Travel

Életrajz

Roth László alacsony, kissé telt, kopaszodó ember. Feltűnő magyar akcentusa van, az oroszul zajló beszélgetésben időnként magyar szavakat használ. Közlékeny, energikus ember. Ő is, és a felesége is nagyon vendégszeretők és barátságosak. Roth László kettesben él a feleségével, Máriával Ungvár belvárosában, egy családi házban, ami még a második világháború előtt épült, majd László és felesége, Mária saját erőből építette át. A szobákban 1950-es évekbeli bútorok vannak, sok magyar és orosz nyelvű könyv, vannak jiddis nyelvű könyvek is. Az 1950-es évek közepén költöztek ide. Itt nőttek föl a gyerekeik, unokáik, és mostanában a kedvenc dédunokájuk is elég sok időt tölt itt. A ház egy szép gyümölcsös közepén áll. A kertre különösen büszkék a házigazdák. István, László fia növénynemesítő biológus, újfajta növényeket ültet a kertbe. Mostanában a kertet már csak inkább István fiuk ápolja. Korábban mindketten sok időt töltöttek kertészkedéssel.

Az apám családja Kárpátalján, Ungváron élt nemzedékek óta. A nagyapám, Roth Bernát Ungváron született, 1847-ben. A nagymama, Roth Bernátné [szül. Reisenbach Záli], szintén Ungváron született, 1852-ben. Nem tudom, mi volt a nagyapám foglalkozása. Apám azt mesélte, hogy szegények voltak, ezért a nagymamának is kellett dolgoznia, varrónő volt. Nagyon jól tudott varrni. Otthon dolgozott, házhoz jöttek a kuncsaftok. Egyedül dolgozott, nem volt segítsége.

A családban nyolc gyerek volt: két fiú és hat lány. Mindannyian Ungváron születtek. Hogy mikor születtek apám testvérei, azt nem tudom, de fel tudom őket sorolni életkor szerint. A legidősebb a bátyja, Sándor volt. Apámnak azt a három nővérét, akik Sándor után és apám előtt születtek, sose láttam, és nem tudom azt sem, hogy hívták őket. Apám volt a másik fiú, Roth Jenő, ő 1890-ben született. Apám Ungváron életben maradt húgai közül a legidősebbet Jolánnak hívták, a következő nevére nem emlékszem, a legfiatalabbat, pedig Reginának, zsidó neve pedig Reizl volt.

Amennyire apám elbeszélése alapján elképzelem, Ungvár az ő gyerek- és ifjúkorában nem sokban különbözött attól az Ungvártól, amit ismertem és ismerek. Soknemzetiségű város volt, a lakosság jelentős része volt zsidó. A kereskedelem a zsidók kezében volt, az iparosok és fuvarosok is főleg a zsidók közül kerültek ki. Ungváron volt néhány zsinagóga és egy jesiva. Voltak héderek, zsidó általános iskolák, és volt zsidó gimnázium is. Azt nem mondanám, hogy mindenki jómódban élt, de az utcán kolduló szegényeket abban az időben nem lehetett látni. A gazdagok segítették a szegényeket. Minden üzlettulajdonoshoz tartozott néhány, az ő patronálása alatt álló szegény zsidó család. Minden pénteken ebéd előtt eljöttek az illetőhöz, aki adott nekik élelmiszert a sábeszre, és adott nekik pénzt. A jótékonyság nemes dolognak számított [Vagyis micve volt. – A szerk.]. Még azok a családok is, amelyek nehezen jöttek ki a pénzükből, kötelességüknek tartották segíteni a náluk szegényebbeket. A jesiva más városokból érkezett szegény diákjai családoknál ebédeltek. Ezeket a diákokat bóhereknek hívták. Minden bóherről általában hét család gondoskodott, minden nap más családnál ebédelt, úgy mondtuk: napokat evett. Ungváron volt egy zsidó étkezde a nincsteleneknek. Bárki bemehetett oda, még ha nem volt is zsidó, és nem távozott éhesen. Volt egy ingyenes zsidó kórház. Az orvosok és a páciensek is zsidók voltak. Az étkezdét és a kórházat az ungvári zsidó hitközség maga tartotta fenn. Néhányan a leggazdagabb zsidók, üzem- és gyártulajdonosok közül adtak pénzt a fenntartásukra.

A [apai] nagyszüleimnek volt egy kis háza Ungvár központjában. A ház a jellegzetes helyi építőanyagból, vályogból készült. A szalmát finoman összeaprították, összekeverték az agyaggal, és ebből a keverékből téglákat formáztak. A kárpátaljai klíma eléggé enyhe, így a vályogból készült házak elég melegek voltak.

Apám és a testvérei zsidó nevelésben részesültek. A fiúk héderbe jártak, a lányokhoz házhoz jött a tanító. Világi oktatásban is részesültek. Mindannyian a helyi nyolcosztályos magyar iskolát végezték el [Roth László apjának gyerekkorában nem volt nyolcosztályos iskola: az elemi iskola hat osztályos volt, de a negyedik elemi után lehetett választani a polgári iskolát is – így járhattak nyolc osztályt. – A szerk.].

Az apám szülei vallásos emberek voltak, de nem fanatikusan vallásosak. Kárpátalján az ilyen zsidókat neológoknak hívták. Sok zsidó tradíciót követtek, de messze nem az összest. Átlagos, divatos ruhában jártak, a férfiaknak nem volt szakálluk, pajeszuk, a nők nem viseltek parókát, nem fedték be a fejüket [lásd: zsidó öltözködési szabályok]. A neológok sábeszkor nem jártak a zsinagógába, többnyire a kásrutot sem követték [lásd: étkezési törvények]. A zsidó ünnepek közül mindenképpen megtartották a Jom Kipurt, sokan a Pészahot is. Voltak családok, ahol a többi ünnepet már nem tartották meg.

Bernát nagypapa 1903-ban halt meg, még viszonylag fiatalon. A zsidó hagyományoknak megfelelően temették el az ungvári zsidó temetőben [lásd: temető; temetés; holttest előkészítése a temetésre]. A sírköve a második világháború során megsemmisült, mint ahogy sok más sírkő is a zsidó temetőben. A németek a sírköveket építőanyagként használták, összetörték, és utakat köveztek vele.

Nagypapa halála után a családnak nagyon nehéz sorsa volt. A nagymama nem tudta a varrásból fenntartatni a népes családot. Apám bátyja, Sándor elszegődött egy szabóhoz, aztán 1910 körül ő is és a három idősebb nővére is kivándorolt Amerikába [lásd: kivándorlás Magyarországról]. Lehet, hogy eleinte apám még levelezett velük, de az én emlékezetemben már semmiféle kapcsolat nem maradt meg. Apám az iskola befejeztével pincértanuló lett a Bercsényi étteremben, amely a zsidó Szilágyi család tulajdonában volt. Az étterem egy emeletes kőépületben volt, amelynek a homlokzati részén oszlopok voltak. Volt egy nagy kerthelyiség fákkal, az épület körül pedig sok rózsabokor volt. Lent volt a nagyterem, benne egy emelvény a zenekarnak és táncparkett. Ezt a termet sokszor kiadták esküvőkhöz és más olyan családi összejövetelekhez, ahol nagyszámú vendégsereg gyűlt össze. Fent volt három kisebb, nyolc-tíz asztalos terem, ahova többnyire gyerekes családok jártak. Fent is volt zene, de ott egy hegedűs vagy egy zongorista játszott. Tavasztól őszig, amikor meleg volt kint, egy nyári kávéház üzemelt a kertben. A vendégek kint ültek a nagy fák árnyékában egy pohár bor mellett, vagy teát fogyasztottak süteménnyel, fagylalttal. A szülők ide hozták a gyerekeiket a városi séta alatt. Sötétedés után a fák ágain lámpák égtek, hogy megvilágítsák a teret. Nagyon szép volt. Az étterem reggel nyitott, hogy a vendégek munka előtt megreggelizhessenek, és éjfélkor zárt.

Apámat már egy év múlva pincérré minősítették át. Jól keresett, és szépen kapott borravalót is. Beiratkozott az ungvári kereskedelmi iskolába. Nappal dolgozott, este pedig órákra járt. Apám taníttatását a háziura fizette, aki nagyon jól bánt vele. Apám segítette az anyját, és segítette a húgait is, amíg férjhez nem mentek. Mindhárom húgának zsidó férje volt, és mindegyiknek hagyományos zsidó esküvőt rendeztek [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Természetesen a neológ esküvők mások voltak, mint a hagyományos zsidó [azaz ortodox] esküvők. A neológok nagyon ritkán vették igénybe sádhen, házasságközvetítő segítségét. Megismerkedtek, találkozgatni kezdtek, és amikor eldöntötték, hogy ideje családként együtt élniük, elmentek a szüleikhez, hogy az áldásukat kérjék. A menyasszonyok haját nem vágták le a hüpe előtt, ahogyan azt a zsidó tradíciók előírják. A férjes asszonyok nem fedték be a fejüket, parókát meg pláne nem viseltek. A hüpés szertartás többi részét megtartották: a hüpe alá a menyasszony és a vőlegény anyja kísérte a menyasszonyt, a vőlegényt pedig a menyasszony és a vőlegény apja. A rabbi vezette az esküvői szertartást. Az ifjú pár egy-egy pohár bort kapott, amit úgy kellett meginniuk, hogy forogtak. Aztán a poharat ledobták a földre, hogy eltörjön, de előtte betekerték egy szalvétába [Ahhoz, hogy eltörjön, persze rá kellett taposni. – A szerk.]. A lakodalom is kicsit más volt, mint a hagyományos zsidó lakodalom. Egy hagyományos esküvőn külön asztalok vannak a férfiak és a nők számára. Még a feleség sem ülhet a férje mellett. A neológok együtt ültek. A hagyományos lakodalomban a menyasszony, ha nem a férjével táncolt, nem érinthette meg a táncpartnere kezét. Egy kendő volt a kezében, és annak a végét fogta meg a táncpartnere. A neológ párok viszont úgy táncoltak, hogy megfogták egymás kezét, a férfiak és nők együtt, vagyis egymással táncoltak. Természetesen a hagyományokat annyiban betartották, hogy esküvők alkalmával tradicionális kóser ételeket készítettek. Ezt még akkor is betartották, ha egyébként otthon nem tartották a kásrutot.

Apám mindhárom [Magyarországon maradt] húga 1918 után, már a csehszlovák időkben [lásd: Kárpátalja] ment férjhez. Jolán volt a legidősebb, ő egy cseh zsidóhoz, Volf Hiblerhez ment feleségül, aki az ungvári börtön igazgatója volt. Nekik két fiuk született. A nagyobbikat Bernátnak nevezték el, a nagypapa tiszteletére, a másik fiú nevére nem emlékszem. Apám középső húga az ungvári polgármesteri hivatal szociális ügyekkel foglalkozó ügyosztályának vezetőjéhez ment férjhez. A harmadik lány, Regina egy brnói katonatiszthez, Bogusa Militkéhez ment férjhez, aki alezredes volt, és a brnói hadegység ellátásáért volt felelős. Miután összeházasodtak, Regina a férjével együtt Brnóba [Morvaország] költözött. Ott elvégezte az egyetem orvosi karát, és orvos lett, kardiológiára specializálódott. A fia, Ottó később fogorvos lett. Aztán az 1930-as években Pozsonyba költöztek. Apám mindhárom húga csodálatosan élt a férjével, és mind jómódban.

Antiszemitizmus Kárpátalján sem az Osztrák–Magyar Monarchia idején nem volt, sem később, amikor 1918-ban Kárpátalja Csehszlovákiához került. Kárpátalján nemzedékeken át éltek egymás mellett különböző nemzetiségű és vallású emberek, és mindenki toleránsan viszonyult a másikhoz. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Kárpátalja lakossága magyarul beszélt. [Ez csak Kárpátalja nyugati részére volt igaz, Ungvárt is beleértve, ahol a helyi lakosság nagy része magyar volt. Északabbra és keletebbre leginkább a rutén nyelvet használták. – A szerk.] Aztán jöttek a csehek, de sok idős ember nem tudta megtanulni a cseh nyelvet, és továbbra is magyarul beszélt. A csehek alatt a zsidóknak még jobb lett az életük. A cseh hatóságok a zsidókat sokféleképpen támogatták. A zsidók jogot szereztek állami tisztségek betöltésére [lásd: Zsidók állami hivatalban a Monarchiában]. De azért még mindig sokkal gyakrabban voltak föllelhetőek a magyar gazdasági élet vezetői és más szabad foglalkozások képviselői között.

Anyám családjáról szinte semmit sem tudok. Anyám szülei a mai Románia területén éltek, Szatmárnémetiben. A családnevük Rosenberg volt, az utónevüket nem tudom. Két gyerek volt a családban. Anyám, Hermina volt az idősebbik. Szatmárnémetiben született, 1896-ban. 1900-ban született a húga, Ilona. Anyám gyermekkoráról szinte semmit sem tudok. A szülei vallásos emberek voltak [ Szatmárnémeti – vagy ahogyan a köznapi nyelvben hívták: Szatmár – akkoriban a híres szatmári haszidizmus központja volt, amely ma New Yorkban és Izraelben lelhető föl Satmar Hasidim néven. – A szerk.]. Anyám és a húga zsidó nevelést kapott, tanár járt hozzájuk. Mindketten tudtak jiddisül olvasni és írni, héberül olvasni, ismerték az imákat. Anyám családjában nyilvánvalóan követték a kásrutot, ugyanis miután férjhez ment, szigorúan kóser háztartást vezetett. Anyám és a húga egy lányiskolában nyolc osztályt végeztek el [Valószínűleg négy elemit és négy polgári iskolát végeztek. – A szerk.]. Nagypapa és nagymama nagyon korán meghalt, amikor anyám és Ilona még tizenévesek voltak. Amikor anyám betöltötte a tizennyolcat, úgy döntött, hogy Ungvárra költözik a húgával. Anyám szüleinek valami távoli rokonai laktak itt, és fölajánlották, hogy segítenek a két fiatal lánynak. Itt ismerkedett meg az apámmal. Nem tudom, hogy történt. Csak azt tudom, hogy 1920-ban hagyományos zsidó esküvőjük volt rabbival, hüpével.

Miután összeházasodtak, a szüleim vettek egy lakást egy kétszintes házban, Ungvár határában, a mai Szobraneckaja utcában, amelynek akkori nevét sajnos nem tudom. Ez az utca volt a város vége, itt már a várossal határos falu földjei kezdődtek. A mi lakásunk az emeleten volt. Két szoba volt és egy konyha, ezenkívül kamra és fürdőszoba. Lent volt egy nagy pince, ott volt a mosókonyha a ház összes lakója számára, a kimosott ágyneműt pedig a padlásra teregették. Volt egy nagy udvar gyümölcsössel, mind a négy lakáshoz tartozott egy darab telek. Velünk szemben volt egy ház, amelynek volt egy nagy, mély pincéje. Akkoriban nem volt hűtőszekrény [vagyis hűtőgép], az ételt abban a pincében tároltuk. Mindenkinek volt saját kamrája. A pincében tárolta anyám a befőttet. Uborkát és paradicsomot tett el, és mindig sok lekvárt főzött be cukor nélkül, sűrűre főzve. Télire sok krumplit, répát, hagymát, céklát vettünk. A piac Ungvár központjában volt, de anyám általában nem ott vásárolt be. A szomszéd faluban élő parasztok hoztak nekünk házhoz gyümölcsöt és zöldséget, tejet és tejterméket, csirkét, húst.

Apám, amikor megházasodott, már főpincér volt a Bercsényi étteremben. Anyám, miután férjhez ment, nem dolgozott, vezette a háztartást, és nevelte a gyerekeket. Jómódban éltünk egészen az 1940-es évek elejéig.

Én voltam az elsőszülött. 1922-ben születtem. A cseh születési bizonyítványban a Lagyiszlav név szerepel, a zsidó nevem pedig Lázár. De otthon Lacinak hívtak. A húgom, Ella 1924-ben született, az öcsém, István pedig 1926-ban. A húgom és az öcsém zsidó nevét nem tudom. Otthon nem használtuk a zsidó neveket. Engem és az öcsémet zsidó szokás szerint körülmetéltek.

Anyám húga, Ilona szintén Ungváron ment férjhez. Még az esküvőjük előtt, amikor a szüleim találkozgattak egymással, anyám mondta apámnak, hogy van egy húga. Apám bemutatta Ilonát a barátjának és munkatársának, a Bercsényi étterem pincérének, a zsidó Klein Ignácnak. Ők egy évvel a szüleim esküvője után házasodtak össze. Nekik is zsidó esküvőjük volt. Kleinéknek is három gyerekük született: két lány, akiknek a nevére nem emlékszem, és a fiuk, Vojcek. Nem laktak messze tőlünk, és gyakran összejártunk egymással. Mi, gyerekek is sokat játszottunk együtt.

Apám neológ volt. A neológok hívő emberek voltak, de külsőleg nem úgy néztek ki, mint az ortodox zsidók. Nem viseltek szakállt, még kevésbé pajeszt, nem hordtak táleszt és hagyományos zsidó kerek fekete kalapot, fekete kaftánt. Így csak a haszidok néztek ki. Ungváron akkoriban elég sok haszid volt. Nekik is, a neológoknak is külön zsinagógájuk volt. Amikor megkérdeztem apámat, miért van a neológoknak kevesebb zsidó ünnepük, mint a haszidoknak, elmagyarázta, hogy nem minden zsidó szokást kell betartani.  Az a fontos, hogy a lelkedben legyél zsidó, annak meg, hogy hogyan öltözöl, és milyen ünnepeket tartasz meg, nincs jelentősége. Az a fontos, hogy zsidónak tartsd magad, és kész. Apám olyan ruhát hordott, mint a többiek, a korabeli divat szerint öltözködött. A haja rövid volt. Anyám másféle nézeteket vallott. Annak ellenére, hogy nem hordott parókát, és divatosan öltözködött, fontosnak és helyesnek tartotta, hogy az ember megtartsa otthon a sábeszt, megünnepelje a zsidó ünnepeket, kóser háztartást vezessen. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy emiatt a szüleim veszekedtek volna. Anyám kóser ételeket főzött, ügyelt rá, hogy a tejtermékek és a húsos ételek ne keveredjenek. Nem messze tőlünk dolgozott egy sajhet [sakter], és anyám mindig elvitte hozzá a csirkét, hogy úgy vágja le őket, ahogy a kóser szabályok szerint kell [lásd: sehita]. A sajhet nem csak levágni tudta a csirkéket, de azt is megállapította róluk, hogy kóserek-e vagy sem [lásd: tréfli]. Anyám sosem főzött nem kóser csirkét, inkább odaadta a szomszéd magyar asszonynak. Anyám nagyon jól tudta elkészíteni a zsidó ételeket. Sokszor főzött húslevest maceszlisztből készült knédlivel [maceszgombóccal] vagy házi metélttésztával. Sábeszre anyám minden héten vett egy nagy libát. Kisütötte a zsírját, és kizárólag azzal készítette az ételeket.

Sábeszre anyám péntek reggel kezdett el készülődni. Nem messze tőlünk volt egy zsidó pékség. Lehetett ott kenyeret is, bárheszt is venni sábeszre. A kenyeret anyám mindig boltban vásárolta, a bárheszt pedig otthon sütötte. A konyhában volt egy nagy sparhelt sütővel, abban sütötte a bárheszt, és feltétlenül készített sábeszre süteményt vagy tortát is. Libát sütött, készített töltött halat [lásd: halételek]. Amikor már minden kész volt, berakta a sütőbe a sóletet. Ezután beugrott érte a húga, és együtt mentek a mikvébe. Volt otthon fürdőszobánk nagy káddal, de anyám azt csak más napokon használta, pénteken kötelező rituálénak számított a mikve felkeresése. Péntekenként összegyűltek ott a nők, mosakodtak, manikűröztettek és pedikűröztettek. Aztán anyám és a húga elment a fodrászhoz. Onnan szép frizurával tért vissza, fölvette a legszebb ünneplőjét. Apám sokszor dolgozott esténként, pénteken is. Attól függetlenül, hogy apám sábeszkor otthon volt-e vagy a munkahelyén, anyám a megfelelő időben meggyújtotta a gyertyákat, imádkozott fölöttük. Aztán mindannyian vacsorához ültünk. Másnap, ha apám dolgozott, anyámmal elmentünk vendégségbe a húgához és Záli nagymamához, apám anyjához. Néha a nagynéném jött vendégségbe hozzánk a gyerekeivel. Mi, gyerekek játszottunk, anyám és a húga kávézott, süteményt eszegettek, beszélgettek. Néha mindannyian elmentünk sétálni a városi parkba. A szüleim sábeszkor nem jártak zsinagógába. A neológok nem tartották a munka tilalmát sem sábeszkor [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Anyám szombaton maga melegítette meg az előző este elkészített ételt, és este is ő gyújtotta meg a lámpát [vagyis nem volt sábesz gój].

A zsinagógába a szüleim csak Jom Kipur alkalmával, illetve apám apja és anyám szülei halálának évfordulóján mentek [lásd: jahrzeit]. Otthon két ünnepet tartottak meg, a Jom Kipurt és a Pészahot. Anyám a padláson tartotta a húsvéti étkészletet, amit máskor nem használtunk. A fadoboz az étkészlettel csak Pészah előestéjén került le a padlásról, amikor a hétköznapi evőeszközök már el volt rámolva konyhából. A pészahi étkészlet kizárólag húsvétkor használtuk. Akinek nem volt elég külön konyhai edénye Pészahra, fazék és serpenyő, az elvitte a hétköznapi edényeket kaserolni. Egy külön hely volt kijelölve a kaserolásra, az Ung partján, a haszid zsinagógával szemben. Ott egy nagy üst volt a tűzön, amiben víz forrt. Az emberek beletették a magukkal hozott edényeket az üstbe, a sajhet pedig megmondta, mikor lehet őket kivenni. Macesz Pészahkor mindig volt otthon. Kóser maceszt csak néhány boltban árultak, de rajtuk kívül volt még sok bolt, ahol lehetett kapni maceszt. De otthon Pészahkor kenyeret is ettünk, nem csak maceszt. Anyám hagyományos húsvéti ételeket készített: csirkelevest, töltött halat, pirított liszttel és csirkeaprólékkal töltött csirkenyakat. Az asztalra mindig került maceszlisztből készült húsvéti mazsolás-lekváros rétes. Pészahra anyámnál mindig volt húsvéti libazsír, amit a pincében egy külön edényben tárolt. Anyám a zsinagógában vásárolt húsvéti bort [Vagyis kóser bort. Egyébként tilos a zsidóknak nem zsidók által készített /szőlő/bort, szőlőlét, pezsgőt és konyakot inniuk. De – Pészah kivételével – fogyaszthatják a whiskyt, a cherry brandyt, a vodkát, a slivovicát, a likőröket, a gint, a rumot, a sört, amennyiben külön üstben főzték. – A szerk.]. Este leültünk az ünnepi asztalhoz. Anyám minden, az alkalomhoz illő ételt föltálalt: főtt húst, kemény tojást, tormát, egy kistányérban sós vizet. De apám szédert sohasem vezetett, csak egy általános imát mondtunk.

Hanuka ünnepén anyám mindig meggyújtotta otthon a gyertyákat a hanukijában. Néha a vendégektől mi, gyerekek pénzt kaptunk ajándékba [Hanukagelt]. Ennyiből állt a Hanuka megünneplése. Otthon mindig megünnepeltük a Jom Kipurt. Ezt az ünnepet a szüleim úgy ünnepelték meg, ahogy azt a tradíció előírja. Jom Kipur előestéjén bőséges vacsora volt. Miután az égen megjelent az első csillag, elkezdődött a böjt. A szüleim huszonnégy órát böjtöltek. Amíg kisebbek voltunk, a böjtöt nem tartottuk. Körülbelül hatéves kortól a gyerekek elkezdtek fél napot böjtölni, tizenhárom éves kortól pedig, huszonnégy órát, ahogy a felnőttek. Jom Kipur ünnepén feltétlenül csináltunk kápóreszt [A hagyományoknak megfelelően a kápóreszt a Jom Kipur előtti napon szokták elvégezni a kora reggeli órákban. – A szerk.]. Anyám fehér csirkéket vett magának és Ellának, és fehér kakasokat apámnak, nekem és az öcsémnek. Az állatokat óvatosan meg kellett forgatnunk a fejünk felett, és eközben a következő szavakat mondani: „Te leszel az én vezeklésem.” Aztán anyám elvitte a baromfit a zsinagógába, hogy a szegényeknek [= nem zsidó szegényeknek] adják. Jom Kipurkor a szüleim egész nap a zsinagógában voltak. Körülbelül tízéves korunktól az öcsémet és engem is magukkal vittek. Minden zsidó hozott magával a zsinagógába egy nagy gyertyát. A gyertyák kora reggeltől égtek, úgyhogy a zsinagógában fojtogató füst volt, nagyon nehéz volt elviselni. Szédültem, és egy kis szabad levegőre vágytam. Anyám mindig vitt magával kendőbe csavart citromhéjat. Amikor elszédült, észrevétlenül beleszagolt, és az éles illattól magához tért. Én lent voltam az apámmal, az anyám pedig az emeleten, ahol a nők helye volt [Ez az ortodox zsinagógabelsőt idézi, ahol a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Az imádkozás a zsinagógában az első esti csillag megjelenéséig tartott. Akkor a böjtnek vége lett, és haza lehetett menni, vacsorázni.

Otthon magyarul beszéltünk. Ungváron volt szlovák, cseh, román, zsidó, német és magyar iskola. Mindenki választhatott, melyik iskolába járjanak a gyerekei. A szüleink engem és később az öcsémet is a szlovák iskolába adtak. A húgom a cseh iskolába járt, Ungvár központjába. A szlovák iskola nagyon közel volt hozzánk, valószínűleg ezért írattak be minket oda. Az iskolában nagyon jó viszony volt a tanulók között, senki sem osztott föl minket zsidókra és nem zsidókra. Az osztályban rajtam kívül még volt néhány zsidó diák. Mi sohase érzékeltünk antiszemita hozzáállást sem a diákok, sem a tanárok részéről. Igaz, egyszer volt egy incidensem egy felsőbb osztályba járó tanulóval. Általában otthon reggeliztünk iskola előtt, és vittünk magunkkal uzsonnát, amit a nagyszünetben ettünk meg. Egyszer egy felsőbb osztályba járó fiú el akarta venni tőlem az uzsonnámat. Én nem adtam oda, erre ő zsidó disznónak nevezett. Megütöttem. Odajött egy tanár, és megkérdezte, mi történt. Mondtam, hogy a felsős fiú megsértett. A tanár megsimogatta a fejemet, és azt mondta, hogy menjek be az osztályba, a fiút pedig, aki megsértett engem, két hétre kizárták az iskolából. Többet nem sértegettek. És egyáltalán, ez volt az egyetlen ilyen eset a mi iskolánkban. A csehek alatt nem volt sem köznapi, sem hivatalos antiszemitizmus. Az antiszemitizmus bármely megnyilvánulása bűncselekménynek számított, és a hatalom szigorúan büntette. Csehszlovákia alatt az élet csodálatos volt. Az országhatárok nyitva álltak, szabadon lehetett utazni. Az emberek vállalhattak munkát külföldön, eltölthették bárhol a szabadságukat, és szabadon látogathatták a rokonaikat. Még iskolába jártam, amikor kedvem támadt Budapestre menni egy futballmeccsre. Az ügynökség nem csak vonatjeggyel és szállodai hellyel látott el, hanem jegyet is szerzett a meccsre, és az étkezésről is gondoskodott. És ez nagyon olcsó volt, a szüleim megengedhettek maguknak egy ilyen kiadást. Az egész család Magyarországra utazott, ott laktak Kleinék, anyám sógorának a rokonai.

Az általános iskola mellett héderben is tanultam. A héder a város központjában volt, és fizetni kellett érte. Minden osztályban tizenöt-húsz gyerek volt. Az első osztályban először a héber betűket tanultuk, aztán pedig olvasni. A második osztályban már tudtunk egy kicsit olvasni, jiddis fordításban olvastuk a hébert. Később a Tórát és a Talmudot olvastuk, és az osztályban megvitattuk az olvasottakat. Mindenkinek kellett készítenie egy kis beszámolót abból a hetiszakaszból [lásd: szidrá], amit éppen tanulmányoztunk. Az általános iskolába reggel jártunk [A háború előtti alapiskola neve „népiskola” volt. Lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két világháború között. – A szerk.], aztán hazamentem ebédelni, ebéd után pedig a héderbe mentem két órára. A héderben szombat kivételével minden nap voltak foglalkozások. Három évig jártam a héderbe, aztán megszakadtak a tanulmányaim, de már nem emlékszem, miért.

1934-ben meghalt a nagymama, apám anyja. Az ungvári zsidó temetőben temették el a nagypapa mellett. A temetés a zsidó hagyományoknak megfelelően zajlott. Apám mondott kádist a nagymama sírjánál. A nagymama temetése után senki sem ült gyászt [süve], a neológoknál ez nem volt szokás.

Amikor betöltöttem a tizenhármat, megtartották a bár micvóm. Szombaton apámmal elmentünk a zsinagógába. Fölhívtak a Tórához, és fölolvastam egy hetiszakaszt. Életemben először adták rám a táleszt. Ez nagyon ünnepélyes esemény volt. Este otthon vendégek voltak, anyám ünnepi vacsorát készített. Mindenki gratulált nekem és a szüleimnek. A részletekre már nem emlékszem, de az ünnep hangulata az emlékezetembe vésődött.

Apám liberális volt, szimpatizált a kommunistákkal. Igaz, ő maga nem lépett be a kommunista pártba, de érdekelték a kommunista eszmék. Anyám a kommunizmus ellenzője volt. Ő úgy tartotta, hogy ha a kommunisták elítélik a vallást, akkor a kommunizmusban semmi jó nem lehet.

Az iskolát 1936-ban fejeztem be. A szüleim azt szerették volna, ha folytatom a tanulmányaimat, de én a saját lábamra akartam állni. Rábeszéltem apámat, hogy segítsen elhelyezkedni a Bercsényi étteremben pincértanulóként. Dolgozni akartam, és ezzel egyidejűleg az ungvári kereskedelmi iskolába járni. A kereskedelmi iskolában három évig tartott az oktatás. Azon a szakon, ahol a pincéreket képezték ki, az általános tárgyakon kívül még cukrászatot, hentes szakmát és szakácsmesterséget kellett tanulni.

Fölvettek dolgozni a Bercsényibe, ahol apám főpincér volt. A másik főpincér egy magyar ember volt, akit Lantosinak hívtak. Váltásban dolgoztak, reggeltől ebédig apám, aztán ebédtől estig Lantosi, a következő héten pedig fordítva, akkor apám volt az esti műszakban. Így dolgoztak a pincérek is. Mivel én tanultam, csak reggeltől ebédig dolgoztam; este csak a tapasztalt pincérek dolgoztak. Összesen húsz ember dolgozott az étteremben, ebből hat-hét volt zsidó. A szabadságom alatt mindig elutaztam valahova. 1938-ban egy barátommal, aki osztálytársam volt a kereskedelmi iskolában, két hétre elmentünk Svájcba. Körbeutaztuk Svájcot, és utána még néhány napig síeltünk egy üdülőhelyen. Nem került sokba az út, még egy pincértanuló számára is megfizethető volt. 

Azon kívül, hogy pincérnek tanultam, és segítettem felszolgálni, a rangidős pincérek megbízásait is teljesítettem. Ebédelni egy kis kóser kifőzdébe jártam. Lantosi főpincér nagyon szerette a zsidó konyhát. Annak ellenére, hogy minden pincér naponta kétszer ingyen ehetett az étteremben, Lantosinak annyira ízlettek azok az ételek, amiket ebben a kis kifőzdében főztek, hogy minden nap adott pénzt, hogy hozzak neki sóletet, húslevest maceszgombóccal vagy libasültet.

A munkahelyemen megismerkedtem egy szlovák lánnyal, Mária Lesinszkajával [A ’Lesinszkaja’ névváltozat alighanem az orosz alak, nem az eredeti szlovák név. – A szerk.], aki Gorondról származott [Gorond – kisközség volt Bereg vm. Munkácsi járásában, 1891-ben 1100, 1910-ben 1600 rutén és magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Mária egy évvel idősebb volt nálam, 1921-ben született. Egyszerre helyezkedtünk el az étteremben. Mária először szakácstanuló volt, egy év múlva pedig szakács lett. Találkozgatni kezdtünk, egymásba szerettünk. Mindig egy váltásban dolgoztunk, ezért találkozhattunk munka közben is, munka után is. Mária keresztény volt. Sem az én szüleim, sem az övéi nem ellenezték, hogy találkozgatunk és össze akarunk házasodni, amint a magunk lábára tudunk állni. Máriáék sokan voltak testvérek: négy fiú és három lány volt. Mária volt a legidősebb, a többiek még otthon laktak. Az apja egy kőfejtőben dolgozott, az anyja háztartásbeli volt. Volt egy kis gazdaságuk: tehenük és egy kis földjük. Szegények voltak, és Mária szülei nagyon örültek, hogy a lányuk jó családba kerül. Úgy gondolták, hogy a zsidók a legjobb férjek.

1938-ban Kárpátalja ismét Magyarország fennhatósága alá került [lásd: első bécsi döntés; ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár, Huszt és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalja többi részét 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. Kárpátalján sokan, főleg az idős emberek, akik emlékeztek még rá, milyen volt az élet az Osztrák–Magyar Monarchiában, örömmel várták a magyarok visszatérését. Úgy fogadták a magyarokat, mint kedves vendégeket, hiszen akkor senki sem tudta még, mi az a fasizmus. A Bercsényi étteremben is készültek a magyarok fogadására. A magyar honvédségen belül csak a tisztek járhattak étterembe, a közlegények csak a kocsmába járhattak, étterembe nem. Az étteremben reggeltől fogva készítették az asztalokat a tiszteknek estére, egész nap a magyar konyha ételeit főzték. A tulajdonos úgy döntött, hogy több pincér lesz, mint általában, hogy a vendégeknek ne kelljen várniuk. Bár én még csak tanuló voltam, nekem is azt mondták, hogy maradjak, mert szükség lehet az én segítségemre is. Este megjöttek a magyar tisztek, úgy tizenöt ember. Már mindenki várta őket, az asztalok elő voltak készítve, mindenhol virágok díszelegtek, a zenekar magyar dallamokat játszott. A tisztek leültek. Az egyik asztalnál az étterem legjobb pincére szolgált fel, egy alacsony zsidó. A tisztek sokat ittak, és éjjel kettő körül az egyikük, egy szép, középkorú ember, aki ennek a pincérnek az asztalánál ült, így szólt oda a pincérnek: „Gyere ide, te koszos kis zsidó!” Mindenki megállt, és elhallgatott, először találkoztunk hasonló esettel. Minket, pincéreket arra tanítottak, hogy semmi esetre se legyen botrány a teremben. Az illető pincér elsápadt, de kívülről nyugodt volt. Odament az asztalhoz, és azt mondta: „Elnézését kérem, tiszt úr, hazamegyek, megmosakszom, és holnap már nem leszek koszos.” A többi tiszt leintette a társát, és azt mondták, hogy egyszerűen csak részeg, és nem érdemes rá odafigyelni. Az esetet eltussolták, de nagyon rossz volt az utóíze. Később gyakran jöttek hozzánk az étterembe tisztek és csendőrök.

A magyarok bevonulása utáni első évben nem történt többet hasonló eset, de amikor magyar tisztek tartózkodtak az étteremben, a személyzet mindig feszült volt. A magyar fennhatóság első évében nem volt zsidóüldözés. Be tudtam fejezni a kereskedelmi iskolát, és még megkaphattam a bizonyítványt is. De egy év múlva már hatályba léptek a zsidóellenes törvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóknak tilos volt boltokat, üzemeket, műhelyeket, éttermeket birtokolniuk. Mindenféle kártérítés nélkül át kellett adniuk a tulajdonukat egy nem zsidónak, máskülönben az állam vette el, persze szintén kártérítés nélkül [Az 1939. március 15-i katonai bevonulás eredményeként Kárpátalja egész területe ismét magyar fennhatóság és közvetlen belügyminisztériumi irányítás alá került, Kárpátaljai Kormánybiztosság elnevezéssel. Kormányzói biztosává 1940 szeptemberében a kormányzó Kozma Miklóst nevezte ki. Kárpátaljára is vonatkoztak természetesen a magyarországi zsidótörvények. Az 1939:IV. tc. („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) 12. §-a értelmében az ún. hasznot hajtó jogosítványok (kimérés, nagykereskedés, ügynökség, trafik, gyógyszertár, stb.) kiadását zsidók részére megtiltották (ez azonban felmenő rendszert jelentett, nem azonnali elkobzást. A törvény a jogosítvány fajtájától függően 2-5 évben szabta meg a megvonás határidejét). A törvény 6%-ban maximálta az egyes településeken zsidóknak kiadható összes iparengedély számát. „1941. augusztus 31. Kárpátalján eddig a 3830 »zsidó iparűző helyből« 2475-öt vettek át keresztény kereskedők és iparosok” /www.foruminst.sk/index.php?&MId=&/). Tulajdon kártérítés nélküli elkobzásáról nem volt szó, inkább állandó igazoltatások, illetve a körösmezei kitelepítések érintették őket 1944 előtt. – A szerk.]. Az idősebb Szilágyi, a Bercsényi étterem tulajdonosa az 1930-as évek elején halt meg. Az étterem az utódaira szállt, a két fiára és a lányára. 1939-ben, amikor hatályba lépett a törvény arról, hogy a zsidók hasznot hozó tulajdonnal nem rendelkezhetnek, a Szilágyi családot arra kötelezték, hogy az éttermet egy Kucsek nevű, Magyarországról jött embernek adja át. Ezt nagyon egyszerűen csinálták: kijöttek a fináncok, és azt mondták Szilágyiéknak, hogy adják át az étterem és a raktár kulcsait [Az 1938 után „visszatért” területeken a végrehajtás üteme általában gyorsabb, módja szigorúbb volt, hiszen gyakran hiányoztak a „keresztény” adminisztráció és zsidó elit közötti érdekkapcsolatok, összefonódások (a sok „ejtőernyős” miatt). Tehát: az étterem bérleti jogát elvehették Szilágyiéktól, tulajdonát aligha. Magyarországról jött új bérlő, és a pénzügyigazgatóság mint végrehajtó neki adta át az étterem bérleti jogát. Amennyiben magántulajdon volt, akkor viszont ki kellett fizetniük a tulajdonost. – A szerk.]. Az étteremnek óriási raktárai és nagy borospincéi voltak. És mindezt egy pillanat alatt oda kellett adni, megállapodás nélkül, kártérítés nélkül, csak odaadni a kulcsokat, és elmenni. Másnap, amikor reggel megérkeztünk a munkahelyünkre, kijött hozzánk Kucsek, és azt mondta, hogy mindent, amire szükség van, mostantól tőle fogunk kapni. Ilyen egyszerűen csinálták ezt. Ez után Kucsek bejelentette, hogy az étteremben dolgozó zsidó pincérek közül csak egy maradhat. Úgy döntöttek, hogy engem tartanak meg mint a legfiatalabbat és legtapasztalatlanabbat. Nekem nehezebb lett volna munkát találnom, mint egy gyakorlott pincérnek. De én azt kértem, hogy ne engem tartsanak ott, hanem egy olyan pincért, akinek három gyereke volt. Én a Korona étterembe mentem át dolgozni, amit ma Verhovinának hívnak. Ott csak egy zsidó dolgozott, és föl tudtak venni még egyet. Jól fogadtak. A nagyteremben kezdtem el dolgozni. Gyakran járt oda ebédelni az egyik új hivatalnok, akit a magyarok idején neveztek ki, egy fasiszta. Ha ahhoz az asztalhoz ült le, ahol én szolgáltam föl, mindig elküldött, és követelte, hogy ne zsidó szolgálja ki. A Koronában volt egy ötven-hatvan fős különterem a zsidóknak. Korábban rendezvényterem volt, de amikor elkezdődött a zsidóüldözés, egy zsidók számára fenntartott termet csináltak belőle, hogy ne adódjon konfliktus. A zsidó Boruh Lejb volt ott a pincér, és amikor sok vendég volt, nem győzte mindet kiszolgálni. Persze voltak is panaszok a rossz kiszolgálásra. Engem mindig nagyon megviselt, amikor fölbukkant az a bizonyos hivatalnok, és megkértem a főpincért, hogy osszon be a zsidók számára fenntartott terembe, Boruh mellé. Ez a terem negyed-ötöd akkora volt, mint a nagyterem, de tízszer akkora forgalmat hozott. A zsidók érezték, hogy semmi jó nem vár rájuk, és számolatlanul költötték a pénzt. A zsidó terem mindig tele volt, sok drága ételt és italt rendeltek, és több borravalót is adtak. Végül is itt volt a legkifizetődőbb fölszolgálni.

Se az öcsém, se a húgom nem tudott már tovább tanulni az általános iskola befejezése után. A magyarok bevonulása után [lásd: Kárpátalja elfoglalása], 1939-től felső- és középfokú szakképzést adó intézményekbe már nem vettek föl zsidókat. A húgom, miután befejezte az iskolát, tanonc lett egy fodrászműhelyben. Egy év után már önállóan dolgozott. Az öcsém egy szabóhoz szegődött egy nőiruha-szalonba. Herczog, a szalon tulajdonosa zsidó volt, a felesége pedig keresztény. Herczog névleg átadta a szalont a feleségének, de ugyanúgy vezette tovább, mint azelőtt [lásd: stróman]. István ügyes tanulónak bizonyult, és hamarosan már saját kuncsaftjai voltak. Mindhárman jól kerestünk. Hogy mennyit keresett a húgom és az öcsém, azt nem tudom. Hazavittük a pénzt, és beleraktuk az anyám toalettasztalkáján levő dobozba. Magunknál csak egy kis költőpénzt tartottunk, a többivel anyánk gazdálkodott. Minket nem érdekelt, mire költi. A lényeg az volt, hogy otthon mindig finomat lehetett enni, mindenki jól volt öltözve, és szükség esetén otthon mindig volt elkölthető pénz. Soha nem fordult elő, hogy kölcsön kellett volna kérnünk, hogy megvehessünk valamit. Anyám szigorúan kóser háztartást vezetett, és vigyázott rá, hogy ne vigyünk haza nem kóser élelmiszert. De házon kívül se én, se a húgom, se az öcsém nem tartottuk a kóserságot. Egészen közel dolgoztunk egymáshoz. Ebédszünetben átszaladtam a csarnokba, ahol egy kis boltban szeletelt disznósonkát és finom házikolbászt vettem magamnak és a testvéreimnek, és bevittem nekik a munkahelyükre. Anyánk aligha hagyott volna jóvá ilyesmit, de mi hallgatólagosan megállapodtunk abban, hogy otthon nem beszélünk erről. 

A magyarok bevonulása utáni első évben még nem bántották a hívőket, és az sem fordult elő, hogy megtámadtak volna egy zsinagógát. De 1940-től a zsidók már féltek zsinagógába járni. A zsinagóga előtt fiatal suhancok gyülekeztek botokkal, és megverték a zsinagógából kijövőket. Hála istennek, bomba akkoriban nem volt, de a botokkal is véresre verhették az embert. A zsidó fiatalok összefogtak, és az istentisztelet kezdete előtt a zsinagóga elé álltak, szintén botokkal, husángokkal fölfegyverkezve, és nem engedték oda a kötözködőket. Előfordultak olyan esetek is, amikor az utcán megtámadtak egy-egy tipikusan zsidó kinézetű járókelőt. Leginkább akkor dühödtek föl, ha egy zsidót egy keresztény lánnyal láttak. De én továbbra is találkoztam Máriával. Külsőleg nem látszom zsidónak, inkább szláv típusú vagyok, és nem is történt velünk semmilyen incidens.

A húgom szintén egy nem zsidóval találkozgatott. A barátja, Baksa István szlovák volt, Ungváron élt, és vámos volt Szobráncon, egy szlovák faluban. Baksa nagyon jó ember volt, és tetszett a szüleimnek. Nem csak az apám, de még a jóval vallásosabb anyám is úgy gondolta, hogyha a húgomnak jó lesz vele, az sokkal fontosabb annál, mint hogy nem zsidó.

Ez így ment 1942-ig, amíg be nem hívtak munkaszolgálatosnak. Zsidókat a hadseregbe nem vittek, csak munkaszolgálatra. Az 1922-es születésű férfiakat összegyűjtötték, vagonokba rakták, és elvitték az osztrák határhoz. Ott csapatokra osztottak minket, minden csapatba húsz ember került. Az én csapatomban tíz ember volt Kárpátaljáról, tíz pedig Magyarországról, Budapestről. Kőszegre vittek minket, kaszárnyákban szállásoltak el negyvenágyas körletekben, ahol se ágy, se priccs nem volt, csak némi szalma a puszta földön. Már október volt. Minden teremben volt egy kis vaskályha, de nem engedték befűteni, bár nagyon hideg volt. A szalmát már másnap kidobtuk, mert tele volt bolhával, és a földes talajon aludtunk, a saját kabátunkat terítettük magunk alá. Semmiféle munkaruhát nem osztottak ki, a saját otthoni ruhánkban voltunk. A reggeli után dolgozni mentünk, nekünk erdőt kellett tisztogatnunk. Kivágtuk a kiszáradt fákat, elhordtuk az ágakat és a kidőlt törzseket, utat vágtunk. Napközben volt egy ebédszünet, az ebédet a táborból hozták. Estig dolgoztunk, vacsorára visszajöttünk a kaszárnyába. Ezt a tábort magyarok irányították. Elég jól elláttak minket, az étel mindenkinek elegendő volt. Reggel egy bögre kávét kaptunk, és mindenkinek kiosztottak egy egész fekete kenyeret arra a napra. Ebédre sűrű húslevest hoztak, második fogásként meg pörköltet, húst rizzsel vagy babbal. Este egy darab kolbászt és teát adtak. Senki sem maradt éhes.

Kőszegen egy hónapot töltöttünk. Novemberben megint vagonba raktak minket, és a kárpátaljai Uzsokra szállítottak. Két napig mentünk, keresztülutaztunk egész Magyarországon. Magyarországon a zsidókat nem bántották, szabadnak érezték magukat, a meglevő zsidótörvények ellenére [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Nem tudom, hogyan tudták meg a magyar zsidók, hogy a szerelvényünkben munkaszolgálatosok vannak, de minden állomásnál jöttek, hoztak nekünk ételt, adtak kalácsot, konzerveket, főtt csirkét. Nem mi kértük, maguktól hozták, és örömmel adták oda. Átutaztunk Ungváron is. A családom valahogyan megtudta, hogy Ungváron keresztül visznek minket. Mindannyian kijöttek a pályaudvarra, de én csak a húgomat láttam. Neki sikerült odaférkőznie egészen a vagonhoz, és átadni nekem egy étellel teli kosarat. Anyám, apám és az öcsém csak távolról láttak engem.

Uzsokra vittek, és helyi ukránok [azaz: rutének] házában szállásoltak el. Abban a házban, ahová én kerültem, tizenegyen voltunk. A házban két szoba volt. Az egyik szobában volt egy nagy kemence paddal, ahol állandóan egy öregember feküdt, a házigazda apja. Ugyanebben a szobában aludt a házigazda a feleségével és a négy gyerekével: két tíz-tizenkét éves forma kislánnyal és két egészen kicsi gyerekkel. Mi tizenegyen, munkaszolgálatosok a másik szobában aludtunk, ami olyan tíz-tizenkét négyzetméteres lehetett. A földes padlón aludtunk, ami háziszőttes szőnyegekkel volt beborítva. Minden nap kijártunk bunkereket építeni az erdőben. Körülbelül nyolcszáz métert kellett fölfelé menni a hegyoldalban. Lent voltak a fölfűrészelt deszkák, az emberek párosával a vállukra vettek egy-egy nyolcméteres deszkát, és így mentek föl a hegyre. Ezekkel a deszkákkal fedtük be a bunker oldalát. Először egy tizenhét méter hosszú, hat méter széles, négy méter mély szögletes gödröt kellett kiásni a sziklás talajban. Ez nagyon nehéz munka volt. A talajban egymást váltogatta a föld és a sziklás réteg, a sziklás réteggel nem bírt az ásó, csákánnyal és feszítővassal kellett kiszedni. Minden területen hat-hét ember dolgozott, és két magyar őr. Az őrök négyóránként váltották egymást, mentek melegedni. Az egyikük, egy Szegedi nevű ember, nagyon durva volt, mindig kiabált velünk, még vert is, ha nem tudtuk elvégezni a napi normát. Nagyon hideg volt, a hegyekben már vastag hóréteg borította a földet. Miután kiástuk a gödröt, megcsináltuk a falat és a padlót azokból a deszkákból, amiket reggelente magunkkal hoztunk. Utána ugyancsak deszkából megcsináltuk a tetőt, a földdel egy szinten, és befedtük kátránypapírral, bent pedig priccseket készítettünk négy fő részére. Miután megépítettünk egypár fedezéket, elküldtek fát vágni. Néhány brigádot az irtás helyétől nem messze, faházakban helyeztek el. Minden házban volt egy kerek vaskályha. Este, amikor hazafelé mentünk, vittünk magunkkal egy kivágott fát, a ház mellett szétfűrészeltük, és valamelyikünknek egész éjszaka a kályha mellett kellett ülnie és táplálni a tüzet, hogy ki ne aludjon. Mert ha a tűz kialudt, már fél óra múlva fagyott a házban.

A rokonokkal nem levelezhettünk. Nem tudtuk, mi van velük, élnek-e. A helyiektől megtudtuk, hogy már 1943-tól Kárpátalja minden zsidójának sárga csillagot kell viselnie a ruháján [Kárpátalján is 1944. március−áprilisban vezették be a sárga csillagot. – A szerk.]. A munkaszolgálatosok csillagot nem viseltek, de 1944 februárjában arra köteleztek minket, hogy sárga karszalagot hordjunk [A sárga karszalagot voltaképpen már egy évvel korábban előírták: 1943. március 17-én a HM helyben hagyta azt a vezérkari kezdeményezést, hogy a tábori alakulatokba beosztott zsidók polgári ruhát viseljenek, sárga karszalagot és rozetta nélküli katonasapkát. – A szerk.]. Voltak köztünk neológok is és mélyebben hívő emberek is. De egyikünknek sem volt lehetősége követni a zsidó tradíciókat, megünnepelni a zsidó ünnepeket. A magyar őrök még azt is megtiltották, hogy egymás között jiddisül beszélgessünk. Nekem ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen mi otthon is magyarul beszéltünk. Sok zsidó viszont, különösen a falusiak, otthon jiddisül beszéltek.

Harcok Uzsok körzetében nem voltak. A front továbbvonult. Később aztán, amikor Uzsokon keresztül magyar csapatok vonultak át, 1944 februárjában elvittek minket onnan, és átvezényeltek Szobráncra, Ungvártól huszonkét kilométerre. Mi szerencsések voltunk: amíg a hegyekben voltunk, és fát vágtunk az erdőben, néhány munkaszolgálatos brigádot a frontra küldtek, Ukrajnába, ahol lövészárkot kellett ásniuk, harcállásokat készíteniük a magyar és a német hadseregnek. A hadszíntereken dolgoztak, és közülük szinte senki sem tért vissza. A mi csapatunkat tehát Szobráncra küldték, ahol a gyógyvízforrások mellé épített szanatóriumban dolgoztunk. A magyarok alkalmassá akarták tenni ezt a szanatóriumot arra, hogy a kórházat elhagyó sebesültek itt lábadozzanak. Csatornáztunk, árkot ástunk, csöveket fektettünk. Semmiféle gépünk nem volt, az árkokat lapátokkal kellett kiásni a fagyott földben. De a fedezéképítés után ez a munka már nem tűnt nehéznek. Szobráncon volt néhány kiürült ház, ahonnan kitelepítették a zsidókat. Ott helyeztek el minket. Én hetedmagammal egy nem túl nagy istállóban laktam, amit megtisztítottunk a trágyától és kosztól. Már elég meleg volt. Szalmán aludtunk. A padláson széna és szalma volt félretéve a teheneknek télire, így gyakran tudtunk szalmát cserélni, úgyhogy nem szenvedtünk bolháktól és tetvektől.

A menyasszonyom, Mária továbbra is az étteremben dolgozott szakácsként. Amikor átvezényeltek Szobráncra, tudtam neki és a családomnak leveleket küldeni egy szobránci szlovák paraszton keresztül. A szobránci munkatábor egyik vezetője, egy magyar ember gyakran ebédelt a Bercsényi étteremben. Mária megismerkedett vele, és rávette, hogy belépési engedélyt adjon neki a táborunkba. Szobránc tiltott zóna volt, lehetetlen volt csak úgy simán besétálni a táborba. Magyar csendőrök őrizték. Mária párszor eljött hozzám, ételt hozott és leveleket a családtagjaimtól. Tudtunk beszélgetni egymással, de sokszor csak ültünk némán, egymás kezét fogva. Számomra ezek a ritka találkozások voltak a békebeli élet utolsó morzsái, erőt adtak nekem. A húgom vőlegénye, Baksa István is eljött hozzám. A vámon dolgozott, katonai egyenruhában volt. Bement a lágerparancsnokhoz, és azt mondta, hogy a sógora vagyok, és kérte, hogy ne bántsanak. István gyakran hozott üzenetet otthonról, beszámolt róla, mi történik odahaza. Úgy gondolta, hogy a háború nemsokára befejeződik, és Ellával azt tervezték, hogy utána rögvest össze fognak házasodni.

Volt egy aranymedálom a családom fényképével és egy gyűrűm. Féltem, hogy ellopják, vagy egyszerűen csak elveszik tőlem a magyarok. Egyszer egy magyar katona a táborunkból Ungvárra ment, én meg odaadtam neki a medált és a gyűrűt, hogy vigye el Máriának, az étterembe. Az egyik magyar tiszt meglátta, hogy valamit átadtam neki. Megállították a katonát, megmotozták, és faggatni kezdték, hogy ki küldte. Én előálltam, és mondtam, hogy ezek az én tárgyaim, de nem küldtem őt sehova, csak megkértem, hogy adja át őket a menyasszonyomnak. A tiszt faggatózni kezdett, hogy mennyit fizettem én ezért neki. Mondtam, hogy nem fizettem semmit. A tiszt nem hitt nekem, és megparancsolta, hogy a karomnál fogva lógassanak fel a fára az udvaron. Ez nagyon fájdalmas volt. Amikor megpróbáltam a fa után kapni a másik kezemmel, a csendőr, aki az udvaron volt, korbáccsal rám vágott. Egy idő után a fájdalom a karomból elmúlt, már nem éreztem a karomat. Az arra járó parasztok láttak engem. Páran ismerték Máriát, az egyikük befogta a lovait, elment Ungvárra, és elmondta Máriának, hogy mi történik. Mária vele együtt jött Szobráncra. Akkorra engem már levettek. Több mint két óráig lógtam, és már elvesztettem az eszméletemet. A bőr a karomon fölrepedt néhány helyen, és folyt a vérem. Amikor Mária megérkezett, az udvaron feküdtem, és vízzel locsoltak, hogy magamhoz térjek. Máriának rögtön megmondták, hogy élek. Amikor kinyitottam a szemem, először őt láttam meg. Az orvos bevarrta a sebeket, bekötözte a kezemet, és néhány napig nem küldtek dolgozni. A tiszt, aki megparancsolta, hogy kössenek ki, több mint egy hétig nem mert kimenni az utcára. Amint megjelent, a szlovák parasztok kövekkel kezdték dobálni. Ami velem történt, egyáltalán nem volt kivételes. Kegyetlenül büntettek, olyan is volt, hogy belehaltak az emberek.

1944 áprilisában megtudtuk a helyi parasztoktól, hogy az ungvári zsidókat először kivezényelték a téglagyárban levő gettóba, aztán Lengyelországba kezdték őket szállítani, koncentrációs táborokba. Megkértem Máriát, hogy tudja meg, mi lett a sorsa a családomnak, és elmondta, hogy az én családtagjaimat is elvitték koncentrációs táborba. De akkor még senki sem tudta, hogy ezek megsemmisítő táborok. Azt hittük, hogy munkatáborok.

Mi Uzsokon maradtunk, de más falvakba kezdtek minket munkára vinni. Aztán Kassára vittek, ott betoncsöveket fektettünk árkokba, ahová aztán robbanóanyagot helyeztek. Ezután különféle munkákra rendeltek minket, általában lövészárkokat kellett ásnunk. Lassan haladtunk Ausztria felé, és végül, 1944 augusztusában elértünk Ausztriába. Ott is lövészárkot ástunk. Magyar csendőrök őrizete mellett meneteltünk Ausztriában, és ott éjszakáztunk, ahol éppen ránk esteledett. 1944 októberében, az Alpok közelében a magyar csendőrök átadtak minket a németeknek. A Hitler-Jugendhez tartozó fiatalemberek őrizete alatt voltunk, egy SS-tiszt volt a parancsnokuk. Továbbmentünk az Alpokon keresztül. Az úton további munkaszolgálatos csapatok csatlakoztak hozzánk. Nem tudtuk, hova visznek minket, azt hittük, valami másik munkára. Eleinte nappal mentünk, éjszaka pedig a csupasz földön aludtunk. Nagyon sok ember halt meg útközben. Ha az őr észrevette, hogy valaki már teljesen kimerült, és nem tud továbbmenni, akkor helyben lelőtte. Az elején még megálltunk, hogy eltemessék a hullákat, aztán már azt sem, a tetemet csak lelökték az útról, hogy ne zavarja a haladást. Nagyon gyorsan tereltek minket, szinte futottunk. Az étellel, ami nálunk volt, gyorsan végeztünk, az úton pedig szinte semmit nem kaptunk. Naponta kétszer rövid időre megálltunk, jött egy autó, és hozott valami híg levest, és adtak egy kis kenyeret.

A srácok a Hitler-Jugendből unatkoztak, és igyekeztek valami szórakozást találni maguknak. Egyszer szürkületkor megálltunk egy falu melletti réten, és kezdtünk lefekvéshez készülődni. A mező egy hegy alatt volt. Az őreink fölmásztak kissé a hegyoldalon, és elkezdtek közénk lődözni. Mi semmi rosszat vagy tilosat nem csináltunk, ők egyszerűen csak versenyeztek, ki tud jobban célba lőni. Én lefeküdtem a földre, sokan ülve maradtak. Nagyon sok halott volt, több mint száz ember. Senki sem vitte el a holttesteket, ott feküdtek köztünk. Reggel pedig továbbmentünk. Mire kezdtünk lefelé ereszkedni az Alpokból, mindenki ki volt merülve. Sokan kidőltek az úton, nem bírtak tovább menni. Az őrök egyszerűen lelőtték őket. Már sötét volt, mi meg a holttesteken tapostunk, hiszen nem láttuk őket. Lent folyt egy folyó, a hullákat ebbe a folyóba dobálták. Csak reggeltájt értünk le, akkor megengedték, hogy pihenjünk. A világosban láttuk, hogy a folyóban holttestek sodródnak. Megláttam köztük azt az ismerős fiatalembert, aki az út nagy részén mellettem jött. Nagy, föltűnő gombok voltak a kabátján. Ezekről a gombokról ismertem föl.

A pihenő után továbbmentünk. Az SS-esek átadtak minket a német csendőröknek. Továbbhajtottak egy kisvárosba, nem tudtuk, hogy mi a hely neve. A főtéren megálltunk, ételt osztottak, egy vekni kenyeret tíz emberre és egy tál levest. A téren nagy leveses kondérok álltak. A csendőrök a levest a kondérokból nagy lábosokba merték, a lábosokkal végigmentek a földön ülő emberek mellett, és öntöttek az edényükbe levest. Amikor továbbhaladtak, odamentem a kondérhoz, és a bögrémmel merítettem magamnak még levest. Ahogy indultam vissza a helyemre, szembejött velem egy német tiszt. Meglátta, hogy a bögrémben leves van, és a pisztolyaggyal arcul ütött, a bal szemöldököm felett. Vérezni kezdtem, de a bögrét nem eresztettem el, és elfutottam. A tiszt nem próbált utolérni, és nem is lőtt rám. Visszatértem a helyemre, megosztoztam a levesen a társaimmal. Néhány év múlva a bal szemem drasztikusan elkezdett romlani. Amikor elmentem az orvoshoz, azt mondta, hogy ez annak a pisztolyütésnek a következménye, mert akkor megsérült egy ideg. Így vakultam meg a bal szememre.

Általában reggeltől sötétedésig mentünk. Egyszer napközben amerikai repülőgépek repültek fölöttünk. Mindannyian lehasaltunk. A pilóták valószínűleg észrevették a német egyenruhákat, és tüzet nyitottak. Ezután csak éjszaka, sötétben vonultunk. Egy koncentrációs táborba vittek minket, Mauthausenbe. Nem voltunk ott sokáig, csak néhány napig. Akkor már az egyik oldalról a szovjet hadsereg, a másikról az amerikai közeledett. Összegyűjtöttek minket, és ötszázas konvojban újra útnak indítottak a günskircheni koncentrációs táborba. Ez a koncentrációs tábor az erdőben volt. Hat vagy hét barakk volt ott, mindegyikben nyolcszáz ember fért volna el, de legalább ezerötszáz embert tereltek be egy-egy barakkba. Most nehéz elképzelni, hogyan fértek el az emberek kettesével a priccseken, melyek még egy ember számára is szűkek voltak. Még a munkatáborban összebarátkoztam egy munkácsi sráccal és egy másikkal, aki budapesti volt. Mindhárman ugyanabban az évben születtünk. Egy barakkba kerültünk, és igyekeztünk együtt maradni. Naponta egyszer adtak valami löttyöt, ami legtöbbször vízből és félig rothadt céklából állt. Néha került bele egy kis káposztadarab. Tíz embernek osztottak egy vekni kenyeret egy egész napra. Nem tudom, volt-e ebben a kenyérben liszt, de faforgács nagyon sok volt. Nagyon nehéz volt ezt a kenyeret tíz részre osztani, nem lehetett vágni, csak morzsálódott. A barakkokból kimenni csak a kijelölt időben volt szabad. Az udvaron nagy tartályok álltak ivóvízzel. Inni ebből a vízből veszélyes volt, majdnem mindenki, aki ivott belőle, hastífuszt kapott [Igen magas lázzal és erős fejfájással járó, baktériumok terjesztette fertőző betegség. – A szerk.]. A latrinán tíz-tizenöt ember fért el, de egy-egy barakk összes lakóját egyszerre engedték ki a dolgát végezni. Előfordult, hogy valaki nem bírta kivárni a sorát, és összecsinálta magát. De félreállni vagy kimenni a kijelölt időn kívül tilos volt, a láger őrtornyokkal volt körülvéve, ahol fölfegyverzett katonák álltak. Ha látták, hogy a barakkból a kijelölt időn kívül kimegy egy rab, lelőtték. Ráadásul a láger területét kutyák őrizték, speciálisan arra képeztek ki őket, hogy ne eresszék ki a rabokat a barakkokból. Öt-hat kutya rávetette magát az emberre, és mint a farkasok, leterítették a földre. Mi annyira gyengék voltunk, hogy nem is tudtunk volna ellenállni, de azt hiszem, hogy egy fizikailag erős ember sem tudott volna mit tenni ebben a helyzetben. Az ablakon keresztül láttuk, ahogy a kutyák darabokra tépték az embereket. Ez nagyon szörnyű volt. A holttesteket a láger mögött lévő mocsárba dobták. Aki a barakkban halt meg, annak a holttestét az ablakon kihajították, majd bedobták a mocsárba. Elképzelni is nehéz, hány holttest lehetett ebben a mocsárban. Valószínűleg több, mint a víz.

Így éltünk néhány hónapon keresztül [A günskircheni tábort 1945. március 12-én állították föl, és május 5-én szabadította föl az amerikai hadsereg. Lásd a szócikket. – A szerk.].. Nem tudtuk, hányadika van, milyen hónap. Először megpróbáltam számolni a napokat, a priccs szélén jelöltem őket, de aztán belezavarodtam a számolásba. Az amerikai és szovjet légitámadások egyre gyakoribbak lettek. A barakkok nem az őrség kaszárnyái mellett álltak. A kaszárnyákat bombázták, de a barakkok körül nem esett le egyetlenegy bomba sem. A bombázás alatt az őrség az erdőben bújt el, de nekünk nem engedték még azt sem, hogy kimenjünk a barakkokból. És végre, elérkezett 1945. május kilencedike, amikor reggelre ébredve, nem hallottuk sem az őrök hangját, sem a kutyák ugatását. A lágerben szokatlan csend volt. Néhány óra múlva pedig bejöttek az amerikai katonák. Mi kifutottunk a barakkokból, és odarohantunk, hogy átöleljük őket. Utólag rájöttem, hogy az amerikaiak számára ez a heves fogadtatás nagy megpróbáltatás volt, hiszen mi egész idő alatt, amíg a lágerben voltunk, nem mosakodtunk, nem váltottunk fehérneműt és ruhát. De erre akkor nem gondoltunk. Megmenekültünk. Az amerikaiaktól megtudtuk, hogy a háborúnak vége, a fasiszta Németország kapitulált.

Az amerikaiak látták, hogy mennyire le vagyunk gyengülve, és rögtön fölállítottak egy tábori konyhát. Volt náluk húskonzerv, és tésztát készítettek hússal. Nyilván nem akartak ők nekünk rosszat, csak nem tudták, hogy azoknak az embereknek a gyomra, akik hosszú ideig éheztek, már nem tud megemészteni egy ilyen nehéz, zsíros ételt. Én valamit azért tudtam erről, mert amikor a kereskedelmi iskolába jártam, tanultam a diétás étkezésről is. Úgyhogy rábeszéltem a barátaimat, hogy mi ne együnk húskonzervet, hanem morzsoljunk össze egy kis tálban kenyeret, amit az amerikaiak osztottak ki nekünk, és öntsük föl forró vízzel. És majd fokozatosan fogunk áttérni a normális ételekre. Másoknak is ezt tanácsoltam, de senki nem hallgatott rám. A húsos kondérok felől olyan csábító illat áradt, hogy én is alig bírtam visszafogni magam. De azért mi mégiscsak kenyeret ettünk, a húshoz és tésztához nem nyúltunk. Azok, akik húst ettek, már néhány óra múlva elkezdtek szenvedni a hasfájástól, és estére nagyon sokan meghaltak. Az élőkre is szörnyű volt ránézni: mozdulatlanul ültek kidülledt szemekkel, és már semmit sem láttak. Csak a nyöszörgésükből lehetett tudni, hogy még élnek.

Az amerikaiak listákat állítottak össze, mindenkit kikérdeztek, honnan jött, és hova szeretne menni a láger után. Én csehszlovák állampolgárként iratkoztam föl, és azt mondtam, hogy haza akarok menni Kárpátaljára. A listákat összeállító egyik amerikai, aki beszélt csehül, elmondta, hogy Kárpátalja már sem Magyarországhoz, sem Csehszlovákiához nem tartozik, átadták a Szovjetuniónak. Azt tanácsolta, hogy válasszam Amerikát, mondta, hogy keresnek nekem munkát, segítenek a fölépülésben, hogy legyen hol laknom, anyagi támogatást is adnak. Nemet mondtam. Én nagyon szerettem volna hazamenni, és biztos voltam benne, hogy a családtagjaimat is fölszabadították már a lágerekből, és hazatértek. És persze Ungváron várt rám Mária. A munkácsi barátom is úgy döntött, hogy hazamegy. Azt, hogy mi az a Szovjetunió, nagyon ködösen képzeltük el, de úgy gondoltuk, hogyha a szovjet hadsereg a fasiszták ellen küzdött, akkor ez egy jó ország, jól fogunk benne élni. Próbáltak lebeszélni, de a döntésünk végleges volt.

A lágerből nem mentünk el azonnal, néhány napig ott voltunk, amíg a listákat állították össze. Az amerikaiak fölállítottak nekünk egy konyhát. Jól tápláltak bennünket, mindig volt csirkehús, zöldségek, fehér kenyér, vaj, kávé tejjel. De az a mocsár, amiben a holttestek oszladoztak, minden bizonnyal fertőzésforrás volt. Sokan, többek között mi hárman is, kiütéses tífuszt kaptunk [Kiütéses tífusz – igen magas, több napig tartó lázzal járó, ruhatetvek terjesztette járványos betegség. – A szerk.]. A lázunk nagyon magas volt, nekem kihullott az összes hajam, és szinte semmit sem láttam. Aztán amikor még el sem múlt a kiütéses tífusz, hastífuszban betegedtem meg. A kisvárosban volt egy kórház, de mi féltünk odamenni. A kórházban német személyzet volt, a nővérek is és az orvosok is németek voltak. Azt beszélték, hogy a betegeknek mérget kevernek az ételébe, vagy gyógyszer formájában adják oda. Sokan meghaltak ebben a kórházban. Lehet, hogy csak a betegségektől és kimerültségtől haltak meg, de mi nem voltunk ebben biztosak. Mi jobban féltünk a kórháztól, mint a tífusztól. Az amerikaiaknak volt egészségügyi szolgálatuk, ott látták őket el, ha megbetegedtek. Odamentünk, és adtak nekünk gyógyszereket. A láger barakkjában feküdtünk. Sokan már elutaztak, és sok hely volt. Feküdhetett egy ember egy priccsen, és választhattunk alsó helyeket. Mi hárman körülbelül egy hónapig betegeskedtünk, aztán meggyógyultunk. Ez alatt az idő alatt egy amerikai szakács járt be hozzánk, aki direkt nekünk főzött húslevest, folyékony kásákat, és a barakkba hozta az ételt. Én egy kicsit meg tudtam értetni magamat angolul, ezt még a kereskedelmi iskolában tanultam. Mialatt az amerikaiakkal társalogtam, már elég folyékonyan beszéltem. Általában véve, az amerikaiak hozzáállása nagyon barátságos, együtt érző volt.

Amikor meggyógyultunk, átvittek minket egy másik kisvárosba. A nevére nem emlékszem. A reptéri szállodában helyeztek el minket. Onnan cseh tisztek autóval magukkal vittek minket egy helyre, ahonnan a cseheket Prágába vitték, minket pedig a Dunán gőzhajóval Merkbe vittek, ahol átadtak orosz tiszteknek. Ungvárig szóló úti papírokat kaptunk, és adtak élelmiszert az útra. Bécsen és Pozsonyon keresztül utaztunk. Úgy döntöttem, hogy Pozsonyban megszakítom az utat. Ott élt Regina nagynéném, apám húga, aki a házasságban a Militke nevet kapta. Reméltem, hogy tőle megtudok valamit a családomról. A nénikémet könnyen megtaláltam. Sem őt, sem a férjét nem vitték el koncentrációs táborba. Ugyanott laktak, mint azelőtt. A fiuk, Ottó éppen akkor jött vissza a hadseregből. A csehszlovák hadtestben [lásd: 1. csehszlovák önálló tábori zászlóalj] harcolt, katonaorvos volt. Amikor Regina és a férje Pozsonyba költözött, Ottó Brnóban maradt. A háború kitörése után a harmadéves és a végzős diákok a frontra mentek, ahol szanitécek lettek. Ottó a háború alatt végig a fronton volt. A nagynéném egy állami kórházban dolgozott, ő volt Pozsony egyik legjobb kardiológusa, és sok embert mentett meg a haláltól. Amikor kezdték a zsidókat táborokba vinni, és plakátokon fölszólították őket, hogy gyülekezzenek a csomagjukkal a kijelölt helyeken, a főorvos és a kórház meggyőzte a nagynénémet és a férjét, hogy nem szabad elmenni. Nem volt zsidós vezetéknevük, és nem látszottak zsidónak. A nénikém a háború alatt végig dolgozott. Nem otthon laktak, hanem a kórházban, a főorvos irodájában. Bár a városban sokan ismerték a nénikémet, senki sem adta föl. A nénikém és a családja nagyon megörült nekem. Számomra is nagy öröm volt ez a találkozás, ők voltak az elsők a családtagjaim közül, akikkel találkoztam a háború után.

Az én közeli hozzátartozóimról a nénikém semmit sem tudott. Este beugrott a nagynénémhez egy ismerőse, aki Prágából érkezett. Beszélgetni kezdtünk, én elmondtam, hogy koncentrációs táborból jövök, ő meg elmesélte, hogy a vonaton együtt utazott egy lánnyal, aki szintén koncentrációs táborból jött vissza, és mondta, hogy Pozsonyban meg akarja keresni a nagynénjét. Valamiért én rögtön azt gondoltam, hogy ez Ella lesz, a húgom. Tudtam persze, hogy nagyon sok lány tér vissza a lágerekből, és sokuknak élnek itt rokonaik, de az a gondolat, hogy ez az én húgom, nem hagyott nyugodni. Elmentem a pályaudvarra. És tényleg, a pályaudvaron megpillantottam a húgomat. Nehéz volt ráismerni – elgyötört volt, le volt fogyva, de azért csak megismertem. Egymás nyakába borultunk. Arról, hogy mi lett a szüleinkkel és az öcsénkkel, semmit sem tudott. Auschwitzba vitték őket, és ott rögtön szétválogatták. Ellát Bergen-Belsenbe vitték munkatáborba. Oda sok lányt küldtek Ungvárról. Ella együtt volt az egyik unokatestvérünkkel, aki anyám testvérének, Klein Ilonának az nagyobbik lánya volt. Ella segített neki, amiben csak tudott, de a lánynak gyenge szervezete volt, és meghalt a lágerben. Hogy mi lett a többiekkel, azt Ella sem tudta. Ő is haza akart menni. Semmit sem tudott a vőlegényéről, Istvánról, de reménykedett benne, hogy még él. Én rábeszéltem a húgomat, hogy maradjon a nagynénénknél Pozsonyban, mondván, hogy majd én egyedül visszamegyek Ungvárra, fölkutatom a szüleinket, az öcsénket, Máriát és Baksa Istvánt, és visszajövök Pozsonyba. Ebben megállapodtunk. Elérkezett az elutazás napja, és Ella kikísért a pályaudvarra, és amikor már búcsúzkodtunk a vagonnál, Ella hirtelen azt mondta, hogy mégsem marad, velem együtt utazik. Akkor mi még nem tudtuk, hogy Pozsonyba már soha többé nem tudunk visszajönni. Így hát ketten érkeztünk haza. Az Ung hídja le volt rombolva, át kellett gázolnunk az egyik partról a másikra. A házunkban idegenek laktak. Ismerősöknél szálltunk meg, és elkezdtünk tudakozódni a családtagjaink felől. Néhány zsidó már visszatért a koncentrációs táborokból. Már otthon volt az unokatestvérem, Klein Vojcek, anyám testvérének, Ilonának a fia. Auschwitzból őt valahova Jugoszláviába irányították munkatáborba, ahol ólmot bányásztak [Jugoszlávia 1944-ben nem létezett. Valószínűleg a bori (szerbiai) rézbányákra gondolt az interjúalany, oda viszont forrásaink szerint Auschwitzból nem vittek senkit. – A szerk.]. Vojcek nagyon betegen tért vissza, krónikus ólommérgezése volt, és ebbe 1950-ben végül belehalt. Tőle tudtuk meg, hogy a szüleinket és Ilonát a kisebbik lányával rögtön az után, hogy megérkeztek Auschwitzba, gázkamrába küldték. Ilona férje, Klein Ignác munkaszolgálatban halt meg. Egyedül az öcsénkről, Istvánról nem lehetett tudni semmit. Egyszer bejött hozzánk egy nő, aki nem messze lakott a régi házunktól. A háború alatt Lengyelországban dolgozott mint cseléd. Azt mondta, hogy látta az öcsénket Krakkóban. Kérdezte tőle, hogy haza fog-e menni, és István azt válaszolta, hogy neki már nincs miért hazamennie, valószínűleg minden rokona meghalt. Aztán a húgom véletlenül beszélgetett egy másik nővel, aki valamilyen koncentrációs táborban volt, Lengyelországban. Ő azt mesélte a húgomnak, hogy mielőtt megérkeztek az oroszok Lengyelországba, látta az öcsémet a lágerban. Éppen egy kabátot varrt a barakkfelelősnek. A nő tudta, hogy Istvánnak hívják, és István mondta, hogy ungvári. Elkezdtünk kutatni az öcsém után a Vöröskereszten keresztül, de semmi hírt nem kaptunk felőle, aztán már magunk sem kerestük tovább. A szovjethatalom nagyon keményen bánt azokkal az emberekkel, akik a családtagjaik után kutattak külföldön. Én úgy gondolom, hogy lágerben halt meg, máskülönben talált volna rá lehetőséget, hogy hírt adjon magáról.

Megkerült a húgom vőlegénye is, Baksa István. Amikor megérkeztünk, ő még nem volt Ungváron. Az anyja mondta Ellának, hogy István Budapesten van, és nemsokára visszatér. Nem sokkal a hazaérkezése után összeházasodtak. Ellának és Istvánnak két gyermeke született. A lányuk, Jekatyerina 1952-ben született, a fiuk, Andrej 1956-ban. Ella ugyanabba a fodrászatba tért vissza, ahol a háború előtt dolgozott. István a vámnál dolgozott. Az 1980-as évek végén, István halála után Ella a családjával Csehszlovákiába, Kassára utazott. Ella egész szovjetunióbeli élete alatt bánta, hogy úgy döntött, velem jön Kárpátaljára, mert aztán nem tudta elhagyni a Szovjetuniót. Továbbra is csehszlováknak érezte magát, bár szovjet iratokat kapott. Nehéz volt a fodrásznyugdíjából megélnie. Úgy gondolta, hogy Csehszlovákiában magasabb az életszínvonal, mint a Szovjetunióban, és hogy neki és a gyerekeinek jobb lesz ott. Kassán halt meg 1996-ban, a gyerekei azóta is ott élnek. Tartjuk velük a kapcsolatot.

Természetesen rögtön Ungvárra érkezésem után találkoztam Máriával. A három év alatt mindvégig várt rám. 1945 júliusában házasodtunk össze. Zsidó esküvőnk persze nem volt. Az anyakönyvi hivatalnál bejegyeztettük a házasságot, estére pedig vendégeket hívtunk. Az esküvői vacsorát Mária szüleinél tartottuk. Mária szakács volt az egykori Bercsényi étteremben, amit Rutának hívták. Én ugyanott helyezkedtem el pincérként. Elmesélték, milyen szörnyen végezte a Bercsényi étterem volt tulajdonosa, az egyik Szilágyi testvér. Nagy föld alatti raktáraik voltak a városi park alatt, egy valóságos föld alatti labirintus. Szilágyi persze jól ismerte az összes be- és kijáratot. Amikor 1944-ben kezdték összegyűjteni Ungvár zsidóit, úgy döntött, hogy ott rejtőzik el. Valaki besúgta, és a csendőrök megtalálták. Szörnyen megverték, és félig holtan rakták a vagonba. Az egész család meghalt Auschwitzban.

Ungvárra érkezvén, a húgommal rögtön a saját házunkhoz mentünk. De bemenni nem tudtunk, mert ott már új lakók voltak, egy házaspár. Voltak irataink a házról, csakhogy el voltak rejtve a házban, bemenni pedig nem tudtunk. Én nem ismertem a szovjet törvényeket, nem tudtam, hogy nemcsak a lakást követelhetem vissza, hanem még a bútorokat és azokat a tárgyakat is, amelyek a tulajdonunkban voltak. Elmentem a végrehajtó bizottsághoz, ahol fölvilágosítottak, hogy a férfi partizán volt, úgyhogy nem fogják kiköltöztetni. Apám egyik ismerőse, aki még gyermekkoromból ismert, adott nekem egy szobát a házában. Oda vittem az esküvő után a feleségemet. Aztán mikor már a Rutában dolgoztam, egy pincér fölajánlotta a lakását: ő megházasodott, és a feleségéhez költözött. Ez egy szoba-konyhás lakás volt. Nem volt semmi saját holmim – sem bútor, sem berendezés.

Mindent elölről kellett kezdeni, mindent újra be kellett szerezni. Ebben a lakásban születtek és cseperedtek a gyerekeink. Négyesben nagyon szűken voltunk. Arra, hogy lakást kapjunk, nagyon kicsi volt az esély – lakást a [tanácsi] végrehajtó bizottság általában azoknak adott, akik a Szovjetunióból települtek be. Én szerettem volna saját házat építeni, de ez sokba került, annyi pénzünk meg nekünk nem volt. Gyűjtögettük a pénzt a házra. Aztán ismerősöktől véletlenül megtudtam, hogy egy öregasszony el akarja adni a háza felét. Megnéztem a lakást, és megtetszett. A tulajdonos viszonylag keveset kért érte, de kikötötte, hogy egy szobát hagyjunk meg neki, ahol ellakhat egészen a haláláig. Megegyeztünk a feltételekben. Volt ott még egy lakó, akinek az öregasszony egy szobát adott ki. Odaadtam neki azt a lakást, ahol mi laktunk, és mi végre megvettük ezt a házat. Ma is benne lakunk. Nincs messze a központtól, a Bercsényi utcában áll. A mi részünkben két szoba és egy konyha volt, a harmadikban lakott a volt tulajdonos. Beköltöztünk, és elkezdtük rendbe szedni a házat. Fokozatosan újítottuk föl, először egy szobát, aztán a konyhát, aztán hozzáépítettünk még egy szobát. Kályhával fűtöttünk. Minden szobában volt egy-egy mintás cserépkályha. Az 1950-es évek végén, amikor Ungváron elkezdték bevezetni a gázt, gázfűtésre tértünk át. De a kályhák megmaradtak, olyan szépek voltak, hogy sajnáltuk volna lebontani őket. Néha befűtjük őket, úgy hangulatosabb a ház. A ház mellett nagy kert volt. Amikor körben elkezdődött az építkezés, a kertet egy kicsit megkurtították, de még így is ezer négyzetméter. Amikor a gyerekek kisebbek voltak, a kerttel főleg a feleségem foglalkozott. Most ez a fiunk kedvenc időtöltése. Ő növénynemesítő biológus, és a kertünkben a legújabb fajtájú gyümölcsfák és bokrok vannak, és sok virág. Mi, Máriával már csak ritkán megyünk el otthonról, a kert lett a kedvenc tartózkodási helyünk. A dédunokánknak, Andrásnak is jó ott. Otthon a feleségem és én oroszul vagy szlovákul beszélünk egymással. A gyerekeim, unokáim, sőt még a dédunokám is mind jól beszélnek magyarul. Szeretem, ha a családban magyarul beszélünk. Amikor a gyermekkorom nyelvének hangjait hallom, fölidéződik bennem a gyerekkorom és a családom. Ez nagyon szomorú, de ugyanakkor kellemes is.

Külföldre utazni a szovjethatalom éveiben nem lehetett. Itt kellett élni, és hozzászokni az itteni élethez. Néhány hónapig a Ruta étteremben dolgoztam. A személyzeti osztályon [lásd: „személyzetis”] volt rólam egy káderlap, ahol szerepelt az, hogy kereskedelmi iskolát végeztem. Behívtak a kerületi pártbizottságra, és fölajánlották, hogy legyek a káderétkezde igazgatója. Ez az étkezde a vezetők számára volt fenntartva: a megyei és a városi pártbizottság dolgozói, gyárigazgatók, összesen mintegy kétszáz magas pozícióban lévő vezető számára. Külön engedély kellett a belépéshez, őrök álltak a bejáratnál, és nem engedtek be külső vendégeket. Ezekre az étkezdékre külön keret volt, és a drága ínyencségek itt nagyon olcsók voltak. A Szovjetunióban sok ilyen étkezde volt. A feleségem átment oda szakácsnak, én pedig igazgató lettem. Mária volt a főszakács, és volt két beosztottja. Annak ellenére, hogy Ukrajnában éhínség volt, az étkezde nem szenvedett hiányt semmiben. A piacon egy vekni kenyér ötszáz rubelba került, ami több mint a fele volt a havi fizetésemnek, én pedig az étterem számára minden nap kétkilós fehér kenyereket, amerikai hús- és halkonzerveket, Görögországból hozott füstölt birkát, francia vajat, sajtokat és hasonló dolgokat vettem át, amiket az átlagemberek életükben nem láttak. Mindig sok élelmiszer maradt, főleg kenyér. A személyzetnek megengedték, hogy elvigye – a vendégeink közül senki sem evett volna tegnapi kenyeret.

Amikor az étkezde igazgatója voltam, azt tanácsolták, hogy lépjek be a pártba. Azokban az években ennek nagy jelentősége volt, főleg azoknál, akik vezető beosztásban voltak. Beadtam a felvételi kérelmemet a kerületi pártbizottságon, és elmondtam a taggyűlésen az életrajzomat. A papírokat elfogadták. Amikor letelt a tagjelölti státusz, és megérdeklődtem a kerületi bizottságban, hogy mikor fognak fölvenni, azt mondták, hogy a kerületi bizottság titkárának valami nem tetszett az életrajzomban, és ellenzi a pártba való belépésemet. Erre én nem kezdtem bizonyítgatni semmit. Egy bizonyos idő után behívtak a vezetőséghez, és azt mondták, hogy nagyon jól dolgozom, és remekül irányítom az étkezdei munkát, de a helyemre egy új igazgatót küldtek, akinek felsőfokú végzettsége van és párttag. Itt megmutatkozott a pártonkívüliségem. Persze lehet, hogy a nemzetiségem is közrejátszott, de erről fennhangon semmit sem mondtak, de azt, hogy az új igazgató párttag, megmondták. Fölajánlották, hogy maradjak az étteremben ügyintézőként, de én nemet mondtam. Abban az időben sok új kávéházat nyitottak. Ki tudtunk venni mi is egy helyiséget, berendeztük, és a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy együtt fogunk dolgozni. Ő volt a konyhán, én a büfében. A választék hideg előételekből, különféle süteményekből és kávéból állt. Mária mindent kora reggel, még a nyitás előtt készített el, aztán már csak kávét főzött. Én vettem föl a rendeléseket, és nálam fizettek a vendégek, kora reggel pedig segítettem Máriának a bevásárlásban. Voltak törzsvendégeink. Sokan rendszeresen rendeltek tőlünk süteményt elvitelre, az ünnepi asztalra vagy egyszerűen csak hétvégére. Azt mondták, hogy ilyen finom süteményeket, mint amilyeneket a feleségem készít, nem tud akárki sütni.

Volt néhány barátunk, akikkel még a háború előtt barátkoztunk össze. Lettek újak is. A legtöbb zsidó volt, de voltak magyarok is, szlovákok is. Volt kerékpárunk, hétvégenként a barátainkkal az erdőbe vagy a folyóhoz tekertünk. Télen a hegyekbe utaztunk síelni. Szerettünk moziba, színházba járni.

Az első gyerekünk, Judit lányunk 1950-ben született, amikor a feleségemmel a káderétkezdében dolgoztunk. Mária nem hagyta ott a munkáját a terhessége utolsó napjáig, egyenesen a tűzhely mellől vitték a szülőszobába. A második gyerekünk, István fiam, akit az öcsém tiszteletére neveztünk el így, 1953-ban született, amikor Máriával már a kávéházban dolgoztunk. Én fölajánlottam Máriának, hogy legyen otthon a terhessége utolsó hónapjaiban, találok majd én helyette szakácsot. De Mária senkire sem tudta rábízni a kedvenc foglalatosságát. Úgyhogy a mentőket megint a munkahelyére, a kávéházba kellett kihívni.

Nem sokkal a fiam születése után a Verhovina étterembe hívtak dolgozni, ma is ez a legnagyobb és legnevesebb étterem Ungváron. Először pincér voltam, aztán ügyintéző. De az ügyintézői munkakör nem tetszett, és átmentem büfésnek, manapság bárpultosnak hívnák. A Verhovinában dolgozott még néhány ember, akik már a háború előtt is ott voltak, amikor az étterem neve Korona volt. A munkahelyen tisztelettel viseltettek irántam. Ott dolgoztam a nyugdíjba vonulásomig, 1990-ig. Annak ellenére, hogy nem voltam párttag, 1955-től a nyugdíjaztatásomig a több mint kétszáz embert foglalkoztató Verhovina étterem és szálloda szakszervezeti elnöke voltam.

Sokan, akik a Szovjetunióból települtek át Kárpátaljára, mondogatták, hogy egy másik, teljesen ismeretlen, számukra szokatlan életformájú országba kerültek. Külföldiek voltunk nekik, emberek egy másik világból. Meglepték őket az üzleteink, ahol – legalábbis az első időkben – volt áru, ahol az eladók udvariasak és tisztességesek voltak, meglepte őket a szokásos gorombaság hiánya a szolgáltatási szférában. Hiszen Kárpátalja lakói a magyarok és a csehek alatt egy európai országban éltek, minden európai volt. Hamisan mérni és túlszámlázni a boltokban csak tíz-tizenöt évvel a szovjethatalom beköszönte után kezdtek, amikor Kárpátalja tősgyökeres lakosságának többsége elment, és helyükre a Szovjetunióból jöttek emberek. Mielőtt a Szovjetunióhoz csatolták volna a területet, a vallás természetes és elválaszthatatlan része volt minden ember életének, az emberek Isten törvényei szerint éltek. A Szovjetunióban a vallásosság pedig majdhogynem bűncselekmény volt.

Itt az élet teljesen más volt, mint a Szovjetunióban. Ott az emberek barakkokban, társbérletben éltek [Kommuna volt ennek a sajátos szovjet társbérletnek a neve. – A szerk.], a saját lakás elérhetetlen álom volt számukra. De nálunk szinte mindenki, aki dolgozott, építhetett magának egy házat a saját ízlése és lehetőségei szerint. A társbérletről nálunk még csak nem is hallottak a Szovjetunióhoz csatolás előtt. Gyermekkorunktól arra neveltek minket, hogy segítsük a körülöttünk lévőket, gondoskodjunk azokról, akiknek rosszabb, mint nekünk. Nekik meg azt verték a fejükbe, hogy a jótékonyság megalázó annak, aki kapja. Néha, amikor felbosszantott a betelepülők viselkedése vagy beszéde, így nyugtattam magam: ugyan mi jót láttak ők az életükben? Ők teljesen mások, más körülmények között nőttek fel, és más értékeket követtek. Más élet, más kultúra, más alapelvek… Az, ami a Szovjetunióban történt, ami a szovjet embereket izgatta, számomra közömbös volt. Nem tartozott rám, számomra nem volt érdekes. Emlékszem, hogy megviselte a betelepülőket Sztálin halála 1953-ban. Furcsa volt látni, hogy az utcán felnőtt férfiak sírnak, nem szégyellve a könnyeiket, amikor bejelentették a rádióban Sztálin halálát. És minden máshoz is ugyanilyen közömbösen álltam hozzá. Nem az én dolgom volt, nem az én életem. Csak két esemény izgatott föl, kavarta föl a nyugalmamat: a szovjet csapatok bevonulása Magyarországra 1956-ban és Csehszlovákiába 1967-ben [lásd: prágai tavasz, 1968]. Izgatott, kétségbeesett, dühös lettem. Valószínűleg akkor veszítettem el az utolsó illúzióimat a Szovjetunióval kapcsolatban. Szerintem ugyanis valódi agresszió történt, ugyanolyan, mint Hitler támadása. Hiszen minden országnak joga van megválasztania a saját útját.

Ugyanilyen közömbösen viszonyultam a szovjet ünnepekhez is. A munkahelyen meg kellett ünnepelni őket. Május elsején és november hetedikén reggel a feleségem és én felvonultunk a Verhovina étterem dolgozóival [November 7. – A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. –  A szerk.]. A felvonulás után bankett volt az étteremben a dolgozók számára. A feleségemmel részt vettünk minden előírt rendezvényen. De otthon a szovjet ünnepeket nem tartottuk meg. Ezeket azok ünnepelték meg, akik a Szovjetunióban születtek és nőttek föl, számunkra ezek csak egyszerű szabadnapok voltak, amiket a gyerekekkel és a barátokkal lehetett eltölteni. Csak a győzelem napja, május kilencedike volt számomra ünnep [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. Ezen a napon szabadítottak föl minket a koncentrációs táborból az amerikai katonák, és ezen a napon fejeződött be az a szörnyűséges háború, ami oly sok hozzám közel álló és drága ember életét követelte. Ezen a napon reggel a munkatársainkkal együtt elmentünk az ünnepségre, este pedig a feleségem ünnepi vacsorát főzött, és megemlékeztünk azokról, akik kedvesek nekünk, és nem élték túl a háborút.

Miután Kárpátalja szovjet lett, már nem követtem a zsidó hagyományokat, a zsidó vallást. A szovjethatalom nem tolerálta a hívő embereket, tartozzanak bármelyik felekezethez is. Persze akkor is voltak emberek, akik zsinagógába jártak, már amíg egyáltalán működött, és megtartották a zsidó ünnepeket. Ők azonban öregemberek voltak, akiknek már nem volt mitől tartaniuk. De azok, akik dolgoztak, nem engedhették meg maguknak a templomba járást. Az embert elbocsáthatták a munkahelyéről, vagy alacsonyabb beosztásba kerülhetett, még akkor is, ha nem volt párttag. A gyerekeim is úgy nőttek föl, mint minden szovjet gyerek, nem hívőként. Szovjet általános iskolába jártak, voltak kisdobosok, úttörők, komszomoltagok. Tudtam persze, hogy Kárpátalján a szovjet hatalomátvétel után megjelent az antiszemitizmus. Magam nem éreztem, én külsőleg nem hasonlítok egy zsidóra, de másoktól tudtam a zsidókkal szemben tanúsított előítéletes hozzáállásról. Ezért a gyerekeinket az anyjuk után szlováknak írattuk föl [A Szovjetunióban rendszeresített személyi igazolványban szerepelt az illető nemzetisége. – A szerk.]. Ily módon meg akartuk őket óvni a hétköznapi és a hivatalos antiszemitizmustól, meg akartuk könnyíteni a későbbi életüket.

Az egyetlen zsidó hagyomány, amit követhettem, az a jótékonyság volt. A zsidóknál ez mindig az élet fontos része volt, és a szüleim gyerekkoromtól fogva jótékonyságra neveltek [lásd: a jótékonyság kötelezettsége]. A zsidók mindig segítettek azokon, akiknek rosszabb volt, mint nekik. Én ismertem három öreg zsidót, akik a családunkat még a háború előtt ismerték. Munkaszolgálatról tértek vissza, a családjaik koncentrációs táborban haltak meg. Ez a három öregember minden pénteken eljött a munkahelyemre, és én pénzt adtam nekik. A feleségemmel mindig kisegítettük őket élelmiszerrel. Ez így ment egészen a halálukig.

Nekem nem kellett elszenvednem antiszemita megnyilvánulásokat. A hétköznapi életben az kímélt meg az ilyesmitől, hogy külsőleg nem hasonlítok egy zsidóra, a munkahelyemen pedig megbecsültek, mert mindig rend volt körülöttem, sohasem kaptak mulasztáson, és részegnek sem láttak. Bár egyfolytában alkoholos italokkal volt dolgom, a munkahelyemen egy kortyot sem engedtem meg magamnak. Én a csehek ideje alatt tanultam dolgozni, amikor csak egyszer csibészkedhettél, aztán többet már senki nem alkalmazott. Nekem az ilyesmi elfogadhatatlan volt, és becsültek is ezért. Ezenkívül, a kereskedelmi iskolában bankettek szervezésére is oktattak minket, és az étteremben csak én voltam képes egy bankett megszervezésére. Ha volt valami nagy rendezvény, mindig én szerveztem meg, még akkor is, ha másik étteremben volt. Ezért aztán a legnehezebb időkben a vezetőségnek könnyebb volt szemet hunynia afölött, hogy zsidó vagyok. Ha elbocsátanak, azt megsínylette volna az ügy.

Nem volt semmilyen kellemetlenségem abból, hogy a fasiszta Magyarország állampolgára voltam még mielőtt Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták volna. Igazság szerint nekem cseh igazolványom volt. A magyarok túl rövid ideig voltak nálunk, és nem volt idejük magyarra cserélni az igazolványokat. Tudom, hogy a magyarokkal kapcsolatban gyakran elhangzott a fasiszta kifejezés, de rám vonatkozóan ilyesmit nem hallottam [Lényegében ezzel az indokkal hurcoltak el több tízezer embert Kárpátaljáról 1944/45 folyamán. Lásd: Kárpátaljai férfiak málenkij robotja. – A szerk.].

A feleségem nem akarta otthagyni a munkáját azért, hogy otthon legyen a gyerekekkel. Nagyon jó szakács volt, és félt, hogy elvész a minősítése. Amíg a gyerekek kicsik voltak, dadájuk volt, később meg már önállóak lettek, és tudtak magukról gondoskodni. Természetesen én nem tudtam annyi időt tölteni a gyerekekkel, mint amennyit szerettem volta. Hétvégén az étterem nyitva volt. De amikor volt szabad időm, azt igyekeztem a családommal tölteni. Szerettünk sétálni Ungváron, elmentünk a parkba, Ungvár környékére utaztunk az erdőbe, a hegyekbe. A nyári szabadságot is mindig a családdal töltöttem. A Krím félszigetre, a Kaukázusba, a Fekete-tengerhez utaztunk. Ez volt az az idő, amit egymásnak szentelhettünk. Még akkor is, amikor a gyerekek már felnőttek, és saját családot alapítottak, a családjukkal együtt velünk utaztak szabadságra. Otthon a feleségemmel és a gyerekekkel alapvetően magyarul beszéltünk, ritkábban oroszul.

A gyerekeim az iskola befejezése után tovább tanultak. Judit a távközlési főiskolára járt. Miután elvégezte, a postán dolgozott a távközlési osztályon. Még amikor a főiskolai tanulmányai idején Lvovban volt termelési gyakorlaton, megismerkedett a Romániából származó, zsidó Slagermannal, aki a lvovi orvosi egyetemen tanított fogászatot. Egy évvel az után, hogy Judit elvégezte a főiskolát, összeházasodtak. Az esküvőjük átlagos világi esküvő volt. Miután férjhez ment, Judit a férjéhez költözött, Lvovba. Az esküvő után már nem dolgozott. 1973-ban született a fiuk, Edvárd, 1975-ben pedig Anna lányuk. 1990-ben Judit a családjával Izraelbe költözött. Eleinte voltak nehézségeik, aztán minden kialakult. Judit férje először egy rendelőben volt fogorvos, aztán saját fogorvosi praxist nyitott, és Judit volt az asszisztense. Rison Lecionban laknak. Amikor már jól kerestek, vettek maguknak egy lakást. Nemrégiben Judit férje abbahagyta a munkát, megromlott a látása. Az unokám, Anna az orvosi egyetem fogorvosi karát végezte el, és az apja átadta neki a praxisát. Most ő dolgozik az apja rendelőjében. Anna férjnél van, már van egy kétesztendős kisfia, az én dédunokám. Edvárd leszolgált a hadseregben, megnősült, mérnök. Neki is van egy fia, aki nemrégiben lett másfél éves.

A fiam, István az ungvári egyetemre járt, biológia szakra. Még az egyetemi tanulmányai alatt megházasodott. A felesége, Klaudia orosz, de én elfogadtam a fiam választását. Számomra nem volt jelentősége a nemzetiségének. Láttam, hogy Klaudia jó lány, és hogy szeretik egymást. Klaudia is biológia szakon tanult. Az egyetem elvégzése után a fiam egy növénynemesítő állomáson helyezkedett el, Klaudia pedig mikrobiológiára szakosodott. Az egyetlen fiuk, Roth Lagyiszlav 1972-ben született, a nevét az én tiszteletemre kapta [A magyar László név ukrán megfelelője a Lagyiszlav. – A szerk.]. Az unoka a szülei nyomdokaiba lépett, ő is biológus. Lagyiszlav egy diáktársát, az ukrán Natalja Szerzsenkót vette el, amikor az egyetemen tanultak. A felesége is biológus. A szülei valahonnan Kelet-Ukrajnából kerültek Ungvárra a második világháború után. Lagyiszlav fia, András hat éves. A fiam is és az unokám is Ungváron lakik. Gyakran jönnek el hozzánk, én és a feleségem segítünk a dédunoka nevelésében. András az egyetlen a dédunokáim közül, akit akkor látunk, amikor csak akarunk. Sok időt töltünk vele.

Amikor az 1970-es években megindult a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, az ismerőseink és barátaink közül is sokan elmentek [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. Igaz, néhányuk szerintem a kivándorlási láz hatása alatt ment el. Persze én is fontolóra vettem a kivándorlást. De nekem nem szokásom az érzelmek hatása alatt cselekedni, szeretek mindent jól átgondolni. Nekünk itt jó munkánk, jó házunk volt. Arra még csak gondolni sem akartam, hogy áron alul eladjuk a számunkra oly kedves házat, odadobjuk más embereknek. Mi értelme lett volna föladni mindent, ha egyszer itt sem volt rossz nekünk?! Átgondoltam a dolgot, megvitattam a feleségemmel, és úgy döntöttünk: ha a gyerekek felnőnek, és kedvük támad, majd elutaznak, de ezt maguknak kell eldönteniük. Nekünk nincs miért elmennünk. Munkát a mi korunkban már aligha találunk ott, és hát nem is vagyunk abban az életkorban, hogy mindent elhajítsunk, és elölről kezdjük az életet.

Akkor a kárpátaljai zsidók nyolcvan százaléka elutazott, és a szovjet Ukrajnából érkeztek emberek a helyükre. Nehéz volt rájönni, ki zsidó közöttük. Nálunk, Kárpátalján nem volt szokásban, hogy a zsidók megváltoztassák a családnevüket, elrejtve ezzel a nemzetiségüket. Az én dédapám Roth, nagyapám Roth, apám Roth, én Roth vagyok, a fiam Roth, az unokám Roth, és a dédunokám is Roth. De a betelepülőknek nem zsidó családnevük van: Zsukovszkij, Szmoljanszkij és hasonlók. Hiszen ott náluk, a Szovjetunióban az emberek hetven év alatt hozzászoktak ahhoz, hogy zsidónak lenni veszélyes. És mind letagadták, hogy zsidók. Csak a legutóbbi időben van az, mióta létrejött a Heszed, hogy mindannyian zsidónak jelentkeznek be ott. Zsidónak lenni előnyössé vált. De tősgyökeres kárpátaljai Ungváron, azt hiszem, mindössze tizenhárom maradt.

Amikor a Szovjetunióban elkezdődött a peresztrojka, ehhez is, mint mindenhez, ami a Szovjetunióban folyt, közömbösen viszonyultam. Ígértek nekünk már fényes jövőt, szép életet a kommunizmusban, mondták már azt, hogy az emberek a Szovjetunióban jobban és boldogabban élnek, mint bárhol másutt a világon. Persze sokan, akik a szovjethatalom alatt nőttek fel, hittek ebben, hiszen ők nem láttak mást. Nemhiába volt a Szovjetunió lakosainak a külföldre utazás gyakorlatilag lehetetlen, hiszen a vezetés nem akarta, hogy a saját szemükkel meglássák a határokon túli életet, hogy össze tudják hasonlítani az otthonival. Egyszóval Gorbacsovnak egyetlen szavát sem hittem el.

De aztán magam is meggyőződtem arról, hogy ez alkalommal mégsem volt a dolog üres ígérgetés. Több szabadság lett. Az emberek kimondhatták, amit gondoltak, anélkül, hogy félni kellett volna a KGB-től és a besúgóktól. A sajtóban sok minden jelent meg arról, hogy mi történt a Szovjetunióban az elmúlt évtizedek alatt. Lehetett külföldre utazni és külföldi rokonokat meghívni. Ebben az időben visszaszorult az antiszemitizmus. A zsidóknak könnyebb lett bekerülni egyetemekre, munkahelyekre. A zsidó élet is kezdett újjászületni. Nyíltan, rejtőzködés nélkül lehetett zsinagógába járni és megtartani a zsidó ünnepeket. De az embereknek ez már nem kellett, elszoktak tőle. Ha zsidó temetést tartottak, gyakran a minjánhoz sem tudtak összeszedni tíz embert. A majdnem ötvenéves szovjet megszállás leszoktatta az embereket a vallásról. Az emberek nem is annyira tudatosan, mint inkább a zsigereikben érezték, hogy zsidónak lenni, vallásosnak lenni veszélyes.

A zsidó élet Ukrajna függetlenségének kikiáltása után kezdett jobbra fordulni. Amikor 1999-ben Ungváron létrejött a Heszed, sokkal könnyebb lett zsidóként élni. A Heszed gondoskodik rólunk. Élelmiszert, gyógyszert kapunk, az orvosi ellátásra szorulókat pedig ingyen kezelik a Heszed kórházában. A Heszed gondoskodik arról, hogy a felnőttek is meg a fiatalok és a gyerekek is a zsidóság felé fordulhassanak, megismerhessék a zsidó történelmet, vallást, tradíciókat. Amikor megjelent a Heszed, Ungváron hirtelen nagyon sok zsidó lett, vagy hatszáz ember. Vajon honnan kerültek elő!? Nagyon sok zsidó meghalt a második világháborúban. Ungvárról csak a velem egy évben születettek közül több mint kétszáz embert elvittek, és csak hat tért vissza közülük. És azt, hogy összesen hány embert vittek el, nálam idősebbet és fiatalabbat, nehéz elképzelni. Amikor előnyös lett zsidónak lenni, rögtön elfeledkeztek arról, hogyan rejtegették a zsidóságukat sok évtizeden keresztül. Én őket nem tartom zsidónak. Ha zsidó vagy, miért nem jársz a zsinagógába? Miért csak akkor vagy zsidó, amikor kapni lehet valamit?!

Nem is olyan régen a zsinagógában még épp csak tíz-tizenöt ember gyűlt össze, nem több. Most már sokkal többen jönnek el, a fiatalság kezd érdeklődni a zsidó hagyományok iránt. Nem vitás, hogy ez a Heszed érdeme. Én már öt éve járok a zsinagógába. Péntek este magam megyek, aztán az unokám értem jön, hogy hazavigyen. És minden ünnepet megünnepelek a Heszedben. Én persze ezzel csak a tradíciónak adózom, nem lettem vallásos, de igyekszem részt venni a Heszed és a zsidó hitközség életében. Én mindig zsidónak éreztem magam, és büszke voltam erre. A fiam, az unokám és a dédunokám szintén jár a Heszedbe. A hatéves dédunokám, amikor megkérem, hogy köszönjön nekem, örömmel kiáltja, hogy „Sálom”. És amikor megkérdezem tőle, hogy mi ő, András büszkén mondja: „Zsidó vagyok!”  

Életrajz

Telefonos egyeztetés után találkoztam Rosenberg Imrével, egy igen szimpatikus idősebb úrral, Bécs I. kerületében lévő kereskedelmi cégének irodájában. Feleségének kifejezett akarata ellenére szánta el magát az interjúra, de hamar megértettem, miért ellenezte ennyire a feleség az interjút. Minden kérdésnél, amely Rosenberg úr kiterjedt családjának tagjaira vagy a családi életre vonatkozott, Rosenberg úr csak azt tudta ismételgetni: „Csodálatos, meleg család volt”, aztán elakadt a szava, és elsírta magát. Többször fölajánlottam, hogy szakítsuk félbe az interjút, ám tovább akart mesélni. Nagyon sok információ hiányzik ebből a történetből, ezeket azonban nem tudom pótolni, elértem az interjúkészítés határait.

Rosenberg Imrének valaha nagy, meleg családja volt…

Apai nagyapámat Rosenberg Ábrahám Jehudának hívták, őutána neveztek el engem is Ábrahám Jehudának. Nagyapám 1855-ben született Magyarországon, egy Vizsoly nevű faluban [Vizsoly – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben. – A szerk.]. Vizsoly nincs messze Abaújszántótól, ahol nevelkedtem. A nagyapám talmudtudós volt. Az apai családomban mindenki talmudtudós volt. A nagyapának két fiú és három lánytestvérét ismertem.

Mordeháj nagybácsim is Abaújszántón élt, mint mi, és talmudtudós volt.

Smuel nagybácsim Szkároson élt [Szkáros – kisközség volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1910-ben nem egészen 400 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van (Skerešovo). – A szerk.], nagy családja volt, és ő is egy nagy talmudtudós volt.

Nagyapám lánytestvérei, Jenny néni és Jolán néni Vizsolytól nem messze, egy Vilmány nevű helységben laktak [Vilmány – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben 800, 1920-ban 900 lakossal. – A szerk.].

Az apai nagymamámat Desberg Sárának hívták, 1861-ben született Abaújszántón. A nagymama nagyon gazdag zsidó családból származott. A szülei földbirtokosok voltak, úgyhogy a lányaiknak jó partit kerestek, tanult fiatalembereket. Örültek egy tanult talmudtudósnak, s az én nagypapám egy nagyon képzett talmudtudós volt. A házasságkötés után a nagymamámhoz költözött, s került neki foglalkozás is.

A nagyszüleim egy vendéglőt vezettek, az ő idejükben ez egy zsidó foglalkozás volt. A vendéglőt a nagymamám vezette, a nagypapa a tanulással volt elfoglalva. Nagyon korán, ötvennégy éves korában halt meg, 1909 körül. Öt fiuk volt: Móric, Lipót, Ferenc, Béla, aztán az apám, Manó és egy lányuk, Gizella.

Móric nagybátyám kereskedő volt, bútorüzlete volt. A feleségét Wasservogel Rózának hívták. Szlovákiában [akkor: Első Csehszlovák Köztársaság] éltek, Vágújhelyen, és két fiuk volt, Adolf és Imre. Róza néni vágújhelyi volt, és Móric bácsi hozzájuk költözött. Mindketten a bergen belseni koncentrációs táborban haltak meg. Adolf túlélte Szlovákiában, a háború után kivándorolt Izraelbe, és ott halt meg. Imre az cseh kormányzat idején valamilyen magasabb hivatalt töltött be, a háború után pedig Kanadába ment, és ott halt meg.

Lipót bácsi Kepes Piroskát vette feleségül. Lipót bácsinak furnérüzeme volt. Neki több gyereke volt: Klára, Andor, László és Magda. Klára, aki a legnagyobb volt és László Amerikában él, Andor Bécsben, Magda pedig, aki 1944-ben már férjnél volt, Auschwitzban pusztult el. Lipót bácsit és Piroska nénit is Auschwitzban pusztították el.

Ferenc bácsi feleségét Mancinak hívták, nekik egy cipőüzletük volt. Három lányuk volt, de a nevükre már nem emlékszem. Manci nénit és a gyerekeket Auschwitzban pusztították el, Ferenc bácsi túlélte egy munkatáborban, és Bécsben halt meg, 1981. augusztus tizennyolcadikán.

Béla nagybátyám elesett az első világháborúban.

Gizella néni Frankl úrhoz ment feleségül. Nem volt gyerekük, és mindketten Auschwitzban pusztultak el.

Apámat Rosenberg Manónak hívták, 1893-ban született, Abaújszántón. Középiskolát [föltehetően polgári iskolát] és talmudiskolát végzett. Béla nagybátyám elesett az első világháborúban, apámnak pedig egy félrekezelt ízületi gyulladásból lett egy szívbillentyű-betegsége, és ez vezetett a korai halálához. Amikor 1937-ben meghalt, csak negyvennégy éves volt.

A nagymamám 1933-ban halt meg Abaújszántón, hetvenkét éves korában. Abaújszántón egy nagy zsidó temető van, az összes rokonom ott nyugszik, úgyhogy a temetőt rendben tartatom. Valaha egy nagy zsidó közösség volt Abaújszántón, most legalább a temető rendben van úgy-ahogy.

Az anyai nagyapámat Fried Miklósnak hívták. Nem tudom, hol született. Tudom, hogy volt egy nővére, de nem ismertem. A nagymamám lánykori neve Schwartz volt. Az egész életét Csenyétén élte le [Csenyéte – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben 500, 1920-ban nem egészen 600 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nagyon vallásos volt, mindnyájan nagyon vallásosak voltak. A nagymamám testvéreiről nem tudok semmit.

Az anyai családom is nagyon vallásos volt, vallásos volt ott is mindenki, de nem voltak olyan tanultak, mint az apai családom, egyszerű emberek voltak, de mindenki vallásos volt. A nagyszüleim Csenyétén éltek, ami egy kis falu, húsz kilométerre Abaújszántótól. Volt ott egy szatócsboltjuk, ahol az ember az élelmiszertől a petróleumig mindent megvehetett. A nagyapám gazdálkodott is, volt szántója, és sok birkája és marhája volt. Csenyétén mindössze két zsidó család élt, és szombatonként hat faluból jöttek össze a zsidók imádkozni, hogy ki legyen a minján, a tíz tizenhárom évesnél idősebb férfi.  

Gyerekkoromban gyakran töltöttem a szünidőt a nagyszüleimnél.

Az [anyai] nagyszüleimnek hat gyermeke volt: Ilona, az anyám, Olga, Ella, Klára, József és Miklós. József és Miklós is Talmud-tanulmányokkal foglalkozott, és én magam is a Talmudot  tanultam.

Olga néni férje Láng úr volt, de a keresztnevére már nem emlékszem. Vendéglője volt. Volt egy fiuk, László, és egy lányuk, Magda. Olga nénit, a férjét és a gyerekeit Auschwitzba deportálták. A szülők elpusztultak, László és Magda túlélte a koncentrációs tábort. A háború után mindketten kimentek Izraelbe. László most az Egyesült Államokban él, Magda Izraelben halt meg.

Ella néni férjét Adler Lajosnak hívták. Miskolcon volt egy abroncsüzletük. Nekik nem volt gyermekük. Ella nénit is és Lajos bácsit is Auschwitzban gyilkolták meg.

Jóska bácsi Ella néni és Lajos bácsi abroncsüzletében dolgozott. Nem volt házas. Őt is Auschwitzban gyilkolták meg.

Klára néni egy Löwy Sándor nevű ügyvédhez ment feleségül. Amikor Auschwitzba deportálták őket, Klára néni éppen gyereket várt. Az auschwitzi koncentrációs táborban gyilkolták meg őket.

Miklós nagybácsim volt a legfiatalabb, ő még a szülőkkel élt. Őt is Auschwitzban gyilkolták meg.

Az anyámat Fried Ilonának hívták, ő volt a legnagyobb a testvérek között, Csenyétén született 1900-ban. Miután összeházasodott apámmal 1920-ban, anyám Abaújszántóra költözött.

Az [anyai] nagyszüleimet Auschwitzban pusztították el.

