlang in ein Gymnasium in der Sperlgasse, wo alle Juden hin mussten. In der Zwischenzeit waren meine Eltern auch nach Wien gekommen und wohnten jetzt mit mir zusammen in der Weihburggasse in Untermiete. Gott sei Dank sind sie nach Wien gekommen, denn die Reichkristallnacht 7 hätte mein Vater in Innsbruck, wo ihn jeder kannte, nicht überlebt.

Mein Vater wurde in Wien verhaftet und auf der Polizeistation festgehalten. Aber damals war der Brunner 8 in der Judenverkehrsstelle, und meine Mutter ist zu ihm hin und hat erwirkt, dass man ihn wieder freigelassen hat. Sie hat ja auch so goiisch [nichtjüdisch] ausgeschaut.

Ich habe dadurch, dass ich in Innsbruck aufgewachsen bin, überhaupt keine Illusionen gehabt, was die österreichischen Nationalsozialisten anbelangt, und bin daher als Erstes so schnell wie möglich aus Österreich hinaus.

Der beste Freund meines Vaters, Rudolf Ruberl, wohnte in Mailand und hatte dort eine polnische Vertretung für Zuckerrübensamen. Und so bin ich nach Mailand gefahren und habe gewartet, bis mein Vater mir ein Studentenzertifikat für das Technion [Anm.: älteste Hochschule Israels] in Haifa besorgt. Da hat er beim Palästinaamt 9 Geld eingezahlt, und so die Bewilligung für mich bekommen. Außerdem hatte ich damit ein Stipendium, das mich von den Studiengebühren befreit hat und womit ich auch monatlich nach heutigem Wert 5.000,- Schilling zum Leben bekommen habe - zum Leben zu wenig und zum Sterben zu viel. Es gab noch das Problem, dass ich keine Matura hatte, aber die haben gemeint, sieben Klassen in Österreich sind mehr wert als eine englische Matura.

Ich habe mich in Venedig eingeschifft und bin am 26. September 1938 in Haifa [heute Israel] angekommen und habe begonnen, am Technion zu studieren. Da war ich 17 Jahre alt und habe die erste Zeit bei meiner Tante Dora in Sichron Jaakov verbracht. Die hatte das berühmte vegetarische Restaurant, und es war oft mein Onkel Paul aus Haifa zu Besuch. Zu meinem Onkel bin ich dann übersiedelt und habe bei ihm gewohnt, bis meine Eltern nachgekommen sind.

Am Technion war es so, dass im ersten Jahr alle Gegenstände [Unterrichtsfächer] zusammen waren, und im zweiten Jahr musste man sich dann entscheiden. Ursprünglich wollte ich Bauingenieur werden, aber nach dem ich nicht gerne zeichne, habe ich mich für Chemie entschieden.

Der Ruberl hatte eine Verfügungsgewalt über das Schweizer Konto meines Vaters, und so hat er - auf mein Drängen hin und gegen den Willen meines Vaters - das Geld zur Barclys Bank nach Haifa transferiert und damit ein Kapitalistenzertifikat 10 für meine Eltern bekommen. Mit diesem Kapitalistenvisum sind sie dann von Triest nach Haifa gefahren und haben alle ihre Sachen mitnehmen können. Die Sachen wurden mit einem so genannten Lift gebracht. Das war eine Riesenkiste, wie heute ein Container. Das meiste war für die israelischen Wohnungen unbrauchbar, und der Lift wurde nicht ein Mal ganz ausgeladen und ist nach dem Krieg wieder nach Wien zurückgekommen.

Dann habe ich mit den Eltern in einer Mietwohnung am Carmel [Anm.: Berg in Haifa] gewohnt, bin aufs Technion gegangen und habe studiert und auch bereits begonnen, etwas zu arbeiten. Ich habe als chemischer Tester in der Ölraffinerie von Haifa angefangen. Mein Vater hat bei den Engländern im Militärlager gearbeitet. Im Labor Office der Engländer haben Juden gearbeitet, bei denen man für zwei Monatsgehälter einen Job bei den Engländern kaufen konnte. Er hat dort gearbeitet, bis die Engländer weggegangen sind. Dann war er arbeitslos. Ich bin in der Zwischenzeit ein bisschen ein Macher im Hafen geworden und habe ihm einen Posten als Nachtwächter beschafft. So hat der Dr. Scheuer mit knapp 70 Jahren beim Tor vom Hafen die Ausweise in der Nacht kontrolliert. Sein Doktortitel war in Palästina nichts wert, Englisch oder Hebräisch hat er nicht können, das Kapitalistenzertifikat war in englischen Pfund und ist stark entwertet worden, so hat er sich so abplagen müssen. Er hat immer gesagt: ‚Erez ist schön, aber Israel gefällt mir nicht so gut.’

