Travel

Bernat Sauber

Bernat Sauber
Marosvasarhely
Romania
Interviewer: Ildiko Molnar
Date of interview: November 2003

Bernat Saubert, the more than 80 years old president of the Jewish community from Marosvasarhely, is called Beri by his colleagues. He is a stocky man with a severe-adust look. But when you get to know him better, it turns out he has a heart of gold. He is seriously and responsibly preoccupied with his small Jewish community. To the extent his state of health allows him, he comes to the office to solve the problems, but anyway, he cannot stand to stay at home and do nothing, it’s not in his nature. One of the two rooms of the office is his empire, which he shares with the secretary, Sandor Ausch. He manages quite well the document piles on his enormous desk, and he often surrounds himself with books, including religious ones to help him conduct the services.

Family background
Growing up
Religious life
Magyarlapos
Going to school
During the War
Russian captivity after the War
After the War
Glossary

Family background

My paternal grandfather was Menyhert Sauber. He was born in 1860 approximately. He was from Szilagysag originally, from a village called Nagysomkut. He had two sons, Ignac and my father Heinrich. Grandfather died in 1944 during the Holocaust. I don't know what my grandfather's occupation was, because when I was born, he has already divorced my grandmother, so I didn't know him. They probably divorced sometime before 1920. First they divorced legally, then a rabbi separated them. I don't remember him, he never visited us, and I didn’t visit him, neither, and my grandmother and him cut any connection with each other. Only the boys kept in touch with their mother. I don't know what caused this drastic separation, this has never been brought up in any discussion. My grandmother, Bella Goldstein, was a descendant of a rich family from Magyarlapos. It was a small landowner family which later went broke. She had a sister in Szaszregen called Ida Frenkel. Grandmother stayed with us in Magyarlapos. My uncle Ignac Sauber lived separately.

I don't know much about my father's brother, Ignac. He was younger than my father. His wife, auntie Gizi, originally from Kolozsvar, was a piano teacher, an eccentric lady. The relation between my uncle and us was a distant one. I remember that my auntie was so house-proud that we had to take off our shoes before going in, and this wasn't accustomed in our family, at that time this habit didn't exist. We, and people generally, only had rag rugs, I don't know whether there was anyone who had a Persian carpet. They weren't too religious, and they rarely went to the synagogue. My uncle bought a truck and transported wood and board from the hills neighboring Magyarlapos to the nearest railway station, Galgo, 30 kms from Magyarlapos. This is a village between Magyarlapos and Des. After the Holocaust his son Pal Sauber emigrated to America. Their parents died during the Holocaust.

My father was Heinrich Sauber. He probably finished eight grades and he surely went to cheder. He was an observant Jew. He grew up in Budapest, he went there from Magyarlapos at the age of 14. We had some relative there; my father went to him to learn a profession. He worked as apprentice in the grocery store owned by that relative of ours. Later he obtained the assistant qualification, which allowed him to work as sales clerk. I think he worked there as sales clerk for eight years, until he joined the army in World War I. He was a sergeant and fought at Piave, where the Serbs destroyed a dam and flooded the Austro-Hungarian troops. [Editor's note: The interviewee refers to the Italian front 1 in Word War I, when the Austro-Hungarian army fought the Italians at Piave.] Quite a lot of people died there, my father almost drowned, as well. But he lived. He was liberated from the army early, and he didn't want to stay in Pest. He came home and got married. He married my mother in 1919. In Magyarlapos Jews married in and in. My parent didn’t get acquainted through a matchmaker. Usually, only if there were quite many girls in a family and there was nobody to propose to them, or they didn’t meet the expectations, they turned to a matchmaker. When my father got married, he got his marriage portion. At that time the custom was that the wife should come with the dowry, and it wasn’t at all a small sum of money. I don’t know how much was the dowry my father received, but it stared him off, as he opened a grocery store.

My maternal grandfather was Mendel Berkovits. He was from Maramarossziget originally. He was a well-situated man, he had a going kosher butchery. But he didn’t work, because he had two Christian assistants. It’s an interesting fact that in every larger Jewish store the owners couldn’t manage by themselves, they hired help or apprentices who usually were Hungarians. In Lapos, next to each kosher slaughter house there was a treyf one, as well. In the ritual butcheries one could only buy kosher meat, respectively the upper part, the forepart of the cattle. We ate the brisket, the ribs, called leiterl in Yiddish. Jews were not allowed to eat the back end, so it was sold in the other butcheries, where the Christians used to buy. Thus Christians got to eat the better part. My grandfather used to buy cattle, took it to the slaughter house, where it was slaughtered by the shochet. The Jews bought from him the forepart, while the Christians the back end. In order to be allowed to sell it, the shochet had to cut out the veins from the forepart. The back part had so many veins it was impossible to release all the blood from them, that’s why Jews were not allowed to eat it. There was a special Jewish man, the controller, the so-called meshgiah in Hebrew. If one sent the Christian servant to buy meat, this was packed in a sheet of paper, roped, sealed with sealing-wax and signed in Hebrew by the meshgiah, to prevent the Christian servant to touch it with a piece of pork or bacon.

I only remember my maternal grandmother, Miriam, as an 85 years old woman. I can still see her sitting in her armchair. She could hardly speak, but she dictated to the whole family. The old lady was originally from Hungary, I think from Transdanubia, she even had that specific accent. [Editor’s note: The interviewee refers to the accent as being the difference in speech between regions speaking the same language.]

It was a quite big house my maternal grandparents lived in, I slept there many times before World War II. Last time I’ve been there it was after the war. It was still standing. It was demolished since then. The house had 3 or 4 rooms. I can clearly remember there was a part in the house where a tent-like construction with shake roof was built in. Its structure included a cylinder with a wooden wheel on it. On the wheel there was a rope tied to two beams which pushed out the two sides the roof. When Sukkot came, we pulled the rope and the roof opened up. If it rained, we closed it back. It was a rarity to have such a house. During the holiday of Sukkot my grandfather used to eat and sleep in that tent because the prescriptions required it.

My mother’s brother, Mihaly Berkovits did not live in Magyarlapos, but in Disznajo. He was a fairly rich man. He had a nice, big store. Later my brother Dezso ended up working there as assistant, until he joined the army. Mihaly’s wife was Jewish, and they had a daughter, Dalma. They were religious, but not their daughter. Mihaly got old and couldn’t observe it anymore. He died in Disznajo in the 1930s. Mihaly’s wife, his daughter and her two children have been deported. None of them returned. Dalma’s husband was taken to forced labor, but I don’t know anything about him. He didn’t come back neither, that’s for sure.

One of my aunts, Sara Indig, lived in quite poor conditions. Aunt Indig had 6 children, they were about my age or younger. Her husband Jozsef was a tinsmith, but his workshop wasn’t going that well. One of his sons separated from the workshop and became a steeple tinsmith. He was doing well, but it was a dangerous job. He was the only one in the county who climbed up any steeple, and people used to watch him. I asked him all the time: ‘Aren’t you afraid, don’t you get dizzy?’ ‘No way – he said – I’m used to it, it’s like walking on the ground.’ One of Sara’s son’s son is a rabbi in Israel. Jozsef Indig, Sara’s husband died suddenly in 1937-1938, and later his family was deported. All of them came home except one of the daughters.

I had another uncle, Mihaly Karl, Berta Karl’s husband. Berta was my mother’s sister. She had two sons. Mihaly owned two stores in Magyarlapos, he was a wholesale trader, but they sold per unit, as well. There was nothing they didn’t have: from boot-soles, leather, cotton, sugar, rice, iron, kerosene or gas to horseshoe nails and bolts, one could find anything. They were very well situated, and my uncle was a quite avaricious man. They eventually went broke. I was around 15 then. My wealthy uncle wasn’t managing the store by then because he paralyzed, I can still remember the poor man was rolled over in the bed. He wasn’t old at all, he was some 50 years old when he paralyzed. His son, Lazar took over the store and he revived it again. ‘Karl Mihaly es fiai’ [Mihaly Karl and Sons], this was the name of the company. In Magyarlapos only the state institutions had phones, no private persons or stores had, except for his store. On Thursdays it had a tremendous turnover. The Jews used to go here on Thursday afternoon to buy the flour, sugar, oil, some kind of a margarine made out of coconut and kerosene they needed for Saturday. A family usually bought 6-10 kgs of flour. They didn’t sell it in packs of 1 kg, but there were these large paper bags with this special kind of opening. One used to measure it, this is how they sold the flour. It wasn’t pre-packed flour just in bulk. The price of 1 kg of flour cost 4 lei, I will never forget it. They always bought approximately two such bags of flour. They bought some 4 kgs of whites to make challah, pasta and anything they needed. Macaroni was an unknown notion. We heard of macaroni but to buy it, or biscuits in Magyarlapos was impossible. However, there was chocolate.

One of my cousins, Sandor Nemes, worked in Mihaly Karl’s store as assistant. There were four assistants, he was one of them. I used to go myself there on Thursdays to help out and cousin Lazar paid me for that. My cousin said to me once: ‘Hey you, listen to me! When uncle Jaszuf Indig comes for shopping - my uncle’s name was Jozsef, Jaszuf in Hebrew -, do the following.’ There were long boxes with compartments for flour and sugar. Only sugar was pre-packed like today. He said ‘Listen, always put 2 kgs of sugar, into the bottom of the bag, then placed half a kg of candle, they needed it on Friday evening to light candles. If he needs a pair of boot-soles for one of his children, he used to cut out the soles in advance, wrap it in paper and placed it into the bottom of the bag, and on top of all place about 3 kgs of flour.’ So I measured the package, it was 8-10 kgs and he paid 10 kgs of flour, 40 lei in all. One kg of sugar cost 32 lei, you can see how expensive it was. We only did it for this brother of ours, because he was the poorest. After World War II, when I came home from captivity in 1949, I met my family in Des, because in the meantime my whole family moved to Des: my brothers and sisters, my whole-trader cousin Karl’s family. (Lazar was taken to forced labour somewhere in Ukraine his wife and 2 children were deported and they died there.) I met Lazar who managed the store, we talked and we looked back on our lives in Magyarlapos. I said to him ‘Listen to me Lazar, I’m now 28 and you are over 40 I owe you, a confession. Do you remember when I worked for you? ‘Of course’- said him. ‘I’ll tell you the truth, Sanyi, my other cousin told me that when uncle Jaszuf came in, to put in his bag sugar, pepper, cinnamon, everything he needed for a week’, only the oil had to be left out. While I was telling him this, he just smiled. He said to me ‘Do you think I was blind, I didn’t see what was going on? I saw everything what you and Sanyi were doing there.’ He saw it all, but he played blind. Lazar emigrated to Israel in 1953-54, and settled in Haifa. At first he was a night-watchman in a warehouse, but after two or three years he recovered himself and became a clerk in an important bank.

One of my uncles from the maternal side was Izsak Nemes, a butcher. He was the husband of one of my mother’s sisters, Zsuzsa Nemes. They had five children: Geza, Lazar, Jasszi, Sanyi and Ocsi. Three of them worked in their father’s butchery, another one was a trader, and the fifth one was a carpenter. In the hill-country the farmers’ main occupation was sheep-breeding, and when spring came, they started to slaughter lambs. Izsak Nemes used to buy and sell lambs. I used to help him out with the slaughter. Cutting was fast, then they stuck a bicycle pump under the lamb’s leg and armpit and pumped some air there. The butcher only had to make a cut and the entire skin of the animal could be taken off in one move. This skinning was my duty, and I received a fee for it from my uncle. They used to buy the lambs in March and slaughtered some 500-1000 of them each day. Then they put them on trucks at 6pm, on ice, and drove off. At 5am they arrived to Bucharest. The non-Jewish traders and butchers already awaited them there, and each of them bought some 20-30 at once.

Ilona Steinmetz, my mother’s another sister, got divorced because her husband became deranged. The husband went back to Sziget because he was from there originally. She had two sons. In 1938 a widower called Doppeld, a Jew originally from Magyarlapos, but who was living in America, moved back and married her. He was older than my aunt. He was a fashion designer in America, and designed ties. He was making good money, and he received a monthly pension of 120 dollars, an enormous sum in 1938. He wasn’t able to spend even the fourth part of that. Instead of emigrating to America, which they could, they remained here. She had one daughter with this man. In 1944 the whole family was deported. Only her elder son from her first marriage, Mozes Steinmetz, survived, and from Auschwitz he went directly to America, and still lives there and works as real estate agent. I even met him in 1984, when I went to America. He is not a wealthy, but a well-situated man.

I don’t know anything about Malcsi Dub’s and Emma Dub’s family. They moved away from here, and I don’t remember where. They didn’t live in Lapos. They married some Jews, they had some daughters, but I don’t know in what region they lived. The husbands were cousins. Back then we didn’t kept in touch like today, we didn’t travel too much. Travelling by car was much too expensive, and roads were in bad shape. Everyone lived for themselves.

I didn’t really know Nandor Berkovits, because he moved from Lapos to Des. He was the wealthiest from the siblings. He owned a large thread factory, and some other factory in Des. One of his children suffered a terrible accident. They were building something and in the yard there was a lime-pit where they put the lime and poured water on it. He fell into one of these pits and died, the poor thing. This was a tremendous tragedy for years, and not only for his family, but the entire kinsfolk talked only about this. I met uncle Nandor once in 1938. I remember he gave me 20 lei. 20 lei meant some 2 kgs of meat. He was taken to forced labor. His first wife has been deported, and I think they had a daughter who also got deported. The third child was Noe. Nandor came back from the deportation and after the war he emigrated to Austria. There he got married for the second time. His second wife wasn’t Jewish, and they didn’t have any children. When I arrived home from captivity, he was already gone, and lived in Vienna. Last time I met him was in 1967 in Haifa, he came to Israel especially to see me, He knew I was going to be there. He gave me 300 dollars. This was all the help he provided me. He died shortly after our encounter.

Our family, which lived in Magyarlapos, that is, the brothers and sisters who lived there, used to come together on Saturday afternoon, but for Sabbath dinner they went back home. The yard at my maternal grandmother’s was full of children, there were at least 20 grandchildren. Everyone got some snacks there. Every Saturday we had minces. She used to say: ‘Everyone can eat as much as they can, because there are two for each of you…’ She was religious and kept a kosher household. All of my brothers and sisters, including myself, were born in Magyarlapos: I was born first in 1920, then Matild in 1923, then came Dezso in 1925, Judit in 1926, Emma in 1928 and Zelma in 1930.

Growing up

My paternal grandmother lived with our family. She had a small pub she inherited from her parents, and she has always been a landlady. She managed the pub by herself. The place didn’t had a name. It was quite large, with tables and backed wooden benches. She sold liquor, spirit, tobacco and cigarettes. She was doing quite well, she made more money than my father. Especially on Thursdays, at the weekly fair, there was quite a racket, everyone drank and ate. Later I helped her out, and on Thursdays I served the customers. There was no meal in my grandmother’s pub. People used to bring the food and ate it there. On Saturdays she used to close the pub, but she opened the window at put there let’s say five packs of tobacco and cigarettes. There were customers who took the pack and put the money onto a plate. This is how it worked on Saturdays. It never occurred that someone took away a pack of tobacco and didn’t put the money there, even though my grandmother wasn’t there. If the packs ran out, she put there several more. There was a small hotel in Magyarlapos, with four rooms or so, and the owner had a restaurant, as well. In 1940, when Transylvania was annexed to Hungary [following the Second Vienna Dictate, when the Hungarian era (1940-1944) 2 began], the authorizations have been revoked for Jews [on basis of the 2nd anti-Jewish law] [anti-Jewish laws in Hungary] 3. My grandmother didn’t want to give the pub away, so she joined with a Saxon gentleman called Strauss, and from then on the pub functioned under his name, and they split the profit. The man’s wife was a photographer, but later they divorced.

My family's situation wasn't too rosy, but we managed quite well. My father had a store at home. I used to help him out there, especially on Thursdays and Fridays, on the busier days. The store was furnished according to the style. There were 4 boxes, for each type of wheat flour: '0', '00', '000' and '0000' [Editor's note: the number of '0's represents the grinding quality of the flour], and another one for the corn-flour. There was coffee, candies, chocolate, toilet-ware you could buy then: soap, household soap, Nivea cream – this was the only cream, and everyone used it. Traders used to bring it from Brasso, since it was made there. There was a section for kerosene, and people used to put it in one-litre bottles or cans. Another section of the store held the two-meter iron grindings. These were the grindings, or as we called them, the 'raf's [from the German 'Raff'] for carriages. Villagers used to come there saying their carriage grinding got damaged, so they bought these rafs. There were blacksmiths – mainly Christians –, who put the wheel on a special mechanism. They measured accurately the raf, heated its two ends and hammered them together. Then they heated it again and burnt it on the wheel. The wheel then lasted for years. In the store one could also buy horseshoe iron, thin iron bars and horseshoe nails, because when one went to the blacksmith, they needed the nails to secure the horseshoes. Very few people bought coffee.

The store was inside our house, but my grandmother's pub also was there, in two separate rooms, and in addition we had four rooms and a kitchen. There was a room for my parents, one for the girls and one for the boys. Grandmother had her own room. For a while she was afraid to be alone, so I slept in her room on a couch. We weren't allowed to go to the movies, cinema was forbidden, our religion forbid it, even though there hardly was even a kiss in it. In the evening, grandmother used to let me out through the window, because the movies were running from 7pm or 8pm. So I got out through the window. The cinema was owned by a Jew. We got into the cinema, and I used to watch a movie three, four, even five times. There were these westerns, then Pat and Patason, similar to Laurel and Hardy, but an earlier one. And there was Zigotto, the main character of the movie was called this way. These movies ran in the cinemas in the 1930s.

Our neighbors were a very rich, well-situated Hungarian family, and we were on very good terms with them. They had 3 or 4 cows. We used to go there for 3 litres of milk. I was the oldest, so I had to go for it. They had some large cans and a pail. The woman who was milking the cow, or her servant, had to wash their hands first: they rubbed their hands with boiled potatoes, just like with soap and washed it off with water. It wasn't allowed to wash hands with soap because soap is made from fat, and milk shouldn't come in contact with fat. So I had to wait for them until they milked the cow. We had one-litre bottles and a pail, specifically for milk, we didn't use theirs because it wasn't kosher. The neighbor poured the milk from the pail in one-litre bottles, and I carried them home.

I was around four or five, that is in 1923-25, when there was a enormous wave of emigrations to America. My father was on the list, as well. But my mother didn't want to leave her family here, and didn't want to leave her brothers and sisters, so we remained here. My poor father, when he wasn't doing that well, always blamed my mother: 'You are to blame for the situation we came to, because remained here.' Everyone emigrated then because one could get on one's feet and get rich quite rapidly.

After the world-wide crisis [world economic crisis between 1929-1933] 4, it was very difficult for my father to make money, and he tried everything just to make some. Eventually he managed somehow, but I did feel the difficulties. This was a world-wide crisis that also affected Romania. It was a two-year long drought, I remember this long drought, and some hail-storm, as well. There were problems I cannot talk about for just a few minutes, it would take me long hours. 60-70% of those who had servants had to lay them off, because they had to provide him with a place to live, food and such things. For a while, when I was already a big boy, we had a servant, as well, but later, after 1932, we couldn't afford anymore to have employees. I noticed there were castes: the rich and the poor. There were people who lived on their salary, others lived in poorer conditions and needed assistance. Thank God we didn't need any.

My family was quite religious. May paternal grandmother was religious, she had a wig, and so did my mother and my maternal grandmother. They cut off their hair, but I never saw them bald, they were very careful with this. The Jewish women usually wore a shawl. The shawl was on the wig. Everyone [the women] had wigs in Magyarlapos. At most 15% of them had no wigs, everybody else had. Although my father wasn't a Jew with beard, he went to the synagogue each morning and evening. He used tzitzit and a tallit at the prayers. I also used tzitzit in the cheder after I became 13. In my family it wasn't accustomed to pray with tallit, it was compulsory only after one got married. At the evening prayer one didn't use tallit, nor tzitzit, one only needed it at the morning prayer. My father wore modern clothes. We wore tzitzit, but under our shirts. There was a square material, which was cut and one put it around their neck, and we kept our tzitzit in our trousers. This is prescribed by our laws, we are obligated to wear them all day long.

Our family respected the traditions right until the deportation, we had separate pots for meat and milk. For example, you weren't allowed to eat curds dumplings with the fork you ate meat before. We also had a separate washing bowl for the pots. We had special Pesach pots, and we used to store them in chests – we had a large chest in the loft. On Pesach we brought these Pesach pots and ate from them. We never ate pork meat and never had lard. But we had to store some lard, and we bought either a duck or a goose. They started to buy goose in fall. My mother always crammed 6-10 geese. I still remember how my poor mother sat and choked down the geese with corn. They usually fed them up until they had 5-6 kgs. They were quite big. The poorer families, when they slaughtered the goose in winter, they preferred to sell the goose-liver to the wealthier families, because it was much in demand.

My poor mother used to wake up at 4am. There were 7 of us in the family, so she kneaded 2 troughs of flour in carved troughs. We had plenty of wood in that area, so they made quite a lot of these troughs. When I grew bigger, I used to help her out, especially after her illness began to develop, I used to do the kneading. Almost everywhere the custom was that the first thing people did on Friday morning was to cook cheese-cake. This was a speciality of the Jews, and I will never forget how it tasted, I haven't eaten anything like it ever since. The cheese was inside the cake, which had to be eaten hot, or warm, with sour cream. There is something special about this decilitre of sour cream. On Friday noon bread for the whole week was already baked. My mother also used to bake challah in the oven, and she always glazed the top: we had two for Friday evening, two for Saturday noon and two for Saturday afternoon or sunset, because on Saturday we only ate white challah. The challah was not made with milk, but with plain water. It had a simple mass, just like bread, only it was braided. On Friday afternoon my mother cooked the meal for Saturday, as well. For lunch, on Friday we used to eat cracklings and goose-liver with mashed potatoes.

In the evening, of course, we had to celebrate Sabbath. There was the candle-lighting on Friday evening – this always had to be done by the woman. My mother lit the candles and blessed Sabbath. My father, too, had to tell a bless. He blessed his sons and kept the Sabbath day holy with a glass of wine. He than gave everybody a dip from that glass. And not because we had little wine, but because only that wine was holy, and each of us had to drink from it. For Friday evening we had fish aspic, gefilte fish or the so-called fake fish: they made dumpling out of chicken or hen breast, but spiced it just like the fish. This was kind of a sweet mince. We even used to make the aspic sweet, it tasted sweetish. We also had meat soup with farfel, and from time to time my mother baked some pastries, as well.

There were these so-called shabesgoyim, the Sabbath Christians. Each of them used to go to 10-15 or 20 families. On Friday evening they went to each family and put some wood in the stove. We only had wood heating, but in Magyarlapos there was plenty of wood, and cheap, too. My father always bought 15-20 stacks of wood in the spring, and it had time to dry. In fall, when the wood dried up, the villagers came and cut it up, then they placed it in the shed where the hen were, but to a different level. He prepared the firewood and the lighter already on Friday evening, then he came on Saturday dawn and put the fire. It was the shabesgoy's duty to come back every one and a half hours, and during winter to put some wood on the fire, because Jews were not allowed to light or put the fire. On Saturdays we weren't allowed to cook, you know. One was forbid to put the meat-soup to on a hot, heated stove, but one was allowed to put it on a cold stove. So the soup was on the cold stove, then the shabesgoy came and lit the fire, and thus the soup warmed up. Everything was cooked in advance. We were allowed to take off the soup from the stove. In the morning he lit the kerosene lamp, and he turned it out in the evening. He knew when people used to go to bed. He lowered the lamps, and people went to sleep. One hour after dawn, or when it already was daylight, he turned off the lamps. This went on until Saturday evening. Each month this was counted as 4 days of work, that is 100 lei per month. So, for 10 families he got 1000 lei, and this was a big salary then. Payment was made upon common agreement.

The Jewish kitchen has a very specific national food, the cholent. It is an extremely delicious food, people cook it in different ways in each house, but it tastes almost the same everywhere. Its preparation is as follows: one put in a big pot bean, vegetables, meat, fat, then one put a lid on. On Friday afternoon it must be brought to the baker, who takes out the coal from the oven before Saturday and puts the pots in the heated oven, all of them, some hundred or a hundred and fifty. The fee for a pot was 5-6 lei, depending on how big it was, and how much place it occupied in the oven. Everybody knew their pot. After that the baker luted the oven-mouth to keep it hot and left the pots to boil slowly until Saturday noon. In Lapos only two Jewish families didn’t keep kosher household, 2 lawyers: dr. Samu Biro and dr. Harnic. They were not religious at all, never went to the synagogue, didn’t eat kosher meal. Interestingly they cooked cholent, probably with pork meat. When they brought the pot, they covered it with a bigger one and only after that they put it in the oven to protect the other pots from the treyf steam.

Saturday morning we weren’t allowed to take breakfast before going to the synagogue. It was approximately 12am-1pm when we got home. The service was longer than those I’m conducting nowadays. [Editor’s note: For the moment, Bernat conducts the service in Marosvasarhely.] Saturday, after we went home from the synagogue, until I turned 13, I used to bring home the cholent. When all my brothers and sisters passed this age, only the shabesgoyim did it. He came in with 5-6 pots, and it occurred that he misplaced the pots.

The Saturday dinner was such a feast, that you can imagine everybody had their bellies overstuffed. They used to begin the Saturday noon lunch with a small glass of spirit. We used to have onion with egg or fish aspic for side-dish. The fish is a very common meal for Jews. After each bite of fish one used to lick the glass of spirit, because if one drank from it they would get drunk. By the way even now I can only eat jelly if I have a glass of maximum half deciliter of spirit to lick after each bite. (We used to have a glass of spirit on Saturday morning, as well, but only my father and rarely my mother) The fowl liver previously cooked with onion was cut with a hatchet and mixed it with the onion with eggs. One used to eat radish with it. The Saturday lunch consisted of meat soup. We used to eat meat soup with radish, we couldn't even imagine it otherwise. In the meat soup my mother used to put soup stick, or she used to make a very thin sheet from eggs, spiced it with pepper, and cooked it. This gave a very exquisite taste to the soup. I haven't eaten such a soup since. Then we had the good fatty cholent, it had both beef and poultry, one used to mix them, this was the custom. One used to fell chicken skin with corn-flour, and flavored it with pepper and sugar. Then sewed over the two ends of the skin and put it in to the pot. This was called kugli. One use to put gershli with the bean in to the cholent, this was a kind of skinned wheat. Or they put dried farfel. In our house this wasn't a custom, we didn't put any of these in it. There was a special cookie baked by my mother on the stove in advance, on Friday afternoon. It was made with eggs, flour, sugar, and this congeries was baked on the stove. It was like matzah, and she baked it in pieces. It was thin, easy to bake and very delicious. After lunch we used to pray and sing Saturday laudative songs, we called them zmires le shabat in Hebrew. Its meaning in English: Saturday Laudative Songs. After lunch, hose who got used to it, had one or two wine-and-sodas. After lunch 70% of the adult Jewish men used to sleep on Saturday afternoon. Their stomach was so full, that they could hardly move.

On Saturday we went to play outside. The temple had a beautiful large garden and yard with lawn, where the boys and girls used to play in separately. The girls didn’t came to play with us because it wasn't allowed. The girls were allowed to enter the yard, but they were forbid to play with the boys. They were even prohibited to go to the rabbi. I used to go to the rabbi on each Saturday afternoon. There was a house in synagogue yard were the rabbi used to read and explain the weekly perek, which were studies written centuries ago by the rabbinate. There were the followers of the rabbi there were all bearded hasid Jewish men with payes. It wasn't for the children, we just went in, and stood there gaping. We looked because we enjoyed how they ate, drank and sang.

I wasn't able to study with my father on Saturdays because he was unable to. He was familiarly with all the prescriptions but if he took a Hebrew book, he didn't understand it completely. Usually 60% of the people who went to pray didn't understand the prayers since they were held in Hebrew. I understood them because I have studied it, unlike those who never attended cheder or those who attended it only for a short period, who forgot it. My father was very young when he got to Pest and he had a completely different life there.

On Saturday afternoon we had a third lunch, which wasn't basically lunch, but more like a supper. It was a cold meal, mince or roast. On Saturday afternoon we didn't eat by any means meal which contained milk. On Saturday evening we looked for the stars appearing. We had to light the candle while my father said the prayer for the end of the holiday [Havdalah]. At the end of Saturday, my father lit a cigarette. That was the first thing he did, because he didn't smoke on Saturday. My father didn't work on Saturday.

My father's mother tongue was Hungarian. At home we use to speak in Hungarian, that was the everyday language. We spoke Yiddish on holidays, or when we went to the synagogue. At the synagogue we spoke in Yiddish, but we used Hungarian at home. My father learned Yiddish at home, as child. He was a big fan of books. I can clearly remember that he read the Miserable We have no electricity, he used to read at the light of a kerosene lamp placed on the night-table. There were some problems because my mother asked him to turn off the light because she couldn't sleep. One time the kerosene ran out, and my father went to bring some. It was in a bottle and he pore it. He spilled some kerosene  on several pages of a book. It was a huge scandal, because the book wasn't ours. I don't know how we cleaned it, I think with blotting-paper. We put the blotting-paper on the pages and ironed it with hot iron, thus absorbed the kerosene.

Back home at Magyarlapos there was no Hungarian public library. The Jewish community only had a Hebrew library, where you could find just religious books. There were Reformed and Catholic confessional libraries, but Jewish people didn't go there. There you could find literature, not only religious books. But they didn't borrow books for Jews, so they borrowed books from each other. There were well-situated people who bought books, and these books circulated in the Jewish community. Usually Jews enjoyed reading very much. My father really liked reading, in the morning, or in the afternoon, when he had nothing to do, he read books or newspapers. My father read rather classical literature. He read just Hungarian books, he practically didn't know Romanian, then he learned it, but he newer spoke it perfect. I used to go for the books, they told me go now to X and ask him for that book. It happened that X told me: 'I don't have the book, Y has it, please come after 5 days' and then Y sent me to somebody else. My father had a few books, because we bought books, too, so he used to lent out books himself. Books were very expensive, but we still bought them. Back home we had some sixty-seventy books. Not every Jew, but 10-15% had libraries at home, comprised of several books. There were well-situated Jews, who bought every serious thematic novels and itineraries. There were also those traveling traders who sold books.

There was a store where they sold newspapers, and books, too, books which was required reading in elementary school, edited by Biblioteca pentru toti [Library for Everybody]. But my father didn't read Romanian lecture. He read usually the Új Kelet [New East, journal] from Kolozsvar. It was a very high level journal that even included literature, it had a special column for literature, especially in the Friday's edition. It didn't appear on Saturday, but the Friday edition had eight-ten pages. Usually was edited on four pages. He also read the Brassoi Lapok paper, which had more pages than the New East, but it was edited just once a week. Then there was the Jo Estet [Good Evening] that used to be out in the evening and contained colorful stories and tabloid stories about what people enjoyed, about what has happened to an actor or in the world. My mother used to read, too. We, the children, didn't read because we had more than enough to read for school. We had no time to read novels, because we hardly had time for required reading. I was quite young, around 13-14, when I began to read these shilling shockers. I was devouring them. They were edited in Pest, each novel cost one shilling. These were adventure and wild west stories intended exclusively for the young. We read cowboy stories, as well. In Temesvar there was a kind of pornographic journal, which was pornographic only in the context of those times, which appeared now and then. I don’t remember its title. We, the young boys, were eager to see it. When a number was out, it was passed along, in secret, of course.

I began to listen to the radio since early childhood. I was 10 or 12 years old when I already listened to Radio London and Radio Moscow. I didn't have a radio, one of my friend's father, a baker had one. We used to go to them to listen to the radio. We were about 10 people listening. We didn't listen music, only news. Radio London always began its broadcast with drumming, while Radio Moscow began it with the melody of the Internationale. We gathered there towards the evening, 2-3 times a week. We gathered especially on Saturday and Sunday evening, and on one evening during the week. These stations could only be received in the evening. During the day we couldn't receive them. We couldn't receive Budapest, either. They weren't jamming the broadcast, we just couldn't receive it because we lived between mountains, and they didn't come through. My cousin had a radio, too, he was the wealthiest Jew there. I was 7 years old, and I used to stand at his window. He said: 'Come in and put the earphone on.' I couldn't put them on, so he had to help me, and I had the impression I was hearing a telephone discussion.  The earphone could be unplugged, and thus everybody could listen to the radio. I was familiar with politics and with what was happening throughout world. I read the newspapers all the time, at 13 the adults had to treat me like each other. 'What are you talking about?' They told me many times I was spreading rumors (The rumors they told me I was spreading, were in 1936-37, and they were about the situation of the front, and how much this or that cost.)

Religious life

For us, children, this holiday was a separate event, right until I became 10-12. We have lots of holidays, and each has a different meaning. For example, the first holiday, the Rosh Hashanah means the head of the year, that is the New Year's Day. This lasts for two days. For us, every holiday begins the evening before. On the next day, at 8am, we have to be in the synagogue, and the prayer lasts until 2pm. Yom Kippur is the highest holiday. The evening begins with fasting. At 6pm we take the supper, and on the next evening, after the morning star rises. We are not allowed neither to drink, eat or smoke, anything at all. Only those who are on medication are allowed to drink some water. Children fasted around 10-12 hours, but if one turned 13, there was no getting away from it, one had to fast for the whole day.

After Yom Kippur comes Sukkot. The custom was that every Jewish family puts up a tent in the yard. This is to symbolize that when Jews were coming out of Egypt, they lived in such tents. There were four walls of board prepared, joined them with catches and this construction was in the yard of every Jew. They assembled them, put some pine branches on top and decorated them with beautiful ornaments. There were these colored sheets of paper, there were all kinds of colors, and shiny golden sheets, as well. Children used to make ornaments from these. We learned how to cut out the forms. There was a long paper band, wrapped around a nut and hanged. There were magen Davids, different biblical scenes and pictures about how the Jews were walking [in the desert]. They hanged these ornaments on the walls of the tent. We used to keep these ornaments for the coming years. We also used to hang apples and grapes, as well.

The truth is that the religious Jew has to eat in the morning, noon and evening and sleep in that tent for five days [a whole week, to be precise]. Regardless of the weather, in cold or heat, they had a couch to sleep on. We had such a tent, as well, but my father didn't sleep there. The religion prescribes people to sleep there, but it was already cold outside, and there were very few who slept in the tent. [Editor's note: if it's raining or it's very cold, it's not obligatory to sleep in the tent.] There were other solutions, as well, some of the Jews, when building their house, they built a room slightly higher than the others so one had to go up 2-3 steps. The roof wasn't fixed, the boards were placed on top of each other, so they were easy to remove. The two sides were opened using a rope on a pulley. Mainly the wealthier Jews could afford to build such houses, the others didn't have such constructions in their houses. We, the children, used to go and take supper inside the tent in the evening, but for breakfast we didn't go there, we ate inside the house. But my father, who observed the religion, he used to. In the tent we sang some religious songs with Jewish theme.

They used to bring long palm-branches from Israel, called lulav, etrog, myrtle branches and there were these very nice smelling wickers, which had to be brought each day from the riverside and were also placed in the tent. These had a support, plaited from old lulav, abd next to it there was the etrog. On the first day of Sukkot, each Jew had to go inside the sukkot to pray, holding the lulav and the etrog in their hands. They picked up the etrog [Editor's note: etrog, which wasn't tied together with the other 3 plants], a plant between the lemon and the orange [lime fruit]. It has a small sphere at the end, which wasn't allowed to be broken off, it had to be there, and people were very careful with it. There was a prayer that had to be said. And what about the poorer Jews? Etrog had to be paid for, and it wasn't cheap at all. In these cases, for example, the Jewish children went from house to house, I did, too, we took it [the etrog] and visited several houses. There they said the prayer, this branch had to be shaken – there's a ceremony to that. It was only allowed to be carried by men, women were forbidden to. Women had no say in this matter. In addition, there was one at the synagogue: those who couldn't afford to buy or pay for the etrog, came to the temple and did the ceremony there. This had a special prayer, it is taken round the synagogue, and is shaken towards different directions: to the East, to the West [to the North and to the South, as well], up towards God and down towards hell. Each [direction] had a different prayer. This was on the first and second day of Sukkot. The third day is a half holiday. But this ceremony was repeated in every morning of the holiday. On the last but one day of the holiday, in the morning of the seventh day, every Jew had to come to the synagogue, each of them with a bunch of 5 wickers, called haishanes in Hebrew, and they had to knock together them until no leaves were left on them. Thus people redeem their sins, then they threw the bunch away. This was a day of atonement, the Hashanah Rabba.

In the seventh evening of Sukkot, that is, on the eight day, everyone was called to the Torah, this is called to step up to the Torah, and each had to say the prayer and to read a pericope, a verse from the Torah. They used to read from the first and the last pericope of the Torah, but from its middle, as well. Well, this took quite long, it could last until the evening, so in communities where there were, let's say, 300 Jews, there were 5 Torah scrolls, and people read from them in different corners. 15-25 people said the prayer, nobody was left out from Torah reading, it was organized this way. In the center the notabilities and wealthy people were called up, the others gathered in the corners. Everybody over 13 had to be called to the Torah. In a community like ours was in Magyarlapos, there were 10-15 Torahs. After the reading processions followed, these had to be done 7 times. People walked round inside the temple carrying Torah scrolls, these were the Hasids, the very religious Jews, and they expressed their joy by loud singing, they used to dance and sing with the Torahs. This was the holiday of Torah [the Simchat Torah]. Everyone had their turn to do the procession. Such a procession lasted 2-3 hours in our community. On these occasions, the children made for themselves flags out of colored paper, and, I remember that, we used to put an apple in the tip of the flag, we made a hole in the apple and put a candle in it, which we lit. Children walked round in the synagogue with these flags.

On the last day they selected 3 bridegrooms. There was the bridegroom of the Torah, the bridegroom of The Creation and the so-called Maftir. [Editor's note: Chatan Torah – the one who finishes the 5th book of Moses, Chatan Bereshit – the one who starts the first book of Moses, Maftir – the one who reads the verse referring to Shmini Atzeret, the next holiday after Sukkot. These are coming one after the other during the Torah reading on Simchat Torah, and they're all great privileges, but only the first two are called bridegrooms. The Maftir is the one who 'finishes' the Torah reading on each Saturday and holiday.] When these three bridegrooms were praying, usually 3 notabilities, women used to throw nut, sugar and hazel-nut. This was for the joy of the children, who picked them up. These were all wealthy Jews, and in the following three weeks, on Saturday, they were bound to bring to the synagogue cake, beverage to invite all to dinner. This was much to the liking of children, and the temple was packed with them, each picking up the hazel-nut, nut.

The holiday of Torah was a festival for children. On the two days of the holiday it was a custom to play with nuts, children amused themselves this way. In the afternoon the gathered and there were several games. One of them was the brekli. Brekli means board. We leant the board cater-cornered against a chair, stood beside it let's say five of us, and each let a nut rolling down the board. The winner was the one who managed to knock someone else's, and the winner picked up all the nuts on the ground. There was another game, the resh, meaning head, and each player had three nuts to play with. They put the nuts next to each other on a level surface, if there was any cement, they preferred it, otherwise thy put them on the ground, and the game begin by choosing the one who will throw first. The first player put a nut next to the line of nuts. The second one came saying he occupied a certain length, let's say 5 meters and put his nut next to the nut line. Then another came and put two more nuts, occupying 2 meters, and so on. The first to throw was the one who put the last nut down, because he put the most nuts. So we had a 5-6 meters long nut line. The children selected in advance the most round nuts, smoothed them, put a hole in them and pored lead or tin, that substance one used to solder. They did this to make them heavier and to make them to go [roll] straight when thrown. So the player threw the nut and, if it hit the head of the line, the whole line was his, and if he hit only the back of the line, he could only pick up those nuts. This was a very common entertainment, children used to play it from morning to evening. As I look back, I'm always feel the nostalgia thinking what a holiday was that for us. When we went home, our pockets were full of nuts. This wasn't a question of bringing home some nuts, because we had enough at home, but it was a special feeling to win 50 or 30 nuts. The other, the loser, began to cry so the others gave him a nut or two just to have something in his pocket. We played mainly in the yard of the synagogue, because there was plenty of room there, but we also played at some houses. There were several wealthy Jews who had some 10 meters long porch-like construction in front of the house, which was covered with concrete. Only the rich Jews could afford to build their houses with such porches.

In the countryside where we lived grape did not grow. People were bringing grape from other places and sold it, and if they didn't sell all of it, they had an empty house where they used to store it. We had no money to buy grapes. I think I was 11-12, and one time we went to that house some 8 of us, Jewish children, broke in and stuffed ourselves with grapes. The real problem wasn't that we ate some 20 kgs of grape, but that we destroyed almost all of it. This happened on a Saturday afternoon, even though our religion forbid us to do that on Saturday. Of course, the gendarmes came on Monday and took us in. Eventually it had no consequences, because we weren't responsible for our deed, since we all were underage, but they forced our parents to pay the damages. Another example was that they brought water-melon from hundreds of kilometers away, because it didn't grow there. They were piled up in gigantic heaps, with I don't know how many buyers around them. Then we went there and began touching the melons, but in the meantime I took another one and threw it backwards through my legs to another kid, who then gave it to a third one, who ran away with it. Or there was another prank we used to do, when people brought fruits: apple, pear or plum in cross-overs. These were long-shaped baskets that country people used to carry on their backs, put them on the ground and placed two stones between them in order to prevent them from falling over. This was a specificity of our region. A whole bunch, some 10-12 children, walk around until one of us 'accidentally' stumbled over a basket. The basket fell over and the apples scattered. The man or the woman began running after some of us, but it was no way they could catch us, since the market was full of carriages and one could hide anywhere, even under these carriages so they were unable to catch them. In the meantime we packed our pockets with apple, pear or plum, anything we could get. We used to do these kind of pranks.

Magyarlapos

Magyarlapos had some 5 and a half thousand inhabitants. They were mainly Hungarians, some 60-70% of the population were Hungarians, that's why it was called Magyarlapos [Hungarian Lapos]. Some 18-20% were Jewish, and the rest were Romanians and Gypsies. Magyarlapos was a district residence, it even had a courthouse. In Magyarlapos, the some 900 Jews who lived there were all religious, with 2-3 exceptions. They used to go to the synagogue every morning, evening and Saturday. As I see it now, they had a quite harsh life. There were three wholesalers who supplied food for the countryside with flour, sugar, rice etc., pots, cotton, iron, horseshoe iron, horseshoe nails and kerosene. One of them was an uncle of mine from the maternal side, called Lazar Karl, Mihgaly's father, he was the wealthiest.

This is a very interesting thing what we were doing, and it began around March, when there were lots of lambs. The main occupation in the region was lamb-breeding, sheep-breeding respectively. There were enormous pastures there, and lots of lambs and cheese. So, me or my father went to the market, because I was already an expert in it, I checked the lamb, and I was able to tell it weighed around 6, 7 or 8 kgs, so I started to haggle and finally bought it. I took it to the butcher, there they slaughtered it, I paid out the butcher, skinned and sold it. Let's say, for example, that I bought the lamb with 60 lei, I paid 2 lei for the slaughter and 3 for the skinning, that's 5 lei. Another one gathered the bowels of the lamb, cut them up and mixed them with bran, and I think they fed the ducks with it. But I wasn't alone, we were some 50 buying lamb. Then I took the back side of the lamb and began walking around the market, the main square. There were three churches there: the Reformed, the Catholic, and later, I think in 1926, they built a Greek Catholic church, as well. So we were walking up and down the area, and people were asking us: 'So how much for the lamb?' '45 lei' – I said. There were some 3-4 kgs of meat. We haggled, we were quite skilled in this, we knew we must ask a higher price, with, say, 10-15 lei, in order to be able to lower it, and in the end I sold it with 30 lei. I sold the skin separately for 20 or 25 lei, so I had 50 lei. I bought it with 60 lei, and it cost me another 5 lei, but I was left with the meat, almost for free. In the summer, from March until June, we ate only lamb meat. every dinner was with lamb: lamb stew, roast lamb, lamb fried in breadcrumbs, 'Parisian' cutlet, everything, we were fed up with lamb. In October the sheep season began. There were lambs they couldn't sell in the spring, so they grew up and became sheep. Then I went to the market and bought a say sheep of 10-15 kgs. And we did the same as for the lambs: got it slaughtered, sold the skin and the rest, and we were left with the forepart. I still like very much sheep meat, I'm considering it a delicacy.

Then there was a shochet – he was a Hasid shochet. He went each week to the slaughterhouse and his duty was to butcher a certain number of cattle. He examined them, of course, for any illness: this meant they inflated its lungs, and if they found small TB utricles in it, Jews weren't allowed to eat it, it was treyf (treyf food is eaten by Christians). The shochet slaughtered the cattle following a special procedure, then they took it to the butchery. There were 3 Jewish butchers who processed the slaughtered cattle. My grandfather Mendel Berkovits also had a butchery where they used to take cattle. Usually the shochet slaughtered for the Jews each Friday or Thursday some fowls, one or two hen, geese or anything, but mainly crammed fowls, since those had fat. Then they collected some 40-50 liters of fowl fat in cans, because Jews weren't allowed to cook with lard. Oil was still relatively rare to find, people only began using it in the early 1930s. There was a Jewish miller who had an oil-press, and he used to make oil. People somewhat despised those who cooked with oil. They even said it: you can smell this man is cooking with oil, and he is a poor man – the goose and duck fat was very expensive. In the winter, the poorer ones bought 8-10 kgs of meat, cured it just like pork meat and smoked it to be totally dry, then they ate it through the year, once a week, on Wednesday, with the bean soup. This was a common menu for everyone in Magyarlapos: on Wednesday there was bean soup with smoked meat. By the way, I was and still am a big fan of bean, I can still eat bean seven times a week, in any form.

There was plenty of fish in the river of Lapos, and there were people who had this occupation: fishing. only the Jews bought fish. The fishers didn't even went to the Christian houses when they wanted to sell fish. The went from house to house, and each of them had their usual customers. He knew Sauber needed 3 kgs of fish, so he was there on Friday morning with those 3 kgs of fish. My mother scraped the fish, cooked it, and from the rest she made aspic. We only ate scaly fish, we were not allowed to eat pike because it is a predator fish.

There were 6 retailers and 2 wholesalers, who also sold by the piece. My father was a trader, as well. He bought each week two sacks of flour, a chest of sugar – the sugar cubes were in chests, granulated sugar wasn't yet that popular, people preferred sugar cubes. He also bought 300 l of kerosene, 50 kgs of copper cable, rice, coffee and everything. These traders all had their own territories, and mainly Jews, but Christians, as well, used to buy from the Jewish stores. There was only one Christian store, owned by a Romanian, but it went broke. 70% of the customers bought on credit. This usually took place as follows: the customers who came in had a small booklet, and the trader had a large book. The customer said: 'I would like two kilos of 0 flour, four kilos of 0000 flour, one kilo of rice, 2 liters of kerosene etc.' They both wrote in their books all these goods. At the end of the month they settled the debts, usually without any problems.

There were two board warehouses where they sold boards, and there were two carpenters, around five tailors, a Jewish doctor and three Jewish lawyers. The other Jews lived anyhow. and how did they sustained themselves? On Thursday they went to the market in Lapos and bought up eggs, there were no egg factories yet. Each week on Sunday and Thursday the villagers came to the market and sold eggs, they came from as far as 20-25-30 kms. I remember an egg cost 25 banis. One used to look at the eggs to see how big they were, and bought some 3,000-4,000 eggs for 20 banis each. There were 2 meters long and half a meter wide chests, and they used to put some 1,200 eggs in such a chest, this was the standard, and they used hay, straw and offal timber to prevent them from breaking as easily as today. This had to be done very quickly, because it was quite hard work. They had such skill, they could hold 6 eggs in their hands. They nailed down the chest, hooped it with thin bands, then in the afternoon the wholetraders from Des came and bought three or four such chests, so who they made a profit of 10 banis, or 5 banis per egg. They couldn't sell all the eggs, because everyone had hen at home. We too had 5-8 hen, so we didn't have to buy eggs, everyone had. The villagers had no one to sell the eggs to, so when these traders came they bought it all up. These eggs were all exported. There were at least 30 families with such occupation, and they got by, but just.

I only worked for a short while beside my father, until I turned 12-13, then I was sent to the rabbi school. There were others who remained there to work with their fathers, but others became traveler agents for different companies. There were these sheets with pieces of linen, called patterns. They cost 100-120 lei per square meter, and the agents went to every house and showed them to people. They even sold it in installments. This ensured a good living. Others, especially the younger ones, got commissions to make arrangements in the shire-town. It wasn't easy to get to Des, the trip cost some 100 lei, some four day-wages. So it wasn't possible to go to Des for every smallness, such as going to the public finances or buying drugs.

We only had electricity since 1938, and even then it was just some improvisation. There was a steam-boiler that worked with wood, and attached to it with straps there was a generator that generated electricity. They connected then the offices and the stores to it. It only functioned in the evening and in the morning. Some people had radio sets. the first radio in the village was my wealthy cousin's. I will never forget that when I was 6 he allowed me to put on the earphones and to listen to it. It could only be listened to with earphones, but two or three people could listen to it by connecting several earphones. These radios functioned with batteries, which had to be recharged from time to time. In Des there was electricity and the batteries could be recharged there. There were people whose sole occupation was to collect 50 batteries and to carry them to Des. Two days later he went there and brought them back, then he took another 100, and this went on. This was an occupation, too.

People were ingenious and look for something they could make money from. There were people who bought up the apple even when it was still on the tree: someone had twenty trees, I worked there, as well, and once, when I got off the ladder, someone just bought two or three truckful of apple. We had to harvest it and to sort them into chests, for export.

5 kms from Lapos there was a mine. Some people used to mine some cellophane-like, totally thermotolerant material. They brought up the pieces from the mine, and those had to be cleaned, and there were some thick pieces that had to be cut into 20 or 50 pieces, in order to attain the half a mm thickness. And they exported them. There were only two of three such places in the country. This material was mainly used as isolation, or for 200 degree boilers or melting furnaces to close the observation-slit, because at that time thermoresistant glass did not exist yet. It was quite remarkable, and one of my cousins had such an activity, and I worked there, as well, because I had no other job.

3 kms away from Lapos there was a monastery, a manastire, on the top of the hill. I went there two or three times, we had to climb up there on all fours. In August, on the Ascension of Mary, people came from 100-150 or 300 kms on foot, 30-50 people from one village. This pilgrimage lasted for a week. It was already very hot outside, so we made lemonade with sugar and saccharin and were selling it.

The saccharin was the subject of another trade, because it wasn't allowed to be sold, because it was much cheaper than sugar and there was a sugar monopoly. There was a Jewish old lady in Lapos who got the saccharin smuggled in from Czechoslovakia, through Sziget. [Maramarossziget is neighboring Transcarpathia that was part of Czechoslovakia between 1920 and 1939.] She used to stand in front of her small store, always dressed in a patched, quite dirty apron, with her hands in her pockets. The dress had two pockets: back then the saccharin pills were packed in paper packages, folded into bags. Sugar was very expensive and people didn't really buy it. In Czechoslovakia sugar was cheaper, and people used to smuggle in from there the sugar exported there Romania. I was already a big boy, around 17, so I also bought saccharin from the old lady. She didn't give just to anybody, but she knew me. Saccharin didn't look like today, it was called ezeredes [thousand sweet], and looked like rice. One put two pieces in half a liter of water, and there was enough to sweeten coffee, white coffee or anything else for a whole week. It was very cheap compared to sugar, and it was very good. Then I went to Sziget: I had some poor shoes on my feet, a pair of poor trousers, a poor jacket, a poor shirt and I took a goose with me. I went to Czechoslovakia, sold the goose and from the money I got I bought myself some clothes and threw away the old ones. Food was so expensive in Czechoslovakia, that from the price of a goose one could dress oneself from head to foot.

Another person was selling rock-flint smuggled in from Czechoslovakia. It wasn't allowed to use a lighter then, because it was match monopoly. [Editor's note: Between the wars it was a characteristic of the Romanian economic policy that due to the lack of some goods (salt, kerosene, match, etc.) the state had monopoly over them.] If one was caught selling them, one was punished. One wasn't allowed even to sell tobacco. Villagers used to dry tobacco leaves and surrender them to the state, but they were careful to hide and then sell some. Cigarettes were relatively expensive, so people used to buy tobacco and cut it up. Cigarette paper was also smuggled in from Czechoslovakia, because in Romania it was no technology suitable to make it. It was just as thin as you see today, and they used to put in it the dried tobacco.

Now I will discuss a social issue: there were at least 150 people in Magyarlapos who had no income at all. There was no such thing as a retired, only those got pensions who worked for the gendarmerie or the town-hall and have been retired. If one worked as assistant of a trader, after they weren't able to work anymore, what happened with them? There were no international Jewish world organizations then who could finance them, like today. In the synagogue, at each prayer, in the morning and in the evening, there were two or three religious people walking from one person to the other and collecting in their palms just enough money to ensure the necessary food for those without any income. My father, amongst others, got involved in this action [at the local aid organization], in the sense that he got a list of people who had children: three, four, five or eight, and for each the needed amount of flour, sugar, kerosene, rice or shoe sole, because shoes needed soling or patching. They commissioned a man to distribute these goods. The Jewish community used to organize these actions, they drew up the list, so the community itself supported these people, from the money they collected through the donations at the synagogue. The community paid for the delivered goods. If someone died in such a family, from then on they got less quantities, as required. Nobody knew what the others were getting and where from. These people lived on these goods: they got 3-5 kgs of meat, depending on how many members the family had. Almost 30% of the Jewish population were in need. There were lots of poor people.

I only remember one case when someone convert from Judaism. The Markovitses were a very observant family. They had a small booth where they were selling soda and sweets. His daughter worked in that store. She was a very pretty girl. There was a collector, a very good-looking Romanian man, the head of the public finances, they were about the same age, or the man was slightly older, and they fell in love with each other. One day the girl disappeared. They looked for here everywhere for months, but nobody knew what happened to her. In the end, one of the neighbors told them she is in the house of the collector. Moreover, they have been married by a Romanian priest. The whole family was totally devastated. For a Jew, a convert Jew is the same as a dead one. The whole community was talking only about what happened – she has been excluded from the community. She was disown even from her family and broke any contact with her. For us children this was a very unusual thing for a Jewish girl or boy to marry a Christian, this was equivalent to your death. (And interestingly, she haven't been deported and had 2 children. She died already, she was 6 years older than me.)

There was a famous rabbi dynasty, the Teitelbaums 5, they were originally from Sziget. My rabbi was also a descendant of this dynasty, and had a younger cousin who was in Szatmar around 1933-1934. His name was Jajlis Rebbe. He came to Szatmar from Nagykaroly, and managed to gather so many followers that he became world famous and people came to him even from America or Switzerland. But our rabbi was equally religious, he was too a Hasid rabbi. This rabbi was an older man, I remember that when I was a child he was already 60, and 10-12 years later he died. He was bearded and had a fur cap, like the Polish boyars, called shtraymel, the Polish Hasids used to wear them. He had a black caftan, white stockings and low shoes – in that period low shoes were something exceptional. Back then everyone wore legged shoes. The low shoes were black shoes the country women used to wear, just that theirs was made from rubber, while the rabbi's was leather, of course. His son-in-law was the judge, that is the dayyan. He had two sons, both rabbis, one of them in Hungary, the other one in Czechoslovakia. I don't recall their names.

The rabbi's wife had duties, for example, before marriage, she walked the bride to the mikveh for the ritual bath. There was a mikveh in Magyarlapos, and one could go there on each Friday afternoon. This was something people really enjoyed, since there was no bathroom in the whole village. There were 16 wooden tubs with hot water, one had to bathe there. Next people went to the large pool in which people had to go underwater. You were not allowed to go directly into the pool, except for one occasion during the autumn holidays. On the holidays of fall one had to wake up at 4am on seven days, and had to go to the synagogue to do penance. Long prayers had to be said there, then it was obligatory to go to the mikveh, and people went directly into the pool, without washing themselves, had to dive three times in the water, dry oneself with a towel and got out. Women had their special day when they went to the mikveh. They had to go there each month after their menstruation. There were very severe rules. The man was prohibited by law from accepting even a glass of water from his wife in this period of impurity, to prevent the lust after his wife. This rule was observed in our family, as well.

If you had a problem, the first one you should turn to was the rabbi. Everybody did this. The rabbi settled the litigations, but as far as I remember, there were no such cases in our family. For example, if someone owed me 500,000 lei, we agreed whether to go to court or to the rabbi. If one agreed to go to the rabbi, there was no further discussion. If the rabbi said it's white, it was white, there was no room for appeal, one had to obey the decision. Usually people turned to the rabbi with serious issues, and the rabbi normally had a very loyal attitude towards these problems. The son-in-law of the rabbi from Lapos was called Gross. He was the dayyan. After my mother got the hen slaughtered with the shochet, took it home and cut it up and found some deformation, she had to go to the dayyan. The dayyan examined it and decided whether it can be eaten or not. If he decided it was not good, it had to be thrown away. They were very decent, though: if a poor man went to him and there was something wrong with his hen, the dayyan knew how many children the family had, he told him: 'Cut this out, throw it away and eat the rest.'

Going to school

After I turned 5, I began to attend the cheder, the Jewish school. The Jewish school meant that we only studied Hebrew and religion. Children usually began the cheder at the age of 6 and attended it until 14. Some continued to attend it even after bar mitzvah, those who wanted, could go to yeshivah. Girls, of course, weren't allowed to go to cheder. But there was the melamed, the teacher, and, at home, his wife was teaching the girls to read and write in Hebrew. Some 20-30 girls were going there, at different hours. They were taught 2-3 hours a day. they didn't learn pericope, but the 613 commandments a Jew should know, they had to learn. They learned the prayers, especially the Saturday and the holiday prayers. Women held a great responsibility in observing the prescriptions and in educating the children.

The children begin learning to write and read in Hebrew. As the child advances in age, teaching had several levels. Around the first year they learn the letters, to write and read. They get a general idea about the holidays and their meaning. In the second year they begin the weekly pericope. The Torah is divided in 54 sections, one for each week. In the first week they learn that God created the world, Adam, Eve, what did they do and so on. Then comes Noah and so on, for a whole year, until they learn all of it. The teaching method was that I had to read in Hebrew and to translate it immediately into Yiddish. For example 'Bereshit bara Elohim et hashamayim ve'et ha'arets'. That is: In the beginning God created heaven and earth, and I had to translate it right away. Next it says: 'vyhi mavdil beyn mayim lamayim' divided between water and earth [Editor's note: to be correct, it's divided between water and waters]. So we had to learn this way. Each of these pericopes, these stories, have 10-15 pages, and it went on like this. We didn't learn any comments, we had to learn them literally. In the third or fourth year we began studying the Rashi 6. The Bible has many comments, included in the biblical reading book: the main commentator is Rashi, on of the most renowned scientists, even more famous than Maimonides, who wrote the comment on the entire Torah. [Editor's note: To be more precise, Rashi wrote a comment on the Mishnah, while Maimonides' comment is on the Mishnah Torah.] But only a few studied it because it was quite difficult. The comment itself was quite abstract and the structure of sentences is quite complex. In the third year we began studying the Talmud. We learned all this in the cheder, in Hebrew.

I began the regular public school at the age of 6. there were two Christian schools in Magyarlapos, a Catholic and a Reformed one. But they were only admitting children of the respective confessions. The Romanians had no confessional school, they attended the public school. So we had to go to the Romanian school, of course. This was eight years after Transylvania was annexed to Romania [following the Trianon Peace Treaty] 7, and my parents hardly knew several words in Romanian, and it was quite difficult for us in school, as well.

From 6am to 7am I used to got to the cheder, and the first thing we did was praying, and this lasted half an hour. In the next half an hour we learned the weekly pericope. We prayed just like at the synagogue, there was a chazzan and the others followed him. There was no schoolbag at that time, we just tied a wire around the books, we had two books or so, and at 7am we went to the school because teaching began, and lasted until 12am-1pm. In the afternoon we went home, had dinner and then we went again to the cheder and were there until 6-7pm. Children learned then 7-8 hours a day, that was mandatory. And usually every family followed these rules. There were teachers specially trained for it, called melamedim. Of course, the comment of the Talmud wasn't at the level they used to do it in the yeshivah. There weren't small desk like we had in school, we only had a long table. At the head of the table was the melamed, the teacher, and we, the children were sitting in front of him, in line. Each of us had a small booklet. Each year the weekly pericope, the 52 verses of the Torah, was edited in Kolozsvar. This included the Torah, the Targum, that is, the Torah translated into Aramaic, and under it, the Rashi comments. This went on for years. We learned the same thing each year, over and over again. I, for instance, had three editions of the pericope, and they were all identical. I remember they cost 3 lei, and it had the format of a larger copy-book.

On Saturday we gathered at the Jewish school or at the rabbi's, and he examined us. Usually we went there at 2pm or 3pm, after lunch. The rabbi's house had a large room that was full of books, from the ground to the ceiling. I wouldn't say it was an office, but a room where he studied the books day in day out, it was more like a study room. I don't even know what was gathered there. He didn't do anything else all day long, just studied the different Torah, Talmud and Kabbala editions and comments, and wrote his own comments, as well. This basically was a library, one wouldn't believe the rabbi had, to say the least, 1,200 Hebrew books. He came on Saturday afternoon and asked each of us one at a time to explain this or that section. If the rabbi had no time to come, some Talmud scientist examined us. There were these erudite Jews who studied in the yeshivah, but they didn't become rabbis, they remained laical, but they had a very extensive knowledge, and they examined us. In these cases we went to the school, the cheder. They examined us one at a time. In Magyarlapos I finished all four years of cheder.

The rabbi had a rabbi school, and there always were some 50 young bocherim. The rabbi gave lectures, and then he examined them, and he did that each week and even gave grades. The grades were corresponding to the order number of the Hebrew letters. These bocherim had a canteen, and a boarding house to live. It was quite difficult for them to sustain themselves, because the community had no money to finance it. Instead, the trainees, when summer came and the harvesting season began, they began to wander around these parts of Transylvania: many Jews had threshing-machines. They went out and gathered some two truckloads of wheat and sold it, sent it by train, thus supporting the canteen. There were some wealthier boys among them who paid for their studies. Everyone got a meal ticket, for which they got three quarters of a kg of bread, for breakfast a cup of white coffee, for lunch they got a plate of bean soup, with something or meat soup with a piece of meat, or pasta or semolina. They had a canteen and they used to eat there. Apart from that, they were not eating in the canteen, because it was forbidden to cook. On Saturdays they were assigned to go to one of the families for lunch. We too had one or two trainees over for lunch. It wasn't allowed to eat breakfast, because it was prohibited to eat before the prayer, but at noon they had lunch.

In the afternoon the rabbi organized a common table for the departing of Saturday, which was a special event. The observant Jews were all there, it was full of bearded Jews, because the very religious Jews all had beards. They used to draw up to the table. They used to prepare fish, but they didn't cook it, only in the form of fish aspic, and usually they put in front of the rabbi a fish aspic of around one and a half kilos. Everyone went to wash their hands, then the rabbi graced the food. There were three or four plates of such aspic, but nobody touched them until the rabbi didn't eat the head of the fish. After he ate the heads of the three fishes, this was the custom, the plates were put in front of the followers and everyone took a piece of it. The rest, everyone ate as they could, some had larger, others smaller bits, another had the tail. This meal, after everyone ate from it, was called in Hebrew shrayim, the rabbi's leftovers. There were other dishes, as well, but this was distinctive feature, and the glass of spirit or wine that followed. The prayer-book includes all the songs with lyrics one has to sing to honor the Saturday. After that the prayer and the departing of Saturday followed. I attended these suppers after I turned 11-12, even before bar mitzvah. We thought this was a matter of course. At least I strongly believed in everything until I turned 15.

The religious ones observed very strictly the religion. On Pesach, for example, it wasn't allowed to eat anything raised, that is, containing yeast. The custom back in Lapos was that they bought two trucks of wheat from a landlord, cleaned the mill, floured it and made the matzah from it. Baking matzah for the whole community usually took four weeks. The procedure was that they had the adequate room, and there was the water man, the flour man, the kneader, and there were the rollers, and another who punched the [batter] with a special tool, another one handed it to the stove, one who put it in and took it out from the oven. The water had to be I don't know how meters away from the flour. There were say 30 women, they cut up the batter into 30 pieces on special boards. They kneaded just as much they could roll out, because there shouldn't be left any remains. There was a supervisor who, after they rolled out the batter , took the citling (this is a Hungarian word) [scraper], a piece of iron with a small edge, and cleaned and scraped off the boards, in order to remove any remains, because that would have raised. Preparation was that strict to ensure that the Pesach matzah would comply with the prescriptions.