Anyám nagyon vallásos volt, kóser háztartást vezetett, minden szombatot és minden zsidó ünnepet megtartottunk. Anyámat is Auschwitzban ölték meg. Abaújszántón a szüleimnek először egy vendéglője volt, aztán egy bor- és szesznagykereskedésük.

Én, Imre, zsidó nevemen Rosenberg Ábrahám Jehuda 1921. február tizedikén születtem Abaújszántón. Két húgom volt, Éva és Judit. Éva 1925-ben, Judit 1931-ben született, szintén Abaújszántón. Nagyon jó családban nőttünk fel, mindkét oldalról sok szeretetet kaptunk. Már négyéves koromtól jártam a héderbe, tanultam írni és olvasni héberül. A zsidó kisfiúk már négyéves korukban kezdik az iskolát. Amikor hat éves lettem, beírattak az elemi iskolába, majd tizennégy éves koromig polgári iskolába jártam. Azután a talmudiskolában tanultam.

Minden reggel tfilint légoltam és imádkoztam, és így teszek a mai napig is.

Nekem egy csodálatos, meleg családom volt, én voltam a nagymamám kedvence, mivel a többi unoka Szlovákiában [Csehszlovákiában] élt, Abaújszántón pedig én voltam az első unokájuk. A szüleim és a nagyszüleim nagyon jól kijöttek egymással. Közvetlen szomszédok voltunk, az apám üzlete pedig a[z apai] nagyszüleim házában volt.

Abaújszántón rengeteg barátom volt, hiszen ott egy nagy zsidó közösség volt, kétszáz zsidó család. Mindenki barát volt, barát és ellenség, az ember verekedett és kibékült, már ahogyan a gyerekek szokták. Sok csetepaté volt, de akkoriban már naponta voltak villongások a zsidók és nem zsidók között is. A [nem zsidók] azt mondták: „Megöltétek Jézust” meg ilyesmiket, mi meg verekedtünk, de nem volt ebben semmi fenyegető, mindnyájan gyerekek voltunk.

Anyámnak mindig volt otthon segítsége, aki segített anyám felügyelete mellett a főzésben is. Anyám mindig felügyelt a főzésnél.

Körülbelül ötezer ember élt Abaújszántón, és közülük olyan hétszázan voltak akkoriban  zsidók [Érdekes, hogy a Magyar Zsidó Lexikon szerint az abaújszántói hitközség „1927-ben a hozzátartozó kerülettel együtt 200 tagot számlált”. Nem tudjuk azonban, hogy benne vannak-e ebben a számban a gyerekek is, vagy – és ez a valószínű – csak a hitközségi adót fizetők száma volt-e kétszáz fő. – A szerk.]. Apám volt a hitközség elnöke, ő nagy tiszteletnek örvendett, és tanult volt. A kétszáz zsidó család közül sokkal voltunk baráti viszonyban.

Az üzletek többsége a zsidóké volt, textilüzletek, cipőboltok, és volt még egy bor- és szesznagykereskedő család is rajtunk kívül.

A századforduló idején volt valamiféle mozgás az oktatásügyben, és mivel Abaújszántó egy katolikus község volt, a község lakosságának nagy része katolikus volt, de volt sok protestáns és zsidó is, úgyhogy a felekezeteknek egy közös iskolája lett, amely fölött megegyeztek. A gyerekek a községi iskolába jártak, minden héten volt hitoktatás, két vagy talán három óra. A zsidó gyerekeknek azonban több hittanórájuk volt, nekünk minden délelőtt vagy délután vagy vasárnap volt tanítás a héderben. A cionizmus már létezett, már beszéltünk arról, hogy Izraelbe kellene menni [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], ez egy mozgalom volt, a szüleimet vonzotta Izrael. De mire ez a mozgalom közelebb került hozzánk, az már nem sokkal a háború előtt volt. Abaújszántón tagja voltam a Mizrachi mozgalomnak, itt voltak a vallásosak.

Éppen egy másik iskolába akartam menni, amikor 1937-ben meghalt az apám. Tizenhat éves voltam, és mivel én voltam a legidősebb fiú, nekem kellett a családfenntartónak lennem. Volt néhány alkalmazottunk, én fejlesztettem tovább az üzletet, vesződtem vele, és elég sikeresen vezettem.

Akkoriban a külföld nagyon-nagyon messze volt, azok nagyon más idők voltak, akkoriban az ember nem tudott olyan egyszerűen kimenni, mint ma. Először is senkinek nem volt útlevele, talán kapott volna az ember, de nem volt, mert nem volt olyan egyszerű külföldre utazni. 1933-tól, ill. Abaújszántón 1940-től kezdtem fölkészíteni a fiatalságot a palesztinai kivándorlásra. A talmudiskolában berendeztem egy földmívesiskolát, és az iskola tanulói a nap felét töltötték gyakorlással a gazdaságban, amit én szerveztem. De kimenni ekkoriban már nem volt többé lehetséges.

Volt egy nagybácsim, Joe, Amerikában, ő volt a reménységünk, de már nem lehetett, és később, ahogy a helyzet egyre rosszabbodott, többé már egyáltalán nem lehetett [kimenni]. Azt mondtuk, elmegyünk Palesztinába, és ezért tanultunk sok mindent a mezőgazdaságról, és én szerveztem az egészet. A tanítóm mondott nekem egy Talmud-idézetet:

„Először tanulnod kell, azután taníthatsz.”

1940-ben elvették az iparigazolványunkat, úgyhogy többé nem tudtam vinni az üzletet [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. De azért tovább dolgoztam, és amíg be nem kellett vonulnom munkaszolgálatra 1944-ben, anyám és a két testvérem elég jól el volt látva. Ez a gondoskodás azonban nem sokat segített rajtuk, minthogy a nácik Auschwitzba hurcolták őket.

1944-ben anyámat és a két húgomat egy Kassa melletti táborba vitték, ekkor megjelentek már a szomszédok, akik korábban még barátok voltak, a csendőrökkel, hogy megnézzék, mit lehet elvinni. A zsidók és a nem zsidók közötti kapcsolatok eddigre rettenetesen megromlottak. Antiszemitizmus errefelé mindig volt, de nem szenvedtünk tőle.

A németek bevonulása után [lásd: Magyarország német megszállása] az abaújszántói zsidókat összeterelték az iskolába. Csak pár percet adtak nekik, hogy valamit összecsomagoljanak, az egész borzasztó volt. Ekkor én már nem voltam ott, én már munkaszolgálatban voltam Kassa mellett, de anyám megírta. Egy napot töltöttek Abaújszántón bezárva az iskolába, másnap pedig elvitték őket Kassára [Máshol azt mondja, hogy Abaújszántóról Vágújhelyre vitték őket, és egy pár napig itt voltak egy családnál. – A szerk.]. Ott először zsidó családoknál kaptak menedéket.

Sikerült a munkaszolgálatban beteget jelentenem, bár nem voltam beteg, és engedélyt szereznem, hogy beutazzak Kassára, a kórházba. Azért mentem, hogy még egyszer lássam a családomat. Anyám megküldte nekem a címüket, de  mire odaértem, már nem voltak ott. Azt mondták, hogy előző nap elvitték őket a téglagyárba. Oda nem lehetett bemenni, de megtudtam, hogy valaki minden este visz be kenyeret. Este fölkerestem ezt az embert, nagyon óvatosnak kellett lennem, mert a kórházba szóló útiparanccsal voltam úton, és a sárga karszalagról, amit az egyenruhámon viseltem, látni lehetett, hogy zsidó vagyok.  Megtudtam, hol lakik, de nem nyitott ajtót. Akkor bekopogtam az ablakon. Odajött egy lány, valami olyan rémülettel a szemében, amit életemben nem láttam még. Bekopogtam, odajött, de ezt a rettegést a lány szemében soha nem fogom elfelejteni. Sikerült kapnom egy zsák kenyeret, és az emberrel együtt be tudtam menni a táborba. Megtaláltam anyámat és a két húgomat, a rabbimat és az egész zsidó közösséget, mindnyájan ott voltak. Kétségbeesetten próbálkoztam a zsidó tanácsnál, hogy csinálni tudjak valamit a családommal. A munkaszolgálatban voltak olyan barátaim, akik kassaiak voltak, és némelyikük apja benne volt a zsidó tanácsban, Kassán azonban nem voltak ismerőseim, úgyhogy anyámat és a húgaimat nem tudtam kihozni. Jelentkeztem a kórházban, ahonnan másnap persze kidobtak, mivel én egyáltalán nem voltam beteg. Megpróbáltam megint bejutni a téglagyárba, de már nem lehetett, olyan hermetikusan lezárták, hogy oda már nem lehetett bejutni.

Visszamentem a  munkaszolgálatba, nekünk, ellentétben a téglagyári körülményekkel, még egészen jól ment.

A háború után visszamentem Abaújszántóra, és vártam a családomat. Éva húgom visszajött, ő ma is él Izraelben, négy évvel fiatalabb, mint én. Anyám, nagynénéim és nagybátyáim, az unokatestvéreim és a kishúgom, Judit, aki tíz évvel volt fiatalabb, mint én, Auschwitzban maradt. Mivel más nem jött meg, Évával Budapestre mentünk, ahol Éva 1945-ben hozzáment egy Eichler Lajos nevű kereskedőhöz, 1948-ban pedig mindnyájan áttelepültünk Bécsbe.

Bécsben ismerkedtem meg a feleségemmel, Kohn Edittel. Ő is magyar származású, 1936. április tizenharmadikán született Timáron [Timár – nagyközség volt Szabolcs vm.- ben, 1920-ban 1700 lakossal. – A szerk.]. A feleségem a kereskedelmi cégem üzletvezetője.

Két gyerekünk született, a lányunk, Judith Rosenberg, férjezett Judith Vivian Brachfeld és Andreas fiunk. A lányunk 1956. december tizenkettedikén született Bécsben, a fiunk 1959-ben született, és 1978-ban meghalt.

A lányom Bécsben érettségizett, 1975-ben ment férjhez, és a férjéhez, Robert Brachfeldhez költözött, Brüsszelbe. Ott járt az építészeti egyetemre. A lányom vallásos, Antwerpenben él, a gyerekei pedig – három lány és három fiú – Izraelben tanulnak.

A húgommal és a sógorommal tehát Bécsbe jöttem, nagyon kevés pénzünk volt, úgyhogy azt mondtam nekik, hogy menjenek Izraelbe, én egy darabig még itt maradok, Bécsben, megpróbálok pénzt keresni, és majd utánuk megyek. Kerestem is egy kis pénzt, de aztán Bécsben maradtam. Nagyon gyakran megyek Izraelbe, látogatóba, és mindig segítettem nekik, amikor szükségük volt rá.

Nagyon szívesen vagyok Izraelben, de hogy ott éljek? Az izraeli tempó nem zavar, de itt már megszoktam az életet, bár biztos tudnék élni Izraelben is. Most voltam két hétig Izraelben, csodálatos volt. Szeretem azt az országot, nagyon szívesen vagyok ott, és nagyon büszke vagyok Izraelre.

A háború után először kételkedni kezdtem a vallásban, de gyakorlom, mert megszoktam, és ez az életstílusom, de mindenki abban hisz, amiben akar. A lányom vallásos, az unokáim is vallásosak, sokkal inkább, mint én. A fiúunokáim a jeruzsálemi jesivában tanulnak.

Szerintem egy zsidó embernek, aki ragaszkodik a zsidósághoz, sokat kell tudnia a zsidó kultúráról és filozófiáról. Minden reggel elmegyek a templomba. Gyakorolom magam ezekben a tudományokban, még mindig tanulok otthon, és tanítok a zsinagógában zsidó ismereteket és zsidó gondolkodást.

Teljes biztonságban érzem magam Ausztriában, 1948 óta vagyok itt, és lehet ugyan, hogy a hátam mögött valaki rosszat mond rólam, mert zsidó vagyok, de nyíltan csak egyszer éltem ezt meg. Negyven évvel ezelőtt történt, amikor valaki nem tőlem vásárolt meg valamit, azért, mert zsidó vagyok, amit meg is mondott.

Én személy szerint nem érzek antiszemitizmust. Olvassuk az újságokat, látjuk a tendenciákat, ez nem a szabadság, amit az ember lát, de sehol nincs másképp. 

Életrajz

Roseanu úr kémiatanár volt, nyugdíjas, 82 éves. A feleségével együtt egy bukaresti panellakásban lakik, a városközpont közelében. A hófehér haj beragyogja arcát, mindig szeretetreméltó és mosolygós. Egész életében gyerekekkel dolgozott, szerinte az ő szeretetük a legfontosabb dolog a világon. A tanári pálya megannyi önmegvalósítást ás sikerélményt nyújtott, közöttük például néhány találmány: sajátos taneszközök. Nagyon büszke két unokájára, fényképeik mindenütt ott vannak a lakásban.

Apai nagyszüleim valahonnan Galíciából jöttek, és Nagybárban telepedtek le, egy faluban, vagy ha meg akarjuk tisztelni, egy községben, Petrozsény és Hátszeg között [Nagybár – kisközség volt Hunyad vm., 1910-ben 500 főnyi román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Apám kisgyermek korában árva lett. Nagyapám, Rosenfeld Dávid kocsmáros volt. Vallásos ember volt, volt egy imádságoskönyve, és tudott imádkozni. Nem járt hagyományos öltözetben, a faluban nem viseltek ilyet. Otthon magyarul beszéltek. Nagyapám rokonairól nem tudok semmit. Nagyapa 1921 táján halt meg, nagymama, Rosenfeld Etelka még előbb.

Minden évben elmentem apámmal Nagybárba, a nagyszüleim sírjához. Két évvel ezelőtt az unokámmal, gépkocsival jövet Déva felől, megálltunk Nagybárban, a nagyszülők sírjánál. Töméntelen német hangzású név, egyik-másik akár zsidó is lehet, de egyik nevet sem ismertem. Petrozsényban gyermekkori jó barátok mondták el, hogy a zsidó temető a háború [vagyis második világháború] idején meghalt német katonák temetője mellett van. Az én időmben ez nem így volt. Nem sikerült megtalálnom a sírt. Beszéltem a gyerekekkel, az idén ismét el akarok menni oda.

Apámnak több testvére volt: Klein [szül. Rosenfeld] Pepi, Baum [szül. Rosenfeld] Etus, majd Rosenfeld Béla és Rosenfeld Benjámin. Mind Nagybáron születtek.

Az egyik húg, Klein [szül. Rosenfeld] Pepi Marosújváron lakott [Marosújvár(-akna) – nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben, 1920-ban 4900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Itt volt Magyarország legnagyobb sóbányája. Trianont követően Romániához került (Ocna Mureş), Tordától 24 km-re, déli irányban fekszik. – A szerk.]. A férjének, Klein Dávidnak volt egy kerékpár- és varrógépboltja. Pepi háztartásbeli volt. Vallásos, nem akárhogy, parókát viselt, nagyon vallásosak voltak. Elköltöztek Kolozsvárra [a második világháború után], majd onnan Izraelbe távoztak. Pepi Izraelben halt meg, a férje újra megnősült, egy hajdani közös lupényi ismerősünket vette el. Klein Pepinek és Dávidnak három fia és két lánya volt. Két fiú Transznisztriában pusztult el, az emberek azt mesélték, hogy fölrobbantották őket. Jenő volt az egyik, Ernő a másik. Egy kisebbik fiú sokáig autóbuszsofőr volt Kolozsváron, Izraelbe települt. Neki is vannak gyermekei. Él, a felesége meghalt, igen jól ismertem őket. Egyik lánya, Hanna számtantanárnő volt. Izraelben halt meg, agydaganata volt. Volt egy fia és egy lánya, akik Izraelben élnek. A másik lány, Erzsi, a szatmárnémeti Nemzeti Színház szabójával házasodott össze. Ők is kivándoroltak Izraelbe. Volt egy fiuk, Máté, kiváló gyermek, bejutott Bukarestben az elektronika szakra, anélkül, hogy tanárt fizettek volna a fölkészítésére. Izraelbe kerültek, és a fiú meghalt a hétnapos háborúban [Minden bizonnyal a hatnapos háborúra gondol. Lásd: hatnapos háború. – A szerk.]. A férj fölakasztotta magát, és az asszony minden nap a temetőben volt, egy olyan sír mellett, amiben semmi sem volt, minthogy a fia egy tankban robbant föl. A fiú nős volt, a felesége várandós, már volt egy gyermekük, mára mindkettő felnőtt. Hogy Erzsit elmozdítsák a sír mellől, találtak valakit, akinek a felesége meghalt Auschwitzban, és meggyőzték, hogy menjen hozzá. Elment Amerikába. Időközben a férje meghalt, Erzsi ott maradt, néha fölhív bennünket telefonon. Évente legalább kétszer eljön Romániába.

Baum Etus [szül. Rosenfeld], a legkedvesebb húg Brassóba ment férjhez. Háztartásbeli volt, a férjének, Baum Sándornak volt egy élelmiszerboltja. Brassóban laktak, a kőfejtők mellett. Volt egy lovas fogata, azon ültem mindig a nyári szünetekben, amikor bevásárolni mentünk a városba. Két lánya volt, Etus szép volt, de a lányok is. A nagyobbik leányka, Szonja, tizenkét éves volt, a kisebbik, nem emlékszem a nevére, nyolc, amikor az anyjukkal együtt elpusztultak Auschwitzban. A férj, Baum Sándor túlélte a deportálást, és újranősült Nagyváradon.

Az egyik fivér, Rosenfeld Béla Buhuşi-ban [Bakó m.] élt, elvesztettem a nyomát. Egyszer járt Petrozsényban. Nem tudom, mivel foglalkozott.

Volt még egy fivér, Rosenfeld Benjámin, másképpen Dezső, cipész volt, Petrozsényban élt. Apám rendszeresen támogatta őt, eléggé elkeseredett ember volt. Megnősült, kitelepült Izraelbe. Vakbuzgó vallásos volt, a felesége parókát viselt. Meglehetősen vallásosak a gyerekeik is. Egyszer ennek a Dezsőnek a lánya telefonált, és jött a fia, és egy csésze vizet öntött a fejére: hogy miképpen meri fölemelni a telefonkagylót szombaton! Dezsőnek két lánya volt, amikor meghalt, a felesége a két lánnyal Amerikába ment, férjnél vannak, az egyiknek a férje mészáros, a másiknak kereskedő, akinek volt egy kis farmergyára.

Apám, Rosenfeld Márton 1892-ben született, vagy kicsit később, Nagybáron. Elvégezte a gimnáziumot, ingázott Petrozsény és Nagybár között. Eljött Petrozsényba [Petrozsény – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, a 20. század első évtizedeiben 12 000 főnyi lakossal. Környékén Európa egyik leggazdagabb barnaszénlelőhelye volt, amelyet 1867-ben kezdett művelni a brassói bánya- és kohótársulat, majd az állam is nyitott bányákat. – A szerk.], fölvették a szénbányához, ott dolgozott egész életében, negyvenhat évet. Rendkívüli ember volt, kifogástalanul komoly, erkölcsös ember, mindenki, aki ismerte, tisztelte és csodálta őt. A lónyai szénbánya beszerzési osztályát vezette.

Édesanyám, Rosenfeld Frida [szül. Lustig] 1901-ben született, majdnem tíz évvel volt fiatalabb apámnál. Elvégezte a petrozsényi gimnáziumot. Fiatalkorában pénztáros volt egy petrozsényi illatszerboltban. Tudom, hogy apa első látásra beleszeretett. 1921 körül házasodtak össze, és nagyon boldogok voltak.

Anyai nagyapám, Lustig Jenő Bécsből származott. Szabó volt. Nagy mókamester volt, minden kisiparossal baráti viszonyban, egész nap a kuglizóban ült és sörözött, de igen jó szabómester volt, különösen nadrágokat szabott kiválóan. Volt egy inasa, az dolgozott. Ő meg a sörözőben… De szenzációs ruhákat készített. Akárhányszor jöttem hozzá, minthogy gyakran meg kellett javítania a nadrágomat, azt mondta: „Itt jön a legjobb kuncsaftom!” Nagyon jópofa ember volt. Otthon volt a műhelye, a konyhában volt a szabóasztal. Sokan ismerték, jöttek hozzá, rendeltek ruhát. Mesélt Ausztriáról, mindenféle helyekről, az első világháborús élményeiről, nagyon büszke volt a katonakorára [a közös hadseregben – lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában].

Nagymamám, Lustig Ilona valahonnan Szerbiából származott, rokonai voltak ott. Fiatalkora óta fehér volt a haja, mindig ilyennek ismertem. A környéken mindenki magyarul beszélt, kivéve nagymamát, aki tökéletesen beszélt németül. Kalapos volt, a főutcán volt a nőikalap-üzlete, ott volt minden bolt. Ez volt az egyetlen ilyen üzlet Petrozsényban, a helyi elit látogatta, a város krémje. Úgy emlékszem, hogy talán volt egy alkalmazottja is. Az készítette a kalapokat. Ő készítette a kalapokat, kalaposnő volt. Az üzlet felerészben az övé volt, a másik felében a Benedekné virágboltja volt, akivel különben családi jó barátságban voltunk. Amikor a bár micvóm volt, ez a néni hozott nekem egy magyar könyvet Petőfi verseivel, ma is megvan. A nagymama üzletrésze egy hosszú szoba volt, hátul egy polcféleséggel, ott alakították a kalapokat, ennyi. Egy időben nagymama egy gyermekjátékrészleget is tartott. Ezt nagyon szerettem, minden héten kaptam valamilyen játékot a boltból. Volt egy motorkerékpáros-automata, ami körbejárta a házat, voltak játékautók, babák. Akárhányszor jöttem az üzletbe, nagymama megvárta, amint elérek az utca végébe, és akkor utánam kiáltott: „Osziiiiiiiii!” Vissza kellett mennem, elfelejtett üzenni valamit édesanyámnak! Minden alkalommal utánam kiáltott az utcán.

Nagyapa nagy termetű volt, nagymama apró és igen serény. Egész életüket Petrozsényban töltötték. Négy gyermekük volt: Lustig Vilmos, Lustig Imre, Lustig Rozália és Rosenfeld Frida [szül. Lustig]. A háború idején Petrozsényban maradtak, minthogy nagyapa életkora ötven év fölött volt, csak az ötven alattiaknak kellett bevonulni. A háború után is itt maradtak. Nagymama az 1960-as években halt meg. Nagyapám kilencvenhat éves korában, az 1970-es években.

Lustig Vilmos Temesváron katonáskodott, ott maradt, megnősült. Villanyszerelő volt. Ő szerelte be a városban az első felvonót, a Baratium gimnáziumban, az akkori német iskolában. Milyen büszkén mesélt mindig erről a liftről, amelyet ő konstruált meg! Kiváló műszaki érzéke volt, nagyon jó szakmunkás. Felesége, Lustig Betti (Betusnak becézték) háztartásbeli volt. Két lányuk volt, Klári és Évi. Kivándoroltak Izraelbe, az egész család, Kiriat Yamba. Klári ma is ugyanott lakik, egy villamosmérnök felesége, aki a haifai villamos műveknél dolgozik. A húga, Éva elment az NSZK-ba, nem tudom, mi lett vele [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.].

Lustig Imre nem nősült meg, zárkózott ember volt. A vasútnál dolgozott. Egyszer aztán magára maradt Petrozsényban, illetve ő és apám, majd apám is meghalt – mit tegyünk Imrével? És közbeléptem itt [a bukaresti hitközségben], elhelyezték az „Amalia és Moses Rosen” idősotthonban, ott is halt meg.

Lustig Rozália 1951-ben halt meg, Petrozsényban, hajadonként. Ö, szegény, beteg volt, és mintha arra várt volna, hogy eljöjjek, és egyszer még találkozzunk. Vele voltam, amikor meghalt.

Nagy téglaházunk volt, amikor a lónyai bányatelepen laktunk, a Nicolae Iorga 14 szám alatt. Az utca a vasutasok házaival kezdődött, majd a főutcáig a bányászok lakótelepével folytatódott. Mi voltunk az egyetlen zsidó család ott, a többiek tisztviselők vagy munkások voltak a bányánál. Legjobb barátságban egy velünk szemben lakó családdal voltak, Székelynek hívták őket. Az asszony háztartásbeli volt, a férfi meg kereskedősegéd – azaz a szénbánya alkalmazottainak az üzletében árult. A bányászok a hónap végén fizettek – jöttek egy számlával, és amit időközben vásároltak, azt levonták a fizetésükből. Vásároltak egy zsák fehér lisztet, egy zsák félfehéret – minthogy akkoriban a kenyeret otthon sütötték, egy zsák kukoricalisztet, fél zsák cukrot. Így történt akkoriban a bevásárlás… Ez volt a bányásztelep.

Édesanyám nagyon jó gazdasszony volt. A kolónián volt a házunk, szép verandával, előtte virágoskert. Hátul zöldségeskert. Meséli a feleségem: „Néztem a mamát, kiment a kertbe, és kihúzott egy sárgarépát. Jött vissza szaporán, főzött. Aztán eszébe jutott, hogy kell még egy paszternákgyökér.” Minden megvolt a kertben, rendesen elültetve. Apa készített neki egy dobozt, csak a libák feje bújt ki egy nyíláson, ennek a segítségével tömte őket kukoricával, sós vízzel, hogy szomjasak legyenek, és egyenek, hogy hízzanak. Egész nap. Így nevelt tizenkét libát télire, felfüstölték őket. A tejet egy „momârlan” [A Zsil-völgyi „őshonos” román lakosság neve, akik inkább állattenyésztéssel foglalkoznak, mintsem bányászattal. Általában a bányák körüli hegyekben laknak. – A szerk.] asszony hozta, lovon, sajtárokban. Köréje puliszkát tett, hogy ne folyjon ki, azt aztán megettük. Édesanyám beszélgetett az asszonnyal. Igen mulatságos volt, ahogy gyenge román tudásával beszélt, de megértették egymást. Különben otthon csak magyarul beszéltünk. Édesanyám minden szomszéddal jó barátságban volt. Ott mindenki egyenlő volt, nem volt semmiféle megkülönböztetés.

Apa a lónyai szénbánya beszerzési osztályát vezette, ez egy település Petrozsénytól körülbelül hét kilométerre. Naponta ingázott egy helyiérdekű vonatocskával, télen kis vaskályhával melegítették a kocsikat. Reggel hatkor ment el otthonról, este hatkor tért haza. Délben a lónyai hivatalnokok kantinjában étkezett. Minden este elmentem a kisállomásra, ez helyi megálló, olyan két kilométerre, és vártam rá. Jöttünk a városba, ő a munkatársaival beszélgetett, én kolonc voltam rajta, fogtam a kezét. Hazajött, hozzáfogott a munkához, a Farkas-féle bútorgyárnak könyvelt, majd egy Schwalb nevű szabónak. Míg az asztalosnak könyvelt, megtanulta az asztalosmesterséget. Az udvaron épített egy pavilont, amelyben legalább tízen elfértek, ott voltam egész nap, nyáron ott írtam a leckéimet, hintát készített, tornaszereket, ez lett a hobbija.

Az én nevem tehát Oscar Roşeanu [1947-ben változtatta meg Rosenfeld Oszkárról. – A szerk.]. 1923. május másodikán születtem. Mindenféle-fajta nemzetből voltak barátaim, egész nap fociztam a réten, mint minden igazi fiú. Édesanyám kiáltott: „Osziiiii!”, azt hiszem, hogy néhányszáz méterre volt, több házsor távolságra. Hívott ebédelni. Ezek voltak a gyermekkori jó barátok: Dick Laci, ő volt a futballkapus, Sporia, a momârlan fiú, Rubb Dudu, a szülei órások voltak, Zuberetz, a szülei suszterek, csehek voltak. Soha senki se kérdezte, milyen nemzetiségű a másik, vagy milyen vallású. Volt gyűrű, hinta, az egész fertály ott volt, mindannyian az udvaron játszottunk. Egyszer eljött Petrozsényba egy bizonyos Alexander, aki kötéltáncos volt. Apa nekem is kellett hogy csináljon. Táncoltam a kötélen, egy barátommal a hátamon. Mindenféle marhaságot megengedtek nekem. Bújócskáztunk. Egyszer építettem téglából valamilyen ólszerű építményt, és ránk omlott. Jártunk halászni a Maleia patakra (a patak keresztülfolyik Petrozsény központján), álltunk a mederben, és kézzel fogtuk a halakat, majd befőttesüvegbe tettük. Elmentünk kerékpáron Nagybárig, vagy húsz kilométert, és fürödtünk a malomárokban.

Teniszeztünk, Petrozsényban volt vagy hét teniszpálya, pedig nem volt sok lakos. Nagyon büszke voltam, cipeltem a rakettet az egész városban, gyakran elbicikliztem Lónyáig, hét kilométerre a várostól, ahol teniszeztem a tisztviselőkkel, apa kollégáival. A tisztviselőklubban volt teniszpálya. Télen korcsolyáztam. Petrozsényban három vagy négy korcsolyapálya volt. Apával minden este korcsolyáztunk, mama volt a néző. Síztem. Egyszer az osztálytársaimmal építettünk a város mellett egy ugrósáncot, amelyről száz métert is ugrottam. Volt egy bobszánom is, apa vezette, én voltam a fékező. A városban volt egy bobpálya is, több mint öt kilométer hosszú, a nagy sebességtől elakadt a lélegzeted. Egyszer sikerült meggyőzni mamát is, hogy jöjjön velünk. Egyetlen alkalommal. Éppen akkor kicsúsztunk a pályáról, hirtelen megálltunk, mama ráesett apára, és ezzel véget ért a sportpályafutása.

Tanultam hegedülni, jártam is Kolozsváron két évig a zeneakadémiára, látogatás nélküli tanulóként. Hetente egyszer jött hozzánk a hegedűtanár. A petrillai zenekarral játszottam, néha heti két alkalommal is elmentem, éjjel jöttem haza, gyalog, a hónom alatt a hegedűvel. Ez egy fél szimfonikus zenekar volt. Volt harmonikám, csak most gondolkodom el, annyi év után, szegény szomszédok, mit vétettek, hogy egyfolytában engem kellett hallgatniuk? Az egész fertály az én udvari harmonikázásomtól zengett.

Petrozsény a gyermekkorom városa. Legszebb emlékeim kötődnek hozzá. Valahol azt olvastam, hogy akkoriban [a két háború között] tizennyolcezer lakosa volt. Teljes összhangban éltek itt románok, magyarok, zsidók, németek, franciák. A városban erős zsidó közösség élt, a város jegyzőjét Berkovitsnak hívták, a lónyai szénbánya beszerzési főnöke Rosenfeld Márton volt, az apám és még sokan mások. Minden évben egyszer igyekszem eljutni oda, hogy lássam a szüleim sírját. A temetőben, a neveket olvasva, fölidézem e város múltját. Szinte mindenki, akit oda temettek, ismerősöm volt, jó páran barátaim.

A petrozsényi zsidók nem voltak kevesen. Hadd elemezzem a város főutcáján lakó zsidó családokat. Ha Hátszeg felől érkeztél, az első zsidó család a Fuchsok voltak. A családfő asztalos volt. Pár házzal odébb lakott Simmenthal, az úri szabó. Aki elegáns akart lenni a városban, nála öltözött. Egy emeletes ház következett, belső udvarral, amiben szökőkút volt. Itt lakott a Marek család, az övéké volt a városi villanyüzem. Aztán utcasarok következett, egy mészárszék volt ott, a Horváth testvérek tulajdona. Szintén a főutcán volt a Biber család készruhaüzlete. Az egyik utcasarkon volt a Weiss fivérek impozáns élelmiszerboltja. Ők egy emeletes villában laktak, a bolt fölött. Az üzletben mindent megvehettél, az édességtől a zöldségig. „Gyarmatáruboltnak” nevezték, vagy „áruháznak”. Egy másik család következett, szintén Weiss, akinek ékszerüzlete volt, különösen ezüsttárgyakkal. A tulajdonos alacsony volt és kövér, a felesége magasabb, impozánsabb volt, látszott rajta, hogy ő a családfő. Ismét készruhabolt következett, a Schretter fivéreké. Az apa és több gyerek, mind itt dolgoztak. Különben a Schretter fivérek voltak és maradtak a város legelső kereskedői. Mindenki ismerte őket, mindenki hozzájuk fordult, ha jó kiszolgálásra vágyott. A legkisebbik Schretter fiú 1996 óta Petrozsény polgármestere, független jelöltként választották meg.

Következett a Hertz család cipőüzlete. Ketten voltak testvérek. Aztán egy gyógyszertár, a Ringewürtzéké, a fiuk kivándorolt Izraelbe. Egy másik Biber család volt a parfümbolt tulajdonosa, ahol fényképészeti felszerelést és anyagokat, hangszereket stb. is árultak. Ez a család is kivándorolt Izraelbe. A Goldstein család készruhaboltjánál mindenki csodálta a cégtáblát: egy nadrágot, amelynek a szárait négy férfi húzta, de az nem szakadt el. Ez azt akarta mondani, hogy az itt vásárolt ruha mennyire tartós [Budapesten is volt hasonló reklám: a Guttman Áruház (a háború utáni Verseny Áruház) híres reklámja volt 1899-től egy nadrág elszakításával megbirkózni nem képes három-három férfialak. Mint Szabó Dániel cikkéből (Reklám a századfordulón) megtudhatjuk, az „ábra nem Guttmanék találmánya, azt egyértelműen a New York-i Sweet Orr and Company reklámjáról másolták” (ami viszont emlékeztetett a Levi Strauss and Company nadrágtépő lovaira) (www.reklamvonal.hu/index_alap.php?cikkid=137&inc_text=cikk_display.php&keyword). – A szerk.]. Ugyancsak a főutcán lakott Ábrahám mérnök családja. Ez a család szervezte meg az Ihudot meg a Keren Kajemethet Petrozsényban. Aztán ott volt a Hoffmann család. A férfi bankigazgató volt.

A Maleia partján volt egy gyönyörű villa, két család lakott benne: a Pickék (ez a család most is Petrozsényban él, egyike a kevés itt maradt zsidó családnak), valamint Halmos ügyvéd családja, egy fiuk és egy lányuk volt. A lány ismert zongoraművész volt. Azt hallottam, hogy a család kivándorolt Indiába, majd nyomuk veszett. Aztán a Vámos család, az apa könyvelő volt, két gyermekük volt, egy fiú, Ervin és egy lány, Lili. A fiú kollégám volt az egyetemen, Bukarestben végezte a fizika–kémia szakot. 1960 után megörökölték egy franciaországi nagybácsi vagyonát, és kitelepültek Izraelbe, ahol nagyon jól éltek.

Sok nevet kellene még megemlíteni. Az Isac családnak kocsmája volt. Azt hiszem, hogy ők voltak az egyetlen petrozsényi zsidó kocsmáros család. Ugyancsak a főutcán volt egy cipőbolt, tulajdonosa Musen Deri volt, akivel alkalmam volt találkozni a háború után Haifán, ahol szintén egy cipőboltnak volt a tulajdonosa. Aztán a Feldmann család. A férfi látszerész volt. Kitelepültek Izraelbe, ott is találkoztam velük, szintén egy optikai üzletben, nem messze a Musen Deri cipőboltjától. Egy másik jó barátom volt Zucker Mandel. Ketten voltak testvérek. Távoztak Izraelbe, de egyikük igen rosszul bírta az éghajlatot. Engedélyt kértek, hogy visszatérhessenek Romániába, de nem engedték őket. Rotman Pál szobafestő a húgával együtt költözött Izraelbe, 1941 előtt [akkor még: Palesztina]. Hasonlóképpen a Léb család, a férfi asztalos volt. A fivérével és két húgával távoztak Izraelbe. Aztán még egy család, amelyik Izraelbe távozott, egy Schwalb nevű szabóé.

A Kardos családnak készruhaboltja volt. Kardos úrhoz egy mulatságos emlék fűz: három-négy éves voltam, amikor megtanított, hogy zsebkendőbe fújjam az orromat. Örökké a bolt ajtajában állt, szemlélte az utcát. Mellette, egy másik üzletben Rubb órás dolgozott. A nagyobbik fia órás lett, a kisebbik Kolozsváron orvos. Az öreg Rubb volt a város mókamestere volt. Millió viccet tudott. Aki elment a boltja előtt, és megállt a kirakatnál, találkozhatott az öreg Rubbal, aki kisietett, és elmondott néhány viccet, amelyeket tárgy szerint csoportosított: a rabbiról, a rendőrökről, a papokról stb. Sok viccét átvették a város lakosai, közöttük az apám is, aki minden alkalommal, amikor hazamentem, elmondta őket, én pedig, hogy örömet szerezzek neki, nevettem rajtuk, mintha akkor hallottam volna őket először.

Következett a Reisman-patika. Petrozsényban két gyógyszertár volt, mindkettő zsidó tulajdonban. Aztán egy vasárubolt. Egy másik főutcán lakó család következett, porcelánboltjuk volt, a Weissék. Nem álltak rokonságban a másik Weiss családdal, amelyikről az előbb volt szó. Ezek is kivándoroltak Izraelbe. Egy közeli udvaron laktak Nagyék. A családfő cipész volt. Izraelbe távoztak, még a második világháború előtt [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Egy nőikalap-bolt következett, a Lustig-féle, a nagyanyámé. Ugyanabban a boltban virágüzlet is volt. A következő házban lakott Weiss doktor két, pártában maradt húgával. Az egész város némileg excentrikusnak tartotta őket, minthogy egész nap az ablakban ültek, és néztek ki az utcára, és mindenkire ráköszöntek. Aztán egy gyarmatáruüzlet, a Banden családé, két fiuk volt, mindketten kivándoroltak Izraelbe a háború után. Bandenné minden évben elment Herkulesfürdőre. Gyermekkoromban azt hittem, hogy „Herkulesbad” legalább is Ausztriában van. Aztán később tisztázódott, hogy Herkulesfürdőről van szó [A kénes és sós gyógyvizekkel rendelkező Herkulesfürdő az egykori Osztrák–Magyar Monarchia egyik leghíresebb fürdőhelye volt. A római időkben építették ki először, majd a 18. században az addigra teljesen elfeledett gyógyfürdőt ismét fölépítették. Ezt egy török támadás lerombolta, és a 19. század második évtizedében nyílt meg a fürdő újra, virágkorát a század második felében élte. (Petrozsény és Herkulesfürdő között 166 km a távolság.) – A szerk.].

Petrozsényban máshol is laktak zsidók, néhányan meglehetősen ismertté váltak. Így például Schwartz alelnök lett a Munkaügyi Minisztériumban. Hermann doktornak két fia volt, az egyik orvos lett Kolozsváron, a másik meg vegyészmérnök a Dermata vállalatnál, ugyancsak Kolozsváron [A dr. Farkas Mózes és Farkas József Dermata Bőrgyár és Cipőüzem Kolozsvár egyik legnevesebb bőripari vállalkozása volt, a mai Clujana cipőgyár elődje. – A szerk.]. A Fischer családnak gyarmatáruüzlete volt a bányásztelepen. A Vértes családnak kályhacsempegyára volt. A legnagyobbik fiú ebből a családból illegalista volt, és letartóztatták Magyarországon [Az illegalista illegális kommunistát jelent, a szót főnévként használták, és beleértődött, hogy kommunistákra vonatkozik, nem volt szükséges hozzátenni a „kommunista” szót. – A szerk.]. Miután kiszabadult, itthon tanult az orvostudományi karon és a matematika karon. Gyomorfekélyben halt meg. Két öccse volt, mindketten Izraelbe települtek.

Volt egy fiú, Horváth Tibor, aki a háború után a Beruházási Bank alelnöke lett. Ő meg a fiatal Hoffmann, a bankár fia volt a város műkorcsolyabajnoka. A korcsolyapályán mindenki körben korcsolyázott, és ők ketten voltak középen, mindenki őket csodálta. Olyan korcsolyájuk volt, ami fel volt csavarozva a cipő talpára, ami nagy újdonság volt akkoriban. De valóban csodálatosan korcsolyáztak.

Aztán volt még egy család, a Scheffer család, az övék volt a város egyetlen nagy szódavíztöltő üzeme. Volt egy lovas kocsijuk, azzal szállították ki a szódavizet a városba. Télen az ő területükön korcsolyapálya működött. Az unokájuk elvégezte az orvosi egyetemet Temesvárott, kivándorolt Izraelbe, ahol a zvati kórházban orvos.

Az állomástól nem messze lakott a Grossman család, építőanyag-raktáruk volt. Ők voltak a szénbányák legnagyobb szállítója, faanyagot meg egyéb szükséges anyagokat szállítottak. A fiuk Franciaországban tanult, harcolt a maquis-ban [Ez volt a neve a második világháború alatt a francia ellenállási mozgalomnak. – A szerk.], és visszajött az országba, megváltoztatta a nevét, Gaston Marinra [1918-ban született. Elvégezte a grenoble-i műegyetem villamossági és energetikai karát. Számos tudományos munka szerzője, a francia hadsereg és ellenállás veteránja, 1949–1962 között magas hivatalokat töltött be az energetikai minisztériumban, az Állami Tervbizottságban és az Állami Nukleárisenergia Bizottságban. Jelenleg Izraelben él. – A szerk.]. A Grossman család a háború idején Kolozsvárra költözött a lányukkal együtt, elvitték őket Auschwitzba, ahol elpusztultak, így Gaston Marin, amikor hazatért, senkit sem talált életben a családjából.

Minden ünnepkor a zsinagógában voltunk, soha sem hiányoztunk. Jom Kipurkor tizenkét órát ültünk itt, este tálaltak, másnap estig senki sem evett. A szülőket és a testvéreket minden ünnepen meghívtuk magunkhoz, a Jom Kipur [előtti] vacsorára, a Hanuka-ebédre, minden ünnepkor nálunk voltak, minthogy nálunk sütöttek kenyeret. Az utcánkban volt egy kenyérsütő kemence, minden nap más családra került a sor, a mi napunk a péntek volt. Édesanyám a szennyest is elhozta az öregektől [a nagyszülőktől], nálunk mosták azokat is, összetartó család voltunk. Minden vasárnap reggel kivonultunk apával az ebédlőbe, ahol imádkoztunk – a reggeli imát minden vasárnap, minthogy szombaton dolgozni kellett, de vasárnap ez volt a program. Apa megtanította, hogy kell föltenni a tálitot és a tfilint. Tudtam, hogy kell a tfilint föltenni – egyet a karomra, a másikat a homlokra hétszer kellett körbecsavarni.

A bár micvóra készülve, volt egy bóher, tanító néhány hónapig, megtanította, hogyan kell szerepelnem. A bár micvóra a petrozsényi imaházban került sor. Bemutattam a Tórát, olvastam, végigjártam vele az egész termet, körbe, és természetesen az emberek megcsókolták a Tórát. Mindenben követtük a hagyományt, este vacsora volt. Részt vett az egész család, a nagyszüleim, nagybácsik, nagynénik, összetartó család voltunk.

Petrozsényban egy zsinagóga és egy imaház volt. A zsinagóga ma is megvan. A rabbi Müller rabbi volt, aki nagy tudós hírében állt. A fia, Müller Pinki [Pinkász] ugyancsak rabbinak tanult, és 1944 után föliratkozott, hogy kivándoroljon Izraelbe. [Pinchas Müllert letartóztatták, azzal a váddal, hogy a Hunyad megyei zsidóságot kivándorlásra bujtogatta, emiatt néhány évig börtönben volt. (Együtt raboskodott Szamosújváron Páskándi Gézával. Levelezésük „Múlhatatlan barátsággal” címmel jelent meg a CET Belvárosi Kiadónál 1999-ben.) Kiszabadult, és kivándorolt Izraelbe, ahol Észak-Izrael főrabbija lett. – A szerk.]

Az ünnepek valóságos divatbemutatók voltak, a hölgyek mind új kalapban jöttek, amiket nagymamám készített, elgondolhatja, mi volt ott. A hitközség szabályszerűen megtartotta a hagyományos ünnepeket, a Jom Kipurt, a Pészahot, a Ros Hásánát, a Hanukát. A családban tökéletes összhang uralkodott. Sose hallottam egy felemelt hangot. Nem volt meg nem tartott ünnep, meghívták a nagyszülőket, a nagybátyáimat, az egész család összegyűlt nálunk. A húsvét húsvét volt, nyolc napon át ettünk pászkát. Apa minden hagyományt betartott. Tudták, hogy a zsidó hitközség tagja, ez senkit sem zavart a városban. Emlékszem például, hogy a széderesten az egész család összegyűlt, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők a hagyományos asztal körül, amiről semmi sem hiányzott, amit a hagyomány előírt, mint például a „kosz sel Elijáhu” [Elijáhu serlege], a borcseppek, amelyeket kitöltöttek a poharakból a „dam” [vér], „cefardeah” [békák] szavak kíséretében [A Hágádá fölsorolja azt a tíz csapást, amely az egyiptomiakat sújtotta a zsidók kivonulása előtt. Mikor elmondják a tíz csapást – az első két csapás a „dám” (vér), amikor is Egyiptom vizei vérré váltak; a második a c’fárdéá (béka), majd szúnyog, vad, dögvész, fekély, jégeső, sáska, sötétség, első szülöttek halála –, az asztalon lévő vörösborba mártott ujjal egy-egy csöppet a földre kell csöppenteni . – A szerk.], vagy a kérdések [lásd: má nistáná], amiket én tettem fel apának, mint például „Ma nistánu halajlu háze mikol haleloisz?”. A hitközség ünnepekkor két zsinagógát töltött meg. Ebből mára tíz családnál kevesebben maradtak, nem futja már egy minjánra sem.

A Maleia-völgyi telepen egy olyan zsidó csoport lakott, amelyik a galíciai zsidók hagyományait követte: kaftánt viseltek, prémkarimás kalapot [strejmel], szakállasok voltak [Azaz, nyilván egy haszid közösségről van szó. Lásd: haszidizmus; haszid öltözék. – A szerk.]. Ott is épült egy zsinagóga. Az imaterem az épület első emeletén volt, a földszinten két terem volt, a tóraiskola számára. Az itt lakók a zsidó hagyományokhoz kötődő foglalkozásokat űztek: egyikük Talmud-Tóra tanító volt, a másik haham [lásd: hóhem] stb. A Maleiában lakott egy szabó is, Ovics, a lányuk most is Petrozsényban él.

Nyugodt légkörben éltünk, nem voltak antiszemita megnyilvánulások, ezek csak a kommunisták eljövetele után kezdődtek. Vasárnap a város feketébe öltözött, a sportpályáról kiözönlő tömeg viselt fekete ünneplőt, mindenki a „Zsil”-lel, a helyi csapattal tartott, nem igaz? A városban van egy domb, azután jön a központ: amint vége lett a meccsnek, mindenki kiözönlött, láttad, amint hömpölyög erre egy fekete hullám, nem voltak autók, az egész sugárút tele volt emberekkel. Mentek, egészen fel a piacig, a város másik végéig – általában ez volt az útvonal, így sétáltak. Azt hiszem, hogy több mint száz zsidó család élt a városban. Nagy közösség volt, ha az egész főutca üzletekkel, és pardon, zsidókkal volt tele. Volt Petrozsényban egy munkáskaszinó, aminek igen jó mozija is volt, és mellette egy hatalmas csarnok, és amikor a szünet volt a filmvetítés során, a nézők kijöttek a büféhez. Itt tartották a bálokat. Akkoriban még táncolták a mazurkát, és apa – az egyik petrozsényi zsidó! – vezette a táncot. Ma is hallom apát: Messieurs, changez les dames! [Kb.: Uraim! Hölgycsere következik (francia). – A szerk.] Ez 1937 körül volt. Mindenki mindenkinek a barátja volt. Kit érdekelt, hogy valamelyikük zsidó?

1939-ben a Cuza–Goga-féle kormány [lásd: Goga–Cuza-kormány] megszüntette az összes olyan gimnáziumot, ami munkásközpontokban működött. Így bezárták a petrozsényi gimnáziumot meg a lupényi polgári iskolát, és arra kényszerítették – közvetve – a gyerekeket, hogy szakiskolákba iratkozzanak, bányásznak tanuljanak, a gyakorlatot a bányában kellett végezni. Apám elkezdett leveleket írni, Târgu Jiuba, Temesvárra, Dévára, Nagyszebenbe, hogy tovább tanulhassak. Hatodikos voltam. Nagyszebenből érkezett jóváhagyás. Apa annyira meg volt illetődve, hogy nem is ült vonatra, taxival ment, pedig ezt nemigen engedhettük meg magunknak.

Egyszer Nagyszebenben, hittanóra alatt kint ácsorogtam a folyósón, minthogy zsidó voltam. Jön az igazgató: „Mi van magával itt? – Hát tetszik tudni, én zsidó vagyok. – Hová való? – Petrozsényi vagyok. – Ki íratta be ide? – Az aligazgató úr hagyta jóvá!” Az igazgató szabadságon volt, és nem tudta, az aligazgató feladata volt, hogy megoldja a kérdést, aki nem tudott erről. Nagyon haragudott az igazgató, „Hogy merészelt az aligazgató beírni?” Már eltelt másfél hónap. Mit tegyenek velem? Így aztán [Nagy]Szebenben maradtam.

Ebben a gimnáziumban volt egy háromszázötven tagú fúvószenekar. Volt egy tanár, ő vezényelt a gimnáziumban, Belu tanár úr, szenvedélyesen szerette a zenét. Egyszer végigjárta az osztályokat, és azt mondta: „Fúvószenekart szervezünk, ki iratkozik be közületek?” Az én barátaim ott voltak. Tudom, úgymond, hogy csináljuk, hogy ne mondja senki, hogy nem iratkozunk be. „Tanár úr, mi szaxofonra szeretnénk beiratkozni.” Minthogy nem volt szaxofonjuk. És képzelje el: Bécsből hozatott hangszereket, mindent, ami egy teljes, háromszázötven tagú fúvószenekarnak szükséges – a pénzt a Tanügyminisztériumból szerezte. Egyszer jön az osztályba: „Minden diák, aki föliratkozott a fúvószenekarba, jöjjön ki!” Nem törődött senkivel és semmivel. A román nyelv tanára egyebek mellett ugyanakkor Szeben megye prefektusa [főispánja] is volt. Mit törődött ő a prefektussal? Kimentünk, mondtuk magunkban, hogy úgysem lesz min játszanunk. És képzelje, négy szaxofon volt ott! A próbákat az iskola alagsorában tartották, gondolhatja, hogy kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy próbákra járjunk! A katonai zenekar zenészei tanítottak szaxofonozni. Ezzel a zenekarral vonultunk a városban, a büszkeségtől nem fértünk a bőrünkbe! Később is, még pár éven át szaxofonoztam.

Egy éven át, azaz miután kitettek a nagyszebeni gimnáziumból [1940-ben, a romániai zsidóellenes törvények miatt], a nyolcadik osztályt a zsidó gimnáziumban végeztem el [Oscar Roşeanu az 1939/40-es tanévet Nagyszebenben végezte, a következő tanévet pedig a temesvári zsidó líceumban. – A szerk.].

1941. augusztus hatodikán elkezdték ütni a dobot Petrozsény különböző pontjain – akkoriban így tették közhírré a városháza körleveleit és rendelkezéseit. A „kisbíró” azt hirdette ki, hogy másnap reggel minden zsidónak jelentkeznie kell a dévai Hadtest-kiegészítőnél, ahol munkaosztagokba osztják be őket. 1941-ben minden tizenhat és ötven életév közötti petrozsényi férfit munkaosztagokba soroltak, és dolgozni vittek, kezdetben a Déva–Brád közötti vasúthoz, majd a Szárazér–Paulis csatorna építéséhez, és utóbb Moldvába, a bunkerek közötti kábelhálózathoz szükséges árkok ásásához [lásd még: zsidótörvények Romániában]. Ugyanabban az időszakban a petrozsényi zsidó nőket szintén evakuálták egy Poklisában, Hátszeg mellett levő kastélyba, majd Dévára, ahol a háború végéig maradtak.

Apám a szénbányáknál dolgozott, a lónyai bánya beszerzési osztályának volt a vezetője. Az egész régiót militarizálták, tehát neki helyben kellett bevonulnia. Nem kellett távoznia a Zsil-völgyből, de azt mondta, hogy akarja látni, hova fognak vinni engem, ami után hazajön, minthogy volt neki ez a helyben való mozgósítási igazolványa. Amint Déváig eljutott, már nem engedték, hogy visszatérjen Petrozsényba, így aztán együtt keltünk útra, gyalog. Úgy húsz kilométerre Dévától, gyalog, menetoszlopban, az összes Zsil-völgyi zsidó, tehát Lupényból, Vulkánból, Aninószáról, Petrozsényból, Petrilláról, Lónyáról. Elvittek egy községig, Krecsunesdig, egy részünket pedig Füzesd községbe, ahol elszállásoltak, azaz apámat és engem tizennyolc más személlyel együtt egy istállóban, ahol addig tyúkokat tartottak. Rettenetes bűz volt. Szalmazsákokat tettek le, körös-körül a fal mellé, novemberig itt laktunk. Naponta mentünk az építőtelepre. A Déva–Brád vasútvonalat építették. Sziklákat, köveket mozgattunk meg, csillét kellett tolni, megtisztítani a majdani vasútvonal nyomvonalát. Ebben az időszakban bennünket, a Dévára beosztott férfiakat a Rézbánya nevű bányához, egy Déva melletti dombhoz osztottak be, ahol köveket cipeltünk, két összekötött követ kellett vállon vinnünk, körülbelül hat kilométeren át, gyalog. Majd megismételtük a műveletet, minthogy Déván köveztek egy utcát, és természetesen a köveket nem teherautóval vagy traktorral juttatták oda, hanem velünk. 

Apámnak sikerült telefonálnia Petrozsényba, beszélt a vezérigazgatóval, elmondta, hogyan járt, de az sem tudta visszahozni. Aztán egy nap apám összeszedte minden bátorságát, fölszállt egy teherautóra, és elment Dévára. Elment a Hadtest-kiegészítőhőz, valamiféle jelentést tett, elmondott valamiféle önéletrajzot, de az ezredes fogdába záratta, és azzal vádolta meg, hogy volt mersze megszökni. Hét napig volt a fogdában, majd visszatért az építőtelepre. Egy dombtetőn voltunk, katonák őriztek, látom, hogy valaki jön felfelé, közeledik felém, aztán megölel. Nem ismertem meg! Jobban megnézem, látom, hogy apa. Csont és bőr volt, a veséje is megbetegedett. Éjszakánként forró vizet vittem neki, borogassa a veséjét, hogy csökkentse a fájdalmakat. Minthogy mindenki, aki ott volt, nagyon tisztelte, megtették vízfelelősnek, vitte vederben a vizet, és egy bögrével adott az embereknek inni.

Novemberben egy másik faluba költöztünk, a telepet elhagyták, majd végül visszakerültünk Dévára. Apám időközben betöltötte az ötven évet, felszabadították, de nem engedték meg, hogy visszatérjen Petrozsényba, tehát Déván maradt. Nagy nehezen sikerült oda vitetnie édesanyámat, akit, mint említettem, többedmagával, petrozsényi zsidó asszonyokkal egy Hátszeg melletti elhagyott kastélyba deportáltak, Poklisára, ahol hosszú időt töltött. Sokkal később aztán nagyon sajnáltam, hogy nem kértem meg édesanyámat, hogy mesélje el részletesen, miképpen töltötte ő azt a hosszú időt a kastélyban.

1942 tavaszán mindannyiunkat elvittek Arad mellé, egy csatornához, amit Matka [Szárazér-]-Paulisnak neveztek. Kezdetben Ménesen szállásoltak el, majd Világoson, Paulison, azaz mindazon településeken, amelyek e csatorna mentén voltak. Szintén kábé húszan voltunk helyiségenként, egy agrármérnök vadászházában. Egy olyan csatornát ástak, ami a Köröst és a Marost kötötte össze, alapvetően öntözőcsatorna lett volna. Minden reggel gyalogoltunk néhány kilométert a szállást adó településtől, és ástuk a csatornát. A csatorna mélysége két-három méter volt, lapátoltuk a földet, ha meg esett az eső, akkor a sarat. Néha varangyos békákkal együtt. Mindaddig, amíg az őrkatonák bőrig nem áztak, nem volt szabad visszatérnünk.

Egy alkalommal elrejtettük valahova a lapátokat és csákányokat, a földbe, hogy ne kelljen hazacipelnünk, hanem csak másnap reggel elővennünk, hogy folytassuk a munkát. Egyszer jön az ezredes ellenőrzésre, látja, hogy nincs lapátunk. Mindegyikünknek le kellett feküdnie a földre, ötvenen-hatvanan voltunk, mindenkinek huszonötöt ütöttek a hátára, szíjjal, természetesen csupasz fenékre, a sárban, nem egyszer a katona derékszíja a földet is érte, majd a mi bőrünket. Ha szelídebben próbált ütni, az ezredes megfenyegette: „Téged is lefektetlek és megverlek, egy zsidóval veretlek meg!”, így aztán a büntetést végig kellett vinni.

Nos, ekkoriban egy kis zenekart szerveztünk. Voltak közöttünk aradiak és temesváriak is, nem csak Hunyad megyeiek. Egyikük, Berkovics Nunu harmonikás volt az aradi Moulin Rouge-ban. Fantasztikus művész volt! Magával hozta az akkordeonját, volt egy hegedűnk is, volt egy jó barátom, akinek volt egy fuvolája, és szereztünk egy „karmestert” is. Néha az ott lakók engedélyt kértek az ezredestől, hogy mehessünk zenélni különféle bálokba. Szombat este volt bál, bennünket kértek meg, hogy zenéljünk. Így aztán mi is kaptunk este egy jobb vacsorát. Persze egy katona őrzött bennünket. A fuvolás barátom nem tudott játszani a fuvolán, de a szája előtt tartotta, és tette magát, hogy fuvolázik. Egyszer fülét hegyezve odajön hozzánk a katona, rájön, hogy ez semmiféle hangot nem állít elő, és azt mondja: „Vámos úr, magának még kell gyakorolnia!” Egyszer fölraktak egy szekérre az ezredes jóváhagyásával és a két őrkatonával, hogy menjünk el egy aradi teológushallgató esküvőjére, aki Világoson lakott, ahova meghívtak muzsikálni. A lakodalomban vagy húsz egyetemi hallgató vett részt. Amikor látták, hogy mégis civilizáltabb emberek vagyunk, azt mondták, hogy tegyük le a hangszereket, és üljünk le az asztalukhoz. Gondolhatja, hogy kellemes este volt.

Volt, aki megpróbált Aradra szökni, néha egyiknek-másiknak sikerült. Felöltözött másoktól kölcsönzött ruhákba, hogy jobban mutasson. Voltak sváb asszonyok, akik vitték nagy kannákban a tejet Aradra, ezek is segítettek, nagy szoknyáik alá rejtették őket a kalauz szeme elől.

Egy nap mindannyiunkat vonatra tettek, katonai őrség alatt, és elvittek Moldvába, ahol a háború végéig dolgoztunk. A vonat Déván haladt át, a marhavagon ablakain át sikerült köszönteni a szüleinket, valakinek sikerült értesítenie őket. Végül megérkeztünk Moldvába. Vătineşti, Ciuşlea és Doaga falukba osztottak. Az ott lakó szerencsétlenek csak hagymán és puliszkán éltek. Itt összekötőárkokat ástunk a bunkerek között, amelyeket a Szeret mentén építettek. Én, már nem tudom, hogyan, asztalos lettem. Az asztalosműhely egy iskola udvarán volt. Egy nap, 1944. augusztus huszonharmadikán kijön az iskolaigazgató az udvarra, és azt kiáltja: „Fegyverszünet van! Vége van a háborúnak, Mihály király [lásd: I. Mihály román király] aláírta a fegyverszünetet!” Abban a szempillantásban az ezredes, aki a közelben volt, fölugrott egy csézára, a lovak közé csapott az ostorral, és eltűnt. Én elszaladtam a munkatelepre, hogy kiáltsak az embereknek, akik ástak: „Emberek, hagyjátok a lapátokat és csákányokat, vége a háborúnak!” Egy katona hátulról megfenyegetett a fegyverével: „Hogy merészelsz, te? Agyonlőlek! – Jöjjön velem, uram, az iskoláig, hogy lássa, mi történt!” Elkísért addig, velem tért vissza, és igazolta, amit mondtam. Senki se merte letenni a lapátot, egyik sem merte elhinni, hogy véget ért a háború. [Oscar Roşeanu tehát 1941 és 1944 között volt kényszermunkán. – A szerk.]

Most mit tegyünk? A németek még nem vonultak vissza, az oroszok még nem jöttek meg, mi két arcvonal között voltunk. Egyszer aztán a németek visszavonultak Erdély felé, és akkor mi is elmentünk onnan. Több mindenen bámultunk el: az első oroszok között jött egy ezredes is, lóháton. Megkérdezte, mi van velünk. Mondtuk neki, hogy zsidók vagyunk, szabadon engedtek. Most is emlékszem, hogy az első szavai ezek voltak: „Először is zsidók legyetek, és azután kommunisták!” Nagy benyomást tett ránk, hogy egy szovjet ezredes mondta ezt nekünk. Láttunk egy kétlovas szekeret egy orosszal. A szekérnek hiányzott egy kereke, és a tengely vége a földön csúszott. Megkérdeztük, hova megy, és nagyon büszkén felelte: „Berlinbe!”

Egyszer elmegy mellettünk egy cséza egy katonával és egy körülbelül tizenkét éves gyerekkel, aki szintén szovjet egyenruhába volt öltözve, és géppisztolya is volt. Megállnak egy bunker előtt, látjuk, amint kijön néhány német, akik oda rejtőztek, felemelt kezekkel, jelezve, hogy megadják magukat, és a gyerek mindet lelőtte. Megkérdeztük a katonát, honnan ez az engesztelhetetlen vadság, és elmondta, hogy a gyerek mindkét szülőjét megölték a németek, és a gyerek arra kérte őket, hogy vigyék magukkal, hogy bosszút állhasson.

Megkezdtük mi is a visszavonulásunkat. Négyen maradtunk együtt, jó barátok. Egyszer megállítottak az oroszok, és odatettek dolgozni a vasútvonal szélesítéséhez, minthogy a Szovjetunióban a vasút szélesebb, mint Romániában. Két éjjel és két nap dolgoztunk a vasút szélesítésénél, szovjet katonák őrizete alatt, égő levéltárak fényénél. Lassacskán megindultunk hazafelé, természetesen gyalog. Az út csupa por volt, minden irányban teherautók és ciszternakocsik száguldoztak, de nem sikerült egyet sem megállítani, hogy fölvegyenek. Láttunk az árok szélén egy teherautót. Néhány szovjet katona ült ott, ettek, mellettük lőszeres ládák és két-három nagy kosár paradicsom. Megkérdeztük a velük levő zsidóktól, hogyan győzhetnénk meg őket, hogy vegyenek föl bennünket is, Râmnicu Săratig. Azt tanácsolták, hogy ígérjük meg, ha elvisznek, szerzünk bort számukra. Úgy is lett! Megengedték, hogy fölszálljunk. Amikor odaértünk, és le akartunk szállni, jött egy fegyveres orosz, és követelte a megígért bort. Adott néhány kannát, és elmentünk a városba, könyörögve fűnek-fának, hogy adjanak valamennyi bort. Végül egy ember, látva a helyzetünket, megkönyörült rajtunk, megtöltötte a kannákat, amiket odaadtunk az oroszoknak, akik békében elengedtek.

Elmentünk a vasútállomásra. Állt ott egy hosszú tehervonat, tele emberekkel, akik csendben várakoztak az indulásra. Fölszálltunk mi is, azt remélve, hogy a vonat Plojest felé megy [Bukaresttől 60 km-re, északra – A szerk.]. Végül el is indult. Megkérdeztük a többi utast, mióta állt a szerelvény az állomáson, azt válaszolták, hogy egy hete. Gratuláltunk magunknak, micsoda szerencsénk volt, hogy alig szálltunk föl, el is indult. Plojesten átszálltunk egy másik vonatra, ami Dévára ment. A bombázások miatt a vonatnak egyetlen ép ablaka sem volt. Nagyszebenben német bombázás közepébe kerültünk, a kocsik alá bújtunk, szerencsére senkinek sem lett semmi baja. Piskin [10 km-re Déva előtt – A szerk.] négytagú csoportunk két párra szakadt, a másik kettő Váralja felé ment tovább, hogy hazajussanak, Hátszegre. Váralján ismét bombáztak a németek, utólag hallottuk, hogy két barátunk ott halt meg. Három év gyötrelem és szenvedés után, amikor úgy tűnt, hogy végre minden véget ért!

Miután a dolgok valamennyire megnyugodtak a vidéken, és a németek továbbmentek Arad felé, úgy döntöttünk egy osztálytársammal, hogy leérettségizünk Aradon. Egy zsidó magángimnáziumba kerültünk. Írtunk vagy harminc oldalt a román nyelv latin jellegéről. Ennek ellenére megbuktunk az érettségin. Végül Bukarestbe kellett mennem, ahol a Cultura gimnáziumban jelentkeztem érettségire, és átmentem [A „Cultura” Zsidó Gimnáziumot 1898-ban alapították Bukarestben egy Max Aziel nevű filantróp támogatásával. 1948-ig működött az iskola, amikor a tanügyi reform (lásd: tanügyi reform Romániában 1948-ban) fölszámolta a felekezeti iskolákat, és a zsidó diákok kénytelenek voltak állami iskolában folytatni a tanulmányaikat. Eredetileg általános iskola volt, az állami oktatás mellett bevezették a héber és német órákat. 1910-ben „Cultura Kereskedelmi Gimnázium és Középiskola” lett. A legrangosabb oktatási intézménnyé vált Bukarestben. A Dudeşti, Văcăreşti, Moşilor vagy Griviţa zsidó negyedekből jövő diákokon kívül nem zsidók is beiratkoztak az intézet jó hírneve miatt. – A szerk.]. Azután visszatértem Dévára, ahol egy éjszakát kellett eltöltenem, mielőtt továbbutaztam Petrozsényba. A dévai pályaudvaron egy orosz katona megfenyegetett a fegyverével, és elvette az órámat, a pénztárcámat és egy bőröndöt, amiben egy öltönyöm volt meg egy francia számtani példatár. Örültem, hogy nem lőtt le. Másnap reggel továbbutaztam Petrozsényba, és megmagyaráztam a kalauznak, hogy azért nincs jegyem, mert a pénztárcámban volt, amit elvett az orosz katona. Egy héttel később a szüleim kaptak egy részvéttáviratot egy dévai családtól, amelyben osztoztak fiuk elhunyta miatti bánatukban. A félreértés abból adódott, hogy az orosz eldobta a rablott bőröndöt egy híd alatt, a példatárba be volt írva a nevem, így azt gondolták, hogy az, aki ellopta bőröndömet, meg is ölt.

1944 szeptembere elején sikerült az egész családnak hazakerülnie Petrozsényba. Persze minden ki volt fosztva, hiszen ennyi idő alatt senki sem vigyázott a házra. Apám azonnal kapott állást a Petrozsényi Bányavállalat Főigazgatóságán, onnan is ment nyugdíjba. Nyugdíjaztatása után a Petrozsényi Zsidó Hitközség titkára lett. Más lakást kaptunk – egy háromszobás házat. Visszaszereztük az ebédlőbútort, amit apám fölújított, esténként fúrt-faragott – rendkívül szép bútorunk volt, íróasztal, faragott medvelábai voltak, egy tizenkét személyes asztal, fotelok. Akkoriban még nem volt divatban a műanyag, minden bőrrel volt kárpitozva. A zsidó mentalitásról annyit szeretnék mondani, hogy azonnal bevezették a vizet, csináltak fürdőszobát – az egész telepen csak nekünk volt csapvizünk a házban, mindenki más az utcai csapról hordta a vizet.

Érdekes, hogy 1944 után, amint visszatértem a városba, kevés zsidót találtam. Egyesek elmentek. A zsidó közösség megpróbált lassacskán visszatérni a mindennapok normális ritmusába. A petrozsényi zsidó ifjúság mintha jobban összetartott volna, mindannyian beiratkoztunk az Ihudba [Cionista Szociáldemokrata Párt]. Szerveztek egy klubot, zenekarunk is volt… Például a dobos egy Tibor nevű férfi volt, aki később a Beruházási Bank országos alelnöke lett. Én harmonikán játszottam, egy másik meg hegedűn. Minden év januárjában, 1948-ig, bálokat rendeztek minden szombat este. Tűzoltóbál, kisiparosok bálja, orvosbál, a zsidó kereskedők bálja, ezen vettek részt a legtöbben, a város teljes elitje, nem csak a zsidók, harcoltak azért, hogy jegyet szerezhessenek rá. Ilyen volt a légkör mindaddig, amíg [úgymond] meg nem oldották a nemzeti kérdést, és minden porrá vált. Megkezdődtek az államosítások [lásd: államosítás Romániában], és a Zsil-völgyi zsidók tömeges kivándorlása. Például a Schweber fivérek szövetboltját odaadták egy munkásnak, aki egy hét alatt teljesen kifosztotta, minden tönkrement… Petrozsény kereskedelmi élete igen sokat vesztett.

Mégis maradt egy kis zsidó közösség, az elnöke Schretter Marci volt, apám pedig [Rosenfeld Márton] volt a könyvelő és titkár, Meiszterné volt a pénztáros. Apa volt a titkára és könyvelője a petrozsényi hitközségnek 1946-tól 1979-ig, amíg élt. Egyszer aztán lebontották Petrozsény teljes központját [Petrozsényt az 1950–60-as években próbálták szovjet mintára bányavárossá formálni. 1948-ban egyetemet nyitottak, Petrozsényi Egyetem néven, bányász szakot. 1966-ban építettek Művelődési Házat. Erre az 1950–60-as, korai 1970-es periódusra tehető az az átalakítás, amikor a történelmi, de legalábbis eredeti városközpontot lebontották, és a helyén panelépületeket húztak föl. – A szerk.]. Mindaz, amiről beszámolóm első részében meséltem, a zsidó közösségről – nyomtalanul eltűnt. Eleget tárgyaltak erről, minthogy a város alatt szénbánya volt, azon vitatkoztak, hogy elbírja-e a nyomást, nem fog-e elsüllyedni az egész. A város most is ott van, de hát ez már egy teljesen más város! Lerombolták a városközpontot és az egész bányásztelepet. Az ilyen családi házak helyébe tízemeletes toronyházakat emeltek. Mindenkinek volt zöldségeskertje, mindent elvettek. A szüleim lehetőséget kaptak, hogy valahova a repülőtér mellé költözzenek – ez eredetileg egy vitorlázórepülő-klub volt. Viszonylag új lakótelep volt, mama megijedt, hogy túl messze van a piac. És akkor egy egyemeletes tömbházat választottak, kissé közelebb a belvároshoz, ami megmaradt a sportpálya mellett. A kevés zsidó, akik a többi Zsil-völgyi városban laktak, Petrillán, Lupényban, Lónyán, istentiszteletre Petrozsényba jöttek, a zsinagógába.

Én elmentem tanulni Bukarestbe, új életet kezdtem. Elvégeztem a Fizikai és Vegyészeti Kart a bukaresti egyetemen. 1947-ben megváltoztattam a nevemet. Ennek két oka volt. A megyei pártbizottságon sugalmazták, hogy változtassak nevet, az jobb lesz, vannak terveik velem, olyan korszakban vagyunk, amikor ez még jó… Diákként volt egy fizikatanárom, Ionescu akadémikus, akit akkoriban nagy reakciósnak tartottam. Egy nap bejött az órára, az ingáról volt szó, előbb körülnézett: „Nincs itt senki, aki dávájcsász?”, és tovább folytatta az előadást. Hétszázan voltunk, lágerből, munkaszolgálatból visszatérők, olyanok, akik nem tanulhattak, és persze mind forrófejű forradalmárok akkoriban. Írásos nyilatkozatot kértek tőlünk a kijelentéseiről, gondolhatja, milyen égbekiáltó szovjetellenes megnyilatkozások! Mindezek a nyilatkozatok a professzor kezébe kerültek. Egyetlen diák sem ment át a vizsgán, hétszer vizsgáztam fizikából. Amint megváltoztattam a nevemet, ismét elmentem vizsgázni, és akkor átmentem, minthogy elvesztette a nyomomat.

Eleinte számtant tanítottam, majd a következő évben sikerült fizikatanári állást kapnom Petrozsényban. Amikor megalapították Izrael államot, meghívtak, hogy beszéljek erről a fontos történelmi eseményről. A terem zsúfolva volt – Petrozsényban, 1948-ban voltunk… Úgy tekintették, hogy van valamelyes szónoki tehetségem – jó pár tudománynépszerűsítő előadáson vettem részt.

Petrozsényban voltam, az osztályteremben, fizikaóra volt, tudom pontosan, hogy arról beszéltem, miként veszik fel a hangot egy film mágneses sávjára. Belép az igazgató, és azt mondja: „Felügyelő elvtárs, Dévára kell utaznia!” Nézek körül, milyen felügyelő? „Önt nevezték ki tanfelügyelőnek! Azonnal el kell mennie Dévára: a vonat tízkor indult, kilenc óra volt, azzal mentem, ami rajtam volt. Hazaszalasztottam egy diákot, hozzon egy kabátot. Csak hat hónap múlva sikerült eljutnom Petrozsényba, hogy magamhoz vegyek néhány dolgot. Megyei tanfelügyelő lettem. Ez 1948 októberében volt. Másfél évig voltam ott.

1949-ben behívtak az Oktatásügyi Minisztériumba, és elküldtek a Duna–Fekete-tenger Csatornához [A csatorna építését 1949-ben kezdték el, az ott dolgozók nagy része politikai fogoly volt a kommunista börtönökből. A munkálatokat 1955-ben szakították félbe, csak 1975-ben kezdték újra, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (Cernavodă várostól délre indul) a Fekete-tengerrel (Konstancától délre ér a tengerpartra), a hajóutat Konstancáig szinte 400 km-rel rövidíti meg. – A szerk.]. Az volt a feladatom, hogy a csatorna mentén megszervezzem az oktatást. A közoktatási szolgálat vezetője voltam. A oktatási miniszter, Popescu Dorian művelt, komoly ember volt. Hívatta a [Konstanca] megye oktatási főfelügyelőjét, és közölte vele, hogy a csatorna nyomvonala mentén minden település [Cernavodă, Medgidia, Ovidiu, Poarta Albă, Capul Midia stb.] a Csatorna Közoktatási Szolgálata alárendeltségébe kerül, és ő lesz annak a vezetője. „Miniszter elvtárs, minden tanárt eltávolítok innen, helyükbe nagyon jó tanárokat küldök, minthogy ez itt a Csatorna, tudja Ön is…” Erre én azt kérdeztem: „De hát miért kell eltávolítani és máshova helyezni ezeket a tanárokat és tanítókat? Vagy nem jók, és akkor ki kell tenni őket a tanügyből, vagy pedig kérem, hagyják itt őket, mi értelme, hogy elköltöztessük őket?” Megtudtam, hogy ez mindenkit terrorizált, az embereket egyik helyről költöztették a másikra, minden évben megbolondították őket. „De ha egyesek közülük vasgárdisták voltak?” „Uram, azt kérdem: kitesszük őket a tanügyből?” „Nem!” „Akkor itt is, ott is jó vasgárdista, nekem jól tanítson!” Dühösen távozott, és a miniszter jóváhagyta az én szempontomat. És mindenki ott maradt a csatornánál. Amikor kiszálltam [ellenőrzésre], nagyon hálásak voltak, hogy végre ott hagyták őket, ahol voltak.

Felszereltem minden iskolát a Csatorna mentén a rendelkezésre álló tanszerekkel és kísérleti eszközökkel: írásvetítővel, keskenyfilm-vetítőgépekkel, vegyszerekkel, biológiai szemléltető tárgyakkal stb. Óvodákat szerveztem, bentlakásos napközi otthonokat, minthogy a csatornánál dolgozó munkások el voltak foglalva, és a gyermekeik egész héten bent voltak. Egyszer hívatnak, hogy megmutassák, hogyan javították a körülményeket, és Năvodari-ban új óvodát hoztak létre. Hoztak földet, virágokat ültettek, rendkívüli dolgot csináltak a szülők. Én örökké mindent megszereztem, amit csak lehetett, hogy az iskolákat fölszereljem. Mikor adtak, mikor nem. Elmentem Leonte Răutuhoz: „Tanszerekre van szükségem, és nem akarnak adni!” „Bizonyára gondok vannak.” „Răutu elvtárs, valószínűleg nem érti a csatorna fontosságát!” Mit mondjak, mindent megadott, amit kértem. Nem tudtam, hogy a Duna–Fekete-tenger Csatornánál politikai foglyok vannak. Tudtam, hogy vannak valahol valamilyen foglyok, utólag tudtam meg, hogy politikaiak voltak.

Volt nekem is felettesem, mint mindenkinek, és egyszer azt mondta: „Roşeanu elvtárs, kitüntetésre kell javasolni néhány személyt, leginkább Munka Érdemrendre, olyan tanárokat, akikről tudja, hogy kiváló munkát végeznek a csatornánál.” Írtam egy listát, tizenegy emberrel. Aztán ideadta a borítékot, és azt mondta: „Bukarestbe mész, átadod ezt a borítékot, tizenkét név van itt.” „Elvtárs, hogy van tizenkettő, én tizenegyet javasoltam, és engedtessék meg, én vagyok a közoktatási szolgálat vezetője. Én felelek az itteni munkáért, és nem tudok arról, hogy önnek joga lenne bárkit is ajánlani anélkül, hogy én is tudjak erről!” „Hát, valamiféle jogaim nekem is lennének stb.” Most mit tegyek? Vesszek össze vele? Elmegyek a minisztériumba, a személyzetis kinyitja a borítékot, és mondja: „Tudja-e hogy fölterjesztették a Munka Érdemrendre?” Hogy is képzelhettem volna ilyet? A valóság az, hogy az egész országban talán hét vagy nyolc tanárt tüntettek ki. A Munka Érdemrendet 1950-ben kaptam meg. [dr. Constantin I.] Parhon akadémikus [(1874–1969); államfő (1947–1952). A Román Népköztársaság Ideiglenes Elnökségének elnöke: 1947–1948; a Román Népköztársaság Elnökségének elnöke: 1948–1952. – A szerk.], ő szorította meg a kezemet, vagy én az övét. 1950-ben áthelyeztek a Csatornától a Közoktatási Minisztériumba, főfelügyelőnek a miniszter [kezdetben Popescu Dorian] kabinetjénél.

Mindennek megvan a maga története, bizony. Kaptam egy beutalót Szovátára, szabadságra [Üdülőhely Maros megyében, Románia északi központi részében, hírnevét sós, klóros, nátriumos vizű heliotermális tavairól nyerte. – A szerk.]. Találkoztam itt egy volt egyetemi kollégámmal, a feleségével és a jövendőbeli feleségemmel. Eredetileg ő is a fizika–vegytan karra iratkozott be, így barátkozott össze az én kollégáimmal. Nem tűnt föl nekem, minthogy az első évfolyamon hatszázan voltunk. De most ezzel a családdal jött szabadságra, és ők bemutatták nekem. Kirándulni akartunk Borszékre, busszal, fedél nélkülivel, nagy élvezet volt így utazni [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke, régi üdülőhely Hargita megyében, számos szénsavas, kálciumos, magnéziumos ásványvízforrással. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.].

A későbbi feleségemnek a Könnyűipari Minisztérium egyik könyvelője próbált udvarolni. Állandóan körülötte legyeskedett, meghívta Borszékre, kirándulásra. Fölszálltunk a buszra, melléje ültem, a könyvelő úrnak már nem volt helye mellettünk, mögénk ült… elkezdtünk beszélgetni. A kirándulás alatt együtt maradtunk, sétáltunk, a könyvelő úr háttérben maradt. Időközben meghívtam édesanyámat Borszékre, töltsön velem néhány napot. Eljött, bemutattam neki Rodicát, első pillanattól tetszett neki. Mondtam Rodicának, hogy nagyon örülnék, ha hazafelé, Krajovára menet, megállna Petrozsényban, hogy apa is megismerje. Ő is megkért, hogy egyszer álljak meg Krajován, mutasson be a családjának, minden ment, mint a karikacsapás. Amikor eljött Bukarestbe, vártam az állomáson, taxiba ültünk, és megkértem a kezét, egész egyszerűen, a taxiban.

1951-ben házasodtunk össze. A feleségem, Rodica Roşeanu [szül. Teodoru] Krajován született, 1926-ban [Crajova (Krajova) – város 200 km-re Bukaresttől, a Zsil közelében, 1917-ben 52 000 lakossal.  – A szerk.]. Bukarestben végezte el a filozófia szakot. Már férjnél volt, amikor egyetemre járt, gyermeke is volt [Rodica Oscar Roşeanu feleségeként járt a filozófia szakra, és a közös gyermekükről van szó. – A szerk.]. Rodica egész életében tanított. A Közgazdasági Akadémiára helyezték, tanársegédnek a marxizmus-leninizmus tanszékre, majd utóbb kitették. Volt gyakornok, majd tanársegéd, aztán kitették 1957-ben, faji okokból. Minden zsidót kitettek onnan, a nemzeti kérdés helyes megoldása okából. Persze hogy nem mondták ezt, de ez volt a dolog mögött. A 64. sz. iskolába került, onnan átment egy másik általános iskolába, majd áthelyezték a Mihai Viteazul Gimnáziumba, ahol nyugdíjaztatásáig, 1983-ig dolgozott.

Rodicának volt egy fivére, Mihai Teodoru, tüdőszakorvos, a Dorobanţi úti Tüdőgondozó igazgatója volt. Felesége orvosnő volt, Rodica Teodorul, rég meghalt, vagy huszonkét éve. Ő a tavaly [2004] halt meg, Jom Kipur estéjén. Van egy fiuk, Şerban, aki a történelem szakot végezte itt. Tulcea megyébe akarták kihelyezni, Szulinába vagy hova, már nem tudom, elment Amerikába tanulni. Volt egy pályázat a Columbia Egyetemen, harmadik lett. Elvégezte a Business International szakot. Azután a Moody’s-nál dolgozott [Hitelminősítő cég, amely az országok hitelképességének rangsorolását végzi, egy-egy ország  megbízhatóságát értékeli államkölcsönök adásakor. – A szerk.]. Romániai útjai alkalmával néha meglátogatott, két gyermeke van.

Miután összeházasodtunk, nagyon szerényen éltünk. A feleségem még egyetemi hallgató volt, amikor összeházasodtunk. A gyermekünk már vagy két éves volt, az egyetem folyosóján mászkált, amikor felvételizett a filozófia szakra. Minden nyári szünetben a szüleimnél voltunk, Petrozsényban. A szüleim feltarisnyáltak, és hátizsákkal a hátunkon fölmentünk a hegyekbe. Voltunk a Sztrázsán, Lupény mellett, máskor a Surjánon. Egyszer kilenc órán át gyalogoltunk – hosszú kirándulásokat tettünk. Nem tudom, hányszor voltunk a Páringon. Leginkább a hegyekbe jártunk, nagyon szerette a feleségem is, én is.

A fiam 1952-ben született, Bukarestben. Amíg kicsi volt, beadtuk a bentlakásos óvodába. Volt egy biciklim, és elöl egy kisszék, arra ült. Reggel vittem a Dumbrava Roşie utcába, a Grădina Icoanei mellé [park Bukarest központi részében]. Nagyon boldog volt mindaddig, amíg rá nem jött, hova is viszem, akkor elkezdett zokogni – de nem volt mit tennem. Szombaton délben mentem érte, és vittem haza. Hozzám tapadt, el nem akart mozdulni mellőlem. Később napközibe járt, ott kapott ételt, estére hazajött. El kellett telnie egy időnek, amíg megértette, hogy minden nap hazaviszem, egy ideig egyfolytában attól félt, hogy otthagyom. Aztán nagyon megszerette ott. Időközben meghalt az anyósom, és az apósomat odahívtuk, költözzön hozzánk. Nagy bélyeggyűjtő volt, a bélyeggyűjtő egyesület kerületi elnöke lett. Szenvedélyes gyűjtő volt. A lábai között tartotta, így, az unokáját, úgy bélyegeztek együtt.

Tíz éven át oktattam marxizmus-leninizmust a felsőoktatásban. Az Állatorvosi Kar tanszékvezető asszonya, Boico eljött, hogy ellenőrizzen, joga volt erre, de én szabadon adtam elő, az órák végén megtapsoltak. Nagyon jó agitátor voltam, szívvel-lélekkel hittem a marxi-lenini ideológiában! A dialektikus materializmus… könnyű volt nekem magyaráznom bármit, hiszen fizika- és kémiatanár voltam! Elment a minisztériumba, és följelentett, hogy ahelyett, hogy fölolvasnám a leckéket, hogy ideológiailag bármiféle félreértést elkerülhessek, én szabadon beszélek. És követelte, hogy távolítsanak el a tanszékről! Nem tudom, hogy mondják ezt elegánsabban, ette a nyavalya, hogy az én óráim tapssal végződnek.

Egész életemben a fülemben hangzott az első dolog, amit egy orosz ezredestől hallottam a háború befejezésekor: „Előbb zsidók legyetek, és azután kommunisták!” 1945 után tizenegy évvel – pártgyűlés, amelyen megróttak, mert egykor az Ihud tagja voltam. Valahol ez fel volt jegyezve, hogy tizenegy évvel azelőtt Ihud-tag voltam. Nagy kommunista, párttag, a marxizmus-leninizmus előadótanára egy egyetemen… semmi sem számított, a zsidó mivoltom egy percre sem tűnt el. Követett egész életemben.

Egyszer behívták a minisztert a Központi Bizottság Politikai Irodájába, már nem tudom, kicsoda „följelentett”, hogy én vagyok a „leg ilyen meg olyan”, és vegyenek föl az Állami Ellenőrzéshez. Elmentem, nyolc évig az Állami Ellenőrző Bizottságnál dolgoztam, egy elnyomó apparátusnál. Minden jegyzőkönyv így kezdődött: „Az iskola vezetősége nem teljesítette a következőket…” Egy jó szó sem volt azokban. Az Állami Ellenőrző Bizottságnál 1960-ig voltam, nyolc éven át. A gimnáziumi oktatást ellenőriztem meg a felsőoktatást. A felsőoktatási kérdéseket a miniszterrel tárgyaltam meg, a középiskolákkal kapcsolatban meg a miniszterhelyettessel, itt is volt valamilyen rangsor.

Aradon volt egy bútorgyár, amelyben faragott bútorokat készítettek, szenzációsakat! A minisztériumból tizenegy személy, vezérigazgatók, rendeltek Aradon stílbútort. Éppen Aradon volt egy csapatom ellenőrzésen, és telefonáltak: „Kérjük, jöjjön ide, lásson valamit!” Gyártási áron fizettek ezek, mert azt mondták, hogy egy iskola készíti őket. Az egész bútort vagonba rakták, és néhány szakiskolai diák meg tanár kíséretében elhozták Bukarestbe. Odatették őket, hogy állítsák föl a bútorokat a lakásaikban, és három napon át tartották őket ott anélkül, hogy egy pohár vizet adtak volna nekik. Értesítettem a minisztérium vezetőségét, akkoriban Murgulescu volt a miniszter. Behívták az Állami Ellenőrző Bizottsághoz, és követelték tőle, hogy a minisztériumnak mind a tizenegy főhivatalnokát bocsássák el. Egyiket az egyetemre küldték, a másikat egyebüvé, mindenkit eltettek valahova. Egyikük, Borca, valamennyire barátom volt, azelőtt Temesváron volt oktatási főfelügyelő, amikor én a Csatornánál voltam. Azt mondta: „Egész életemben üldözni fogom ezt a Roşeanut, nem fogom elfelejteni!” Időközben megszüntették az Állami Ellenőrzést. Minket rendes munkahelyekre helyeztek. Engem aligazgatónak küldtek a Fővárosi Tanfelügyelőségre, ott voltam 1961–1964 között. És kit küldenek alelnöknek a Fővároshoz? Ezt a barátomat, Borcát.

A tanfelügyelőségen az iskolák fölszerelésével, elhelyezésével foglalkoztam. Örömmel emlékszem a diáktáborok szervezésére. Ameddig itt voltam a fővárosnál, minden Bukarest környéki tábort én szerveztem, közöttük egy nagy tábort Snagovon. Kaland volt a javából! A tó másik végénél, Gruiu felé [A fővárossal határos község. – A szerk.] volt a vasúttársaság egykori strandja, amit azonban elhagytak, nem tudom, milyen okból. Kitűnő, ide építjük! Volt még néhány zuhany meg valamiféle terasz. A zuhanyfülkéket átalakítottuk hálószobákká, kettőből lett egy háló, három-négy gyerek egy szobába. Ki látott még tábort sátrak nélkül? Hozzunk néhány sátrat a gyerekeknek, mert csak az igazi tábor! De honnan szerezzünk sátrakat? Eredj a Mezőgazdasági Minisztériumhoz, nekik vannak sátraik, „Hát nem, nekünk kellenek nyáron, a mezőgazdasági munkákhoz”. Hát akkor hol? Megtudtuk, hogy a Securitaténak vannak katonai sátrai. Hol? Konstancán. Ülj teherautóra, futás Konstancára. Határőrsátrak voltak. „És mivel akarják elvinni?” „Hát van egy kisteherautónk!” „Maguk viccelnek, egy sátor nyolcvan kiló!” Hatalmas sátrak voltak, ablakokkal, ajtóval, vázzal. Keress teherkocsikat a Szállítási Vállalatnál, ők nem akarták vállalni, eljönni Bukarestig. Aztán meggyőztem őket. A tengelyek görbültek el a vasak, vázak súlya miatt! Na, aztán állítsuk fel a sátrakat! Senki sem tudta, hogy kell fölállítani, mert különleges vázuk volt. A szaktanárok bámultak, mint a borjú az új kapura. Telefonálj Konstancára. „Ha azt akarja, hogy mutassuk meg, jöjjön ide!” Eredj Konstancára, ott rajzolnak nekem egy ábrát. „Igen, de mit kapok ezért?” Merthogy ez volt a szokás, adj neki bort, ezt-azt, hogy odaadja a szerelési rajzot. Futás vissza, nem is tudom, mennyit dolgoztak az emberek. Beszéltem egy díszlettervezővel az Operától, készített néhány nagy rajzot: „A kecske és a három gidó” meg „Csipkerózsika”, és fölállította őket az erdőben, a fákra. Mentek a gyerekek az erdőben, és szembetalálkoztak a kecskével és a három gidójával. Tiszta mese!

1964-ben hívat Borca, és azt mondja: „Tanszékre akarsz menni, nem? Hova mennél?” „Ide figyelj, először is akarom tudni, milyen priuszom lesz! Jöjjön ide a személyzeti főnök, és olvassa el a feljegyzést, aminek az alapján a tanügybe kerülök, azután beszélünk!” Az volt a szöveg, hogy „nem volt kollegiális viszonyom a beosztottakkal, hanem diktatórikus volt a magatartásom” meg ilyenek, „nem konzultáltam a közösséggel, oda helyeztem egy iskolát, ahol arra nem volt szükség”. Egy évvel később abban az iskolában három párhuzamos osztály volt minden szinten. „Rendben, ha ez az egész, megyek oktatni!” Szememre hányták, hogy negativista a magatartásom egyes tanári karokkal kapcsolatban…, hol is? Például az Eminescu gimnáziumban vagy a Spiru Haretnél! „Akkor helyezzenek e két gimnázium egyikébe, hadd faljanak fel a farkasok!” És akkor behívták a két főtanfelügyelőt, megkérdezték, melyik akarja átvenni Roşeanut? Mindkettő. Ha választani kell, a Spiru Haretet akarom, mert közel lakom, és mert egy nagyon jó gimnázium. Elmentem a másik alelnökhöz, aki a személyzettel foglalkozott, és azt mondtam: „Most mondja meg az igazat, miért tettek innen ki?” „Roşeanu elvtárs, hát nem jössz rá? Mert zsidó vagy! Van még itt egy titkárnő, az is zsidó, meg egy számtanfelügyelő, túl sok a zsidó…” Jó, hogy legalább megmondta. „Jó napot”, és átmentem az oktatásba [Azaz elment tanítani. – A szerk.]. Egy ilyen sokktól meg is bolondulhattam volna.

Elgondolhatja, hogy amikor meglátott az igazgatónő [a Spiru Haret gimnáziumtól], remegett, mint a nádszál, a tanfelügyelőség egykori főnöke voltam. Azt mondtam neki: „Ne aggódjon! Kolléga vagyok!” Végigvezetett az osztályokon, bemutatott, nem tudta, hova tegyen. Itt maradtam kémiatanárnak, 1986-ig, amikor nyugalomba vonultam. Két hosszú oktatófilmet készítettem itt, az a címük, hogy „Vegytani kapcsolódások” és „Hogyan oldjuk meg a vegytani feladatokat?”. Tizennégy feladatfajta, amiket az iskola diákjaival oldottunk meg. Terveztem vegytani laboratóriumi bútorzatot, ami aztán prototípusa lett a vegytani laboratóriumoknak, átvette több fővárosi meg Ilfov megyei gimnázium. Különleges vegytani laboratórium volt, frontális munkatérrel, minden gyermeknek megvoltak a saját használatú vegyszerei. Kilencven fényképem volt az ország minden vegyipari ágazatából, volt egy állványom, a katedra mellé állítottuk föl, hogy az egész osztály láthassa, milyenek az adott iparágban a berendezések. Voltak háromdimenziós térképeink, az esti tagozatra járó diákok készítették, kis égők mutatták „a vegyipar tizennégy ágazatát”. Megnyomtál egy gombot, láttad az egész kőolaj-feldolgozó ipart, egy másik gombnyomásra a sófeldolgozó ipart és így tovább. Egyszer Kubába kellett küldeni ilyet, mert Ceauşescuné megígérte, hogy fölállít egy vegytan-laboratóriumot Havannában. Három találmányi szabadalmam van a tanszerek terén, amelyek bizonyos vegyi folyamatok modellezésére vonatkoznak. Ma minden számítógépen történik, de akkor hasznos dolog volt.

Miután visszatértem az iskolai oktatásba, itt, Bukarestben, a Spiru Haret gimnáziumba, éppen akkor vonult nyugalomba a román nyelv tanárnője, aki az iskolai folyóirattal, a „Vlăstarul”-lal [Hajtás] foglalkozott. Átvettem ennek a folyóiratnak a vezetését, valamiféle főszerkesztő lettem. A diákok folyóirata volt, Mircea Eliade [(1907–1986) – vallástörténész, prózaíró és esszéíró, erősen befolyásolta a távol-keleti szellemiség. – A szerk.] alapította, aki a mi gimnáziumunk diákja volt. A folyóirat további szerkesztői: Alexandru Paleologu [(1909–2005) – esszéíró és irodalomkritikus. Politikai fogoly volt (1959–1964). – A szerk.], Constantin Noica [(1909–1987) – filozófus és esszéíró. Kényszerlakhelyen volt Câmpulung Muscelben (1949–1958), majd politikai fogoly (1958–1964) egy nagyszabású per után, amelyet nagyszámú elit értelmiségi ellen kezdeményezett a kommunista rendszer. – A szerk.] stb. Indítottunk egy rovatot, amelyben hajdani diákjaink egykori diákélményeikről számoltak be… A folyóirattal 1964-től nyugdíjaztatásomig foglalkoztam. Még 1990 után is kaptam telefonhívásokat: „Halló, a Vlăstarul szerkesztősége?…” Andrei Pleşu [(sz. 1948) – filozófus, művészeti kritikus, esszéíró. – A szerk.] diákom volt, ő írta „A Spiru Haret örök diákja” cím alatt megjelenő írásokat. A folyóirat egy teljes fejezete ezeké az elitdiákoké volt, lelkiismeretesen írták diákkori visszaemlékezéseiket.

Az élet nem volt könnyű. Minden folyóiratnak előbb be kellett mutatnia a cikkeit, előbb a KISZ Rajoni [kerületi] Bizottságánál. Boldogak voltak, hogy a kerületünkben megjelenik egy ilyen folyóirat, gond nélkül jóváhagytak mindent. Azután el kellett mennem a kerületi pártbizottsághoz, ők is jóváhagyták. Majd eljutottam a városi pártbizottsághoz, Croitoru elvtárshoz, aki a propagandáért felelt, ő ütötte a pecsétet bármilyen kiadványra. Kezdi forgatni a folyóirat lapjait. „Van itt egy Popescu nevű tanuló, mik a szülei?”  „Croitoru elvtárs, írt egy cikket a matematikáról, mit számít, hogy mik a szülei? Ez egy iskolai folyóirat, ahelyett, hogy büszke lenne a főváros, hogy van itt egy ilyen folyóirat, ön akadékoskodik?” „Az én lányom a Bălcescu gimnáziumba jár, de ők nem adnak ki semmilyen folyóiratot, mi az, nekik nincs rá módjuk?” Nem tudta, hogy forgassa, hogy az ő lányának nem volt iskolai folyóirata. „Elvtárs, kérem, hagyjon jóvá legalább tíz példányt!” Elmentem egy nyomdába, ahol egy volt diákunk apja volt a főnök, és megjelent ezerötszáz példányban. Nem tudta meg senki, kiosztottuk a diákoknak. Elmentem az Akadémiai Könyvtárba, ahol a főigazgató Sahini akadémikus volt – egykori egyetemi kollégám. Megkértem, hogy adja ide a „Vlăstarul” összes megjelent számát. Azt mondja: „Nem vehetek ki annyit a könyvtárból! Aztán néhány szám fedőlapján ott van Mihály király. Adja becsületszavát, hogy kihagyják azt a fényképet, nem akarok bajt a fejemre.” És adott tízet, majd ismét tízet, amíg sorban mindet ideadta. Elmentem az Orvostudományi Kutatóintézetbe, ahol volt egy ismerősöm, és sokszorosítottak tizennyolc kötetet, a „Vlăstarul” összes számát, megjelenésétől napjainkig. Az első oldalon az én nevem van, két másik tanáréval együtt. Az ott dolgozó munkásnők annyira föllelkesültek e folyóiratok láttán, hogy napokon át dolgoztak, és bekötötték az egészet, ott a tizennyolc kötet a gimnázium könyvtárában.

Minden szünetben táborokat szerveztünk. Már két hónappal előbb sorban álltak, hogy föliratkozzanak a táborba, minthogy reggeltől estig a hegyekben voltunk a gyerekekkel. Szerették, valóban nagyon kellemes vakációk voltak. A tevékenységemből a tanulók megértettek egy dolgot: „Slujba-i slujbă, drujba-i drujbă” [A munka az munka, a barátság az barátság” (orosz–román keveréknyelven). – A szerk.]. Tudtam tréfálkozni az osztályban, az órák közti szünetben tollaslabdáztam, de a leckét komolyan kellett venni, a tanulók tudása terén nem voltam elnéző.

Kisgyerekkorom óta volt fényképezőgépem. Volt egy harmonikás Agfa gépem. Fényképészeti kört alakítottam a gimnáziumban. El nem mondhatom, mennyi diák volt ott. Megszerveztük a tanulók fényképkiállítását. Az igazgatónő hívatott, hogy megmondja, hogy az egyik tanuló fényképészeti kört alakított otthon, fényképeket készített, és pénzért árulta az osztálytársainak, az igazgatónő rajtam kérte ezt számon. Egyszer aztán megműtötték a szememet, és többé nem volt szabad sötétkamrában dolgoznom. A tálcákat meg a vegyszereket odaadtam egy volt diákomnak, akit fölkészítettem az orvosira, és aki nagyon vágyott ilyesmikre.

Nem akartam alijázni. Apám hallani sem akart arról, hogy elmenjek, apósom sem, aki velünk lakott. Voltam látogatóban… szerettük, de csak turistaként. Nagyon érdekes ország. Sok keserűség van bennem, hogy a műemlékek szempontjából a keresztény hagyományokat értékesítik, Jézus Krisztus tizennégy stációját, de a zsidók emlékeit elhanyagolják. Egész egyszerűen fájdalmat okozott ez nekem.

A Fizikai és Vegytani Társasággal eljutottam Magyarországra, Csehszlovákiába, Bulgáriába, Lengyelországba, aztán egy hivatalos küldöttség tagjaként a Szovjetunióba is, Szentpétervárra, Moszkvába és Tbiliszibe. Oktatásügyi küldöttség volt. Első nyugati utamat 1967-ben tettem, busszal, csak tanárok voltunk. Nagyon jó baráti viszonyban voltam az Országos Turisztikai Hivatal igazgatójával, együtt dolgoztunk az Állami Ellenőrzésnél, hiába, így épül a világ… Szerveztek egy tizennyolc napos kirándulást Olaszországba. Az útitársakat csak az üzletek, a vásárlás érdekelte. Nagy élvezet volt vásárolni az utcai zsibvásárokon, sohasem láttunk ilyent azelőtt. Egy nap egy tanárnő négy-öt takaróval tért haza, és hogy ne legyen gond, mindegyikünknek adott egyet. Mit mondjak… Egyesek számára zsibvásár, mások számára Itália, Velence, egész éjjel siklani a gondolában, amerikaiakkal, angolokkal… Megkérdezték: „Con musica o senza musica?” [Zenével vagy zene nélkül? (olasz)]. Vagy harmonikáztak… Mindegyikük operaénekes volt, fantasztikusak ezek a gondolások! Egész éjjel énekeltek, és hajtották a gondolát – ki aludt ott? Egész éjjel sétáltunk, és csodáltuk őket… Velence után Pádua, onnan Veronába, majd Bologna, Siena, Firenze, Róma. Nagy gyönyörűség! Kedvet kaptunk ezekhez a kirándulásokhoz, kérelmeztük, hogy mehessünk ismét Olaszországba és onnan Franciaországba [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)].

Beadtuk az útlevélkérelmet, és egyszer fölhív valaki telefonon a Központi Bizottságtól, egy úr, aki az osztályomban a szülői bizottság elnöke volt. De én nem tudtam, hol dolgozik, mert nem érdekelt. „Maga akar elutazni Európába kirándulásra?” „Honnan tudja?” „Én foglalkozom a Központi Bizottságban az útlevélkérelmekkel, és eljutott hozzám a maga meg a felesége kérése. Nem viszik a fiút is?” „Kérem, ne állítsanak nekem ilyen csapdákat, nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem térek vissza.” „Roşeanu elvtárs, a fiú is adjon be kérvényt!” Valóban, egy hónap múlva mindhárman elindultunk, vonattal. Átmentünk Magyarországon, Ausztrián, ismét végigbarangoltuk Olaszországot. A fiunk tizenegyedikes volt, nagyon örvendett ennek a lehetőségnek.

Rómában voltunk azon az éjszakán, amelyen Armstrong leszállt a Holdra, elgondolhatja, hogy egész éjjel néztük a tévét [Az első ember, aki a Hold felszínére lépett, Neil Armstrong űrhajós volt, az Apollo-program keretében, 1969. július 21-én. – A szerk.]. Amikor láttuk, hogy kiszáll, és megteszi az első lépést, valósággal kővé dermedtünk. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet elfelejteni. Eljutottunk Nizzába, onnan Marseille-be, Párizsba, ahol néhány napot töltöttünk. Elsétáltunk az áruházak előtt, de bennünket az összehasonlítások izgattak – például beléptünk egy áruházba, akartunk venni vászoncipőt, hogy ne legyen drága, talán tíz frank volt. Azt hiszem, hogy az eladó félórát volt távol valahol a raktárban, hogy megkeresse azt, amit mi akartunk. Ez alkalommal – valaki ideadott egy pár cipőt innen, hogy ha lehet, cseréljék ki, megmondta az üzletet is. És kicserélték a cipőt! Megállt az ész! Kérdeztük magunktól – miért nem születtünk a másik oldalon? De azért visszatértünk. Nem tétováztunk egy percig sem.

A fiam elvégezte a Mihai Viteazul gimnáziumot, majd a vegyészeti kart. Amikor végzett, első volt az országban. Nagyon jó kapcsolatban volt a tanárokkal, részt vett a tudományos diákkörökön is. Az oktatásba kívánkozott, egész életében ezt szerette. De nem volt egyetlen hely sem a tanügyben. „Elmegyek Giurgiuba, ott van egy katedra.” „És naponta fogsz ingázni, lehetséges ez?” Egyszer hívták Eforie Sudba, egy biológiai laboratóriumba, aztán Brassóba – valamennyire ismerték. Aztán lett öt hely itt, Bukarestben, és belépett az IOR-be [Román Optikai Művek]. Itt létrehozta a galvanoplasztikai részleget, és huszonöt éven át vezette. A különböző részlegek privatizációja után elhívták a Solaris gyárhoz, ahol néhány évig a finomító üzemet vezette. Nyugalomba vonult, azóta nem fér a bőrébe, találmányfejlesztéssel foglalkozik, a lakóközösség elnöke, naprakészen tartja egy szerviz anyagkészletét, foglalt reggeltől estig. Két unokám van. A nagyobbik huszonnyolc éves, régész, doktorandus. Van egy IT-cége. Tudja, mi ez az IT? Mert én nem!... [IT = information technology. – A szerk.] Félállásban az Akadémia Régészeti Intézetében is dolgozik. Egy igazi „jiddise kid”… Beugrik, hogy lássa, hogy vagyunk, öt percig ül. Nagyon melegszívű gyermek. A kisebbik huszonhét éves. Elvégezte a Közgazdasági Akadémiát. Egy amerikai cégnél dolgozik, amelyik mindazon gépkocsikat követi műholdról, amelyek az országban közlekednek, és amelyek előfizettek erre. Ő vezeti ezt a részleget.

Az [1977. március 4-i] földrengés előtt lementünk igen kedves barátainkkal, a Ionescu családdal – mindketten matematikatanárok – az Olari utcára. A kerületi pártbizottság előtt hullámzott a járda, azt hittem, hogy kettéreped, és bezuhanunk a Föld középpontjába. Olyan volt, mint a tenger hullámzása… Kezdtek lezuhanni a pártbizottság erkélyei. Előttünk, a Calea Moşiloron volt egy kábé tízemeletes tömb, hirtelen megjelenik a Hold, az épület összeomlott, és a helyén a Hold ragyog. Kezdődött a kiáltozás, ordítozás. Elgondolhatja, micsoda kétségbeesés… A fiam és a menyem, aki várandós volt, a kilencedik hónapban, otthon voltak, egy hétemeletes lakóépületben. Mire odaértünk, lejöttek a felvonóval a földszintre, a menyem hálóingben, a fiam rövidnadrágban. Amikor láttuk, hogy az épület áll, valamennyire megnyugodtunk, aztán megtudtuk, hogy az emeletek között maradhattak volna, minthogy a liftaknában a vakolat levált. Kétségbe voltunk esve. Meghallottuk, hogy összeomlott a Rosetti téri toronyház, ott lakott egy ismert romántanárnő, igazi személyiség. Szegény, ott pusztult el. Sorban hallottuk, kik is haltak meg. Aztán, elgondolhatja, az iskolában miről beszéltek. Csak erről. Egyiknek a húga, a másiknak a fivére, nagyanyja… A legváltozatosabb kis és nagy tragédiák. Végül aztán jött egy utasítás Ceauşescutól, hogy tilos a földrengésről és következményeiről beszélni. Másnaptól csend lett minden intézményben.

Ma is azt kérdem, honnan volt Ceauşescunak pénze, hogy újjáépítse az egész sugárutat [A Szocializmus Győzelme Sugárútról (ma: az Egyesülés Sugárútja) van szó. Ceauşescu parancsára lebontottak egy 4,5 kilométeres szakaszt a főváros történelmi központjában, csak azért, hogy a rálátás a Nép Palotájára, a világnak a Pentagon után következő második legnagyobb épületére monumentális legyen. A sors iróniája, hogy ezen a sugárúton van ma a legtöbb bank és nagy kapitalista konszern. – A szerk.]. Miképpen sikerült munkára fognia az egész világot, nem tudom! Ma csak nagy nehézségek árán sikerül felhúzni egyetlen tömbházat. A közlekedés kérdését ebben a városban szinte lehetetlen megoldani, minthogy a város régi, és teljesen meghaladják a problémák. Ez egy érdekes kérdés, ebben a Bukarestben lakom 1950 óta, és negyven éven át idegennek éreztem magam itt, mintha hivatalos kiszálláson lennék.

Amikor nyugdíjba vonultam, 1985-ben, ünnepséget szerveztek. Én szentimentálisabb vagyok, nem szeretem a könnyfakasztó helyzeteket. Föláll a számtantanár, tart rólam egy díszbeszédet, szinte elájultam, nem tudtam elhinni, hogy tőlem búcsúzik. Becsültek az iskolában, szerettem ott dolgozni, nagyon kellemes befejezés volt. Ma is tartom a kapcsolatot a diákokkal, harminc évvel a gimnázium befejezése után ma is fölhívnak telefonon, meglátogatnak.

Igen gyakran írtam az oktatás kérdéseiről a „Scînteia”-ba. [A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának a lapja. Bukarestben jelent meg 1931–1940 és 1944–1989 között. – A szerk.], a „Contemporanul”-ba [A Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsának heti folyóirata. Bukarestben jelent meg 1946–1989 között. – A szerk.]. Azt hiszem, hogy nem jelent meg Bukarestben könyv, hogy mi meg ne vettük volna. Megvolt a „Secolul XX” teljes sorozata [(XX. század) – román világirodalmi folyóirat. – A szerk.]. Az Hachette könyvesboltban, valahol a Lipscani utcában volt egy boltvezető, Solomon volt a neve, akivel igen jó barátságban voltam. Hozott egy teljes francia sorozatot – „Les Livres d’Art”. Hát hány példány érkezett az országba? Tíz. És ebből az egyik az enyém volt. A jó könyveket csak végtelen sorállással lehetett megvenni. A nyugati irodalom, amit lefordítottak, a Központi Bizottság sajtóirodájának kénye-kedvétől függött… Ezt-azt az unokámtól is kaptam, francia könyveket. De általában románul olvastam.

1989-ben Ceauşescu összegyűjtötte az embereket, azt remélve, hogy meggyőzi őket. Volt egy tüntetés. Lehetett hallani a tribünről: „Nicu, adj még nekik száz lejt, adj száz lejt” [Elena Ceauşescu volt, a diktátor felesége. – A szerk.]. Az egész lakosságot lenézte. De mindazok közül, akik ott voltak, csak egy merte azt kiáltani, hogy „Le a kommunizmussal…” – csak ennyi kellett. Egy hullám támadt, ők elmentek a tribünről, majd felbukkant Caramitru, és jött a többi, mindaz, amit mindenki tud [Ion Caramitru (szül. 1942) – színész , majd színigazgató Bukarestben (Lucia Sturdza Bulandra Színház), 1976-tól tanár a bukaresti I. L.Caragiale Dráma és Film Akadémián. Az 1989. december 22-én megalakult Nemzeti Megmentési Front Tanácsának tagja lett, művelődési miniszter volt 1996 és 2000 között. – A szerk.]. Iliescu volt a Műszaki Kiadó igazgatója, papucsban ült a kiadóban, várta a pillanatot, mert nyilvánvaló, hogy ezt az egészet kicsit előkészítette a KGB, hiába nem ismerik ezt el. Jön a fiam: „Odaküldtek a Rádióhoz, védjük meg, mert veszélyben van…” Lőttek ott, mint a nyavalya. Mi néztük a tévében, hova menjünk… Idős emberekként persze hogy a tévében néztük az egészet.

A forradalom után a Nyugat ideköltözött, minden teljesen megváltozott. Sok szemrehányás hangzik: „Pénzed is kell legyen! Amikor volt pénzed [a kommunizmusban], mire költötted, vettél szójás szalámit!?” Ebből a szempontból egy pillanatig sem voltak nosztalgiáim, egy percig sem bántam semmit, rosszindulat kell ahhoz, hogy meg ne lássa valaki, hogy sok minden megváltozott. Hogy volt, ami rossz irányban is, az már egy más kérdés.

Nem voltam szoros kapcsolatban a bukaresti zsidó hitközséggel. Apám élete végéig a petrozsényi hitközség könyvelője volt, az volt egész életében. Azt hiszem, hogy 1990 után azonnal, ha nem már azelőtt, már nem emlékszem pontosan, ismét beléptem a közösségbe. Minden évben fizetünk tagsági díjat, veszünk pászkát, megőriztük a hagyományokat. Jártunk konferenciákra. Amíg élt a sógorom, minden vasárnap beültetett a kocsijába, és mentünk [a Popa Soare utcai hitközségi központba]. Nagyon sok érdekes előadást hallgattunk. Itt, a tömbházban még laknak zsidók, néha beszélgetünk a szokásainkról.

Az az érzésem, hogy Petrozsényban ma már nincs tíz személy, hogy kitegyen egy minjánt. Most van valamiféle hitközségi elnök, akit Rosenfeldnek hívnak, de semmi köze nincs a mi családunkhoz. Van még egy nagyon érdekes dolog: a város polgármestere ma egy zsidó, [Carol] Schreter. Függetlenként indult a választásokon, már két alkalommal választották meg. Diákom volt hatodikos korában. Bányamérnök lett, éveken át ő volt az aninószai szénbánya igazgatója, aztán Petrozsényba ment, és ő lett a polgármester. Ma is az.

Oscar Roseanu
(Oszkar Rosenfeld)
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: August 2005

Mr. Roseanu is a former chemistry teacher currently retired, aged 82. He lives with his wife in an apartment house in Bucharest, close to the center of the city, in an area with houses. His face is brightened up by his grey hair. He is always kind and smiling. He spent his entire life working with children and thinks their affection is the most important thing. His teaching career is full of achievements, including patents for laboratory equipment. He is very proud of his two grandsons, whose photos surround him all over the apartment.

My family history
Growing up
During the war
After the war
Glossary

My family history

My paternal grandparents came from some place in Galicia and settled in Barul Mare [Baru], a village – well, a commune, if you wish to honor it – located between Petrosani and Hateg [in Hunedoara County]. My father became an orphan at an early age. My grandfather, David Rosenfeld, was a barkeeper. He was a religious man, had a prayer book and knew how to pray. He didn’t wear traditional clothes – no one in the village did. They spoke Hungarian at home. I don’t know anything about my grandfather’s relatives. He died around 1921. I believe my grandmother – Etelka Rosenfeld – died before him.

Every year my father would take me to Barul Mare, to the tombs of my grandparents. Two years ago, my grandson and I were driving from Deva to Bucharest, and we made a stop in Barul Mare, to visit my grandparents’ tomb. There were a lot of German names, many of which sounded Jewish too, but I couldn’t find any familiar one. Some childhood friends in Petrosani told me the Jewish cemetery was right next to the cemetery of the German soldiers who died during the war [World War II]. When I was a child, that cemetery didn’t exist, of course. I didn’t manage to find the tomb. I spoke with the kids and I’ll go there again this year.