Ich habe im Hafen allerlei Geschäfte gemacht, zum Beispiel habe ich von Schiffen Penizillin gekauft und es dann weiterverkauft und bin schön langsam zum Hauptverdiener der Familie geworden.

Manchmal bin ich nach Jerusalem gefahren, wo meine Frau gelebt hat, ich habe sie nur noch nicht gekannt. Es war auch gefährlich dort, es ist immer geschossen worden. In Tel-Aviv hatte ich Freunde, die Bitters, die habe ich auch manchmal besucht. Und natürlich sind wir zur Tante Dora nach Sichron Jaakov gefahren. Dann war noch mein Cousin Kurt in Neot Mordechai, und Onkel Paul war sowieso in Haifa.

Ich hatte eine Freundin, die war um zehn Jahre älter als ich. Eine fesche Person, aber sie hat mich dann sekkiert, sie wolle zurück nach Deutschland. Sie war aus der Nähe von Freiburg im Preissgau und wollte, dass ich sie heirate. Ich habe absolut keine Lust gehabt, eine Frau zu heiraten, die um zehn Jahre älter ist. Sie hat in Nahariya gewohnt, und so bin ich dort auch oft hingefahren.

Ich wurde 1947/48 zum Chel Avodat Zwait eingezogen. Ich konnte zwar weiter in der Ölraffinerie arbeiten, musste aber immer in der Kaserne übernachten.

Bei meinem Vater ist 1949 Bauchspeicheldrüsenkrebs in fortgeschrittenem Stadium mit vielen Metastasen diagnostiziert worden, und er ist im selben Jahr gestorben. Kurz darauf musste meine Mutter aus finanztechnischen Gründen nach Wien, und ich bin allein in Israel geblieben.

Meine Mutter hat in Wien in der Pension Nosseg gewohnt und hat versucht, aus dem Verkauf und der Restitution der Kaufhäuser ihres Vaters, ihren Anteil zu bekommen. Am 2. Jänner 1951 bin ich auf einen Kurzbesuch nach Österreich gekommen, um ihr zu helfen. Das Haus in Graz war schon verkauft, das Haus in Salzburg hat die Tante Käthe verkauft, und ich habe einen Anteil bekommen, und das Haus in München habe ich dann verkauft. Es haben sich da einige familiäre Unschönheiten zugetragen.

Ich habe gesehen, dass ich doch nicht so bald wieder zurück nach Israel fahren werde und bin nach Innsbruck gegangen. Ich habe mir dort auf kurzem Wege einen österreichischen Pass geholt. Das ist damals unter der französischen Besatzung leicht gegangen. Da ist der damalige Kultuspräsident Brühl mit mir zur Polizeidirektion gegangen und hat mir einen österreichischen Pass besorgt. Mein Laissez Passé aus Palästina habe ich bei den Engländern abgegeben und dadurch eine britische Identitätsbescheinigung bekommen.

Ich bin dann nach Wien zurück, und in Israel hat Jakob Gang sich um die Auflösung der Wohnung am Carmel gekümmert. In Wien war auch meine Tante Elsa, die in Ungarn versteckt überlebt hatte. Sie hatte eine riesengroße Wohnung in der Porzellangasse, im selben Haus, wo das Kaffeehaus Koralle war.

In dem ganzen Streit um das Kaufhausvermögen haben sich ein paar Rechtsanwälte als Liquidatoren draufgestürzt, da war mir meine kaufmännische Ader eine Hilfe. Die Tante Elsa war durch ihre Ehe mit dem Zlataper eine italienische Witwe, und ich habe den Rechtsanwalt der italienischen Botschaft in Wien, einen gewissen Dr. Wilhelm Marno, für sie eingesetzt. Mit diesem Dr. Wilhelm Marno habe ich dann, nachdem Tante Else gestorben war, ein Geschäft gemacht. Ich habe gesagt, ich werde seine Ansprüche aus dem Liquidatorenhonorar anerkennen, wenn er mir die Hauptmietrechte von dieser großen geräumigen Wohnung in der Porzellangasse überlässt. Ich habe sozusagen auch auf das Geld der anderen verzichtet. Ich habe keine Schwierigkeiten gemacht. Und jetzt hatte ich eine Hauptmiete, die zu verkaufen war. Und diese Hauptmietrechte habe ich dann verkauft und das Geld als Anzahlung für diese Wohnung genommen. Das war die Grundlage für unsere Wohnung. Das war das beste Geschäft, das ich je gemacht habe. Das waren damals 250.000 Schilling, heute gebe ich sie ihnen nicht für vier Millionen her.