The matzah for the rabbi had to be done as follows: he called together the whole yeshivah, I attended the yeshiva from Lapos for a short period after cheder, all the children, in a large room with long tables. We put the wheat on the table, and we had to pick out the sprouted wheat grains, just like they do with the rice, because those were not adequate. Only men were allowed to prepare the matzah for the rabbi, from kneading to rolling out, women were not allowed to touch it. And the matzah was quite thick. And what did the rabbi do with it? For both Seder nights three matzot are required, and he sent to the wealthier or very observant Jews six pieces of matzah. There were richer, well-situated Jews, say fifty families, and they donated so much money the rabbi could sustain himself for almost a year. They gave out the matzah symbolically, as recompense for the donations.

My father wanted me to become religious and to be able to carry out the tasks, if not the rabbi's, at least related to the synagogue. I spent the first one and a half year at the yeshivah in Magyarlapos, but then my father didn't want me to be there anymore, because he knew that if I remain in Magyarlapos, it wouldn't work out. And the yeshiva in Szekelyhid [Sacueni, in today's Romania] was the most distinguished one in Romania, and all the great rabbis finished that yeshivah, and it was my father's obsession. These great rabbis were in Nagykaroly or Szatmar, but their title wasn't just rabbi, they were rather miracle rabbis. Their occupation was to browse the Bible, the different studies and rules. The rabbi of Szekelyhid also had this speciality. He was a laical rabbi, and taught rabbis or shochetim, anyone who ended up there. I hadn't the faintest idea about Kabbala, even though I was a quite good pupil.

My father sent me to Szekelyhid, together with my younger cousin Jaszi Nemes. I was around 14 when I got there. It was quite costly to be there, we had a regular canteen there, and we stayed in a sector until a very rich American Jew came and built a beautiful, storied boarding house, and we moved in there. I was there for two and a half years. Dr. Rosner was the rabbi there, he was one of the most erudite rabbis in the country. In Vienna there was a Hebrew university and he took his doctorate there. The system was the same as in Magyarlapos, the rabbi explained. There you could see which class people were coming from. The rich Jewish boys had a separate canteen, they ate goose meat, cracklings and goose liver there, anything was prepared especially for them. We, the middle-class and the poor, got around one kg of bread that we had to portion. Breakfast consisted of white coffee, the lunch was consistent, and we had supper, too. Everything was kosher, of course. I met there some very religious Jewish boys. I was religious, too, but I didn't have a long payes, just short ones, and I used to put them behind my ear. (I never had beard, only moustache, because after 1940 in Northern Transylvania moustache was in vogue, as opposed to Hungary.)

In the yeshivah from Szekelyhid we didn't take up the weekly pericope anymore, we were beyond that. Instead, we studied the Talmud. The rabbi had some quite large, very thick books he used to teach from. He extracted something from them, for instance the Gitn [the tract of Talmud by Gitn], the divorce. What were the rules in order for a Jew to be separated from his wife? There was no such thing that a woman divorced her husband, only the husband could divorce his wife. There were around 250-300 pages on this issue. And it had 2 or 3 intepretations. This wasn’t' working as simple as one took it and read it, and gave a simple explanation. Instead, one had to provide an explanation for each section, which wasn't in the text, it had to be said based on a deduction. The rabbi gave a lecture on these issues, but we didn't take notes, we only paid attention to what he was saying. The interesting thing was that these comments were not written down, these were just coming by themselves. I'm not saying that those who finished yeshivah knew everything word for word, but they knew the essence of all the comments. Regardless whether you went to the yehsivot in Szatmar, Vizhnits or Tasnad, or to the yeshivah in Szekelyhid, there were the same explanations, with minor differences. I often wondered how this was possible. It's true these people studied the books not once, but five or six, even ten times. There were, I don't know this, some 70 books they studied for 4-5 years. There were the beginners, then the second year students, then the advanced ones, and those who were in the last years they were actually able to teach.

We learned together. We stayed in something like a campus. The wealthier Jewish boys rented rooms, in these rooms there were 4 or 5 beds, and they slept there. There were such students, 5-6 years older than me, who also attended the yeshivah, these were the bocherim, bocher means in fact young man. They were called hazr-bocherim. Hazr means repetition, so they were the repeater bocherim. The bocher already finished yeshiva, some 4, 5 or 6 years, and they were able to teach almost at the rabbi's level. We had one older bocher beside, they helped us rehearsing. In the morning we went to pray. If the rabbi gave a lecture, we listened to it, after that we went home and until noon, 1 or 2pm, the four of us, five with the bocher, we rehearsed one step at a time everything, because we had to learn everything that was said at the lecture, since each weekend, on Friday, the rabbi examined us. In fact the examinations began already on Thursday afternoon and lasted until Friday noon. Everybody had to be there for the examination, and each time we got grades. There was the small alef, that is the a for satisfactory, the middle alef for good and the big alef for very good. There were only these three grades. There was a register with all the students registered in it, written in Hebrew, and the rabbi recorded there your grades. This is how the teaching took place back then. There was no such thing that someone had no satisfactory knowledge. It wasn't possible because only talented and clever people were admitted there. Otherwise it would have been impossible to understand those things, even if they would talk about a verse for 5 days. Only those boys went there, who were in the first place children of religious parents, and furthermore, if they were smart enough. For those who were unable, it was just an unnecessary trip, since after 2-3 weeks they were advised to leave and learn a profession. I got to this yeshivah in mid 1933 and studied there for 2 and a half years. It had 250 trainees, and this was quite a large number.

I ended up with the children of some wealthy Jews, but I don't remember their names anymore. They were atheists. How on earth I came across them, I don't know, I just did. Opposite to the sector I was staying in a Jewish family with five girls lived, each more beautiful than the other. We, who lived in that sector, dated them in secret, but we never even kissed. We only talked, took her hand and these kind of things. It was quite a sin for a bocher to court, just like stealing today, we would have been expelled at once. This was around 1936-1937. Then they roped me into the Red Aid 9, and that was my other sin. They found this out and after half a year they expelled us. After two and a half years they discharged us.

I joined the Red Aid in 1937, or maybe earlier. This meant I collected 1,000 lei from 4 or 5 people and handed it over to another person, let's say to you. I don't know what you'll do with it. You only know you got 1,000 lei from Sauber and Ausch. Then you pass it to Grun. Grun doesn't know where the money is from, he only knows you gave it to him. Grun collected such money from 8 people and gave it to Schwarz. [Editor's note: The above people are employees of the Jewish community, and Mr. Bernat used them only to illustrate the situation.] They gave the collected money to families of people who had been sentenced to prison due to their activities as communists. Or if they were social democrats and they needed help. They had nothing to sustain themselves if the head of the family was convicted, and the duty of the Red Aid was to help them out. They even sent packages to the prisons using different cover-names, this also was their activity. This was entirely illegal, since the communist party was banned both in Romania and Hungary. The Red Aid, apart from this assistance, never organized any meetings. Its members knew absolutely nothing about the other members.

After I have been expelled, I went to Cojocna [Kolozs in Hungarian, some 20 kms away from Kolozsvar] and worked there. My father's cousin had a small store there, a grocery store. I spent there around 6 months. This was already in 1938-1939, and the times of war were closing in, but it was before Transylvania was re-annexed to Hungary [in 1940]. Then I went to work in a bakery in Kolozsvar that made bread for the army. I worked there until 1940.

My mother was skilled in cotton coloring. There was white cotton and yellowish cotton in bundles. I don't know where they were coming from, probably from Africa. Some of the houses had looms and everyone wove the linen for themselves. They needed different colors, so my mother learned how to color cotton and I helped her out. We had to color enormous quantities of cotton, because especially the villagers used 100% cotton to weave, or mixed with line or something I don't know. This was a supplementary income for the family, in addition to the pub my grandmother had.

My poor mother died from lung-disease in 1938. Back then lung disease was equal to death, only very few recovered from it. Her older sister, Zsuzsa Nemes, died one year later. (If I look at it now, it was better she died then, and didn't have to wait another 3 or 4 years to be deported, because she most probably would have died during the holocaust. At least she has her grave and tombstone in Magyarlapos, which I visit every year.) From then on I made this coloring.

During the War

In 1940, following the Second Vienna Dictate, but before the Hungarians came in, Lapos was a district residence, and had a district courthouse, and they knew we were doing this coloring. The Hungarians from Lapos came to us to color linen in red, white and green. The Romanian army even caught us in the process, because they didn't leave yet, and said to us: 'What, we didn't even get out from the country, and you Jews are already loving the Hungarians and make flags for them?' I replied: 'First of all, we don't love Hungarians, we are Romanian citizens, but the situation is clear now, the decision to re-annex Transylvania to Hungary was already made in Vienna, and this is what we do for a living.' What was I to do, to start painting red, yellow and blue flags? We did it before. The whole village, the main square was full of our flags, from the small ones to the quite large ones, we painted them all before 1940.

I remember for instance the first thing that happened. They came and bought all the dry goods they could find: wool, fabric, linen, everything there was to buy. At that time only Jewish stores existed, and the Hungarian traders came from Hungary – they were called small-ware merchants – and bought up everything within 2-3 weeks and took everything to Hungary, because one couldn't by such things there anymore. This is how it happened: One of the more important small-ware merchants asked: how many bales of 10 or 30 pengo fabric do you have? The other said the amount. Here's the money! They packed up the goods and took it away. This was the situation throughout Transylvania. They converted the money, I can clearly remember that, 1 pengo was 20 lei. And money was converted similarly. So probably it was very cheap here, and although it might had been in Hungary, as well, but it was very expensive. Then, 2-3 months later, the goods made from synthetic fiber appeared here, the traders brought them from Hungary. I don't know what they were made of, but I know that was much to my misfortune, I bought some fabric because I wanted to make myself some clothes, so I bought 2 and a half meters or 3 meters of synthetic fiber. The truth is they looked very good, but they were of poor quality. This happened until the Hungarians occupied Transylvania.

The Romanian army retreated unit by unit, and the Hungarian occupation took place in the same manner. They came in this order: today they had Nagyvarad, then Csucsa, Kolozsvar, then Szatmar, Nagybanya and so on. I know the orchestra of the Hungarian army was on the main square, and it was a quite important event. Everybody was out on the streets, everyone was happy, then they slowly realized that the situation wasn't that rosy at all. As they came in, just a few months later the great neediness began. In 1940 they introduced the ticket system for bread. In 1941 everything was given based on tickets, from bread to shoe sole, every products that was important. For meat we had no tickets, because there were villagers who butchered animals, and so did the butchers, but bread was hard to find. Even though I was 21, I couldn't really understand what was going on. I didn't know that, by then, there were two Anti-Jewish laws in effect in Hungary, and Jews had economic restrictions, and in schools the numerus clausus 8, and later the numerus nullus 9 was applied.

There weren't any major changes in our family. We never had any difficulties getting bread, because there was a landowner who was my father's fellow-soldier. He was a lieutenant, while my father was a sergeant at the same company. He had some 120 hectares of land, an enormous sheep-farm and we were lucky to have him as friend, because he always provided for us what we needed. It wasn't for free, of course, we had to buy everything, and we took the wheat to the mill, they floured it there. From this flour we baked the bread for a whole week, so we had no problems. Unfortunately many were starving. There also was another type of bread, baked from flour mixed with corn and rye flour. Rye wasn't too bad, but with corn flour it was almost uneatable. At first, the bread portion was quite big, but it decreased constantly.

When Poland was invaded by the Germans, at the start of World War II, I was at home. Then every Jewish community had to send some, I don't know, 100 kgs of matzah for the Jews in Poland, even though our situation wasn't too rosy. After 1941 they began to get out of Poland, and even in our village we had 20 such families, which were supported by the community. But they left after a while.

I continued my activity within the Red Aid in Magyarlapos, as well. My family didn't participate in these actions, I was the only one involved, it was kind of a private matter. Nor my father, nor my brother, nobody knew anything about this. The fliers only circulated in secret about what the Soviet Union, communism and equality meant, and which stated that hatred between nations should be prohibited. And this is exactly what we needed to hear in the situation we were in. Why should we be 'budos zsido' or 'jidan imputit'? [In Hungarian and in Romanian, both meaning 'dirty kike'.] Or why should we be thrown out of the stores? And bearded Jews were seized in the night, got their beard pulled, then cut off. These actions began already in 1937-1938. There were several such cases in Magyarlapos. This made us believe everything was to be changed, and this is our redemption. No longer I would be a Jew, but equal to the Romanians and the Hungarians. Because what was it all about? Anything happened in the country, the Jews were to blame for it. It's true there were many very wealthy Jews, in Magyarlapos, for example, every trader was Jewish. And this was the reason the entire Jewry had to suffer, because it was considered that Jews traded and they had properties. But if they knew what trading meant… My father bought 1 kg of flour for 3.50 lei and sold it for 3.75 or 4 lei, because it wasn't like today, when the profit margin is 20, 30, 50 or 100%. One couldn't afford to do that those days, because there were 6-7 such small stores, and if you tried to sell it for more, the customer went to the other trader and asked him whether they would sell him for less, say for 3.90 instead of 4 lei, and if they did, the client would buy from them.

I lived in Magyarlapos until September 1941, when I was arrested. We, that is me and my friends, were already prepared for it. We expected it to happen, because we were aware about what was going on, so we knew we would be arrested for our activities within the Red Aid. One day, at dawn, the gendarmes gathered us, put us on carriages and took us 40 kms away to Nagybanya. I brought with me a small package, some clothes, because we weren't allowed to take with us anything else. There was the DEF department, the so-called Department D, the D or fourth department of the counter-intelligence. I don't know anything else about this department of the counter-intelligence. There were these long stables, modern for that period, which have been used before by the Romanian cavalry. There were separate boxes for each horse, at least 100-120 boxes. In front there were two of room-like boxes, and they had us in one of these rooms. They already had every information on us, our names, so I got the instruction to go to box no. 46. There was a stack of straw and a blanket. they told me I should stand and look at the wall, and I wasn't allowed to look to the left or to the right. I was only allowed to talk if the gendarme asked me to or if my number was called. They didn't call you by your name, but by your number. I was number 46. When I got there I had no idea what awaited me there. I can still see the boys and girls standing in the other end of the room, just like in a temple in front of the saints, without a grumble, you could even here the flies.

They didn't call me for two days. I don't know how many gendarmes were walking in the stable just to prevent us from talking to each other. On the third day I've heard the call for number 46. It was told that if they called number 46, I should run, no looking to the right or to the left, I just had to go in the first room, the office. There were some 5 people there: 2 detectives and 3 interrogators. they had different functions. The first thing they said tome was: 'Well, Beri – this was my nickname, from Bernat – tell us now why you are here?!' They began asking questions, but finally they got to the point: 'How did you raise money for the Red Aid? Did you hand it over to this man?' At first I denied everything. Then he told me: 'All right..., so you won't tell us?! Nevermind! I will call you back in the afternoon, and then you will even remember how your mother breast-fed you!' I couldn't imagine what would happen. The interrogations began around 7 or 8pm. They called me again, and I ran to them rightaway. And there I stood. 'Tell us now! We have it all here, we know exactly how much money you raised, when you handed it over and where that money was from.' Only then I noticed on one of the walls – I don't want to exaggerate – 15 types of beating tools, canes, black-jacks and anything you could imagine, it was all there on that wall. The black-jack was the genital organ of the bull, processed and put on a steel wire, it had around 50-70 cms. Then he said: 'Hold out your palms!' It was a thin cane, but how bad it hurt, it was just unbearable. He gave me some 10 hits, and then I began screaming for him to stop. But this was only the beginning: 'Tell me, if you don't want me to continue, whom did you raise the money from?!' I knew if I told them whom I was raising money from, they would punish those people, too. Even when we had no idea what was to happen, we had an agreement. There was a very poor Jewish family, an old woman and 2 other persons, three in all, who had absolutely no means of subsistence. We always gave 1% of the money to this old woman. We had an agreement that whatever should happen, we would say we raised money from YX, but he thought we were raising money for that poor old lady. I wouldn't tell them, though. 'Take off your shoes!' They seated me on a bench that had a back, tied up my legs and hands, then they began hitting my sole. Next they forced me to dance barefoot. My feet swelled up from the beatings so much, I thought I couldn't take it anymore and I would have to tell them everything, but in the end I didn't. This was the second torture. After that they didn't call me for two weeks.

We were allowed to sleep from 10pm to 6 am. In the morning, when we went to the closet, they tied us together in pairs. When we had to pee, we had to touch the other one. when we had to wipe with straw or some grass, since we didn't have anything else, so we had to touch each other again, and that was terrible. Just horrible. There was no hygiene whatsoever, we had some cold water in the morning, and that was just about it. We didn't even get a sip of water all day long. For lunch they gave us some poor meal, but we pulled it through somehow, we were young. After 10 or 12 days or more have passed, they called me in. 'So – the man told me – it's your turn now.' I was already looking at my shoes, I thought they will begin beating my foot again. Then he said to me: 'No, just pull down your pants!' They hog-tied me. Do you know what hog-tying means? When you bind the hands and the feet together. Then he put on a glove on one of his hands and began massaging, pressing one's... testicles. Just for half a minute. It was so painful... Only a man can tell, how painful it is. Nobody could stand it, everyone fainted. Or they kick you in the balls like you can only see in movies... they used to hit the women's breasts with canes. And the girls showed us the marks. When I saw them... At this third torture there was no getting away from it, I confessed I was raising money. Then they only called me in once, but they only beat me up. They asked me whether I recruited anyone else to raise money for me. The fact was that I wasn't authorized to do so, I had no such function.

We were there for almost 35-40 days, approximately. After that the whole group was put on trucks, in chains, and they took us to Pest in prison. This was kind of a gatherer prison, even worse than a regular prison. The prison had enormous buildings, 6 or 7 of them. The girls were in other places. There was a room of 8 meters by 10, and we put some matting on the cement and slept on them. I don't know, we were some 150, 200, but we had no room to sleep on our backs, only sideways, packed like sardines. And if one wanted to turn over, one had to move two or three other people, because otherwise it wasn't possible. There was a toilet there, and one had to wait a quarter of an hour for one's turn. It was horrible. It was light all through the night in order to prevent us from doing anything. The meal was catastrophic, not only for us, but for the population, as well. I think our daily portion of bread was 180 or 200 grams. In the prison we were like in communism, in communities. I had visitors, my brother and my father came to visit me – it was humane from their part to let visitors to come –, they brought me, I don't know, I think 2 pieces of bread and 1 kg of salami, placed in a chest. After I brought it in, we sat around it, just like in a community. Ten of us were from Magyarlapos. Then everyone of us got 50 grams of bread, 1 slice of salami and half of a sugar cube. This was already in the spirit of communism: equality. There were some wealthier guys amongst us, and they shared everything. In addition, we were lucky because there was a Jewish organization called Omzsa. [OMZSA – National Aiding Action of Hungarian Jews]. They used to also bring us one or two plates of food from the Jewish kitchen for us to eat. Probably this kept our spirit alive. I was in that terrible situation for three months.

Should I tell you about our life in this deportee camp? When they took us away from home, my father gave me 300 Pengos. That was quite a sum. In the camp they took it away from me and recorded the sum I had on me. It was interesting that you could buy anything on the black market, if you had money. The commander of the department we were detained was a Jew – there were only Jews there –, and he was the king of the pickpockets, a very slick man. He was taken in without any trial, but he was released after 3 months. When they apprehended him, in Pest it was forbidden to go to some streets. They caught him in one of those streets, took him in and he was locked for another 3 months. I will never forget his name, Mr. Frid. I said to him: 'Mr. Frid, I would like to ask for 100 Pengos from my money. 'OK', he said. This was on a Saturday. Sunday he came to me saying: 'Come here! Here you are, 90 Pengos. 10 Pengos, that's the fee.' He had an entire network, involving guards, everybody. I didn't ask for more, just 100, but I only got 90. It cost me 10 Pengos because the money was issued to me by the guard, the accountant and the cashier. So eventually the amount of money I had to give away got quite high. Let's say I wanted to buy bread, and a piece of bread cost 10 florins. Then, just for bringing it to me, they took 1 forint, they always added 10%. If I wanted to break 50, it cost me 5 florins. I calculated that from 100 florins I was left with half, the rest was taken away by this Frid and the people around him. He collaborated with anyone, and every 3 months he left with several thousand Pengos.

I was there for 3 months, then I was transferred to Garany. There were 2 camps: in Kistarcsa and in Garany. Garany [today Hran, Slovakia] was a village in Czechoslovakia, then Northern-Hungary. In that camp there were not only communists, just like in the prison, but also black marketeers and alarmists. If one said ... the Germans [Editor's note: Mr. Bernat didn't say the swear], or one sold the bread for a price of 50 cents higher than the average, one got deported without trial to Garany or Kistarcsa. It even determined a proverb to appear: 'Silence is golden, speech is Garany.' We lived just like in the prison, but in better conditions. We were not 10 people anymore, but we were 50 in one such community. And then came the help from the Red Aid. Thus we saw our help returned, they sent us packages and corn flour. I received these packages because my father used to dispatch them. We were not starving, even though we didn't eat meat, but we had hominy every day. This was one of our primary meals. One ate one plate of hominy and one felt full. I was in Garany until St. Nicholas Day, because Horthy 10 pardoned on St. Nicholas Day . This was in December 1941. He didn't pardon everybody, just those convicted for lighter crimes, like me. It wasn't an amnesty, he only set free several dozens of people on his name-day. Those who committed more severe crimes, have not been released.

When I arrived home, my summon for forced labor already awaited me. All the 10 of us had about the same age, and everyone of us had their summons waiting for them. We had to make foot-lockers, but we had no money. We went to a carpenter who made and planed the boards, and we had to assemble them. One of us had more skills and thus we managed to assemble them. We had to join up in Nagybanya, our battalion was there. We rented a carriage, that's how we traveled to Nagybanya, just like 4 or 5 months earlier, when the counter-espionage agents took us there. They assigned us to different companies, we weren't in the same company. We ended up around two of us in each company. I was in Nagybanya for some 2 weeks, and then I was transferred to Disznajo, near Szaszregen [15 kms from Szaszregen]. The forced laborers worked there at the Deda–Szeretfalva railroad line. Hungarians worked there, as well, because there were these famous Hungarian construction workers. They had special pushcarts, in which one could put some half a cubic meter. Its two wings were tied with a rope, and the man only had to guide it. We had some good meals there, we got the usual army food. Already when we joined up, we got uniforms. In 1942, for I don't know how long, we had the regular Hungarian soldier uniform, with that three-colored rose in the national colors removed. The captain, Antal Alsopathy, was a hard drinker, that's exactly why he was sent there. These people were usually sent to the forced labor companies. Beside work we had 3 days of field exercise weekly, just like the draftees: crawling, lying down and double march. When it was mud, after 20 meters of crawling we looked like pigs. Fortunately the Maros was near, and it was already early spring or summer. We took a bath in the Maros and washed our clothes without taking them off. There was some landowner there, and the captain courted his daughter. When it came into his mind to court her, he woke us up in the middle of the night and called us out to sing serenades – we sang marching songs. This happened several times, and we sang 'Horthy Miklos katonaja vagyunk, a legszebb katonaja...' (We are Miklos Horthy's soldiers, the most good-looking ones...' As forced laborers we sang these kind of songs, among others. We had to sing for him all the time, when we went to work we had to sing, the whole company. You can imagine he was drunk when we did this.

I don't have to tell you the beatings we got there. And there was this skeleton crew – these guys were the brutal ones –, they beat us up. If they called you and your hand wasn't in the right position when you had to salute, they slapped you in the face twice. They were walking around with beating canes, and if they hit your hand with them, it hurt like hell. I came across one of them after the war herein Marosvasarhely, he was a Hungarian called Seres. He was from Marosvasarhely originally. He slapped me twice one day. But otherwise, since he was from Marosvasarhely, he helped quite a lot the boys from Marosvasarhely: he brought letters, food, packages, and he let them go home, because Disznajo was not far away from Vasarhely [47 kms]. One day, after the war, one of my friends came to me, a former fellow forced laborer, and he said to me: 'Hey, do you remember Seres?' 'Of course, because he slapped me twice so hard I couldn't hear for 3 weeks.' 'Now look, he is in despair. He is frightened that you want revenge' – I was appointed as district attorney to Marosvasarhely. 'Look! – I said. – I know Seres wasn't that mean to you, but he was to the others. But don't worry, I will not have my revenge. I got two slaps, but this was the least of all the awful things that happened there.' From Disznajo we were transferred to Zsibo, also to the railroad, then to Nagybanya to a lumbering.

There's another episode in my life: during the period of forced labor, I have been brought to trial. While I was in the forced labor camp, I received an accusation, in which they charged me with participation in an organization aiming to overthrow the public order. This was basically for my activities within the Red Aid. From Nagybanya I went to Szatmar and I reported to the local headquarters. There they put us in a cell. We were some 7 in one cell, and we had decent meal. There was a so-called famous council of five, that is five judges who held the hearings in different places: Maramaros, Kolozsvar, Szatmar and Marosvasarhely. Judge Lanyi Zoltan was presiding. We were some 600-700 people here in Northern Transylvania involved in different communist activities. In Szatmar we were some 130 in the courtroom, and the lasted for three weeks. Approximately 30% of the accused were Hungarians, the rest were Jews. But none of them was Romanian. We have been accused of subversion of public order – this included accusations of different severity. All the big boys were there: Mihaly Gombo, an important activist, Lajos Csupor, who later became regional secretary general, Julianna Szabo, a woman from Vasarhely, a Szekler girl, who I don't know how got there, I never found this out. Each morning 3 soldiers with bayonets came and took us to the city court, until 2 or 3pm, when they took us back. It wasn't much of a trial, they just asked me whether I adhere to my statement.

In those days there were around 17,000 Jews, including very rich ones. When the local Jews saw us with yellow arm-bands [Editor's note: because some of us have been summoned there from forced labor] – we didn't have uniforms yet, we were in civil clothes – and everybody asked us: 'What are these guys doing here? Why are they taken to the courthouse?' One Sunday morning we went to the headquarters, escorted, of course. When we entered, one of the sergeants said to us: 'Wait until the colonel calls you.' The local commander was a colonel in the Hungarian army. 10 minutes later they called us and when we walked in we almost fell prat. The colonel sat at a small table having coffee with a bearded Jew wearing kippah, theeing each other. Oh God, what's this? Then he said: 'So, you good for nothing communists, you're lucky with my friend Mr. Freund here.' The Jew was called Freund, he was the president of the Jewish community. This Freund family was very wealthy, now the whole family is in America. He was on good terms with this local colonel, and he arranged for us to get rid of the arm-bands and to go to the court by ourselves in the morning, without escort. He guaranteed that we would not flee. I was sentenced to one and a half years in prison, being charged with the fact that with the money I raised I helped the communists from Northern Transylvania.

From Szatmar they took us directly to the prison in Budapest. They brought us back where I was released before. I was there for 2 weeks. It was an awful situation. Then someone came from the Omzsa and asked me how I ended up there again, after one and a half year. A man called Klein was the contact with the Jews in the prison. Then I told them. The people from Omzsa then arranged for me to be released from this prison and to be transferred to a prison in Kolozsvar. So I was transferred to a prison in Kolozsvar, together with Geza Simo. He also was an illegal communist, a teacher. We were 6 or 7 in one cell. The lifestyle was the same, we shared everything. At first, when I got there, they were reluctant, because they thought I was sent there to spy, but after they asked me some questions, they realized my situation was similar to theirs.

Interestingly, after 2 months I was sent back to the company in Nagybanya. We worked there for approximately a month, then they transferred us into a company-on-the-march and we went to Bacska and we worked there. This was in the fall of 1942. From there we went to Transcarpathia. Then we stayed for a month in a small town, I think in Nagyszolos. From there we took us as forced laborers with a company-on-the-march to the front at Kolomea. This was in Ukraine, already in January 1943. We stayed on the front for more than one year. We were assigned to an engineer company. We went to work every day. We built bunkers, fire-trenches, roads for them to be able to move their mechanized equipment. We worked in very difficult conditions. The meal was very bad. In 1944 the front was in retreat. The Eastern front was breached to such extent that one day, while working, we could hear the whizzing of bullets. We saw everyone running, carriages, cars, motorcycles, bicycles, as the Hungarian soldiers were running away from the Russians. We had to retreat.

In April or May 1944 another incident happened on the front during the Holocaust. The company commander, a teacher from Kolozsvar, a very decent man, came one day, gathered us and said to us: ‘You have two possibilities. We either retreat together, or everybody is for himself. If we retreat and I’m taking you in the country, you will be deported.’ So, we couldn’t decide what to do. He then said to us: ‘If you listen to me, you will not return to your homes. None of your family members are at home. And probably the same fate awaits you, too.’ But he didn’t tell us what to do, he only wanted us not to come home. And many of us went home, and as soon as they got there, they had been deported to Auschwitz. We remained there and worked. In August we began talking abut what we should do, where should we go. We couldn’t use the roads because the Hungarian soldiers took it on the lam, I could never imagine this could happen. Then we gathered to talk it over whether we would go with them or we would stay. It was a fearful mess. In the end we decided not to go with them.

We stayed in a kolkhoz 11 and could hear the grenades exploding around the kolkhoz, but in the building, as well. How could we save ourselves? If they captured us or we got involved in firing, they would surely have slaughtered us. In the kolkhoz there were these 100 meters long, 2 meters high large dunghills. They didn’t take it out for several years, because it was occupied and they just stacked it up. One of our guards had an idea, and told us: ‘You know what? Each of you should dig a hole in this dunghill. And when the attacks will come, you will just hide in there.’ Many died in the kolkhoz, but none of us. It seems it stopped the bullets, it functioned as a shelter, and thus we managed to escape. On the next day the Russians came. Then I had my first big, big disappointment, when one of us, who knew a little Russian, because he was from Maramarossziget [Editor’s note: Amongst the heterogeneous population of Maramaros there lived Ruthenians, as well, and their language is very close to Ukrainian]. He went to one of the Russians – we didn’t know the ranks then – and told him we were not Hungarians, but Jews. He got two such slaps in the face... Then we learnt how to swear in Russian and told him to go and screw himself. They surrounded us and the Hungarian soldiers and rounded us up. There were almost 10,000 prisoners. It was August 1944, we were out on the field, we were surrounded by Russian guards with dogs. On that night, everyone of us heard some wailing. The Hungarian soldiers killed I don't know how many officers of their own because the way they treated us on the front. In the morning we saw the bodies: the Russians came, or who did this? In deed, who did it? Now, could you find the criminal among 10,000 people? They took us right away to Sztri [Stry]. We spent there some 3 or 4 weeks. The daily meal was 250 grams of biscuits. It was quite enough, because 250 grams of biscuit was equivalent to 1 kg of bread. We dipped it in water or tea, and ate it like this. Then they took us to Stalino [Donetsk, in today's Ukraine]. Thus the 4 years of Russian captivity began.

Russian captivity after the War

We became prisoners in 1944. There were 4 of us from Magyarlapos. The Romanians were the first ones to get home, but they wouldn't let us go because we were Hungarians, and not Romanians. They told us they would let us go home when [Northern] Transylvania will be given back to Romania. Transylvania was then part of Hungary, and we have been taken prisoners together with the Hungarian soldiers. But the soldiers went home in 1946 saying that there would be elections held in Hungary and people were needed to vote for the Communist Party. [Editor's note: The 'blue slip' elections took place on 31st August 1947.] The Jewish boys originally from Hungary have gone home. Well, since we came with the Hungarians, we were expecting to be set free, as well. Transylvania was handed back to Romania [following the peace treaty from Paris in 1947], so we became Romanians. They said to us: 'You are not Hungarians, Transylvania is Romania!' and didn't let us go. The Hungarian prisoners went home, the Russians allowed them to. It's funny that one of us, by God knows what circumstances, ended up with the Hungarians and came home.

They transferred us to transferred to different camps. I found myself in a Romanian camp – I don't remember its name, but it was in the Ukraine, between Kiev and Sztalino, I believe, where pickpockets and murderers were kept, sent sometime by Antonescu 12 to the front. As soon as these people reached the front, the next day they surrendered to the Russians. It was horrible to live among these people. We were afraid to go to the toilet at night, because they waited for us with knives: 'Get us your money, or else…!' I spent there 2 or 3 months.

I ended up in Stalino, on the Don, now called Donetsk. Anyway, it was a big city, and there is the largest coal-mine, the Donbas. [Donbas is its Russian name, in English is the Dnepr-Donetsk depression] Now is part of Ukraine. In Donbas were the largest coal reserves of Russia. The first big surprise was when we arrived there. These were organized camps for the Germans. We had to work in the mine there. when we got there, we were some 170, but only 60 of us came home, due to the awful conditions we had to work in. We were not starving, because we miners had decent meals. Strangely, we were again supervised by Germans. We were in a very, very desperate situation, and what is more, a Russian commander said Hitler left alive too many Jews. And this was a Soviet colonel! We were so desperate we were sure we would perish. Above all, the situation was difficult due to the poor hygiene. The Germans were managing everything, and there was a hospital-like facility, but it was very difficult to get in there. We didn't know how to get out of this situation, how we could escape. Moreover, our guards were Germans, the brigade leader was a German, and beside the Russian guards there were 2 or 3 German POW guards, as well. Can you imagine that we were guarded by Germans even in Russia?

The morning started there with 10,000 prisoners of war, split into brigades, and working in shifts in the mine. We were working in three shifts of eight hours. In addition, there were the internal workers: at the kitchen, the needlework workshop, the shoemaker, at the dryer, the wash-house and the laundry. These positions were all occupied, of course, by the Germans, we had no access there. You can imagine: the mine was wet all over, and we were working in asbestos clothes. Every day we went down into the mine, we got undressed in a changing room and went to work. There we had to bathe, because we were black from the coal. Each of us had a number, the clothes were put in the dryer, and after they dried, we put them on on went for breakfast.

In the mine we worked together with the Russian workers. These were regular pitmen, regular miners. Pitmen are the who cave the coal with hackers. They conducted the work, we only were subworkers. Later we came across with the Saxon girls from Segesvar and Beszterce, and worked together with them in that mine. I was 23-24, and a 20 year old girl was working beside me, who was taken to the Soviet Union after the war. We became friends with the Russians, and we gave them presents, because we managed to save some valuables, rings, but especially watches, and the Russians would do anything for a bottle of spirit. We finally managed to meet some very decent people. I had some history with the movement, so I knew what the Soviet Union and who its leaders are. We knew that many of them were Jewish. We began to write letters in Russian, we got them translated by the Romanians from Bessarabia, who were also there in captivity, and the Russian workers mailed them. We explained our situation: we were supervised by Germans, the camp commander was Anti-Semite and that daily there were a number of Jews dying. It wasn't enough that we lost our families in Germany, now the Jewish youth left alive would not go home from there. We wrote to Kaganovich [Kaganovich, Lasar] 13, Ilya Erenburg 14, who was a famous Russian writer, he has some serious novels. He flee the country under the Stalin terror, and lived in Paris for I don't know how many years. Stalin insisted to bring him back and gave him the proper appreciation. Quite a long period has passed – I don't know how long, I think several months –, and we thought our letters never reached the addressees.

One day, when I was working in the night shift – I can clearly remember that –, we came out from the mine at approximately 8am. We saw three men standing in the gates. We knew they were from the NKGB [People's Commissariat for State Security], because they were wearing leather clothes. They stopped us saying we have been called in. So we stopped. The German went to them and reported in German that the so-and-so Jewish brigade has arrived. Then one of these Russians asked him: 'Who are you?' 'Me? I'm not Jewish!' So everything went on just like before we got there. I already understood some Russian. So one of the Russians rapped out an oath: 'How on earth could this be, that a German is the ganger of a Jewish group?' Then he asked us: 'Is there anyone among you, who knows Russian?' Those from Sziget, who knew Ukrainian, also spoke good Russian, so two of them came forward. Hew then asked: 'And who knows German?' Well, I spoke German, but I knew Yiddish, and I managed to communicate quite well with the Germans. He wrote down our names and numbers, and after we washed up, they called us to the office. There were only the two of them there, and a commentator. They showed us our letters. 'Do you admit you wrote these letters?' 'Yes, we do.' We thought: 'Oh my God, what will happen next?'

Almost two months have passed and nothing happened. Suddenly a delegation of Russian officers came. They relieved, even arrested the camp commander for his statements and because he allowed the Germans to treat us like they did – at least thirty had died in just a few months. They introduced the new camp commander: a Jewish lieutenant called Levin. He was blind in one eye and had the 'Hero of the Soviet Union' star on his jacket. In the end I found out that he was among those soldiers who put the red flag on the Reichstag, the Parliament of Germany, in Berlin. After a few days he summoned the whole camp and declared: 'YX is the head-cook and YX is the cook', so they put Jews everywhere. 'It will be order in this camp! Order! There will be no exceptions, Jews or Germans, there will be no exceptions! I only ask you one thing: don't come to me with complaints.' He wanted to say 'Whatever you do, do it in such way that the other couldn't complain.' He was young and he had a two and a half years old son. They appointed me to take care of the boy. I had a pass to get out of the camp, I went to his apartment and spent there ten hours. I played with the kid, and I ate, because there were all kinds of delicacies there. They were receiving packages from America, took out the chocolate and canned food and distributed them among the Russians. Some of this food was brought into the camp, but most of it was distributed by the Russians among themselves. I worked there until one day they took us away from there saying we would go home.

They took us to Odessa, there were some six transit camps there, and they told us they would let us go home from there. We had a relatively good time there. I was the head-cook there. Then we worked for the Secutitate 15, they made us steal coal and wood. Our duty was to carry coal and wood for the employees and the offices of the Securitate. We lived in the camp, but we went out to work in the morning, and we only returned in the evening. The load was in the harbor of Odessa. Back then each company got a load of wood and half a load of coal. At dawn, we went by car to a heap and loaded the car with coal and wood. One of us knew perfect Russian, he looked for customers. We didn't had to look for them, because we always found someone right away, due to the lack of wood and coal. Every day we sold one or two trucks of coal and wood, it sell like hot cakes, because everyone needed it for the winter. And we sold them relatively at a low price, unlike those on the black market. From the money we raised our commanding Russian officer took his share. There was an under-officer, and a driver, and the money was split between them. The guards, who were there all night long, saw us while we were stealing, so, in order to let us go, they had to receive their part, as well. They supervised us while loading the trucks, it was a well organized action. Corruption in the Soviet Union was so high it's inconceivable. The sum we were left with we split among us. This still was a very large amount. Sometimes we had so much money in just one day that even an average Russian couldn't raise in a whole month.

By then the inhabitants were getting more bread, people weren't starving like before. One could buy things from the store, for money, of course. But until then this was not possible, because you could find anything there, unless you paid the three or five times its price. The Russians wore simple clothes, that regular quilted coat and that rubashka. This was a jacket with closed collar, or a thick shirt like the Cossacks used to wear, with a row of buttons, bound round with a waist-belt. They usually wore tight pants and boots. This was their regular clothing. Women were dressing somewhat better.

We had a free pass, and went to the opera, theater or restaurant in Odessa. I was for the first time in an opera house. A man from Kolozsvar convinced us to go to the opera. I was a country boy, I didn't even know what an opera was. I have seen operettas, because there were some touring companies, and I used to attend their operetta shows. The opera house was a true copy of the Scala from Milan. Everything was the same, but the characters were stylized Russian characters from the past. As we went up the stairs, in the lobby, or along the stairs, I don't remember anymore, there were some statues. We couldn't believe such things can exist in the Soviet Union. That style and tidiness… We watched the Traviata [Giuseppe Verdi's opera], the Lakme [by Leo Delibes], and also some ballet performances, such as Tchaikovsky's Nutcracker or Swan Lake. I don't want to brag about it, but we had our own box there, we were gentlemen. In order to get in, we didn't pay 10 roubles for the ticket, but 20, so we always had a box or two booked. We were some ten POWs, and we went there not wearing very elegant, but anyway decent clothes. After that we used to go to the restaurant, women etc…, in one word we had a rich life. The guards weren't there, because we had passes. There was no way to escape. One could walk for some 50 kms, but then they were asked for their papers and brought back. And if they heard you saying one or two words, they could realize that you are not Russian. We knew Russian, but we had to look for words. And it wasn't in our interest to flee, though. Moreover, we even had thoughts of settling there. We had such a life…, why should we go to Romania, who knows what awaits us there? Several of us even courted some girls. We spent one year in Odessa. Then, after one year, we had enough of it and started some kind of a strike.

When they set us free, the horrible thing was that they took everything away: photos, postcards, everything we got as forced laborers and kept for ourselves. I had some, too, from my father and my little sister Emma, even since before the Holocaust. I received letters and photos from my other brothers and sisters, as well, which I brought with me. They took them away and threw them into the fire. They burnt up everything. This was the most terrible thing to do. I don't know how, but I left one of the postcards in my pocket, where my little sister's boy, who was born in that period, was one years old. It was stuck on a postcard, which I somehow left in my pocket, so it survived. I received it in early 1948, some 6-7 months before I got home. I don't remember the addressee, but it arrived to the camp in Odessa. How did thy find out I was there, I don't know. There was nothing interesting on the postcard, it was one of those standard postcards and there were only several words written on it: 'This is my son, Joska. We are all well and we hope you are, too.' But it was not allowed to write anything about other family members. I gave it to my sister, because she was collecting the photos of her son. The photo is now in Israel. The boy is now 53.

In the end, none of us remained in Odessa. We came home not by cattle trucks, but by normal passenger carriages, and we had to get off in Focsani. They retained us there in quarantine. This was in June 1948. Each of us got papers and I think 350 lei – quite a sum then. Trains weren't yet circulating normally. In order to get to Des, I had to go to Iasi and get on another train that took me to Des, where my sister was living. I wanted to go to Magyarlapos, but there was noone left there.

After the War

Matild Weis (née Sauber), was a housewife in Szaszregen, she lived there with her husband. Armin Weis was a tailor and they had a decent situation. They were orthodox, observant Jews. They had no children. My younger brother Dezso Sauber worked in Disznajo in a grocery store. His wife' name was Lotti, and she was Jewish. They also were religious. In 1954 they emigrated to Israel to Kiryat Tivon. He worked as technician in an iron mill, while his wife was a housewife even in Israel. They have two children, a boy called Hillel and a girl, Orli. My younger sister Judit Henzel (nee Sauber) was a sewing-woman. She lived in Magyarlapos and got married in 1945 with Tibor Henzel. They emigrated to Israel in 1946, to Kiryat Tivon. Both of them went there because they wanted to be together. Judit was a housewife in Israel, while her husband a construction sub-engineer. They have a daughter, Gilla, who is single. Emma Farkas (nee Sauber) was too a sewing-woman in Magyarlapos. In 1945 she got married with Dezso Farkas, a trader. They have a son, Jozsef, who is a sapper. My other younger sister Zelma Sauber was deported from Magyarlapos. She perished in Auschwitz. All my other sisters have been deported, but they came home. I don't know where they were, in which camp. Even though we talked about where we were taken, and related how they helped each other out in the camp, and probably that's why they got away [lived], but I don't remember the details. My younger brother was taken to forced labor to Ukraine. By the time I arrived home, two of them were already in Israel, one of them was living in Disznajo, here, near Szaszregen. I didn't know anything about any of them, I only knew my little sister was living in Des. We knew our parents and the rest were deported, but we had no idea what happened to them.

So I came home and started off my life. I finished seven grades of elementary school, but I had to graduate. I finished two other grades in private, because high-school had nine years then. I graduated within one year in Des and received my graduate certificate. After that I was elected lay judge. I worked for some three months, but then a decree came that stated that the lay judges who are only high-school graduates, but show great promise, should attend a one and a half year college to study law. The former judges and prosecuting attorneys had to be replaced, but not due to ethnic reasons, it didn't matter whether you were Romanian or Hungarian, the decree only enforced the replacement. Many lawyers had been replaced then.

I was sent to Kolozsvar, and we had this cram-course for one and a half year. We mainly studied the disciplines related to the practical applications of law: code of penal procedure, code of civil procedure, civil code. We didn't study any theoretical disciplines, such as legal history. Then, after we had been examined by a commission, they appointed us temporarily, under the condition that we would enter the law school or we would finish three years of law school in private, otherwise we had to step down. In 1950 I was transferred here, to Marosvasarhely. I wanted to go to Des, but they didn't let me considering that I was originally from the area, and they told me they couldn't allow it. A entered right away the Law school in Kolozsvar, and graduated it after four and a half years in the distance learning classes. I had to go there every three months to take the regular examinations. There we studied theory, as well. I had no physical time, because I had to work in the meantime. That much is true, they granted us leave before each terminal examination and exam. I don't want to brag about it, but only two of us from the distance learning class managed to graduate from the faculty, the others couldn't manage to do that. The other one was Rozsa Kelemen, who also lives here in Vasarhely, and she is a 78 years old arbitress.

Until 1952 I worked in Vasarhely at the county public prosecutor's office. But then the county ceased to exist, and 8 regions were formed [after the territorial reorganization in 1952] 16. I found myself at the regional prosecutor's office here in Vasarhely. After six months I have been appointed assistant of the public prosecutor. 75% of the prosecutors were Hungarians, and, unfortunately, several of my colleagues could hardly speak Romanian. They studied in Hungarian at the Bolyai University in Kolozsvar, and when they began their activity, they didn't know Romanian – this was a fact. All of my colleagues graduated from the Bolyai University, the Hungarian university, while I finished the Babes university, therefore I was speaking very good Romanian. [Editor’s note: In 1959 the Hungarian Bolyai University was amalgamated with the Romanian Babes University, and today’s Babes-Bolyai University came into being.]

In spite that I had some history within the movement, and worked for the Red Aid since I was a child, they didn't accepted me in the Party. In 1952 I still wasn't a party member. They appointed me assistant of the regional public prosecutor, but shortly after that I became the public prosecutor. Then I plainly told the regional judge that I was not a member of the party. He said: 'Comrade Sauber, don't give us hints, we know who we should put there!' I joined the party only in 1963.

One of my sisters, Matild Weis, came to me saying: 'Leave everything behind and come with us to Israel.' They emigrated. They made aliyah in 1965 to Kiryat Tivon. She and her husband were both retired in Israel. Matild still lives there. My other sister, Emma, had asthma and was afraid to go to Israel. She asked me to stay with her if I can, because she wanted someone to stay with her. So I remained here. In the end she emigrated with her family, but I remained here. She decided it would be better for her son, because she saw no future for him here. They emigrated to Israel in 1974, to Nazareth. The poor thing still lives there at 79, and so is her son and husband. Her husband is 92, and he is blind and deaf, seriously ill.

I could see life pulsating from all directions. The economy, agriculture, culture and politics were all of our competence. The initial period was very sad and awful. In 1949-1950 collectivization [nationalization] 17 began, and went on until 1952. It's not a period to remember. I had all kinds of difficulties all along, because I was originally from a middle-class, bourgeois family, since my father owned a store. Why didn't they throw me out from the prosecutor's office on grounds of kulak descendance, I don't know. The kulak 18 problem and the collectivization were very sore points. For example, what did it mean to be a kulak with five hectares of land? If one didn't carry out the manure from the stable within 48 hours to the land, it was considered a sabotage and he was convicted for five years in prison. If following the harvest they didn't plough up the land, and didn't do stubble ploughing, it was again sabotage. If they didn't hand in their quota, it was sabotage. Some of the punishments often meant confiscating their fortune. Collective farms had to be established, so they took a kulak with a beautiful house and beautiful stable, confiscated them and threw him in the prison. I had many inconveniences arising from these situations. I will never forget that one of these kulaks managed to flee, after he was sentenced for seven years in prison. He hid for seven years and I knew that. I didn't know where he was hiding, just that he was. Only I knew, because his younger sister came weekly with complaints to the public prosecutor's office, asking why their house was taken away. Sometimes she got some answers, but other times she didn't. It was an awful situation. For example, if they went to someone's house and found 20 kgs of sugar, they considered it a sabotage. Because the Romanian laws said 'Aprovizionarea peste masura consitituie infractiune.' [Over-stockpiling is considered an infringement.] Even boot-sole was portioned, and if they found five pairs of them, it was an infringement. Then the gold-related problems began to appear. They went for gold like crazy. They used to beat up people. Even we, prosecutors, were helpless. They detained people without waiting for us to make a proper decision.

We were 11 prosecutors in Vasarhely, and, for a period, I was the public prosecutor. There was one Romanian prosecutor and nine Hungarian ones. And I was the public prosecutor, a Jew.  We used to speak Hungarian at the trials. The Penal Code and the Code of Penal Procedure, the Civil Code and the Code of Civil Procedure have all been translated into Hungarian – it was a certified translation from Bucharest. This existed in the 1950s, until the early 1960s, under the Gheorghiu Dej 19 regime. We, the prosecutors, were compelled to speak in Hungarian with the parties who didn't know Romanian. But now they are keeping the silence about it. Why don't they tell people that under the Ceausescu 20 regime, trials could be held in Hungarian in Vasarhely? A year or so ago, when at a trial an old woman couldn't answer the judge, he asked: 'Is there anybody who knows Hungarian?' I said: 'If I may, I will translate.' What a 'great' achievement this is, that you are allowed to speak in Hungarian using an commentator. But there was no such thing before 1989 [the Romanian revolution] 21. There were two lay judges, and if one of them was Romanian, the other one had to know Hungarian. Moreover, they even wanted to draw up the documents and the sentence in Hungarian, as well, but the central leadership rejected this proposal.

I don't want to praise that period, but I can tell you that in those 38 years I worked there, the prime secretary never called me on the phone to close any case if someone committed a fraud. (Back then the prime secretary was Lajos Csupor. He was a tailor, but he wasn't a dull man at all.) There were situations when we reduced the sentence, that is, we didn't convict the man to five years, but for three, and if it was possible we suspended the sentence, but everything within legal limits. There were instructions to convict people they caught within 24 hours. In 1957-1958-1959, there were cases when they caught peasants coming from the land with a sack of corn, some 20 corn-cobs. They apprehended him, took him in and within 24 hours he was sentenced to two years. I don't say there weren't crimes for which no documents have been drawn up, have not been submitted to the police and the prosecutor's office. Most probably there were such situations. But if a document has been handed to us, we solved them responsibly.

From time to time we had to report to the People's Council, which analyzed our activities. They said stealing is that frequent because the punishment is not severe enough, or they reprehended us because we ruled too hard sentences for small offences. They summoned us to Bucharest, because assistant of the state prosecutor, as well as all the regional prosecutors were there. Then I said: 'Please understand, this is a peasant, a worker who steals a pound of salami or five cans from the factory, and we sentence him for three years, leaving his family without any income.' They replied: 'The comrade has no courage and is too good-hearted, and, if so, you don't belong here. You better tell us now and we will replace you.' At the end of the meeting, the state prosecutor drew the conclusions: he mentioned me by name or the public prosecutor's office in Marosvasarhely in every fifth phrase, with the number of people we sent to prison. This was Law 324, the summary procedure regarding people caught in the act. This went on for a year, and it was horrible. The prisons got filled with poor peasants or workers who stole that pound of salami. The managers didn't steal a pond, because they got ten pounds of it, carried out from the factory by car, because cars weren't checked, not even by the police, because they knew anyway what was going on. There were the low registration numbers, between 100 and 1000, given only to certain people or institutions, very well known by the police. No policeman would stop and check a car with the license plate no. 105! Within 24 hours he would have been fired. And in spite all this, they still criticized us for not applying the law correctly.

One year, one and a half year later, this law was abolished, but by then some ten thousand people ended up in prison. The policeman or the commercial inspector went by a pub, and if they went in, they always carried a 50 ml measure, produced it and measured the drink he got. If two units were missing, he drew up a proces-verbal and the bar tender got 6 months in prison. So you had to lock him up because he gave less to that stenchy drunkard. It's true he was stealing from his boss' money, but his situation forced him to do that. I asked for a suspension in many of these cases. If the convict didn't do anything wrong in the next two years, his sentence was repealed. But if he committed some crime within these 2 years, he had to do in addition the remaining time. So they were very careful not to do anything. We could also rule fines, 2-3000 lei worth, the average salary for two-three months. I held my ground, and I had no fear. I knew if they would fire me I would get my hat and would walk off.

We didn't want to emigrate to Israel, but for a while I was thinking about it, because in 1968 [the territorial reorganization in 1968] 22, when the regions have been replaced by counties, that is, an administrative reorganization took place, considering that I was speaking Hungarian and they didn't have a right man for it there, they wanted to transfer me to Csikszereda. I wouldn't want to go there, though, so I resigned and told them I would go away. We even decided to pack up everything, to hand in our papers and to emigrate. Two week later they called me back and thus I remained here in Marosvasarhely.

I'm not saying communism was heaven on earth. People were generally not doing well, but they got by. Today the majority don't have a life. There was nobody over 18 doing nothing: they either studied or worked. There was a law regarding this, stating that not working is a crime and was treated accordingly. This was called absenteeism. One was not released from prison until they didn't have work. It didn't matter if there was no vacancy. They used to say: 'No matter! You will pay the others less with 100 lei , but you'll give work to these ten people.' This was my job for a period, to get jobs for people, because I was responsible for the prison, as well. I notified in advance the companies on the people who were about to get out of prison, with their professions, and instructed them to give these people work. And they hired them. Or there was no such thing that if you are 30 or 50, no one hires you. Try to obtain a job now if you are 40, it's out of the question! There were canteens, and that was good, because it was cheap. I remember that we ate in a canteen, as well. I had a salary of 19,000 lei, while the average was 6-7000.

Socialism had beautiful ideals, only not the ones they applied. There were positive things, but also lots of bad things. We weren't allowed to comment any of the government's or the party's measures. We had to accept everything, there was no, alternative. There was pretty bad that I couldn't express my opinion. There was another awful thing, that everyone has to go weekly to Marxism class. They did it separately for each profession, separately for the prosecutors office and for the court, separately for the medics, and so on. They held it in our school, the Bolyai Farkas high school, or in the Papiu high school, or at the party headquarters. Weekly, on Monday afternoon, there were Marxism-Leninism classes. We had to recite, and at the end we had an exam. There wasn't anything more terrible than to study all that nonsense, who said what at each congress, especially what Ceausescu said. If the Party edited a congress material, we had to process it for several months. There were small booklets which described how many pigs we would produce in 1968, how many chickens or how many eggs, or how many oxes we should export - that was all included in the Party's material and we had to learn it. Usually everyone took the prescribed material and read out what was required. But every employee had to be there, from the simple workers to clerks. There was a time when every morning before starting to work we had to read out the editorial of the Scanteia [Spark in English, the Communist Party's journal] at the workplace. I was forced to buy the Scanteia and I had to read it to know what was written in it. There wasn't any other source of information. It was prohibited to listen to foreign radio stations. We had to watch them in the television two hours per day. We were totally in the dark.

At that time you had to learn to read between the lines in literature, and in newspapers, too, in order to understand what the writer wanted to say. If you just read it superficially, everything was so nice, and praised the Party, but inside he was screaming. Here in Vasarhely there were 3-4 defiers who weren't afraid to speak out, like Mera, a lawyer, and Tarnaveanu – I think he was a department manager at some company, and he dared to say at a meeting that Ceausescu shouldn't be reelected – I remember them. (There were some elections every four years, but it was more like voting, than elections. The difference is that at elections you can choose from several candidates, but when voting you only had one. Presence at the elections was mandatory.) They didn't hurt, but recorded these people. For instance when Ceausescu came visiting, the police took Mera in and retained him for two days to prevent him from doing anything, but then they released him. There were other such groups, as well, like groups of Hungarians who used to gather and sang the Hungarian anthem. One of them had to be an informer. They didn't just say: 'So, come to the police station! What happened yesterday evening at Sauber's?' Several months passed, maybe half a year, and then they began citing people. People didn't know what to say, they told all contradicting stories. The sentence was for criticizing the state and the system. Some people have been convicted. There were students who got expelled from the university. The activity of the court-martial was terrible until 1963.

Practically we didn’t have any cultural life at all. All we had was the theatre, and there were some pretty good performances at the theatre, which suggested things… I will never forget Paul Everac's Iov, Romanian for prophet Job. I think that was the last performance what I saw at that time. It was a performance which could easily send the writer, the actors and the public to prison: the ironic praising that everything get so well, and what is the reality – all these moved in prophet Job's time. The public laughed. Everybody knew there was water in the cup and not coffee, but on the stage they praised up the coffee, saying how delicious the coffee was. And they praised up the salami too, but we knew, that was made by Soya, not meat.  They praised up how nice and cheep was everything, but certainly we knew that you had to wait in line 4 hours to get 200gs of salami. In the play they said exactly the opposite to what it was happening. Curiously, they tolerated this kind of performances. These performances were written for the middle-class, the workers didn't use to go to watch them. They went to worker clubs, every big enterprise has a worker club. There they arranged performances and stage-plays with Janos and Mariska, who were quarreling about 'How many piece-rates did you make? You are behind, you are not a success worker!'

In 1975 I would go to America to visit my friend but they wouldn't let me out. In that situation I said 'If you don't let me go, if you don't trust me enough after more than twenty years of work to let me go, I will quit.' So they allowed me to go there with my wife. My daughter, my mother-in-law and my house remained here as gage. I managed to bring a VCR and tapes from America. Every evening my house was full, we couldn't sleep, because 10-15 people were watching movies on my VCR.

During the communist era people used to buy 2 Christmas trees. Not everybody, mostly the civil servants. The simple workers weren't afraid, because in the worst case they were thrown out of the party, and didn't have to pay the membership fee. But usually this didn't happen. Those who bought two decorated one in the house, and left the other one outside on the balcony until the New Year, because the winter tree had to be decorated on New Years Day. [Editor's note: In the communist era was prohibited to decorate Christmas tree, just winter tree was allowed. So the people left one tree on the balcony to delude the authorities, and decorate the other one inside.] This wasn't a singular case. It was interesting, that they didn't sell the most beautiful trees for Christmas, they put them aside. Who want a nice tree, he can obtained after Christmas. So I bought a little tree, and expose it on the balcony. 'Of course this man is a communist, he didn't celebrate Christmas' To be honest we didn't decorated Christmas tree for Jesus' birthday, since he wasn't born at that day, we only did it for our children.

Now I don't observe Seder eve at home. Interestingly, during the communist era I did it. I have a friend, Feri Marosan, and we spent together every Pesach evening. I lead the Seder because he was an oshgelait – this is a Yiddish expression for those who don't know, or don't observe the religion. He had a son, and we all follow the prescriptions. We were on visiting terms with each other for 8-10 years. In the early 1970s they emigrated to Israel. I had one other friend, called Jeno Israel, and we lead Seder alternately. At Rosh Hashanah I use visit them, they always cook festive dinner and my whole family was invited. The communists had nothing against that I go to somebody to have dinner. But if they saw me, Bernat Sauber the public prosecutor of Marosvasarhely, the communist, in front of the temple, chatting, they suspected me that I use to go to the synagogue.

I met my wife, Maria Zikh here in Vasarhely. She was originally from Nagykaroly, and she worked as greffier at the court. She wasn't Jewish, just my father-in-law was originally Jewish, but his parents (my wife's grandparents) convert to Roman Catholicism – I didn't try to find out when and why they convert. My father-in-law was a trader, originally from Csernovic [Chernowitz, in today's Ukraine], he bought eggs and fowls, he transported and sold them. I didn't know him, because he was already dead. Her mother worked at home, then she came to Vasarhely, she stayed with us for a while, then she moved to one of her little sisters and later she died. My wife has four brothers and sisters, she has three brothers – Jozsef, Sandor, Antal, and a sister, Magda. My brothers and sisters weren't excited for a while that I married a Christian woman, but eventually they got along very well. We kept in touch with all my brothers and sisters in Israel. We have been three times to Israel, first time in 1978, last time in 1986. We stayed 1-2 months there.

We observed the Jewish holidays. My wife doesn't light a candle on Saturday, in stead she uses to cook a festive dinner. We use to celebrate their holidays, as well. She used to come to the synagogue: when other people come along, she used to come, too. She doesn't come anymore, since two years ago, because she is ill. In the communist era we didn't use to celebrate Chanukkah at home, only after 1990. Now I'm celebrating it regularly. It is a simple ceremony: I read the prayer, light the candles, and that's just about it.

We have an adopted daughter. Zsuzsa is the daughter of my wife's cousin. She was four when we adopted her and brought her with us, and she is with us since. Her mother lives in Nagykaroly. Zsuzsa was born there. Her father died, and she has an older brother. He graduated the arts school. It is my fault, I insisted on her choosing the lawyer career, although she would have liked to enter the arts school, but we knew then what meant to graduate the arts school: if one wasn't a sheer talent, they would end up as drawing-teacher in some village. When my wife retired, she was exactly 20, and replaced her mother as court greffier. Currently she is working at the court of appeal. She is in charge with the statistics and she also works as greffier. She is working since 1981. Unfortunately she didn't want to get married. She may have been influenced by the situations she saw at the court, how easily marriages are broken, and probably this discouraged her, although she  is a very warm-hearted and friendly character. She stays in her own apartment and has her own life, but she comes over for dinner or supper, of course. We even made her snacks, so she doesn't have to spend money on food. To tell the truth, we raised her as atheist, but still she attends Ivrit classes. On every holiday when young people come to the synagogue, she comes, as well, she is rather attracted to my side.

The Ivrit classes are held by a Romanian man called Darabant. He was a post clerk, and his daughter married a Jew from Tulcea, an engineer. They emigrated to Israel and have good jobs, they are quite well situated. Darabant is a stubborn Romanian gentleman. He said: 'How can it be that I cannot talk to my grandchildren?', so he started to study Ivrit by himself. He learned Ivrit so good, his relatives from Israel are really amazed – he visits them almost every year. He is now the Hebrew teacher here at the community. Unfortunately there are very few Jews among those who are attending the Ivrit classes, 12 in all, once a week.

In 1982, after I retired, I became the president of the Jewish community from Marosvasarhely. There was an older gentleman he was the president of the community before me, called Aladar Scheiner, his wife, Juci Scheiner is still alive. He once told me: 'Listen, I want to step down, but I can't find a retired who could be appropriate for the job.' He knew I'm familiar with the Jewish laws and prayers. Little did he know that I did not pray and haven't been in a synagogue for more than 30 years. When I got in this position I started over and I everything came back to me. I can't even imagine how I haven't forgotten everything, because when I learned all these things I was 14-15, and I still remembered them at the age of 60. All this time I never said a prayer. Let's say I was an atheist. How did all these things come back to my memory, I don't know. This is a miracle. Everything I knew before, the customs, prayers, what should be said from memory or read on the holidays, the melodies, everything came back to me as if it was pored back in my mind. There were some good chazzanim, but unfortunately they died out. 3 years ago, when Grunstein was still alive, I sat in the synagogue just like any other simple prayer, ony later I got involved in the preface. Now mainly me and dr. Marmor are leading it, and another 87-88 years old man, Lederer, who helps us out now and then. Dr. Marmor, who is two years older than me, and myself lead the prayer, he did it very nicely.

Now I'm conducting the prayer, each Saturday and on the other holidays, as well, for two hours. I know from memory almost three quarters of the ceremony. One time a community members told to another one: 'How can Sauber do this for two hours, him, who was an illegal communist and worked at the public prosecutor's office?' The other ones in the community who know something are Sandor Ausch and Laszlo Grun. (Sandor Ausch and myself were together in captivity. I kept in touch with him when I was still working, and we came together again here at the community.) The service starts each Saturday at 11am and ends at a quarter past 11am. I'm reading every week the Torah, because only dr. Marmor and me can read from it. There is a portion equivalent to some 30 pages to read for each week. The prayer tooks place before and after the reading, which I lead, as well. 15 years ago there were people praying here each morning with tzitzit and tallit. Now everyone uses tallit, but tzitzit only when a rabbi comes here.

Currently, on Sukkot, after we finish the prayer in the synagogue, it's mandatory to eat honey in the tent put up in the yard of the community. In that week it is obligatory to eat honey at each meal. The tent was made sometime after the World War II. It is a symbolic tent. The truth is that the tent is decorated by the children and the women, especially by Zsuzsa Kusztos [the senior clerk of the community] and Gyula Kusztos, a men [who is also employed by the community to carry out different tasks]. On Sukkot everybody gets a roll, and on the table there are several small plates with honey. People use to tear a bit of bread and dip it in the honey, and not using a teaspoon. And everyone must drink a glass of wine. They bless the holiday on which we entered by God's command the sukkot that God prescribed. Then everybody eats, and, at the end, we say a little prayer, thanking God for the food, honey and wine he provided us on the holiday. And thus ends the ritual. Nowadays that's how we celebrate the holiday of Sukkot.