My father had several siblings: Pepi Klein [nee Rosenfeld], Etus Baum [nee Rosenfeld], Bela Rosenfeld, and Benjamin Rosenfeld. They were all born in Barul Mare.

One of his sisters, Pepi Klein [nee Rosenfeld], lived in Uioara [Ed. note: The official name of the town is Ocna Mures.]. Her husband, David Klein, sold bicycles and sowing machines in his own store. She was a housewife. They were very religious – Pepi even wore a wig. At a certain point [after World War II], they moved to Cluj; from there, they emigrated to Israel. Pepi died in Israel. David remarried; his new wife was a mutual acquaintance of ours who had lived in Lupeni. Pepi and David Klein had three boys and two girls: Jeno, Erno, a third boy, Hana and Erzsi. Two boys died in Transnistria 1 – witnesses claimed they had been blown up. Their names were Jeno and Erno. The third boy worked as a bus driver in Cluj for a long time, and then he left for Israel. He has children. He’s still alive, but his wife died. I knew them closely. One of the girls, Hana, was a math teacher. She died in Israel. She had a girl and a boy who now live in Israel. The other girl, Erzsi, married the tailor of the National Theater in Satu-Mare. They left for Israel at a certain point. They had a boy, Matei. He was brilliant – he didn’t need a tutor to succeed at the admission exam for the Electronics Faculty in Bucharest. They ended up in Israel, where the boy died during the Seven-Day War. Her husband hung himself; Erzsi could be found at the cemetery every day, mourning by a tomb that was empty, for her son had been virtually melted in a tank. Matei was married; he already had a child and his wife was pregnant. Her two children are now all grown-up. In order to keep her away from that tomb, they persuaded her to marry a man from Cluj whose wife had died at Auschwitz. They left for America. Meanwhile, her husband died, but she stayed there. She gives us a call from time to time. Erzsi comes to Romania at least twice a year.

Etus Baum [nee Rosenfeld], the prettier sister, married Sandor Baum, the owner of a food store in Brasov. She was a housewife. They lived close to the stone quarries. They had a cart with a horse. When I was on vacation, I used it to go to the city for supplies. They had two daughters. Etus was beautiful and so were the girls. The elder, Sonia, was 12 and the younger – whose name I don’t know – was 8 when they died with their mother at Auschwitz. Her husband survived and remarried in Oradea.

One of the brothers, Bela Rosenfeld, used to live in Buhusi. I lost any track of him. He once came to Petrosani. I don’t know what he did for a living.

The other brother, Benjamin Rosenfeld, also known as Dezso, was a shoemaker and lived in Petrosani. My father sort of provided for him, as he was rather needy. He married and left for Israel. He was devout and his wife wore a wig. Their children were pretty devout themselves. Dezso was once speaking on the phone and one of his daughters showed up and poured a cup of water on him because he dared use the phone on Saturday! Dezso had two girls. After he died, his wife and his daughters left for America. The girls are both married – one to a butcher and the other one to a small manufacturer of jeans.

My father, Martin Rosenfeld, was born in 1892 in Barul Mare. He commuted from Barul Mare to Petrosani to go to high school. After graduating, he settled in Petrosani, found a job at the coal mines and worked there for 46 years. He was a very special man, extremely earnest and moral; everyone who knew him looked up to him.

My mother, Frida Rosenfeld [nee Lustig], was born in 1901 and was 11 years younger than my father. She went to high school in Petrosani. In her youth, she worked as a cashier in a cosmetics store in Petrosani. I know my father experienced a ‘coup de foudre’ [love at first sight] when he met my mother. He married her in 1921 or so and they were very happy.

My maternal grandfather, Eugen Lustig, was born in Vienna. He was a tailor. A wisecracker, he knew all the small craftsmen and spent his entire day bowling and drinking beer with them. But he was a very good cutter for trousers; he was the one who did the tailoring. He had an apprentice who did the rest of the work. He may have been out drinking most of the time – if you don’t mind my saying that –, but he made some great clothes. Every time I went to him to have my pants fixed, he would say: ‘Here comes my best customer!’ He was a hell of a guy. His workshop was at his place; he had a special tailoring table in the kitchen. He had quite a reputation. Many people came to him to order clothes. He told stories from the time of World War I and bragged about how valiant he had been as a soldier [in the army of Austria-Hungary] 2.

My maternal grandmother, Irina Lustig, was born in Serbia and had relatives there. When I met her, her hair had already turned grey. They all spoke Hungarian in the region except for my grandmother, who spoke German fluently. She was a milliner and owned a women’s hat store on the main street, where all the stores were located. It was the only store of its kind in Petrosani and its clientele consisted of the town’s elite. I think she had an employee. My grandmother was the one who designed the hats. She shared the premises with Mrs. Benedek, the florist, with whom we were good friends. For my bar mitzvah, this lady offered me a volume of Petofi’s poems in Hungarian; I still have it. My grandmother’s store consisted of a long hall; at the back, there was a sort of stand where the hats were shaped. That was all. At a certain point, my grandmother also kept a section of toys. I was very excited about it, because, every week, she would let me have a toy from her store. There was a biker that circled around the house; there were toy cars, dolls and the likes. Every time I left the store, my grandmother waited until I got to the end of the street and called me: ‘Osiii!’ [Short, colloquial form for Oscar] I had to come back, as she had forgotten to give me a message for my mother! She did this every single time.

My grandfather was stout, while my grandmother was short, petite and lively. They never moved from Petrosani. They had 4 children: Willian Lustig, Imre Lustig, Rozalia Lustig, and Frida Rosenfeld [nee Lustig]. During the war, they stayed in Petrosani, because my grandfather was older than 50 – they only took those who were under 50. When the war ended, they didn’t leave. My grandmother died in the 1960’s. My grandfather died at the age of 96, in 1970.

William Lustig did his military service in Timisoara. He remained there and got married. He was an electrician. He installed the first elevator in the city at the German High School, the ‘Baratium’. He was very proud every time he told us about that elevator. He was a man with technical intuition and was very good at his job. His wife, Betti [diminutive form of Betus], was a housewife. They had two daughters, Klari and Evi [Klara and Eva]. At a certain point, the entire family left for Israel, to Kiriat Yam. Klari still lives there; she is married to an electrical engineer who works at the Haifa power plant. Eva, the elder, went to West Germany and I don’t know what became of her.

Imre Lustig never got married; he was a rather lonely character. He worked for CFR [Caile Ferate Romane – the Romanian Railroad Company]. There came a time when he and my father were the only ones in our family who still lived in Petrosani. When my father died, we figured we couldn’t let Imre all alone in Petrosani. So I pulled some strings here [at the Jewish Community in Bucharest] and got him admitted at the ‘[Amalia and] Moses Rosen’ [old age] home. He died there.

Rozalia Lustig died in 1951, in Petrosani. She wasn’t married. The poor woman was ill and one might think she waited for me to come and see her one last time. She died in my presence.

We occupied a large house made of brick when we lived in the company mining town of Lonea. We stayed at 14 Nicolae Iorga St. The street began with the houses of the railroad employees and continued with the mining town until it reached the main street. We were the only Jews there. All our neighbors were clerks or workers at the mine. Our best friends were the Szekely family, who lived opposite our house. She was a housewife and he was an apprentice at the company store. The miners paid at the end of the month – they brought in a receipt and the cost of their purchases was deducted from their monthly salary. They usually bought a sack of wheat flour, a sack of rye flour – as bread was baked at home back then –, a sack of corn flour, half a sack of sugar. This is what shopping meant there… That was the company town life.

My mother was a very good cook. Our house in the company town had a nice porch and a flower garden in front of it. At the back of the house, there was a vegetable garden. My wife remembers: ‘I watched Mother go to the garden and pluck a carrot from the ground. She came back, chop-chop, and the food was almost ready. Then she remembered she also needed a parsnip.’ She grew all the vegetables she needed in her garden; everything was neatly ordered. My father made her a box that allowed geese to stick out only their necks. She would force-feed them corn. She gave them salted water to make them even more thirsty and hungry. This is how she secured 12 fat geese for the winter. The meat was smoked in order to last through the winter. We bought the milk from a momarlanca [Ed. note: peasant woman from the Jiu Valley] who used a horse to carry the pails. They would put mamaliga [Ed note: food made of boiled corn flour] around the pail so as not to spill the milk and taste it on the spot. My mother negotiated with the momarlanca. It was funny to watch my mother speak Romanian. Nevertheless, she could make herself understood. We only used Hungarian at home. My mother was on good terms with all our neighbors. Everyone felt equal to everyone else and there was no discrimination whatsoever.

My father was the head of the supply department of the coal mines in Lonea, a town located about 7 kilometers away from Petrosani. He commuted daily using a small local train. In winter, they used a godin [in Romanian, small cylindrical stove] to heat the cars. He left for work at 6 a.m. and came back at 6 p.m. He had lunch at the clerks’ canteen in Lonea. Every evening I used to wait for him at the small station – it was for local trains only and was about 2 kilometers away from home. On the way back to town he would talk to his coworkers, not paying much attention to me – I was a sort of appendix, but he held my hand. He also had some work to do at home: he did accounting for the furniture factory in Farcas and for a tailor named Schwalb. Working for the furniture factory, he learnt carpentry. He built a gazebo in the courtyard that could shelter at least 10 people. I would spend a lot of my time there in summer. I did my homework there too. My father also made me swings and devices for exercise – it was a hobby of his.

Growing up

So my name is Oscar Roseanu [changed in 1947 from Oszkar Rosenfeld]. I was born in Petrosani, on 2nd May 1923. I had all kinds of friends of more than one faith and I played soccer in the meadows all day long, like any boy. My mother would yell: ‘Osiii!’ I think I was hundreds of meters away, separated by several rows of houses from my home, but I could still hear her call me for lunch. My childhood friends were: Dick Laci, the goalkeeper of our soccer team, Sporia, a momarlan’s kid, Rubb Dudu, son of a clocksmith, Zuberetz, son of a shoemaker [Czech]. No kid ever asked any other kid about his ethnicity or faith. We often played in my courtyard, where we had rings and a swing. The entire neighborhood was there. We once saw a character named Alexander who was touring Petrosani and who danced on a wire. I wanted to do that too, so my father had to comply and provide me with something similar. I danced on a rope placed 1.5 meters away from the ground, with a friend standing by to catch me if I fell. We once built a small barrack made of bricks to hide in it and it collapsed all over us. We would go fishing in the River Maleia [which crosses the town of Petrosani]; we would stand in the stream, catch fish empty-handed and put them in jars. We would ride our bikes to Barul Mare, about 20 kilometers away, and we would bathe in the mill’s pond. Silly things like that.

I used to play tennis. There were about 7 courts in Petrosani, although there weren’t too many inhabitants. I was very proud when I carried my racket around the town; I would often ride my bike to Lonea, 7 kilometers away from the town, where I played tennis with clerks, coworkers of my father’s. The Clerks’ Club had its own court. I would skate in winter. There were 3-4 skating rinks in Petrosani. My father and I would go skating every evening, while our mother watched as a spectator. I also skied. My classmates and I once built a jumping hill on the slope near the town; we could jump as far as 100 meters. We also had a bobsled; my father was the driver and I was the brakeman. The town had a bobsled track over 5 kilometers long. The ride was breathtaking. We once managed to persuade mother to ride with us. It was a one-time experience. It just so happened that we left the track and made a sudden stop; my mother fell over dad and this incident put an end to her sporting activity.

I took violin lessons and I went to the Conservatoire in Cluj for two years, on an optional attendance basis. I had a violin teacher who came by my place once a week. I played in the band in Petrila. I went there as often as twice a week and I walked my way back in the night, carrying my violin under my arm [Ed. note: Petrila is located 5 kilometers away from Lonea.]. I played in a semi-classical band. I also had an accordion and today I feel really sorry for our poor neighbors who had to listen to me play in the courtyard. The sound of my accordion could be heard in the entire neighborhood.

Petrosani is the town of my childhood. I feel tied to this town by my most beautiful memories. I read somewhere that the town had 18,000 inhabitants [in the interwar period]. Romanians, Hungarians, Jews, Germans, and Frenchmen lived together in harmony. Petrosani had a strong Jewish community and many notabilities were Jews: the town’s notary, Bercovici, my father, Martin Rosenfeld, the head of the supply department of the Lonea coal mines, and many others. Once a year I try to go back there and visit my parents’ tombs. A trip through the cemetery means remembering the whole past of this town by reading the names on the tombstones. Almost everyone who was buried here was my friend or my acquaintance.

There were many Jews in Petrosani. Let’s take a look at the list of Jewish families who lived on the main street. Coming from Hateg, the first Jewish family one came across was the Fucs family; it was a carpenter’s family. A few houses away lived Simenthal, the elite tailor. Anyone in Petrosani who wanted fancy clothes had them made by Simenthal. Next to him lived the Marek family, who owned the town’s power plant; their house had two floors and an inner courtyard with a fountain. At a street corner there was a butcher’s shop that belonged to the Horvath brothers. The Biber family had a clothes store on the main street too. The Weiss brothers ran a stately food store at another street corner. They lived in a large house with two floors situated above this store. They sold anything from confections to vegetables. It was called ‘colonial goods store’ or ‘general store’. The Weiss family owned a jewelry store that focused particularly on silver. The husband was short and fat and the wife was taller and statelier than him – it was clear who wore the pants in the family. The Schretter brothers’ clothes store came next. The father and all the sons worked in this store. In fact, the Schretter brothers remained the town’s main tradesmen. The youngest of the brothers became the mayor of Petrosani in 1996, running as an independent. The Hertz family owned a shoe store; there were two brothers. The Ranghewurtz family ran a drugstore; their son left for Israel. A second Biber family sold perfumes, photographic equipment, musical instruments and the likes. They left for Israel too. The Goldsteins’ clothes store had a sign that everyone admired: it pictured eight men pulling the legs of a pair of pants in opposite directions, without managing to tear the pants off. This suggested how enduring their products were. The family of engineer Abraham also lived on the main street. They were the ones who organized the Ihud of Petrosani and the Keren Kayemet 3 branch. Another Jewish family who lived on the main street was the Hoffmann family. The husband was a bank manager.

On the shore of the River Maleia, there was a beautiful villa, home for two families: the Pick family (still to be found in Petrosani, one of the few Jewish families who remained in this town) and the family of counsel Halmos, who had a daughter and a son. The daughter was a renowned pianist. From what I heard, this family emigrated to India and was never heard of anymore. There was also the Vamos family: the father was an accountant and had a son, Ervin, and a daughter, Lili. Ervin and I went to college together, at the Physics and Chemistry Faculty in Bucharest. After 1960, they inherited a fortune from an uncle in France and they emigrated to Israel, where they led a prosperous life.

There are so many names that are worth mentioning! The Isac family owned a pub. I think they were the only Jewish barkeepers in town. There was another shoe store on the main street, owned by Deri Musen; I met him after the war, in Haifa, where he owned another shoe store. Feldman was an optician; he left for Israel with his family and opened a new optician’s shop not far away from Deri Musen’s shoe store. The Taub family ran a shoe store too. They emigrated to Israel and, interestingly enough, the father became a bank manager there. Mandel Zucker was a friend of mine. He and his brother left for Israel, but one of them couldn’t adapt to the climate; he filed a request for repatriation, but was rejected. Paul Rotman, a housepainter, left with his sister for Israel before 1941. So did the Leb family (two brothers and two sisters) and the Schwalb family, a tailor’s family.

The Kardos family owned a clothes store. I remember a funny thing about Mr. Kardos: he was the one who taught me to blow my nose in a handkerchief when I was 3-4 years old. I used to see him all the time standing in front of his store looking at the street. The next store belonged to Rubb the clocksmith. His elder son became a clocksmith too, while the younger became a physician in Cluj. Old Rubb was the town’s humorist. He knew thousands of jokes. Anyone who passed in front of his store and stopped before the window had the opportunity to meet old Rubb, who came out and always found the time to tell a few jokes; he had them sorted by categories: with rabbis, with policemen, with priests and so on and so forth. The town’s inhabitants were retelling many of the jokes; my father was no exception: whenever I went home, he would tell me the same old jokes and I would pretend I heard them for the first time, in order to humor him.

The next store was a drugstore owned by Reismann. There were two drugstores in Petrosani and both of them belonged to Jews. A hardware store came next. The Weiss family lived on the main street and owned a china and glassware store. They weren’t related in any way to the other Weiss family that I mentioned above. They left for Israel too. The Nagy family lived in a neighboring house. The breadwinner was a shoemaker. They left for Israel before World War II. The next store was the millinery store of my grandmother, Lustig. She shared it with a florist. In the next house lived doctor Weiss and two sisters who were single – spinsters. The whole town thought of them as a bit eccentric because they spent their entire day standing by the window, looking in the street and saying hello to everyone. The Banden family owned a colonial goods store; both their sons left for Israel after the war. Mrs. Banden used to go to ‘Herkulesbad’ every year. When I was a child, I used to think that Herkulesbud was at least in Austria. I later realized that it actually meant Baile Herculane [Ed. note: a Romanian spa located only 166 kilometers away from Petrosani].

There were Jews living in other parts of the town too, some of whom became rather well-known. For instance, Schwartz became a vice-president at the Ministry of Labor. Doctor Herman had two sons; one became a physician in Cluj and the other one became a chemical engineer at the Dermata factory in the same city. The Fischers owned a colonial goods store in the company mining town. The Vertes family owned a terracotta stoves factory. Their eldest son was with the communist underground movement and was arrested in Hungary. After he was set free, he returned to Romania and went to the Medical School and to the Faculty of Mathematics. He died of ulcer. His two brothers both left for Israel.

There was a lad, Tiberiu Horvath, who became the vice-president of the Investment Bank after the war. He and the young Hoffmann, the banker’s son, were the ‘figure skaters’ of the town. Everyone skated near the borders of the skating rink, while the two of them were performing in the middle, admired by everybody. Their skates were attached to their boots with screws, which was something new at the time. They did skate beautifully, no arguing about that.

The Scheffers owned the only soda shop in town. They used a cart pulled by a horse to deliver soda bottles across the town. In winter the soda shop’s ground was transformed into a skating rink. Their nephew went to medical school in Timisoara and emigrated to Israel, where he works as a physician at the Zvat hospital.

Not far from the railroad station lived the Grossmans, who owned a construction materials warehouse. He was the main supplier of the mines, providing timber and other items necessary for mining. Their son studied in France, fought for the Maquis 4, came back and changed his name to Marin Gaston [Ed. note: He was born in 1918. He graduated from the Polytechnic Institute in Grenoble, Faculty of Electrical Engineering and Energy Science. Author of numerous scientific works and veteran of the French Army and French Resistance, he held important positions in the Ministry of Energy, the State Commission for Planning and the State Commission for Nuclear Energy between 1949 and 1962. He currently lives in Israel.] During the war, the Grossmans moved to Cluj together with a daughter. They were taken to Auschwitz and exterminated. When Marin Gaston returned to Romania he didn’t find any family member.

Every holiday found us at the synagogue – we didn’t miss one. On Yom Kippur, we would spend 12 hours there. We ate in the evening and fasted until the evening of the following day. On every holiday, my parents invited our relatives to eat at our place, because we baked bread. There was an oven in the street and people took turns to use it. Our turn came on Friday. My mother also brought the laundry of the old folks [the grandparents], who used to wash at our place; we were a very united family. Every Sunday morning, my father and I retired in the living room to pray. This was the Sunday morning ritual. My father taught me how to wear the tallit and the tefillin. I knew how to put on the tefillin – one on the arm and one on the forehead; it had to be strapped on 7 times.

I prepared for the bar mitzvah with a bocher for several months. This teacher taught me what to say and do. My bar mitzvah was held in the prayer house in Petrosani. I read from the Torah and carried it around the hall so that everyone present may kiss it. The tradition was observed in every detail. A table was laid in the evening. All my family attended – grandparents, uncles, aunts. Like I said, we were a very united family.

Petrosani had a synagogue and a prayer house. The synagogue is still there today. The rabbi’s name was Muller. He was known to be very learned. His son, Pinki [Pinkhas] Muller, grew up to become a rabbi too and signed up for emigrating to Israel after 1944. [Ed. note: He was arrested on grounds of urging the Jewish population of Hunedoara County to emigrate and spent several years in prison because of that. After his release, he emigrated to Israel and became the chief-rabbi of Northern Israel.]

The holidays felt like a fashion parade. All the ladies were showing off their new hats that my grandmother, the milliner, had made. You can imagine the display of elegance. The Jewish community strictly observed the traditional holidays: Yom Kippur, Pesach, Rosh Hashanah, Chanukkah. Harmony reigned in our family. I never heard my parents raise their voice. We didn’t miss one holiday. My parents invited my grandparents, my uncles, and my aunts; all the family would gather at our place and we would celebrate. Passover was like it was supposed to be: we would have matzah for 8 days. My father was a man who observed all the traditions. People knew he was Jewish and no one had a problem with that. I remember, for instance, the Pesach evening [Seder], when the entire family gathered before a meal that included everything that the tradition required:  ‘kos shel Eliyahu’ [Eliyahu’s Cup], the wine drops being taken out of the glasses with words like ‘dam [the plague of blood], tsefardeah [frogs]’ or my asking my father the mah nishtannah questions: ‘Mah nishtannah ha-lahylah ha-zeh mi-kol ha-layloht?’ and so on. On holidays, our community filled up the synagogue and the prayer house. Today, less than 10 families are still there – not even enough people for a minyan.

In the Maleia company town lived a group of Jews who observed the Galician traditions. They wore caftans, fur hats, and beards. They had a synagogue. At the first floor of the building that sheltered the synagogue, there were two halls for the Talmud-Torah study. Most of the Jews living there had occupations related to the Jewish traditions: one of them was a Talmud-Torah teacher, another one was a hakham etc. There was also a tailor who lived there; his name was Ovici and his daughter still lives in Petrosani today.

Things were quiet in Petrosani; there were no anti-Semitic outbursts – these only appeared after the Communists came to power [after World War II]. On Sunday, the town’s streets were flooded with the people who came out from the stadium – everybody was a ‘Jiul’ fan, as you can imagine. As soon as the match ended, you could see waves of fans coming downtown. There were no cars and the main avenue filled with people. They would walk to the other end of the town – and that was pretty much their promenade circuit. There must have been over 100 Jewish families in Petrosani. They formed a large community – after all, the main street had only Jewish stores and, come to think of it, only Jewish houses. The town had a workers’ casino with a very good cinema; it had a very large hallway where people came out to have a drink during the breaks of the films. They also held balls in there. People danced the mazurka back then and my father – one of the town’s Jews – led the dance. I remember him say: ‘Messieurs, changez les dames!’ [French for ‘Gentlemen, change your partners!’] This happened around 1937. Everyone knew everyone. No one cared if someone was a Jew.

In 1939, the Goga-Cuza cabinet 5 closed down all the high schools in working-class towns. This brought about the end of the high school in Petrosani and of the secondary school in Lupeni. Children were thus indirectly forced to register in vocational schools and arts and crafts schools; their curriculum included internships in companies, which secured, in fact, free labor for the government. I was in the 6th grade and I was in danger of not being able to continue my studies. So my father started sending letters to Targu Jiu, Timisoara, Deva or Sibiu, trying to find a school that would accept me. The answer came from Sibiu. My father was so excited, that he came home by taxi, not by train; for one time, he didn’t care that was beyond our means.

After a while, during a religion class, the principal found me in the corridor – being a Jew, I didn’t attend that class.  ‘What are you doing here?’ – ‘Don’t you know? I’m a Jew.’ – ‘Where are you from?’ – ‘Petrosani’ – ‘Who signed you up for this school?’ – ‘Well, my application was approved by the deputy principal!’ The principal had been on vacation and had no idea about this. It was his deputy’s responsibility to deal with such issues, but he hadn’t realized what my situation was either. The principal was mad at his deputy, who had dared take me in… But one month and a half had already passed and there was little he could do about it. So he let me stay. This is how I remained in Sibiu.

The high school had a band of 350 pupils. It was conducted by one of the teachers, Mr. Belu, a music enthusiast. One day he came in all the classrooms and announced: ‘We’re setting up a band; who wants to join in?’ I already had my own gang there. And I devised a plan to get us rid of the band assignment without making them realize we meant that. ‘Sir, we would like to be signed up for the saxophone’, I said, knowing for sure they lacked this particular instrument. Little did I know that the man had got enough money from the Ministry of Education to order a set of 350 instruments from Vienna! So one day he came to our classroom and said: ‘All those who signed up for the band follow me!’ He didn’t care about interrupting classes or anything – and bear in mind that our Romanian teacher was also the prefect of Sibiu County. But he couldn’t care less about the prefect! We went with him, still hoping there wouldn’t be any instruments for us to play. We were surprised to find out there were four saxophones! Fancy that! The practicing sessions were held in the basement, but you can imagine how seriously we took them. However, we did learn to play the saxophone under the guidance of some lads from the army band. We marched through the town with our band and we couldn’t have felt any prouder! I played the saxophone for several years after that.

After I was kicked out from that high school [in 1940, because of the anti-Jewish laws in Romania] 6, I went to the Israelite high school for a year, in 8th grade. I was in the same class with rabbi [Ernest] Neumann. [Ed. note: prime rabbi dr. in Timisoara, the last Romanian-born rabbi in Romania. He passed away in 2004.]

During the war

On 6 August 1941 the drum started beating in various places of the town – this is how they used to communicate the mayor’s orders back then. The drummer announced that all Jews were to report to the Army Headquarters in Deva the following morning, in order to be assigned to labor detachments. In 1941, all the Jewish men aged 16-50 in Petrosani were taken to forced labor: first to the Deva-Brad railroad track, then to the Matca-Paulis Canal, and finally to Moldavia, where they dug ditches to install cables between pillboxes. Meanwhile, the Jewish women of Petrosani were evacuated to a castle in Paclisa, near Hateg, then to Deva, where they remained until the war was over.

My father was working in the coal mines – he was the head of the supply department of the Lonea mines. The entire region was under military control. He was ordered to maintain his employment, but he wasn’t allowed to leave Petrosani. Despite that, he accompanied me because he wanted to see where I would be taken. He was planning to return using the pass that proved he was employed at the mines. But once we got to Deva, he wasn’t allowed to go back to Petrosani anymore, so he had to start walking with me and the others. All the Jews in the Jiu Valley – from Lupeni, Vulcan, Aninoasa, Petrosani, Petrila, and Lonea – formed a column which moved on foot for about 20 kilometers. Most of the Jews were taken to the commune of Craciunesti; my father and I, plus 18 others, got separated from the rest and ended up in the commune of Fizesti, where we were accommodated in a chicken farm. The stench was terrible. They laid mattresses next to the walls and we lived there until November. We had to go to the construction site every day. They were building the Deva-Brad railroad track; rocks and stones had to be removed, carriages had to be pushed, the location for the future track had to be cleared. During all that time the men in Deva were assigned to the Baia de Arama quarry, located on a hill near Deva. We had to carry large stones for about 6 kilometers. Each of us had a load of two stones tied together and placed on the shoulders. We had to take them to Deva, where they were used for paving some street. Then we went back to the quarry and started all over again. Not one single stone was carried using trucks or tractors. They only used us.

My father managed to phone his general manager in Petrosani and told him what had happened to him; but the man couldn’t do anything to bring him back. One day, my father gathered the guts to get on a truck and go to Deva. He went to the Army Headquarters and reported for a sort of review – ‘biography’, he called it. But the colonel had him incarcerated, accusing him of being a deserter. After spending 7 days in prison, he came back to the construction site. I remember I was on a hill with other Jews, guarded by soldiers; I noticed someone coming up the hill. He approached me and gave me a hug. At first, I couldn’t tell who that man was! When I took a second look, I realized it was my father. While in prison, he had lost a lot of weight and had got a kidney condition. I used to bring him hot water at night to put it on his back and soothe his kidney pain. Because everyone looked up to him, they appointed him apagiu [Ed. note: slang term derived from the Romanian ‘apa’ meaning ‘water’] – he carried water in a bucket and let the others drink using a cup.

In November, we were moved to another village. The construction site was abandoned. Eventually, we got back to Deva. Meanwhile, my father had turned 50; he was released, but wasn’t allowed to return to Petrosani, so he stayed in Deva. It was with great efforts that he managed to bring my mother to Deva too; she and other Jewish women from Petrosani had been taken to an abandoned castle in Paclisa, near Hateg, where she stayed for a long time. Many years later, I regretted not having asked my mother to tell me in detail what it had felt like to live in that castle for such a long time.

In the spring of 1942, we were all taken near Arad to work on a canal called Matca-Paulis. Initially, they accommodated us in Minis; we were later moved to Siria, then to Paulis – villages located along that canal. We were about 20 people in one room, in the hunting cabin of an agronomical engineer. They were digging a canal that would connect the Cris River to the Mures River and they were going to use it for irrigations. Every morning we had to walk several kilometers from our quarters to the canal. The canal got as deep as 2-3 meters. We shoveled earth and, when it rained, we shoveled mud. Sometimes we worked in the company of toads. We weren’t allowed to return until the soldiers guarding us got soaking wet.

At a certain point, in order to ease our work, we hid the shovels and the pickaxes in a hole dug in the ground, so that we wouldn’t have to carry them to the work site and back every day. One day the colonel made an inspection and noticed we weren’t carrying shovels. They had us all lying on the ground and each of us was struck with a belt 25 times; there were 50-60 of us. Of course, our buttocks were naked and we were lying in the mud; occasionally, the soldier’s belt touched the ground before coming into contact with our skin. Whenever one of the soldiers dared a milder stroke, the colonel threatened him: ‘I’ll have you lying on the ground and I’ll have one of these jidani [Romanian offensive word for Jew] beat you too!’ So the punishment was carried out according to the instructions.

Nevertheless, in this period, we were able to organize a small band. There were also people from Arad and Timisoara among us (not just from Hunedoara). One of them was Nunu Bercovici, an accordionist at the Moulin Rouge in Arad. He was an extraordinary accordionist. Apart from the accordion that he had brought along, we also had a violin and the flute of a good friend of mine. All we had to do was hire a ‘conductor’. Sometimes the locals asked our colonel to allow us to play at the balls that were held on Saturday evening. This secured us a better meal from time to time. Of course, we were guarded by a soldier. My friend with the flute couldn’t actually play the flute, but he held it by his mouth and pretended to play. Once the soldier got closer and noticed the man wasn’t playing at all; he told him: ‘Mr. Vamos, you need more practice!’ We were once invited to play at the wedding of a student in theology from Arad who lived in Siria. The colonel approved, so we got on a cart, escorted by two soldiers, and went to Siria. There were about 20 students at that wedding. When they realized we weren’t hillbillies ourselves, they told us to put our instruments aside and join them at the table. You can imagine what a pleasant evening that was.

Some inmates tried to escape and go to Arad. Occasionally they succeeded. The men dressed in clothes borrowed from us, trying to look as natural as possible. They were helped by the sasoaice [Ed. note: Romanian term designating a female descendant of the German population that colonized some parts of Transylvania in the 12th and 13th centuries.] who carried milk to Arad in cans; the women hid them under their large skirts, so that the train conductor wouldn’t spot them.

One day they put us on a train and took us to Moldavia under military escort; we worked there until the end of the war. The train went through Deva and those of us who had managed to let their parents know were able to see them through the windows of the freight cars. When we finally got to Moldavia, we were assigned to the villages of Vatinesti, Ciuslea, and Doaga. The miserable souls who lived there only ate onions and mamaliga. They had us digging ditches that connected the pillboxes aligned along the Siret River. I can’t remember how I ended up a carpenter. The carpentry workshop was located in a schoolyard. One day, on 23rd August 1944 7, the school principal got out and yelled: ‘Truce! The war is over. King Michael 8 has signed the truce!’ That very moment, the colonel, who was nearby, got on a gig and off he went! I rushed to the work site and told the people who were digging: ‘Folks, put down your shovels and pickaxes. The war is over!’ An armed soldier behind me shouted: ‘How dare you? I’ll shoot you!’ – ‘Follow me to the school to see for yourself!’ He came with me, then we both went back and he confirmed the news to the others. Yet none of the inmates dared lay down his shovel; none of them could believe the war was really over.

What were we supposed to do under the new circumstances? The Germans hadn’t withdrawn yet, while the Russians hadn’t arrived yet; so we were caught between two frontlines. When the Germans pulled out towards Transylvania, we were finally able to leave. I was impressed by several things. For instance, one of the first Russians we saw was a colonel on horseback. He asked us who we were. We told him we were Jews and we had been set free. I remember his first words were: ‘Remember you are Jews before being Communists!’ We were impressed to hear a Soviet colonel say that. We saw a Russian riding in a cart pulled by two horses. One of the wheels was missing and the axle was rubbing the ground. We asked him where he was going and he replied proudly: ‘Berlin!’

One day we saw a gig with a Russian soldier and a boy about 12 years old dressed in a Russian uniform and armed with a machine gun. They stopped in front of a pillbox. Some Germans who had hid there surrendered. They got out with their hands above their heads only to get machine gunned by the kid. We asked the soldier what could possibly explain that ferocity in a 12-year-old. The man told us that the Germans had killed the kid’s parents and he had begged the Russians to take him with them so he could avenge his family.

We set off for our homes. There were four of us in our group. At a certain point, the Russians stopped us and had us working to widen the railroad track; this was needed because the gauge in the Soviet Union is wider than in Romania. We worked for two days and two nights by the light of some burning archives and guarded by Soviet soldiers. We slowly began our journey back home. Of course, we had to walk. The road was dusty. There were ordinary trucks and tank trucks running in all directions, but none would pick us up. We saw a truck parked near the road. Some Russian soldiers had got off and were eating; next to them were ammunition crates and two or three large baskets of tomatoes. We asked the Jews who were with the soldiers if there was any way we could persuade them to give us a lift to Ramnicu Sarat. We were told to promise we would give them some wine in exchange for the ride. It worked! They told us to hop in. When we reached our destination and we wanted to get off, an armed Russian came to us and demanded the wine we had promised. He handed us some cans and we began to walk through the town begging everyone for some wine. Eventually, a merciful man who understood the position we were in filled our cans. We took them back to the Russians and they let us go.

We went to the railroad station. There was a long freight train overcrowded with people who were calmly waiting for the departure. We got on, hoping the train would take us to Ploiesti [Ed. note: 60 kilometers north of Bucharest]. The train finally left. We asked the others how long the train had been waiting in that station and they told us it had been there for a week. We congratulated ourselves for our luck: the train left immediately after we had boarded. In Ploiesti, we got on a train for Deva [Ed. note: the second largest town in Hunedoara County, Transylvania]. Because of the bombings, none of the train’s windows was intact. In Sibiu [Ed. note: important city in southern Transylvania, capital of Sibiu County], we got caught by a German bombing and we took shelter under the cars. Fortunately, no one got hurt. In Simeria [10 kilometers away from Deva], we said goodbye to two of the friends we were traveling with; they headed for Subcetate to get to Hateg. We later found out that they both died in a German bombing which caught them in Subcetate. After three years of hardships and pain, when everything finally seemed to be over and they were just a few steps away from home!

When things settled down in the region a little and the Germans had withdrawn to Arad [Ed. note: city located in the western extremity of Transylvania], a friend of mine and I decided to take our high school graduation exam in Arad. We ended up in a private Jewish high school. Although I wrote about 30 pages about the Latinity of the Romanian language, I failed. I had to go to Bucharest, where I took the exam at the Cultura High School 9. I passed. When it was over, I returned to Deva, where I had to spend the night before I could take the train for Petrosani. In the station, a Russian soldier threatened me with a gun and took my watch, my wallet, and my suitcase, in which I carried a suit and a French compendium of math problems. I was actually glad he didn’t shoot me! The following morning I was in the train for Petrosani, explaining the conductor I didn’t have a ticket because it was in the wallet that the Russian soldier had stolen from me. A week later, my parents received a telegram of condolence from a family in Deva, who had found out about my… death. The cause of the misunderstanding was the fact that my suitcase had been found under a bridge, where the Russian had thrown it; since the compendium had my name on it, people assumed that whoever had stolen my suitcase had also killed me.

After the war

At the beginning of September 1944, my entire family managed to return home, in Petrosani. Of course, the place looked devastated, as no one had taken care of it while we had been away. My father was immediately employed by the General Department of Mines in Petrosani. He worked there until he retired. After he did, he became the secretary of the Jewish Community in Petrosani. We received another house, with 3 rooms. We got our dining room furniture back and my father spent many evenings working to modernize it. We had some great furniture: a desk with sculpted bear feet, a table for 12 persons, armchairs. Back then, they didn’t use vinyl; everything was upholstered in leather. Here’s something that says a lot about the Jewish mentality: as soon as we got the place, my father had it plumbed. We were the only ones in the company town who had tap water and a bathroom; the rest of our neighbors carried water from the well in the street.

An interesting thing is that, in 1944, when I came back to Petrosani, the Jews were fewer than before. Some had left. The Jewish community tried to regain its daily routine. And it felt as if the Jewish youth had got more united – we all joined the Ihud [the Zionist Social-Democratic Party]. We organized a club and we even had a band… Our drummer, Tiberiu, later became the national vice-president of the Investment Bank. I played the accordion, another fellow played the violin, and this was our little band. On every Sunday night of the month of January, there was a ball: the Firemen’s Ball, the Small Craftsmen’s Ball, the Physicians’ Ball, and the Jewish Tradesmen’s Ball. The most popular was the Jewish Tradesmen’s Ball; the entire town’s elite was there and everyone struggled to get tickets for that ball, not just the Jews. This tradition went on until 1948, when the ‘ethnic problem’ was ‘duly addressed’ and things fell apart. The nationalizations 10 and the mass emigration 11 of the Jews in our town began. For instance, the fabric store of the Schweber brothers was given to a worker; it took him only one week to destroy everything. Business in Petrosani had a lot to lose.

Still, a number of Jews remained. We formed a small community whose chairman was Marci Schretter; my father, Martin Rosenfeld, was the secretary-accountant and Mrs. Meiszter was the cashier. My father held this position from 1946 until the last day of his life, in 1979. At a certain point, the entire central part of Petrosani was demolished 12. All those places I told you about so far don’t exist anymore; they were completely wiped out. At the time, this raised a debate, because there were coal mines underneath the town and people wondered if the ground would hold. The town is still there, but it’s a whole different town from the one I used to know! The central area and the company mining town were demolished. The houses were replaced by 10-story high apartment houses. People who used to have a vegetable garden found themselves with nothing at all. My parents were given the possibility to move to a place near the airport – it’s actually an airfield for gliders. It was a relatively new neighborhood and my mother was afraid it was too far from the marketplace. So they chose to move in a 1-story apartment house located closer to downtown, near the stadium. Few of the Jews who had remained in the towns in the Jiu Valley – Petrila, Lupeni, Lonea – attended the service in the synagogue in Petrosani.

I went to college in Bucharest and started a new life. I graduated from the Faculty of Physics and Chemistry of the University of Bucharest. In 1947, I changed my name. There were two reasons. The comrades at the County Committee of the Communist Party suggested me to change it; they told me it would be better if I did, that they had plans with me and that the moment was still right… This was the first reason. The second one is related to an incident involving my physics professor, academician T. H. Ionescu, whom we all considered a major reactionary [Ed. note: The term ‘reactionary’ designated an opponent of the communist regime at its beginnings.]. One day he had to give a lecture about the pendulum. Before he began, he asked us ‘Isn’t there anyone with davai ceas here?’ [Ed. note: ‘Davai ceas’ is Russian for ‘Give me your watch.’ It is said that the Soviet soldiers quartered in Romania at the end of World War II seemed to be fascinated by watches and ‘requisitioned’ any watch they could find from the Romanian civilians (along with many other belongings). This phenomenon was very widespread and the ‘davai ceas’ expression came to symbolize Soviet abuse in everyone’s mind.] We were 700 students in that class; we had been to concentration camps or labor detachments and had been deprived of our right to study, so we were all fierce revolutionaries at that time. We were required to give a written statement about that professor’s conduct. You can imagine we all rushed to expose his anti-Soviet attitude! The professor had access to our statements and knew our names. None of us passed his exam. I remember I took the physics exam 7 times and I failed 7 times. But, as soon as I changed my name, I took the exam again and I passed, because he didn’t recognize me under my new name.

After graduation, I taught mathematics at first. One year later, I was finally able to switch to teaching physics in Petrosani. When the State of Israel was founded, I was invited to give a conference on this major historic event. The hall in Petrosani was overcrowded. It was the year 1948… I was considered to have a bit of oratorical talent – I had delivered various science popularization conferences.

One day I was teaching a physics class in Petrosani; I remember exactly what it was about: the way in which sound is inserted into the magnetic tape of a film. The principal entered the classroom and said: ‘Comrade Inspector, you’re needed in Deva right away!’ I didn’t realize whom he was calling ‘inspector’. ‘You have been appointed inspector! You have to go to Deva immediately’. It was 9 o’clock and the train was leaving in an hour. I didn’t have time to change my clothes; all I could do was send a pupil to my house to bring me an overcoat. It was only six months later that I managed to come back to Petrosani and pick up some of my stuff. I had become a county inspector for education. This happened in October 1948. I spent one year and a half in Deva.

In 1949, I was summoned at the Ministry of Education and I was sent to the Danube-Black Sea Canal [Ed. note: The work at the canal began in 1949 and many of the workers were political prisoners from the communist jails. The work was interrupted in 1955 and wasn’t resumed until 1975. The canal, completed in 1984, begins south of Cernavoda and ends in Agigea, south of Constanta, connecting the Danube to the Black Sea and thus shortening the waterway to Constanta with almost 400 kilometers.]. My job was to organize the education along the canal. I was the head of the public education section. The minister of education, Dorian Popescu, was a cultivated and earnest man. He summoned the head of the [Constanta] county education section and told him: ‘All the towns located along the canal [Cernavoda, Medgidia, Ovidiu, Poarta Alba, Capul Midia etc.] are to be transferred under the jurisdiction of the Education Section of the Canal, and Mr. Roseanu here will be the head of this section.’ – ‘Comrade Minister,’ he said, ‘I will transfer all the existing teachers and I will bring much better ones to replace them; this is the Canal and, you know…’ To which I reacted: ‘But why should all these teachers and schoolmasters be sent somewhere else? If they’re not good enough, you should simply fire them; but, if this is not the case, let them stay here. What’s the point in transferring them?’ I later found out the man was terrorizing everyone; teachers got moved from one place to another all the time and the beginning of each academic year made everyone nervous. ‘What if some of them were Legionaries 13?’ he said. ‘Look, Mister, I’m asking you a simple question: do we want them out of the education system?’ – ‘No!’ – ‘Then a Legionary is as good in one place as he is in the next. All I’m interested in is that he does his job well!’ This infuriated the man. He left and the minister approved of my idea. All the teachers were kept at the canal in their current employment. When I went on inspection tours, they couldn’t thank me enough.

I endowed all the schools along the Canal with all the equipment that was available: overhead projectors, 8 mm film projectors, chemical substances, castings for the biology classes etc. I set up weekly kindergartens, because the canal workers were busy and their children had to spend the entire week in kindergarten. I was once called to Navodari to see some improvements the parents had made to a kindergarten. They had brought soil and had planted flowers – it was an extraordinary thing. I always tried to get all the necessary equipment for my schools. Sometimes I got it, sometimes I didn’t. I once went to Leonte Rautu [Ed. note: Key figure of the regime, ideologist and head of the communist propaganda.]: ‘I need some equipment and these are the people who are refusing to give it to me!’ – ‘There must be some sort of shortage.’ – ‘Comrade Rautu, clearly you don’t understand the importance of the Canal!’ This remark got me everything I needed. I didn’t know they were using political prisoners at the Canal. All I knew was that there were some inmates working somewhere, but I later found out they were political prisoners.

I had a boss, like everyone else. One day he told me: ‘Comrade Roseanu, we must nominate some people for being decorated with the Work Medal. Could you think of a few of your teachers who are doing a great job here at the canal?’ I made up a list of 11 teachers. He handed me an envelope and told me: ‘You’re going to Bucharest to submit this envelope; it contains 12 names!’ – ‘What do you mean 12, Comrade? I only nominated 11 and, with all due respect, I am the head of the education section. What goes on here is my responsibility and I doubt that you have the right to nominate someone without informing me first!’ He told me that he actually had that right and it occurred to me it was pointless to argue with him. I got to the ministry and the clerk from the personnel department opened the envelope and said: ‘Did you know that you have been nominated for the Work Medal?’ How was I supposed to know? The truth is that only seven or eight teachers were decorated countrywide. I was awarded the Work Medal in 1950 or so. Academician [dr. Constantin I.] Parhon [Ed. note: (1874-1969), head of the State (1947-1952); president of the Provisional Presidium of the People’s Republic of Romania (1947-1948); president of the Presidium of the People’s Republic of Romania (1948-1952)] personally shook my hand. In 1950, I was transferred from the Canal to the Ministry of Education; I became a general inspector with the minister’s office [Dorian Popescu was the minister of education at the time of Mr. Roeanu’s appointment].

There’s a story behind everything. I received a vacation ticket to Sovata [Ed. note: Spa located in the center of Romania, in Mures County, opened all year round. It is renowned for its lakes with salted mineral water that generates heliothermal effects.]. I came across a former fellow-student; he was there with his wife and with a young lady who was to become my wife. Initially, the girl had registered at the faculty where I studied too – that’s how she had met my former colleague. I hadn’t noticed her in college because there were 600 of us in the freshman year. So I was introduced to her for the first time in Sovata. We were planning to go on a trip to Borsec in an open bus – it was a delight to ride in one of those things [Ed. note: Borsec is a spa located in northeastern Romania, in Harghita County. Open all year round, it has numerous springs containing carbonated waters or waters rich in calcium or magnesium.] My future wife was being courted by an accountant from the Ministry of Light Industry. He didn’t let her out of his sight and he invited her to join us in the trip to Borsec. When we got on the bus, I sat next to her; there wasn’t any room left for the dear accountant, so he had to sit at the back… We began to talk and we hit it off. During the trip, we were together all the time and the accountant was left aside. I invited my mother to spend a few days in Borsec with me. I introduced the girl to her and my mother liked her from the start. I told her that I would be delighted if she would make a stop in Petrosani on her way to Craiova, so that my father could meet her too. Then it was her turn to ask me to make a stop in Craiova on my way to Bucharest, so that she could introduce me to her family. Things went very fast. When she came to Bucharest, I picked her up from the station. We got on a taxi and this is where I proposed to her.

We got married in 1951, in Bucharest. My wife, Rodica Roseanu [nee Teodoru] was born in Craiova, in 1926. She graduated from the Faculty of Philosophy in Bucharest. She was already my wife and had a child when she went to college. Rodica worked in education her entire life. In 1955 she was assigned to the Academy of Economic Sciences, where she worked at the Marxism-Leninism department, but not for long. She was a tutor, then a university assistant, but they fired her in 1957, on racial grounds. They got rid of all the Jews – it was their way of ‘duly addressing’ the ‘ethnic problem’. Of course, they didn’t say it, but that was the hidden meaning. She worked at School no.64, then at some other school, and then she got transferred to the ‘Mihai Viteazul’ High School, where she worked until she retired, in 1983.

Rodica has a brother, Mihai Teodoru, a physician specialized in phthisiology who was the manager of the tuberculosis treatment facility on Dorobanti Ave. His wife was a doctor too and her name was Rodica Teodoru; she died a long time ago, some 22 years ago. Mihai died last year [2004] on the Yom Kippur evening. They had a boy, Serban, who graduated from the Faculty of History. They wanted to assign him to Tulcea or Sulina, so he left for America. He took an exam at Columbia and he placed third. He graduated from Business International, then he worked for Moody’s [Ed. note: Corporation that establishes a country’s credit rating, which greatly influences the level of trust for that country’s external loans.] He used to come to Romania from time to time. In his turn, he has two children.

After we got married, we led a modest life. My wife was still a student when we got married. Our child must have been 2 years old or so when Rodica took the admission exam at the Faculty of Philosophy; the kid was walking in the halls of the faculty that day. We spent each vacation in Petrosani, at my parents’. They filled our backpacks with food and we went hiking. We went to Straja, near Lupeni, and to Surieni. We once walked for 9 hours – we made long trips. We went to Parang many times – I lost count. Both my wife and I enjoyed hiking in the mountains. It was a true hobby.

My boy was born in 1952, in Bucharest. When he was little, we took him to the weekly nursery. I had a bicycle with a seat in front, where he sat. In the morning, I took him to Dumbrava Rosie St., in the vicinity of Icoanei Garden [park in downtown Bucharest], where the nursery was located. He enjoyed the ride until we entered that street and he realized where we were going. He began to sob and there was nothing I could do about it. Saturday at noon, I went to take him home. He held me tight and he wouldn’t let go of me. Then he went to the kindergarten. He ate there and we took him home every evening. It took him some time to realize we were coming for him every day – in the beginning, he was afraid we would let him stay there for an entire week again. After a while, he began to like it in there. When my mother-in-law died, we invited our father-in-law to live with us. He was a great expert in stamps; he was the chairman of the district philatelic association. He was really into that. He held his grandson between his legs and they sorted stamps together.

I taught Marxism-Leninism in higher education for 10 years. The head of the Marxist-Leninist department of the Veterinary School – Boico was her name – came to check on me. It was her right to do that and I thought I had nothing to fear: I knew my subject by heart and my courses finished with applauses. I was a very good agitator because I believed in the Marxist-Leninist ideology with all my heart! You can imagine how easy it was for me to teach dialectical materialism with my physics and chemistry teacher background! Yet Mrs. Boico went tot the ministry and reported I wasn’t reading the courses, but I was telling them by heart, which could lead to ideological confusions. And she requested that I be fired from that department! She was actually as mad as hell – I don’t know how to put this more elegantly – because she saw the students applaud at the end of my courses.

I could never get over the first thing I heard from that Russian colonel at the end of the war: ‘Remember you are Jews before being Communists!’ 11 years after 1945, I was reprimanded in a Party meeting for having been a member of the Ihud. Somewhere in my records they found that I had been a member of the Ihud 11 years earlier. I may have been a fervent Communist, a Party member and a university lecturer teaching Marxism-Leninist, but none of these mattered. My being a Jew was more important. It haunted me my entire life.

One day the minister of education was summoned at the Politburo. Someone had ‘told on me’ and had depicted me in positive terms, so the minister was ordered to find me a position with the State control. I worked at the State Control Commission for 8 years, until 1960. That was a repressive mechanism. All our reports began with: ‘The school’s management failed to…’ No good words there. I was in charge with inspecting high schools and universities. I reported to the minister in matters concerning the higher education and to the deputy minister in matters concerning the high school education. There was a hierarchy that had to be followed.

There was a furniture factory in Arad. They made some extraordinary pieces of sculpted furniture! 11 general managers from the ministry had placed an order there. One of my teams was making an inspection in Arad and they called me: ‘Could you come over here? There’s something you should see!’ The managers had only paid the production costs, claiming the furniture had been manufactured by some school. They had some pupils and teachers from the vocational school accompany the furniture as it traveled to Bucharest by train. Then they had them assemble the furniture at their places, without offering them a glass of water. I informed the management of the ministry – Murgulescu was the minister at the time. He was summoned by the State Control Commission and was asked to dismiss all the 11 managers. He did that. One of them was transferred to the University; another went to some other place and so on. I personally knew one of them; his name was Borca and he had been the head of the education section in Timisoara, while I was at the Canal. He said: ‘I will pursue this Roseanu guy for as long as I live! I won’t let him get away with it!’ Meanwhile the State Control was dissolved. They sought to provide honorable positions for us. I was appointed deputy manager of the Education Section of the Capital; I worked there from 1961 until 1964. Well, guess who became vice-president of the Capital’s Party Committee! None other than my old friend Borca!

At the education section, my responsibilities included endowing the existing schools and establishing the locations for the new schools. It is with pleasure that I remember how I used to organize school camps. As long as I worked there, I organized all the camps around Bucharest, including a large camp in Snagov. It was a real adventure. At the opposite end of the lake, towards Gruiu [Ed. note: a commune near Bucharest], lay the former CFR pool; the place was deserted, but I can’t remember why. We chose it for our location! There were still some shower cabins and a sort of terrace. We turned the cabins into dormitories that could accommodate 3-4 kids in each room. But who had heard of a camp without tents? We needed some tents to make the place look like a real camp! But where could we find tents? We first went to the Ministry of Agriculture; they had tents, but they needed them for agricultural works through the entire summer. We found out that the Securitate 14 had military tents. Where’s that? In Constanta. We got on a small truck and went to Constanta. They had border tents. ‘And how do you plan to carry them?’ – ‘We came in a small truck!’ – ‘You must be kidding. One single tent weighs 80 kilograms!’ The tents were huge; they had windows, doors, and scaffolding. We found some trucks at the public transportation company, but they wouldn’t let us go all the way to Bucharest. Eventually, we persuaded them. The axles had a hard time coping with the iron structures. When we tried to install the tents we realized no one knew how. Teachers and foremen just stood there and didn’t know what to do. I phoned to Constanta. ‘If you want us to show you how to do it, you have to come over here!’ So I went to Constanta again and the guy drew a diagram. Before handing it to me, he asked: ‘But what’s in it for me?’ This is how things went. I had to give him wine and things like that to make him show me the diagram. I came back to Bucharest and had my people work for I don’t know how long. I arranged with a scene decorator from the Opera to have some large drawings with scenes from ‘Capra cu trei iezi’ [Ed. note: ‘The goat with three cubs’, a famous Romanian tale written by Ion Creanga.] and ‘The Sleeping Beauty’ installed in the woods, attached to the trees. The children walked in the forest and came across the goat and its three cubs. A whole story!

In 1964, Borca called me to his office and told me: ‘You’ve always wanted to go back to teaching. So where will it be?’ – ‘Look, I want to make sure you’re not setting me up first. I want to hear the head of personnel read me the evaluation that sends me back to teaching and then I’ll talk to you!’ He accused me of having a hostile and dictatorial attitude towards my subordinates and of things like that; of not having consulted with the staff, of having established the location for a school in a place where no school was needed.  Still, one year later, that school had three series of pupils. ‘Well, if this is it, I’ll go back to teaching! I was accused of discouraging certain teaching bodies with my negative attitude towards them… Give me some examples.’ – ‘Such an attitude was reported by the ‘Eminescu’ High School or by the ‘Spiru Haret’ [High School]!’ – ‘Then I want you to transfer me to one of these high schools, to face the wolf pack!’ The heads of the education sections of the two high schools were summoned and asked if they wanted Roseanu. They both did. I chose the ‘Spiru Haret’, because I lived nearby and because it was a very good high school. I went to another vice-president who was in charge of personnel and I asked him: ‘Between us, can you tell me the real reason why I’m being fired from here?’ – ‘Comrade Roseanu, don’t you realize? It’s because you’re a Jew! There’s also a Jewish secretary and a Jewish math inspector… There are just too many of you…’ Well, at least he told me the truth. Such a blow could have made me go insane.

Can you imagine the face of the principal [from the ‘Spiru Haret’ High School] when she saw me? She was shaking like a leaf because I had been the head of the education section. I told her: ‘Relax! I’m just your colleague now!’ She showed me all the classrooms and introduced me to everyone; she was making efforts to please me. I stayed there as a chemistry teacher until the day of my retirement, in 1986. I shot two full-length school films there: ‘The Chemical Compounds’ and ‘How to Solve Chemistry Problems’, which reviewed 14 types of problems. The films featured pupils of the high school. The furniture I designed and made for the chemistry lab became a prototype that was used by several schools in the Capital and in Ilfov County. We had a special chemistry lab with front works; each pupil had his own chemical substances. We had 90 photos from all the branches of the chemical industry in Romania; I put them on a rack that I placed on the teacher’s desk and the whole class could see what the machinery in the chemical industry looked like. We had 3D maps built by the students in evening school that featured the ‘14 branches of the chemical industry’ using small light bulbs. A push of a button displayed the oil industry; another push displayed the salt industry and so on and so forth. But there came a time when we had to send the entire lab to Cuba, because Misses Ceausescu [the wife of Dictator Nicolae Ceausescu] 15 had promised to equip a chemistry lab in Havana. I have three patents for teaching equipment. They all refer to modeling chemical phenomena. Today everything is computer-based. But back then, it meant something.

When I was hired by the ‘Spiru Haret’ High School, the Romanian teacher who was in charge with the school magazine, ‘Vlastarul’ [‘The Scion’] retired. I took over the magazine and I became a sort of editor-in-chief. It was the pupils’ magazine and it had been founded by Mircea Eliade [Ed. note: (1907-1986), prose writer and essayist marked by the spirituality of the Far East; renowned expert in the history of religions.], who had been among our students. The magazine had also been led by Alexandru Paleologu [Ed. note: (1909-2005), famous essayist and literary critic. He was imprisoned on political charges (1959-1964).], Constantin Noica [Ed. note: (1909-1987), philosopher and essayist. He was placed under house arrest in Campulung Muscel (1949-1958), then he was sentenced to prison for political charges (1958-1964) following a large-scale trial that the communist regime set up for a large number of elite intellectuals.] etc. I established a new section in the magazine that was dedicated to the alumni. They could write about their high school memories. I coordinated the magazine until 1964, the year of my retirement. Even after 1990 I still received phone calls from time to time: ‘Hello, is this the editor of «The Scion» magazine?’ Andrei Plesu [Ed. note: born in 1948; philosopher, art critic and essayist.] was one of my students; he wrote the articles in the cycle ‘The eternal student of the «Spiru Haret» High School’. An entire chapter of the magazine was written by these former students, the high school’s elite, who told stories from their youth. They took their ‘assignment’ very seriously.

Do you think I had an easy time? Every magazine had to submit the articles that were to be published to a series of authorities. The first on that ladder was the County Committee of the Union of the Communist Youth. Those comrades were happy our county had such a fine magazine and okayed my articles immediately. Then I had to go the County Committee of the Communist Party. Their approval wasn’t hard to get either. But the City Committee of the Communist Party was another story. Comrade Croitoru, the propaganda official, the one who authorized any publication, examined my magazine thoroughly and went: ‘I see there’s a pupil named Popescu in here; what do you know about his parents?’ – ‘Comrade Croitoru, he only wrote an article on mathematics; does it really matter what his parents do? It’s a school magazine. Instead of being proud our Capital has such a magazine, I see you’re making things more difficult for me.’ – ‘My daughter studies at the «Balcescu» High School, but they’re not publishing a magazine over there; they can’t afford that.’ What really annoyed him was that his daughter didn’t have a school magazine! ‘I beg of you, Comrade, authorize at least ten copies!’ I went to the printing shop of the father of one of our former students and we actually printed 1,500 copies. No one found out, as they were distributed to our students. I went to the Library of the Academy. The general manager was academician Sahini, a former fellow-student of mine. I asked him to give me a copy of all the issues of ‘The Scion’. He told me: ‘I can’t take out so many items from the library at one time! Besides, some of the issues feature King Michael on the cover. Do you solemnly promise me that you’ll get rid of this photo? I wouldn’t want to get in trouble.’ He gave me 10, then he gave me another 10, until I got all of them. I went to the Institute for Medical Research, where I knew someone. They multiplied 18 volumes – all the issues of ‘The Scion’ from its beginnings to our days. On the first page there is my name alongside the names of two other teachers. The workers were so excited at what they saw, that they spent several days binding them – the 18 volumes are still in the high school library.

I organized camps during every vacation. Pupils stood in line to sign up for them two months in advance. They liked to go with me because I used to take them hiking in the mountains all day long. We were once in the Ceahlau Mountains and we got to a waterfall with a staircase next to it. We wanted to eat, but there was nowhere we could sit. ‘We’ll sit on the stairs!’ And the entire group lay down on the stairs. They loved it and their vacations were indeed very pleasant. In my teaching career I managed to make my pupils understand an essential thing: ‘Work hard, play hard!’ I may have told jokes in class and played badminton during the breaks, but that didn’t prevent me from taking my job very seriously; when it came to teaching my students, I made no compromise.

I had a camera ever since I was a little boy. My first camera was an Agfa with bellows. As a teacher, I founded a club for the photo enthusiasts in the high school. You wouldn’t believe how many students joined that club. We even held photographic exhibitions with works of our students. One day the principal called me to her office and told me that one of the pupils had made himself an amateur photo lab at home; he developed photos and sold them to his schoolmates. The principal made me responsible for this unacceptable conduct. At a certain point, I had one of my eyes operated and wasn’t allowed to work in the dark anymore. So I gave my trays and substances to a former student whom I had tutored for medical school and who had shown a lot of interest in my equipment.

I didn’t want to join the aliyah. My father wouldn’t even consider it, and neither did my father-in-law, who lived with us. We went on a visit to Israel… We enjoyed our stay, but we were only tourists. It’s a very interesting country. But it upset me to see that Christianity is well represented from the point of view of the historical sites – the fourteen Stations of the Cross, Via Dolorosa –, while the Jewish sites are neglected. It simply hurt me to see that.

I went to Hungary, Czechoslovakia, Bulgaria, and Poland with the Society of Physics and Chemistry. I also went to the Soviet Union – to Sankt Petersburg, Moscow, and Tbilisi – with an official delegation of the Ministry of Education. My first trip to the West happened in 1967; we traveled by coach and all of us were teachers. I was a good friend of the manager of the National Tourism Office, who had been my co-worker at the State Control Commission. This is how people get around… We went on an 18-day trip to Italy. All the people we were with did was focus on shopping. For us, Romanians, it was a delight to shop from stands in the street, because we had never seen anything like that at home. One of the teachers came back with 4-5 blankets. In order to avoid any problems at the customs, she gave each blanket to some of us. Hillbilly conduct, what can I say? At least in most of the cases… As for me, I wasn’t interested in petty trade; we were in Italy after all. I remember Venice, with the gondolas afloat all night long and with many Americans and Englishmen… The gondoliers would ask ‘Con musica o senza musica?’ [Italian for ‘With or without music?’] They played the accordion… They all sounded like opera singers; they were great! They spent the entire night singing and walking – no one slept in Venice. We took long walks and admired them every night… We left Venice and went to Padua, then to Verona, then Bologna, Siena, Florence, and Rome. Splendid! We developed a taste for these trips, so we filed for permission to go to Italy again, then to France.

After we filed our requests, I received a phone call from a man who was the chairman of the PTA in my class. I had no idea where he worked, as I didn’t care for those things. ‘You want to take a trip to Europe, right?’ he asked me. ‘How do you know?’ – ‘I handle the passport-related issued at the Central Committee. Your passport and your wife’s passport arrived on my desk. Don’t you want to take your boy with you too?’ – ‘Please, don’t try to set me up. What do you take me for? I wouldn’t want to give you reasons to believe that I’m not planning to return.’ – ‘Comrade Roseanu, listen to me: have your boy apply for a visa too 16!’ The man was right. One month later the three of us left for Europe by train. We crossed Hungary and Austria and we got to Italy. My son was in 11th grade and he enjoyed this trip a lot.

We were in Rome that night when Armstrong landed on the Moon. As you can imagine, we stayed tuned all night long. When he got off and took the first step, we were completely flabbergasted. It was an event impossible to forget. We went to Nice, then Marseilles, then Paris, where we spent a few days. We went window shopping and we were amazed by the comparisons that we made. For instance, we asked for a pair of shoes made of canvas, so they would be as cheap as possible – about 10 francs. Well, I think the shop-assistant spent no less than half an hour in the warehouse, looking for what we wanted. Not to mention the fact that they agreed to replace a pair of shoes someone back home had given us, asking us to try to have them replaced. It was a whole different world! And we began to wonder why we hadn’t been born in that world. But we came back. There were no second thoughts about that.

My son went to the ‘Mihai Viteazul’ High School, then to the Faculty of Chemistry. He was the first in his graduation year countrywide. He was on very good terms with his professors and he attended the science circles. He had always wanted to pursue a teaching career. But there was no position for him in education. ‘I’m going to Giurgiu’ he told me. ‘There’s a vacant position there.’ – ‘And commute every day? No way!’ At a certain point, he was requested by a biology lab in Eforie Sud, and also by some school in Brasov – he had made quite a name for himself. Eventually there were 5 vacant positions here in Bucharest and he was employed by IOR [Intreprinderea Optica Romana – the Romanian Optical Enterprise]. He founded the electroforming section and led it for 25 years. After various sectors were privatized, the Solaris factory needed his services; he managed their refining section for a few years. He has been restless ever since he retired. He is interested in inventions, is the superintendent of his apartment house and keeps the inventory for an auto repair shop – he’s busy from dawn till dusk. I have two grandsons. The elder is 28 and studies for a PhD in archaeology. He owns an IT company. I hope you know what this IT stands for, because I surely don’t! He also has a part-time job at the Institute of History and Archaeology of the Academy. He’s an ‘yiddishe kid’… He drops by to see how we are from time to time. He doesn’t linger more than 5 minutes. A very affectionate kid. The younger is 27 years old. He graduated from the Academy of Economic Sciences. He works for a company which tracks through satellite all the coaches of the companies who are their customers. He is the head of that section.

In the eve of the earthquake [4th March 1977], we were walking down Olari St. with the Ionescu family, two very good friends of ours, both math teachers. When we got in front of the County Party Committee, we were shocked to see the sidewalk was curling; we thought it would break in two and we would be engulfed by the earth. It looked like sea waves… The balconies of the County Committee began to fall. In front of us, on Mosilor Ave., stood a 10-story high apartment house. Suddenly we saw the moon and we realized that huge building had collapsed and was no longer blocking our view. People started screaming and crying. You can imagine the despair that reigned over us. My son and my daughter-in-law, who was pregnant in the ninth month, were home, in a 7-story apartment house. When we got near the building, we found them in the street; they had taken the elevator. She was wearing her nightgown and my son was wearing a pair of shorts. Seeing the apartment house was still standing calmed us down a bit. Then we learnt they could have been caught between stories, because the plaster inside the elevator shaft had fallen during the earthquake. We got hysterical. We found out the apartment house in Rosetti Sq. had collapsed. A well-known teacher of Romanian lived in that building, a personality. She died there, the poor soul. We got news about people who had disappeared. And you can imagine what the only topic of conversation was in school the following day. One had lost a sister, one had lost a brother, one had lost a grandmother, and so on… Tragedy came in various shapes and sizes. Eventually Ceausescu issued an order: it was forbidden to discuss the earthquake and its consequences. The following day there was quiet in all the institutions.

I still haven’t figured out where Ceausescu 15 found enough money to rebuild the whole avenue. [Ed. note: Victoria Socialismului Ave., today Unirii Ave. On Ceausescu’s order, an area 4.5 kilometers long in the historic center of Bucharest was demolished so that the view from the House of People – the second largest building in the world after the Pentagon – may be monumental. Ironically enough, this avenue shelters today the headquarters of a large number of banks and capitalist corporations.]. I have no idea how he managed to raise that money and how he managed to put people to work! Today we strive to erect one single apartment house and it’s just not working. Then there’s the traffic problem in Bucharest: it’s almost impossible to solve because this city is old and completely outdated. Here’s an interesting thing: although I have been living here since 1950, I still feel a stranger to this city, I still feel as if I were on a business trip here.

When I retired from the education system, in 1985, they prepared a solemn festivity for me. I’m a rather sensitive type, so emotional moments get me every time. When the math teacher stood up and delivered a speech in my honor, I almost fainted. I couldn’t believe he was telling me goodbye. The teaching body had looked up to me and I had enjoyed working there. The ending was very appropriate. I still keep in touch with some of my former pupils, even 30 years after some of them graduated from high school. I get an occasional phone call and they visit me sometimes.

I used to contribute education-related articles to ‘Scanteia’ [Ed. note: ‘The Spark’, mouthpiece of the Central Committee of the Romanian Communist Party. It was published in Bucharest between 1931 and 1940 and between 1944 and 1989.] and ‘Contemporanul’ [Ed. note: Weekly edited by the Council of Socialist Culture and Education, published in Bucharest between 1946 and 1989.] I doubt there was any book published in Bucharest that we didn’t buy. We had the entire ‘Secolul XX’ collection [‘The 20th Century’, collection of universal literature published by the Univers Publishing House]. The Hachette bookstore, located on Lipscani St., had a shop-assistant who was a good friend of mine – Solomon. He brought me a full French collection – ‘Les Livres d’Art’. Do you know how many copies had arrived in Romania? 10. Well, one of them was mine. People could wait in line for ages to get their hands on a good book. It was the Central Committee that decided what works of the Western literature were translated. My grandson occasionally sent me books in French. But I read in Romanian most of the time.

In 1989, Ceausescu gathered his people, hoping he would be able to persuade them to be on his side. It started as a rally. A voice was heard on the platform: ‘Nicule, throw in an extra hundred lei, an extra hundred!’ [It was the voice of Elena Ceausescu, the Dictator’s wife.] This clearly showed how much he despised the entire population. Of all the people gathered below, one dared yell: ‘Down with communism!’ That’s all it took. The snowflake effect took over. Ceausescu and his wife left the platform and Caramitru soon appeared. You know what followed next. Iliescu was the manager of the Technical Publishing House and was waiting for the right time in his slippers – you do realize the KGB had a lot to do with this business, no matter how hard they deny it. [Ed. note: The KGB or Committee for State Security was the main Soviet external security and intelligence agency, as well as the main secret police agency from 1954 to 1991.] My son showed up: ‘We were sent to defend the Radio Broadcasting Company, for they’re in danger…’ There was heavy shooting at the Radio headquarters. We watched everything on TV, of course; we were too old to go out.

After the revolution, the West moved in and everything changed dramatically. Now the people are arguing that ‘It’s worse than before because we don’t have enough money.’ But let’s ask them what they could do with the money they had under the communist regime. Buy soy salami? From this point of view, I’m not a nostalgic. And I don’t regret anything. You must be blind not to see that so many things have changed. The fact that some of these things have taken a turn for the worse is yet another problem.

I didn’t keep in touch with the Jewish community in Bucharest. My father was the accountant of the Petrosani community until the day he died. I think I became a member of the community again right after 1990, if not even before. We pay a yearly fee, get matzah, and obey some of the traditions. I used to go to conferences. When my brother-in-law was still alive, he would pick us up in his car every Sunday, and we would go [to the community center on Popa Soare St.]. We used to listen to many interesting conferences. There are other Jews living in this apartment house and we sometimes talk about our traditions.

I think there are less than 10 Jews living in Petrosani today – not even enough for a minyan. There is a sort of chairman of the community – his name is Rosenfeld, but he is in no way related to our family. Interestingly enough, the town’s mayor is a Jew; his name is [Carol] Schreter. He ran as an independent and got elected twice. He was my pupil in 6th grade. He became a mining engineer and was the manager of the Aninoasa mines for many years. Then he moved to Petrosani and became a mayor. He still is.

Glossary:

Életrajz

Az [anyai] nagyapám, Deutsch Sámuel dunapentelei [Dunapentele – nagyközség Fejér vm.-ben (ma: Dunaújváros); az 1910-es népszámlálás idején 3900 főnyi lakossal. – A szerk.] származású volt, a nagyanyám, Schwartz Perl pedig Soltvadkerten született [Soltvadkert Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 7800 főnyi lakossal. A községben működött jesiva. – A szerk.].

Hat gyerekük volt, az egyik az én anyukám. A nagyszüleim szigorúan vallásos, jómódú emberek voltak, egy Kreislereiuk [német: ’szatócsbolt’] volt Soltvadkerten, amiben mindent lehetett kapni, vasárutól a fűszerig. Külön volt nekik borkereskedésük, szóval jómódú emberek voltak. Nálunk mindenki magyarul beszélt. Tudtak ők németül is meg jiddisül is, de magyar volt a beszéd. A famíliában egymás között is, és általában is.

Amikor megöregedett a nagyapám, az egész üzletet átadta a három fiának. A negyedik az sokkal fiatalabb volt, és az aztán, mikor megnősült, csinált magának egy textilkereskedést, az is egészen jól ment. És az én anyukám pedig kapta a textilrészt, a rőfösüzletet.

Az anyai nagyszülők, a Deutsch család és a Schwartz család az egy nagyon nagy család volt. Ottan össze volt házasodva az egész falu, mindenki Schwartz volt. Összeboronálták őket, gondolom, mert akkor még csak úgy mentek a házasságok a vallásosaknál [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Meg a szomszéd faluban, Kiskőrösön, ott is rengeteg Schwartz volt.

Azok össze voltak házasodva, és nagyon nagy família volt. Az én nagypapám (a dunapentelei) egy olyan családból származik, amelyiknek egy része keresztény volt, egy része meg áttért a zsidó vallásra, és az én nagyapám az már egy egészen vallásos zsidó lett.

De volt neki nagy-nagybácsija, az katolikus püspök volt ott [Duna]Pentelén [Dunapentele nem volt püspöki székhely. – A szerk.], még ma is ott a sírja biztos. Érdekes családfája volt neki, de hát ezzel ő soha nem dicsekedett.

És volt neki két testvére, szóval hárman voltak csak testvérek. Volt egy lánytestvére, az is ott élt Soltvadkerten, és volt egy bátyja Dunapentelén, de vele nem tartotta a rokonságot, mert az vallástalan volt, ő meg nagyon vallásos. A nagyszüleimnek nem volt semmi kapcsolatuk a nem zsidó rokonokkal, sőt, le volt tagadva. Nem is beszéltek róla.

Voltak keresztény ismerőseik meg szomszédok, akikkel jóban is voltunk. Igazán jóban voltunk a szomszédokkal. De úgy baráti körük nem volt, mert a család maga olyan nagy volt, hogy már nem volt hely arra, hogy még barátokkal is barátkozzunk. Amikor összejött az egész család, mondjuk, a hat testvér és azoknak a gyerekei, azok olyan sokan voltak, hogy nem is fértek el a nagymama lakásában, nem lehetett egyszerre összejönni.

Soltvadkert falu volt, nem kisváros, mint Kiskőrös [Közigazgatási státusa szerint Kiskőrös is nagyközség volt akkoriban, de lényegesen nagyobb, mint Soltvadkert, és járásszékhely volt. – A szerk.]. 

A [későbbi] férjemmel vagy tíz kilométerre laktunk egymástól. Körülbelül 8-10 ezer lakosa volt [A községnek az 1930-as években 8500–8600 lakosa volt. – A szerk.], és körülbelül 100 zsidó család élt ottan, annak a 85 százaléka ortodox volt. De nem az a bigott ortodox, nem volt szakállas vagy kaftános, olyan nem létezett nálunk, hanem csak modern kinézésű. Úgy hívják, hogy askenázi zsidó.

Mi askenázi zsidók voltunk. [[Az interjúalany nyilvánvalóan a kaftános-pajeszos haszidokat hívja „bigottnak”, és a „sima” ortodoxot modernnek. (Soltvadkert ortodox hely volt, még jesivája is volt.) A haszidok imarendje ún. szefárdi, ezért is mondja, hogy ők askenáziak voltak.

A haszidok is askenáziak, de nem egészen az askenázi rítus szerint imádkoztak. – A szerk.] És általában elég jó anyagi körülmények között éltek a zsidók, mert ottan a legtöbbje vagy borkereskedő volt, mert az egy bortermelő vidék volt, vagy textilbrancsa volt. Szóval kézműves nagyon kevés volt, talán kettő.

Volt hitközség, természetesen volt zsidó iskola, héder, azaz ivrit iskola [A héder nem azt jelenti, hogy héber, a héder héberül szobát jelent. – A szerk.], akkor volt kántor, rabbi, minden volt. Nagy zsidó élet volt. Templom is volt, szép nagy templom.

A zsidók és a keresztények össze-vissza laktak, de általában azért a zsidók igyekeztek egy helyen, a város közepén vagy a falu közepén lakni, mert az volt közel a templomhoz. A templom a főutcán volt. És akkor azon a környéken laktak a zsidók.

Nem gettószerűen, de mondjuk, inkább, mint a falu szélén. Volt, aki egy kicsit a falu szélén lakott, de a falu nem volt nagy, aki a falu szélén lakott, tíz perc alatt az is bent volt a város közepében. De általában úgy volt, hogy két perc alatt ott voltunk a templomban.

Volt egy nagy jesiva is, nagyobb, mint Kiskőrösön, pedig a falu kisebb volt [Kiskőrösön nem volt jesiva, hanem tanulócsoportok voltak, amelyek a jesivákhoz hasonlóan foglalkoztak az anyaggal. – A szerk.

Volt zsidó iskola. Nagyon jó iskola volt, olyan híres jó iskola volt, pedig csak egy tanító tanított 60 gyereket. Délelőtt egy részét, délután egy másik részét, fölváltva. De ha összehasonlítottuk a tanítási anyagot, amit mi tanultunk az elemi iskolában, az az volt, mint amit a keresztény gyerekek már a polgáriban tanultak.

Olyan nívós, jó iskola volt, annak híre volt, olyan jó tanítója volt. Ezenkívül még nyári iskola is volt, ahol tanítottak bennünket a zsidó imákat átfordítani magyarra, meg az imáknak a tartalmát meg a hittant, a történelmet, a zsidó történelmet. De nyelveket nem tanultunk, csak a polgáriban meg a gimnáziumban tanultak a gyerekek németül. De az elemibe nem fért bele, mert így is egy tanítónak 60 gyereket kellett tanítani. Az rengeteg.

A falu fejletlen volt annyiból, hogy még 1944-ben, amikor én elkerültem onnan – ugye amikor deportáltak –, még nem volt villany. Csak a háború után, a második világháború után jött a városba villany, illetve a faluba.

Ilyen kutak voltak az utcán, ahonnan az ivóvizet kellett hordani, és minden háznak – ugye majdnem mindenkinek vagy saját háza volt, vagy egy-két család lakott egy házban – az udvarában volt egy kút. Nálunk is volt. Két kutunk volt, egy elöl és egy hátul, mert olyan nagy ház volt, és hosszú udvar volt, mert hátul az udvarban voltak a borpincék.

Óriási borpincék voltak, mert a nagybátyáimnak ugyanabban a házban volt a borpincészete, tehát ezek még mind a nagypapától örökölt telkek voltak, és a ház, amiben mi is laktunk, nemcsak a többiek, meg az üzleteik is ott voltak. Egy nagy öreg ház volt, és ott volt benn a házban az üzlet meg a lakás meg az irodák meg a borpincészet.

És hátul, az udvar végében, egy hold volt az udvar, a legvégében volt egy új ház épülve az egyik nagybátyámnak. Auschwitzba került a családja, a felesége és öt gyereke ment Auschwitzba. Egyedül a nagybátyám jött vissza… Mozgalmas nagy ház volt. A nagymamám is ott lakott. Az ünnepeket szigorúan betartották, az asszonyok parókát hordtak [lásd: haszid öltözék; paróka], mindig sütés-főzés, vendégség volt.

Az apukám Boldogasszonyon született, az akkor még Magyarország volt [Boldogasszony (Frauenkirchen), Moson vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 2700 főnyi lakossal. 1910 óta Ausztriához tartozik. – A szerk.]. Pozsonyba járt iskolába, kereskedelmi érettségije volt neki [lásd: kereskedelmi iskolák], és osztrák–magyar levelező volt, amellett, hogy volt neki egy textilüzlete is, de mind a kettőből pénzt keresett.

Az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchiában volt katona, és az olasz fronton volt mint szanitéc, orvos mellett és kitüntetéseket kapott a háborúban. Volt egy nagyon csúnya része a világháborúnak, amikor az olasz folyónál nagyon nagy harcok volt [lásd: isonzói harcok]. Ott volt az én apám szanitéc, orvos mellett dolgozott.

A szüleim véletlenül kerültek össze, úgy, hogy az én anyukám egyik unokatestvére elvette az apukámnak a lánytestvérét. És akkor ez a lánytestvér bemutatta anyukámnak az ő testvérét, a bátyját, az én [majdani] apukámat, és így házasodtak össze.

Nagyon vallásosak voltak, mindent betartottak, szigorúan, mindent. Parókában járt az anyám. Kóser, streng [szigorúan] kóser háztartás…

Az én apukám is járt minden nap templomba. Minden reggel ment a templomba, és amikor visszajött, akkor reggelizett, és utána kinyitotta az üzletét. És este, mikor bezárt, akkor ment megint a templomba. A nők nem, közben a család otthon maradt.

Amíg kicsik voltunk, előre meg kellett vacsorázni, mire a papa jött, addigra már a mama bedugott minket az ágyba. Amikor nagyobbak voltunk, hát akkor együtt vacsoráztunk. És volt segítség a házban, addig amíg szabad voltam. Manapság azt mondják, hogy háztartási alkalmazott vagy házi segítség vagy valami ilyesmi. De hát akkor még úgy volt, hogy volt cseléd.

Apukám megtanult magyarul, gyönyörűen beszélt magyarul, de az anyanyelve német volt. És az anyámmal magyarul is és németül is beszélt. Úgyhogy mi mindig hallottunk német beszédet otthon, de velünk a nagyszülők magyarul beszéltek. Sajnos!

Bár beszélt volna velünk az apám németül! Akkor megtanultunk volna gyerekkortól. Lett volna két anyanyelvünk. Máma azt csinálják a szülők. Például az én lányomnak van két gyereke, ő a gyerekekkel csak németül beszél, a férje meg csak magyarul.

Mert ő pesti származású, az anyja most is Pesten él, és azt akarja, hogy a gyerekek… Itt él a fiú, már itt ismerkedtek meg, de magyar fiú. És magyarul beszél a gyerekekkel, azért, hogy ha mennek Pestre, a nagymamával tudjanak beszélni, mert az nem tud németül. Ez sajnos nem volt divat. Máma nagyon gyakori, hogy két nyelven nevelik a gyerekeket.

Az apukám minden nap olvasta az újságot, minden nagyon érdekelte, okos ember volt. Semmilyen szervezetnek nem volt tagja, mint ahogy a vallásosaknál nem divat, hogy valamilyen párt tagja. Nem volt semmiféle pártban.

Négyen voltunk testvérek. A bátyám tanult egy ilyen jesivában, a legidősebb lánytestvérem és a másik, a dunapentelei varrni tanultak, én meg órásnak tanultam. 16 éves koromban kezdtem el tanulni, mert nagyon sovány, vékony gyerek voltam. Mindig attól félt az anyám, hogy elvisz a szél, olyan vékony voltam és sovány. Kímélt a család, és 16 éves voltam, mikor elkezdtem tanulni és 17 éves koromban befejeztem. Úgyhogy csak egy évig tanultam.

Nem mozogtam nem zsidók között soha. Megvoltak a zsidó barátnőim és a mi társaságunk. Akkor aztán, később, mikor olyan 14-15 éves voltam, pedig akkor már az 1940-es évek voltak, nem volt semmi értelme nem zsidókkal barátkozni.

Tehát, egy kislánynak persze imponált… elég szép kislány voltam, a házunk előtt biciklivel le-föl sétáltak csak azért, hogy egy picit odanézhessenek. Szóval úgy gyakran, gyerekeknél ez előfordult. De előfordult például, hogy két keresztény fiúval mentünk kirándulni, ami nagy titok volt.

És ugye akkor már kezdődött az antiszemitizmus, mikor én olyan 8-10 éves voltam, akkor már elég nagy voltam. Soltvadkerten svábok laktak, és elég antiszemiták voltak. Emlékszem, hogy már gyerekkoromban beverték az ablakokat, meg a zsidó üzletekre ráírták, hogy zsidó, meg egy Mogen Davidot [Dávid-csillag] rajzoltak, meg az utcán például… ezt sose fogom elfelejteni. 

Kicsi lány voltam, és mentem tőlünk az egyik rokonomhoz, az egyik nagynéninkhez, mi a főutcán laktunk, és a sarkon be kellett fordulni, és ott laktak a kis utcában. És befordultam a kis utcába, és szalad utánam egy gyerek, egy keresztény fiú, és hátulról elkapta a nyakamat, és véresre kaparta. Szóval a körmét végighúzta rajtam. Csak azért, mert zsidó gyerek voltam.

Nem lehetett semmit sem csinálni. Sírva hazaszaladtam, a szüleim nem mertek reklamálni. A szüleink nem magyaráztak semmit, tudtuk úgy is. Szóval megértettük, hogy miről van szó, megértettük, de ugyanakkor mégis bennünk maradt a félelem, hogy ugye…

Nyaralni pedig rokonokhoz utaztam. A nagynénéméknek, akik kiskőrösi lakosok voltak, tehát nem messze tőlünk laktak, több tanyájuk is volt. Azok is nagyon jómódú emberek voltak. Szőlőskert tanyával vagy gabonaföld tanyával meg erdő tanyával [lásd: a földművelés szerepe]. És az a tanya, az nagyon szép volt. Ott nyaraltak a gyerekek, és ott nyaraltam én is.

A nagynénémnek a gyerekei az én korosztályom volt, és én is velük nyaraltam. A szüleim nem utaztak sehova, de a Deutsch gyerekek, akik a gazdag borkereskedők gyerekei voltak, azok mentek nyaralni. És a legidősebb lánytestvérem, az Erzsébet, az is ment velük, vitték magukkal. Tapolcán volt nyáron nyaralni, meg egy olyan gyerekintézettel. Volt egy házaspár, azzal foglalkoztak, hogy nyáron gyerekeket vállaltak nyaraltatni. Ott voltak nyaralni.

És a nagynénémék, akik megengedhették maguknak és mehettek nyaralni, azok vagy Semmeringen [Semmering – hegy Stájerország és Alsó-Ausztria határán, a vidék kedvelt üdülőhely volt. – A szerk.] nyaraltak, vagy a Tátrában, vagy fönt Miskolc környékén is vannak hegyek. Hogy is hívják azt a hegyet? Mátra! A Mátrában kibéreltek egy villát, és oda mentek nyaralni. Vitték a cselédlányt magukkal, mert főzni kellett, ugye.

Autóban is eléggé hamar, olyan 8-10 éves koromban ültem, mert volt egy unokatestvéremnek autója, ott a faluban. És hát csak úgy vitt bennünket autózni. Vagy pedig az apámhoz jöttek ügynökök árut eladni, és azok közt is már volt olyan, aki autóval jött. És akkor azok is persze kedveskedtek, az apám szépen bevásárolt náluk, nahát akkor a kislányokat elvitték, körbeautóztuk a falut.

Az apám minden évben egyszer elutazott vonattal Csornára [Csorna – járásszékhely nagyközség volt Sopron vm.-ben, 1920-ban 7700 lakossal. – A szerk.], mert ott élt az anyja meg a bátyja. Azoknak Csornán volt nagy textilüzletük. 

Ott is nyaraltam egyszer egy nyáron, mint kislány, olyan 10-12 éves lehettem. Minden évben, amikor az apám utazott meglátogatni az anyját, akkor én másik gyerekek nyakában ültem… És visszafelé megálltunk Budapesten egy napig, hogy megmutassa nekem Budapestet meg az állatkertet meg a Vidámparkot [akkor még: Angolpark].

Aztán sokkal később mentem megint Pestre, a háború után. Mikor jöttünk vissza a háború után, akkor Pesten keresztül jöttünk vissza. Sose fogom elfelejteni, a háború után mi már otthon voltunk a faluban, és a testvéremék lejöttek oda lakni, mert ott már volt ennivaló.

És a férfi [a későbbi férj] azt mondta, hogy ő meghív minket, az én testvéremet meg engem, menjünk föl Pestre, és elvisz minket az Operába. Hogy tudjam, hogy mi az, hogy Opera. Mert addig nem tudtuk. A háború után, 1945 őszén már nyitva volt az Opera Pesten.

És akkor meghívott minket. Pesten laktunk egy rokonnál, és ővele találkoztunk az Operánál, és elvitt minket az Operába, és az „Álarcosbál”-t adták éppen Verditől. És ez volt az opera, amit láttam. És aztán egy évvel később már férjhez mentem.

Fodrász akartam lenni, hát ugye akkor mindenki valamilyen szakmát tanult, mert már iskolába járni nem tudtunk. És miután az az egyetlen egy keresztény már nem mert zsidót felvenni tanulónak, mert félt, hogy elítélik mint zsidó gyerekek tanárát. Az egyetlen zsidó fodrásznő meg nem akart engem felvenni, mert félt attól, hogyha kitanulok – akkor még nem tudta, hogy egy év múlva mindannyian Auschwitzba megyünk –, szóval azt hitte, hogy majd én neki konkurencia leszek.

És az órás család, ez egy egész család, mind órás volt, az egész család, papa, mama és az összes gyerekei, volt egy csomó gyereke. Mind órások voltak [Minden bizonnyal a soltvadterti Fogler családról – Fogler Izidorról és a családjáról – van szó, Faludi (Fogler) József interjúalanyunk apjának testvéréről. – A szerk.] fölvett, és ott tanultam egy évig, és hát egy év után úgyis abbamaradt.

Amikor visszajöttem, az az év be lett nekem számítva, mintha tanultam volna. De hát nem tanultam, ezáltal nem voltam nagyon jó szakmunkás.

A legidősebb lánytestvérem az Elisabeth, Erzsébet, aki sajnos nem jött vissza, az anyámmal együtt eltűnt Auschwitzban. Együtt voltunk 3 hónapig a deportálásban, együtt mentünk a gettóból Kecskemétre és Kecskemétről Auschwitzba. Itt voltunk 3 hónapig. 

Az alatt a 3 hónap alatt x alkalommal átestünk különböző szelektálásokon, hogy kivittek és bevittek egy másik lágerba. [Szelektálás: a koncentrációs táborokban megérkezéskor volt az úgynevezett szelektálás, amelyet SS orvosok végeztek. Az egyik oldalra küldték azokat – általában az időseket, gyerekeket, kisgyerekes anyákat, betegeket – akiket rögtön elgázosítottak, a másikra a munkaképeseket, akiket munkatáborokba vittek kényszermunkára.

Auschwitz-Birkenauban, ahova a magyar zsidók többségét vitték, attól függött, hogy melyik oldal jelenti az életet, és melyik a halált, hogy éppen melyik krematórium működött. Ha a 2-3-as krematórium, akkor a jobb oldal jelentette a halált, a bal az életet, ha pedig a 4-5-ös krematórium, akkor a bal oldalra állókat gázosították rögtön el, és jobb oldalra küldték a munkaképeseket. 

Egyébként a szelektálást többször is megismételték, amikor kiválogatták azokat, akiket munkatáborokba küldtek, és a betegeket, legyöngülteket, akiket a gázkamrába küldtek. – A szerk.] És aztán 3 hónap után velem is az történt, hogy… Ezzel a testvéremmel együtt [tehát a másik lánytestvérével, Irénnel], kettőnket elvittek Németországba, Bergen-Belsenbe, egy másik lágerba.

És a testvérem az ott halt meg. Elválasztott bennünket a Mengele. Az választott szét bennünket, és november elején, úgy november 10-e vagy 12-e táján Bergen-Belsenből vittek el munkára minket Hannover mellett Duderstadtba [a buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora – A szerk.]. És mikor minket elvittek, pont jött Auschwitzból egy szállítmány ember.

Oda hoztak Auschwitzból embereket. Ott találkoztam még egy unokatestvéremmel. Ettől a kiskőrösi unokatestvéremtől, akit akkor hoztak, kérdeztem, hogy hol van az anyám és a testvérem, nincsenek-e ott. Mert nemrég ott maradtak, de élnek. November 15-én tudom, hogy még éltek Auschwitzban. És mi pedig Németországban a testvéremmel muníciógyárba kerültünk és ott dolgoztunk.

A Sándor, a bátyám, az hamar visszajött, az Szegeden volt katona, illetve munkaszolgálatos, és oda az oroszok nagyon hamar bementek. Ő már 1944 novemberében otthon volt, ő szabadult föl elsőnek. És Soltvadkert már 1944 novemberében föl volt szabadulva. 

Nem úgy, mint Budapest. Mi ketten pedig a lánytestvéremmel – május 8-án volt vége a háborúnak – és mi május 10-én szabadultunk föl, mert Theresienstadtban még addig harcoltak a németek, nem akarták föladni azt a lágert ott.

És akkor 10-én fölszabadultunk [A theresienstadti gettót  1945. május 8-án szabadították fel, és május 10-én a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja átadta a gettót a szovjet hadseregnek. – A szerk.], május 10-én, és június 15-e táján jöttünk haza. Mi is akkor még azt reméltük, hogy hazajöttek a többi családtagjaink is, de hát akkor láttuk, hogy…

Az apukám az megmaradt úgy, hogy amikor a Hitler bejött Magyarországra, őt már pár nappal később deportálták Ausztriába egy munkatáborba, egy gazdaságba. És akik oda kerültek, ebbe a gazdaságba, körülbelül 60-80 ember – csodálatos, volt, aki a feleségével vagy az apa a fiával – azok mind megmaradtak.

Olyan jó soruk volt és megmaradtak, és ő is visszajött [Valószínűleg Strasshofban volt: a dél-magyarországi csendőrkerületekben összeállított transzportok némelyikét ugyanis Strasshofba irányították, ami egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert.

A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást.  – A szerk.]. Az apukám visszajött és két évvel később megnősült újra.

Amikor visszajöttünk Soltvadkertre a háború után, az életünket ugyanúgy folytattuk, a falu többi részében ugyanúgy megvolt minden, ugyanúgy ment az élet tovább, mintha semmi se történt volna. Mi csak egy évig voltunk el. Persze a keresztény szomszédokra nem nagyon tudtunk ránézni, mert bennünk volt még az az érzés, hogy hát tulajdonképpen hagytak minket, hát magyarul mondva: megdögleni.

Mert azért volt olyan is, ahol voltak olyan rendes emberek, akik azt mondták, hogy „Majd én elduglak” vagy „Megmentelek” vagy valami. Nálunk ilyen nem volt. És nem nagyon találkoztunk aztán senkivel.

Aztán pedig átmentünk Vadkertre, onnan Pestre, a lánytestvérem [Irén] elköltözött Hőgyészre [Tolna megye], a bátyám kivándorolt, az apám megnősült. Apám a háború után közvetlenül kinyitotta a textilüzletet, és amíg tudta, csinálta.

És ott maradt egészen 1951-ig, aztán kimentek Izraelbe, mert akit elvett feleségül, annak volt egy lánya, aki kint volt Izraelben, még a háború alatt valahogy ki tudták küldeni [Palesztinába]. És a család-összehozási [egyesítés] alapon hivatalosan kiköltöztek Izraelbe.

Apám 32 évvel ezelőtt halt meg [1969], Izraelben. 81 éves volt, amikor meghalt, és az utolsó hétig dolgozott és pénzt keresett. Még 80 éves korában pénzt keresett. Egy szuvenírüzletben volt eladó, nem volt saját boltja többé, de nem is akart, nagyon jól megvoltak abból, amit ott kapott. És a felesége is kapott német jóvátételt. És így nagyon szépen megéltek, semmi anyagi gondjuk nem volt soha. Ő is vallásos maradt, de nem volt bigott.

A bátyám rögtön, amikor visszajött, elkezdett szabóságot tanulni ott a faluban. Sose lett belőle jó szabó, csak hát valamit kellett hogy csináljon. És a lánytestvérem meg én, ugye amikor én visszajöttem, akkor továbbra is órás voltam ezeknél, ahol tanultam, mert ezeknek Pesten is volt egy üzletük, és ők Pesten dolgoztak, és én vezettem a soltvadkerti üzletet. 

És a lánytestvérem, aki másfél évvel idősebb, mint én, az Irén, az meg képtelen volt szegényke a háztartást vezetni. De ott volt a bátyám, az apám, én és ő – négyen voltunk, és egynek kellett a háztartást vezetni. Anya nem volt. És akkor így éltünk, amíg… A bátyám kiment Izraelbe 1948-ban. Én tartottam vele a kapcsolatot tovább.

Az Irén nővérem a háború után férjhez ment Magyarországon, a férjének Hőgyészen volt bőrkereskedése, de paksi származású volt. De hát ők is aztán ott hagyták az üzletüket, nem lehetett a kommunizmus alatt már, nem volt maszek üzletes.

Ők Izraelben élnek, és még mindig ott vannak, ahol akkor voltak. Falusi életet élnek, és nagyon nehéz élete volt őneki is. Végül is öt kicsi gyereket fölnevelt, az enyém volt a hatodik. És azért is nagyon szerette az én lányomat, mert legalább egy lány is volt ott. [Az interjúalany férjének sikerült Ausztriába szöknie a kisebbik gyerekkel, és onnan Izraelbe mentek, ahol a gyerek a nagynénjénél nevelkedett.] Nagyon nehéz élete volt neki is. Most már könnyebb neki, de még mindig sokat dolgozik…

Öt fia született: a legidősebb fiának van 14 gyereke, a második fiának van, azt hiszem, 10 vagy 12, a harmadiknak is és a negyediknek is. Mindegyiknél van 10-12-14 gyerek, csak az ötödiknél van 3. Az ötödik fiának 8 évig nem született gyereke a házasságából. 8 év után született egy, aztán még egy és még egy. Aztán be volt fejezve, ott csak három gyerek van. Irén férjét Binétnek hívják, aki szintén egy nagyon nagy családból egyedül maradt meg.

Ő maradt meg egyedül. Ez az egy Binét megmaradt, és ebből lett egy ilyen óriási család mára, ez nagyon érdekes. Például van neki, nem szoktuk kérdezni, de olyan 50 unokája. És az 50 unokából már van neki dédunokája is, legalább 15-20. Ilyen nagy család lett abból az egy férfiből… Nagyon vallásosak persze. Amit a jóisten ad, azt el kell venni, mondták ők, és szülték a gyerekeket, egyiket a másik után. Mindig fájt a szívem azokért az asszonyokért, akik folyton csak szülnek.

És mindegyiknek nagyon nehéz megélhetése van. Meg nincs is megélhetése. Ez a család bigottan vallásos. Apámnak sem tetszett, hogy az én sógorom a gyerekeit így neveli. Nem szerette. Haragudott érte, mert ő egy modern vallásos ember volt.

Nem az én világom, úgyhogy amikor összejövünk, bár nem tagadnak minket meg, mert mégis mondják a gyerekek, hogy a nagynénim meg a nagybácsim, de sok közös beszélnivalónk nincs, mert az egy más világ, amiben ezek élnek.

A fiútestvérem is egy modern vallásos. Ő is Izraelben él. Nős volt. Az első felesége meghalt, a másodikkal most együtt él. Gyereke nem volt neki. Ő alkalmazva volt a Jeruzsálemi Egyetemen. Először sokáig dolgozott egy ilyen tudományos kertben, ahol tanulmányozták, hogy hogy lehet a Negevben [Negev sivatag] termelni. 

A homokból hogy lehet termőföldet csinálni, és mit lehet ott termelni. És aztán már nem bírta, mert az egy nagyon nehéz munka volt, és akkor átköltözött Jeruzsálembe, és ott az egyetemen kapott egy állást. Ott a Lacinak [a férjnek] egy unokatestvére, aki vegyészmérnök volt, ott volt egyetemi tanár, és az beprotekciózta oda, az ő osztályára, ott a vegyészeten szerzett neki egy állást. A testvérem onnan ment nyugdíjba.

1948-ban államosították a házunkat meg az üzletünket [lásd: államosítás Magyarországon], és aztán a falu ugye elvette ezt a nagy házat, mert a főutcán egy hatalmas nagy telek volt ez. Az egész család elmenekült jóformán onnan, a nagybátyáim is mind elmentek a saját házukba. Mindegyiknek volt nagyon szép háza. Mind a három testvérnek gyönyörű új háza volt. 

És az mind államosítva lett, mindent elvettek tőlünk. Csak most, miután vége lett a kommunizmusnak, most kaptak valami vacak telket. Pár ezer forintosat. Vidékit. Szóval jóvátétel gyanánt. Nevetséges. És akkor egyszer, mikor már lehetett menni Magyarországra, és autónk volt, leutaztunk megnézni, hogy mi van a régi házunk helyén, vagy megvan-e még a ház, vagy ki lakik benne.

Akartuk tudni. Lebontották, és egy nagy piacteret csináltak oda. Nem építettek rá a mai napig se semmit. Egy nagy-nagy piactér lett, most senki nem lakik ott. Illetve nincs hol lakni. A pincéket is lebontották. Szóval mindent lebontottak, pedig azok nagyon jó pincék voltak.

Olyan pincék voltak, hogy voltak benne ilyen cement hordók is, üveggel kibélelve. Olyan mint egy szoba. És az egy cement épület, szóval beton épület, de belülről ezek a szobák ki vannak üvegezve, úgy, mintha csempe lenne, de üveg, ilyen nagy üvegplatnikkal van kirakva a plafon is, illetve a föld, az oldalak, a plafon, minden.

Csak egy nyílás van rajta, amin a bort beengedték vagy kiszivattyúzták. És ott tárolták azt a rengeteg sok bort, mert őnekik bornagykereskedésük volt, export. Ide is szállítottak Ausztriába, Németországba még a háború előtt. Meg Svájcba meg híres nagy cégeknek. Az egész vidék nekik vásárolta a bort.

Mi [a férjével] pedig 1948-ban elindultunk Budapestre, ott laktunk albérletben egy rokonnál. Egy nagyon nagy lakás volt, úgyhogy nem volt gond, hogy egy cselédlányt is vittünk magunkkal, mert akkor már két gyerekem volt. Ott is maradt, mi disszidáltunk, ő ott maradt.

Abban a lakásban maradt, ahol mi laktunk. És onnan ment aztán férjhez később, sokkal később. Elhatároztuk, hogy kimegyünk Izraelbe, de elfogtak engemet az úton. Az egyik gyerek a kezemben, a férjem már átment a határon, a másik gyerek a kezében [Ez a gyerek az akkor kb. 11 hónapos Márta nevű gyermekük volt.], és engem elkaptak és visszahoztak Magyarországra, és akkor bezártak [Ez az első disszidálási kísérlet 1949/1950 körül lehetett.]

A gyereket [Edit] elvették tőlem. Akkor még az apám ott volt, akkor őnála volt. De mikor másodszor lebuktam, mikor leültem öt hónapot és kijöttem, és egy pár hónap múlva újra disszidáltam, akkor rokonok vették magukhoz a gyerekemet, az Editet.

És mikor aztán kiszabadultam másodszor, akkor azt mondtam, hogy ebből elég volt. Én nem bánom, lesz, ami lesz, itt maradok. És akkor elkezdtem dolgozni az Órajavító Szövetkezetben, ahova protekcióval fölvettek, annak dacára, hogy börtöntöltelék voltam. 

Politikai bűnös. És ott dolgoztam, és megkerestem a kenyeremet. Látták, hogy nagyon szenvedek a kézi munkával, mert szaktudásom nem volt, hát akkor áttettek a könyvelésbe, és megtanítottak könyvelni, és akkor eltartottam magamat addig, amíg nem kerültem ki Bécsbe.

Öt és fél évig voltunk egymástól elszakítva, és akkor megint adódott egy alkalom. Megláttam, hogy lehet disszidálni, és akkor azt mondtam, hogy hát engemet már nem érdekel, vagy felakasztanak, vagy csinálnak, amit akarnak. Én megpróbálom. 

Mert nem bírtam már ott élni. És akkor elindultunk harmadszor a gyerekemmel, és akkor sikerült átjutni Szombathelyen keresztül. Parasztkocsival jutottam át végül. Szombathelyen kiszálltam a vonatból, és ráültettek egy parasztkocsira, elindultunk, és a szalma közé be voltunk takarva, hogy ne lássa senki.

És a paraszt ott lakott, direkt a határon. Aztán a kertjének a vége az már Ausztria volt. Most is van ilyen. Csak akkor ugye jobban vigyáztak, de ő már tudta, hogy mikor van őrségváltás, és mikor nincs katonaság ott a határon, amikor engemet oda kivitt a kertbe, és azt mondta, hogy „Innen menj tovább egyenesen, ott a fény felé, és az már Ausztria. Ott már semmi bajod nem lesz”.

És éjszaka elindultam egy 8 éves gyerekkel [Ez tehát 1955 körül volt, Edit nevű gyermeke ekkor volt 8 éves.. – A szerk.], és egy kis táskával, amiben benne volt egy napi fehérnemű… És ott aztán már a férjem intézte és várt engemet. [A gyerek] tudta, hogy az az apja, mindig beszéltünk róla, meg sokszor telefonált.

A másik kislányom, az pedig 11 hónapos volt, amikor elszakadt tőlem, és 6 éves volt, amikor visszakaptam. Akit az én férjem kivitt Izraelbe, és az én testvéremnél volt. Egy anyának a gyerekéhez megvan a kapcsolata akkor is, ha 10 évig vagy 20 évig nem látja, de a gyereknek biztos, hogy furcsa volt, és sajnos lelkileg őt biztosan nagyon megviselte, mert ő egy – hogy mondjam csak? – pszichésen nehéz eset, szóval problémái vannak. Szóval őt [Mártát] megviselte ez az egész hercehurca, és sose fog meggyógyulni. Tragikus élete van. Méghozzá sajnos egy borzalmas házassága volt, és egy borzalmas válása volt, és a négy gyereket az apa magához vette, és nem adták neki a gyerekeket. 

És ez mind arra vezethető vissza, hogy az élete az első perctől kezdve nem sikerült. Mert egy 11 hónapos gyereket elszakítani az anyjától és aztán az apjától is… Akármilyen jó volt a testvérem hozzá, az mégiscsak más, mint a szülői ház. Szóval sokon mentünk keresztül, nagyon sokon.

És akkor hozattuk vissza [Mártát] Bécsbe, amikor mi már tudtuk, hogy nem fogunk tovább utazni, és már volt lakás. Bérlakás, de volt lakásunk is már. Normális életet éltünk. Már volt üzletem, már pénzt kerestem. És azóta is itt élünk Bécsb

Bernáth László 
Bécs, Ausztria 
Az interjút készítette: Szászi Zsuzsa 
Az interjúkészítés időpontja: 2001. november 

Életrajz 

Engem Bernáth Lászlónak hívnak. Születtem Kiskőrösön [Kiskőrös járásszékhely nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. 1910-ben 11 600 fő, az 1920-as népszámlálás szerint 12 700 főnyi lakosa volt. A lakosok a következőképpen oszlottak meg vallásfelekezet szerint: több mint háromnegyed részük – 77% – ágostai evangélikus volt (szlovákok több évszázaddal korábban végrehajtott nagyarányú betelepítése következtében), 15%-uk római katolikus, 3%-uk református és 4, ill. tíz esztendővel később 5%-uk izraelita. – A szerk.], 1925. október 21-én. Bernáth László volt Magyarországon a nevem. Ahogy megjöttem Ausztriába, itt beírták, hogy László németül Ladislaus. De Laci maradtam mindig, mert a Laci az becenév.

A Bernáth az egy magyaros név, egy nemesi név méghozzá, mert th-val van írva, azt mondták erre, hogy nemesi családból származom. Tényleg úgy volt, szól a telefon egyszer, a Dorotheum vezetője az, a Bernhard. Ő a Reisnerstrassén lakik a III. kerületben, ahol nekem az üzletem volt, gyerekruhaüzleteim voltak, csak tavaly adtam el, egyedül gyártottuk a dolgokat és exportáltuk. Akart velem beszélni, eljött hozzánk, azt mondja, „hát én elhoztam magának egy könyvet”.  

És a kezében volt egy könyv, amiben benne volt, hogy a Bernathok, azok az ősszüleink, tehát a dédszülők. A Bernathok egyik része írta a nevét th-val, és volt, aki rd-vel  írta, mint ő. Azt mondja, ő biztos benne, hogy mi rokonuk vagyunk, csak ő keresztény, én pedig zsidó vagyok.

És hogy hogyan, elmondta. Volt két testvér, az egyik szombatista volt, a másik katolikus volt. Azt mondja, a katolikus maradt a katolikus, az az én családom – mondja ő –, és a maga családja, a sabatisták, azok zsidók lettek. És ebben a könyvben benne van, hogy a Bernath sabatistákhoz Ferenc Jóska jött.

A Bernáthéknak volt Erdélyben sóbányájuk, ahova jött Ferenc József, és ők fogadták, és ott lakott náluk. És azt mondta, a Bernhard, azért vagyunk mi Bernáthok th-val, mert az egy nemesi név, és ő biztos benne, hogy mi rokonok vagyunk.

Hát nem tudhatom, mert még a dédpapám se tudta pontosan. A dédpapámat nem ismertem, még a nagypapámat sem. Ezt a Bernáthot nem ismertem [aki fogadta Ferenc Józsefet]. De állítólag onnan származunk, és a Bernáth azóta th-val van írva. Engem így hívtak mindig. A papámat is, meg az összes papírok úgy szólnak, Bernáth th-val. Bernáth Adolf. A papám is Bernáth, én László vagyok.

És a zsidó nevemet – Lipe – pedig egy rabbiról kaptam, aki az egyik legnagyobb rabbi volt Szatmáron [Az interjúalany valószínűleg a máramarosszigeti Chánánjá Jomtov Lipe (1830-as évek – 1904) rebbére gondol, aki a híres Mózes Teitelbaum, a sátoraljaújhelyi rebbe dédunokája volt. Lipe apja haláláig Técső rabbija volt. 1883-ban Máramarosszigetre költözött.

Apjához hasonlóan őt is sokan nagy tudósnak és cádiknak tartották, és sokan keresték föl tanácsért, és rebbeként is nagy szerepet játszott az országban. – A szerk.], csodákat csinált, és akkor halt meg, amikor én születtem. És a papám az ő nevét adta nekem. A vallásos zsidóság, ha ezt a szót, hogy Lipe meghallja, akkor először ráteszik a kezüket a fejükre, és csak úgy mondják ki a nevét. Mert annyira szent volt ez és olyan híres.

A Bernáth nagyszüleim, és annak a szülei is Kiskőrösön születtek. Szóval a dédszülők is. Állítólag jönni jöttek Erdélyből, valamikor réges-régen az egész öreg nagyszülők. Nem a nagypapám vagy a dédpapám, hanem azelőttiek. Azok állítólag onnan jöttek, de arról nem tudok mesét mondani. És még mindig ott vannak eltemetve a kiskőrösi temetőben. Mindenki ott van eltemetve, kivéve a szüleimet, mert azok Auschwitzba kerültek.

Az apai nagyapámat hívták Bernáth Mórnak, a feleségét Weiss Reginának. És ezek Kiskőrösön éltek, és ugyanavval foglalkoztak még, mint a szüleim. Épületanyag-, mészkereskedés, cement, borkereskedés. A Bernáth Mórt nem ismertem, azt a nagypapámat. A nagymamámat igen, nagyon idős volt már, 1936-ban halt meg.

És én akkor voltam a 12. évemben. Őrá emlékszem jól, még arra is, hogy amikor beteg volt… Még akkoriban az volt a divat, hogy akinek sok volt a vére, piócát tettek a hátára. Ott volt a pióca egy nagy üvegben, azt kivették, rátették a hátára, és az kiszívta vért.

Az édesanyám családját Jungreisnak hívták. Azok Lőrincin [Lőrinci – Nógrád vm.-ben lévő kisközség volt, 1910-ben 4000 főnyi lakossal. – A szerk.] éltek. És a nagyapámra, Jungreis Izsákra, a mamám apjára emlékszem nagyon jól, de a nagymamám szintén korán meghalt. A nagyszüleimnek voltak testvérei, de azokat sem ismertem, mert mind idősek voltak.

A nagypapám fél évet nálunk töltött Kiskőrösön, fél évet Lőrincin. A nagyszüleim idejében úgy volt, hogy az egyik testvérem ott aludt a Bernáth nagymamámnál, mert egy külön rész volt ottan bent. Ott lakott bent együtt, hogy ne legyen egyedül. És amikor ott volt Lőrinciből a nagypapám, akkor a legidősebb bátyám aludt vele egy szobában, hogy ne legyen egyedül.

Különben a kapcsolat megvolt mindig, mert nagyon szerettük a nagyszülőket is. És emlékszem még mindig, hogy a nagymamámmal minden nap együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Édesapámék többen voltak testvérek, az édesapám volt a legfiatalabb testvér.

És odajöttek le a többi testvérei Nagykátáról, Budapestről, [Solt]Vadkertről meglátogatni a nagymamát. És amikor Jahrzeit volt minden évben, lejöttek, és ott tartották a Jahrzeitot nálunk. A Jahrzeit azt jelenti, hogy ugyanaznap, amikor valaki meghalt, a zsidó naptár szerint minden évben mondanak kádist, az a Jahrzeit. Minden évben megemlékeztek azokról, akik meghaltak. Nagypapa volt, vagy nagymama volt, vagy testvér volt, vagy apa volt, az mindegy. És akkor összejöttek a templomban, és mondtak kádist.

A nagyszüleim vallásosak voltak, de modern vallásosok. Hordtak szakállt, de pajeszuk nem volt. De már az édesapámnak nem volt szakálla. A feleségem apjának volt például egy ilyen kecskeszakálla. Emlékszem rá. A nőknek voltak elegáns ruháik is, de azt ritkán vették föl, mert általában ilyen kartonban jártak. Mindamellett a családunk elég jómódú volt, és megengedhette volna magának, például a nagynénémnek, aki Pesten élt, annak gyönyörű, csupa hímzett csipke meg gyöngyös ruhái meg gyönyörű szép brokát dolgai voltak.

A nagyszüleim úgy ismerkedtek meg, hogy ajánlották őket egymásnak [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Akkoriban úgy volt, hogy ajánlások voltak, és így választottak férjet meg feleséget. De megismerték egymást, és aztán az egyik bemutatásból lett házasság, a másikból nem lett. Vidéken úgy volt, hogy a községházán csinálták meg a polgári esküvőt, és volt még ezen kívül a zsidó házasság [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Először zsinagógában házasodnak meg, és aztán volt a polgári. Mi is úgy voltunk a feleségemmel.

Nekünk megvolt az esküvőnk augusztusban, és polgárilag csak szeptemberben, de elfelejtettünk elmenni. Üzentek értünk, hogy jöjjünk már a községházára, mert vár ránk a bíró, és akarja már csinálni az esküvőt. És mi meg már rég elfelejtettük, mert nekünk már megvolt az esküvőnk. De akkor ezt meg lehetett csinálni, a háború után, ma már nem lehet. Ma már ragaszkodnak a formalitásokhoz.

A nagyszüleimet meg a szüleimet is érdekelte a politika, de nem voltak tagjai semmiféle szervezetnek. Vidéken úgy volt, hogy amiről ott az országban hirtelen szó volt, akkor arról beszélgettek még a templomban is. Például amikor Kun Béla jött, 1919-ben, azt hiszem, akkor az ugye egy nagy dolog volt.