Ich habe in Wien von einem Innsbrucker, der in Amerika Offizier war, einen Posten beim CIA vermittelt bekommen. Damals waren ja noch die vier Besatzungsmächte in Österreich. Sechs Wochen wurde ich trainiert, der Lehrer war ein ehemaliger Nazi. Er hat gesagt, dass ehemalige russische Kriegsgefangene zu uns kommen werden, und die sollen wir über alles, was sie gesehen haben, ausspionieren. Ein Kollege von mir, der Piffel, ein Neffe des Kardinals von Linz, hat gemeint, dass wir in den 2. Bezirk, in die russische Zone gehen werden müssen, um diese Menschen zu befragen. Da habe ich mir gedacht, dass das nichts für den einzigen Sohn von Dr. Scheuer ist. Ich bin nach Salzburg zu den Amerikanern gefahren. Die waren sehr verlegen, dass da ein ehemaliger CIA-Mitarbeiter daherkommt, und haben mir erst einen Posten als technischer Übersetzer gegeben und mich dann zum Joint 11 vermittelt. Ich bin dann zwei bis drei Jahre in Salzburg geblieben.

Zurzeit, als der Häussermann beim Kurier [Anm.: Tageszeitung] der Herausgeber war, habe ich dort gearbeitet, und dann hat die Tante Käthe gemeint, dass ich das, was ich dort verdiene, auch bei ihnen im Teppichgeschäft verdienen kann. Ich war dann eine Zeitlang bei den Scheins im Geschäft.

Dann ist meine Mutter sehr krank geworden. Sie hat Leukämie gehabt, aber nicht sehr virulent. Es hat sich also lange gezogen. Nach dem Ableben der Tante Elsa haben wir in der Wohnung in der Porzellangasse gewohnt. Meine Mutter hatte dann einen Schlaganfall und ist auf der ‚Baumgartner Höhe’ [Anm.: Sozialmedizinisches Zentrum] 1959 gestorben. Da habe ich schon in ganz Österreich Schweißelektroden und Metallklebemittel verkauft. Ich habe nie wirklich als Chemiker gearbeitet. Ein Mal habe ich mich bei der OMV [Anm.: führender Öl-und Ergaskonzern Mitteleuropas] beworben und habe dem Personalchef gleich gesagt, dass ich Jude bin, was auch schon das Ende der Bewerbung war.

Meine Tante Käthe hat immer mit der Mutter meiner zukünftigen Frau Bridge gespielt, und als die Trude, meine Frau, geschieden war, da haben die beiden den Schiddach geregelt. Meine Frau Trude ist eine geborene Barchelis und wurde am 3. Mai 1930 in Wien geboren. Trudes Tochter Felicitas - aus erster Ehe - war damals süße fünf Jahre alt, und wir haben uns ein Mal getroffen. Kurz darauf bin ich schon zu ihr in die Wollzeile gezogen.

Am 3. Dezember 1961 wurde auch schon unsere Tochter Ellen in Wien geboren. Ich habe sie nach meiner verstorbenen Schwester genannt.

Durch meine Frau habe ich dann den Ackermann kennen gelernt, und mit ihm zusammen habe ich eine Handelsfirma eröffnet. Das Büro hatten wir in der Wollzeile, und in der Sterngasse war unser Lager. Ackermann war ein Ungar, und wir haben erst mit Schuhen und Geschirr aus Ungarn gehandelt. Es war ein Groschengeschäft, und wir hatten noch andere Teilhaber - wie den Marmorstein und den Tetwar. Sie sind beide schon lange tot.

Ein großer Gewinn war das ganze nie, bis ich ein neues Geschäft aufgerissen habe. Und zwar lief das über die Witwe meines Cousins Georg in New York. Sie hat uns über einen Freund einen Kontakt zu Johnson & Johnson in Schottland hergestellt. Und so haben wir die Vertretung für essbare Kunstdärme der Marke Devaux bekommen. Und dann ist die Firma erst ein Geschäft geworden.

Unsere Tochter Ellen ging in der Nähe unserer Wohnung in die Volksschule und nachher ins Gymnasium in der Haitzingergasse, im 18. Bezirk. Dort war die Direktorin Minna Lachs [Anm.: Germanistin, Pädagogin, Schriftstellerin], eine Jüdin. Danach ist Ellen in die Handelsakademie am Hammerlingplatz gegangen. Da hat es ihr nicht gefallen, so ist sie nach Floridsdorf gewechselt. Das ist auch nicht so gut gegangen. Mit einem Wort -eine gute Schülerin war sie nicht. Jetzt handelt sie auch mit Kunstdärmen und kommt geschäftlich viel nach Ungarn und Israel.

Ellen war mit Charly Weiss verheiratet. Sie sind zwar schon lange wieder geschieden, aber 1985 wurde mein einziger Enkel Julian geboren, der in die französische Schule geht und so ein guter Schüler ist, wie ich es war.

Der Ackermann ist an Krebs gestorben, und wir haben dann noch die Firma eine Zeitlang mit seiner Witwe Gisela weitergeführt. Aber das war dann doch zu schwierig, und so bin ich in Pension gegangen.

Glossar