On Yom Kippur I spoke with one of my friends from Des. In Des there were some 3500 Jews, and there was a large community with wealthy people. The president is my friend, he is some 10 years younger than me, and his name is Joska Farkas. As we talked on the phone, he told me: 'Imagine this, on Yom kippur I went to the synagogue and we were only two people. Symbolically we sat there for 2 hours.' He doesn't know how to read in Hebrew, during the communist era he was in quite good positions, he was a manager. I said to him: 'Well, look, sooner or later this will be the situation here in Vasarhely, as well.' The days of the Jewry are numbered.

Unfortunately I am in the position – which I never imagined it can happen – to bury people. The Jews have a ritual when dressing up the deceased. They must be washed, their finger-nails have to be cut off, if they grew long, but it is forbidden to shave them. The clothes they have to be dressed with consisted of several parts. No one has kvitli here, and, amongst others, we make kvitlis, as well. The pieces of clothes: 2 stockings, 2 pants, one lounge-jacket and a larger jacket made of linen, over them the kvitli and the tallit. On their hands we put some kind of gloves, and some other things used to tie together the clothes, because there are no buttons on them. Two pieces of shard must be put on the eyelids, and on the mouth a form of a lock must be made out of wicker, in order to prevent them to talk before the judgment. Of course, it's not me who dresses them, because there are people assign to do it, I only have to be there and say the prayers. Then some soil must be put in a bag and placed under the head of the deceased, in place of a pillow. I have to put the tallit on their head. At the end I tell him not to forget their Jewish name, and I tell them their name. Then I conduct the ceremony: I read a prayer and I sing. I told them I will do it as long as I'm able to, but then they will close down the community.

We made a club for the youth, which is working now for several months. There will be some computers, Internet, books, a TV set and a VCR, and movies with Jewish theme. But who will come here to watch movies? This is how we want to attract the youth. We have several buildings, rented, and the rent amounts are accounted for in Bucharest, because the Federation in Bucharest, the central management handles these sums, which are then split between the communities, because some of them have no income at all. The members pay the membership fee. The community has 50 cemeteries in the county and once a year, before the holidays of fall, someone inspects each of them in order to establish what repairs are required and whether all the gravestones are in place and haven't been stolen, whether the fences are intact – because our fences are stolen all the time, and these make up the life of the community. Moreover, some of the communities have Christian secretaries and these people are managing the community because there were no Jews around. There are several communities in this situation, especially in Moldova. And this will happen here, as well, because the parents of the current generation were ale atheists, and they don't know any of the prayers. The Christians, regardless of how communists they have been, they all know the Lord's prayer. But these people don't know anything. They don't even come to the synagogue, and is very difficult to convince them to come to the synagogue from time to time. Their children were usually brought up as Christians, so they don't even come this way. This is the situation.

Glossary:

1 Italian front, 1915-1918

Also known as Isonzo front. Isonzo (Soca) is an alpine river today in Slovenia, which ran parallel with the pre-World War I Austro-Hungarian and Italian border. During World War I Italy was primarily interested in capturing the ethnic Italian parts of Austria-Hungary (Triest, Fiume, Istria and some of the islands) as well as the Adriatic litoral. The Italian army tried to enter Austria-Hungary via the Isonzo river, but the Austro-Hungarian army was dug in alongside the river. After 18 months of continous fighting without any territorial gain, the Austro-Hungarian army finally suceeded to enter Italian territory in October 1917.

2 Hungarian era (1940-1944)

The expression Hungarian era refers to the period between 30 August 1940 - 15 October 1944 in Transylvania. As a result of the Trianon peace treaties in 1920 the eastern part of Hungary (Maramures, Partium, Banat, Transylvania) was annexed to Romania. Two million inhabitants of Hungarian nationality came under Romanian rule. In the summer of 1940, under pressure from Berlin and Rome, the Romanian government agreed to return Northern Transylvania, where the majority of the Hungarians lived, to Hungary. The anti-Jewish laws introduced in 1938 and 1939 in Hungary were also applied in Northern Transylvania. Following the German occupation of Hungary on 19th March 1944, Jews from Northern Transylvania were deported to and killed in concentration camps along with Jews from all over Hungary except for Budapest. Northern Transylvania belonged to Hungary until the fall of 1944, when the Soviet troops entered and introduced a regime of military administration that sustained local autonomy. The military administration ended on 9th March 1945 when the Romanian administration was reintroduced in all the Western territories lost in 1940 - as a reward for the fact that Romania formed the first communist-led government in the region.

3 Anti-Jewish laws in Hungary

Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number. This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law. The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6%, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc. It also forbade Jews to buy or sell land and so forth. This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

4 World economic crisis between 1929-1933

 also known as the Great Depression, was a severe worldwide economic crisis in the decade before World War II. It was the longest, most widespread and deepest depression of the 20th century and started with the stock market crash of October 29th, 1929 in the US.

5 Teitelbaum dynasty

 dynasty of religious leader of the Satmar Hasidim, originally from Hungary and Romania who are spread out all over the world. It is believed that the Satmar Hasidim is the biggest community of Hasidim worldwide.

6 Rashi

 Shlomo Yitzhaki, (1040-1105) was a medieval Frenc rabbi and is considered as the father of all commentaries on the Talmud and Tanach, through his comprehensive commentaries on both of these holy books.

7 Trianon Peace Treaty

Trianon is a palace in Versailles where, as part of the Paris Peace Conference, the peace treaty was signed with Hungary on 4th June 1920. It was the official end of World War I for the countries concerned. The Trianon Peace Treaty validated the annexation of huge parts of pre-war Hungary by the states of Austria (the province of Burgenland) and Romania (Transylvania, and parts of Eastern Hungary). The northern part of pre-war Hungary was attached to the newly created Czechoslovak state (Slovakia and Subcarpathia) while Croatia-Slavonia as well as parts of Southern Hungary (Voivodina, Baranja, Medjumurje and Prekmurje) were to the Kingdom of Serbs, Croats and Slovenians (later Yugoslavia). Hungary lost 67.3% of its pre-war territory, including huge areas populated mostly or mainly by Hungarians, and 58.4% of its population. As a result approximately one third of the Hungarians became an - often oppressed - ethnic minority in some of the predominantly hostile neighboring countries. Trianon became the major point of reference of interwar nationalistic and anti-Semitic Hungarian regimes.

8 Numerus clausus in Hungary

The general meaning of the term is restriction of admission to secondary school or university for economic and/or political reasons. The Numerus Clausus Act passed in Hungary in 1920 was the first anti-Jewish law in Europe. It regulated the admission of students to higher educational institutions by stating that aside from the applicants’ national loyalty and moral reliability, their origin had to be taken into account as well. The number of students of the various ethnic and national minorities had to correspond to their proportion in the population of Hungary. After the introduction of this act the number of students of Jewish origin at Hungarian universities declined dramatically.

9 Numerus nullus in Hungary

With the series of ’numerus nullus’ regulations Jews were excluded from practically all trade, economic and intellectual professions during World War II.

10 Horthy, Miklos (1868-1957)

Regent of Hungary from 1920 to 1944. Relying on the conservative plutocrats and the great landowners and Christian middle classes, he maintained a right-wing regime in interwar Hungary. In foreign policy he tried to attain the revision of the Trianon peace treaty ‑ on the basis of which two thirds of Hungary’s territory were seceded after WWI – which led to Hungary entering WWII as an ally of Germany and Italy. When the Germans occupied Hungary in March 1944, Horthy was forced to appoint as Prime Minister the former ambassador of Hungary in Berlin, who organized the deportations of Hungarian Jews. On 15th October 1944 Horthy announced on the radio that he would ask the Allied Powers for truce. The leader of the extreme right-wing fascist Arrow Cross Party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, took over power. Horthy was detained in Germany and was later liberated by American troops. He moved to Portugal in 1949 and died there in 1957.

11 Kolkhoz

In the Soviet Union the policy of gradual and voluntary collectivization of agriculture was adopted in 1927 to encourage food production while freeing labor and capital for industrial development. In 1929, with only 4% of farms in kolkhozes, Stalin ordered the confiscation of peasants' land, tools, and animals; the kolkhoz replaced the family farm.

12 Antonescu, Ion (1882-1946)

Political and military leader of the Romanian state, president of the Ministers’ Council from 1940 to 1944. In 1940 he formed a coalition with the Legionary leaders. From 1941 he introduced a dictatorial regime that continued to pursue the depreciation of the Romanian political system started by King Carol II. His strong anti-Semitic beliefs led to the persecution, deportation and killing of many Jews in Romania. He was arrested on 23rd August 1944 and sent into prison in the USSR until he was put on trial in the election year of 1946. He was sentenced to death for his crimes as a war criminal and shot in the same year.

13 Kaganovich, Lazar (1893-1991)

Soviet Communist leader. A Jewish shoemaker and labor organizer, he joined the Communist Party in 1911. He rose quickly through the party ranks and by 1930 he had become Moscow party secretary-general and a member of the Politburo. He was an influential proponent of forced collectivization and played a role in the purges of 1936-38. He was known for his ruthless and merciless personality. He became commissar for transportation (1935) and after the purges was responsible for heavy industrial policy in the Soviet Union. In 1957, he joined in an unsuccessful attempt to oust Khrushchev and was stripped of all his posts.

14 Erenburg, Ilya Grigorievich (1891-1967)

Famous Russian Jewish novelist, poet and journalist who spent his early years in France. His first important novel, The Extraordinary Adventures of Julio Jurento (1922) is a satire on modern European civilization. His other novels include The Thaw (1955), a forthright piece about Stalin’s régime which gave its name to the period of relaxation of censorship after Stalin’s death.

15 Securitate (in Romanian

DGSP - Directia generala a Securitatii Poporului): General Board of the People’s Security. Its structure was established in 1948 with direct participation of Soviet advisors named by the NKVD. The primary purpose was to ‘defend all democratic accomplishments and to ensure the security of the Romanian Popular Republic against plots of both domestic and foreign enemies’. Its leader was Pantelimon Bondarenko, later known as Gheorghe Pintilie, a former NKVD agent. It carried out the arrests, physical torture and brutal imprisonment of people who became undesirable for the leaders of the Romanian Communist Party, and also kept the life of ordinary civilians under strict observation.

16 Territorial reorganization in 1952

 The new constitution adopted in 1952 declared Romania a country, which started to build up communism. The old administrative system was abolished, and the new one followed the Soviet pattern: the administrative partition of the country consisted of 18 regions ('regiune'), each of them subdivided into so called 'raions'. In the same year the so-called Hungarian Autonomous Region was founded, a third of which was made up by the Hungarian inhabitants living in Romania. The administrative center of this region was Targu Mures/Marosvasarhely, and it was subdivided into ten 'raions': Csik, Erdoszentgyorgy, Gyergyoszentmiklos, Kezdivasarhely, Marosheviz, Marosvasarhely, Regen, Sepsiszentgyörgy, Szekelyudvarhely.

17 Nationalization in Romania

The nationalization of industry and natural resources in Romania was laid down by the law of 11th June 1948. It was correlated with the forced collectivization of agriculture and the introduction of planned economy.

18 Kulak

Between 1949-1959 peasants in Romania, who had 10-50 hectares of land were called kulaks, those who owned more than 50 exploiters. Their land was confiscated. They were either expelled from their houses and deported to the Baragan Steppes and the Danube Delta, where they had to work under inhuman conditions, or they were discriminated in every possible way (by forcing them to pay impossibly high taxes, preventing their children from entering higher education, etc.).

19 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901-1965)

Leader of the Romanian Communist Party between 1952 and 1965. Originally an electrician and railway worker, he was imprisoned in 1933 and became the underground leader of all imprisoned communists. He was prime minister between 1952-55 and first secretary of the Communist Party between 1945-1953 and from 1955 until his death. In his later years, he led a policy that drifted away from the directive in Moscow, keeping the Stalinist system untouched by the Krushchevian reforms.

20 Ceausescu, Nicolae (1918-1989)

Communist head of Romania between 1965 and 1989. He followed a policy of nationalism and non-intervention into the internal affairs of other countries. The internal political, economic and social situation was marked by the cult of his personality, as well as by terror, institutionalized by the Securitate, the Romanian political police. The Ceausescu regime was marked by disastrous economic schemes and became increasingly repressive and corrupt. There were frequent food shortages, lack of electricity and heating, which made everyday life unbearable. In December 1989 a popular uprising, joined by the army, led to the arrest and execution of both Ceausescu and his wife, Elena, who had been deputy Prime Minister since 1980.

21 Romanian Revolution of 1989

In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities. When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife. A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

22 Territorial reorganization in 1968

 : By the law adopted by Marea Adunare Naţională (the Great National Assembly) the old county administrative and territorial division came into act. On January 14, 1968 a project-map was published and was discussed within the organisations of the Communist Party, subsequently undergoing some changes. The final result, substantially different from the original territorial organisation prior to 1950, comprised 39 counties, the Bucharest municipality, 236 cities and towns, of which 47 municipalities and 2,706 communes having 13,149 villages.

Simon Rapoport

Simon Rapoport
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: June 2005

I met Simon Rapoport twice in the office of the Estonian Jewish community. The first time he came with his wife Ruth Refes. Simon is of short height. He is brisk, agile, sociable and witty. He willingly and humorously told me about his life. He is a good and observant story-teller. His wife, in spite of her age, still looks beautiful and youngish. They are a caring and wonderful couple. They have lived together for about 50 years and managed to preserve reciprocal love and respect.

There is hardly anything I know about my parents' families. My father, Iosif Rapoport, was born in a small Lithuanian town called Kedaineai [about 100 km from Vilnius] in 1887. I don't know anything about my paternal grandparents. All I know about my father's family is that he had a brother, David, who immigrated to South Africa with his family either in 1928 or in 1929. They lived in Johannesburg. David had several children. I don't know their names. My parents corresponded with him before the outbreak of World War II. Then correspondence was disrupted. At that time we were citizens of the USSR 1, and the regime disapproved of those whose relatives were residing abroad, and even stronger disapproved of those who kept in touch with them 2. Thus, we didn't get in touch with that family any more. Father had a younger sister called Vera. She was single. When my parents got married she lived with them for a while. In the late 1930s she left for Riga. Vera perished when Latvia was occupied by Hitler's troops. She was shot by Germans just like many other Jews.

I don't know much about my father's childhood. As far as I know, he went to cheder. When he was a grown-up, he was rather knowledgeable about religious issues. I don't know if Father got a secular education. He was involved in timbering and did well. Unfortunately, my recollections about Father are scarce and fragmental: he died in Tallinn in 1930, when I was about five years old. I just remember his image. Father was buried in the Jewish cemetery of Tallinn in accordance with the Jewish rite.

A little more is known about my mother's family. I never met my maternal grandfather. I don't even know his name. My maternal grandmother, Doba Shlakhtman, had died two years before I was born. I don't know what my grandfather did for a living. Grandmother was a housewife as most married Jewish women at that time. Mother's family lived in the Latvian town of Dvinsk. Before the Revolution of 1917 3, Baltic countries were part of the Russian Empire. They gained independence after the breakup of the empire. Dvinsk was given a Latvian name, Daugavpils [Latvia, about 200 km from Riga]. It is still called that.

My mother Berta, Jewish Rohe-Braine, was born in Dvinsk in 1890. She was an only child in her religious family. Mother had some Jewish education. I don't know exactly which school she went to, but Mother knew how to read and write Yiddish and Ivrit. In the 1900s, my mother finished a Russian lyceum. I don't know how my parents met. Maybe Mother told me the story, but I was a child and must have had other interests and don't remember her tales. Of course, my parents had a traditional Jewish wedding. Back in that time Jews stuck to Jewish traditions, even if they were not too religious.

After getting married my parents lived in Riga for a while. Father did well. He owned a couple of houses in Riga. Soon they moved to Tallinn and father bought a house for our family. After the Revolution of 1917 Father's houses in Riga were sequestrated. He was left with a house in Tallinn and a timber warehouse. Father bought boards and plywood and then sold them to the joiners.

When World War I was over, Estonia gained independence 4 in February 1918. That small country had to fight to be liberated from Russia 5. Jews also struggled for the independence of Estonia. Only in 1920 Soviet Russia recognized the independent Estonian Republic. Independent Estonia gave much to the Jews, who were living there. In general, Estonians were very tolerant to Jews. Even during the Tsarist regime there were no Jewish pogroms, which became customary on the territory of Russia and Ukraine 6. Jews gained even more rights when Estonia became independent. In 1919 the first session of Jewish communities of Estonia took place. A great many Jewish organizations were founded. In 1926 the Jewish Cultural Autonomy was established in Estonia 7. The board of the Jewish Cultural Autonomy played a significant role in management and enlightenment as well as in the cultural life of Estonian Jews.

There was no anti-Semitism during the 'Estonian era'- the period of 1918 to 1940, when Estonia was independent. There were two restrictions for the Jews - they were not permitted to attend higher military schools or be members of the government. As for the rest, all doors were open to Jews. As compared to the Jews in tsarist Russia, the overwhelming majority of who were craftsmen, Estonian Jews had an opportunity to obtain higher education, as there was no admission quota for the institutions of higher education in Estonia 8. There were a lot of Jews among the Estonian intelligentsia- doctors, lawyers, and teachers.

My elder sister Polina was born in 1912. Then my brother Samuel was born in 1917. I was the youngest, born in 1924. I was named Simon at birth.

My parents were not religious bigots, but Jewish traditions were observed at home. My parents observed the kashrut and marked Jewish holidays. Mother lit candles on Sabbath and prayed over the candles with the hands on her face. My parents went to the synagogue on holidays. We had kosher dishes - separately for meat and dairy food. Certain dishes were used only on Pesach and stored separately from the everyday ones. There was no bread on Pesach. We ate only matzah for the entire Paschal period. In general, all traditions were observed, but without any zealotry.

At home my parents spoke Russian between themselves. Russian was the state language before the First Estonian Republic was established. Thus, both of my parents were fluent in Russian. We, children, also had been speaking Russian since childhood. Before attending school, I was fluent in three languages - Russian, English and Estonian. I was taught English by my governess Mrs. Saiks. She had been in our house since I was a baby. First, she was a baby-sitter, then a governess. Mrs. Saiks spoke only English with me. When I started talking, I spoke two languages.

Mrs. Saiks and her husband were fugitives from Soviet Russia. Before the Revolution of 1917 they were the owners of gold mines in Siberia. After the revolution all of that was nationalized by the Soviet regime and the Saiks spouses had to flee to Estonia, from where they hoped to escape to England. Her husband taught English in a lyceum and Mrs. Saiks became a governess. All my pre-school education is connected with her. As I mentioned before, my father died in 1930 and Mother, being on her own, took over father's business. She was constantly being busy and could not pay me enough attention. My governess mostly took care of my upbringing. Mrs. Saiks taught me to go in for sports. She gave me my first ball. When I went to school, Mrs. Saiks was hired by another family.

Many of our acquaintances considered timbering to be for me, but Mother was a brisk woman and eager to work. It was even harder for Mother as her Estonian was poor. She was from Latvia and was fluent in Latvian, not Estonian. The warehouse was not very big, but still she had to pay a lot of attention to it. Mother purchased the goods herself. She took trips overseas, viz. to France, Yugoslavia, Poland. Mother was a petite woman and all suppliers wondered how she managed to conduct a purely masculine business. Maybe it was the reason for their being sympathetic and giving her the goods in credit. We were pretty well-heeled owing to our mother.

The three of us went to the Jewish lyceum 9. The building of that lyceum is still there. At present the premises of the Estonian Jewish community are there. When the lyceum was founded, most of the children knew neither Ivrit, nor Yiddish, so the subjects were taught in Russian and Ivrit was one of the subjects. Gradually more subjects were taught in Yiddish. My elder sister Polina studied in that lyceum in the period when subjects were taught in Russian. When my brother Samuel was studying there, subjects were taught in Russian only at the elementary school.

When I entered the Jewish lyceum, Ivrit was taught from the first grade. I always had a propensity to languages and soon I was pretty good in Ivrit. It was not hard for me to study. The lyceum was secular and Jewish religion and traditions were taught like one of the subjects. Teaching was in Ivrit with the exception of military class, taught by the captain of the Estonian army, and gymnastics, also taught in Estonian. He had his own system of physical training. He made us work out. I am grateful to him for that. First, my results were miserable and I had the poorest score. Then I started working and training hard and became a pretty good athlete. I enjoyed being able to stand out. I found going in for sports very challenging and spent a lot of time on that. I was master of sports in wrestling and took the first prize at a competition in Tallinn. It was not a bad result. My rivals were strong Estonian guys. Maybe it was my good physical stamina which helped me survive later on.

When I turned 13 I had my bar mitzvah. I was prepared to that rite by the rabbi of the Tallinn synagogue. Things went on the way they were supposed to, but it was merely paying tribute to the Jewish traditions, as we were not very religious.

When I studied at the Jewish lyceum, I took an active part in the Zionist movement. I was a member of the youth Zionist organization Betar 10. Jabotinsky 11 was at the head of the organization of the leaders of the right Zionistic movement. Betar's ideology differed much from many Jewish organizations. Betar members were taught that Jews were supposed not to pay more attention to praying, which would not help in the foundation of the state, but to learning craftsmanship, tilling and military professions. Israel needed those people as it was to be formed and protected.

In summer 1939 Jabotinsky came to Tallinn. I remember his visit for another reason - I and other boys were assigned to guard Jabotinsky. Of course, security was too loud of a word for that - a 15-year-old unarmed boy could hardly be named a security guard. We were supposed to stay by Jabotinsky's suite at the hotel and call for help if needed. When I was on duty Jabotinsky was leaving his suite and noticed me. He asked me in Ivrit who I was and shook my hand. I was present when Jabotinsky took the floor at the Tallinn philharmonic society. The hall was full. Everybody knew that Jabotinsky was a great speaker and were willing to listen to him. He asked the audience which language to speak: English, Russian, Yiddish or in Ivrit? Since the audience was variegated and people expressed different opinions, Jabotinsky decided to speak Russian. The lecture was held in good Russian. When the speech was over, he answered the questions of the audience. I remember somebody asked him the question whether there would be war. Jabotinsky said that there would be no war, as all were way too well armed and there would be a risk in unleashing a war. He was mistaken - after about two or three months Hitler's Germany attacked Poland 12.

Having finished lyceum my elder sister Polina got married to a Jew called Leib Shein, from the Estonian town of Valga, bordering on Latvia [250 km from Tallinn]. Leib was born in 1903. Of course, they had a traditional Jewish wedding. After getting married my sister and her husband moved to Valga. In 1936 their son Solomon was born. Leib was an entrepreneur and Polina was a housewife and raised her son.

When my brother finished lyceum, he started helping Mother about work. I finished nine grades of lyceum and instead of going to the 10th grade I entered Tallinn Technical College. It was the only college in Tallinn. There were three departments - electric, construction and mechanic. I entered the mechanic department.

The invasion of Poland by Hitler's troops, which was considered to be the beginning of World War II, was swiftly suppressed by Soviet troops. It was far from us and things were calm in Estonia. When Germany was defeated, the Molotov- Ribbentrop pact 13 was signed and in fall 1939 Soviet troops started entering Estonia 14. It was announced that Soviet military bases would be established in Estonia. The troops were peaceful, thus there was no resistance from the Estonian army. I remember I was struck that Soviet soldiers were so poorly dressed. Boots and coats were of very bad quality. I remember a Soviet officer standing by the best hotel in Tallinn, the Golden Lion. It was a typical weather for Tallinn - it was sleeting, and he was standing in the puddle in 'valenki' [warm Russian felt boots]. I was so surprised that I remembered it. In general, Soviet militaries were very peaceful and we didn't pay that much attention to them.

Then a lot of Soviet movies were screened. Of course, most of them were more or less propaganda but we were surprised that we didn't manage to get the message of the picture. People left the movie houses and were at a loss. I remember one of those movies. I don't remember its name, but the plot was as follows: the director or a chief engineer of a power station was trying to blast the power station for the entire time of the movie. The picture ended with the scene that the director was arrested and the first secretary of the regional party committee congratulated the head of the NKVD 15 on the divulgement of the enemies of the Motherland. It was totally unclear for us. At that time we didn't know anything about the repressions in the USSR 16 and didn't even suspect the existence of 'peoples' enemies' 17. Then there were rumors on the things happening in the USSR, but they seemed savage and implausible to us. People barely believed in them. Apart from the movies, a lot of Soviet newspapers and magazines appeared. I enjoyed reading educational and technical Soviet journals.

In 1940 I finished the 1st course of the college and was supposed to go through training at the machine building plant Franz Krul. It was a very old plant of a diversified production range - small locomotives for the narrow-gauge railroad between Tallinn and Tartu, cast-iron products, consumer goods and boilers. When I came to the plant for the first time I had to find the person in charge of the workshop. I asked the worker, who was sweeping the floor, where to find him. The person who did odd jobs was a local Russian, a good-looking, jovial, pleasant guy. Then I had to meet that person, Vasiliy Vasiliev, but on other terms.

On 17th June 1940 it was declared that Soviet troops would be entering Estonia. The government of Estonia, led by President Konstantin Pyats, was dissolved and a new government, steered by Estonian communists came in place. The army was disarmed. All parties, but the Communist Party, which used to be underground during the period of the Estonian republic, were banned. Then the parliament was dissolved and new elections were coming. The first action taken by the parliament was - Estonia was declared Estonian Soviet Socialistic Republic and the parliament addressed the Government of the Soviet Union to include Estonia in the USSR. Thus, on 6th August 1940 Estonia became a part of the Soviet Union.

Many people came from the USSR. They needed lodging, so the space for the local people was reduced. Somebody came with their belongings and merely said that a room should be provided for him. People gave rooms for others to take. Before that time people in Estonia had no idea what a communal apartment meant 18, but when the Soviet regime was established that notion was introduced in our life as well as many other things. When Estonia became Soviet, my sister Polina and her family moved in with us. They settled in our house. That is why we didn't have to accommodate anybody else.

Soon the Soviet regime started nationalization. Mass arrests of Estonian citizens and deportations commenced 19. We knew about it, but we were thinking that it wouldn't refer to us, since my mother and brother worked by themselves and didn't hire any people. Mother's timbering warehouse was also nationalized. The authorities assigned a commissar for each nationalized target. He was supposed to take over the entrepot from the former owners and supervise the work of the enterprise. I was so astounded when the commissar assigned to our warehouse was that worker Vasiliev, who had been sweeping the floor and done other odd jobs at the plant Frantz Krul. He definitely knew nothing about economy or about timbering, but he was a kind guy and we got along pretty well. We understood that for the Soviet regime being competent was not the most important thing. It really mattered to come from the poor stratum of society. Mother and brother kept on working in the warehouse. They were not the owners, but employed. I turned 17 in June 1941. I was a grown-up; entered the college and went in for sport.

Somebody rang at the door early in the morning on 14th June. My mother and brother were off to work and I was by myself. People were standing on the steps: An NKVD officer wearing a cap with a blue stripe on the top, two soldiers with rifles and two pallid and frightened witnesses -Estonians. The officer didn't ask for permission to come in, he just pushed me aside and entered the room. The only thing he asked - who was in. I said that I was by myself and that my mother and brother were at work. He told me to call them. I gave mother a call and soon she and my brother came over. Then the NKVD officer informed us that we would be exiled to the remote region of the Soviet Union. Mother asked on what grounds, but no explanation was coming, they just said that it was the resolution of the Supreme Council of the USSR and that we had two hours to pack our things. Later, when we were in exile we found out that there was no resolution. It was an oral order of Beriya 20 regarding deportation of Estonians, Latvians and Lithuanians 21.

We were permitted to take 20kg of luggage either per family or per person. We were at a loss without knowing what to do first and which things to take with us. Fortunately, my sister and her husband came over and helped us pack. The NKVD officers whispered to us that we could take more things as nobody would be weighing our luggage and added that we would need warm things. Then we understood that he was a decent man. Many NKVD officers merely plundered the exiled, ordering them to take out money and precious things and put them on the table. Then they misappropriated them. The apartments were confiscated and then everything that new host took an interest in was loaded in the trucks. Luckily, we didn't come across that.

A large truck was waiting for us in the yard. There was an elderly couple with their belongings. We got in the car. We were driven to the harbor. There were railway lines for unloading the ships and there were six trains consisting of 50 cars each on every line. The trucks with the arrested families came from all parts of the town. The families were separated: men were put in one car and women with children in another. Then it turned out that the cars with men headed to the Gulag camps 22, and the ones with women into exile. Eighty percent of the arrested were women and children. 10,000 people were exiled from Estonia on that day, 14th June 1941.

We stayed at the harbor for 24 hours. People were told to get on the cattle cars and then they weren't allowed to leave them. There were no toilets in the cars. There was a hole in the floor. There were double-tiered bunks along the walls of the cars and that was it. We were not fed on our way. We were eating the food we managed to take from home.

My sister Polina and her husband were not exiled with us. Then we found out that the communists had preliminary compiled the lists of the exiled and they were not included in the list of the people to be exiled from Tallinn. If Polina and Leib had stayed in Valga, they most likely would have been arrested. As it turned out later, exile might have rescued them. In a week, i.e. on 22nd June 1941 Germany attacked the USSR 23. When the Germans occupied Estonia, mass killings of Jews commenced. So, my sister Polina, her husband Leib Shein and their son Solomon, who was only five years old, perished.

Our train departed. We crossed the territory of the USSR, which we had never seen before, and we were astonished how poor that land looked: dilapidated and untidy houses, forsaken fields. I was taking it as an extraordinary trip. Now I understand that the adults were not as optimistic. In the early morning on 22nd June we arrived in the small town of Kotelnich, Kirov oblast [800 km from Moscow], two hours after the war between Germany and USSR was unleashed. We got off the cars and were told that they would be taken by militaries. The lines of young people, drafted into the army, were marching along the platform.

At the train station in Kotelnich we heard Molotov's speech 24 via loud- speaker. He informed people that Germany had attacked the Soviet Union. We were told to go to the town. Nobody accompanied us. We felt a brewing chaos and people getting out of control. There must have been no directions from Moscow and local party authorities were calling the shots. We were told to spend a night at the school. Nobody was awaiting us, so we just lay on the floor in the empty classrooms. Our things were left at the train station and guarded by the soldiers.

Next morning we were taken to the dock by the river Vyatka. We got on a barge and went down the river. At times the barge stopped by some village and some of the exiled were told to stay there. The rest remained on the barge and went further on. The barge our family took was the last to moor to the bank, near the settlement Malmyzh, Kirov oblast [1100 km from Moscow]. The distance from the dock to the settlement was 5 kilometers or so and we had to walk there with our belongings. We reached the settlement late at night. We stayed at the local school overnight, sleeping on the floor. Next morning we went to get registered at the local NKVD department. That was the way our exile started. It lasted for 17 years.

We, the exiled, were totally under the control of the NKVD and the NKVD commissar was our tsar, god and boss. Everything he said was a law for us. We were lucky that the local authorities in Malmyzh treated us fairly well. Then we got to know that the exiled that were on the train with us had different conditions of exile. There were places where people merely perished. For instance, there was a small settlement called Lebyazhie along the Vyatka River. I was told about it by an Estonian, who was in exile in Lebyazhie. He was one of the few who managed to survive there. All exiled in Lebyazhie were mobilized to the development of peat deposits. It was one of the severest and hardest works. They were supposed to dig heavy and dank peat in the marshes. They were constantly working in dampness and evaporations. Then they placed the peat in piles along the river bank so that it could dry. But this wasn't the most dreadful thing. Local NKVD officers took advantage of the fact that the overwhelming majority of the exiled were Estonians, who knew neither Russian nor Soviet laws, and stole all food cards 25, issued for the wretched exiled. The Estonians didn't know what to do and how to address the authorities. They managed to survive only for the sake of exchanging the things they brought for food. When there no things left, they died of hunger. There was a much more propitiating atmosphere in Malmyzh. The local NKVD treated the exiled rather loyally.

We were exiled and in accordance with the Soviet law all our civil rights were reserved for us within the ambit of the area of exile. There were no barracks, no security. We were entitled to work in any enterprise of the region and were allowed to choose a place to live, but only within a certain area. We had the right to leave the place of the exile. We rented one room in a private house, where my mother, brother and I lived. Local people had a good attitude towards us. There wasn't a single family in that area, where at least one member was arrested or exiled to Gulag without any obvious reason. That is why locals understood that it was most unlikely that we were guilty of anything. They felt no hatred towards us. At the very beginning though somebody from the NKVD spread rumors that we were exiled fascists. Then they got to know us and understood that we were no different from them.

There were a lot of people who during repressions were exiled from the USSR to that settlement. It was the elite, intelligentsia - the families of famous people, military, party and state leaders, scientists. They were shot, but their wives and children were exiled. There were a lot of people like that in Malmyzh. We got in touch with them. Our family had one advantage as compared to other exiled Estonians: we were fluent in Russian and we had an opportunity to communicate with local people and other exiled.

Mother wasn't forced to work, but my brother and I were aware that we should be looking for a job. First, both of us were mobilized for timbering works. We sawed trees. It didn't last long and then we were sent to Zagotzerno. Both of us loaded grain on the barges. We worked almost without breaks. Trucks were driven to the docks and grain from the kolkhoz 26 was loaded on the barge. It was a very hard work. Each sack with grain weighed 32 - 50 kilos, and when the barge arrived to be loaded, we were running back and forth and carrying those sacks on our shoulders. We couldn't even stop for a respite. We worked almost round the clock. All of us were covered with dust, only eyes could be seen.

We were given food cards for bread, but the most important thing was that we could stash a little bit of grain and then boil in on the fire later on. Boiled rye was not the most delicious food, but we were full and that was the most important condition for all of us. But we had to eat something at home as well. Having such a physical load, we were supposed to eat well otherwise we would have died from exhaustion in two or three months. Before leaving home we started putting some grain in the pockets and took it home. The dock was guarded by armed security officers.

Once my brother and I were searched and they found grain in our pockets. In accordance with the Soviet law we were to be sentenced to ten years imprisonment or Gulag. Then the director of the commodity point, Solodyankin, made it look so that we were punished - he fired us. It was very merciful of him he didn't only save us from punishment, it was even more. When we were mobilized, we couldn't leave work voluntarily and he helped us leave. Then we understood that he was not risking less than we did.

Then we cut wood for the local distillery. The job was good as for each cubic meter of wood we were given a certain portion of spirit and vodka. It was the most secure 'currency' in Malmyzh. It was easy to swap vodka for food. We were paid skimpily for our work. We even were not encouraged to go to the cashier to get our wages, 100 rubles, but a loaf of bread on the market cost 200 rubles. Of course, it was pretty hard for us at first.

I remember my brother and I worked on the river Vyatka during winter. In summer we rafted. When it was very frosty, the rafts were covered by ice. We were sent to take those rafts out. We had to break the ice with spades and remove heavy logs covered by ice, saw them into 1-meter billets and then make firewood out of them. What a hectic work it was! We were not skilled at that time, but our physical stamina was very handy. Then we acquired skills and it was easier for us to work.

There were severe frosts in winter. I remember, once my brother and I were on our way to work, to the bank of Vyatka River. There was no wind and the smoke from chimneys was vertical. My brother and I were looking at each other and when the cheeks of either of us were getting white we started rubbing them with snow. We reached the bank and started working. Mostly Tartars worked with us and they were more used to such frosts than we were. On that day, nobody was on the bank and we didn't know why. In the evening a foreman came and measured firewood in cubic meters. When he saw us, he surprisingly asked where we were from. We said we were from Tallinn, Estonia. He asked where it was located and we facetiously replied: by the Northern Pole. He, a semi-literate man, believed us and said that he understood finally how we could work when the temperature was 50°C below zero, when nobody went to work. We had stayed almost the whole day by the bank. I think that men can outdo themselves.

When we were working on timbering, my brother and I went to the forest to cut wood. We met two boys-shepherds with a herd of cows on our way. In the morning they took all cows from the settlement, tended the herd and brought it back in the evening. The boys wanted to leave the job, but my brother and I thought that it would be a good job for us. We were exiled, so they didn't want to give us that joy. Finally our job was given to a local crippled front-line soldier and we became the shepherds. There was an adage in Russia saying if the owners of the cows fed the shepherd well, the cows would give a lot of milk. So of course, each owner tried to feed us the best way possible. We had enough food. Besides, in the fall they promised to give us potatoes instead of money. Before that neither I nor my brother had seen cows at a close distance, but we learned quickly. In this case as in any other it is important to be bona fide and attentive.

The work of the shepherd was seasonal and it was over in the fall. I had odd jobs in the villages. I whetted saws and axes, blowtorched pans, did all kind of locksmith works. Peasants gave me products for my work. I left home Monday and came back on Saturday. I walked from one hamlet to another and hauled the sleighs with tools and products. Only now I understand how dangerous it was back in that time. I could have been killed and robbed of products and nobody would have even found a trace. Nobody would have come looking for me. My fate was protecting me.

In 1944 I was acquainted with most of the citizens and they treated me like their own. I was offered a job as accounting clerk in a motor and tractor crew. It was rather hard and unpleasant. Good thing about it was that I was paid two guaranteed trudoni 27 per day. I mean that I received two kilograms of grain per each working day. I worked there until 1946.

My brother was given a job at the local artel 28, where a lot of things were manufactured: starting from nails and up to food products. When I had spare time, I was helping brother. We even made ice-cream. One of the main ingredients was sugar, which was difficult to get by. We had to find a substitute. So, we made it from potato. It was possible to buy potatoes. We triturated it to get the starch. Then we boiled the starch with sulphuric acid and as a result we got good and tasty treacle. To get rid of the sour taste we added dry lime. Chalk, formed as a result of reaction, flocculated. We added milk, eggs and dye stuff to the treacle. So ice-cream was made that way. We baked waffles for the ice-cream ourselves. That business was not income-bearing as the population didn't have money to buy ice-cream.

Then we started making soap, even toilet soap. I can say that the soap we made was of much higher quality than the soap sold nowadays at the stores. It didn't look so nice, but it was good. We added a dye as people were used to colored toilet soap, but in fact it was absolutely clean and white. My brother and I started a lot of things. We even made yeast. Local people bought it from us and baked bread and rolls with it.

We found out that Estonia had been liberated. We even knew that in May 1945 the war was over. We understood that it would bring no changes in our lives and we were aware that we were exiled for good. We had to live under those conditions and tried to make our lives better. I was eager to study. I didn't get full education before we were sent into exile. I entered the 10th grade of the local school, but stayed there only for a day. I was a couple of years older than the rest of the students and I felt ill at ease. Besides, I forgot the syllabus and I felt awkward when the teacher asked me questions and I didn't know what to say. So I went back to work.

Then it turned out that my fate was protecting me. In spring the entire 10th grade was arrested. The guys listened to the broadcasting of Voice of America 29. What was bad in that? Though, all guys and girls were charged with the foundation of the counterrevolutionary White Guard 30 organization. The head of that organization was imputed to some old man living in exile, who barely survived in the Gulag. He used to be a soldier in the White Guard army. Of course, he had nothing to do with those schoolchildren, but nobody was interested in the plausibility of the charges. All guys were sentenced to 25 years in the Gulag, and girls to ten years. I don't think anybody survived the camp. All that 'divulgement' was carried out by the commissar of the local NKVD, whose name was Schastlivtsev. He was conferred with a Red Star Order 31 for disposing a counterrevolutionary organization.

I cannot forget one appalling episode: the Gendels family from Tallinn was in exile in Malmyzh. The head of the family was the representative of the company 'Nokia' in Tallinn. The company produced rubber goods, and Gendel got from them rubber goods and condoms and sold them. He was charged with having connections with foreigners and even espionage and was sentenced to either 10 or 15 years in the camps. The investigator told him during interrogations: 'If you confess in things written here, we would send you to the camps, where you will most likely survive. If not, you would get the same sentence, but you would be brought into such a state that it would be most unlikely that you will remain alive there longer than a couple of months.' It was blatantly clear. He was sent to the Gulag, where he had stayed for five years. In 1946 his presence was certified. It meant that when a person was on the brink of death, he was released from the camp to die on the free side for the sake of improvement of the camp statistics. Thus, the lethal rate in the camps was within the allowable standards.

Gendel came to Malmyzh. His wife sold last things for him to regain his footing. He must have been very sturdy and he survived. The NKVD didn't let its victims go that easy though; Gendel was framed with the organization of a counterrevolutionary Estonian fascist plot. An almost insane woman called Lagoutkina lived in exile in Malmyzh. Her husband was the owner of the fabric store in Tallinn. After exile Lagoutkina ran amuck as a result of the things she had to go through. She had been wandering in the streets and told everybody who was willing to listen that she was a friend of the Queen of England and similar tosh. That poor woman was 'assigned' by Schastlivtsev as the leader of the plotters' headquarters. She willingly signed all papers she was asked to as it was flattering to her. Many people signed the papers with the charges understanding that they wouldn't be able to justify themselves, but Gendel was adamant and didn't confess. He was beaten during interrogations. He couldn't stand the torture, broke his eye- glasses and swallowed the glass. He was sent to the hospital and the interrogations resumed, but Gendel said he would die rather than sign a mendacious accusation.

?hen the investigators were after his wife. She refused slandering her husband and said if her husband had stood the interrogation, she would as well. The interrogators threatened the spouses that they would torture their child. Both of them couldn't bear the thought and signed all the papers, shoved by the interrogator. Gendel was sentenced to 15 years in Gulag, and Schastlivtsev was awarded with a Lenin's order 32 for divulgement of the plot against the Soviet regime.

I was worried for having neither education nor profession and I wanted to study somewhere at any cost. There were three-month driver's courses in the adjacent town Urzhum, where exiled also lived. I wrote an application to the commissar of the NKVD in Malmyzh asking for permission to take the courses, but I was refused. Then by chance I was offered a job as a foreman at the construction site. It was close to Malmyzh and I agreed. Of course, it was my adolescent zealotry - to assume work I had no idea of. In the end, the work was performed pretty well. There was an episode when the construction manager and some outsider official came to the site to check my work. I was very worried. It looked like the work was solid and of good quality. After that I was known as a good builder and I was offered a job at the construction trust Vyapolyanles. It was a very high result for me, as I was almost illiterate and my education was only nine grades.

I understood that there was nothing for me to hope for and I decided to run away from exile. In late October 1946 I went to Kazan on foot, as I was afraid to get on the train in the vicinity of our settlement. I had to walk for 150 kilometers. On the holiday of 7th November 33 1946 I bought a ticket for Kazan-Leningrad. I hoped that on holidays the documents wouldn't be checked on the train. Of course, I didn't have documents. I purchased the ticket for that day, hoping that there would be less suspicion. I was the only passenger in the compartment and maybe in the entire car.

I reached Leningrad, wherefrom I went to Tallinn. In Leningrad, at the market, I had bought a passport with a different name and I felt safe. I didn't stay in Tallinn for a long time. I was subject of an all-union search. It was pretty expensive. At that time a search cost 25,000 rubles. I was arrested in Tallinn on 9th May 1947. First I was incarcerated in Tallinn for two weeks. Then I was sent to Leningrad. I stayed in the receiving prison for a month while my fate was being decided on. Of course, I could have been imprisoned or sent to Gulag. I was saved by a formality. When we arrived in Malmyzh, everybody was to sign a paper stating that he would be obliged not to leave the area of exile. For some reason I wasn't given that paper to sign. Since my signature on the resolution on the area of exile was missing, I could not be charged with an escape from exile. It saved me. Such punctiliousness was strange in the environment of total arbitrariness reigning in the USSR. Owing to that I was supposed to come back to the area of exile.

Thus, my roaming on the way to Malmyzh started. It was a horrible time. I was to take the train to Sverdlovsk from Leningrad. People were given a ration depending on the durability of the trip. I got bread, but my cellmate told me to eat the ration before leaving otherwise it would be taken away from me in any case. The prisoners took the train to Sverdlovsk, but I did not reach the destination as I was told to get off the train in Kirov and was sent to prison. I was starving. I stayed for a month in Kirov prison. The prison warden didn't know what to do with me. There was no train to Malmyzh from there and they didn't want or couldn't send me there by ship.

After Kirov I was sent from one lock-up ward to another. In each of them I had to wait for them to collect a couple more people to send me to another prison by train. It took time. A scarce prison ration consisting of 400 grams of bread and half a liter of soup was ordered one day in advance. When I arrived at the next prison I remained hungry as the ration was not ordered for me. The morning after, when I was supposed to get my ration, I was to leave on the train with another group of prisoners, who were transferred to another prison. The story would repeat itself at the next prison: the ration was not ordered for me on the arrival date. Maybe because of that I ate very skimpily for a month. When I was in Tallinn I weighed 56 kg and I lost 8 kg within a month.

I was lice-ridden. The prisons were relatively clean, but the trains and lock-up wards were teeming with fleas and lice. There was famishing. A human being can get used to anything. I remember what happened to me in Urzhum prison. At 2 o'clock in the morning the door of the ward was unlocked and a turnkey pushed a scary-looking creature. It was an old man with a sack on his back. He was very ill-kept, with a tattered beard. When the door was locked, I asked him how old he was and he said that he was 100. The old man said that he was incarcerated because he killed his granddaughter who didn't give him food. I didn't believe him and considered him to be a dotard. I asked if he had some food with him. The old man said that he had bread that he made himself: flour mixed with sawdust and dried herbs. He pulled a loaf of bread from the sack and divided it in two halves and gave me one half. At that time I paid attention to his hands, with a coat of filth. I was so hungry that I was not grouchy. Then I studied his hands closely and saw that they were really covered by clotted blood. I hungrily ate the bread and went to sleep. That bread, given to me by the bloody hands of a murderer, did taste good!

Finally I came to Malmyzh. Life went on. I was hired by the department of the capital construction trust Vyatpolyanles as an engineer, even without education. At that time people like me were called practical engineers. Working in construction I finished the 10th grade of evening secondary school. There was no institution for me to continue my education in the area of the exile and I couldn't leave that area either.

In 1948 persecution of Jews commenced in the USSR. It started with the campaign against cosmopolitans 34, and in January 1953 there was the Doctors' Plot' 35. We learned about that from newspapers. We were untouched for the reason that Subbotin, the first secretary of the regional party committee in our area, was a smart man. When the Doctors' Plot commenced the NKVD commissar asked whether the only Jewish doctor, who worked as a venerologist in the local hospital, should be fired. Subbotin replied diplomatically: 'Let us wait.' If there were a direct order from Moscow to fire all Jews, he would have to fulfill it. Since there were no directives like that, the Jew kept on working as a venerologist in the hospital until Stalin's death.

I worked as an engineer in the trust. I worked in good faith. One of my duties was reporting. I was to make sure that the management got timely reports on the executed work. At that time the work was peculiar. People officially had to work for 8 hours. People left work at around 8pm and came to work at 9am or so. The word 'worked' is kind of out of place here; we sometimes were just sitting and waiting. The manager of the trust was waiting for a call from the executive manager of the trust. The executive manager was awaiting a call from Moscow, from the central directorate. The head of the central directorate and his apparatus were waiting for a possible call from the minister. The minister thought that he might be called from the central committee and asked for the heads-up, and all members of the Central Committee were at work as they were afraid or expected that Stalin would ring or give them a call as everybody knew that the leader burned the midnight oil.

All data was put down meticulously for them to be at hand for people to have the impression that each director knew everything about every single nail. Those who didn't work in the evenings were considered to be bad workers. I made reports for my boss and all correspondence in connection with the department of the capital construction was via me. I had to consider it and decide what to do further on.

I remember the 5th of March 1953, the day of Stalin's death. We, the employees of the trust, got together for the mourning meeting in the assembly hall of the trust. A political officer started telling us about Stalin's life. Most of the workers at the trust suffered from Stalin's repressions: they were exiled or sent into exile after Gulag. I was astounded that many of them, the victims of Stalin's despotism, were crying during that meeting. The deputy director of the planning department, Koptyev, was sitting not far from me. He was a former Gulag prisoner but he was sobbing. We had to rejoice and laugh! Maybe the reasons for his crying were the futile years spent in the camp? Though, it might have been a sincere lamentation about Stalin.

It was much easier to work after Stalin's death. Of course, the exile was not cancelled, but there was less rigidity. Once there was a resolution of the central directorate to send eight people to Sverdlovsk Advanced Vocational Training Institute, where human resources for forest industry, construction department were trained. I wrote a letter to my boss asking to include me in the list of the trainees. He answered me very brusquely and told me to go back to my work.

A couple of months later there was an order to dissolve several institutions and enterprises, including my trust. We were informed of that at a general meeting. Right after the meeting was over I went to my boss and asked him to send me for studies as he would change a job place and wouldn't be responsible for that action. I got the assignment, but it had to be approved by a couple of authorities starting from the local NKVD department. I was supposed to get the final resolution in Moscow, in the ministry. Of course, I had no chances. I put everything at stake. To my surprise, things turned out the best possible way. Again God was helping me. The head of administration was on vacation, so my assignment was signed by his deputy, who used to work at our trust and treated me pretty well.

The next step was Moscow. In Kirov I got the permit for a trip to Moscow and went to the ministry. I was supposed to show my documents to the guard by the entrance. I only had a certificate from the NKVD stating that I was exiled. Of course, if the guard on duty had seen my certificate, he wouldn't have let me in. I didn't know what to do. Then I saw a man leaving the building. I had come across him at work. He used to carry out a check- up at our trust and he was satisfied with my work. He asked me how come I was in Moscow and I said that I had to have the assignment for study signed. He palpably was unaware that I was exiled, otherwise he would have been afraid to do me any favor as we, the exiled, were castaways and nobody would risk even to shake our hands. He took my application to the human resources department and asked them to include me in the list. Thus, I got the approval and went to Sverdlovsk to study. I passed the entrance exams and was enrolled for the first course. My mother and brother remained in Malmyzh.

I understood that I was on shaky ground. I tried not only to study well, but to take an active part in social work. I used to sing and to dance in an amateur group and sawed logs for the institute hostel. I was the first to take up any job that any other people were reluctant to do. In a word I strove to be useful. It helped me. Two guys from Malmyzh studied with me. We worked in construction together and they seemed to be my friends at the institute.

After a year they sent a letter to Moscow, where it was written that I was exiled and for some reason appeared at the institute, but it was the year of 1955 and previous restrictions were cancelled. The response from Moscow was as follows: 'It is up to the administration of the institute.' It was decided by the administration that I could stay. Within two years I was supposed to appear at the NKVD department for them to know that I had not escaped. I was very poor in that period of time. The scholarship was miserable. I had to donate blood to survive. Donors were given food and paid a little bit of money. Thus I was living on that: from one blood donation to another.

In 1956 I graduated from the institute. There was a resolution from the NKVD that the status of exiled was removed from the children of the exiled, who obtained vocational or higher education in the exile. The NKVD officer who registered me weekly said that he had sent a letter to Moscow, gave me a good recommendation and added that I would have my passport soon.

Neither before nor after Stalin's death did I have hopes to be released from exile. The amnesty was declared after Stalin's death, but it referred to neither political prisoners at Gulag nor exiled. Only criminals were pardoned. Our future seemed gloomy. Only after the Twentieth Party Congress 36, when Khrushchev's speech 37 on divulgement of Stalin's crimes appeared in the press 37 there was a glimpse of hope. I was liberated only owing to the afore-mentioned resolution of the NKVD.

Having defended diploma I got a common Soviet passport, without any restrictions. I was given a mandatory job assignment to the construction of Bratsk hydro electric station, to the administration of highways. The administration was responsible for timbering in the areas designated for flooding, and for delivery of the timber. I was supposed to be involved in that kind of work. Instead of that I without any permission left for Tallinn. Then after ten years they found me in Tallinn, but I did away with the fine.

Our apartment in Tallinn was occupied by new dwellers. Of course, nobody at that time would take any actions for the apartment to be returned to me, and I decided to leave it at that. First, I lived at my friend's place, then I rented a room. It was hard for me to find a job. I had two considerable disadvantages: I was a Jew, which meant a lot at that time, and I had been in exile. Thus I could not be trusted. Finally I was offered a job in a small construction and repair company. The director was from Belarus, who didn't know a single word of Estonian. He needed at least one foreman who would speak Estonian. I was employed owing to that.

Then I was hired by a large construction trust called Tallinnstroy. I was responsible for the construction of a residential house. The house was poorly designed and was to be constructed by different construction organizations which were included in the trust. I was the 13th foreman who worked on that site. The house was located on a broad street, where there was a large traffic flow of trucks and there was a tangible vibration of ground. In a week after I had started work I understood that something was wrong with that house. I found a significant obliquity of the walls. The upper panel was barely stable due to the skewing of the walls. I accepted the site in winter and understood that in spring, when the thawing began and the soil became soft, even the smallest shaking would be enough for the house to be ruined.

I called the polytechnic institute and requested a check-up commission. In a couple of days the commission was sent to the construction site. It was lead by the reinforced concrete expert, Professor Laur. When he superficially looked at the building, he said that in his opinion I was imminent with imprisonment and asked how long I had been working there. I said that I had worked for about a week and explained the situation to him. Then a detailed survey of the building was assigned and as a result it was found out that there were roughest violations during design and construction, not to mention the thousands of petty mistakes and flaws...

It was discussed that the house should be dismantled and started over again. When that issue was considered at the central committee of the Party in Estonia, it was decided that the house should be restored at any cost. Even military construction units were involved for that and the expenditures considerably exceeded the value of the house. I was transferred to the construction department as a team leader.

Then my career went swiftly up and before retirement I was the director of the department in spite of having two 'stigmas' - being a Jew and not a member of the Party. My boss was being constantly told in the regional and municipal party committee: 'Why are you keeping that Jew? He should be fired!' But he didn't give up and stood up for me all time.

There were 32 construction departments in Estonia and our department had the worst performance ratios. When I became a chief engineer, it became the best in Estonia and was regularly awarded governmental prizes and orders. When I retired I couldn't stay at home. I worked in commerce for a year or two and then I was offered a job as a construction manager in one of the house-building organizations. I am still working there.

In 1965 I managed to enter the evening construction department at Tallinn Polytechnic Institute. I was lucky: the subjects were taught in Estonian at that department and the teachers were Estonians. There was no anti- Semitism. First, Estonians were not anti-Semites, unlike those who came from the USSR, and secondly, they understood that for the Soviet regime both Estonians and Jews were national minorities and suppressed people. That is why they were sympathetic to the Jews. I studied while working and in 1970 I obtained the diploma of a construction engineer.

I joined neither the Komsomol 38 nor the Communist Party. When I studied in Sverdlovsk nobody suggested that I should enter the Komsomol as I was exiled. When I worked in Tallinn, only once I was offered to join the Party. I didn't want that and said that I was not mature enough. They didn't make any further suggestions.

My mother and brother stayed in Malmyzh before the rehabilitation 39. They came back to Tallinn in 1958. They got an apartment and lived together. Then my brother married a Jewish girl from Belarus, Tsilya Tunkel, and moved to Riga with his wife. Mother lived by herself since then. She died in Tallinn in 1966. She was buried in accordance with the Jewish rite at the Jewish cemetery in Tallinn, next to Father. My brother and his wife lived in Riga. Samuel was also involved in construction. He worked for a small railroad construction company. They didn't have children. They had a very good life. They were caring spouses. We kept in touch. My brother died in Riga in 1974. He was buried in the Jewish cemetery in Riga.

I met my Ruth Refes at my friend's place. Ruth was born in Tallinn in 1920. Her father, Mark Polyak, was from Ukraine and her mother, Marta Polyak, nee Kaplan, was born in Tartu, Estonia. Ruth's parents were doctors. She had an elder sister called Valentina, born in 1918. Both sisters graduated from lyceums. In 1939 Ruth was married to a man from Tartu, a lawyer named Evgeniy Refes. Their son Arkadiy was born in 1940. When World War II was unleashed, Ruth, her child and parents were evacuated in Tataria [Tatarstan at present]. Her sister Valentina Klompus and her husband stayed in Estonia. Both of them perished. Ruth's husband was in the lines with the Estonian corps 40.

When the war was over the family came back to Tallinn. Ruth entered the Teachers' Training Institute in Tallinn, and graduated from the Foreign Languages Department. When she was teaching English at compulsory school, Ruth extramurally graduated from Leningrad Pedagogic Institute. She left school and started working as an English teacher at the Pedagogic Institute. Ruth is retired now, but she didn't give up her favorite work. She is tutoring at home. Her son lives in the USA. In spring 2005 we went there for a visit.

We got married in 1957. We didn't have a wedding party. We just had our marriage registered in the state marriage registration office and didn't have any celebration. At that time I just started working and practically had no money. We have lived together since that time. We are happy to have found each other. In 2007 we are going to celebrate our golden wedding anniversary.

When I came back to Tallinn, neither I nor my mother and brother observed Jewish traditions. It was very difficult at that time. There was no synagogue in Tallinn 41. It burned down in 1944 after the town had been bombed. The rabbi of Tallinn, Aba Gomer 42, was shot by Germans during the occupation of Estonia. There were no kosher products. As a matter of fact it was hard to get any products. Besides, the Soviet regime took an ardent struggle against religion 43. It was better to conceal religiousness, especially for workers. Estonians were not against religion, but the new-comers, Soviet people, who were more and more overwhelming the country, were totally intolerant of any kind of religiousness, especially Jewish traditions.

Soviet holidays meant nothing to me and my wife. They were merely extra days off. It goes without saying that we marked them at work. At that time it was mandatory for all workers to attend festive demonstrations. If somebody skipped that without any serious reason, he was punished - bereft of the bonus or fired.

I learned about the foundation of the state of Israel 44 when I was in exile in 1948. It was a great joy for me. The dream of Jabotinsky and many other Zionists came true ... From the scraps of information in our mass media I found out about life in Israel. I was happy for their victories and was sympathetic to their adversities. It was dangerous in the USSR even to think of immigration to Israel, even mere thoughts could put you in the camp once and for all. In the 1970s, when immigration was allowed, I was an extramural student at the institute, had family and didn't think of departure.

Of course, I didn't totally give up that idea. In the early 1990s my wife and I went to Israel for the first time and I went to the recruitment agency of repatriates and asked whether I could count on a job in Israel. I was about 70 and the head of department sympathetically told me that I had no chance of finding a job in Israel. Thus, there was no reason for me to go. I had always worked hard and enjoyed it and I couldn't imagine myself loitering. I was deeply impressed by Israel. It is a wonderful country, founded by great people. Their children and grandchildren are now building and protecting Israel. I definitely regret that I couldn't go there at an age when I could have been useful to the country with my work and skills. But now it is too late to talk about it.

When Mikhail Gorbachev 45 declared a new course of the Party, perestroika 46, I honestly didn't expect anything good from that like from any other concoctions of the Soviet regime. Many people in Tallinn didn't trust that either. Everybody understood that if military force was removed, supporting the Soviet regime in its entirety, all that gigantic empire would collapse. At the beginning, a lot of liberties appeared. We were disaccustomed to freedom of speech, religion, press and lack of censorship. Then things were like before, but people felt the taste of freedom and didn't want to go back to the past. We understood that there was no more cruelty of the past years and we started hoping. It turned out so that when Gorbachev decided to found a normal state, not one based on fear and compulsion, that the empire burst like a bubble. I consider the breakup of the Soviet Union [in 1991] to be appropriate and right. That was the way all utopist regimes ended.

The newly gained independence of Estonia 47 was joyful for all of us. We became free. We can go anywhere we want to and do what we find appropriate. Our living became better. I think a lot had been done within a short period of time for a relatively small and not very rich state like Estonia. The state takes care of its citizens, taking into account the things people went through. I understand very well that it was not easy for our state to accomplish that and I value it. The things our country is doing for us are great and magnanimous.

In contrast to the Soviet regime, when anti-Semitism was steadfast on the state level, there was no state anti-Semitism in independent Estonia. It has always been a loyal state. There has been social anti-Semitism and I think it will remain. Social anti-Semitism is deterrent only when the state facilitates it or tacitly accepts this homely phenomenon.

Before Estonia gained independence, in late 1988, the Jewish Community of Estonia 48 was founded. It was given the premises of the former Jewish lyceum, where I and my siblings went to. In spite of a small number of people, it is a very good and strong community. Each of us starts to make a possible constitution. My wife and I are interested in the things happening in our community.

Unfortunately, I don't do much for the community as I am working and it is time-consuming. I take my work very serious and try to be useful to people. I am appreciated at work and it is very flattering. The house-building organization, headed by me, owns a block of houses unprofessionally built by criminal convicts after the war. Of course, the quality of work is much to be deplored, and used construction materials are of low grade. You can only imagine how those houses looked like when I came to work there. It was hard to bring them in order. There was lack of finance - as the project was not state funded, but financed by the dwellers of that building. Gradually there appeared much more comfort in those houses. People understand and appreciate it.

I get the Jewish newspaper. [Editor's note: the paper of the Jewish community of Estonia 'Ha?ahhar' [Dawn], consists of 12 issues a year, published once a month with a circulation of 500 copies; it has been published since 1990 by the Jewish Community of Estonia in collaboration with the American Jewish Joint Distribution Community.] My wife and I take an interest in the paper and read it regularly. I go to the synagogue on Jewish holidays and recite the Kaddish on the commemoration days of my deceased relatives. There is a small synagogue on the second floor of our community office. The new building of the synagogue is being constructed. The community is doing a great job helping lonely, old and indigent people. Of course, dinner, feasts and product rations are very important for poor people, but the symbolic meaning of these events is of great importance as well. It is great, when you know that some people from your nation are taking care of you, making you feel that you are a part of that nation.

Glossary:

1 Occupation of the Baltic Republics (Estonia, Latvia and Lithuania)

Although the Molotov-Ribbentrop Pact regarded only Latvia and Estonia as parts of the Soviet sphere of influence in Eastern Europe, according to a supplementary protocol (signed in 28th September 1939) most of Lithuania was also transferred under the Soviets. The three states were forced to sign the 'Pact of Defense and Mutual Assistance' with the USSR allowing it to station troops in their territories. In June 1940 Moscow issued an ultimatum demanding the change of governments and the occupation of the Baltic Republics. The three states were incorporated into the Soviet Union as the Estonian, Latvian and Lithuanian Soviet Socialist Republics.

2 Keep in touch with relatives abroad

The authorities could arrest an individual corresponding with his/her relatives abroad and charge him/her with espionage, send them to concentration camp or even sentence them to death.

3 Russian Revolution of 1917

Revolution in which the tsarist regime was overthrown in the Russian Empire and, under Lenin, was replaced by the Bolshevik rule. The two phases of the Revolution were: February Revolution, which came about due to food and fuel shortages during World War I, and during which the tsar abdicated and a provisional government took over. The second phase took place in the form of a coup led by Lenin in October/November (October Revolution) and saw the seizure of power by the Bolsheviks.

4 First Estonian Republic

Until 1917 Estonia was part of the Russian Empire. Due to the revolutionary events in Russia, the political situation in Estonia was extremely unstable in 1917. Various political parties sprang up; the Bolshevik party was particularly strong. National forces became active, too. In February 1918, they succeeded in forming the provisional government of the First Estonian Republic, proclaiming Estonia an independent state on 24th February 1918. 5 Estonian War of Liberation (1918-1920): The Estonian Republic fought on its own territory against Soviet Russia whose troops were advancing from the east. On Latvian territory the Estonian People's Army fought against the Baltic Landswer's army formed of German volunteers. The War of Liberation ended by the signing of the Tartu Peace Treaty on 2nd February 1920, when Soviet Russia recognized Estonia as an independent state.

6 Pogroms in Ukraine

In the 1920s there were many anti-Semitic gangs in Ukraine. They killed Jews and burnt their houses, they robbed their houses, raped women and killed children.

7 Jewish Cultural Autonomy

Cultural autonomy, which was proclaimed in Estonia in 1926, allowing the Jewish community to promote national values (education, culture, religion).

8 Five percent quota

In tsarist Russia the number of Jews in higher educational institutions could not exceed 5% of the total number of students.

9 Tallinn Jewish Gymnasium

During the Soviet period, the building hosted Vocational School #1. In 1990, the school building was restored to the Jewish community of Estonia; it is now home to the Tallinn Jewish School.

10 Betar

Brith Trumpledor (Hebrew) meaning Trumpledor Society; right- wing Revisionist Jewish youth movement. It was founded in 1923 in Riga by Vladimir Jabotinsky, in memory of J. Trumpledor, one of the first fighters to be killed in Palestine, and the fortress Betar, which was heroically defended for many months during the Bar Kohba uprising. Its aim was to propagate the program of the revisionists and prepare young people to fight and live in Palestine. It organized emigration through both legal and illegal channels. It was a paramilitary organization; its members wore uniforms. They supported the idea to create a Jewish legion in order to liberate Palestine. From 1936-39 the popularity of Betar diminished. During WWII many of its members formed guerrilla groups.