Emlékszem rá, hogy mondták, hogy egész idő alatt csak arról beszéltek, mert a Kun Béla az zsidó volt. Úgyhogy a politikáról mindig beszéltek, de nem volt olyan sok fogalmuk hozzá a vidékieknek, mint a nagyvárosiaknak. Pártba az ortodox zsidóság sosem tartozott. Se pártba, sem pedig a cionista egyesületekbe, nem szerették azokat. Nem is volt az úgy megszervezve, az még nem volt.

Mi Kiskőrösön éltünk, a Petőfi Sándor utca 7. szám alatt, abban az utcában, ahol Petőfi született. Ott született a harmadik házban tőlünk Petőfi Sándor.

Kiskőrösön körülbelül 1000 zsidó élt, úgy tudom, hogy 400 vagy 600 család [A népszámlálások tanúsága szerint az izraelita felekezethez tartozók száma 1000 főnél lényegesen alacsonyabb volt a 20. század első évtizedeiben: 1910-ben 464 fő (a község lakosainak 4%-a), 1920-ban 668 fő (5%) tartozott az izraelita vallásfelekezethez.

Az 1941-es népszámlálás szerint 509 fő (3,9%) zsidók száma Kiskőrösön. – A szerk.]. Pest megyében és egészen Máramarosig a zsidók általában jól éltek. Általában a főúton laktak és a jobb utcákban, nem kint. Előfordult, hogy egy-egy család kint lakott, mert nem volt annyi pénze, hogy bent lakjon. De nem volt olyan nagy az a község, Kiskőrösnek körülbelül 15 000 lakosa volt [1930-ban 13 100 fő élt Kiskőrösön. – A szerk.].

Több zsidónak is volt Kiskőrösön rengeteg földje, szőleje. Az volt sok, de nekünk nem volt szőlőnk, hanem csak egy ilyen, ahol kukorica, krumpli meg ilyesmi volt [lásd: a földművelés szerepe]. És volt egy darabig, amíg béreltünk egy szőlőrészt, ahol aztán csináltunk belőle mustot, de az nem volt sokáig. Mi főleg kereskedelemmel foglalkoztunk.

Az összes keresztényeket ismertünk, mert mihozzánk jöttek és adták el a borukat. A mamám mást se csinált, mint mérte vagy a mustot, vagy a maligánddal a bort [A maligánfok a bor alkoholtartalmának mértékegysége (Maligand francia borász neve alapján elnevezve). – A szerk.].

A maligánd az az, amivel mérik a szesz mértékét a bornak. Van egy ilyen gép, begyújtották spiritusszal alul, és fönt a higany ment, és ameddig elment, annyi maligándfok szeszfokú a bor. És mi aszerint vettük, ha nem volt, csak 9 fokos, akkor kevesebbet kaptak érte, ha volt 13,5-14 fok, akkor sokat kaptak érte.

A város közepén volt a zsidó templom és mellette a kistemplom, az volt szintén. És mellette, a háta mögött lakott a rabbi meg a kántor. Az öreg Fogler, a kántor is ott lakott [Fogler Gusztáv volt a kántor. A Centropa interjút készített Fogler Gusztáv unokájával, Faludi Józseffel. – A szerk.].

A közelben mellette, a zsinagóga körül laktunk mi. Az üzletek, rőfös meg ilyesmi a főutcán voltak. Szép üzleteik voltak a zsidóknak. Egy óriási nagy sarokházban laktunk jobboldalt a templomtól, közvetlen mellette. És a mi udvarunkban volt később a gettó, mert az egy óriási nagy udvar volt, 10 borpincénk volt az udvarban. És ott laktak azok, akik jöttek a környékből a gettóba: Fülöpszállásról, Dunakecelről [azaz: Kecelről]. Ezeket odahozták Kiskőrösre, onnan vitték őket Kecskemétre és Kecskemétről Auschwitzba.

De ez csak később volt. [Randolph L. Braham írja: „A gettóban, melyet április vége körül alakítottak ki a zsinagógában és környékén, 582 zsidó élt, beleértve a környező falvakból behozottakat” (A magyar Holocaust, II. Budapest, Gondolat, é. n. /1988/, 48. oldal.). A gettó lakosságát június 21-én áttelepítették Kecskemétre, egy, a bevagonírozás központjaként szolgáló üzemen kívüli gyárépületbe, ahonnan két transzportban deportálták az ott összegyűjtött embereket június 27-én, ill. 29-én. – A szerk.]

Kiskőrösön volt villany is. Eleinte még gáz- és petróleumlámpák voltak. De ahogy idősebb lettem egy kicsikét, akkor már volt villanytelep, és villany volt mindenütt. Telefonok voltak, nekünk is volt telefonunk meg villanyunk. Nekünk már az 1930-as években volt telefonunk, de például a Fogleréknak [a kántor] nem volt. Nekik az nem kellett.

Minden évben kétszer volt nagyvásár, és hetenként volt ilyen piaci vásár. Igen, az volt bent a Szarvas téren. Egész hétre az asszonyok mentek bevásárolni. Az édesanyám ment az egyik cselédlánnyal, az cipelte a dolgokat, vagy pedig valamelyik idősebbik fiát kiküldte, „ezt és ezt hozzál”. Voltak üzletek. Volt fűszerüzlet is, nekünk magunknak épületanyag üzletünk volt, de a legidősebbik lánytestvéremnek a papám adott egy fűszerüzletet, amikor férjhez ment, az volt a hozománya.

Volt hitközség is természetesen Kiskőrösön, minden községnek saját hitközsége volt. Az édesapám is hitközségi gabe volt, ilyen intéző. Minden hitközségben van két gabe, aki benne van a vezetőségben. Ott vannak a választásokon a hitközségben. Mert persze mindenütt vannak veszekedések. Egyik akarja ezt megválasztani, ezt a rabbit, azt a kántort, azt a sámeszt… Ilyenkor szoktak lenni a választások.

Voltak olyan zsidók is Kiskőrösön, akik nem tartottak semmit sem. Azok nem voltak olyan vallásosak. De összejöttek a templomba minden nap nagyon szép számban a vallásosabbak, akik reggel is imádkoztak, és este is imádkoztak. Az én nagyszüleim meg még a szüleim is állandóan a templomban voltak, reggel is, este is. És aztán voltak egy csomóan, akik csak szombaton imádkoztak, akkor jöttek a templomba.

Kiskőrösön kétfajta iskola volt, volt egy zsidó iskola, hédernek hívják, ott tanulnak zsidóul a kisgyerekek, már az alef-bészt, meg itt tanultunk zsidóul imádkozni meg elmondani a bróhékat. És volt egy hivatalos iskola, ahol tanultak számtantól kezdve mindent, ami létezett [azaz volt felekezeti elemi iskola is].

Ez kimondottan zsidó iskola volt, ahova csak zsidók jártak, és két tanító volt hozzá. Az első és második osztálynak volt egy tanítónője, az volt a Goldtstein, akire én emlékszem. Később, a harmadik, negyedik, ötödik és a hatodikban, majdnem a polgáriig, az volt a Menzel tanító. És mint gyerekek ott jöttünk össze, és ott futballoztunk, ott labdáztunk, ott csináltunk mindent. Meg különböző játékok léteztek, bicskával meg mit tudom én.

Én csak a hat elemibe jártam Kiskőrösön, pedig volt egy kis jesiva is, ahol a vallásosak tanultak, amit a rabbi vezetett, de nem volt híres jesiva [Kiskőrösön nem volt jesiva, hanem tanulócsoportok voltak, amelyek a jesivákhoz hasonlóan foglalkoztak az anyaggal. – A szerk.]. Mert voltak kimondottan híres, nagy jesivák, sok volt Magyarországon. Nagyon sok jó jesiva volt. Ahol én tanultam Galántán és Pápán, ott négyszázan tanultunk. 400 fiatalember, úgy mondják, hogy bóher. Galánta most Szlovákiában van [Galánta a Kisalföld északi részén, az ún.

Mátyusföldön fekvő város, járási székhely (1910-ben 3300 főnyi túlnyomóan magyar, csekély részben német és szlovák anyanyelvű lakossal), amely a trianoni szerződést követően Csehszlovákiához került (ekkoriban 3600 lakosa volt). 1938 és 1945 között ismét Magyarországhoz (Pozsony vm.) tartozott (lásd: első bécsi döntés). – A szerk.], Pápa pedig a Dunántúlon, a szülők is ott tanultak, és azoknak a szülei is, és oda küldték a gyerekeket is. Csak mindig más volt a rabbi. Más volt, aki tanította őket.

A jesivában aztán a Tórát tanulják és az egész hittant. Ugye a keresztényeknél van a Jézus, az volt 2000 évvel ezelőtt. Mi meg tanultuk visszamenőleg, ami 5000 évvel ezelőtt volt. Tehát Ádámtól kezdve, egészen a mostani, utóbbi időig. És tanultuk a magyarázatokat, az volt a nehéz. Az, aki csak eddig ment el a magyarázatba, az gyönge fejű volt, aki minél többet tanult, annál többet tudott.

Régen Kiskőrösnek a fele egy rokonság volt, mert például az egyik család elvette a másik családnak a húgát vagy az unokatestvérét, és így jöttek össze. Gottlieb, Goldberger, Jungreis, ezek mind unokatestvérek voltak. Édesapám volt néhai Bernáth Adolf, ott született Kiskőrösön 1886-ban. Édesanyám az egy Jungreis lány volt, aki Lőrinciről származott.

Ö 1891-ben született. És az ő nagynénjei már Kiskőrösön éltek, mikor ő oda férjhez ment. Mert a Goldbergerné az az ő anyjának volt a testvére, és a Gottliebné szintén az ő anyjának volt a testvére, és azok ott éltek Kiskőrösön. Úgyhogy így összejöttek a családok, és talán így hozták össze a Goldbergerék a Nellit, az anyukámat a Bernáth Adolffal.

Megismerkedtek és megesküdtek. Mert mind a kettő vallásos volt, de biztosan találkoztak. Az kellett, hogy megismerjék egymást. De olyan is volt, akik nem is ismerték egymást és összeházasodtak. De azok csak a vallásos rabbik voltak, de ők nem. Még fiatalok voltak, az édesanyám volt, azt hiszem, 17 vagy 18 éves, mikor férjhez ment. Akkoriban ez volt a divat a vallásosoknál.
Lőrincin házasodtak, talán a polgári esküvő volt Kiskőrösön.

A szüleim magyarul beszéltek, magyarok voltak. És abban a házban laktak, ahol később mi is, és ahol már a nagyszüleink is laktak. A házban nálunk volt állandóan két cselédlány, a szomszéd községből. És azonkívül a nővéreim. Mert én voltam a fiúk között a legfiatalabb. És mind segítettek, mind főztek és segítettek a takarításban meg mindenben.

Mert amikor jöttek az ünnepek, akkor nagy volt a sütés-főzés, vendéglátás. Sütés, főzés és nálunk nem volt olyan nap, hogy ne lett volna meghíva egy szegény ember az asztalhoz [A vallásos zsidóknál micvének, jócselekedetnek számított meghívni az asztalhoz egy-egy átutazót, szegény embert, koldust, snorrert. – A szerk.].

Se reggel, se este… Mindig volt valaki. Állandóan ült valaki az asztalnál, mert jöttek ilyen szegények gyűjteni, akkor adtunk egy kis pénzt, és attól függetlenül jöhettek hozzánk enni. Ha valahova mentek, akkor a Bernáthékhoz mentek. Például van valami, amit sohase fogok elfelejteni. Voltak idők, amikor nagyon rossz volt, mert jöttek az 1940-es évek.

Nagyon nehéz volt a megélhetés. Azért el kellett tartani a családot, és nemcsak a családot, hanem a családban már voltak, akik férjhez mentek, és unokák is voltak. Persze kellett azokat is segíteni. Az én édesapámnak kevés volt ezt mind eltartani, minden évben, ha jött a Jom Kipur, a hosszúnap, a böjtnap vagy a Purim, akkor szoktak adni a szegénynek.

És hát nekünk magunknak is alig volt, erre mit csinált? Átküldött engemet a szomszéd gazdaghoz egy bonnal. Az volt rajta, ennyit és ennyit kölcsönvettem, és ekkor és ekkor visszaadom. Átmentem, elhoztam a pénzt. Ő fogta, betette aztán borítékokba, és elküldette velem a kántoroknak, a rabbiknak, hogy osszam szét. És erre vett föl pénzt.

Az ünnepek nálunk gyönyörűek voltak. A hétvégét, a szombatot sábesznak hívják, és úgy készültek rá minden alkalommal, mintha most lenne csak egyszer. És minden héten volt. A nagyünnepek azok különlegesek voltak megint, ugye. Mert jöttek hozzánk vidékről kántorok.

Mert habár volt nekünk három kántorunk, nemcsak a Fogler bácsi, az öreg, hanem volt még egy Weinberger meg egy Frenkl nevezetű is. De ezeknek nem volt olyan különleges hangjuk. Hozattak, emlékszem rá, Dombrádról egy kántort, gyönyörű hangja volt neki, és hozta magával a két fiát. Azok kísérték, kórusban, nagyon szép volt. Arra fizetett is a hitközség pénzt.

Amikor volt a boldogult Jungreis nagymamám után a Jahrzeit, akkor összejöttek az összes testvérek, még Izraelből is. Volt az anyukámnak egy bátyja, a legidősebb, az kiment 1930-ban. És az hazajött csak azért, hogy ott legyen a Jahrzeitra. És összejött a család nálunk, az volt a Purim előtt való nap mindig. Arra a napra esett. Az egész család együtt volt, otthon leültünk és tartottuk úgy, ahogy előírás szerint kellett, mosdottunk, ettünk, énekeltünk, mindent. Bort ittunk.

Pészahkor, húsvétkor, amit úgy hívnak, hogy szédereste, amikor mondják a Hágádát, a má nistánát, akkor az asztalnál nem fértünk el, olyan hosszú, nagy asztal volt, hogy alig fértünk el. És az egész kisgyerekek már el is aludtak rögtön. Amikor mindenki összegyűlt, annyi ágy sem volt, úgyhogy mindenki kettesével aludt.

Akkor volt az, amikor az Eszter könyvét fölolvassák, igen, akkor az egyik nagybácsim még otthon a nőknek külön fölolvasta. A férfiak elmentek a templomba, és ott kellett felolvasni, és a nők részére az egyik nagybácsim fölolvasta az egész Eszter könyvét. Áthozta. Az olyan, mint a Tóra [Azaz tekercs formájú, mint a Tóra-tekercs; lásd: Megilá. – A szerk.]. És ő ezt tudta szintén olvasni. Úgy, mint én is tudom, pont nélkül is olvasni.

Amikor pedig az édesapám részéről volt a Jahrzeit a nagypapám után, akkor meg az ő testvérei jöttek oda. De mind jöttek oda hozzánk Kiskőrösre. Nem a kiskőrösiek mentek a többi testvérekhöz, széjjel valamihez. Ezek itt összejöttek valami tíz helyről. Kecelről, Nógrádbercelből, Egerből, Pestről. Mindenhonnan összejöttek a testvérek, és ottan akkor találkoztak.

Mi nyolcan voltunk testvérek. Volt négy fiú és négy leány. A fiúk között én voltam a legfiatalabb, és volt még egy húgom. A két legidősebbik nővérem férjhez ment. Amikor a legidősebbik nővérem 1936-ban megesküdött, az egész udvar egy sátor volt. Olyan óriási volt. Az gyönyörű volt. Jöttek a cimbalmosok, játszottak.

„Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék”, meg ezekre emlékszem. „Szép a rózsám, nincs hibája, csak egy kicsit libegős a járása.” Ezt még akkor énekeltem…  Vagy az volt a szokás, hogy jöttek minden péntek este vacsora után a vendégek. Ettek egy kis gyümölcsöt vagy süteményt, vagy ittak valamit, és ott beszélgettek. Mindenről beszéltek, éppúgy beszéltek a politikáról, mint erről a rokonról meg arról a rokonról.

Ez ment férjhez vagy az. A szüleimnek voltak barátai is, akik ottan laktak Kiskőrösön. Például maga a hitközségi elnök is, a Schwartz Sándor, a Láng bácsi meg a Menzel tanító, voltak jó páran, akik összejöttek a templomban vagy otthon nálunk. Előfordult nálunk, mivel az én édesapámék modernek is voltak és vallásosak, hogy leültek játszani talonmáriást, akkor az volt a divat.

Az olyan mint a römi kártya, hármasban lehetett játszani meg négyesben. De péntek este ezt nem lehetett, mert pénteken, szombaton nem szabad. De amikor kiment a szombat, szombat este lehetett. Délután aludtak, aztán fölkeltek, és akkor játszottak egy kicsit. Ritkán fordult elő, hogy az én szüleim mentek volna el valahova. Az nagyon ritkán fordult elő. Ők nem utaztak el, csak néha családi látogatásra, elutaztak [Solt]Vadkertre, vagy Lőrincire, ahonnan anyukám származott, de aztán már nem tudott elmenni, amikor annyi kisgyerek volt. Akkor már nem tudott, nálunk nyolc gyerek volt.

Mi nem voltunk soha külföldön, de a pesti nagynénim – az, aki nagyon jómódú volt, az állandóan úton volt valahol. Bécsben, Semmeringen [Semmering – hegy Stájerország és Alsó-Ausztria határán, a vidék kedvelt üdülőhely volt. – A szerk.] meg Berlinben. Ott is volt házuk. Azok jobb módúak voltak, azok sokat utazgattak, meg fürdőhelyekre jártak meg mindenhová. Aztán amit mi csinálunk a feleségemmel, hogy járunk fürdőhelyekre vagy ez, az, amaz, azt ők nem csinálták. Szabadságra nem utaztak.

Kiskőrös és [Solt]Vadkert között van egy tó, amit úgy hívtak, hogy Petőfi-tó. Mink Büdös tónak hívtuk. De Petőfi-tó. És az volt, hogyha volt kedvünk, és nagyon meleg volt, mi, gyerekek oda mentünk fürdőnadrágban, és ott fürödtünk. Ebből állt az egész élményünk. Semmi más.

A nagyszüleim és a szüleim idejében nem volt még az antiszemitizmus olyan erös. De antiszemitizmus mindig volt, olyan nem létezett, hogy ne lett volna. Voltak idők, amikor jobban megvoltunk, amikor nyaliztak még a keresztények a zsidóknak. Olyan is volt. Mert hát zsidóknak adták el általában a keresztények a dolgokat. Mindent. A borukat, a gabonájukat, mindent. Aki fölvásárolta ezeket – voltak persze keresztény boltosok is –, azok nagyobb része zsidó volt. És azok vásároltak föl mindent ezektől a keresztényektől.

És később aztán már volt konkurencia. Például mi mésszel foglalkoztunk és épületanyaggal, és akkor nekem is volt konkurenciám, egy keresztény, igen, aki később egy nagy nyilas [lásd: nyilasok] lett. De a nagyszüleim és a szüleim általában próbáltak – mint minden zsidó vidéken – jóban lenni a kereszténységgel. Mert mégiscsak beszélgettek. De a háta mögött már az egyik mondta, „az a büdös zsidó”, a másik mondta, „ez a büdös gaj” [gój]. Szóval, de abban nem volt semmi sem, mert nem voltak komoly dolgok.

Aztán később voltak komolyabb dolgok, amikor jöttek a nyilasok, ugye. Amikor a gyerekek kiabálták, hogy „Ergerberger, Weissberger, minden zsidó gazember!”. Meg ilyesmiket. Ezek már csak később voltak, az 1940-es évek felé. 1935-től, 1936-tól kezdve. És akkor a kisgyerekek dobálták a köveket. Emlékszem rá, amikor kimentem az édesapámat elhozni a vasúttól, mert minden héten kétszer Pesten volt. És akkor dobálták kövekkel, és hogy engemet el ne találjanak, apám a kabátja alá vett. Hát ilyesmi volt. Ez van, és ez még a legkevesebb. Én még ebben nőttem föl, úgy lehet mondani. Mert zsidózni zsidóztak mindig. Azt hogy aztán hogyan gondolták, hogy ezt már vagy viccből csinálták, vagy pedig hogy kődobálás meg ilyesmi, meg ablakokat betörtek. Ez már a későbbi időben volt csak, 1942 után.

Én 1925. október 21-én születtem. Jártam héderbe [Solt]Vadkerten, az mellettünk van tíz kilométerre, akkor a nagynénémnél laktam [Solt]Vadkerten. Egy fél évig. És fél évig ott tanultam. És aztán hazajöttem, és utána elmentem a jesivába. Először Galántán tanultam egy évet, kétszer fél évet, a jesiva az félévenként megy. A bátyáimmal együtt voltam, akik közül nem jött egy se vissza a háborúból. Amikor a galántai jesiva megszűnt, mert a magyarok, vagy a szlovákok megszállták [Nem világos, miért hagyták el Galántát és mentek Pápára.

Galánta még Bernáth László születése előtt, a trianoni döntést követően került Csehszlovákiához, és az első bécsi döntést követően, 1938 őszén került vissza átmenetileg Magyarországhoz. – A szerk.], akkor átmentünk Pápára. És akkor ott tanultunk. Az első zsidótörvény bejött tulajdonképpen 1940-ben [1938-ban; lásd: zsidótörvények Magyarországon]. És a második zsidótörvény még csak 1942-ben jött be [1939. május 5-én lépett hatályba]. A zsidótörvények előírták, hogy ezt nem szabad egy zsidónak csinálni, vagy ilyen üzletet nem szabad csinálni. Különböző dolgok.

Ami meg volt tiltva, és azt nem csinálták. Mindegyiknek volt tartalékja, és abból éltek. Nem kellett bezárni az üzletet, csak akkor már, amikor már bejött Hitler, akkor úgyis bezárta. Akkor már vége volt. 1944. március 19-én jött be Hitler, Magyarországra. Hát akkor már kellett hordani a csillagot. Márciustól júniusig a zsidók épphogy csak éldegéltek. Ahogy tudtak, bebújva a lakásba.

És akkor elvittek bennünket. Szóval széjjel lettünk vive. 17 éves koromban vittek el már munkaszolgálatba, kaptam behívót június 6-ára Hódmezővásárhelyre. És a szülők pedig… Akkor csináltak Kiskőrösön egy gettót. [Úgy tűnik, az interjúalany emlékezetében már összecsúsznak a történtek. Amikor először behívták munkaszolgálatra, akkor 17 éves volt, ez tehát 1942-ben volt. A június 6-ára szóló behívó 1944-ben volt, amikor a gettót csinálták. – A szerk.] Még ott voltam aznap, június 6-án ott voltam, nálunk csinálták a gettót, és a mi udvarunkban voltak a legtöbben.

A vidékiek is álltak be szekerekkel, jöttek szekerekkel meg ilyenekkel. És én aznap mentem Hódmezővásárhelyre. A környékbeli községek oda lettek hozva Kiskőrösre hozzánk, mert az volt a kiskőrösi járásnak a központja. És onnan meg később [1944. június 21-én] elvittek mindenkit Kecskemétre gyűjtőtáborba. Az volt a gyűjtőtábor Auschwitzhoz. Onnan meg vitték az embereket Auschwitzba. Jöttek a vagonok, beszállni, beszállni és kész. Én bekerültem a munkatáborba Hódmezővásárhelyre. Az édesanyám átutazott Kiskőrösről Kecskemétre.

Fülöpszálláson adta fel a legutolsó lapot nekem. Valahogy ott bedobatta vagy bedobta a postaládába a vasútnál, és még azt megkaptam május elején. Azt a lapot megkaptam május [Nyilvánvalóan június elejéről van szó.] elején. Ott búcsúzott el tőlem. Hódmezővásárhelyen nem voltunk olyan sokáig, onnan átkerültünk Újszegedre, Szegedre. És ott is voltunk egy darabig, ott se voltunk túl sokáig.

Ottan pucoltuk a katonaság részére vagy a hagymát, vagy a krumplit, vagy a borsót. Onnan meg átvittek bennünket Pétfürdőre. Pétfürdő itt van, a Dunántúlon, Komáromtól nem olyan messze. Szóval ottan voltunk, azon a helyen voltunk egészen november végéig. És november végén meg fogtak bennünket, és gyalog elvittek bennünket a határig, a cseh határig. És a cseh határnál beszálltunk ilyen tehervagonokba, és megérkeztünk Dachauba [Németország], ott ki volt írva Arbeit macht frei. A munka szabaddá tesz.

Szóval ez volt tulajdonképpen 1944 végén már. Dachau volt a központ, mindenki Dachauba került. Dachauban mutatták, ez megy erre, ez megy a gázba, ez meg emide, ez megy munkába. Engemet a munkába osztottak. Ottan voltunk kábé két hétig Dachauban, és onnan meg kerültünk a környékbeli munkatáborokba.

A kemény munkatáborba, ahol nem kaptunk szinte semmit enni, és a vállunkon kellett cipelni két zsák cementet, amíg bírtuk. Ha összeestünk, akkor leöntöttek vízzel, vagy ütöttek korbáccsal. Sokan összeestek, meghaltak. Ottan már kezdődött a vég. És akkor ottan voltunk olyan lágerokban, bekerültünk a legrondább lágerba, ami létezett Németországban, Kauferingbe, ahol flekktífusz [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.] volt. [Kaufering 15 táborból álló táboregyüttes Kaufering falu közelében, a dachaui koncentrációs tábor altábora. A táboregyüttest 1944 júniusa és októbere között állították fel. A Kauferingbe deportált rabokat a Jagerstab program keretében fölállított föld alatti repülőgépgyárban dolgoztatták. Főleg magyar, lengyel, cseh, szlovák és román zsidók kerültek ide Auschwitzból. A rossz bánásmód, az elégtelen élelmezés, az orvosi ellátás hiánya és a nehéz munka következtében nagyon magas volt a halálozási arány, de mivel a németek az amerikai hadsereg megérkezése előtt egy héttel kiürítették a tábort, nem lehet tudni, hogy hányan haltak meg Kauferingben. – A szerk.]

Én is voltam flekktífuszos. És ottan be voltunk kerítve karanténba, nehogy elkapják azok a szegény németek esetleg a tífuszt. Mi be voltunk kerítve, de azért adtak munkát, hogy a halottakat vigyük ki a drótig, ki kellett nyitni a szájukat, kihúzni az aranyfogakat belőle, beledobálni az SS-nek a sapkájába. 

És ottan ettek nálunk emberhúst Kauferingben. Ezek még rosszabbak voltak, mint Dachau. Mühldorf volt még a legjobb, mert ott elmehettünk dolgozni. [A mühldorfi táboregyüttes a dachaui koncentrációs tábor altábora volt, amelyet 1944 közepén állított fel az SS, hogy a Messerschmitt 262 sugárhajtású harci repülőgépeket előállító föld alatti üzemébe munkaerőt biztosítson.

1944 júliusától a tábor 1945 áprilisában történő felszabadításáig több mint 8000 foglyot szállítottak ide. – A szerk.] Az Münchentől nincs messze, Dachautól sincs messze. Ottan dolgoztunk. Mühldorfban bekerültünk először egyik karanténba, aztán a másik karanténba, és ott majdnem mindenki elpusztult. Páran maradtunk. Amikor jöttek az amerikaiak, a németek keresztüllőtték a lábamat, földobtak bennünket, aki életben volt még, fiatalok voltak, öregek nem – földobtak bennünket a nyitott vagonokba. Megindították a vagont, megtöltötték olajjal, meggyújtották a legutolsó vagont, igen, és amennyien tudtunk, kiugrottunk, és ott találtak bennünket az amerikaiak. Szóval ezeken mentünk keresztül. Különböző dolgok, elmesélni is rossz.

Ez volt 1945 májusában, de én sajnos nem tudtam hazajönni, mert lövésem volt. Úgyhogy én nem tudtam menni sem, és gipszben voltam. A német le akarta venni a lábamat, az SS-orvos – mert még az orvos ott volt, az SS-kórház ott volt –, és az amerikai nem engedte. És így megmaradt a lábam. Én ott voltam egészen augusztusig, pedig májusban már otthon voltak az emberek. 3 hónapot még ott voltam. És utána mentem Kiskőrösre. Tehervagonnal mentünk egészen Pestig. Jom Kipurkor Pozsonyban voltam. Kiszálltam a vonatból, hogy nehogy utazzak Jom Kipurkor [A legnagyobb ünnepet böjttel, imádkozással és elmélkedéssel kell tölteni, ilyenkor nem szabad utazni vagy dolgozni. – A szerk.].

Pesten meg megyek az OMZSÁ-hoz, Országos Magyar Zsidó Segítő Akció, azt hiszem. Valami ilyen, ott volt a Bethlen téren. És ott jelentkezni kellett. És akinél jelentkezem, az egy kiskőrösi Schwartz lány volt. Az írta az adataimat. Oda érkeztem, és ott mondta nekem a lány, hogy nahát, mert nem ment vissza senki a faluba. Én azt hittem, ha már visszamegyek, akkor otthon találok valakit. Senki nem volt. Senki. Egy testvérem se. A legidősebbik lánytestvéreimet, akik férjhez mentek Kiskőrösön, azokat is elvitték. Az egyik elkerült Sárvárra [azaz: Sárvárra ment férjhez], a második és a legidősebbik ott volt Kiskőrösön. Azt is elvitték, két gyereke volt már. A másodiknak egy gyereke volt, azt is elvitték Auschwitzba, és nem is jöttek vissza. A legidősebbik bátyám elpusztult Oroszországban, 1942-ben, az azután való bátyám elpusztult Borban [lásd: bori rézbányák]. Bor Jugoszláviában van, ő ott pusztult el. És a többi mindegyik Auschwitzban a szüleimmel együtt. Szóval, csúnya eset, rossz róla beszélni, de hiába, ez volt.

Kiskőrösön egyedül voltam abban az óriási házban, és tönkre volt téve minden, mindent kiszakítottak, még az ablakokat is kiszakították. Még a villanyvezetéket a falból is kiszedték, meg a padlót fölszedték. Keresték, hogy nincs-e eldugva valami. És mindent, amit elástunk, amit én elástam a mamámmal meg a papámmal együtt, eldugtunk ilyen ezüst dolgokat, megtalálták, mert a földben szurkáltak. Egyetlen egy helyen találtam csak meg egy kis ékszert, briliánst vagy valami ilyesmit, de azt is az egyik ismerősöm a háború után ellopta. És csak egy szomszéd mondta, hogy az én szüleim leadtak ott két koffert, és itt van, átadta. Ruhanemű volt benne, ami nem is az enyém volt, hanem vagy a szüleimé, vagy a lánytestvéreimé. Ágyneműk. Nem is nagyon érdekelt, hanem fogtam magam és visszaadtam.

Odaültem a padlás szélire és elkezdtem sírni.

Volt nekem egy nagybátyám, ott tíz kilométerre Vadkertől, Soltvadkertől. Braunfeldnek hívták, aki szintén nem él, Izraelben meghalt. És oda mentem azokhoz. Hogy ne legyek én egyedül, és azoknak meg szüksége volt erősen rám. Mert én egy fiatal ember voltam, és tudtam mindent csinálni. Utazgattam nekik, utazgattam föl a tehervonatokkal a bort szállítottam föl nekik Pestre a vagonokba. Éjszaka vagy nappal, nem számított. Én gyerek voltam még. Hát nem voltam 20 éves. 1945-ben voltam [Solt]Vadkerten. 1945 végén rendbe jöttem egy kicsikét… Utána már szép volt. Utána szép volt, megismertem a feleségemet. Már ismertem én kislány korából is, de nem úgy. Ahol én laktam, az nem volt annyira messze őtőlük. És akkor kezdtem megérezni, hogy férfi vagyok.

A feleségemnek, született Friedmann Izabellának van egy lánytestvére, nővére, Irén, aki őnála idősebb, majdnem két évvel. 18 hónappal idősebb. És az édesapja azt akarta először, hogy azt vegyem el. Én meg mondtam, hogy vagy őt, vagy senkit. Én őt akartam elvenni. És először mi esküdtünk meg, aztán a nővére máshoz ment férjhez, egy évre rá. 20 éves még nem voltam, mikor megnősültem. Még nem voltam 20 éves, mikor megnősültem. 1946-ban esküdtünk [Tehát azért már elmúlt 20 éves, hiszen 1945 októberében született. – A szerk.].

Visszamentem, és fölépítettem a házat Kiskőrösön, egészen rendbe lett hozva. Gyönyörű, óriási lett. Kinyitottam a boltot is, a háború után az építkezési anyag príma üzlet volt. Árut megszerezni is kellett tudni, mert nem adtak könnyen, először csak borért adták, aztán csak aranyért adták. Eladtam a bort aranyért, aranyért megvettem az árut és azt adtam el [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. De 1948 végén államosították a boltot, mert azt mondták, hogy aki elad, az a kommunistáknak az ellensége [Lásd: államosítás Magyarországon; a „fordulat éve” – 1949]. Hogy is mondták? Rendszerellenes vagy rendszeridegen. Rendszeridegen voltam, és akkor nem kaptam állást, és már két kicsi gyerekünk volt. Nem volt más módunk, el kellett Magyarországról szöknünk. Otthagytunk mindent…

Még fölmentünk Pestre, és ott voltunk egy pár hónapot, amíg elintéztük magunknak, hogy elinduljunk. Izraelbe akartunk menni. A feleségem kétszer lebukott. Úgy jött az elválasztás, amikor lebuktunk, eljutottunk Pozsonyig, átkerültünk a Dunán, és Pozsonytól kellett volna, hogy átérjünk gyalog Ausztriába. Akkor ahogy mentünk a buszhoz ottan, Petrezserka felé, igen, akkor az első buszra szállt a feleségem, lebukott, és rögtön átvitték Szombathelyre, és bezárták. A lányommal együtt, aki itt él most Bécsben, és aki a legidősebbik lányom [Edit]. Bezárták mind a kétszer Szombathelyen. És én meg egyedül voltam itt a kisgyerekkel, a 11 hónapos gyerekkel [Márta]. És a kétéves gyerek meg vele volt. És én pedig nem tudtam eljönni Bécsbe csak egyedül, de azt akartam, hogy jöjjön a feleségem is. És el akartam intézni, hogy jöjjön, de nem tudtam. Kimentem Izraelbe, hogy elintézzem, hogy tegyék rá egy csoportra. De nem, de nem tudtam, nem lehetett, gazemberek voltak ott is, mint mindenütt vannak gazemberek. És ő Pesten volt, meg börtönben, én pedig vártam rá Bécsben.

Mindamellett, hogy sajnos külön voltunk, és nem tudtunk együtt élni, persze egy férfi éli az életét. Természetes, hogy tartottam magamnak egy barátnőt. De hát 5 évig nem lehet, 5 és fél évig nem voltunk együtt. Hát nem lehet, hogy egy férfi egyedül legyen. De hát mindegy. És jó üzletet csináltam. Én voltam az, aki behoztam Ausztriába Amerikából a Wurlitzert a zenegépeket, amik álltak a kávéházakban. Ez már 1952-ben volt, általában használtat vettem, mert újakra nem volt annyi pénzem, fölállítottam 82 kávéházban. De mindig bejött a pénz, úgyhogy fölkeltettek éjszaka sokszor, hogy jöjjek kiüríteni a gépet, mert nem megy, mert tele van pénzzel.

És vártam a feleségemet, vártam és gondoltam, majd ha itt lesz, akkor együtt eldöntjük, hogy megyünk-e Izraelbe. Aztán itt maradtunk Bécsben.
 

Életrajz

Apám, Braun Zsigmond, 1877-ben Regőczén született [Regőcze: Bács-Bodrog vm., nagyközség]. Ma Rigyicának hívják, de akkor még a nagy Magyarország déli része volt.

Apám apját Braun Ignácnak hívták, de őt én nem ismertem. Annyit tudok róla, hogy két vegyeskereskedése volt. Az egyiket apám egyik idősebb, velük élő nővére, Julcsa vezette. A másikban az apjuk dolgozott meg két másik testvére, Károly és Bella. Károly elég sokat ivott, azt beszélték róla, hogy nincs minden rendben vele. Nagyon jó szíve volt, és ha valaki akkor jött be hozzá a boltba amikor egyedül volt, akkor elhalmozta mindenfélével, ajándékokat osztogatott. Mikor a nagyapám rájött, hogy mi történik a készletével, amíg ő áruért van, kapával jól elverte és elüldözte Károlyt, és az egyik üzletét bezárta. Azt tartotta meg, amivel egy épületben volt a házuk. Az apám hat éves volt, amikor zsiványok kiásták a bolt alatt a földet, és szekéren mindent elhurcoltak. Reggelre üres volt a bolt. Ekkor költözött a család Szegedre.

Apám anyja [szül. Kestenbaum ?] háromszor ment férjhez, de mindig özvegy maradt. Mindig özvegy emberhez ment férjhez. Minden házasságból sok gyerek volt, egyszer megpróbáltam összeszámolni őket, de ötvennél abbahagytam. Apám egész családjából személyesen szinte senkit sem ismertem, Bécsben éltek, meg szétszórva a világban féltestvérek, negyedtestvérek. Az apámat egy idegen dajka nevelte, mert az anyja nagyon beteg volt. Apámnak csak egy édestestvére volt. Braun Jankának hívták, és színház- és filmőrült volt. Többek között volt a Lukács Pál komornája, jegyszedő, öltöztető, mindegy, mi, csak színház legyen, és a színpad közelében legyen.

Apám Szegeden érettségizett [miután odaköltözött a család]. Kereskedelmibe járt [1895-ben vezették be a kereskedelmi iskolák bizonyos típusában az „érettségi vizsgálatot”. Bence Miklós apja az iskolatípus megszületésével egy időpontban végzett ilyen iskolában. Részletesebben lásd: kereskedelmi iskolák. – A szerk.]. Könyvelő volt, és később hites könyvvizsgáló lett, amikor 50 éves korában elvégezte az egyetemen ezt a szakot. Ez egyébként akkor indult, ő az első évfolyamra járt. Volt egy szabadalma is. Az apám tisztviselő volt, könyvelő, különböző nagyobb cégeknél. Rendszerint eljött a helyről, mert nem volt hajlandó hamisan könyvelni, amit megkívántak a főnökök, úgyhogy perbe került evvel-avval. Mindig vesztett persze, mert a pénz nem nála volt. Úgyhogy elég nehezen tudta ő a családot eltartani.

Az apám nagy rajztehetség volt. 15 éves korában rajzolt olyan képeket, amelyeket a mai napig őrzünk. Kölcsönkért színházjegyeket, lemásolta őket, és azokkal ment a színházba. Nagyon művelt ember volt, beszélt nyelveket, németül, franciául, angolul, olaszul is valamelyest. Németül anyanyelvi szinten beszéltünk, ő angolul is nagyon jól beszélt. Otthon sokat rajzolt, de nem tudom pontosan, miket, mert ugye elajándékozta, meg a bátyáméknál volt néhány nagyon szép képe, de az elveszett. Elég sokat festett. És gyönyörű verseket írt. Van is egy verseskötete. Ezenkívül még megmaradt a hadinaplója. Sakkozott is, voltak állandó sakkpartnerei, szenvedélyes sakkozó volt. Minket is megtanított sakkozni. 1903-ban nősült Szegeden.

Anyám Törökkanizsán született 1882-ben [Törökkanizsa Torontál vm.-i nagyközség, vegyes – magyar és szerb – lakossággal. – A szerk.]. Buchhalter Arankának hívták. A neve könyvelőt jelent. De az az érdekesség, hogy a családjának egészen az én apámmal való házasságig nem volt semmi köze a könyveléshez. Kisiparos családból származott, az apja, Buchhalter Lipót szabó volt. Az anyám nem tanult ki semmilyen szakmát, otthon, a háztartásban volt végig, három gyereket nevelt föl.

Az [anyai] nagymamám, Buchhalter Lipótné [szül. Schiller Berta] nálunk lakott. Nem tudom, honnan jött vagy mit csinált, csak arra emlékszem, hogy mióta az eszemet tudom, nálunk lakott és özvegy volt. 1931-ben halt meg, amikor én épp készültem az érettségire. A nagymama, krumplisrétest csinált, ha jóban akart velem lenni, vagy ha meg akart főzni engem. Voltak családi vacsorák, születésnapok, ünnepek is. Ennyit tudok róla és még azt, hogy elég vallásos volt. Szerintem ő péntekenként is imádkozott, és gyertyát is gyújtott.

Apám bevonult 1914-ben Erdélybe, 53 hónapot volt ott. Százados volt, az erdélyi körvasút parancsnoka. Úgyhogy az egész család együtt volt Brassóban, mert akkor a tisztek megtehették, hogy magukkal vitték az egész háztartást. Az első háborút végigcsinálta a három gyerekkel, praktikusan egyedül. Utána Gyimesbükkre mentünk – az volt a régi román határ –, onnan már menekültünk a betöréskor [lásd: a román hadsereg behatolása Magyarországra]. Ott mindenféle zűrök voltak, robbantás meg egyebek. Én a lövészárkokra emlékszem csak, mert elég kicsiny voltam még. 1917-ben jöttünk vissza Pestre. Apámnak volt hat háborús kitüntetése, meg két sebesülése is volt. Úgyhogy egy ideig kapott is 30 forint rokkantellátási díjat, plusz egy forint gyermektartást. Az volt az én havi zsebpénzem.

Amikor visszajöttünk Pestre, a Lónyai utcában, egy nagy bérházban laktunk egészen 1935-ig. A Lónyai utcai lakás udvarra néző kétszobás lakás volt. A ház maga kétudvaros volt, mi a második udvar negyedik emeletén laktunk. Egyik szobában a gyerekek, másikban a felnőttek. Egy ideig volt háztartási alkalmazottunk. Érdekes, egy ilyen nagy bérházban laktunk, mondom, a Lónyai utcában, ahol vegyes társaság volt. A zsidóknál voltak háztartási alkalmazottak, akik azonos anyagi szinten voltak. Keresztényeknél nem volt. Érdekes.

A testvéreimmel jól megvoltunk. Attól függetlenül, hogy nagy volt a korkülönbség, mert én lemaradtam. Ők ugye már mit tudom én, szórakoztak, moziba jártak, amikor én még éppen csak írni tanultam. 10 évvel vagyok fiatalabb náluk.

Klári nővérem 1908-ban született Szegeden. Elég fiatalon megházasodott. Fiuméba ment férjhez [férj: Francesco Nauman], egy gyereke lett. A férje kereskedő volt, egy gazdag kereskedőcsalád leszármazottja. Nagy üzletük volt, azt hiszem, a ház is az övék volt. Bőrdíszműtárgyakat, ruhákat meg mindenféle kiegészítőket árultak. Elég vallásosak voltak. 1943-ban, amikor a németek megszállták Olaszországot, elvitték őket a gyerekkel együtt. 1944-ben itt vitték őket keresztül Magyarországon, de nem tudtunk találkozni, én sem voltam már akkor itthon. Semmit sem tudunk róluk. Valószínűleg Auschwitzban ölték meg őket, ha egyáltalán eljutottak odáig.

A bátyánkat Ferencnek hívták, 1906-ban született Budapesten. Akkor a szüleim egy rövid ideig itt éltek, Pesten. Textilügynök volt. Megházasodott, de nem lett gyereke. Egy nála jóval idősebb asszonyt vett el, Goldner Vilmát, aki 1900-ban született; de szerintem jól megvoltak. Rengeteget utazott, sohasem szeretett egyhelyben maradni. Azért maradt a háború után is utazó, hogy mindig mehessen. Az országban sokfele voltak sakkpartnerei. Szenvedélyes sakkos volt, apánktól tanulta a különböző taktikákat. Verset is írt, azt hiszem, ebben is tehetséges volt. A háború után Zuglóban laktak, sokat járt hozzánk, játszott a gyerekekkel. Nagyon idősen halt meg, 1998-ban, 92 évesen.

A Lónyai utcai elemibe jártam négy évig, aztán a négy reált [azaz valószínűleg a reáliskola alsó négy osztályát, lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] a Horánszky utcában végeztem, és onnan átmentem a Vas utcai felső kereskedelmibe [lásd: kereskedelmi iskolák]. Ott érettségiztem 1931-ben.

A barátok között sohasem volt szempont, hogy zsidó legyen, a feleséggel kapcsolatban sem volt ilyen előírás. De az iskolán keresztül meg az adott korszakban érezni kellett. Ebből következett, hogy az ember nem mert akárkikkel barátkozni, nemhogy családot alapítani. Az elemiben még nem volt, ha jól emlékszem, semmi különös. Elviselhető, szolid antiszemitizmus volt csak.

Nehezen érettségiztem le, mert volt néhányunknak igazgatói megrovásunk, és majdnem kicsaptak. Olyan hatan-heten, akik a magyar szocialista nem tudom, micsodába jártunk – az illegális kommunisták is odajártak ilyen összejövetelekre.. Az egyik osztálytársam volt a főkolompos. A nagybácsija szocdem képviselő volt, az apja pedig a „Népszavá”-nál dolgozott, úgyhogy oda húzott, és minket is beszervezett. Ebben a társaságban, azt hiszem, egy kivétellel mindannyian zsidók voltunk. Bent nyalókáztunk választások előtt [plakátokat ragasztottak tiltott helyekre], és volt privát szemináriumunk is. Itt inkább irodalmi dolgokról volt szó, egy-egy könyv ismertetése, egy-egy író munkásságának áttekintése. Volt egy-két igen tehetséges gyerek is köztünk, akik nagy része elpusztult a háborúban. Az iskolában ez valahogy kitudódott, és akkor hatunkat vagy hetünket raportra vittek az igazgatóhoz. Meg volt leventeoktatás, és mi eldobáltuk a fegyvereket, renitensek voltunk. Valahogy megúsztuk egy igazgatói megrovással, úgyhogy hagytak minket leérettségizni.

Mindig sokat sportoltam. Úsztam meg pingpongoztam, jól korcsolyáztam, és még vízilabdáztam is. Jártam a Komjádi bácsihoz, akinek sokat köszönhet az úszósport. Örökké vizes volt, mindig ott ugrált. Komi bácsi áldott jó ember volt. Aztán apánkkal jártunk kirándulni. Hajnalban fölkeltünk kettőkor vagy háromkor, és elindultunk – mert nem szálltunk villamosra vagy ilyenre, 9–10 órára már a hegyek között voltunk. Meg a csillaghegyi strandra is jártunk nyaranta.

Nyaralni nem nagyon jártunk. Hat éves voltam, amikor apámnak valakivel találkozója volt valahol Balatonon, nem tudom, Bogláron vagy Lellén, s akkor utánaszaladtam, hogy vigyen el, mert még nem láttam a Balatont. Nahát így akkor láttam először a Balatont. Én sokat eveztem, volt egy közös használt csónakunk, azzal a Dunára jártunk evezni. Volt olyan, hogy sátorral mentünk hosszabb időre.

Apám nem volt kimondottan vallásos ember, de mindent megmutatott, és mindent megtartott. Tehát a Pészah volt tartva. Volt például szédereste, amit az apám vezényelt le. Olvastuk a Haggadát, és én mondtam a má nistánát, és kerestem az áfikóment. Nem emlékeszem, hogy külön étkészlet lett volna Pészahra, és egyébként sem volt kóser a háztartás. Péntekenként nem jártunk el a templomba, azt nem tudom, hogy az apám elment-e. De az iskolával jártam, Scheiber [lásd: Scheiber Sándor] volt a hittantanárom, és volt bar micvóm is a Nagy Fuvaros utcai templomban.

Apámnak volt a fölfogása, hogy a gyerekeinek mindent megmutat, megtanít, aztán a többit ők döntsék el. Hát mi nem a vallásosság mellett döntöttünk. Egyikőnk sem. Nekem sajátos fölfogásom van erről, mert imádkozni mindenhol lehet, nem csak templomban; temetőbe sem járok, mert emlékezni bárkire lehet bárhol.

[Érettségi után] a Fiumei Kávébehozatali Társasághoz [A Fiumei Kávébehozatali Társaságot 1899-ben alapították.  Az első világháború után fióküzleteket nyitottak a fővárosban. Közel húsz üzletben árusítottak saját márkacikkekként forgalomba hozott fűszer- és csemegeárut, köztük teát is. – A szerk.] kerültem, annak egy fiókjában dolgoztam. Olyan 20 éves lehettem, amikor ügyvéddel elintézték, hogy megkapjam a nagykorúságot, hogy üzletvezető lehessek, illetve hogy italmérési engedélyt is lehessen a nevemre írni. Ez persze nem olyan italmérés volt, hanem zárt palackokban árultak a Fiumeinél mindenféle italt. De kellett engedély, és az engedélyt a vezető nevére kellett kérni.

Vera [későbbi felesége] egy irodában dolgozott az Elektromos Motorgyárban, a Csengery utcában. Ott vele szemben ült egy lány, aki – ez nem vicc, amit mesélek – folyton azt mesélte, hogy volt neki egy udvarlója, aki csinos volt, meg gavallér volt, meg minden. Szakítottak ugyan már, de mindig szépen emlékezett rá. Történetesen ez az udvarló a Fiumei Kávébehozatali Társaság fiókjában – a Szent István körúton, egy nagy saroküzlet – dolgozik. Nahát ez én voltam, meg az üzletvezető is én voltam. (Egyébként érdekes, hogy a Fiumeinél dolgoztak a zsidók, a Meinlnél a keresztények. Ez nem volt szabály, de így alakult, mint ahogy a zsidók mindig a ’c’ osztályba jártak. Minden iskolában így volt. Ez is csak egy íratlan szabály volt. Mindig azt mondták, hogy hittanóra-egyeztetés miatt van erre szükség, hogy a zsidók egy osztályba járjanak. Aztán hogy milyen tanárokat osztottak ezekhez az osztályokhoz, az már tényleg nem ide tartozik.)

Vera a Sziget utcában lakott, és a munkahelyére menet elhaladt többször az üzlet előtt, megnézegettük egymást magunknak (ugye ő már hallott rólam a kolléganőjétől). És aztán egyszer bejött vásárolni. És akkor én randevút kértem és belement. Valahogy így kezdődött. Ez 1941-ben volt. Akkor én már egyszer bevonultam [munkaszolgálatra], és Erdélyben voltam. És 1944. március 19-én bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és április 15-én megesküdtünk. Mondván, hogy úgyis minden mindegy. Két légiriadó között voltunk az elöljáróságon [anyakönyvezető]. Csak polgári esküvőnk volt, templomit nem tarthattunk. (Majd a hatvanadikat [házassági évforduló] templomban tartjuk. Három év múlva lesz.)

Akkorra én már segédmunkás voltam abban a gyárban, ahol ő [felesége] dolgozott. Leépítettek a zsidótörvények miatt, és oda kerültem a gyárba, fizikai állományba, és betanított munkás lettem, motor forgórészeket balanszíroztam gépen.

De menjünk sorban. 1942. januárban behívtak, és 1943 novemberében hazakerültem. A Donnál voltam meg mindenféle „jó helyen”, a legjobb barátaim pusztultak el, én meg véletlenül megmaradtam. Egy évig Siankiban [ma Ukrajna – A szerk.] voltunk, ez a lengyel Kárpátok északi oldala, lengyel terület volt. Ide még egyenruhában mentünk, és akkor 1943 októberében jött egy parancs, hogy otthonról küldjenek civil ruhát. Egyszerűen nem voltunk katonák többé, foglyok, rabszolgák, nem is tudom, mik voltunk. Én azért maradtam meg, mert elkerültem a munkaszázadtól a gépkocsizókhoz, mert tudtam tehergépkocsit vezetni. Amikor áttörték a doni frontot, egy traktorral húztuk a teherautót, és avval jöttünk kalandos úton Kijevig.

Aztán  májusban [1944] megint bevonultam. Az Ezredes utcában volt egy gépkocsizó-laktanya, ott voltam. És onnan jártam haza a Sziget utca 40-be, ahova az egész családom mint csillagos házba került. Egyszer, át akartam jönni a Margit-hídon, és a kapuban elkapott engem egy piszok törzsőrmester, és visszaparancsolt. 10 perccel később fölrobbant a híd [1944. november 4-én robbant fel az aláaknázott Margit híd baleset következtében. – A szerk.]. Amikor jött a Horthy [lásd: Horthy proklamáció], azt hittük, hogy rendben lesz minden; estére jöttek a nyilasok [lásd: nyilas hatalomátvétel]; akkor bezárták a laktanyát is. Onnan aztán bevagoníroztak minket, vagonba zsúfoltak a Józsefvárosi pályaudvaron, Pozsony- Ligetfalunál tettek ki, és oda jártunk tankcsapdákat ásni [A Margit híd felrobbanásának időpontjából következtetve ez néhány héttel a Horthy proklamáció közzététele – 1944. október 15. – után lehetett. – A szerk.]. Onnan egy barátommal megszöktünk Bécsbe, és pár nap illegális lógás után elkerültünk egy Ervin Metten nevű nyomdába. Ott nyomták a német zsoldkönyveket valami húsz nyelven. Szereztünk illegális papírt, de megfogtak, és börtönbe kerültünk. Onnan Lichtenwörthbe kerültem, és ott jöttek be aztán a szovjet csapatok. A feleségem azt mondta magában (amikor már hosszú hónapokig nem volt rólam semmi hír), „ha él, akkor az első házassági évfordulónkra hazajön”. Az április 15-én volt. És én április 16-án a tífuszból épphogy nagyjából felgyógyultan, irtó soványan betámolyogtam a Sziget utcába.

Anyám a háború alatt együtt volt az apámmal egy csillagos házban, és a felszabadulás előtt néhány nappal az apám elment vízért, mert  a házban egyáltalán nem volt víz, és mikor a kapu előtt volt, egy gránát repeszei megölték. Az anyám így maradt özvegy. Egyedül élt aztán, néhányszor kértem, hogy lakjon velünk, de ő jobb szeretett egyedül maradni. Sokat jártam hozzá. Anyám szerintem járt templomba, talán nem minden héten, de eljárogatott. 1960-ban halt meg. Igazán többre már nem emlékszem.

Az anyámnak volt egy öccse. Buchhalter Józsefnek hívták. Textilkereskedő volt. Megnősült, egy vidéki nagybérlő lányát vette el, és aztán Pesten laktak. [Az első világháborúban] volt az olasz fronton, Isonzónál, aztán egy textilboltja volt a Vilmos császár úton [Budapesten]. [A második világháborúban] a Dunába lőtték, de kiúszott, s még elég sokáig élt [1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után szabadon garázdálkodtak Budapesten, és sok zsidót kitereltek a Duna-partra, majd belelőtték a folyóba. – A szerk.].

Amikor felszabadultunk, visszaköltöztünk az eredeti házba. Nem a régi lakásunkba, hanem egy másikba, amit üresen találtunk. Ebben a lakásban előttünk németek által elhurcolt kényszermunkások laktak, akik aztán elvittek minden mozdíthatót magukkal, amikor kivonultak. Üres volt a lakás, és tele volt poloskával. De hát örültünk, hogy visszamehettünk.

A felszabadulás után hívtak vissza a régi cégemhez, a Fiumei Kávébehozatali Társasághoz, ahol én előtte több mint 10 évet dolgoztam. De nem mentem vissza, mert azt mondtam, hogy én nem akarok többé alkalmazott lenni, és csináltam egy saját üzletet. Még előtte egy rövid ideig egy papír-írószer boltba szálltam be, de összevesztem a főnökömmel, és önállósítottuk magunkat a Hold utcában. Megismerkedtem ott egy sráccal, akinek az apja a Nemzeti Bankban volt, megkaptuk azt a helyiséget, és körülbelül négy évig volt ez a kis üzletünk, papír-írószer, irodagép. Aztán föladtuk és elhelyezkedtünk. Én a Tankönyvkiadónál helyezkedtem el, aztán különböző vállalatokhoz kerültem, egyik helyről a másikra. Csináltuk az államosításokat [lásd: államosítás Magyarországon], és mindenhol, ahol én leállamosítottam, lejegyzőkönyveztem, valakit ott hagytam, és az a valaki mindig igazgató lett, én meg mentem tovább. Végül a Klauzál téri libás csarnokot államosítottam, és úgy kerültem az élelmiszerszakmába. Aztán voltam közértes [a Közért Vállalat alkalmazottja], meg csemegés [a Csemege Kereskedelmi Vállalat alkalmazottja].

Életrajz

Domonkos István szikár alkatú, határozott és pontos idős úr, aki megörökölt rákospalotai családi házában lakik. A házra kívül-belül ráférne egy felújítás, látszik, hogy gazdája soha nem a pénzt tartotta legfontosabbank, inkább az elveket.

Tartalom:

Nagyszüleim

APÁM: DOMONKOS MIKSA

    Ifjúkora 1918-ig

    A két háború között: 1918-1938

    Háborús évek: 1939-1945

    1945 után

AZ ÉN ÉLETEM: DOMONKOS ISTVÁN 

    Iskolai évek, 1938-ig

    Munkaszolgálat és háború: 1938-1945

    1945 után

    Családomról

Nagyszüleim 

Apai nagyszüleim, Fleischmann Mór és Kalisch Rozália 1889. április 2-án kötöttek házasságot. Az esküvő Vágvecsén[i] volt, ahol a dédapám, Kalisch György és családja élt. A Fleischmann család ebben az időben Zsámbékon[ii]  lakott, ahol a másik dédapám, Fleischmann Joachim, rabbiként működött. Mór Abonyban[iii] született 1858-ban, és még gyerek volt, amikor a család Zsámbékra költözött. Hogy a nagyanyám mikor született, azt nem tudom, csak azt, hogy 1942-ben halt meg.

A Kalisch Rozáliával kötött házasság a második volt Fleischmann Mór számára. Első feleségét Rosenberg Katinak hívták. Egy fiuk volt, Miklós, aki a válás után az anyjánál maradt. Késöbb, nem tudom, mikor, Miklós a nevét Fleischmannról Mészárosra magyarosította. Semmi többet nem tudok apám féltestvéréről.

Fleischmann Mór kereskedő volt, igen szerény körülmények között éltek Budapesten. A házasságkötés után egy évvel, 1890-ben megszületett apám, Miksa. Nagyapám és nagyanyám házassága mindössze nyolc évig tartott, mert nagyapám 1897-ben, 39 éves korában meghalt.

Az anyai nagyszüleimet nem ismertem, még azt se tudom, hogy anyám, Rózsa Gabriella, pontosan mikor született.

APÁM: DOMONKOS MIKSA 

Ifjúkora 1918-ig  

Édesapám elemibe zsidó felekezeti iskolába járt, utána elvégezte a polgárit[iv], és utána a Kereskedelmi Akadémiát, a KERAK-ot. A Kereskedelmi Akadémia igen magas színvonalú iskola volt, érettségit adott, több nyelvet tanítottak, és inkább a praktikum felé irányult. Ezért okos zsidó szülők szívesen adták ide a gyerekeiket. A nagyanyám akkor már egyedül nevelte apámat, de nem tudom, miből éltek. Azt tudom, hogy szerényen éltek, és a nagyanyám vallásos volt, kóser háztartást vezetett. Apám egyáltalán nem volt vallásos. Azt hiszem, ösztöndíjat kapott valamilyen zsidó szervezettől. Ezt onnan sejtem, hogy egy tanfelügyelőtől nagyon értékes zsidó témájú könyveket kapott, továbbá egy tizenegy kötetes sorozat Goethét gót betűkkel[v]. Ezenkívül egy öt- vagy hatkötetes Heinét ugyancsak gót betűkkel.

Miután apám elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, két évet kint töltött Németországban egy műszaki főiskolán. Ezzel szerezte meg azt a jogosultságot, hogy hadmérnök lehetett, és a lehetőséget, hogy polgári állást szerezzen. Perfekt német volt, abszolút tárgyalóképes, jó megjelenésű. Valószínűleg ennek is szerepe volt abban, hogy a Caterpillar[vi] cég vele állapodott meg, hogy bevezesse Közép-Európába az amerikai lánctalpas traktort, ami akkoriban óriási újdonság volt. Apám az egész közép-európai terjesztésben jelentős szerepet játszott. Valamikor ebben az időben, 1910 körül magyarosította nevét Domonkosra, mert zsenírozta a Fleischmann név.

Közben 1911-ben be kellett vonulnia az egyéves önkéntes szolgálatra karpaszományosként[vii]. Egy műszaki alakulathoz, a „Kraftfahrttruppe“-hoz (gépkocsizó alakulat) került, pedig nem is voltak lánctalpasok, azokat csak az első világháború alatt vezették be az angolok. De ő nem csak a lánctalpas gépek szakembere volt, autó szakos is volt, németül nagyon jól tudott, ami a Monarchia hadseregében számított, ezért rábíztak egy alakulatot.

1912-től már ismét a Caterpillar cégnél volt, saját irodája volt, jó fizetést kapott. Amikor kitört az első világháború, azonnal behívták a rábízott gépkocsi- vagy egyéb szállítóállománnyal együtt - tehát azzal az eladatlan traktorral vagy gépkocsival, ami nála volt. A hatóság összeszedte az elérhető szállítóeszközöket, és annak a csapattestnek adták, amelyikhez ő tartozott. A Caterpillar nem tudott mit tenni, háború volt. Hiába nem volt még hadviselő fél Amerika. Apámra bíztak egy gépkocsizó szállító egységet. Karpaszományosként vonult be, de hamarosan megkapta a zászlós rangot, és a háború végén mint főhadnagy szerelt le. Az olasz fronton volt, és alakulata elsősorban szállítást végzett a fronton. Mivel egy rendkívül nehéz hegyi terepen kellett dolgozni, és még lőttek is rájuk, a munka nagyon sok áldozattal járt. Apám többször megsebesült, és egy csomó kitüntetéssel szerelt le a háború végén.

Már a háború előtt sportolt, egy Lovas nevezetű kiváló vívómester[viii] mellett tanult, és kitűnő vívó lett. Indították is kisebb versenyeken, és nem egy alkalommal párbajozott. Egyszer az apámmal mentünk valahová, és az utcán mutatott egy embert, aki kacskán tartotta a bal kezét. Azt ő vágta meg, mondta. A könyökvágást Lovas mestertől tanulta. A háború idején is tréningben akart maradni, ezért ott is gyakorolta a vívólépéseket és a kardforgatást, erről egy kép is van. 1918-ban, amikor a front összeomlott Olaszországban, a Piavénél, az apámnak sikerült megúsznia a fogságba esést és hazajött.

A két háború között: 1918 - 1938  

Az első házasságát közvetlenül az első világháború után, 1918-ban kötötte. Édesanyám akkor olyan tizennyolc éves lehetett. Nagyon szép asszony volt. 1919-ben megszületett az első gyerek, Péter, 1921-ben születtem én, és 1923-ban a kishúgom, Anna. Átvészelték a forradalmakat, pedig apámat egyszer még a Magyar Vörös Hadseregbe[ix] is behívták katonának. Nem akart menni, erre jött érte két szuronyos vöröskatona, és kivitték Gödöllőre, a főhadiszállásra. Ott egy bizottság elé állították azzal, hogy maga szakember, a műszaki alakulatoknál kell hogy szolgáljon. Azzal húzta ki magát, hogy a kisgyereke miatt nem tud állandóan ott lenni, és azt kérte, hogy a felesége meg a gyereke is vele lehessen. Megengedték, és a gödöllői királyi kastélyban kapott egy tiszti szobát. Ahogy ő mondta, szolgált, megtette a kötelességét, mert nem is tehetett mást, de a Vörös Hadsereg egyenruháját sose vette föl. A forradalmak után a Honvédelmi Minisztériumból, Horthy minisztériumából elismerést kapott, és felvették abba a tartalékos tiszti állományba, amelyet aztán időnként behívtak gyakorlatra. Emlékszem, hogy életünk folyamán többször volt bent.

Szüleim házassága a huszas évek elején, a három gyerek születése után megromlott és szétváltak. Olyan megjegyzéseket hallottam néha apámtól, hogy a nagyanyám állandóan viszályt szított közte és a fiatalasszony között, és emiatt romlott volna meg a házasság. Tudomásom szerint anyám nem házasodott újra. Húgommal a szüleinél, a Rózsa családban élt, valahol a Lehel út környékén laktak, és volt egy elég jól menő, bádogárut előállító üzemük. A Rózsa család jómódú volt. Miután szüleim elváltak, soha nem találkoztam az édesanyámmal. A húgommal, aki vele élt, körülbelül olyan tizen-nem-tudom-hány éves korom körül már elkezdtünk összejárni. De nem mesélt a Rózsa-családról, nem is kérdeztük. Annyit tudok, hogy a húgom jól érezte magát otthon. Tudomásom szerint tartásdíjat az apámnak nem kellett fizetnie, talán a tehermegosztás miatt, hiszen a két fiú az apámnál maradt.

Miután elváltak, anyám a család saját üzemében dolgozott, az irodai munkát végezte. Arról nem tudok, hogy szerzett-e valamilyen iskolát. Anna húgom elvégezte a négy polgárit, erre késöbb úgy tudom már nem volt lehetőség. A családnak sem ment már akkor nagyon jól a zsidótörvényes megszorítások miatt. Anna húgom valami papírüzemben dolgozott, ahol zacskóragasztást vagy hasonló primitív munkát végzett. Addig volt ott, amíg 1944-ben elkezdték a budapesti zsidó nőket is összeszedni[x]. Akkor édesanyjával együtt vitték el. De talán a szerencséjére, mondhatom, elszakadtak egymástól. Édesanyámat, ahogy én tudom, nem a gyalogmenetbe[xi] osztották be, hanem egy uszályba tették, amivel a Dunán akarták fölvinni őket. Állítólag ez az uszály elsüllyedt[xii]. Hogy ez szándékos volt-e, vagy találat érte, azt nem tudom. A benne lévő nők odavesztek.

1925-ben apám újra házasodott. A második feleség neve Szabó Stefánia. Nem tudom, mikor született, mert titkolta. Tudomásom szerint újsághirdetés alapján ismerkedtek meg. Mostohaanyám akkor özvegy volt. Az első házasságából nem volt gyereke, a másodikban pedig nem akartak már. Első férje a nagy Herzl család[xiii] valamelyik sarja volt, ha jól emlékszem, Herzl Fülöp. A tőzsdén nagyon meggazdagodott, majd amikor a budapesti tőzsde összeomlott, akkor a veszteségei miatt öngyilkos lett. Valószínűleg ő hirdetett, az apám felfigyelt rá, összeismerkedtek, és az apám látta a gazdagságot. A mostohaanyámnak, amikor összeházasodtak, még volt vagyona, az Ó utcában volt egy bérháza. Az Ó utcai ház első emelete volt a mostohaanyámé, a többit kiadta. Ez egy szép négy- vagy ötszobás lakás volt, gyönyörű csillárokkal. A csillárokra emlékszem, mert apám kettőnket kézen fogva elvitt bemutatni a leendő anyukának, hogy mi a véleménye. Nagyon rendesen kellett viselkednünk. A mostohaanyánkkal jól kijöttünk, soha semmi konfliktus nem volt. Nagyon gondoskodó volt, a betegeskedő gyerekeket nagyszerűen tudta ápolni, nagyon vigyázott ránk. Anyukának szólítottuk. A cseléd és a mostohaanyám között is általában jó viszony volt. Az ételkészítésnél a mostohaanyámnak volt döntő szerepe, és azt hiszem, a bevásárlásnál is. A cselédek általában inkább takarítottak, mostak, vasaltak, a fűtés körüli teendőket látták el.Apám sokkal kevesebbet törődött velünk, a munkája is elszólította. Nem tudom, hogy a mostohaanyám milyen iskolát végzett, de végig háztartásbeli volt. Nagyanyám akkor is velünk lakott, de a második feleségnél nem szított viszályt. Mire a második feleség megérkezett, addigra valószínűleg a nagymama tanult az előzőből. Mert amikor szétesett az első házasság, akkor látta, hogy ennek bizonyos mértékig ő is oka volt.

Kezdetben minden csupa szép és jó volt. Aztán rosszabb viszonyok jöttek, jött a nagy gazdasági világválság[xiv], el kellett adni a házat. Akkor még apám nem kapott újra megbízást a Caterpillar cégtől, hanem egy olajkereskedő vállalatnál dolgozott mérnökként, elég gyenge fizetésért. A Caterpillar céggel ugyanis az első világháborúban megszakadt a kapcsolat. Aztán az amerikaiak valószínűleg bizalmatlanok voltak, és csak a harmincas évek elején jöttek újra, de már csak úgy, hogy kellett egy tőkés háttér. Ez az ausztriai Steyr Művek lett. Tehát az apám munkaadója tulajdonképpen az ausztriai Steyr Művek volt. Addig, az 1918 és 1930 közötti időszakban, tehát a második házasság kezdetén is nagyon gyengén keresett. Ráadásul itt voltunk mi, a felnövekvő két fiú, elég sokat betegeskedtünk, és ez sok pénzt vitt el.

1930-tól kezdett újra a Caterpillarral foglalkozni a Steyr Művek megbízásából. Nagybirtokokon, mezőgazdasági vásárokon tartott traktorbemutatókat. Van egy fénykép, ahol a Budapesti Tenyészállat Vásáron mutatja be az egyik gépet, a nagy teljesítményű Twentyt. Mindig nagy nézőközönsége volt, és brillírozott előttük: készített egy kis dombot, azon fölment, lement, forgolódott. A gép tulajdonképpen ugyanazt tudta kicsiben, mint egy harckocsi. Akkor anyagilag is sokkal jobban ment, 1933-ban vagy 1934-ben tudott venni Rákoscsabán, részletfizetésre, egy kis nyaralót. Egy báró család parcellázott, szép nagy, 320 négyszögöles telkeket. A kis ház felépítése ezer pengőbe került. Egy nagyobb szoba volt, olyan 4x4-es lehetett. A két fiúnak apám összeállított egy emeletes ágyat, ők meg rendes ágyon aludtak. Előtte egy tetővel lefedett, oldalt nyitott veranda. Ott lehetett étkezni. A ház mögött már házilag készült egy kisebb helyiség fürdőszobának, ott persze csak lavór volt. Vízvezeték nem volt, hanem kút, amiből kézzel szivattyúztuk a vizet. Érdekes, hogy minden lakásunkban volt bidé. Itt is Rákoscsabán egy hordozható. Tudott bennünket iskoláztatni. Az sem volt akkoriban gyerekjáték, mert tandíjat kellett fizetni. Tudott venni egy autót is. Apámnak szenvedélye volt az autózás, vett használt autókat, saját maga és a szerelő emberei gyönyörűen rendbe hozták. Valamilyen angol autója volt, egy erős túrakocsi, azzal járt. Hétköznap is használta, ezzel járt be a munkahelyére, vagy a munkájával kapcsolatos vidéki és külföldi utazásait ezzel tette. Ez adott egy bizonyos rangot is az embernek, nagy dolog volt akkoriban. Lehet, hogy külföldre vonattal ésszerűbb lett volna, de nagyon szeretett vezetni. Családilag is sokat mentünk, de most egy se jut eszembe.

Apám napjai úgy teltek, hogy reggel munkába ment, és későn jött haza. Hétvégeken otthon volt, de érdekes, nem tudom, hogy mit csinált hétvégeken. Apámnak nagyon kevés barátja volt. Elsősorban még az első világháborúból megmenekült emberek, ugyancsak tisztek. De ezekkel inkább hivatalos helyeken jöttek össze, tehát amikor valamilyen ünnepség volt, valamilyen megemlékezés. Ezek nem olyan barátok voltak, hogy állandóan összejártak, kártyáztak. Apám nem kártyázott, nem ivott. Olyan nem volt, hogy családilag összejárt volna valakivel. A mostohaanyámnak voltak régi zsidó barátnői, nem sok, kettő-három. Időnként meglátogatták egymást, elmentek valahová. Például konkrétan emlékszem arra, hogy általában a nyári vakációkon, amit a rákoscsabai kis ingatlanunkon töltöttünk, egyik-másik régi barátnéja eljött egy-két napos tartózkodásra is. Az egyiket úgy hívták, hogy Paula néni. Zsidó asszony volt. De apám nem nagyon kapcsolódott bele a női beszélgetésekbe, és nem is járt el anyámmal.

Közben mindig voltak rövid bevonulások, időnként volt valami ünnepség, szoboravatás, ilyesmi. Ilyenkor apám felvette a honvédtiszti díszegyenruháját, kitűzte az összes kitüntetést, és volt, hogy minket is magával vitt. Határozottan emlékszem például egy ilyen esetre. A Kossuth téri Rákóczi szobor avatásához minket is elvitt. Darutollat tűztünk a diáksapkába, úgy álltunk apám mellett kétoldalt, ő pedig a díszegyenruhájában. Ott kerültem először olyan helyzetbe, hogy bemutatott bennünket egy tábornoknak. Nem tudom, ki volt az, csak láttam, hogy a nadrágján vörös lampasz[xv] van. Apámnak megvoltak a kapcsolatai. Van egy fénykép róla, ahol a Frigyes főherceggel beszélget. De Bethlen Istvánnal is ilyen nexusban volt. Ez ugyan egy üzleti kapcsolat volt, mert ezt a drága gépet inkább csak a nagyobb gazdaságok tudták megvenni, de ezek a nagyurak becsülték Domonkos Miksát, ha egyáltalán tudtak róla, hogy egy zsidó származású ember. Mert a kiállása, a fellépése ugyanolyan volt, mint bármelyik magyar katonatisztnek.

Lassan megromlott a család anyagi helyzete. Az 1930-as évek elején el kellett adni azt a lakást, és kivettek egy még elég szép nagy utcai lakást a Kazár utca és a Paulay Ede utca sarkán, a harmadik emeleten. Lift nem volt. Ez egy háromszobás lakás volt, és ide már jött a nagymama. Volt benne konyha, fürdőszoba, cselédszoba. Cseléd is volt. Onnan egy még rosszabb lakásba, a Hernád utcába költöztünk. Ez olyan 1934-ben lehetett. Ugyanis közben megszűnt a caterpillaros állás. Nem sokáig ment, a rossz gazdasági körülmények között Magyarországon nem volt vevő ezekre a gépekre. Apám mindenfélével próbálkozott. Arra emlékszem, hogy egy olyan petróleummal működő hősugárzóval házalt, ami az autókat fűtötte. Mert akkor az autóknak még nem volt belső fűtése. Valami nyugati cégtől vette át bizományba. Ezzel házalt, de nem nagyon ment. Ezért fel kellett hagyni a luxus dolgokkal, és egyre gyengébb lakásviszonyok közé kerültünk. Autó se volt sokáig. A Kazár utcából a Hernád utcába költöztünk, és néhány évet töltöttünk itt. Úgy emlékszem, hogy kétszobás, alkóvos utcai lakás volt, és a nagymama lakott az alkóvban. A következő lakás a Lövölde téren volt, egy földszinti, még gyengébb, bent az udvaron. Az udvar közös volt egy Rottenbiller utcai mozival, úgyhogy amikor a „Meseautó"-t[xvi] játszották, akkor azt napjában többször végighallgattuk. Ez egy kétszobás lakás volt, és itt már nem volt cseléd, a nagymama sem fért el, hanem átköltözött a Szív utcába egy rokon családhoz. Ott is halt meg. Én akkor már munkaszolgálatos voltam, úgyhogy nem tudtam ott lenni a temetésén.

Háborús évek: 1939 - 1945 

Apámban nem merült fel soha a katolizálás. Épp ellenkezőleg. Beszélgetések közben számtalanszor kijelentette, hogy ő nem hajlandó megalkudni, épp azért, mert zsidóüldözés van. Ha nem lenne zsidóüldözés, akkor esetleg szóba kerülhetett volna. Nekem is ez volt a véleményem. A zsidóüldözést ő a fehérterrortól, a numerus clausustól, az egyetemi zsidóverésektől[xvii] számította. Ez annyira így van, hogy többször elmesélte az ún. Klub kávéházi csatát. A Szent István, akkor Lipót körúton a színházhoz egészen közel volt egy nagyon szép régi kávéház, a Klub kávéház. Oda jártak nagyon sokan a lipótvárosi és újlipótvárosi zsidó emberek közül. Édesapám is. A fehérterror idején egy alkalommal ott ült a Klub kávéházban, és egyszer csak berontott oda egy különítmény bikacsökkel, botokkal, és elkezdték ütni-verni a bent ülő embereket, mondván, hogy azok zsidók. Ezt apám többször elmesélte. Elmondta, hogy ettől kezdve, ha nyilvános helyre ment, soha nem ült olyan helyre, ami háttal lett volna a bejáratnak, hanem mindig csak a bejárattal szemben. De az is köztudott volt, hogy a numerus clausus után még mindig volt néhány zsidó fiatal az egyetemeken, és rendszeresek voltak az atrocitások. Lelökdösték őket a lépcsőn.

Apám tartalékos tiszti státusza és az 1935-ben Horthy Miklóstól kapott századosi előléptetése sok mindentől megóvta őt. Mire kitört a zsidóüldözés, addigra ő már mindenféle intézkedés alól fölmentett ember volt, mert olyan magas kitüntetésekkel rendelkezett, és megvolt ez a Horthy előléptetés és rajta volt azon a listán, amit úgy neveztek akkor, hogy Horthy mentesség. Ez azonban nem vonatkozott a gyerekeire. Tehát nekünk attól még éppen úgy be kellett vonulnunk munkaszolgálatra.

Apám már nagyon nehéz körülmények között élt, nem volt stabil állása, az ügynökösködés hol hozott, hol nem. 1943-ra nagyon kifogyott a tüzelőkészlet.

Majdnem mindenütt szén- vagy fatüzelésű kályha volt, minden lakáshoz tartozott egy ilyen rekesz [a pincében], abban volt a tüzelő. Emlékszem, a mostohaanyám egy levelében írta, hogy bizony sokat fagyoskodnak. Az autókályhán kívül volt még egy dolog, ilyen orvosi hősugárzó, ami vöröses-lilás színt adott, egy George Sun nevű angol cég gyártotta. Én a munkatáborban rendszeresen kaptam csomagokat és pénzt. Nehéz volt azt a havi 20 pengőt összeszednie, ennyit lehetett havonta a munkatáborba küldeni.

1942-ben összetalálkozott egy régi iskolatársával, Eppler Sándorral, egy hitközségi vezetővel. Eppler megbeszélte a hitközség vezetőivel, hogy ezt a Domonkos századost, aki a régi hadviselt zsidó tisztek egyik prominens alakja, jó lenne alkalmazni szerény fizetésért. Ugyanis a zsidó munkaszolgálatosok felruházásáról, a cipő-, bakancs-, pokróc-, téli felsőruha-, alsónemű- stb. ellátásról a hitközségnek kellett gondoskodnia. A Hadviseltek Bizottsága, tehát zsidó tisztek összeálltak, és alakítottak egy bizottságot, aminek az volt a feladata, hogy ellássa hivatalosan a zsidó munkaszolgálatos századokat. Ezt a Honvédelmi Minisztérium is jó néven vette. Mert hiszen nem az volt nekik a céljuk, hogy ottan megfagyasszák a gyerekeket. Tehát apámat valamilyen szerény jövedelemért bevitték a hitközséghez. Ő lett ennek az akciónak az egyik vezetője. Az ügynökösködést abbahagyta, mert a kettő nem fért össze. Nem volt könnyű a pénz összeszedése, de jómódú zsidók még akkor is voltak, és ez úgy folytatódott, hogy a végén országos szervezetté terjesztették ki. A jómódú zsidók különben összeadtak mindenfélére, például segélyre a szegényeknek, az állás nélkül maradt zsidó családoknak, gyermekeknek. Egyébként a zsidó vallásnak van egy óriási előnye, az, hogy zsidó embert nem szabad engedni koldulni[xviii]. Ez a Szentírás előírásaiból egyenesen következik. Ugyanebből a bibliai nézetből adódott az is, hogy a munkatáborba kényszerített szegény zsidó gyerekeket fel kellett karolni.

Apám honvédelmi minisztériumi kapcsolatai révén találtak egy nyugalmazott tisztet, Ocskói Ocskay Lászlót, jó megjelenésű tartalékos százados volt, első világháborús hadirokkant, sántikálva járt, aki 1944-ben megszervezett egy olyan munkaszolgálatos századot, amelynek az volt a hivatalos neve, hogy ruhagyűjtő század. Akik ebben benne voltak, kaptak olyan papírt, amivel elég szabadon lehetett mozogni. Ez még június, július, augusztus. Ennek lehetősége rögtön megszűnt a Szálasi-féle hatalomátvételkor[xix]. A századnak a hitközség adott helyet, a mai Zsidó Múzeum helyiségeiben. Emeletes ágyakkal volt berendezve, úgyhogy ha a Honvédelmi Minisztériumból kijöttek megszemlélni, szabályszerű dolgot találtak. Volt néhány nagyon rendes katona, akiket Ocskay százados szedett valahonnan össze, úgyhogy ha el kellett menni ruhagyűjtésre, akkor mindig egy katonai kísérővel mentek. Ebben a században nem annyira fiatalok voltak, hanem komoly, meglett, idősebb emberek, akiket a jó kapcsolataik vittek be oda, hogy biztonságban legyenek. Természetesen ahhoz, hogy egy ilyen 150-200 fős társaságot el lehessen látni, kellett honvédségi ellátmány.

Attól kezdve apám végig a hitközségnél volt, csak időnként változtattak a helyzetén. 1944. március 19[xx]. után azonnal beállították őt olyan szerepre, ahol a némettudását kihasználva a német hatóságokkal való érintkezésben, főleg a gazdasági, technikai kérdésekben helyt tudott állni. Ugyanis 1944. március 19-én bejöttek ide ezek a hordák, és első dolguk volt az, hogy ami zsidó vagyont lehetett, azt összeszedték. De ez nem elég, hanem követelésekkel léptek föl. Például leírták, hogy nekik 24 órán belül száz takaró kell, 24 órán belül X tábornoknak egy zongora kell, 24 órán belül ötven írógép kell. Azért volt fontos, hogy apám ott legyen, mert ha bejött oda személyesen egy ilyen pökhendi náci vezető, akkor az apám már azzal, ahogy tudott németül, és látták, hogy magyar százados, egész más viselkedésre késztette. Azt se tudták, hogy zsidó, századosi egyenruhában volt, és soha nem hordott sárga csillagot. Volt egy komoly stábja, akik között elsősorban a gazdasági életben praxissal bíró emberek voltak. Mert amikor például az volt a feladat, hogy kell az a száz takaró, vagy ágyak kellettek, akkor ezek a gazdasági emberek tudták, hogy hol van raktárban, hol vannak még olyan készletek, ahova el lehet menni, és a zsidótól el lehet rekvirálni. Mert gyakorlatilag arról volt szó. Nem volt kellemes helyzet ez, mert rekvirálni kellett a németek számára. De valakinek kellett csinálni.

Arról tudok, hogy az Eichmann időnként megpróbált fenyegetésekkel, erőszakosan fellépni. Fölrendelték magukhoz a Svábhegyre a Zsidó Tanács egyik vagy másik vezetőjét, és azzal fenyegetőztek, hogy elviszik őket, ha ezt vagy azt nem kapják meg. Még a Szálasi előtt volt, amikor Eichmann deportálni akarta a budapesti zsidókat, és Horthy megakadályozta. Eichmann hozzáfogott, és megpróbált stikában, ahonnan lehetett, zsidókat elvinni. Sikerült is neki egy transzportot elindítania, és későn vették észre. De még nem hagyták el a magyar határt, amikor utánuk mentek, és ezt a szállítmányt visszahozták az internáló táborba. Az úgy volt, hogy Wallenberg kapott egy információt a budapesti Zsidó Tanácstól, hogy az internáló táborból ennyi és ennyi zsidó embert elvittek. Erre Eichmann a zsidó vezetők közül hármat, nem emlékszem, kit, fölrendelt a Svábhegyre, ott tartották étlen-szomjan, és mialatt fogva tartotta a zsidó vezetőket, azalatt mégis kivitte azt a nem tudom én, hány száz embert[xxi]. Valószínűleg apám is benne volt abban a háromban, de nem tudom. Nem kellett mindenről beszélni, sőt legjobb volt nem mindenről tudni.

Eljött október 15. A Szálasi hatalomátvétel egy vasárnapi napon volt, és a budapesti zsidóság már délután tudta, hogy nagy baj van, mert hiszen tankok mentek végig az utcákon, és a rádió bemondta, hogy Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön haza. Apámnak sikerült bemennie a Síp utcába, akkor is egyenruhában persze. Rajta kívül senki, se Stöckler[xxii], az elnök, se a Tanács többi tagja nem tudott bejutni. Nem mertek kimenni az utcára. Ott ült egyedül ült a telefon mellett, és felhívta Ferenczy alezredest[xxiii]. Ferenczy a magyar kormányban a zsidó ügyek legmagasabb szintű vezetője volt, egy kétszínű alak. Korábban a vidéki zsidók deportálásánál kulcspozíciója volt, ő felügyelte a csendőröket, de amikor Horthy megtette a maga lépéseit, és németek jelenléte ellenére enyhült a zsidók elleni magatartás, Ferenczy érezte, hogy jó lesz itt vigyázni, és elkezdett közeledni. A zsidó vezetőknek folyton azt mondta, hogy vigyázni fognak, nem engednek ki többet, nem lesznek Eichmann szolgái. De most, hogy apám a puccs után föltárcsázta azzal, hogy alezredes úr, itt vagyok egyedül, és nagyon komoly gondjaink vannak, Ferenczy azt mondta, hogy a zsidók most megkapták, amit megérdemeltek, és letette a telefont. Ezt apám a népbíróság előtt is elmondta.

Tehát ott ült egyedül a Síp utcában, és fölszólt telefonon a házmester, egy nagyon rendes, jóravaló keresztény ember, hogy százados úr, itt van egy német őrmester, tessék szíves lenni fogadni. Jó, jöjjön fel. Feljött egy fiatalember, géppisztoly volt nála. Hol vannak a zsidó vezetők, kérdezte. Intézkedjen, hogy azonnal jöjjenek elő. Apám hirtelen kivette a kezéből a géppisztolyt, és rárivallt. Álljon haptákba! Ön most egy magyar királyi honvédszázados előtt áll. Nekem csak jelenthet. És kidobta. A házmester csak állt ott reszketve.

Aztán néhány napon belül konszolidálódtak a viszonyok, a németekkel való kapcsolat is valahogy konszolidálódott. A Ferenczy alezredes mellé, mivel nem tudott németül, kirendeltek egy Lullay Leó[xxiv] nevű embert. Valamikor városházi tisztviselő volt, különben tartalékos tiszt, azt hiszem, főhadnagy. Tulajdonképpen nem volt más feladata, mint tolmácsolt a csendőralezredesnek. Reaktiválták, és ennek során szerencsétlen módon csendőrtiszti rangot kapott. Azért mondom, hogy szerencsétlen módon, mert nagyon rendes, jóravaló ember volt. A felszabadulás után természetesen elkapták, eljárás volt ellene, és nem lehetett kimenteni.

Tulajdonképpen olyan volt, mint egy polgármester. A Zsidó Tanácsot a közgyűléshez lehet hasonlítani, amelyik döntéseket hoz, amit a főtitkár, akit a polgármesterhez lehet hasonlítani, hajt végre. Az apám mérnök volt, tájékozott volt a közegészségügy, a közigazgatás és a rendészet kérdéseiben, ezért nyugodtan támaszkodhattak rá. A lakásügy nem az ő kezében volt, ennek vezetője egy ügyvéd volt, dr. Kurzweil[xxv]. Ahhoz jogász kellett, hogyan lehet az emberek között igazságot tenni, hogyan lehet egy kétszobás kis régi lakásban elhelyezni húsz embert. Gyakran jöttek panaszok, különösen ilyen ügyekben. A lakásosztálynak borzasztó nehéz feladata volt, ez gazdálkodott a csillagos házakban levő helyekkel. A gettózásnál aztán még nehezebb lett a helyzetük. Apám irodáját - mert volt egy előszobája és titkárnője - szabályosan ostrom alatt tartották a különböző panaszkodók vagy segítségkérők. Voltak, akik a testvérük megtalálásához kértek segítséget és hasonlók. Vagy: Ocskay százados segítségével a gettón kívül, a zsidó gimnáziumban sikerült katonai felügyelet mellett elhelyezni majdnem 3000 embert. Egyszer megpróbáltak a nyilasok bemenni, de az Ocskay századosnak[xxvi] volt kapcsolata a német tisztekkel, szólt nekik, és a németek zavarták el onnan a nyilasokat. Ilyen furcsa világ volt.

Apámnak irodája volt a Síp utca 12-ben, ahol ő mint a Zsidó Tanács ügyvezetője működött. Aztán amikor elrendelték a gettó felállítását, ő volt a gettó rendészeti parancsnoka is. Mert a gettóban volt egy gettórendőrség zsidó emberekből. Sok minden volt. Az egy kis ország volt, amit meg kellett szervezni. Voltak körzetek, voltak orvosi rendelők, volt étkeztetés. Meg kellett szervezni egy közigazgatást, ahol háztömbönként vagy bizonyos részenként vezető embereket jelöltek ki, lehetőleg intelligens embereket, tanárt, ilyesmit neveztek ki, akiknek a feladata volt névsor összeállítása (tudni kellett, hogy kik laknak ott). Az egészségügyi ellátásról kellett gondoskodni, hogy lehetőleg mindenhová jusson orvos. Gondoskodni kellett az elhalálozások intézéséről. Nem ő személyesen, de megvoltak az emberei. Eleinte még kivitték a halottakat a temetőbe, de abba kellett hagyni, mert egy alkalommal a nyilasok egy temetést intéző csoportot a rabbival együtt elhurcoltak, és azt hiszem, meg is ölték őket. Ettől kezdve a temetés bent a Dohány utcai templom udvarában volt. Aztán már olyan tömegű volt a halott, hogy a Kazinczy utcai fürdő helyiségében voltak felstószolva a szerencsétlenek. A Klauzál téren is volt temetés. Aztán meg kellett indítani a vízellátást, ami egy elég nagy probléma volt, mert bizonyos idő után már nem volt rendes nyomás. Meg kellett találni a régi kutakat. Szerencsére a zsidó negyednek ezekben a régi házaiban sok helyen föl lehetett tárni a régi kutakat. Az orvosok feladata volt a víz tisztaságának a felügyelete. Ezek mind ilyen, hogy mondjam, önkormányzati rendeletek voltak. Hát az apáméknak meg kellett csinálni az ide vonatkozó rendeletrendszert, továbbá fel kellett állítani egy rendészeti alakulatot, amelybe lehetőleg még nem túl öreg embereket kellett beszervezni. Ha jól emlékszem, gumibotot akartak adni nekik[xxvii], de ez nem sikerült.  De a gettó-időszak utolsó idejére már sikerült megoldani, hogy a VII. kerületi rendőrkapitányságnak egy csoportját fegyverestől beköltöztették a Síp utcai székház alagsorába, ami bizonyos védettséget[xxviii] adott.

Igazából csak decemberre állt fel a gettó, mert az embereket már oda tömörítették, de mindig húztuk-halasztottuk a gettó lezárását, a deszkakerítés és a kapuk építését. A gettó főkapujában, ez a Wesselényi utca felől volt, mindig ott üldögélt egy géppisztolyos kisnyilas, akinek az volt a fő feladata, hogy ne engedjen senkit megszökni. Ha pedig jött valaki kívülről, akkor azt meg kellett néznie. Apám a tiszti egyenruhában szabadon járt, jött-ment, soha nem tette fel a csillagot. Egy magyar királyi honvédszázados oda ment, ahova akart. A kívülről jövő hatósági emberek vagy nyilasok nem is tudták, hogy kicsoda. Egyébként a gettóba sokan jöttek mások is, például Köhler páter például rendszeresen bejárt, és igyekezett segíteni, és ezt a nyilasok nem tudták megakadályozni[xxix]. Ezzel a kapuban álló nyavalyás kisnyilassal kapcsolatos a következő történet. Januárban, amikor már bezárult Budapest körül a szovjet hadsereg gyűrűje, akkor a pesti oldal nyilas vezetősége még a hidak felrobbantása előtt átszökött Budára. Egyik reggel mentünk be a gettóba. Odaérkezünk a kapuhoz, ott ül az a kisnyilas és köszön. „Alázatos tiszteletem, százados úr". „Na, mi van fiam?" „Hát százados úr, alázatosan jelentem, nagyon nagy baj van. Tessék elképzelni, éjszaka az egész kerületi vezetőség átszökött Budára." „Nahát, legalább azok biztonságban vannak", mondta az apám. „De nem csak ez a baj", mondta a kisnyilas, „Tessék nézni, itt van a géppisztolyom, nem adtak hozzá egyetlen töltényt sem". „Nem baj, fiam, majd vigyázunk rád."

Apámnak elsősorban az élelmezést ellátó polgármesteri hivatali emberekkel, valamint honvédségi vezetőkkel kellett tárgyalnia. Volt két főtiszt a Honvédelmi Minisztériumban, az egyik egy ezredes, akivel el lehetett intézni, hogy a zsidókból Budapest védelmét ellátó, sáncot ásó alakulatokat csináljanak. A nőket is vitték. Ez nagyon fontos volt, mert magyar katonai felügyelet mellett dolgoztak, tehát lényegében biztonságban voltak. Ezekkel a főtisztekkel apám szóba tudott állni, és nagyon rendesek voltak[xxx].

Apámnak jó kapcsolata volt Wallenberggel, így az egész család kapott Schutzpasst. A Schutzpass fényképes, névre kiállított dokumentum volt, az alábbi szöveggel:

Apám soha nem tett említést Wallenberggel való kapcsolatáról, csak azt tudom, hogy Wallenberg kis névjegyzékében, amelyet az oroszok pár évvel ezelőtt visszaadtak, s amit én Ember Máriától megkaptam másolatban, benne van Domonkos Miksa telefonszáma. Ennyit tudok, de erről senki nem nagyon beszélt, Wallenberg is elég diszkréten intézte az ügyeit. Vásárolt Újlipótvárosban házakat. Sokat. Vásárolt raktárakat. Sok pénz volt nála, ez volt a dolga. Az egyik házban, a Katona József utcában, amire a Svéd Követség védelmet adott, ki volt téve a kapura egy tábla, ott kapott apám is egy lakást. Ez még a nyilas idők előtt volt. Közvetlenül mellette és fölötte a Zsidó Tanács vezetői laktak. Ez azt jelentette, hogy nem kellett csillagos házba menniük. Ha jól emlékszem, egy rendes kétszobás lakás volt, ahol csak apám, mostohaanyám, később Anna húgom és én laktunk. Még a Lövölde téri régi lakásból is sikerült átvinni bútorokat. Különleges ellátásunk is volt. Stöckleréknek voltak olyan svéd kapcsolatai, akik konzervgyárból hozták a jó minőségű dolgokat. Arra határozottan emlékszem, hogy nagyobb konzervdobozokat adott át egy pasas.

Közben megmentettük a húgomat is. Amikor az édesanyámat arra az uszályra tették, amelyik elsüllyedt, akkor a húgomat beosztották egy gyalogmenetbe, és vitték Nyugat felé[xxxi]. Ez már a legkegyetlenebb Szálasi-rendszer idején volt. Apámnak valahogy sikerült megtudnia, hogy ez a gyalogmenet Börgöndpusztán[xxxii] letelepedett egy időre. Édesapámnak volt néhány ügyes embere, és az egyiknek, az is zsidó volt, nagyon jó rendőrségi kapcsolatai voltak korábbról. Ezt a fiatalembert Rónainak hívták[xxxiii]. Apám megbízta, hogy menjen el Börgöndre, hozza ki, és állítsa elő mint nyomozó. Odament, kihozta. Borzasztó állapotban volt, kiéhezve, letörve. Rónai behozta hozzánk a gettóba. Hát mit csináljunk vele? Közrefogtuk apámmal - én is katonaruhában voltam mint egyszerű kiskatona -, és kimentünk vele a gettóból. Volt egy lakásunk a Katona József utcában, amit a svéd követségtől kaptunk, és oda vittük. Átadtuk a mostohaanyámnak, aki rögtön bablevessel traktálta. Mostohaanyám nem volt bent a gettóban, ő ott volt kint, a védett lakásban.

Itt kell megemlítenem Szalai Pált[xxxiv], aki a Nyilaskeresztes Párt és a budapesti rendőrség közötti összekötő tiszt volt. Eredeti foglalkozása könyvárus, intelligens fiatalember volt, aki valamikor az 1930-as években megbolondult, és beállt a nyilas pártba. Ennek következtében ugyanakkor, amikor Szálasit bebörtönözték, őt is elkapták, és ő is bekerült a szegedi börtönbe. A lényeg az, hogy ez a Szalai, amikor kikerültek a börtönből, már nem ment vissza a Szálasi pártba, volt annyi esze, hogy elege lett belőle. Viszont Szálasiék nem tudták, hogy időközben megváltozott a mentalitása, úgyhogy október 15. után berendelték, hogy te leszel az összekötő a nyilas párt és a budapesti rendőrség között. Ennek következtében hivatalból vette fel a kapcsolatot a zsidó tanáccsal, édesapámmal, és nyíltan megmondta neki, hogy az összekötői kapcsolatát fel fogja használni arra, hogy segítsen. Például jellegzetes eset, hogy egy nyilas társaság megrohant egy házat. Szóltak Szalai Pálnak, és ő a rendőrségi cimboráival elintézte, hogy kiküldtek oda egy riadóautót, és a magyar rendőrök elzavarták a teljesen illegálisan dolgozó nyilasokat. Mert ezek legtöbbször illegálisan ténykedtek, például azok, akik a Dunába öldösték a zsidókat[xxxv], nem valamiféle ítélet alapján, hanem csak szórakozásból csinálták. Szalai tehát rengeteget segített. A háború után kétszer is megpróbáltak ellene eljárást indítani, de meg lehetett védeni. Dokumentumok voltak róla, hogy milyen módon segített, nem is ítélte el a Népbíróság[xxxvi].

1945. januárban már kifogyóban volt minden élelem, a város lángokban állt. Egyszer csak azt mondja nekem az apám, hogy gyere, átmegyünk a városházára, ahol az egyik tanácsnoknak, a nevére nem emlékszem, van módja kiutaltatni étolajat és valami élelmiszert, babot, lisztet stb. Átmentünk a városházára, ami már akkor nagyon romos állapotban volt. Mellette az Adria palota[xxxvii] lángokban állt. Bejutottunk a városházába, aminek kétszintű pincéje van. Ott volt a német parancsnokság, a magyar parancsnokság, ott voltak a polgármesteri hivatal osztályai, és ott volt az a tanácsnok, aki kiadott egy papír apámnak: a Kőbányai Sörgyár készletéből kiutal ennyi ezt és annyi azt. Én nem mehettem be a tárgyalásra, hanem a pincefolyosón oldalt szép csendben álltam. Amikor apám kijött, egyszer csak jön szembe három ember, két karszalagos nyilas, fegyverrel, közöttük pedig minden parolijától megfosztva Lullay Leó főhadnagy. Apám megállította őket. „Álljanak csak meg! Beszédem van ezzel az emberrel." A két katona félreállt, és a tiszt urak egymás között beszélgettek. Lullay elmondta, hogy a nyilasok észrevették, hogy megpróbált megszabadulni a Ferenczy-féle dolgoktól, elfogták, lefokozták. Egyelőre nem tudja, mi lesz a sorsa, és azt kéri édesapámtól, hogy ha mi életben maradunk, értesítsük a feleségét. Később valami bombázás következtében megszökött, túlélte a háborút, hadifogságba került, az oroszok elvitték, amikor onnan visszajött, lefolytattak ellene egy nagyon igazságtalan eljárást, és börtönbe került. A börtönben halt meg.

1945 után

A felszabadulás után apám bent maradt a hitközségnél, és megtették a pesti izraelita hitközség főtitkárának. A közgyűlés szabályszerűen megválasztotta. A zsidó élet kezdett feléledni, meg kellett szervezni a deportálásból visszajött emberek ellátását, segélyezését, kapcsolatot kellett tartani a Jointtal, a Magyar Vöröskereszttel, a Deportáltakat Gondozó Bizottsággal[xxxviii]. Ezek mind fontos szervezési feladatok voltak. Emellett voltak a reprezentatív funkciók, ahol ott kellett lenni. Tehát ő volt a főtitkár, és fölötte az elnök, Stöckler Lajos. A jó kapcsolatuk még a gettó időben alakult ki. Stöckler is abban a Katona József utcai svéd védett házban kapott lakást Wallenbergtől.

Én elleneztem apám 1945 utáni szerepvállalását a zsidó életben. Egyrészt azért, mert a felekezeti életben mindig voltak torzsalkodások, irigykedések, és amikor vége lett a háborúnak, akkor édesapámat hivatalos körökből dicsérték, ugyanakkor erősen vallásos oldalról voltak olyanok, aki nem nézték jó szemmel, hogy egy magyar katonatiszt vezeti őket. Felhozták azt is - az ő szempontjukból joggal -, hogy édesapám egyrészt nem volt templomjáró, másrészt a mi egész életünk magyar polgári élet volt, bennünket, gyerekeket kifejezetten nacionalista nevelésben részesítettek. Ez nagyon nem tetszett nekik. És igazuk is volt. Az tulajdonképpen egy véletlen volt, hogy bekerült a hitközségre. A háború alatt szükség volt rá, mert a rangjánál, tiszti fellépésénél fogva sokat tudott segíteni a gettóban, de egyáltalán nem állt zsidó alapon. Tényleg soha nem járt templomba, nagyünnepen sem, otthon nem tartottunk se kóser háztartást, se Hanukát, se szédert, semmit. A mostohaanyám a maga módján vallásos volt, péntek este mindig meggyújtotta a két gyertyát, de templomba ő sem járt, még a nagyünnepeken sem, és nem vitt kóser konyhát, mivel az apám abszolút ellene volt. Bár arra sem emlékszem, hogy az Ó utcai lakásában láttam volna mezüzét. Ellenzésem további oka volt az, hogy egy palesztinai magyar nyelvű lapban megtámadták apámat, hogy kivételezett a hozzá közelebb álló személyekkel és - úgy mondták - a zsidó arisztokráciával. Hiszen maga az elnök, Stöckler Lajos is egy nagyvállalkozó volt[xxxix]. Aztán fölhozták azt is, hogy a zsidó vezetők biztosan tudtak Auschwitzról, és nem tettek kellő időben lépéseket, legalább annyit, hogy a vidéki zsidók ne menjenek mint birkák a vágóhídra. Ez persze nem igaz, hiszen az Eichmann-féle stáb megjelenéséről és a magyar hatóságok munkájáról nem lehetett előre tudni, hiszen olyan gyorsan hajtották végre a vidéki zsidók deportálását, ami európai viszonylatban megdöbbentő volt. Még nyugati körök is csodálkoztak, hogy ezt Magyarországon így meg lehetett csinálni.

1947-ben apámat kitüntették, a „Magyar Közlöny" 1947. augusztus 13-i, 183. számában olvasható:

1950-ben apám nyugdíjba ment. Kapott egy szép végkielégítést, ebből vette meg ezt a rákospalotai házat. A ház háromszoba-hallos, nagy konyhával, nagy kamrával, két fürdőszobával. Van egy manzárd is, ott is van egy fürdőszoba és egy kis szobácska. Az egész ház 90 négyzetméter, a telek 100 négyszögöl. Ettől kezdve távol tartotta magát a közélettől. Kertészkedett.

Ennek ellenére 1953. április 7-én, tehát már Sztálin halála után elvitte az ÁVO. Több mint egy fél évig tartották bent, és 1953. november 13-án kivitték az István kórházba. Amikor bement, egy szép szál, száz kiló körüli, délceg ember volt, és kivittek a kórházba egy 45 kilós roncsot. Éjjel vitték ki, és nem akarták megmondani, hogy ki az. Amikor a kórházi ügyeletes közölte, hogy akkor nem veszi át, akkor telefonáltak a központjukba, és végül nagy nehezen megmondták. De megtiltották, hogy értesítsék a családot, és másnap délelőtt az ávóról telefonáltak. Napokig feküdt eszméletlenül. Két hónapig feküdt bent a kórházban, és visszanyerte a járóképességét. Később elmesélte, hogy a Fő utcai börtönbe vitték, meztelenre vetkőztették, és úgy kellett vallomást tennie. Cementágyon feküdt, éjjel-nappal reflektorral világítottak a szemébe, minden kihallgatás után vért vettek tőle, hogy gyengítsék az ellenállását. A kórházba úgy került, hogy 800 000 volt a vörösvérsejtszáma. Transzfúzióval hat nap alatt felvitték 1,5 millióra, amikor kijött, akkor a zárójelentés szerint már 3 490 000 volt. Nem sokkal azután, hogy kijött a kórházból, 1954. február 25-én meghalt.

Akkor megpróbáltam utánaérdeklődni, hogy mi történt és miért. Amikor érdeklődtem, az volt a válasz, hogy „Maga soha nem fogja megtudni, hogy itt mi történt". Aztán véletlenül mégis megtudtam. Szalai Pált 1952 nyarán a háza elől vitték be az ávóra. Mindenféle kínzásokkal rávették egy olyan vallomásra, hogy látta, amikor zsidó vezetők, köztük Domonkos Miksa meggyilkolták Raul Wallenberget a pénzéért. Amikor megvolt ez a vallomás, akkor lefogták a zsidó vezetőket, Stöcklert is, aki ugyanúgy tönkretéve jött ki. Ez már Sztálin halála után történt, tehát semmi köze nem volt az időközben leállított cionista ügyekhez. Kiderült, hogy ez nem magyar kezdeményezés, egy orosz stáb irányította az egészet. Ugye, nem tudtak a Nyugat felé elszámolni Wallenberggel, és azt találták ki, hogy a zsidókra kenik. Aztán mégis letettek róla. Szegény Szalai is kiszabadult. Megfenyegették, ha bárkinek bárhol bármikor bármit elmond arról, ami itt történt, meg fogják találni. Biztos, ami biztos, 1956-ban meglógott, Dél-Amerikába ment, és nevet változtatott. A rendszerváltás után haza mert jönni, és akkor mondta el nekem a történetet. Aztán összehoztam őt Ember Máriával, neki is elmondta, és megjelent[xl].

AZ ÉN ÉLETEM: DOMONKOS ISTVÁN 

Iskolai évek, 1938-ig

Az első gyerekközösség az iskola volt, óvodába nem jártunk. A Szent István téri állami elemi iskola volt, közvetlenül a Bazilika mellett. Nagyon jó emlékeim vannak arról az iskoláról. Már a kezdet nagyon kellemes volt, elsőben volt egy tanító néni, aki nagyon kedves volt, és jól indított el bennünket. Harmadikban és negyedikben pedig egy tanító bácsi vett át minket, aki szintén nagyon rendes és korrekt volt. Az elemi iskolában csupa jeles voltam, nem volt velem semmi gond. Könnyen tanultam. Az a környék a Lipótváros volt, úgyhogy körülbelül az osztály harmada zsidó volt. De soha nem volt konfliktus a zsidó és a keresztény gyerekek között. Az iskolában a nevelés erősen katolikus szellemű volt. Például karácsony felé az egész osztály tanulta a karácsonyi énekeket, a zsidó gyerekek ugyanúgy énekelték. A legtöbb lipótvárosi családnál nem is a Hanukát ünnepelték, hanem karácsonyfát állítottak. Nota bene nálunk nem volt. Azt az apám nem engedte, nem volt karácsonyfa-állítás. Apámnak különben az volt az elve, hogy ajándékot nem csak ünnepre kell adni, hanem amikor megengedheti magának. Ha valami megtetszett, például egy kisvasút, akkor azt megvette. A közelünkben, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton volt egy játékkereskedő, a Liebermann bácsi játékboltja. Mindig nézegettük a játékokat a kirakatban, és kértük, hogy ezt vagy azt vegyék meg. Kaptunk Märklint[xli] is, nagyon szép készletünk volt. Először volt a MATADOR, az fából készült összeállítható játék volt, és később kaptuk a Märklint. Ezt sokáig, 12-13 éves koromig használtam.

Apám kemény ember volt, de soha nem vert meg. Még egy pofonra sem emlékszem. Mostohaanyámmal előfordult, hogy amikor még kicsik voltunk, ráütött a fenekünkre, de egyébként nem. Rendkívül haladó gondolkodásúak voltak. Persze eléggé szófogadóak voltunk. Egy esetre emlékszem, amikor csúzlival kilőttük a szemközti ház egyik ablakát, és a csúzlit az egyik szekrény mögé rejtettük. De a károsult egy nyomozó volt, és kiderítette, honnan jöhetett a lövés, és becsengetett apámhoz, hogy a fiai ilyet csináltak. „Az én fiaim ilyet nem csinálnak", mondta apám. A pasas elment, és évek után egy nagytakarításnál került elő a csúzli. Egyébként apám megengedő volt, már tízegynéhány éves korunkban hozott nekünk légpuskát.

Minden évben mentünk nyaralni. Amíg nem volt meg a rákoscsabai nyaraló, addig Pomázra, Törökbálintra, tehát Pest környékére. Balatonra valamiért nem jutottunk el. Külföldre sem. Amikor már megvolt a rákoscsabai nyaraló, akkor már a nyári szünet előtt kiköltöztünk, és az iskolakezdés után költöztünk vissza, ezért reáliskolás korunkban a fivéremnek és nekem is volt vonatbérletünk.

Családilag nem jártunk színházba, de a középiskolában kedvezményes áron lehetett bérletet venni, és én jártam a Nemzetibe. Egyre emlékszem, hogy együtt mentünk. Volt az Erdélyi Mihálynak egy színháza[xlii] a Városliget szélén, már nincs meg, ahol operettet játszottak. Azt hiszem, kapott valakitől jegyet az „Erzsébet" című nagyoperettre. Olyanra nem emlékszem, hogy hangversenyre vittek volna, és zenét nem tanultunk. Ez valahogy kimaradt az életünkből.

A négy elemi után mind a ketten nyolcosztályos reáliskolába[xliii] mentünk, a Kemény Zsigmond Reáliskolába a Bulyovszky (ma Rippl Rónai) utcába. Nagyon jó iskola volt. Ezek az akkori iskolák versenyben álltak egymással. Mindegyiknek megvolt az egyensapkája. Sokat jelentett, mert már ott, az iskolában megmondták, hogy vigyázz, mert még ha az utcán csibészkedsz is, akkor is látják rólad ... ez olyan volt, hogy kvázi meg vagyunk jelölve. A fivérem, Péter mindig fölöttem járt. De csak egy évvel, mert novemberi volt, és vesztett egy évet. Nagyon jó tanuló volt, sokkal jobb tanuló volt, mint én. Ez nekem nagy előny volt, mert az ő használt könyveit megkaptam, továbbá sok segítséget is tudtam kapni. Kitűnő matematikus volt, én pedig abban nem voltam valami különösen erős. Később azért a technikai tanulmányaim folytán, az egyetemen megtanultam sok mindent. Valamikor a negyedik-ötödik táján kicsit elkanászodtam, akkor matematikából pótvizsgát is kellett tennem. A trigonometriával valahogy nem jól indultam. Szerintem jól tette a tanárunk, amikor azt mondta, hogy ezt a fiút elhúzom, mert ez tud tanulni. Tanulja meg a szünidőben. Abban a szünidőben bizony nagyon keményen kellett tanulni, hogy a pótvizsgán átmenjek. De minden további nélkül átmentem.

A reáliskolában nem volt görög és latin, az idegen nyelv a francia és a német volt. A német elsőtől végig, a francia harmadiktól végig. Amikor már nagyobbak voltunk, olyan 16-17 éves lehettem, akkor apám felfogadott egy fiatal sváb kölyköt, hogy pallérozza a német nyelvünket. Ettől a magántanártól főleg a hanglejtést tanultuk. Két vagy három évig tartott, aztán jött a zsidótörvényes világ[xliv] Magyarországon], és anyagilag sem bírtuk tovább. De azért megtanultam, tudtam jól szakirodalmat olvasni, és amikor először egy hivatalos úton kijutottam Németországba, ötven éves lehettem, nem lehetett engem eladni. Most is, ha bekapcsolom a tévét, és egy német adóra állok, akkor nagyjából megértem, de már sokat kopott. A francia gyengébb, pedig roppantul érdekelt, és nagyon szerettem a franciát. Vannak versek, amelyeket ma is tudok.

Az apám mindig nagyon el volt foglalva, kevés alkalom volt, hogy bennünket pallérozzon. Egy dolgot viszont fontosnak tartott, hogy az irodalom vonalán igyekezett bennünket a kornak megfelelően indítani. Ő maga is mindig olvasott. Az éjjeliszekrényén mindig volt valamilyen könyv. És nagyon sokat olvasott németül. Hogy kiket, erre nem emlékszem. Egészen furcsa nevek jutnak eszembe. Az biztos, hogy Rilkét[xlv] szerette. Thomas Mann volt nála, aztán Hansheinz Eberts. Az ilyen horrorisztikus dolgokat írt. Nagy könyvtára volt. Újságot csak egyet járatott, a „Pesti Hírlap"-ot. Tehát kicsi korban, kellő időben meséskönyvet kellett olvasni, később Verne Gyulát. Valamilyen averzióból May Károlyt nem engedte, ellenben már korán Jókait. Egymás után hozta a Jókai-könyveket. Én tulajdonképpen Jókain és Mikszáthon keresztül vettem föl az irodalmi alapot. Adyról például otthon nem sokat hallottam, annál többet Arany Jánosról és Petőfiről. Ezeket kellő időben megkaptam. És ez vezetett oda is, hogy a középiskolában már nagyon erősen a magyar irodalom érdekelt.

Soha nem sportoltam, egyszer megpróbáltam korcsolyázni, de elestem, és azt mondtam, hogy ezt nem csinálom. Tíz éves lehettem, amikor elvittek a rákoscsabai strandon az úszómesterhez. Ilyen rúdon lógatott be a vízbe, hamar megtanultam. Egyébként a középiskolában tornából jó voltam. Biciklizni is középiskolás koromban tanultam meg, a közelünkben volt egy biciklikölcsönző. Saját biciklim nem volt.