11 Jabotinsky, Vladimir (1880-1940)

Founder and leader of the Revisionist Zionist movement; soldier, orator and a prolific author writing in Hebrew, Russian, and English. During World War I he established and served as an officer in the Jewish Legion, which fought in the British army for the liberation of the Land of Israel from Turkish rule. He was a member of the Board of Directors of the Keren Hayesod, the financial arm of the World Zionist Organization, founded in London in 1920, and was later elected to the Zionist Executive. He resigned in 1923 in protest over Chaim Weizmann's pro-British policy and founded the Revisionist Zionist movement and the Betar youth movement two years later. Jabotinsky also founded the ETZEL (National Military Organization) during the 1936-39 Arab rebellion in Palestine.

12 German Invasion of Poland

The German attack of Poland on 1st September 1939 is widely considered the date in the West for the start of World War II. After having gained both Austria and the Bohemian and Moravian parts of Czechoslovakia, Hitler was confident that he could acquire Poland without having to fight Britain and France. (To eliminate the possibility of the Soviet Union fighting if Poland were attacked, Hitler made a pact with the Soviet Union, the Molotov-Ribbentrop Pact.) On the morning of 1st September 1939, German troops entered Poland. The German air attack hit so quickly that most of Poland's air force was destroyed while still on the ground. To hinder Polish mobilization, the Germans bombed bridges and roads. Groups of marching soldiers were machine-gunned from the air, and they also aimed at civilians. On 1st September, the beginning of the attack, Great Britain and France sent Hitler an ultimatum - withdraw German forces from Poland or Great Britain and France would go to war against Germany. On 3rd September, with Germany's forces penetrating deeper into Poland, Great Britain and France both declared war on Germany.

13 Molotov-Ribbentrop Pact

Non-aggression pact between Germany and the Soviet Union, which became known under the name of Molotov-Ribbentrop Pact. Engaged in a border war with Japan in the Far East and fearing the German advance in the west, the Soviet government began secret negotiations for a non-aggression pact with Germany in 1939. In August 1939 it suddenly announced the conclusion of a Soviet-German agreement of friendship and non- aggression. The Pact contained a secret clause providing for the partition of Poland and for Soviet and German spheres of influence in Eastern Europe.

14 Estonia in 1939-1940

On 24th September 1939, Moscow demanded that Estonia make available military bases for the Red Army units. On 16th June, Moscow issued an ultimatum insisting on the change of government and the right of occupation of Estonia. On 17th June, Estonia accepted the provisions and ceased to exist de facto, becoming Estonian Soviet Republic within the USSR.

15 NKVD

(Russ.: Narodnyi Komissariat Vnutrennikh Del), People's Committee of Internal Affairs, the supreme security authority in the USSR - the secret police. Founded by Lenin in 1917, it nevertheless played an insignificant role until 1934, when it took over the GPU (the State Political Administration), the political police. The NKVD had its own police and military formations, and also possessed the powers to pass sentence on political matters, and as such in practice had total control over society. Under Stalin's rule the NKVD was the key instrument used to terrorize the civilian population. The NKVD ran a network of labor camps for millions of prisoners, the Gulag. The heads of the NKVD were as follows: Genrikh Yagoda (to 1936), Nikolai Yezhov (to 1938) and Lavrenti Beria. During the war against Germany the political police, the KGB, was spun off from the NKVD. After the war it also operated on USSR-occupied territories, including in Poland, where it assisted the nascent communist authorities in suppressing opposition. In 1946 the NKVD was renamed the Ministry of the Interior.

16 Great Terror (1934-1938)

During the Great Terror, or Great Purges, which included the notorious show trials of Stalin's former Bolshevik opponents in 1936-1938 and reached its peak in 1937 and 1938, millions of innocent Soviet citizens were sent off to labor camps or killed in prison. The major targets of the Great Terror were communists. Over half of the people who were arrested were members of the party at the time of their arrest. The armed forces, the Communist Party, and the government in general were purged of all allegedly dissident persons; the victims were generally sentenced to death or to long terms of hard labor. Much of the purge was carried out in secret, and only a few cases were tried in public 'show trials'. By the time the terror subsided in 1939, Stalin had managed to bring both the Party and the public to a state of complete submission to his rule. Soviet society was so atomized and the people so fearful of reprisals that mass arrests were no longer necessary. Stalin ruled as absolute dictator of the Soviet Union until his death in March 1953.

17 Enemy of the people

Soviet official term; euphemism used for real or assumed political opposition.

18 Communal apartment

The Soviet power wanted to improve housing conditions by requisitioning 'excess' living space of wealthy families after the Revolution of 1917. Apartments were shared by several families with each family occupying one room and sharing the kitchen, toilet and bathroom with other tenants. Because of the chronic shortage of dwelling space in towns communal or shared apartments continued to exist for decades. Despite state programs for the construction of more houses and the liquidation of communal apartments, which began in the 1960s, shared apartments still exist today.

19 Soviet Deportation of Estonian Civilians

June 14, 1941 - the first of mass deportations organized by the Soviet regime in Estonia. There were about 400 Jews among a total of 10,000 people who were deported or removed to reformatory camps.

20 Beriya, Lavrentiy Pavlovich (1899-1953)

Communist politician, one of the main organizers of the mass arrests and political persecution between the 1930s and the early 1950s. Minister of Internal Affairs, 1938-1953. In 1953 he was expelled from the Communist Party and sentenced to death by the Supreme Court of the USSR.

21 Deportations from the Baltics (1940-1953)

After the Soviet Union occupied the three Baltic states (Estonia, Latvia and Lithuania) in June 1940 as a part of establishing the Soviet system, mass deportation of the local population began. The victims of these were mainly but not exclusively those unwanted by the regime: the local bourgeoisie and the previously politically active strata. Deportations to remote parts of the Soviet Union continued up until the death of Stalin. The first major wave of deportation took place between 11th and 14th June 1941, when 36,000, mostly politically active people were deported. Deportations were reintroduced after the Soviet Army recaptured the three countries from Nazi Germany in 1944. Partisan fights against the Soviet occupiers were going on all up to 1956, when the last squad was eliminated. Between June 1948 and January 1950, in accordance with a Decree of the Presidium of the Supreme Council of the USSR under the pretext of 'grossly dodged from labor activity in the agricultural field and led anti-social and parasitic mode of life' from Latvia 52,541, from Lithuania 118,599 and from Estonai 32,450 people were deported. The total number of deportees from the three republics amounted to 203,590. Among them were entire Lithuanian families of different social strata (peasants, workers, intelligentsia), everybody who was able to reject or deemed capable to reject the regime. Most of the exiled died in the foreign land. Besides, about 100,000 people were killed in action and in fusillade for being members of partisan squads and some other 100,000 were sentenced to 25 years in camps.

22 Gulag

The Soviet system of forced labor camps in the remote regions of Siberia and the Far North, which was first established in 1919. However, it was not until the early 1930s that there was a significant number of inmates in the camps. By 1934 the Gulag, or the Main Directorate for Corrective Labor Camps, then under the Cheka's successor organization the NKVD, had several million inmates. The prisoners included murderers, thieves, and other common criminals, along with political and religious dissenters. The Gulag camps made significant contributions to the Soviet economy during the rule of Stalin. Conditions in the camps were extremely harsh. After Stalin died in 1953, the population of the camps was reduced significantly, and conditions for the inmates improved somewhat.

23 Great Patriotic War

On 22nd June 1941 at 5 o'clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War. The German blitzkrieg, known as Operation Barbarossa, nearly succeeded in breaking the Soviet Union in the months that followed. Caught unprepared, the Soviet forces lost whole armies and vast quantities of equipment to the German onslaught in the first weeks of the war. By November 1941 the German army had seized the Ukrainian Republic, besieged Leningrad, the Soviet Union's second largest city, and threatened Moscow itself. The war ended for the Soviet Union on 9th May 1945.

24 Molotov, V

P. (1890-1986): Statesman and member of the Communist Party leadership. From 1939, Minister of Foreign Affairs. On June 22, 1941 he announced the German attack on the USSR on the radio. He and Eden also worked out the percentages agreement after the war, about Soviet and western spheres of influence in the new Europe.

25 Card system

The food card system regulating the distribution of food and industrial products was introduced in the USSR in 1929 due to extreme deficit of consumer goods and food. The system was cancelled in 1931. In 1941, food cards were reintroduced to keep records, distribute and regulate food supplies to the population. The card system covered main food products such as bread, meat, oil, sugar, salt, cereals, etc. The rations varied depending on which social group one belonged to, and what kind of work one did. Workers in the heavy industry and defense enterprises received a daily ration of 800 g (miners - 1 kg) of bread per person; workers in other industries 600 g. Non-manual workers received 400 or 500 g based on the significance of their enterprise, and children 400 g. However, the card system only covered industrial workers and residents of towns while villagers never had any provisions of this kind. The card system was cancelled in 1947.

26 Collective farm (in Russian kolkhoz)

In the Soviet Union the policy of gradual and voluntary collectivization of agriculture was adopted in 1927 to encourage food production while freeing labor and capital for industrial development. In 1929, with only 4% of farms in kolkhozes, Stalin ordered the confiscation of peasants' land, tools, and animals; the kolkhoz replaced the family farm.

27 Trudodni

A measure of work used in Soviet collective farms until 1966. Working one day it was possible to earn from 0.5 up to 4 trudodni. In fall when the harvest was gathered the collective farm administration calculated the cost of 1 trudoden in money or food equivalent (based upon the profit).

28 Artel

a cooperative union of tradesmen or producers involving shares of overall profit and common liability.

29 Voice of America

International broadcasting service funded by the U.S. government through the Broadcasting Board of Governors. Voice of America has been broadcasting since 1942, initially to Europe in various European languages from the US on short wave. During the cold war it grew increasingly popular in Soviet-controlled Eastern Europe as an information source.

30 White Guards

A counter-revolutionary gang led by General Denikin, famous for their brigandry and anti-Semitic acts all over Russia; legends were told of their cruelty. Few survived their pogroms.

31 Order of the Red Star

Established in 1930, it was awarded for achievements in the defense of the motherland, the promotion of military science and the development of military equipments, and for courage in battle. The Order of the Red Star has been awarded over 4,000,000 times.

32 Order of Lenin

Established in 1930, the Order of Lenin is the highest Soviet award. It was awarded for outstanding services in the revolutionary movement, labor activity, defense of the Homeland, and strengthening peace between peoples. It has been awarded over 400,000 times.

33 October Revolution Day

October 25 (according to the old calendar), 1917 went down in history as victory day for the Great October Socialist Revolution in Russia. This is the most significant date in the history of the USSR. Today the anniversary is celebrated as 'Day of Accord and Reconciliation' on November 7.

34 Campaign against 'cosmopolitans'

The campaign against 'cosmopolitans', i.e. Jews, was initiated in articles in the central organs of the Communist Party in 1949. The campaign was directed primarily at the Jewish intelligentsia and it was the first public attack on Soviet Jews as Jews. 'Cosmopolitans' writers were accused of hating the Russian people, of supporting Zionism, etc. Many Yiddish writers as well as the leaders of the Jewish Anti-Fascist Committee were arrested in November 1948 on charges that they maintained ties with Zionism and with American 'imperialism'. They were executed secretly in 1952. The anti-Semitic Doctors' Plot was launched in January 1953. A wave of anti-Semitism spread through the USSR. Jews were removed from their positions, and rumors of an imminent mass deportation of Jews to the eastern part of the USSR began to spread. Stalin's death in March 1953 put an end to the campaign against 'cosmopolitans'.

35 Doctors' Plot

The Doctors' Plot was an alleged conspiracy of a group of Moscow doctors to murder leading government and party officials. In January 1953, the Soviet press reported that nine doctors, six of whom were Jewish, had been arrested and confessed their guilt. As Stalin died in March 1953, the trial never took place. The official paper of the Party, the Pravda, later announced that the charges against the doctors were false and their confessions obtained by torture. This case was one of the worst anti-Semitic incidents during Stalin's reign. In his secret speech at the Twentieth Party Congress in 1956 Khrushchev stated that Stalin wanted to use the Plot to purge the top Soviet leadership.

36 Twentieth Party Congress

At the Twentieth Congress of the Communist Party of the Soviet Union in 1956 Khrushchev publicly debunked the cult of Stalin and lifted the veil of secrecy from what had happened in the USSR during Stalin's leadership.

37 Khrushchev, Nikita (1894-1971)

Soviet communist leader. After Stalin's death in 1953, he became first secretary of the Central Committee, in effect the head of the Communist Party of the USSR. In 1956, during the 20th Party Congress, Khrushchev took an unprecedented step and denounced Stalin and his methods. He was deposed as premier and party head in October 1964. In 1966 he was dropped from the Party's Central Committee.

38 Komsomol

Communist youth political organization created in 1918. The task of the Komsomol was to spread of the ideas of communism and involve the worker and peasant youth in building the Soviet Union. The Komsomol also aimed at giving a communist upbringing by involving the worker youth in the political struggle, supplemented by theoretical education. The Komsomol was more popular than the Communist Party because with its aim of education people could accept uninitiated young proletarians, whereas party members had to have at least a minimal political qualification.

39 Rehabilitation in the Soviet Union

Many people who had been arrested, disappeared or killed during the Stalinist era were rehabilitated after the 20th Congress of the Communist Party of the Soviet Union in 1956, where Khrushchev publicly debunked the cult of Stalin and lifted the veil of secrecy from what had happened in the USSR during Stalin's leadership. It was only after the official rehabilitation that people learnt for the first time what had happened to their relatives as information on arrested people had not been disclosed before.

40 Estonian Rifle Corps

Military unit established in late 1941 as a part of the Soviet Army. The Corps was made up of two rifle divisions. Those signed up for the Estonian Corps by military enlistment offices were ethnic Estonians regardless of their residence within the Soviet Union as well as men of call-up age residing in Estonia before the Soviet occupation (1940). The Corps took part in the bloody battle of Velikiye Luki (December 1942 - January 1943), where it suffered great losses and was sent to the back areas for re-formation and training. In the summer of 1944, the Corps took part in the liberation of Estonia and in March 1945 in the actions on Latvian territory. In 1946, the Corps was disbanded.

41 Tallinn Synagogue

Built in 1883 and designed by architect Nikolai Tamm; burnt down completely in 1944.

42 Aba Gomer (?-1941)

born in Belostok, Poland, and graduated from the Department of Philosophy of Bonn University. He lived in Tallinn from 1927 and was the chief rabbi of Estonia. In 1941, he was determined not to go into Soviet back areas and remained on the German-occupied territory. He was killed by Nazis in the fall of 1941.

43 Struggle against religion

The 1930s was a time of anti-religion struggle in the USSR. In those years it was not safe to go to synagogue or to church. Places of worship, statues of saints, etc. were removed; rabbis, Orthodox and Roman Catholic priests disappeared behind KGB walls.

44 Creation of the State of Israel

From 1917 Palestine was a British mandate. Also in 1917 the Balfour Declaration was published, which supported the idea of the creation of a Jewish homeland in Palestine. Throughout the interwar period, Jews were migrating to Palestine, which caused the conflict with the local Arabs to escalate. On the other hand, British restrictions on immigration sparked increasing opposition to the mandate powers. Immediately after World War II there were increasing numbers of terrorist attacks designed to force Britain to recognize the right of the Jews to their own state. These aspirations provoked the hostile reaction of the Palestinian Arabs and the Arab states. In February 1947 the British foreign minister Ernest Bevin ceded the Palestinian mandate to the UN, which took the decision to divide Palestine into a Jewish section and an Arab section and to create an independent Jewish state. On 14th May 1948 David Ben Gurion proclaimed the creation of the State of Israel. It was recognized immediately by the US and the USSR. On the following day the armies of Egypt, Jordan, Saudi Arabia, Yemen, Iraq, Syria and Lebanon attacked Israel, starting a war that continued, with intermissions, until the beginning of 1949 and ended in a truce.

45 Gorbachev, Mikhail (1931- )

Soviet political leader. Gorbachev joined the Communist Party in 1952 and gradually moved up in the party hierarchy. In 1970 he was elected to the Supreme Soviet of the USSR, where he remained until 1990. In 1980 he joined the politburo, and in 1985 he was appointed general secretary of the party. In 1986 he embarked on a comprehensive program of political, economic, and social liberalization under the slogans of glasnost (openness) and perestroika (restructuring). The government released political prisoners, allowed increased emigration, attacked corruption, and encouraged the critical reexamination of Soviet history. The Congress of People's Deputies, founded in 1989, voted to end the Communist Party's control over the government and elected Gorbachev executive president. Gorbachev dissolved the Communist Party and granted the Baltic states independence. Following the establishment of the Commonwealth of Independent States in 1991, he resigned as president. Since 1992, Gorbachev has headed international organizations.

46 Perestroika (Russian for restructuring)

Soviet economic and social policy of the late 1980s, associated with the name of Soviet politician Mikhail Gorbachev. The term designated the attempts to transform the stagnant, inefficient command economy of the Soviet Union into a decentralized, market-oriented economy. Industrial managers and local government and party officials were granted greater autonomy, and open elections were introduced in an attempt to democratize the Communist Party organization. By 1991, perestroika was declining and was soon eclipsed by the dissolution of the USSR.

47 Reestablishment of the Estonian Republic

According to the referendum conducted in the Baltic Republics in March 1991, 77.8 percent of participating Estonian residents supported the restoration of Estonian state independence. On 20th August 1991, at the time of the coup attempt in Moscow, the Estonian Republic's Supreme Council issued the Decree of Estonian Independence. On 6th September 1991, the USSR's State Council recognized full independence of Estonia, and the country was accepted into the UN on 17th September 1991.

48 Jewish community of Estonia

On 30th March 1988 in a meeting of Jews of Estonia, consisting of 100 people, convened by David Slomka, a resolution was made to establish the Community of Jewish Culture of Estonia (KJCE) and in May 1988 the community was registered in the Tallinn municipal Ispolkom. KJCE was the first independent Jewish cultural organization in the USSR to be officially registered by the Soviet authorities. In 1989 the first Ivrit courses started, although the study of Ivrit was equal to Zionist propaganda and considered to be anti-Soviet activity. Contacts with Jewish organizations of other countries were established. KJCE was part of the Peoples' Front of Estonia, struggling for an independent state. In December 1989 the first issue of the KJCE paper Kashachar (Dawn) was published in Estonian and Russian language. In 1991 the first radio program about Jewish culture and activities of KJCE, 'Sholem Aleichem,' was broadcast in Estonia. In 1991 the Jewish religious community and KJCE had a joined meeting, where it was decided to found the Jewish Community of Estonia.

Valeria Boguslavskaya

Valeria Boguslavskaya
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: July 2002

My family background
Growing up in wartime
Post-war
Glossary

My family background

My father came from the town of Khorol, Poltava province. His grandfather on his mother's side Zakhar Rogachevskiy owned a windmill in Khorol, he inherited it from his father. It was a big mill. My great- grandfather's family worked there as well as other employees, both Jewish and Ukrainian. My great-grandfather was a very respected man. He played an important role in the Jewish community of the town. There was a big synagogue in Khorol where Zakhar and his family had their seats of honor. He made significant contributions to the social fund. Zakhar was a very intelligent man.

My great-grandfather was a very religious man. He observed Sabbath, prayed every day and followed the kashrut. He knew Yiddish and Hebrew and could interpret the Torah and the Talmud. He also knew Ukrainian but couldn't speak a word of Russian. My great-grandfather was merry and stubborn, even quarrelsome and reckless at times. He was a very strong man and he used his physical strength sometimes to resolve disputable issues. There were legends about his physical strength. Once he told a visitor to get out of his house when they didn't succeed to agree on something. That visitor said that he wouldn't leave and grasped at the door frame. My great-grandfather carried him, along with the door-frame, out of his house. Zakhar also enjoyed the simple pleasures of life. He often visited Poltava with his friends, went to restaurants and taverns. They said he even had a lover. I don't have any information about Zakhar's wife, my great-grandmother. I know that she died long before the [Russian] Revolution of 1917 1. My great- grandfather Zakhar lived a long life. He died in Khorol in the middle of the 1930s.

Zakhar had many children. The oldest was my grandmother Zlata Rogachevskaya, born in 1879. I knew her sisters Genia and Ida. Ida never got married. She lived her life in Poltava. During the war she was in evacuation. She died in 1955. Genia was married. She lived with her husband in Khorol. She had two children. Her son Abram lives in Mirgorod and her daughter Sonia lives in Kharkov. Genia died in evacuation in 1943. My grandmother's youngest sister Enta, born in 1896, died incidentally. During an epidemic of influenza in 1910 she and my grandmother's older son fell ill. The shop assistant at the pharmacy was ignorant but nobody knew this. He gave the first medication that was at hand and it turned out to be strychnine, a poison. Enta and my grandmother's son Moishe died. My grandmother also had brothers, but I don't know anything about them. They died before the Revolution. All the boys in the family studied at cheder. The girls studied at home. Their teachers were students or senior pupils from grammar school. My grandmother didn't receive any education, but she could read and write in Russian and Ukrainian that she learned herself. They spoke Yiddish in the family.

My grandfather on my father's side Lipa Boguslavskiy came from a poor family. His father was a ritual slaughterer at the synagogue in Khorol. Khorol was a mainly Jewish town. Jews constituted the major part of the population. Basically, the inhabitants of Khorol were craftsmen and farmers. All tailors and shoemakers in Khorol were Jews. Jews also ran small stores where they sold food products, clothing and shoes, etc. There were also Ukrainians in Khorol. There were no nationality conflicts. Ukrainians and Jews got along well. Jews and Ukrainians communicated in Yiddish and Ukrainian. Almost all Ukrainians in Khorol knew Yiddish.

There was a synagogue and a church in Khorol. My grandfather Lipa had to go to work when he was 14 because he had to provide for his mother and four younger sisters and brothers. My great-grandfather Zakhar Rogachevskiy helped their family. It was customary at that time that richer Jews helped the poor ones. Besides, he employed Lipa at his mill. Lipa felt at home in the family of Rogachevskiy. But when Zakhar found out that Lipa and his older daughter Zlata had fallen in love with one another Zakhar got very angry that his daughter wanted to marry a poor man. He didn't give his consent to their marriage. But Zlata, his favorite daughter, cried day and night until he gave in.

My grandmother Zlata and Lipa had a traditional Jewish wedding with a chuppah, Jewish musicians, traditional food on the tables and lots of fun. There were guests of honor at the wedding: the mayor, the chief of police and the judge. Zakhar Rogachevskiy was on good terms with all of them regardless of their nationality. People of all nationalities - Ukrainian, Polish, Russian and Jewish - were on friendly terms with one another. This had a positive result during the Revolution of 1917 and the Civil War 2. There were pogroms 3 during this period. Bandits robbed, raped, beat and murdered Jews, but none of them came to Khorol. There was a fighting squad that included Jews and young people of other nationalities and they didn't allow one single bandit to come to town.

After their wedding my grandfather and grandmother lived in Zakhar's house. Lipa worked at the mill and Zlata, who had a child every year, was a housewife. Lipa worked very hard to win Zakhar's approval, but Zakhar couldn't forgive his beloved daughter Zlata for marrying a poor man. Lipa died of a sarcoma in 1908. People said that he caught the disease while working on the rye field. Some rye diseases are contagious and can cause a sarcoma. I don't know whether that's really true. Perhaps, he inherited some poor disposition from his father, who had died when he was young. My grandmother Zlata, who hadn't turned 30 by then, dedicated herself to her children and home. Soon after Lipa died Zakhar's wife died, too, and Zlata became the housekeeper. They observed all Jewish traditions, followed the kashrut and celebrated Sabbath, Pesach, Purim, Chanukkah and Yom Kippur. Everything stayed as it was when my great-grandmother was still alive, although Zlata wasn't religious. At least later, when she was living with us, she never prayed or celebrated Jewish holidays. She was more interested in the course of events and people, but not Jewish traditions. My grandmother read a lot of books by Russian and foreign writers. I don't remember her reading Jewish books. During the war my grandmother was in evacuation with us in Barnaul. She died in 1951.

My grandfather Lipa and grandmother Zlata had eight children: six boys and two girls. My grandmother told me that she had six boys and then came a girl. One girl didn't seem enough to them and they got another one. The boys studied at cheder and went to work at a young age. Their grandfather Zakhar thought it was necessary. Besides, the situation in the family got worse. Zakhar couldn't provide for his daughter's big family after Lipa died. The boys became apprentices at a big mill in Poltava.

My father's brother Gershl was the oldest child. He was born in 1897. Gershl was a humble man. He finished a course in accounting after the Revolution of 1917 and worked as an accountant for the rest of his life. Gershl married a Russian woman. Her name was Evgenia Medvedeva and she had a daughter. During the war Gershl was in evacuation and after the war he, his wife and their daughter Maya lived in Chernigov. Gershl died of cancer in 1970. His daughter Maya lives in Chernigov.

My father's second oldest brother Abram was born in 1898. He was the most talented and determined of the brothers. While being a worker at the mill he demonstrated his engineering skills without having any education. He modified some equipment functions and the owner of the mill noticed him. The owner helped Abram to get education and he took an external degree at grammar school. Abram received higher education after the Revolution. He worked at power stations and was involved in the electrification of railroads. He was an outstanding engineer and knew in person Kaganovich 4 and Ordjonikidze [Bolshevik Party leader and Lenin's comrade; high official in the Soviet government]. Before the war he worked in Kharkov and after the war he lectured at the tank college in Saratov. Abram wasn't married and didn't have any children. He returned to Kharkov after the war. He worked as an engineer until he died in 1972.

The next children were twins, Moishe and Meilah, born in 1899. Moishe was the one who died after he took poison instead of medicine. Meilah was a commander of an armored train during the Civil War and perished in 1919.

My father's youngest brother Iosif, born in 1902, didn't want to begin his life with hard manual labor. He became a shop-assistant in a store. After the Revolution he finished a course for tradesmen and worked as the director of a store for the rest of his life. During the war he was in evacuation in Tashkent with his family. His wife Polia died in evacuation and he got married twice or three times afterwards. He had two daughters: Fira and Liza. One of them married an Uzbek, and the other one was married to a Tatar man. Liza's older son has two names: Bencion, a Jewish name, and Bahadyr, an Uzbek name. They lived in Uzbekistan and he was accordingly given an Uzbek name. They lived in Tashkent. Iosif died there in 1975.

The next children were two daughters. The older girl's name was Esther Malka. She was born in 1903. Later Esther Malka became Esphir in Russian manner [see common name] 5. She wanted to become a doctor and her older brother Abram helped her to get education at the Medical Institute in Kharkov. All her brothers, including my father, provided assistance to Esther. Esther worked as a doctor all her life. She died in 1993, three days before she turned 90. Her husband Naum Libin perished at the front in 1942, and her daughter Mary Libina lives in Kiev. She is an art expert and a great specialist on the life and work of Mark Chagall 6.

My father's youngest sister Klara didn't get any education. She was a very beautiful girl and emotional person. She got married several times. Her first husband was my father's friend Mark Tarnopolskiy. In the middle of the 1930s she married a very interesting man, a construction engineer called Leonid Bely. Bely was arrested in 1938 [during the so-called Great Terror] 7, but they didn't keep him long in the camp [see Gulag] 8. He was a very skilled construction organizer and was sent to a construction site in Mongolia. He was supervised there and didn't have the right to leave the place until 1942. Klara joined him there during the war. In the 1940s her son from her first marriage, Yuriy, vanished and my aunt actually lost her mind. She was cradling the pillow in her arms calling it Yuriy. The doctors advised her to have another baby and she gave birth to a girl when she was over 40. They called the girl Yulia after Yuriy. She lives in Moscow. In 1947 Leonid Bely was allowed to return to Russia, but he wasn't allowed to settle down in Moscow, Leningrad or capitals of the union republics. He worked in Briansk for three years and then he obtained a [residence] permit 9 and moved to Moscow with his family. Klara and her husband died in the middle of the 1980s.

My father Boris Boguslavskiy was born in Khorol on 5th May 1900. He was given the name Bencion at birth. But when he was in the Red army during the revolution his commanding officer suggested that he should change his name to Boris. He said people would be teasing him, calling him Benia otherwise. Thus, he became Boris. Like all other boys my father finished cheder and went to work at the age of ten. He worked as an errand boy at the drapery store from 1910 till 1914. In 1914 he went to work at the mill in Poltava where his brothers were working, too. He was an equipment greaser.

This was a good time for the brothers. They worked and played together. They were meeting with their friends and girls. To make sure they wouldn't disturb their mother and grandfather at night they decided one of them had to stay at home. They tied a rope to his leg and threw another end of the rope into the garden through the window. The rest of them were coming home at different times and they just had to pull the rope and their brother opened the door for them. Abram worked and studied during the day and didn't want to be bothered at night. He was smart and resourceful, so he tied the rope to the bed and his brothers had to get back in through the window.

The brothers were very close and loved each other. Although they grew up in a religious family that honored Jewish traditions they were atheists. They were enthusiastic about the Revolution and the new ideas. My father quit the mill in 1917 and joined the Red Guard unit. In 1918 he became a member of the Communist International of young people. A year later my father became the secretary of the provincial Komsomol 10 committee and then instructor and political education department supervisor of the Komsomol committee in Kharkov, which was the capital of Ukraine at that time. In 1925 he became a member of the Bolshevik Party.

The only elementary education my father had was cheder. He learned to read and write in Russian and then he finished a Rabfak 11 and a course of 'red directors'[political education for people holding managerial positions]. My father was an intelligent man. He read a lot, knew the [then] modern poets Mayakovsky 12, Yesenin 13 and Blok 14 and he wrote poems himself. Women liked him and he had the reputation of being a 'playboy' before he met my mother in 1925 and fell in love. On a photograph of my mother, father and his ex- girlfriend he wrote the words addressed to my mother, 'I used to think that sentimentality was just spree, but here - a little spring has broken in my chest'. My parents got married in 1926 never to part again.

I know very little about my mother's family. I have an old picture of my mother's family. There is a whole group of people, but they are all strangers to me, regretfully. My mother Anna Gandelsman was born into the family of a poor Jewish fiddler in the town of Priluki, Chernigov province, in 1902. Her father Boruh Gandelsman, born in the 1860s, performed at Jewish weddings and parties. His family didn't have a stable income and they were very poor. My grandfather also tried to teach children to play the fiddle, but there were very few parents that could afford to pay for classes and this work didn't produce any profit.

My grandmother Hana Gandelsman, nee Zbarskaya, didn't work. My grandparents lived with the family of my grandmother's parents Isaak and Rohlia Zbarskiye. I don't know what my grandfather Isaak was doing. I only know that he had many children that got various professions: wagon driver [balagula], melamed and teacher at cheder. They were rather poor. My grandfather Boruh died in his late forties. My grandmothers both became widows when they were very young. Hana lived a long life. She was a selfish woman and very different from the image of a typical Jewish mother. There was no warmth or motherly love in the house and her children left their parents' home as soon as they could. I don't know if they were religious or not.

The older son Moisey, born in 1890, left his family when he was young. He finished grammar school as an external student. He worked as an accountant and his wife worked as a doctor in Kharkov. They didn't have any children. Moisey died around 1935.

The second son Yasha, born in the 1900s, became an engineer. He was married. His wife's name was Maria. He worked at the military plant. During the war the plant was evacuated to the Ural. He died of ulcer in 1943.

My mother's youngest brother Lyova, born in 1903, was also an engineer. He worked at Kharkov tractor plant. When the war began he wanted to go to the front but because of an accident at the plant he had two toes amputated and wasn't allowed to join the army. With his plant he evacuated to Stalingrad and then Barnaul where he took part in the construction of the Barnaul tank plant. My grandmother Hana lived with Lyova. She was a terribly selfish woman and didn't allow him to get married. She believed he should take care of her. At the age of 80 she broke her hip and couldn't move. Lyova spent his life looking after her. He got married at 45 after my grandmother died. He didn't have any children. Lyova died in Kharkov in 1980.

My mother's youngest sister Mania received no education. After the Revolution she finished a Rabfak to learn how to read and write. Mania never worked, as she was very sickly. Her Jewish husband Grisha Tsodikov, a wonderful man, simply adored her and didn't allow her to do anything, not even about the house. During the war Grisha perished at the front. Mania died in 1947. Their son Arkadiy Tsodikov lives in St. Petersburg.

My mother went to live with her cousins. There were four sisters, their last name was Tsyfrinovich and my mother was raised by them after her father died. They were her mother's cousins. My grandmother Hana sent my mother to be raised by her cousins because she understood that educated and modern women living in St. Petersburg would be able to give her daughter a lot more than she could.

I only know the name of the oldest of the Tsyfrinovich sisters. Her name was Tsyva. They were students and they were so emancipated that they didn't want to get married. Only Tsyva, who became a doctor, was married. Her daughter Martha Tsyfrinovich was a puppeteer at the puppet theater. The rest of the sisters stayed single. They spoke Russian and wanted to forget the language of their parents - Yiddish. They read Russian books and communicated with young poets, artists and revolutionaries.

My mother grew up a modern emancipated young lady under their influence. She couldn't even speak Yiddish and when my father introduced her to his parents they couldn't communicate because they didn't speak Russian. My mother finished grammar school in St. Petersburg and after the Revolution she and her aunts moved to Kharkov. In Kharkov my mother entered a course in law. She never worked as a lawyer but she was a very educated woman. In 1925 my mother met my father and they got married in April 1926. They had a civil ceremony, which was common at that time. They didn't have a Jewish wedding although my grandfather Zakhar insisted that they did. They rented an apartment at the beginning until my father, who held an important position at the Ukrteztile trust, received an apartment.

My older sister Nelia Boguslavskaya was born in 1927. My grandmother Zlata came to look after Nelia and my parents hired a nanny. My father had a high salary and my mother could afford to stay at home.

In summer 1928 my father went to Kharkov region as a collectivization 15 officer. He fell ill with typhoid there and was brought to Kharkov unconscious. My grandmother Zlata contracted typhoid from him. It took a lot of effort to nurse them back to health. It took my father a long time to recover from what he saw in the villages - the forced removal of bread from farmers, the expropriation of kulak 16 property and the deportation of those that opposed the authorities to Siberia. It was awful for him to have to participate in these processes. He had to because he was a member of the party and believed what the party was doing to be right. Later my father held a number of official posts. My parents lived in a small apartment. They often had family and friend gatherings to celebrate 1st May and October Revolution Day 17. They went on picnics to the countryside. All of their friends were Jews but they never talked about Jewish traditions or holidays and they tried to destroy any Jewish roots that they had.

My father Boris Boguslavskiy, after recovering from typhoid, was the director of a factory that processed raw materials for the manufacturing of felt, wool and other fabrics. The factory was located in a neighborhood of Kharkov called Bavaria for some reason. The collective of employees of the factory corresponded with German communists that even visited Kharkov. My father had a picture taken of him and Wilhelm Pieck 18. This was before 1933 when the fascists came to power in Germany. Around 1936 my father finished a special course for political officers of the Red army and was waiting for a job assignment as a commissar of a division in the Far East. There was a delay.

In 1937 arrest of the leading party activists began and the authorities suspected every person to be an 'enemy of the people' 19. My father was expelled from the party and demoted. My mother destroyed all photographs including those where my father was photographed with German communists. The most difficult thing for my father was that he was expelled from the party because his faith and ideals were destroyed. He never spoke about this period of his life to my sister or me. After the denunciation of the cult of Stalin in the 1950s [at the Twentieth Party Congress] 20, when we lived in Kherson, my father met an acquaintance that asked him whether he had restored his party membership. My father went pale and said nothing to her. He didn't submit a request to be restored in the party. Perhaps, he was afraid that they would turn him down. My mother thought that it was good luck that my father didn't go to the Far East to work as a commissar. He wouldn't have survived this period of repression.

Growing up in wartime

I was born in 1939 and my mother went to work. My grandmother Zlata was looking after me. I have dim memories of high ceilings in our apartment in Kharkov, my little bed and a blue blanket. That's all I remember from that period.

When the war began [the so-called Great Patriotic War] 21 nobody thought of evacuation at first. It was a common hope that it would be over in no time. But then Kiev was occupied and there were rumors about the extermination of Jews on the occupied areas and it became clear that it was necessary to evacuate.

My mother's younger brother Lyova, who lived in Kharkov with my grandmother Hana and was going to evacuate along with the tractor plant, said that he could only take my grandmother, my mother and my older sister with him as members of his family. My father's sister Esther-Malka was mobilized to the army in the first days of the war. She was staying near Kharkov where a hospital train was being formed and she decided to take me and my grandmother Zlata with her. She believed that at least we would have food on the train. My father was in the air-defense troops. His unit was retreating from Kharkov to Stalingrad. My mother decided that it would be better for me and my grandmother Zlata to join Esther-Malka. It happened so that we separated at the very beginning of the war: my father was on the way to Stalingrad, my mother and Nelia evacuated with Lyova and my grandmother Zlata and I joined the hospital train.

I remember little of this period. I was very ill. I had abscesses all over my body, then I fell ill with measles and then scarlet fever. Esther-Malka kept me in her compartment. It was a risk because she wasn't allowed to keep anybody with an infectious disease on the sanitary train. She confessed to the chief of the train about me and he allowed her to stay with me at Kalinovka station in Kuibyshev region. My grandmother wouldn't have been able to cope with this task alone.

My mother and Nelia went to Stalingrad with the tractor plant. My father came there, too, with his unit and decided to look for them. He knew that the plant employees lived in Beketovka and decided that he should be able to find my mother at the market. He went to the market in Beketovka. As he was short he climbed on a stand and saw my mother and Nelia at the market. My parents didn't have any information about Esther-Malka. They thought they had lost me and my grandmother. My father reproached my mother for the first time in his life for making the mistake of letting us go with Esther. Later they sent a letter to the chief of the hospital and he told them where we were. This was in summer 1942 when the Germans were already attacking Stalingrad. My father moved on with the plant and my mother and Nelia came to Kalinovka. I recognized Nelia at once, but my mother... I said, 'My mother was young and beautiful, but this is an old ugly thin woman'. My mother was crying and I was crying, too. I didn't want to leave Esther- Malka. I called her 'interim mother'. So, our reunion wasn't very happy.

The front was moving closer and we went to my father. His plant settled down in Barnaul. I don't remember our trip to Barnaul. We arrived at the railroad workers club where all evacuated families were staying. We slept on the floor. Some people had blankets and some used their own clothes to keep warm at night. Then we moved into the house that formerly belonged to a Povolzhye German family. When the war began many Germans were deported to Siberia from Povolzhye. They stayed in Barnaul and then they were moved to the country, away from big military enterprises. Our family occupied half the house and there was another evacuated family in the other half of the house.

My father and mother walked to work across town every day in any kind of weather. They were working at the construction of a big tank plant on the outskirts of town. My grandmother woke them up at 3 o'clock in the morning. My mother worked at the headquarters of the plant and my father worked as a chief energy specialist. Nelia passed her exams for the 8th grade and went to the 9th grade.

As a result of scarlet fever, I had complications in my joints and couldn't walk for a long time. Later I went to kindergarten, but children got very little food there. I remember our teachers and nurses having full plates of food while we received just a little bit. We were always hungry. My sister picked me up after she got bread by cards and I asked her to give me a piece of bread because I wasn't in the condition to walk home. She had to pull me behind her as I couldn't walk properly. After we received a room from the plant I was sent to the kindergarten of the plant. The children got plenty of food there. I guess military enterprises had special supplies. It was a very good kindergarten. We even went to the countryside in summer. Once I came home from kindergarten and asked my mother, 'Who are Jews? Are we worse than the others?' She replied, 'No, we are just like anybody else. There are Russians, Ukrainians, Germans and Jews. You are a Jew and so am I'. This was the first time I questioned my nationality. In 1946 my whole kindergarten group went to the first grade of a Russian school.

I remember our Polish neighbor Stanislava dancing, singing, crying and laughing when Warsaw was liberated. The reaction was kind of the same on Victory Day 22, 9th May 1945. We cried, sang and danced.

Post-war

My parents continued to work in Barnaul and my sister and I attended school. In 1947 Nelia went to Kiev, where Esther lived, and entered Kiev Polytechnic Institute. A year later I fell ill with typhoid and inflammation of pelvis of the kidneys. It resulted in anemia and I actually couldn't walk and often fainted. The doctors said that to save my life we had to return to Ukraine where I was born. My parents wanted to go to Kiev or Kharkov. My father went to Moscow to obtain a permit, and he was offered a job with the Komsomolets plant in Lubny. We went there.

I faced anti-Semitism in Lubny. I went to the Russian school, located far from home, because I didn't know Ukrainian. When I was passing the Ukrainian school in the darkness the boys were shouting, 'Ah, Sarah!' [this Jewish name was used to abuse] beating me on the head with their school-bags. I told them that they were violating the constitution and that all people were equal in our country. Later my mother organized a group of the most incorrigible 'hooligans' that studied in our school and they escorted me home. I recited poems to them and told them of books that I had read.

My father was a dispatcher at the plant. When he decided to submit his request about restoration of his membership in the party an anti- Semitic campaign began: the Doctors' Plot 23. My father was fired. Esther was working at the polyclinic at the Higher Party School 24. She lost her job, too. My father couldn't find work for a long time and we had to leave for Kherson. Nelia received her [mandatory] job assignment 25 there upon graduation from the institute.

In Kherson my mother got a job first and then my father found work at the department of culture. He was an economist there until he retired. In Lubny we lived in an apartment of the plant and we had to move out after my father was fired. In Kherson we rented a small room in a house without any comforts.

When we heard about Stalin's death I was on the edge of crying but my father told me fiercely, 'Shut up! Stop it!' We had his portrait with the mourning bands installed at school and we were reading the poem 'Vladimir Ilyich Lenin' by Mayakovsky in class. When it was my turn to read I had a lump in my throat and couldn't say a word.

After finishing school I entered Kiev Polytechnic Institute. I finished school with a gold medal and I only had to pass an interview. I was very nervous. Perhaps, it was the result of malaria, which I had during the war. During the interview I didn't feel well and they called a doctor. It turned out I had a very low blood pressure. The teachers told me that I couldn't study at the institute with such a low blood pressure. I said through tears, 'Of course, I can only go work at a plant or collective farm 26 with my blood pressure'. They sent me to take exams and I got a '3' for composition, although I always wrote excellent compositions. It was clearly a demonstration of anti- Semitism. I realized that I had to go to an institute where I wouldn't care and wouldn't get excited. I entered Odessa Technological Institute. I studied successfully. There were many Jewish students and teachers and I actually faced no anti-Semitism there. Once my close friend told me that she had broken up with her young man because he was a Jew. Although I was a Jew she still confessed in me.

I could choose the location of my job assignment because I had the highest grades. My parents found out there was a position in Kharkov, although with a very low salary. They convinced me to go there and promised that they would join me. I went to Kharkov and lived there until 1975 when I exchanged my apartment for one in Kiev.

My parents stayed in Kherson. My sister Nelia married Evsey Berman, a Jew, in 1955. Nelia died of cancer in 1980. My father died in 1982. He was devoted to the Communist Party until the last days of his life. My mother moved in with me. She died in Kiev in 1985.

I'm an engineer. A long time ago I began to write poems. At school I translated from Ukrainian into Russian and sometimes from English into Russian. The first poetess that I translated into Ukrainian was Veronika Tushnova. Later I got fond of Marina Tsvetaeva 27. My first book of poems was published in 1965. The publishing house kept my manuscript for a long time until an acquaintance of mine called them and, introducing herself as a high official, told them to publish my book. She did it as a joke but it worked and my first book of poems was published. Then I couldn't publish a line until the middle of the 1990s. They just didn't publish any Jewish writers at all at the time. All publishing houses were state owned and there was a tough censorship. It was impossible to publish a single line.

I write poems in Ukrainian. In Kherson I had wonderful Ukrainian teachers and I learned the language to perfection. I love this language and I believe it to be my mother tongue. I don't know Yiddish. When my grandmother was alive I asked her to teach me Yiddish. She said, 'You won't need it'. A few years ago I entered an evening school to study Yiddish. Now I have a good conduct of Yiddish and translate Jewish poets. Recently a book of my poems and translations was published: they are translations of poems by Peretz Markish 28 and others.

My interest in the Jewish language and traditions is based on literature. I don't observe Jewish traditions or celebrate holidays. I don't even know them. Israel is just another country for me. I do sympathize with its people but I simply don't agree with many things happening there. I don't think that one should respond to murder and terrorism with similar methods. I love Ukraine and, frankly speaking, I don't know who I am: a Jewish Ukrainian or a Ukrainian Jew.

I got married late. My husband Stanislav Rossoha is Ukrainian. He was born in Globino, Poltava region in 1943. He finished the Philological Faculty of Dnepropetrovsk University. We met a long time ago in Kharkov. Stanislav was a Ukrainian nationalist, he dedicated his life to the struggle for an independent Ukraine. He had many friends among the dissidents. During the period of the struggle against dissidents in the 1970s he could have been arrested. An acquaintance of ours hid him in a mental hospital for some time.

I don't know why I couldn't publish my poems in all those years; whether it was vulgar anti-Semitism or whether it had to do with my relationship with Stanislav. It happened so that Stanislav married another woman after I moved to Kiev. But the years passed and he is my husband now. I'm on good terms with his daughters from his first marriage. I don't have any children of my own. It's amazing, but his younger daughter looks very much like me. My husband says it is because he has always thought about me. I write and translate a lot nowadays. The Kiev Institute of Judaism supports my activities. So I get involved in the Jewish life and come back to my roots one way or another. I read Jewish newspapers and study at the University of Spiritual Heritage of the Jewish people. We celebrate Sabbath in the community. I have many friends there. I try to remember to light Sabbath candles and we celebrate Jewish holidays at home.

Glossary

1 Russian Revolution of 1917

Revolution in which the tsarist regime was overthrown in the Russian Empire and, under Lenin, was replaced by the Bolshevik rule. The two phases of the Revolution were: February Revolution, which came about due to food and fuel shortages during World War I, and during which the tsar abdicated and a provisional government took over. The second phase took place in the form of a coup led by Lenin in October/November (October Revolution) and saw the seizure of power by the Bolsheviks.

2 Civil War (1918-1920)

The Civil War between the Reds (the Bolsheviks) and the Whites (the anti-Bolsheviks), which broke out in early 1918, ravaged Russia until 1920. The Whites represented all shades of anti-communist groups - Russian army units from World War I, led by anti-Bolshevik officers, by anti-Bolshevik volunteers and some Mensheviks and Social Revolutionaries. Several of their leaders favored setting up a military dictatorship, but few were outspoken tsarists. Atrocities were committed throughout the Civil War by both sides. The Civil War ended with Bolshevik military victory, thanks to the lack of cooperation among the various White commanders and to the reorganization of the Red forces after Trotsky became commissar for war. It was won, however, only at the price of immense sacrifice; by 1920 Russia was ruined and devastated. In 1920 industrial production was reduced to 14% and agriculture to 50% as compared to 1913.

3 Pogroms in Ukraine

In the 1920s there were many anti-Semitic gangs in Ukraine. They killed Jews and burnt their houses, they robbed their houses, raped women and killed children.

4 Kaganovich, Lazar (1893-1991)

Soviet Communist leader. A Jewish shoemaker and labor organizer, he joined the Communist Party in 1911. He rose quickly through the party ranks and by 1930 he had become Moscow party secretary-general and a member of the Politburo. He was an influential proponent of forced collectivization and played a role in the purges of 1936-38. He was known for his ruthless and merciless personality. He became commissar for transportation (1935) and after the purges was responsible for heavy industrial policy in the Soviet Union. In 1957, he joined in an unsuccessful attempt to oust Khrushchev and was stripped of all his posts.

5 Common name

Russified or Russian first names used by Jews in everyday life and adopted in official documents. The Russification of first names was one of the manifestations of the assimilation of Russian Jews at the turn of the 19th and 20th century. In some cases only the spelling and pronunciation of Jewish names was russified (e.g. Isaac instead of Yitskhak; Boris instead of Borukh), while in other cases traditional Jewish names were replaced by similarly sounding Russian names (e.g. Eugenia instead of Ghita; Yury instead of Yuda). When state anti-Semitism intensified in the USSR at the end of the 1940s, most Jewish parents stopped giving their children traditional Jewish names to avoid discrimination.

6 Chagall, Marc (1889-1985)

Russian-born French painter. Since Marc Chagall survived two world wars and the Revolution of 1917 he increasingly introduced social and religious elements into his art.

7 Great Terror (1934-1938)

During the Great Terror, or Great Purges, which included the notorious show trials of Stalin's former Bolshevik opponents in 1936-1938 and reached its peak in 1937 and 1938, millions of innocent Soviet citizens were sent off to labor camps or killed in prison. The major targets of the Great Terror were communists. Over half of the people who were arrested were members of the party at the time of their arrest. The armed forces, the Communist Party, and the government in general were purged of all allegedly dissident persons; the victims were generally sentenced to death or to long terms of hard labor. Much of the purge was carried out in secret, and only a few cases were tried in public 'show trials'. By the time the terror subsided in 1939, Stalin had managed to bring both the Party and the public to a state of complete submission to his rule. Soviet society was so atomized and the people so fearful of reprisals that mass arrests were no longer necessary. Stalin ruled as absolute dictator of the Soviet Union until his death in March 1953.

8 Gulag

The Soviet system of forced labor camps in the remote regions of Siberia and the Far North, which was first established in 1919. However, it was not until the early 1930s that there was a significant number of inmates in the camps. By 1934 the Gulag, or the Main Directorate for Corrective Labor Camps, then under the Cheka's successor organization the NKVD, had several million inmates. The prisoners included murderers, thieves, and other common criminals, along with political and religious dissenters. The Gulag camps made significant contributions to the Soviet economy during the rule of Stalin. Conditions in the camps were extremely harsh. After Stalin died in 1953, the population of the camps was reduced significantly, and conditions for the inmates improved somewhat.

9 Residence permit

The Soviet authorities restricted freedom of travel within the USSR through the residence permit and kept everybody's whereabouts under control. Every individual in the USSR needed residential registration; this was a stamp in the passport giving the permanent address of the individual. It was impossible to find a job, or even to travel within the country, without such a stamp. In order to register at somebody else's apartment one had to be a close relative and if each resident of the apartment had at least 8 square meters to themselves.

10 Komsomol

Communist youth political organization created in 1918. The task of the Komsomol was to spread of the ideas of communism and involve the worker and peasant youth in building the Soviet Union. The Komsomol also aimed at giving a communist upbringing by involving the worker youth in the political struggle, supplemented by theoretical education. The Komsomol was more popular than the Communist Party because with its aim of education people could accept uninitiated young proletarians, whereas party members had to have at least a minimal political qualification.

11 Rabfak (Rabochiy Fakultet - Workers' Faculty in Russian)

Established by the Soviet power usually at colleges or universities, these were educational institutions for young people without secondary education. Many of them worked beside studying. Graduates of Rabfaks had an opportunity to enter university without exams.

12 Mayakovsky, Vladimir Vladimirovich (1893-1930)

Russian poet and dramatist. Mayakovsky joined the Social Democratic Party in 1908 and spent much time in prison for his political activities for the next two years. Mayakovsky triumphantly greeted the Revolution of 1917 and later he composed propaganda verse and read it before crowds of workers throughout the country. He became gradually disillusioned with Soviet life after the Revolution and grew more critical of it. Vladimir Ilyich Lenin (1924) ranks among Mayakovsky's best-known longer poems. However, his struggle with literary opponents and unhappy romantic experiences resulted in him committing suicide in 1930.

13 Yesenin, Sergei Aleksandrovich (1895-1925)

Russian poet, born and raised in a peasant family. In 1916 he published his first collection of verse, Radunitsa, which is distinguished by its imagery of peasant Russia, its religiosity, descriptions of nature, folkloric motifs and language. He believed that the Revolution of 1917 would provide for a peasant revival. However, his belief that events in post-revolutionary Russia were leading to the destruction of the country led him to drink and he committed suicide at the age of 30. Yesenin remains one of the most popular Russian poets, celebrated for his descriptions of the Russian countryside and peasant life.

14 Blok, Aleksandr Aleksandrovich (1880-1921)

Russian poet, considered the greatest of the Russian Symbolists. Blok's reputation is based on a large number of lyrics, verse dramas and, above all, his masterpiece, the long poem The Twelve, an impressionistic picture of St. Petersburg during the early days of the Revolution. He is also recognized for creating the new accentual verse in Russian known as dolniki, which is based only on the number of stresses per line, thus allowing any number of unstressed syllables between the stresses. This introduced a new freedom into modern Russian poetry which was used to good account by later poets such as Mayakovsky and Yesenin.

15 Collectivization in the USSR

In the late 1920s - early 1930s private farms were liquidated and collective farms established by force on a mass scale in the USSR. Many peasants were arrested during this process. As a result of the collectivization, the number of farmers and the amount of agricultural production was greatly reduced and famine struck in the Ukraine, the Northern Caucasus, the Volga and other regions in 1932-33.

16 Kulaks

In the Soviet Union the majority of wealthy peasants that refused to join collective farms and give their grain and property to Soviet power were called kulaks, declared enemies of the people and exterminated in the 1930s.

17 October Revolution Day

October 25 (according to the old calendar), 1917 went down in history as victory day for the Great October Socialist Revolution in Russia. This day is the most significant date in the history of the USSR. Today the anniversary is celebrated as 'Day of Accord and Reconciliation' on November 7.

18 Pieck, Wilhelm (1876-1960)

First President of the German Democratic Republic (1949).

19 Enemy of the people

Soviet official term; euphemism used for real or assumed political opposition.

20 Twentieth Party Congress

At the Twentieth Congress of the Communist Party of the Soviet Union in 1956 Khrushchev publicly debunked the cult of Stalin and lifted the veil of secrecy from what had happened in the USSR during Stalin's leadership.

21 Great Patriotic War

On 22nd June 1941 at 5 o'clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War. The German blitzkrieg, known as Operation Barbarossa, nearly succeeded in breaking the Soviet Union in the months that followed. Caught unprepared, the Soviet forces lost whole armies and vast quantities of equipment to the German onslaught in the first weeks of the war. By November 1941 the German army had seized the Ukrainian Republic, besieged Leningrad, the Soviet Union's second largest city, and threatened Moscow itself. The war ended for the Soviet Union on 9th May 1945.

22 Victory Day in Russia (9th May)

National holiday to commemorate the defeat of Nazi Germany and the end of World War II and honor the Soviets who died in the war.

23 Doctors' Plot

The Doctors' Plot was an alleged conspiracy of a group of Moscow doctors to murder leading government and party officials. In January 1953, the Soviet press reported that nine doctors, six of whom were Jewish, had been arrested and confessed their guilt. As Stalin died in March 1953, the trial never took place. The official paper of the Party, the Pravda, later announced that the charges against the doctors were false and their confessions obtained by torture. This case was one of the worst anti-Semitic incidents during Stalin's reign. In his secret speech at the Twentieth Party Congress in 1956 Khrushchev stated that Stalin wanted to use the Plot to purge the top Soviet leadership.

24 Party Schools

They were established after the Revolution of 1917, in different levels, with the purpose of training communist cadres and activists. Subjects such as 'scientific socialism' (Marxist-Leninist Philosophy) and 'political economics' besides various other political disciplines were taught there.

25 Mandatory job assignment in the USSR

Graduates of higher educational institutions had to complete a mandatory 2-year job assignment issued by the institution from which they graduated. After finishing this assignment young people were allowed to get employment at their discretion in any town or organization.

26 Collective farm (in Russian kolkhoz)

In the Soviet Union the policy of gradual and voluntary collectivization of agriculture was adopted in 1927 to encourage food production while freeing labor and capital for industrial development. In 1929, with only 4% of farms in kolkhozes, Stalin ordered the confiscation of peasants' land, tools, and animals; the kolkhoz replaced the family farm.

27 Tsvetaeva, Marina Ivanovna (1892-1941)

Russian poet, playwright and prose writer. She began to write poetry at the age of 6 and started publishing books of poetry from the age of 16. Her first collection of poems, Evening Album (1910), shows a certain childlike frankness. Tsvetayeva was influenced by the Symbolists but did not join any literary group or movement.. She did not accept the Revolution of 1917 and went abroad in 1922 to join her husband. They lived in Berlin and Prague and finally settled in Paris in 1925. After years of financial difficulties she returned to the USSR in 1939. Her husband, daughter and sister were arrested, and Tsvetaeva could not withstand the isolation during evacuation in the war and hanged herself.

28 Markish, Peretz (1895-1952)

Yiddish writer and poet, arrested and shot dead together with several other Yiddish writers, rehabilitated posthumously.

Galpert Tilda

Életrajz

Galpert Tilda alacsony termetű idős asszony. Tartását megőrizte, arcvonásai szabályosak, tekintete élettel teli, mindig mosoly bujkál az arcán, a beszélgetőpartnerével kedvesen beszél. Az oroszt magyar akcentussal beszéli, és ez nem meglepő, ugyanis a családban főleg magyarul beszélnek. Jól beszél még csehül, tud jiddisül és ukránul is. Van egy érdekes, sok magyar családra jellemző szokása, a reggeli kávézás. Nem is szokás ez, hanem inkább szertartás. Rend, tisztaság és precizitás jellemzi mindenben: minden gesztusában, szavában, a lakásból is ez árad. A lakás régi, de jó állapotú, az 1930-as években épült. Ebben a lakásban minden lakói józanságáról és alaposságáról árulkodik. A bútorzat régi, masszív fotelekből, díványokból és szekrényekből áll. A házaspár már fél évszázada itt él, féltve őrzik az egykor létrehozott családi fészket. Nagyon nehéz külön beszélni a feleségről, anélkül, hogy a férjről is szólnánk. Ez egy nagyon kedves pár, koruk ellenére nagyon gyengéden viselkednek egymással.

A nagyszüleim mind apai, mind anyai ágon Munkácsról, illetve egy Munkács környékén található községből származtak. A községet a Nagy Honvédő Háború előtt Várpalánkának hívták. A háború után Várpalánka megszűnt [Várpalánka természetesen nem a Nagy Honvédő Háború után vesztette el önállóságát, hanem az első világháború után. Addig Bereg vm.-hez tartozott, majd a trianoni békeszerződés – többek között – Munkácsot és környékét is Csehszlovákiának ítélte. Lásd még: Munkács. – A szerk.]. Ahogy Munkács épült, nőtt, elnyelte Várpalánkát. Most a város részét képezi [Várpalánka – kisközség volt Bereg vm. Munkácsi járásában, 1891-ben 1600, 1910-ben 1300 német, magyar és rutén lakossal. (Közigazgatásilag ide tartozott a munkácsi vár és fegyintézet.) – A szerk.].

Kárpátalja 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. 1918-ban átadták a Csehszlovák Köztársaságnak [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság]. Ez volt Kárpátalja virágzásának a kora. A csehek nagyon lojális, kulturált emberek voltak, pártfogolták a zsidókat. Az ő idejük alatt kaptak a zsidók jogot állami tisztségek betöltésére, magánvállalkozások vezetésére, erről a szüleim meséltek nekem [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-uk működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). A „magánvállalkozások vezetésére” pedig az államnak természetesen semmilyen befolyása nem volt. (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. 1938-ban Kárpátalján megint a magyarok kerültek hatalomra, de ez már a fasiszta Magyarország volt, a fasiszta Németország szövetségese [1938-ban Kárpátaljának csak egy része – Munkács, Ungvár és Huszt környéke – került vissza átmenetileg Magyarországhoz. Lásd: első bécsi döntés; Kárpátalja elfoglalása. – A szerk.]. A németek feletti győzelem és a második világháború befejezése után a határok megváltoztatása eredményeként 1945-ben Kárpátalja a Szovjetunió része lett.

Munkács nagyon festői helyen, a Kárpátok délnyugati lábánál fekszik. A városon keresztülfolyik a Latorca. A város Ungvártól negyven kilométerre található, délkeleti irányban. Munkács kárpátaljai léptékkel nagyvárosnak számított. A huszadik század elején harminckétezer ember lakta [Az 1910. évi népszámlálás szerint Munkács lakossága 17 300 fő volt, 1938-ban volt a lakosságszám 30 000 fő körül. – A szerk.]. Munkács lakosságának több mint fele zsidó volt [Bár a város lakóinak közel a fele zsidó volt, de az 50%-os arányt valójában soha nem érték el. Lásd a „Munkács” szócikket. – A szerk.]. Éltek még ott huculok [„Huculok: sajátos népi kultúrájú ruszin (ukrán) népcsoport Ukrajnában. Településterületük a Kárpátok keleti oldalán volt Galíciában, de jelentős csoportjaik éltek a Kárpátok Máramaros vm.-i szakaszán a Tisza forrásvidékén és északi mellékvizei völgyeiben is” (Magyar Akadémiai Nagylexikon). – A szerk.], magyarok, csehek, szlovákok és más nemzetiségek képviselői. Mindannyian barátságban éltek egymással. Az emberek nemzedékeken át éltek ott együtt, és ez alatt kifejlődött bennük a türelem és tisztelet más szokások, vallások iránt. Zsidó pogrom errefelé sosem volt.

Munkácson több mint húsz imaház és zsinagóga és ezen kívül jesiva is volt. Volt zsidó iskola és zsidó gimnázium Az [elemi] iskola egyházi iskola volt, a gimnázium világi, ez sok igazhitű zsidó körében elégedetlenséget váltott ki. Volt egy külön ház, amiben két sajhet [sakter] dolgozott. Mindig rengeteg gyerek gyűlt össze náluk, akiket az anyjuk küldött oda a csirkékkel, libákkal.

Szombaton Munkács kiürült, minden zsidó a zsinagógába ment. Minden üzlet bezárt, de a nem zsidó lakosok tudták már, hogy minden szükséges dolgot csütörtökön és pénteken be kell szerezni. Szinte az egész kereskedelem a zsidók kezén volt. Volt néhány nem zsidó üzlet is, de azok távol voltak a központtól, és körülményes volt őket megközelíteni. Voltak földművelő zsidók, akiknek földjük volt [lásd: a földművelés szerepe], és voltak vállalkozók. Voltak zsidó orvosok, tanárok, jogászok is, de kevesen. Kárpátalja fakitermelő vidék, és a falerakatok nagy része zsidó kézen volt. De mint mindenütt, a legtöbb zsidó szegény volt. Az iparosok – szabók, cipészek, bádogosok, ácsok és mások – mind zsidók voltak. Munkácson sok zsidó nő készített parókát a zsidó asszonyok számára. Az emberek sokat és keményen dolgoztak, hogy el tudják tartani a családjukat. Az iparosok főleg a város központjában éltek. A parasztok a város szélén laktak, a föld ott olcsóbb volt, mint a központban, és viszonylag olcsón hozzá lehetett jutni egy-egy nagyobb földterülethez. Az iparosoknak viszont forgalmas helyen kellett lakniuk, hogy minél több vevőjük legyen.

Munkácson nagy zsidó hitközség volt. A hitközség tagjai jótékonykodtak, a gazdagok segítették a szegényeket. Sábeszkor és az ünnepeken minden szegény család asztalára macesznak, csirkének, gefilte fisnek [lásd: halételek] kellett kerülnie, erre ügyelt a hitközség. Adtak pénzt gyógyszerre, a szegény családokból származó lányok kelengyéjére, és nem is lehet fölsorolni, még mi mindenre.

Nálunk a családban nem volt szokás, hogy a szülők a család történetéről, a nagypapákról, nagymamákról és azok rokonairól beszéljenek.  Ezért én nagyon keveset tudok róluk. Apám szülei Várpalánkán születtek és éltek. Akkor úgy tűnt, hogy a falu nagyon messze van a várostól.  Várpalánkán a lakosság fele német, a fele zsidó volt. A nagypapát Ackermann Volfnak hívták. Nem tudom, hogy hívták a nagymamát, mi nagyikának hívtuk, a nevén senki sem szólította. Mindketten az 1850-es évek táján születtek. A rokonaik közül senkit sem ismertem. A nagymamára alig emlékszem, mert ő még kisgyerekkoromban meghalt. Egyszer följött Munkácsra. Akkoriban szekéren közlekedtek, ott ült a szekéren, lógatva a lábát. Nekünk nagyon furcsának tűnt, hogy nyáron fekete ruhában és fekete kendőben van. A nagypapa is fekete színű ruhát hordott és kerek fekete kalapot. A nagypapa és a nagymama nagyon vallásos volt. Ennek megfelelően is öltözködtek [lásd: zsidó öltözködési szabályok], és hagyományos zsidó életmódot folytattak. A nagypapa szigorúan ügyelt rá, hogy minden vallási hagyományt betartsanak a családban. Apám szüleinél megtartották a sábeszt és a zsidó ünnepeket, mindent a hagyomány szellemében. Sábeszkor és a zsidó ünnepeken a nagypapa és a nagymama elment a zsinagógába. Saját helyük volt a zsinagógában. A családban jiddisül beszéltek, a nem zsidó szomszédokkal pedig magyarul, csehül. Munkácson a nem zsidó lakosok egy része is, miután a családjuk nemzedékeken át zsidók között élt, értette a jiddist, és meg is tudta magát értetni ezen a nyelven.