A reáliskolában eleinte jó volt a viszony a zsidó és nem zsidó gyerekek között. Pedig mindenki tudta. Nekünk szigorúan előírták, hogy el kell menni a péntek esti istentiszteletre, a keresztény gyerekeknek pedig vasárnap a templomba. De úgy 1938-ban, vagy talán egy kicsit előbb, amikor már ment ez az uszítás, kialakult egy kis góc antiszemita fiúkból. Ez nem ment verekedésig, legfeljebb megjegyzésekig. A dolog érettségire már odáig fajult, hogy amikor el kellett menni fényképeztetni magunkat a tablóhoz, akkor legnagyobb megdöbbenésemre a fényképésznél ki volt téve egy pamlagra egy magyaros kabát, amit a zsidó gyerekeknek nem engedtek felvenni. Ez rettentő sérelem volt. Ez 1939-ben volt, akkor már meghozták az első zsidótörvényt. Van itt egy rossz fénymásolat az érettségi tablóról, de azt azért látni, hogy az alsó sorban lévő gyerekek normál zakóban vannak, fölöttük a többi helyen a magyaros kabátban. Zakóban tizenkét gyerek van, magyaros kabátban tizenkilenc, de akadt olyan keresztény gyerek, aki azt mondta, hogy akkor ő sem veszi fel azt a magyaros kabátot. Egy ilyen volt, úgyhogy ezek szerint a harmincegy fős osztályban tizenegyen voltunk zsidók. A zsidókat letették az alsó sorba, és ebben a sorban van középen a hitoktatónk is. Ez a galádság 18 éves koromban először érintett meg ilyen közvetlenül. Úgyhogy amikor az osztályfőnökünk, akit közben kineveztek a Felvidékkel visszatért Lévába[xlvi] iskolaigazgatónak, és meghívta Lévára az egész osztályt érettségi bankettre, akkor mindenki boldogan elment, csak én nem. Kijelentettem és közzétettem, hogy olyan társasággal, ahol ilyen megosztás van, én nem ülök le egy fehér asztalhoz. Ez volt az első ilyen ütközésem.

A reáliskolai évek alatt kialakult egy baráti társaság, feljártunk egymáshoz, de közülük is kiemelkedett egy fiú, Hajdú Miklós. Én tudtam, hogy az édesapja zsidó származású, csak megkeresztelkedett még jó időben, 1916-ban, és elvett egy nagyon rendes, jóravaló keresztény cselédlányt. Egyszerű nő volt, de nagyon rendes és kedves. Ezzel a Hajdú Miklóssal egész életemben, amíg négy vagy öt évvel ezelőtt meg nem halt, igazi barátok voltunk. Rendszeresen jártam hozzájuk, számtalanszor kaptam ott ebédet, nem azért, mert éhes lettem volna, hanem mert az édesanyja nagyon szeretett. Ő is járt hozzánk, úgy kezelték, mintha a testvérem lenne. Tűzön-vízen keresztül a legjobb barátok voltunk. Emellett volt baráti kör is, de ennek a tagjai változtak, nem voltak soha olyan stabilak, mint ez az egy. Ez a barátság soha nem szünetelt. Amikor én a munkatáborban voltam, számtalanszor segített. Vagy úgy, hogy bejuttatott valamilyen csomagot, vagy másképp. Ő ugyanis rendes katona volt, mégpedig szerencsés helyen, mert légvédelmi tüzér volt, ami azt jelentette, hogy nem kellett a frontra mennie, hanem itt, Budapesten, ha jól emlékszem a Citadella tájékán voltak telepítve. De nem csak nekem segített, hanem a tágabb baráti körnek is. Az egyik barátunkat úgy mentette meg a Nyugatra hurcolástól, hogy véletlenül felismerték egymást. Az a szerencsétlen már teljesen lerongyolódva, tönkremenve vánszorgott, és az én Hajdú barátom kockára téve a bőrét, kiemelte onnan a sorból, elvitte a parancsnokához, hogy itt van az ő régi barátja, szeretné megmenteni. A parancsnok hozzájárult, hogy beöltözzön katonaruhába, feltáplálták, rendbe hozták, és meg is menekült.

Amikor a bátyám, Péter 1938-ban leérettségizett, rögtön jött az első zsidótörvény. Ennek következtében, bármennyire is tehetséges volt, szóba sem jöhetett az egyetem. Először megpróbálták elhelyezni valamilyen irodai munkára, de nem nagyon lehetett rendes állást kapni abban a zsidótörvényes világban, és akkor kitalálták, nem csak a mi szüleink, a többi zsidó szülő is, hogy ipari szakmát kell tanulni. Egy villanyszerelő vállalathoz, a Neumann-féle céghez szegődött tanulónak, tanoncnak. Én pedig egy év múlva a Neumann-féle cég révén kerültem a Baumgartner és Tsa céghez, amiben a „Tsa” az öreg Neumann fia volt. Én is villanyszerelőnek. Az érettségizett fiatalembereknek ezekben az iparokban elismerték a korábbi tanulmányokat, és csak egy évet kellett eltölteni tanoncként.

Pétert 1940-ben behívták katonának. 1940-ben még úgy vonult be, mint karpaszományos, de 1941-ben, ha jól emlékszem, már levették róluk az egyenruhát és átminősítették munkaszolgálatosnak[xlvii]. 1942 nyarán jelezte, hogy vagonírozzák, és viszik őket a frontra. Egyenesen a doni pusztulásba vitték. Utoljára 1942-ben, az elutazás előtt tudtam még vele beszélni. A határról még küldött egy lapot, amiben azt írta, hogy jól vagyunk. Soha többé nem jött semmiféle papír tőle, csak a pár soros értesítés apámnak:

Munkaszolgálat és háború: 1938-1945 

1939-ben Baumgartnerékhez kerültem villanyszerelő-tanoncnak. Egyéves tanulási idő volt, mert az érettségi erre lehetőséget adott. De már az első évben elég sokat dolgoztam önállóan, mert nagyon hamar megtanultam. Inkább csak a szakmai fogásokat kellett megtanulni: hogyan kell a bergmanncsőhöz falat vésni, hogyan kell a dobozokat elhelyezni, hogyan kell síkba gipszelni, hogyan kell megoldani, hogy egy csillár két áramkörrel működjön, hogyan kell alternatív kapcsolót szerelni. Akkoriban minden jobb házban többféle csengő volt, bejárati csengő, a cselédnek csengő. Amikor elvégeztem ezt az egy évet, akkor volt egy úgynevezett felszabadítási eljárás egy bizottság előtt. Ezt a vizsgát fényesen letettem, és 1940 októberében megkaptam a segédlevelemet[xlix]. 1946-ban a mestervizsga már egy kicsit komolyabb vizsga volt, azt az Ipartestület vezetői előtt kellett letenni.

Még egy jó darabig a Baumgartnernél maradtam mint villanyszerelő. Ha jól emlékszem, amikor segédként elkezdtem dolgozni, akkor heti 20 pengő volt a fizetésem. Előtte tanoncként 10 pengő. De a fizetés kiegészült a borravalóval. Ha magánháznál dolgoztam, ott a méltóságos asszonyoktól, a nagyságos asszonyoktól, uraktól[l] rendszeresen kaptam. 1941-ig dolgoztam itt, mert télire nem tudott munkát adni. Télen az egész építőipar egy kicsit leáll. Ő maga mondta, hogy próbáljak meg más helyet keresni. Akkor találtam egy Galambos nevű keresztény céget, ott dolgoztam 1942 októberéig. Nagyon jól kijöttem a Galambossal is. Az egy más világ volt, mert budai és Buda környéki munkákat kellett csinálni. Ő tudott télen is munkát adni, mert valószínűleg jobb összeköttetései voltak. Volt egy-két építkezés, a Budai hegyekben épülő villák, amire azért emlékszem, mert akkor kerékpárral jártam. Az oldalára fel volt függesztve a sok huzal, hátul el volt helyezve a szerszám. A Budakeszi úton fölfelé toltam a biciklit, viszont visszafelé még pedálozni sem kellett, csak száguldottam lefelé. Akkoriban autó nemigen járt, pláne autóbusz nem. Ezenkívül a műhely környékén is voltak kisebb-nagyobb munkák. Ha van a közelben villanyszerelő, az emberek általában azt hívják, ha elromlott a lámpa, kiolvadt a biztosíték, elromlott a vasaló. A Galambosnak is volt egy kis műhelye, ahol az ilyen javításokat el lehetett végezni. A keresetemet az utolsó fillérig hazaadtam, legfeljebb ha kellett valamire pénz, akkor anyám adott. Reáliskolás koromban is volt zsebpénzem, arra nem emlékszem, hogy mennyi, de ebből mentem moziba, vettem édességet.

Aztán 1942 októberében be kellett vonulnom munkaszolgálatra. Amikor bevonultam, már nem adtak se felszerelést, se ruhát, saját ruhában és felszerelésben kellett menni. Egyedül sapkát adtak[li]. 1942-től már bent voltam a munkatáborban, és szinte egyik első dolgom volt, hogy apámmal levélben felvettem a kapcsolatot, hogy nekünk mi minden kellene. És ezt rendszeressé tettük, úgyhogy az én munkaszolgálatos századomban alakítottunk egy Jóléti Bizottságot. Másutt is volt ilyen, de a mienk annyira hivatalos volt, hogy csináltattunk egy bélyegzőt: a „12/3. Jóléti Bizottság". Ennek eleinte én voltam az elnöke. Később átadtam egy másik fiúnak. A lényeg az, hogy elküldtünk egy igénylőlevelet bélyegzővel és a századparancsnok aláírásával a zsidó hitközség Hadviseltek Bizottságának, és akkor egy idő után kaptunk, amit kértünk. A bizottság ezekre a felszerelésekre a jómódú zsidóktól szedte össze a pénzt.

Főleg lábbeliben volt nagy hiányunk. Nagyon sok szegény gyerek vonult be közönséges félcipőben. Én jó felszereléssel vonultam be. Édesapám és a fivérem is adott tanácsokat. Ő már 1940-től bent volt. Két pokrócot kellett vinni, hátizsákot, katonaládát, bakancsot, legalább egy váltás meleg alsóneműt. Azon a bakancson, amiben bevonultam, kívülről nem lehetett látni, hogy nagyon gyenge minőségű, és az erős igénybevételtől hamar tönkrement. Akkor apám szerzett egy használt, de kitűnő állapotban lévő síbakancsot. Vastag, erős talpa volt, és azzal végig kihúztam.

Először Bereckre vittek, ez Erdélyben van, Háromszék megyében, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely közelében, az Ojtozi szoroshoz közel. Az Ojtozi szorosnál várták, hogy egy román támadás éri az országot. A szorosoknál volt mindig az ilyesmi. Nekünk ott erődítési munkát kellett végezni. Ásni kellett és fát vágni. Az ásós munka mellett voltak azért finomabb munkák is, például gépfegyverállás előkészítése, ami azt jelentette, hogy egy kerek gödröt kellett kiásni úgy, hogy az egyik oldalán, amelyik az ellenfél felé néz, legyen egy ilyen nyelvszerű benyúló darab, amire rá lehet állítani a gépfegyvert, és mellette jobbról, balról állhatnak a segédemberek. Az egyik adogatta a lőszert, a másik elvezette, a középső pedig lőtt.

Ez a Bereck csak az állomáshelyünk volt, innen mentünk Háromszék megyében azokra a helyekre, ahonnan ellenséges támadás volt várható, tehát ahol árkot kellett ásni, vagy gépfegyverállást építeni. Elég hamar elhagytuk Berecket, és áttelepültünk a Sepsiszentgyörgyhöz közeli Kilyénbe[lii]. Ott sokáig időztünk. Itt volt az úgynevezett gyalogsági alapkiképzés. Jobbra át, balra át, katonai fegyverfogás helyett lapátfogás volt: lapát vállra, lapát súlyba, lapáttal tisztelegj. Ezenkívül fizikaierőnlét-gyakorlatok: kúszás, békaügetés, futás fel a dombra stb. Mindezt nagyon jól bírtam. A fizikai munkában jártas voltam, a villanyszerelésnél a sok létrázás és vésés is erősített. Az alapkiképzés mellett azért továbbra is volt ásás és favágás, és elég megerőltető volt a normája. Nem egyszerű kis árokásásról volt szó, hanem igen nagy és mély árkokról, amikbe a feltételezett ellenséges tank beleesik, nem tud átmenni. Nehéz munka volt, mert bentről fel kellett dobni a földet. Szerencsére ott, ahol én dolgoztam, nem volt sok gyökér vagy kő. Az élelmezés akkor még jó volt, és elég bőséges[liii]. Hús is volt.

Kilyénből be kellett járni Sepsiszentgyörgyre a postára. Eredetileg egy szakaszvezető járt be a postára átvenni a leveleket és a csomagokat. A csomagokhoz pedig volt egy ilyen szekeres gazda, aki segített. A parancsnokság nem nagyon volt megelégedve a szakaszvezető intelligenciájával, kerestek mellé egy embert, aki el tudja olvasni, amit kell, és meg tudja számolni a pénzküldeményt. Ez a kísérő lettem én. Így indult a dolog, de egy idő után a parancsnok rájött, hogy mi a fenének kell nekem kíséret. Kiadott egy szabad mozgásra vonatkozó engedélyt ezekre a helységekre.

Ez egy nagyon jó buli volt, mert Sepsiszentgyörgyön, ottani zsidó családok között találtam magamnak megfelelő helyet. Még egy-két lány is volt, akinek lehetett udvarolni. Aztán őket is elhurcolták. Azért is fontos volt nekem, mert ott volt írógép, és én írógépen szerettem levelezni. Írógépen írni otthon tanultam meg, mindig volt otthon írógép.

1943 nyarán Háromszék megyéből vonattal felvittek minket Volóc környékére [Bereg vármegye]. Volóc[liv]  egy nagyobb kárpát-ukrajnai helység, ott vagoníroztunk ki, és onnan néhány kilométerre, már a hegyek között, volt az állandó tartózkodási helyünk, Podobóc[lv]. Ez egy világtól elzárt kis vacak falu, amit ruténok[lvi] és zsidók laktak. Mind a kettő rettenetes szegénységben és rettenetes mocsokban. Nagyon nehéz volt olyan szálláshelyet kialakítanunk, ami nem volt tetves. Podobócon a régi zsidók ugyan kialakítottak egy mikvét, de olyan rossz állapotban találtuk, hogy még a kályhacső sem volt meg. Ami pedig a tisztaságot illeti... Állítólag volt ott egy orvos, aki megvizsgálta, és azt mondta, nem egészséges, nem szabad használni. De volt, aki használta. Én egyszer sem merültem bele abba a löttybe, viszont amint leesett a hó, lehetett hóval mosakodni.

Ott Podobócon tényleg rossz talaj volt, és a kemény munka következtében sorban kicsorbultak a fejszék, csákányok. Akkor jelentkeztem azzal, hogy ezeket a szerszámokat időnként javítani kellene. Új nincs, eldobni nem lehet. Podobóctól néhány kilométerre volt egy másik kis nyavalyás falu, Pilipec. Itt is ruténok meg zsidók laktak. Jónak találták az ötletet, és a parancsnokság átküldött egy őrmestert, hogy nézzen szét, mert úgy hallották, hogy Pilipecen működik egy ruszin kovácsmester. És tényleg, a kovácsmesternek volt egy elég szép kis műhelye. Megegyeztek, hogy a kincstár fizet valamit ennek a kovácsmesternek, aki magyarul alig-alig tudott. Megengedték, hogy oda átjárjunk. Volt egy bajtársam, igazi zsidó parasztgyerek, úgy hívták, hogy Polák Klein Andor, aki írni-olvasni nem tudott, ami zsidónál elég ritka. Nagydarab, erős, behemót ember volt. Ő lett a segítőtársam. Hetenként összeszedtük a kicsorbult szerszámokat, amennyit elbírtunk, ketten átgyalogoltunk Pilipecre, letelepedtünk a mesternél, aki megmutatta, hogyan kell a szerszámokat kijavítani. Adott hozzá megfelelő felszerelést, megmutatta, hogyan kell a tüzet fújtatni lábítóval. És ami a fő, a kovácstűz mellett lehetett melegedni. Az a tél 1943-ról 1944-re nagyon kemény volt. Sokan megfagytak, vagy fagyási sérüléseket szereztek ott fent, és a munkában sok baleset volt. Ezzel a kovácsbulival viszont mi hetente kétszer melegben voltunk. A kovács hozott be szalonnát, elővette a lapos kovácsfogót, megtüzesítette, közé tette a szalonnát, és kenyérre nyomta nekünk a zsírt.

1943-ban apám értesítést kapott arról, hogy Péter fia meghalt. A századparancsok, Vertán Dezső főhadnagy a reggeli eligazításon előszólított, hogy lépjek ki, és azt mondta a többieknek, hogy Domonkos István fivére hősi halált halt. Holott a hivatalos értesítő a zsidóknál elkerülte a hősi szót. Attól kezdve, hogy Péter meghalt, állandóan könyörögtem apámnak, hogy csináljon valamit, mert tudtuk, hogy előbb-utóbb ideér a front. Írt hivatalos kérvényt, aminek nem sok eredménye volt.

Voltak kapcsolatai a Honvédelmi Minisztériumban, és 1944 áprilisában egyszer csak jött a parancs, hogy felvezényeltek Budapestre a Magyar Királyi Honvéd Vasút és Hidász Szertárba, ami a Timót utcában[lvii] volt. A Timót utca közvetlenül a fegyvergyár mellett volt, nem messze pedig az olajfinomító. Hogy a vezénylésem ne legyen feltűnő, ezért öt embert vezényeltek fel azon a címen, hogy mindegyiknek van valami szakmája. Voltak még rajtunk kívül is ott munkaszolgálatosok. Az köztudott volt, hogy a Timót utca egy jó buli[lviii], mert Budapesten lehet lenni. Első munkánk az volt, hogy annak az óriási területnek a szennyvízhálózatát kellett kitisztítani. Elég szigorú katonai rend volt, nem nagyon lehetett mozogni, és nem is nagyon kedveltek minket.

Lényeg, hogy április első napjaiban, talán 5-én volt az első nagy légitámadás Budapest ellen[lix], méghozzá kitüntetetten a fegyvergyár és a közeli olajfinomító ellen. Amikor odaérkeztünk, már az első nap láttuk, hogy a zsidó munkaszolgálatos fiúk árkot ásnak, de nem olyat, mint Erdélyben, hanem futóárkot. Viszont olyan mélyen, hogy be lehetett fedni vasúti talpfákkal, síndarabokkal, mindenféle egyébbel, ami ott rendelkezésre állt. A parancs az volt, hogy légitámadás esetén a zsidók bújjanak el, ahol tudnak. Az igazi óvóhelyeket csak a katonák és a tisztek használhatták. Volt egy hatalmas üzemcsarnok, amiben többek között egy hatalmas gatter (fűrészgép) működött, és a betontalapzata alatt volt a legnagyobb óvóhely a katonáknak. Néhány nap eltelt, jöttek újabb és újabb légitámadások, mi bent kucorogtunk abban a nyavalyás árokban, és megúsztuk. Viszont a tiszt urak és a katonák a nagy óvóhelyen majdnem mind ottmaradtak, mert találat érte a gattert, és a fejükre zuhant.

A helyzet egyre kétségbeejtőbb lett, már nem volt vízvezeték, nem volt csatorna. Akkor megengedték, hogy aki Budapesten lakik, hazamehessen mosakodni, ellátni magát. Egy idő múlva rájöttek arra, hogy ez annyira fontos célpont, hogy tarthatatlan a helyzet. A honvédség Budakalászon lefoglalt egy textilgyárat, ez lehetett talán májusban, oda kellett átvinnünk az egész felszerelést, ami még megmaradt a honvédségi üzemből. Ezek között voltak esztergapadok, fúrógépek. Budakalászon újból fel kellett építeni egy gyárat. Óriási vezetékhálózatot kellett csinálni, lealapozni a szerszámgépeket, szóval ez olyan volt, mint egy új üzemnek a beindítása. Ez az üzem hídalkatrészeket gyártott és javított, sőt vasúti kocsikat is kellett javítania. Megfeszített erővel folyt a munka, egyszer csak megjelentek a Liberátorok[lx]. Nagyon jól tudták, hogy itt van az új üzem, ami különben egész közel volt a Dunához, és elkezdték ott is bombázni. Óvóhely nem volt, mindenki bújt, ahol tudott. Én felfedeztem a parton egy javításra kihúzott dunai monitort, abban bújtam mindig el. Sőt ott rejtettem el az élelmiszerkészletemet is. Mert abban az időben már nagyon rossz volt az ellátás, nekem Hajdú Miklós barátom csempészett be ügyesen kolbászt, szalonnát.

Aztán az igen tisztelt honvédparancsnokság rájött, hogy Budakalászon sem működhet a gyár. Egy szép napon betoltak az iparvágányra egy vonatot, és kijött az utasítás, hogy holnap elkezdjük berakodni a felszerelést. Hova? Nyugatra. Azt nem, mondtam én, és velem együtt még néhányan, és meglógtunk. Én hazamentem a Lövölde térre.

Akkor alapították azt a bizonyos ruhagyűjtő századot. Ebbe a századba bekerülni nagy protekció kellett, mert ez egy biztonságot adott. Rajtam kívül alig-alig volt fiatal munkaszolgálatos, a többség idősebb, jómódú pesti zsidó polgárember volt. A minisztériumon keresztül kapott a század rendes honvédségi ellátmányt, de nekünk kellett egy főzőkonyhát fenntartani. Két tapasztalt idős emberünk vezette a konyhát. Az egyik, Strausz Zoltán nagyvágó volt, a másik vendéglátó-ipari szakember. A nagyvágók voltak Budapest leggazdagabb emberei, kezükben volt a vágóhíd. Nem a kóser, a rendes vágóhíd. Strausz Zoli barátom, akkor bácsinak hívtam, valamikor augusztusban szólt nekem, hogy „Gyere, segítsél nekünk, kell ide fiatal ember is, megtanítunk legalább, hogyan kell jó gulyást csinálni". Én bekerültem a konyhára, de sok mindent csináltam. Fiatalember voltam, ilyen szaladj ide, szaladj oda, csináld ezt, csináld azt. Ott tanultam meg hagymát vágni.

A ruhagyűjtésben nem nagyon vettem részt, inkább olyan munkákat végeztem, amelyeknél külső kapcsolatokat kellett fenntartani. Tekintve, hogy nekem egyenruhám volt, biztonságosan mozogtam. Az egyenruha szegény fivéremé volt, mert amikor 1942-ben a 2. magyar hadsereggel elvonult, már civil ruhában kellett mennie. Otthon hagyott egy rend nagyon rossz állapotban lévő katonai egyenruhát, azt vettem föl, és ki is tartottam vele végig. A köpeny alatt egy nyári zsávoly katonaruha volt rajtam megviselt állapotban. A köpeny is eléggé rossz állapotban volt, ami azért volt jó, mert az ilyen katonát nem igazoltatták a nyilasok, nem érdekelte őket. Az ilyenről azt gondolták, hogy valószínűleg a frontról jön. Inkább azokra hajtottak, akik jobban voltak felöltözve. Úgyhogy soha nyilas nem igazoltatott. De jobb is, mert nem volt jó papírom. A viselt katonaruhához nem passzolt a svájci és a svéd menlevél. Ugyan a zsebemben volt a régi zsoldkönyv, amit még mint munkaszolgálatos kaptam, de abban volt egy ZS betű. Ha valaki alaposan megnézi, rögtön lebukok.

Az is előfordult, hogy fölrendeltek az Síp utcai irodákba rendet tartani. Mert volt olyan, hogy nagyon sok kérelmező, nagyon sok panaszos jelent meg. Például mentek föl emberek azzal, hogy a házukba betörtek nyilasok. Mert azért már ebben az időben is garázdálkodtak. Valakit elvittek, valakit bántalmaztak, valakit kiraboltak. Ilyen dolgok voltak. De főleg a lakásproblémák, mert csillagos házakba tömörítették a zsidókat. Az volt a feladatom, hogy álltam egy előszobában, és az embereket fokozatosan engedtem be. Egy másik alkalommal egy fiatalasszonyt kisgyerekkel ki kellett kísérni az Amerikai úti Vöröskeresztes telepre[lxi]. Villamossal mentünk, és nagyon kellett vigyázni, hogy a gyerek meg ne mukkanjon, mert ő is csillag nélkül volt. Én pedig mint katona kísértem ki őket.

Ez a ruhagyűjtő század ment egészen a Szálasi puccsig[lxii]. Akkor már én is megkaptam a Wallenberg-féle Schutzpass-t, és a Katona József utcai lakásba mentem. Katalint[lxiii] sikerült elhelyezni a zsidó gimnáziumban az Abonyi utcában. Akkor meg is szakadt köztünk a kapcsolat.

Rögtön a Szálasi-puccs másnapján rendeletek sokaságát adták ki. Gettót kellett építeni. A csillagos házakból is oda tömörítették az embereket. Meg kellett szervezni a gettó ellátását. Védekezni kellett az esetleges rablások, a nyilasgarázdálkodás ellen. Kapcsolatot kellett tartani a hatóságokkal. A nyilas időben is ki-be járkáltunk a gettóból, és a Katona József utcában laktunk. Soha nem aludtam bent a gettóban. Főleg fizikai munkát végeztem, zsákokat felemelni, bevinni a raktárba, hazaszállítani. A legnehezebb liszteszsák 80 kiló körül volt, amit akkor még elbírtam. De volt olyan, hogy elkísértem apámat a városházi tárgyalására, vagy különleges feladatot kaptam.

Egy zsidó fiatalember kétségbeesve jött, hogy édesanyját és apját a házmester állandóan azzal fenyegeti, hogy át fogja adni őket a nyilasoknak. Ez már a Szálasi puccs után volt, de a gettó még nem állt. Ezt a két öreget ki kellett hozni, mert nem mertek maguk elindulni. Kerékpárra ültem, és odamentem. Katonaruhában voltam. Bementem a házmesterhez: „Kitartás, éljen Szálasi! A hadtestparancsnokságtól parancsom van, hogy ezt a két embert állítsam elő. Legyen szíves, hozza le őket." Lehozta, és elvittem őket egy másik csillagos házba. Persze ők erről az egészről nem tudtak. Reszketve jöttek le, és amíg ki nem mentünk, és kint az utcán nem tudtam megmondani nekik, hogy a fiuk szólt, addig remegtek.

Volt egy másik eset. Levelet kell vinnem Cavallier Józsefnek, és választ hozni tőle. Cavallier József egy keresztény újságíró volt, akit a prímás a Magyar Szentkereszt Egyesület világi vezetőjének jelölt ki. Az egyesület fő feladata a megkeresztelt zsidó emberek védelme volt. A Múzeum utcában volt az irodájuk, és én gyanútlanul odamentem. Bementem, és a házmesterné azzal fogadott, hogy „Jaj, jaj, vitéz úr, de jó, hogy nem előbb tetszett jönni. Egy órával ezelőtt itt voltak a nyilasok, és lelőtték az elnök urat." „Meghalt?" „Nem, szerencsére a mentők megmentették, és hazavitték." Budán volt a lakása, odamentem, becsengettem. Halálos ijedelem volt, amikor megint egy egyenruhást láttak. A felesége bevitt, Cavallier ágyban feküdt, nem emlékszem, milyen sebesülése volt, hol volt bekötve, de beszélő állapotban volt. Átadtam neki a levelet, és ha jól emlékszem, azt mondta, hogy nem kell válasz, csak annyit mondjál nekik, fiam, hogy jobban vagyok, és nem lesz semmi probléma. De utána, mielőtt elbocsátott volna, még tartott egy kis szentbeszédet: „Jól van, fiam, rendes jóravaló, keresztény magyar katonának így kell viselkedni, ahogy ti csináljátok.” Kérdezte, hogy hol szolgálok. Mondtam, hogy egy zsidó munkaszolgálatos század keretében. Erről ugyanis voltak ismereteim.

Volt egy borzasztó eset, amikor a nyilasok a csillagos házakból összeszedett embereket beterelték a Dohány utcai nagy templomba. Több száz embert két napig étlen-szomjan tartottak ott. Nem tudtunk bemenni hozzájuk. Gyakorlatilag csak én tudtam érintkezni velük, de oda nem mint katona mentem be, nem is mint zsidó, hanem mint az Elektromos Művek embere. Odamentem a kapcsolótáblához, tettem-vettem, és közben tudtam beszélni az emberekkel, megnyugtattam őket, hogy hamarosan vége lesz. Úgy lett vége, hogy a második napon bejött egy kisnyilas csoport, tíz-tizenöt ember, akik az oltár előtt egy nagy asztalt állítottak föl, és a zsidóknak libasorban végig kellett menniük, és minden vagyontárgyat és pénzt le kellett adniuk.

1945 után

Aztán az egyik hajnalban a Katona József utcai ház kapujánál lévő őr, mert mindig állítottunk oda valakit őrködni, jelentette, hogy jönnek a ruszkik. Házról házra jöttek. Eldugtuk a katonaruhát, és eléjük ment egy ember, aki az első világháborúban, illetve a hadifogságban valamennyire megtanult oroszul, és nagy örömmel üdvözölte őket. A ruszkik első dolga volt, hogy elvették az arany zsebóráját lánccal. Ezután végigjárták a házat, németeket és fegyvert kerestek. Nem bántottak nálunk senkit. Amit el lehetett vinni, azt elvitték, főleg a karórákat kedvelték. Ez volt a mi felszabadulásunk.

A felszabadítás után két nappal apámmal bementünk a gettóba. Láttuk ezt a borzasztó káoszt. Az a feladatot kaptam, hogy védjek egy élelmiszerraktárt. Mert az egyiket, ahol étolaj volt, feltörték, elkezdték csajkával kimeregetni az olajat, és a végén a nagy tumultusban kifolyt a rengeteg olaj. És akkor egy másik raktárhoz kiküldtek vigyázni. Persze, akkor már civilben voltam, mert katonaruhában elkaptak volna az oroszok. Minden fiatal embert elvittek. Így is kétszer elvittek, mind a kétszer meglógtam[lxiv]. Abban az időben a hitközség még fenntartotta a gettó élelmezési rendszerét. Segítenem kellett a Vöröskereszttől vagy más helyekről kiutalt élelmiszerek beszállításánál. Volt egy lovas kocsis emberünk egy gebével, aki egyszer hirtelen összeesett és megdöglött. Én valahol a hóban találtam egy négykerekű kézikocsit. Azt egyszerűen eltulajdonítottam, és azzal a kézikocsival tudtam járni. Nem egy alkalommal a Nyugati pályaudvar külső vágányainál lévő élelmiszer-elosztó központtól kellett zsákszámra elhozni babot vagy borsót. Ketten hárman voltak velem. A kézikocsimmal tudtam kisebb szállításokat is vállalni, amiért főleg ennivalót kaptam. Nem mentem vissza a szüleim lakására, akik még egy darabig a Katona József utcában laktak Annával, aztán visszamentek a Lövölde téri lakásba.

Itt közbe kell vetnem, hogy 1945-ben beléptem a Szociáldemokrata Pártba[lxv]. Akkor az szinte természetes volt, hogy mindenki valamelyik pártba belép. Ízlésemnek, korábbi gondolatvilágomnak, a családi elképzeléseknek is a Szociáldemokrata Párt felelt meg. Amikor egyesült a két párt, már láttam, hogy miről van szó, de nem mertem kilépni. 1948-ban már nagyon veszélyes dolog lett volna kilépni. Utána meg pláne, hiszen 1953-ban elvitték az apámat, és reszkettem, hogy engem is bevisznek. Tudom is, hogy nyomoztak utánam, mert a házmester mondta, hogy voltak ott nyomozók és érdeklődtek.

Amikor vége lett a háborúnak, Hajdú barátommal, aki egyébként civilben a filmgyárban dolgozott, még a régi Kovács és Faludi-féle filmgyárban[lxvi] mint technikus, elhatároztuk, hogy csinálunk egy kis vállalatot közösen. Ehhez volt nekem még egy munkaszolgálatos bajtársam, aki elég gazdag volt, és be tudott rendezni egy kis filmlaboratóriumot. Aztán rájöttek arra, hogy érdekesebb lenne hangfelvételeket csinálni. Volt valamikor régen Budapesten egy cég, aminek az volt a mottója, hogy „Saját hangja, vigye haza!"[lxvii]. Nagyon kedvezményesen hozzájutottunk egy készülékhez, amivel hangfelvételeket tudtunk csinálni, és azt hittük, hogy ebből meg lehet gazdagodni. De nem gazdagodtunk meg. A cégünk neve Gong Hangstudió volt. A cég az én nevemen ment, mert nekem jó szakmám volt. Amikor a céget csináltuk, akkorra már a mestervizsgát is letettem, tehát villanyszerelő-mester voltam, és iparengedélyt váltottam ki. 1946. október 8-án kaptam meg a mesterlevelet, és 1946. december 18-án váltottam ki az iparengedélyt. A vége az lett, hogy a tevékenység áttevődött a villanyszerelésre, és már egy-két embert is tudtam foglalkoztatni, mert megvoltak a régi kapcsolataim. Nagyon sok munka volt abban az időben, a háború után rendbe kellett hozni a tönkrement házakat. A Deák Ferenc utcában béreltünk egy földszintes kis helyiséget, ami azt jelentette, hogy ott voltunk a Belváros közepén, és akkoriban nyíltak újra az üzletek, amelyekben kellett villanyt szerelni. Ezenkívül Hajdú barátom nővére a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál dolgozott[lxviii]. Ez arra volt jó, hogy az alatt az idő alatt, amíg villanyszerelőként dolgoztam, a Közmunkatanácstól is kaptam kisebb-nagyobb munkákat. Anyagot tudtam szerezni, volt anyag a régi nagykereskedőknél. A háború előtt, amikor villanyszerelő-segéd voltam, rendszeresen jártam ezekhez a nagykereskedőkhöz, ismertek, és volt, akinek volt eldugott anyaga.

Minden rendben is lett volna, csak aztán jött a Rákosi-féle hóbort, hogy még a kisiparosokat sem akarták hagyni, és - ha jól emlékszem - 1948-ban már rendkívül magas adót vetettek ki, amit nem lehetett elviselni[lxix]. Úgyhogy 1949. január 7-én visszaadtam az ipart, és részletfizetési kedvezményt kértem. A Rákosi-féle rendszerváltozás tönkretette a Közmunkatanácsot is, ami a Madách házakban volt, és Hajdú nővére átkerült a Közmunkatanács helyét elfoglaló MATI-hoz (Magasépítési Tervező Iroda), és ott kibulizott két állást nekünk. Így 1949-ben bekerültem a MATI-ba. Elsőre gondnoki állást kaptam. A MATI nem sokkal ezután átalakult Általános Épülettervező Vállalattá (ÁÉTV), ahol kulcspozícióba kerültem, mert gazdasági munkát bíztak rám. Ezen kívül én lettem a szakszervezeti bizottság titkára, amit akkor úgy hívtak, hogy Ü.B.[lxx] titkár. Ez elég fontos pozíció volt annak idején, mert az úgynevezett üzemi háromszögben mindig benne voltam. A vállalat igazgatója, a párttikár és az Ü.B. titkár. De ez is volt az egyik oka annak, hogy hamarosan nézeteltéréseim támadtak, ami látszik a káderlapból is. Így az Ü.B. titkárságból hamar kiestem, és utána már semmi ilyesmit nem csináltam. Az ottani személyzetis azt jegyezte fel rólam, hogy ellenséges beállítottságú vagyok. 1956-ban megkaptam a káderlapomat:

A Jellemzés hátlapján kézírásos „észrevétel":

1950-től esti egyetemre jártam és 1954-ben gépész szakmérnöki oklevelet szereztem. Időközben a tervezővállalatnál komplex tervezési gyakorlatot szereztem, mert a villamos berendezések tervezése mellett központi fűtési, vízvezeték- és csatornaszerelési és gázberendezési tervezési munkákban is részt vehettem. Később lehetővé tették, hogy a Lakótervnél, majd a KÖZTI-nél[lxxii] a felvonótervezési szakosztályon körülbelül két évig az emelő- és szállítóberendezések tervezését tanuljam és gyakoroljam. 1955-től 1957-ig a BUVÁTI[lxxiii] épületfelújításokkal foglalkozó osztályán főként villamos berendezések tervezésével foglalkoztam.

1956-ban beválasztottak a Forradalmi Bizottságba a BUVÁTI-nál. Én kifejezetten a mérsékelt emberek közé tartoztam. Amikor például kiszedtük a személyzetitől ezeket a káderlapokat, akkor voltak, akik rettentően felbőszültek, és fenyegetőztek. Ha jól emlékszem, egy ilyen kis vörös hajú zsidó volt ez a személyzetis, és mi megvédtük. Nem engedtük sem kirúgni, sem bántani. Mert az Intézet azért működött végig. Egyrészt ki kellett adni a fizetést, másrészt voltak folyamatban lévő munkák, hiszen Budapest rommá vált épületeinek a helyrehozása hozzánk tartozott.

Aztán 1956-ban már nem léptem be az MSZMP-be, és így sikerült kimaradnom. A véletlen úgy hozta magával, hogy nagyon szoros barátságba kerültem a nálam jóval idősebb Fischer Alajossal. Ez abból indult ki, hogy közös munkáink voltak. Ő tervezte az épületet, én pedig az épületgépészeti részt. A testvére, Fischer József, a Nagy Imre kormányában, 1956. november 2-től 4-ig, két napig államminiszter volt[lxxiv]. Sok baj volt körülöttük, régi szociáldemokraták voltak. És ez a barátság bennem megerősítette, hogy nem fogok visszalépni a pártba.

Amikor 1957-ben kialakították újra a pártszervezetet, nagyon nehezen mozdultak az emberek. Ennek az lett a következménye, hogy 1957 nyarán vagy őszén az Építésügyi Minisztériumból kiküldték a Valentinyt[lxxv], hogy beszéljen rá bennünket, régi tagokat, hogy újból lépjünk be a pártba. Tartott egy nagy beszédet. A végén kérdezték, hogy ki akar hozzászólni. Én voltam az egyik, és Fischer Alajos a másik. Mindketten nagyon beolvastunk. Akkor már Nagy Imrét és társait Romániában tartották fogságban, és rettentően kirohantunk mind a ketten. Főleg azokkal az érvekkel jöttünk elő, hogy miféle disznóság, hogy Magyarország törvényes miniszterelnökét valahol fogva tartják. Továbbá mi van a lefogott írókkal, újságírókkal? Ezeket vetettük fel, és megmondtuk, hogy szó sem lehet arról, hogy egy ilyen pártba, ami ugyanolyan, mint a Rákosié, újból belépjünk. Nagy skandalum volt, a gyűlést fel is oszlatták, és néhány nap múlva hívattak bennünket az igazgatóságra, ahol ott volt két belügyes. Elég kemény vita volt. Én azt mondtam: „Önök nem tudják, de most elmondom, hogy az én apámat az ÁVH-nál agyonverték, halálra kínozták. Amikor megpróbáltam utánaérdeklődni, hogy mi történt és miért, azt a választ kaptam, hogy »Maga soha nem fogja megtudni, hogy itt mi történt.« És azóta sem adott senki semmiféle felvilágosítást. Mit gondolnak, ha én ezek után 56-ban magam mellé vettem volna néhány belevaló géppisztolyos fiút, és megpróbáltam volna ott, a Fő utcában megkeresni a felelősöket, az rendben lett volna? Nem inkább az a jó megoldás, hogy megpróbálok békésen változtatni, hogy egy olyan rendszerben élhessek, ahol ez nem fordulhat elő? Én kitartok amellett, hogy Nagy Imre és társai az ország törvényes vezetői.”

A válasz az volt, hogy Fischer Alajost azonnal nyugdíjazták. Nekem meg azt mondták: „A maga meséjét elfogadjuk, de figyelmeztetjük, ha még egyszer kinyitja ezt a kicsi száját” - ezt szó szerint mondom, mert az ilyet az ember megjegyzi – „akkor megnézheti magát. Magának kuss a neve. Semmiben nem vehet részt." Erre azt mondtam: „Kérem, azon a gyűlésen, ahol a Valentiny tartott előadást, felszólítottak bennünket, hogy mindenki mondja el a véleményét, most már demokrácia lesz. Úgy látszik, amit akkor ott mondtak, az nem magyarul volt, hanem oroszul. Annak az ellenkezője igaz. Amit itt most önök mondanak nekem, legalább magyarul van. Nem fogom kinyitni a számat."

Így is történt. Nagyon óvatos voltam. Persze az is hozzá tartozott, hogy azonnal fölmondtak nekem, már csak a precedens kedvéért is, hogy a nép lássa. És akkor megint a barátok, a régi mérnökgárdából rögtön, pár napon belül elhelyeztek a Fővárosi Szerelőipari Vállalatnál. Persze az nem volt kedvemre való munka. Mindennap megnéztem az újságokat, kerestem állást. Kétfelé szerettem volna elhelyezkedni. Az egyik a színház. Mert amikor még a Középülettervezőnél dolgoztam, ott színházi munkákat is csináltunk, és az egyik utolsó munkám épp az Operettszínházban egy világítási mozgóhídnak az elkészítése volt. A másik az egészségügy. És mit tesz isten, 1959-ban találtam egy hirdetést, hogy nagy budapesti egészségügyi intézmény épületgépész mérnököt keres. Megpályáztam, sikerült. Ez volt az Országos Onkológiai Intézet. 1959-től az Országos Onkológiai Intézet műszaki osztályvezetője voltam, és nyugdíjazásomig itt dolgoztam.

A belügyesek pedig nem nyúltak utánam, betartották a szavukat, ha befogom a számat. Egyszer, még a hetvenes években, megszegtem a belügyeseknek tett hallgatási ígéretemet. A Hazafias Népfront helyi titkára meghívott, hogy szeretne bemutatni a kerület tanácselnökének. Nem mondhattam nemet, ha egyszer műszaki szakemberként már csináltam ezt-azt. Fölmentünk a tanácselnökhöz, és ott ült a kerületi párttikár is. Leültettek, kávéval kínáltak, és rövidesen előjöttek a farbával: szeretnének a következő választáson tanácstagnak jelölni, mert jó szakember vagyok, fiatal stb. stb. Először elnevettem magam, és mondtam, hogy én ilyesmire nem vagyok kapható, ne is beszéljünk róla. De elkezdtek nyaggatni. A végén kifakadtam, és azt mondtam, kérem, vegyék tudomásul, hogy én 1956-ban Nagy Imre híve voltan, és megmaradtam mostanáig. Én ezt a rendszert, amit most önök itt csinálnak, nem tartom legitimnek, és nem lennék hajlandó felesküdni erre a rendszerre. Vegyék tudomásul, hogy én soha nem mondtam ki azt, amit önök szoktak mondani, hogy ellenforradalom volt. Magyarországon forradalom volt. Nagy volt a megrökönyödés, de semmi következménye nem lett.

1960-tól a fő munkahelyem mellett mellékfoglalkozási munkát vállaltam a Hungarhotels Vállalat műszaki osztályán, ahol nagy építkezéseken (Astoria Szálló bővítése, Margitszigeti Nagyszálló bauxit utáni rekonstrukciója) a műszaki ellenőr mellett épületgépész szaktanácsadóként működtem tíz éven át. 1964-ben a Munkaügyi Minisztériumtól kértem a szakértők névjegyzékébe való felvételemet, ami 1964. február 25-én meg is történt. Ettől kezdve építési-szerelési és üzemeltetési kérdésekben szakmai tanácsokat, véleményeket adtam, elsősorban egészségügyi intézményeknek. Így közreműködésemmel létesült a Sportkórház új bonctani épülete, a Kardiológiai Intézet epidemológiai pavilonja. Ugyancsak közreműködtem az Idegsebészeti Intézet Amerikai úti főépületének teljes villamoshálózati felújításánál, továbbá előkészítettem az Állami Fodor József Gyógyintézet rehabilitációs épületének programját. Az egészségügyi intézmények műszaki felszereltségével és szakmai követelményeivel kapcsolatban számos közleményem jelent meg az „Egészségügyi Gazdasági Szemle" című szakmai folyóiratban. Részt vettem az ÉTE Kórházépítési Szakbizottság munkájában. 1971-ben ennek nemzetközi kongresszusán előadást tartottam a könnyű épületszerkezetek alkalmazásának épületgépészeti vonatkozásairól. Tagja voltam a Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek, és elnöke voltam az Egészségügyi Szabványosítási Bizottságnak. Emellett részt vettem itt a kerületben a Hazafias Népfront mérnökökből, technikusokból álló műszaki körének a munkájában. Ez társadalmi munka volt, például régi épületek felújítása. Volt egy régi múzeum a kerületben, annak teljes felmérését megcsináltak, javaslatokat tettem, számításokat készítettem. Szívesen csináltam.

Politikai jellegű tevékenységet 1986-ban kezdtem újra végezni, a Bajcsy-Zsilinszky Társasággal. Úgy kerültem ide, hogy amikor az Onkológia főmérnöke voltam, közben kirendeltek a Sportkórházhoz is, ahol a főmérnök lebukott valami korrupción, és valakinek vinni kellett a dolgokat. Ott a gazdasági igazgatóval nagyon meleg barátságba kerültem. Novák Károlynak hívták, azóta meghalt, én búcsúztattam. Megjárta a frontot, szerencsésen hazakerült, és megírta az emlékiratait „Találkozásom a történelemmel" címmel. Először csak szakmailag beszélgettünk, aztán másról is, és nagyon meleg barátság alakult ki közöttünk. Elmondta nekem, hogy ő ismerte személyesen Bajcsy-Zsiliszky Endrét, és tagja annak a kis társaságnak, amelynek az a célja, hogy 1986-ban, a születése 100. évfordulóján fölállítsák a szobrot. Már meg van rendelve, már csinálják. Úgy vannak bejegyezve, hogy Bajcsy-Zsiliszky Endre Baráti Társaság. Azt mondta, hogy neked ebben részt kell venned, mert ilyen emberekre van szükségünk. Belementem, és 1987-ben, 1988-ban, 1989-ben nagyon aktívan dolgoztam. Már nem féltem a Belügytől. Nem érdekelt. Érdekes módon a megfigyelésemet csak valamikor 1988-tól kezdték. Mert a Történeti Hivatalból kikért papírokban főleg azok a dolgaim vannak, amikor például tüntetésszervező voltam, előadást tartottam, temetőben beszédet mondtam.

Tehát a politikai tevékenységem ezzel kezdődött, és folytatódott azzal, hogy ez a baráti társaság teljesen átszerveződött politikai társasággá, és volt egy titkos helyünk, egy könyvraktár az Akácfa utcában, ott jöttünk össze, ha valami kényes dolgot akartunk megbeszélni. A Köröndön volt a Hazafias Népfrontnak egy gyönyörű terme, ötven-hatvan fő befogadására alkalmas, ott rendszeresen előadásokat szerveztünk. Olyan embereket fogadtunk, mint Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, Csoóri Sándor, Csurka István. Én ebben elsősorban szervezői szerepet vállaltam, a tagnyilvántartást vezettem, a levelezést bonyolítottam. Mire elértük, hogy ezer nyilvántartott tagunk volt, már nem fértünk be, és akkor valaki bemutatta a Jurta Színház igazgatóját. Rám bízták, hogy egyezzek meg vele. Valami egészen szemtelenül kevés pénzt ígértem, és elfogadta. A Jurta Színház néhány hónap alatt híres intézménnyé vált. A dolog abban csúcsosodott ki, hogy a Bajcsy-Zsiliszky Társaság részt vett az Ellenzéki Kerekasztal munkájában. Jómagam a Bajcsy-Zsiliszky Társaság egyik delegáltja voltam az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, úgyhogy tevékeny részt vállaltam a rendszerváltásban.

A Magyar Demokrata Fórumnak alapító tagja vagyok, és 1990-ben bekerültem a XV. kerületi képviselő-testületbe, amelynek egy cikluson keresztül, 1994-ig tagja voltam.

Családomról 

Feleségem, Schwartz Katalin, 1925-ben született Miskolcon. Valamikor az 1930-as években mint gyerek a szüleivel együtt Palesztinában volt. Pár évig lehettek ott, de az édesanyja sokat betegeskedett, és nagyon mostohák voltak a körülmények. Egy kibucban éltek, ahol az édesapja földmunkát végzett. Volt lakatos képesítése, de ott nem arra volt szükség. Néhány év múlva az orvos tanácsára, hogy az édesanyjának jobbat tenne, ha visszamenne a régi környezetébe, hazajöttek. A feleségem édesanyja Groszman lány, és annak a családnak volt valami lakatosüzeme Miskolcon. Ott dolgozott az édesapja. Szegények voltak. A feleségem négy polgárit[lxxvi] végzett, utána kitanulta a varrónő szakmát. Egész fiatalon dolgozott már Miskolcon.

A feleségemet a ruhagyüjtő századnál ismertem meg. Miskolci leány volt, és a miskolci gettóból cionista fiatalokkal együtt szökött meg. Sok mindenen ment keresztül, többször szökött. Utoljára a Műegyetemen bujkált cionista gyerekekkel. Nyári időszak volt, lehetett július, augusztus. Volt egy nagyon rendes tanársegéd, és a padláson csinált nekik helyet. Nem voltak sokan, öt-tíz fiatal, ott bujkáltak. De a sötétség, a nélkülözések, a bezártság rettenetesen idegnyomorító volt, és elszökött onnan. Akkor még voltak hamis papírjai, szerzett egy albérletet, ahol Tóth Mária néven élt. A rendőrség pont egy ilyen nevű gyermektolvaj nőt keresett. Be volt jelentve, a rendőrök azt hitték, hogy megtalálták. Szerencsére nem volt otthon, amikor a detektívek odamentek, és a szállásadónője, aki azért sejtette, hogy ő miféle, megvárta a kapu előtt, és figyelmeztette, hogy itt vannak a hekusok. Így egy szál ruhában lógott meg onnan. Az egyik idősebb szakács, Strausz Zoli bácsi meglátta ott ténferegni, behozta, és a kamrában adott neki helyet. Mivel nem volt nagyon más fiatal, rám osztották a feladatot, hogy foglalkozzam egy kicsit vele.

A felszabadulás után bement a volt gettóba, akkoriban mindenki keresett valakit, és a gettó forgatagában egymásra találtak az édesapjával. Az apja túlélte a munkaszolgálatot, az anyját és a testvéreit Auschwitzba vitték, és ottvesztek. A gettóban találkoztam újra Katalinnal és az apjával. A házassággal meg kellett várni a nagykorúságomat, akkor még 24 éves korhoz volt kötve, és a szüleim egyáltalán nem örültek annak, hogy házasodni akarok, mert azt szerették volna, hogy tovább tanuljak. Akkor még előttem volt az egyetem. A zsidótörvények miatt nem mehettem egyetemre, egy egyszerű villanyszerelő voltam, és az apámnak természetesen az volt az elképzelése, hogy a háború után majd megyek rögtön tovább tanulni. Apám egyszerűen kijelentette nekem, hogy ő ezt nem helyesli, és amíg őrajta múlik, ő a pater familias, addig nem adja meg a hozzájárulását. Nem vesztünk össze, már külön éltünk, kivettünk egy albérletet. 1945. augusztus után összeházasodtunk, azért akkor, mert augusztusban töltöttem be a 24. életévemet. Bementünk az elöljáróságra, megszólítottunk két ilyen szolgát vagy kézbesítőt a folyósón, hogy jöjjenek tanúnak, és ez volt a házassági procedúra. Semmiféle ünneplés nem volt, se rokon, se semmi.

A feleségem soha nem lépett be a pártba. A háború után még a cionista kapcsolatait is csak egy rövid ideig tartotta fenn. Ha jól emlékszem, a Klállal[lxxvii]. Mivel volt kint pár évet Palesztinában, jól tudott ivritül, és ott tanított egy ideig héberül. Meg voltak ilyen baráti összejövetelek, néha én is elmentem, mert érdekelt. De nagyon hamar elmaradtunk, talán már 1946-ban. Izrael megalakulásának nagyon örültünk, az arab-zsidó háborúkban a zsidóknak drukkoltunk, és ezt nem titkoltuk[lxxviii]. Aztán már csak a Hazafias Népfrontban élt újra közéletet az 1980-as évek elejétől.

1947-ben megszületett az első gyerek, a kislány. És akkor nagyon erősen kellett hajtani, hogy minél hamarabb rendes födél legyen a fejünk fölött. Lakást úgy szereztem, hogy a Gyarmat utcában megismerkedtem egy idősebb háztulajdonosnővel, akinek volt ott egy kis emeletes villája, amit a háború nagyon megtépázott. Megállapodást kötöttem vele, hogy hozzájárulok az újjáépítéshez. Amivel tudtam, saját kezűleg is. És ha jól emlékszem, volt ezer pengőm is, hiszen dolgoztam. A lakásba bemenni csak 1948-ban tudtunk. Ez bérlet volt, egy nagyon kicsi, egyszoba-hallos lakás fürdőszobával és konyhával. Egy hátránya volt, hogy félig alagsor volt. Ha kinézett az ember az ablakon, akkor rögtön ott volt a föld. Ettől függetlenül nem volt egészségtelen, rendes ablaka volt, és jó cserépkályha volt benne. Tartozott hozzá még egy pincerekesz, ahol a tüzelőt tartottuk. Emlékszem, hányszor cipeltem a hátamon haza az ötvenkilós zsákokban a tüzelőt.

Nagyon szerényen éltünk, de mindenünk megvolt. A feleségem nagyon ügyesen segített a gazdasági életünkben. Eredetileg női szabó mesterséget tanult, de volt egy specialitása, a kézi kötés. És abban az időben, amikor mi összeházasodtunk, még Magyarországon nagy értéke volt a szép, kézzel kötött pulóvereknek. A munkaszolgálatos időből volt egy baráti köröm, akik közül az egyiknek a Váci utca és a Vörösmarty tér sarkán volt üzlete, a Halas és Frank, ahol most az a szép ékszerbolt van. Ők átvették a feleségem által készített kötött dolgokat. Ő nemcsak a kötést tudta megcsinálni, hanem az összeállítást is. Sokáig nem helyezkedett el. Otthon varrt és kötött. Aztán az 1950-es években az Élelmiszerjegy Hivatalban alkalmazták, mert szépen tudott írni. Később a Magyar Hirdetőnél dolgozott. Oda Anna húgom vitte be. Emellett mindig csinált ezt, azt. Nem csak a kötést. Remekül megtanulta a bőrdíszműmunkát is. 1956 után, amikor sokan mentek el Magyarországról, egy mérnök kollégám hivatalosan kivándorolt családostól, és mivel minden vagyonukat pénzzé akarták tenni, egy nagyon jó varrógépet vettem. Ez egy olyan erős gép volt, hogy bőrt is lehetett varrni rajta. Táskákat csinált, öveket. Ebből is jött pénz. Azért soha nem éltünk olyan jól, hogy autót vettünk volna. Soha nem volt autónk. Nyaralni sem jártunk, ráadásul a rákoscsabai nyaraló sem volt meg. Abba ugyanis a nyilas idők alatt beköltöztek, nem lehetett sehogy sem kitenni őket, úgyhogy az 1950-es évek elején a szüleim eladták lakottan 10 000 forintért. Külföldön soha nem voltunk együtt. Én voltam az 1970-es években néhányszor hivatalos úton az NDK-ban, nyugaton soha. Ez minden.

54 éves korában, a második infarktus után leszázalékolták, és rokkantnyugdíjas lett. Rengeteget cigarettázott. Ellenben mint nyugdíjas nagyon mozgékony volt, és itt, a XV. kerületben a Hazafias Népfront kerületi szervezete és a Vöröskereszt indított egy jótékony célú egyesülést. Ha jól emlékszem, azt a nevet adták neki, hogy Humanista Klub. A Hazafias Népfront adta hozzá a helyiséget. Ennek főként az volt a célja, hogy abban az időben, amikor Erdélyből sokan menekültek át, ez már az 1980-as években volt, ruhát és pénzt gyűjtöttek. Ennek a helyi mozgalomnak a vezetője egy evangélikus lelkész volt, akivel neki kitűnő kapcsolata volt.

1990-ben halt meg, és nem zsidó temetőben van eltemetve. Nem volt vallásos. Azt mondta, mint sok zsidó ember, hogy hogyan engedhette meg az Örökkévaló, hogy ez megtörténjen. Templomba sem volt hajlandó elmenni, és ragaszkodott hozzá, hogy őt az az evangélikus lelkész temesse el. Maga a rítus nem volt evangélikus, csak a lelkész búcsúztatta. A pappal én nagyon jó viszonyban voltam. Sajnos valami okból elment Dél-Amerikába. Egy vagy két levelet még váltottunk, aztán megtudtam, hogy meghalt, aránylag fiatalon.

Anna húgom nem jutott el az érettségiig, de azért jól megtanulta az irodai munkákat. Jól tudott gépelni, gyorsírni. Utoljára a Magyar Hirdető Vállalatnál volt irodai dolgozó. Amikor férjhez ment, akkor ide költöztek, ebbe a rákospalotai házba, anyámhoz. A húgom 1954-ben ment hozzá Bolmányi Ferenc festőművészhez. Nem tudom, hogy egyházi esküvőjük volt-e, valószínű, de én nem voltam az esküvőjükön. Gyerekük nem volt.

Bolmányi nagyszerű festőművész volt, eredetileg nagyszerű portréista, és eleinte jól ment neki, még az angol királyi családtól is volt rendelése. Aztán a Rákosi-rendszerben nem engedték érvényesülni, egyrészt azért, mert a nonfiguratív stílusa szemben állt az akkori szocialista realizmussal, másrészt azért, mert ő valóban nagyon vallásos zsidó ember volt[lxxix].

Amikor Anna és a férje ideköltöztek, anyám már nagyon sokat betegeskedett. Már velünk élt, amikor 1960-ban meghalt. Zsidó temetőben van eltemetve. Annáék nem bírták anyagilag fenntartani ezt a nagy házat. Akkor még nem volt gázfűtés, hanem cserépkályhák voltak. És egy ilyen nagy háznak a fenntartásához technikai tudásra is szükség van. Egyszerűen nem bírták. Annyira nem bírták, hogy mindig panaszkodtak, hogy télen elfagynak a vezetékek. És akkor felajánlottuk, hogy cseréljünk. Mi 1957-ig a Gyarmat utcában laktunk.  Azt mondtam, hogy átengedem a Gyarmat utcai kis lakást, ott sokkal könnyebben boldogulnak, én pedig majd gondoskodom erről a házról. Sajnos ott sem voltak szerencsések, mert egy nagy nyári zivatarban visszafolyt a házba a csatornavíz, és elárasztotta őket. Amíg én laktam ott, addig nem fordult elő olyan eset, hogy nem működött a csatorna. Lehet, hogy azt hitték, a csere előtt eltitkoltam előlük. De akkor Bolmányinak már régebben bent volt egy pályázata műteremre. És szerencsére 1965-ben kapott a Bartók Béla úton egy gyönyörű műteremlakást. Egy szobrászé volt, aki ezt a Éva szobrot is csinálta, ami itt áll. (Mutatja a kb. fél méteres kisplasztikát.) Eredetileg párban volt, Ádámot a Kígyó utcai patika vette meg, én pedig egy barátomtól kaptam ajándékba Évát. Szóval megkapták azt a műteremlakást, és az életük így rendeződött. A rendszerváltás után már a képei is keresettek lettek. 1990-ben Bolmányi meghalt, és Anna haláláig abban a lakásban maradt. 2002-ben halt meg, és zsidó temetőben temettük el.

Röviden a gyerekeimről. Judit 1947-ben született. Amikor a gimnáziumban leérettségizett, akkor már az egészségügyben dolgoztam, és bevittem a mi kórházunkba. Ott tanulgatott egy darabig a laboratóriumban, és aztán saját erejéből a KÖJÁL-hoz[lxxx] került, és különböző szakfolyamok elvégzésével mikrobiológiai szakasszisztensi képzettséget szerzett. A mai napig ezt csinálja, csak időközben a KÖJÁL neve lett ÁNTSZ. 1968-ban, 19 éves korában férjhez ment egy katonatiszthez. Amikor a férjét Kaposvárra vezényelték, ment vele, de ott is a KÖJÁL-nál helyezkedett el, és ugyanazt csinálta. Született egy fia, aki most Németországban él. Nem nagyon tudok róla, nem tudom, hogy mit csinál. Sajnos, a lányom házassága megromlott, és tíz év múlva elváltak. Később újra férjhez ment, de 2000-ben megözvegyült. Azóta egyedül él. Péter 1959-ben született. Az I. István Gimnáziumban (ma: Szent István Gimnázium) érettségizett, majd az ELTE TTK-n meteorológus szakot végzett 1984-ben. 1999-ben doktorált. Éghajlatkutatással foglalkozik, rendszeresen jelennek meg szakcikkei nemzetközi folyóiratokban és hazai orgánumokban. Volt házas, de aztán elvált. Gyereke nincs.

Ami a barátokat illeti, a Hajdú házaspárt már említettem. Velük mindvégig összejártunk, együtt kirándultunk. Még egy ilyen szoros és régi barátság nem volt, de volt sok. A munkahelyeimről mindig kerültek újabb és újabb baráti kapcsolatok. Nem csak családi barátok, hanem olyanok, akikkel leültem egy pohár borra beszélgetni, akikkel valamit együtt csináltunk. A feleségemnek is volt saját baráti köre. Például voltak barátnői, akikkel néha kártyáztak. Aztán voltak barátnői a jótékonykodási munkából. Tulajdonképpen nincs semmiféle változás abból, hogy szegény feleségemet eltemettem. Azzal a körrel, amellyel ő és én kapcsolatot tartottunk, továbbra is megmaradtak a jó baráti kapcsolatok.

Életrajz

A 91 éves Krausz Dezső Kiskunhalason él feleségével. Két családi házuk van egy telken, az egyikben egyik gyermekük él családjával. Krausz bácsi alacsony termetű, szikár, szűkszavú egyszerű ember. Sokat dolgozott, és családjában és környezetében megbecsült személynek számít. Maga építette családi házában, a konyhában beszélgettünk vele, ahova gyakran néhány szóra betoppantak a rokonai is. Lányával, fiával, unokáival, dédunokájával napi kapcsolatban van. Gyakorlatilag a család központi találkozóhelye az udvaruk és a kertjük, és a nagy telek lakóházai. Krausz bácsi idős kora ellenére igen aktív. A mai napig rendszeresen jár a pénteki imákra. Nem szeret tétlenkedni, és napjait pontosan beosztja, amitől eltérni nem lehet.

Amikor én születtem 1916-ban, már egyik nagyszülőm se élt. Semmit nem mesélt a család róluk, úgyhogy én nem tudok róluk semmit, nem volt családi terefere témája. Azt tudom, hogy nem voltak ortodoxok. Zsidók voltak a maguk módján. Egyszerű neológok voltak. Nem vallástalan, csak nem olyan bigott vallásúak, mint az ortodoxok.

Apám, Krausz Miksa Nyitrán született 1875-ben. Édesanyám neve Pach Irma volt. Galántán született 1888-ban. Apám szatócs volt. Miután el kellett hagynunk felvidéki lakóhelyünket, a későbbiekben hentesüzlettől kezdve mindenfélével foglalkozott. A szüleim 1908 körül házasodtak össze. Öten voltunk testvérek, mind Kicőn láttuk meg a napvilágot. Apám ott volt először kereskedő. [Kicő, szlovákul Skýcov, a trianoni békeszerződésig Bars vármegye Aranyosmaróti járásához tartozott. A falunak 1910-ben 896, többségben szlovák lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A település lakói mezőgazdasággal, erdei munkákkal, pálinkafőzéssel foglalkoztak. A falut a partizánok támogatása miatt 1945. március 16-án a német csapatok felgyújtották, 232 házából 226 égett le. – A szerk.] Én a harmadik voltam a testvérek sorában. A bátyám, Krausz Oszkár 1909-ben született. Ő később cipőkereskedő lett Pestszentlőrincen. Oszkár bátyám 1942-ben bevonult egy aknaszedő munkaszolgálatos századba Oroszországba, ahonnét egyetlenegy ember se jött vissza. Fölrobbantak. 1943-ban halhatott meg, mert ahogy a szüleim mesélték, akkor jött egy levél, hogy eltűnt. Ez azt jelenti, hogy meghalt. A nővérem, Krausz Szerén 1911-ben született. Ő háztartásbeli volt. Szerén Pestre ment férjhez, Wilheim Imréhez, aki egy bőrkereskedőnél volt adminisztrátor, később az üzletet vezette. Én 1916-ban február 5-én születtem. Az idősebb húgom, Krausz Aranka 1919-ben született és kozmetikus lett. Az ötödik testvér, Krausz Edit 1921-ben látta meg a napvilágot, és később lapszerkesztő lett. Aranka Mohácsra ment férjhez Klein Manóhoz, aki textilkereskedő volt, Edit pedig Kiskunhalasra, Engel József asztaloshoz. Edit 1941-ben korában ment férjhez. Én akkor már munkaszolgálatos voltam. A nővéremnek, Szerénnek volt egy ötéves kislánya, az egyik húgomnak, Arankának meg egy kétéves kislánya, mindegyiküket Auschwitzban gázosították el. A férjeik munkaszolgálatosok voltak, mindkettő hazajött. A Wilheim Imre újranősült és 1956-ban kiment Ausztráliába. Azóta se tudok róla. Aranka férje is hazajött, megnősült, és ő is kiment 1958-ban Ausztráliába.

A Krausz család 1923-ban jött Csehszlovákiából a trianoni Magyarországra a zsidó- és magyarüldözés miatt. Apámat koholt vádak alapján majdnem fölakasztották a szlovákok, vagyis a csehek. Magyarellenes, zsidóellenes vádak voltak, már nem tudom megmondani, hogy mik is pontosan. Először Kispestre mentünk. Apám először vendéglői, italmérési jogot kapott, és 3 évig folytatta ezt a tevékenységet az Üllői úton. Itt laktunk egy házban, ahol a vendéglő is volt. Aztán megvonták tőle ezeket a jogosítványokat. Egyszerűen zsidóellenes volt az iparjogosítványokat kibocsátó hatóság. Valószínűleg nem kedvelték édesapámat, akire úgy néztek, mint csehszlovákiai menekült zsidóra. Kisebb munkákból élt ezután, próbált kereskedni, adni-venni ezt-azt, de már nem iparjogosítvánnyal. Nem sokkal később Pestszentlőrincre költöztünk. Itt egy tehenészetet csináltunk, tejtermeléssel foglakoztunk, ahol én is dolgoztam, mikor kikerültem az iskolából. Egészen 1940-ig, amíg be nem vittek engem katonának meg munkaszolgálatosnak. Addig rendezett körülmények között éltünk.

3 osztályt a zsidó elemibe jártam. Az első évet Kicőn egy kis szlovák iskolában jártam, a 2., 3. és 4. osztályt Kispesten a zsidó elemi iskolában. Sok zsidó gyerek járt a kispesti polgáriba. A polgáriban se volt antiszemitizmus. A tanáraink nem mondhatom, hogy antiszemiták lettek volna. Kisgyerekkorunkban nagyon menő dolog volt a golyózás a gyerekek körében. Leginkább iskolán kívül volt divat. Volt agyaggolyó, üveggolyó, Golyókban játszottuk, aki nyert az bizonyos mennyiséget zsebre vágott. Sokszor részt vettem ilyenekben. Jó voltam abban a játékban. Másra nemigen emlékszem az elemiből. Utána 4 polgárit végeztem, és aztán otthon dolgoztam apámmal egészen 1940-ig.

A családom járt zsinagógába, de csak ünnepekkor. Elsősorban a nagyobb ünnepekkor, mivel olyan foglalkozások voltak, hogy szombaton is kellett dolgozni. Politikával nem foglalkozott a család semmilyen szinten. Fiatalkoromban, olyan 16−17 éves koromban voltam egyszer-kétszer kiránduláson a cionistákkal. A budai hegyekbe mentünk fel.

Pestszentlőrincen saját házunk volt. A környékünkön nem éltek zsidók, de Pestszentlőrincen élt legalább 600 zsidó, kereskedő, értelmiségi, iparos. Velük tartottuk a kapcsolatot. Volt egy kis zsinagóga. A kispesti rabbi fiát nevezték ki Pestszentlőrincen rabbinak. [1931−44 között dr. Günczler Péter volt Pestszentlőrincen a főrabbi. Günczler Erdőbényén született 1902-ben. Az ORI elvégzése után 1931-ben doktorált. A deportálásból sem ő, sem családja nem tért vissza. (in: Frank Gabriella: A lőrinci zsidóság története I-II. Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény, Budapest, 2004) – A szerk.] Volt kántor, aki sachter is volt, odavittük a vágni való baromfit. Pestszentlőrincen, aránylag kóser háztartást vezetett édesanyám. De 1940 óta, ahogy én bevonultam, én már akkor, azóta nem tartok kóser háztartást. Volt egy kis kultúrház. Ott volt 1936-ban a nővérem esküvője Wilheim Imrével. A pestszentlőrinci zsidó hitközség elég messze volt tőlünk, legalább 3-4 kilométerre, mert mi teljesen a város szélén laktunk, volt egy sín, ez választotta el Kispest és Pestszentlőrinc határát.

Én Pestszentlőrinctől 1940-ben szakadtam el. Először, mint katona vonultam be Orosházára, és a gyalogsághoz kerültem [Orosházára akkor gyalogsági alakulatként a 19/III. gyalogezred volt telepítve. – A szerk.]. Ott voltam 1940. február 1-től december 1-ig. A századparancsnok nevére emlékszem, Őscsanádi Jakab hadnagy volt [1915-ben született, tényleges katonai szolgálatát 1938-tól kezdte meg. 1940-ben már főhadnagyként szolgált, majd 1944-ben századosnak nevezték ki. – A szerk.]. Nagyon rendes fiú volt, körülbelül olyan idős volt, mint mi. A bevonulás után főhadnagy lett. A hadnagy úr is szeretett minket. 1940. júniusban vagy júliusban bevonultunk Nagyváradra. Orosházáról gyalog mentünk Nagyváradra. Nagyvárad majdnem tiszta magyar város volt. Egy laktanya udvarában voltunk, kis sátrakat csináltunk sátorlapokból, és ilyenekben éjszakáztunk. Azután őrséget adtunk, meg éjszaka sokszor be voltam osztva őrségbe. Sok zsidó volt a században.

Aztán ősszel Nagyváradról visszakerült a század, és december 1-jén jött parancsba, hogy minden zsidó fiút le kell szerelni, és munkaszolgálatos századba kell besorolni. Ameddig katona voltam, addig nagyon konkrét megkülönböztetés nem volt. Csak az volt, hogy a zsidó fiúk nem lehettek tisztesek. Decemberben bevonultunk mi, zsidó fiúk Szolnokra. A cukorgyár területén voltunk 8−10 napig. Aztán különböző munkásszázadokba lettünk besorolva. Először a Felvidékre kerültem. Ottan az volt a dolgunk, hogy az utakról a havat eltakarítottuk, mert a Kárpátok felől szállították a rengeteg faanyagot, és hogy tiszták legyenek az utak. Azután elkerültünk egy másik helyre. Annak a nevét sem tudom, Beregszásztól ment egy kisvasút körülbelül egy 30−40 kilométert, ott repülőteret építettünk. A keretlegénység ottan nem szórakozott, dolgozni kellett. Például volt egy úthenger, nem volt üzemanyag, és 40−50 munkaszolgálatos húzta ide-oda. Hoztak nagy köveket, azt kalapácsokkal vertük széjjel zúzott kövekre. A repülőtéren ástak hosszú folyósokat, a köveket beleraktuk, aztán letakartuk fűtéglákkal. Ez a vizet vezette. Jellemző, hogy a parancsnokunk, egy zászlós a faluban egy zsidó lánynak udvarolt. Egy darabig elég antiszemita volt, aztán egy pár hónap múlva annyira megkedvelt minket, hogy ha jött valami ellenőrzés, ő figyelmeztetett. Azt mondja „tré”, az azt jelentette, hogy valami van. Annyira megváltoztatta ez a zsidó lány ezt a zászlóst.

Mikor készen lett ez a reptér 1941-ben, Szászrégenbe mentünk. Marosvásárhely meg Szászrégen közé, már nem is tudom, ottan mit is csináltunk. Aztán nem sokkal később Hajdúhadházán bevagoníroztak, és kivittek Kijevbe 1942-ben. Ott már az úgynevezett tábori csendőrség vett minket kezelés alá. Ottan először erdőirtás volt. A kijevi parancsnokságot kellett ellátni tüzelővel. Nagy erdőket vágtunk ki, föl lett méteresre fűrészelve, és úgy szállították Kijevbe. 1942. november vagy december elején a Dnyeszter már annyira befagyott, hogy azon jártunk keresztül. Na, gondoltam magamban, ha ez beszakad, akkor az egész század ott lesz a víz alatt. A század egy Darnica nevű üdülőközpontban volt elszállásolva egy rommá lőtt iskolaépületben [Darnica falu a Dnyeper keleti oldalán volt, akkor nem tartozott Kijevhez, jelenleg annak egy kerülete. A második világháború alatt súlyos vérengzések folytak itt a nácik és szövetségeseik részéről. – A szerk.]. A munkaszázadnak nem volt jó az ellátása, kevés volt az élelem. Az orosz nép nagyon jólelkű volt. Egyszer például emlékszem, hogy egy orosz asszony főtt krumplit hozott ki az útra, ahol havat takarítottunk. A sok éhes ember úgy rohant oda, hogy szegény asszony a földre került. Úgy rohamoztuk meg a főtt krumplit. A szállásom fázni nem fáztunk, mert mindenki hasábfával fűtött az erdőből. A szálláson mindig volt 2−3 ember, aki fölfűrészelte és fűtöttek. Ottan nem fáztunk, csak a munkán. Ott hideg volt, mert akkor Kijevben sokszor volt mínusz 30 fokos hideg. Nekem a bal lábam nagyujja elfagyott. Ott már elég szélsőséges érzelmű keretlegények voltak. Volt egy keretlegény, akit még Oroszországban leváltották. Az igen nagy antiszemita volt. Például én is ki voltam kötve, nem tudom már miért. De az volt a szerencsém, hogy aki kikötött, az egy nagyon rendes fiú volt, szintén keretlegény, de úgy kötött ki, hogy a talpam érintette a földet. Úgyhogy nem függtem. A munkaszázadban voltak alföldi településekről fiúk, akik között ortodoxok is voltak. A keretlegénység nem tolerálta, ha meg akarták ünnepelni a nagyobb ünnepeket vagy esetleg a szombatot. Titokban se próbálkoztak meg ünnepelni. Kijevben találkoztam egy unokatestvéremmel, valamilyen Géza volt. Munkaszolgálatos volt ő is. Ott 3 fiútestvér volt, és mind életben maradt, és kivándoroltak Izraelbe.

Onnét elkerültünk a Pripjáty mocsarakhoz, ott dorongutakat építettünk [A Pripjáty mocsarak Európa legnagyobb mocsárvidéke Dél-Belorusszia és Észak-Ukrajna területén. 1941. augusztus 12-én 6 526 fosztogatónak titulált zsidót lőttek itt agyon. Az asszonyokat és a gyermekeket a mocsárba akarták süllyeszteni, de a mocsár nem bizonyult elég ingoványosnak (www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Pripet). – A szerk.]. Süppedős talaj volt, ott nem lehetett nehéz járművekkel közlekedni. Fiatal fenyők lettek kivágva, és abból lettek ezek az úgynevezett dorongutak. Ez elég nehéz munka volt. És mikor a német offenzíva kudarcba fulladt, az oroszok hajtották a németeket kifelé, és mi is mentünk. Sokszor német század felügyelete alatt voltunk. Kisebb átfolyásokon fahidakat is építettünk. Ez a jelenlegi Fehéroroszországban lehet. Gomelig mentünk előre [A Pripjáty mocsaraktól keletre fekvő legnagyobb fehérorosz nagyváros, fontos vasúti csomópont ide a magyar és német csapatok 1944. június közepére értek. − A szerk.]. Onnét aztán mindig visszafelé. És nem tudom már melyik állomáson, bevagoníroztak minket, és egész Varsóig meg se álltunk. Varsóban nem dolgoztunk sokat. Egyszer egy német munkásigénylésre 20 munkaszolgálatost egy nagy gumicsónakkal átvittek a Visztulán. Én is beleestem ebbe. Ahogy mentünk, gondoltam magamban, ha ezt a 20 embert belenyomják a Visztulába, innét nem menekülünk. De aztán tényleg valami munkára vittek. Hogy mire, arról fogalmam sincs, nem emlékszem. Varsóban nem voltunk, csak egy pár hónapig.

Megint bevagoníroztak, és megint Erdélybe vittek. 1944 nyár legvégén, ha jól emlékszem. Kolozsvártól délre voltunk, nem tudom már hol pontosan [Valószínű, hogy a tordai csatában kívánták őket bevonni 1944 szeptemberében, de inne, a bekerítés veszélye miatt a magyar és német egységek gyorsan visszavonultak. – A szerk.]. Ott semmit se csináltunk, mert már jöttek az orosz, meg román csapatok. Egészen a Tisza vonaláig gyalogoltunk, ott lövészárkokat ástunk a Tisza jobb partján, Csongrád körül valahol [A csongrádi hídfő kiépítése már az ún. Duna-Tisza közi védelmi harcoknak az egyik előzménye volt. 1944 október elején esett el ez az állás. – A szerk.]. Mikor a Tisza-parton az oroszok átjöttek – persze, hogy átjöttek –, akkor mentünk egészen Gödöllőig. Ennivalónk nemigen volt, és a Gödöllői Vadasparkban lőttek szarvast, és azt ettük. Gödöllőről Pestre mentünk. De akkor már Pest és Buda az oroszok által körül volt véve, úgyhogy nem tudtak mit csinálni, a pesti gettóban elengedtek minket.

Tehát feloszlott a munkásszázad, akkor már csak a századnak körülbelül 50%-a volt meg, mert közben mindenféle betegségekben nagyon sok ember elhunyt. A pesti gettóban, a Klauzál téren volt egy nagy ház, a 18 vagy 19-es számú ház, és ott voltak üres lakások. Ott vackoltunk be egy földszinti helyiségbe. Mit tudom én, szereztünk szalmát vagy mit, pokrócokkal leterítettük, és ott aludtunk. Akkor nagyon kis helyen is megfértek az emberek, kénytelenek voltak. Lehettünk 15−16-an. A többiek a jó isten tudja, hogy merre voltak, mert nem maradtunk együtt. A gettónak volt egy parancsnoksága, és minket, munkaszolgálatosokat beosztottak járőrszolgálatra, ketten-hárman egy-egy járőrcsoportban. Tehát az volt a gettó rendőrsége gyakorlatilag. Járőröztünk szabad kézzel, jelentést se tettünk senkinek. Nem volt ez olyan komoly dolog, csak a neve. Meg katonasapka volt egyikünknek-másikunknak. Azt tudom, hogy egyszer valahogy beszabadultak a gettóba nyilasok, és leverték a fejünkről, hogy, hogy merünk magyar katonasapkát hordani. De bizony csak továbbviseltük, mert nem volt más. Más atrocitásról nem tudok. Volt a gettónak egy élelmezési központja, és ott kaptunk ebédet. Nagyon sok bab volt, az jó volt, meg néha egy kis kenyér is volt. Két hónapig voltam körülbelül a gettóban.

Akkor volt Budapest ostroma. Voltak belövések, de a gettóban nem volt. Ott a téren, ahol laktunk, azt tudom, hogy fel voltak stószolva a halottak. Rengeteg halott volt ott, mert nem volt hol eltemetni őket. Meg voltak fagyva, mert elég hideg volt. 1945. január 18-án az oroszok áttörték a gettó falát − mert körül volt véve; ahol utcák nyíltak kifele nagy fakerítések voltak, majdnem 100 000 ember volt kis helyen összezsúfolva − és 2−3 nap múlva egy barátommal, aki Kispesten lakott, Donnernek hívták, elindultunk gyalog. Valahonnan szereztünk egy kis szánkót, és ráraktuk, ami volt cókmókunk. Ő Kispestre ment, én meg Pestszentlőrincre. Ez biztos volt olyan 10−15 kilométer séta, de akkoriban meg se kottyant az embernek 26−27 éves korban. Elmentem a házunkhoz, be volt zárva. Egy asszony lakott egy fiával meg egy lányával a mi házunkban. Ő ott lakott, ahol kialakították a gettót, és onnét szállásolták el a volt zsidó házakba. De ők is elmenekültek valahova a bombázás elől. A szomszédban kaptam éjszakai szállást. Azok megismertek. És másnap, mikorra megjöttek a lakók, én a konyhába lettem elszállásolva. Az utcában volt egy kihelyezett konyha szovjet katonáknak, odamentem dolgozni ételért. Krumplit pucoltam, vagy mit tudom én. Az tartott jó pár hónapig. Pár hónap múlva a sógorom is megjött, meg a húgom, Edit. A húgomnak sikerült Auschwitzból hazajönni, a többiek nem jöttek haza. Mi ketten maradtunk ötünkből.

A pestszentlőrincieket Auschwitzba vitték. Sokan haltak meg Pestszentlőrincen. Hatan-heten, ha visszajöttek akkoriban. Pestszentlőrincen a háború után volt hitközségi élet. Rabbi nem volt, azt elvitték, elpusztult. Volt egy pár ember, aki visszajött. Ott is körülbelül 600 fő volt a háború előtti tagok száma, és alig néhányan jöttek vissza, aztán próbálták a hitközségi életet visszaállítani. Azután az országos hitközség-vezetőség a pestszentlőrinci templomot eladta [Pestszentlőrincen 1941-ben 1101 (2,6 %) izraelitát regisztráltak. 1944 tavaszán a település neológ közössége 887 főt számlált, a hitközség elnöke Bauer Adolf volt, az anyakönyvvezető rabbi feladatát dr. Günczler Péter látta el. A gettót május első felében jelölték ki, később több mint 1500 zsidót (akik között valószínűleg a környékről beszállítottak is ott voltak) a helyi állami méntelepen helyeztek el. A pestszentlőrinci zsidókat vélhetően június végén-július elején deportálták a monori gyűjtőtáborba. Innen július 6. és 8. között hurcolták őket Auschwitzba. A háború után 300 túlélő tért vissza a városba, újra megindult a közösségi élet, a zsinagógát felújították. A következő években azonban nagyon sokan elköltöztek. 1949 körül a hitközség lényegében megszűnt. („Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye”. Vági Zoltán − Végső István In: Randolph L. Braham (szerk.) A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park Kiadó, Budapest, 2007. 807-889. p.) A ma is álló lőrinci zsinagóga az 1906-ban épített igmaház bővítésével jött létre 1928-ban. 2002-ben a romos állapotban lévő zsinagógát is felújították (jelenleg okmányirodaként működik) (in: Frank Gabriella: A lőrinci zsidóság története I-II. Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény, Budapest, 2004. – A szerk.].

Egy darabig mindig mentem a mártír istentiszteletekre Pestszentlőrincre. Valami házban volt megtartva. Előtte meg a kistemplomban voltak ezek az események és a márványemléktábla is. 1945 körül avatták a táblát. De a kistemplomot elbontották, és akkor leszerelték a táblát. Máig se tudom, hogy hova lett a márványtábla. A szüleim meg a testvéreimnek a neve mind megvoltak, és nem tudjuk, hova lett.

1945 után próbáltunk talpra állni. Egy barátommal jártunk piacra, üzleteltünk. 1945 után jegyrendszer volt, minden meg volt állapítva, ennyi kenyér, tej, fontosabb élelmiszerek jutnak egy személyre. Elég nehéz élet volt. 1946. április 1-jén idejöttem Kiskunhalasra Pestszentlőrincről kerékpárral. A húgomnak, Editnek köszönhetően jöttem Kiskunhalasra, mert a férje itt volt asztalosmester, és hogy együtt legyünk, lejöttem. Azóta itt ragadtam. A sógoromnál dolgoztam, mint asztalos. Őneki a Kossuth utcán volt üzlete meg műhelye. 1948−49-ben laktanya-építkezésen dolgoztam Kiskunhalason. 1949-ben házasodtunk össze a feleségemmel. A zsidó közösségen belül ismerkedtünk meg, a templomon belül. Akarták összehozni azt a pár megmaradt zsidót és akkor így történt a megismerkedésünk. Nekem is mindenki elhalt, nem volt hozzátartozóm. Őneki a nagynénje volt, ebben az öreg házban laktak itt Kiskunhalason. A feleségem nagynénje, meg annak a férje, a Künsztler Gyuláék is odakerültek Strasshofban, így menekültek meg a haláltól. Gyógynövény-kereskedő volt, meg sok mindennel foglalkozott.

1957-ben a Faipari Vállalatnál kezdtem, ott dolgoztam 20 évig. Meg a kiskunhalasi vágóhídon is voltam karbantartó asztalos. Volt maszekolás is, az 1977-es nyugdíjba menetel után is. A szomszédaink is mindig mesélték, hogy arra ébredtek, hogy én már ott kopácsolok a műhelyben reggel 5 órakor. És akkor úgy mentem még a munkába. Sokat dolgoztam, nagyon sokat. A feleségemnek gyógynövény-felvásárlása volt. Ott is besegítettem mint nyugdíjas.

1945 után az 1944 előtti polgármesternek, a dr. Kathona Mihálynak adtunk szállást [Kathona Mihály (Budapest, 1892 – Kiskunhalas, 1959) 1923−1939 a város főügyésze, 1939­−44 között polgármester volt. Az ő vezetésével készítették el a helyi gettó tervét, és állították fel a gettót. 1945 után az Igazoló Bizottság bűnösnek találta. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.] Mert tudom, hogy mi az, hogyha valakit üldöznek és van egy kéz, amelyik kezet nyújt. Kathonával nem nagyon beszéltünk a régi időkről. Nagyon beteges volt. Nagyon meghurcolták 1945 után. Arról tudtam, hogy 1944-ben kinevezték őt kitelepítési kormánybiztosnak, mert a front már itt volt a Duna-Tisza közén. A zsidókhoz való hozzáállásáról mi nem tudtunk,  hiszen mi nem éltünk itt Kiskunhalason. Egy üldözött ember volt, akit próbáltunk segíteni. Családja volt, ők hárman, a felesége és a lánya. Kathonáékat akkor nem merte senki befogadni, mindenki félt.

A feleségem nagynénje, a nagybeteg nagybátyja és annak a 90 éves édesanyja laktunk tulajdonképpen együtt. Betettek lakót. Amikor elment a lakó, mi kérvényeztük – már akkor megvolt a lányom –, hogy szeretnénk különmenni, és oda szeretnénk költözni. És elutasítottak. Azt mondtam, hogy én akkor is beköltözöm. Kifestettünk, megcsináltunk mindent, idejött a Kathona Miska bácsi és mondta, hogy ideiglenesen adjuk ki neki, amíg nem tudnak szerezni valahol lakást. Ez olyan 1950­−51-ben volt, és 31−32 évig tartott. Szegény Miska bácsit innen vitték ki a temetőbe.

Aztán a régi ház mellett ezen a nagy telken 1967-ben kezdtük ezt a házat építeni. Két évig épült. 1967-ben raktuk le az alapot, és 1969 végén költöztünk beAz 1960-as, 1970-es években nem volt már megélhetési probléma. Megélhetésünk megvolt. Nem panaszkodhatunk.

Kiskunhalasra sokkal többen jöttek vissza, mert a kiskunhalasi zsidókat Strasshofba vitték [Kiskunhalasról  506 személyt deportáltak, közülük a hitközség számításai szerint 184-en meghaltak, és 332 fő élte túl a vészkorszakot. A kiskunhalasi zsidók teljes vesztesége 264 fő volt, mivel a munkaszolgálatban 80 férfi meghalt. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007. – A szerk.]. A kiskunhalasi hitközségi élet 1945 után jól beindult. És azok mind visszajöttek. A hitközség elég nagy volt kor. Minket még dr. Dohány József főrabbi adott össze a kiskunhalasi zsinagógában [Dohány József (Nagyvárad, 1881 - Jeruzsálem, 1972) 1914-től működött rabbiként Kiskunhalason. Az ortodox hitközség cionista, asszimiláció ellenes vezetője volt. A halasi zsidókhoz hasonlóan őt is Strasshoffba deportálták. 1948-ban alijázott. Az ortodox hitközség klasszicista-romantikus stílusban épült zsinagógája 1861-ben készült el, 1939-ben kibővítették. 1993/94-ben újították fel. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.] Emlékszem a Dohányékra, főként a lányaira, de nevüket nem tudom. A fia, Marcell is rabbi volt, de ő is elhagyta az országot. Akkoriban az volt, hogy mindenki igyekezett összetartani a zsidók között. Templomba is sokkal többet jártunk. De egyszer csak kezdett elfogyni a kiskunhalasi zsidóság Nagyon sokan fölkerekedtek 1946−48-ben és Amerikába, Izraelbe, Kanadába, Ausztráliába és Budapestre szétszóródtak. Bizonytalanság volt, nem akartak még egy ilyen traumát végigélni, mint 1944. Mi ekkor még nem gondoltunk erre.

1956-ban aztán Kiskunhalasra is eljutott a forradalom. Nagy volt az öröm, hogy a szovjeteket esetleg ki lehet űzni. Volt egy  „jó szomszédom”, aki zsidózott, hogy úgy mondjam. Hogy majd így, meg úgy… De aztán a forradalom elbukott sajnos. Sajnos? Mi akárhogy is mondjuk, az oroszoknak köszönhetjük az életünket. Ha nem jönnek az oroszok, akkor rég elvittek volna nyugatra, valamelyik koncentrációs táborba és ott pusztultunk volna el. Nem féltünk, de tartottunk tőle [a forradalomtól] egy kicsit. Akkor akartunk kimenni. Mi is jelentkeztünk, hogy kivándorolunk. Én nem nagyon szerettem a romantikát, hogy megszökünk, meg mi legálisan akartunk menni. De nem engedtek az akkori hivatalok. Nahariában volt 3 unokabátyám, oda mentünk volna.

Elküldtek Kecskemétre a Honvéd Kórházba, mert tartalékos katona voltam, hogy alkalmatlan vagyok. Meg is beszéltem ott a főorvossal, hogy szeretnék Izraelbe menni, hogy írja rá, hogy alkalmatlan vagyok. Meg is tette, de hiába. Nem engedtek ki. Akkoriban Kiskunhalason már alig maradt zsidó, akkorra már csupán 50 fő körül voltunk. Dohány rabbi 1949-es távozása után már nem volt rabbija a kiskunhalasi közösségnek, a mai napig nincs és már nem is lesz valószínűleg. A hitközségben 1956 után nem nagyon maradtak vallásos családok. Ilyen család csak a Reinholdék voltak. Ott is csak a Sándor, a felesége nem. A lánya is egy keresztény fiúhoz ment feleségül, aztán Bécsbe mentek, autószerelő műhelyt nyitottak, azt is a Reinhold Sándor intézte.

A hitközségi elnök Grósz Lajos próbálta összetartani a hitközséget. Majd ezt mások is megpróbálták. Nem sok sikerrel. Az utána jövő hitközségi elnök, Reinhold Sándor vagy 10 évig volt a közösség élén. Az még jobban tartotta a zsidóságot és tudott is. Ő tudta a Tórát olvasni, tudta az imákat, mindent, akkor a hitélet jobban ment. Most sehogy. A Reinhold Sándor fogta össze az embereket. Az fölkutatta olyan embereket is, akinek az egyik nagymamája zsidó volt, és azt is bevonta a hitéletbe. Reinhold előtt volt 2−3 évig a Szekulesz István. Ő nem volt vallásos ember. Ő inkább csak temetéseket tudott rendezni. [Grósz Lajos (1897-1985) gyógyszerész 1975−1985 között volt a kiskunhalasi hitközség elnöke. Szekulesz István (1906−?) kereskedő; 1945 előtt szatócsként dolgozott. 1985-ben volt a hitközség elnöke. Reinhold Sándor (1918−1998) kereskedőként és hivatalnokként dolgozott különféle ipari és kereskedelmi cégeknél. 1985−1998 között volt a kiskunhalasi hitközség elnöke. (in: Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.) – A szerk.]. Mi maradtunk továbbra is a hitközség tagjai. Rendszeresen jártunk a hitközségbe az 1950-es, 1960-as, 1970-es években is. Ekkoriban inkább a nagyünnepeken. Most egy héten egyszer elmegyek, ha nem is a templomba, hanem a rabbi ház helyiségben gyűlünk össze néhányan az imádkozás miatt [Az 1851-ben megvásárolt hitközségi telken épült fel a rabbi ház az 1860-as években a mai Petőfi utca 1. szám alatt. A 20. század legelején átépítették és a mai napig a hitközség tulajdona. – A szerk.]. Én előveszem az imakönyvemet, elmondom a péntek esti imát, a többiek beszélgetnek. Egyes-egyedül ez, amit tartok, aztán slussz, többet én se tartok.

Gondoltuk, hogy 1990 után fellendül kicsit a hitközség, de nem. Kezdtek holokauszt-megemlékezéseket tartani, 1994-ben a zsinagógát is fel tudták újítani, ám a hitélet nem megy sehol. Ám örülni kell, hogy egyáltalán van hitközség, mert Bács-Kiskun megyében ez az egyetlen. 1945 előtt Baján 5 000 zsidó volt és most nincs hitközség, Kiskunhalason azt hiszem 600 zsidó volt és még mindig van közösségünk. Kiskunhalason itt van a Zsidó Nyári Fesztivál [2005 óta vannak kiskunhalasi programja is a Zsidó Nyári Fesztiválnak. (in: Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.) − A szerk. ]. Ennek örülünk. Voltunk már kétszer, szép dolog az, viszont ez nem fogja segíteni a hitközség előremenetelét, a hitéletet semmi esetre sem.

A rendszerváltás után erősödött az antiszemitizmus. Pláne most. Tévében, rádióban, újságban, a focipályán. A Kádár-rendszerben nem szabadott zsidózni. Most meg nem büntetik azt se, aki Auschwitzba invitálja a zsidókat. Rosszabb lett a helyzet. A kiskunhalasiak között is vannak antiszemiták, de többségében nem azok. Nagyon jóban vagyunk a szomszédainkkal is.

A családi életünk nagyon jó. Közel 60 éve békességben és nyugalomban élünk itt. A gyerekeink, unokáink itt élnek körülöttünk, vagy a mi udvarunkon vagy a városban.

Éva lányom 1950. március 1-jén született, a Zoltán meg 1959. szeptember 20-án. Éva érettségizett és a Faipari Vállalatnál dolgozott körülbelül 30 évig. Adminisztrátorként dolgozott, volt szakszervezetis, volt bérszámfejtő. Amikor megszűnt a faipar, megszűnt az állása. Éva gyerekei közül Ágnes 1974-ben, a Noémi meg 1981-ben született. Ágnes magyar és ének szakos tanár. Foglalkozott a kiskunhalasi zsidók történetével. Rendszeresen szervez a hitközség által rendezett ünnepségeket, rendezvényeket. Tőle származik az első és eddig egyetlen dédunokám. Noémi Államigazgatási Főiskolát végzett, most a Földhivatalban dolgozik.

Zoli általános iskola után elment egy vasboltba kereskedő tanulónak. Ott szabadult föl. Most egy villamossági szakboltot vezet Euronics néven a Krausz és Társai cég. Zoli gyerekei közül Tamás 1986-ban, Zsolt pedig 1991-ben született. Tamás most megy egyetemre, Zsolti középiskolás. 

Gyerekeinknek, unokáinknak lehetett volna lehetősége a zsidó vallásban jobban elmélyülésre, de nem érdekelte őket. A lányom férje keresztény, Bakos Pál, de a két lány zsidónak számít, mivel az anyjuk zsidó. A fiúnknál fordítva, ott a keresztény feleség és a gyerekek nem számítanak. A nagyfiú, a Tamás kiment Izraelbe. Ő próbál a zsidó vallás felé fordulni. Ennek örülünk. 5 hónapra kinn volt nyelvet tanulni Izraelben, konyhán dolgozott. Konyhán dolgozott, megvolt a teljes ellátása. De hazajött, mert el kellett volna menni katonának, és a kibucból kikerült, senki ismerőse, már egy pár barátján kívül senkije nem volt. Ő ebbe nagyon belegondolt, és úgy gondolta, hogy nem fogja bírni, úgyhogy hazajött.. De elhatározta, hogy tökéletesen fog tudni héberül, mert angolul tud, egy évig volt Amerikában cserediákként.

Kárpótlást is kaptunk, Németországból valami életjáradékot, nem tudom mennyit. Meg ezekben az időkben is. Meg amikor a Fidesz-kormány volt 2001-ben, akkor a szülőkért kaptunk 30 ezer forintot, a testvérekért 15-öt. És utána ezt valahogy fölemelték 400 ezerre a szülők után, és 200 ezer a testvérek után. Ez volt a legnagyobb kárpótlásunk.

Életrajz

Kósa Tibor, felesége 20 éve bekövetkezett halála óta egyedül él. Néhány éve költözött fia családja közelébe, Zugló kertvárosi részében egy másfél szobás lakásba. Jövőre lesz 100 éves, de 70-nek sem néz ki, igen aktív életet él. Napilapot és több hetilapot járat, figyelemmel követi a magyar politikát, olvas, hangversenyre és színházba jár, és rendszeresen utazik Magyarországon és külföldön is. Egy századot felölelő életéről szívesen és részletesen mesélt egy kávé és saját sütésű kalácsa mellett.

Az apai nagyszülők Balassagyarmatról jöttek fel Pestre. Nem tudom, miért jöttek fel Balassagyarmatról, és azt is csak sejtem, hogy mikor, az 1900-as évek legeslegelején. A nagyapám, Kohn Emil suszter volt. Cipőket javított, de készített is. Van egy olyan halvány emlékem, hogy talán vásárra is vitt a cipőiből. De nem hiszem, hogy ez volt a döntő. Nekem is csinált cipőt, s aztán évekig lehetett hordani, mert az nem ment tönkre. Nem volt okos ember, nagyon egyszerű kis suszter volt. A legfőbb jellemzője a becsületesség volt. A felesége, Steiner Rozália primitív asszony volt a köbön, és rosszindulatú is. Ő nem dolgozott. A nagyapám nagyon egyszerű munkásember volt, zöld köpenyben, zöld köténnyel ingujjban ült a konyhában a háromlábú kis székén, és dolgozott. Volt egy kis sapkája, ami mindig a fején volt [lásd: kápedli]. Nem emlékszem, hogy sapka nélkül lett volna. Szakálla nem volt, de bajusza igen. A nagymama őszült, kis konty volt a feje tetején. Egyszerűen öltözött, egy blúz és egy hosszú szoknya, és nyilván magas szárú cipő.

Az apai nagyszüleim egyszerű munkásemberek voltak, az egész életvitelük, a körülményeik, a lakásuk. Olyan prolik, amilyenek ma már nincsenek. Ez a réteg nincs már. A legprolibb proli módon éltek. Újpesten, a Szent István téren egy proliházban lakott, szoba-konyhás lakásban. Az a ház már nincsen. Ez egy földszintes ház volt, többen laktak ott. Egy nagyon egyszerű lakás volt, udvari szoba, abban volt egy dupla ágy, és volt, ha jól emlékszem, még egy tálaló. Semmi egyébre nem emlékszem. A szoba nem volt alkalmas az életre, nem lehetett leülni, sötét volt és kicsi. A konyhában zajlott, gondolom, az élet. Én néhányszor voltam az apámmal kint, Újpesten. Akkor a konyhában üldögéltünk.

Nincs ilyen emlékem, de nem hiszem, hogy különösen vallásosak lettek volna. Gondolom, hogy a nagyünnepeken elmentek a templomba. Csak abból következtetek vissza, hogy apám, anyám mennyire voltak vallásosak. Gondolom, hogy kóserek voltak. Nem tudom, gondolom. Ami szokott lenni [mezüze] az ajtófélfán, az minden bizonnyal volt. Nem tudom, de biztos vagyok benne, mert még a szüleimnél is volt az ajtófélfán.

Két gyerekük volt. Édesapám 1880-ban született. Hogy az öccse mikor született, azt nem tudom, de gondolom, hogy az obligát három év után. Nem taníttatták a gyerekeket. Nem emlékszem, hogy apámnak milyen iskolai végzettsége volt. De volt érzéke az újra. Apám fűszeres volt, az öccse valamikor az 1900-as évek nagy emigrációs hullámában Amerikába került. Az apám még néha egy-egy levelet váltott vele, de nekem velük semmiféle kapcsolatom nem volt, New Yorkban élt. Azt tudom, hogy egyszer a lányáról küldött egy esküvői képet, és ez a kép egy jó polgári szintet mutatott.

Nem volt igazi kapcsolat a nagyszülőkkel, mert az apám házasságával, mondjuk, egy fél szinttel magasabb társadalmi osztályba kerültek. Ez nem azt jelenti, hogy anyám soha nem járt apai nagyapámnál látogatóban, de nem ez volt a jellemző. Akkor még volt a BURV villamos Újpestre, a Nyugatitól indult [Újpest a 19. század közepére a bőrfeldolgozás és asztalosipar központjává lett, és az itt működő üzemek dolgozóinak, illetve a nyersanyag- és áruszállítás megoldására a Ganz és Tsa Vasöntöde és Gépgyár Rt. és a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank létrehozta a Budapest-Újpest-Rákospalotai Villamos Közúti Vasutat (BURV). A társaság a vonatok mellett villamost is üzemeltetett, amely a Nyugati pályaudvartól Újpesten és Rákospalotán át a Keleti pályaudvarig közlekedett. – A szerk.].

Kisgyerek voltam még, amikor meghaltak. Apám 1914-ben vagy 1915-ben vonult be az első [világ]háborúba, akkor még talán éltek. Újpesten vannak eltemetve a zsidó temetőben, de soha nem voltam ott.

Az anyai nagyapám, Schattelesz József 1848-ban vagy 1849-ben születhetett, és 1915-ben vagy 1916-ban halt meg. Emlékszem a temetésére. A nagyanyám, Goldarbeiter Netti 1852-ben született, nem tudom, hol, és azt hiszem, szűcsök voltak a szülei. Innen jöhetett a nagyanyám készsége, hogy mindent meg tudott varrni. Ott ült a varrógépnél, és varrt. A nagyanyám mindent varrt, kalapot és szalmakalapot s zsabós ruhát. Mindig nagyon netten öltözködött. Varrt cipőt is, mert megtanulta. A nagypapa öltönyben, nyakkendőben járt, és volt bajusza. Otthon németül beszéltek, és a nagyanyám Goethét olvasott, és Faustot idézett németül nekem. Ezt csak azért mondom, hogy a szintet érzékeltessem. Ez a suszter apai nagyapától és a környezetétől teljesen más világ volt. Nagyon sokat köszönhetek a nagymamámnak. Ez egy Schubert album. Ez van beleírva: „Meinen lieben Enkel Tibor” (Az én kedves Tibor unokámnak tartós megemlékezésül). És az aláírás: özvegy Schattelesz Józsefné. Meggyőződésem, hogy nagyon sokat örököltem ettől a nagymamától. Én azt hiszem, hogy ezek a bácskai zsidók németül beszéltek egymás között. Legalábbis a nagyanyám szívesebben beszélt németül. Lehet, hogy anyámmal is németül beszélt, ezt nem tudom. De egyszer régen volt a kezemben egy levelezőlap, amit a fiának, Richárdnak írt németül. A fia akkor katona volt. A nagyszüleim annyira voltak vallásosak, hogy a kóserséget tartották, és a nagyünnepekkor elmentek a templomba, és péntek este azért még volt gyertyagyújtás [lásd: péntek esti gyertyagyújtás].

Az anyai nagyszülők Újvidékről jöttek. A nagypapának valami vegyeskereskedése lehetett, gondolom, ahol cérnától kezdve a vasoszlopokig minden volt. Nem tudom, mekkora üzlet volt. Ők Újvidéken egész biztos, hogy nagyon tisztes polgári jólétben éltek. Ez csak visszakövetkeztetés. Volt valamikor az Úttörő Áruház a Kossuth Lajos utcában. Ez azelőtt egy Nagykovácsi Milenkó nevű emberé volt [lásd: Nagykovácsi (Nagykovácsy?) Milenkó], eredetileg Kovácsevics Milenkó, aki Újvidékről került föl Pestre [Nagykovácsi pályafutásáról lásd a szócikket: Nagykovácsi (Nagykovácsy?) Milenkó. – A szerk.]. Ő volt Újvidéken a gazdag ember. És tudom, hogy anyai nagyapám ezzel a Kovácsevics Milenkóval Újvidéken igen jóban volt. Feltételezem, hogy ez jelenti az ő szintjüket Újvidéken. És aztán egy szívességből aláírt váltón mentek tönkre. És így jöttek fel Pestre. Nem tudom, mikor kerültek fel Budapestre, de biztos, hogy az 1900-as évek legelején.

A nagyszüleimnek a Conti utca [Ma: Tolnai Lajos utca. – A szerk.] 24-ben volt egy szatócsüzletük. Mint Újvidéken, csak sokkal alacsonyabb szinten. Ez az üzlet lett a megélhetése aztán a nagyszüleimnek, amikor feljöttek Újvidékről. Ez a Conti utca a kuplerájnegyedben volt. A Népszínház utca kuplerájutcái sorban a Kender utca, a Víg utca, a Német utca, a Conti utca. A kuplerájt úgy kell érteni, hogy kint álltak a házak előtt a pengős kurvák, és kínálták magukat. Aztán bementek a házba, és mindegyiknek volt egy szobája. A szalon más volt, ott kívül nem álltak. Ez a kuplerájnegyed borzasztó volt. Azt ma nem lehet elképzelni. Valamikor ott volt a „Népszava” szerkesztősége a Conti utca és a Népszínház utca sarkán. A Conti utca 24-től jobbra három nyilvánosház volt, balra, a Déry utca sarkán egy. A Bérkocsis utca keresztezi a Conti utcát, ott is volt emlékezetem szerint jobb oldalon egy és bal oldalon egy. És a „Népszava” közvetlen közelében volt egy szalon. És ez ismétlődött a Víg utcában és a Kender utcában. A lányok a házak előtt álltak, és kínálták magukat.

Az anyai vonalnak különböző rokoni kapcsolatai voltak. A Friedmann Mór nagybácsi a Révay utcában lakott, és a ház és a mellette lévő szálloda az övé volt. Zsírnagykereskedő volt. A Friedmann nagybácsinak három gyereke volt. A lánya, a Hedvig egy újpesti orvoshoz ment feleségül. Azokat elvitték, elpusztultak. A két fia érettségizett volt. A kisebbik fiú, a Sanyi az apjánál dolgozott. A nagyobbik fiú, a Kornél, a gazdag zsidó polgár fiúgyereke a huszárokhoz vonult be, huszárhadnagy, zászlós, mit tudom én, mi volt az első háborúban. Annyira mihaszna ember volt, hogy soha nem volt foglalkozása igazából. Utána semmit nem csinált. A gazdag embernek a semmirekellő fia volt, aki lumpolt, kártyázott, nőzött. Mindenki otthon lakott, aztán a lány férjhez ment Újpestre, az orvoshoz.

A Friedmann bácsi felesége egy elhízott valaki volt. Miután a Friedmann bácsi volt az egyik házassági tanúnk, kötelező látogatáson voltunk náluk, és ebből elég is volt egy. Kötelező volt tanúnak hívni, lehet, hogy anyámék kívánsága volt. A gettó után találkoztam a Móric bácsival. Meglátogattam. Akkor már csak egyedül volt. A felesége nem maradt meg, a gyerekek közül egyedül a Kornél maradt meg. A Móric bácsi a nagyanyám utolsó napjainak egyikén ott volt nálunk, a Déry utcában, mert a régi lakásba mentünk vissza. Aztán, hogy mi lett vele, nem tudom.

A nagyszüleimnek három lányuk és egy fiuk volt. Minden gyerek Újvidéken született. Anyám volt a legfiatalabb lány, 1882-ben született.

A Gizella tánte Szlavóniába ment férjhez, Pozsegára, ugyancsak egy vegyeskereskedőhöz, a Haas Sámuelhez [Pozsega – szabad királyi város volt Pozsega vm.-ben (Horvát-Szlavónia), a vármegye törvényhatóságának és a Pozsegai járás szolgabírói hivatalának, kir. törvényszéknek, járásbíróságnak, kir. közjegyzőségnek és közjegyzői kamarának stb. székhelye; volt főgimnáziuma, felsőbb leányiskolája, földmívesiskolája. Lakosainak száma 1850-ben 2600 fő volt, 1891-ben 4100 (75% horvát és szerb, 12% német, 7% cseh, 5% magyar és 1% vend; hitfelekezet szerint 85% római katolikus, 9% görögkeleti és 5% izraelita), 1910-ben 5900 fő (70% horvát, 8% szerb, 8% magyar, 7% német és 5% cseh). Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A Sámuel annyira félt a katonaságtól az első háborúban, hogy kihúzatta a fogait, hogy ne hívják be. És jött Pestre látogatóba; ez is milyen világ volt. Nálunk aludt, de mi is egy egyszobás lakásban éltünk, a dupla ágyban neki is volt hely. De azért elment a Royal Orfeumba [1908–1933 között Budapest legszínvonalasabb mulatóhelye, legnagyobb varietéje. 1933 után zenés operettszínház, majd kabaré. 1935-től Royal Színház néven üzemeltették. A háború után, 1945 májusában az elsők közt nyitotta meg kapuit Royal Revü Varieté néven. Műsorán főként artistaprodukciók szerepeltek, de revüiben jó nevű kabarészerzők és színészek is fölléptek. 1951-től Fővárosi Víg Színház lett, ahol háromfelvonásos operetteket játszottak. Az épületet 1955-ben bontották le. – A szerk.]. És fiákerrel ment oda, és fiákerrel jött haza.

A pozsegai ház frontrésze volt az üzlet. Az üzletre csak annyiban emlékszem, hogy ha belépett az ember, a bal oldalon volt a rövidáru és a jobb oldalon a nehezebb dolgok. De az udvaron is volt egy rész, ahol vasáruk voltak, amiket kiterjedésüknél fogva nem lehetett bevinni. Ha jól emlékszem, egy raktárépületszerűség is volt az udvaron. Jó néhány szobás lakásuk volt zongorával, nem pianínóval. A zongora a szalonban volt, ahol a vendégek voltak. Én ugyan sok vendégre nem emlékszem, de voltak. És akkor emlékszem, hogy az unokanővéremmel produkálnunk kellett magunkat. Arra emlékszem, hogy a nővérem mindig tiltakozott, hogy ketten produkáljuk magunkat. Fürdőszoba is volt a házban. Biztosan volt alkalmazott. Elképzelhetetlen, hogy ne lett volna.

Egy fiuk és egy lányuk volt. A lányukat Svájcban neveltették, a fiuk meg a frankfurti gazdasági vagy milyen iskolába járt. Karlsbadba, a Bledi-tóhoz mentek nyaralni [Karlsbad (Karlovy Vary) – híres fürdőhely volt Csehországban; Bledi-tó – üdülőhely Szlovéniában. – A szerk.]. Tehát mindenképpen az anyagi lehetőségeik fölött éltek. Aztán végül tönkrementek. Én tizenöt éves lehettem, 1923-24 körül lehetett, amikor náluk voltam, már Jugoszláviában [Akkor még: Szerb–Horvát–Szlovén Királyság; 1929-től volt Jugoszlávia. – A szerk.], és akkor mentek tönkre. Azt hiszem, hogy ugyanabban a házban maradtak, csak az üzletet adták el.

Tizennégy éves koromban megbetegedtem, kilenc hónapig voltam az Erzsébet szanatóriumban [Erzsébet Királyné Szanatórium – a mai Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet elődje, melyet 1901-ben alapított Korányi Frigyes. – A szerk.], és onnan kiszabadulva voltam lent, azt hiszem, három hónapig egyszer. Aztán lehet, hogy még voltam egyszer-kétszer. A gyerekek akkor már nagyocskák voltak, hiszen Gizella tánte talán a legidősebb nővére volt anyámnak. Az unokanővérem, Feodóra −­ mi Feának hívtuk – olyan tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Az unokabátyám, Milán akkor húsz éves lehetett. Milán, aki Frankfurtban volt, kicsit világot látott, cionista volt. És ugyanakkor emlékszem, hogy egyszer egy kerti mulatságon, amin én is részt vettem, horvát nacionalista hang uralkodott. Az asztalra felugrálva énekelték a horvát himnuszt. Milán elpusztult a háborúban, de nem tudom, hol és hogyan. Fea túlélte a háborút. Még előtte férjhez ment egy orvoshoz, akinek jól menő rendelője volt, emlékszem, még röntgengépe is volt. Nova Gradiškán éltek [Az egykori Újgradiska – Pozsega vm.-ben (Horvátország) lévő község, 3600 főnyi lakosának többsége (60%) horvát anyanyelvű volt az 1910-es népszámláláskor, s a lakosság töredéke (5%) volt csak magyar ajkú. A trianoni békeszerződést követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A Fea két fia közül az egyik a csetnikekhez csatlakozott, és így a Fea családjának volt ennivalója, mindenük rendben volt. Ennek ellenére Fea férje valahol eltűnt. A két fiú túlélte. Az egyik hajóorvos, a másik gyerekgyógyász.

Haas Sámuel 1945-ben halt meg, Gizella tánte túlélte, és a lányánál élt, Nova Gradiškán.

Anyám másik testvére volt a Malvin tánte. Nem tudom, milyen foglalkozású férje volt, aki maláriában [(mocsárláz, váltóláz) – szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.] halt meg, Malvin tánte 1920 tájékán halt meg, skarlátban. Pesten éltek. A Malvin tánte a Friedmann bácsinál dolgozott a sertésvágóhídon. És egyébként jellemző, hogy hozott friss tepertőt, és nyugodtan ettünk otthon [lásd: étkezési törvények], persze nem a kóser tányérokon.