Apámék öten voltak testvérek. A legidősebb Dávid volt, utána apám, Ignác következett. A zsidó neve Eizik volt. A harmadik apám öccse, Jiszroel [Izrael] volt, utána következett apám húga, Mirjám. A legfiatalabb testvér Jankel volt. Apám 1885-ben született, a testvérei születési évét azonban nem tudom megmondani. Mindannyian vallásosak voltak, szentül követték a hagyományokat és az ünnepeket.

Azt tudom, hogy apám és a fiútestvérei Várpalánkán jártak német iskolába. Mindannyian jól beszéltek németül. A munkácsi fiúk az elemi iskolán kívül héderben tanultak, a lányok pedig otthon kaptak zsidó oktatást, magántanár járt hozzájuk.

Várpalánka rögtön a hegyek lábánál fekszik. A hegy körül szőlőskertek voltak. A nagypapa bort csinált, és volt egy kocsmája is. A nagyszüleim nem voltak gazdagok, de nem voltak szegények sem. A család nagy volt, és sokat költöttek a gyerekek nevelésére és iskoláztatására. Nagy házuk volt, jártam benne. Az utca felőli oldalon volt a kocsma. Ez egy nagy helyiség volt asztalokkal, és volt egy konyha. A nagymamám főzött. Csak néhány fajta ételt lehetett kapni. A vendégek a nagyapám által készített bort itták. A várpalánkaiak rendszeresen kibérelték a kocsmát esküvőkre. A ház hátulsó részében négy vagy öt szoba volt, itt laktak a nagyszüleim, és itt lakott Dávid is és Jiszroel is a családjával. Ez a ház ma is áll, most ott van a német közösség. A nagypapához és nagymamához gyalog mentünk, mindig dióval és házi süteménnyel kínáltak minket. De korán meghaltak, valamikor az 1930-as években. Még kisgyerek voltam, és szinte semmire sem emlékszem.

Apám idősebbik bátyja, Dávid örökölte a nagypapa halála után a kocsmát. Akkoriban az volt a szokás, hogy az apa a vállalkozását a legidősebb fiára hagyta, a többi fiúnak pedig magának kellett munkát keresnie. Dávid házas volt, egyetlen fia született. A Nagy Honvédő Háború ideje alatt [azaz: a második világháborúban] Dávidot koncentrációs táborba vitték, ott halt meg. A felesége a fiával Munkácson maradt, de ők is meghaltak a holokausztban. Részleteket nem tudok. Jiszroelnek volt egy sörfőzdéje. Nős volt, két fia született: Cvi 1925-ben, Cháim utána. Mindketten Izraelbe mentek, rögtön a második világháború után [Akkor még: Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. Ackermann Cvi most is Izraelben él, Petah Tikván. Amikor Izraelbe megyünk, mindig meglátogatjuk. Cháim Izraelben halt meg a hatnapos háború idején. Jiszroel 1944-ben halt meg, Auschwitzban. A következő volt apám húga, Mirjám. Rá nagyon jól emlékszem. Egy Feuerstein nevű zsidó kereskedőhöz ment feleségül, akinek üzlete volt Munkácson. Nekik nagyon sok gyerekük volt, azt hiszem, tíz, sokat játszottam velük. De már nem emlékszem a nevükre. Mirjám családja nagyon vallásos volt. Apám öccsének, Jankelnek üvegcsiszoló műhelye volt. Neki is sok gyermeke született, minden évben egy. Apám, mielőtt megházasodott, a nagyapámnak segített a borkészítésben.

Anyám szülei Munkácson laktak. Ezek a nagyszüleim városi emberek voltak. Nagypapát sosem láttam, még születésem előtt meghalt. Weisz Sámuelnek hívták, a zsidó neve Smil [Smuel] volt. Nagypapa az 1850-es években született. Nagymama is akkortájt születhetett. Nagymamám nevét nem tudom, bár őt ismertem, és jól is emlékszem rá. Nekünk, unokáknak ő nagymama volt, és a felnőttek, amikor róla beszéltek, szintén nagymamának hívták. Nagypapa az 1920-as évek elején halt meg. Nagypapa halála után a nagymamával lakott a dédmamánk. Nem tudom, hogy a nagymama vagy a nagypapa anyja volt-e. A dédmama az 1930-as évek közepén halt meg, kilencvennégy éves korában. Rögtön utána a nagymama is meghalt.

Weisz nagypapa nagyon jómódú ember volt. Munkács központjában volt nagykereskedése. A nagymama, miután férjhez ment, nem dolgozott, vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket. Ezek a nagyszüleim is nagyon vallásosak voltak. Minden zsidó hagyományt betartottak, és erre tanították a gyerekeiket is. A nagypapának szakálla volt és pajesza, kalapot viselt, és kaftánban járt. A nagymama is a zsidó hagyományoknak megfelelő hosszú, sötét ruhát viselt, és parókát hordott.

Szép nagy házuk volt. Nem emlékszem pontosan, hány szoba volt benne, de legalább hat. A házuk a Jevrejszkaja [Zsidó] utcában volt, ami teljesen zsidó környék volt. Ez az utca ma is létezik. Ebben az utcában volt a hitközség épülete is és a mikve is.

Anyámék heten voltak testvérek. Hogy pontosan mikor születtek, azt nem tudom, de föl tudom sorolni őket születési sorrendben. Mejer volt az elsőszülött. Utána született Izidor, a zsidó neve Szrol [Izrael] volt. Izidor süketnéma volt. Izidor után született Mojse [Mózes]. Aztán három lány következett. Anyám 1885-ben született. A zsidó neve Hinde volt, a hivatalos iratokban a Heléna szerepelt. Aztán következett Hanna, akit a hivatalos iratok szerint Ilonkának hívtak, és Perl, akinek a hivatalos iratokban a Piroska nevet adták. A legfiatalabb testvér Fisl volt, aki a hivatalos iratokban Fülöpként szerepelt. Nem tudom, miért került az igazolványukba az igazi zsidó nevükkel összecsengő magyar név, valószínűleg akkor ez volt az előírás. Mindannyian magyar elemibe jártak. Minden fiú héderben tanult, a lányokhoz házhoz jött a magántanár. Anyám összes testvére és a családjaik is mélyen vallásos emberek voltak, minden zsidó hagyományt megtartottak.

Nagypapa halála után a legidősebb fiú, Mejer örökölte a nagykereskedést. Izidor egy nyomdában volt szedő. Ő volt a legszebb a fiúk közül. Az 1920-as években Izidor és Mojse Budapestre költözött. Mojse egy budapesti születésű zsidó lányt vett el, és valamilyen vállalkozásba fogott. Egyetlen lánya született, aki még 1940 előtt kiment Angliába. Mojse a Nagy Honvédő Háború után még élt [vagyis túlélte a második világháborút]. A koncentrációs táborból hazatérve, 1945-ben találkoztam vele. 1947-ben halt meg. A halála után a felesége a lánya után ment Londonba. Mojsének sem a feleségét, sem a lányát nem ismertem. Izidor nem volt nős. 1944-ben halt meg a budapesti gettóban.

Hanna [Ilona] neve Ösztreicher lett, miután férjhez ment. Semmit sem tudok a férjéről. Perl, azaz Piroska Roth lett, miután férjhez ment. A férjének papírgyára volt, gazdag embernek számított. Perlnek született egy lánya, Ilus, aki most Izraelben él. Az ő vezetékneve a házasságban Sronek lett. Amikor Izraelbe látogattunk, őt is mindig fölkerestük. Se Hanna, se Perl nem dolgozott. Perl is, a férje is, Hanna is 1944-ben halt meg a koncentrációs táborban, Auschwitzban. Jaj, ha összeszámolom, hányan meghaltak közülünk! De erről a témáról nem akarok beszélni, túl fájdalmas. Anyám legkisebb testvére, Fülöp nem dolgozott, egész életében betegeskedett. Fiatalon halt meg, 1932-ben, tuberkulózisban.

Nem tudom, hol és hogyan ismerkedtek meg egymással a szüleim. 1908-ban házasodtak össze. Természetesen zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A részletekről nem meséltek nekem. Az esküvő után is Munkácson laktak, anyám szüleinél. A mi részünk három szobából és konyhából állt. Minden komfort nélkül éltünk. A víz egy víztartályban volt az udvaron. Onnan hordtuk be vödörrel a főzéshez és egyéb célokra. A konyhában volt egy nagy tűzhely, azon főzött anyám, és azzal fűtöttük a konyhát. A szobákban kisebb kályhák voltak. Fával fűtöttünk. Se kert, se veteményes nem volt a ház mellett, mindent a piacon vettünk meg.

A szobáink régi nehéz tölgyfabútorral voltak berendezve. Minden ajtófélfán volt mezüze. Reggel és este a férfiak hagyományos zsidó ruházatban – fekete kaftánban, kalapban – a mi házunk mellett mentek el, amikor a zsinagógába mentek imádkozni. Azt hiszem, gyerekkoromban Munkácson nem volt olyan zsidó, aki ne lett volna vallásos. A mi utcánkban minden zsidó megünnepelte a sábeszt, minden zsidó háztartás kóser volt, a nők pénteken gyertyát gyújtottak. Minden zsidó ünnepet a zsidó hagyományoknak megfelelően ünnepeltek.

Az apám nem volt magas. Kis pajesze és szakálla volt. Az utcán kalapot, kaftánt viselt, otthon kipát. Anyám szerényen, de elegánsan öltözködött, mindig sötét színekben járt, parókát viselt. A szüleim nem voltak szegények. Saját helyük volt a zsinagógában, megengedhették maguknak, hogy fizessenek érte. Rendszeresen eljártak a zsinagógába: anyám sábeszkor és a zsidó ünnepeken, apám naponta kétszer, reggel és este.

Apám bort készített, és kereskedett is vele. A borászatot még fiatalkorában tanulta ki nagypapától Várpalánkán. A szőlőt részben nagypapától, Várpalánkáról hozta, részben a szomszéd városban, Beregszászon vásárolta föl. Apám vett egy munkácsi udvarban egy pincét. Ebben a pincében állt egy óriási prés, és ott készült a bor, méghozzá kóser bor. Főleg zsidók vásároltak az apámnál bort, sábeszra. Sok vevője volt, akik tudták, hogy jó bort csinál, és mindig nála vásároltak.

Az anyám természetesen háziasszony volt, mert sok volt a gyerek. Néha volt cseléd is, amikor sok munka volt a gyerekekkel. Egy ukrán parasztlány volt, aki szinte családtag volt nálunk, főleg a mosást, takarítást csinálta, és mindent előkészített anyámnak a főzéshez. De csak anyám főzött. Másokat nem engedhetett oda, mert akkor fennállt a veszély, hogy az étel nem lesz kóser. És mindig vigyáztak arra is, hogy a cseléd ne nyúljon a borhoz, mert az apám csak kóser bort árusított. Ha pedig egy gój hozzáér a borhoz, akkor az már nem kóser.

A legnagyobb testvérem Margit volt, a zsidó neve Gitl volt, ő 1909-ben született. 1911-ben született Dávid, Fisl bátyám pedig, aki a hivatalos iratokban Fülöpként szerepelt, 1912-ben született. 1914-ben született Szeréna nővérem, akinek a zsidó neve Szura [Sára] volt. 1916-ban született Hersi, aki a hivatalos iratokban Hugóként szerepelt. 1918-ban született a bátyám, Áron. Aztán jött Perl, egy kislány, aki csecsemőkorában meghalt. 1923-ban születtem én. A zsidó nevem Tobi [Tojbe]. Én voltam a hetedik gyermek a családban. 1925-ben született Sámuel öcsém, a zsidó neve Smil [Smuel] volt. Ez a családunk. Mára egyedül én maradtam.

A szüleink vallásos emberek voltak. Minden zsidó hagyományt nagyon szigorúan betartottak a családban. A fiúkat a születésük után nyolc nappal körülmetélték. Megtartották a szombatot és minden zsidó ünnepet. Péntek reggel anyám bárheszt sütött, és két napra előre főzött. Általában csirkét és töltött halat csinált. A sóletet, amit pénteken csinált meg, berakta a sütőbe, hogy meleg maradjon szombatig. Péntek este gyertyákat gyújtott, és áldást mondott rájuk. Az áldás alatt az arcát eltakarta a kezével. Aztán mindnyájan imádkoztunk, és „sábát sálom”-mal köszöntöttük a szombatot. Az apám megáldotta a bárheszt, és leültünk vacsorázni. Szombaton apám elment a zsinagógába. Amikor hazajött, a Tórából olvasott föl. A hetiszakaszt olvasta fel nekünk. Semmilyen munkát nem végeztünk ezen a napon. Még a lámpát sem gyújthattuk meg, egy gyufát sem gyújthattunk. Az ukrán szomszédunk jött át, ő gyújtotta meg a lámpát.

Emlékszem, hogyan zajlott a Pészah előtti takarítás. Mindent ki kellett takarítani, hogy egy morzsa se maradjon sehol. A dolgok menete a következő volt. Széder előtt egy nappal apám végigment a lakáson, mindent ellenőrzött. Anyám apám kezébe libaszárnyat (a szárny végén tollak voltak) és egy kis lapátot adott, és apám úgy járkált a szoba szegleteiben, mintha söpörne. Már nem volt mit söpörni, mert minden patyolattiszta volt. De apám jelképesen söprögetett. Aztán szándékosan elrejtettünk valahol egy kis darab hámecot, hogy megtalálja. Utána fogtunk egy régi fakanalat, ráraktuk a hámecot, egy rongydarabbal rákötöttük erre a kanálra, és elégettük. Ez volt a szokás, ez minden munkácsi zsidó családban ugyanígy zajlott le. Amikor apám már nem élt, valamelyik bátyám végezte ezt.

Munkácson volt egy zsidó pékség. Pészah előtt már egy hónappal elkezdtek maceszt gyártani. A pékséget kihomecolták, a rabbi megvizsgálta, és kiállította az igazolást arról, hogy a pékség tiszta. A pékség a maceszt kiszállította a zsidó otthonokba. A hitközség a szegényeknek ingyen adott valamennyi maceszt. Anyám hagyományos ételeket főzött Pészahkor: húslevest maceszgombóccal, töltött halat, cimeszt, rétest és süteményt [A cimesz lényegében köretféle: libazsírban kissé megpirított gersli, amelyet vízben főznek meg borssal és szerecsendióval ízesítve, sárgarépával és krumplival, valamint pici cukorral. – A szerk.]. Első szédereste apám vezette a szédert. Az asztalfőre ült, és a legfiatalabb fia kérdezte a hagyományos kérdéseket [a má nistánát]. Imádkoztunk és énekeltünk. Nem emlékszem az énekek szövegére, de a dallamukra igen. Nem hívtunk vendéget az első széderestére, de a második szédereste a szüleink rokonai eljöttek hozzánk.

Jól emlékszem még Szükeszre. A szukát minden évben ugyanazokból az oldallapokból építettük, a tetőhöz pedig minden évben új nádat vásároltunk. Az ünnep nyolc napján a szukában étkeztünk, az ételt az ablakon keresztül adogattuk be. Szükeszkor volt egy hagyományos diós játék. A gyerekek az udvaron gyűltek össze, csináltak egy kis kupacot három-négy dióból, aztán egy-egy nagy dióval célba vették, megpróbálták vele szétütni a kupacot. Akinek sikerült, az az összes diót megkapta. 

Ros Hásánákor a szüleim templomba mentek. Amikor hazajöttek, anyám egy tányért rakott az asztalra, amin almaszeletek voltak, és egy mézzel telt csészét, és édes és boldog évet kívánt nekünk. Jom Kipur előtt elvégeztük a kápóresz szertartást, a nők egy fehér tyúkot, a férfiak pedig egy fehér kakast lengettek meg a fejük felett. Jom Kipurkor mindannyian elmentünk a zsinagógába. Volt sófárfújás. A család minden tagja böjtölt. A böjt másnap az első csillagok megjelenésekor ért véget, és akkor a család leült vacsorázni. Hanukakor a vendégek pénzt adtak a gyerekeknek.

Otthon jiddisül beszéltünk, ez volt az anyanyelvünk. Az egész utcában jiddisül beszéltek. Amikor pedig iskolába kezdtünk járni, a barátnőkkel már csehül beszélgettünk, az 1930-as években ez volt nálunk a hivatalos nyelv.

Lehet, hogy a Nagy Honvédő Háború [= a második világháború] előtt is voltak valahol antiszemiták, de Munkácson nem voltak. Hiszen ez egy félig zsidó város volt, és ha valaki megengedett volna magának egy antiszemita kirohanást, megölték volna a zsidók. A munkácsi zsidó hitközség nagyon erős volt. Egyszer a következő történt: egy zsidó valamilyen ünnepről ment hazafelé. Prémsapka volt a fején, szőrmével beszegett ünnepi fejfedő [lásd: strájmli]. Cseh katonák mentek el mellette, lekapták a sapkát, és elfutottak vele. A zsidó elment a rabbihoz, és elmesélte neki az esetet. Másnap Munkács összes zsidója összegyűlt a cseh kaszárnya udvarán. Megtalálták a katonákat, azok elnézést kértek a férfitól, visszaadták neki a sapkát, és a rabbitól is bocsánatot kértek. Ez volt az egyetlen ilyen eset, a fiatal katonák biztosan csak viccelődni, csintalankodni akartak.

Minden munkácsi zsidó annak rendje és módja szerint megünnepelte az ünnepeket. Nagyon közel laktunk a zsinagógához, körülbelül ötven méterre volt a házunktól. Apám minden hétköznap reggel elment imádkozni a zsinagógába. A legtöbb zsidó minden reggel járt a zsinagógába. Esténként az esti imára is jártak. Néhányan otthon imádkoztak, ez nem számított elítélendőnek. A zsidó fiúknak minden nap el kellett menniük a zsinagógába imádkozni. A vallásosság általános volt, a szülők elvárták. Anyám még inkább, mint apám, ügyelt arra, hogy minden fia reggel feltétlenül felkösse a tfilint és imádkozzon. Nem tudom, hogy miért otthon imádkoztak, és miért nem mentek el a zsinagógába apámmal. A családunkban minden fiúnak megvolt tizenhárom éves korában a bár micvója. A Talmud egy szakaszából kellett fölkészülniük, és egy beszédet kellett elmondaniuk az ott összegyűlt vendégek előtt. Nagy ünnepség volt. Olyan elő nem fordulhatott például, hogy valaki rágyújtott volna szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Egy-egy udvarban több zsidó család is lakott, és mindenki tudta, hogy a szomszéd szeme elől nem lehet elrejtőzni. Az emberek féltek, hogy a szomszédok megszólják őket. Ilyen zsidó udvarok voltak akkoriban. Nem lehetett elbújni, mindenki tudott a másikról, nem lehetett megszegni az általánosan elfogadott normákat, zsidó tradíciókat, vallási törvényeket. Természetesen a kóserságot is betartották. Volt sajhet [sakter], és a gyerekek feladata volt elvinni hozzájuk a baromfit.

A szüleimet nem érdekelte a politika, csak a munkának éltek. Apám nagyon szimpatizált a kommunistákkal, de nem érte meg a szovjethatalmat, és nem tudta, mit is jelent a kommunisták uralma a valóságban. Mindig mondogatta, hogy támogatja ő a kommunizmust, a szocializmust, csak a vallást hagynák békén. Ez egy fájó pont volt. Anyám olvasta néha azokat a könyveket, amiket magamnak vettem ki, Gorkijt és más klasszikusokat. És azt mondta, hogy mindez jó, helyes, de miért kell nekik, a kommunistáknak a vallást megsemmisíteni? Számukra a vallás volt maga az élet. Hát én egy ilyen vallásos családban nőttem fel.

A gyerekek már nem lettek olyan vallásosak, mint a szülők, de mindegyikünk zsidó nevelésben részesült. A fiúk ötéves koruktól jártak a héderbe. Engem, amikor tizenkét éves lettem, anyám beíratott egy lányok számára létrehozott héderbe. Azt szerette volna, ha megtanulok imádkozni és héberül olvasni. Ennek a hédernek Béjt-Jákob volt a neve. De csak három hónapig tanultam ott, utána a magyarok kerültek hatalomra, és bezárták a hédert [Galpert Tilda 1923-ban született, tehát 1935-ben kezdett héderbe járni. A magyarok 1938-ban vették át a hatalmat Munkácson, tehát valami más oka volt annak, hogy 3 hónap után kimaradt a héderből. – A szerk.].

Hatéves koromban beírattak a cseh elemi iskolába, ami egy négyosztályos elemi iskola volt. Volt zsidó iskola is Munkácson, de a szüleink cseh iskolába küldtek minket, mert ez készített elő a kereskedelmi akadémiára. Az elemi iskola után volt egy másik iskola, ami az oktatás második lépcsőfokát jelentette [Ez az iskola kb. a magyar polgári iskolának felelt meg. – A szerk.]. Az is négy éves volt, utána pedig volt még egy egyéves felkészítő kurzus a kereskedelmi akadémiára. Összesen kilenc évig tartott tehát az oktatás. Ebben az iskolában tanult mindegyik testvérem. Mindez a Csehszlovák Köztársaság idejében volt. Nagyon sok zsidó volt az iskolában, mint általában Munkácson. A nem zsidók teljesen normálisan, előítéletek nélkül közeledtek hozzánk. Sem a tanárok, sem a diákok nem különböztették meg a zsidó gyerekeket. Az iskolán kívül jártam még a munkásotthonba is. Voltak ott különböző klubok, körök. Énekeltem ott egy kórusban, tornáztam. Akkoriban nagyon aktív voltam.

A munkácsi kereskedelmi akadémián folyó képzés nagyon elismertnek számított. Az akadémia épülete még ma is megvan, nagyon szép. Az ott végzetteket szívesen fogadták a munkahelyeken, akkor ez egy nagyon magas fokú képzésnek számított. Sok Ukrajnából érkezett emigráns dolgozott ott, egyetemi professzorok, akik a szovjethatalom elől menekültek az 1917-es forradalom után. A szaktárgyakon kívül idegen nyelveket, gép- és gyorsírást tanítottak. A nővéreim, Margit és Szeréna és a bátyám, Fisl a Csehszlovák Köztársaság idején végezték el a kereskedelmi akadémiát.

Nagyon bonyodalmasan alakult a testvéreim élete. Elsőként a legnagyobb nővérem, Margit ment férjhez. A kereskedelmi akadémia befejeztével jogászként helyezkedett el egy biztosító társaságnál. A jövendőbeli férjével már gyermekkoruk óta ismerték egymást, hiszen másod-unokatestvérek voltak. A férje vezetékneve Weisz volt, az apja apám unokatestvére volt. Mindketten [azaz Margit és jövendőbelije] a forradalmi eszmék hívei voltak, és a vallást mindenestől elvetették. 1932-ben házasodtak össze. Az esküvőjük a meggyőződésük ellenére hagyományos hüpés zsidó esküvő volt. Formálisan egyeztek bele a hüpébe, hogy ne sértsék meg a szüleiket, akiknek ez nagyon fontos volt. Anyám azt mondta, hogy nem éli túl, ha a lánya esküvőjén nem lesz hüpe. Volt egy fényképünk Margit esküvőjéről: mindketten bőrkabátban vannak, Margit fehér kalapban, és mindketten nevetnek. A zsidó esküvőn a menyasszonynak végig sírnia kell, ők pedig nevetnek. Bár csak névleg állítottak hüpét, de azért mégiscsak volt hüpe. 1935-ben született a fiuk, Alekszandr, akit szülői nyomásra a nyolcadik napon az előírások szerint körülmetélték. 1938-ban, amikor a fasiszta Magyarország került hatalomra Kárpátalján [lásd: első bécsi döntés; ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár, Huszt és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalja többi részét 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.], Margit férje, aki kommunista volt, emigrált a Szovjetunióba. Margit azonban Munkácson maradt, arra készült, hogy a férje után utazik, már meg is volt az útlevele, de akkor már késő volt, elkezdődött a második világháború. Munkácson maradt, a férje pedig már nem tudott Magyarországra jönni, a Szovjetunióból senkit sem engedtek ki. Nem levelezhettünk a Szovjetunió állampolgáraival, mert a külföldiekkel való levelezést ott szigorúan büntették, és megkértek, hogy ne írjunk nekik. A háború után, amikor már Ungváron laktam, ami akkor már a Szovjetunióhoz tartozott, megpróbáltam fölkutatni Margit férjét, de nem jártam sikerrel. Valószínűleg a Gulagon pusztult el, akárcsak a bátyám.

A legidősebb bátyámat, Dávidot először behívták a csehszlovák hadseregbe sorkatonai szolgálatra. A hadseregben jól alakultak a dolgai. Miután két évet leszolgált, hazajött, egy üzletben dolgozott kereskedősegédként, és 1937-ben elvett egy helyi zsidó lányt, akinek a családneve Friedmann volt. A szülei, mint a mieink is, vallásos emberek voltak. Apám ebben az évben halt meg. Az esküvő nyáron volt, de már apám nélkül, amolyan szerény esküvő, de persze a zsidó hagyományok szerint. Dávid Munkácson élt 1942-ig. 1942-ben elvitték egy munkatáborba, Ukrajnába, és még abban az évben meghalt [Föltehetően nem munkatáborba vitték, hanem munkaszolgálatra hívták be. – A szerk.].

Fisl bátyám, azaz Fülöp a sorkatonai szolgálatát szintén a csehszlovák hadseregben töltötte le, még a Csehszlovák Köztársaságban. Sok barátja volt, nem csak zsidók. Eltávozáskor sokszor a barátjával, egy cseh katonával együtt jött haza. Ez 1933-ban volt. Aztán 1939-ben, a magyarok bejövetele után, amikor megkezdődött a zsidóüldözés, Fülöp más zsidókkal együtt átlépte a határt, és a lengyelországi Katowicébe ment. Katowicében sok kárpátaljai emigráns gyűlt össze. Innen Angliába vitték őket tovább. Angliában Fülöp belépett a szabad csehszlovák hadtestbe [lásd: Csehszlovák Zászlóalj]. Ott szolgált még két unokatestvérem is anyám családjából. A második világháborúban Fülöp a nyugati fronton harcolt.

Szeréna nővérem házassága fölforgatta a családunk életét. A kereskedelmi akadémia elvégzése után Szeréna egy biztosítónál helyezkedett el. Nagyon jól dolgozott, a munkatársai szerették. Szeréna közel került a szocialista eszmékhez. Munkácson volt egy legális kommunista újság, a „Zakarpatszkaja Pravda”. Az újságot egy cseh ember, Oleksza Borkanyuk cseh parlamenti képviselő és a csehszlovák kommunista párt tagja adta ki. A kiadó nem volt illegális, Csehszlovákiában nem volt betiltva a kommunista párt. Szeréna fölajánlotta a segítségét az újságnál. Így ismerkedett meg Borkanyukkal, és egymásba szerettek. 1936-ban összeköltöztek. Természetesen nem volt vallásos esküvőjük.

Az, hogy a nővérem egy nem zsidóhoz ment hozzá, szörnyű tragédia volt a szülők számára [lásd: vegyes házasság]. Anyám egy hétig süvet ült Szerénáért, ahogy a halottakért szokás. És többet nem volt hajlandó Szerénával találkozni. Bár Szeréna férje jó férj és csodálatos ember volt, nem volt zsidó. Egy időben Munkácson laktak, kivettek egy lakást, én meg is látogattam őket. Anyámnak nem mondtam meg, hogy Szerénához megyek. Anyám soha többé nem látta őt, a jelenlétében Szerénának még a nevét sem volt szabad említeni. Ezért aztán Szeréna a férjével Ungvárra költözött, mert Munkácson nem tudtak volna megmaradni a szóbeszéd és a szülők miatt. A vagonban, ami Auschwitzba vitt minket, mondtam anyámnak, hogy „Jó lenne tudni, mi lehet Cikával”. Szerénát ugyanis otthon Cikának becéztük. Anyámerre azt mondta: „Ne is beszélj róla, nem akarom hallani.” Hát ilyen sokat jelent a vallásos zsidó nevelés, annyira mélyen beleivódott anyámba, hogy még a lányát is megtagadta miatta. Anyámnak Szeréna házassága nagy szégyen volt az emberek előtt. Úgy gondolom, hogyha nem lett volna a zsidó környezet, akkor anyám talán megbocsátott volna neki. De nem lehetett, mert ha megteszi, az emberek elítélték volna.

Borkanyuk 1938-ban a Szovjetunióba, Moszkvába ment. Miután a magyarok visszatértek, és elfoglalták Kárpátalja egy részét, Huszton működött még kommunista párt, és Borkanyuk a kárpátaljai kommunista párt titkára volt. Amikor a magyarok elfoglalták Husztot, Borkanyuk kénytelen volt a Szovjetunióba menni, mert a magyarok alatt a kommunista párt be volt tiltva. Szeréna 1939-ben a megszállás előtt [lásd: Kárpátalja elfoglalása] ment el Moszkvába. Borkanyuk a partizánmozgalom egyik elindítója lett Kárpátalján, 1942-ben. Még abban az évben meghalt a fasiszták börtönében.

Szeréna házassága nagy megbotránkozást keltett a munkácsi zsidók körében. Munkácson ez komoly bűnnek számított. Ez lett apám halálának az oka. Apámat 1937 tavaszán ölték meg a zsinagógában. Egy Munkács melletti faluban élt egy őrült, aki néha bejött Munkácsra, a zsinagógába. Elmesélték neki, hogy Eizik Ackermann lánya egy gójhoz ment férjhez, gyakorlatilag ráuszították ezt az embert az apámra. Ez az őrült fogott egy hasábfát, ami a zsinagógában volt a kályha mellett, és halántékon ütötte apámat. Apám aznap éjjel meghalt. Ez borzasztó tragédia volt mindannyiunk számára. Az egész városban beszélték, hogy a zsinagógában megöltek egy embert. Apámat a zsidó temetőben temették el Munkácson, zsidó szertartás szerint. Miután a családunkkal ez a katasztrófa történt, anyámnak az egész vagyonon túl kellett adnia. Természetesen megváltunk a cselédtől. Ezután nem is tudom, miből és hogyan éltünk. Anyagilag nagyon nehéz volt. A gyerekek még nem kerestek. A legidősebb nővérünk, Margit már férjnél volt. Neki családja volt, és a saját családjáról kellett gondoskodnia. Az anyagi nehézségek miatt kénytelen voltam tizenöt éves koromban munkába állni. 1938 novemberében, húsz esztendő után visszatértek a magyarok [lásd: első bécsi döntés], és én kimaradtam az iskolából, mert az oktatás ettől fogva pénzbe került, anyám pedig nem tudott fizetni. 1939 áprilisától Roth nagybácsikám gyárában lettem gyári munkás. (Roth anyám húgának, Perlnek volt a férje.) A gyárban füzeteket, számviteli könyveket, zacskókat stb. gyártottak. Öt évig dolgoztam itt, 1944 áprilisáig, amíg be nem jöttek a németek [Magyarországot 1944. március 19-én szállták meg a németek. Lásd: Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Tizenöt éves koromtól fogva naponta tíz és fél órát dolgoztam, nem volt valami könnyű. A munka nehéz volt, mindig állva dolgoztunk. A munkások zöme zsidó volt. A legjobb barátnőm egy zsidó lány, Frida volt, akivel a gyárban ismerkedtem meg. Áron bátyám egy üvegcsiszoló műhelyben dolgozott anyám bátyjánál, Jankelnél. Fülöp bátyám a kereskedelmi akadémia elvégzése után egy Munkács körzetében levő kis faluban, Hátmegen tanítóskodott [Hátmeg – kisközség volt Bereg vm.-ben 1891-ben 1400 rutén és német, 1910-ben 1600 rutén és magyar lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Hugó először egy munkácsi szabónál tanult, aztán szabó lett. Sámuel, azaz Smil még iskolás volt.

1918-ig, az Osztrák–Magyar Monarchia idején nagyon liberális törvények voltak. A zsidókat másokkal egyenrangúnak tekintették, nem volt semmiféle megkülönböztetés. Ezért amikor azt mondták, hogy a magyarok visszajönnek, senki sem aggódott. Néhányan még örültek is, például az anyám. Húsz év alatt csak nem sikerült megtanulnia csehül, és emiatt egy kicsit ugrattuk is. De magyarul tudott, mert gyermekkorában magyar iskolába járt. Azt, hogy ez már a fasiszta Magyarország volt, nem vettük figyelembe. Tájékozatlanok voltunk, nem volt otthon rádiónk. Újságok voltak, de azokban nem írtak részletesen arról, mi történik Magyarországon, milyen szörnyű ott a helyzet. Csak később tudtuk meg, hogy mi az a magyar fasizmus. Borzasztó volt. Alighogy bejöttek a magyarok, rögtön megkezdődött a zsidóüldözés [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóktól elvették az üzleteiket, vállalkozásaikat. Ez történt a férjem apjával is. Mindent át kellett íratni egy gójra, akinek ezért fizettek, mert máskülönben a tulajdont teljesen elvették volna. Szörnyű problémák voltak. A helyi lakosság igyekezett csehül beszélni 1939 után is, hogy kinyilvánítsa a magyarokkal szembeni ellenállását.    

Amikor a gyárban dolgoztam, megismerkedtem a leendő férjemmel, Galpert Ernővel, vagy ahogy mi nevezzük, Arival. A zsidó neve Áron volt. Ari egyidős velem, Munkácson született 1923-ban. Az apja, Galpert Ósiás haszid volt, Nyitrán, egy Pozsonytól nem messze levő szlovákiai városban végzett egy jesivában [Amikor Galpert Ernő apja a nyitrai jesivába járhatott, Nyitra még Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], Munkácson pedig egy kis szatócsboltja volt. Ari anyját Perlnek hívták, a lánykori neve Kallus volt. Ő háztartásbeli volt, és segített a férjének a boltban. Ariék hárman voltak testvérek, Ari volt az egyetlen fiú, volt neki egy nővére és egy húga. Ari héderben és cseh elemi iskolában tanult. Miután elvégezte az iskolát, műszerészinasnak szegődött. Amikor bejöttek a magyarok, a lakatosműhely tulajdonosának, egy zsidó embernek át kellett adnia valakinek a műhelyt, és Ari munka nélkül maradt. 1941-ben fölvették Roth gyárába műszerésznek, és mi 1943-ban már jóban voltunk. Húsz évesek voltunk akkor. Ez már a német megszállás idejében volt. Ari járt hozzánk, én is voltam náluk. A családunk hasonló volt, mindkét család nagyon vallásos volt. Együtt dolgoztunk, minden nap találkoztunk, sétáltunk munka után. Akkor már mindenkit arra köteleztek, hogy sárga csillagot viseljen. Mi már akkor elhatároztuk, hogy a sorsunkat összekötjük, de a körülmények nagyon nehezek voltak, és nem volt mód rá. Vártuk, mi lesz.

1939-ben elkezdődött a háború Lengyelországban. Az élet a magyarok alatt nagyon nehéz lett. Minden nagyon drága volt, majdhogynem éhen haltunk. De a legszörnyűbb időszak 1941-ben kezdődött, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország Németország szövetségese volt. Majdnem minden élelmiszert jegyre adtak [lásd: jegyrendszer Magyarországon]. A zsidóknak nem adtak élelmiszerjegyet. A feketepiacon mindent meg lehetett venni, csak nagyon drágán, számunkra elérhetetlen volt [A közellátási hivatalok sokszor hátrányosan megkülönböztették a zsidókat, itt is erről lehetett szó. Ez elsősorban azt jelentette, hogy a zsidó kereskedők nehezebben jutottak hozzá az áruféleségekhez. De a zsidó lakosság is megkapta az élelmiszerjegyeket, és a pluszszükségleteket más is a feketepiacon szerezte be. A jegyre kapható élelmiszerfélék tekintetében 1944 májusától diszkriminálták a zsidó lakosságot. Lásd: jegyrendszer. – A szerk.]. Emlékszem, egyszerűen éheztünk. Valószínűleg éhen is haltunk volna, ha nem lett volna a nővérem, Margit. Margit otthon dolgozott. Nagyon művelt volt, tökéletesen tudott franciául és németül, bármilyen iratot le tudott fordítani, amit hoztak neki. Margit fordított, kérvényeket írt, bármilyen munkát megcsinált, olyan volt, mint egy „földalatti” ügyvéd. Kitűnően hegedült. Istenem, milyen tehetséges volt! És nem keresett rosszul, néha még nekem is jutott a munkájából. Olykor jöttek emberek vidékről, és nem tudták, hova kell menni beadni a kérvényt. Adtak nekem valami aprót, hogy vigyem el a kérvényüket, és adjam le a városi hivatalokba. 1943 különösen szörnyű év volt, nagyon éheztünk. Kenyér helyett kukoricalisztet vettünk, ami sokkal olcsóbb volt. Kukoricalepényt csináltunk, az volt a fő táplálékunk. Margitnak volt egy nagyon szép kisfia, én vigyáztam rá, mert a nővérem mindig nagyon elfoglalt volt.

1942-ben a magyarok kezdték elvinni a fiatal férfiakat munkaszolgálatra. A munkaszolgálatosokat a frontvonalakra vitték, ahol fasiszta csapatok voltak. Lövészárkot ástak, védővonalat építettek. A bátyáimat is, Dávidot és Hugót elvitték munkaszolgálatra. Mindketten 1942-ben haltak meg. Csak annyit tudunk, hogy Dávid valahol Ukrajnában halt meg, de hogy Hugó hol halt meg, nem tudjuk. Áron, aki Jankel műhelyében dolgozott, 1942-ben úgy döntött, hogy a Szovjetunióba szökik. Sikeresen átért a határon. Ott a szovjet határőrök letartóztatták törvénytelen határátlépésért, és a Gulagra küldték. Őket nem érdekelte, hogy Áron a fasiszták elől menekülő zsidó. Áron a szovjet Gulagon halt meg, 1943-ban.

1944 áprilisában bezárták Roth gyárát, ahol dolgoztam. Az összes munkácsi zsidót gettóba zárták. Munkácson két gettót létesítettek. Nekünk nem kellett átköltöznünk, mert a mi utcánk az egyik gettó közepére esett. Margit nővérem a fiával, aki akkor kilenc éves volt, a másik gettóba került. Egyáltalán nem tudtunk érintkezni egymással, mivel mindkét gettó körül volt kerítve, a kerítés mentén pedig járőrök voltak. Mi anyámmal és a legkisebb testvéremmel, Smillel a saját házunkban maradtunk. Akkor még nem tudtuk, hogy a három bátyám már meghalt. Szeréna nővérem Moszkvában volt, Fisl bátyám Angliában. Már nem emlékszem pontosan, mennyi ideig voltunk a gettóban, azt hiszem, néhány hétig [Kb. 4-5 hétig tartózkodtak a városi zsidók a város zsidónegyedében kijelölt gettóban. – A szerk.]. Nem mehettünk ki a gettóból, de egyéb korlátozás nem volt. Éheztünk. Néha a falusiak, akik ismerték a családunkat, hoztak nekünk valami ennivalót.

Egy idő után kezdték mondogatni, hogy koncentrációs táborba visznek minket. Aztán hivatalosan is fölszólítottak, hogy készítsünk össze valamennyi élelmet az útra, de ne sokat. Aztán a gettó összes lakóját beterelték egy téglagyárba. És ott, a téglagyár udvarán, nem is tudom, hány napot a szabad ég alatt töltöttünk. Onnan a vagonokhoz hajtottak minket, és Auschwitzba szállítottak. Zsúfolt vonaton utaztunk körülbelül egy hétig. Ételt egyáltalán nem kaptunk az úton. Ez 1944 áprilisában volt [A munkácsi zsidókat május 19–24. között deportálták, kilenc transzportban. – A szerk.]. Amikor megérkeztünk a koncentrációs táborba, fogalmunk sem volt, hogy hova érkeztünk. Később tudtam meg, hogy Auschwitzba.

Még csak nem is utaztam egy vagonban az öcsémmel. Nagyon szerettem volna a barátnőmmel, Fridával együtt utazni, az öcsém pedig az ő barátaival akart maradni. Auschwitzban elválasztottak anyámtól. Az őrök azt kiabálták, hogy a fiatalok és az öregek külön sorba álljanak. Azt mondták, hogy őket kocsival fogják vinni. Megöleltem anyámat: „Nemsokára találkozunk!” Soha többé nem láttuk egymást. Anyám már az első nap meghalt Auschwitzban, rögtön a gázkamrába vitték. Az öcsémmel a koncentrációs táborban a fürdő előtt találkoztam. A fiúk ott külön álltak, és ő odakiáltott nekem valamit. Azt mondtam neki, hogy majd később beszélünk. Hiszen mi azt hittük, hogy találkozni fog a család, nem tudtuk, hova kerültünk. Azt hittem, hogy valahol dolgozni fogunk. Többé nem láttam az öcsémet. Smil öcsém az éhség okozta hasmenésben halt meg az unokatestvérünk, Ackermann Cvi kezei között. (Cvi apám bátyjának, Izidornak volt a fia.) Cvi erről nekem később mesélt. Margit is meghalt. Ő fiatal volt és életerős, és az élők között maradhatott volna – a németek nem semmisítették meg azt, aki még tudott dolgozni. De ő a kisfiával volt ott, a gyerekeket pedig rögtön a gázkamrába küldték. Nyilván, nem akarta elereszteni magától a fiát, hiszen anya volt, és nem tudta a fiát egyedül a halálba küldeni. Így együtt haltak meg.

Három hónapig voltunk ott, kimerítő munkát végeztünk, éheztünk. Ez az életem nagyon nehéz szakasza, és már beszéltem róla, amikor a Spielberg Alapítványnak adtam interjút [Steven Spielberg a „Schindler listája” c. film forgatása után alapította meg  a „Survivors of the Shoah Visual History Foundation” nevű szervezetet, amely videóinterjúkat készít holokauszt-túlélőkkel, elsősorban a háború alatti élményeikről. – A szerk.]. Képtelen vagyok mindezt újra felidézni. Aztán engem a barátnőmmel együtt átvittek egy munkatáborba, Reichenbachba. Ez a város 1945 után Kelet-Németországhoz [Német Demokratikus Köztársaság] került. Ott már valamivel jobb körülmények között éltünk. Rádióalkatrészeket szereltünk össze. A munka nem volt nagyon megterhelő, de éheztünk, és borzasztóan le voltunk gyengülve.

1945. május nyolcadikán észrevettük, hogy nincs őrség a lágerben. Az utcákon szovjet tankok jelentek meg. Így tudtuk meg, hogy vége van a háborúnak. Nehéz leírni a boldogságunkat. A lágerban meg voltunk fosztva minden információtól. Már aznap eleresztettek, egyszerűen eltűnt az őrség, és bárki oda mehetett, ahova akart.

Én a barátnőmmel, Fridával elindultam hazafelé. Mi ketten együtt mentünk a koncentrációs táborba, együtt dolgoztunk a koncentrációs táborban, egy fekvőhelyen aludtunk, és együtt is tértünk vissza Munkácsra. Miután elhagytuk a lágert, az első két hétben Reichenbachban egy kiürült német lakásban laktunk Fridával, valami alkalomra vártunk, hogy hazajuthassunk. Aztán jöttek a csehszlovák Vöröskereszttől, csehszlovák állampolgárokat kerestek. Mi csehszlovák állampolgárnak tekintettük magunkat, mert azt feltételeztük, hogy Magyarország átmenetileg foglalta el Kárpátalját. Beszéltünk csehül, és úgy gondoltuk, hogy ez elég bizonyíték arra, hogy csehszlovák állampolgárok vagyunk. Elvittek minket Csehszlovákiába, Trutnovba, ez az első határ menti város, onnan pedig tovább Ostravába, Ostravából Pozsonyba. Pozsonyból Budapesten keresztül mentünk haza. Sehol sem kellett fizetnünk, elmondtuk, hogy koncentrációs táborból jövünk, és mindenhol adtak ennivalót az útra. Megérkeztünk Budapestre. Budapesten elmentünk a zsinagógába. Ott megmondták, hova menjünk. Egy zsinagógába mentünk. Volt ott egy nagy épület, ami valószínűleg jesiva volt korábban [Elképzelhető, hogy Tilda a Kazinczy utcai zsinagógára gondol, amiben ma is működik jesiva. – A szerk.]. Megvizsgáltak minket, naponta háromszor kaptunk enni, aztán néhány nap múlva hazaküldtek. Összeverődött ott egy társaság munkácsi fiatalokból, velük együtt utaztunk haza. Munkácsra érkezvén, találkoztunk Frida udvarlójával, Vojtával, aki együtt volt munkaszolgálatos Arival Ausztriában. Együtt tértek vissza Munkácsra. Amikor Munkácsra értek, még nem voltak ott a zsidók, még senki sem érkezett vissza a lágerekből. Akkor Ari önkéntesnek jelentkezett a Szovjet Hadseregbe [akkor még: Vörös Hadsereg]. Azt mondta, hogy harcolni akar még, megbosszulni a fasisztákon, amit tettek. 1945 áprilisában vonult be a hadseregbe, hiszen nem tudhatta, hogy nemsokára vége a háborúnak. Aztán a háború után már nem eresztették haza, mert akkor hadköteles korúnak számított. Kárpátalja a Szovjetunióhoz került, és Ari sorkötelesnek számított. Három évet vártam rá: egy évet a lágerben, két évet a háború után. 1947 márciusában szerelték le.

Mire hazaértünk, Ari már a szovjet hadseregben volt, és Vojta megadta nekem a tábori postacímét. Ez 1945-ben volt. Írtam neki, de a levelek akkor sokáig voltak úton. Az első levelét 1945. november hatodikán kaptam meg. Végig leveleztünk. Elküldtem neki a fényképemet, ami akkor készült, mikor hazaértem. Azt írtam rá, hogy „Az én drága Arimnak”. Ari megőrizte a képet, és most a családi albumban van. 

Otthon megtudtam, hogy Szeréna [nővér] Ungváron él. Rögtön elmentem a városi pártbizottságra, ott volt az egész városban az egyetlen telefon, és megkértem, hogy hívják fel Szerénát, és mondják meg neki, hogy itt vagyok. 1945 júniusában a nővérem magához vett, Ungvárra. Neki hatszobás lakása volt. Szeréna a területi pártbizottságon dolgozott, a nőbizottság osztályvezetője volt. Jól élt, mindennel el volt látva, bőven volt ennivalója, hosszú idő után először laktam jól.

1945-ben visszatért Angliából Fülöp bátyám, aki a szabad csehszlovák hadtestben szolgált Angliában a háborúban, de a háború után nem akart Angliában maradni. Elhatározta, hogy hazajön. Nem tudta, hogy milyen a szovjethatalom. Ő is Szerénához költözött. 1946-ban elvett egy ungvári zsidó lányt. Surának [Sárának] hívták, a családneve Lebi volt. Annak ellenére, hogy ezek már a szovjet idők voltak, Fülöp és Sura esküvője hagyományos zsidó esküvő volt, hüpével. Egy idő után kiutaltak nekik egy lakást. Fülöpnek és Surának két gyermeke született, Alekszandr és Vera. Fülöp mérnökként dolgozott egy gépgyárban. Hosszú betegség után halt meg Ungváron, 1987-ben. A városi temető zsidó részlegében temették el zsidó szertartás szerint. Halála után a felesége és a gyerekei kivándoroltak Kanadába, ott él a sógornőm nővére.

Nagyon szerettem volna belépni a kommunista pártba, ezt diktálta a lelkiismeretem. Hiszen keveset éltem még a szovjet rendszerben, és idealista voltam. Hittem a szovjet propagandának, hogy a Szovjetunióban mindenki egyenlő, és nincs elnyomás és nemzetiségi szegregáció, mint ahogy ez nálunk [Kárpátalján] volt 1938 után. A kommunizmus eszméje nagyon vonzott, de amit a Szovjetunióban hívtak kommunizmusnak, annak ehhez semmi köze nem volt. Csak épp ezt akkor még nem tudtam. A kerületi pártbizottság titkára egy munkácsi férfi volt, családunk régi barátja. Ajánlólevelet régi munkácsi kommunisták adtak, akik jól ismerték Szerénát, és ismertek engem is. Szinte egy nap alatt párttag lettem. A nővérem beíratott egy három hónapos párttanfolyamra, hogy legalább ukránul tanuljak meg. Könnyen ment. A tanfolyam után elmentem dolgozni. Először a megyei élelmezésügyi osztályon dolgoztam [Nem világos, hogy a megyei tanács egyik osztályáról van-e szó, vagy a megyei pártbizottság egyik osztályáról. – A szerk.], az élelmiszernek a boltok közötti elosztása volt a feladatom megyeszerte. Keresztül-kasul bejártam az egész megyét, de semmilyen közlekedés nem volt akkoriban. Nem tetszett nekem a munka. Akkoriban a városi kereskedelmi osztály vezetője egy Braun nevű zsidó volt. Mondta, hogy menjek át hozzájuk. Átmentem hát a városi kereskedelmi osztályra, a közétkeztetési részlegre. 1948-ig dolgoztam ott [Itt sem tudjuk eldönteni a rendelkezésre álló információk alapján, hogy a városi tanács vagy a városi pártbizottság egyik osztályáról van-e szó. – A szerk ].

1947 márciusában Ari leszerelt. Rögtön hozzám utazott, Ungvárra. Szerénánál laktunk Arival. Április végén elhelyezkedett műszerészként az Utilprom termelési hulladék feldolgozó üzemben. Az esküvőnk sajátosan alakult. Április harmincadikán elmentünk sétálni, hogy megnézzük, hogyan díszítik föl a várost május elsejére. Sétáltunk, és séta közben egyszer csak elhatároztuk, hogy elmegyünk a házasságkötő irodába. Igazolvány volt nálunk. A házasságkötő iroda vezetője azonnal bejegyezte a házasságunkat. Egy egyszerű dokumentumot kaptunk, lefényképezkedtünk az utcai fotósnál, aztán külön-külön elmentünk a saját munkahelyünkre május elsejét ünnepelni. Ari hamarabb ért haza, mint én, és mondta a nővéremnek, hogy aznap összeházasodtunk. Ilyen volt a mi esküvőnk. Nemsokára a barátnőm, Frida is férjhez ment Vojtához. Ők az 1970-és években elmentek Izraelbe, és azóta is ott élnek. Már öregecskék, mint mi.

Ari elment tanulni egy esti iskolába. A munkahelyén belépett a pártba. Elvégezte a tíz osztályt, és jelentkezett az Odesszai Gépészeti Főiskola gépészkarára, levelező tagozatra. Az az üzem, ahol dolgozott, lett később a „Bolsevik” gyár. Ungváron egy olyan gyár, amelyben nyolcszáz ember dolgozik, nagy gyárnak számított. Ari ott dolgozott főmérnökként, amíg nyugdíjba nem ment. Mi ketten sosem titkoltuk, hogy zsidók vagyunk. Minden kérdőívre ráírtuk, hogy az anyanyelvünk jiddis. Azt is beírtuk, hogy a háború alatt én koncentrációs táborban voltam, Ari pedig munkaszolgálatos volt, bár sokan, akik a Szovjetunióban éltek, általában megpróbálták ezt eltitkolni.

1948-ban elküldtek egy kilenc hónapos párttanfolyamra, utána pedig a megyei végrehajtó bizottsághoz kerültem. Ott is az élelmezésügyi osztályon dolgoztam, 1949-től 1985-ig [Az információk alapján nem lehet eldöntani, hogy a megyei tanács vagy a megyei pártbizottság élelmezésügyi osztályáról van-e szó. – A szerk.]. Bevallom, mindenféle idők jártak. 1948-ban kezdődött a „kozmopolitizmus” elleni kampány [lásd: kozmopolitizmus elleni harc; koncepciós perek]. Sokat olvastam erről az újságokban, de engem nem ért bántódás, és nem éreztem, hogy hozzám bárki is rosszabbul viszonyult volna, mert zsidó vagyok. Emlékszem az 1953 januárjában zajló orvosperre is, szörnyű időszak volt. Embereket kényszerítettek arra, hogy nyilvánosan ítéljék el a gyilkos orvosokat. Például a családunk egy barátját, egy zsidót, a kommunista Rotmant arra kényszerítették, hogy nyilvánosan ítélje el az orvosokat. Mivel megtagadta, elbocsátották a munkahelyéről. De engem senki sem kényszerített ilyesmire. Mintha burokban születtem volna!

Milyen nehezen viseltük Sztálin halálát! Hogy sírtam! Istenem, mi volt ott! Mindenki zokogott. Aztán később, mikor Nyikita Hruscsov fölszólalt a huszadik pártkongresszuson, megtudtuk, miket művelt Sztálin igazából [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Csak miután Hruscsov elmondta, hogy miket tett Sztálin, akkor nyílt ki a szemünk. Mindent elhittünk. Nem lehetett nem elhinni, hiszen láttuk, mi folyik itt. Mind tudtuk, de nem akartuk elhinni, hogy ez igaz. Egyszerűen nem akartunk belegondolni. Mint a strucc, úgy dugtuk a fejünket a homokba, igyekeztünk nem gondolni erre.

Amikor 1956-ban a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra [lásd: 1956-os forradalom], elhittük a szovjet propagandának, hogy a németek el akarják foglalni Magyarországot, és a magyarokat meg kellett védeni. De amikor 1968-ban a szovjet csapatok bevonultak Csehszlovákiába [lásd: prágai tavasz (1968)], akkor már nagyon fölháborodtunk. Hiszen láttuk, hogyan próbálkoztak a csehek a maguk rendszerének átalakításával, és nagyon szimpatizáltunk velük. Nagyon sajnáltuk, amikor a csehek demokratikus berendezkedését megdöntötték a szovjet csapatok. De mit lehetett tenni? Moszkvában legalább voltak emberek, akik nyíltan fölvállalták, hogy nem értenek egyet a szovjet kommunista párt csehszlovákiai politikájával. Mi itt nem voltunk ilyen hősök, mi suttogva méltatlankodtunk a konyhában, családi körben, féltünk a megtorlásoktól. A Szovjetunióban, ha valaki nem értett egyet a párt fő irányvonalával, az bűnténynek számított, ezt  mindenki tudta.

Az élet nem állt meg. Kaptunk lakást, beköltözködtünk, berendeztük. 1951-ben született a fiunk, Pjotr. A zsidó neve Pinkász. Apám apai nagyapja után neveztük el így. 1955-ben született a második fiunk, Jurij. Fölfogadtunk a gyerekeknek egy dadust, Palanya nénit, egy idős pravoszláv asszonyt, aki nagyon vallásos volt. Mindig korholt minket: „Miért nem nevelitek a gyerekekbe az istenhitet? Na majd fogom én ezt a Pjotrt, és megkeresztelem.” De mi csak nevettünk ezen. Az igazat megvallva, mi nem voltunk vallásosak. Nem jártunk a zsinagógába, még zsidó ünnepeken sem. A szovjethatalom üldözte a vallást. Mi a férjemmel állami hivatalban dolgoztunk, párttagok voltunk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy vallásosnak mutatkozzunk. Ezenkívül, egy olyan háború után, amiben azt láttuk, hogyan irtják ki a zsidókat csak azért, mert zsidók, komolyan megrendült a hitünk egy olyan istenben, aki mindezt megengedhette.

A fiainkat úgy neveltük, ahogy a szovjet gyerekeket nevelték. Kisdobosok, úttörők, komszomoltagok voltak. Orosz iskolában tanultak. Otthon magyarul beszéltünk, de magyarul nagyon rosszul tudnak, bár tudnak beszélni magyarul, ha muszáj. Ezenkívül még angolul tanultak mindketten. A jiddist a családban gyakorlatilag nem használjuk. Egyáltalán nem! De ők tudtak a zsidó hagyományokról. A zsidó ünnepeket sohasem felejtettük el, de nem tartottuk őket. Zsidó ünnepeken elmeséltük a gyerekeinknek, hogy miről szólnak ezek az ünnepek. Megmutattuk nekik, milyen játékokat játszottunk mi annak idején. Hagyományos zsidó ételeket főztem. Nagyon gyakran készítettem töltött halat [gefilte fis – lásd: halételek], a gyerekeim imádták. Szombaton húslevest főztem. Sóletet is sokszor csináltam, ezt a mai napig szeretik a gyerekeim. Így hát próbáltuk a gyerekeinket a zsidó hagyományokra megtanítani, amennyire csak tőlünk tellett. A gyerekeim pontosan tudták, hogy mi az a Ros Hásáná, hogy böjtölni kell Ros Hásáná előtt [Ros Hásáná előtt nem kell böjtölni, viszont Ros Hásáná utáni els nap Gedalja böjtje, amely egy kisböjt, napfelkeltétől napnyugtáig tart. – A szerk.] és Jom Kipurkor, és akkor az Isten minden bűnödet megbocsátja. De mi otthon nem böjtöltünk. Elmeséltük a gyerekeknek, hogyan néz ki a szédereste. Mi mindezt tudtuk, hiszen mi ebben nőttünk föl, ebben éltünk. Amikor már nagyok voltak, főztem nekik Ros Hásánákor ebédet cimesszel, hallal, mindennel, ami kell hozzá. Úgy gondolom, hogy a lelkiismeretem tiszta lehet: átadtam a fiaimnak a zsidó tradíciókat, azt, amit tudniuk kell. Aztán hogy hogyan élnek, az már az ő dolguk. Nem mondom, hogy mi nagyon beléjük tápláltuk volna a vallásos gondolatokat, de igyekeztünk, hogy megismerjék a hagyományokat. A legfontosabb pedig az, hogy ők mindezt nagyon szeretik.

Az iskola befejezése után Pjotr Leningrádba ment, fölvételizett az egyetemre. Ezekben az években tombolt az antiszemitizmus, és én nem akartam, hogy a fiamat ez érintse. Oroszországban az antiszemitizmus nem volt olyan erős, mint Ukrajnában. Pjotr ezüstéremmel végezte el az iskolát [a tízosztályos iskolát], sok diákolimpia győztese volt. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy fölvegyék a leningrádi műszaki egyetem mérnök-fizikus karára. Nagyon szeretett zsidó íróktól olvasni. Van nekünk Sólem Aléhem [1859–1916, oroszországi jiddis nyelvű író], mindet nagy élvezettel olvasta. Általában véve, Pjotr nagy tudású, művelt ember. Az egyetem elvégzése után Ungvárra irányították, a műszergyárban lett mérnök. A peresztrojka során, az 1980-as évek végén bezárt a gyár. A fiam egy internetes cégnél helyezkedett el. Későn házasodott, egy kolléganőjét vette el, aki elektromérnök. Gyermekük nincs. A fiamnak van egy barátja, aki kivándorolt Németországba, és rávette, hogy menjen oda. Természetesen mi azt szeretnénk, ha a fiunk a közelünkben lenne, de ő dönti el, hogyan alakítja az életét. Most a feleségével Frankfurt am Mainban él, a Siemens cég tanfolyamára jár. Miután befejezi, állást kap a cégnél.

A kisebbik fiunk, Jurij a lvovi műszaki egyetem villamosmérnöki karát végezte el. Egy ideig a műszergyárban dolgozott, most pedig a Heszednél van. Jurij is nős, van egy fia, Filip, aki 1976-ban született, ő a mi egyetlen unokánk. Jurij a bátyám után nevezte el Filipnek. Egyik fiunk felesége sem zsidó, de mindketten boldogok a házasságukban, egy anyának pedig ez a fontos.

Sok barátunk volt, nagyrészt zsidók. A legjobb barátaink, Frida és a férje, Vojta Ungváron éltek, mielőtt kimentek volna Izraelbe. Lettek új barátaink is. A mi házunk mindenki előtt nyitva állt. A barátainkkal megünnepeltük a születésnapokat, a szovjet ünnepeket, szerettünk összejönni, vidáman eltölteni az időt. Beszélgettünk, táncoltunk, énekeltünk. Mára kiürült a házunk. Sok barátunk külföldön él, és ritkán találkozunk velük, nem is minden évben. Sokan pedig már nincsenek az élők sorában. Meghalt Szeréna is, Ungváron, 1971-ben. A központi városi temetőben van eltemetve. Szeréna ateista volt, úgyhogy nem csináltunk neki zsidó temetést.

Este, munka után szerettünk összegyűlni a vacsoránál, az egész család ott volt, megvitattuk a híreket, elmeséltük egymásnak, mi történt velünk aznap. A hétvégeken nagyokat sétáltunk. A fiaink szívesen jöttek velünk. Nyáron volt, hogy délre mentünk, a tengerhez, volt, hogy kivettünk egy szobát valamelyik kárpátaljai faluban, és ott töltöttük a szabadságunkat. Szerettünk az erdőben bóklászni, a folyóban úszni. Néha csak a családdal mentünk, máskor a barátaink is csatlakoztak hozzánk a családjukkal. Amikor a férjem munkahelyén az 1970-es évek elején lehetőség nyílott telket bérelni, tűzbe jöttünk a lehetőségtől. A saját kezünkkel építettünk egy kis házat, és azóta ez a kikapcsolódásunk kedvenc színhelye. Gyümölcsfákat, bokrokat, virágokat ültettünk. Mindannyian szerettünk a kerttel foglalkozni, de nekünk most már nincs hozzá erőnk, most már Jurij kertészkedik.

Amikor az 1980-as években elkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.], mi nem akartunk elmenni. Már nem voltunk olyan fiatalok, nem ismertük a nyelvet, és ebben a korban nagyon nehéz új életet kezdeni, új barátokat szerezni. Mi nem ítéltük el az elutazókat, végül is mindenkinek magának kell döntenie. Ha a fiaink odaköltöztek volna, akkor persze velük mentünk volna. De őket sem nagyon vonzotta a gondolat. Így hát itt maradtunk.

A peresztrojkának örültünk, hogyan is lehetett volna másként! Izraelben élt a férjem mindkét testvére, ott voltak a barátaink. A peresztrojka előtt még csak levelezni sem tudtunk velük. Mi a férjemmel elég magas beosztásban dolgoztunk. Mindketten párttagok voltunk, és számunkra a kapitalista országok állampolgáraival való levelezés nem lett volna szerencsés. A legjobb esetben is kizártak volna minket a pártból, és elbocsátottak volna a munkahelyünkről. A rokonokkal csak Magyarországon tudtunk találkozni, Kárpátalja lakói ugyanis különösebb nehézségek nélkül mehettek Magyarországra.

Amikor 1987-ben találkoztunk a férjem testvéreivel Budapesten, mondtuk nekik, hogy ha a peresztrojka így folytatódik, akkor a következő évben elutazhatunk hozzájuk, Izraelbe. Ők csak nevettek, és azt mondták, hogy a Szovjetunióban ez lehetetlen. És mi egy évvel később, 1988-ban voltunk először Izraelben. Összegyűlt az egész család, és az első tósztot Gorbacsovra mondtuk, hogy ilyen lehetőséget adott számunkra. Hihetetlen volt, a csodák csodája, hogy nekünk lehetőségünk nyílt a Szovjetunióból Izraelbe utazni! Aztán még négyszer voltunk Izraelben. Izrael csodálatos ország, a lakosai hozták létre a semmiből, és büszkék is lehetnek rá. A zsidó fiatalok nagy hazafiak. Büszkén töltik le a kötelező katonai szolgálatot, és nem próbálnak meg kibújni alóla, mint itt, nálunk. Az ottaniak becsben tartják a saját történelmüket. Kár, hogy nincs béke ezen a csodálatos földön. Isten próbára teszi a zsidókat azzal, hogy nehéz körülményeket teremt számukra, akárcsak a második világháború alatt.

Az egyetlen unokánk, Filip Izraelbe ment tanulni. Korábban ilyesmire nem volt lehetőség. Ez 1994-ben volt, akkor ő tizennyolc éves volt. Sportorvosi szakon tanul a Wingate Egyetemen, Netanjában. Most negyedéves, nagyon jól megy neki. Örülünk, jól tettük, hogy elengedtük.

A peresztrojka kezdetével szinte azonnal elkezdődtek a változások Ungvár zsidó életében. A zsidók elkezdtek összejárni, rájöttek, hogy van lehetőségük beszélgetni, zsidó dolgokkal foglalkozni. A peresztrojkáig a zsinagógába csak elvétve jártak, félig üres volt. A peresztrojka után, 1995-ben Ari is elkezdett zsinagógába járni, nem azért, mert hívő, hanem azért, hogy beszélgessen, találkozzon emberekkel. Azelőtt nem járt zsinagógába. A Heszed 1999-ben nyílt meg. Ari mindig azt mondja: „Akármennyire is szidják ezt a kormányt, nekem az a véleményem, hogy ameddig a zsidóságot békén hagyja, addig jó kormány.”

Nekünk nagyon sokat segít a Heszed. Először is, anyagilag mi nagyon szűkösen élünk. Amikor a Heszed igazgatója fölajánlotta, hogy ebédeljünk ott, nekem ez nagyon visszatetszőnek tűnt, nem akartam oda járni. De mára már hozzászoktam ezekhez az ebédekhez, és örülök annak, hogy nem kell minden nap főznöm, ellustultam. Szombaton és vasárnap persze főzök. Az is lehet, hogy nem is lustultam el, csak érzem a korom. Most anyagilag is rendben vagyunk: ebédet kapunk, időnként valami ruhát is. De a legfontosabb a Heszedben az, hogy újjáélesztették a kulturális életet, csodálatos irodalmi, zenei programokkal. Jól érezzük magunkat a Heszedben, már mindenkit ismerünk. A nők szoktak otthon készített finomságot hozni, jóleső érzés megkóstolni egymás süteményeit, megdicsérni egymást. A Heszed legfontosabb hozadéka az, hogy a zsidók összejöhetnek és beszélgethetnek itt. Nekünk senkink sem maradt a barátaink közül. Koncertekre járunk, emberekkel találkozunk. Nekem ez nagyon jól esik. Még jiddisül is beszélünk ott néha. Csak úgy, viccből, néha Arival is váltunk néhány jiddis szót. Nekem mindez nagyon hiányzott. Arit érdekelni kezdték a számítógépek, és számítógépes tanfolyamra jár a Heszedben. Neki ez nem csak élvezetes időtöltés, hanem így az unokájával is tud levelezni az interneten keresztül.

Bár ki sem mozdultunk innen, mégis több országban is éltünk. Most a független Ukrajnában élünk.

Gárdonyi Endréné

Életrajz

Magda néninek 58 évesen kezdett a szeme romlani. Több műtét sem mentette meg attól, hogy ma, 81 éves korában – 14 éve – vakon él fiával, menyével és unokáival a Rózsadomb aljában lévő panziójukban. A beszélgetésünkön végig részt vett és segített a fia és a nővére, akik szóban leírták Magda néninek, hogy melyik képről van szó, és ő így emlékezetből mesélt minden egyes képről. A szellemileg igen friss hölgy ideje nagy részét rádiózással, tévéhallgatással és a Vakok Intézetétől kölcsönzött szépirodalmi kazetták hallgatásával tölti.

1923. február 21-én születtem Kiskőrösön.

Apai nagyapám [Deutsch József] 1851-ben született Madocsán [Tolna vm.-ben lévő nagyközség volt. – A szerk.], nagyanyám [Kántor Mari] 1958-ban Dunavecsén. 1880-ban házasodtak össze. Apám szülei Kalocsán [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] éltek, apai nagyapám 1916-ban meghalt betegségben, és a kalocsai temetőben fekszik. Pár évre rá a nagymamát elhozták Kiskőrösre, béreltek neki egy lakást. Ott halt meg betegségben 1929-ben.

A nagypapa állatokkal foglalkozott, lovakat, marhákat adott-vett. Nem voltak nagyon szegények, de azt hiszem, nagyon gazdagok sem. Az egyik fia [István] egyetemet is végzett – középosztálybeliek voltak. Apáék hatan voltak testvérek, három lány és három fiú.

A fiúk közül István volt a legidősebb, 1887-ben született Kalocsán. Gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt végig, le is érettségizett, és állatorvos lett. Sokra vitte, a fővárosnál volt állatorvos tanácsos. Felesége Bruck Ilma volt, 1901-ben született, és Budapesten halt meg, 1950-ben. Érdekes, hogy Pista bácsi anyám egyik unokatestvérét, nagyanyám Szabadkán élő jómódú testvérének, Jankának az Ilma nevű a lányát vette feleségül. Ortodoxok voltak. Két fiuk született, Gábor 1918-ban, ő 1944-ben orosz fogságban halt meg; Pál 1925-ben született, és ő Günskirchenben halt meg fogolyként, szintén 1944-ben. Pista bácsi Budapesten halt meg 1969-ben.

Panna  1889-ben született Kalocsán, férjhez ment Sugár Bélához, aki tetőfedő-bádogos volt. Ortodoxok voltak. Született két gyerekük, 1916-ban Ibolya, 1918-ban József. 1956-ban mindketten kimentek Amerikába, Kaliforniában telepedtek le, azóta semmit nem tudok róluk.  Panna az 1960-as években halt meg, Budapesten.

Imre 1896-ban született  Kalocsán. Textilkereskedő volt. Ortodox volt. Feleségül vette Lichtman Arankát, gyermekük nem volt, Budapesten halt meg 1981-ben. [Az apa többi testvéréről a családfa tartalmaz adatokat. – A szerk.]

Édesanyám Gyönkön született 1895-ben [Nagyközség Tolna vm.-ben 1891-ben 3400 német és magyar lakossal. – A szerk.]. Anyai nagyapám [Halbrohr Simon] szintén marhakereskedő volt, henteseknek hajtották föl az élő állatot. Ez azzal járt, hogy állandóan járták a környéket, jóban voltak az uradalmakkal, a földesurakkal, a parasztokkal. Nagyapám 1927-ben halt meg betegségben, és amikor meghalt, akkor elhoztuk a nagyanyámat [Halbrohr Simonné, született Kántor Henrietta], aki vak volt, úgy, mint én, és nálunk, Kiskőrösön halt meg gyomorrákban 1935-ben.

Eléggé kóserok [lásd: étkezési törvények] voltak. Amikor a nagymamám odajött hozzánk lakni, akkor – hogy látszatra vagy nem látszatra, arra már nem emlékszem – kóser húst ettünk. Amikor 1935-ben a nagyanyám meghalt, akkor ennek vége lett, már nem tartottuk a kóserság látszatát, disznót is vágtunk.

Anyámnak volt egy bátyja [Jakab] meg egy nővére [Margit]. Margit férje [Klein Lajos] a kommün [lásd Tanácsköztársaság] után, 1919-ben kiszökött Amerikába. Magyarországon Kovács Lajos néven tanítóskodott, Amerikában Klein néven szőrmegyári munkás volt. 1975-ben voltam Amerikában a lányánál, és megkérdeztem tőle, miért kellett kiszöknie. Azt mondta, hogy a kommunisták azért zárták be, mert fehér volt, a fehérek azért, mert kommunista. Tehát egyiknek sem volt jó. Három évre rá Margit a tizenhét éves fiával és a hároméves kislánnyal utána ment. Klein Lajos 1946-ban meghalt Amerikában. Margit 1978-ban, kilencvenöt éves korában halt meg betegségben. A fia, Zoltán 2002-ben halt meg, kilencvenhét évesen, a lánya, Elzi, akinél kint voltam, ma [2004] is él, nyolcvanhat éves.

Kiskőrös akkor még egy poros kis falu volt, de aztán kifejlődött. Az első világháború előtt vagy alatt utakat építettek, sok helyen aszfaltoztak, parkosítottak. Iskola épült, de az már a harmincas években, evangélikus iskola. Csatorna nem volt, csak egy nyílt csatorna volt, ott folyt a víz, és gondolom, hogy a falu szennyvizét is az vitte el. A víz sem sok helyen volt bevive a házba, csak a második világháború után. Ezek a komfortok csak a háború után lettek.

Tizenötezer lakosa volt Kiskőrösnek, úgy tudom, hogy négyszáz lélek volt zsidó, annyit deportáltak, de lehet, hogy abban benne voltak a környékbeliek is. Nem tudom, lehet, hogy csak a kiskőrösiek voltak négyszázan. Nem voltunk elszigetelve, voltak keresztény barátaink, barátnőink, akik kitartottak mellettünk, de a negyvenes években már volt megaláztatás. [Lásd később. – A szerk.]

Egyetlen hitközségben voltak a neológok és ortodoxok, és egy rabbiválasztáson mindig szavakkal ütötték egymást, tehát szavakkal harcoltak. Előfordult, hogy a rabbijelölt megígérte neológoknak, hogy „Ha megválasztotok, magyarul is fogok beszélni a templomban”. Aztán megválasztották, és soha többet magyarul nem beszélt, csak jiddisül, szóval becsapta őket.

Emlékszem, hogy mikor kicsi gyerek voltam, a rabbi avval foglalkozott, hogy az asszonyok szombaton hordanak-e ridikült [Merthogy szombaton minden teher viselése tilos, a nagyon vallásosak még a zsebkendőjüket is a ruhájukra kötötték, hogy még annyi terhet se cipeljenek szombaton. Lásd szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Ostorozta őket, ha esetleg ridikült látott. Ilyen gondjaik voltak. A hívek kibeszélték egymást, a vallásosabbak a kevésbé vallásosakat, hogyha nem úgy öltöztek, ahogy nekik megfelelt volna.

Míg a világtalan nagymamám [Halbrohr Simonné] élt, addig sakterhez vittük az állatot, volt a faluban kettő vagy három is. Mikve is volt. Szép templomot is építettek, olyat, hogy az emeleten voltak a nők, és lent a férfiak [Vagyis ortodox zsinagóga volt, ahol nem vegyülhetnek a nők és férfiak. – A szerk.]. És körül volt ilyen rács, ahol le lehetett kukucskálni a férfiakhoz, de magos volt az a rács. Egészen új volt még a templom, amikor gyerek voltam, tehát a húszas és harmincas évek között épült. A központban volt, ötven méterre az evangélikus templomtól, ami szintén a tejpiac végében volt.

Amikor kicsi voltam, zsidó iskolába jártam. Két tanterme volt, az egyikben első osztálytól harmadikig, a másikban negyedik osztálytól hatodik osztályig, szóval három-három osztály egy teremben, és két tanító. Az egyik tanítót, Gorsin Izsákot 1929-ben Újpestről hozták, meghívta a hitközség. Újpesten Gorsin Árpádnak hívták, és mikor Kiskőrösre jött, akkor Izsákra változtatta a nevét, hogy az ortodoxoknak is megfeleljen. Hatéves koromban mi voltunk az első osztálya Gorsin Izsáknak.

Az iskolatársaimmal jóban voltunk. Nem emlékszem, hogy bárkivel haragban lettünk volna, vagy bárkit lenéztünk volna, mert szegényebb volt. Legfeljebb azt vettük észre – és ez nem tetszett –, hogy a tanítók tesznek különbséget a módosabb gyerekek meg a szegényebbek között, amit mint kisgyerekek elítéltünk, és kritizáltunk egymás között.

A polgáriban [lásd: polgári iskola] már volt antiszemitizmus. Amikor Jam Kiperkor [lásd: Jom Kipur] nem mentünk iskolába, akkor az egyik katolikus lány kiírta, hogy tiszta a levegő, zsidómentes, pedig zsidó lány ült mellette, mind a ketten kitűnő tanulók voltak, és jóban voltak, és mégis. Talán otthonról hozta. Egy másik lány viszont elmesélte nekünk. A többiekkel nagyon jóban voltunk. Mi tanultunk németül a zsidó elemiben, és segítettem azoknak, akik katolikus meg evangélikus elemiből jöttek, ahol nem volt német. Nagyon jó volt a helyesírásom, és kijavítottam a dolgozataikat, s ezzel az ember tud barátokat szerezni. Még később is emlegették, hogy kijavítottam a dolgozataikat. Sok jó barátom maradt még utána is. Testi-lelki jó barátnőm is. Talán a katolikusok kissé elhúzódtak a zsidóktól, de titokban csinálták, olyankor, amikor nem voltunk ott, és mindig akadt, aki nem értett velük egyet, és elárulta őket.

Kiskőrösön sok volt a szlovák, mert kétszázötven évvel ezelőtt Wattay gróf Szlovákiából parasztokat telepített be, és azok virágzó szőlőkultúrát csináltak [A Wattay család kapta adománybirtokul I. Lipót császártól a környéket, amely a török időkben elnéptelenedett. Így került sor arra, hogy az északi vármegyékből szlovák ajkú lakosokat telepítsenek be a 18. század elején. – A szerk.]. Amikor gyerek voltam, a szőlőből és gyümölcsösből éltek. Nem voltak szegények, és nagyon tiszták voltak, ragyogtak a fehérre meszelt házaik. Lányaik a zsidóknál szolgáltak, az volt a sikk, hogy ott megtanultak egy kis kultúrát, főzést. A lánynak, mielőtt férjhöz ment, illett elmenni a zsidó családokhoz, hogy ott megtanulja azt, amire később majd szüksége lesz a saját háztartásában. Nem volt rossz a viszony. Az asszonyok hetenként tejet és vajat hordtak a tanyáról. Nem emlékszem, hogy bajunk lett volna valakivel is. Napszámba jártak hozzánk fát vágni vagy fát fűrészelni. A szomszédban is laktak szlovákok, akikhez tojásért jártunk, alkalmilag túróért, tejfölért, de a tanyáról sokszor azt is hoztak. Jó volt a viszony, még a nehéz időkben is. Rendes népség voltak.

Vasárnap délután volt a korzó. Ma már nem tudom megérteni, hogy miféle szórakozás volt, hogy a Fő utca egyik végétől elmentünk a katolikus templomig, ott megfordultunk, és vissza. És ott a népviseletbe öltözött lányok ismerkedtek a szlovák fiúkkal. Nekünk az volt a furcsa, hogy akkor is karonfogva mentek, ha nem voltak vőlegény és menyasszony. Csodálkoztunk rajta, mert a mi köreinkben – és hát a katolikusok köreiben is, akik ugyanolyan ruhában jártak, mint mi – csak akkor jártak karonfogva, hogyha már vőlegény és menyasszony voltak. El se tudom képzelni, hogy előbb egymásba karoltak volna, ők meg négyen-öten egymásba karoltak, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány, és úgy sétáltak. Ott évődtek, viccelődtek, a fiúk, gondolom, bohóságokat mondtak a lányoknak, akiknek ez szörnyen tetszett, és aztán egy idő után megvolt az esküvő.

Amúgy a szlovákok majdnem mind evangélikusok voltak. De rendes népek voltak az evangélikusok. Nem voltak olyan szélsőségesek. Nem volt bajunk senkivel még a háborúban sem. Nem csatlakoztak semmiféle szélsőséghez.

A zsidók gazdagabbja, a Schwarzok, az orvosok, az ügyvédek, mind a Fő utcán élt. Talán csak három borkereskedő vagy tüzéptelepes nem volt zsidó a Fő utcán. A keresztényeknek is szép nagy házaik voltak, cselédekkel. Mert tíz kilométerre volt Akasztó, és onnan is bejöttek a lányok férjhez menés előtt szolgálni. Persze nem mind a zsidókhoz állt be, mentek a jómódú keresztényekhez is, orvosokhoz, ügyvédekhez, kereskedőkhöz.

A heti piac szombaton és szerdán volt, és úgy emlékszem, hogy vasárnap is volt egy kicsi. A tejpiac külön volt, a baromfipiac egy kicsit messzebb, a futballpálya oldalában.

Rádiónk körülbelül 1926-tól volt [Nagyjából ekkor indult meg Európában a külső hangszóróval rendelkező készülékekkel a rádiózás. – A szerk.], és apám barátai odajöttek hallgatni a meccset. A hálószobában volt a rádió, az ágyra ültek, és úgy kiabáltak, mintha ott lettek volna a meccsen. Egyszer kérdezték valamelyiktől, hogy „Mennyi volt az eredmény?”. „Leszakadt az ágy.” Ugyanis úgy ugráltak, izgultak, hogy tényleg leszakadt az ágy.

Autója a zsidó borkereskedőnek volt, meg aztán az orvosok szereztek maguknak, már amikor lehetett. Gondolom, a harmincas évek eleje lehetett [1929. december 31-én, az akkor körülbelül 985 ezer fős népességű Budapesten 5953 db személygépkocsi volt magántulajdonban (Dr. Illyefalvi I. Lajos: Tíz év Budapest székesfőváros életéből a világháború után, Székesfővárosi Statisztikai Hivatal, 1930). – A szerk.].

Mi a falu közepén laktunk, pár lépésre a Fő utcától. Egyedül a zsidó pék háza volt köztünk és a Fő utca között. Az országút másik oldalán volt a heti piac. Tehát olyan helyen laktunk, hogy minden közel volt.

A házunkban három szoba volt, később hozzáépítettünk még egyet az utcai frontra. Tehát az utcaira nézett két szoba, ami elég tágas volt. Hálószoba és mellette az a szoba, amit hozzáépítettünk, és ebédlőnek hívtuk. Az volt a szép szoba, ahova egy vendéget bevezettünk, ahol nem aludt senki, ahol ebédeltünk. És akkor az volt a divat, hogy a plafonról lógott egy csengő, és amikor ebéd közben valami kellett, akkor csengettünk, és a szolgáló behozta. A hátsó két szobában – mert ilyen L alakú volt a ház – mi, gyerekek laktunk, az öcsém az egyikben, mi pedig Zsuzskával, a testvéremmel a másikban.

Fehér hálószoba volt, ami valamikor mahagóni színű lehetett, mert néha kilátszott a fehér festék alól. A bútorokat anyám hozta Gyönkről. Az  ebédlőben volt egy szép zöld perzsaszőnyeg, azt is anya hozta Gyönkről. A mi szobánkban pedig mi, lányok csináltattunk szekrényt, amikor már kerestünk, és darabonként rendeztük be.

A ház végén volt a konyha. Nem volt olyan kicsi, mint mostanában. Volt benne egy bádogtetejű asztal, amit kihúztunk, egy ágy volt benne, és ott aludt a szolgáló. Volt egy pad is, amin a vizeskannák álltak. Divat volt az artézi kútról hozni az ivóvizet. Az artézi a Petőfi-szobor mellett volt a Városházával szemben. Huszonhat vagy huszonhárom fokos volt a víz, langyosnak éreztük, mégsem hűtöttük, csak ittuk. Ásványvízszerű volt, sok ásványi anyag volt benne, és azért volt olyan üdítő. A szolgáló hordta a vizet, és a kútnál elcseverészett a barátaival vagy barátnőivel. Az neki ünnep volt, hogy elment az artézi kútra, és nem sietett vissza. De olyankor ment, amikor már elvégezte a konyhában a dolgát, nem hiányzott.

A konyhában mosakodtuk egy kicsi teknőben. Nem tudom, hányszor fürödtünk egy héten, lehet, hogy csak egyszer. Nyáron az eresz alatt volt egy nagy bádogkád, abban jól megmelegedett az esővíz, és lehetett benne lubickolni. De a fateknőben is divat volt fürödni, amiben mostak.

Egy hónapban egyszer mosónő járt hozzánk. Előző nap eljött beáztatni a ruhát szappanos vízbe, másnap jött kimosni az áztatott ruhát. Volt egy katlan a mosókonyhában, és ott fával tüzeltünk. Üstben melegítettük a vizet, és annak a hamujából főztünk lúgot a mosáshoz. Nagyon erős volt, úgyhogy csak bele kellett löttyinteni a vízbe, habzott, és tiszta lett tőle a ruha. A mosónő a teknő oldalára tette a ruhát, és úgy sikálta súrolókefével. A mosás másfél vagy két napig tartott. Úgy emlékszem, hogy ő jött aztán vasalni is. Persze szenes [faszenes] vasalóval.

Mindennap főztünk. Anyánk jól főzött, mindig azt, amit szerettünk. Még ma is emlékszem azokra az ízekre, amiket anya csinált. Mákos nudli, dinsztelt marhahús. Sokszor próbáltam, de nem sikerült úgy, ahogy neki. Főzött zsidó ételeket is, sóletot, marhahúst, később aztán, amikor már disznót vágtunk, akkor meg másokat is. A pulykát és a libát is szívesen megettük.

Reggelire tejes kávét ittunk, és vittünk magunkkal uzsonnát: vajas kenyeret zöldpaprikával vagy vajas mézest. Délután, mikor már nagyon megéheztük a játékban, akkor zsíros kenyeret ettünk sóval, paprikával. Vagy vajas kenyeret. A főétkezés délben volt. Az volt a szokás, hogy anyám megterített. Volt olyan, hogy meg is főzött. Pár lépésre volt az üzletünk, vagy volt, amikor a házban volt, így nem volt gond, hogy a papa bejöjjön ebédelni. Addig bezárt. Amikor kijártam a polgárit, én is dolgoztam a papa üzletében. Ilyenkor a család egyszerre evett. Tehát megterítettünk, és egyszerre ettünk. Este vagy maradékot ettünk, vagy pedig hideget. Az már nem volt olyan szertartásos.

Édesapám [Deutsch Jenő] Kalocsán született 1893-ban. Szerették volna az én apámat is gimnáziumba járatni, de a másodikban kimaradt, mert a német nem ment neki. Azt mondta a tanár, ha megígéri, hogy kimarad az iskolából, akkor nem buktatja meg németből. Megígérte, és ki is maradt. Azután bőr- és cipészkellék-kereskedésbe adták inasnak ott, Kalocsán.

Édesanyám 1895-ben született. 1921-ben házasodtak össze. Nem nagyon kellett nekik megismerkedni, mert első unokatestvérek voltak. A két nagymamám testvérek voltak. Érdekes, hogy a családban volt még egy ilyen: édesanyám egyik testvére, Janka néni Szabadkán élt, elég gazdag volt, és Ilmát, a lányát [Dobó/Deutsch] István vette el, akiből állatorvos lett. Mikor István elvégezte az egyetemet, megváltoztatták a nevüket Dobóra. Akkor magyarosítottak [A 6. számú fényképen látható irat tanúsága szerint Deutsch István és öccse, Jenő 1906-ban magyarosították a vezetéknevüket. – A szerk.]. Tehát még mielőtt megnősültek, akkor lettek Dobók, úgyhogy mi már Dobóknak születtünk.

Apám kölcsönt vett föl attól a kalocsai zsidó kereskedőtől, akinél tanult, és Kiskőrösön nyitott bőr- és cipészkellék-kereskedést. Úgy emlékszem, háromezer pengő volt a kölcsön, amiért akkor egy házat adtak, és állandóan azt nyögtük. Mikor nagyobb lány voltam, tizenkét-tizenhárom éves, én vittem a kamatot Kalocsára, s az mindig egy élmény volt. Akikhez vittem azt a pénzecskét, rettentő gazdagok voltak. Meghívtak ebédre, és mint egy grófi családnál, olyan volt az ebéd, a szertartás, a szerviz meg az evőeszközök. Úgyhogy nekem kislányként egy élmény volt, amikor meghívtak ebédre. Ezt az adósságot csak az infláció törölte el, addig állandóan kísért bennünket. Én fölháborítónak tartottam, hogy egy ilyen gazdag ember kamatot fizettet egy szegény, háromgyerekes családdal, miközben olyan gazdag, hogy azt se tudja, mije van. Tele volt perzsával, ezüsttel, drágaságokkal. De hát főleg a kamatokat fizettetni, az volt az üzlet neki.

Amikor második lányként megszülettem, apám nagyon el volt keseredve, kilenc hónapig rám se nézett. Kilenc hónapos koromban kaptam egy bélhurutot, és a szüleim rettentően megijedtek, hogy nem halok-e meg. Úgy tudom, hogy elhoztak Pestre, és ott gyógyítottak ki. Amikor aztán meggyógyultam, az apám nagyon boldog volt, hogy életben maradtam. Én voltam állítólag a kedvence, anyámnak meg a nővérem. Ennek ellenére kaptam egy pofont az apámtól, amikor tizenhat éves koromban egy keresztény fiú volt a szerelmem, és egy zsidó fiú, akinek fájt, hogy nem ővele, beárult az apámnak, hogy csókolózni látott a kapuban. Erre ma is emlékszem. Mindig mondom a menyemnek, hogy a mai világban mit számít ez. Egy tizenhat éves lány összeköltözik a barátjával, és senki sincs rajta megütközve. Én akkor a csókolózásért kaptam egy frászt.

Állítólag tízéves koromig apám kedvence voltam. Intéző volt egy futballcsapatnál, és elvitt magával meccsekre. Jó pár zsidó fiú is volt a csapatban, hátvéd meg bekk, szóval akkor össze voltak keveredve, és mentem vele a meccsekre. Ez volt talán az a kapocs, ami összefűzött minket, hogy engem is érdekelt a foci meg őt is. És ez biztosan tetszett neki.

Édesanyámat nagyon szerettem. Barátnőimnek is ő volt a bizalmasa, nagyon szerették. Neki panaszolták el a bánatukat vagy a szerelmi ügyeket, a csalódásaikat vagy éppen az örömeiket. Nagyon népszerű volt, így az üzleten keresztül is.

Nem tudom, mennyi iskolát járt, lehet, hogy csak hat elemit. Soha nem volt róla szó. Azt tudom, hogy gimnáziumot nem végzett. Mi is csak négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztünk, mert Kiskőrösön nem volt leánygimnázium, csak fiúgimnázium. Kiskunhalason, ami huszonhat kilométerre van Kiskőröstől, volt, de nehéz és költséges volt mindennap bejárni. Úgyhogy csak az igazi gazdag kiskőrösi lányok jártak gimnáziumba.

A nővérem csak tizennégy hónappal volt idősebb, mint én. Állandóan veszekedtünk, de azért nem tudtunk egymás nélkül meglenni. Persze otthon féltékenyek voltunk, centiméterrel mértük a csokoládét, pontosan, vonalzóval. Ha Zsuzska panaszkodott, hogy „A Magda megette a narancsomat”, akkor én azt mondtam, hogy „Nem is ettem meg, csak a levit szoptam ki. A vizet szoptam ki belőle”.

1928-ban meghalt egy kisöcsém, aki hat hónapos volt, a Sanyika, és azt mondták nekünk, hogy azért halt meg szegényke, mert akkor született, mikor a nagyapánk Gyönkön meghalt, és akkor szívbajosnak született. Szegényke meghalt, eltemettük, és aztán végül három évre rá született az öcsém, és akkor nagyon boldog volt az apám, hogy van egy fia.

1931-ben született az öcsém. Az elhalt kalocsai nagypapa, Deutsch József után – ugye divat, hogy az elhalt szülő vagy nagyszülő után nevezik el a fiúgyermeket [lásd: névadás] – Jozsónak hívtuk. Nyolc év korkülönbség volt közöttünk. Talpraesett, okos, koravén volt. Előbb a zsidó [elemi] iskolába, utána polgáriba járt. Vele egykorú zsidó fiúk voltak a barátai. Keresztény barátja tán nem is volt.

Az ünnepek megfeleltek a családi tradícióknak. Mindenkinek volt zsidó neve. Az öcsémnek nem volt bár micvója. Olyan idők voltak, hogy akkor már nem lehetett. De hát persze, meg volt malenolva [lásd: körülmetélés]. A lányoknak nem volt [bát micvá], nem is volt divat. Csak hallomásból tudtuk, hogy van ilyen, hogy lányok is…

Pénteken anya gyertyát gyújtott [lásd: szombat]. Arra nem emlékszem, hogy templomba mentünk volna. De megtartottuk a Pészahot, a Ros Hasónét [Ros Hásána], Jom Kipurt, aztán elmentünk templomba, énekeltünk. Otthon lehet, hogy nem lett volna szabad egy ételt megmelegíteni, de azért mi megmelegítettük [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Amit nem láttak, azt azért nem tartottuk be olyan szigorúan, de ezeken a nagyünnepeken ugyanúgy viselkedtünk, mint a vallásosak. Olyankor zárva tartottuk az üzletet. Egyébként szombaton kinyitottunk, és ez nagy fölháborodást váltott ki. Mondták is, hogy legalább hátulról áruljunk – mert akkor már otthon volt az üzlethelyiség. Akkor elöl nem nyitottunk ki, és hátulról bejöttek a vásárlók. Az nem volt baj, hogy árultunk, csak ne az utcára.

Volt állami óvoda hároméves kortól hatéves korig, amíg iskolába nem mentünk. Elég messzire jártunk, az Etus nénihez. Négy óráig voltunk ott, négy órakor kellett értünk jönni. A szüleink az egyik alkalmazottat – mert cipőfelsőrész-készítő műhely volt a házunkban – küldték értünk. Mind a ketten végig jártunk óvodába. Persze ott voltak keresztény ünnepek, és azt velünk ugyanúgy megtartották. Így megtanultuk az énekeket, a „Mennyből az angyal”-t [A katolikus templomokban karácsonykor énekelt ének. – A szerk.]. Tornára nem emlékszem, hogy lett volna, de énektanulás az volt, meg versek. Aztán voltak ilyen speciális játékok direkt óvodásoknak, hogy fejlesszék a kézügyességet.

A zsidó elemi iskolában volt Hanuka ünnep, énekeltük a máhzort [lásd: „Máoz cur”] és a többit, ami hozzátartozott. A zsidó iskolában volt kultúrélet. Az új tanító, aki Árpádból Izsák lett, modernizálta a zsidó iskolát. Bevezette például a tornát, ami nem volt divat, amíg az öreg tanítók voltak. Modernül, tornaruhában az iskolaudvaron sorba álltunk, és tornagyakorlatokat  végeztünk.

Amikor elkezdtünk a polgáriba járni, még élt a nagymama, és a cselédlány hozta a táskát, csak azért, hogy a többiek lássák, hogy mi olyan vallásosak vagyunk, hogy sábeszkor [lásd: szombat] nem visszük a táskát.

Sok-sok öreg tanárnőnk volt, és olyan-olyan régimódi stílusuk volt, ahogy tanítottak bennünket. De volt egy aranyos tanárnő, Terényiné Mócsi Jolán, akit imádtunk. Történelmet tanított, és szerettük a történelmet, mert szellemesen, okosan, érdekesen, humorosan tudta előadni. Ő tanította a magyar irodalmat és a magyar nyelvtant is. Nagyon jól tudtam dolgozatot írni, de azért a külalakra sokszor hármast kaptam. Egyébként a zsidó lányok közül sokan jól tanultunk, kitűnők, jelesek voltunk. De azért nem volt különösebb tekintélyünk, csak annyiban, hogy a rosszabb tanulók jöttek hozzánk segítségért vagy legalábbis hozzám, és én nagyon szívesen segítettem nekik. Azzal, aki a polgáriban mellettem ült, vagy aki mögöttem, megmaradt a barátság utána is. S a legjobb barátnőmmel is azután kezdtünk járni együtt, mikor már a polgárit elvégeztük. Református volt, nem is zsidó lány, de együtt mentünk moziba. A zsidó lányokkal is nagyon jó volt a kapcsolatom. Volt köztük egy lány, Beck Judit, aki nagyon jó tanuló volt, de bizony elég szabad életet élt. Mi megbocsátottuk neki. Csak az anyja nem tudta elviselni, hogy a fiúkkal már úgy előreszaladt. Olyan humora volt, hogy dőltünk a kacagástól, amikor egy társaságban voltunk. Okos volt, szellemes, humoros, szerettük és falaztunk neki, ha kellett.

Nem emlékszem, hogy jártunk volna különórára. Önképző kör volt, és ott szerepeltem. Én énekeltem, a barátnőm meg zongorázott. A „Sorrentói emlék”-et meg Liszttől a „Szerelmi álmok”-at. Ugyanaz a tanárnő tanított minket zongorázni, és betanította nekünk. Akkor tudtunk kottáról énekelni vagy leolvasni. Csak a kottát néztük, és tudtunk énekelni, olyan kulturáltan tanítottak bennünket. Énekelni is tanítottak. És szerepeltünk.

Szerettünk volna a cserkészmozgalomban részt venni [lásd: cserkészet], de nem lehetett, a zsidókat oda nem vették föl. Eléggé antiszemiták voltak a gimnazisták, akik odajártak, és bizony nagyon csúnyán viselkedtek abban az időben.

Iskolai kirándulásra nem tudok visszaemlékezni. Azt tudom, hogy Rákoscsabáról jöttek ide iskolás lányok, és elosztották őket, hogy ki hol lakjon. De arra nem emlékszem, hogy én lettem volna.

Időnként nyáron a szüleink elküldtek bennünket egy lánnyal panzióba a Kiskőröstől kilenc kilométerre lévő Büdös tóra nyaralni [Soltvadkert mellett lévő tó. – A szerk.]. Ilyen full panzió volt, még kosztot is kaptunk. Tíz nap vagy két hét volt egy turnus, és három pengő harminc fillér egy személyre. De azt nem tudom, hogy tíz napra vagy egy napra. Azért áldoztak ránk a szüleink. Ez divat volt. És érdekes, hogy annak a lánynak az öccse lett a férjem a háború után, aki akkor ránk vigyázott. Ő külön, a mellettünk lévő szobában lakott, de azért mégis volt egy felnőtt, aki törődött velünk. Nagyon boldogok voltunk, nagyon tetszett nekünk a Büdös tói nyaralás, és a koszt, amit ott adtak. Másképp főztek, mint otthon. Tökfőzelék meg ilyesmi, meg disznót vágtak, direkt azért, hogy a panzióvendégeknek legyen, és ez nekünk nagyon érdekes volt. Nem volt sok szoba, tíz vagy tizenkettő. Ilyen hosszú ház volt végig tornáccal, oda ki is lehetett ülni. Mindenkinek külön szobája volt. Persze fürdőszoba nem volt, de hát ott volt a Büdös tó, ott lehetett fürdeni. Ott voltak a Bakos ügyvéd gyerekei, játszottunk, amíg ott voltunk, de később, Kiskőrösön már csak köszöntek, hogy szerbusz, szerbusz.

Később rokonokhoz, barátnőhöz mentünk biciklitúrára. Gyönkre mentünk például. Elmentünk Kalocsára, és ott mentünk át kompon a másik oldalra. Szóval, romantikusan. Hát kétszáz kilométer biztos van. Nem egyfolytában mentünk, Pakson ismerősöknél megaludtunk. Akkor még nem volt ennyi autó, nem kellett úgy félni, de azért láttunk koszorút meg sírt az út mentén. Dombról le, dombon föl, nekem akkor nagyon tetszett a dunántúli dombvidék.

Gyönkön lakott a nagybátyám, anyám bátyja [Jakab], a felesége és két velünk egyidős gyereke. A nagylánya akkor már férjhez ment. Egy barátnőm is volt ott, olyan nevelőnőféle egy orvosnál. Aztán amikor az idők szigorúbbak lettek, akkor hazament Nagykőrösre, és oda is elmentünk kerékpárral. Ott vendégeskedtünk nála pár napig. Visszafelé csatlakoztunk egy biciklis katonacsoporthoz, azokkal mentünk haza, és semmi bajunk nem lett.

Voltam még Kalocsán, anyával Dunavecsén, mert ott is voltak rokonaink. Meg Pesten. Apámnak üzleti dolga volt Pesten, és engem, a kedvencét magával vitt. Még hat éven alul lehettem. István lakott Pesten, sokra vitte, állatorvos lett, a fővárosnál volt állatorvos tanácsos. Amikor hazamentem, azt meséltem, hogy liszten mentünk föl – gondolom liften –, és létrán – lépcsőn – jöttünk le. Hát én emeletes házat még nem láttam.

Egy héten csak egyszer kaptunk fagylaltot. Húsz fillér nagy pénz volt. Húszfilléres fagylaltot nem is ettünk, csak tízfillérest. Moziba sem mehettünk minden héten. És akkor sírva leültünk, hogy a barátnőnk, Büchler Bella az minden héten mehet. Persze neki boros volt három vagy négy nagybátyja, és azok imádták azt a kislányt. Shirley Temple volt akkor a favorit. Gyönyörű kislány volt, voltak ilyen gyerekszínészek. Tízéves kortól  már mentünk szülők nélkül is, ha elengedtek. Húsz fillér volt egy mozijegy, és az akkor sok volt. És ugye kettőt kellett venni.

Apám és anyám közt az okozott konfliktust, hogy apám rengeteget hitelezett a csizmadiáknak, suszteroknak, sokszor úgy, hogy majd ősszel fizetnek. Bizony előfordult, hogy nem fizettek. Mit tudtunk akkor csinálni? Ezért nyitotta aztán édesanyám 1936-ban a kézimunkaüzletet. Mikor elvégeztük a polgárit, akkor mentünk az üzletbe pénzt keresni. Mert már nagylányok lettünk, kellett a szép ruha, a szép cipő, és meg kellett hogy keressük magunknak. De meg is kerestük. Nem vették el tőlünk, magunkra költhettük, amit mi kerestünk. Vettünk szép női biciklit és szép ruhákat. Nagyon finom gyapjú anyagokat lehetett akkor kapni. Volt varrónő, akihez elvittük, mindenkinek megvolt a varrónője, és ahhoz ragaszkodtunk. Az is olyan barátnőféle volt, velünk egyidős. Elegánsan öltözködtünk, csinosan. Akkor még csinosak voltunk.

Szerettük, amit csináltunk, sok barátot és barátnőt szereztünk abban az üzletben. Olyan családias volt az a kézimunkaüzlet. Beszélgetni lehetett munka közben. Én a szemet szedtem, akkor divat volt a selyemharisnyán szemet szedni, a testvérem meg mindenféle kézimunkát végzett, megtanította kötni a kuncsaftokat, sablonokról kék festékkel elődörzsölte a mintát, és akkor azt kézimunkázták ki konyhagarnitúrának. Nem volt túl nagy az üzlet, alkalmazott nem is volt, csak mi, ketten. Innen datálódtak a barátnőink is. Megvették nálunk a fonalat, és amikor fogyasztani kellett a kötésben, szaporítani, meg az ujjánál tartottak vagy a nyakánál, akkor bejöttek, és segítettünk nekik. Ezekkel a lányokkal, akik ott saját maguknak kötöttek, testi-lelki barátnők is lettünk. Nem voltak zsidók.

Könyveink is voltak, a szüleink meg-megvettek egy-egy szépirodalmi könyvet. De egy Schwarz Peri nevű zsidó lány nyitott egy könyvtárat a saját házukban. Az apja borkereskedő volt, szép nagy házuk volt. Peri nagyon népszerű volt, és sok-sok könyve volt, onnan kölcsönöztünk. Ott ült,  várta az ügyfeleket és adminisztrálta. Csak megbeszéltük, hogy mit szeretnénk, és tartsa vissza, mert szeretnénk elolvasni. A legdivatosabb szépirodalmi könyveket vehettük ki, és nagyon sokat olvastunk. Sikk volt olvasni, szóval nem látszott műveltnek az, aki nem olvasta ezt és ezt a regényt. Világirodalmi regényeket olvastunk. Hozzáférhető áron volt. Nem csak  zsidók jártak oda, hanem keresztények is, akik művelődni akartak.

Az „Újság” című liberális lapot járattuk, ami nagyon nívós volt [„Újság” – Az „Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap utóda. „Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Egy karácsonyi számmal hetekig el lehetett lenni, Zsolt Béla írt bele [1895–1949, író, újságíró], és Márai Sándor [1900–1989, költő, író, esszéista, műfordító] novellái jelentek meg benne. Mindig volt benne szépirodalom, amin el lehetett csemegézni, és voltak folytatásos regények. Nagyon szerettük. A politikája kormánypárti volt, de egy darabig a kormánypártiság megfelelt a zsidóknak.

Lánybarátunk sok volt, mi, zsidó lányok voltunk vagy negyvenen. Legalábbis a deportálásba negyvennyolcan mentünk. De nem is tudom, miért, fiúkkal nem barátkoztunk. Talán lenéztük őket, mert nem jártak polgáriba? Ma már nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem udvaroltak nekünk. Mikor már mind a ketten a kézimunkaüzletben voltunk, akkor már járhattak hozzánk, akkor már szabad volt bejönni. Jöttek keresztény fiúk is, de nem voltak komoly udvarlók. Még a zsidótörvények kezdetekor is jártak. Zsidó fiúk később is, de nem udvarolni. Csak társaság volt. Mi nem mehettünk tánciskolába, csak kívülről kukucskáltunk. Minden velünk egykorú, amikor elvégezte a polgárit, akkor ment tánciskolába, és rendszerint aztán hozzá is ment ahhoz a fiúhoz, aki ott a partnere volt. De mi, zsidók nem járhattunk tánciskolába. Főzőtanfolyamra járhattunk, bár ott is volt, hogy zsidók nem vehetnek részt, de végül csak részt vehettünk, és nem bántottak bennünket. Ha a zsidók szórakozni akartak, csak Pesten lehetett. Nem volt más, visszahúzódtunk a nyilvánosságtól. Kiskőrösön nem volt a zsidó fiataloknak külön társasága. Sok lány följárt Pestre, egyesületbe járt, és ott élt zsidó fiatalokkal társadalmi életet. Volt, aki Pestre jött tanulni valami gyakorlati dolgot, mondván, hogy jönnek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és akkor nem lehet állásba menni. Különböző szakmákat próbáltak tanulni, hogy majd megéljenek akkor is, ha a törvények tiltják az alkalmazásukat. Ők meséltek a pesti életről a többieknek. Mi dolgoztunk az üzletben, és a barátnői körünk is ott alakult. Előfordult, hogy egy barátnőnk meghívott minket evangélikus teára. És ott mi voltunk a díszvendégek. Jöttek elénk az elöljárók, ide üljetek, oda üljetek, és körüludvaroltak minket. Nem azért, hogy meg akartak volna téríteni, csak azért, hogy megtiszteljenek minket.

De sokszor megaláztak bennünket. Mentem a keresztény barátnőmmel az utcán, és kikiabált egy rohadt nyilas [lásd: nyilasok] a szabóműhelyből: „Ezek a zsidók még mindig itt vannak? Mikor viszik már őket Palesztinába?” De a barátnőm nem törődött vele. Ezzel a nyilassal aztán találkoztunk a háború után. Amikor az uramat négy-öt másik boltvezetővel együtt perbe fogták, ez az alak népi ülnök volt a tárgyaláson, és folyton sugdosott a bíró fülébe. Elmentem a barátnőmhöz, és kérdeztem: „Irénke, emlékszel még arra, hogy ez mit kiabált ki?” „Hogyne emlékeznék.” „És ha kellene tanúskodni, eljönnél?” „Persze!” Szóval vállalta. Nos, megüzentem neki, hogy még él az, aki hallotta, hogy mit kiabált. Attól kezdve ez az alak, mint a kezes bárány, és aztán nem is volt az ítélet csak hat hónap fölfüggesztett. Egyébként, amikor a háború után hazakerültünk, senkit föl nem jelentettünk. Utána is ott éltünk, nem akartunk magunknak haragost szerezni. Aztán egy másik alkalommal egy diák kiabált ránk, amikor mentünk azzal a keresztény barátnőmmel: „Borzasztó, hogy még mindig vannak keresztények, akik a zsidókkal szóba állnak.” Aztán, a háború után együtt dolgoztunk a szeszfőzdénél, de nem beszéltünk róla. El volt felejtve. Hogy ő emlékezett-e rá, nem tudom. De nem volt téma köztünk Az ő nagybátyja volt ott a főnök, és nagyon rendes volt hozzám.

Mielőtt apát [1944.] április 4-én elvitték, ideg-összeroppanást kaptam. Akkor jöttek először a repülők Budapestet bombázni [lásd: Budapest bombázása], és Kiskőrösön keresztül mentek a Liberátorok [Az első (angol) légitámadás 1944. április 3-án érte Budapestet. Ezt követően rendszeressé váltak a légitámadások. A Liberátor sokoldalú amerikai repülőgéptípus, amelynek kifejlesztése 1939-ben kezdődött, bombázóként használták a második világháború alatt. Lásd még: légitámadások Magyarország ellen; Budapest bombázása. – A szerk.]. Úgy lefogytam, hogy a lábam szára olyan vékony volt, mint a karom. Nem is tudtam, hogy az ilyen beteg undorodik az ételtől. Egyszer anyám adott – kedvezni akart – egy csirkecombot, úgy kivágtam, hogy a falon kötött ki. Volt egy orvos, a Pál doktor, aki annak ellenére, hogy zsidó voltam, fogadott, és adott valami port.

Májusban kerültünk be a gettóba, és akkor egyszerre meggyógyultam [Kiskőrösön, a zsidó templom környékén kijelöltek kb. 30 házat gettónak, ahová a környékről is hoztak zsidókat. – A szerk.]. Az volt a hír, hogy visznek minket munkára. Nem törődtünk semmivel, csak együtt maradjunk anya meg az öcsém meg a nővérem, akkor még együtt voltunk. A gettóban szűkösen voltunk, más családokkal kellett összeköltöznünk egy házba. Én csak arra emlékszem, hogy a Ladányiné lakott velünk a gyerekeivel. Arra nem emlékszem, hogy lakott-e ott még harmadik személy is. Heten laktunk egy szobában. Össze voltunk szorulva, de megnyugodtunk, hogy elvisznek dolgozni, és valahogy együtt átvészeljük.

Apát a többi zsidóval összeszedték, és eldeportálták őket. Mi nem tudtuk, hogy Auschwitzba került, csak küldtünk neki csomagot, és visszajött megpenészedve az almás pite. Visszaküldték. A papáról az igazat csak a felszabadulás után tudtuk meg. Én még ott, Auschwitzban sem hittem el a gázkamrát. Volt ott egy debreceni orvosnő, a Gonda Klári, az azt mondta: „Ha hazamegyek, veszek gyászruhát, és meggyászolom a szüleimet.” Zsuzskával, a testvéremmel összenéztünk, hogy miket beszél ez. A mi  blokkunkban néhány stramm szlovák lány volt a felügyelő [blokova], akik állítólag már öt éve ott voltak [Az auschwitzi tábort 1940-ben állították föl. A szlovák zsidók deportálása 1942 márciusában kezdődött, ekkor érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. Lásd: deportálások Szlovákiából. – A szerk.]. Az egyik blokova, a Herta mondta, amikor füstölt a kémény: „Ott égetik a szüleiteket.” Zsuzskával megállapítottuk, hogy csak azért mondja, mert gonosz, és fájdalmat akar nekünk okozni, mert ott igazából kenyeret sütnek. Csak akkor hittem el a gázkamrát, amikor fölszabadultunk. Itt most a panzióban [Jelenleg egy panziót vezet a család. – A szerk.] sok némettel összebarátkoztunk, és elhiszem, amikor azt mondják, hogy ők nem tudták.  Ha én ott voltam, és nem tudtam, akkor ő Németországban honnan tudta volna? Ilyet el se tudott képzelni az ember.

[Auschwitzba] Június 29-én értünk ki. Előtte a gettóból kivittek a vásártéri iskolába, mert a vásártér a sínek mellett, szóval a vasúthoz közel volt. Egy éjszakát ott töltettek velünk. Onnan Kecskemétre kerültünk a téglagyárba. Ahol a téglát szárították vagy kirakták, ott volt tető, alul meg homok, ott ültünk vagy aludtunk. Ronda hely volt, de szabadon mászkáltunk, nem vigyáztak ránk. Ott nem volt csillag vagy karszalag. Ha kimehettünk volna a városba, akkor kellett volna. Két taknyos kölyök, két gimnazista vigyázott ránk. Nem szabadott pénzt vinnünk, és az egyik kislány eldobta a fűbe a pénztárcáját, mert félt, hogy ezek megtalálják. A két taknyos kölyök hülyén viselkedett, nem is mertek visszajönni a faluba. Kanadába mentek, és sose jöttek vissza. Dunyhát vittünk, párnát vittünk, néhány ruhát. Ötven kilót lehetett személyenként. Téli holmit is, hátha még akkor is ott leszünk. Próbáltunk élelmiszert vinni, zsírt, ilyesmit. Nem sok értelme volt, de akkor még nem tudtuk. Mindenütt bekopogtak, hogy van-e még ékszer, aztán elszedték, mert ijesztgettek, hogy majd ez lesz, meg az lesz, ha nem adjuk le. Elszedtek mindent. Kiértünk Auschwitzba június 29-én, Péter-Pálkor. Azokat az asszonyokat, akik festették a hajukat, a Mengele sokszor átengedte a jobb oldalra, ahol mi voltunk, a dolgozók. A másik fele meg ment a gázkamrába. Az anyám elég korán őszült, és kérdezte tőle, hogy hány éves. „Negyvenkilenc, de még azért én tudok dolgozni”, de a Mengele intett neki, hogy balra. Szóval elvette tőlünk. És az öcsémet is a gázkamrába küldte. Utána mentünk a fürdőbe, ott még a cipőmet visszakaptam, mást nem, és rongyokba öltöztünk. Innen egy olyan barakkba vittek bennünket, ami háromszáz ember számára lett volna elegendő, de ezerkétszázat zsúfoltak be. Semmi ágy vagy ilyesmi nem volt, úgy feküdtünk, mint a heringek vagy a kanalak. Ha valaki ki akart menni éjszaka, akkor ordítoztak vele, mert a sötétben mindenkire rátaposott. Egyszer én is ki akartam menni, elkapott a blokova, és jól összepofozott. Csak úgy! Minek akarok kimenni éjszaka?! Hát azért akartam kimenni a vécére, mert nappal órákig kellett sorba állni, mert kevés volt. Kilenc vagy tíz vécé volt, emberek meg ezrivel. Ötösével kellett sorba állni, akkor az elsőnek adtak egy rozsdás konzervdobozban valami szalmával meg szénával kevert, főzeléknek nevezett valamit, és azt kellett elosztani. Kenyeret is kapott az első, egy egészet, és akkor azt kellett elosztani. Ha lett volna centink, azzal mértük volna, de nem volt, csak az ujjunkkal mértünk. Hát el lehet képzelni, hogy az éhező embereknek az nem volt olyan egyszerű.

Augusztus 13-án délelőtt – emlékszem, éppen Tisá Beáv volt – vagonba tettek, és a gázkamrához vittek bennünket. Még este nyolckor is ott voltunk, és aztán később megtudtuk, hogy arra vártak, hogy kellünk-e Berlinbe dolgozni, vagy elgázosítanak. Kellettünk. De előtte megint szelektáltak bennünket. Észrevették, hogy a Zsuzska meg én nagyon hasonlítunk egymásra, ikreknek néztek. És persze, mi sem fontosabb, mint hogy az ikreket elválasszák egymástól, így Zsuzskát küldték jobb oldalra azokhoz, akik biztos a gázkamrába kerülnek. És a blokova olyan rendes volt, hogy súgta Zsuzskának, hogy „Szökjél a testvéredhez!”. A német tiszt éppen beszélgetett valakivel, és nem vette észre. Úgyhogy sikerült a Zsuzskának odaszöknie, ahol én voltam. Aztán éjfél felé adtak egy darab kenyeret, ilyen párizsifélét meg vajat, be a vagonba, és irány Berlinbe munkára. A vagonban se szalma, se semmi. Frankfurtban olyan szőnyegbombázást kaptunk, hogy csoda, hogy életben maradtunk. Elértünk Berlinbe, és ott voltunk 1945. április 26-ig kényszermunkán. Az Argus Motorenfabrikban dolgoztunk futószalagnál. Az volt a dolgunk, hogy a repülőgép cilinderjét leemeltük vagy fölemeltük, rátettük az állványra, bizonyos számú csavart belecsavaroztunk, és adtuk tovább. Ebben a munkában a testvérem hóna alatt keletkezett egy tályog. Elvitték Oranienburgba kórházba, ahol egy belga orvos megoperálta, és vissza is jött. De bizony Oranienburgból sokan nem jöttek vissza, akik betegek voltak, tüdőbajosak, vagy le voltak romolva, azokat ők gázosították el, de az én testvérem visszajött [A Berlin közelében lévő Oranienburgban a sachsenhauseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. A foglyok elgázosítása a főtábor, Sachsenhausen krematóriumában történt, bár itt nem folyt olyan mértékű megsemmisítés, mint például Auschwitzban. – A szerk.].

Amikor légiriadó volt, mindig a bunkerba kellett menni. Egy alkalommal nem mentem be a bunkerba, hanem bementem a testvéremhez, aki ott feküdt a revíren [Revier – német: (laktanyai) betegszoba – A szerk.]. Az ötórai keléstől és a tizenkét órai munkától fáradt voltam, és elaludtam az ágyán. Felállt a Zahlappell [német: létszámellenőrzés – A szerk.], és egy hiányzik. Azt hitték, megszöktem. Kerestek, kerestek, végül megtaláltak a kórházban. [Klein] Kató, a lágerälteste [Ältest, német: összekötő a lágerséf és a foglyok között. – A szerk.] kirángatott, és jól összevert. Közben odasúgta, hogy nekem muszáj téged verni. Össze is vert, de különösebb aztán nem lett belőle. Végül Zsuzska meggyógyult, és életben maradt. Itthon mindig sokat veszekedtünk egymással, de ott aztán megfogtuk egymás kezét, és rettentően ragaszkodtunk egymáshoz. Egy ágyban aludtunk, szorosan, imádtuk egymást. Viszont volt a lágerban olyan anya és leánya, akik ellopták egymástól a kenyeret. És állandóan veszekedtek. Szóval volt az ellenkezője is. Hogy az anyja és a leánya, testvérek egymást meglopták, hogy ő maradjon életben, a másikkal nem törődött. Nem is tudom, mitől van az, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan. Na de azok is emberek voltak, az anya és lánya, akik egymástól ellopták a kenyeret. Nyolcszázan dolgoztunk itt. Mind magyarok voltak, talán egy lengyel volt közöttünk, akit elfogtak a piacon, mert feketén árult szalonnát. Egy olyan harminc vagy negyven körüli parasztasszony volt. Nem volt ott semmi baja, elvolt köztünk, biztos otthon se volt sokkal jobb dolga, mint a lágerben.

Reggelire feketekávét adtak, egy darab kenyeret és egy margarint. Délben odahozták a levest kondérban. Répalevest, amiben állítólag húsnak is kellett volna lenni, de azt mondták mindig, hogy a konyhások kilopják. Ettünk volna belőle háromszor annyit is, ha adtak volna, de abból se adtak eleget. Aztán csináltak néha kenyérvizitet. Az ágyban gyűjtöttük a kenyeret, hogy majd vasárnap esszük meg. A séf elrendelt egy kenyérvizitet, mindenkitől elszedték a kenyeret, és mire este visszamentünk, kenyérleves volt a vacsora. A mi kenyerünkből. Semmiféle embernek való ételre nem emlékszem, tán nem is tudtak főzni. A barakkokban háromemeletes deszkapriccsek voltak, és két emeletes ágy össze volt tolva, hogy szélesebb legyen. Két személy kapott egy ágyat. Születtek ilyen lágerbarátságok. Azelőtt sose ismerték egymást, itt összeforrtak, mint a jó testvérek, és együtt aludtak, együtt gazdálkodtak. Pokróc volt, volt egy kályha, adtak szenet, este be lehetett fűteni, de reggelre kihűlt. Volt egy csíkos rabruha. Alul, nem is tudom, talán egy bugyi volt, amit spárgával kötött az ember a nyakába, mert gumi biztos nem volt benne. Nekem saját cipőm volt, de akinek a cipője tönkrement, faklumpát kapott. Persze csak egy ruha volt. Nem mostuk. De volt, amit kimostunk, pulóvert vagy valami ilyesmit, és a napon szárítottuk. Megjelentek a tetűk, mert hoztak egy csomó férfiinget blúz helyett, ami nem volt fertőtlenítve. Forró vízben kimostuk, azt hittük, hogy elpusztulnak a tetűk, de nem lehetett kiirtani. Ez már egész a vége felé volt.

Bombázták Berlint, éjszaka olyan világosság volt a Sztálin-gyertyáktól [Sztálin-gyertya – ejtőernyővel alábocsátott szerkezet, amely szinte nappali világosságot árasztva, megvilágítja a bombázni kívánt célpontokat. – A szerk.], és mi Berlin határában voltunk, Berlin-Schönholtzban volt ez a láger. Április 26-án összeállították a menetet, és gyerünk! Élelem nélkül, fáradt, kimerült embereket hajszolni az országúton. Hamburg felé, északnak mentünk Krempendorfig. Azt mondták, hogy hatvan kilométerre van az Északi-tenger, és hogy oda akarnak vinni bennünket. Én már itthon hallottam a mendemondát, hogy ott föltettek volna bennünket hajóra, azt mondták volna, hogy visznek Palesztinába, és elsüllyesztették volna. Lehet, hogy ez volt a szándékuk, de nem volt rá idejük, mert hatvan kilométerre utolértek az oroszok. Azok szabadítottak föl.

Mennyien szabadultunk? Hát, nem sokan. Onnan is küldtek gázkamrába betegeket. Aztán akik már elhullottak. Közvetlenül lehet, hogy ötven embert kinyírtak. Volt egy, akit kisgyilkosnak hívtunk. Kivittek bennünket a hülyék még áprilisban is sáncot ásni, már semmi értelme nem volt. Volt egy szabadkai lány, a gyilkos azt mondta neki, hogy szaladjál csak előre, ő előreszaladt szegény, és hátulról lelőtte. Mert ugye szökni akart. Hova szökött volna?! Előtte-utána csak a nagy pusztaság volt. Az oroszok szabadítottak föl. Beköltöztünk egy elhagyott házba, és a jó cipőmet, amiben még a lúdtalpbetét is benne volt, eldobtam, mert találtam a padláson egy remek, lábamra illő barna csizmát, nagyon csinosat. Ez Krempendorfban volt. És én, naiv, ugye földön aludtunk ott egy padlós szobában, és odatettem a lábamhoz. Éjszaka a bárisnyák [orosz asszonyok] bejöttek, röhögtek, visítoztak, és elvitték a csizmámat. Keresték a németeket, közben minket is kiraboltak. Nem emlékszem rá, hogy miben jöttem, azt hiszem, mezítláb. De már május volt. Árok szélén találtunk cipőt.  Zabráltam egy télikabátot is, nem tudom, minek, csak azért mert… mert végre szabad voltam, és akkor egy férfi azt mondta a feleségének, hogy „Nézd, ott a kabátod!”. Ahova bementünk házba ennivalót kérni, adtak valami befőttet, zöldbabot, savanyú-édest, olyat még sosem ettem, és akkor mondta a fiatalasszony, hogy az ő ura a Wehrmachtnál szolgált. Egyszerre mind wehrmachtos lett, egy se volt gestapós. De nem foglalkoztunk ilyesmivel. Fölültünk egy kocsira, amit megraktunk a zabrált, rablott holmikkal, amit aztán pár kilométer után elvettek tőlünk az oroszok, és aztán gyalogoltunk tovább.

Május 2-án vagy 3-án szabadultunk föl, és június 5-én értünk haza. Egy hónapig jöttünk, két makói lánnyal együtt voltunk négyen. Krakkóig gyalog mentünk. Addigra már jó állapotban voltunk, már meghíztunk. Útközben találtunk egy  kis zsák aszalt almát meg tízkilónyi kristálycukrot, és akkor két téglát az erdőben összetettünk, alágyújtottunk, és főztünk magunknak az aszalt almából kompótot. Volt még búza, amit belefőztünk ebbe a masszába, és ettől úgy kigömbölyödtünk. A hajunk is kinőtt. Krakkóban ültünk a maradék holminkon, egyszer csak jönnek magyar fiúk, az egyiket Klein Lacinak hívták, kolozsvári zsidó fiú volt. Kérdezték: „Vannak itt magyarok? Vannak itt magyarok?” Jaj, mindnyájan odaszaladtunk. És összeszedtek bennünket, és vonatszerelvénnyel hoztak haza Kolozsváron keresztül Budapestig. És elmesélték, hogy az a román vasgárdista, akit a németek mellénk adtak mint kísérőt, vitt volna minket Belorussziába kényszermunkára, mert az oroszok azt mondták, ha tudtunk dolgozni a németeknek, akkor dolgozzunk nekik is. Azt hitték a hülyék, hogy önként mentünk. Elmesélték, hogy agyonverték azt a vasgárdistát, és megtalálták nála a menetlevelet. Vitte volna őket kényszermunkára Oroszországba.

Utólag, mikor már itthon voltunk, megállapítottam, hogy minket az tartott életben, hogy egymást támogattuk vagy vigyáztunk egymásra. Meg az, hogy nem hittük el a gázkamrát. Hogy azért kell mindent kibírni, a hideget, a meleget, az éhezést, az ütést, a verést, mert a szüleinkkel meg a testvérünkkel találkozni kell. Talán ha elhisszük, hogy van gázkamra, nem lett volna erőnk mindezt kibírni. Zsuzska további életéről nem mesélek, mert nem akarja a nyilvánosságot.

Amikor Pestre értünk, kaptunk háromezer pengőt. Azt hittük, milyen sok, és egy szandált lehetett érte kapni. Akkor már infláció volt. Ahogy hazaértünk, kiderült, hogy a zsidó fiúk már októberben otthon voltak, mert munkaszolgálatosok voltak benn az országban. Összezabráltak ágyneműt meg mindent, és nekünk nem adtak. Az egyik összeszedte a zsidó javakat, szervizeket, minden drágaságot, és a padláson tárolta. 1949-ben disszidáltak, és akkor tudtuk meg, hogy mennyi ágynemű volt a padlásán. Hát ehhez szólj hozzá! Zsidó véreink. Aztán volt olyan is, aki azt mondta, hogy elvitték az oroszok a holminkat. Volt, aki visszaadta, pedig nem is jutott eszünkbe. Vidéken volt egy suszternek a lánya, és az jött szólni, hogy nála van egy vég damaszt. Anyagot, ruhaanyagot, amit a szomszédban hagytam, nem kaptam vissza, a nagylábosra pedig azt mondta a barátnőm, hogy az oroszok elvitték.

Negyvennyolcan jöttünk haza, de abból csak nyolcan voltunk nők. Mert a férfiak közül sokan maradtak az országban munkaszolgálatokon, és nem volt olyan rossz dolguk. Megcsinálták a népkonyhát, ott kaptunk enni a Jointtól, a Joint adott pénzt a konyhára. Aztán amikor annak vége volt, akkor a legtöbbje ment ki Izraelba vagy Nyugatra, szóval elhagyták az országot.

Vidámak voltunk, táncoltunk a visszamaradt fiatalokkal, de csak háznál. Nyilvános helyen nem buliztunk. Fiatalok voltunk, egészségesek, megmaradtunk. A falubeliekkel nem volt baj. Hízelegtek, nem győztünk eleget tenni az ebédmeghívásoknak. Azok a keresztények, akikkel azelőtt is nagyon jó viszonyban voltunk, lepedőt adtak meg mindent. Nem hiszem, hogy tudták, mennyi szenvedést éltek meg a zsidók. Nem nagyon szerettünk erről beszélgetni. Úgysem hitték volna el. Volt olyan szemét alak – akivel pedig jóban voltunk, a szomszédunk volt, –, aki azt mondta, hogy Auschwitz egy keltetőgép volt. Tudod mit jelent ez? Hogy többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek. És még valami! Elárulták, hogy ki mit lopott. Egy nyilas egy rekamiét. Elmentünk, mondtuk, hogy az a mienk. Meg is kaptuk. Egy másik keresztény elárulta, hova került a varrógépünk. Egymást elárulták, hogy ki mit lopott a gettóból.

A házunk megmaradt. Egy hentes lakott benne, akivel aztán összebarátkoztunk, ő is összehúzódott, és mi is ott laktunk. Egy kiló zsírt kaptunk bérként egy hónapban, mert hentes volt. Akkor az nagy érték volt, elég volt arra, hogy ne haljunk éhen. Aztán egy darabig kinyitottuk a kézimunkaüzletet, ketten dolgoztunk ott. Nem jött senki, nem kellett fonal meg ilyesmi, hát bezártunk.

A házból elmentek a hentesék. 1945-ben az orosz fogságból hazajött a jövendőbeli férjem, a húgával együtt odajött lakni, és 1947-ben ott nyitott üzletet, a mi házunkban. Textiles volt. A háború előtt, mielőtt munkaszolgálatra kellett mennie, Kiskőrösön dolgozott egy textilkereskedő zsidó családnál. Lehet, hogy kinézte magának, hogy itt van egy lány, és ha elveszem, akkor ez a ház az enyém lesz, mert aztán elhatároztuk, hogy összeházasodunk. A húgával vitte az üzletet pár hónapig, de a húga férjhez ment, és neki meg kellett nősülnie. Talán alkalmasnak talált arra, hogy majd én segítek neki. A testvéremnek kifizettük a fél házat, és a ház a miénk lett. A férjem nagyon ügyes volt, jól ment akkoriban, és mindent átépítettünk.