És volt anyám öccse, a Richárd, aki Ballára magyarosított. Richárdból drogista lett, ez az állatfajta ma már nem létezik. Tehát különböző gyógynövények és gyógyszeráru. Különböző kenőcsöket csinált, de óvszerek is voltak már. Emlékszem, egyszer voltam nála látogatóban Nagybecskereken, akkor csomagolta. Ahol most a Gödör van, ott volt a Marokkói udvar [A mai Erzsébet tér és a József Attila utca környékén volt a hajdani, három utcára néző, kétudvaros Marokkói udvar, amely egykor Pest második legnagyobb bérháza volt (nevét egy „marokkói” figurát ábrázoló domborműről kapta). Az 1700-as évek végén kezdték építeni, és gróf Festetics Antal vásárolta meg 1802-ben. A Marokkói udvar tömegbérház volt: szobái és földszinti üzletei szűkösek voltak, a lakások többsége minden komfortot nélkülözött. (Az épületet az 1960-as évek elején lebontották.) – A szerk.]. Ott volt egy drogéria, ott dolgozott a Richárd nagybátyám, miután a katonaságtól hazajött, vagy a katonaság előtt. Ő Pécsett volt szanitéc az első világháborúban. Emlékszem, hogy úgy jött haza, hogy tele volt tetvekkel, és a nagyanyám minden ruhát leszedett róla, és bele egy nagy mosófazékba. És amikor itt kezdődött a fehérterror [lásd még: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején], akkor a Richárd nagybátyám Bécsen keresztül Pozsegára ment a nővéréhez, a Gizi tantéhoz. És ahogy ez már zsidó polgári körökben szokás volt, összesadhenolták őket [lásd: házasságközvetítő]. A Richárd egy vagyontalan fiatalember volt, de nagyon jó megjelenésű, szimpatikus jelenség. Világosan emlékszem rá. Pakrácról a Frida tantét vette el feleségül [Pakrác – Pozsega vm.-ben lévő ún. politikai község volt, 1891-ben 2100, 1910-ben 3300 horvát, szerb, magyar,  német és cseh lakossal, a járási szolgabírói hivatal, járásbíróság és adóhivatal székhelye. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Aztán elmentek Nagybecskerekre, ahol Richárd egy drogériát nyitott, és két gyereke lett. A Frida tantétól volt pénz a drogéria megnyitására. A szülei nagyon jómódúak. Egyszer voltam náluk Pakrácon. Nagy házuk volt, és a megjelenésük is a jómódú embereket jellemezte. A Frida tánte egyszer feljött Pestre, nálunk lakott, illetve egy szemközti házban aztán. Igen nagy orra volt, és megoperáltatta akkor. Ez volt olyan 1925-ben. S emlékszem, mennyire fel volt szabva.

Az apám fűszeres volt, és ha megmondom, hogy hol, akkor mindjárt látható a színvonal. A Conti utcában, az is a Népszínház utca környéke, a kuplerájnegyed. Ez az a környezet, ahol én felnőttem. A szüleim 1902-ben vagy 1903-ban házasodhattak össze. Nem tudom, hogy ismerkedtek meg. Ez nem ma volt, ez régen volt, amikor összehozták a házasságot. Anyám beszédhibás volt. Ha izgatott volt, akkor dadogott. A nagyszülők Újvidékről tönkrementen jöttek fel. Nem tudom, mikor mentek tönkre. Anyám gyerekkoráról semmit nem tudok, csak annyit, hogy Újvidékről jöttek el a jómódból a szegénységbe. Anyám akkor tizennyolc–húsz éves lehetett. Amikor feljöttek – ezt most csak összerakom –, nyilván a Conti utcai fűszerüzlettel kezdték itt az életüket. Anyámnak óriási trauma lehetett az újvidéki polgári létből feljönni egy Conti utcai környezetbe. Biztos, hogy ez anyámra igen nagy hatással lehetett. Talán ez váltotta ki nála a dadogást. És talán ezzel magyarázható, hogy az újvidéki polgári létből az újpesti suszter apámhoz ment feleségül, aki egy nagyon becsületes, tisztességes ember volt, és azon kívül semmi. Emlékszem, hogy fél kiló liszteket csomagolt előre. És emlékszem arra, hogy milyen precizitással vigyázott arra – akkor még ilyen kétkarú mérleg volt −, hogy a mérleg nyelve pontosan egymással szemben legyen. Tehát egy szikrányival nem akart csalni. Anyám nem tudom, milyen iskolába járt, de olvasott. Nem rózsaszínű könyveket és nem krimiket.

Ketten voltunk testvérek. Volt egy bátyám, aki mielőtt én megszülettem volna, meghalt. Én 1908-ban születtem, és 1911-ben született az öcsém, Kósa László Róbert.

A nagyszüleim átadták a Conti utcai üzletet, amikor anyám férjhez ment. Ez volt a hozomány. Apám, azt hiszem, 1915-ben vonult be, és rögtön fogságba esett a Pripjaty mocsaraknál [Ez volt Európa legnagyobb mocsárvidéke a mai Dél-Belorusszia és Észak-Ukrajna területén. – A szerk.], és fogságban volt több mint öt évig. Ezek az emlékek sokáig nyomasztották. Nagyon sokáig álmodott a különböző kozák kancsukákról. Vlagyivosztokból jött haza az első transzporttal az első világháború után. Egy kis japán hajón jöttek haza, nehéz körülmények között. A Sárga-tengeren előre figyelmeztették őket, hogy nagyon viharos lesz. Amikor hazajött, karanténban volt hosszú ideig, ha jól emlékszem, Inotán, de oda nem lehetett menni látogatóba [Az első világháború után működtek ún. hadifogoly leszerelő táborok (Csóton 1920 és 1923 között, Zalaegerszegen és Inotán 1919–1920-ban). A leszerelő táborokról a következő olvasható: „Az I. világháború után hazatérő hadifoglyok leszerelési ügyeinek egységes lebonyolítására létrehozott táborok, amelyek előbb 3, majd – 1920 júniusától – 14 napos egészségügyi vesztegzár állomásként is működtek. A 14 napos kötelező karantén lehetőséget nyújtott a hazatérők megfigyelésére és a politikai vagy egyéb szempontból gyanús elemek kiszűrésére” (mek.niif.hu/01300/01340/html/fond08.htm - 103k ). – A szerk.].

A Conti utcai boltban petróleumtól kezdve aprófáig minden volt, tehát ez egy szatócsbolt volt. Kenyér, liszt, sárgaborsó meg egyebek, mindenféle külön zsákban voltak. De még pálinka is volt. Volt egy kis pult, reggel jöttek be, és kértek egy fél deci kevertet. Emlékszem, hogy az császárkörte rummal volt. Az volt kiírva, hogy Kohn Ignác.

Az utcáról volt két ablak és egy ajtó. A két ablak között volt az ajtónyílás, rendes fémrolóval. Az egyik ablak mögött volt a kávépörkölő, és a másik mögött kisebb cukrászok részére melasz és pörkölt mogyoró, amerikai mogyoró, ilyet is tartottak aztán később. Az ablaknál volt egy nagy-nagy hordó, abban volt a melasz. És emlékszem, hogy vizesvödörbe mártott kézzel kellett kiszedni a melaszból. A boltot, azt hiszem, valamikor átalakították, úgyhogy a lakószoba kisebb lett. Egy fordított L alakot kell elképzelni, és az L talpánál nyílott a konyhába vezető ajtó. Gondolom, hogy valamikor ott vághatták el, úgy nagyították meg a boltot. Mert a lakószoba és a konyha között az üzleten keresztül kellett járni. Volt a szenesraktár, a fásraktár is ott volt.

A boltban volt egy kendermagos tyúkunk. Ez nyilván abban az időszakban, amikor nem nagyon jó volt az ellátás. És volt macskánk is. A tyúk a mákdarálónál lehullott mákszemeket szedegette fel. És a macska erre féltékeny lett, és rápisilt a mákra.

Azért annyi modernség volt, hogy nálunk hamar volt gáz. Volt az ún. Auer-harisnya, ez egy preparált vászon, és az izzott, és attól lett világos, tehát a lángot nem lehetett látni [A 18. század végén állítottak elő először kőszénből világítógázt (légszeszt), a 19. század első felében néhány gazdag pesti polgár házában már volt gázvilágítás (kőszén alapú, esetleg repceolajból előállított gázzal). Később kőszén helyett olajból is állítottak elő világítógázt. A gáz ún. gázharisnyákban elégve árasztott fényt. A gázvilágítást – elsősorban a lakásokban – a 20. század elején kezdte fölváltani a villanyvilágítás. – A szerk.]. Azt hiszem, hogy ilyesmi ma még a Várban egyes helyeken van. Akkor a lakásban lévő csillárban is volt egy ilyen gázláng. Aztán később, amikor hazajött apám, ez 1920-ban lehetett, akkor aztán villanyt is bevezettetett; telefonunk volt. A telefonszámunk 2958 volt. Az üzletben volt telefon. A modernségre jellemző volt, hogy volt mákdaráló és kávédaráló. A mákdarálóhoz később egy villanymotort szereltettek fel. Volt egy kávépörkölőnk is. Emlékszem, talán egy kiló kávét pörkölt egyszerre. Amikor készen volt, akkor apám kiállt az ajtó elé, és egy likacsos tepsiben rázta, és szinte az egész utca tele volt a kávéillattal. Tehát azért volt egy törekvés a modernségre: a gázra való átállással, a gázról a villanyra, a telefonnal, a villanymotorral hajtott mákdarálóval. Tehát valami, valami igyekvés egy szintesebb életre. Ez valószínűleg az anyám hatása volt, mert ő egy más szintről került le. És azért apámnak erre meg kellett felelni.

Nem tudom, hogy volt a nyitva tartás, de arra emlékszem, hogy egyszer a szüleim Siófokra elmentek nyaralni, és arra is emlékszem, hogy este elmentek sétálni, és apám időnként cukrászdából hozott süteményt. Szombaton nyitva volt a bolt [Vagyis nem tartották be a szombati munkavégzés tilalmát. – A szerk.], és lehet, hogy vasárnap is. A nagyünnepekkor bezártak. Biztos, hogy sokáig volt nyitva.

Apám anyámmal együtt csinálta a boltot, és volt egy szolgálólányunk. Volt egy pénztárfülke, amiben, azt hiszem, cigaretta is volt. De a pultnak volt egy fiókja, az volt a pénztár. Az első világháború alatt, amíg nem volt itt az apám, anyám vitte az üzletet. Apám még nem lehetett itthon, és a harisnyámba dugta anyám a pénzt, és nekem kellett elmennem beszerzésre a Krausz és Böhmhöz a Király utcába. Kiskocsit húzott a szolgálólányunk.

A környéken általában szegény emberek laktak, akik rendszeresen, nem is kevesen, heti fizetéssel vásároltak. De nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy valamiféle ellentét vagy veszekedés lett volna, hogy elmaradtak volna. A kapcsolat olyan volt érdekes módon – erre is világosan emlékszem –, hogy a szemközti házban lévő egyik emeleti lakásból felhívtak engem, hogy nézzem meg a karácsonyfát, hogy az milyen szép.

Amikor a nagyszüleim átadták az üzletet, akkor a Friedmann nagybácsi segítségével lett fuvaros a nagyapám. Stráfkocsija volt, ez egy nyílt platójú kocsi. Valahol a Mester utca végén tartotta. Emlékszem, hogy egyszer elvitt, és egy lóra felültetett. De ez nem tarthatott sokáig, mert 1915-ben meghalt. Amikor anyám férjhez ment, a nagyszüleim a Haller utca és a Gát utca sarkára költöztek. Volt a gazdag nagybácsi, a Friedmann J. Mór, aki nem tudom, ki révén volt nagybácsi, és az az egyik háza volt. Az egy egyszobás lakás volt. És ugyanott lakott a Malvin nagynéném, ugyanazon az emeleten. A nagyszülőknél, érdekes módon, a két ágy nem egymás mellett volt, hanem hosszában. Nem nagyon van emlékem, hogy a nagyszülőkkel összejártunk volna. Széderestén lehet, hogy együtt voltunk. És emlékszem a má nistánura [má nistáná]. Később, nagyapám halála után, odajártunk látogatóba a nagyanyámhoz. Emlékszem, gyalog a Conti utcából a Teleki téren és a Ludovikán át átvágtunk a Gát utca–Haller utca sarkán lévő lakásba.

A Haller utcai lakásból a kommün alatt – annak érdekében, hogy a gazdag nagybácsi, a Friedmann J. Mór lakása érintetlen maradjon, tehát ne költöztessenek oda be senkit – nagyanyám odaköltözött a Révay utcába. Ez egy nagy lakás, talán négy-öt szobás úri lakás volt, és valószínűleg az egyik cselédszoba volt az, amibe beköltöztették a nagymamát. A nagymamához jártunk két-három hetenként biztosan. Amikor a nagyanyám már özvegy volt, akkor a részére egy szobát béreltünk a mi házunkban, az első emeleten.

A ház, ahol mi laktunk, kétemeletes ház volt, de az árnyékszék az udvar túloldalán volt. Egymás mellett négy vagy öt árnyékszék. Arra emlékszem, hogy a fürdés minálunk úgy történt – nem gyakran, talán három-négy hetenként –, hogy a pincéből fölhoztak egy dézsát, és abba melegítettek vizet a sparhelten. És akkor sorban a család, először az öcsém, aztán én, aztán anyám és végül az apám fürdött. Mosdás volt természetesen, a konyhában volt egy mosdóállvány lavórral.

A lakásunk a bolt mögött volt. Ha az L befejezését meghosszabbítom az utca felé, ott egy ajtó nyílott a lakásba. Egy szoba volt. Az utcával határos fal mellett volt az én fekhelyem, egy dívány. Az ajtó mellett egy zománcos kályha volt, szénnel fűtöttük. És volt az öcsémnek parallel a szüleim két ágyával a gyerekágya. Volt a szokásos két szekrény, éjjeliszekrény, egy nagy asztal.

A konyhában volt egy rendes takaréktűzhely, egy sparhelt és egy asztal. A konyhaasztal kihúzható volt, és úgy volt ágy [A cselédlányok tipikus „bútordarabja” volt az ággyá alakítható konyhaasztal. – A szerk.]. A konyhaasztallal szemben volt egy ajtó, amit nem használtunk, ami a raktárba vezetett át, de ami be volt állítva szénnel vagy fával. Oda került később egy kétlángú gázrezsó.

Sokkal-sokkal később sikerült a lakásunk melletti szoba-konyhás lakást kibérelni, és így lett egy kétszobás lakásunk, és akkor lett először egy saját szobám – a konyha, a hozzácsatolt szoba-konyhás lakásból. Az első szobában voltak anyámék, aztán nagyanyám és az öcsém, és a konyhában voltam én. A konyhában még kvartetteztünk is.

Mindig volt szolgálóleányunk [lásd: cseléd], aki a mosás-vasalástól kezdve mindent csinált, a gyerekekkel is foglalkozott. A főzéssel nem, az kóser főzés volt. A cseléd a konyhában aludt, és kint is evett, a konyhában, egyedül. A szolgálólány általában nem zsidó volt. Illetve volt egy, valahonnan Kárpátaljáról jöhetett, ő – feltételezem, hogy – zsidó volt, aki szardíniát nem evett, merthogy ő még ilyet életében nem evett. Mindenhonnan voltak ezek, például Erdélyből. Emlékszem, hogy töltött káposztát olyat soha életemben nem ettem, mint amit az erdélyi leány csinált.

Talán egyedül a Kántor Ilonka volt sokáig. Ő egy elszegényedett debreceni polgárcsaládnak az egyik lánytagja volt. Most visszagondolva, református családból származott, azt hiszem. Ragyogóan tiszta volt. A mosóteknő mellett ott állt, és tiszta volt. A fehér köténye fehér volt. A nagymosást a cseléd csinálta, emlékszem, súrolókefével, és a padlásra kellett fölvinni a ruhát szárítani. Főzött is, de azért a lényegi főzés anyámé volt. Ilonka előkészített mindenfélét, de azért az anyám főzött. És ehhez, mondjuk, a konyha és az üzlet közti ajtó nyitva kellett hogy legyen. Nagyon sokan jöttek, mert sehol az utcában nem volt még egy bolt. Ilonka aztán rendesen férjhez ment, és tisztes polgári életet éltek. Emlékszem, hogy anyám gondosan végigvizitálta a holmiját, amikor elment, hogy nem visz-e el valamit. És én éreztem, hogy ez így megalázó. A szolgálólányokat cselédközvetítőn keresztül szereztük.

Arra emlékszem, hogy péntek este volt gyertyagyújtás nálunk, de ennek semmiféle vallási felhangja nem volt. Ez így szokás, hogy péntek este gyertyát gyújtunk, és kész. És volt fehér damaszttal terített asztal, meg a szokásos rituálé. De ennél többre nem emlékszem, csak hogy mindkettőnk fejére tette a kezét és egy áldásszerűséget mondott. A rituálénak megfelelően héberül olvasott, amiből mi, picik egy szót sem értettünk. Halotti évfordulókon is gyújtottak gyertyát néha [lásd: jahrzeit]. Kóserség volt természetesen, és húsvétkor természetesen volt edénycsere [lásd: Pészah]. Tartottunk szédert is, és amikor apám nem volt, anyám vezette a szédert, és én mondtam a má nistánut. Nagyünnepeken pedig elmentünk a templomba, a Dohány utcába [lásd: Dohány utcai zsinagóga], ahol nem bérelt, hanem vásárolt ülésünk volt [A hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táleszét és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.].

A Rabbiképző Intézetnek az elemi iskolájába jártunk mind a ketten, a Rökk Szilárd utcába. Az elemi iskola után engem – biztos, hogy ez az anyám akarata volt – a Tavaszmező utcai Madách Gimnáziumba írattak be [lásd: Madách Imre Gimnázium]. Az öcsémet, aki három évvel fiatalabb volt, a Német utcai polgáriba [lásd: polgári iskola]. Miért? Mert lemérte anyám a kettőnk szellemi képességeinek különbözőségét. Az öcsém felső kereskedelmibe járt [lásd: kereskedelmi iskolák]. Nem volt egy különösen okos ember, olyannyira nem, hogy vizsgázott a kereskedelmi negyedik osztályából, de nem érettségizett le. Külön volt akkor az osztályvizsga és az érettségi. Az érettségit nem sikerült letennie. Utána a Hutter és Lever cégnél helyezkedett el mint könyvelő [A Hutter és Lever R.T. szappan és olajgyár („őse” az 1831-ben alapított Hutter-féle szappanüzem, a későbbi  Hutter József Szappangyár – Olajipar R. T.) három üzemből állt: szappangyárból (Thaly Kálmán utca), „a háború előtt itt készültek a cég legkedveltebb gyártmányai, az Asszonydicséret mosópor, az Elida-termékcsalád, a pipereszappanok és a VIM mosószerek”, olajgyárból (Rákospalota) és a Vegetál-gyárból (Soroksári út), ahol olajkeményítőt állítottak elő. Az Rt. központi épülete 1921 óta az Erzsébet körút 6. szám alatt volt. („A gyáróriás … – lévén korábbi német érdekeltség – 1946 és 1952 között szovjet tulajdonban volt.” 1953-ban a részvénytársaság beolvadt a Budapesti Illatszer- és Pipereszappangyárba.)  (nol.hu/gyujtesek/lelohely/framed/324938/ - 10k -) – A szerk.]. Az öcsémé elég szerencsétlen élet. Régi zsidó családoknál [bevett szokásnak] megfelelően az ő feleségét tulajdonképpen nekem szánták. Én már akkor is a magam lábán álltam, és azt mondtam: „Köszönöm szépen, ez az én dolgom.” Lett ebből egy házasság, de ez egy nagyon buta asszony volt. Az édesapja a kispesti zsidó hitközségnek volt a rasekolja, és egy tejipari vállalatnak volt az igazgatója. És így kerültek össze apámékkal, akiknek viszont a fűszerüzletük volt a Conti utcában. A lány apjának apám vásárlója volt. Ez egy magasabb társadalmi réteg volt, de a lányt férjhez kellett adni. Ők talán 1938–39-ben házasodtak össze.

Engem elindítottak a gimnáziumban, és taníttattak hegedülni. Ennek jelentősége van az egész életemben. A kommün alatt nem volt tanárom, és anyám ahhoz szoktatott hozzá, hogy minden nap egy órát gyakoroljak. Eleinte anyám szorgalmazta, később megszerettem a zenélést. Akkor is gyakoroltam, ha nem volt tanárom. Később aztán megint jártam tanárhoz. Lőwy Mayernek hívták. Ő egy akadémiát végzett tehetséges zsidó hegedűs volt, jól tanított. Rendszeresen jártam hozzá, a Csengery és Aradi utca sarkán lakott. Akkoriban, az inasiskola évzáró ünnepségén, ahol tanulók is szerepeltek, figyelt fel rám a vendégzenekar vezetője, és ezután egy ideig velük is zenéltem.

Én tizennégy éves korom előtt megbetegedtem, és két évig beteg voltam. Ez egy hasi és tüdőtébécés folyamat volt. Két hasi operációval kilenc hónapig voltam a budakeszi szanatóriumban, aztán három hónapig a Gizella tántinál. És aztán újból megbetegedtem ugyanazzal. A második alkalommal a Stefánia kórházban [A Stefánia-gyermekkórházról van szó, ma: I. sz. Gyermekklinika. – A szerk.] voltam, ahol katolikus nővérek voltak a nővérek. Az egyikhez, aki tanárnő lehetett, és novícia volt, bemehettem a klauzúrába, ott volt egy harmónium, és ketten muzsikáltunk. Ez nem tartott sokáig, mert aztán kitiltottak.

Tizenhat éves koromig beteg voltam, és ezért nincs nekem iskolai végzettségem. A gimnáziumból már nem fejeztem be a negyedik évet, amikor beteg lettem. Volt az orvos nagybátyám, a Kaschmaroff Lipót az anyai oldalról. Őneki volt két nővére, akik a Práter utcában laktak. Neki nagy fájdalma volt az, hogy bejárt a belgyógyászati klinikára, és nem fogadták el a szakvizsgához az ottani kötelező orvosi gyakorlatot, ezért magánprakszist folytatott. Ő azt mondta a betegségem után, a két hasi operáció után, hogy nem vállalhatok semmiféle olyat, ami izgalommal jár. Nem járhatok iskolába, nem tehetem ki magam feleléssel járó izgalomnak. Nem engedtek tovább tanulni, és így lettem optikus. Bár a Móric bácsi megpróbált egy bankban elhelyezni azzal, hogy majd le fogok érettségizni, de nem kellettem.

Én egy konok pasas voltam már akkor is. Az első helyem, ahol most a Korona Szálló van, a Kecskeméti utca – Kálvin tér sarka, ott volt egy nagyon szép, nagy, neves optikusbolt, Klein Dezső optikus boltja. Ott talán egy hónapig voltam, tanoncszerződésre nem is került sor, és egy gallért kellett volna vásárolnom az egyik fiatal főnök számára, és az nem olyan volt, amit akart, és egy pofont kaptam tőle. És én másnap már nem mentem be. A következő volt – de akkor már én kerestem állást – a Szervita téri templom mellett egy kis helyiség, a Refraktio Látszerészeti Intézet. Ez egy egyszemélyes bolt volt, és ketten voltunk inasok. Annak a főnöke egy sváb volt, Königseder Zsigmond, egy nagyon egyszerű sváb papától származó fiú. De a Budai Dalárdában énekelt [Az első magyarországi dalárda, 1856-ban alapították. A 19. század utolsó és a huszadik század első harmadában számos reprezentatív eseményen szólalt meg. – A szerk.]. Ez a Budai Dalárda a budai középszintbe tartozó vagy oda törekvő fiataloknak a dalárdája volt. Amikor a Nemzeti Színházban passiójátékot adtak elő húsvétkor, akkor a Budai Dalárda adta a kórust. Ez azért valamiféle szintet jelentett. A főnököm elfütyülte a Dvorzsák „Humoreszk”-et – az a jó hegedűművészek ráadásdarabja volt, egy könnyed, kissé sziporkázó, technikás dolog, aki hegedülni tanult, nem tudta elkerülni, hogy a Dvorzsák „Humoreszk”-et megtanulja –, szóval elfütyülte ezt a darabot, hogy ismerem-e. Ismertem. Én akkor lehettem tizenhét-tizennyolc éves. A Zsiga lehetett olyan huszonöt-harminc körül. Ez a Königseder Zsiga egy vállalkozó fiatalember volt. Ő alapította az üzletet. Nem tudom, hol tanulta az optikusságot, de igen ügyesen művelte [1928-ban könyvet jelentetett meg „A látszerész ismeretek elemei” címmel az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T.-nél. – A szerk.]. Később az orvosegyetemen végzett, és nőgyógyász lett, és Kőbányán volt egy rendelőintézet, ott volt a két háború között. A bátyja a Drasche Téglagyárnak volt a tisztviselője.

Másfél évig voltam ott. De eljöttem, mert igazában nem tanulhattam a szakmát. Sok mindenfélét tanultam, de azt is megtanultam, hogyan kell a Józsefvárosi pályaudvarról csónaképítéshez deszkát vinni Budakeszire, mert például erre is használták az inast. És ezt én nem akartam. Ez volt a második helyem. És akkor kerestem egy olyat, aki a szakmában ismert volt, és én is tudtam, hogy a szakma műszaki, technikai részét illetően a legjobb. Ő volt a Barna Andor. Az Izabella utca 11-ben volt egy kis helyisége. Miután én a Refraktióból egy-egy javításra odamentem a Barna Andorhoz, megvolt a személyi kapcsolat.

Valamikor volt a Vörösmarty téren egy nagy optikuscég, a Calderoni és Társa, a tulajdonosa Hopp Ferenc volt, aki a Kelet-Ázsiai Múzeumot alapította. Ez egy nagyon előkelő üzlet volt. Nagyon nagy csönd volt, elegancia. Ott volt a Barna Andor a műhely vezetője, és tudom, hogy nagy része az árunak, amivel később önállósult, onnan származott. És talán onnan is voltak vevők, én nem tudom [Stefano Calderoni (1794–1881) lombardiai optikus, aki a 19. században telepedett le Magyarországon. 1819-ben alapította vállalkozását, a Calderoni és Társa látszerészetet. Társa a morva származású, német ajkú Franz Hopp (1833–1919) látszerész, a későbbi világutazó, műgyűjtő, mecénás, a Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum alapítója. Hopp segédlevelének megszerzése után két évre Bécsbe, majd négy évre az Egyesült Államokba ment szakmai gyakorlatot szerezni. Hazatérve betársult a cégbe, amelyet – megtartva a cég nevét – 1864-ben átvett és továbbfejlesztett. Az optikai profil mellé – az Eötvös-féle tanügyi reformok idején – meghonosította Magyarországon a tanszer- és iskolai szemléltetőeszköz-gyártást, valamint a fotográfiához szükséges anyagokat és fölszerelést is. A céget 1949-ben államosították. – A szerk.].

Két évig voltam ott inas. Reggel nyolctól este hatig volt nyitva, ha jól emlékszem. Akkor még ebédidő volt, tehát haza lehetett menni egy órára, másfélre, nem tudom pontosan. Én nagyon sokat tanultam a Barna Andortól. De ha egy prizmás látcsövet javított, akkor elküldött, hogy ne lássam. Aztán a Barna Andornak Máriaremetén volt egy háza, és például oda kellett kivinni mindenfélét. Például azt is kellett csinálni. Én úgy lettem igazán optikus, és nem is akármilyen, hogy Németországból hozattam a szakkönyveket, és azokból tanultam, mert érdekelt.

Jártam inasiskolába is [lásd: ipariskolák]. Ott csak szaktárgyak voltak, de olyanok, amiknek semmi köze nem volt az optikussághoz. Ez valószínűleg hetenként egyszer volt, de nem emlékszem. Akkor én már tanultam hegedülni. Volt egy vizsga, ahol szerepeltem. A MÁV mérnököknek volt egy kis zenekara. Színvonalról ott nem lehetett beszélni, de mégis együtt volt egy csomó ember, nem értelmiségi, csak mérnök. És ez a mérnöktársaság elhívott, hogy társuljak hozzájuk. Így egyre inkább bővült a kör, amelyben mozogtam.

A Barna Andor a katonaságból hozott magának valahonnan Ausztriából egy élettársat, a Rippl Máriát, annak hagyta itt az Izabella utcai boltját, és ő Sopronban önállósította magát. Így vált el tőle. Rippl Mária nem volt optikus, de sok mindent megtanult. Rippl Máriától kaptam bizonyítványt, amikor leteltek az inaséveim, és látszerészsegédként voltam nála még egy darabig az Izabella utcában, egyedüliként. Rippl Máriának nem volt tisztázott az állampolgársága, úgyhogy nagyon sokszor egyedül voltam a boltban, és csináltam mindent, és időnként elvittem neki Máriaremetére a pénzt.

Az inaséveim alatt még otthon laktam, de emlékszem, hogy nem akartam a boltban segíteni. Hazamentem, leültem, és olvastam. A szüleim ezt nem fogadták negatívan, tudomásul vették.

Az inasidő roppant érdekes volt az Izabella utcában, két okból. Ott ismertem meg a Remete doktor bácsit. A Nádor utcában lakott, ott volt a rendelője és a lakása. Beszélgetéseink nyomán hívott fel, és így a feleségével és a fiával trióztunk. Tehát így is kezdődött az én kamaramuzsikával való kapcsolatom. A zenekari muzsikához is az Izabella utcai munka hozott. Mert volt egy kis zenekar, aminek az élén egy akadémista állt, aki abban a házban lakott, ahol a bolt volt, és miután én egy beszélgetős fajta voltam, hívott a Mozart zenekarba játszani. Ebben az időszakban három nagy, hasonló beállítottságú zongoraművész volt a placcon, a Fischer Annie [Fischer Annie (1914–1995) – zongoraművész. 1933-ban elnyerte a Budapesten megrendezett Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny első díját, s ezzel kezdetét vette nemzetközi karrierje. 1941 és 1946 között túlnyomó részben Svédországban tartózkodott. Repertoárjának javát Mozart, Beethoven és Schubert műveiből alakította, de máig meghatározóak Schumann, Chopin és Brahms műveit tartalmazó lemezfelvételei is (MÉL). – A szerk.] – a neve ismerős –, a Sándor Renée [Sándor Renée (1899–1977) – zongoraművész. A Zeneakadémián Dohnányi Ernő tanítványaként végzett (1921). Egy időben rendszeresen játszott kamarazenét Tátrai Vilmossal és vonósnégyesével. 1945 előtt a Goldmark Zeneiskolában, 1949-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (1951–54) tanított (MÉL). – A szerk.] – akinek a neve nem ismerős – és a Weisz [Weiss?] Margit, aki a legkevésbé ismert [Mint „művelt lelkű, disztingvált zongoraművésznőről” emlékezett meg róla Tóth Aladár a „Nyugat” 1923. évi 24. számában – A szerk.]. A Weisz Margit férje csinálta a Mozart zenekart. Ebből az következett, hogyha a Mozart zenekarral koncerteztünk, akkor a Weisz Margit volt a zongorista. A Mozart zenekarból alakult egy kis kamarazenekar, a kis kamarazenekarból alakult egy még kisebb, és akkor abból még egy kis kvartett, és akkor itt is, ott is, amott is, mindenhol muzsikáltunk. Ha egy pillanatra zenekari szünet volt, akkor gyorsan négyen összeültünk. Szóval élénk zenei élet volt, azt hiszem, hogy ez ma nincs. Arra emlékszem, hogy anyám azt mondta: „Te, hát mit csinálsz az álladdal?” Úgy föl volt dagadva. Vagy magam muzsikáltam, vagy koncerten voltunk.

A Mozart zenekarban is játszottam, a Remete családban is kamaráztam, és akkor már megvolt a kvartett. A kvartett úgy született, hogy a nagyünnepeken a Dohány utcában ugyanabban a sorban volt egy fiú, aki ugyancsak a Löwy Májernél tanult, és ő hívott. „Nem akarsz kvartettezni?” „Dehogynem akarok.” Én mindent akartam. És létrejött a kvartett. Ez a fiú a Bajza utcai gimnáziumba járt, és ugyanebbe a társaságba tartozott még valaki a házból, ahol lakott, a Weismann Jancsi, aki gimnáziumba járt és az Akadémiára zeneszerzés szakra is. Később, miután végzett, a hitleráj elől Olaszországon keresztül Angliába került, ahol valamelyik nagy lapnak lett a zenekritikusa. Az első kvartett elég sokáig tartott, jó pár évig rendszeresen összejöttünk. Én voltam az elsőhegedűs, a másodhegedűsnek nagyon nem tetszett, hogy miért nem ő az elsőhegedűs. Hát én gondoltam egy nagyot, és egy Paganini etűdöt produkáltam egyszer, és nem szólt többet.

A Gyenes Pista a kvartettnek egy darabig brácsása volt. A Horthy-éra [lásd: Horthy-korszak] alatt valamiféle formában a baloldal elkezdett életre kelni. Akkor az Ascher Oszkár – az egy kitűnő epizodista színész volt – csinált szavalókórust [Ascher Oszkár (1897–1965) – előadóművész, kora versmondó stílusának megújítója. – A szerk.]. És voltak szavalóestek az Akadémián [A Zeneakadémián voltak a szavalóestek. – A szerk.]. Az Ascher Oszkár könyvvel a kezében jött ki szavalni, nehogy egy gesztussal többet mondjon, a kezével egy gesztust tegyen. A Gyenes Pista ebben az Ascher Oszkár-féle szavalókórusban is részt vett, de boldogan muzsikált. A vasasoknál a Szociáldemokrata Párt rendezett egy Somogyi Béla emlékestet. Somogyi Béla a „Népszavá”-nak volt szerkesztője, és egy szép napon, a Horthy-éra legeslegelején elkapták, és a Dunába lőtték [Somogyi Béla (1868–1920) – tanító, újságíró. Felsővisón volt állami tanító, majd 1897-ben Budapestre került, és a „Népszava” munkatársa, majd 1897–98-ban szerkesztője nyolc hónapig. Utána egy kültelki iskolában jutott tanítói álláshoz. Közben megszerezte a tanári képesítést is, reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított. 1905-től a napilappá átalakult „Népszava” belső munkatársa. Ugyanekkor megindította a tanítók szervezkedését, majd 1906-ban lapjukat, az „Új Korszak”-ot, amelyet maga szerkesztett. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság idején elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet. A Tanácsköztársaság bukása után a „Népszava” felelős szerkesztője. A fehérterrort támadó cikkei miatt az Ostenburg-különítmény tisztjei elhurcolták, és társával, Bacsó Bélával együtt meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták (MÉL). – A szerk.]. Az emlékestet valószínűleg a tizedik évfordulóra szervezték. Ott ő is szerepelt, és a Gyenes Pista vitt el bennünket oda.

A Barna Andortól el kellett menni, mert az nem volt egy jövő. Úgy gondoltam, meg kell nézni, hogy néznek ki a többiek, a magasabb szinten lévő optikusok. Két évig tartott az inasidő, és még ott voltam talán egy fél évig, évig. A Ferenciek terénél volt a Chmura-féle bolt [Ferenciek tere 2.]. Oda kerestek valakit a műhelybe 1929-ben. Karácsony előtt volt, és nagy forgalom volt, és én nem kerültem a műhelybe. A karácsonyi forgalom szükségessé tett valakit a boltban, a boltba kerültem, és a boltban is maradtam. A Chmurának volt a József [Nádor] tér és a József Attila utca sarkán egy fiókboltja, és három hónap múltán odatettek boltvezetőnek. A boltvezető van a bolt élén, az szabja meg, mi történik, az foglalkozik a vevőkkel, azon múlik, milyen forgalom van. Ott hárman voltunk, én, egy műhelymunkás, aki a szemüveget csinálta, és volt egy pénztáros.

Ott voltam már egy fél éve, és akkor megkérdezték, mikor akarok szabadságra menni. A szám tátva maradt. Én szabadságra mehetek!? Akkor voltam először életemben Velencében is. Elvoltam, mit tudom én, két hétig. Hova megy a pesti kispolgár? Abbáziába. És Abbáziában járok az utcán, és egy utazási irodában látom, hogy ennyiért lehet menni Velencébe. Az ezt követő időszak volt az, amikor volt a „Havi 200 fix” című film [Magyar vígjáték, 1936, rendező: Balogh Béla. – A szerk.], és énnekem kétszáz fölött volt a fizetésem.

A Chmurától kidobtak, mert olyat csináltam, amit nem lett volna szabad. Ez már színvonalas hely volt, megfelelő vevőkkel. És a Hatvany-Deutsch család egy társalkodónőjének, aki német vagy osztrák volt, volt egy fényképezőgépe, amit én megvásároltam. Amit nem lett volna szabad nekem megvásárolni, mert ez egy üzleti kapcsolat volt. Magamnak vettem meg. De ezt a fényképezőgépet a típusából eredően a Chmura nem vásárolta volna meg semmiképpen, mert olyan típus volt, ami már nem volt forgalomban. Ilyet nem szabad csinálni. És én nem csináltam ebből titkot, a felsőbbség is megtudta, és azonnal kiraktak.

Aztán én sehol nem voltam tovább, mint egy évig. A Chmura után volt egy fotóüzlet a Dorottya utcában, azután visszamentem a Klein Dezsőhöz. Annak volt Szolnokon egy boltja, és akkor ott voltam vezető a szolnoki boltban. Leköltöztem, és hétvégeken jöttem fel. Az öreg Klein Dezső egy rigolyás idős úr volt, aki valami barátságtalan megjegyzést tett, amit én visszautasítottam. El is mehetek, mondta. „Hát akkor, tartom szerencsémnek!”, feleltem. Akkor kerültem Juszt Gyulához, a Margit híd budai hídfőjénél volt a bolt, ahol viszont németül beszéltem. És így következett az, hogy a német optikai nagykereskedő ügynökével, aki rendszeresen járt Pestre, azzal én tárgyaltam, és én rendeltem. Én természetesen nem éltem evvel vissza, azt rendeltem, amire szükség volt, és a Juszt Gyula teljes egyetértésével. Ez volt az utolsó állásom.

1933-ban önállósítottam magam, kevés pénzből. Egy tönkrement örökös üzletberendezését vásároltam meg, és az ötfős társaságomnak az egyik tagjának, aki belső berendező volt, a segítségével rendeztük be a mai József Attila (akkor Gróf Tisza István) utca 24. szám alatti boltomat. A ház még ma is megvan. Ott textilüzletek voltak, volt egy könyvesbolt, nagyon jó könyvszaggal. A Hercegprímás utca sarkán – akkor úgy hívták, hogy Wekerle Sándor utca – volt egy patika, aztán volt egy textilbolt, aztán voltam én közös bejárattal egy másik textilessel. Aztán már a kapu volt. És a kapun túl megint egy textiles volt, aztán megint egy textiles. Az üzlet méretéről annyit, hogy három ablak volt egymás mellett – régi ház, vastag falak, tehát volt bizonyos távolság az ablakok között –, és a középső ablak volt kettéosztva, ott volt két üzletbejárat. Lassanként vásároltam össze a különböző szerszámokat. Egyszer voltam Bécsben például, és akkor kezdtem vásárolni a különböző gépeket, gépfelszerelést, mert az optikusműhelybe kellett. Emlékszem, hogy a Grabenen volt egy optikai nagykereskedő, a cégét Sphaerónak hívták, ott vásároltam csiszolókövet, meg amire még futotta.

És az ügynök cégétől kaptam hitelbe az üzlet egész árukészletét. Azzal, hogy a hetedik hónaptól kezdve fizessem a részleteket, és pontosan száz márkát kellett havonta fizetnem, ami akkor százharminchét pengő volt. És az első év úgy telt el 1933 végétől 1934-ig, hogy egyetlen fillér keresetem nem volt. Fenntartottam magam, de plusz nem volt. Otthonról küldték az ebédet. És emlékszem, hogy anyáméktól két darab Napóleon-aranyat kaptam [Napóleon-arany (Napoléon d'or) – I. és III. Napóleon korában vert 20 frankos aranyérme. – A szerk.], ez volt valahol egy fiókban otthon, és ez adott alapot arra, hogy Zeiss üveget is kaphassak. Az a legnagyobb márka szemüveglencsékben, de egyéb optikai dolgokban is. És ahhoz, hogy Zeiss üveget kaphassak, fényképet kellett küldenem az üzletről, és be kellett mutatnom a segédlevelet, hogy valóban optikus vagyok. És akkor voltak hajlandók szállítani.

Elsősorban azért nem volt plusz, mert nálam nem lehetett alkudni. Az első vevőt kiengedtem. Az első vevőt! Azt mondta, szemben van a Klein József, húsz százalékot ad. Állítólag. Én ellenben nem adok. De jöttek a vevők, lassanként jöttek. Semmiféle reklám vagy ilyesmi nem volt. Az volt kiírva, hogy „Kósa szemüvege jó”.

Ennek a boltnak a vevőköre alapvetően más volt, mint az Izabella utcában. Ez egy banknegyed volt, tisztviselők jártak ide. És ezek közül a tisztviselők közül az egyik – ugyancsak egy zsidó fiú, Láng Béla – elhívott az ő turistatársaságukba. Ez a Természetimádók Társasága volt. Volt a kisinóci menedékház, azt a TIT építette [1928-ban], és a hideg-hegyi menedékházat is saját erőből [A Nagy-Hideg-hegyen lévő turistaházat a Turisták Inóci Társasága – szintén: TIT – építette az 1930-as években (1940-ben?). A Turisták Inóci Társasága a Természetimádók Társaságának későbbi neve. – A szerk.]. Ott például ügyeletet kellett adni, mert volt egy gondnok, de a turistatársaság egy embere ott kellett hogy legyen a hétvégén.

Ez a TIT egy zsidó polgári társaság, bár voltak nem zsidók is közöttük, de azért a nagyja zsidó volt. Elég okos volt ez a fiú, tudta, hogy a társaság sokféle emberből áll, és tudta, hogy engem kihez kell csatolni. És ez nagyon lényeges lépést jelentett részemre. Tele voltam kisebbségi érzéssel. Az Erzsébet téren volt a klubhelyiség, ahol hetenként egyszer találkoztak, és én nem mertem felmenni. Érettségi nélkül! Akárhogy is, csak egy optikussegéd! És akihez a Láng Béla csatolt, az egy értelmiségi kis társaság volt, egy fiatal házaspár és két fiatalember, és én ehhez csatlakozhattam. Részemre ez nagy felemelkedést jelentett. Ez a zsidó középpolgárság volt, koncertlátogató, olvasó emberek. Thomas Mann új könyvét, az „Elcserélt fejek”-et például németül olvasták. Érdekes, hogy a kvartettel egyszer náluk játszottunk. A kvartett nagyon szigorúan intim muzsikálás, a kvartettezésnél nem lehetett senki jelen, mi magunk voltunk, magunknak játszottunk. De egyszer játszottunk ennek a társaságnak az egyik lakásán. És ez volt az első találkozásom a Vörös Segéllyel.

A TIT-nek volt egy érintőleges kapcsolata egy még szűkebb turistatársasággal, ahol zsidó patríciuscsaládok gyerekei voltak. Részben tisztviselők, de részben csak gazdagok. Az volt a foglalkozásuk, hogy gazdagok. Ezt a társaságot – ezt ma senki nem tudja – úgy hívták, hogy SIHO, Sí és Hegymászó Osztály [Alapító főtitkára Magaziner Pál (1898–1945) gyáros, magashegymászó, turistaíró, több Börzsönnyel foglalkozó munka szerzője volt, aki Günskirchenben pusztult el. – A szerk.]. Ez a Kárpát nevű turistaegyesületnek volt egy külön szekciója [A Magyar Kárpát Egyesület (MKE), Magyarország az első turistaegyesülete 1873-ban alakult Ótátrafüreden. Az egyesület sok helyen „vidéki” osztályokat alakított, így Budapesten is. Elsődleges célja nem a turizmus szervezése volt, hanem a Tátra feltárása, propagálása és kiépítése, mégis számos, a turizmust szolgáló tevékenységet is folytatott (túraútvonalak kialakítása, menedékházak építése, turistalétesítmények létrehozása) (Thuróczy Lajos: A természetjárás története, www.turabolt.hu/files/cikk36_Termeszetjaras_tortenete.pdf). – A szerk.]. Nem nagyon fogadtak be senkit, én ehhez a társasághoz kerültem. Nem tudom, hogyan, volt valami érintkezés. Ez csak néhány, hat-nyolc ember volt. Volt összerakható gumicsónakjuk valamennyiüknek, ők mentek vadvizekre, Ausztriába az Innre, a Salzachra, de mentek Boszniába a Drinára, ezt én nem tehettem. Volt, aki a Mont Blanc-on járt. Ezt én mind nem tehettem. De azért a sziklamászó iskolákat velük csináltam, és ez egy nagyon szép dolog volt. Ezek 1937–38-ban mind elmentek, kivándoroltak. És aki nem ment el, az elpusztult munkaszolgálatban. A Szabadság Kávéházban [Szabadság tér] jöttünk össze hetenként.

Magyarosítani én akartam, olyannyira, hogy amíg állásban voltam, sem használtam a Kohn nevet, Kónyinak hívtak. És nem tudom, hogy miért lett a Kónyiból Kósa. Én találtam ki ezt is, de végül apám magyarosított, és én is magyarosítottam. Ez is csak úgy sikerült, hogy apámnak volt egy úgynevezett tűzkeresztje, amit mint katona kapott. Arra hivatkozva ment fel a Belügyminisztériumba, és ha úgy történt, ahogy ő mesélte, hogy ragaszkodott, hogy őneki ez jár, és akkor megkapta [Apjának valamilyen más első világháborús kitüntetése lehetett – lásd: Rendjelek, kitüntetések –, a „Tűzkereszt” nevű kitüntetést ugyanis 1941-ben alapították, a háborúba lépés után, a „...háborúban való részvétel és haza védelmében szenvedett sebek ....méltatására”, elsősorban a Károly csapatkereszt, a Háborús Emlékérem és a Sebesültek Érme második világháborús megfelelőjeként. – A szerk.]. A magyarosítás 1934-es [lásd: névmagyarosítás]. Az öcsém még nem volt nagykorú, mert akkor a nagykorúság, azt hiszem, huszonnégy éves korban kezdődött. Ezért a magyarosítási okmány így szól, hogy „és gyermeke” – tehát ez rá is vonatkozott, de énrám nem, mert én már nagykorú voltam. A fiam, János már Kósának született. És én soha nem írom be, hogy én valamikor Kohn voltam. Mert ilyen a világ. Nem éreztem én tulajdonképpen ellenségeskedést magammal szemben. Akkor már önálló voltam, és azt nem lehetett kiírni az optikusboltomra, hogy Kohn, úgyhogy az volt kiírva, hogy „Kósa szemüvege jó”. Ebből nem derült az ki, hogy én Kósa vagyok, mert még akkor nem is voltam az.

A feleségem a TIT-ben volt tag, ott ismertem meg. Akihez a Láng Béla engem csatolt, ott volt egy házaspár, azok szétváltak, és a társaság egyik férfitagja lett az új férj. Az egyedül maradt férj, a Braun Laci nagyon jó barátom volt. Az egy nagyon rendes, becsületes, művelt ember volt. Az édesapja ügyvéd volt a Nádor utcában. Ő maga a Gabonatőzsdén dolgozott. Amikor a Braun Laci egyedül maradt, ketten társultak hozzá. Egy jogászprofesszornak a húga, aki Bécsből került Pestre és az én feleségem. No, a Braun Laci egyedül maradt, és mi akkor nagyon sokat jártunk együtt. Nem kevésszer mentünk egy kétüléses faltboatban – ez egy összehajtható gumicsónak  – a Dunára. Zebegényből jöttünk le például, vagy mentünk lefelé Kalocsa irányába. Egy Zebegénytől Budapestig való kiránduláson én az együlésesben és a Braun Laci a feleségemmel. Ez egy vasárnap volt, és hétfőn elmentem a Braun Lacihoz, és azt kérdeztem, hogy van-e kifogása az ellen, hogyha közeledem. Azt mondta: „Még talán el is veszed feleségül!” Mondtam: „Az is lehet.” Nem tartott sokáig, amíg megkértem. Ez talán július-augusztusban volt. 1936 karácsonyán összeházasodtunk. És ez ötvenegy évig tartott, életre-halálra.

A feleségem apja Strasszer József volt. Somorjáról, tehát a Csallóközből való az ő családja [Somorja – 1919-ig, majd az első bécsi döntést követően 1938–45 között Magyarországhoz tartozó nagyközség, ill. rendezett tanácsú város volt a Csallóközben, Pozsony vm.-ben, 1891-ben 2600 lakos (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség és adóhivatal, polgári fiú- és lányiskola, iparostanonc-iskola), 1910-ben lakosainak száma 2900 fő volt. „A zsidók Somorjára csak a 19. században érkeztek (Tejfaluból). Önálló hitközség csak a 19. és a 20. század fordulóján alakult Somorján. A zsinagóga építését 1912-ben fejezték be. Az utolsó rabbi Singer Koppel Jakab volt, akit a hitközség többi tagjával együtt deportáltak. A 19. század felében Somorján nem élt egyetlen zsidó sem, 1919-ben pedig már 267 zsidó lakos élt itt” (Weinbergerová Mária: Zsidó települések Szlovákia területén, Fórum Kisebbségkutató Intézet, www.foruminst.sk). Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van (Šamorín). – A szerk.]. Igen egyszerű ember volt, neki is a legfőbb jellemzője a becsületesség volt. A család állandóan azon veszekedett, hogy nem tiszta fehér köpenyben ült le vacsorához. Erre világosan emlékszem. Bécsben tanult fűszerességet, ott volt inas. A Rottenbiller utcában volt egy színvonalasabb fűszerüzletük, úgy mondanám ma, hogy csemegeüzlet. A fűszerüzletet csak a család vitte, vagy lehet, hogy volt egy alkalmazottjuk. Azt tudom, hogy apámék üzletéhez viszonyítva ez egy magasabb színvonalú üzlet volt, a választékát tekintve is. A Rottenbiller utca és a Conti utca alapvető különbség, és ez, mondjuk, az üzlet színvonalán is megmutatkozott, és nyilván a vevőkör színvonalában is.

A feleségem anyja családanya volt. Biztosan lenn is volt a boltban, nem lehet, hogy ne segített volna be. A szemközti házban laktak, a Rottenbiller utca 39-ben, háromszobás lakásban. Volt a házaspárnak a hálószobája, volt a közös ebédlő, és volt még egy szoba, ott a két lány lakott, és az ebédlőben, a középső szobában volt a fiútestvér, az Árpád fekhelye. Az Árpád szenvedélyes bélyeggyűjtő volt, és igen aktív tagja a Fűszerkereskedők Egyesületének. Őt az apja erőszakossága hozta haza Bécsből, ahol valamelyik bécsi banknak volt a tisztviselője. És aztán az Árpád csinálta az üzletet az apjával együtt, mindaddig, amíg be nem hívták a nagykátai munkaszolgálatosokhoz, ahol a Muray alezredes volt a parancsnok, akit utóbb felakasztottak [Nagykátán hírhedt kiegészítő parancsnokság volt, Muray (Metzl) Lipót alezredes vezényletével. 10-12 munkaszolgálatos századot küldtek innen Ukrajnába. A századok parancsnokait azzal indították útnak, hogy „ne merészeljenek egyetlenegy embert se visszahozni, mert a rájuk bízottak kivétel nélkül az állam ellenségei”. Murayt a Népbíróságok Országos Tanácsa 1945. április 30-án halálra ítélte, és másnap kivégezték. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

A feleségem nővére, a Rozi mindenféle háztartásképző, ilyen képző, olyan képző iskolát végzett. 1945 után a Jointnál dolgozott egy darabig, aztán a Május 1. Ruhagyárban volt csecsemőotthon-vezető. Nagyon gondosan csinálta, valami díjat is kapott. Vele egy házban laktunk. Amikor mi Kairóban voltunk, akkor ő gondoskodott Jánosról, aki medikus volt.

A feleségem elvégezte a felső kereskedelminek a két osztályát. Érettségije nem volt. Egy vezető banktisztviselő jóvoltából került valamelyik bankba, ahol sokáig dolgozott. Amikor megismerkedtünk, akkor már nem ott dolgozott. Volt az Aulich utcában egy ügyvédi iroda, Fehérvári úti Bérház Rt. úgy hívták, azt hiszem, ott volt tisztviselő. Odamentem első este, és vártam meg, hogy lejöjjön. És aztán a feleségem lett. Dolgozott talán egy hónappal szülés előttig. János fiam 1939-ben született. És akkor azért nehezebb idők jöttek.

Azzal, hogy megnősültem, ezzel a szűkebb társasággal, amely engem magához emelt, a kapcsolat lényegében megszűnt. Egyszer-egyszer eljöttek, de már igazi kapcsolat nem volt. Egyikkel-másikkal néha találkoztunk, de az a nagyon jó baráti kapcsolat, amely nekem nagyon sokat segített a társaságban való mozgáshoz is, ez megszűnt. Mi, a feleségem is, olvasó emberek voltunk. Olvastunk, színházba jártunk, és a Pszichoanalitikusok Egyesületébe jártunk talán két vagy három évig [Ferenczi Sándor javaslatára alakult meg 1913-ban a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület (három évvel az ugyancsak Ferenczi kezdeményezésére megalakult Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület után). Ettől fogva Bécs mellett Budapest lett az egyik legnagyobb pszichoanalitikus szellemi és terápiás központ. A pszichoanalízis hazai művelői sajátos analitikus szemléletüknek köszönhetően önálló iskolát alkottak (Budapesti Iskola). Az irányzat több tagja a második világháború alatt emigrálni kényszerült, a háborút követő ellenséges politikai légkör hatására pedig a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület föloszlani kényszerült. (1989-ben alakult meg ismét a Nemzetközi Egyesület önálló magyar tagegyesülete). – A szerk.]. Ez 1933−34-ben lehetett. A Zsidókórház vezető orvosa egy Lévy nevű orvos volt. Előadások és beszélgetések voltak, nagyon jóízű beszélgetések [Lévy Lajos (1875–1961) – orvos, belgyógyászati tevékenysége mellett aktívan részt vett a pszichoanalitikai képzésben és tudományos munkában. Alapító tagja a Magyar Pszichoanalitikus Egyesületnek (felesége Freud unokahúga, Lévyné Freud Kata, 1937-től szintén kiképző analitikus pszichiáter, aki aktívan részt vett a nővérképzésben). 1928 és 1945 között a Zsidókórház osztályvezető főorvosa, valamint kórházigazgatója volt, és a „Gyógyászat” c. lap egyik szerkesztője. Zsidókórházbeli megbízatását 1945 után koholmányok miatt szüneteltették, majd Lévyt 1947-ben nyugdíjazták. 1955-ben kivándorolt. Londonban halt meg. – A szerk.]. Ez nagyon sokat segített nekünk. Befolyásolta a fiam nevelését és az egész gondolkodásmódomat.

És így indult el 1937-ben a második kvartett, amelyet meg-megszakított a munkaszolgálat. Itt az egyik egy akadémiát végzett csellista volt, aki 1945 után is csellót tanított. Volt egy fényképész, nagyon rendes ember, és volt egy, aki orvosi műszerekkel foglalkozott, ügynök volt. Minden héten másnál kvartetteztünk, pontosabban hármunknál kvartetteztünk, a fotósnál nem, mert ott nem fértünk el. A csellistáé volt az első olyan lakás, ahol egy hatalmas könyvespolc volt a falon, ahol sok-sok könyv volt, tehát egy olvasó ember volt. A többieknél is volt könyv, de nem így, hogy az egésznek a légkörét befolyásolta, hogy van egy könyvespolc.

Ez a második kvartett színvonalas volt. Az Opera brácsa-szólamvezetője, a Brunovszky Karcsi is játszott velünk [Brunovszky Károly (1904–1988) – hegedűtanár, hegedű- és brácsaművész. A Városi Színház zenekarában játszott. 1930-ban alapító tagként került a Budapesti Hangversenyzenekarba, ahol ügyvezetőként is működött. 1940–44-ben a Székesfővárosi Zenekarnál játszott, 1945-től 1949-ig ismét a Budapesti Hangversenyzenekarnál. 1949–1977 között a Magyar Állami Operaháznál volt művészeti titkár, a Budapesti Filharmóniai Társaság titkára (1950-től), 1967-től tíz éven át az egyesület ügyvezető igazgatója volt (MÉL). – A szerk.]. Ez évekig megvolt, az összetétel nem változott. Egy-egy tag változhatott, de a mag maradt.

Nősülésemig otthon laktam. Akkor átköltöztünk a Zichy Jenő utca 39-be. A szüleim a Conti utca 24-ből átköltöztek egy másik házba ott az utcában, az már kétszobás, fürdőszobás lakás volt, és ott laktak a nagyanyával együtt. A fiam egész kisfiúcska volt, amikor már oda mentünk az új lakásukba, látogatóba.

A Zichy Jenő utcai lakás egy normál, fürdőszobás, cselédszobás kispolgári lakás volt, amit béreltünk. Egy nagy előszoba volt, két szekrényt el tudtunk helyezni ott, az előszobából nyílt balra a konyha és jobbra a cselédszoba − a cselédszobában lakott hosszú ideig illegálisan Péter Gábor [Péter Gábor (1906–1993) – 1945-től a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai rendészeti osztályának a vezetője, 1949–1953 között mint az Államvédelmi Hatóság (lásd: ÁVH) parancsnoka jelentős szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és végrehajtásában. – A szerk.] és a felesége −, és közvetlenül a kétszárnyú ajtó előtt volt jobbra a fürdőszoba és balra a vécé. A két szoba között egy duplaszárnyas ajtó. És az a bútor volt ott, ami most is van nekem. Ez csináltatott bútor volt, akkor abszolút modernnek számított. Valamiféle hozományt kaptam, de nem tudom, mennyit. Nagymamámtól kaptam, azt hiszem, száz vagy kétszáz pengőt, és ebből lett az étkészlet, amit a Haas és Czjzeknél rendeltünk meg [A Haas és Czjzek porcelán- és kristályáruház 1879-es megnyitása óta a Bajcsy-Zsilinszky úton van. – A szerk.]. Ezüst evőkészletet is csináltattam tizenkét személyre.

A feleségem az utolsó pillanatig dolgozott, de aztán szülés után nem. És azután nehéz időszakhoz érkezett. Volt cselédünk, ameddig lehetett. Ez természetes dolog volt, hogy volt szolgálólány, ő csinálta a takarítást, mosást, főzést.

A házunk aztán [1944-ben] csillagos ház lett. Háromszor vonultam be munkaszolgálatra. Amikor munkaszolgálatban voltam, akkor a feleségem csinálta a boltot. Meg a Haas Vera. Ez egy könyvkereskedőnek a lánya volt, aki optikusként, azt hiszem, nálam tanult. Mert akkor a zsidóknak tanulni nem lehetett, és megfizették [a szülők], hogyha valakit befogadtak tanulónak.

Először, az erdélyi bevonulás idején [lásd: második bécsi döntés], ez 1940 ősze, Besztercére kerültünk. Gondolom, ötvenen-hatvanan lehettünk. Nem tudom. Különöset nem tudok mondani. Akkor még a két szakaszparancsnok zsidó hadnagy volt. Az egyikkel később találkoztam, de már nem hadnagyként, hanem munkaszolgálatosként, a zsidók nem lehettek tisztek. Egy leállított malomban voltunk elszállásolva. Oda betereltek bennünket, és mindenki elhelyezkedett, amin elhelyezkedett, szalma meg minden egyéb nélkül, a földön. Fűtés nem volt semmi. De azért aki akart fürödni, mosdani, borotválkozni, az megtalálta a módját a mikvében. Itt semmiféle baráti kapcsolat nem jött létre. Rakodómunkásként dolgoztunk. Liszteszsákot cipeltünk, rakodtunk a pályaudvaron. Beszterce nem volt egy nagy hely, de mozija volt, és mikvéje volt, és utcája volt. De nem emlékszem magára a városkára. Besztercén elég – idézőjelben mondom – „szabadon” éltünk. Munkaidő után ki lehetett járni, voltunk moziban, voltam a zsidó mikvében. Na ez egy külön érdekesség volt részemre, hiszen ilyesmit nem láttam még. Együtt volt a fürdőmedence egy szaunával. A szauna valóban a régifajta volt, egy nagy kőre öntöttek vizet, és aztán valóban gőz volt. Tehát ott szaunáztunk, miközben egy emberke jött, és ez egy rossz emlékem tulajdonképpen, mert megelégedett a fürdőben azzal, hogy lemerült egyszer vagy kétszer, és kijött. Fürdés a szó mai értelmében itt nem volt. Lemerült a vízbe, és kész volt. Ez volt a rituális fürdő. Három hónap után jöttünk haza karácsony után, már január elején.

Második alkalommal 1943 kora tavaszán Ikladra [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] vonultam be, és akkor többet hívtak be, mint amennyire számoltak, így létszámfelettiként hazaküldtek. Még János, a fiam születése előtt kikeresztelkedtünk, tehát én nem sárga karszalagos voltam, hanem fehér karszalagos. Úgy lettem létszámfölötti, hogy iparos, keresztény és azt hazudtam, hogy második gyerekkel terhes a feleségem.

Pár hónap múlva újra behívtak, akkor már kifejezetten a keresztény munkaszolgálatba. Nem emlékszem dátumra pontosan, de közel két évig voltam. A második bevonulás biztos, hogy 1943 elején lehetett, és nem sokkal utána behívtak újból. Akkor azonban már nem Ikladra, hanem Vácra. Ide már kifejezetten a fehér karszalagosakat hívták be. Vácról elkerültünk a szentkirályszabadjai [Veszprém vm.-ben lévő nagyközség volt. – A szerk.] repülőtér építésére, ahol barakkokban voltunk. Itt már tulajdonképpen kialakult az a századösszetétel, amely végig együtt volt, pontosabban 1944 augusztusában való hazaérkezésemig együtt volt. A szentkirályszabadjai repülőtér-építésen románok is voltak, munkaszolgálatosok Erdélyből. Egyszer voltam az ő barakkjukban. Arra emlékszem, hogy tele voltak bolhával.

Onnan egyszer itthon voltam, emlékszem. Fűzfőre lehetett lemenni, és onnan vonattal jöttem haza. Emlékszem, hogy egyszer csináltunk egy előadást. Hont Ferenc meg a Ránki, meg voltak néhányan, akiknek a kotta nem volt idegen, egy kis kórust alkottunk, és egy élőképet mutattunk be a „Felszállott a pává”-ból [„Fölszállott a páva (változatok egy magyar népdalra)” – Kodály műve, 1938–39-ben készült az amsterdami Concertgebouw megrendelésére. – A szerk.]. Ránki György muzsikus volt, Hont Ferenc meg a Szegedi Szabadtéri Játékok szervezője [Ránki György (1907–1992) – zeneszerző. A Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán végzett Kodály Zoltán növendékeként. Ének- és zenekari művek, dalok, kamaraművek, népdalfeldolgozások mellett három operát, öt balettet, gyermekoperát, nyolc daljátékot, húsz színpadi kísérőzenét és több mint ötven filmzenét komponált; Hont Ferenc (1907–1979) – rendező, színháztörténész, esztéta. Megalapította a Szegedi Szabadtéri Játékokat, s 1933-ban a Dóm téren színre vitte „Az ember tragédiájá”-t. Az 1930-as években dolgozott rendezőként, tanított és folyóiratot is szerkesztett. 1943-ban munkaszolgálatra hívták be, onnan Moszkvába szökött, és 1945 nyarán tért haza. A háború után tanított a Színiakadémián, és vezető pozíciót töltött be különböző intézményekben (a Magyar Állami Filmgyártó Vállalat művészeti igazgatója, a Népművelődési Minisztérium osztályvezetője, később vezetője volt az Országos Színháztörténeti Múzeumnak /1953–57/, a Színház- és Filmtudományi Intézetnek /1957–59/, majd a Színháztudományi Intézetnek /1959–69/). Számos könyvet írt, több színháztörténeti műnek volt szerkesztője (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.].

Itt jön egy külön érdekesség. Szentkirályszabadjáról levitték a századot Palánkára, az Újvidék mellett van. Késő ősszel már Palánkán voltunk. Ott lövészárkokat ástunk. Ez télen is tartott, tehát 1943–44 fordulón. Egy alkalommal engedtek haza eltávozásra. Nem nagyon osztogatták az eltávozást. Hatan-nyolcan mentünk. Világosan emlékszem, hogy Újvidékre, ami Palánkától tizenegy kilométerre van vagy nyolc kilométerre, pontosan kiszámítva a vonatinduláshoz engedtek bennünket el a munkáról, tehát a lövészárkokból. Azt tudom, hogy lélekszakadva mentünk, őrült tempóval. Elértük a vonatot a legeslegutolsó pillanatban. Egy éjszakát tölthettem itthon. Arra emlékszem, hogy Palánkán valami mezőgazdasági üzem helyiségeiben lehettünk elszállásolva. Arra is emlékszem, hogy egy vasárnap elmehettünk misére. Akkor láttam egy görögkeleti istentiszteletet.

Nem túl sokáig voltunk Palánkán. Palánkáról kerültünk át a Dráva-mellékre, Drávaszabolcs, Bélavár, Vízvár – ez Csurgó tájéka. Talán egy hónapig voltunk, hat hétig, nem tudom. Talán karácsony után, újévfordulón kerülhettünk el ide. Érdekes volt, az emberek csempészkedésből éltek, mert ott a határ úgy húzódik, hogy a Dráva itt van vagy ott van. Azt hiszem, hogy Drávaszabolcson egy kendergyárban voltunk, és az egyik helyiségben, mellettem volt Ránki és Hont Ferenc. Szóval jó beszélgető társaság volt, és tulajdonképpen én szellemileg jól éreztem magam. Nem éreztem magam rosszul, pontosabban.

Drávaszabolcsról kerültünk hét-tíz-húsz kilométerrel arrébb, nem tudom, vagy Bélavár, vagy Vízvár nevű helyre, és ott parasztházakban helyeztek el bennünket, családoknál. Mi Milánkovicséknál voltunk. A parasztokkal jó kapcsolat volt, nem volt semmi különös. Emlékszem, hogy az egyik családnál olyan mákos tésztát ettem, amilyet sem azelőtt, sem azóta. Mézes mákos, nagyon finom volt, nagyon bőséges. Ültünk az asztal körül, és zabáltunk. Én nem tudom, hogy ők tudták-e, hogy kikkel állnak szemben, hogy nem katona, hanem munkaszolgálatos, de nem zsidó. De nem tapasztaltunk semmiféle ellenségeskedést.

Itt már – érdekes módon – tagolódott a társaság. Tehát mégiscsak kialakultak valamiféle – idézőjelben mondom – „közösségek”. Tudom, hogy az én szakaszomban – amelynek végül én lettem a szakaszparancsnoka, hogy miért, azt nem tudom, rám mutattak, gondolom – volt egy négyfőnyi társaság. Ez egy művelődésre hajlamos polgári társaság volt. Aki olvas, érdeklődik, még nem tud, de érdeklődik. És még egy valaki volt, aki nem tartozott szorosan a társasághoz, később kiderült, hogy illegális kommunista volt. Ezt persze nem mondta. „Népszavá”-t olvastunk, és a „Népszava” írásainak, tanulmányainak, esszéinek a megtárgyalása tartozott a szellemi foglalkozásunkba.

Egy másik szakaszból valaki megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e a Vörös Segély munkájában részt venni. Vállalkoztam, mert ez beleillett az érdeklődési körömbe. Pénzt kértem a többi munkaszolgálatostól, és átadtam a felső kapcsolatomnak. Azt nem tudtam, hogy mi dolga van a mozgalommal. Csak megkérdeztem: „És hova lesz a pénz?” „A feleségem továbbítja” – mondta. De hogy ki, azt nem lehetett tudni, mert ez volt a kommunista mozgalomnak a jellemzője. Azt megelőzően volt már olyan, hogy az egyik barátunknál kvartetteztünk, és valaki meg volt híva, és az gyűjtött a Vörös Segélynek, és mi meglepetten vettük azt, hogy valaki a Vörös Segély részére ebben a környezetben gyűjt. Ez volt az első találkozásom a Vörös Segéllyel.

Csináltuk a lövészárkokat, és csaltunk, ahogy lehetett. Kemény munka volt, és nagyon rossz  bánásmód, egy alkalommal kilencen voltunk kikötve. A kikötés az, hogy hátulról van az ember felhúzva lábujjhegyig, és a lábra nem lehetett leereszkedni. És valamilyen közvetett úton ment föl sorozatosan panasz, és akkor ez megszűnt, és le is váltották a századparancsnokot.

1944. március tizenkilencedikén érkeztünk fel, a német bevonulással egy időben Pestre [lásd: Magyarország német megszállása]. Három hónapig voltunk Pesten. Kicsit összekeverednek nekem már a dolgok, nem emlékszem pontosan, hogy mikor hol voltunk. Dolgoztunk a hűtőházban például a Vágóhídnál, ahonnan emlékszem, egy csülköt egyszer az ingembe rejtve vittem haza. A Kőbányai Sörgyárban is dolgoztunk. A Sörgyárnak vannak föld alatti részei, és ott egy repülőgyár volt, repülőgép készült ott [Az amerikai bombatámadások miatt határoztak a Dunai Repülőgépgyár Rt. széttelepítéséről Kőbányára és Budafokra 1944 áprilisában; Kőbányán augusztus végén indult meg a termelés. – A szerk.]. De mi a borospincékbe jártunk. Hogy mit kellett csinálni? Nem tudom. Azt tudom, hogy a 28-as villamosról leszálltunk, és ott gyűltünk össze. Mindenki otthonról jött. Volt egy időszak, amikor haza lehetett járni minden este. Karszalaggal jártunk, és mindenkinek a kezében ott volt a megfelelő papír. Emlékszem, hogy a Körtéren van vagy volt egy borkimérés, és egyszer oda rendeltek ki néhányunkat, mert a hadnagynak vagy nem tudom, kinek az édesapja ott volt kocsmáros, és valamit kellett csinálni.

1944. július elsején összeszedték a századot, és akkor kerültünk ki Galíciába. A Gobbi Hildának a bátyja vagy öccse volt a Gobbi őrnagy, aki azzal búcsúztatott bennünket a Rákosrendezőn, hogy nem visznek a határon túlra [Gobbi Hildának az apja, Gobbi Ede százados volt egy munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka. – A szerk.]. Ami nem jelentett mást, mint azt, hogy másnap vagy két nap múlva Lemberg alatt éreztük magunkat. Lemberg alatt mentünk tovább – emlékszem a táblára – akkor már gyalog.

Azt hiszem, hogy Nahadvonnán vagy Delatinban szállásoltak el minket [Talán az ukrajnai Ivano-Frankivszk területen lévő, egymással szomszédos Nadvornajáról és Delatin / Deljatin / Delatyn faluról van szó. – A szerk.]. Ez nem tartott sokáig, mert a szovjet előrenyomulás hamar elindított bennünket visszafele, és a Kárpátok gerincén, a Legionárius-hágón álltunk meg. Ez Rahó fölött van [Rahó – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 5800, 1910-ben 6600 rutén, német és magyar lakossal, járásbírósággal. A trianoni béke értelmében Csehszlovákiához került, majd Kárpát-Ukrajna 1939 márciusában történt magyar megszállása után ismét Magyarországhoz tartozott, azon belül pedig Máramaros vm.-hez, amikor 1940 szeptemberében, Észak-Erdély visszacsatolásakor az első világháború előtti határok szerint állították helyre Máramarost. Ma Ukrajna része (Rahiv / Rahov). – A szerk.]. Ott a világon semmi nem volt. Különböző megoldásokat kerestünk, tudom, hogy nekünk csak a fejünk fölött volt fedél. Dorongokból épült valami volt, nem volt oldala, és fenyőgallyak volt az alj, amin feküdtünk. Az első időszakban esett az eső, és mindenki bőrig ázott. A feladat az volt, hogy dorongutakat építettünk. Tehát fát kellett vágni, és a dorongok képezték az utat, ahogy lefektettük egymás mellé. Ez nem tartott nagyon sokáig, de nagyon megerőltető volt. Olyannyira, hogy nekem soha nem volt aranyerem, de ott lett. És ennek köszönhettem, hogy kórházba kerültem. Tényleg rossz állapotban voltam, alig tudtam járni. Técsőre kerültünk, elhagyott, kiürített zsidó házakba. Kórház a szónak az eredeti értelmében nem volt. Nyugodt körülmények között voltunk, és mit tudom én, kamillateás gőzölést kaptam, gyógyszert nem. Vagy lehet, hogy nem is kamillás volt, csak forró vizes volt. Így visszahúzódott minden, és rendbejöttem. És a legszörnyűbb élmény, amire emlékszem, hogy volt egy kis szobácska, amit nem foglaltunk el. Bementem ezen az ajtón – és ennél szomorúbb látvány nincs –, gyerekcipők sorakoztak egymás mellett. Ez szörnyű volt…

A técsői „kórház” lejárt, és elindítottak bennünket – nem emlékszem, hogy katonai kísérettel vagy sem. Nem tudom, hogy ez Técsőn volt-e vagy később, hogy fölültem a vonatra egyedül, és gondoltam: „Megpróbálom, mi történik?” De leszállítottak. Jött a tábori csendőr, és levett a vonatról. De nem bántottak. Akkor már hárman, négyen vagy öten voltunk ugyanabból a századból. Akkor a kiegészítő parancsnokság Marosvásárhelyen volt, és ide bevittek bennünket, mert akkor már összefogdosták azokat, akik még megpróbáltak volna meglógni valahogy. Mert hiszen a front már összeomlott, orosz előrenyomulás. Odaállítottak a parancsnok elé, és megkérdezték tőlünk, hogy hova tartozunk. Mondjuk, hogy ez a 706/12, de mi úgy tudjuk, hogy a 706/12-őt hazavitték Lőrincibe. Lőrinciben volt valóban egy munkaszázados század. Erre elindítottak egy szem őrrel, és megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, és akkor azt mondtuk az őrnek, hogy találkozzunk holnap reggel hatkor. Valamennyien pestiek vagyunk, itt találkozzunk! Itt leszünk. Itt is voltunk másnap. Ez volt tehát augusztus elején. Én azzal csöngettem be otthon, hogy „Megmondtam, hogy hazajövök”. De ez így igaz. Másnap reggel visszamentünk, és akkor megérkezünk Lőrincibe. „706/12? Hát itt a 706/13 van!” „Tényleg? Hát akkor nincs mit tennünk, el kell mennünk a váci kiegészítőbe, ahonnan elindultunk.” És akkor megérkeztünk a váci kiegészítőbe.

Onnan egy idő múltán Pestre kerültünk, és elhelyeztek bennünket a Stefánia és a Hungária körút közötti részen, egy mellékutcában. Itt volt egy földszintes épület, és annak a hátsó részében volt egy iskola. Akkor volt a védlevelek [lásd: menlevél] korszaka, és emlékszem, hogy szabadabban mozogtunk, és hagytak is bennünket. Emlékszem, hogy a Margit híd felrobbantásának időpontjában a Szabadság téren voltam [Az aláaknázott Margit híd 1944. november 4-én robbant fel. – A szerk.], az amerikai követség előtt, amely akkor a svájci követség volt, és többen próbáltunk védlevelet szerezni. Én az egyik oda tartozó ember után mentem, a hátsó lépcsőn utolértem, és nem tudom, mennyi pénzért kaptam egy kitöltetlen védlevelet. Ezt töltöttem ki a feleségem nevére [lásd: svájci diplomaták embermentő tevékenysége]. Valaki a nunciatúráról szerzett az egész század számára vatikáni védlevelet, névre kiállítva. Ezt a feleségek is megkapták. Nem tudom, hány védlevél jött egyszerre onnan. És ennek szerepe volt később. Tehát meglett a svájci védlevél, és megvolt a vatikáni védlevél. Akkor mi a Filatori-gátnál egy fatelepen dolgoztunk, oda jártunk ki, de hogy hogyan, nem emlékszem.

Ebben az időszakban a mi Zichy Jenő utcai kétszobás-cselédszobás lakásunkba már beköltöztettek valakit a Délvidékről. Annak a révén jutott az én családom, tehát a feleségem és a fiam egy beutalóhoz az Úri utcába, a Nemzetközi Vöröskereszt Sztehlo-féle gyerekotthonába. Ki volt tűzve a nap, hogy mikor költöznek fel. Egy nappal korábban a Zichy Jenő utcából az egyik szomszéd felvitte Jánost az Úri utcába azzal, hogy az anyja másnap követi. A Filatori gáti fatelepen dolgoztak gimnazisták, akik, mivel nem volt tanítás, egy kis pénzért elmentek dolgozni. Az egyiket megkértem, hogy menjen és segítse a feleségemet a holmijával föl. Elment, és visszajött azzal, hogy elvitték a nyilasok. Összeszedték a zsidóasszonyokat a házban, és elvitték az óbudai téglagyárba. Ez feltehetően november végén volt.

A fatelepen a Wehrmacht részére dolgozó század voltunk, és minthogy az irodán is munkaszolgálatos társak voltak, kiállíttattam velük egy olyan papírt, hogy a Wehrmacht részére dolgozó zsidó asszonyokat nem lehet elvinni. És mellé egy lista. Fogtam ezt a listát – egy valódi név volt, a feleségem neve, a többi költött név volt –, és elmentem a téglagyárba. Bementem – és a legnagyobb biztonságban akkor van az ember, ha egy nyilasba belekarol, mert ki az, aki egy nyilasba belekarol?! –, és kerestem a feleségemet. Aztán a nyilasnak egyéb dolga volt, és én szabadon kószáltam, és kerestem a rengeteg ember között. Aztán egyvalaki megszólított, hogy „Már elvitték”. Mondom: „Merrefelé?” „Pest felé.” Akkor voltak a Pozsonyi úti védett házak, és a feleségem a házunk kapualjában, a Pozsonyi út 33. alatt várt rám, a szomszédai megdöbbenésére, hogy mi az istent akar ő a kapuban. Azért oda állt, mert tudta, hogy jövök. Én elmentem a Pozsonyi útra, és aztán majd, majd valami lesz.

Volt néhány nap, egy szabad mozgási lehetőség, amikor a költözés szabadon mehetett, és akkor érte mentem, és csillag nélkül, természetesen – a csomagok már fönt voltak – felmentünk az Úri utcába, és nem tudtuk, hogy a 16-ba vagy a 19-be, mert két vöröskeresztes gyerekotthon volt, de végül megtaláltuk. És persze nagyon örültünk, hogy megvan János is. Tíz-tizenkét gyerek biztosan volt ott, feltehetően zsidó gyerekek. Ott eléggé jó körülmények között éltek, bőségesen el voltak látva. Egy jó vezetőnő gondoskodott arról, hogy elegendő élelmiszer legyen mindenből: ovomaltinból például, cukorból például [Ovomaltin (Ovomaltine) – tápszerféle volt, malátából, tejből és tojásból készült por, kakaóval ízesítve. – A szerk.]. A vezetőnő aztán elment, mert ő meg a férjét mentette. Ő maga nem volt zsidó, de a férje igen, és a férjét rakta ide, oda, amoda. Amikor aztán elment, akkor tulajdonképpen az egésznek a vezetése, a gyerekekről való gondoskodás a feleségem kezébe került, noha voltak ott más felnőttek is, két székesfehérvári zsidó lány, akik nyugodtan segíthettek volna. Azt nem tudom, hogy mi magyarázza, hogy a Sztehlo egyszer meglátogatta, azzal, hogy a feleségemet tegyék ki onnan. És éppen akkor volt Sztehlo ott, amikor a feleségem sorban fürdette a gyerekeket, és látta, hogy a gyerekek és a feleségem között milyen kapcsolat van, milyen gonddal bánik velük, úgyhogy aztán ott maradhatott.

A házban egy kormányfőtanácsos volt, az volt a háztulajdonos, akinek a veje egy meglógott katonatiszt volt, aki megdöbbenéssel látta, hogy én időnként megjelenek. Ő nem mert kimenni a kapun. A feleségemnek minden papírja rendben volt. Minden saját néven volt, csak a felmenők neve volt megváltoztatva. Mert a gyerek nem biztos, hogy más nevet tud mondani, mint a sajátját. Tehát a nevek mindenütt saját nevek voltak. A vallás nem stimmelt, de azt egy gyerek nem tudja. A Váci úton volt egy katonai parancsnokság, és annak az első emeletén vagy a földszinten készültek a hamis papírok. Odamentem az utolsó papírért, ami a nagyszülők papírja volt. Keresztlevelet úgy szereztem, hogy a Deák téri evangélikus templomban bekopogtattam a Keken tiszteletes úr lakásába, és kértem, hogy adjon nekem aláírt, lepecsételt keresztleveleket, és képzelje, üres papírt adott, és így ki lehetett állítani [A Majsai László által „a II. világháború utáni protestantizmus egyik kimagasló tekintélyeként és erkölcsi nagyságaként” (Élet és Irodalom, 2006. 36. sz.) említett Keken András (1909–1974) evangélikus lelkészről van szó, aki 1941 és 1949 között volt a Deák téri evangélikus templom lelkésze. Keken András (és Sztehlo Gábor) különösen a német megszállás idején, a főváros ostroma alatt a Nemzetközi Vöröskereszt, valamint a svájci és a svéd követség támogatásával sok száz gyermek és felnőtt életét mentette meg. 1949-ben felfüggesztették állásából, 1950 márciusában az ÁVH letartóztatta,  két hónapig raboskodott az Andrássy út 60-ban, majd Kistarcsára internálták, ahonnan csak fél év után szabadult. Meghurcoltatása után gyülekezetéből, lelkészi szolgálatából eltávolították, és noha volt tanári diplomája is, csak segédmunkásként, majd könyvelőként dolgozhatott. 1956 őszén térhetett vissza korábbi gyülekezetébe. – A szerk.]. Tehát a feleségemnek rendben voltak a papírjai, és a kormányfőtanácsosnak, a háztulajdonosnak produkálni akarta, hogy „Íme. Hát nézze meg!”. Aki így akarja megmutatni, az már nem érdekelte, hogy rendben vannak-e a dolgok, mert ő meg féltette a házát.

Az ostrom alatt a kétemeletes pincében voltak. És emlékszem, hogy az első orosz katonával való találkozása Jánosnak volt, akinek a sapkáját levették, és telerakták kockacukorral. Ami nem jelentette azt, hogy nem jöttek le a kétemeletes pincébe, és nem nézték meg, hogy van-e valami innivaló.

Mi [munkaszolgálatosok] a vatikáni védettséggel nyugodtan éltünk, és azt hittük, hogy mi itt már nyugodtan meg is maradunk. De akkor jöttek a konyhahírek, hogy visznek, nem visznek, megyünk, nem megyünk, és akkor jött egy szép nap, valamikor decemberben éjjel háromkor volt riasztás. Én civilbe öltöztem, és a civilre egy overallt húztam fel. Az iskola udvarán gyűltünk össze. Nyilasokkal voltunk körülvéve. Volt, aki az első emeletről leugrott, és elkapták. Volt egy ajtó, ami előtt nem állt őr, és én letettem a hátizsákot – szerencsétlenségemre –, és bementem az ajtón. Hogy mi van az ajtó mögött, azt nem tudtam, de ez egy olyan ajtó volt, ami előtt nem állt őr. Az iskola egy olyan helyiségébe kerültem, ahol iskolapadok voltak fölraktározva, és én behúzódtam az iskolapadok között a sarokba. Nem sok időbe telt, amíg rájöttek, hogy ott van – azért mondtam, szerencsétlenségemre – a hátizsák. „Gyere ki, zsidó, mert…” – nem tudom. Én valószínűtlennek tartottam, hogy még ha bele is lőnek a padok közé, az engem eltalálna. Alvásba menekültem. És mire felébredtem, csönd volt. „És most mi lesz? Mi van az ajtó előtt?” Aztán hallottam egy ajtócsapódást. Kiderült, hogy volt egy ajtó, ami az udvarra nyílott, és volt egy lengőajtó, ami az iskolának arra a folyosójára nyílt, ahol az élelmiszerjegyet osztották, tehát oda jártak az emberek az élelmiszerjegyekért. Az előző napon, miután a feleségemet meglátogattam, egy volt munkatársamat látogattam meg a Nagyenyed utcában, és megkérdeztem, ha meglógnék, befogadnának-e. Nem kaptam nagyon biztató választ. Tehát leráncigáltam az overallt magamról, és a nagy forgalmú folyosón keresztül kilibbentem, és fölszálltam egy villamosra, és elindultam a Nagyenyed utcába, ahol előző napon megkérdeztem, hogy befogadnak-e. Egy hétig voltam ott.

Azután elmentem az újlaki templom mögötti Csejtei utcába, ahol a kvartettnek a csellistája, a Steiner Kati húzódott meg. Ez annak a Fischer József, igen jó nevű építésznek a lakása volt, aki aztán 1945-ben a Közmunkatanács elnöke is lett. Kitűnő építész volt, egy keresztény, zsidó feleséggel, aki viszont egy nagyon jó statikusmérnök volt [lásd: Pécsi Eszter]. Tehát oda bekopogtattam, és ott éltem egy hétig – ez 1944. december –, és onnan járkáltam. Egyszer vállaltam, hogy a sógornőjét, aki viszont Farkasréten bujkált, a Farkasrétről elkísérem a Csejtei utcába, azon a napon, amikor egy nyilas nagygyűlés volt az Erkel Színházban [akkor: Városi Színház], amit megelőzött a Gömbös-szobor felrobbantása [Az Erzsébet-híd budai hídfőjénél álló Gömbös-szobrot még 1944. október 6-án robbantotta föl a Marót-csoport, Padányi Béla mérnökhallgató, Janikovszky Béla orvos és Egri János vegyészmérnök. A csoport 1944 decemberéig összesen tizenkét robbantást hajtott végre, főleg fegyverszállító járművek ellen, de az ő „munkájuk” volt a Kossuth Lajos utcai nyilas könyvesbolt és a Városi Színházban december 3-án tartott nyilasgyűlés elleni akció is – A szerk.]. Ez egy eléggé izgatott légkörű város volt, énnekem a papírjaim rendben voltak, minden saját névre. Minden valódi papír volt, egyetlen dolog nem volt valódi. Volt egy polgári személylap, nem tudom, hogy honnan, ahol az, hogy zsidónak számít, ki volt mosva.

Én akkor papíron a MOM-ban dolgoztam mint optikus. És volt egy állampolgársági igazolvány, fényképes, aminek a dátuma lejárt 1942. nem tudom, mikor. Egy vonással lehetett a 2-est, 5-össé átalakítani, és az úgy érvényes volt. A Margit körúton akkor még a régi villamosok jártak, nyitott peron, és jött egy nyilas karszalagos pasas, hogy igazoljam magam. „Tessék! Ez vagyok vagy nem?” „Igen. Ez vagyok.” „Nem ez vagy! Majd megnézzük a Bem laktanyában!” A néni, akit kísértem, az is ott volt. És amikor a nyilas engem kikísért az első peronra, a néni is felállt. Nálam volt a néninek a kis kofferja. A villamos még nem állt meg, amikor az előttem állót félretoltam, és a mozgó villamosról leugrottam, és beszaladtam a laktanya irányába. Teljes elsötétítés, nagygyűlés a színházban, Gömbös-szobor robbantás. A pasasnak keresztben volt a puskája, és amíg ő lekászálódott, és elővette a puskáját és lőtt, én már befordultam. De akkor a laktanyán kívül is voltak őrök, és bizony meglődöztek, de nem találtak. És a következő villamosra fölszálltam, és továbbmentem. De közben a nagy rohanásban a néninek – később komoly szemrehányást kaptam érte – a kofferját, amiben benne volt mindene, eldobtam. Elmentem a Csejtei utcába, és bekopogtattam, és ha el nem kapom a nénit, aki egyébként klausztrofóbiás volt, és nem mert egyedül járni az utcán, és még zsidó is volt a tetejében, ott csukódik össze.

Ott maradtam egy hétig, és akkor onnan is mennem kellett. A boltomnak az ajtaján egy keresztvas volt, az alatt is volt egy zár, és volt egy szabad zár. A keresztvas alatti zár nem volt bezárva, tehát én a kulcsommal be tudtam menni az előkészített boltba, amelynek a sötétkamrájában – egy négyzetméteres sötétkamra volt, mert fotóüzlet is volt – voltak levesporok meg egy rezsó meg takaró meg mindenféle. Vécé nem volt, víz sem volt, de villany volt, mert a szomszédban volt valami katonai parancsnokság. Úgy vittem el papírban, és hagytam el ott. Onnan is kijártam, amíg lehetett járni. Amikor légiriadó volt, én akkor jöttem ki és mentem be. Ahol a Nagyenyed utcában húztam meg magam, annak a még magyarosítás előtti nevén volt egy katonaruhás felvétellel egy zsoldkönyv és egy nyíltparancs szabad mozgási engedéllyel. Krém Eleknek hívtak. Az utolsó pillanatig, amíg át lehetett menni, amíg volt híd, addig átmentem. És mindig ott jártam, ahol a legsűrűbb volt a veszély. Mert aki oda mer menni, annak nincs félnivalója.

Megérkezett az utolsó nap Pesten, amikor kijöttem egy csatos üveggel, hogy vizet veszek magamnak valahol, mert tudtam, hogy az Ó utcában vagy a Zichy Jenő utcában van egy pince, ahol folyik víz. És akkor megjelentek azok a plakátok, miszerint minden igazolvány érvényét veszti, és mindenkinek be kell vonulnia a Hunyadi páncélosokhoz [lásd: Hunyadi Páncélos Hadtest]. És akkor én elmentem a Damjanich utcába, a Brunovszky Karcsihoz, aki az Opera brácsa-szólamvezetője volt, és a kvartettben időnként játszottunk együtt, és aki korábban szerzett különböző papírokat. De azt mondta, ő már nem oszt. Erre én elmentem ahhoz az anyóshoz, aki nem engedte, hogy a Nagyenyed utcában tovább maradjak, és azt mondtam, hogy én most innen nem fogok elmenni. Nem kérdeztem. Mondtam. De ők lemennek a pincébe, mondta. Mondom, jó, menjenek le a pincébe. Én nem megyek le. Én nem szeretem, ha kérdeznek tőlem. És nem sok idő múlva feljött az ő albérlőjük, akivel egy perc alatt tisztázódott, hogy ő viszont illegális kommunista, és igazam van, ha nem megyek le. Ez az utolsó nap volt, a Regnum Marianum felől már lőttek [Az interjúalany a Regnum Marianum templomra gondol, amelyet a Tanácsköztársaság leverésének emlékére emeltek a Városliget szélén, a Damjanich utca magasságában, 1931-ben, s a felvonulási tér kialakítása miatt a Rákosi-rendszerben (1951-ben) lerombolták. Helyén ma egy fakereszt áll. – A szerk.]. És akkor megettem egy fazék sárgaborsó-főzeléket, mert az volt. Aztán bejöttek az oroszok, még két-három nap, és Pest felszabadult [lásd: Budapest felszabadítása].

Az a lakás, ahova a szüleim a Conti utca 24-ből annak idején átköltöztek ott az utcában, az aztán csillagos ház lett. Aztán az összeköltöztetésnél kerültek az öcsémék lakásába, ami a szomszédságban volt, a Déry utca és a Nagy Fuvaros utca sarkán. Az is egy kétszobás lakás volt. Innen aztán a szüleimet bevitték a gettóba [lásd: budapesti gettó] a nagyanyámmal, sőt az öcsém feleségével együtt. A Kazinczy utcában volt anyám, apám és nagyanyám, de hogy hol volt a sógornőm, noha egy lakásból vitték el őket, azt nem tudom. A másik sógornőm [Vagyis a feleség testvére. – A szerk.] az apósommal külön volt a gettóban.

A Kazinczy utcai egy első emeleti udvari lakás volt, és ennek valószínűleg az eredeti hálószobájában laktak a szüleim és a nagyanyám. Nem volt ágy, a földön aludtak. Nem tudom, hogy éltek ott. Nem beszéltünk később arról sem, hogy mi volt a gettóban velük. Én két alkalommal voltam náluk. Amikor a gettó felszabadult, mentem hozzájuk, a gettóba. Tökéletesen rendben találtam őket. A meglepő nekem az abszolút, tökéletes tisztaság volt. És krumplilevessel kínáltak. A sógornőm viszont olyan elhanyagoltan nézett ki a gettóban, pedig egyébként mindig nagyon tisztán, netten nézett ki. De ott teljesen elengedte magát.

Az oroszok egymás után szedték le a sárga csillagokat az emberekről. Ugyanakkor egy kisgyerektől elszedték az óráját. Nem emlékszem arra, hogy apósomék hogyan kerültek haza. Nem emlékszem arra, hogy az öcsém felesége hogy került haza. Arra emlékszem, hogy a szüleimet és a nagyanyámat egy szemetestargoncán szállítottam a már kiürített lakásba, arra raktam rá mindenféle holmijukat.

Először a Zichy Jenő utca szabadult fel, aztán a Déry utca, aztán a gettó. A Zichy Jenő utcai lakásba beraktak egy dunakeszi jegyzőt, vagy mit tudom én, kit. Én akkor az én párttagságom súlyával a hátam mögött elmentem a Zichy Jenő utcába, a pincébe, és azt mondtam, hogy aki oda beköltözött, azt javaslom, hogy hagyja el a lakást. Nagyon nyomatékosan. És a lakás másnap üres volt. És ugyanígy jártam el a Déry utcai lakásnál is. És a lakások üresek lettek. És ugyanígy jártam el az apósom lakásánál is, de ott csak egy szobát kaptunk vissza a háromból. Másnap fogtam egy szemeteskocsit, ráraktunk mindent, ami volt holmi, és a szemeteskocsival szépen hazavittük. Közben sikerült műanyag fóliát szerezni az ablakra. A Zichy Jenő utcai ház csillagos ház volt. Mi a harmadik emeleten laktunk egy kétszobás, fürdős, rendes polgári lakásban. Cselédszoba, fürdőszoba, kamra, vécé, minden. Az első emeleten lakott egy ugyancsak zsidó házaspár, akik akkor azt javallták nekünk, hogy a pincébe falazzuk be magunkat, amibe mi nem mentünk bele. Ezek üvegesek voltak. Persze semmilyen üveg nem volt a lakásban. Javasoltam, hogy csinálják meg. Megcsinálták. Persze fizettem rendesen. És üveges lakással vártam a családomat.

A nagymama épségben átvészelte, hazaköltözött a Déry utcai házba, ott beteg lett, és 1945 talán februárjában halt meg, a saját ágyában. Kilencvennégy éves volt. Közben megérkezett az öcsém, koporsóval kivitték a Corvin Áruházba − ez közvetlenül a budapesti ostrom után volt, ott voltak a betört kirakatok, a kirakatmélyedésekben pedig ott voltak a koporsók bennük a halottakkal −, és onnan vitték egyenesen a Rákoskeresztúri [zsidó] temetőbe. Ott van a szüleimmel egy sorban.

Az öcsém is munkaszolgálatos lett, aztán volt valami cirkusza, és le is ültették egy-két hónapra a Margit körúton, de nem tudom, hogy miért. Az öcsém 1945 elején, tehát a felszabadulás után már nagyon rövidesen itthon volt. És akkor született a lánya, aki aztán az édesanyjával nevelkedett.

A szüleim visszamentek a lakásba, megnyitották újból a boltot, illetőleg akkor a bolt már az öcsém nevén volt. Az öcsém is megérkezett, megnyitották, aztán becsukták. Azt tudom, hogy én 1945-ben, 1946-ban még mentem oda látogatóba, és akkor volt még a bolt. De hogy mikor csukták be, azt nem tudom. Az öcsém becsukta a boltot, és könyvelőként helyezkedett el, majd elvált. Volt valami szabóüzem vagy gyár a Holló utca tájékán, és annak volt ő a főkönyvelője. Amikor az megszűnt, akkor valószínűleg Tatán volt valamilyen vállalatnál főkönyvelő. Így ismerkedett meg az útja során egy kolleginával, aki aztán a felesége lett. Az öcsémnek a második házasságból saját gyereke nem volt. Az öcsém öngyilkos lett 1961 augusztusában, a mi kairói kimenetelünk táján.

A szüleim aztán semmit nem csináltak. Nyugdíjuk nem hiszem, hogy volt. Abból éltek, ami volt, és mi tartottuk el őket. 1954 körül kerültek ki Mátyásföldre, egy idősek otthonába, amelyben éppen megürült egy kétágyas szoba. Anyám nagyon sokat olvasott. Mátyásföldi tartózkodása alatt beiratkozott a könyvtárba; apám nem, anyám igen. Apám ott halt meg 1962-ben, anyám meg 1964-ben. Megvárta, amíg hazajöttünk Kairóból, és János doktorált. Még ott voltunk együtt. És akkor a friss kocsival még körbevittük Pesten, és fönt a Sváb-hegyen volt egy étterem, akkor még Vörös Csillagnak hívták [A Sváb-hegyet pedig Szabadság-hegynek. – A szerk.], ott ebédeltünk. Nem sokkal utána meghalt. Látogatóban voltunk, leadta füléből a fülbevalót, tudta, hogy meg fog halni.

Pest még nem szabadult fel egészen, amikor megkerestem a barátaimat, és így kerültem a Teréz körúti pártbizottságba, ahol az én hivatalos párttagságom 1945. január tizenkettedike, tizenharmadika vagy tizennegyedike óta van. De 1942 óta van dolgom a baloldallal. A Vörös Segéllyel való kapcsolatom, illetve az abban való tevékenységem volt az első lépés. Rögtön a felszabadulás után, pontosabban Budapest ezen része felszabadulásának másnapján, 1945. január tizennyolcadikán én a hatodik kerületi pártbizottságban kezdtem el dolgozni mint káderes. Márciusban megnyitottam az optikusboltot, és négy hét múlva becsuktam. Visszaadtam az iparűzési engedélyt, úgy éreztem, hogy nekem most más dolgom van, én most nem tudok a pult mögött állni. Különben is utáltam a pult mögött állni. A pult mögött állni a kapitalista időkben a vevővel szembeni teljes kiszolgáltatottságot jelentett. Nehezen viseltem el.

A feleségem 1945-től benn dolgozott a Péter Gábor titkárságán. Péter Gábor, akinek az eredeti neve Eisenberger Benjámin, a Nyírségből való. Én az ő mozgalmi tevékenységéről jól tudtam a munkaszolgálatban. A későbbiekben pedig, amikor a hatodik kerületben a szemközt ülő íróasztalnál egy régi mozgalmi – hadd mondjam így – elvtárs mondta a Péter Gábor nevet először, akkor jöttem rá, hogy a Péter Gábor az az Eisenberger Benjámin, akinek a nevét én a munkaszolgálatban tudtam meg. És akkor az én súlyom megemelkedett a szemközt ülő szemében azáltal, hogy ismerem a Péter Gábort. A felesége, Simon Joli volt az értelmesebb kettejük közül. De ez talán ma is megvan minden házasságban, hogy a férfi hordja a nadrágot, legyen bármilyen értékes a feleség. Joli harcos, az ideológiához abszolút hű, becsületes ember volt.

Én nem tudom, hogyan tudták meg, hogy már itthon vagyunk, lehet, hogy rajtam keresztül, de a hazaérkezésünket követő második napon üzent a Péter, hogy a Joli jöjjön be. Megjelent ott kétfajta harisnyával a lábán, hiszen nem volt semmink. Ott dolgozott mint titkárnő, főhadnagyi rangban. Először rendőrirodai főhadnagy volt, aztán lett rendőrirodai százados. Egyenruhája is volt, amit nagyon-nagyon ritkán vett csak fel. Nem tudom megmondani, hogy mit csinált pontosan. Nem volt erről szó, mi egymásnak a benti dolgainkról nem beszéltünk. Ami az irodában történik, az a munkahelyen történik, nincs tovább. Egyetlen alkalommal volt jelen egy kihallgatásnál, a Rajk-per során, emlékszem, a Szőnyi Tibor kihallgatásán. Szőnyi Tibor Svájcban volt orvos, és hazajött [Szőnyi Tibor (1903–1949) –  orvos. Egyetemi évei alatt Bécsben kapcsolatba került a magyar emigrációval, és csatlakozott a munkásmozgalomhoz. Magyarországra visszatérve tagja lett az MKP-nek. Életének jelentős részét emigrációban töltötte, politikai és tudományos munkát végzett. 1945 után tért haza. Az MKP szervezési osztályának helyettes vezetője, a Központi Vezetőség tagja, majd a káderosztály vezetője lett. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták és kivégezték. 1956-ban rehabilitálták. – A szerk.] Belekerült ebbe az én közvetlen főnököm is, a Szebenyi [Szebenyi Endre (1912–1950) – ügyvéd, belügyi államtitkár. Budapesten nyitott ügyvédi irodát. A letartóztatott szocialisták, kommunisták védőügyvédje volt. 1943-ban munkaszolgálatos volt. 1945-ben belépett a kommunista pártba, 1945. júniustól miniszteri tanácsos, 1946. áprilistól miniszteri osztályfőnök, a Közrendészeti Főosztály vezetője, majd 1947 júliusától miniszterelnökségi adminisztratív államtitkár. 1949 júniusában letartóztatták, 1950-ben halálra ítélték, és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták (Palasik Mária
„Üstökön ragadni a reakciót”
Az államrendőrség és a politikai rendőrség kezdetei, beszelo.c3.hu/99/11/10pala.htm). – A szerk.]. Az egész Rajk-vonalnak tulajdonképpen értelmiségellenes íze vagy indítéka volt, nem viselték el az értelmiséget. Tehát a feleségem egy ilyen kihallgatáson volt jelen, és azt tudom, hogy nagyon feldúltan jött haza. Akkor volt talán az egyetlen eset, mikor a munkát szóba hozta. Persze amikor kitüntették, akkor arról tudtam természetesen; amikor én kitüntetést, dicséretet kaptam, arról ő is tudott. Amikor volt a Rajk-per, a feleségem ott volt a tárgyalóterem melletti helyiségben Péter Gáborral együtt, és tudom, hogy közvetlen telefonvonal volt, hallgatta a Rákosi az egész tárgyalást, és az ő irodájából adott utasítást arra, hogy milyen irányban menjen a tárgyalás. Péter Gábor ebben abszolút közvetítő szerepet játszott, és nem volt teljhatalma. A Rajk-per egy nagyon nehéz dolog. Egy ambivalens valami volt, hiszen a feleségem a Rajkot közvetlen közelről ismerte. Szimpatikus ember volt. Rettenetes dolog volt ez a hit és a kétkedés közötti helyzet. De a párhoz való hűség nem változott, akkor sem, amikor kiderült, hogy koncepciós per volt. Ez egy hiba volt, ez egy bűn volt, ilyet nem lehet csinálni, ez árt a pártnak, de a párthoz való ideológiai hűségünkön egy szikrányit nem változtatott. Hittem, nem voltak kételyeim az egészet illetően. Nem tettem fel kérdéseket, nem közelítettem meg kritikával azt, amit mindig kellett volna. Amikor 1953-ban lecsuktak, még akkor se. Mert az első dolgom volt a párttagsági könyvem után menni, amikor kiengedtek.

1945. május közepén bevonultam a politikai rendészetre. Odakerültem az Andrássy út 60-ba. Az intellektuális csoportban voltam. Volt két-három érdekes esetem. Például báró Luzsénszky Alfonznak jelent meg az írása a nyilaséra alatt vagy talán még előtt is, „Solymosi Eszter vére”. Ez egy, mondjuk, húszoldalas tanulmány, amiben a Talmud-hamisítással próbálta igazolni, hogy Solymosi Esztert valóban a zsidók ölték meg [lásd: tiszaeszlári vérvádper], és a vérét a maceszba gyúrták bele [Luzsénszky Alfonzról (1876–1946) és az antiszemita beállítottságú „Talmud fordításokról” a következő olvasható az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem honlapján: az egyik legismertebb „Rohung Agost [Rohling Ágost]: A Talmudzsidó (Pest, 1872). Szélsőséges nézeteit a környezetükből kiragadott mondatokkal próbálta alátámasztani. Módszeréről J. S. Bloch bécsi rabbi írt Rohling tanár gonosz kópéságai, Budapest, 1883. címmel. Kettejük között bírósági perre csak azért nem került sor, mert Rohung visszalépett. Ugyanekkor heidelbergi tanári állásáról lemondott, visszavonta feljelentését, a közéleti szerepléstől teljesen visszavonult. Könyve ennek ellenére még számos kiadást megélt; nagy befolyással volt a XX. századi zsidó- és Talmud ellenes mozgalmakra. A másik széles körben ismert, hírhedt mű: Luzsénszky Alfonz: A Talmud magyarul (Budapest, az utolsó, 9. kiadás 1939-ben jelent meg). A műről – bírósági felkérésre – Blau Lajos írt szakvéleményt (Magyar Zsidó Szemle, 1931.). Blau Lajos fő észrevételei a következők voltak: szerző nem ismerte az eredeti szöveget, fordítása nem szöveghű. A szövegösszefüggésekből gyakran kiragadott egyéni véleményeket, melyeket általános érvényűként állított be” (or-zse.hu/orki/talmudkonyvei/talmud-eloszo333.rtf). Luzsénszky egyébként nem a Talmudból fordított, hanem Rohling összeállításából, amely maga sem eredeti, hanem egy 1700-ban megjelent írás kivonatos feldolgozása. – A szerk.]. Kaptam három vagy öt ilyen füzetet, hogy ezt nézzem meg. A Luzsénszky Alfonz a Kosztolányi Dezső téren lakott. Érte mentem, bevittem, letettem az Andrássy út 60. pincéjébe – ami olyan büdös volt a klórtól, hogy azt el nem lehet mondani, de betegség nem volt. Aztán megnéztem a könyvet, és elmentem az egyetemi templomhoz. Ahhoz csatlakozik egy ilyen teológiai főiskola, valami ilyesmi, oda becsöngettem, és megkérdeztem, hogy ki foglalkozik itt az Újtestamentummal [Az egyetemi templom eredetileg a pálosok rendháza volt. – A szerk.]. Otthagytam egy idézést, ekkor és ekkor jöjjön be. Aztán elmentem a Rabbiképzőbe, az igazgatójának a nevére nem emlékszem, és ugyanúgy otthagytam egy eltérő időpontra szóló idézést [A Rabbiképző igazgatója Löwinger Sámuel volt 1942–1950 között. – A szerk.]. Ez egy szörnyű élmény volt, mert nekem semmi ellenérzésem nem volt velük kapcsolatban, és tisztában voltam azzal, hogyha én tőlük szakértői véleményt kérek, az föltétlenül pozitív valami lesz. Aztán bejött először a tisztelendő úr, vagy nem tudom, hogy szólítottam, és mindjárt mondtam, hogy szakértői véleményt kérek, mennyi idő alatt kaphatom ezt meg. „Jó. Két hét?” És ugyanez történt a rabbival. A szomorú az, ami rettenetesen hatott rám, hogy két hét múlva hozták a szakértői véleményt – ezek egymásról feltehetően nem tudtak –, és mindketten kimutatták, hogy honnan emelte ki az idézeteket, amelyek az eredeti szövegkörnyezetből kiemelt megcsonkított mondatok voltak.

Aztán egy másik ügy, az sokkal érdekesebb volt. A nyilasok összeszedték a zsidó ügyvédeket a munkaszolgálathoz, de mint megtudtam, aki az ügyvédek névsorát megcsinálta, azt úgy hívták, hogy doktor Walton Ágoston, aki a családjától elbúcsúzni jelent meg Gödöllőn, ha jól emlékszem, és ott kapták el. Megkaptam az aktacsomagot, hogy nézzem meg, de ő már le volt csukva, nem én hoztam be. Kiderült, hogy ez a Walton Ágoston hozta volna össze a Veesenmayert a Szálasival. A vonatkozó telefonbeszélgetést az akkori elhárítás lehallgatta. És ennek a lehallgatásnak az anyaga ott volt az én fiókomban. És egy reggeltől késő estig egyfolytában tartó kihallgatás során mindazt szépen elmondtam, amit a lehallgatásából tudtam.

A harmadik ügy egy érdekes dolog volt, hogy a törvényszéki bírókról kellett dönteni. Ismételten felhozattak valakit a pincéből, és az volt a határozott benyomásom valami miatt, hogy nem normális. Elmentem az orvoshoz, aki később nagyon jó barátunk lett, és megbeszéltem vele ezt az embert. Teljes hatáskörrel dolgoztunk, nem volt akkor még olyan mértékű alá- és fölérendeltségi viszony, hogy kihez forduljak, hogy ezt elengedem vagy nem engedem el. Elengedtem. Hónapokkal később találkoztam vele az utcán, és azt mondta, hogy ő nem remélte ezt a bánásmódot. Az érdekes az volt, hogy ő ismert meg, és szólított meg.

Ennyit tudok elmondani erről az időszakról. Nem tartott sokáig, mert 1945. augusztus elején behívattak Péterhez, hogy most pedig engem áthelyeznek a Belügyminisztériumba, és a feladatom a rendőrségi hírközpontnak a megszervezése lesz. Átkerültem a belügybe. Az érdekessége az egésznek, hogy ugyanezzel a megbízással valaki már volt ott, és én ezt nem tudtam előre. Akkor a Farkas Mihály volt az államtitkár, volt egy szocdem államtitkárunk, egy kisgazda államtitkár, egy kommunista államtitkár [Farkas 1945. július 15 – november 23-ig volt belügyi politikai államtitkár. – A szerk.]. S akkor elmentem a Farkas Mihályhoz, s azt mondtam, hogy én így nem dolgozom. Az, aki ott volt már, a Rajk-perben kivégzett budapesti rendőrfőkapitánynak volt a sógora, Patakinak hívták, és másnap már nem volt ott. Igaz, hogy hasonló munkakörbe került a régi F2/A, a vezérkari főnökség, elhárítók közé. Én lettem a hírközpont vezetője alezredesként. A legfiatalabb alezredes voltam az országban.

Akkor rendőrszemlélőségek voltak. (Ezek kábé megfelelnek a jelenlegi régióknak.) Volt, mondjuk, hét szemlélőség az országban, oda kellett rádióállomásokat telepíteni, amelyek Budapest központtal tartottak kapcsolatot. Ennek különböző szekciói voltak. A szervezet, amelyet létre kellett hoznom, négy részre tagozódott, az egyik volt a rendőrség által kibocsátott körözések nyilvántartása, az újonnan kibocsátott körözéseknek a körözési értesítőben való megjelentetése és eljuttatása a rendőri szervekhez, és időszakonként egy összesített körözési könyv volt. Ennek az élén egy régi rendőralezredes volt, és volt egy hasonló rangú beosztottja is. Ide futottak be a közvetlen környezetből kiadott körözések. Volt egy rádiós részleg, amely meghatározott időközökben megszólalt az országban mindenhol a rendőrőrségeken, rendőrőrszobákon elhelyezett rádiókon, és bemondta, hogy mi van. Ehhez azonban meg kellett csinálni a rádiókészülékeket, és fel kellett építeni egy rádióadó-készüléket a központban. Ehhez volt tehát egy műszaki részleg. Ebben a műszaki részlegben műszerészek voltak, és volt két Bolyait végzett műszerész, akiket én később beírattam a műszaki egyetemre. Tehát épült minden szemlélőség részére egy adóállomás. Ezt műszerészek tervezték meg. Az első rádióvevő-készülékeket a Philips gyár szállította. Amikor elkészültek a rádióadó-állomások, akkor lett kétirányúvá a dolog. Ehhez kellettek morzetávírászok. Egy távírász elegendő a morzebillentyűhöz, és három kell ahhoz, hogy huszonnégy órás szolgálat legyen. Kezdetben, azt hiszem, kilenc rádióállomás volt. A régi távírászokat nem lehetett használni, mert akiknek a kezében van a morzebillentyű, annak a kezében van a hatalom.

Tehát megindult a rendőrség első rádiótávírász szakja hatvan emberrel. Honnan vettük ehhez a hallgatókat? Harminc kommunistát és harminc szociáldemokratát vettünk fel. Akkor a káderosztály vezetője a pártközpontban a Kádár János volt. Ahhoz mentem el – a titkárnőjét még a hatodik kerületből ismertem, az is egy nagyon szűk közösség volt a kezdet kezdetén. És a Belügyminisztériumnak volt egy szociáldemokrata pártszervezete, annak a főnöke a Balassa altábornagy volt [Balassa Gyula (1903–1974) – jogász, 1938–1944 között tisztviselő az Igazságügy-minisztériumban, 1945 után SZDP tag, 1945–46-ban az SZDP tagja és Nógrád-Hont vm. főispánja; 1946–1950 között altábornagyi rangban országos rendőrfőkapitány. 1950–1955 között koholt vádak alapján börtönben volt, 1957–1966 között az Országos Erdészeti Főigazgatóságot vezette miniszterhelyettesi rangban, és a Dunakanyar Intéző Bizottság elnöke volt (MÉL). – A szerk.]. Azt mondtam, kérek harminc fiatalt. Akiket a pártközpontból kaptam, azok bizony harcos kommunista fiatalok voltak. Mit gondol, hogy végződött ez a hatvanfős iskola? Harmincegy fővel. És mit gondol, mi volt az összetétel? Harminc kommunista és egy szociáldemokrata. Ha valaki egyet mondott, egyet mozdult, azt én másnap kirúgtam, és harmadnap már nem volt bent. Bármi, egy kritikai megjegyzés, valami nem vonalas megjegyzés elég volt, már ment is. De nem is kellett több harminc embernél. És azt hiszem, talán két vagy három maradt a régiekből, akik mellé ott volt természetesen a fiatal, mert vigyázott arra, hogy a régi mit kopog. A fiatalok voltak a politikai megbízottaim. És ők is egymás ellenőrizték. De egymás ellen soha nem volt feljelentés. Ezek egy helyről jöttek, mind egy húron pendültek, semmiféle probléma nem volt. Nekem egy problémám volt. Akit kívülről helyeztek be a szervezetembe, és aki aztán mindenféle jelentést továbbított rólam a belügyi ÁVH-snak. Százados volt, de nem lehetett tudni, hogy mi a feladata. Hol itt volt, hol ott volt, hol amott volt, és nem tudtam vele mit tenni.

Tehát fel kellett építeni a rádióadó-állomásokat, és új rádiótávírászokat kellett kiképezni. És végül a SZEB, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, Szviridov altábornagy [A SZEB alelnöke, majd Vorosilov távozása után elnöke volt. – A szerk.] engedélye kellett ahhoz, hogy ez a rendőrségi munka megindulhasson. Ez 1946 végén vagy 1947 elején indult be. Állandóan valami mozgás volt. Gondoskodni kellett arról, hogy például áramkimaradás esetén a rendszer funkcionálni tudjon. Mindenhova kellett egy áramfejlesztő generátor. A budapesti őrszobákon kellett egy olyan rádiókészülék, amit a központból lehetett elindítani. Amely  bekapcsolt, jelzést adott, hogy tessék odamenni a készülékhez, és meghallgatni a parancsot. Bármikor. A nap huszonnégy órájában. Ehhez megint új készülékek, új antennarendszer kellett. A szervezet még tovább fejlődött: voltak a körözések, volt a rádiószervezet, a műszakiak, a morzések és a telefonosok, és volt hozzájuk még egy szolgálat az országból beérkező mindenfajta értesülés gyűjtésére. Az egy huszonnégy órás szolgálat volt, minden reggel hét órára összegezve, értékelve a miniszter asztalán volt a jelentés. Ez a szervezeten belül, mégis attól szigorúan elkülönülve volt, négy-öt emberből állt az egész. S ezért én minden reggel negyed hétkor mentem dolgozni, megnéztem, mi van az értékelő jelentésben, amely hét órára ott volt a miniszter asztalán. 1947-ben kezdődött a javaslatomra, hogy a budapesti rendőrséget szereljék fel URH-készülékkel. 1948-ban fejeződött ez be, akkor szereltek fel három URH-s kocsit. Ez egy nagy dolog volt.