A férjem családja – a Ganz család – Maroshévízről származott [Maroshévíz (korábban, majd 1920 után is: Topliţa) – nagy kiterjedésű nagyközség volt Maros-Torda vm.-ben, a Kelemen-havasokból leúsztatott fát itt dolgozták föl a két nagy fűrésztelepen. A tutajozás központja volt, 1920-ban 6000 (1910-ben 7400) főnyi lakossággal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Mindig azt hallottam, hogy a pogrom elől elmenekültek, nem tudom, hányban, valamikor az első világháború alatt. Heten voltak testvérek, négyen még ott születettek, a férjem 1917-ben már Makón. Makón nagyon vallásos volt a hitközség, és ők is már három-négy évesen éjszaka mentek a héderbe tanulni. Előbb tudtak jiddisül, mint magyarul, mert otthon így beszéltek. Mindegyik gyereknek hagyományos zsidó neve volt. A legidősebb lány Eszter volt, az utána következő fiút Izraelnek hívták, aztán Hermannak, Árminnak – az volt az én férjem, de aztán magyarosította Endrére. A többi lány Rózsi, Regina, Peri, akit Matildnak hívtak, de nem tetszett neki ez a név, és azóta is Perinek hívják. Persze vannak keresztények, akik nem tudják, hogy Peri, és Terinek szólítják.

1926-ban, amikor a hetedik gyerek másfél éves volt, újból terhes lett az édesanyjuk, és azt mondta a rabbi, hogy nem szülheti meg a nyolcadik gyereket, mert gyereke lehet, hogy lesz, de ő nem. És akkor egy bábaasszony elvette, és szegény vérmérgezésben nagyon rövid idő alatt, egy-két nap alatt meghalt. A család lelke és anyagi bázisa az anyjuk volt. Vegyeskereskedésük volt, ahol mindent árultak, és mikor meghalt az anyjuk, vége volt a jólétnek. Az apja, Ganz Salamon kárpitos volt, nem tudott üzletelni, hadikölcsönbe fektette a pénzüket, tönkrementek, és ott álltak egy fillér nélkül. Ott maradt a hét gyerek árván. De az 1905-ben született legidősebb már huszonegy éves volt, a következő tizennyolc, úgyhogy a nagyok nevelték a kicsiket. A lányok otthon voltak, a legidősebb fiú elment egy gazdag családhoz felügyelőnek vagy ispánnak, ilyen megbízható alkalmazottnak, és az a gazdag család segítette őket krumplival meg olyan termékekkel, ami akkor divat volt.

Mielőtt szegény anyósom meghalt, meghagyta az urának, hogy nősüljön meg. Elég hamar elvett egy másik nőt Máramarosszigetről. A faluból, ahonnan eljöttek, egy asszony megözvegyült a háborúban, azt ajánlották, és azt vette el. Nem volt vele különösebb baj. Nem volt egy kedves nő, nem ragaszkodott különösen a gyerekekhez, de nem is bántotta őket. Cili néninek hívta ezt a mostohát, mert már nagyok voltak. Az én uram is már nyolc éves volt, az utána következő pedig hat éves. A kicsi másfél éves volt, ő anyukának hívta. Nagyon bölcs asszonynak találták, még ma is emlegetik, hogy Cili néni ezt mondta, vagy azt mondta. Később a legidősebb fiú, Izrael, aki 1907-ben született Maroshévízen, feleségül vette Cili néni húgát, Davidovics Dórát. Izrael feleségét és a gyermekeit Auschwitzba hurcolták, Jolika tizennégy, Magdika nyolc, József hét, Eszter négy éves volt, és ott pusztultak el 1944-ben. Izrael Günskirchenből hazajött, 1946-ban feleségül vette Berkovics Helént, majd 1957-ben kivándoroltak Izraelbe.

Egy idő múlva elköltöztek [Ganz Salamon és családja] Makóról Kiskunhalasra, és ott a hitközség segítette őket. A lányuk, Regina lassan tizenhat éves lett, megtanult fehérneműt varrni, férfiingeket, női hálóingeket, kombinékat, hogy önállóan megélhessen. Átjött Kiskőrösre, lakást bérelt, és ott dolgozott. Nagyon szépen dolgozott, házakhoz hívták, nagyon szerették. A másik sógornőm, a Peri, miután elvégezte az elemit, szintén átjött, tanult a testvére mellett, és segített neki, és akkor ketten dolgoztak. Aztán jött a többi testvér, és mindenki együtt lakott, egy lakásban, a leendő férjem is, a testvére, Herman és még a legidősebb lány is [Eszter]. Ő meg egy szabóságban dolgozott mint varrónő. Szóval eltartották magukat. Egészen így volt ez a deportálásig. Ganz Salamon Kiskunhalason halt meg 1954-ben.

A férjem hat osztályt járt, de nagyon intelligens volt. Regényeket nemigen olvasott, de a lexikonokat, amikhez hozzájutott, mind kiolvasta, úgyhogy nagy tudása volt. Mindenhez értett, mindenhez hozzá tudott szólni, és szédületesen számolt. Pillanatok alatt kiszámolta a vevőnek, hogy mennyit fog fizetni, aki aztán kért egy ceruzát, hogy utánaszámoljon, mert nem bízott, és legnagyobb csalódására fillérre egyezett. Van egy technikája a fejszámolásnak, és ezt nagyon értette. Nagyon szerették a vevők, szép fiú volt, és ha egy kicsit megsimogatta őket, akkor biztos, hogy hozzánk jöttek vásárolni.

Inasnak egy nagykereskedésbe ment Kunszentmiklósra, ahol tejben-vajban fürösztötték. Megbecsülték, szerették, mert minden munkát elvégzett, a kerti munkát is, meg a gyereket is ringatta, ha kellett, meg az üzletben is, meg takarított. Nagyon ügyes volt. Ott aztán nem sajnálták tőle a libamájat meg a libatöpörtyűt meg semmiféle finomságot. Az üzletben is volt mogyoró meg mazsola, éppen belenyúlt, mikor bejött a gazdája, de nem kapott ki érte. Szóval jó sora volt. Aztán elhelyezkedett Kiskőrösön mint segéd.

1937-ben behívták katonának. Ő még rendes katona volt húszéves korában. Később átminősítették munkaszolgálatosnak [lásd: munkaszolgálat (musz)], és akkor kikerült a frontra. Nem volt túlságosan rossz soruk, mert egy German Trajan nevű román főnökük volt, és jól bánt velük. Nem engedte az antiszemitizmust, és a többihez képest jó soruk volt. Bátyjával, Hermannal együtt voltak a Donnál [lásd Don-kanyar], egymást mentették meg, amikor mindketten megkapták a flekktífuszt. Vigyáztak egymásra, hogy havat ne egyenek, mert aki betegségében havat evett, biztosan meghalt. Az orosz áttörés [1943. január 12–14.] után fogságba esett. A hátizsákját átlőtték, de ő megmaradt, és két és fél évig volt fogságban Pambokban [Pambok nevű helység nincs a térképen, az örményországi Szevan tó partján van Pambak. – A szerk.]. Ott is mindig helyezkedett. Volt egy colstokja… és a Szovjetunióban akkor, ha valakinek volt egy colstokja, az inzsenyir [mérnök] volt. És őneki volt colstokja. Ott is üzletelt. Lopott az élelmiszerraktárból, aztán eladta a többieknek. Zseniális üzletember volt. Úgy lopott, hogy amikor ment ki a raktárból, belepottyantotta a konzervdobozokat az ajtó mellett álló esővíztárolóba, aztán kereshették. Ott nem kereste senki. Mikor alkalma volt rá, akkor kiszedte. De sokszor volt, hogy lebukott, akkor kenyéren és vízen bunkerba csukták. De jóképű fiú volt, az oroszok közt is mindig akadt egy nő, aki segített neki. Amit ezzel az üzleteléssel keresett, azon gyűrűket, ékszereket vett. Azt hitte, hogy itthon majd abból nyit üzletet. Csinált magának egy dupla fenekű koffert fából, úgy nézett ki, mint egy katonaláda. Amikor lehetett jelentkezni, hogy a kisebbségeket hazaengedik, hazajöttek. És amikor Románián mentek keresztül, fölugrott egy orosz katona a vagonjukba, fölemelte a bőröndöt, és elvitte. Annyija maradt csak, hogy vett öt kiló sót Romániában. Ott volt, itthon pedig igen nagy kincs volt.

A férjem húga, Regina még a háború alatt férjhez ment Foktőre [Bács-Kiskun m.] Sebők Antalhoz. Az anyósa nagyon megbecsülte, jó sora volt. Mindenük megvolt. Őket Ausztriába deportálták. Auschwitzba csak az került a családból, aki Kiskőrösön volt. A bátyjuk felesége a négy gyerekkel mind odaveszett, de Izrael hazajött a munkaszolgálatból. Amikor ezek a deportálási dolgok jöttek, akkor Peri Kiskőrösről elment Reginához Foktőre, úgyhogy ők együtt kerültek a szegedi gettóból Ausztriába, tehát a család együtt volt, az öregek is ott voltak, mindenki ott volt. Ott más volt a helyzet. Német tiszteknek dolgoztak, így sokszor vittek haza ennivalót a családnak. Mikor 1945-ben hazajöttek, Regina megtudta, hogy a férje Balfon fekszik betegen, és elment érte [Ahogy közeledett a Vörös Hadsereg Budapest felé, a nyilasok a munkaszolgálatos századokat a Hegyeshalom–Sopron-Kőszeg vonalra igyekeztek átvezényelni, hogy elvégezzék azokat a munkálatokat a nyugati határ mentén, melyeket Bécs védelme megkövetelt. Randolph L. Braham szerint ezeknek a munkaszolgálatosoknak a helyzete hasonlatos volt a leghírhedtebb koncentrációs táborokban lévők helyzetéhez, különösen „Fertőrákoson, Balfon és Hidegségben, Sopron és Kőszeg környékén”. – A szerk.]. De ott mind tífuszosok voltak, tetvesek, szörnyű körülmények között, elhagyatva. Összeszövetkezett magyar katonákkal, és kilopták a férjét úgy, hogy letakarták, azt mondták, már nem él, viszik eltemetni. Meg is mentette. Hazahozta, és meggyógyította. Aztán a férje abban az évben halt meg, mint az én szegény uram [1974]. Van két fiuk. András 1947-ben született Budapesten, építésztechnikus, nős, van egy lánya és egy fia. 1980-ban kimentek Kanadába. A fia sokat jár haza, itt akar családot alapítani. Gyuri 1949-ben született Budapesten, elektrotechnikus, nős, neki is van egy fia meg egy lánya, ők is kimentek Kanadába. A fia hazajött, itt nősült, valahogy nem akart ott gyökeret  ereszteni.

1947-ben férjhez ment a húga [Peri] egy hercegszántói fiúhoz. Az esküvőjét még ott rendeztük Kiskőrösön, nagy esküvő volt. A sógornőm nagyon szép lány volt. A sógorom nem volt olyan szép fiú, viszont gazdag volt, és nagyon jó házasság lett belőle, végig együtt maradtak. Szegény sógorom pár évvel ezelőtt meghalt.

A férjem szülei Kiskunhalason laktak, huszonhat kilométerre Kiskőröstől. Egy kicsit szűkösen éltek, de a hitközség is segítette őket meg a gyerekek is. Szép lakásuk volt, a hitközség odaadta nekik az egyik régi sakterlakást, mert akkor már csak egy sakter volt. Azelőtt volt három is meg kántor is. Már megvolt a kisbaba, amikor oda átmentünk, és hüpe alatt megesküdtünk. Kiskőrösön pedig elvitt az anyakönyvvezetőhöz. Nem volt nagy lakodalom. Lehet, hogy a testvérek ott voltak, már nem emlékszem. Hát mi kell, amikor a gyerek már három hónapos?

Nem voltunk kóserok, de a szülőkre való tekintettel minden ünnepet látványosan megtartottunk: a férjem elment a templomba, volt szédereste, Jom Kipur, Ros Hasóne [Ros Hásáná], szóval a nagyobb ünnepek. Az uram nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy az ünnepeket tartsuk közösen, és én szívesen meg is tartottam. De szombaton bizony hátulról árultunk. Az apósom egy szakállas ember volt, de modern volt, nem szólta meg érte a gyerekeit. A férjemnek voltak textil-nagykereskedő ismerősei Pesten, és amikor hazajött, mindjárt elkezdett vásározni. Aztán, amikor már a házunkban volt az üzletet, akkor én maradtam az üzletben, ő kiment a piacra valami alkalmazottal, és ott árult vagy a vásárban. A nagykereskedők adtak neki hitelbe árut úgy, hogy hétfőn följött Pestre, levitte az árut, kedden elment vele a vásárba, és szerdán följött Pestre, és kifizette azt, amit hétfőn elvitt. Olyan szép áru volt, hogy az utolsó centiig el tudta adni. Nagyon értett hozzá, hogy mit kell venni, tudta, hogy melyik népviseletnek, melyik falunak mi kell. Szóval nagyon jól ment az üzlet, egyre kevesebb árut kellett hitelbe venni, aztán pár hónap múlva már nem kellett hitelbe vásárolni, mert megkerestünk annyi pénzt, hogy készpénzzel megvette, és árultuk kétfelé.

Amikor a cégtáblát tették ki, Ganz Árminnak hívták a leendő férjemet. Akkor magyarosította a Ganzot Gárdonyira, és az Ármint is megváltoztatta. Mivel kicsi kora óta Bandinak hívták, annak ellenére, hogy Ármin volt a neve, a Bandihoz változtatta meg Endrére. A faluban is mindenki Bandinak hívta, és az Endre nyugodtan lehetett továbbra is Bandi. Ez egy jó ötlet volt, így lett Gárdonyi Endre, és az került ki a cégtáblára.

A házasságkötéskor is már ez a magyarosított név volt. Jutka, a legidősebb lányom 1948-ban született, az esküvő is 1948-ban volt. Akkor már megvolt az első gyermek, de nem volt lényeges. Az anyakönyvvezető volt az egyik tanúm, a másik meg valami fölszedett ember, aki éppen arra járt. Szóval semmi cécó. Pali 1949-ben született, nagyon örültünk, hogy fiú lett. A harmadik gyerekem, Klári 1954-ben született.

Kiskőrösön átépítettük a házunkat, de mindenből a legszebbet: rózsával volt borítva, üvegtető a vaskaputól, hogy még ott se ázzon meg az ember, az is rózsával fölfuttatva, széles salakutak a garázshoz, ahol csak egy motor állt, mert akkor, az ötvenes években még nem lehetett autót vásárolni [Az ötvenes években az autóhasználat egyre inkább egy szűk, állami és pártelit monopóliuma lett. 1950-től kezdve gyakorlatilag eltűntek az utakról a magántulajdonú autók. Egy minisztertanácsi rendelet értelmében üzemanyaghoz csak vásárlási könyv vagy utalvány ellenében lehetett hozzájutni, utalványt pedig csak az kaphatott, aki igazolni tudta, hogy munkájához nélkülözhetetlen a gépkocsi. (Azoknak, akiket a munkakörük nem jogosított fel autóhasználatra, gépkocsijukat föl kellett ajánlaniuk megvételre az államnak.) Az 1950-es 13 000 fölötti darabszámról a gépkocsik száma így kb. 5000-rel csökkent, magántulajdonban pedig mindössze kb. egy-két ezer gépkocsi maradt. 1956-ban kb. 30%-kal kisebb volt a forgalomban lévő személygépkocsik száma (10 500), mint 1938-ban (15 000), s ezek többsége is állami tulajdonban volt. 1957-ben kétszáz Wartburgot és háromszáz Moszkvicsot hoztak "egyéni tulajdonosok" számára forgalomba. Magánszemélyek a munkaterületük szerinti minisztériumhoz nyújthatták be gépkocsi-vásárlási kérelmüket. (Majtényi György „Automobilizmus” c. cikke alapján, www.archivnet.hu.) – A szerk.]. Isten ments, mindjárt lecsukták volna az embert, ha egy autót vesz. Akkor jól ment nekünk.

A férjem 1948-ban, még mielőtt államosítottak volna [lásd: a kiskereskedelem államosítása], becsukta az üzletet, mert volt a Szovjetunióban, és tudta, hogy ez be fog következni. Eladta. Még a pultot is eladtuk. A földműves-szövetkezet jött a házunkba, tejcsarnokot nyitottak. És úgy, hogy tőlünk nem vettek el semmit. Ez a férjem előrelátásából fakadt. Azt is tudta, hogy ha csak egy négyzetméter szőlőt vesz is valaki, már kulák lesz [lásd: kulákok Magyarországon], tehát a világon semmit nem vettünk, csak a pénzt gyűjtöttük. Nem vettünk semmiféle látható vagyont, pedig Kiskőrösön divat volt tanyát vagy egy szőlőt vagy földet vagy ilyesmit venni, mindenki azt hitte, hogy abból meg lehet élni. A férjem elment ecetgyári segédmunkásnak három műszakba, én pedig elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot, és a Szarvas szállodában helyezkedtem el. A testvérem férje volt ott a főnök, és akkor kitalálták, hogy összeférhetetlen, hogy a sógornő ott dolgozzon. Nem volt gond, volt ez a könyvelői papírom, és elmentem a szeszfőzdébe anyagkönyvelőnek. A férjemnek az ecetgyárban hatszáz forint volt a fizetése, nekem a szeszfőzdében kilencszáz. A szeszfőzde nagyon jól fizetett. Szóval anyagi gondjaink akkor se voltak. Volt később egy bejárónő, aki főzött meg a gyerekekre vigyázott, de 1953-ban már terhes voltam, 1954-ben otthagytam az állásomat, mert megszületett Klári. A férjem pedig 1953-ban – akkor már Nagy Imre volt a miniszterelnök – elment a földműves szövetkezethez, elvállalt egy gebines boltot, ami azt jelentette, hogy jutalékosok voltunk [Gebines – vendéglátó vagy kereskedelmi kisvállalkozó, aki meghatározott összeg fejében szoros elszámolási kötelezettség nélkül gazdálkodhat. Tulajdonképpen az államosításkor megszüntetett magán kiskereskedelem felemás visszacsempészése a gazdaságba, amelynek keretében valamely, a szocializmusban politikailag szalonképes gazdálkodó egység (vállalat vagy szövetkezet) működtetésre bérbe ad egy vendéglőt vagy üzletet a forgalom meghatározott százalékáért. – A szerk.].

Megszületett a kislány, a gyerekekre egy bejárónő vigyázott, aki reggel hatkor jött, és délután négyig vagy hatig, ameddig dolgoztunk, addig ott volt. Én pedig a férjemnek segítettem a boltban. Dudi nénit Klári jobban szerette, mint engem, mert többet volt vele. A nagyobbakat nem kellett kísérni, egyedül elmentek. Közel volt minden, országúton se kellett átmenni. Óvodába is jártak előtte, ott is szerették őket az óvó nénik. Jó, bizalmas viszonyban voltunk, adtunk kölcsön az óvó néninek, de aztán megadta. Falun ez így szokás.

Az 1956-os forradalom Kiskőrösön úgy zajlott le, hogy két-három forrófejű diák ledöntötte a szovjet emlékművet, talán a temetőben is valami szobrot, de semmi különös nem történt. Mi ugyan zsidók voltunk, de nem bántott minket senki. A sógorom mesélte később, hogy ő odakészítette a baltát. Hát ő párttag volt, meg vezető a ktsz-ben [Ktsz – a kisipari termelőszövetkezet rövidítése. Mivel szolgáltató és javító tevékenységükre továbbra is szükség volt, ezért az 1948-tól kezdődően irreálisan magas adókkal tevékenységük beszüntetésére kényszerített iparosokat kisipari szövetkezetekbe tömörítették. Így lett például a suszterből a Cipőjavító Ktsz. dolgozója. – A szerk.]. Mi nem voltunk se párttagok, se vezetők.

Sőt jöttek a jó barátok, a keresztények, s mintha vigyáznának ránk. Úgy tűnt, minta nyugtatni akarnának, hogy nem kell félni. Csodálkoztunk, hogy miért mondanak ilyeneket, hát félni is kell? Például a barátnőm férje, aki a harmincas években, még tizenhét éves korában nyilas [lásd: nyilasok] volt, odajött hozzánk barátságosan: „Nincs ennek vége, de nem köll félni!” Aztán egy asszony, akinek egy vendéglője volt, ő is odajött, amikor kint árultunk a piacon, és azt súgta: „Gyerekek, menjetek haza, nem lehet tudni, mi történik itt, menjetek haza, de gyorsan!” Tehát féltettek minket.

Ugyanúgy árultunk tovább, mint addig. A nép veszettül vásárolt, szabadulni akart a pénztől, gondolom, volt egy kis infláció is, úgyhogy mi azzal foglalkoztunk, hogy pénzt keressünk. Az ottani iparosok és a gazdák ingyen vitték fel Pestre teherautóval a bort meg a hízott libát. Úgy érezték, hogy segíteni kell a forradalmárokat. Szóval, szívügyüknek tekintették, hogy a pesti forradalmárokat segítsék. Így a teherautóval, amivel mi mentünk áruért Pestre, azon ők vitték a bort, visszafelé pedig mi hoztuk Kiskőrösre a textilárut, amit aztán nem volt művészet eladni. Mert mindenki vásárolt.

Mint mindenki, mi is elhatároztuk, hogy elmegyünk [lásd: disszidálás]. Annak, hogy mégsem vándoroltunk ki, az volt az oka, hogy senki se árulta el nekem, hogy amikor egy ilyen magamfajta átlépi a határt, akkor a Joint a hóna alá nyúl, lakást ad, étkezni lehet menni, és ad némi zsebpénzt is. Én attól féltem, hogyha elindulok a három gyerekemmel, akkor éhen halunk. Ha volt is pénzünk, azt nem mertük volna magunkkal vinni, mert féltünk, hátha megtalálják. Csak évtizedek után tudtam meg, hogy nem kellett félni, a Joint azonnal a hóna alá nyúlt a zsidó menekültnek, és mindennel ellátta őket. Pár hónapot kellett várni, de azt jó körülmények között várták. Ezt onnan tudom, mert aztán 1981-ben, a második generáció közül három család disszidált, Regina [a férj húga] fiai és Herman [a férj bátyja] fia, és ők mesélték, hogy a Jointnál segítették őket, pedig közülük kettőnek keresztény volt a felesége. Kanadába mentek, nem Izraelbe.

1957 után még tovább dolgoztunk a boltban 1960-ig [azaz a földműves-szövetkezettől 1953-ban elvállalt gebines boltban], míg a férjemet el nem vitték a többi volt vezetővel együtt. Akkor kerültek ők sorra. Előzőleg a gépállomásról meg állami gazdaságból vitték el a vezetőket. Beosztották, hogy mikor kit kell letartóztatni mindenféle kitalált mesével. Az én uramat mindenfélével vádolták, olyan hülyeségekkel, amik nem történtek meg. Például: maradékot árultunk, és az sokszor hosszabb volt, mint amennyi rá volt írva, és akkor az megmaradt az üzletben. Ezt leltároknál mindig befizettük mint többletet. Tehát nem lehetett azzal vádolni minket, hogy elsikkasztjuk vagy lopunk. Erre azt mondták, hogy átadtuk másik boltvezetőnek, hogy a leltárból elmenekítettük. Meg ilyen hülyeségeket. Az alkalmazottainkat próbálták erre-arra rábírni, de mi olyan jól bántunk velük, hogy egyet se sikerült nekik befűzni.

Én tudtam az adminisztrációs dolgokat, szépen mindent elrendeztem, ahogy kell, az ügyvéddel megbeszéltük a dolgokat, és nem is volt semmi baj a tárgyaláson. A föllebbezés után nyolc hónapra ítélték, majd a végső föllebbezéssel hat hónapi fölfüggesztettet kapott. Annak ellenére, hogy hat hónapig már ült. De nemcsak ő, mindenki, akit akkor lefogtak. Odajöttek hozzám a tót asszonyok, amikor vitték a tárgyalásra, hogy borzasztó, hogy a Bandikát így viszik, és jóformán könnyek voltak a szemükben. Amikor elvitték az uramat, megcsináltam a leltárt, és becsuktunk. Megszűnt ez az üzlet.

A sógornőm, Regina és a férje, Anti Kalocsáról fölmentek Pestre lakni. Regina elhatározta, hogy mindegyik testvére jöjjön föl, ne csak ő legyen Pesten. Mikor az uram hat hónap után kiszabadult, és megnyugodtak a kedélyek, Regina azt mondta: „Gyertek föl, Bandikám, ne maradj itt utolsó zsidónak a faluban, gyertek föl Pestre lakni!”

Úgy gondoltuk, hogy majd itt nem kezdenek ki bennünket, békésen élünk. De hát mit ad Isten, a mellettünk lévő házban lakott egy párttitkár, aki természetesen följelentett, hogy semmi engedélyem nincs – már akkor is kiadtunk fizetővendég-szobákat. Aztán állandóan szekíroztak a belügyesek a vendégek miatt, akik között nyugatiak is voltak. Meg jöttek a rendőrök, még éjszaka is. Szóval a rendszerváltozásig nem volt nyugtom a hatóságoktól, és sokat rettegtem, de átvészeltem. Mindig nagy szerencsém volt, bármivel följelentettek és idejöttek, a vendégek éppen itthon se voltak, aznap volt a takarítóasszony, gyönyörű rend volt mindenhol, a legnagyobb tisztaság és csend, minden ellenkező följelentéssel szemben. Megúsztam.

Először följött az uram. Reginánál lakott, és állást vállalt egy textil-nagykereskedésben, akiket még régről ismert. Időnként följártam hozzá, és elkezdtünk lakást vagy telket vagy házat keresni. Nem volt könnyű. Végül egy irodán keresztül rátaláltunk erre a telekre. Ennek a teleknek, ahol most vagyunk, az a meséje, hogy meghalt a tulajdonos, az örökösök pedig el akarták adni. Az egyik felét a mostani telekszomszédunk vette meg, a másik felét egy ember, aki újságot árult a Moszkva téren. Badacsonyban volt egy szőlője, annak az árából akart építkezni. De a badacsonyi szőlőt időközben kisajátították, és egy fillérje se volt. A telekre pedig építési kötelezettség volt, amit pénz híján nem tudott teljesíteni, így el kellett adnia. És hivatalosan kellett szegénynek eladni negyvenezer forintért, mert annyiért vette. De hát évekkel azelőtt vette, és mi annyiért kaptuk meg, igaz, hogy akkor húsz százalék volt az illeték, tehát még tízezret rá, és ötvenezer forintért jutottunk a telekhez 1961-ben. Aztán egy szövetkezettel fölépíttettük ezt a házat, akkor még lapos tetővel. 1992-ben építettük rá a tetőteret, akkor bővítettünk.

A fizetővendég-szoba úgy jutott eszünkbe, hogy egyszer láttunk egy papírt, hogy ajánlja fel fölösleges szobáját az IBUSZ-nak. Akkor csak Ibusz volt. Amikor ez a ház fölépült, akkor úgy gondoltuk, hogy van fölösleges szoba. Fönt volt két szoba meg egy kicsi szoba. Mi itt laktunk lent, és a földszinten is kialakítottunk még két szobát a szeneskamrából és a mosókonyhából. Mosókonyha nem kellett, mert a konyhában volt a mosógép, szén meg azért nem kellett, mert protekcióval el tudtuk intézni, hogy a Gázművek csinált nekünk gázkazánt, és az egész házat azzal tudtuk fűteni. Nem kellett tüzelni, csak megnyomni egy gombot, és meleg volt az egész lakás. Akkor aztán ott is építettünk fürdőszobát meg vécét, és kiadtuk azt a két szobát is. A keletnémet követség küldte a vendégeket, ilyen hivatalos vendégeket, úgyhogy sokszor több volt a vendég, mint amennyi hely volt. Jól ment. Én főállásban csináltam, az uram a főállás mellett besegített, később Pali is, de ő egy héten egyszer jött csak, mert állásban volt.

Eleinte olyan szegények voltunk, hogy nem vettem vajat, mert spóroltam. De aztán beindult az üzlet. 1963-ban a Budapest Touristhoz szerződtem, az időnként küldött vendégeket, akkor még csak németeket, aztán néha Nyugatról is. Volt olyan időszak, amikor mondták a pultosok, hogy le vagyok tiltva, nyugati vendéget nem küldhetnek hozzám. De nem nagyon izgatott, nem kellett nekem nyugati vendég, jó volt nekem a keletnémet is.

Németül már első elemitől tanultam, de iskolában valahogy nem lehet megtanulni. De aztán barátkoztam ezekkel a németekkel, és úgy megtanultam, hogy a német nyelvvel nem volt semmi problémám. Mindig figyeltem, szótárral olvastam regényt, kiírtam, amit nem tudtam, ha elfelejtettem, újból föllapoztam. Még Pali [a fia] is megtanult németül.

Most már panzió, akkor csak fizetővendég-szolgálat volt. Azokból a vendégekből, akik 1989-ig voltak, talán ha kettőt láttam azóta. Elmaradtak, de van másik réteg az egész világból. Jönnek mindig. Hogy hogyan találnak ide, az rejtély előttem. A legtöbb az interneten, a tudakozótól. A legjobban annak örülök, hogy ajánlják egymásnak. Régen is abból adódott a vevőköröm, hogy egymásnak ajánlották. Meg is mondják, hogy a barátom vagy a sógorom vagy a mamám volt itt, és meg volt elégedve. Nagyon sok visszatérő vendégünk van, még elbírnék egypárat. A menyem beszél angolul, és Pali is megtanult. Úgyhogy ezzel nincs probléma.

Most már csak ők csinálják. Takarítónővel nem vagyunk nagyon jól ellátva. Olyankor kell, amikor elmegy a vendég, és ki kell takarítani, hogy a következő vendégnek legyen ott helye. Igaz, hogy hárman vannak, de nem egyszerre jönnek, hanem különböző napokon, mert van más helyük is. Az egyik egy szociális otthonban dolgozik, csak akkor tud jönni, amikor szabadnapja van. A másik kettővel meg tudjuk beszélni. Az egyik nem dolgozik másutt, csak nálunk, és ha kell, idejön reggel 7-re, mert itt lakik tíz percre tőlünk, és segít a reggelit fölszolgálni Juditnak [meny]. A másik dolgozik másutt is, de ha nekünk nagyon kell, meg tudja beszélni, hogy cserél.

Mi nem főzünk a vendégnek, csak reggelit kap, de azt bőségesen. Ha kér, még kap. Téliszalámit adunk, tojást, sajtot, dzsemet, mindent, ami szép és jó. Teát, kávét, de nem úgy, hogy beletöltjük a csészébe, hanem egy literes termoszban kapja a kávét, a teának meg forró vizet kap és mellé ezt a teacsomagot, és annyit csinál magának, amennyit akar. A dzsemből is kis csomagokat vásárolunk, ezt a műanyag csomagolást, úgyhogy higiénikus és kényelmes. Nem kell adagolni. Van ilyen kis kocka vaj és margarin, adunk mind a kettőt, válasszon, melyiket szereti. Szóval gavallérok vagyunk a vendégeinkhez, pedig sokszor nem érdemlik meg. Szemtelenek, nem mindenki egyforma. De ebből élünk, és az uram mindig azt mondta, hogy a vevőnek mindig igaza van. Nehéz megállni, de be kell tartani!

1972-ben a férjem infarktust kapott. Az úgy történt – én mindig ennek tulajdonítom –, hogy az ő nagy szaktudásával olyan vezetőfélét csináltak belőle ott, a nagykereskedésben. A Nyugatiban volt egy raktár, ahol szőnyeget árultak meg kárpitokat és függönyöket. Mondta neki a főnöke, hogy „Dolgozzatok, gyerekek, lesz jutalék”. Azt hiszem, negyedévenként kaptak jutalékot. Hajszolta őket, mint egy hajcsár, de nem haragudtak érte, mert kecsegtették, hogy milyen sok pénzt kapnak. És amikor elmúlt a negyedév, azt mondták a központban, hogy a másik fiók nagyon keveset árult, muszáj ebből a pénzből adni az ott dolgozóknak. A jutalékot, amit ők teljesítettek! Hát persze, hogy mindenki őt szidta. És annyira a lelkére vette, annyira bántotta, hogy kapott egy infarktust. Az első infarktusból szépen fölgyógyult, dolgozott is, és másfél évig nem volt baj. 1973 őszén mondtam neki, hogy újból menj el Balatonfüredre, mert előzőleg is ott kalapálták össze, nagyon jót tett neki. Az orvossal is volt olyan kapcsolatunk, hogy beutalta. Ő nem megy, mert vissza kell mennie dolgozni. Mondom: „Dehogy mész vissza! Még egy évig betegállományban leszel, és le fognak százalékolni, és majd ebből a szobakiadásból megélünk.” De nem ment el [Balaton]Füredre, és újból jött az infarktus. Egy kővel kínlódott itt a kertben, egy sziklával. Én meg a Klári lányommal elmentem kabátot keresni. Már négy óra volt, és el akart menni a templomba, mert akkor volt jórcájtja [lásd: Jahrzeit] az édesanyjának. Ideges volt, hogy nem jövünk. Amikor hazajöttünk, akkor még elment a templomba, és másnap reggel újból infarktust kapott. Bekerült újból a kórházba, ez lehetett novemberben, október végén, és novemberben vagy decemberben újból volt egy influenzajárvány. Ott a kórházban megkapta, és mi kell egy infarktusosnak, a legyengült szervezetnek? Abból már szegény nem lábalt ki. 1974. április 27-én itthon meghalt. Ötvenhét évesen. Nem tudtam megmenteni, hiába próbálkoztam vele.

Akkor ötvenegy éves voltam. Addig festettem a hajamat. Mikor szegény meghalt, akkor a gyerekekkel megbeszéltem, és lenövesztettem őszre. Akkor már nem érdekelt. A pénzkeresés érdekelt, hogy a gyerekeimnek lakást, kocsit tudjak venni. Ami sikerült is. Sokat dolgoztam, de nagyon szerettem csinálni, amit csináltam. Nekem annyi barátom volt a vendégeim között, akik mindig visszatértek, ismertem a családi ügyeiket, örültek, ha elmondhatták valakinek, és mindezt már tudtam németül lebonyolítani.

Ma már nem tudok benne részt venni, de azért ha németül szólal meg valaki, akkor megkérnek, hogy én beszéljek. De a gyerekeim, a Judit meg a Pali azzal is angolul beszélnek, aki tud németül, pedig a Pali tud jól németül. És a gyerekeik is. Lackó jövőre érettségizik, de már megvan a felsőfokú angol nyelvvizsgája. Úgy beszél angolul, mint más magyarul. Igaz, hogy a nemzetközi nyelviskolába jártak ötéves koruk óta. Ági is meg ő is. Meg nézték a tévében a Tom és Jerryt, és ott tanultak.

Jutka lányom 1948-ban született, januárban, és nagyon szép kis kövér gyerek volt. Pali nagyon gyorsan jött utána [1949], hát bizony én nem örültem, hogy olyan hamar, de aztán mikor fiú lett, akkor úgy gondoltam, hogy nem volt kár, hogy akkor született, amikor megszületett. Amint lehetett, jártak óvodába. Pali nem szeretett óvodába járni, és volt olyan, hogy a földre vetette magát az utcán. Én a szeszfőzdében dolgoztam, és nyolcra kellett ott lennem, mert a párttitkárnő őnagysága ott állt az ajtóban. Nem tudom, mi lett volna a retorzió, ha elkések, de mindenki rettegett, hogy el ne késsen, mert mit fog csinálni a párttitkárnő. Nem derült ki, mert nem késtem el. De aztán addig húztam, vonszoltam, amíg csak odaértünk az óvodához. Ott már mindjárt körüludvarolták az óvó nénik, és semmi baj se volt. De addig nem akart menni. Nem akart fölkelni reggel az iskolába. Kinyújtotta a lábát, és én ráhúztam a zoknit, hogy később kölljön neki fölkelni. Valahogy átvészelte az iskolát. Jutka az jól tanult, annak nem volt gond, hogy fölkeljen, és nagyon jó bizonyítványa is volt, a Palinak kevésbé.

Nem emlékszem rá, hogy veszekedtek. A Jutkával nem is lehetett veszekedni, az olyan jó gyerek volt, ahova tettük, ott maradt. A kövérségénél fogva is, amit aztán kinőtt. Pali az égetnivaló volt. Mindig mást akart, mint amit én. Akkor még divat volt, hogy a fenekét megverte az ember a gyereknek. Nem tudom, biztos ma is divat, mert Judit, a menyem, aki emberfelettien imádja a gyerekeit, egyszer a fiát, aki olyan öt-hat éves lehetett, ráfektette az ágyra, és a fenekét megverte. Nagyon kihozta a sodrából. Pedig mondom, hogy imádja őket. A nélkül, úgy látszik, nem megy. Most akartak egy törvényt hozni, hogy ne szabadjon verni a gyereket, de hát mindenhová nem tudnak csendőrt állítani. Jutkát soha meg nem vertük. Nem kellett. Hát semmi olyat nem csinált, soha nem követelőzött. Amit vettünk neki, annak örült, szóval könnyű volt nevelni.

Jutka Kiskőrösön járta az általánost, itt, Pesten pedig nagy nehezen, protekcióval bejuttattuk a Petrik Lajos Vegyipari Technikumba. Akkor az volt a szokás, hogy technikumba kell járni a gyereknek, mert a gimnázium semmire sem képesít, és nem biztos, hogy be tudnak jutni az egyetemre, mert kereskedőcsalád, nem voltunk elég jó káderek [A származás szerinti diszkriminációt a felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is. Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. – A szerk.]. Jutka járt a Petrikbe, Pali pedig az erősáramú technikumba. Jutka nagy nehezen leérettségizett, nem is tanult tovább. Pedig az általánosban jól tanult, de a technikumot nehezen végezte el. Sokat kínlódott szegény, de azért sose bukott meg. Palinak meg az volt a szerencséje, hogy ott volt ugyanabban az épületben az Üteg utcában a főiskola is, és én úgy éreztem, hogy szinte automatikusan fölveszik azt, aki a technikumot is ott végezte. Sok tanár is tanított ott. Úgyhogy Pali aztán  főiskolát is végzett. Még a főiskola után kellett neki hat hónapig tanulni, hogy üzemmérnök legyen, azt is elvégezte.

Jutka elment dolgozni a Richterbe [Richter Gedeon Rt., gyógyszergyár – A szerk.], Kőbányára, de igen csúnya, nehéz munkára. Segédmunkásnak használták ezeket a kis tizennyolc éves lányokat. Méreggel vagy savval teli kondérokat cipeltek. Később bekerült a laborba, ahol kísérleti nyuszikat kellett injekcióznia, hát ő csak olyan segédmunkás volt az orvosok mellett. Egy asszonnyal megismerkedtem az utcán, akiről kiderült, hogy zsidó, a Távközlési Kutatóban dolgozik, és bejuttatta oda Jutkát. Befizettünk neki egy lakásra a Gábor Áron utcában, és szemben volt a TÁKI [Távközlési Kutató Intézet], ahol dolgozott.

Rögtön érettségi után, tizenkilenc évesen férjhez ment egy osztálytársához, akivel az első technikumtól kezdve egy padban ült. A fiúnak már nem is nagyon volt kedve, hogy a Jutkát elvegye, de az én csacsi lányom ezt nem vette észre. Megesküdtek, és bizony hamar elváltak. A fiú megcsalta egy kolléganőjével, amin én nem is csodálkoztam. Már előbb is tudtam, hogy ebből nem lesz jó házasság, de az én lányomnak nem lehetett beszélni. De talán senkinek se lehet, én nem tudom.

Elváltak, és nagyon rövid idő múlva férjhez ment egy férfihez, aki szintén ott dolgozott, ahol ő, akkor még a Richterben. Akkor is mondtam, ne menj hozzá, de az megfőzte valamivel. Született két gyerek, és amikor a kislány három éves volt, a fiú pedig két éves, akkor ez a pasas otthagyta a szemben lakó özvegyasszony kedvéért. Akkor a munkahelyén akadt egy jóképű pasas, akivel tizennyolc évig éltek együtt. A végén már nagyon sokat veszekedtek, és az is úgy ment el. Az én lányomon mindig anyagilag élősködtek. Egyik férje se volt zsidó.

Jutka lánya [Szilvi] egy szépség. Épphogy csak le tudott érettségizni. Megbuktatták, és az utolsó éveket estin végezte. Leérettségizett, és elhelyezkedett a Nemzeti Szállodában, a takarítókra fölügyelt. Most egy igen előkelő étteremben dolgozik, drágák az ételek, és nagyon finomak. Olyan neves emberek járnak oda, akiknek sok pénzük van. Előfordul, hogy ötezer forint borravalót is kap. Mondjuk, tízezer forint a számla, és kap tizenötöt. Sikeres, ügyes. Ügyesebb, mint az anyja. Ő a lelke az üzletnek. Ezt onnan is tudom, hogy az egyik takarítónőm egy héten egyszer vagy kétszer ott is takarít. Meséli, hogy amíg a Szilvi be nem jön, nincs se tej, se semmi, és ahogy bejön, pillanatok alatt minden van. Azt mondja, hogy ott mindenki a Szilvit tartja a főnöknek, és csak azért nem főnök, mert nem akar főnök lenni. Szeretik is Szilvit, és ott lehet keresni. Az a mániája, hogy fölszolgálni is akar, persze mert van borravaló. Azt mondják, hogy nagyon szép lány. De nincs szerencséje, nincsen egy olyan férfi sem mellette, akire számíthatna, hogy elveszi. Harmincegy éves, és még nem ment férjhez. Hat évig élt együtt egy férfivel, és most rájött, hogy már nem szereti.

Jutka másik gyereke egy kicsit idegileg beteg, katonának se vált be. Azt mondják, hogy négyéves koráig nem tudott beszélni. Látta, hogy az apja veri az anyját, meg azt a szörnyű életet, ami ott ment, kiabálás, veszekedés. Jutka szerette volna taníttatni, be is jutott valami technikumfélébe, és már  harmadikba járt, amikor egyszerűen nem akart iskolába járni. Jutka elment dolgozni, ő pedig délig aludt az ágyban. Egy darabig az anyja csak írta alá a hamis igazolásokat, hogy beteg. Volt úgy, hogy kocsival elvitte az iskoláig. A gyerek bement a folyosóra, megleste, hogy a Jutka elment, és kijött. A végén kicsapták. Végül, a katonaság előtt – még nem tudták, hogy nem lesz katona – kitanulhatta ingyen a hivatásos gépkocsivezetést, és most sörraktárból viszi ki az italt a helyekre, szóval most dolgozik. Együtt él egy orosz nővel, aki férjnél volt, öt évvel idősebb, de Jutka nem bánja, legalább nincs rá gondja. Az a nő vigyáz rá, hogy nehogy rossz haverok közé keveredjen, vagy elzülljön vagy ilyesmi.

Jutka egyáltalán nem tartja azt, hogy zsidó, nem nevelte zsidónak a gyerekeit. Semmiféle vallásuk nincs. A gyerekeivel nekünk sincs kapcsolatunk.

A fiam, Pali 1949-ben született. Elvégezte a technikumot is, a főiskolát is. Sok gond nem volt vele. Mikor elvégezte a főiskolát, itthon dolgozott, építkezett, meg mindent kitalált, hogy kitapétáz vagy kifest, már nem emlékszem, hogy akkor mi volt a divat. Nem akart elhelyezkedni.

Aztán kapott a katonaságtól egy cédulát, hogy jelentkezzen, és jelölje meg a munkahelyét. Akkor az volt a divat, hogy muszáj volt dolgozni, mert különben kmk [Közveszélyes munkakerülőnek (kmk) számított, és két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet értelmében minden olyan munkaképes (16–55 éves) magyar lakos, aki munkakerülő életmódot folytatott, vagyis nem volt bejegyzett munkahelye a munkakönyvében. – A szerk.]. Akkor megijedt, hogy becsukják, és gyorsan elment dolgozni egy elektromos szövetkezetbe. 1981-ig dolgozott ott, de akkor már nekem is kellett segíteni, és kiváltotta az ipart villanyszerelésre. Letette a mestervizsgát. Kitettük a táblát, és nagyon sokan hívták. Akkor bevettük a táblát, hogy ne hívják. De sajnos, ma is hívják néha, és az öregasszonyokat megsajnálja, és azoknak akkor segít.

Egyébként mindent megcsinál a házban, mindenhez ért, ezermester. A kőművesmunkához is. Átépített itt meg ott meg amott, egy segédmunkással mindent megcsinált. Ebben az apjára hasonlít, mert az is rettentő ügyes ember volt. Csak a pedantériában nem. Az apjának, ha volt egy műhelye, egy raktára vagy egy kamrája, ott enni lehetett, de még aludni is. Néha ott is aludt, amikor sok volt a vendég. A Pali műhelyébe be se lehet menni a drótoktól meg a szerszámoktól.

Az uram testvérének, Hermannak a felesége [Lilike] ötvennégy éves korában, rákban meghalt. Özvegyen maradt, és összejött egy asszonykával, akinek ugyanakkor disszidált a fia meg a menye gyerekestül, mint a sógorom fia a családjával. Regina fia is akkor disszidált, és az ő borozójába jártak be, hogy kicseréljék a híreket. Ott ismerkedett meg evvel az asszonnyal [Zsuzsa], és elvette. Ez 1982-ben volt. Ennek az asszonynak volt egy barátnője, aki megkérdezte tőle: „Nincs a családotokban egy fiú az én lányomhoz?” A lánya, Judit már akkor huszonhét éves volt. És akkor szóltak Palinak, hogy van itt egy lány, aki férjhez akar menni. Pali akkor már harmincnégy éves volt. 1983 októberében esküdtek. A polgári a XIII. kerületben volt. Az egyházi titokban egy hétre rá. A Schőner rabbi tartotta, a Frankel Leóban. Ott esküdtek meg, de csak páran voltunk, a lány anyja nem is tudta. Én ragaszkodtam hozzá, és a menyem megtette. Palinak mindegy volt, és a menyem meg nem emelt ellene kifogást. És amikor a gyereket malenoltattuk [lásd: körülmetélés], mert fiú volt az első, a férje eljött a briszre, de ő nem. Három évre rá született a kislány, Ági.

Okos, szép gyerekek. A Lackó mindig fönn van az interneten, ami most divat. Az Eötvösbe jár [Eötvös József Gimnázium], mert a haverjai is odamentek, a kislány pedig ide, a Móriczba [Móricz Zsigmond Gimnázium] a Törökvész úton. Hatosztályos gimnázium, most már, azt hiszem, a harmadikat fogja ott tölteni. Kitűnő tanuló, az egyetlen kitűnő az osztályban. Mind a ketten zsidók, beléjük van nevelve, hogy ők zsidók, és ők ez ellen nem tiltakoznak egyáltalán. Persze, volt bár micvó.

A harmadik gyerekem Klári, aki 1954-ben született Budapesten. Éppen fent voltam május 2-án, és május 2-án született. Klári olyan, hogy amit a fejébe vett, azt kiharcolta magának. Gimnáziumot végzett itt, a Keleti Károly utcában, és próbált bejutni a jogra, de nem sikerült a felvételije. Tudott németül, cseregyerek volt az NDK-ban többször is, azonkívül jó nyelvérzéke van, angolul és németül beszél, egyik sem probléma. Elhatározta, hogy ő Nyugatra fog férjhez menni, ugye akkor az volt a sikk. Hozzám jártak üzletkötők, és jó ismeretségben voltam az egyik zsidó fiúval. Szóltam neki, hogy „Klári szeretne Bécsbe férjhez menni. Nem tud valakit?”. „De, van nekem egy unokaöcsém, majd összehozom vele.” Összehozta, és Kalmár Mirko 1975-ben elvette a Klárit.

A házassága hol jó, hol nem jó, olyan se vele, se nélküle. Nem őrajta múlt, inkább a vőmön, aki jól keresett, jó állása volt. Amíg Daniela tizenöt éves és Sandra öt éves nem lett, addig Klári nem dolgozott. Daniela elég rossz néven vette a testvért. Eleinte szerette, de mikor neki kellett etetnie, meg neki kellett vigyázni rá, holott ő szívesebben játszott volna, bizony haragudott, hogy neki testvére van. És azt is észrevette, hogy a szeretetből neki kevesebb jut, mint a kicsinek. Én már hallottam ilyet, el is ítéltem érte a lányomat, de nem lehet senkit befolyásolni. Klárinak az az ötlete támadt, hogy nem válnak el, csak menjenek külön. Pedig nem volt senkije, se barátja, se udvarlója. Hat évig éltek külön úgy, hogy Mirko az anyjával lakott abban a hetven négyzetméteres lakásban, amit együtt vettek, Klári pedig Mirko anyjának a százharminc négyzetméteres lakásában lakott a két gyerekkel. Az alatt a hat év alatt jól megvoltak egymással mindenben: ahogy a gyerekeket nevelték, a pénzügyi dolgokban. Továbbra is Klári kezelte Mirko kasszáját, bankszámláját, és mindent megbeszéltek. Mondtam is: „Jobb a házasság, mint mikor együtt éltetek.” Aztán valakinek az esküvőjén Klári összetalálkozott egy férfival, aki azt mondta, hogy már öt éve figyeli a fitneszklubban, de nem tudta, hogy nincs mellette férj vagy barát. Amikor megtudta, hogy egy egyedülálló nő, akkor rászállt, két hét alatt megfőzte, és Klári összeköltözött vele. Hát ez neki való. Gazdag, szép villája van, hetenként mennek a hegyekbe víkendezni, három bérletük van, egy koncert-, egy színház- meg egy operabérlet. Egyelőre még nagyon szeretik egymást. A lányom ötven éves, a férfi ötvenhét.

Klárinak nagyon jó állása van a Meinl Bankban, ő ott a főnök közvetlen asszisztense. Odavette Danielát, de egy jugoszláv nő kiszúrta, rászállt, és el kellett küldeni. Még nincs másik állása, de azért dolgozik, és keres is, csak ki akarja húzni, amíg tart a munkanélküli-segély. Daniela külön lakik, Klári oadadta neki a lakását, és segíti. Amíg Daniela dolgozott, addig fizette a közös költséget, most Klári fedezi a rezsijét. A másik kislány [Sandra] tizennyolc éves. Voltak vele kisebb problémák az iskolában, de már rendeződtek. Két év után az apjának is sikerült egy nagyon rendes nővel kapcsolatot teremteni, akinek egy ugyanolyan idős lánya van, mint a Sandra. Ez jó hatással van Sandra apjára, megjavult a kapcsolat közöttük. Nincsenek viták, nincsenek veszekedések, úgyhogy Klári szerint most jóra fordul majd a kislány sorsa.

Klári Ros Hasónekor [Ros Hásáná], Jam Kiperkor [Jom Kipur] elmegy a templomba, ott van az esküvőkön, szóval zsidónak tartja magát, a barátai is abból a körből származnak, a barátnői is zsidók. Daniela nagyon ragaszkodik a zsidósághoz, Sandra már kevésbé, de azért zsarolással őt is ráveszi, hogy zsidó táborba menjen. A kislány benne van egy zsidó egyesület kórusában, szóval tudja, hogy ő zsidó, és jár is közéjük, de nem ragaszkodik annyira, mint Daniela. Daniela együtt élt egy zsidó fiúval két évig, de aztán kiderült, hogy az is olyan rendetlen, mint ő, és nem kell neki, hogy még rá is dolgozzon. Ő akkor már állásban volt, a fiú még egyetemre járt, és mire hazaért, még nagyobb volt a rendetlenség, mint mikor otthagyta. Kitette a szűrét. Én sajnálom, mert nagyon helyes fiú volt, ortodox családból származott, de ő már nem volt olyan vallásos, mint a szülei.

Először 1963-ban voltam a férjemmel Izraelben, látogatóban, mert a bátyja és a nővére 1957 óta kint élt. Nagyon tetszett, nagyon jól éreztük magunkat, mindenki azt kérdezte tőlünk, hogy „Kint maradtok?”. Mikor mondtuk, hogy nem, nagyon csodálkoztak. Mondtuk, hogy három gyerekünk van itthon. Találkoztunk egy Szegedről bevándorolt keresztény nővel, akinek zsidó volt a férje, és az áradozott, hogy „Gyertek ki, mert ez az igazi élet, itt lehet igazán élni”. Csak összenéztünk és csodálkoztunk, hogy el volt ragadtatva az a keresztény nő Izraeltől. Szóval ilyen volt ott a szellem. Akkor már elég kulturált volt, mindenkinek volt mosógépe, szép lakása, ilyesmiről Izraelben gondoskodnak. Ott nincs lakáshiány, mindenkinek van lakása, és komfortos, fürdőszobás, természetesen. És hát gondolom, kapták a jóvátételt, de azzal nem dicsekedtek. Úgy gondolom, hogy abból tudtak berendezkedni vagy autót venni. A férjem nővérének volt kocsija is.

A bátyjának a felesége már kilencvenegy éves, és még mindig él. Nagyon vallásos, külön tejes és külön zsíros konyhája van, de talán még húsvéti is [lásd: étkezési törvények; Pészah], nem tudom. Amikor ott voltam, ajándékozott nekem egy svájcisapkát, hogy ezt hordjam, olyan jól áll nekem. A pesti sógornőm aztán felvilágosított: „Tudod, miért adta neked Helén azt a sapkát?”  „Miért?” „Hát azért, hogy ne legyél fedetlen fővel.” Mert ott a szomszédok is vallásosak voltak, és szégyellnivaló volt, hogy nincs a fejemen semmi, ha már nem vagyok parókás [lásd: paróka]. Külön laktak a neológok vagy a vallástalanok, és külön részben, gettószerűen laktak a vallásosak. És ők a vallásosok között laktak. Ez 1963-ban volt, még háború sem volt.

Daniela most is kint van Izraelben. Egy osztrák zsidó család felfogadta a három gyereke mellé, akik tíz napig ott nyaraltak. Hetven eurót kapott egy napra. És utána még ott akart maradni. Az uram egyik unokatestvére, Lea éppen Budapesten volt pár napra, és megemlítettem, hogy ott van a Daniela. „Jaj, ott van a Daniela! Adjátok ide a telefonját!” És meghívta a Danielát őhozzájuk. Zichron-Jákovban laknak, az egy kis hely, és mondom, hogy „Majd kimegy busszal hozzátok”. „Nálunk busszal senki se utazik, mert az a legveszélyesebb, odamennek az öngyilkos merénylők. Mi a saját kocsinkon utazunk, majd bemegyünk érte.” És így is történt. Elég sűrűn telefonál, hogy ott a Daniela is, és állítólag nagyon örülnek egymásnak. Ganz rokon, vérrokon. Danielában benne van ez, hogy ragaszkodik a családhoz. Harmincadikára szólt a repülőjegye, kicserélték, hogy még egy héttel tovább maradhasson.

A férjemmel többet nem mentünk külföldre, csak én mentem a gyerekekkel. 1969-ben az Autóklub által szervezett utazással voltunk Németországban és Ausztriában. 1971-ben Palival és Klárival egy európai körútra mentem kocsival, én vezettem. Elmentünk Németországba, Svájcba, Hollandiába, Belgiumba, Lichtensteinen keresztül. Csak Svédországban, északon nem voltunk.

Amerikába 1975-ben mentem ki Zsuzskával [a testvére], mikor már az uram, szegény, meghalt. Meg akartam ismerkedni az unokatestvéremmel [Elzi] és a családdal. Akkor még élt a nagynéném [Klein Lajosné, született Halbrohr Margit], utána két-három évre halt meg. Örültünk egymásnak.

Pali minden évben egy hónapra elment európai körútra, és az utolsó percben, éjfélkor lépte át a határt. Amióta megnősült, talán egyszer elmentek Nyugatra, de többször nem. És zavarni se lehetne. Amerikában volt két hónapot, és ott megtanult beszélgetni. Mert írni és olvasni már tudott, de nem volt meg a beszédkészsége. Ott a két hónap alatt egyedül kószált, benevezett csoportos túrákra, Fehér Házat látogatni meg ilyesmikre. Meg moziba járt egyedül, és megtanulta a nyelvet, úgyhogy nincs gondja. Hát ebben a házban nagy szükség van rá. Judit is nagyon jól tudja angolul a dolgokat. Ő egy szorgalmas kislány volt, már a gimnáziumban megtanult. Pali nem volt annyira szorgalmas, semmiféle nyelvet nem tudott, amíg a főiskolát el nem végezte. Most már többet beszélnek angolul ebben a házban, mint magyarul. Úgy volt a némettel is, akkor is többet beszéltünk németül a házban, mint magyarul. De meg is tanultam, és barátságokat kötöttem.

1989 után sok változás nem volt. Elmaradtak az NDK-s vendégek, és jöttek helyette a világ minden tájáról mások. Aztán később bővítettük a panziót, még három szobát építettünk hozzá, és családi alapon működik. A fiam, menyem, és már lassan bekapcsolódik a tizennyolc éves unokám is. Jól beszéli a nyelvet, szereti is, ő megy le a vendéggel, elhelyezi. Remélem, hogy majd fogja csinálni, ha a szülők kiöregszenek.

A rendszerváltozás előtt, amit a vallásban megtartottunk, akkor is megtartottuk, emiatt nem volt kellemetlenségünk a régi világban. Kellemetlenségünk abból volt, hogy nyugati vendégek is laktak itt, és szekíroztak minket, hogy kémkedjünk, meg hogy mennyi pénzük van, kik a barátaik. De nagyon ügyesen kibújtunk alóla. Mert ugye a telefonunkat lehallgatták, és nem is titkolták, hanem dicsekedtek vele. „Na, jön a Teltsch”, mondta a belügyes, kis százötven centis emberke, és tényleg beszéltem Teltsch-csel délelőtt, hogy majd jön. Meg amikor megkaptam az útlevelemet: „Na, megkapták az útlevelet?!” Úgy tüntette föl, mintha ő intézte volna el nekem, hogy megkapjam. Ugyanis arra kért, hogy „Ha utazik a vonaton, akkor beszélgessen az ottaniakkal, hagyja, hogy szidják az országunkat, és jegyezze föl”. Mondom: „Nem vonaton utazok, autóval megyek, németül nem tudok, nem tudok velük beszélni.” Szóval mindig megtaláltam, hogy kibújjak az ilyen szolgáltatások alól. És akkor valahogy lekopott. De hát jöttek helyettük mások, akik mást akartak.

Ma nem, hála istennek. Ma a szomszédok viselkednek szörnyen. Állandóan, mindenért följelentgetnek. Hogy rendetlen az udvar. De olyan pechjük van, hogy megtudjuk, és mire jönnek, rend van. Szólnak a rendőröknek, hogy tüzelünk, közben csak a barbecue-t készítette elő Pali, kipróbálta a grillsütőt. De az a boszorkány csak azt a kis füstöt látta. Folyton följelentget, de még soha nem volt neki szerencséje, mindig olyanért jelent föl, ami nincs is. A rendőrök kérdezték, hogy maguk miért nincsenek jóban. Mondja a Pali, hogy én próbáltam már sokszor, de nem lehet vele szót érteni. Kérdezi, hogy óhajt följelentést tenni ellene. Mondta a Pali, hogy nem.

A másik szomszédnak egyszer sikerült elérni, hogy leállították az építkezésünket másfél évre azzal, hogy szabálytalanul építkezünk. Az igaz is volt. Akartunk módosítást kérni, de nem volt rá időnk, mert közben följelentettek. Hogy egy lyukkal többet vakartunk ki a földből a garázsépítésnél, mint amennyire engedélyünk volt. Nagyon sok pénzbe került, mert hatalmas büntetést akasztottak a nyakunkba. De a tervük nem sikerült, végül befejeztük az építkezést.

Ötvenkilenc éves voltam, amikor észrevettem, hogy a vezetésnél nem látok jól. Azt hittem, hogy rossz a szemüvegem. Akkor nyakra-főre csináltattam a szemüvegeket, de egyik se volt jobb. Végül aztán valamelyik orvos fölfedezte, hogy glaukóma. Egy ideig semmit se csináltak. Kétszer is beutalt a körzeti a kórházba, a Jánosba, de nem csináltak velem semmit, csak mérték, közben mindig romlott a szemem. Akkor Klári elvitt Bécsbe, ott voltam tíz hétig a klinikán, és ott fagyasztással műtötték. Lézertűvel. Na, nem ért semmit. 1990-ig még mindig láttam valamit, aztán már kezdtek az arcok helyén fehér foltok lenni, az emberek arca fehér folt lett. Később már a fényt se láttam. Az ember megszokja a végén, és azt mondja, van ennél rosszabb is, Isten őrizzen egy ráktól, ami el is viszi.

Kárpótlást kaptam, de hála istennek, nem játszott szerepet. Ha nem lett volna, akkor is ugyanannyi lenne talán, mint most. Szóval nem hiányzott. A gyerekeket elintéztem, az örökséget kifizettem nekik. Ne kérjenek a Palitól semmit.

Persze a népszámláláson nem írtuk be, hogy zsidók vagyunk. Sose lehet tudni alapon. Nem tudom, hogy igazunk volt-e, de nem akartuk, hát ugye ilyen jó szomszédokkal vagyunk körülvéve, és bár úgyis tudják, de nem is tudom megmagyarázni, hogy miért nem írtuk be. Féltünk. Azért mindig még bennünk van, aki egyszer megégeti magát, az már fél a tűztől.

Tomas Kraus

Tomas Kraus
Prague
Czech Republic
Interviewer: Dagmar Greslova
Date of interview: March 2005

JUDr. Tomas Kraus was born on 19th March 1954 in Prague. Already during the time of his high school studies he occupied himself with activities in Prague's cultural life, particularly in the Jazz Section of the Musicians' Union. He was production manager for Prague Jazz Days and other music festival, contributed articles and reviews to the Jazz Bulletin and other magazines. He graduated from the Faculty of Law at Charles University in Prague. After finishing his university studies, he worked in the foreign department of the SUPRAPHON Company, from 1984 as the Music Video department manager. From 1985 Dr. Kraus worked for the ART CENTRUM Company, where he initially collaborated on the EXPO 86 project; later he held the position of Assistant to the General Director, and subsequently as the manager of the mercantile department, which was responsible for audio- visual presentations, advertising, exhibitions and architecture. Since 1991 Dr. Kraus has been the Secretary of the Federation of Jewish Communities. Besides developing a new infrastructure for the entire organization, he has in this function particularly concerned himself with questions of restitutions of Jewish property and compensation for Holocaust victims, on both domestic and international levels.

My parents
During the War
Growing up
Reflections on the Holocaust
Glossary

My parents

My grandfather on my mother's side, Otto Flusser, was from Teplice-Sanov. He lived there with his wife, my grandmother, Elsa Flusserova, nee Hackelova, and with his children. Back then there were six thousand Jews living in Teplice, after Prague it was the second largest German-speaking Jewish community. Teplice was in the Sudetenland 1, and Czech wasn't spoken at all there. My grandpa was a trained butcher, he had his own butcher shop, but interestingly enough, it wasn't a kosher butcher shop, but a normal butcher shop, because he wouldn't have stood up against the competition, as there were a lot of kosher butchers there. He had a shop across from the Hotel Ditrich, which when I tell this to Teplice natives today, they say that that's as good a place as you could get. My mother Alice Krausova [nee Flusserova] had six siblings, two brothers and four sisters. One of my mother's sisters, Luisa, was even a subreta [a female singer of young, merry soprano roles, usually in operettas] in the Teplice Operetta, which back then was a big deal - back then Teplice had the nickname 'Little Paris' because of it's cultural prestige.

In 1938, right after Munich 2, the entire Flusser family moved to Prague. They left absolutely everything behind in Teplice - their apartment, store, property, and picked up and escaped to Prague. It was very hard for them to get used to Prague and make it there, because they couldn't speak Czech. People in Prague looked upon them as Germans. But finally they managed to establish themselves in Prague. There my mother met my father in 1938. So I always say, that if not for the betrayal in Munich, I actually wouldn't have been born.

Along with her entire family, my mother went to Terezin 3 a few months after my father went there on the AK1 transport. Unfortunately one of my mother's brothers, so my uncle, was put on the first extermination transport to Poland, to Trawniky I think. He didn't survive. They unloaded them from the train and shot them all on the spot.

In Terezin the entire Flusser family was gradually designated for the transports, my father wasn't able to protect them all. He was only able to save my mother and grandmother from deportation. Finally, in 1944 my parents went to Auschwitz together. They had to leave after the visit of the Red Cross, when the majority of the camp was eliminated, even those who had lived there the whole three years, after that they all had to go to Auschwitz. In Auschwitz my parents were separated. Both of them were lucky, in quotation marks, that they were assigned to work. My father was assigned directly to the main Auschwitz camp at Birkenau, and got a number. A lot of people have numbers, but I've spoken with people from the Auschwitz Museum, really only those that were already designated for work got numbers. Not those that were designated for liquidation.