És közben aktív pártmunkás is voltam. 1945-ben megalakult az állami hivatalok pártszervezete, és annak volt egy szemináriuma, ott tanultam, amúgy meg magamtól. Folyton tanultam, és szemináriumokat tartottam, például a Kispesti Textilben, aztán voltam választási megbízott az első kerületben. Ez a munkaidő után volt persze. Annak idején a hatodik kerületi pártbizottságban olyan szemináriumot is vezettem, ahol csak hárman vettek részt, ennyire szűk körű volt. A családdal keveset voltam, egyikünk sem volt sokat otthon. Ezért volt nagyon fontos számunkra minden közösen töltött perc.

1948 augusztusában elküldtek Hollandiába egy fotogrammetriai kongresszusra. Ez tulajdonképpen a légi térképezés. Tehát repülőgépről csinálnak meghatározott intervallumokban felvételt. És két felvétel megfelelő készülékben plasztikus képet ad, és ilyen módon még a rétegvonalakat is be tudják rajzolni térképen. Mit mondjak, ha leültem Scheveningenben egy padra, akkor nem telt bele sok idő, mellém ült valaki. Ha átültem egy másik padra, akkor másvalaki ült le mellém. Akkor nemcsak Hollandiában voltam, hanem Belgiumban és Svájcban is. Ez egy hónap volt, nagyon szép volt. És amikor hazajöttem, Hegyeshalomnál a határőr-parancsnokságban a parancsnok lejelentkezett. És utóbb jöttem rá, hogy honnan tudja a határőrség, hogy jövök.

A minisztériumi osztályvezetőség, ami minden szempontból – technikailag, szellemileg – nagyon jól szuperált, kellett a belügyi pártbizottság titkárának. És 1951-ben áthelyeztek a budapesti főkapitányságra, gyermek- és ifjúságvédelmi osztályvezetőnek. Rengeteg lézengő gyerek volt. Összeszedtük őket Pesten mindenhonnan A Szabadság téri református templom mellett van egy egyemeletes épület. Ott volt egy nagy gyűjtő, ott aludtak a gyerekek, aztán összeszedtük őket, és akiket lehetett, elhelyeztünk valahol, valamelyik gyerekotthonba. Egyetlenegy alkalommal volt, amikor egy mama jött be a gyerekéért, akit egy cukrosbácsi vitt el.

1945-ben a fiamnak, Jánosnak volt egy tüdőfolyamata, és fölkerült a Szabadság-hegyre, és akkor a Zichy Jenő utcából el kellett jönnünk egy jobb levegőjű helyre. Akkor mindent elcseréltünk: a feleségem nővérének, a Rozikának a lakását a Rottenbiller utcából és a mi lakásunkat a Zichy Jenő utcából elcseréltük, és lett Óbudán, a Podolin utca végén egy házunk. A Kiscelli Múzeum alatt voltunk, az utolsó házban. Az lett a mienk. Ez egy komplikált csere volt. Ez a ház saját lett. Nekünk a felső szinten volt három szobánk, lent egy egyszobás komplett lakás volt, az volt a Rozikáé. A Podolin utca egy kiépítetlen utcarész volt, ott télen, ha valaki nem áll biztosan a lábán, és nem tud jól síelni, biztos, hogy a fenekén csúszik le végig.

1953. február elejéig voltam az ifjúságvédelemnél, amikor egy este eljöttek, és bevittek. Jött a fekete Pobjeda: „Na, alezredes úr, vége a játéknak!”, ezt mondták.

Bevittek a Gyorskocsi utcába, levetkőztettek, alaposan megvizsgáltak mindenhol, mindent, aztán beraktak egy cellába harmadiknak. Ez egy kétpriccses cella volt, a priccs sima deszka, nem volt semmi, csak a deszka. Az egyik, aki bent volt, ez egy érdekes történet. Egy beépített tégla volt, és ő aztán végigkísért az egész öt hónapos ÁVH-s fogságom alatt, különböző cellákba berakták, de már nem kísért el a katonai közbörtönbe.

Az első cellában csak pár napot voltam, aztán átkerültem egy másikba, ahol hatan-heten voltunk egy dupla priccsen. A cella kicsi volt, sétálni nem lehetett benne. Üldögéltünk, mint verebek a sürgönydróton. A foglárok papucsban jártak, tehát nem lehetett hallani belülről semmit. A leveshez nem kaptunk kanalat, egyáltalán, evőeszköz sosem a megfelelő volt. Vizet a vécéből vettem, egy fél lavór víz volt hatunkra-hetünkre a mosdásra; a vécének nem volt húzója, csak pedálja, nehogy valaki felakassza magát. Talán egy héten egyszer vagy két hétben egyszer volt zuhanyozás, és akkor sorban álltunk meztelenül a két csap alatt.

Az egyik cellatársam a Honvéd Kórháznak egy vezető sebésze volt, akit azért tettek oda, mert voltak itt külföldi vendégek, és ő volt az, aki beszélni tudott idegen nyelven, és ő vezette körül őket. Aztán voltak a katonai lehallgató szolgálat kódfejtő tisztjei – ezek keresztény-polgári elemek, idősebb urak voltak. A Bartók Béla úton volt a VKF, a Vezérkari Főnökség, és ott dolgoztak. Volt egy, akivel elég sokáig voltam együtt. Aztán ott volt doktor Vértes Imre, aki Franciaországban diplomázott gyógyszerészként, majd a háború után bekerült a honvédségbe, mint ahogy nagyon sokan bekerültek a különböző fegyveres testületekhez, és a rendőrség személyügyi főcsoportfőnöksége vezetőjének a helyettese lett ezredesi rangban [Vértes Imre (1905–1986) – gyógyszerész. 1942-ben a frontra került. 1943-ban átszökött a szovjet csapatokhoz, s a magyar partizánszázad parancsnoka lett. 1951-ben mint ezredes a Hadtörténeti Levéltár parancsnoka. 1953-ban bebörtönözték, 1956-ban rehabilitálták, ezt követően haláláig a szakmájában dolgozott (MÉL). Forrásunk semmit nem említ Vértes Imre 1945 és 1951 közötti tevékenységéről. – A szerk.]. Ővele jó darabig egy cellában voltam, és tőle tanultam oroszul. Őt azért tartóztatták le, mert találtak nála engedély nélkül tartott fegyvert. Ez az engedély nélkül tartott fegyver egy kis asztalka volt, aminek három használhatatlan puska volt a lába. De hogy igazából miért csukták le, nem tudom, mert mi egymással ezekről soha nem beszéltünk. Ez egy érdekes dolog volt. Senki nem beszélt arról, hogy miért van bent, mit kérdeztek tőle, arról nem esett szó. A Vértes Imrével ez egy barátság lett, ami aztán utána élővé lett, és hát akkor beszélhettünk arról, ami történt. Amikor kiengedték, akkor persze a honvédségtől leszerelték, és aztán a gyógyszertári központ igazgatója lett.

A napok várakozással teltek. Én oroszul tanultam bent ettől a gyógyszerésztől. Öt hónapig voltam nyomozati stádiumban. Ebből három hónap alatt ki nem mozdultam, nem szóltak hozzám egyáltalán, egy szót se, semmit. Tökéletes elszigeteltségben voltam. Aztán két hónapig volt a kihallgatás időszak, és a második hónap végén áttettek a katonai börtönbe.

A kihallgatásokra hátratett kézzel vezettek. Meg volt olyan, hogy önéletrajzot kellett írni, akkor az írószobára tettek. Egyet megírtam, aztán megint kellett írni, hatot vagy nyolcat, hátha valami eltérés van. A kihallgatást mindig ugyanaz az egy végezte. Egyetlen egyszer volt jelen az utódom. A kihallgatásnál nem volt gépíró, a kihallgató csak utóbb összegezte, ha jól emlékszem. Mindig ugyanazt kérdezte, hátha valami mást mondok. A kihallgatási jegyzőkönyv, amellyel átadtak az ügyészségnek, jó néhány oldal volt, tizenhárom alkalommal kezdődött azzal, hogy „beismerem, hogy…”. És amit beismertem, valóban igaz volt. Tizenháromszor ismertem be mindenfélét, például „Beismerem, hogy elvittem éjjel egy pakli cigarettát”.

Végig a Gyorskocsi utcában voltam, a második emeleten, az ÁVH különrészlegében voltam öt hónapig, és három hónapig a harmadik emeleten, a katonai börtönben. Ott már jobb körülmények voltak, nem heten voltunk két priccsen. Az egy elég nagy cella volt, húszan biztos voltunk. Itt katonák voltak, akik tárgyalásra vártak. Volt néhány köztörvényes is. De volt ott például régi katonatiszti családból egy magas állású katonatiszt, a Gótay Ákos, akiért interveniált a szovjet tanácsadó − abban az időben mindenütt ott volt a szovjet tanácsadó. A Gótay édesapja is igen magas rangú katonatiszt, azt hiszem, tábornok volt. A Gótay Ákos műszaki ember volt, elektromérnök. Nagyon szimpatikus, művelt ember. Jó volt vele beszélgetni. Szabadulásom után és az ő szabadulása után találkoztunk is, nem egyszer. Ő nem volt párttag, de a szovjet tanácsadó szerette volna, ha belép. A párt azonban nem fogadta el. A felvételét közvetlenül megelőzően fogták őt le.

A börtönkoszt nagyon rossz volt. Úgyhogy ezért a foglyok egy alkalommal fellázadtak. Én azt mondtam: én ebben nem veszek részt. Egyedül a húszból én nem vettem részt, elég kellemetlen is volt. A rabokat kizavarták a cellából, én pedig nagyon hangosan, hogy a kintiek hallhassák, követeltem a politikai tisztet. Aki jött. És én mondtam neki: „Ezt nem lehetett megenni! Hogy én ebben nem veszek részt? Csak azért nem, mert én nem veszek részt egy lázadásban. De ezt nem lehet megenni. Jogos.” Nem szólt semmit. A többieket visszaterelték.

A nyolc hónap alatt nem láttam a családot. Miután a kihallgató ügyész a beosztásomból eredően ismert engem, tőle kaptam engedélyt arra, hogy egy lapot hazaírhassak. A lap megvan valahol. Ez június vége, július eleje lehetett. Akkor írtam, s akkor kaptam egy csomagot. És ezt a csomagot az őrség bontotta ki természetesen. Nagy nehezen hozzájutottam, és megnézhettem a címzést. És akkor láttam a feleségem írását, s ebből tudtam, hogy nem történt vele semmi, hogy nincs lefogva.

A tárgyalásom 1953 októberében volt. Tizenhárom vádpont volt, de nem tudom magának elmondani már őket. Nyilván voltak különböző megnyilvánulásaim, amik nem illettek bele teljesen a pártvonalba. Gyűjtő meghatározásként a vádban már „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben vezető szerep” állt. A vádhoz az anyagot egész biztos, hogy az utódom szolgáltatta. Volt olyan vádpont, hogy néhány távírászt vidékre küldtem. „Igaz?” „Igaz.” És a tárgyaláson az egyik ott volt. És – ez teljesen megengedhetetlen egy katonai bírósági tárgyaláson – felálltam, és megkérdeztem tőle: „Igaz-e, hogy azért küldtem oda, hogy a párttal, a pártszervezettel való kapcsolatot rendbe tegye?” És kénytelen volt azt mondani, hogy „Igaz”. A tárgyalást vezető bíró mellett két alezredes volt az ülnök. A tanúk között ott ült a fővádlóm is, aki a BM pártbizottságának a titkára volt. „Mondja már meg, hogy megérdemelte a vádlott a kitüntetéseit vagy sem?” És kénytelen volt azt mondani, hogy igen. Aztán volt egy második tárgyalási nap, ahova a feleségemet már behívta az ügyész. És elejtették a vádat, semmi realitása nem volt. És kiengedtek. És kaptam egy papírt, hogy jelentkezzem a kerületi kapitányságon. Aztán azt mondtam az ügyvédnek, hogy szerezzen nekem a katonai bíróságtól egy igazolást, hogy vádelejtéssel jöttem ki.

Amikor engem lefogtak, betettek a házunkba egy társbérlőt [lásd: társbérlet]. Az alattunk lakó házmegbízott [lásd: funkciók a lakóhelyen] – mert azt hiszem, három ház van egymás alatt – figyelmeztetett, amikor én már le voltam fogva, hogy jó lenne valakit bejelenteni [Miután letartóztatták, a hivatalos szervek érvényesítették velük szemben az éppen aktuális „jogos lakásigény”-rendelkezést. – A szerk.]. De nem sikerült. Anyámékat kellett volna bejelenteni, de nekik saját lakásuk volt. A egyik szobát a társbérlő kapta meg a feleségével. És volt az alsó szinten a pincével szemközt még egy helyiség, ami az ő konyhájuk volt, tehát nem volt közös konyha. Még vécé sem, mert a lenti vécét használta. Ők végig ott laktak, amíg ott voltunk a Podolin utcában.

Péter Gábort 1953. január legelején ­fogták le, és egy héttel később a feleségemet elbocsátották. Kihallgatták, mert hiszen Péter Gábor közvetlen közelében – nem személyi titkárnője volt –, a titkárságon dolgozott. Kirúgták, de nem fogták le. Egyáltalában nem lettünk volna meglepve, ha őt viszik el, nem mintha bármilyen ok lett volna erre.

1953. október elején szabadultam, és másnap első dolgom volt, hogy telefonáltam a Köztársaság térre, az Ellenőrző Bizottság elnökének, hogy kérem vissza a párttagsági könyvemet. „Miért nem szóltál tegnap?! Tegnap hagytuk jóvá a kizárást!” De nagyon röviddel utána mégis visszakaptam a tagkönyvemet.

Amikor kijöttem a börtönből, az az ember, akit én megpróbáltam annak idején beagitálni a pártba − aki akkor a svájci cégnek volt a képviselője −, akkor már az Elektronikus Mérőkészülék Gyár mérnöke volt. Hozzá fordultam segítségért. És oda kerültem három műszakos diszpécsernek a gyárba. Közben visszakaptam a párttagságomat, jelentkeztem a tizenhatodik kerületi pártbizottságban, és megszűnt a három műszakos munka. Ott valamit csináltam, de nem volt igazi, nem a régifajta pártmunka volt. És aztán találkoztam véletlenül az Andrássy úton a hatodik kerületi agitpropossal, de nem mert a pártszervezetbe behívni. Akkor volt a Hazafias Népfrontnak egy emelkedő időszaka, és ő az elitjébe került, és felvett oda munkatársnak. Ez 1954-ben volt. Ez agitprop munka volt. Jártam Pest megyét, Monort, a Népfront-megbízottakkal beszélgetni. Ott voltam egy évig. Aztán áthelyeztek a Belkereskedelmi Minisztériumba, és a belkereskedelemben logikus volt, hogy az eredeti szakmámba kerülök. Így kerültem az optikához mint boltvezető.

A Margit híd budai hídfőjénél lévő Ofotért boltban lettem üzletvezető. Ez valószínűleg 1955 ősze táján volt. A boltban nagyon kemény fegyelmet követeltem. A bolt nagyon ment, és minthogy jó optikus voltam, a tisztességes munkát megköveteltem. A műhelyben hárman dolgoztak, a boltban pedig, azt hiszem, négyen. Mindig minőségi munkát kaptak, akik oda bejöttek, aminek az lett az eredménye, hogy az SZTK-receptek száma nagyon rövid idő alatt a duplájára nőtt. Elment a híre. Én nem álltam a pult mögött, de ha egy szemüveget kiadtak, akkor megnéztem a szemüveget, és annak a szemüvegnek jónak kellett lennie. És csináltam azt, amit akkor még Pesten nem csinált senki, hogy elkezdtem fényképezőgépet részletre adni, amikor még másutt nem volt részlet. A szakszervezetek csináltak kiállítást a munkahelyeken, elvittek a kiállításra négy-öt-hat-nyolc készüléket, és eladták részletre. És ahogy beszedték a részleteket, úgy egyenként kifizették.

1956. október huszonharmadikán [lásd: 1956-os forradalom] Mátraházán szabadságon voltam, egyedül. És ott hallgattam meg azt a bizonyos híres Gerő beszédet, és az első vonattal jöttem haza. Anyámék akkor már Mátyásföldön voltak, és én mindig vittem nekik valamit. 1956-ot természetesen abszolút ellenforradalomként éltük meg.

Amikor a feleségemet kirúgták Péter Gáboréktól, elhelyezték a MÉH-hez, ahol előadóként dolgozott [„MÉH” – Melléktermék és Hulladék Egyesülés; 1950-ben hozta létre a Népgazdasági Tanács a Tollkereskedelmi Vállalat Melléktermék és Hulladékgyűjtő Főosztályából. – A szerk.]. Onnan elkerült a Filharmóniához, és a fiatal művészek és az Állami Hangversenyzenekar ügyeinek az intézője lett. Ő tulajdonképpen az ösztöndíjas fiatal művészeknek volt a pótmamája. A fiatal ösztöndíjasoknak volt egy meghatározott szereplési kötelezettsége. De hogy ez megvalósuljon, arról gondoskodni kellett. Ő szervezte a szerepléseiket. Ki kellett erőszakolni, azzal, hogy ez vagy az már régen nem volt pódiumon. Az Állami Hangversenyzenekar dolgait is intézte. Ő az igazgatóság tagja volt, Ferencsik mellett ült az igazgatósági üléseken [Ferencsik János (1907–1984) – karmester.]. Egy mädchen für alles volt. Ez jó volt, mert koncertekre járhattunk. Szerette, amit csinált. Nagyon jó kapcsolatban volt az emberekkel, a művészekkel. Szerették, én ennek számos jelét láttam.

Az Ofotérttől 1957 elején mentem el. Akkor magasabb fizetést ajánlottak nekem az Ofotértnél, és kevesebbért mentem el az Elektroimpexhez, a közgazdasági osztályra. De már az első hónapban megkaptam azt a fizetést, amit az Ofotértnél ígértek, ha ott maradok. A közgazdasági osztályon elemző munkát végeztem. Különböző külföldi katalógusok alapján, hasonló technikai adottságú rádiókészülékeknek a jellemzőit összehasonlítva kellett kiszámolni, hogy mennyi lehet ennek a beszerzési ára ott, mennyiért ajánlhatjuk ki. Aztán amikor az optikai osztály helyettes vezetői posztja megürült, oda tettek engem. Azt kell mondanom, a kollégák egy része nem örült, hogy szakember került az élre. 1960 végén vagy 1961 elején kaptam egy nagyon hosszú útra megbízást: Ghana – Guinea – Nigéria – Sierra Leone és Dél-Afrika. Azt hiszem, hogy ez három hónap volt. A feladat az Elektroimpex képviseleteinek meglátogatása, piackutatás, eladás, exporttevékenység volt.

Amikor hazajöttem – ez március vagy április eleje volt –, akkor Kairóba küldtek. A követségre kerültem, titkárnak a kereskedelmi kirendeltségre, aminek a neve az volt, hogy a Magyar Nagykövetség Kereskedelmi Osztálya. Mi egy másik épületben voltunk, de például ugyanúgy adtunk ügyeletet a követségen, mint a követségiek. És az útlevelünk sem civil útlevél volt. A kereskedelmi kirendeltségen volt a tanácsos, voltunk négyen titkárok, mindenkinek megvoltak a saját vállalatai. Az enyém volt természetesen az Elektroimpex, az Artex és ha jól emlékszem, a Metallimpex és még néhány más vállalat. Ezek ügyeit kellett intéznem. Volt egy titkárnő, aki az adminisztrációt csinálta, és a levelezéseket intézte, és volt a főnöknek egy arab titkárnője, aki nagyon szépen beszélt franciául is. A tanácsosnál állandóan szólt a rádió a lehallgatók miatt. Miután én magyar filmeket is el akartam helyezni, erre a legjobb volt az egyiptomi tévé, amelynek a főnökével igen-igen szoros kapcsolatom alakult ki.

A feleségem Kairóban dolgozott egy ideig a kirendeltségen, és volt a Medimpexnek – ez egy gyógyszerekkel foglalkozó exportvállalat – is egy kirendeltsége, ott is dolgozott egy darabig. Én egyiptomi fontban kaptam a fizetésemet, ő csak forintban kaphatta. Hogy miért, nem tudom. De a lényeg az volt, hogy volt valami, amit csinált.

Kairóban kitűnő körülmények között laktunk. Olyan körülmények között, hogy amikor azt a lakást megláttuk, a feleségem megkérdezte a kirendeltségvezető tanácsost, hogy ezt így lehet? Volt egy árkádos előtér, az árkád választotta el az előtértől a szalon részt, ahol volt egy ülőgarnitúra, egy dohányzóasztal. Kértünk könyvespolcot, ami szokatlan dolog volt. Volt egy ebédlőrész, az ebédlő-, konyha-, fürdőszobarészt egy folyosó választotta el a lakórésztől, aminek a végén volt a hálószoba és még két hálószoba. Volt egy nagyon szép erkély ülőgarnitúrával, amilyen náluk szokásos. Ez egy bútorozott lakás volt, a lakbér annyi volt, mint amennyi az én fizetésem. Ezt persze a követség fizette. És volt kocsim.

A fizetésem a magyar viszonyokhoz képest kitűnő volt, de mi az első szabadságra tíz egyiptomi font tartozással jöttünk haza. Mert mindent meg akartunk nézni, és mindenhova el akartunk menni, ahova csak lehetett. Tisztességesen éltünk természetesen, ahogy ezt ott kellett. Vendégül láttunk és vendégségbe jártunk, és ha Pestről jöttek, azokat természetesen vacsorára vagy ebédre vártuk. De mindent meg akartunk nézni, és még egyszer meg akartunk nézni. Szemben a többiekkel, akik közül senki nem csinálta azt, amit mi csináltunk. Mi voltunk Luxorban is, ami nagy dolog volt. Én hivatalosan, de a feleségemet elvittem, és kifizettem természetesen a fele szállásdíjat is. De ezt csak egyedül én csináltam. Csak egy kocsira valót spóroltunk meg, viszont élményekben jelentősen gazdagodtunk. Hajóval jöttünk haza, nem repülővel − ami kötelező lett volna. Alexandria, Rodosz, Athén, Pireus, Velence, azután mentünk a kocsiért Kölnbe. Végül Franciaországon keresztül jöttünk haza. Itthon már kevesebb pénzünk volt, és a Taurusból lett először egy Skoda, a Skodából lett egy Trabant.

A helyiekkel nem igazán volt kapcsolatunk. Még az arab titkárnővel sem. Rajta kívül volt egy sofőr, Mohamed, és volt azon kívül még két ilyen tedd ide, tedd oda ember. Csak a kirendeltségen dolgozókkal és magyarokkal érintkeztünk, annyira, amennyire. Inkább a kint dolgozó, hozzánk hasonló érdeklődésű emberekkel voltunk kapcsolatban. Az egyik aztán később a Gorkij iskolának lett az igazgatója. A felesége, akivel egyébként ma is nagyon jó viszonyban vagyok, a János tanárnője volt. Ők tanították angolul azokat az arab diákokat magyarra, akik később a gödöllői mezőgazdasági főiskolára mentek.

Még Kairóban voltunk, amikor János egyszer írt, hogy ekkor költözünk, így intézd a szabadságodat. Ez 1963-ban volt. Akkor cseréltük el a Podolin utcai lakást a Hegedűs Gyula utcai lakásra, ami lényegében ugyanolyan volt, mint a Zichy Jenő utcai, tehát két szoba, nagyon barátságos, az erkély helyett egy kiszögelléssel, ahova a növények kerültek. Szép volt. 1987-ben maradtam egyedül, és azt hiszem, 2001-ben költöztem ide, azért mert a Jánosék a Gyarmat utcába költöztek, én idősödtem közben, talán helyesnek találták, ha közelebb vagyok.

1964 augusztusában jöttünk haza Kairóból. Amikor visszajöttem, nem az Elektroimpexhez mentem, hanem az Artexnél helyezkedtem el. Az Artex mindennel foglalkozott. A „szárított hangyától” kezdve képekig, terítőig, bútorig mindennel. Vagonszámra szállítottunk modern bútorokat a Szovjetunióba, Franciaországba, Svédországba és mindenfelé.

Mire visszajöttünk Kairóból, a Filharmónia átalakult, és aztán nem sok idő múlva a feleségem nyugdíjba ment. Talán még egy évet sem dolgozott már ott. Tulajdonképpen nagyon neheztelt rám, amiért erre rábeszéltem. Nagyon nehezen tűrte. Mindig tevékeny, a mások irányába nyílt, befogadó ember volt, és a kairói három évvel kiesett mindenből, és nem találta meg a helyét még egyszer. Közben cukorbeteg is lett. Sokszor volt kórházban. Először gyógyszeres kezelést kapott, aztán hamar jött az inzulin. De azért még akkor is utaztunk, mentünk, és vittük az inzulint.

Igyekeztünk minden évben külföldre menni, ez valahogy folytatása volt tulajdonképpen a kairói három évnek. Két gyönyörű utunk volt. A legszebb az volt, amikor a Loire völgyén mentünk végig autóval. Aztán voltunk az Óriás-hegységben [Karkonosze], a cseh−német−lengyel határon egy üdülésen, és akkor persze a régi cseh városkákat is megnéztük. Aztán voltunk az NDK-ban: Lipcse, Erfurt. Volt egy szép erdélyi körutunk is kettesben. Vállalati üdülésekre is jártunk. Az óriás-hegységi üdülés is az volt. Országon belül pedig például Miskolc-Tapolcán. Ott kétszer is. Volt egy finn faház a Bükkben, a Galya-tető alatt, ott is voltunk. Aztán voltunk a Lövérekben is. Voltunk Gyulán.

1971-ben mentem el nyugdíjba. Akkor kerültem az Intertouristhoz, tolmácsként, és „mindössze” huszonegy évig voltam ott. Én intéztem minden idegen nyelvű levelezést és a tolmácskodást is. Az Intertourist lassan megszűnt, mert megszűntek a devizakötöttségek, és így az Intertourist jelentősége is megszűnt. Lassan felszámolódtak a boltok, de az én szerepem egyáltalán nem csökkent, mert a Csemege megvásárolta az Interouristot, és ott is szükség volt a nyelvtudásomra. Huszonegy évig volt, nyolcvanhét éves koromig voltam ott, amikor a Csemege kiköltözött a Szép utcából a Késmárk utcába

1995-ben jöttem el, nem is tudom, mivel, de elmúlt az idő. Olvastam. Nyilván végre megint olvashattam. És elkezdtem koncertekre járni megint. Aztán nem sokkal utána, hogy eljöttem, volt egy olyan utam, ami másfélmillió forintba került. Kiel, Stockholm, Tallin, Pétervár, Oslo, Koppenhága, aztán a norvég fjordok. Ez egy nagyon-nagyon szép út volt hajóval. Aztán meg akartam nézni az északi gótikát, és Drezdán keresztül fölmentem Lübeckbe. Utoljára tavaly voltam külföldön, egy hétig Brüsszel, Gent, Brugge, Antwerpen. Az unokám, Andris egy vezetőképző tréningen volt egy hétig, és megbeszéltük, hogy találkozunk Brüsszelben, béreltünk kocsit, és körbejártuk Belgiumot. Azt megelőzőleg voltam egy hétig Toscanában, elbúcsúztam Firenzétől − három napig jártam Firenzét − nagyon szeretem −, utánam jött Andris és a felesége, találkoztunk Firenzében, akkor még három napig jártuk Toscanát és Umbriát.

A én baráti köröm a házasságommal eltűnt. Aztán a zenélés is abbamaradt a háború után. A kvartettből ketten elpusztultak. Miután én össze-vissza muzsikáltam Pesten, így adódott, hogy 1945 után egyszer elhívtak valamiféle kvartettezésre. Én nem tudok kilencvenkilenc százalékon élni, csak százon. Így százon voltam én párttag is. És ahova hívtak, az a légkör olyan idegen volt tőlünk, és olyan távol volt a lehetőségeinktől is, hogy úgy éreztem, ebben a körben én nem élhetek, én oda nem mehetek. Ez valahol a Hűvösvölgyi út tájékán volt, egy nagyon jómódú társaság. Ez nem az én világom. És ezzel megszűnt a kvartettezés.

És mindkettőnk munkája hajnaltól éjszakáig tartott. Tehát koncertekre sem jártunk. Viszont amikor engem fölmentettek a minisztériumban, és átkerültem a gyermekvédelmi osztály élére, akkor rögtön megpróbáltam ügyeletet vállalni, mert akkor kötelező volt a rendőrségi és tűzoltósági ügyelet egy koncerten, és akkor elkezdődött a koncertre járás. Hiányzott a zenélés, és nagyon sokszor hangzott el egy szemrehányás: nem így képzeltem a nyugdíjas életet, hogy a hegedűt nem veszed elő. Nem tudtam, nem futotta belőlem.

János fiam a Gorkijba járt végig, 1956-ig, amíg a Gorkij meg nem szűnt. Akkor érettségiző osztályként az Abonyi utcai leányiskola fogadta be [A volt zsidó gimnázium épületének Abonyi utcai szárnyában az 1955-56-os tanévben általános leánygimnázium létesült, amely a következő tanév során megszűnt Maxim Gorkij magyar–orosz iskola végzős osztályaival bővült. – A szerk.]. Ott érettségizett 1957-ben, és ment az orvosi egyetemre, és sebész lett. A felesége történelem-tanárnő. A Váci úton, a Bolyai Szakközépiskolában kezdett. Nem sokáig tanított ott, talán két-három évig, most már nagyon régóta a Radnótiban tanít. Az egyik unokám, az Andris 1969-ben született, a húga 1971-ben.

Életrajz

Grünstein Berta Marosvásárhelyen él, közel a zsinagógához, egy kétszobás lakásban, amely amióta csak vissza tud emlékezni, ugyanazokkal a régi bútorokkal van berendezve. Az ágya felett a falon az eküvői képe van kitéve, a többi falon pedig gobelinképek, egyeseket ő maga varrt, és van egypár zsidó témájú kép is, melyeket a férje kapott ajádékba. A szekrények vitrinjeiben sok apróság van, mindegyikről tudja, kitől kapták ajándékba. Életük szorosan összefonódott a zsidó hitközségi élettel, több mind hatvan éven keresztül voltak aktív tagjai. Legkedvesebb emlékei a hitközségnél rendezett ünnepi asztalok előkészítéséhez fűződnek. Az interjú alatt láthatóan felélénkült, ahányszor az ünnepi asztalokról esett szó, és pontosan részletezte a különböző recepteket. Az utóbbi időben már nem jár ki a házából, és már nem tudja segítség nélkül fenntartani a háztartását.

Apai nagyapám, Jäger Dávid valahonnan Máramarosból jött Szeretfalvára. [Szeretfalva – kisközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1910-ben 400 román és német lakossal. Trianon után Romániához került (Sărăţel). Máramarosszigettől 146 km-re van, délre. – A szerk.]. Úgy tudom, hogy gabonakereskedő volt, és fiatalon meghalt. Nem tudom, mikor születhetett, csak azt tudom, hogy amikor meghalt [1915-ben], apám tizennégy éves volt, ő lett a családfenntartó, és emiatt nem is volt katona. Nagymamám, Jäger Leni, született Lázár, a zsidó neve Láe volt. Dés melletti származású volt, a szülei nem tudom, mivel foglalkoztak, de úgy tudom, hogy volt üzletük. A nagyszüleim házasságuk után jöttek Máramarosból Szeretfalvára, és itt született négy gyerekük. Apám, Jäger Joszif 1901-ben született, ő volt a legnagyobbik. Következett Jäger Mojse, aki 1903-ban született. Utána – nem tudom hány év különbségre – következett a harmadik testvér, a nevére már nem emlékszem, az meghalt otthon, Szeretfalván, 1944 előtt. Volt már felesége, gyereke nem volt. Jäger Smil volt a legkisebb, nem tudom, mikor született.

Jäger Mojse mészáros volt. Az első feleségével – nem tudom, hogy hívták – volt öt lányuk, a legnagyobbikat Eszternek hívták. Eldeportálták őket, és Auschwitzban haltak meg. Mojse a háború után elvett egy Helén nevű nőt, a lánynevét nem tudom, és azzal volt egy fia. Szeretfalván laktak, és együtt mentek ki Smillel [öcs] 1957-ben Izraelbe, mikor volt a nagy [ki]vándorlás [lásd: kivándorlási hullámok Romániából]. Mojse nagyon beteg volt, ő halt meg először, az 1960-as években, és utána Helén, a második felesége.

Smil nem tudom, mivel foglalkozott, a feleségét Malkának hívták, és Szászrégenben laktak. Két fia volt. Az egyik Dávid, ő meghalt Izraelben negyvennyolc évesen, a másikat nem tudom, hogy hívják, de még megvan Izraelben. Apám is már beteg volt, és azt mondja: „Ha meggyógyulok, elviszel, hogy megnézzem Smilt?” Mondom „Igen.” S akkor azt mondta az uram, mikor apám jobban lett: „Menjél, megígérted. Valami történik apáddal, lelkifurdalásod lesz.” És akkor elmentünk 1969-ben Smilhez, akkor ő már beteg volt, és meglátogattuk. Helén, a Mojse felesége is ott volt. Azóta Smil fia az unokájával volt itt látogatóban. Malka 1960-ban halt meg, Smil az 1970-s években.

Jäger nagytata 1914-ben halt meg, négy kicsi gyerek maradt utána. Szeretfalván van eltemetve, csakhogy nem a temetőben, hanem nagyanyám egyik testvérének a kertjében, sírkő felirattal, mindennel. Nem tudom, hogy miért nincs a zsidó temetőbe eltemetve, de apám, tudom, mindig elment ünnepek előtt oda, a sírhoz. Én is jártam ott.

Nagyanyám nem ment többet férjhez. Nagy gyümölcsöskertjük volt a főút mellett, állatokat tartott, lovakat is. Szolgálója nem volt, a fiai segítettek, főleg apám, mert ő volt a legnagyobbik, és vigyázott a többiekre is. Szekeret tartottak, és a gabonát vitték a vásárba. Amikor megnősültek a fiai, nagyanyám a földet szétosztotta, a kertből adott házhelyet mindegyiknek, ez az első világháború után volt. Az apámé volt az első ház, mert ő volt a nagyobbik, utána a másiké, így következett egymás után a négy testvérnek a háza. Léni nagymamának a háza a végében volt a kertnek, gyenge ház volt, arra visszaemlékszem, de a gyerekeinek már szép házuk volt.

Nagymama a deportálás előtt, 1942-ben vagy 1943-ban halt meg, idős volt, de hány éves, nem tudom. Ő már a szeretfalvi zsidó temetőben van eltemetve, s Fajge testvérem is és a többi rokon is, aki meghalt. Volt Szeretfalván egy nagy temető, ami most is létezik.

Az édesapámat Jäger Joszifnak hívták, 1901-ben született Szeretfalván. Nem tudom, milyen iskolát végzett, mert tizennégy éves volt, mikor az apja fiatalon meghalt, és ő lett a családfenntartó. Nem tudom, milyen körülmények között ismerkedett meg édesapám anyámmal, de szerelmi házasság volt. Az édesanyámat Jäger Szerénának hívták, született Rosenfeld. Anyámék Herinából származtak, ez egypár kilométerre van Szeretfalutól, és vagy tizenöt kilométerre van Besztercétől [Herina a helység román neve, magyar neve Harina, 4 km-re van Szeretfalvától, 14 km-re Besztercétől. Kisközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1891-ben 800, 1910-ben 1000 főnyi német és román lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.], de szegényebbek voltak, mint apámék. Jäger nagyanyám, habár özvegy volt, mégis jómódú volt, és nem akarta anyámat feleségül apámnak, úgyhogy apám pénzt adott Rosenfeld nagyanyámnak, hogy tudjon hozományt venni. 1923-ban esküdtek meg.

Az anyai nagyapámat Rosenfeld Józsefnek hívták, és az 1880-as években született. Úgy tudom, hogy nagytata s nagymama is Herinából valók voltak, ez egy szász falu. Nagytatáék, úgy tudom, hárman voltak testvérek, de nem tudom, mikor születtek. Nagyapám egy nagyon gazdag családból való volt, de a testvérek kijátszották, úgy, hogy maguk közt elosztottak mindent, a földet. Azt már nem tudom, hogy miért történt így, de emiatt nagyapám szegény maradt.

Rosenfeld Dávid volt az egyik testvér, nagyon gazdag volt, még cséplőgépe is volt, és Herinán laktak A feleséget nem tudom, hogy hívták, volt két fiuk. Amire én visszaemlékszem, az az, hogy az egyik fia volt egyetemen is. Deportálva voltak mindnyájan, de csak az egyik fiú tért vissza, és az 1950-es években kivándorolt Izraelbe. A másik testvér Rosenfeld Jenkel, ő is nagyon gazdag volt. Meg volt nősülve, és volt egy lánya. Az is már férjhez volt menve, és egy gyereke volt, mikor eldeportálták mindnyájukat, és ott is haltak meg.

Rosenfeld Hendl nagymamának a lányneve Blatt volt, és ötön voltak testvérek. Csak az egyik testvéréről tudok, mert azt Grünstein Bertának hívták, és az uramnak volt az anyja. Egy húsvétkor [Pészah] történt, még gyermek voltam, mikor az uramnak az anyja nagyanyámnak mondta, hogy engedjenek oda húsvétra. Elmentem, de az uramat nem akkor ismertem meg, neki akkor már családja volt, annak idején nekem az öccse, Mihály udvarolt.

A Rosenfeld nagyszülők ugyancsak gabonakereskedelemmel foglalkoztak, hát végül is a zsidók mind kereskedelemmel foglalkoztak, de [a nagyszülők] szegényebbek voltak. A herinai házuk háromszoba-konyhás ház volt, nem volt cselédjük. Mikor jöttek pénteken a vásárból, megálltak nálunk, s anyám várta ott étellel és palacsintával. Rosenfeld nagytata vallásos volt, de nem volt szakállas, nagymama parókát viselt, mind azt viseltek, még anyám is parókás volt. Herinán nagyobb templom volt, mint Sărăţelon, mert több zsidó volt. Sakter is volt, és a templom mellett a zsidó fürdő [lásd: mikve], Sărăţelban nem volt, oda mentek, Herinára.

Nagyapám a tizennégyes háborúban Oroszországba volt elvive, és ott volt, nem tudom, hány évig fogságban. Betegen jött onnan haza. Én még kicsi voltam, mikor meghalt, de emlékszek rá, sokszor voltam náluk. Pont egy húsvét előtt történt. Nagytatáéknak is volt lovuk, szekerük, s nem tudom, hova akart menni. S bement az istállóba, azt mondta: „Olyan rosszul vagyok, ejsze a szédert én nem érem el.” Nem is érte el, mert ledőlt, és meghalt. Az 1930-as években volt. Én azt hiszem, a szívével halt meg, idős volt már.

Nagyszüleimnek, úgy tudom, hat gyerekük volt. Édesanyám, Rosenfeld Szeréna 1903-ban született Herinán, Beszterce megyében. A testvéreiről csak annyit tudok, hogy férjhez voltak menve, el voltak rendezve. Az egyik, úgy emlékszem, Bukarestbe ment például férjhez. Csak az egyik maradt nagyanyámmal Herinában. Rosenfeld Mártának hívták, volt egy leánykája. Együtt laktak egy házban, a férje zsidó volt, és ugyancsak bukaresti, nem tudom, hogy került ide. Mártát eldeportálták a kislányával és nagyanyámmal együtt Auschwitzba, ott haltak meg. A férjével nem tudni, mi történt.

Édesanyámnak a húga Rosenfeld Piri. Nem tudom, mikor született, és hogy volt-e a háború előtt férjhez menve vagy gyereke, de ő volt a második felesége Grünstein Marcinak, a férjem bátyjának. A háború után házasodtak össze, és volt egy fiuk. A sógorom elvált tőle, úgyhogy Piri 1958-ban kiment Izraelbe a fiával, Andrisnak hívták, akkor kilenc éves volt.

Anyámnak az egyik öccsét Rosenfeld Adolfnak hívták, meg volt házasodva, de a felesége meghalt már a háború előtt. Adolf el volt vive munkaszolgálatba, mikor visszajött, akkor elvette a második feleségét, de nem tudom, hogy hívták. Valahonnan Máramaros környékéről származott, egy sakternek a lánya volt, de egy nagyon modern nő volt. Besztercén laktak, 1946-ban együtt tartottuk az esküvőnket, a rokonok közösek voltak.

Édesanyám, Jäger [lánykori nevén: Rosenfeld] Szeréna 1903-ban született, Herinán. Úgy tudom, hogy elemi iskolát végzett. Otthon jiddisül beszéltek. Anyámnak az eredeti haja hosszú volt, derékon alul ért, tudom, mert megvolt a levágott haj cofriba fonva. Elöl volt egypár szál haj, és mikor lekötötte szitával a paróka alatt, a haja megvolt a homlokán. Általában otthon, mikor dolgozott, egy kendőt tett, és a parókát csak úgy, ünnepekkor.

A szüleim 1923-ban esküdtek meg, de nem emlékszek, hogy erről meséltek valaha. Először bérben laktak, Sărăţelon egy osztálytársamnak a szüleinél, nem messze nagymama házától, és utána építették a házat azon a helyen, amit Jäger nagymama adott.

Ötön voltunk testvérek, három lány és két fiú. 1925-ben született Dávid, 1927-ben születtem én, Mirjám 1930-ban született, Fajge 1933-ban, azután született Salamon, 1938-ban.

A legnagyobbik testvérem, Dávid két évvel volt nagyobb nálam, nagytata után kapta a nevét. Félrenézett, baj volt a szemével, így született, ahogy született, sütött a nap és félre…

Mirjámmal egyszerre született még egy ikerleányka, aki meghalt a szülésnél a köldökzsinórtól. Szegény anyám, annyit sírt, mikor kiment a temetőbe, mindig végignézett a sorok közt, s mondta, hogy ahol ezek vannak, még elfér egy, és úgy is történt: utána szülte Fajgét is, aki ugyancsak meghalt gyerekként. Mirjám deportálva volt, együtt velünk, és Auschwitzban halt meg.

A testvérek közül Fajgével egyeztem én a legjobban, együtt aludtunk, és ő mindig befeküdt hamarabb, hogy melegítse meg nekem az ágyat. Háború volt, jöttek a magyarok, és Fajge pont akkor betegedett meg, mikor a tankok vonultak át Szeretfalván, úgyhogy nem lehetett orvoshoz menni, addig kellett várni, míg átvonultak a tankok, és akkor vittük apámmal Kolozsvárra, a Mátyás kórházba [A Park szanatóriumnak – ismertebb nevén: a Mátyás szanatóriumnak – Dr. Mátyás Mátyás volt az alapítója és orvos-igazgatója. A Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végzett, ott lett általános sebész és szülész-nőgyógyász. Az általa létesített magánszanatórium, amely aránylag kevés orvossal dolgozott, a Fürdő utcában volt. 1948-ban államosították, és gyermekgyógyászati klinikává alakították. Jelenleg is működik. – A szerk.]. S azt mondta az orvos, hogy későn vittük, perforált vakbele volt. Azért én ott maradtam vele, s akkor mondták, hogy hozzuk haza, mert megtelt a hasa gennyel. Mi ketten annyira össze voltunk kötve lelkileg, hogy nem tudott meghalni, amíg én nem mentem ki a szobából. Tíz éves volt 1943-ban, mikor meghalt. Fajge Szeretfalván van eltemetve, a zsidó temetőben. A temető még most is megvan.

Salamon 1944-ben egész kicsi volt, még iskolás se volt, mikor eldeportálták együtt velünk, és Auschwitzban halt meg.

Szeretfalván születtem, 1927-ben. Miután idejöttem, Marosvásárhelyre, az uram Mucinak szólított, mert mondtam, hogy nem szeretem a nevemet. Édesanyám sosem szólított így, de azután nem is ismernek másképpen, minden barát így szólított.

Az iskolában románul tanultunk, délelőtt jártam iskolába, és délután a hájderba [héder]. Egytől negyedik osztályig volt egy tanító, és azután öttől tízig voltak különböző tanárok [lásd: oktatási reformok a két világháború között Romániában]. Az iskolában, az osztályokban együtt voltunk a román gyerekekkel, barátok voltunk. Én hetedik vagy nyolcadik osztályba jártam, mikor bejöttek a magyarok, és egy évet magyarul tanultam, de úgy tanultunk, hogy egy szót sem tudtam, csak mikor [Maros]Vásárhelyre jöttem, akkor tanultam meg magyarul. Az összes zsidó lány és fiú a faluból járt a hájderba, tudtam is héberül írni. A tanár odatett, hogy írjak levelet a szülőknek héberül, megírtam, de ma már nem tudok. Tízosztályos, nagy iskola volt, sok osztállyal, mert sok gyerek volt Szeretfalván, de hogy körülbelül hány lakosú volt a falu, nem tudom. Ott nem volt, hol tanuljak zongorázni, viszont a háború után, miután férjhez mentem, és idejöttem [Maros]Vásárhelyre tizenkilenc évesen, itt tanultam Veleményinél zongorázni [Marosvásárhelyen abban az időben közismert zongoratanárnő volt. – A szerk.]. S volt egy nagy Hohner harmonikám is, de eladtam.

A karácsonyt mi nem tartottuk, de a zsidó ünnepeket mindenki tartotta. Mikor Purim volt, Herinán csináltak purimi bált is, s akkor mi innen, Sătăţelról mentünk, és még más faluból is odamentek, ott több zsidó volt. Szimhát Tóra ünnepkor a gyerekek csináltak valami műsort, volt egy kicsi zászló, s volt a tetején egy alma, s az almában volt egy gyertya, s mindenki ment a Tóra után, és a gyerekek is mentek utána.

Apám gabonakereskedő volt, ő látta el Besztercén a malmokat gabonával. Volt gabonavásár Lekencén, és még nem tudom, hol, ott is vásárolt gabonát, és eladta aztán Besztercén. Úgy tizenegy éves lehettem, és apám engem küldött Besztercére, hogy hozzam el a pénzt. Nekünk is volt földünk, és voltak emberek, akik megdolgozták a földet. Volt egy szomszéd, aki a zsákokat emelte apámnak. Apám nagyon szerette a lovakat.

A családi háznál nagy gazdaság volt, mindenféle állat és majorság volt: liba, pulyka, tyúk, ló, tehén meg bornyú. Annak idején nem létezett ilyesmi, hogy víz és villany a házban, kútból vitték a vizet, és fával fűtöttek. A villanyt akkor csinálták [vezették be], mikor bejöttek a magyarok, 1940-ben [lásd: „Magyar idők]. Szombaton jött egy szomszéd, és az fűtött [Vagyis begyújtott a kályhába. Lásd: sábesz goj. – A szerk.]. A ház olyan falusiházféle volt, három nagy szoba, volt egy nagy raktár is, aztán volt kint még egy lakás, az volt a nyári lakás. Édesapám és édesanyám az egyik szobában laktak, mi hárman, a lányok egy másik szobában, és a fiúk egy másikban.

Volt egy öreg néni, Annának hívták, aki anyámmal együtt foglalkozott a gyerekekkel. Román származású volt, és minden vasárnap ment haza. Mi sírtunk, megfogtuk a szoknyáját, s ő mind mondta, hogy ne sírjuk, mert visszajön estére, de másképp, hét közben ott aludt nálunk, a nyári lakásban. Mikor anyám is ment a vásárba apámmal, akkor én voltam a legnagyobbik lány otthon, s akkor én rendeztem a házat. Egyszer, mert padló volt a konyhában, fölsúroltam. S volt egy ilyen kemence, ahol a kenyeret sütötték, és a szája bent volt a lakásban, és a hátulsó része a kertben. És mind felpriccoltam a falat. Örömet akartam csinálni anyámnak, persze haragudott. Még libát is akartam tölteni, hogy legyen zsírnak. Leültem reá, és mind adtam neki, s úgy csináltam, mint anyám, az ujjammal megtömtem, a testvéreim segítettek. S mikor felálltunk, az egész kukorica a begye mellett volt, s akkor azt mondtam, hogy többet nem csinálom. Egy nagy bödön zsírt készítettünk egy évre. Az a bödön most is megvan, csak mivelhogy érelmeszesedést kapott az uram, akkor azt mondta, na most már a zsírból szappant főzünk.

A szüleim nagyon jól voltak anyagilag. Mi nem éreztük, hogy nincsen pénz, vagy egyáltalán valami más hiányt. Voltak szegényebbek is, mint mi, de megéltek. Anyám, mikor megfejték a teheneket, mondta: „Na, te ide mész a tejjel, te oda mész, te oda mész.” És vittünk, adtuk oda, ahol nem volt, ingyen. Szépen öltözködtek anyámék, mi voltunk majdnem a leg… [elegánsabbak] a faluban. Még volt egy család, aki szintén gabonakereskedő volt, azok nagyon jól álltak, és utána mi. Én tizenöt éves koromban már aranyórát kaptam. A selyemruha nagy dolog volt, de mi minden ünnepre új ruhát kaptunk, volt, mikor selyemruhát is. Besztercéről vásárolták, nem volt muszáj, hogy zsidó kereskedőtől legyen, hanem ahol szebb dolog volt.

Vallásosak voltak a szüleim, de nem mint Bnei Brakban [Egy 2002-es izraeli felmérés szerint Bnei Brak egyike a legvallásosabb városoknak az országban. – A szerk.]. Megtartották a zsidó vallást, és a házban jiddisül beszéltünk. Apám nem volt ortodox, goben [gabe] volt, minden reggel otthon imádkozott tálesszal és tüelammal [tfilinnel]. Minden péntek este, szombaton, ünnepekkor mentek a templomba. Anyám havonta járt mikvébe. Szép nagy templom volt Szeretfalván, emelete nem volt. Két nagy szoba volt, az egyik oldalon voltak a férfiak, és egy ablak a két szoba között, s a másik oldalon voltak a nők. Nem volt rabbi, csak sakter [Tulajdonképpen nem világos, mit ért az interjúalany azon, hogy apja nem volt ortodox: valószínűleg arra gondol, hogy nem volt haszid. Amúgy valószínűleg inkább ortodoxok voltak, és nem neológok. – A szerk.].

Kóser mészárszék volt a faluban, és sakter vágta a majorságot is. A sakter a nagybátyám, Rosenfeld Márkus volt, a felesége Eszter, Jäger nagyanyámnak volt a testvére. Ők is valahonnan Máramarosból származtak, szép szakállas ember volt, és méghozzá a felesége nagyon elegáns, modern volt, nem olyan ómódi. Tiszta emberek voltak, oda vittük a csólentet szombaton, ott volt a kemencében, ott sütötték a pászkát is. A sakter tartotta az imádságot, és ő volt a hejdér [héder] tanárunk is [lásd: melamed]. Apám volt a gabe, a sakter után, aki rendezi, osztja a húst. És Szukkotkor aztán apám hazahívta az egész társaságot, és ott anyámmal egész éjszaka sütöttünk, főztünk, és akkor aztán táncoltak körbe ilyen vallásos táncot [lásd: hóra].

Az édesanyám nagyon jól főzött, jó gazdasszony volt, szeretett főzni. Gyerekkoromban, emlékszek, hogy húsvétkor [Pészah] volt más edény, teljesen más edény, amit egy ládában tartottunk. Mindeniknek külön megvolt a saját tányérja, minden gyerek tudta, hogy ez az övé vagy a másiké. Húsleves volt marhahúsból. Kenyér nyolc napig egyáltalán [nem volt], bundás pászkát, reminyit, céklalevest főtt, amit krumplival ettünk. Én is szoktam csinálni céklalevest. Meg kell reszelni a céklát a nagyreszelőn, odatenni egy kicsit sóban főni. Percek alatt kifehéredik, és akkor le kell szűrni, de nem szabad sokat főzni, mert akkor elmegy a színe. A leszűrt levet vissza kell tenni, pici ecet, pici cukor és egy egész tojást elhabarni, mellé meg főtt krumplit kockára vágva. Ennyi. És akkor a húslevesbe csinálnak pldlit, gombócot, pászkalisztből. Az nagyon finom. Mondjuk, hogy egy tojást felverünk, és akkor egy pici só, pici bors és egy pici pászkaliszt, egy kicsit vastagabb, mint egy híg palacsinta, de nem sokkal, mert az nagyon deged [dagad], és akkor kemények lesznek a pldlik – ez nem olyan, mint a gríz, az szaporátlanabb –, úgyhogy ide több tojás kell. És akkor azt húslevesbe betenni, és abba belefőzni. Nagyon-nagyon finom.

Minden péntek este édesapám imádkozott, édesanyám kocsonyás halat [lásd: halételek], húslevest és kalácsot készített. Pénteken a sakterhez mi, a gyerekek vittük a csólentet, és szombat délben hazahoztuk. Szombaton édesapám és a bátyám mentek a templomba, ünnepkor az asszonyok is templomba mentek, senki sem dolgozott [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Hanukakor hét gyertyát gyújtottunk [az ilyenkor szokásos nyolc plusz egy gyertya helyett. – A szerk.].

Szeretfalvát románul Sărăţelnek nevezték, románok és zsidók lakták. A falu a főúton volt, mert ott mennek Besztercére, Kolozsvárra, Désre. Ez egy nagyobb, módosabb falu volt, Besztercétől tíz kilométerre. Sok zsidó volt ott, volt két minyen [lásd: minján], szóval húsz-huszonöt család, de eldeportálták az összeset. A zsidó házak nem voltak külön, hanem a román házak közt. A faluban a szegény zsidóknak általában mesterségük volt. Üzletek voltak, de nem csak a főúton, volt egy másik út is, ami az állomásra ment. Ott is voltak üzletek, de inkább a zsidóké voltak. Nagyanyám egyik testvérének, Lázár Mirjámnak – nem tudom, a férje után hogy hívták – volt ilyen élelmiszerüzlete. A faluban a zsidóké volt a föld, a malom is, de a molnár nem volt zsidó. Vízimalom volt, ott folyik át a Bistriţa [Beszterce] vize, én ott születtem, mert mellette laktunk. A gyerekek a faluból mind odajártak fürdeni, ott tanultam meg úszni, mikor esett az eső, a víz mély volt, de mikor szárazság volt, akkor nem.

A szüleim nem mentek sose szabadságra. De Sărăţeltól nem messze volt egy sós fürdő, a földből jött ki a víz, volt nămol [iszap (román], amivel bekenték magukat. Én anyámmal és nagyanyámmal mentem mindig oda. Anyám mondta: „Adok egy lejt, gyere velem”, és mentem. Mindenki odajárt a faluból, nem kellett fizetni érte.

Posta volt a faluban, de nem volt orvos, és patika sem volt, Besztercére mentek orvoshoz. Villany nem volt a faluban, de rádió, az igen [lásd: rádiózás]. Mojse nagybátyámnak pátefonja volt, lemezekkel, szerette a zenét. Ha jól emlékszem, talán még Izraelbe is kivitte. Otthon nálunk főleg régi zsidó könyvek voltak, maradtak „din tată’n fiu” [öröklődött apáról fiúra (román)]. A szüleim nem politizáltak, hát akkor nem voltak pártok! A faluban apámat nagyon tisztelték, tanácsért jöttek hozzá. Aztán meg máskor kérdezték, ha férjhez akar-e menni a lánya vagy fia. Jött az egyik a faluból: „Te is jól állsz, én is – azt mondja apámnak –, adjad a lányodat az én fiamhoz.” Azt mondja apám: „Én nem adom még férjhez a lányomat”, rólam volt szó. Annak idején úgy volt, hogy a zsidók csak zsidókhoz mentek, vegyes házasság nem volt.

Sărăţelben románok voltak, de sosem volt semmi antiszemita megnyilvánulás. Nagyon jól egyeztek abban az időben. Akkor nem volt Hitler. Nem tudtuk, nem is gondoltuk azelőtt, hogy lesz valami, nem volt honnan. Román újságok jártak a faluba, de abból nem lehetett tudni semmit, és amikor a magyarok már bent voltak, magyar újságok akkor se nagyon jártak oda a faluba, mert nem volt kinek.

Mikor a magyarok bejöttek 1940-ben [lásd: második bécsi döntés], gyerekségből Dávid bátyám betörte egy magyar katonakocsinak az ablakát, kővel. A szüleim megfizették azt, és kész. Más baja nem történt.

1940-ben a férfiakat elvitték munkásszolgálatra [lásd: munkaszolgálat], apám is valahol Pesten túl volt. Nem tudom, pontosan mikor, de el volt vive. Leveleztünk, s aztán 1944 előtt hazajött, s akkor eldeportálták. Dávid is lágerbe volt vive, meghalt, mert nem tudott éhezni.

Tizenhét éves voltam, mikor összeszedtek minket, és az egész falut kiüresítették. Lovas szekérrel jöttünk be Besztercére, nem volt mit csomagolni, mert nem engedtek semmit, ott álltak mellettünk a csendőrök, amíg összeszedtük magunkat. Előzőleg nem értesítettek, hanem bementek a faluba, és kihajtották a zsidó családokat. Besztercére, a téglagyárba vittek, ott volt a gettó. Az összes környéki faluról odavitték a zsidókat, Herináról is.

A családunk együtt ment be a gettóba. Nagy volt az a gettó, még a beszterceiek is ott voltak. Szörnyű kondíciókban éltünk, barakkokban laktunk. A gettó körül volt véve szúrós [szöges] dróttal. Volt egy ismerősünk, nem volt zsidó, és ő jött csomaggal, nem vették el tőle, de nem engedték, hogy odaadja nekünk, azt ettük csak, amit ott adtak.

1944. május harmadikától június negyedikéig voltunk a gettóban, és akkor elvittek. Egy vagonban mentünk, az egész család Rosenfeld nagymamával, Mártával, a leányával és unokájával és az összes zsidó Herináról, majd csak Auschwitzban választottak külön. Senki nem tudta, hová visznek, pedig Varsóban már mióta csinálták ezt, 1939 óta. De akkor nem volt tévé meg ilyesmi, hogy az ember tudjon róla.

Éjjel tizenkettőkor értünk Auschwitzba, nem tudom, hány napig tartott az út, de nem adtak se enni, se inni. A [kakas]tollas csendőrök elkísértek egész Csehország határáig, s ott átadtak a németeknek [Valószínűleg Kassáig kísérték a csendőrök a deportáló szerelvényt, és ott adták át a németeknek. Akkoriban Kassa közelében húzódott a magyar–szlovák határ. Csehország akkoriban nem létezett, volt Cseh-Morva protektorátus, amellyel viszont Magyarországnak nem volt közös határa. – A szerk.]. Auschwitzban ott volt Mengele, s mondták jobbra-balra-jobbra-balra, csak senki se tudta, mi az a jobbra vagy balra. Egyik csoport a krematóriumba, s a másikat kiválasztották munkára, tehát életre vagy halálra [lásd: szelektálás]. Engem külön, apámat külön. Anyámat, a kicsi öcsémet, Salamont és Rosenfeld nagyanyámat is elvitték a krematóriumba, még azon éjjel. Az öcsém akkor egész kicsi volt, még iskolás sem volt.

Én elég fejlett voltam, hozzá voltam szokva a munkához is, úgyhogy kiválasztottak munkára, de nem kerültem össze semmi rokonsággal. Még vagy két napig ott voltam, s utána elvittek munkára. Több lágerben voltam. Németországban, Glöwenben  – ez a Maina vizének a túlsó partján volt [Talán a Brandenburg tartománybeli Glöwen? Ez viszont az Elba közelében van, és nem a túlsó, hanem az innenső (vagyis keleti) partjának közelében. Valójában nem tudtuk beazonosítani se a helységet, se a tábort. – A szerk.]. 1944. júliustól egész 1945. februárig, nyolc hónapig voltam ott. Csak nők voltunk abban a lágerben, és ott összeismerkedtem Dengelegi doktornak a húgával, Katival. [Nagy]Váradról volt deportálva, nagyon rendes volt, együtt kerültünk munkára. Vasutat építettünk, nehéz síneket és gerendákat hordtunk a vasúthoz, meg kiadták, hogy bunkereket ássunk a katonáknak, ahova tegyék a lőszert. Én voltam a legfiatalabb, és akkor Kati bement [a sáncba], és segített kiásni. S mikor mondtam a háború után, meséltem neki, azt mondja: „Te, olyan jól esik hallani, hogy én miket csináltam.” S volt ott egy öreg szász ember [Nagy]Szebenből, elvitték őket oda, hogy segítsenek, ő Wehrmacht[-katona] volt, és ő mindig dugva adott nekem almát vagy egy darab kenyeret, rendes volt. Egész télen ott voltam Glöwenben. Reggel ötkor kellett menni „appellt állni” [sorakozó a létszámellenőrzéshez], fatalpú cipőben, és ilyen „foaie de cort” [sátorvászon (román)] volt a felső része. Sokan fagytak ott meg, de nem volt szabad még oda se nézni, mert jöttek aztán nyolckor megszámolni minket, s vittek munkára.

1945. februárban, mikor már közeledtek az orosz tankok és a katonaság, a németek kezdtek elvinni minket Glöwenből, nappal az erdőben tartottak, és mindig csak éjjel vittek. S az angol repülőgépek mind dobták azokat a szórókat, hogy lássák, mi történik.

Még Németországban voltunk, egy kisvárosba érkeztünk, egy volt lágerbe, nem tudom, hogy hívták, de puszta volt, üres volt. Ott voltak a barakkok, ahol előttünk voltak a foglyok, azt hiszem, ukrajnaiak voltak. A németek azt akarták, hogy ott egy éjszakát maradjunk, abban a lágerben. De közben az oroszok megérkeztek. A németek összeszedtek, hogy menjünk tovább. Hátul volt ott egy ilyen nádas. S egy leány, aki Borsáról volt, az Máramarosban van, azt mondja: „Gyere, menjünk, bújjunk el oda, amíg elmennek a németek.” Én mint gyermek féltem menni, de a többiek mind elszaladtak. S aki nem szaladt, azt vitték tovább. S akkor én is odaszaladtam, s ott maradtunk elbújva a nádban éjjel négy óráig, és akkor visszamentünk a barakkba, ott volt széna, szalma a földön. Leültünk, és ott lövöldöztek körülöttünk, s mi vártunk. S egyszer, úgy későbben, bejöttek az oroszok, a fegyverrel elöl. Látták, hogy nem vagyunk németek, otthagytak minket, mentek tovább. S mi ott maradtunk, s aztán bementünk a városba, hogy keressünk valami ennivalót. Kicsike város volt, nem tudom, hogy hívták. A házak üresek voltak, a németek mind el voltak menekülve, az egész város üres volt. Bementünk a házakba, a spájzot kerestük, ennivalót. Kenyeret vagy amit a spájzban kaptunk, dzsemeket s ilyesmit. Vettünk egy-egy ruhát, cipőt, hogy öltözzünk fel… Visszamentünk a lágerbe a barakkokhoz, amíg lecsendesedett, és két nap múlva elmentünk.

Többen voltunk, vagy tizenhárman. Kerestünk egy szekeret, felraktuk, amink volt: ennivalót, amit onnan vettünk, mi húztuk a szekeret, s jöttünk, egészen, amíg találtunk egy állomást. Nem emlékszem, milyen nevű állomás volt, ott naponta egyszer ment át egy tehervonat, de aznap már el volt menve. S akkor elmentünk az első házhoz. S kértük, hogy engedjenek ott éjszakára aludni. Ott laktak már németek. És nem engedtek. S akkor hívtunk egy orosz katonát, és ő azt mondta, hogy ők menjenek ki a házból, és mi maradjunk ott. Azt mondtuk, nekünk nem kell [hogy ők kimenjenek], csak adjanak egy helyet, és akkor behoztak szénát az istállóba, s ott maradtunk reggelig. Reggel elmentünk az állomásra, s ott álltunk, amíg jött egy vonat, s felszálltunk. Tehervonat volt, és elvittek egészen Neubrandenburgig [A Brandenburg tartománytól északra fekvő Mecklenburg tartományban lévő helység. – A szerk.], ott voltak valami angol kaszárnyák. Az angolok el voltak már menve, és minket ott szállásoltak el, és ott is tartottak karanténban, három hónapig.

Oroszok voltak, őrök álltak a kapunál. Egyesek megbetegedtek közülünk, és kórházban voltak. S ha ki akartunk menni a városba, akkor kellett adjanak papírt, hogy mehetünk a kórházba, s hogy vissza kell jöjjünk ekkor és ekkor. Sokan meghaltak ott… Mert ki voltak éhezve, sokat ettek, s vérhast kaptak.

Azután 1945. május kilencedikén vége lett a háborúnak. Apám az amerikaiaknál szabadult fel, én az oroszoknál. Az oroszok elengedtek, s akkor kaptál egy papírt, hogy ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, mit csináltál, és elvittek egy vonathoz, ugyancsak tehervagonok voltak, hogy hozzanak haza. Sok országból voltak ott. Sokan voltak Csehországból, Romániából, de nem csak zsidók voltak, volt olyan olasz, hogy nem is volt zsidó. Nők is voltak, s férfiak is. Lengyelországon keresztül jöttünk. A lengyelek nagyon rossz emberek voltak: a vonat megállt, mert mindig a holtvágányra tettek, és egy napot, kettőt ott voltunk. És mi kijöttünk onnan, megint ennivalót keresni… És azt mondták, hogy felrobbantják a vonatot velünk, amiért ki mertünk menni a városba. Akkor visszajöttünk, ott maradtunk egy nap, egy éjjel.

S átjöttünk Csehországba. S ott a csehek vártak kaláccsal, tejjel. És ott voltunk szintén egy napot. Aztán átjöttünk Magyarországra, és ott Pesten mentünk megkeresni a hitközséget. És a villamoson jöttek, hogy adjunk jegyet. Hát, mondjuk, mi Auschwitzból jövünk, nekünk nincs pénzünk. Voltunk jó páran, mind onnan… Németországból jöttünk együtt. S akkor felállt egy férfi, s azt kérdezte „Hányan vannak?”, s kifizette az összesnek a jegyet. Ott Pesten is kaptunk valami papírt a hitközségtől, de már nem emlékszem a részletekre, és jöttünk Aradig, a határig. Aradon szintén kaptunk valami papírokot, és eljöttünk a vonattal Kolozsvárig. Ott leszálltunk.

Az állomáson, véletlenül találkoztam Nussbächerrel, aki aztán udvarolt nekem, és aki apámmal volt együtt lágerben, és ő mondta, hogy várjam meg apámat, mert ő is kell érkezzen. Megérkezett Adolf is, anyámnak az öccse, megvártuk apámat, s együtt jöttünk haza. Édesapám Dachauban volt, úgy tudom, nem nagyon mesélt róla, már nem emlékszem. Őt az amerikaiak szabadították fel. Csak miután hazakerültünk, akkor tudtuk meg, hogy a többi családtag nem él. Eszünkbe sem jutott Németországban maradni, vagy máshová menni, jöttünk haza, hogy a családjainkkal találkozzunk. Többen voltunk, vagy tízen. Nem csak Sărăţelból voltak, máshonnan is a környéki falukból vagy Besztercéről. Fogadtunk együtt egy ilyen mikrobuszt, s akkor visszajöttünk Besztercére, s onnan direkt haza. A huszonöt családból csak három családban jöttek vissza.

A házból minden ki volt hordva. Minden, ami fából volt, még a lépcsők és a kút is el volt vive. A szomszédok nem mondtak semmit, és nem is adták vissza, amit otthagytunk. A házban nem laktak közben, csak kihordtak mindent. Fényképeket, papírokat, semmit se kaptunk meg. Az értékeket, az ágyneműt ott hagytuk valakinél Sărăţelon, de nem adták vissza. Csak ketten maradtunk apámmal, s elölről kellett kezdeni az életet. Nekifogtunk a gazdaságnak, én még meszeltem is, még mintát is festettem a falakra. Eltekintve attól, hogy megvolt a gazdaság, abból még nem lehetett megélni, úgyhogy az apám újra nekifogott a gabonakereskedésnek, és hordta a búzát Besztercére, ugyanazokhoz a malmokhoz. A malmosok, azt hiszem, nem voltak zsidók, de nem vagyok biztos benne.

A tizennyolcadik születésnapomat otthon töltöttem. Egy évig voltam otthon, utána megesküdtem [férjhez mentem], és [Maros]Vásárhelyre költöztem. Apám ott maradt Sărăţelon. Mikor visszajöttünk a deportálásból, apám újra nekifogott a gazdaságnak, és vásárolt lovakat is. Mikor mentünk haza az urammal, mindig mondtam, hogy „Nézz be az istállóba, és dicsérd meg a lovait!”. Egy jó asszonyt fogadtam apám mellé, egy szásznét [szász asszonyt], aki foglalkozott a háztartással. Mikor mentem haza, mindig sírt [az apám]: „Na mondd meg, na mondd meg, hogy ne csináljak én semmit?” És én mondom: „Csináltál eleget. Sírnak az unokák?”

Mostohaanyámat Adler Lujzának hívták az első férje után, és Láe volt a zsidó neve. Az első férjét nem tudom, hogy hívták, sem hogy mivel foglalkozott. Tordán laktak a háború előtt. A férje beteg volt, és fiatalon halt meg. Lujza nem volt deportálva, mert Tordán lakott, a háború után jött [Maros]Vásárhelyre, és a kóser kantinban dolgozott [Torda – 1940 és 1944 között is Romániához tartozott, a magyar–román határ kb. 20 km-re volt tőle. A romániai zsidókhoz lásd: Zsidó Statutum Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; zsidótörvények Romániában. – A szerk.]. A templom szomszédságában, ott hátul volt egy kóser kantin, főleg a zsidó egyetemistákért, de nem csak azért. A sógorához, Adler Arisztidhez jött, ő a sógoromnak, Grünstein Marcinak volt barátja, és ő vitte apámat, hogy anyut ismerje meg. Anyu megkínálta sólettel, és jön haza, és kérdem: „Hol voltál ilyen sokáig?” Azt mondja: „Lánynézőben voltam”, és be vagyunk jelentve, délután ötkor megyünk leánynézőbe. Úgy is volt, el is mentünk oda szombat délután, és úgy megtetszett nekem, mert nagyon ügyes asszony volt, tiszta háziasszony, nagyon szép nő volt a Lujza. És mondtam neki, hogy „Nézd, drága, oda apámhoz nem kell semmi, csak egy asszony. Még egy tűt se kell oda[vinni]”. Anyu elment Arisztidnek az anyjával oda, apámhoz, Sărăţelre. Körülnéztek, hát tetszett, ott minden volt, és akkor megbeszélték, hogy két hét múlva lesz az esküvő.

Lujzának volt egy fia és két lánya. Annak idején a gyerekei, azok el voltak már rendezve. A fia, Adler Joszif, nem tudom, mikor született. Jeruzsálemben lakik, 1946-ban ment ki Izraelbe [Akkor még: Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], úgyhogy az 1948-as háborúban ott harcolt, és úgy kapott lövést [lásd: 1948-as függetlenségi háború Izraelben]. Egyedül ment ki, és bement egy kibucba, ott házasodott meg, és van két lánya.

Lujza egyik lányát Adler Pirinek hívják. Nem tudom a férje nevét, csak azt, hogy Bandi, aki anyunak [Lujzának] azt mondta, hogy „Adler néni”, nem mondta, hogy anyu. Pirinek van két fia, az egyiket Ivánnak hívták, Bukarestben végezte az egyetemet, ilyen színes folyóiratokat csinált. A másikat nem tudom, hogy hívták, orvos lett. Piri a hetvenes években kiment Izraelbe, mert ott volt a két fia.

A másik lánya Adler Julianna, Jucinak nevezték. Ő is férjhez ment, talán ha jól emlékszem, Bratislaunak hívták a férjét, Tordán laktak, és van két gyerekük. A leányuk, Éva Kolozsváron végezte az orvosit. A fia, Ervin frissen volt kimenve Izraelbe, és a katonaságnál valami történt, és félig lebénult. De utána megnősült, és elvette egy [maros]vásárhelyi orvosnak a lányát. Körülbelül az 1970-es években Juci meghalt itt, [Maros]Vásárhelyen, csak mi nem mondtuk meg anyunak. Mind mondtuk, hogy szanatóriumban van, itt van, ott van. Miután meghalt Juci, a gyerekek az apjukkal együtt kimentek Izraelbe.

Édesapámék 1947-ben házasodtak össze. Lujza a háború előtt Tordán dolgozott, cipőfelsőrészt tanult ki, és azt csinálta, hogy tudja ellátni a gyerekeket. Szegény Lujzának nem volt semmije. Az urától maradt kabátból volt neki átszabva egy télikabátja, csak egy kicsi bőröndje volt. A kolozsvári veje jött el az esküvőre, és itt [Maros]Vásárhelyen, a templomban megesküdtek, mert a zsidó vallás után, mikor a szülők másodszor nősülnek, a gyerekeknek nem szabad ott legyenek az esküvőn, és akkor én itthon csináltam egy asztalt, és meghívtam a vejét és a sógoromékat, máshol nem volt semmi mulatság. Másnap elmentek Tordára és Kolozsvárra, hogy ismerjék meg a Lujza gyermekeit, és onnan aztán elmentek haza, Sărăţelbe. Amikor férjhez ment a mostohaanyám, a kantint otthagyta, hogy mi történt a kantinnal utána, nem tudom.

Édesapám és Lujza 1949-ben végleges útlevéllel kimentek Izraelbe. Mikor apám ott volt Izraelben, akkor Joszifot, a mostohafiát kivette a kibucból. Azt mondja, itt vagy annyi éve, és egy gatyád sincsen, mert ott minden a közös volt. De Joszif nem bánt jól vele. Izraelben mind a ketten dolgoztak, apám is és Lujza is, azt hiszem, bőrgyárban. Állatokat is vásárolt ott, és csinált gazdaságot, de mindent felrúgott, és 1953-ban visszajött, mert azt mondta, hogy neki ott van Izrael, ahol a gyermeke van, és visszajött. Lujza is visszajött vele, akkor a leányai még itt voltak, csak hiába voltak itt, nem törődtek vele. Sărăţelre mentek, és akkor volt ott egy kicsi bolt, apám berendezte, és ott árult. Utána beköltözött Besztercére, otthagyta a házat, mindent. Cigányok költöztek belé. A sărăţeli ház még ott van, de nem tudtam még visszakapni.

Miután hazajöttem, a tizennyolcadik születésnapomat már itthon töltöttem. Két férfi udvarolt nekem egyszerre. Nussbächer, akivel találkoztam Kolozsváron, az állomáson, mikor hazajöttünk, a másik Grünstein Jóska, a jövendőbeli uram volt. Egyidősök voltak, és együtt voltak katonák.

Nussbächer nagyon szerelmes lett belém. A tizennyolcadik születésnapomra hozott ajándékba egy manikűrkészletet és egy képet magáról, olyan volt, mint egy filmszínész, de nekem az uram jobban tetszett. Megmondtam neki, hogy mint testvér szeretem, de férjnek nem. Kolozsváron volt egy bátyja, annak csokoládégyára volt, s egy másik testvére Besztercén volt, és ő akkor ott lakott náluk, annak meg malma volt. Nussbächerék nagyon gazdag zsidó emberek voltak, lovas hintójuk volt. Később átváltoztatta a nevét Alexre. Én nem akartam falun maradni. Azt mondta: „Nem baj, Beszterce tíz kilométerre van. Veszek taxit, autót, sofőrt, amikor akarsz, ott vagy Besztercén. Moziba, színházba, ahova akarsz [oda viszlek].” De nem akartam. Mondtam: „Kolozsváron annyi szép lány van”, de ő mondta, hogy neki nem kell egy sem, csak én. Ő olyan hallgatag volt, én meg beszédesebb voltam. Azt mondta, olyan vagyok, mint egy csicsergő madár. De én nem akartam hozzámenni.

A férjemről tudtam már a háború előtt, édesanyámnak volt az unokatestvére, de akkor már családja volt. Bejöttem [Maros]Vásárhelyre, Pirihez, anyámnak a testvéréhez, ő a sógoromnak volt felesége, és itt laktak, a Kossuth utcában. Mi a lágerből jöttünk, nem volt semmi ruhaneműnk. Kellett cipőt, kabátot, mindent csináltassunk, úgyhogy a nagynénimmel együtt mentünk, vásároltunk [anyagot], és megcsinálták. Ott találkoztunk Pirinél. Az anyám öccse, Adolf is akkor készült másodszor megnősülni. Mi, az egész család rokonok voltunk, és úgy rokonok közé nősültek akkor. Azt mondja az uramnak, hogy „Hát, meg kéne nősülj, mert…”, és dicsért engem, hogy én jó háziasszony vagyok, és becsületes vagyok. Az uram elvesztette a családját a lágerben, és sokat búsult. S akkor kezdett a férjem is gondolkozni… És én, mivel elveszítettem anyámat és a testvéreimet, ő pótolta. Én tizennyolc éves voltam, ő pedig harminckettő. Olyan meleg lelkű, jóindulatú volt, hogy nem volt sok olyan férj, mint ő. Én azt szerettem meg benne, nem mint férfi, hanem hogy nagyon jólelkű volt. Úgyhogy végül elhatároztam, hogy Grünsteinhez megyek férjhez.

Nussbächer azt mondta, hogy öngyilkos lesz, ha nem megyek hozzá férjhez. Nem vettem komolyan. Sokan mondták, hogy nagyon szép lány voltam. Én nem voltam olyan anyagias, úgyhogy a férjemet választottam, mert ha az lettem volna, akkor a másikat választom. Nussbächer elment Kolozsvárra, és a testvérének a fürdőszobájában öngyilkos lett. Itt voltam a nagynénimnél, és jött apám, s mondta a nagynénimnek, hogy mi történt, s ők nem merték nekem elmondani… De a végén a nagynénim megmondta… Elállt a szavam. Orvoshoz kellett vigyenek.

Én mikor férjhez mentem, Besztercén voltam a fürdőn [azaz a mikvében], másképpen nem eskettek meg. 1946. december elsején esküdtünk meg, Adolf nagybátyámmal egyszerre. Besztercén a zsidó vendéglő udvarán, hippe [hüpe] alatt tartották meg az esküvőt [lásd: esküvői szertartás]. Először őket eskették meg, mert ők idősebbek voltak, és aztán minket. Nem tudom, ha volt rabbi vagy csak sakter, de úgy gondolom, hogy a besztercei sakter volt. Nagy hó volt, bundás kabátom volt, és fehér ruhám. Sokan voltak az esküvőn, nem lehetett beférni a vendéglőbe, apámat ismerte a fél ország, és eljöttek. Kóser vendéglő volt. Nem szolgáltak fel különösebb ételeket, csak amit szoktak: volt előétel is, hús is, leves is, garnírung is, tészta [sütemény], ital. Kicsi [kevés] ajándékokat kaptunk. Az esküvő után [Maros]Vásárhelyre költöztünk, a Kossuth Lajos utcában laktunk, egy bérelt ház volt. És ott voltunk decembertől júniusig vagy júliusig, és akkor költöztünk ebbe a házba.

A férjem, Grünstein Jóska Chiuzában [magyarul Középfalva], Beszterce megyében született, 1914-ben [Középfalva – kisközség  volt Szolnok-Doboka vm. Bethleni járásában, 1910-ben 1000 főnyi román lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Az apját Grünstein Mendelnek hívták. Bethlenben, Beclean románul, egy Dés melletti faluban laktak, nem tudom, mi volt a foglalkozása és azt sem tudom, hogy honnan származtak [Betlen (Bethlen) – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 2300 lakossal, 1910-ben és 1920-ban 3100 román, magyar és német ajkú lakossal; mint járásszékhely több közigazgatási intézménnyel rendelkezett (szolgabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, kir. közjegyzőség, adóhivatal); volt vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. A községben takarékpénztár, mezőgazdasági népbank és tejértékesítő szövetkezet működött. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Hárman voltak fiútestvérek, a legnagyobbik Márton. Marci 1909-ben született, Jóska, a férjem 1913-ban, Mihály, az öccse pedig az 1920-as években született. A szülei vallásosak voltak. Azt nem tudom, hogy ortodoxok vagy neológok voltak-e, hanem úgy, mint mi. Sakterrel vágattak, külön tejes és külön húsos edényben főztek [lásd: étkezési törvények ].

Marcinak nem tudom, milyen végzettsége volt, de az Alimentaránál [élelmiszer-ellátás (román)] dolgozott mint könyvelő. Itt volt [Maros]Vásárhelyen megnősülve, nem tudom, hogy hívták az első feleségét, és volt egy kislánya. [Maros]Vásárhelyről deportálták el őket, a kislánya négy éves volt akkor. A sógorom nagyon fösvény volt. Az uram, mikor idejött dolgozni [még a második világháború előtt], nem lakott náluk, de ott kosztolt, és azt mondta, hogy a pénzt is elvette a kosztra. A második felesége Grünstein Piri, született Rosenfeld az édesanyámnak a húga volt, és volt egy fiuk, Andrisnak hívják. A sógorom elvált tőle, úgyhogy 1958-ban a nagynéném és a gyerek, aki akkor kilenc éves volt, kiment Izraelbe, és ott megváltoztatta a nevét Peledre. Mikor mi mentünk 1969-ben látogatóba, akkor volt katona a fia. Nem emlékszem, hol élt, és hogy mivel foglalkozott. Ezt a sógornőmet [egyben tehát nagynénit is] nagyon szerettük, én is és az uram is. A harmadik feleségét a sógoromnak nem tudom, hogy hívták, az nem volt zsidó, de őmiatta vált el a sógorom a nagynénémtől. Marci [Maros]Vásárhelyen halt meg, 1992-ben.

Mihályról, a férjem öccséről csak azt tudom, hogy meghalt deportálásban, valahol Németországban. Az uram el akarta intézni, hogy Mihályt 1943-ban vigyék katonának, habár még nem volt katonaképes. Bevitték, és onnan írta egy levélben, hogy meg akar szökni. Az uram válaszolt, hogy ne szökjön meg, mert akkor a társai lesznek megbüntetve. Utána mégis elvitték Auschwitzba, és valahol Németországban halt meg.

Az uram Bethlenben járt iskolába, villanynál tanult sokat, addig, amíg megvakult. Körülbelül tizenöt-tizenhat éves korában történt mindez, és akkor elvitték Kolozsvárra, és megműtötték. Akkor azt mondták, hogy nem szabad többet tanuljon. És így aztán kitanulta a bőr szakmát, de nem tudom, hol. A háború előtt Bethlenben is már bőr szakmában dolgozott, és aztán eljött [Maros]Vásárhelyre. Itt egy privát háznál [boltban] árulta a posztót, és ott ismerte meg az első feleségét, Grün Helént. Besztercei volt. Kolozsváron egy nagybátyjánál lakott, az nevelte, és aztán jött ide [Maros]Vásárhelyre állásba, tisztviselő volt a vasudvaron. Eközben 1935-ben az uramat besorozták katonának. Szatmáron [Szatmárnémetiben] volt a román hadseregben, akkor huszonegy éves volt. Egy napra elengedték a katonaságból, és akkor megesküdtek. Mikor elvégezte a katonaságot, az körülbelül 1937-ben lehetett, akkor [Maros]Vásárhelyen laktak, a Cuza Vodă utcában, a feleségének a házában, egészen a deportálásig. Egy kisfia volt, Ernőnek hívták és 1940-ben született [A robgr003.jpg sz. fénykép tanúsága szerint Grünstein Ernő 1941 márciusa körül született. – A szerk.]. Együtt voltak eldeportálva Marcinak a feleségével és a kislányával. Az uramat és Marcit, a sógoromat elvitték munkaszolgálatra, ők ketten visszajöttek, de mind a kettőjük felesége és gyereke ottmaradt Auschwitzban.

[Máramaros]Szigeten [pontosabban Máramarosban] volt a munkatábor, a hegyekben, az erdőben ástak bunkereket. [Nagy]Bányáról vitték őket Borsára, majd [Máramaros]Szigetre, ott is szabadultak fel. A munkatáborban harmincketten mind [maros]vásárhelyiek voltak, és mind jó barátok voltak. A férjem akkor lenn dolgozott a kantinban, és minden este egy hátizsákkal a hátán jött haza [a táborba], és mind a harminckettőnek felvitte az ételt. Kenyeret és ételt.

Az esküvő után először bérben laktunk. A tulajdonost nem ismertem. Egy leány lakott ott előzőleg, de elment Izraelbe [Palesztinába] még annak idején, úgy maradtunk mi ott. Azután vettünk mi is egy lakást, ahol most is lakok. Nem volt, csak egy szoba, konyha, a többi részt azután építettük, hogy legyen apáméknak is egy szobájuk, mikor látogatóba jönnek a mostohaanyámmal, ünnepekkor vagy szombaton. Mi azt akartuk, hogy jöjjenek végleg ide, de nem akartak. De azért járt ide a templomba, mindenkit ismert, mindenki ismerte őt, és mégis azt mondta mindig, hogy „Otthon kinézek az ablakon, és mindenkit ismerek”, barátságos ember volt. Szegény apám azt szokta mondani, hogy csak akkor jön, mikor hozzák. Így is történt.

Hetvenöt éves korában, már beteg volt, és még akkor is búsult, hogy már nem tud dolgozni. Mindig mint magánszemély dolgozott, úgyhogy nem volt honnan menjen nyugdíjba, arra neki nem is volt gondja, mert volt miből éljen. Elvitték Kolozsvárra, a kórházba, és 1978-ban ott halt meg. Pont abban az időben minket Pop Mihai, Misi, egy közeli családi barátunk elvitt Kovásznára, kezelésre. A szomszédra bíztam a kulcsot, hogy szedje össze a postát, mindennap jött az újsághordó, és akkor gyűjtötték. És egyszer csak hallja, hogy szól a telefon. Bejött ide, és azt az üzenetet adták át, hogy a bejárónő Kolozsvárról anyunak telefonált, hogy apám meghalt. És akkor elmentek a szomszédok Misihez, ő telefonált anyuhoz, és akkor kocsira ült megint a feleségével, vett pénzt magához, eljött utánunk Kovásznára, és onnan egész éjszaka mentünk Kolozsvárra. Hajnalban, öt órakor odaértünk, de Bandiéknál, anyunak a vejénél sötétség volt. Bandi azt mondta, hogy már délben temethetjük is el ott. Mondom: „Te nem temetsz semmit. Nem te rendelkezel felette, hanem én.” Elmentünk az urammal a templomba, ott az udvarán lakott egy unokatestvérem. Kérdem, hol van apám. Azt mondja, hogy a morgában [hullaházban]. Mondom: „Annyi hely nem volt Bandiéknál a házban, hogy hozzátok haza?” Mert úgy szoktak nálunk. A házban viszont már össze volt csomagolva az asztalon egy nagy bőröndben apámnak az összes dolga. És akkor elkezdtünk rendelkezni: elmentünk, kocsit rendeztünk, hogy a halottat szállítsuk, aztán magánkocsit, hogy minket vigyen, akkor a Néptanácshoz a papírért [halotti bizonyítványért]. És akkor hazatelefonáltam, Scheiner volt az elnök [Azaz a hitközségi elnök. A feleségével, Scheiner Júliával a Centropa készített interjút. – A szerk.], hogy négy órára legyen a temetés. És akkor felültünk az autóra, és jöttünk, és elhoztuk apámat. Felvittük ide, a zsidó temetőbe.

Minden zsidóval, aki otthon hal meg, azt csinálják, hogy leteszik egy lepedőre, és egy másikkal letakarják, és tesznek a feje mellé egy gyertyatartót és gyertyát [lásd: holttest előkészítése a temetésre]. Letakarják a tükröt, és nyolc napig mély gyász [lásd: süve], de másnap már eltemetik. Apám Izraelből hozott homokot, és abból csináltak egy párnát a feje alá. A halottat le szokták mosni, azért minden temetőben van direkt cementből csinálva egy medenceféle, és mondanak érte egy imát, mikor mossák. Régebben itt is volt valaki, aki ezzel foglalkozott, de most már nincs. Volt egy Mendel nevezetű, a postán dolgozott az újságkihordásnál. Aztán egy idő után csinálta Léderer. A koporsó gyalulatlan deszkából van. A halottat felöltöztetik rendesen tiszta fehér vászonruhába [lásd: kitli], amit akkor varrnak, és adnak harisnyát, inget, sapkát [kipát], amit ugyanabból a vászonból varrnak. És a táleszét, azt mindenkinek ráteszik.

Apám harminc évig élt mostohaanyámmal. Halála után a lánya, Piri elvitte Lujzát Kolozsvárra magukhoz. Misinek a lánya Kolozsváron végzett, és mikor ment hozzájuk vasárnap, akkor én is mindig mentem velük, hogy látogassam meg anyut, mikor ő is ott volt. De Piriék soha nem voltak otthon, mindig römizni voltak. Anyu a májával volt beteg, és szegény mindig mondta nekem, hogy nem szabad jajgatni, mert Piri, a lánya kiabál. Az olyan rosszféle volt, nem mint Juci, a tordai lánya, aki meghalt. Az 1980-as években Piriék magukkal vitték Lujzát Izraelbe, és ott halt meg.

Az esküvő után nem dolgoztam, nem engedte az uram, de dolgoztatott otthon eleget, az igaz. Míg nem voltam férjhez menve, édesapám adott pénzt, hogy ne kelljen dolgozzak, utána már nem kellett, az uram jól keresett.

A háború előtt az uram a bőrgyárban dolgozott. Nem tudom, hogy hívták a bőrgyárat a háború előtt. Háború után lett egy vállalat, úgy hívták, hogy “Întreprindere de sortare” [osztályozó vállalat], és ott volt igazgató. Szortálták [válogatták] a bőröket. Ötven embere volt, a Maros hídon túl, jobb kéz felől, ott volt a vállalat. A bőröket a megyéből és az ország még hat megyéjéből kapták. Szortírozták, scop de fabricaţie [termelés végett (román)] repartizálták [kiküldték] a gyáraknak. Összesen negyvenkét évet volt ott, nem engedték még nyugdíjba jönni, úgyhogy csak két hónap után adták ki a papírjait, mert ilyen szakember, aki ennyire ismerte a bőröket, az országban nem volt sok, csak körülbelül négy-öt. Mikor nem volt meg a hónap végén a terv, akkor volt neki egy sofőrje, mentek, és hozták a bőröket máshonnan, hogy az emberek kapják ki az egész fizetést. Volt egy időben, hogy ötvenen is dolgoztak a keze alatt, férfiak és nők is. Szerették is nagyon őt. Problémája volt egyszer, mikor az árvíz elvitte a raktárból a bőröket, aztán mikor visszahúzódott a víz, a katonaság ment és kiszedte [a bőröket], végül is ő nem volt hibás.

Az uram nem volt párttag, és mégis igazgató volt, mert nagyon jó szakember volt, szükségük volt rá. Óriási dolog volt abban az időben, hogy igazgató legyél, és ne légy párttag. Feljelentették, és hívatták a Securitatéra. És jöttek haza is, nem voltunk itthon, benéztek az ablakon, és azt mondták, hogy bokáig érő perzsában vagyunk [élünk]. És behívatták akkor a pártra, mert végül is volt olyan ember, aki mindent leadott [besúgott], de olyanok is voltak, akik ismerték ezeket, úgyhogy végül a férjem megtudta, hogy ki árulta be. Nem csináltak neki semmit, mert szükségük volt rá.

Az uram hatvan évet járt a hitközséghez, minden áldott alkalommal ott volt. Mikor még dolgozott, minden pénteken és szombaton a templomban volt, miután nyugdíjba ment, míg voltak elegen, akkor minden nap a templomban imádkoztak. Utána már csak hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton volt az imádságokon. Mikor még dolgozott, akkor a szomszédos udvaron keresztül ment be, és így is meglesték és feljelentették. A kommunizmus ideje alatt a templomozás közben az asszonyok hozzánk jöttek, mert féltek, és azért itt várták az urukat, hogy jöjjenek a templomból. Mi nem féltünk. Abban az időben Scheiner volt a főnöke a hitközségnek, utána Sauber [A Centropa készített interjút Sauber Bernáttal. – A szerk.]. Az uram csinálta a temetést, esküvőt, és előimádkozott. Húsvétkor halt meg, 2002 márciusában.

Rég építették a [maros]vásárhelyi temetőbe a holokauszt-emlékművet, ott szoktak gyertyát gyújtani az auschwitzi halottakért. Minden évben tartják a megemlékezést. Mielőtt kivándoroltak volna, akkor nagyon sok zsidó volt a városban, és ötösével vonultunk fel a főtéren, egészen odáig, úgy, mint Auschwitzban. De aztán az utolsó években, a templomban csinálták a megemlékezést, már nem tudtunk oda felmenni.

A hitközségnél én rég, nagyon rég kezdtem dolgozni, és harmincegy évig dolgoztam. Anélkül hogy küldött volna valaki, úgy magamtól elkezdtem látogatni az öregeket, jelentést adtam, én ilyen asistent social [szociális munkás (román)] voltam. Meglátogattam az öregeket, sok öreg volt akkor, vittem a szegény öregeknek kalácsot, amit sütöttem. Szegények, mindig azt mondták nekem, ne vigyek semmit, csak menjek. Hogy annak idején kaptak-e valami segítséget Bukarestből, a hitközségtől, nem tudom, már rég volt.

Utána jöttek a vezetőségből, Bukarestből, és engem megválasztottak, és kijelöltek a hitközségnél asistentnek, mert azt mondták, hogy kell a vezetésbe egy – akkor rengetegen voltak, a templom tele volt, ez körülbelül harminc éve lehetett. És akkor én felszólaltam, hogy miért nem csinálnak kóser kantint. Akkor sok egyetemista volt itt, és nagyon jó lett volna egy kóser kantin, de azt mondták, most már késő, már nincs kinek.

Mikor ünnep volt, én készítettem az ünnepi asztalt. Hosszúnapkor [Jom Kipur], mikor a böjt kiment, csináltak roston sültet estére, és én sütöttem tésztát [süteményt], három-négyszáz humantást [lásd: hámántáska], az a Purim jellegzetessége. Itthon nálam, a lerben [sütőben] csináltam, többnyire egyedül, egypár nappal hamarabb sütöttem, mert poronyó [porhanyós] tészta volt, akkor megpuhul. Ezt kerekre ki kell vágni, és akkor háromszögbe tűrni.

Széderestére harminc-harmincöt kiló húsból, hatvan kiló krumpliból, harminc kiló céklából készítettem vacsorát. A hitközséghez leadtam a listát, amire szükségem volt, és ők vásárolták meg. A tojást, az olajat és a húst is ők adták. Egyebet mindent meg kellett vegyek, de meg volt szervezve. Volt egy magyar család, aki minden húsvétkor [Pészah] harminc kiló céklát hozott a savanyúságnak, de a tormát megvettem hamarább, és itt beástuk az urammal. Az egész felkészülés egy héttel hamarább kezdődött, mert a torma és a cékla össze kellett érjen. A virágot és a díszítést, azt utolsó nap tettem, hogy friss legyen. Vagy két órát csak a hremzlit sütöttük, de azt utoljára, az volt az utolsó, hogy friss legyen.

Ceauşescu ideje alatt [Maros]Vásárhelyen a vágóhídnál zsidó sakterek jöttek vágni Izrael részére kóser húst, és azt exportálták Izraelbe. Hárman jöttek családostól, és egy mesgiáh, aki Bécsben volt először vagy két évig, és utána jött ide. Ő az, aki lekontrollálja, hogy kóser-e vagy nem a hús. Vagy két évig itt voltak, abban a Furnica blokkban [a Furnica nevű üzlet közelében lévő tömbházban] volt mindnyájuknak a szállásuk, mert figyelték őket, a Securitate általában megfigyelés alatt tartotta az idegeneket, bárhol a városban.

Miután kivándoroltak a zsidók, az 1950-es években már nem volt [Maros]Vásárhelyen ki vágjon, akkor jött a sakter Bukarestből vagy Kolozsvárról, utána már innen mentek Kolozsvárra húsért. Mindig más húsfélét csináltunk, attól függött, milyen volt a nyersanyag, volt fasírt, volt pörkölt krumplival, torma, cékla mindig volt, előétel, tojás, mindenki kapott két tojást. És aztán tettem salátát a tojás alá, petrezselymet a tetejére, ha már volt, új retket, olyan tulipánt vágtunk ki a retekből. Volt, hogy azt mondták, hogy tavasszal sokba kerül, én mégis megvettem, amennyi kellett. Van egy ilyen cikcakkos késem, és akkor avval vágtam az uborkát, és abból is a tányérra két szeletet.

Amíg az uram élt, végigcsináltam a széderestét. Az utolsó asztalt 2001-ben csináltam, harminc évig csináltam. Az utolsó vacsorán, amit én csináltam, százharminc személy volt. Mindig azt mondták, hogy nem lesznek sokan: „Ne költsél, ne vegyél.” De én mindig azt a mennyiséget, ami egyszer kellett – mert én már tudtam –, azt vettem meg, és szerencsére, hogy így volt, a végén a személyzetnek már nem maradt. Volt segítségem, de nem sok, ami a legfontosabb volt, azt én egyedül csináltam, mert az úgy kellett legyen, ahogy kell. Utolsó nap, mert egypár napig dolgoztunk előre, amíg aztán az utolsó nap tizenhat órát voltam lábon. Mikor a szédernek vége volt, a férfiak összeszedték a termet, a nők mosogattak, rendbe tették a konyhát, és este tizenkettőkor jöttünk haza. És az éjszaka mindig görcsöt kapott a lábam. Szegény uram, olyankor kiáltottam, és ő jött, vett szeszt és masszírozta.

Többször meghívtam haza hozzánk mindenkit, aki a hitközségnél dolgozott, nem volt semmi különösebb alkalom, csak azt ígértem, hogy csinálok egy ekkora nagy kalácsot, és kidíszített tésztából [süteményből] lesz madár, lesz tészta, virág és mindenféle. Itthon sütöttem, ez egy olyan kalácsféle, kenyér helyett eszik: só és kicsi olaj van benne. Ez így szokás, így láttam anyámnál. Legelőször, mikor kezet mosnak, mondanak egy imát, és akkor mindenkinek vágnak le egy kicsi kalácsot, mézbe mártották, és mindenki kap egy darabot, hogy az egész év édes legyen [Ez tehát Ros Hásáná ünnepén volt. – A szerk.]. Utána egy csomó aprósüteményt tálaltam fel, ilyen kavart dolgot, poronyót, és likőr és pálinka volt. Akkor utána kocsonyás hal, tíz kilóból csináltam, de mindenki csak akkor evett kocsonyás halat, mikor idejött hozzám. Utána jött a töltött káposzta kóser marhahúsból és finom házi bor, ez így szokás. Mikor hozták a hitközséghez a húst, akkor vettem, és abból csináltam. Utána kávé, van egy nagyon szép német porcelán kávéskészletem, és abban szolgáltam fel, azután két-három tortaféle, különböző krémekből.

Szegény Grün Laci, hogy szerette [A Centropa készített interjút Grün Lászlóval. – A szerk.]. Rita, a felesége azt mondta: „Ez a Laci kedvence, te olyan finomra csinálod, de nekem sosem sikerül így.” Rita nagyon ügyes volt, mindig felugrott, és segített. Egyedül készítettem az ebédet [az otthoni vendégségekhez], több napon keresztül, de volt, amikor hívtam utolsó nap segítséget.

Ünnepekkor sokszor jött Rosen rabbi [lásd: Moses Rosen] Bukarestből a feleségével együtt. Egy úrinő volt. Ő is ügyvéd volt civilben, mind Rosen úr, így ismerkedtek meg. Mindig repülővel jöttek, és én fogadtam a repülőtéren virággal. De volt, amikor a felesége jött repülővel Bukarestből, és a férje jött Moldovából kocsival. Legtöbbször továbbmentek Kolozsvárra, de amikor itt laktak, akkor a Continental Szállóban voltak, az volt akkor a legelegánsabb. És akkor ott egy termet vettünk ki, és terítettünk, és teát, kávét, szardíniát, sajtot, maszlinát [olajbogyót], kenyeret, olyan dolgokat ettek.

Esküvők mikor voltak a templomban, akkor először a zsinagógában, a kicsi teremben, ahol most a széderestét tartják, van egy fotel, és szépen letakartuk, vittem itthonról szőnyeget, azt tettem eléje, és ott ült a fotelben a menyasszony. Egy kicsi, alacsony rabbi volt, azt hiszem, Kolozsvárról jött, és ott bent megeskette a fiatalokat. És akkor onnan átmentek a rabbival a templomba, a nagyterembe, és ott volt a hüpe csinálva: négy oszlopból áll, amit négy fiú tartott. Az utolsó esküvő, amire emlékszem, hogy itt, [Maros]Vásárhelyen volt, úgy tudom, hogy a Scheiner Aladáré volt, mikor a felesége meghalt, és utána elvette Mestitz Jucit [Scheiner Júlia]. Szintén jött egy sakter. És nem a templomban, hanem ott, a kicsi teremben csinálták, és megkértek, hogy csináljam meg a tésztákat.

Még keresztelőt [Természetesen nem keresztelő volt, hanem körülmetélés. – A szerk.] is csináltunk. Jött egyszer egy egyetemista fiú, hogy született egy baba, és szeretné megkeresztelni. Itt voltak egyetemen, nem idevalósiak voltak, azt hiszem, moldovaiak voltak. Már nem emlékszem, hogy hívják őket, és arra se, hogy mikor volt. Másképp nem ismertem őket, csak bejöttek a hitközséghez. Beszélgettünk, odajutottunk, hogy nem kereszteljük-e meg. Dehogynem. Minden ilyen dolgot, azt megcsináltam. Elvállaltam, a nagyteremben tartották a brít milát, a körülmetélést. Jött valaki máshonnan, már nem emlékszem, ki volt, és az csinálta. Miután befejezték az egyetemet, kivándoroltak Kanadába, sokáig leveleztünk, mert a keresztelő után is meghívtam őket ebédre is, nem is egyszer.

Minden évben mentem kezelésre, mindig ahová Lax Imre, a doktor küldött. Olăneşt-en voltam ivókúrán, mert vesekövem volt, Félixen [Félix-fürdőn] voltam párszor, de mint magánszemély. A szakszervezettől voltunk egyszer jeggyel [beutalóval] az urammal Sinaián és egyszer Kovásznán, a cukrosoktól. Minden évben Imréék Tusnádra mentek, és akkor mindig velük mentem. Beri [Sauber Bernát] és Mária, a felesége is mindig együtt voltak velünk. Az ottani klinikán egy hónapra vállalta, hogy ott röntgenezzen Lax doktor, és így a családját ott tudta tartani egy hónapot. Jó barátságban voltunk a doktor családjával, ott is laktam, abban a villában, ahol ők, és szemben velük volt egy egyágyas szoba, és ha nem volt üres, akkor velük egy szobában aludtam. Amíg a férjem dolgozott, csak én mentem. A férjem pedig évekig jeggyel ment Buziaşra a szívével.

1957-ben mi is feliratkoztunk Izraelbe, de nem engedték el az uramat, másodszor aztán nem is próbálkoztunk elmenni, akkor már nem volt semmi értelme. Háromszor voltam Izraelben. Először 1969-ben voltam, Marcival, a sógorommal mentem akkor együtt, mert nem engedtek a férjemmel. Mivel nekünk nem volt gyerekünk, mindig a fia volt a miénk. Mikor elment Andris, azt mondta az uram: „Mikor lehet menni, te leszel az első, akit meglátogatunk.” Mikor én hazajöttem, akkor elintéztem a papírokat, és 1970-ben elküldtem a férjemet. Mikor például én Izraelben voltam, és az uram kellett menjen Görögországba, hogy vegyen át valami árut, nem engedték őt, kellett küldjön mást, mert gondolták, hogy átjön Izraelbe. Másodszor 1977-ben voltam az apámmal, mielőtt meghalt volna, egy évvel az előtt voltunk. Smil, a testvére még élt, ő fiatalabb volt, mint apám, de Mojse már meg volt halva. A férjemmel, csak mikor nyugdíjba ment, 1980-ban, akkor engedtek együtt. Kirándulni mentünk, hogy az uram is lássa Izraelt.

A férjem halála után nem vállaltam tovább a hitközségi feladatokat. Sokáig beteg voltam, és most már nem tudom elhagyni a házat, segítségem van a háztartásban és a napi teendőkhöz, a hitközségtől is kapok kisegítő személyt. A harmincéves hitközségi tevékenységemért a bukaresti Zsidó Federációtól anyagi támogatást kapok, és ugyancsak kapom a Claims [lásd: Claims Conference]  német segítséget is.

Életrajz

Dr. Gottlieb Jánossal nagyon érdekes, mély élményeket hagyó órákat töltöttem jászvásári lakásán, egy központi, mégis csendes környéken levő családi házban, ahol feleségével együtt él. A lakás otthonos, berendezése művelt lakókra vall a sok könyvvel, képzőművészeti tárggyal és a tudósokra jellemző rendszerezett rendetlenséggel az íróasztalon. Kellemes volt tehát a környezet, de a bensőséges, meleg hangulat főleg Gottlieb János nagyon közvetlen, barátságos, segítőkész, jókedélyű személyiségének volt tartozéka. Legjobban az a rá jellemző lelki-szellemi szépség, életszeretet és életöröm bűvölt el, ami a földi poklot megjárt emberek kissé paradox, bár lehet, hogy természetes kiváltsága.

Édesapám és édesanyám is máramarosszigeti. És ­– amit utólag tudtam meg Sándor Páltól, édesapám féltestvérétől – édesapám kohen származású volt [lásd: kohének], tehát aránylag vallásos zsidó családból származott, de ő nem volt vallásos. Én se vagyok. De nem ez a lényeg.

Az édesapám apja, Gottlieb szintén, tulajdonképpen Ausztriából került Máramarosszigetre. Abban az időben még az osztrák–magyar k. u. k. volt, és úgy került Máramarosszigetre, de nem tudom pontosan, mikor. Az édesapám 1897-ben, Máramarosszigeten született. Édesapám nem ismerte az édesapját, aki nagyon korán, fiatal korában halt meg. Édesapám pár hónapos volt, mikor meghalt az édesapja. Úgyhogy ő se tudott túl sokat róla. Valahova fel van talán írva a neve, de nem tudom kívülről. De sose beszéltünk róla, mindig csak a Gottlieb nagybácsiról beszéltünk. Az édesapám apjának volt egy testvérbátyja, aki a k. u. k.-ban ezredes volt [lásd: zsidók a k. u. k. hadseregben] mint zsidó, ami nagy szó volt. Édesapámnak ez a nagybátyja Gottlieb Lajos volt. Ő annyira magyarnak tartotta magát, és annyira k. u. k.-nak [k. u. k. = kaiserlich und königlich, azaz császári és királyi – A szerk.] tartotta magát, hogy amikor 1919-ben a Kun Béla forradalom [lásd: Tanácsköztársaság] alkalmával letépték a rangjelzését, hazament, és meghalt szívszélhűdésben.

Édesapám szépen mesélt róla mint emberről. Azt mondta, nagyon egyenes magatartású volt, és tulajdonképpen ő volt az, aki segítette anyagilag édesapámat. Már mondtam azt, hogy árva maradt édesapám, nagymama újraházasodott, újra férjhez ment, és volt még két gyereke, úgyhogy nem tudta túlságosan segíteni, és a nagybácsi segítette. Tehát így szépen beszélt róla, mint egy egyenes magatartású magas rangú tiszt – ezredes volt [A Magyar Országos Levéltárban található dokumentum szerint Gottlieb Lajos nyug. alezredes 1918 februárjában nemességet kapott (www.arcanum.hu/mol/lpext.dll/MT/918/91d?fn=document-frame.htm&f=templates&2.0 - 15k). – A szerk.]. Valahol Magyarországon lakott, de nem tudom, hol. Tehát mind a kettő, a Gottlieb nagytata és a bátyja az osztrák részről jött Magyarországra, illetve Máramarosba. Tehát ez volt az édesapám édesapja részéről.

Az apai nagymamámat úgy hívták, hogy Klein Szerén. Máramarossziget mellett volt egy faluszerűség, Szigetkamarának hívják, már Máramarosszigethez tartozik, ott született nagymama. Sose tudtam meg, hol van Szigetkamara [Szigetkamara – már 1910-ben is Máramarosszigethez tartozó bányatelep volt Máramaros vm.-ben, 500 magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Aránylag jó családból származott, én két férfi testvérét ismertem Máramarosszigeten. Az egyik szerencsétlen módon elzüllött, mert ő színész akart lenni, és a család nem hagyta. És akkor kicsit ugye... [elzüllött]. A másik viszont ügyvéd volt Máramarosszigeten, híres ügyvéd volt a Klein Artúr. Tehát jó családból származtak, ismertem a Klein Artúrt is és a másik testvérét is. A Klein Artúrnak egy fia volt, aki meghalt a második világháború alatt, a másiknak volt egy lánya, ő nem jött vissza a deportálásból, és egy fia, aki visszakerült a munkaszolgálatból – Klein Istvánnak hívták, Klein, mint a nagymama. Klein Istvánnal Kolozsváron találkoztam a háború után, és azt is el kell meséljem, hogy mi történt vele. Ő idősebb volt, mint én, és munkaszolgálatban volt. Mikor az egysége visszavonult, sikerült elszakadjon az egységétől és elbújjon, mögöttük jöttek a szovjet csapatok, megvárta az oroszokat, tárt karokkal, de elfogták, és elvitték Oroszországba dolgozni egy lágerbe [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. Úgyhogy neki beszélhetett volna a szocializmusról, amennyit akar, nem lehetett meggyőzni, hogy milyen jó a szovjet rendszer. Visszajött, Kolozsváron találkoztam vele jó pár év múlva, én már diák voltam akkor, és őneki az volt az álma, hogy elmenjen Romániából. És el is ment. Végül Bogotában, Kolumbiában lakott, amíg meg nem halt. Tehát ő sincsen már életben. Neki gyerekei nem voltak.

A Klein nagymama mindkét testvére Máramarosszigeten lakott, és mind a kettő vagy Máramarosszigeten, vagy a deportálásban halt meg. Már öregek voltak, ha elvitték őket Auschwitzba, akkor ott haltak meg. A Klein Artúr nem nagyon volt vallásos, a másikat nem ismertem közelebbről. De Klein Artúrnál laktam Máramarosszigeten egyszer, úgyhogy tudom: nem volt nagyon vallásos. Tudja, hogy van: betartanak a zsidók egy-egy nagyobb ünnepet, az nem azt jelenti, hogy vallásosak. Így az apám is elment, mondjuk, a zsidó újévkor [Ros Hásáná] vagy a nagyböjtkor [Jom Kipur] a zsinagógába, és akkor elvitt engem is, és ott elbeszélgettünk az ismerősökkel – ez volt a nagyünnep. Hát ez nem azt jelenti, hogy vallásos életet éltünk.

A Klein nagymama volt az én szeretett nagymamám, isteni teremtés volt. Édesapám árva maradt, és a nagymama még egyszer megházasodott. A második férje Sándor néven ismeretes, Sándor Arnold. Tulajdonképpen Stern volt eredetileg, de megváltoztatta a nevét [lásd: névmagyarosítás]. Neki volt még egy testvére Budapesten, akit sose ismertem meg, ő szintén Stern volt, de Csillag lett belőle.

Nagymamáék magyarul beszéltek, legalábbis velem mindenki magyarul beszélt a családban. A nagymama nagyon vallásos zsidó volt. Nem volt parókája, nem ennyire, de nagyon vallásos volt, mindig csak kósert evett, és így tovább. A nagypapa nem, ő szerette a szalonnát, és mindig az ablak között kellett tartsa a szalonnát, nem volt szabad bevigye a lakásba. A Sándor nagypapa volt bankigazgató is, volt nyugdíja, volt, miből éljen, nem volt probléma. Nem Máramarosszigeten volt bankigazgató, hanem valahol máshol, nem tudom pontosan, hol, de ő máramarosszigeti volt, és úgy került vissza Máramarosszigetre. Mikor mind a ketten nyugdíjasak voltak, édesapám elhozta őket Nagybányára, volt lakásuk Nagybányán, ott éltek.

A Sándor Arnoldtól, a nagymama második férjétől – akit szintén nagyon szerettem –, volt két gyereke nagymamának: a Sándor Pál és a Sándor Erzsébet, akik tíz és tizenhárom évvel fiatalabbak voltak, mint édesapám.

A két gyerek közül a Sándor Pál volt a nagyobb, 1907-ben született Máramarosszigeten. Ők Bukarestben laktak. A feleségét Rosenthal Angélának hívták – Anginak szólítottuk –, temesvári származású volt. A nagybátyám felesége végtelenül értelmes asszony volt, és végtelenül szép családi életet éltek. Én laktam is náluk Bukarestben heteken keresztül néha, egyetlen egyszer láttam őket veszekedni – azon, hogy ki mosogasson. Mindenki maga akart mosogatni. Vicces, vicces dolog… Az elején a nagybátyám tisztviselő volt, de utána újságíró lett egy magyar újságnál, a „Szakszervezeti Élet”-nél. Ez a „Viaţa Sindicală” volt magyar kiadásban, abban az időben megjelent magyarul is. A nagynéném is szintén: tisztviselő volt, és utána újságíró a „Romániai Magyar Szó”-nál – „Előré”-nek nevezték akkor. A nagybátyám majdnem nyolcvanéves korában – amikor a lánya, Éva kiment Franciaországba – elment Izraelbe a feleségével együtt, mert Ceauşescu alatt nehezen tudta volna tartani a kapcsolatot a lányával Bukarestből. Tehát elég későn ment el a nagybátyám Izraelbe, és ott halt meg 1997-ben, majdnem kilencvenéves korában. Mikor meghalt a nagybátyám, pár nappal azelőtt volt a hatvanöt éves házassági évfordulójuk. Nekem ő mindig példa volt, nagyon szép családi életet éltek. A nagynéném nagyon szerette a férjét, és nem is élte sokkal túl. Én elég gyakran beszéltem vele telefonon innen Izraelbe, és láttam is őket, mert 1992-ben voltam Izraelben, akkor mindketten éltek még. Tudtam, hogy a férje nagyon beteg. Azt mondta, ha meghal a Pali, akkor ő felakasztja magát. Szóval nagyon szerette. Nem akasztotta fel magát, de nemsokára meghalt, nem élte sokkal túl a férjét. Nem volt sokkal fiatalabb, öt év különbség volt kettőjük között.

A lányuk, Sándor Éva 1940 áprilisában született. A neve Bărbulescu a férje után. A férje keresztény, Bukarestben a Műszaki Egyetem Vegyészeti Karán volt lektor vagy konferenciár, valami ilyesmi. Éva fizikus volt. Itt végezte az egyetemet, Iaşi-ban – én hoztam ide, akkor már lektor voltam a iaşi-i egyetemen. Miután befejezte az egyetemet, visszakerült Bukarestbe, és kapott állást mint kísérleti fizikus különböző intézetekben. Utána doktorált fizikából, szintén Bukarestben. Persze most már nyugdíjas ő is, Franciaországban, mert Franciaországba disszidált a férjével, pár évvel Ceauşescu leesése [lásd: az 1989-es romániai forradalom] előtt. Két gyerekük van, akik itt születtek, Romániában, és akikkel együtt mentek ki. A gyerekek már elég nagyok voltak, amikor kimentek. Említettem, hogy a férje Bărbulescu, a gyerekeknek román keresztnevük van: Virgil a fiú, a nővére Irina. Irina férjhez ment ott egy franciához, Virgil most nősült, ezen a nyáron [2007-ben].

Sándor Erzsébet a családban Bözsi volt, 1910-ben született Máramarosszigeten. Temesváron élt, férjnél volt Löbl Lajosnál, és ezen a néven is szerepelt utána, tehát nem mint Sándor Erzsébet, hanem mint Löbl Erzsébet. Amíg Temesváron volt, mint titkárnő dolgozott, nagyon szép nő volt, istenien szép volt. Nagyon szerettem. És nagyon szépen énekelt. Olyan szépen énekelt, hogy koncerteket is adott Temesváron. Hogy itt Romániában Löbl Lajos mivel foglalkozott, azt nem tudom, én tíz éves voltam, amikor ők kimentek Palesztinába – onnan tudom, hogy mikor mentek ki: 1929-ben születtem, 1939 volt, amikor kimentek –, nagy nemzeti érzésük volt [lásd: kivándorlási hullámok Romániából]. És ott tudom, mivel foglalkoztak: nyitottak egy fényképészetet. Egy időben ez az Erzsébet a Kol Israel rádió magyar adásnál volt szpíker a híreknél – én hallottam a hangját itt, Romániában a második világháború után, persze az 1950-es évek körül. Tel-Avivban voltak. Nem tudom egész pontosan, melyik évben halt meg, de aránylag fiatalon, jóval fiatalabban, mint a bátyja, Sándor, aki két évvel nagyobb volt, és majdnem kilencven éves volt, mikor meghalt. Már nem emlékszem az évszámra pontosan, de én itt voltam Iaşi-ban már, mikor Löbl Bözsi meghalt. Mikor megházasodtam másodszor, 1962-ben, ő már nem élt. Tehát az 1960-as évek elején halt meg, ötven-valahány éves korában. Neki nem voltak gyerekei.

Senki nem volt vallásos, se Sándor Pál, se Sándor Erzsébet. Szó sincs róla. A Sándor Erzsébet nemhogy nem volt vallásos, nacionalista volt.

Az édesapám Gottlieb László volt, a családban Lacinak szólították. A román neve a románok idejében – 1920 után – Vasile volt. 1897-ben született, Máramarosszigeten. Miután édesapám befejezte a középiskolát, elkerült Budapestre. Egy évig volt ott diák a Műegyetemen. Kitört az első világháború, ezért megszakította a tanulmányait, bekerült a háborúba, vitték katonának, rögtön a tiszti iskolába, mert egyetemi diák volt. Alhadnagy, utána hadnagy volt. Végigcsinálta az első világháborút, volt az olasz fronton, utána az orosz fronton is, mind a két fronton volt, volt négy kitüntetése, az egyik vaskereszt. Megmondom, ez miért fontos: nagyon magyarnak tartotta magát. Ezt azért mondtam most, mert együtt voltam vele lágerben. Ő lelkileg ment tönkre. Mert azok után, hogy milyen magyar volt, hogy milyen kitüntetéseket kapott a magyar hadseregtől, a k. u. k. hadseregtől, hogy azok után őt elvigyék lágerbe, ez túl sok volt neki. Tehát ő főleg lelkileg ment hamar tönkre. Ezért mondtam ezt az egész esetet. Az első világháború után már nem folytatta a tanulmányait, visszakerült Máramarosszigetre, egy kicsit elbújt, mikor a Kun Béla leesett, mert ő baloldali volt. Elég hamar nem lett baloldali, szóval nem lett szélsőbaloldali. Meggyőződött róla, de ez a későbbi években történt meg.

És tudom róla, hogy benne volt a Galilei Körben, ami egy baloldali kör volt tulajdonképpen. Ez a Galilei Kör Pesten volt. Azt hiszem, hogy az egyetemen keresztül, a Műegyetem keretén belül is volt már. Amikor az 1919-es Kun Béla forradalom volt, akkor ő tiszt volt, és mint tiszt átállt a forradalom mellé. Azt tudom. És mikor a Kun Béla leesett, akkor hazament a mamájához, aki Szigetkamarán, Máramarossziget mellett lakott, és nem tudom, hány hónapon keresztül nappal sose ment ki a házból. Félt attól, hogy keresni fogják, hogy letartóztatják. Főleg, mivel mint tiszt átállt a forradalom mellé – az nagy dolog volt. És ugyanakkor, amikor a nagybácsija, Gottlieb Lajos szívszélhűdést kapott bánatában, amiért lefokozták.

Már említettem, hogy édesapám csalódott a baloldalban. Ezt minek következtében? Sokat olvasott. Sokat hallgatott rádiót. Nagyon jól beszélt angolul – én sajnos nem tudok olyan jól angolul –, és hallgatta a BBC-t. És előbb-utóbb – még mások előtt – megtudta, hogy tulajdonképpen Sztálin mit művel a Szovjetunióban. A BBC-ből, miegymásból. Hát televízió abban az időben nem volt, ez az 1930-as években volt. Nem tudom pontosan, hogy ő mit tudott, mert félt velem erről beszélni – gyerek voltam, tíz éves se voltam, ugye. De láttam rajta, hogy csalódott volt, bár kokettált a baloldallal. Például jöttek hozzánk olyanok, akik baloldaliak voltak, le voltak tartóztatva mint illegalisták [Az illegalista illegális kommunistát jelent, a szót főnévként használták, és beleértődött, hogy kommunistákra vonatkozik, nem volt szükséges hozzátenni a „kommunista” szót. – A szerk.], aztán mindig elvonultak ketten, meséltek egymásnak valamit, de nélkülem. Én úgy tudom, édesapám a Vörös Segélyben nem volt benne, de ahol tudott, ő mégis segítette a baloldali mozgalmat. De úgy, hogy ne tudjanak róla.

Megpróbálta nekem megmagyarázni, hogy miért nem konveniál neki a kommunizmus. Fura dolog volt, hogy a kommunizmusban minden ember egyforma, és egyformán van ítélve, ami neki nem konveniál, mert ő sokkal többet tanult, és sokkal többet tud, mint mit tudom én, egy egyszerű munkás. Miért legyen ugyanolyan, mint az? Szóval megpróbálta ezt nekem megmagyarázni.

Ennek az eredménye az volt, hogy nekem 1947-ig eszem ágában se volt párttagnak lenni. Most letérünk a háború utánra… De mi történt 1947-ben? Tizennyolc és fél éves voltam, majdnem tizenkilenc, mikor Kolozsvárra mentem, az egyetemre. Kolozsvárt volt egy nagyon jó ismerősünk, megmondom a nevét is, doktor Kis Árpád gyerekorvos, akivel együtt voltam lágerben. Zsidó volt ő is, tulajdonképpen Klein volt, a Kleinból lett Kis. Együtt voltunk lágerben, ő szerencsésen megszabadult, és nagyon ritka eset, a felesége is megszabadult, ők Németországban találkoztak a felszabadulás után rögtön. Csodálatos módon. És mind a kettő hazajött, de a gyerekük – volt egy kislányuk, az Ágnes –, az nem jött haza. Az Ágnes ugyanabban az évben született, amelyikben én, és akkor én voltam az a gyerek, akit maguk mellé vettek – habár ők csináltak még egy gyereket a háború után. Öregkorukban, de sikerült még egy gyereket csinálniuk, kint van Izraelben, nem tudok róla semmit. Kis Péter, történész, ennyit tudok róla. A Kis Árpád az illegalitásban a Vörös Segélynek volt az orvosa Kolozsváron. Orvos volt, háza volt, kabinetje volt, minden, de a Vörös Segélynek volt az orvosa. És mikor elkerültem a Kis Árpádhoz 1947-ben, és mondtam, hogy nem vagyok párttag: „Muszáj beiratkozz a Pártba.” Hát ő íratott be a pártba. Nem én iratkoztam be. De aránylag jól jött ki a dolog, mert utána rájöttem, hogy az egyetemi pályafutásomat nagyon megkönnyítette a dolog. Úgyhogy néha vicces módon mindig azt mondom, hogy meggyőződésből lettem párttag: meg voltam győződve, hogy az nekem jó. Ez volt a meggyőződés.

De azt tudom, hogy miután visszajöttem a deportálásból, még Nagybányán voltam, és volt ott egy illegalista, nagyon szimpatikus ember, Hutira József, Hutira Jóska. Sokkal idősebb volt, mint én, de összebarátkoztam vele, és nagyon szerettem, mert nagyon rendes ember volt alapjában. A bátyját, Hutira Dezsőt, akit én nem ismertem, ki is végezték mint illegalistát. És a második világháború után Nagybányán volt egy üzem – nem tudom, milyen üzem, csak azt tudom, hogy volt egy üzem –, amit úgy hívtak, hogy Hutira Dezső. Hős lett belőle. Mikor visszakerültem Nagybányára, Hutira Jóska segített engem, és mindenkinek azt mondta, hogy ez a Gottlieb Lászlónak a fia, aki a baloldali mozgalmat segítette. De konkrétumokat ő sem mondott soha, úgyhogy mit csinált pontosan édesapám, nem tudom. Tehát inkább indirekte tudom a dolgokat, mint direkte.

Ismerték Nagybányán és Bukarestben is Hutira Jóskát. Hát mint illegalista voltak neki különböző feladatai, de a második világháború után bekerült a Miliciába, a rendőrségre, és magas fokú tiszt volt Bukarestben a DGM-ben, a Direcţia Generală a Miliţiei-ben [Milicia Vezérigazgatósága]. Utána Kolozsvárra került, és ő volt Kolozsvár tartománynak a rendőrfőnöke. És azzal kezdte a működését, hogy kirúgott ezer milicistát, mert vagy ittak,  vagy mást csináltak – rögtön kirúgta őket. Ez az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején volt körülbelül.

Az édesanyám lánykori neve Zelmanovits, ő is máramarosszigeti volt. Az édesapja az első világháborúban meghalt, tehát én őt nem ismertem. De a nagymama életben maradt, és a nagymamát látogattam néha Máramarosszigeten – ő Máramarosszigeten lakott –, édesapám vitt hozzá is. Zelmanovits néni, így szólították, nem tudom a keresztnevét, sose használtam. Ő abból élt, hogy volt egy háza, volt kertje és istállója. És jöttek a szomszéd parasztok, és nála hagyták a lovat, a tehenet és így tovább. Ezért fizettek, és ő ebből élt. Ebből a házból élt. Ez volt a nagymamának az elfoglaltsága.

Hát, az igazság az, hogy a két nagymama közül én nagyon szerettem az apai nagymamámat, sokkal kevésbé az anyai nagymamámat. Nagyon szeretett engem, elismerem, hát én voltam az egyetlen a családból édesanyám halála után, aki Romániában volt, és akit néha látott, mert a család többi tagja – a fia és annak családja – Csehszlovákiában volt. De, hogy mondjam, sose tudott eléggé szimpatikus lenni nekem. Nem tudom, miért. Pedig akart, szegény, akart, de… nem ment. Hiába, vannak szimpátiák, és vannak antipátiák. Nem volt antipatikus, azt nem mondhatom, de nem volt az a… A másikat nagyon szerettem. Egész másképp viszonyultam hozzá, nem tudom, miért. Pedig szegény, mikor mentem oda, vitt cirkuszba, vitt mindenhova, hogy jól érezzem magam nála. Én alig vártam, hogy leteljen az a pár nap vagy egy hét, amíg ott voltam, és menjek vissza Nagybányára.

A Zelmanovits nagymama, azt hiszem, 1941-ben halt meg, szívbajban. Körülbelül nyolcvankét éves volt. Tehát nem deportálták. Mindenki azt mondta, hogy milyen boldog dolog, hogy meghalt deportálás előtt.

Az anyai nagymamámnak volt egy fia – tehát az édesanyámnak volt még egy öccse –, aki ügyvéd volt Beregszászon – az Berehove, Csehszlovákiában, most már a cseheknél van [Beregszász ma Ukrajnában van. Lásd a szócikket. – A szerk.]. Ő meghalt még a deportálás előtt Beregszászon – az ő szerencséje volt. Két gyereke volt, egy fia – a Zelmanovits Béla, azt ismertem jól – és egy lánya – a lányt nem ismertem jól, ő meghalt a második világháborúban. A fiú túlélte a második világháborút, de aránylag elég fiatalon, szívbajban meghalt ő is, Csehszlovákiában. És ezzel ez a része a családnak el van intézve.

Édesanyám Zelmanovits Rózsi volt, Rozália, nem tudom egész pontosan, a személyi igazolványban mi volt. Édesanyám meghalt, mikor öt éves voltam, tehát én nagyon keveset emlékszem rá. Szépen zongorázott, erre emlékszem. Szép asszony volt, van egy fényképem róla. Azt tudom, hogy találkoztam emberekkel, akik ismerték, őt is mindenki szerette, akárcsak édesapámat. Nem tudok róla sokat. Hát öt éves voltam, mikor meghalt. És nemcsak hogy öt éves voltam, még valamit el kell mondjak. Mikor három éves voltam, már nem laktam vele együtt, hanem az apai nagyszüleimmel, mert édesanyám tébécés volt, és akkor elválasztottak tőle, hogy nehogy én is megbetegedjek. És meg is halt édesanyám, 1934-ben.

Tehát 1919-ben visszakerült édesapám Máramarosszigetre, szerelmes lett édesanyámba, és megházasodott. És együtt kerültek el Nagybányára 1926-ban vagy 1927-ben, mert ott más munkakilátások voltak. Édesapám lett a híres Phönix gyár – főleg kénsavgyár volt – egyik magas rangú tisztviselője. Egészen a második világháborúig, amíg el nem deportálták, ott dolgozott végig. Máramarosszigeten szintén állásban volt, de nem tudom pontosan, milyen állásban. Három tulajdonosa volt a Phönix gyárnak: Weiser Artúr, a testvére, Weiser Oszkár és még valaki, de tulajdonképpen a Weiser Artúr volt az, aki igazgatta a gyárat. Isteni jó szervező volt. Édesapám nála dolgozott mint magas rangú tisztviselő, de tulajdonképpen sokszor hívta magántitkárként is, tanácsokra. Weiser Artúr nem volt házas, ő átélte a második világháborút, Bukarestben volt, nem volt pénze se, és ott halt meg mint öregember, Bukarestben, majdnem éhenhalt. A Weiser Oszkárral nem tudom, mi történt. A Weiser Oszkárnak volt a fia a Weiser Miklós, aki segített engem anyagilag közvetlenül a második világháború után [„1909-ben a Weiser család több évtizedre kibérelte a fernezelyi kénsavgyárat. Ekkor alakították meg a Phönix üzemet, amelyet később Nagybányára telepítettek, a csődbement üveggyár helyére. Ehhez később újabb telkeket vásároltak. Közben a herzsai ólom- és cinkbánya is a család tulajdonába került, s ezzel a vegyészetről, a kénsav, sósav, rézgálic stb. gyártásról áttértek az ólom- és ezüstfeldolgozásra is. … A második bécsi döntést követően a Phönix a budapesti Hungária Vegyészeti Gyárral olvadt egybe” (www.nagybanya.ro/vallas-type-5.htm). – A szerk.].

Én, Gottlieb János 1929-ben születtem, Nagybányán. Hároméves koromtól az apai nagyszüleimmel éltem. A nagyszülők valahol Nagybánya mellett voltak egy ideig, egy faluban, ott is voltam velük együtt, és utána Nagybányán. De közben, mikor öt éves voltam,  édesapám magához vett, egy elég szép lakást bérelt ki, Nagybányának hát mondjuk, a szép részén, egy villában. A tulajdonos egy kolozsvári hölgy volt, özvegyasszony, Herczeg volt a családneve. Elég sokba került a bér, de a város szélén volt, jó levegője volt. Az apám mindig attól félt, nehogy én is valami tüdőbajt csináljak vagy ilyesmit. Ez volt ötéves koromban. Volt valaki, aki rendezte a háztartást, apámnak jó fizetése volt, nem volt abban az időben probléma. És utána volt a mostohaanyám, aki vezette az egész háztartást. Nem ő dolgozott, de kiadta, ugye, mindenkinek, hogy mit csináljon. Nem ő főzött, volt szakácsnő, aki főzzön. Ez nem volt probléma.

Csodálatos módon, a szomszéd villában lakott egy fogorvos, akit úgy hívtak, hogy Gottlieb Kálmán. Nem volt rokon. A Gottlieb Kálmán egy szerencsétlenség miatt, vagy inkább egy betegség miatt ágyhoz kötött lett, nem tudott járni, és akkor odahozta az unokahúgát – tehát a testvérének a lányát –, hogy az legyen mellette, segítsen neki. És így történt meg, hogy amikor hét éves voltam – körülbelül 1936–37-ben –, akkor apám ezzel a hölggyel házasodott meg másodszor. De hát én már ismertem a hölgyet, Garai Lilit, és nagyon jóban is voltunk. Őt csodálatos módon Garainak hívták, mert az ő apja megváltoztatta a Gottliebot a Garaira. De mondom, hogy nem voltak rokonaink. Egyébként a Gottlieb nagypapa, aki Garai lett, Déván lakott. Tehát Déváról jött az én mamám, a második mama Nagybányára. A Garai nagyszülőkkel nem tartottam nagyon a kapcsolatot, de voltam náluk látogatóban, mert ők átélték a második világháborút, az öregek [Mivel ők Dél-Erdélyben laktak, ami Romániához tartozott a háború alatt. Lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben. – A szerk.]. És ismertem őket a háború előtt is. Már nem tudom az utónevüket. Nagypapa, nagymama – így szólítottam őket.

Mit mondjak a második mamámról? Először is nagy érdeme volt, hogy tizenöt évvel volt fiatalabb, mint az apám. Egy értelmes asszony volt, volt középiskolája, többet nem csinált, mint középiskolát, de nem is volt abban az időben probléma. Középiskolája volt, és elég sokat olvasott, tehát volt általános műveltsége, szóba lehetett vele állni, lehetett vele beszélni. Velem nagyon szépen viselkedett, de mégsem volt édesanya. Ő sem élte túl a háborút, viszont neki volt két bátyja. Az egyiknek, Garai Jánosnak nem volt gyereke. Ők Déván laktak, majd alijáztak Izraelbe. Garai János nemrég halt meg Izraelben, de megvan az özvegye, a felesége él Izraelben, és jóban vagyunk, tartom vele a kapcsolatot.

A másiknak, Garai Sándornak volt egy fia Olaszországban. Garai Sándor Olaszországban volt diák, és a házban, ahol lakott, összekerült a fiatal hölggyel, és csinált neki egy gyereket. Sose házasodtak össze, de elismerte a gyereket, a gyereket Garainak hívják most is, katolikus, Bolognában lakik. Garai Giorgio Bolognában. Voltam nála látogatóban. Azt mondtam, hogy mégis, mi unokatestvérek vagyunk – ugye, semmi vérbeli rokonság nincs köztünk, de unokatestvérek vagyunk. Komplikált az élet. Nagyon helyes ember. Egyáltalán nem tud magyarul. Én angolul beszélek vele, a feleségem olaszul beszél vele, mert tud olaszul. Én nem tudok, de Giorgio tud egy kicsit angolul, úgyhogy megértettük egymást, ez volt a lényeg. Őneki volt egy nagykereskedése, épületrészleteket adott el, ezzel foglalkozott. Most már ő is idős, nyugdíjba ment. Neki négy gyereke van.

Én sok mindent édesapámtól vettem át, például én is szeretek tanulni, most is. Édesapám nagyon tanulékony típus volt, és egyfolytában szeretett tanulni és olvasni. Szépirodalmat sokat olvasott, de tudományterjesztő könyveket és folyóiratokat is szeretett olvasni. Elő volt fizetve tudományterjesztő folyóiratokra, az „Élet és Tudomány” járt nekünk, magyar kiadásban – más tartalma volt, mint a román kiadásnak. Újságok közül a „Brassói Lapok”-at olvasta, abban az időben jöttek a „Brassói Lapok” Nagybányára. De főleg könyvekről van itt szó. Nagyon szép gyűjteménye volt, rengeteg könyve volt, enciklopédiák és más könyvek is, mindenfajta. Rengeteget olvasott, nagyon szép általános műveltsége volt. Sokkal nagyobb, mint az enyém. Ennek van egy magyarázata is, ugye. Mert én, amikor elkezdtem matematikát tanulni, akkor már sok időm mást olvasni nem volt. Olvastam, de keveset, aránylag.

Tehát édesapám autodidakta volt. És nagyon sok mindent tudott. Az angol nyelvet nagyon jól megtanulta, megtanulta a mineralógiát. Nagybányán csinált két szép ásványgyűjteményt is, magának egyet, és a Phönix gyár tulajdonosainak is ő csinálta meg az ásványgyűjteményét. De tudományosan, mert oda volt írva minden, hogy mi az, hol találták, mikor találták és így tovább. Az ásványokkal úgy van, hogy a bányászok, mikor előrementek a táróban, és rátaláltak egy ásványi helyre, akkor van az az anyag, amit felhasználnak a gyárban, de néha jön egy olyan ásvány, amelyik szép a közepén. Azokat a köveket szépen kiveszik, és ellopják. Ez az igazság. És senki sem nézett rájuk, békén hagyták őket – ez volt nekik a plusz keresetük. Én mentem néha az apámmal együtt a bányászlakásokba, a bányászoknak volt ásványuk, velük tárgyalt, és ott vette meg a bányavirágot, nem ő ment a bányába. A bányászoktól tudta meg azt is, hogy mikor és hol találták, és azt rögtön feljegyezte magának. Így állította össze a bányavirág-gyűjteményt [„A bányavirág a föld alatt begyűjtött, egy vagy több ásványból álló ásványminta, amely különleges esztétikai tulajdonságokkal rendelkezik, az ásvány vagy ásványok összenövésének, színeinek, formáinak, az egyes összetevő kristályok kivételes méretének köszönhetően” (http://www.museum.hu/museum/archive_temp_hu.php?ID=374). Egyébként Nagybányán található Európa egyik legszebb bányavirág múzeuma. – A szerk.]. Végtelenül értelmes és kedves ember volt édesapám, nagyon szerették. A munkásoktól az igazgatóig mindenki szerette őt. Hogy elmeséljem csak azt: én már rég itt voltam, Iaşi-ban, tehát jóval a háború után, mikor a iaşi-i egyetem szervezett egy kirándulást a diákoknak Nagybányára, és meg akarták látogatni a Phönix gyárat. Én is benne voltam a kirándulócsoportban – én már tanszemélyzet voltam –, és elmentem a Phönix gyárba, hogy tárgyaljak velük, hát apám ott volt tisztviselő. Egy munkás volt akkor a káderfelelős. Mikor meghallotta, hogy én a Gottlieb László fia vagyok, azonnal minden ajtó nyitva volt. Annyira szerették. Mindenki szerette.

Édesanyámtól örököltem azt, hogy szeretem a zenét. Ha lehet, egész nap zenét hallgatok. Komolyzenét, nem akármilyen zenét. Édesanyám halála után én is vettem zongoraórákat. Volt otthon zongoránk, és szerettem zongorázni, de hát nem úgy, hogy ez legyen a mesterségem. Most is van egy pianínóm.

Tulajdonképpen én nem kaptam különösebb zsidó nevelést, inkább magyar nevelést kaptam otthon is. Nem tanultam héberül, nem is tudok. Sajnos. Nem árt soha egy nyelv pluszban, de így volt. Egy házitanítótól megtanultam héberül olvasni, de sohase értettem, hogy mit olvasok. A házitanító körülbelül nyolc- és tizenkét éves korom között járt hozzánk, olyan három-négy éven keresztül, de egyszer egy héten.

A második világháború előtti nagybányai zsidó életről nagyon keveset tudok mondani. Én csak egy nagy zsinagógát tudok Nagybányán, a többi, az nem volt zsinagóga, inkább imaház volt. Apám nagyon ritkán ment a zsinagógába, akkor vitt engem is, de csak nagyünnepek alkalmával: egy Ros Hásánát, egy Jom Kipurt, egy Pészahot megünnepelni. Kétszer-háromszor egy évben. És kész.

Egyszer az életben megtartottam egy ünnepet, elárulom. Mikor tizenhárom éves lettem, apám megkérdezte, akarok-e bár micvó lenni. Én nem akartam, és nem lettem. De ugyanabban az évben, mikor volt a nagyböjt ősszel, a Jom Kipur, böjtöltem. Megígértem az apai nagymamámnak, akit nagyon szerettem, hogy böjtölni fogok. És elárulom, hogy böjtöltem becsületesen. Mert nem volt semmi értelme, hogy azt mondjam neki, böjtölök, és nem böjtölök. Vagy böjtöltem, vagy nem. És böjtöltem. Egyszer az életben. Nagyon boldog volt a nagymama. De miatta csináltam az egészet. És megpróbáltam azt is, hogy tudok-e vagy nem böjtölni. Sikerült a nagyböjtöt megtartani. Hát, szegény nagymama, olyanokat mondott nekem: „Mikor megnősz, akkor lesz neked egy szép zsidó feleséged.” És akkor mindig azt mondtam neki: „Én olyan nőt fogok elvenni, akit szeretek. Zsidó vagy nem zsidó…” És így is lett. Mit csináljak?

Velem mindenki magyarul beszélt a családban. Nekem magyar az anyanyelvem, nem is tudtam más nyelvet ötéves koromig. Utána édesapám – édesapámnak volt nyilvánvalóan egy német nevelése – vett egy fräuleint nekem, ahogy szokás volt abban az időben, és így tanultam meg németül. Azt hiszem, hogy öt éves voltam, édesanyám halála után. És csak hat és fél éves koromban tanultam meg románul, mikor egyszerűen beadott román iskolába, mert azt mondta, hogy „Meg kell tanulj románul, mert Romániában élünk”. És igaza volt. Nagybányán nem volt zsidó iskola, csak héder. Volt református magyar iskola, de nem adott oda. Nem, én a román állami iskolában végeztem az elemi iskolát. Négy elemi osztályt csináltam románul, egy év gimnáziumot, utána az 1940-es években bejöttek a magyarok [lásd: második bécsi döntés], és attól fogva magyarul csináltam a gimnáziumot, majd az egyetemet is.

Az egyetlen problémám gyerekkoromban az volt, hogy árva voltam. De nem éreztem túlságosan árvának magam, mert olyan szépen foglalkoztak velem. Édesapám nemcsak papa volt, hanem mama is volt. Nagyon szépen foglalkozott velem, nem beszélve az ő szüleiről, főleg a nagymamáról. És utána nagyon szépen foglalkozott velem a második anyám is, akit nagyon szerettem. Nem szeretem azt az elnevezést, hogy mostohaanya, inkább második anya. A nevén szólítottam, Lili. Nekem szép gyerekkorom volt. A környezet is szép volt, az emberek is.

Nem tudom, hogy volt, a csoda tudja, abban az időben nekem voltak barátaim: zsidók – de kevés zsidó –, magyarok, románok, minden összevissza. Mindenkivel jóban voltunk, mindenkivel barátkoztunk, nem volt probléma a nemzetiség, valláskérdés. Mindenkinek a maga dolga volt a nemzetiség és a valláskérdés. Főleg miután megtanultam románul is, ugye, hatéves koromban, akkor nem volt probléma, hogy tartsam a kapcsolatot a román gyerekekkel. Én nagyon el voltam keseredve, amikor láttam, hogy egymásnak uszítják tulajdonképpen a különböző nemzetiségeket – mert ez az igazság. Az uszítást kezdtem érezni még gyerekkoromban. Voltak magyarok, akik románellenesek voltak, és románok, akik  magyarellenesek. Nem tudom, miért, mert nem lehet egy nemzet ellen lenni. Lehetsz valaki ellen, az igen, de nem egy nemzet ellen. Nincs mese. És ugye, kezdődött az antiszemitizmus az 1940-es években, már tizenegy éves voltam akkor. Voltak magyar származásúak a barátaim között, sőt olyanok, akik Magyarországról jöttek Nagybányára, amikor Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, azokkal is nagyon jóban voltam, nem volt semmi probléma. Nem mondhatom róluk, hogy egyenként antiszemiták voltak. De voltak, akik mindig valamit bemondtak a zsidók ellen.

Például az antiszemitizmus megnyilvánulása volt akkor is, mikor bejöttek a németek – ez már 1944-ben volt [lásd: Magyarország német megszállása] –, és utána kellett hordjunk sárga csillagot. És utána jött a gettózás. Hát kik vittek oda, a gettóba? A magyarok. Mit mondjak? Én leírtam az emlékeimben azt a dolgot, hogy a mi házunkba beraktak két német tisztet [A visszaemlékezés németül jelent meg egy sorozat részeként Roy Wiehn szerkesztésében, amelyben a holokauszt túlélői leírják emlékeiket. Ioan Gottlieb: Euch werde ich`s noch zeigen (Megmutatom én majd nektek) – Herausgegeben von Erhard Roy Wiehn, Hartung-Gorre Verlag, Konstanz, 2006., http://www.hartung-gorre.de/gottlieb1.htm– A szerk.]. Nekünk négy szobánk volt, és úgy volt abban az időben, hogy a hadsereg miatt vettek szobákat a tisztek részére. Nem volt velük semmi probléma. Nem is beszéltek velünk, az az igazság. Nem SS-tisztek voltak, hanem Wehrmacht-tisztek, az nagy különbség. Tehát volt két tiszt. De a két tisztnek volt egy puccerje [Puccer = tisztiszolga (’Putzer’ /német/] is, egy német katona, aki nem lakott ott, hanem jött minden reggel. Nem tudom, mit csinált nekik. Fiatal gyerek volt, nem sokkal idősebb, mint én. Én összebarátkoztam vele. Német volt, én jól beszélek németül, ő beszélt velem, játszottunk együtt… Hát ez nem volt olyan gyerekes játék, beszélgettünk, miegymás a kertben. Nem volt semmi probléma. Amikor minket elvittek hazulról gettózni, akkor elvittek előbb egy teherkocsihoz, ahova beraktak mindenkit a környékről. Ez a teherkocsi az utcának a végén volt, nem sokkal messzebb a mi házunktól. És a puccer nem volt ott, amikor elvittek minket. De hazaérkezett, és megtudta, mi történt. Utánunk futott, megtalált engem a teherautóban, kezet fogott velem, és minden jót kívánt. Nem minden német antiszemita. Komplikáltak ezek az emberi kapcsolatok, nagyon komplikáltak.

Ha jól tudom, 1944. május ötödikén volt a gettózás Nagybányán. Minden zsidó lakásba jött pár emberből álló komisszió, és mondták, hogy hány perc múlva tessék összeszedni egypár dolgot, és visszük a gettóba. Minden további nélkül. Civilek voltak, nem hiszem, hogy volt fegyverük, nem volt szükségük rá. Az egyik civil, például, aki hozzánk jött, az az én tornatanárom volt. És elvittek. Nagybánya szélén volt egy elhagyott, azt hiszem, hogy téglagyár vagy valami ilyesmi, ami már nem működött. Volt ott valami építve, és odaraktak be minket, persze „la grămadă” [halomra (román)], ahogy mondják románul, egyiket a másikra. Nem tudom, hányan voltunk együtt. Földön aludni, szalmán meg miegymás. Az el volt előre készítve.

Édesapám tudott Auschwitzról. Senki se tudott Auschwitzról és ezekről a lágerekről Nagybányán. Nem tudom, honnan, ő tudott ezekről a lágerekről. Édesapám a gettóban mondta, hogy elvisznek minket, és hogy nagy kínok várnak a lágerben meg miegymásban, és nincs értelme, hogy ennek kitegyük magunkat. Így történt az meg, hogy amikor gettóztak minket Nagybányán, két vagy három hét után egy orvos családdal együtt öngyilkosok akartunk lenni. Én is. Az orvos – Benedek, a másik nevére már nem emlékszem –, a felesége, a gyerekük, én, a papám és a mostohaanyám, mind a haton. Morfiummal. A doktor bácsi adta nekünk be az injekciót. A gettóban még nem volt olyan szigorú a dolog, úgyhogy ő szerzett, és volt mind a hatunknak. Hatunkból csak hárman haltak meg. Ő, azaz az orvos, a fia és az én mostohaanyám. A doktor felesége életben maradt, az édesapám is és én is. Kérdés, hogy miért maradtunk mi életben. Akkor tudtam meg, hogyha injekcióban adják is a morfiumot, a gyomron keresztül megy, csodálatos módon, tehát előbb a gyomorba megy, és onnan szívódik fel. Úgyhogy amikor minket megtaláltak, akkor rögtön bevittek a kórházba, és gyomormosást csináltak. Persze én nem tudok róla, mert nem voltam magamnál. Ezenfelül én fiatal gyerek voltam, tizenöt és fél éves, hát akkor egészen erős a szervezet, és megbirkózott a morfiummal. Édesapám azért maradt életben, mert nem tudta, hogy a nikotin valamennyire a morfiumnak az ellenmérge. És idegességében sokat szívott. Ilyen fura dolgok történnek az életben. Így maradtunk mi, ketten életben. Arra is emlékszem, hogy amikor fölébredtem, szóltak a harangok a [nagy]bányai református templomban, és a kórház aránylag közel van a templomhoz. És nem tudtam, mi történt. Nem tudtam, hogy miért ébredtem fel.

Pár hétig voltunk a gettóban, mert egy hónap múlva érkeztünk Auschwitzba. Nagybányáról egyenesen Auschwitzba vittek, de három napig tartott ez az egyenes. Egyetlen nagyobb városra emlékszem, amin átmentünk, az már Lengyelországban volt, Katowice. Azt láttuk a táblán. Hát megtörtént, hogy kinyitották egy kicsit a vagonokat, kiszellőztettek, de nem volt elég. Amikor deportáltak, tulajdonképpen én voltam, az apám, a Sándor Arnold és a nagymama a családból. Mi, négyen Auschwitzig együtt mentünk. A nagymamát és a nagypapát sose láttam már azután.

Nekem a jobb fülem a morfiummérgezés miatt folyásos volt – de külsőleg, nem belülről –, és be volt kötve a fejem. És így érkeztem meg Auschwitzba, bekötött fejjel. Annyira tudta édesapám, hogy mi történik, hogy mikor Auschwitzban kinyitották az ajtókat, hogy mindenki menjen ki a vagonokból – ott kellett hagyja a csomagokat meg miegymás –, akkor apám levette rólam a kötést, és kitanított: „Hogyha megkérdik, hogy hány éves vagy, azt mondod, hogy tizennyolc vagy.” Tehát nagyobb, mint amennyi én voltam – tehát tudott a gyereklágerekről. „És ha megkérdik, dolgozni akarsz-e, akkor persze hogy dolgozni akarsz.”

A férfiakat külön nézték, a nőket külön. Először a nagymamától váltam el mint nőtől, ugye. Hát mi csak négyen voltunk a nagymamával együtt a családból, és akkor a férfisorban maradtunk hárman. A férfisor elején volt egy tiszt, az orvos, aki mondta, ki menjen balra, ki menjen jobbra. Az egyik oldalon voltak az öregek és a gyerekek egy része – hát a gyerekek mentek a gyereklágerbe, az öregek mentek a krematóriumba, ugye –, és a másik oldalon voltak azok, akik munkába mentek [lásd: szelektálás]. És akkor megkérdezte tőlem németül ez az orvos, aki a férfisort vizsgálta, hogy hány éves vagyok. Én beszéltem németül, úgyhogy mondtam, hogy hány éves vagyok, és hogy „Akar-e dolgozni?”. „Igen.” De mondom, hogy édesapám levette rólam a kötést, nehogy azt mondják, hogy beteg vagyok, és akkor vigyenek… Tehát ő sok mindenről tudott. És neki köszönhetem azt, hogy élek. Úgy készített fel engem Auschwitzban, mint aki tudja, hogy mi következik. Hogy honnan tudta, azt nem tudom. Sose mondta meg. Túlságosan is jó volt a felkészültsége, ami nekem használt persze. Csak neki kevésbé.

Auschwitzban én nem voltam, csak egy hétig, mert minket utána Mauthausenbe küldtek, az már Ausztriában van, közel a Dunához. Oda szintén marhaszállító vagonban vittek, de nem voltunk olyan sokan egy vagonban, mint Auschwitzig, persze ott már katonák vigyáztak ránk. Elkerültünk Mauthausenbe, ott se voltunk sokat, három napot voltunk ott édesapámmal együtt. Mauthausenben már az édesapám se tudta, hogyan csinálja jobban, és mikor egyesek megkérdezték, hogyha van valaki, aki gyerek, hogy vegyük ki, és más lágerbe megy, és így tovább, apám akkor azt mondta, hogy „Fiam, te határozz, ha akarsz, akkor menj oda”. Visszautasítottam. Vele akartam maradni. Úgyhogy együtt maradtunk, és Mauthausenből  elvittek minket Melkbe [A Melk melletti Roggendorfban 1944 áprilisában létesítették a mauthauseni koncentrációs tábor egyik altáborát, ahol az ún. „Kvarc-projekt” keretében kvarcbányában dolgoztatták a foglyokat (a Steyr Művek és a Flugmotorenwerke Ostmark /FMO/ számára). A tábort a Vörös Hadsereg szabadította föl 1945 áprilisában. – A szerk.]. Hát Melkről sokan tudnak, mert ott van egy híres apátság, a melki apátság. Az már nagyon régi apátság. Hát ott volt a Duna-parton a láger. A láger széléről mi láttuk a Dunát. Egy kis láger volt, tízezer ember körülbelül. Csak férfiak voltak. Általában ők külön csinálták a női lágereket, külön a férfilágereket.

Melkben dolgozni kellett, mégpedig egypár kilométerre a lágertől csináltak, vagy akartak legalábbis csinálni egy repülőgyárat hegy alatt. Azért hegy alatt, hogy ne lehessen bombázni. És olyan hegyet választottak, ahol könnyű volt a tárókat csinálni, mert főleg homokhegy volt. Olyan pickhammerrel dolgoztunk, amivel aszfaltot szoktak törni. Amikkel mi dolgoztunk, kisebbek voltak, mint ezek az aszfalttörők, mert vízszintesen kellett tartani őket, és előreemelni. Kellemetlen dolog, mert nyolc óra után az embernek úgy fáj a feje, hogy reszket mindene benne. Tehát ezt csináltuk mi. Hát nem volt kész a háború végéig csak egy kis része, a golyóscsapágyrészleg volt kész, a többiből nem volt semmi kész. Tárókat csináltunk, volt egy nagyobb táró, két kisebb táró, nem tudom pontosan, de vagy öt tárót csináltunk. Nem tudom, hány száz métert kellett bemenni a hegybe. Három részben dolgoztunk, tehát nyolc-nyolc-nyolc órát. Persze, amíg kivittek, amíg visszahoztak… Azok, akik nyolc órát voltak dolgozni, legalább tizenkét órát voltak kint a lágerből. Mert ugye amíg mentünk-jöttünk, vártunk, a lágerből előbb gyalog mentünk egy kisállomásig, onnan vonattal tovább, szóval sokat tartott. Jó pár kilométerre volt a lágertől.

Persze aránylag sokan voltak, akik a lágerben dolgoztak. Nekem is sikerült a lágerkórházban dolgozni. Tehát ott dolgoztam, foglalkoztam a betegekkel, könnyebb munka volt, mint kimenni, és a táróknál dolgozni. De hát ezt is kellett csinálni. Hát egy adott pillanatban például odaraktak minket, akik a lágerkórházban dolgoztunk, hogy a hullákat rakjuk be teherautóba. Mert ott nem volt krematórium, Melkben, és vitték a hullákat Mauthausenbe. Azt hiszem, hogy kétszer egy héten jött egy teherautó, és vitte őket. Amikor bejött az ősz, bejöttek a hidegek – fűtésről nem volt szó –, akkor körülbelül harminc halott volt egy nap. Egy nap. Számítsa ki, hogy… Akkor mi történt? A láger száma lejjebb ment, akkor mindig hoztak újabb foglyokat. Tehát ezeket a hullákat kellett berakni a teherautóba. A hullákat a vécék alatt tartották valahol, egy pincében, ott rakták egyiket a másikra. Persze a vécék rosszak voltak, és lefolyt, rájuk ment minden piszok, kellemetlen munka volt azokat vinni.

Nem tudom, hány százan voltunk egy teremben, priccseken aludtunk, tehát olyan hármas ágy volt – földszint, közép és fent – deszkából, valami szalma talán volt rajta, de kevés, és azon aludtunk. És adtak nekünk egy-egy pokrócot, amivel betakarózzunk. És be voltunk öltözve ebbe a csíkos öltözékbe, mint a megbüntetett emberek, még Auschwitzban kaptuk az öltözéket.

Csodálatos módon én megszabadultam a tetovált számtól, nekem nem volt tetovált számom, nekem karszámom volt, de nem Auschwitzban kaptam, hanem Mauthausenben kaptam a számot. Édesapámnak szintén nem tetovált száma volt, mind a ketten Mauthausenben kaptuk a számot. 72762 voltam én, és 72763 volt ő, mert a László a János után jött. Névsorban vették. Egy kis fém táblára volt berakva, és dróttal felfogva. És itt kellett tartani a karon, a csuklón, és azonkívül rá volt varrva a szám a ruhára is a mellén és valahol a nadrág egyik részén.

Nemcsak zsidó foglyok voltak a melki lágerben. Például nem tudom, honnan került oda két spanyol. Szóval többen voltak, de két olyasmi volt, mint egy belső rendőr, tehát rendet tartott a barakkban. Szimpatikus alakok voltak a spanyolok. Utána jöttek a franciák, akiket későbben hoztak oda, szintén mint pótanyagot. Hát egy vezette a barakkot, a blockältester [Az SS által kinevezett fogoly, aki a blokkokért felelős. – A szerk.], de volt mellette egy, aki írta a dolgokat, hogy ki van... és koszt, és mit hoznak és így tovább. Ez volt a schreiber. Schreiben, írni kellett tudjon, ugye. Hát csodálatos módon az egy francia volt. Nem zsidó, keresztény francia. Azonkívül lengyelek voltak elég sokan, nem zsidók. Voltak ukránok, voltak mongolok. Honnan jöttek oda mongolok? Hát valahol bekerültek a szovjet katonacsapatokba, és mint hadifoglyok kerültek oda. Ukránok voltak elég sokan. Volt egy angol pilóta, mint hadifogoly került oda. Volt egy román, nem tudom, hogy került oda De a jó nagy része zsidó volt, főleg az elején, mikor mi odakerültünk.

Mindenütt, ahol láger volt, a mellre és nadrágra felvarrt szám mellett volt egy színes háromszög. És az a szín mutatta, hogy ki miért került oda. Volt három: piros, fekete, zöld. A pirosak voltak a politikaiak. Csodálatos módon én politikai voltam. Hogy miért, azt nem tudom. És hogy miért volt minden zsidó politikai, azt se tudom. A feketék, azok voltak a kis tolvajok, a munkakerülők, például nem akartak dolgozni, és berakták a lágerbe őket. Az én főnököm, a barakk főnöke, az egy ilyen fekete volt. Ő mint arbeitscheuer [munkakerülő?] volt ott, fekete háromszöge volt neki, valószínűleg dutyiból, vagy nem tudom, honnan. És voltak zöldek, azok voltak a gyilkosok, akiket kiszedtek a börtönből, és beraktak a lágerbe. Ezek rendszerint németek voltak [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték; zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.].

A feletteseink SS-ek voltak. Wehrmacht-tiszt kevés volt bent, de megtörtént, hogy volt. Volt egy Wehrmacht orvos. Ugye, hát az nem volt SS orvos. Például én neki az életemet köszönhetem. Mert én jelentkeztem, hogy beteg vagyok. És hozzá mentem, szépen németül elmeséltem, hogy tizenhat éves vagyok, és nem bírok tovább dolgozni, ha odaküldenek, meghalok. De nem voltam beteg, nem voltam olyan beteg, hogy azért berakjanak a láger kórházába. Ott tartott a kórházban végig. Ilyenek is voltak. De a többi, az mind SS volt, a főnök SS volt, akik vigyáztak ránk, mind SS-tisztek voltak, és utána voltak a katonák, akikkel mentünk a munkába. Ötös sorban voltunk, és mindkét oldalt katonák puskával vigyáztak ránk. Nem is tudom, milyen katonák voltak, nem is volt érdekes.

Voltak a barakkok, több barakk volt, és minden barakkban volt, nem tudom, hány száz ember. Ezek voltak a munkásbarakkok. Fel volt osztva, hogy ki megy reggel, ki megy délután, ki megy éjszakára dolgozni. Tehát voltak a barakkok, és a barakkokon kívül volt ez a kórház például, volt a konyha.

Minden barakknak volt egy főnöke, azt úgy hívták, hogy blockältester – hát az ältester az az idősebb, főnök ugye –, és mellette volt a schreiber, aki vezette a kondikát. De ezek foglyok voltak. A blockältestereket szadistákká nevelték, és utána odarakták őket főnököknek. Például az én blockältesterem elmesélte nekem egyszer, hogy ő nem tudom, hány évet volt már lágerben – vagy hét-nyolc éve volt lágerben –, és hogy az elején volt egy főnökük, és a főnöknek megadták azt, hogy most elmennek, nem tudom, hova dolgozni, és mondjuk, százból csak tizenöt jöjjön vissza. A többieket ki kellett végezni útközben. Ahogy lehetett. Például mesélte, hogy Mauthausenben – a mauthauseni láger keretén belül – volt az a híres kőbánya. Azt kérdezte valaki tőlem: „Láttad azt a kőbányát, amikor ott voltál?” „Nem.” Csak azután, a háború után. Ha akkor láttam volna, nem lennék most itt. Mert onnan nagyon kevesen kerültek elő. Ott odarakták őket, hogy köveket hordjanak, nagy darab köveket lépcsőn föl. És mikor jöttek a kövekkel, akkor meglökték őket, visszaestek, a kövek rájuk, egy csomót megöltek közülük. És amikor már mindez megvolt, akkor azokat, akik túlélték, odarakták ugyanarra a munkára. Miután szépen így kitanították, hogy milyen jó szadistának lenni, akkor odarakták blockältesternek.

Hát, rosszul viselkedett a foglyokkal. Én egyszer meg is ijedtem tőle. Tudniillik az egyik zsidó elaludt egy reggel. Elaludt. A többiek is hibásak voltak, mert senki se figyelt fel. Az az igazság, hogy mindenki magával se tudott eleget törődni, nemhogy másokkal törődjenek. És nem volt ott, amikor csinálták az úgynevezett appellt. Hiányzott valaki nála. Az nagy tragédia, ugye. Megszökött? Mi van vele? És mikor megtalálták, akkor elkezdte verni, ütni, amit akar. Szóval, hogy rövid legyek. Én aznap épp munkába mentem, nem tudtam, mi történt, csak amikor visszajöttem, a többiek elmesélték nekem, hogy addig ütötte őt, amíg bírta, de amikor látta, hogy nem hal meg, akkor felakasztotta. És kész. Ezt ő csinálta a saját kezével.

Ez a blockältester homoszexuális lett a lágerben, és én voltam az egyik ifjú. Nem az egyetlen. És akkor szóba állt velem. De aztán előbb-utóbb már nem lettünk jóba, és azért kerültem munkába. De egy ideig nem dolgoztam, ott tartott maga mellett heteken keresztül. Más munkát adott nekem a barakk keretén belül. És akkor közelebb voltam hozzá. Sokat mesélt, én mit mondjak? Egyébként, mikor normális perceiben volt, szimpatikus is volt. De nagyon keveset tartott ez az egész, sajnos. És akkor mind mesélt. Mesélt ezt, mesélt azt… Féltem tőle. Egyszer megharagudott rám, nem tudom, miért, és azt parancsolta: „Na, menj a drótokhoz.” A láger szélén voltak azok a drótok elektromossággal. És elindultam, őszinte leszek, azt mondtam, hogy inkább dögöljek meg ott a drótok között, mint hogy tovább éljek így. És mentem. Ő nem várta el ezt tőlem, azt hitte, hogy én nagyon félek. És utánam futott, elfogott, és visszahozott. Azt mondja nekem: „Azt hittem, hogy gyáva vagy.” Na jó, hogy hitte. De már közel voltam a drótokhoz, amikor elkapott.

Hallottam esetekről, hogy öngyilkosak voltak egyesek. Volt Nagybányán egy érdekes lengyel család. Nem tudom, hogy szabadultak meg Lengyelországból. Nem is tudott a férfi se magyarul, se románul, németül beszéltünk, németül jól tudott. Erthaim volt a családneve, a keresztnevét nem tudom. Mérnök volt, akinek a felesége a saját unokahúga volt. És volt egy gyerekük, aki teljesen hülye volt. Szóval annyira degenerált volt, hogy négy-öt éves korában ágyban, szóval csak fekve volt, magára csinált, csak nevetett, nem tudott beszélni, nem tudott menni, nem tudott semmit. Ők beadták az iratokat, hogy kivándoroljanak Amerikába. Amerika befogadta őket, de gyerek nélkül. És nem mentek. Hogy miért nem hagyták ott azt a szerencsétlent? Nem tudtak lelkileg elmenni. Egyetlen gyerekük volt… És deportálták őket. Na, ez volt az egyetlen eset, akiről hallottam, hogy fekve akasztotta fel magát. Képzelje el, mennyi akaraterő kell ehhez… Az ágyban volt, nem tudom, honnan került spárgája, vagy mije volt neki, és azzal a felső priccságyhoz felakasztotta magát, és ott  maradt, nem mozgott, amíg meg nem halt. Fura, ugye? Erről azért tudok, mert ismertem az illetőt.

A koszt rossz volt, nem nagyon lehetett megenni, ez az igazság. Az emberek lassan-lassan mentek tönkre. Nemcsak a koszt miatt, hanem idegileg, lelkileg és így tovább. Édesapám 1945 januárjában halt meg. Együtt voltunk, egy barakkban. Ő is dolgozott, és amikor lehetett, nem dolgozott.

Én Melkben pár hónapot, talán két vagy három hónapot, nem túlságosan sokat dolgoztam. Beszéltem erről a nagy munkáról, a tárókban. Mert utána a kórházban dolgoztam jó pár hónapot. A végén, két vagy három hónapot azt mondtam, hogy beteg vagyok, és beteg maradtam. Tartott az orvos, mikor kiengedtek, megint visszajöttem más bajjal, szóval akkor már ment a dolog. Már ismertem, hogyan kell csinálni a dolgokat. Például azt mondtam, hogy hasmenésem van. Hát hogyha az embernek hasmenése van, akkor be kell mutassa. De nekem nem volt. És ott hagyott a tiszt, hogy mutassam meg. De ki vigyázott rám? Szintén egy lágeres, egy fiatal fiú volt az. És akkor látta, hogy nehézségem volt, és elvette tőlem az éjjelit, ami alattam volt, és elvitte. Utána, mikor kérdezte az orvos, azt mondta, hogy „Hát csinált, elvittem, hogy kimossam”. És így tudtam kórházban maradni egy ideig.

Amikor Melket muszáj volt felszámolni, mert jöttek az orosz csapatok, akkor a foglyok egy részét gyalog vitték az ebenseei lágerbe [Ebensee községben a mauthauseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. De engem nem gyalog vittek, én már akkor betegállományban voltam, és Mauthausenbe vittek vissza vonaton. 1944. áprilisban kerültem vissza, de nem voltam sokat utána már Mauthausenben. Hát ott láttam azt, amit utólag fényképeken látott maga is: egész kis dombok csak holtakból. Látott ilyet? Ezek voltak filmezve. Például a „Nürnbergi tárgyalás”-t ha látta, legalábbis az első kiadást Spencer Tracyvel, ott adtak egy ilyen dokumentációt, ami eredeti film volt [Gottlieb János Stanley Kramer 1961-ben készült, „Nürnbergi per” című filmjére utal, melynek egyik főszerepét  Spencer Tracy (1900–1967) alakította. – A szerk.]. Én láttam ezeket a dombokat, nem volt kellemes az sem. Melkben ilyet nem láttam. Amikor Mauthausenbe visszavittek, már nem is voltak SS-ek ott, az SS-ek elmentek. Egy bécsi civil rendőrség volt aztán, aki vigyázott nagyjából a rendre, de már nem csinált semmi rosszat. Hárman voltunk egy ágyban, ennivalót majdnem semmit nem adtak. Május ötödikén volt a mauthauseni lágernek a felszabadulása. Négy nappal a háború vége előtt szabadultam én meg.

Összesen tizenegy hónapot voltam lágerben: Auschwitzban, Mauthausenben, Melkben, ismét Mauthausenben. De utána még két hónapot voltam kórházban, a felszabadulás után, mert annyira le voltam gyengülve, hogy nem tudtam a lábamra se állni. Annyira le voltam gyengülve, hogy be kellett vinni engem egy másik kórházba. Akkor kerültem át Ebenseebe, az ebenseei kórházba, amit az amerikaiak egy kicsit rendbe hoztak, és ott mesterségesen tápláltak engem vénán keresztül, amíg helyrehoztak. A szabadulás után. De nagyon sokan haltak meg a szabadulás után. Mert már nem volt visszaút, nem lehetett megmenteni őket. Majdnem két hónapot voltam ebben a kórházban. Tehát egész májusban, és június vége fele kezdtem hazafele jönni.

Az ebenseei kórházban voltam, amikor adtak egy papírt, amivel felülhettem akármilyen vonatra ingyen. És akkor előbb elkerültem még egy lágerbe, hát az már felszabadulás után volt, akkor már nem voltam bezárva oda, de volt, hol aludjak egy éjszakát, kettőt. Ez valahol szintén Ausztriában volt, Linz mellett. És akkor meglátogattam Linzet is. Útban hazafele. Onnan vettem egy másik vonatot, hogy Magyarország fele kerüljek. Nagyon sokat utaztam, mert meg kellett kerüljük Bécset. Bécs agyon volt bombázva, nem ment vonat arrafele abban az időben. Úgyhogy Sopronba kerültem – jól megkerültük az egész utat –, és Sopronból Pestre.

Június vége fele voltam Budapesten, maradtam vagy három-négy napot. Pesten már rögtön volt címem, az állomáson rögtön mondták, hogy akik a deportálásból jönnek haza, hova kell menjenek. Én már hallottam róla, hogy vannak ilyen központok, már tudtam róla. Elmentem oda, ott megint irányítottak tovább. Megkérdezték, hogy mit akarok, mondtam, hogy haza akarok menni Nagybányára. Akkor volt a románoknak ott Budapesten egy képviselete, oda is elmentem, ők is adtak egy papírt, és jöttem hazafele vonaton.

Hogy hogyan utaztunk, az egész más kérdés. Rosszul, könyörgöm. Én olyan rosszul néztem ki Budapesten, hogy miután felmentem egy vagonba, amelyik ment Debrecen fele – ez volt az út, Debrecen fele –, jöttek az orosz katonák, és mindenkit kiraktak a kocsiból, hogy az nekik kell, és ők utaznak azzal a vagonnal, de mikor engem megláttak, visszavittek. Olyan rosszul néztem ki. Úgyhogy az orosz katonákkal mentem egész Debrecenig. Debrecenben volt a következő vonat, és onnan jöttem Nagybányára. Hát persze közben látogattam ismerősöket Pesten is, Debrecenben is, mert voltak ismerőseim, nagybányaiak, akik odakerültek. Adtak címeket, akiket ismertem. De hát pár órát tartott az a látogatás.

1945. július tizennegyedikén éjjel két órakor megérkeztem Nagybányára. És akkor elmentem a volt zongoratanárnőmhöz – Kádár Erzsébetnek hívták, ő Bartók Bélának volt a tanítványa. Kádár Erzsébetnek a férje Kádár Géza festő volt [Kádár Géza (Máramarossziget, 1878 – Nagybánya, 1952) – 1899–1901 között a budapesti Iparművészeti Iskolát látogatta, majd Münchenben Hollósy Simon tanítványa volt. Végérvényesen 1923-ban telepedett le Nagybányán. Felesége a Bartók-növendék Hevesi Erzsébet volt. – A szerk.], csodálatos módon mind a ketten illegalisták voltak, kommunisták voltak, nem tudom, hogy szabadultak meg. És a nő zsidó volt, csak ki volt keresztelkedve, a Kádár Erzsébet, úgyhogy őt nem deportálták. A lánykori neve Hevesi volt, és volt egy húga, aki Pesten volt zongoraművész – tehát mind a ketten zongoristák voltak –, és akit deportáltak. Ő nem jött vissza. És én hozzájuk mentem. Hogy miért választottam őt? Érdekes dolog. Azért is mentem oda, mert tudtam, hogy olyan emberek, akik ebből nem fognak problémát csinálni. Mert ahogy én kinéztem, amilyen piszkos voltam, amilyen büdös voltam, akárhova nem mehettem. Nem voltak lehetőségek mosakodni se, hogy rendben tartsam magamat. Én a lágerruhákkal jöttem haza Nagybányáig. Csíkossal. És akkor ott éjjel a fürdőszobában mindent levettem magamról, megmosakodtam, adtak nekem egy pizsamát, és lefeküdtem. Ez volt az első jó éjszaka több mint egy év után. Ott voltam náluk vagy egypár hétig. Akkor csináltam a láger utáni első fényképet. Hát, megmértem magamat, Nagybányán már elég kövér voltam, negyvenöt kilós. Tíz nap alatt tíz kilót híztam.

Közben megtudtam, hogy a nagybátyám, Sándor Pál megvan Bukarestben, sikerült valahogy vele felvegyem a kapcsolatot, és elmentem Bukarestbe. Ő nem tudta, hogy én megyek, rossz volt akkor a közlekedés és a kapcsolatok, a posta is, minden, amit akar. De otthon volt a sógora, aki fogadott. A nagybátyám nyaralni volt Buşteniben [Brassótól délre], de ő is rögtön hazajött, utána elvitt engem is oda, és ott töltöttem vele egypár hetet. Egy kicsit rendbe szedtem magam. Megkérdezte, hogy mit akarok, én megmondtam, hogy mit akarok, és visszamentem Nagybányára. Nem volt probléma. Tartottam vele a kapcsolatot, amíg meg nem halt.

Visszakerültem Nagybányára, és kezdtem az után érdeklődni, hogy hogyan tudom befejezni az iskoláimat. Tulajdonképpen egy gimnázium volt Nagybányán, de volt román és magyar tagozata. Én rögtön a magyar tagozathoz mentem, oda iratkoztam be, mert könnyebb volt nekem magyarul tovább csinálni az egészet. Beleegyeztek abba, hogy két évet csináljak egy év alatt mint magántanuló. Mert egy évet vesztettem, nem az én hibámból. Nem kellett járjak az iskolába, csak vizsgázni. Hát tanultam, amit tudtam, akkor tanulni nagyon nehéz volt, de hát levizsgáztam végül is, elintéztem a vizsgákat. És egy év után beiratkoztam az utolsó, nyolcadik osztályba – abban az időben a gimnázium nyolc osztályos volt –, és visszakerültem a volt kollégáimmal egy osztályba. Mert behoztam azt az egy évet. Persze nem csak a volt kollégáimmal voltam együtt, mert jöttek máshonnan is, de főleg azok voltak, a volt kollégáim. És azokkal érettségiztünk, és mindegyik ment a maga útjára.

A mi lakásunkat, miután minket elvittek a gettóba, bezárták és lepecsételték. Ez volt 1944 májusában. Nem tudom egész pontosan, mikor, de Nagybánya ősszel – tehát egy fél évre rá – felszabadult. Sokkal hamarabb, mint mi. Nagy összevisszaság volt akkor, és előbb-utóbb a lakást odaadták másnak, akinek befolyása volt. Nem tudom, hogy kik vagy milyen formában, de nem volt érdekes, mert azután minden lakást annak adtak, ugye, akinek akarta a Párt és így tovább. Tehát amikor én hazajöttem, mást találtam a lakásban – ez a lényeges. Ki került az én lakásomba? Egy Birtás Gábor nevezetű illegalista, aki utána a szekuritáténak [lásd: Securitate] lett a főnöke. Na most, hogy kerüljön be a lakásba? Mert át akarta adni a nagybányai zsidó hitközségnek, ami volt a lakásban. Nem tudom, honnan szedtek egypár zsidót, azt hiszem, a munkaszolgálatosokból, akik visszakerültek, és ők voltak Nagybányán a zsidó hitközség, és akkor a zsidó közösség volt az, aki átvette a lakásban levő tárgyakat. Akkor a lakásból kivettek mindent, amit találtak, az ásványgyűjteményt is. Én egy részét visszakaptam az ásványgyűjteménynek. Egypár darab még megvan nekem, csak azért, hogy emlékezzek édesapámra. De nem túl sok. Miért van ilyen kevés belőle? Mert akkor nagy cirkusz volt, hogy nem szabad ásványt tartani, be kell adni az államnak – mint az aranyat és így tovább. És akkor én vettem a ládákat – ládákba volt szépen berakva –, és beadtam a kolozsvári Bolyai Egyetemnek [lásd: Kolozsvári tudományegyetem] ajándékba. Még egy köszönő papírt se kaptam tőlük. Ott van, valahol meg kell legyen. És én megtartottam magamnak egypár dolgot emlékbe, ennyit. Tehát a lakásunkban levő dolgoknak egy jó részét megtaláltam a hitközségnél, amikor visszajöttem, de nem mindent, sajnos. A bútornak is egy részét a zsidó hitközségnél találtam. A bútor a miénk volt, a saját bútorunk volt. Valahogy megtaláltam a zongorát is. Azt elhoztam Kolozsvárig, utána eladtuk, és én vettem egy másikat. Most is van egy pianínóm.

Segélyekből éltem, kaptam segélyt. Elmentem a város vezetőségéhez, még az is adott segélyt, mert IOVR-tag – Invalizi, orfani şi văduve de război [Hadirokkantak, hadiárvák és hadiözvegyek (román)] – voltam. Kaptam pénzt tőlük, kaptam segélyt a hitközségtől, szóval valahogy kijöttem. Én se tudom, hogy éltem, de valahogy sikerült átvészelni. És volt valami nagy szerencsém. A Phönix gyárnak az egyik tulajdonosa Bukarestben élt, és hol Bukarestben, hol Nagybányán volt. Zsidó volt, Weiser Miklós. Pesten élte túl a háborút. Egész Magyarországban eldeportálták a zsidókat, csak Pesten nem sikerült nekik. Pesten nem tudom, melyik szigetre, a Margit-szigetre vagy melyik szigetre vitték a zsidókat, és nem sikerült mindannyiukat deportálni. Túlságosan nagy volt a kapcsolat a zsidók és nem zsidók között, Pesten főleg, és azért ott nem sikerült deportálni őket. És egyébként ott nősült, ott ismerte meg a feleségét. Hogy miért nősült ott, azt tőle tudom. Mert hát sok nő járt utána. Képzeljen el egy jóképű, magas férfit, aki gazdag, akinek egyeteme van – vegyészetet és konzervatóriumot végzett, nagyon szépen énekelt, jó hangja volt. Mindene volt, és főleg pénze volt, tehát úgy estek a nők utána, mint annak a rendje. De nem nősült meg, mert azt mondta, hogy mindegyik a pénzéért megy hozzá feleségül. De ott megismerkedett valakivel, aki beleszeretett anélkül, hogy tudja, hogy kicsoda, és akkor azt elvette feleségül. Weiser Miklós nagyon szerette édesapámat, mert ő csinálta neki az ásványgyűjteményét is, többek között. Körülbelül egyidősek voltak édesapámmal, vagy talán még fiatalabb volt, mint édesapám. És ő segített anyagilag a háború után, amíg a középiskolában voltam. És segített alaposan. Az egyetemen már kevésbé segített. Azért is, mert 1947-ben kerültem az egyetemre, 1948-ig én még kaptam holmi segélyeket, amiből tudtam élni, ő viszont közben – 1947-ben vagy 1948-ban – elment az országból. Elfutott Nyugatra. Jól tette. Felajánlotta nekem, hogy magához vesz. Örökbe akart fogadni. Én nem akartam senkihez se menni örökbe fogadva. Megvolt a saját egyéniségem, és nem akartam másokat hallgatni. Nem mindig jó ez, de ez volt. Valahova Amerikába mentek ki, de nem tudom pontosan, hogy hova, Argentínába, talán. Körülbelül sikerült neki egy csomó pénzt kivinni külföldre, és volt, miből éljen, de sajnos nem élt túlságosan sokat, vagy tíz év múlva meghalt szívszélhűdésben. Tehát elég korán halt meg, nem lett öreg. De mikor középiskolás voltam, ő segített.

1947-ben beiratkoztam a Bolyai Egyetem vegyészeti szakára, és elkerültem Kolozsvárra. Azért a vegyészetre, mert így kaptam stipendiumot a Phönix gyártól. És az egyetemen aztán kezdtem kapni a különböző segítségeket. Hát volt a Jointnak Kolozsváron bentlakása és kantinja, volt hol lakjak is Kolozsváron, és hol egyek – ingyen kantin, ingyen szállás, minden ingyen volt. A Joint tartotta fent, és elég központi is volt a bentlakás, a Majális utcában. Ott voltam az elején, elsőéves koromban. Az első év elvégzése után átiratkoztam a Bolyai Egyetem matematika szakára. Különbözeti vizsgákat kellett tegyek, és akkor egyenesen a másodévre kerültem.

De közben megnősültem. Jött a másik probléma. A feleségem nekem kollégám volt Nagybányán, a középiskolában, az utolsó évben. Laktam is a szüleinél – az volt a baj, ugye. Butkovits Aliznak hívták, de tulajdonképpen ő eredetileg Berger Aliz volt. Butkovits lett, mert a mostohapapája örökbe fogadta. És a Berger Aliz hogyan szabadult meg a háborútól? Az egészen furcsa. Az édesanyja ki volt keresztelkedve, mert keresztény volt a második férje, és akkor őt nem kellett deportálják. De a lányuk, hiába volt kikeresztelkedve, nem volt férjnél, hát kicsi volt, fiatal volt, kellett volna deportálni. Ő százszázalékos zsidó, mert az anyja is zsidó volt, csak kikeresztelkedett, és az apja is zsidó volt – Berger volt. De volt egy szomszédjuk, és a szomszédnak volt egy szőlője Szinérváralján – az Seini románul –, tehát Nagybánya és Szatmárnémeti között körülbelül középen [Szinérváralja – nagyközség Szatmár vm.-ben, Trianon után Romániához került (Seini), Nagybányától 27 km-re van északnyugati irányban. – A szerk]. Odavitte a leánykát, és ott tartotta a háború végéig. Volt ott, hol lakjon, hol egyen, volt minden. És így szabadult meg. Hiába keresték otthon, nem lehetett megtalálni.

Megnősültem, még mikor másodéves voltam. Másodév elején, 1948 őszén. És akkor sikerült egy szobát szerezzek aránylag olcsón, szintén egy zsidó családnál, akiknél nagyon jól éreztük magunkat, és sikerült az egyetemen szerezni a feleségemnek egy tisztviselői állást, tehát ő is keresett. Én is kerestem még, dolgoztam. Pénzt gyűjtöttem az „Antal Márk”-nak – úgy hívták azt a Joint által fenntartott bentlakást. Én már nem laktam ott, de dolgoztam nekik, jártam a városban, gyűjtöttem a pénzt, és akkor nem tudom, hány százalék az enyém volt a pénzből. Szóval átvészeltem. Két évig volt problémám, aztán elkezdtem keresni én is, mert harmadéves koromban kineveztek gyakornoknak. Tehát diák voltam, és gyakornok voltam, matematikai  analízis szemináriumokat tartottam az első évvel. Utána csináltam mindenfélét. Így történt meg az, hogy mikor nyugdíjba mentem, nekem elismertek ötven év felsőoktatást.

Az első házasságomból volt egy fiunk, Gottlieb Péter, ő 1950 márciusában született, mikor harmadéves voltam. Miután elváltunk, ott maradt Kolozsváron az édesanyjánál. Normális volt, mert öt éves vagy hat éves volt, mikor elváltunk, hát kisgyerek volt. Nem volt nekem mit kezdeni egy kisgyerekkel itt, Iaşi-ban. Ez így volt, de mikor egyetemre került, akkor idevettem. És itt végezte a matematikát. Visszakerült Kolozsvár mellé, utána Kolozsvárra, és ott házasodott meg, a felesége román. Kimentek Izraelbe 1989-ben, pár hónappal Ceauşescu leesése előtt [lásd: 1989-es romániai forradalom]. A fiam 1996. decemberben halt meg – negyvenhat éves volt –, rákos lett. De van két unokám Izraelben, megvan mind a kettő. A két gyereknek román neve van, az egyik Mircea, a másik Silviu. Mert a mama adja rendszerint a neveket. De mikor kimentek Izraelbe, mind a ketten felvettek zsidó neveket. A Mirceából Miha lett, a Silviuból Yossi. 1979-ben és 1983-ban születtek. Mind a kettő befejezte már a középiskoláját, a katonaságot is, és most egyetemi diákok, a nagyobbik, Miha közgazdaságot végez Jeruzsálemben, a kisebb, Yossi pszichológát tanul Beer Shevában. Az anyjuk Sederotban van, de hát ők nem nagyon laknak az anyjukkal.

A Bolyai Egyetem jó magyar tanárokat hozott Magyarországról Kolozsvárra, és kevesen voltak kolozsváriak a tanárok közül. Nagyon jó matematikaképzést kaptam, ami egész életemben használt. Isteni tanáraim voltak, véleményem szerint. Borbély Samu nemcsak matematikus volt, hanem mérnök is, és Németországban is dolgozott egy ideig, például azt hiszem, hogy a Stuka vagy melyik repülő szárnyának a profilját számolta ki [A Stuka – Sturzkampfbomber rövidítése – 1935–36-ban a németek által kifejlesztett merülő bombázó, hivatalos nevén Junkers Ju 87. – A szerk.]. Hát ő nem volt Hitler-párti, tehát neki nem volt politikai baja, de mikor látta, hogy mi lesz, akkor elment Németországból. De nagyon jó kiképzésű volt, és nagyon jó praktikus matematikus volt [Borbély Samu (Torda, 1907 – Budapest, 1984) – matematikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. A berlini műegyetemen végzett, majd ugyanott tanársegéd, 1933-tól pedig az egyetem repüléselméleti intézetének matematikusa. 1941-ben Kolozsvárra költözött, és a Ferenc József Tudományegyetemen tanársegéd, adjunktus, megbízott előadó volt. 1944-ben, Kolozsvár német megszállása után letartóztatták, Budapestre, majd Berlinbe vitték, ahol börtönben ült. 1944 decemberében visszatért Budapestre, majd 1945 végén Kolozsvárra. 1945-től a Bolyai Egyetem tanára, 1949-től a miskolci műszaki egyetemen, 1955-től a budapesti műegyetemen matematika tanszékvezető, 1960-tól 1964-ig a magdeburgi nehézgépipari műegyetem matematika intézetének igazgatója volt, 1964 és 1968 között ismét Budapesten tanszékvezető. – A szerk.]. A Gáspár Rezső professzornak kevésbé praktikus, de nagyon jó elméleti felkészültsége volt, és nagyon szép kurzusokat tartott, például sokaságelméletet és valós függvényeket. Gáspár Rezső magyarországi volt, és azt hiszem, hogy Debrecenben halt meg, ha jól tudom, nemrég, pár évvel ezelőtt [Gáspár Rezső (1921– 2001) – akadémikus, egyetemi tanár. 1943-tól 1945-ig a pápai Református Kollégium tanára volt, 1945-től 1953-ig a budapesti Műszaki Egyetem Fizikai Intézetében tanított, 1953-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékének tanszékvezetője lett. Úttörő jelentőségű tudományos munkát végzett a kvantumkémia területén. Nemzetközi rangú tudományos iskolát teremtett a Debreceni Egyetem Elméleti Fizikai Tanszékén. – A szerk.]. Gergely Jenő volt az egyetlen olyan tanárunk, aki ott maradt Kolozsváron. Ő tulajdonképpen már tanársegéd volt az első világháborúban. A két világháború között nem ment el Kolozsvárról, mert ott nősült, ott maradt, és középiskolában tanított. Mikor 1945-ben újra megcsinálták a Bolyai Egyetemet – akkor már Bolyai volt, azelőtt nem tudom, hogy hívták [I. Ferencz József Tudományegyetem, majd a két világháború között II. Károly Király Intézet. – A szerk.] – akkor a Gergely bácsit megint visszavették [Gergely Jenő (1896–1974) – szakíró, a nemeuklideszi geometria szakértője. 1920-tól 1948-ig a kolozsvári Marianum leánygimnáziumban tanított; 1947-től nyugalomba vonulásáig a Bolyai Tudományegyetemen, majd a Babeş-Bolyai Egyetem matematika karán adott elő. – A szerk.]. Isteni tanár volt Jenő bácsi, és egyfolytában olvasott, úgyhogy neki nagyon szép általános műveltsége is volt. Mindig azt mondtuk, hogy egy járó enciklopédia. Mikor kérdeztek valamit tőle, mindig megmondta, hol lehet megtalálni. Ő főleg geometriát tanított, görbefelület-elméletet, differenciálgeometriát és így tovább. Egyébként nála is csináltam a diplomadolgozatot. Az államvizsga-dolgozatot variációszámításból csináltam, de ő adta a témát. Ott volt a Pick György, Pikk Gyurinak hívtuk mindannyian. Ő középiskolában volt tanár, és onnan került az egyetemre. Nagyszerű algebrista volt [Pick György (1907–1984) – 1945–1952 között a kolozsvári Bolyai egyetemen algebrát tanított, a Babeş-Bolyai Egyetemen az algebrai iskola megteremtője volt. Sok erdélyi magyar matematikus doktorátusi vezetője volt (www.emt.ro/kiadvanyok/msz/msz2000/msz37.pdf). – A szerk.].

Fizikából szintén volt egy nagyon jó felkészültségű tanárunk, a László Tihamér. Jó kísérleti fizikus volt [László Tihamér (1910–1986) – fizikus, egyetemi tanár. A Unitárius Kollégium fizikatanára volt 1944-ig, 1947-ben a Bolyai Tudományegyetem tanszékvezető tanára lett. Számos tankönyv és egyetemi jegyzet szerzője volt. – A szerk.]. Talán nem volt olyan nagy koponya, de elsőéves korban ilyen kellett oda, nem nagy tudós. És hát ott volt a Vescan Teofil – aki idejött Iaşi-ba, és őutána jöttem én is ide –, aki nagyon szép elméleti fizika kurzusokat tartott. Vele csináltam az elméleti mechanikát és utána egy általános elméleti fizika kurzust is. Nagyon szép műveltsége volt, és ami nagyon fontos, nagyon termékeny volt. Ő itt, Iaşi-ban halt meg, ötvenéves korában, de több mint százötven matematika-, fizikadolgozata volt akkor már közölve. Volt legalább három diplomája: matematika, fizika és filozófia. A Bolyain magyarul tartotta az előadásait. Úgy beszélt magyarul, mint románul. Ez a Vescan megengedte azt magának, hogy mikor ki kellett tölteni a személyes adatokat, akkor ahhoz, hogy milyen nemzetiségű, azt írta, hogy erdélyi. Se magyar, se román, ő erdélyi. Radó Ferenc isteni tanár volt, nagyon jó pedagógus, és nagyon jó mint tudós is, nagyon szép dolgozatai vannak. Ő is, azt hiszem, hatvanhat éves korában halt meg, bélrákban [Radó Ferenc (1921–1990) – matematikai szakíró. Középiskolai tanár volt, majd 1950-től a Bolyai, ill. Babeş-Bolyai Egyetemen előadó, 1968-tól egyetemi tanár nyugalomba vonulásáig (1985) (www.banaterra.eu/magyar/I/irodalmi_lexikon/irok/irodalmi_lexikon.htm). – A szerk.]. Szóval jó tanáraim voltak. Ez az igazság.

A fiatal nemzedék is jó volt. Ott volt a jó barátom, aki pár évvel idősebb, mint én, de abban az időben már tanársegéd volt, a Gábos Zoltán, aki egyébként a Magyar Akadémia külső tagja [Gábos Zoltán (1924) – egyetemi tanár (Bolyai Tudományegyetem). Kutatási területei: részecskefizika, általános relativitáselmélet, elméleti mechanika. Több monografikus jellegű munkát is megjelentetett. – A szerk.]. Most is Kolozsváron van, nyolcvanegynéhány éves, de jól tartja magát, nemrég láttam. A kollégák között ott volt a Weiszmann Endre is, ez zsidó, aki ott maradt tanár a kolozsvári egyetemen, főleg a szilárd test elméletével foglalkozott, utána kiment Amerikába családostól, és onnan ment nyugdíjba [Weiszmann Endre (1923) – fizikus, tanított a Bolyai Tudományegyetemen, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Romániát elhagyva előbb az izraeli Weizmann Intézet kutatója volt, később a City University of New York emeritus professzora. – A szerk.]. Ő is idősebb, mint én. Közülük egyik se volt tanárom nekem, de ott voltak abban a környezetben, és nagyon jó kapcsolatunk volt egymással. Tehát szerettük egymást, beszélgettünk egymással, nyugodtan elmehettem akármelyik tanárhoz kérdezni, beszélni vele, nem volt az a probléma, hogy a tanár milyen messzi van.

Az én szériámban tízen voltunk egy évben, másodéves koromban. Első éven sokan voltunk, de nagyon sokan lemaradtak. De mikor másodéves lettem, mi, matematika szakosok tízen voltunk egy évben. Mind közel voltunk egymáshoz, segítettük egymást. Aki egy kicsit gyengébb volt, azzal mindig valaki foglalkozott. A társaim közül megvan még a Singer Iván [1929], Bukarestben van, matematikus, a Román Akadémiának a tagja. Egy csomó könyve van, a Springer kiadásban is rengeteg dolgozata van. Tulajdonképpen mi ketten voltunk, akik valamit tovább vittek. De a többiek is jó középiskolai tanárok voltak. Nagyon jó kollektívánk volt. Sajnos lassacskán elkerültek az emberek, utána jöttek a későbbi évek, amikor kérték, hogy a két egyetem közösüljön. A Bolyai nagyon jó volt, sajnos most már nem ugyanaz [1959-ben összevonták a kolozsvári magyar Bolyai egyetemet a román Babeş egyetemmel, és így lett a mai Babeş-Bolyai egyetem, a magyar és a román szakokat összeolvasztották. – A szerk.].

Tehát 1951-ben végeztem el az egyetemet, utána egy évet ott voltam a Bolyain tanársegéd. 1952-ben felvételiztem itt, Iaşi-ban aspirantúrára – aspirantúrának hívták akkor, a doktorátus ez tulajdonképpen –, december végén idejöttem, és azóta itt vagyok. Tehát 1953. január elsejét már itt töltöttem.

A doktorátusi témám az általános relativitáselmélet volt, az jó matematikusoknak való, sok geometriát kell csinálni benne. Ösztöndíjjal jöttem ide három évre, és a következő ősszel már adtak nekem órákat, mint tanársegéd az elején, utána mint lektor. Tehát 1953 őszén már kezdtem tartani az első kurzust itt, Iaşi-ban, huszonhat éves koromban. Elméleti fizikát tanítottam, matematikát csak most, az utolsó években – nemlineáris differenciálegyenletekkel foglalkoztam a maszterátuson.

A Iaşi-i Egyetem Fizika Karán tanszékvezető voltam, két részletben. 1963 decemberében halt meg Vescan professzor, és 1964-ben én lettem a tanszékvezető. Akkor a tanszéket úgy hívták, hogy Elméleti Fizika és Anyagszerkezet Tanszék. Egészen 1971 vagy 1972-ig voltam tanszékvezető, mert akkor megszüntették a kis tanszékeket, egyesítették őket, hogy ne kelljen annyi tanszékvezetőt fizetni. Ez így ment 1990-ig. 1990 januárjában megint szétrakták a tanszékeket, és akkor én megint tanszékvezető lettem, de akkor már csak úgy hívták, hogy Elméleti Fizika Tanszék. És tanszékvezető maradtam 1999 őszéig, amíg nyugdíjba nem mentem. Akkor más vette át a tanszéket, de egy évvel ezelőtt megint egyesítették a tanszékeket, úgyhogy most megint nincs Elméleti Fizika Tanszék, most együtt van a Szilárdtest Fizikával.

Sokféle előadást tartottam: kezdtem elektrodinamika- és reativitáselmélettel, utána kvantummechanikát tartottam nyugdíjazásomig, tehát 1958-tól 1999-ig. Tartottam szilárdtestelméletet, kvantumtérelméletet. Utána lassan átadtam másoknak is, de mind a két kurzust én kezdtem Iaşi-ban tanítani. Tartottam termodinamikát, statisztikus fizikát, fizikát filozófusoknak a Filozófia karon, tartottam elméleti fizikát a vegyészeknek. És amióta nyugdíjas lettem, tartottam nemlineáris differenciálegyenleteket fizikusoknak. Volt elég előadásom. Már én se tudom, mennyi mindent tanítottam. Nyugdíjazás után még tartottam előadásokat, azt hiszem, ez [a 2006-2007-es tanév] lesz az első év, amikor nincs előadásom. De most olyan kevés diákunk van, hogy nem vehetem el másoktól a kenyeret.

1971–72-től vezetek doktorátust. És már van vagy harminc „doktorom”, és egyesek ismertek világszerte már. Csak kettőt mondjak közülük. Az egyik, Achiba Segal a neve, szintén zsidó, kint van Izraelben, a Weizmann Institute-ban dolgozik [A Rehovotban található Weizmann Intézet a világ egyik vezető, természettudományokkal és műszaki tudományokkal foglalkozó, multidiszciplináris kutatóközpontja. – A szerk.], specialista a napenergia problémájában, mert az nagyon fontos nekik, ezt felhasználni. Egy másik, aki magyar, Vékás László Temesváron van, ő szintén jó specialista a ferromágneses folyadékokban, és szintén ismert az egész világban, be is választották már elég régen az Európai Akadémiába [European Academy of Science and Arts].

Hogy a tudományos munkáim közül melyiket tartom fontosabbnak, azt nagyon nehéz megmondani. Nagyon szerettem a relativitáselméletet, de most már abbahagytam, hát kell mást is csináljak. A kvantummechanikát is szerettem, és ott is vannak dolgozataim, kevesebb, de van egypár dolgozatom. Kvantummechanika könyvet írtam, nem egyet, többet, kvantumtérelméletről jelent meg könyvem, relativitáselméletről [I. Gottlieb: Mecanica cuantica, fascicula I (Originile mecanicii cuantice), Centrul de multiplicare al Univ. „Al. I. Cuza” Iaşi, 1973; I. Gottlieb si I. Merches: Teoria cuantica a cimpului, fascicula I, Centrul de multiplicare al Universitatii „Al. I. Cuza” Iaşi, 1975; I. Gottlieb, I. Merches, D. Tatomir: Teoria cuantica a cimpului, fascicula II, Centrul de multiplicare al Univ. „Al. I. Cuza” Iaşi, 1981; Ioan Gottlieb: Mecanica cuantica, fasc. I, Centrul de multiplicare al Univ. „Al. I. Cuza” Iaşi, 1982; Ioan Gottlieb, Ciprian Dariescu si Marina-Aura Dariescu: Fundamentarea Mecanicii Cuantice, Editura Tehnica, Chisinau, 1995; I. Gottlieb, D. Tatomir, M. Stamate: Complemente de mecanica cuantica, Editura Plumb, Bacau, 1997; I. Gottlieb, Marina-Aura Dariescu, C. Dariescu: Mecanica cuantica, Ed. BIT, 1999; Gh. Maftei, I. Gottlieb, Cleopatra Mociutchi, Irina Mazilu, D. A. Mazilu: Teoria relativitatii restranse, din seria Teorii Fundamentale ale Secolului XX, Editura Univ. „Al. I. Cuza” Iaşi, vol. I, 2001, vol. II, 2002].

Van az International Society on General Relativity and Gravitation, annak már régen tagja vagyok. Tagja vagyok az American Mathematical Societynek mint matematikus. Én is benne vagyok a European Academy of Science and Artsban. Voltak olyan akadémiai beválasztások, ahol pénzt is kellett adjak, azt nem veszem én túlságosan komolyan: például a New York Academy of Science, ez pénzzel jár, de nem volt rossz, mert küldtek könyveket, küldtek anyagokat. Ott kellett tagsági díjat fizetni. Most már a European Academyben is kell fizetni – az elején nem kellett, de most már kell, mert nincs pénzük. De megírták szépen, hogy fenn kell mi is tartsuk valahogy. A tagdíj nem nagy, körülbelül hatvan euró évente. Kitüntetéseim nem nagyon voltak, nem is adtam be sose anyagot ilyenre, az az igazság.

Amikor idekerültem Iaşi-ba, hát persze új ismerőseim voltak, és próbáltam elég közel kerülni hozzájuk. Aránylag jóban voltam mindenkivel. De az ember nehezen talál magának nemcsak jóban levést, hanem valakit, akivel tud közösen munkálkodni. Én így találtam rá a második feleségemre – abban az időben még másnak volt a felesége. Értelmes nő volt, és mindig jó dolgokat mondott nekem. Az előnye az volt, hogy én matematikus fejjel gondolkoztam, ő pedig fizikus fejjel. Na most, én elméleti fizikára jöttem ide, de én fizikából nagyon hermetikus voltam. És akkor ő kezdte nekem magyarázni, hogy ez így nem megy. És igaza volt. Megtanított, hogyan kell fizikadolgozatokat írni. Utána én tanítottam meg őt egy kis matematikára, hogy tudjunk dolgozni is együtt. És sikerült. Van egy csomó közös munkánk.

Az elején ő nem az Elméleti Fizika Tanszéken volt, de oda került. És akkor nyilvánvaló, egyre többet dolgoztunk együtt. És tudtunk egymásnak segíteni minden problémában. Például ő is kapott aztán elméleti fizika kurzust, és akkor én mondtam neki, hogy körülbelül mit hogyan csináljon. Ő mondta nekem, hogy vigyázzak, hogy mit csinálok a fizikusokkal. Mondom, én túlságosan elmatematizáltam a dolgokat, ami nem megy a fizikusoknak. Meg kell tanulni az arany középutat, az aurea mediocritast. És ez így ment, és nagyon jól megértettük egymást, túl jól, a véleményem szerint. Mert neki családi problémái voltak, a férje volt az, aki el akart válni, be is adta a válópert, el is vált. Én megjósoltam neki magamban, hogy ez fog megtörténni. Megmondom, miért. Mert az ő elméje sokkal magasabban volt, mint a férjéé. És a nők se bírnak ki kevésbé okos férfit, és a férfiak még kevésbé bírnak ki okosabb nőt maguk mellett. Akkor természetesen ez a házasság felbomlott. Felbomlott tavasszal, és én ősszel rögtön rámentem, hogy meg akarok vele nősülni. Nem hagytam gondolkozni túl sokat.

Én már jó pár éve el voltam válva. Kolozsvárról már úgy jöttem ide, hogy válófélben voltam. Elméletileg. Gyakorlatilag csak azután váltunk el, ugye. Intelligensen váltunk el, cirkusz nélkül. Én nem vettem részt egyetlen válóperen sem, nem voltam, nem jelentkeztem. Meg voltunk egyezve, és el volt intézve a dolog. Az első feleségem újra férjhez ment. Most Luţă Aliz a férje után. Nem volt több gyereke. Az igazság az, hogy az első feleségemmel is úgy voltam, hogy mikor együtt voltunk, három napig minden jól ment, három nap után már semmi sem ment jól. Tehát én már tudtam azt, hogy elválok, még mielőtt a második feleségemet megismertem volna. Tehát ez nem volt probléma. Nála volt probléma, hát akkor házas volt, két gyerekkel. Én nem akartam rávenni arra, hogy elváljon, mert amikor gyerekek vannak középen, akkor nehéz az ügy. De szerencsére részemről így történt. 1962 őszén összeházasodtunk, és azóta együtt vagyunk, már negyvennégy éve ugye, már ki van próbálva.

Az első feleségem 1927-ben született, ő is idősebb, mint én. A második feleségem is idősebb, mint én, ő 1926-ban született. A felségem tavasszal [2006 tavaszán] töltötte be a nyolcvanadik életévét. Úgyhogy ahhoz képest, kopogjuk le, ugye... És tele van energiával, most is Bukarestben van, ide megy, oda megy, intézkedik. És van kivel tárgyaljak. Szóval, vigyázunk egymásra.

Ő is vigyáz rám, mert nekem is egészségi problémáim vannak. Azt még nem meséltem el, hogy az egészségi problémáim között egész biztos a lágerből származik az egyik, ami egy kémiai cukorbaj. Tulajdonképpen nem arról van szó, hogy a szervezetben nincs elég anyag feldolgozni a cukrot, hanem rosszul dolgozza fel. És ez egész biztos, hogy a lágerből jön, mert aki a lágerből megszabadult, hát az… Szabad ide csúnyákat is mondani? Mikor megszabadultunk, nekem volt egy jó barátom, nőgyógyász volt, orvos, idősebb, mint én, aki szintén nagybányai volt, és ő is megszabadult. És elmondtam neki, ahogy én elkezdtem enni, tíz kilót híztam tíz nap alatt és így tovább. Ő azt mondta nekem: „Gyermekem, mi, akik megszabadultunk, a mi szervezetünk úgy ráment erre az új helyzetre, hogy – bocsánat – a szart is feldolgozta.” Ez volt a helyzet. Ez a szervezetnek volt a jó tulajdonsága. Tehát valószínű abból az időből származik ez a cukorbajom, viszont csak évtizedek után jelent meg. Mert énnekem hogyha reggel megvizsgálják a cukorszintemet, normális. Most is. És mindig az volt. Mert mikor csinálják azt az úgynevezett „diabet provocat”-ot – nem tudom, magyarul hogy mondják, mert ezt már itt tanultam meg –, az azt jelenti, hogy reggel adnak neked glukózt, és akkor csinálnak egy görbét, hogy a cukor hogy megy ki a szervezetből. A mi szervezetünkből lassabban megy ki a cukor, mint a normális. Ez azt jelenti, hogy elég sok ideig marad a szervezetben pluszban ahhoz, hogy rosszat csináljon. Negyvenöt éves koromban lett egy szívinfarktusom, és a szívinfarktus után jöttek rá, hogy nekem ez van. És akkor lemondtam a cukorról. Utána kezdett a szemem elromlani. Akkor az első szemoperációnál lett egy nátrium-kálium problémám, és ez ráment az idegközpontra. De nem az elmeproblémára, hanem a mozgáskészségre, úgyhogy én kocsiba kerültem. Nem tudtam se járni, se írni. Szerencsére kijöttem belőle. Utána kezdett a csontokra rámenni, van egy protézisem a jobb lábamon. Azért járok bottal, mert félek leesni. Utána, most két évvel ezelőtt felfedezték, hogy van egy vesebajom, veseelégtelenség. Szerencsére még egyelőre nem kell dialízist csináljak, de közel vagyok hozzá. Tudom azt, hogy előbb-utóbb oda kerülök. Tehát ez az egészségdolog végigment az egész életemen.

Hogy visszakerüljek: a feleségem vigyáz rám. De én is vigyázok rá, mert szükségem van rá. Most is dolgozunk együtt, amikor lehet, tárgyalgatunk tudományos dolgokat. Hát hogyha ugyanabban a mesterségben vagyunk mind a ketten, elméleti fizikusok, akkor van, mit közösen tárgyaljunk. Ő ritkábban jár be az egyetemre, mint én, mert hát istenem, valaki mégis a háztartást is kell vezesse. És kell mást is csináljon, idősebb is, mint én, nő is – a nők hamarabb mennek nyugdíjba is.

A feleségem megtartotta a lánykori nevét. Az első házasságában nem, de miután elvált, visszavette a lánykori nevét, és akkor megegyeztünk, hogy tartsa meg a lánykori nevét. Főleg azért is, mert együtt dolgoztunk, és hogy mindenkinek legyen meg a maga neve, mert különben összekeverik. Mociuţchinak hívják, lengyel neve van. Tulajdonképpen az apai részről valamelyik dédpapa lengyel volt, aki az oroszoktól elfutott, és egész Besszarábiáig jutott, és ott nősült. Tehát onnan van a név. Viszont a keresztneve, az Cleopatra – Pati, így szólítják a barátok. Az ő gyerekei a volt férjének a nevét viselték, mind a kettő Tomozei. Persze a fiú megtartotta a nevét, a lányka férjnél volt, ő most Timofte a férje után. A feleségem két gyerekét együtt neveltük, miután összeházasodtunk.

A nevelt lányomnak, Mihaelának, mind a két lánya jogot végzett. A nagyobbik lánya, Timofte Andrada most az Európai Uniónak dolgozik, de nem Románia részéről, hanem versenyvizsgával került oda. A kisebbik, Timofte Mara kapott egy tanársegédi állást itt, Iaşi-ban, nem az állami egyetemen, hanem a Petre Andrei-on. A Mihaela fiútestvére, Alexandru Németországban van. Két gyerekük van: Alexandru Vlad – ő fogorvosit végzett Münchenben, és most már dolgozik – és Raluca – ő még tanul.

A kommunizmus ideje alatt nem volt problémám a származásom miatt, mert deportálva voltam. A szüleim meghaltak, és mint árva szerepeltem mindenütt, függetlenül a származástól. Problémám volt mással. Amikor a személyes adatokat töltöttem ki, akkor én a nemzetiségre mindig magyart írtam. És a vallásra zsidót, „religie mosaică”, már ha ott volt. Az 1950-es években, nem tudom most pontosan, melyik évben, bejavasoltak a fiatalság kongresszusára Bukarestbe. És valami nem stimmelt nekik az adatokkal kapcsolatosan. És akkor telefonáltak, azt hiszem, a párttól, nem tudom, kivel beszéltem – megmondta a nevét, de nem érdekelt –, és egy nagyon érdekes beszélgetésünk volt. Ő se hagyta magát, én se hagytam magam. Azt mondja: „Azt írta, hogy magyar.” „Igen.” „Hát akkor hogy deportálták?” Mondom: „Mint zsidót.” „Hát akkor maga zsidó vagy magyar?” „Az a kérdés, hogy mit kérdez.” Nem értette a dolgot. Azt mondom: „Figyeljen ide. Sztálin szerint mi a nemzetiség? Anyanyelv, kultúra, közösség. Én magyar középiskolát jártam, magyar egyetemet, magyar az anyanyelvem, magyar közösségben éltem, magyar kultúrám van. Én magyarnak vallom magam.” „Hát akkor magát miért deportálták?” „Azért, mert a vallásom zsidó.” Nem értette. Levágtak a listáról. Nem tetszett nekik ez.

Elárulom, hogy itt nem volt problémám az egyetemen. Azért sem, hogy magyar vagyok, azért sem, hogy zsidó vagyok. Nekem volt több zsidó kollégám. Mindegyiket kirúgták valamilyen ok miatt. Engem nem. Én megmaradtam mint volt deportált. A többi zsidónak más volt a helyzete, ők idevalósiak, azaz moldvaiak voltak, nem voltak deportálva. Vagy ha deportálva voltak, akkor itt voltak, Transnistriában, ami aránylag könnyebb volt [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben]. Egyik sem maradt meg az egyetemen. Az egyiket, Relu Schwartzot kirúgták, utána Iaşi legjobb középiskolai fizikatanára lett, a nevelt lányomnak is ő volt a tanára. Kiment Izraelbe, Haifában lakik, nemrég volt Iaşi-ban, most, az ősszel. Persze most már nyugdíjban van, de mikor kiment, átvitte az itteni tapasztalatokat, és alkalmazta Izraelben.

Az 1989-es események [lásd: 1989-es romániai forradalom] következtében megváltozott az életem valamennyiben. Már abból a szempontból, hogy nem kellett duplicitással foglalkozzak. Mert az igazság az, hogy az egész kommunista évek alatt mindenki duplicitás volt. Otthon egyet beszéltem, máshol mást. Nem lehetett kimondani azt, amit gondoltál, csak nagyon kis környezetben. Kellett vigyázz a szádra. És most már nem kell vigyázzak a számra. Most ehhez hozzáteszek valamit, ami érdekes. Nekem volt egy zsidó diákom, akinek előbb-utóbb megismertem a szüleit. A papája órás és ékszerész volt. Nagyon gazdag ember volt a második világháború előtt – a háború elejéig. Az 1950-es években itt volt látogatóban a sógora, aki már közben kiment Franciaországba, és rábeszélte, hogy iratkozzon fel, hogy menjen ő is ki Franciaországba. Egyszer hozzá kerültem, és az öreg – persze sokkal idősebb volt, mint én – tette magát, hogy nagyon rossz kedve van. Nem értettem a dolgot. Mondom: „Goldenberg úr, maga, aki gazdag volt itt, miegymás, most nehezen él, mi tartja, miért nem megy el Franciaországba? Miért olyan nagy probléma?” „Én nem akarok menni, de a felségem és a gyerekeim beszélnek rá, hogy menjek.” „Hát miért nem akar?” „Én megmondom magának, miért. Én mint zsidó, már amikor anyámnak a tejét szoptam, megtanultam azt, hogy »Haltz maul«.” – Tudja mit jelent, nem? Fogd be a szád. – „Nekem nem nagy dolog, hogy befogjam a szám. De az az örömöm, hogy látom, hogy a románok is be kell fogják a szájukat – nekem ilyen örömöm Franciaországban nem lesz.” Hát az igazság az, hogy mint zsidó én is megtanultam gyerekkoromban, hogy fogjam be a szám, mert olyan körülmények között éltem. Nem volt szabad beszéljek. Tudtam, hogy apám hallgatta a londoni rádiót, arról nekem nem volt szabad tudni. És így tovább. Szóval megtanultam gyerekkoromban. És itt, Iaşi-ban is tovább csináltam, de soha nem szerettem ezt a problémát.

A másik dolog, hogy az ember mégis el tud menni külföldre, nem probléma dolgozatot küldeni. Hát régen probléma volt külföldre elküldeni dolgozatokat, kellett, nem tudom, hány engedélyt kérjek, hogy nem államtitok, amit én írok. Nem állt fenn az a probléma, hogy nem adják meg, nekem az volt a probléma, hogy kérni kellett. Az időbe telt és így tovább. Utána, hogy miért írsz idegen nyelven. Akkor kozmopolita vagy. Románul kell írni, ugye. De amit románul írtam itt, azt senki se olvasta külföldön. De azért sikerült elküldeni dolgozatokat: Franciaországba küldtem, Argentínában jelent meg egy dolgozatom még abban az időben, azaz 1989 előtt, szóval sikerült mégis egypár dolgozatot kiküldeni különböző szakfolyóiratokhoz. Például a párizsi „Contes Rendus”-ban, Argentínában a „Revista de Matematica y Fisica Teoricá”-ban, Magyarországon a „Periodica Mathematica Hungaricá”-ban jelentek meg dolgozataim.

Kimenni konferenciákra nehéz volt. Nem azt mondom, hogy nem lehetett, hanem hogy nehéz volt. Például 1983-ban meg voltam híva Olaszországba egy konferenciára, egy gravitációs összejövetelre, az International Society on General Relativity and Gravitation által rendezett konferenciára. 1980-ban ugyanazt tartottak Jénában, ott voltam. Jénában nem volt problémám. De én nem mondtam a rendőrségen, hogy hova megyek, mert akkor engedélyt kellett volna kérjek, hogy odamegyek, hogy mit beszélek ott, kivel beszélek ott és így tovább. 1980-ban kértem útlevelet, hogy meg akarom látogatni Csehszlovákiát és Kelet-Németországot [lásd: NDK], és adtak, minden probléma nélkül. De 1983-ban Olaszországba kellett menjek, ugye. És akkor megint kértem, adjanak útlevelet, mert meg akarom látogatni ezeket az országokat – Olaszországot, Franciaországot, Németországot, Ausztriát, Magyarországot. De nem írtam be a kérvénybe, hogy hova megyek, és én jelen leszek egy ilyen gravitációs összejövetelen, mert akkor ahhoz külön engedélyt kellett volna kérjek, akkor meg kellett volna mondani, hogy mit írtam a dolgozatba, amit oda viszek… Az igazság az, hogy mindenki tudta az egyetemen, hogy hova és miért megyek. De mindenki tette magát, hogy nem tudja. Beadtam idejében a kérvényt az útlevélre, megmondtam, hogy milyen országokba akarok menni, és kaptam két hónapra útlevelet.

Jugoszlávián keresztül mentem Olaszországba, és Franciaországon, Németországon, Ausztrián, Magyarországon keresztül visszafele. Saját autóval voltam, a feleségemmel együtt, szép kirándulást csináltam akkor. Meglátogattuk a mauthauseni lágert és a melki lágert, ahol én voltam. Csak ezt a kettőt, a többit nem. A mauthausenit lehetett látogatni, a melki, az nagyon kicsi volt, az már nem volt a régi láger, de van egy múzeum ott is. Akkor látta a feleségem is, hogy mit jelentett egy láger. Láttam azt a helyet a mauthauseni láger keretén belül, ahol a kőtermelés volt, a lépcsőket, ahol ezrével ölték meg az embereket a kövekkel, és 1983-ban, negyven évvel későbben, ott még bűzlött a hely a halottaktól.

Izraelben egyszer voltam, 1992-ben, a feleségemmel. Amit ott csináltak, az egy csoda. Ahogy felépítették azt az államot, gazdasági szempontból főleg, az fantasztikus. Hogy erdőket csináltak a pusztában, és ott minden fának a gyökeréhez megy egy cső, és csak annyi vizet kap, amennyi kell – mert nekik nincs sok vizük. Komputeren keresztül, komputer adagolja a vizet. És krumplit nevelnek a pusztában más helyett. Krumplit nevelnek, amit Németországba küldenek utána. Szóval ezek fantasztikus dolgok. A hollandokhoz küldenek virágokat, persze nem tulipánt, a tulipánt, azt hozzák ide, és ők mást küldenek oda. Szóval, hogy ezt meg tudták csinálni, az nagyon komoly dolog. Tehát nagyon jó véleménnyel voltam, de sajnos nem hagyják őket normálisan élni.

Én először is Sederotba mentem, mert ott volt a fiam, még élt 1992-ben, és én elsősorban őt mentem meglátogatni. És aztán láttunk egy csomó dolgot. Voltam a Holt-tengernél is, többek között. Van ott egy város, amit úgy hívnak, hogy Arad [Romániában is van egy azonos nevű helység, erre utal itt Gottlieb János. – A szerk.]. Voltam persze Jeruzsálemben, elmentem a régi városba, mert ez kultúra dolog is. Megnéztem ott a keresztény templomokat is, nemcsak a zsidó templomokat, csak az arab templomot, a mecsetet nem tudtam megnézni, mert az komplikáltabb és veszélyesebb volt. Bemehettem volna, de hát… komplikált. Nem volt az ember biztonságban, főleg ha megtudták, hogy zsidó. Utána voltam Betlehemben, megnéztem szépen ott is, hogy mi hogy néz ki. Ott se volt nagy béke, de érdekes volt, és nagyon jól meg van szervezve. Pontosan azért irigylik őket, és azért vannak bajok. Voltam Tel-Avivban, utána mentünk az ország másik végébe, Nahariába – az Libán melletti részen van –, ahol lakott a nagybátyám, még élt akkor, és a nagynéném, akikről beszéltem, akik Bukarestből kerültek oda. Szóval látogattam elég sokat, voltam mindenfele.

A legfőbb befektetést a zsidók a gyerekeknek adják. Oda fektetik be a pénzüknek egy jó részét, a gyerekekbe. A fiam felesége román–orosz szakos filológusként ment ki Izraelbe, de átnevelték, és ő kell foglalkozzon azokkal a gyerekekkel, akiknek problémáik vannak. Tehát Izraelben egy iskolában egy gyereknek, aki nem tanul valami ok miatt – nem azért, mert hülye, hanem családi problémák miatt, vagy mit tudom én –, annak egy speciális tanárt adnak, aki elég jó pszichológus, és tudja az anyagot is, aki tanul vele. Mert nekik nincs szükségük arra, hogy egy gyerek ne tanuljon végig, és ne legyen felkészülve az életre. Tehát a menyem ilyen gyerekekkel foglalkozik. Annyit meg tudott ő is tanulni matematikából, ami kell alsó osztályokban. Nem magas osztályokról van itt szó. Tehát a problematikus gyerekekkel külön foglalkoznak. Nálunk ki foglalkozik vele? Senki az égvilágon! Tehát ott külön probléma ez, és ez nagyon fontos. Írtam egy újságcikket 1992 után, amely meg is jelent a „Ziarul de Iaşi” nevű újságban, és valami ilyesmit írtam, hogy Einsteinnél nagyon sokat számított az, hogy zsidó volt, és a zsidóknak Mózes óta – ugye ez már három és fél ezredév – kell tudni olvasni és írni, és természetesen ez használ. És nálunk ezt elhanyagolják. Azt mondtam: az, hogy nálunk, Romániában az iskola és a tanulás általában nincs eléggé fedezve anyagilag, hát ez népellenes. De nincs, kinek megmagyarázzam. Nem kell hároméves korában, hanem öt- vagy hétéves korában, de akkor adjanak mindent, amit lehet, erre a tanulásra. Tartottam egy előadást a iaşi-i zsidó hitközségnél és a Német Kulturális Központnál Einsteinről, ott is elmondtam ezt.

Én nem gondoltam soha arra, hogy Izraelben telepedjek meg. Nekem egész más lelki beállítottságom van, nem másért. Nemcsak Izraelbe, kimehettem volna Amerikába vagy akárhova. Nem lett volna problémám. Beadom a kérvényt itt, elmegyek Izraelbe, és Izraelből oda megyek, ahova akarok. Nekem a lelki beállítottságomhoz nagyon fontos volt a baráti kör, amit gyerekkoromban fejlesztettem ki magamnak. És amit hiába, sehol máshol nem lehet még egyszer megcsinálni. Van például egy középiskolai kollégám Nagybányán, aki minden évben küld nekem gesztenyét, hogy ne felejtsem el Nagybányát. Szép dolog. És tartom a többiekkel is a kapcsolatot. Szóval az a barátság, amit az ember itt kifejleszt magának, azt nem lehet sehol máshol a világon még egyszer megcsinálni. Hogyha kimentél húsz-huszonöt éves korodban, az más. Akkor olyan helyzetben voltam, hogy nem akartam kimenni.

Én minden deportálás ellenére azt mondom, hogy szerencsés voltam ebben az életben. Mert énnekem a matematika, az hobbi. Hogy az ember egész életében hobbiból éljen… az már az első dolog, ami jó. A második hobbi, az a zene. És kevesen tudják azt megérteni, hogy mit jelent valakinek a zene, aki átérzi a zenét. Én sokszor dolgozok zene mellett. És a harmadik, az a családi élet, az, amit itt, Iaşi-ban találtam meg. Jól érzem magam a családban. Mit akar az ember többet?

Hogy én minek vallom magam? Azért is, mert vegyes házasságom van. Hát elsősorban zsidónak vallom magam. Azért, mert apám is zsidó volt, anyám is zsidó volt, de ez nem elég. Az én apám ateista volt, én is az vagyok. Tehát nem azért érzem magam zsidónak, mert vallásos vagyok, hogy legyek pontosabb. Én meg vagyok győződve arról, hogy a zsidóságtól kaptam a szeretetet a tanulásra. Mert ez egy elég jó zsidó vonás. Tehát maga az a tény, hogy nekem ilyen szellemi adottságaim vannak, azt én annak is köszönhetem nagyjából, hogy zsidó vagyok. Mert a zsidók között rengeteg sok értelmes ember van. Statisztikailag sokkal több, mint más nemzetben. Hiába, ez van. Miért van annyi zsidó Nobel-díjas, szóval nem csak Nobel-díjas? Tehát ezt a szellemi problémát, amit én nagyon szeretek, azt mint zsidó örököltem. És ez nekem nagyon fontos. Mondtam, hogy én most is szeretek tanulni, hogy minél többet tudjak? Pedig azt is kérdezheti, hogy ebben a korban mire használ nekem. Másodsorban, magyarnak kell valljam magam. Tehát először: zsidó, másodszor: magyarnak kell valljam magam. Miért kell magyarnak valljam magam? Mert édesapám így nevelt. Mert hiába, magyar az anyanyelvem, az alapműveltségem magyar. Mert hát az iskolában az a pár elemi osztály nem adta meg a román műveltséget. De amit én gimnáziumban csináltam végig, majd az egyetemen, az magyar műveltség volt. Hiába, ez van. Elárulom, hogy most, mikor adták a magyar igazolványokat, én kivettem.

De meg kell valljam, hogy én nagyon jól érzem magam a románok között. És ha jót tudok tenni a román államnak és a román közösségnek, én azt megteszem. Ugye, itt vagyok több mint ötven éve Iaşi-ban. Nekem annyi tanítványom van az ország minden sarkában… És ezt miért csináltam? Átadtam, amit tudtam. Nem csak románoknak, volt egypár magyar diákom is, de főleg a románoknak. A feleségem román. Elárulom, hogy volt egy barátom, én mindig azt mondtam, hogy legjobb barátom, sajnos egy évvel ezelőtt meghalt. Mint két testvér, úgy megértettük egymást. Román volt. De van egy csomó magyar barátom: a Toró Tibi Temesváron [Toró Tibor (1931) – atomfizikus, szakíró, a Temesvári Tudományegyetem matematika–fizika karán az elméleti fizika tanszék vezetője, az MTA külső tagja (1993). – A szerk.], a Gábos Zoli Kolozsváron, és nemcsak ezek, a volt kollégáim között is vannak barátaim. Tehát én minden nemzetiségű embert szeretek, akivel jól megértem magam. És mivel itt éltem, Iaşi-ban, tehát én zsidó, magyar és román is vagyok. Ebben a sorrendben. És ezt meg is írtam. Jól érzem magam, nincs semmi probléma.

Megyek én is néha a zsidó hitközség összejöveteleire. De nem vallási szempontból, ennek már egész más alapja van. Azért megyek, mert akkor az ember találkozik a többi zsidóval, hogy úgy mondjam. Tehát az egység kérdésében: együtt vagyunk. Például mikor van a szédereste, akkor mindig meghívnak engem is és a feleségemet is, miért ne, és megyünk a hitközséggel együtt megcsinálni a széderestét. Ilyen alkalomkor elmegyünk. Vagy mikor van a Hanuka. Akkor is meghívnak, akkor is megyünk szépen oda, nincs semmi probléma. Van nekem is ilyen sapkám, kipám. Elmegyünk, természetesen, mert együtt akarunk lenni velük. Nem azért, mert milyen vallásos vagyok, de együtt akarok lenni velük. És így tartom a kapcsolatot a hitközséggel. Most pár nap múlva megyek megint hozzájuk, mert nincs új naptárom még. Minden évben veszek zsidó naptárt is, legyen az is meg.

Naponta bejövök az egyetemre, mert van egy csomó tudományos munka, amivel most is foglalkozok – de nem csak itt, hanem otthon is –, és ez hobbi, ez megmarad. Úgyhogy most is foglalkozok tudományos dolgokkal, most ezekkel az új problémákkal, a fraktálokkal a fizikában, érdekes dolgok, és csinálom őket. Egy könyvet írok, abban másról van szó, de tudományos könyvet, külső formákról főleg, és azoknak a fizikai alkalmazásairól.

Meséljem el, hogy telik el egy napom? Felkelek. Nem túl korán, de felkelek. Én főzöm a kávét reggel. Akkor kávézunk, utána reggelizek, közben megbeszélem a feleségemmel, körülbelül mit csinálunk aznap, és jövök be az egyetemre. Itt dolgom van rendszerint. Megnézem a postámat, az emailt, válaszolok erre-arra. Jönnek mások is, kérdeznek, miegymás. Rendszerint hazakerülök háromkor, négykor. Mikor hazaérkezek, a feleségem megy, és melegíti az ételt, míg eszünk, öt óra, hat óra lesz. Akkor pihenek, ugye. Meddig pihenek? Hét óráig, mert akkor meghallgatom a hétórás híreket. Akkor lesz nyolc óra belőle, mikor ez befejeződik.

Híreket hallgatok, és van most is a televízióban egy-egy film, amit végignézek. Olvasni sajnos kevesebbet olvasok. Mert a bal szememet már elvesztettem, nem látok a bal szememmel egyáltalán. És a jobb szememmel meg akarom még látni, amit lehet. Tehát nem szabad túlságosan elfárasztani. És nekem mégis kell komputerrel foglalkoznom, kell olvassak, kell írjak, és az már nekem elég, és akkor nagyon nehezen tudok mást is olvasni. Úgyhogy hosszú regényeket nem is kezdek el most már olvasni. Olvas néha a feleségem, és meséli, de az más.

Ötéves koromtól zongoráztam. Miután visszajöttem a lágerből, még tanultam zongorázni, még zongoráztam. Mert szerettem. De utána elkerültem az egyetemre, és kész volt. Most már nagyon ritkán zongorázom – pedig szeretek –, mert már nem mennek az ujjaim úgy, ahogy kellene, és akkor idegesít. De nagyon szeretek zenét hallgatni. Szeretem például a hegedűkoncerteket és a zongorakoncerteket: Beethoven és Csajkovszkij, Schumann-nak nagyon szeretem a zongorakoncertjét, a csellókoncerteket nagyon szeretem például. Sok mindent szeretek. Minden jó zenét szeretek. És egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy nincs könnyű zene és komoly zene, jó zene van és rossz zene. Mert az igazság az, hogy a könnyűzenében is vannak olyanok, amik nagyon szépek, és tetszenek.