My mother didn't get a number, though she went to work, but right after arriving she was sent to some sub-camp. I don't know exactly how long she spent in Auschwitz sub-camps. One was named Merzdorf, it was between Auschwitz and Katowice. The she got into a labor camp that was in Kudowa Zdroj [Kudowa Spa], which today lies in Poland right across the Czech- Polish border by the Nachod-Belovas border crossing. In Kudowa Zdroj she lived to see the liberation - in May of 1945 the Russians arrived there and transported the prisoners away.

There are two types of Holocaust survivors. On the one hand those that want to describe and tell everything in detail - what color of gloves the SS soldier had who pointed right and left, basically describe everything in the greatest possible detail. This is the case with my father; he really did describe it in the minutest detail. For one he was capable of it, because he was a reporter, but mainly he wanted to write it down - as a memento, a warning. On the other hand, there is a second type of people, who are silent; they won't say even a word. By not talking about it, they are, metaphorically speaking, erasing the experiences from their memory, because the memories are too painful. An example of this attitude was my mother.

The only thing that I do know about what happened to my mother during the war, I know from one of her friends. She told me a story, that when they were returning from the camp in Kudowa Zdroj, the Russians were transporting them on a truck. One time, when the Russians had caught some Germans, a Russian soldier came up to my mother and her friend, handed them a rifle, and said, 'Now do with those Germans the same as what they had done with you,' and all they said was, 'If you want to punish them, shave their heads.' Because my mother never talked about her imprisonment, this is the only anecdote I know from that time.

Besides my mother, no one from the Flusser family survived the Holocaust. As late as 1947 my parents were taking out ads in newspapers, just in case someone knew something about the Flussers, in case they had by chance survived - because they didn't know what had happened to them and back then there were no records available.

After the war my mother worked in the school system, she worked for the staff department at Charles University in Prague. She died in 1988.

My grandfather on my father's side, Robert Kraus, was from Uhlirske Janovice. The Kraus family lived by the Sazava River, in Vlasimi, in Kacov. Grandfather had a lot of siblings, brothers and sisters. The family owned a farming estate in Uhlirske Janovice.

During the Communist era I went to have a look around in Uhlirske Janovice, sometime in 1981, I went to the cemetery and found my grandparents' tombstone. Later, still under the Communists, this cemetery was liquidated by burying all the tombstones in one spot and all that remained was just a lawn. The graves are there, of course, no one did anything with them, but it's not demarcated, there's just a bench and a memorial plaque. So that they wouldn't have to take care of it, they simply buried it. Which is basically according to the Jewish religion, if the tombstones are severely damaged and there's no one to take care of the cemetery, everything is buried.

Grandpa Robert Kraus had already moved to Prague as a small child, so you could say that he was actually a Prague native. He became a traveling salesman, so he traveled a lot, and that's why it's fitting that he met my grandmother [Matylda Krausova, nee Kollmannova] on some train. The interesting thing is that Grandpa and Grandma got divorced, which in those days wasn't at all common. Grandpa then remarried, he married some Maria, I don't know her whole name, but I do know that she wasn't Jewish. That saved his life during the war, because she didn't divorce him, on the contrary, she tried to keep their marriage together. Marie kept him in Prague for the whole war, up to January of 1945, when he had to leave for Terezin, but he was actually only there for four and a half months and then came right back to Prague.

Jakob Kollmann [father of Matylda Krausova] was from Ceske Budejovice. He was a light machinery mechanic, and had a little shop where he sold clocks, barometers and all sorts of devices like that. His store was right on the town square, underneath a beautiful arcade. Not long ago I received some photographs where my great-grandfather's store can be seen, you can even see how there used to be a streetcar driving around the square, and my great-grandfather is standing there underneath his shop sign.

My grandmother was from Ceske Budejovice. After she and Grandpa Robert Kraus were divorced, she remarried; she married some man, a Jew, who was named Alexandr Straschnow. My father basically adopted that Mr. Straschnow as his stepfather, and loved him very much. I consider him to be my step- grandpa. He died in 1941, before the deportations.

My father managed to protect his mother, my grandmother, from the transports until 1944. In 1944 he himself had to leave Terezin, that's connected with the propaganda that took place around the visit of the Red Cross. When the Nazis liquidated practically all of Terezin. However, my grandmother had the luck that she stayed in Terezin and survived. It's a very unusual case that both of my grandparents survived, which is truly an exception, because usually it didn't happen that way. My grandmother survived thanks to the fact that my father was in AK1 and my grandfather thanks to the fact that he was in a mixed marriage.

My father, Frantisek Robert Kraus, was born on 14th October 1903 in Prague, into a traveling salesman's family. As he himself once wrote, he lived a relatively idyllic childhood, on the slum-clearance and demolition lots of the Jewish Town, in those days Prague's fifth quarter. As was common back then in so-called better Jewish families, he came by his elementary education at the Piarist convent school on Panska Street, then continued at the private high school on Jindrisska Street, and then did his graduation exams at the classical high school in the Kinski Palace on the Old Town Square. After his parents divorced, he stayed with his mother and had to begin to contribute financially to the household. For a long time this meant the end of his considerations of an academic career, but it did lead him to be a journalist.

My father and mother met in the year 1938, shortly after my mother and her entire family came to Prague from Teplice. At that time my father was already divorced, he had a son, Ronald Kraus, from his first marriage. He married my mother in 1939, which was already somewhat of a problem, but marriages by the normal civil authorities were still possible.

Dad was a journalist and writer. He wrote the records of the Kraus family in the form of books in which he reminisces about his family and childhood, though he did also write other people's stories, there are a lot of autobiographical elements in his works. During the time of the First Republic 4 he began working for German Jewish papers, for example for the famous Prager Tagblatt 5, Prager Presse 6 and others. He had contacts in Czech intellectual circles. He really did know all the famous figures of the time. He knew Franz Kafka [Kafka, Franz (1883-1924): a German-language writer of Jewish origins from Prague] or Jaroslav Hasek 7. His literary paragon, family friend and lifelong teacher at the same time was the 'raging reporter' Egon Erwin Kisch [Kisch, Egon Erwin (1885-1948): a German writer and journalist of Jewish origins from Prague]. At one time my father even lived at Kisch's place, and they became very good friends. But later, in 1948 they parted ways in a matter of opinion, because my father was a convinced leftist social democrat, while Kisch remained a Communist even after 1948, and approved of the putsch 8. From that time onward my father and Kisch never spoke again.

My father was there when Czechoslovak Radio 9 was founded. He worked in radio, he broadcast in foreign languages: in German, in English, in French; for a long time he also worked for the Czechoslovak News Agency 10. My father was often abroad due to his collaboration with the Berlin magazine 'Die grüne Post.' But in those days Nazism was already assuming power. My father tried to take a stand against the nascence of Nazism in Czechoslovakia, especially in the Sudetenland, in his regular radio reportages and broadcasts. He thus elicited the anger of Henlein's supporters 11, who even lobbied against him in Parliament - due to which he got blacklisted. He considered the mobilization - he addressed this theme in the story 'Helmet In The Field' - and subsequent events, culminating with the capitulation in Munich, in the reportage 'Runciman at Henlein's', which had tragic consequences not only for him, to be fateful.

During the War

My father found himself on the black list, he was interrogated a few times, but they didn't put him in jail, but instead put him on the very first transport that went to Terezin in October of 1941, that was transport number AK1, which stood for 'Arbeitskommando' [German for 'labor battalion']. This group was to take part in reconstruction of the town of Terezin into a Jewish ghetto. This first Terezin transport was still a normal, classical train, not the cattle wagons that were used later. They took the train to Litomerice, got off at Bohusovice, had police in front and behind them, all told there were about 340 of them. That was the entire train, a normal train with everything, someone even told me how it all fits together, that it's exactly how my father describes it in his books. That person found an entry written by the police, that they really did accompany this train. The entry even states at exactly what time the train left Masaryk Station in Prague; the policemen before were on duty, because they had helped a circus depart prior to that. The policemen didn't really even know why they were accompanying the transport. So they arrived in Bohusovice, and from there it was three more kilometers on foot to Terezin.

When one looks at it from a historical standpoint, from today's perspective, the horrendous tragedy of my father being put on the very first transport basically saved his life. Because in Terezin AK1 had special status, you can't say that they were privileged; they weren't prominent people, like for example the Council of Elders, but neither were they completely on the level of the rest of the prisoners. Thanks to this my father for example managed to protect his mother, my grandmother, from the transports until 1944. In 1944 he and my mother both had to leave Terezin, which was connected with the propaganda that took place around the visit of the Red Cross. When the Nazis liquidated practically all of Terezin. However, my grandmother had the luck that she stayed in Terezin and survived.

My father and mother were transported together on 17th March 1944. After their arrival at Auschwitz they were separated. My father commuted daily from Auschwitz to work at IG Farben and to Buna, where they made synthetic gasoline. One day blacksmiths and carpenters were supposed to apply - my father, who had never held a hammer in his hand in his life, applied. So he was assigned to a branch labor camp in Gleiwitz 12, where they were repairing railway wagons, which was horrible work for which they picked mostly prisoners from Terezin. Then sometime on the cusp of 1944 and 1945 they transferred my father to another factory in Blechhammer (Blachovnia). About in April of 1945 the Nazis began to liquidate the branch labor camps and were organizing death marches 13. They also dispatched a death march from Blechhammer, but my father and a couple of other people managed to escape from there.

Arnost Lustig [(b. 1926): Czech-Jewish writer] writes about my father's travails in the time of the war's end:

"For the time being he wandered, like Odysseus, through territory through which armies and rivers of refugees poured, from Poland through Subcarpathia to Budapest. On the way, he received a document from Brigadier General Svoboda 14 that he was a journalist, which he in any case felt himself to be everywhere where he was driven along.

He wanted to bear witness. Because he was never alone. He was with the dead, who he had survived. He was with the echoes of those killed, which he couldn't drive out of his ears. He couldn't give up the memory, which he perceived as the foundation of further existence. He was with his dead, with whom he had lived four years of the war in various camps. He remained with his pre-war newspaper colleagues, whose ashes were blowing in the Polish wind over the European continent and rivers and seas, the same as the ashes of Ottla Davidova, Franz Kafka's sister, whom he had known and who must also have undertaken that long road via Terezin into the chimney of Auschwitz-Birkenau.

He carried within him experiences that had burned their way to the bottom of his soul. He wanted to be rid of some of them. Those that degraded even after the fact. Those that tore at his soul, as if it was a worn-out tire. Echoes of the inferiority and meaninglessness of a life thrust upon him by Nazi Germans and Austrians and all those who served them.

He felt himself to be like an aging snake, who, despite the number of times he's already had to do it, has to shed his old skin in the spring." (Arnost Lustig on F.R. Kraus)

Thanks to the partisans, my father got to Budapest via Poland and Subcarpathia 15 in March of 1945, which had already been liberated. There he started to more or less pull himself together again. Through his career as a journalist he knew a few people in Budapest. So he contacted them, and they found some basic assistance for him, rented a small apartment for him. In Budapest he sat down, and wrote down all the experiences that were still fresh inside of him. So when he arrived in Prague in May of 1945, he already had a whole book finished. As he was a reporter, he wrote a book of reportage. This book, 'Gas, Gas...Then Fire,' was published in September 1945 and it was the very first reportage about the camps that was published in Czechoslovakia. It was published by the old publisher Chvojka, with whom I even managed to speak. They divided this reportage into two parts, one book was named 'Gas, Gas...Then Fire,' and the second part is called 'And Lead Back Our Scattered Ones.' It's a continuation, but from a somewhat different angle, the emphasis here is on describing the time in Terezin.

When my father returned to Prague from Budapest, he had nowhere to go. He got the idea to go to the apartment of my grandfather's, Robert Kraus's, second wife. Grandpa survived the war in Terezin, as he had been in a mixed marriage. This aunt, who wasn't Jewish, had been able to hold on to his apartment on Maislova Street the entire time. Right after the liberation she went to Terezin for my grandfather, and brought him back to their apartment. When my father then arrived in Prague, it occurred to him to go to Grandpa's apartment and he found Grandpa there! When my mother returned from the concentration camp, she had no idea what she should do, and because she also had no place to go, she said to herself that she'll go there, and they all met up there! I think that it would be worthwhile to write a novel about this meeting.

"The last disease was incurable kidney disease, which he couldn't blame on alcohol, only on hunger, thirst, beatings and the last cruel winter of 1944-1945. On invisible pain of the soul, unexaminable wounds that never healed, on blisters and frostbitten hands and swollen feet from the death march before he got to Prague with the unceasing echo of massacres, without a penny in his pocket, without a roof over his head... He reached his goal in rags, destroyed shoes, with ID from the Repatriation Office, until he got his citizenship card. He felt a burning satisfaction; victory pregnant with losses, defeats and desperation; a joy resembling a flame, which is quenched by invisible waters." (Arnost Lustig on F.R. Kraus)

My father also captured the issue of war in the book 'David Will Live.' He had originally dedicated it to Jan Masaryk 16 under the name 'Semarjahu Searches For God,' but it was published in December of 1949, and so the publishers changed not only its name, but also added a new ending. The novel, which is based on actual events, tells the story of a Jewish doctor who passes through Terezin and subsequently Auschwitz, where his family is forcibly divided. It's not until many years after the war that he then meets up with his son, whom he thinks hadn't survived, only due to an utter coincidence. For in the meantime David has become a world-renowned violin virtuoso. Once David is playing at a concert, sitting in the front row is a person who notices that David has a number tattooed on his forearm. After the concert he comes to see David, and says that he also has a number. They find out that the numbers are consecutive, that they must be father and son - they recognize each other only thanks to the numbers tattooed on their forearms. This story really happened. However, as opposed to the original conclusion, which took place in what was then Palestine, in the last chapter, added by the Communists, of the revised edition, David becomes a fervent Communist and plays for workers in factories.

A similar fate also befell another novel, 'The Changed Land,' which wasn't published until 1957. In it my father doesn't devote himself to concentration camps any longer, but returns to the issue of the Sudetenland. The countryside around Ceska Lipa, which he had fallen in love with before the war, became for him the location of events and human destinies before and after Munich, during the war and immediately after it. My father drew upon not only his experiences, but also on many historical sources and preserved materials, which he carefully studied. Here too, though, the publishers intervened, and assigned my father a co-author, Jaroslav Pechacek, who added to the book the proper air of 'building socialism' - scenes where factory workers organize Communist resistance. So the entire book gives the impression of a celebration of the Communist anti- Fascist resistance, thus in a way that my father intended. My father had originally wanted to show in the book that the Sudetenland Germans were actually victims of the Nazi ideology, during the period that the book was published, he couldn't publicly present anything like that.

February 1948 had an influence not only on the fates of my father's works, but also on him as well. For after the war he again started working for the Czech News Agency and for Czechoslovak Radio, where he became the founder and head of the shortwave foreign broadcast department. He also worked there as an announcer in English, French and German, and as the commentator for Central Europe. All that, however, ended at the beginning of the 1950s with the Slansky trials 17. Within one day my father lost his positions in both CTK and in Radio. With the exception of the publication of 'The Changed Land,' which was only allowed to be published at the price of dramatic changes in the text, from that time on he could only make a living with occasional writing. Thus he focused on his childhood experiences. Stories of Old Prague soon became a rewarding theme, which were used by many newspapers and magazines, including foreign ones. From time to time even a story appeared with a theme of World War II and concentration camps - the concept of the Holocaust wasn't in use yet back then.

My father also became one of the main regular contributors to the Jewish Religious Communities' Newsletter. He was the head of a commission that organized parties at the Prague Jewish Community. Parties were held in Maislova Street twice a year - always at Chanukkah and Purim. Thanks to my father, in the 1960s the pick of Czech culture used to go to the Community - my father had many contacts still from the times of the First Republic. He was capable of inviting many well-known people to these events - Jan Werich 18, Milos Kopecky [Kopecky, Milos (1922-1996): Czech actor of Jewish origin], Miroslav Hornicek [Hornicek, Miroslav (1918-2003): Czech actor, writer, playwright and director], the singers Karel Gott [Gott, Karel (b. 1939): the leading Czech singer of popular music in the 20th Century] and Waldemar Matuska [Matuska, Waldemar (b. 1932): Czech singer] and many other artists. People were excited by these parties - after their experiences from the concentration camps and after the events of the political trials with Rudolf Slansky, they represented for them at least a little relaxation, and the Community represented a substitute family for them. They also organized lectures for young people, in which there was a relatively large amount of interest.

These events and the cultural life at the Community functioned perfectly up to the year 1968, when a fundamental turning point occurred, and 90 percent of my friends immigrated. Practically no one from the generation of my friends remained here. The August occupation in 1968 19 changed these people's lives in a fundamental fashion - before this turning point most of them would never have thought of emigrating. Most of these emigrants did very well abroad, and today would no longer consider returning to the Czech Republic - their children no longer have anything in common with Prague. After 1989 20 one of my contemporaries decided to contact all our friends that had participated in the cultural life of the Community - the group 'Children of Maislova' was formed, and there have already been several reunions. [Children of Maislova: Jewish youth that had known and associated with each other before 1968 on the basis of their membership in the Prague Jewish Community.]

The novel 'The Executioner Without a Shadow' came into being at the beginning of the 1960s. In it my father returns to his authentic wartime experiences, which he contrasts with typical pictures of Old Prague, teeming with many figures and local detail. As he himself writes in the introduction, he wanted to write '... about events which from beginning to end really took place on this planet, in the middle of its culturally most advanced continent, in the heart of Europe... and to describe the fate of a relatively insignificant person with an ugly face, who... for long years lived in our Old Prague ... That, which he in the end became, was created by, and only by people ...'.

The novel was about the Jewish executioner in Terezin, who performed the only two executions that took place in Terezin. Everyone accused him of being a monster, that he even looked like a monster, as he was hunchbacked. My father tried to describe him in such a fashion, that the person was in reality also a poor wretch, a victim, that he compensated some complexes of his own with his behavior. He managed to interconnect the entire description with scenes and the atmosphere of Old Prague - he contrasted the idyll of Old Prague with the atmosphere of Terezin.

But Czech publishers at the time didn't show much interest in the book, mostly pointing to the fact that the subject of Nazi persecution had already been exhausted. I myself still remember that my father made the rounds of publishers, manuscript in hand, and no one wanted to publish the book, with the reason that World War II was already passé, and that no one was interested in that subject matter any longer. I published the novel 'The Executioner Without a Shadow' in 1984 as a samizdat in the Jazz Section.

A similar fate also befell another novel 'Three Rifles,' which was created at the urging of Adolf Branald as a psychological probe into the hearts of three SS officers, and a novella intended for children, 'Song About Lea.' Though the theme of the novel 'Face No. 5' about a Nazi criminal who after the war has his identity and looks changed, was used in the film 'Lost Face,' filmed at Barrandov, it was, however, without my father's authorship being acknowledged in any way. [Editor's note: The interviewee is referring to director Pavel Hobl's film 'Ztracená tvár' (Czechoslovakia, 1965) also known as 'The Borrowed Face' or 'The Lost Face.']

My father, Frantisek R. Kraus, died in Prague on 19th May 1967. He managed to see the 'thawing' after the Liblice Conference on Franz Kafka, which he considered being a turning point in cultural and political life, but he didn't live to see the Prague Spring.

Growing up

I was born in 1954, so not until after World War II - the interesting thing is, that my parents were among the few to have both survived the Holocaust. People of my generation mostly come from marriages that were second marriages, because their original partners hadn't survived. Such people lost a partner, didn't find another until after the war, and only then started new families.

I met up with Judaism from a very young age - as my father was active in the Prague Jewish Community, it was completely natural for me to attend the Community regularly. I went to the Community for parties, later as a student for lunches. I never felt any division of identity - I perceived Judaism as some sort of tradition, however in a non-religious fashion. As a child I remember that during Christmas we had a tree at home, so that we children wouldn't miss out on anything. The tree is this symbol, which actually vouches for coexistence and the intermingling of traditions; I looked at the Christmas tree in a religious context.

After the year 1945 the Prague Jewish Community was composed in small part by original Prague Jews, who had returned here after the war. The larger part of the community was formed by people who came to Prague after the war from Subcarpathia, and these brought with them something that was absolutely foreign, what absolutely didn't have any tradition here - Orthodoxy. Prague was never Orthodox 21, the mainstream here was Neolog 22 - people here practiced more to preserve continuity, not because of religion itself. The Community as such was of course religious, it observed all regulations, but most people before the war, and after the war, also those that returned, were secular.

My parents tried to give me a nice childhood, so we traveled a lot, so that I wouldn't grow up in Prague, in the city - we'd regularly go to certain places. We visited my grandpa, who lived in Marenice, in the Sudetenland. I spent a large part of my childhood in the area around Ceska Lipa - July and August in Stare Splavy at my father's friend's; fall we spent in Dubi at a friend of my father's, the writer Marketa Reichmanova. In March we'd regularly go on vacation to Svaty Petr. In December, around Christmas, we'd visit the Karlovy Vary 23 spa. My father had a lot of friends at the Karlovy Vary Jewish Community, which stayed very numerous until the year 1968. We visited the spa until the end of the 1960s; my father would meet friends from all around the world there. One of my father's friends was the general director of the Hotel Pupp [Grandhotel Pupp], which was the best hotel in Karlovy Vary - so we always lived in the best suites and very much enjoyed our vacation at the spa. My parents were also recuperating from the effects of the war there; although you couldn't see it on them, the years spent in concentration camps had left their mark on them. My father was ill and died early - in 1967.

My parents had friends in West Berlin, and they would occasionally come to visit us in Prague, we of course couldn't go to the West too much. When I was 14, in August of 1968, my mother and I managed to leave the country to go visit these friends. By coincidence we were in West Berlin right during the time when the Russians invaded Prague 24. For a terribly long time we didn't know what we should do. If we should return, or stay in Germany. Everyone said, 'Don't be stupid, you can't go back there. There are going to be big problems there now." We didn't want to stay in a completely foreign environment, my mother was already older after all, and said that she didn't want to start from scratch in a foreign place. I was 14, I didn't know anything yet. The official propaganda from Czechoslovakia claimed that nothing serious was going on, that the Russians may be here, but everything had been agreed to in Moscow, everything is fine, the reform process is continuing. We stayed in Berlin for about three months, and then returned to Czechoslovakia. For a while after that it really did look like the situation wasn't that bad, the borders were open - they didn't close until April 1970. However Gustav Husak 25 ascended to power, the normalization 26 period began, of hidden anti-Semitism, and 'the jig was up.'

Reflections on the Holocaust

Reflections on the Holocaust in the Czech environment underwent significant transformations. The first reaction to more detailed information and the description of what the concentration camps represented was absolute shock - a natural reaction to the horrors and atrocities that had taken place behind the walls of the camps. This perception lasted from the end of the war until 1948. Gradually, however, from the 1950s this picture began to change - thanks to the political situation that existed in socialist Czechoslovakia, and thanks to the image of the resistance that the Communist authorities at the time propagated. The original image of the resistance was allied, which is supported by film documents, which show a parade of Allied armies in Old Town Square, where the English, Americans, French and Russians were all marching together. However, from the 1950s onward nothing of the sort could be considered - the Communist doctrine promoted its own version of history: Czechoslovakia was liberated by the Red Army, and the only anti-Fascist resistance that existed was Communist. It's true, after a fashion, that the Communist resistance was the only one that was more or less organized. However, very little is known, for example, about how many Jews were in the resistance and neither is the fact mentioned that many Jews fought in foreign armies, many of them fell on both the Western and Eastern fronts. In Czechoslovakia the Jewish victims were 'nationalized' by the Communists - they didn't talk about Jewish victims, but Czechoslovak victims.

Reflections on the Holocaust began to imperceptibly change in the 1960s in connection with the new wave in literature and film. The writer Arnost Lustig wrote beautiful and interesting books about the Holocaust. Many of these books have been made into movies, and this theme thus made its way into public consciousness. The subject of concentration camps and the Holocaust began to be used by people that didn't have such close connections with the war as the Holocaust survivors, thus the Holocaust in a certain fashion made its way into the nation's subconscious, because people felt the need to come to terms with this subject.

A fundamental turning point, however, came with the normalization era. The year 1967, when diplomatic relations with Israel were severed, was crucial. Using events in Prague's Pinkas Synagogue, one can observe the Communist regime's approach towards Jewish victims of the Holocaust. The interior of the Pinkas Synagogue was altered in 1954-1959, when it was changed to a memorial to the victims of Nazi persecution. The painters Jiri John and Vaclav Bostik inscribed on its walls the names and dates of 77,297 Protectorate Jews that had died during the Holocaust. In 1968, however, the memorial was closed, with the official reason given being that groundwater was rising into the synagogue walls.

In reality, however, the main motives were political. The memorial was perceived as propagating Israel. Jewish victims of the Holocaust weren't to be mentioned - the remembrance of the Holocaust became politically undesirable. Back then, Czechoslovak politics were influenced by the politics of the USSR, and its relationship with the state of Israel, which in the beginning had been positive, as the USSR had thought that it would include the new state in its sphere of influence. From 1952, however, relations between the USSR, its satellites and Israel worsened. From this point on, anti-Zionism was strongly promoted in the USSR and its satellites in Central and Eastern Europe. Anti-Semitism and negative anti-Jewish social stereotypes had also been imported to us from Russia, while earlier in the Czech environment, they had been more of clerical stereotypes - anti- Judaism.

An example of the Communists' approach to the Holocaust was the Terezin Memorial. The former children's dormitory L410 [The so-called 'Mädchenheim,' accommodation for young girls] was set up as a police museum for the North Bohemian region. No sign of any Jews anywhere - the only exception was a stone menorah, which had been erected by the cemetery in the 1960s. That was all. Jewish victims weren't supposed to be presented to the public. The Terezin Memorial did have its own internal Terezin studies, where serious research went on without being fouled by ideology, but for example no results were allowed to be published.

In the attitudes towards the presentation of World War II and the Holocaust, political momentum dominated, victims of war - Czechoslovak citizens who had died because of their political convictions and participation in the Communist anti-Fascist resistance were remembered. The fact that in the concentration camps as well as outside of them, there had also existed a non-Communist anti-Fascist resistance movement was never mentioned. What's more, Czech Jews were counted in the official number of Czechoslovak victims, and under the influence of the normalization, consciousness of the Jewish victims gradually faded. Jewish victims were inconvenient for the rhetoric of the Czechoslovak Communist Party. Communist propaganda took advantage of Jewish victims for its own ends, and presented them as Czechoslovak victims.

This attitude towards Jewish victims of the Holocaust partially persists in society to this day - as witnessed by the position of the Czech Freedom Fighters Association on the question of compensation. When the Federation of Jewish Communities began to negotiate compensation for victims of the Holocaust, the Czech Freedom Fighters Association looked upon these victims through the optics of the resistance: allegedly one cannot compare Jewish victims who suffered by being jailed in concentration camps to partisans who fought with arms in hand.

The year 1989 brought a turning point. In the 1990s the archives were opened and proper research began. Today's perception of the Holocaust is influenced, among other things, by the fact that we live in a 'global village' - although earlier there had already been some sort of consciousness of the Holocaust in the nation's consciousness, interest in the Holocaust is returning to us via the United States of America. A groundbreaking work was Spielberg's film 'Schindler's List' 27, which was greeted with enthusiasm the world over. For the Czech environment, however, Schindler's figure is very controversial, as he had been a part of the 'Abwehr' [German for 'defense;' the 'Abwehr' was a German intelligence organization that existed from 1922-1944.], units that participated in the liquidation of the Sudetenland. Through America, klezmer and Yiddish literature is coming to us - but people don't realize that nothing like that existed in Prague before the war. Often it is erroneously stated that before the war, three cultures coexisted in Prague - Czech, German and Jewish - however, that's not at all how it worked. The Prague Jewish community was more or less a branch of Austrian and German ones. Jewish culture as such didn't exist in Prague before the war - Jewish protagonists were for one in Czech circles, on the other hand they were also in German circles, but more often they formed some sort of bridge, a connection between Czech and German culture.

Today's awareness of the Holocaust in the Czech world is not sufficient - many people designate the Holocaust as genocide, which is however an erroneous classification. The Holocaust was accompanied by a massive theft of property, which was in its time the main motive. If one was to talk about genocide, then the Holocaust was genocide carried out on the basis of laws - and it's exactly in this that the Holocaust is unique. That is why the Holocaust is completely unique.

Glossary:

1 Sudetenland

Highly industrialized north-west frontier region that was transferred from the Austro-Hungarian Empire to the new state of Czechoslovakia in 1919. Together with the land a German-speaking minority of 3 million people was annexed, which became a constant source of tension both between the states of Germany, Austria and Czechoslovakia, and within Czechoslovakia. In 1935 a nazi-type party, the Sudeten German Party financed by the German government, was set up. Following the Munich Agreement in 1938 German troops occupied the Sudetenland. In 1945 Czechoslovakia regained the territory and pogroms started against the German and Hungarian minority. The Potsdam Agreement authorized Czechoslovakia to expel the entire German and Hungarian minority from the country.

2 Munich Pact

Signed by Germany, Italy, the United Kingdom and France in 1938, it allowed Germany to immediately occupy the Sudetenland (the border region of Czechoslovakia inhabited by a German minority). The representatives of the Czechoslovak government were not invited to the Munich conference. Hungary and Poland were also allowed to seize territories: Hungary occupied southern and eastern Slovakia and a large part of Subcarpathia, which had been under Hungarian rule before World War I, and Poland occupied Teschen (Tesin or Cieszyn), a part of Silesia, which had been an object of dispute between Poland and Czechoslovakia, each of which claimed it on ethnic grounds. Under the Munich Pact, the Czechoslovak Republic lost extensive economic and strategically important territories in the border regions (about one third of its total area).

3 Terezin/Theresienstadt

A ghetto in the Czech Republic, run by the SS. Jews were transferred from there to various extermination camps. It was used to camouflage the extermination of European Jews by the Nazis, who presented Theresienstadt as a 'model Jewish settlement'. Czech gendarmes served as ghetto guards, and with their help the Jews were able to maintain contact with the outside world. Although education was prohibited, regular classes were held, clandestinely. Thanks to the large number of artists, writers, and scholars in the ghetto, there was an intensive program of cultural activities. At the end of 1943, when word spread of what was happening in the Nazi camps, the Germans decided to allow an International Red Cross investigation committee to visit Theresienstadt. In preparation, more prisoners were deported to Auschwitz, in order to reduce congestion in the ghetto. Dummy stores, a cafe, a bank, kindergartens, a school, and flower gardens were put up to deceive the committee.

4 First Czechoslovak Republic (1918-1938)

The First Czechoslovak Republic was created after the collapse of the Austro-Hungarian Monarchy following World War I. The union of the Czech lands and Slovakia was officially proclaimed in Prague in 1918, and formally recognized by the Treaty of St. Germain in 1919. Ruthenia was added by the Treaty of Trianon in 1920. Czechoslovakia inherited the greater part of the industries of the Austro-Hungarian Monarchy and the new government carried out an extensive land reform, as a result of which the living conditions of the peasantry increasingly improved. However, the constitution of 1920 set up a highly centralized state and failed to take into account the issue of national minorities, and thus internal political life was dominated by the struggle of national minorities (especially the Hungarians and the Germans) against Czech rule. In foreign policy Czechoslovakia kept close contacts with France and initiated the foundation of the Little Entente in 1921.

5 Prager Tagblatt

German daily established in 1875, the largest Austro- Hungarian daily paper outside of Vienna and the most widely read German paper in Bohemia. During the time of the First Republic (Czechoslovakia - CSR) the Prager Tagblatt had a number of Jewish journalists and many Jewish authors as contributors: Max Brod, Willy Haas, Rudolf Fuchs, E. E. Kisch, Theodor Lessing and others. The last issue came out in March 1939, during World War II the paper's offices on Panska Street in Prague were used by the daily Der neue Tag, after the war the building and printing plant was taken over by the Czech daily Mlada Fronta. 6 Prager Presse: during the years 1920 - 1939, a leftist-civic daily paper published in German in the Czechoslovak Republic. It was founded on the impetus of T.G. Masaryk with a goal to integrate the German-speaking minority of those days. At that time Germans formed approximately 22.5 % of the country's population. The paper's editor-in-chief during the years 1921 - 1938 was Arne Laurin. 7 Hasek, Jaroslav (1883-1923): Czech humorist, satirist, author of stories, travelogues, essays, and journalistic articles. His participation in WWI was the main source of his literary inspiration and developed into the character of Schweik in the four-volume unfinished but world-famous novel, The Good Soldier Schweik. Hasek moved about in the Bohemian circles of Prague's artistic community. He also satirically interpreted Jewish social life and customs of his time. With the help of Jewish themes he exposed the ludicrousness and absurdity of state bureaucracy, militarism, clericalism and Catholicism. (Information for this entry culled from Benét's Reader's Encyclopedia and other sources)

8 February 1948

Communist take-over in Czechoslovakia. The 'people's domocracy' became one of the Soviet satelites in Eastern Europe. The state aparatus was centralized under the leadership of the Czechoslovak Communist Party (KSC). In the economy private ovnership was banned and submitted to central planning. The state took control of the educational system, too. Political opposition and dissident elements were persecuted.

9 Czechoslovak Radio

up until the year 1989 was characteristic as the central ideologically political organization, which served for mass information and propaganda. Was born as the successor organization to the company Radiojournal Ltd, which commenced regular radio broadcasts in the Czech lands on 18th May 1923 (among the first places in Europe). In 1939 Slovak Radio separated. Czech Radio answered to the Protectorate government, and from the year 1940 directly to the Reich Protector Heydrich. Up until the spread of television in the 1970s, it had a leading role in informing Czechoslovak citizens; during the invasion of armies in 1945 and 1968, key battles were fought for its possession. Czechoslovak Radio ceased to exist on 31 December 1992, it fell apart with the division of the federation, into Czech Radio and Slovak Radio.

10 Czechoslovak News Agency

Shortly after the outbreak of World War I, the Czechoslovak News Agency was created in Washington; concurrently, T. G. Masaryk founded the Czech News Agency in 1916 in London. These organizations can be considered as the precursors of today's CTK, founded by the Czechoslovak National Assembly presidium on 28th October 1918. CTK's evolution was interrupted by the war. In November 1950 CTK merged with the Slovak Press Agency, which was created during the rebellion in Banska Bystrica in 1944. During the 1950s the publishing of all news was subject to the approval of the agency's political secretariat; in 1953 it had only two foreign correspondents and all other foreign news was taken from the Soviet agency TASS. From 1954 onwards, CTK performed the monitoring of foreign radio stations, which however wasn't a normal service, but was meant for special clients. In 1991 the signature CSTK, which in Slovakia had been used since 1968, began appearing under its dispatches. At this time in Slovakia the news agency began using the abbreviation TK SR. In 1992 the local branches became independent, and in November the Independent News Agency SR Slovakia with the signature TASR was created. The Czech agency once again returned to the signature CTK. 11 Henlein, Konrad (1898-1945): From the year 1933, when Adolf Hitler took power in Germany, the situation in the Czech border regions began to change. Hitler decided to disintegrate Czechoslovakia from within, and to this end began to exploit the German minority in the border regions, and the People's Movement in Slovakia. His political agent in the Czech border regions became Konrad Henlein, a PE teacher from the town of As. During a speech in Karlovy Vary on 24th April 1938, Henlein demanded the abandonment of Czechoslovak foreign policy, such as alliance agreements with France and the USSR; compensation for injustices towards Germans since the year 1918; the abandonment of Palacky's ideology of Czech history; the formation of a German territory out of Czech border counties, and finally, the identification with the German (Hitler's) world view, that is, with Nazism. Two German political parties were extant in Czechoslovakia: the DNSAP and the DNP. Due to their subversive activities against the Czechoslovak Republic, both of these parties were officially dissolved in 1933. Subsequently on 3rd October 1933, Konrad Henlein issued a call to Sudeten Germans for a unified Sudeten German national front, SHP. The new party thus joined the two former parties under one name. Before the parliamentary elections in 1935 the party's name was changed to SDP. In the elections, Henlein's party finished as the strongest political party in the Czechoslovak Republic. On 18th September 1938, Henlein issued his first order of resistance, regarding the formation of a Sudeten German "Freikorps," a military corps of freedom fighters, which was the cause of the culmination of unrest among Sudeten Germans. The order could be interpreted as a direct call for rebellion against the Czechoslovak Republic. Henlein was captured by the Americans at the end of WWII. He committed suicide in an American POW camp in Pilsen on 10th May 1945.

12 Gleiwitz III

A satellite labor camp in Auschwitz, set up alongside an industrial factory, Gleiwitzer Hutte, manufacturing weapons, munitions and railway wheels. The camp operated from July 1944 until January 1945; around 600 prisoners worked there.

13 Death march

the Germans, in fear of the approaching Allied armies, tried to erase evidence of the concentration camps. They often destroyed all the facilities and forced all Jews regardless of their age or sex to go on a death march. This march often led nowhere, there was no concrete destination. The marchers got no food and no rest at night. It was solely up to the guards how they treated the prisoners, how they acted towards them, what they gave them to eat and they even had the power of their life or death in their hands. The conditions during the march were so cruel that this journey became a journey that ended in death for many.

14 Army of General Svoboda

During World War II General Ludvik Svoboda (1895-1979) commanded Czechoslovak troops under Soviet military leadership, which took part in liberating Eastern Slovakia. After the war Svoboda became minister of defence (1945-1950) and then President of Czechoslovakia (1968-1975).

15 Subcarpathian Ruthenia

is found in the region where the Carpathian Mountains meet the Central Dnieper Lowlands. Its larger towns are Beregovo, Mukacevo and Hust. Up until the First World War the region belonged to the Austro-Hungarian Monarchy, but in the year 1919, according to the St. Germain peace treaty, was made a part of Czechoslovakia. Exact statistics regarding ethnic and linguistic composition of the population aren't available. Between the two World Wars Ruthenia's inhabitants included Hungarians, Ruthenians, Russians, Ukrainians, Czechs and Slovaks, plus numerous Jewish and Gypsy communities. The first Viennese Arbitration (1938) gave Hungary that part of Ruthenia inhabited by Hungarians. The remainder of the region gained autonomy within Czechoslovakia, and was occupied by Hungarian troops. In 1944 the Soviet Army and local resistance units took power in Ruthenia. According to an agreement dated June 29, 1945, Czechoslovakia ceded the region to the Soviet Union. Up until 1991 it was a part of the Ukrainian Soviet Socialist Republic. After Ukraine declared its independence, it became one of the country's administrative regions.

16 Masaryk, Jan (1886-1948)

Czechoslovak diplomat, son of Tomas Garrigue Masaryk, the first president of Czechoslovakia. He was foreign minister in the Czechoslovak government in exile, set up in Great Britain after the dismemberment of the country (1938). His policy included cooperating with both, the Soviet Union as well as the Western powers in order to attain the liberation of Czechoslovakia. After the liberation (1945) he remained in office until the 1948 communist coup d'etat, when he was announced to have committed suicide.

17 Slansky trial

In the years 1948-1949 the Czechoslovak government together with the Soviet Union strongly supported the idea of the founding of a new state, Israel. Despite all efforts, Stalin's politics never found fertile ground in Israel; therefore the Arab states became objects of his interest. In the first place the Communists had to allay suspicions that they had supplied the Jewish state with arms. The Soviet leadership announced that arms shipments to Israel had been arranged by Zionists in Czechoslovakia. The times required that every Jew in Czechoslovakia be automatically considered a Zionist and cosmopolitan. In 1951 on the basis of a show trial, 14 defendants (eleven of them were Jews) with Rudolf Slansky, First Secretary of the Communist Party at the head were convicted. Eleven of the accused got the death penalty; three were sentenced to life imprisonment. The executions were carried out on 3rd December 1952. The Communist Party later finally admitted its mistakes in carrying out the trial and all those sentenced were socially and legally rehabilitated in 1963.

18 Voskovec and Werich (V+W)

Jan Werich (1905-1980) - Czech actor, playwright and writer and Jiri Voskovec (1905-1981) - Czech actor, playwright and director. Major couple in the history of Czech theater and in the cultural and political history of Czechoslovakia. Initially performing wild fantasies, crazy farces and absurd tales, they gradually moved to political satire through which they responded to the uncertainties of the depression and the increasing dangers of fascism and war. Their productions include Vest Pocket Revue, The Donkey and The Shadow, The Rags Ballad. In addition, V+W created a completely new genre of Czech political film comedy (Powder and Petrol, Hey Rup, The World Belongs to Us).

19 Prague Spring

A period of democratic reforms in Czechoslovakia, from January to August 1968. Reformatory politicians were secretly elected to leading functions of the Communist Party of Czechoslovakia (KSC). Josef Smrkovsky became president of the National Assembly, and Oldrich Cernik became the Prime Minister. Connected with the reformist efforts was also an important figure on the Czechoslovak political scene, Alexander Dubcek, General Secretary of the KSC Central Committee (UV KSC). In April 1968 the UV KSC adopted the party's Action Program, which was meant to show the new path to socialism. It promised fundamental economic and political reforms. On 21st March 1968, at a meeting of representatives of the USSR, Hungary, Poland, Bulgaria, East Germany and Czechoslovakia in Dresden, Germany, the Czechoslovaks were notified that the course of events in their country was not to the liking of the remaining conference participants, and that they should implement appropriate measures. In July 1968 a meeting in Warsaw took place, where the reformist efforts in Czechoslovakia were designated as "counter-revolutionary." The invasion of the USSR and Warsaw Pact armed forces on the night of 20th August 1968, and the signing of the so-called Moscow Protocol ended the process of democratization, and the Normalization period began.

20 Velvet Revolution

Also known as November Events, this term is used for the period between 17th November and 29th December 1989, which resulted in the downfall of the Czechoslovak communist regime. A non-violent political revolution in Czechoslovakia that meant the transition from Communist dictatorship to democracy. The Velvet Revolution began with a police attack against Prague students on 17th November 1989. That same month the citizen's democratic movement Civic Forum (OF) in Czech and Public Against Violence (VPN) in Slovakia were formed. On 10th December a government of National Reconciliation was established, which started to realize democratic reforms. On 29th December Vaclav Havel was elected president. In June 1990 the first democratic elections since 1948 took place.

21 Orthodox communities

The traditionalist Jewish communities founded their own Orthodox organizations after the Universal Meeting in 1868- 1869.They organized their life according to Judaist principles and opposed to assimilative aspirations. The community leaders were the rabbis. The statute of their communities was sanctioned by the king in 1871. In the western part of Hungary the communities of the German and Slovakian immigrants' descendants were formed according to the Western Orthodox principles. At the same time in the East, among the Jews of Galician origins the 'eastern' type of Orthodoxy was formed; there the Hassidism prevailed. In time the Western Orthodoxy also spread over to the eastern part of Hungary. 294 Orthodox mother-communities and 1,001 subsidiary communities were registered all over Hungary, mainly in Transylvania and in the north-eastern part of the country, in 1896. In 1930 30,4 % of Hungarian Jews belonged to 136 mother-communities and 300 subsidiary communities. This number increased to 535 Orthodox communities in 1944, including 242,059 believers (46 %).

22 Neolog Jewry

Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into to (later three) communities, which all built up their own national community network. The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions. The third group, the sop-called Status Quo Ante advocated that the Jewish community was maintained the same as before the 1868/69 Congress.

23 Karlovy Vary (German name

Karlsbad): The most famous Bohemian spa, named after Bohemian King Charles (Karel) IV, who allegedly found the springs during a hunting expedition in 1358. It was one of the most popular resorts among the royalty and aristocracy in Europe for centuries.

24 Warsaw Pact Occupation of Czechoslovakia

The liberalization of the communist regime in Czechoslovakia during the Prague Spring (1967-68) went further than anywhere else in the Soviet block countries. These new developments was perceived by the conservative Soviet communist leadership as intolerable heresy dangerous for Soviet political supremacy in the region. Moscow decided to put a radical end to the chain of events and with the participation of four other Warsaw Pact countries (Poland, East Germany, Hungary and Bulgaria) ran over Czechoslovakia in August, 1968.

25 Husak, Gustav (1913-1991)

entered into politics already in the 1930s as a member of the Communist Party. Drew attention to himself in 1944, during preparations for and course of the Slovak National Uprising. After the war he filled numerous party positions, but of special importance was his chairmanship of the Executive Committee during the years 1946 to 1950. His activities in this area were aimed against the Democratic Party, the most influential force in Slovakia. In 1951 he was arrested, convicted of bourgeois nationalism and in April 1954 sentenced to life imprisonment. Long years of imprisonment, during which he acted courageously and which didn't end until 1960, neither broke Husak's belief in Communism, nor his desire to excel. He used the relaxing of conditions at the beginning of 1968 for a vigorous return to political life. Because he had gained great confidence and support in Slovakia, on the wishes of Moscow he replaced Alexander Dubcek in the function of First Secretary of the Czechoslovak Communist Party. More and more he gave way to Soviet pressure and approved mass purges in the Communist Party. When he was elected president on 29th May 1975, the situation in the country was seemingly calm. The Communist Party leaders were under the impression that given material sufficiency, people will reconcile themselves with a lack of political and intellectual freedom and a worsening environment. In the second half of the 1980s social crises deepened, multiplied by developments in the Soviet Union. Husak had likely imagined the end of his political career differently. In December 1987 he resigned from his position as General Secretary of the Communist Party, and on 10th December 1989 as a result of the revolutionary events also abdicated from the presidency. Symbolically, this happened on Human Rights Day, and immediately after he was forced to appoint a government of 'national reconciliation.' The foundering of his political career quickened his physical end. Right before his death he reconciled himself with the Catholic Church. He died on 18th February 1991 in Bratislava.

26 Political changes in 1969

Following the Prague Spring of 1968, which was suppressed by armies of the Soviet Union and its satellite states, a program of 'normalization' was initiated. Normalization meant the restoration of continuity with the pre-reform period and it entailed thoroughgoing political repression and the return to ideological conformity. Top levels of government, the leadership of social organizations and the party organization were purged of all reformist elements. Publishing houses and film studios were placed under new direction. Censorship was strictly imposed, and a campaign of militant atheism was organized. A new government was set up at the beginning of 1970, and, later that year, Czechoslovakia and the Soviet Union signed the Treaty of Friendship, Cooperation and Mutual Assistance, which incorporated the principle of limited sovereignty. Soviet troops remained stationed in Czechoslovakia and Soviet advisers supervised the functioning of the Ministry of Interior and the security apparatus.

27 Schindler's List

Steven Spielberg's 1992 film featuring the deeds of Oskar Schindler, who saved the lives of more than 1,200 Polish Jews during World War II. The film received awards for best film, best director and best script at the Golden Globes.

Tomáš Kraus

Tomas Kraus
Praha
Česká republika
Rozhovor pořídila: Dagmar Greslová
Období vzniku rozhovoru: březen 2005

JUDr. Tomáš Kraus se narodil 19. března 1954 v Praze. Již v době středoškolského studia se věnoval práci v kulturním životě Prahy, působil zejména v Jazzové sekci Svazu hudebníků. Zajišťoval produkci Pražských Jazzových Dnů a dalších hudebních festivalů, přispíval články a recenzemi do Jazz Bulletinu a dalších časopisů. Vystudoval Právnickou fakultu University Karlovy v Praze. Po vysokoškolském studiu pracoval v zahraničním oddělení podniku SUPRAPHON, od r. 1984 jako vedoucí oddělení Music Video. Od roku 1985 Dr. Kraus pracoval ve společnosti ART CENTRUM, kde nejprve spolupracoval na projektu EXPO 86, později působil jako asistent generálního ředitele a posléze jako vedoucí obchodního oddělení, zabývajícího se audiovizuálními prezentacemi, reklamou, výstavami a architekturou. Od roku 1991 je dr. Kraus tajemníkem Federace židovských obcí. V této funkci se, vedle vybudování nové infrastruktury celé organizace, zabýval zejména otázkami restitucí židovského majetku a odškodnění obětí holocaustu, a to jak na vnitropolitické, tak na mezinárodní úrovni.

Rodina
Dětství
Reflexe holocaustu
Glosář

Rodina

Dědeček z matčiny strany, Otto Flusser, pocházel z Teplic ze Šanova. Žil zde se svojí manželkou, mojí babičkou, Elsou Flusserovou, rozenou Hackelovou, a svými dětmi. V Teplicích tehdy žilo šest tisíc Židů, byla to po Praze druhá největší židovská německy mluvící obec. Teplice ležely v Sudetech a česky se zde vůbec nemluvilo. Dědeček byl vyučený řezník, vlastnil svoje řeznictví, ale je zajímavé, že to nebylo košer řeznictví, nýbrž obyčejné řeznictví, protože ve velké konkurenci by se neudržel, neboť zde bylo košer řezníků hodně. Měl krám naproti hotelu Ditrich, což když dneska řeknu Tepličákům, tak říkají, že to je úplně nejlepší místo, které může být. Maminka Alice Krausová (rozená Flusserová) měla šest sourozenců, dva bratry a čtyři sestry. Jedna z matčiných sester, Luisa, byla dokonce subretou v teplické operetě, což byl v té době pojem – Teplicím se tenkrát pro svoji kulturní proslulost přezdívalo „malá Paříž”.

V roce 1938 těsně po Mnichovu 1 se celá rodina Flusserova odstěhovala do Prahy. V Teplicích nechali úplně všechno – byt, krám, majetek, sebrali se a utekli do Prahy. Zvyknout si a uchytit se v Praze bylo pro ně hodně těžké, protože se nedomluvili česky. Pražská společnost je vnímala jako Němce. Nakonec se ale v Praze etablovali. Maminka se zde roku 1938 seznámila s otcem. Takže já vždy říkám, že nebýt mnichovské zrady, já bych se vlastně nenarodil.

Máma s celou svojí rodinou šla do Terezína 2 pár měsíců potom, co se tam táta dostal s transportem AK1. Bohužel jeden z matčiných bratrů, tedy můj strýc, byl zařazen do prvního likvidačního transportu do Polska, myslím do Trawniků. Nepřežil. Na místě je vyložili z vlaku a všecky je postříleli.

V Terezíně celou rodinu Flusserovu zařazovali postupně do transportů, tatínek je nebyl schopen všechny ochránit. Byl schopen chránit před transportem akorát maminku a babičku. Rodiče šli nakonec v roce 1944 z Terezína do Osvětimi společně. Museli odjet po návštěvě Červeného kříže, kdy se většina tábora likvidovala, i ti, kteří tam přežívali celé tři roky, museli potom jít do Osvětimi. V Osvětimi byli rodiče rozdělení. Oba dva měli štěstí, v uvozovkách, že byli zařazeni na práci. Můj táta byl zařazen přímo do kmenového tábora v Osvětimi v Birkenau, a dostal číslo. Číslo má hodně lidí, ale mluvil jsem s lidmi z muzea z Osvětimi, čísla dostávali skutečně jenom ti, kteří byli už předem určeni na práci. Nikoliv k likvidaci.

Máma číslo nedostala, ačkoliv šla na práci, ovšem byla hned po příjezdu poslána do nějakého pobočního tábora. Nevím přesně, jak dlouho byla v pobočních táborech v Osvětimi. Jeden se jmenoval Märzdorf, byl mezi Osvětimí a Katovicemi. Potom se dostala do pracovního tábora, který byl v Kudowě Zdroji (Lázně Kudova), které dnes leží v Polsku hned za česko-polským hraničním přechodem Náchod – Běloves. V Kudowě Zdroji se dočkala osvobození – v květnu 1945 sem přijeli Rusové a transportovali odtamtud vězně.

Jsou dva typy přeživších holocaust. Jedni, kteří chtějí všechno popsat a vypovědět do detailů – jakou měly barvu rukavice, které měl esesák, který ukazoval napravo nalevo, prostě vše vylíčit do největších podrobností. Takový případ byl můj táta, ten to skutečně popsal naprosto do detailů. Jednak to uměl, protože byl reportér, ale hlavně to chtěl napsat – jako memento, varování. Na druhé straně je druhý typ lidí, kteří mlčí, neřeknou ani slovo. Tím, že o tom nemluví, zážitky obrazně řečeno vymazávají z paměti, protože vzpomínky jsou příliš bolestné. Příkladem takového postoje byla moje máma.

Jediné, co vím o tom, co se s maminkou dělo za války, vím od jedné její kamarádky. Vyprávěla mi historku, že když se vracely z tábora v Kudowě Zdroji, vezli je Rusové na náklaďáku. Jednou, když Rusové chytili nějaké Němce, přišel k mámě a její kamarádce ruský voják, podal jim pušku a povídá: „Teďka s těmi Němci uděláte to samé, co dělali oni s vámi,“ a ony jenom říkaly: „Jestli je chcete potrestat, tak je ostříhejte dohola.“ Protože maminka o svém věznění nikdy nehovořila, je toto jediná historka, kterou z té doby znám.

Z rodiny Flusserů kromě mé matky holocaust nikdo nepřežil. Ještě roku 1947 dávali rodiče do novin inzeráty, jestli náhodou o Flusserových někdo něco neví, zda náhodou nepřežili – protože se nevědělo, co se s nimi stalo a žádná evidence k dispozici tehdy nebyla.

Po válce maminka působila ve školství, dělala v organizačním oddělení na Karlově universitě v Praze. Zemřela v roce 1988.

Můj dědeček z otcovy strany, Robert Kraus, pochází z Uhlířských Janovic. Rodina Krausova žila u Sázavy, ve Vlašimi, v Kácově. Dědeček měl hodně sourozenců, bratry i sestry. Rodina vlastnila v Uhlířských Janovicích poplužní dvůr.

Byl jsem se v Uhlířských Janovicích podívat za komunistů, někdy v roce 1981, zašel jsem na hřbitov a objevil jsem tam náhrobek mých praprarodičů. Potom byl za komunistů tento hřbitov zlikvidován tím způsobem, že všechny náhrobní kameny byly zakopány na jednom místě a zbyl z něho vlastně jenom trávník. Hroby tam samozřejmě jsou, nikdo s tím nic nedělal, není to ovšem ohrazené, je tam nějaká lavička a pamětní deska. Aby se o to nemuseli starat, tak to prostě zakopali. Což je v podstatě podle židovského náboženství, pokud jsou náhrobní desky hodně poškozené a nemá se o hřbitov kdo starat, všechno se zakope.

Dědeček Robert Kraus se už jako hodně malý dostal do Prahy, takže se dá říci, že byl vlastně Pražák. Stal se obchodním cestujícím, hodně tedy cestoval, je proto příznačné, že s babičkou se seznámil někde ve vlaku. Zajímavé je, že se dědeček s babičkou rozvedl, což v té době nebylo vůbec obvyklé. Dědeček se potom znovu oženil, vzal si nějakou Marii, celé její jméno neznám, ale vím, že nebyla Židovka. To mu během války zachránilo život, protože ona se s ním nerozvedla, naopak se snažila jejich manželství udržet. Marie ho držela po celou válku v Praze až do ledna roku 1945, kdy musel odjet do Terezína, ovšem tam byl vlastně jen čtyři a půl měsíce a pak se hned vrátil zase do Prahy.

Jakob Kollmann [otec Matyldy Krausové, rozené Kollmannové] pocházel z Českých Budějovic. Byl jemným mechanikem a měl krámek, kde prodával hodiny, barometry a všelijaké takové přístroje. Měl krám přímo na náměstí, pod krásným podloubím. Získal jsem nedávno fotky, kde je pradědečkův krám zachycený, dokonce je vidět, jak tam po náměstí jezdila tramvaj, a pradědeček tam stojí pod štítem svého krámu.

Babička se jmenovala Matylda Kollmannová a pocházela z Českých Budějovic. Po rozvodu s dědečkem Robertem Krausem se znovu vdala, vzala si nějakého pána, Žida, který se jmenoval Alexandr Straschnow. Můj otec tohoto pana Straschnowa de facto adoptoval jako svého nevlastního otce a měl ho strašně rád. Považuji jej za svého nevlastní dědečka. Zemřel roku 1941 ještě před deportacemi.

Otec dokázal svoji mámu, mojí babičku, uchránit před transportem až do roku 1944. V roce 1944 musel z Terezína sám, to souvisí s propagandou, která byla okolo návštěvy Červeného kříže, kdy nacisti zlikvidovali prakticky celý Terezín. Ovšem babička měla to štěstí, že v Terezíně zůstala a přežila. Je to velice vzácný případ, že oba moji prarodiče přežili, což je skutečně výjimka, protože většinou to tak nebývalo. Babička přežila díky tomu, že můj táta byl v AK1 a dědeček díky tomu, že byl ve smíšeném manželství.

Otec František Robert Kraus se narodil 14. října 1903 v Praze v rodině obchodního cestujícího. Poměrně idylické dětství prožil, jak sám kdysi napsal, na asanačních pláckách a zbořeništích Židovského města, tehdejší pražské páté čtvrti. Jak bylo v té době časté mezi tzv. lepšími židovskými rodinami, základní vzdělání získal v piaristické klášterní škole v Panské ulici, pak pokračoval na „reálce“ v Jindřišské a maturitu složil na klasickém gymnáziu v paláci Kinských na „rynku“, na Staroměstském náměstí. Po rozvodu rodičů zůstal s matkou a musel začít finančně přispívat na chod domácnosti. To sice znamenalo na dlouho konec úvahám o akademické kariéře, ale přivedlo jej k novinářské dráze.

Tatínek se s maminkou seznámili v roce 1938 krátce poté, co maminka s celou rodinou přišla z Teplic do Prahy. Otec byl už v té době rozvedený, z prvního manželství měl syna, Ronalda Krause. Moji maminku si bral v roce 1939, což už byl poměrně malér, ale sňatky u normálních úřadů byly ještě možné.

Táta byl novinář a spisovatel. Sepsal záznamy o rodině Krausových ve formě knih, ve kterých vzpomíná na svoji rodinu a dětství. Ačkoliv psal i cizí příběhy, v jeho díle je přítomno hodně autobiografie. Za první republiky 3 začal pracovat v německých židovských novinách, namátkou pro slavný Prager Tagblatt 4, Prager Presse 5 a další. Měl kontakty na české intelektuální prostředí. Znal skutečně všechny slavné postavy tehdejší doby. Znal se s Franzem Kafkou [Kafka, Franz (1883 – 1924): pražský německy píšící prozaik židovského původu – pozn. red.] či Jaroslavem Haškem 6. Jeho literárním vzorem, rodinným přítelem a životním učitelem zároveň byl „zuřivý reportér” Egon Erwin Kisch [Kisch, Egon Erwin (1885 – 1948): pražský německý spisovatel a novinář židovského původu – pozn. red.]. Jeden čas otec u Kische dokonce bydlel a hodně se spřátelili. Později v roce 1948 se však názorově rozešli, protože táta byl přesvědčený levicový sociální demokrat, zatímco Kisch zůstal i po roce 1948 komunistou a schvaloval převrat 7. Od této chvíle spolu táta s Kischem nepromluvili.

Otec byl u toho, když se zakládal Československý rozhlas 8. Dělal rozhlasáka, vysílal cizojazyčné vysílání v němčině, v angličtině, ve francouzštině, dlouhou dobu působil také v Československé tiskové kanceláři (ČTK) 9. Spolupráce s berlínským časopisem Die grüne Post otce zaváděla často do zahraničí. To se však již hlásil k moci nacismus. Otec se snažil proti nástupu nacismu v Československu, zejména v Sudetech, vystupovat ve svých pravidelných rozhlasových reportážích a relacích. Vyvolal tak hněv henleinovců 10, kteří proti němu dokonce interpelovali v parlamentu – čímž se ocitl na černé listině. Za osudovou považoval mobilizaci (toto téma zpracoval v povídce “Přilba v poli“) a následné události, vrcholící mnichovskou kapitulací (reportáž „Runciman u Henleina“), která měla tragické důsledky nejen pro něj.

Otec se ocitl na černé listině, byl párkrát na výslechu, ale nezavřeli ho, nýbrž místo toho ho zařadili do úplně prvního transportu, který šel do Terezína v listopadu 1941, to byl transport číslo AK1, což znamenalo Arbeits Komando. Tato skupina se měla podílet na přestavbě města Terezína na židovské ghetto. Tento první terezínský transport jel ještě normálním klasickým vlakem, nikoli dobytčáky, kterými se jezdilo později. Dojeli vlakem do Litoměřic, vystoupili v Bohušovicích, měli před sebou a za sebou četníky, dohromady jich bylo asi 340 lidí. To byl celý vlak, normální klasický vlak se vším všudy, dokonce mi někdo říkal, jak to všecko opravdu do sebe zapadá, že to je přesně tak, jak to táta popisuje ve svých knížkách. Ten člověk našel záznam od četníků, že skutečně tento vlak doprovázeli, dokonce v tom záznamu je přesně, v kolik hodin vlak odjel z Masarykova nádraží v Praze, ti četníci předtím byli ve službě, protože odtud předtím vypravovali cirkus. Četníci vlastně ani nevěděli, proč transport doprovázejí. Dojeli tedy do Bohušovic a odtamtud se šlo ještě tři kilometry pěšky do Terezína.

Když se to vezme z historického hlediska, z dnešní perspektivy, tak ta příšerná tragédie, že otec byl zařazen do úplně prvního transportu, mu v podstatě zachránila život. Protože AK1 v Terezíně mělo zvláštní statut, nelze říct, že by byli privilegovaní, nebyli prominenti, tak jako byla třeba rada starších, ale nebyli zase úplně na úrovni ostatních vězňů. Díky tomu otec například dokázal svoji mámu, mojí babičku, uchránit před transportem až do roku 1944. V roce 1944 musel z Terezína on i moje matka odejít, což souviselo s propagandou, která byla okolo návštěvy Červeného kříže, kdy nacisti zlikvidovali prakticky celý Terezín. Ovšem babička měla to štěstí, že v Terezíně zůstala a přežila.

Z Terezína byl otec transportovaný spolu s mou matkou 17. 3. 1944. Po příjezdu do Osvětimi byli rozděleni. Otec z Osvětimi jezdil na denní práce do IG Farben a do Buny, kde vyráběli syntetický benzín. Jednoho dne se měli přihlásit kováři a tesaři – můj otec, který v životě neměl v ruce kladivo, se přihlásil. Byl tedy zařazen do pracovního pobočního tábora v Hlivicích, Gleiwitz, kde opravovali železniční vagóny, což byla příšerná práce, na kterou byli většinou vybraní vězni z Terezína. Potom otce přeřadili někdy na přelomu let 1944 a 1945 do další fabriky na práci do Blechhammeru (Blachovnia). Asi v březnu 1945 začali nacisté poboční pracovní tábory likvidovat a organizovali pochody smrti. Z  Blechhammeru taky vypravili pochod smrti, ovšem mému tátovi ještě s pár lidmi se podařilo odtamtud utéct.

O osudech mého otce v období konce války píše Arnošt Lustig [Lustig, Arnošt (nar. 1926): česko – židovský prozaik – pozn. red.]:

„On zatím putoval jako Odysseus územím, kterým se valily armády i proudy utečenců, z Polska přes Podkarpatskou Rus do Budapešti. Cestou od brigádního generála Svobody 11 získal doklad, že je novinář, kterým se stejně cítil všude, kudy byl hnán. Chtěl vydat svědectví. Nebyl totiž nikdy sám. Byl s mrtvými, které přežil. Byl s ozvěnami zabitých, které nemohl vyhnat z uší. Nemohl se vzdát paměti, kterou vnímal jako základní podmínku příští existence. Byl se svými mrtvými, s nimiž prožil čtyři roky války v nejrůznějších lágrech. Zůstával s předválečnými kolegy z novin, jejichž popel rozvál polský vítr po evropském světadílu a řekách a mořích stejně jako popel Ottly Davidové, sestry Franze Kafky, kterého znal a která také musela podniknout tu dalekou cestu přes Terezín do komína v Auschwitz-Birkenau.
Nesl si v sobě zkušenosti, jež se mu propálily na dno duše. Některé z nich se chtěl zbavit. Té, která ponižovala i dodatečně. Té, která mu drala duši, jako by to byla ojetá pneumatika. Ozvěny méněcennosti a bezcennosti života, jakou mu dali okusit nacističtí Němci a Rakušané a všichni, kdo se jim dali do služeb.
Připadal si jako stárnoucí had, který, navzdory tomu, kolikrát už to udělal, ze sebe musí na jaře svléct starou kůži.” (o F. R. Krausovi Arnošt Lustig)

Otec se dostal díky partyzánům přes Polsko a Podkarpatskou Rus 12 v dubnu 1945 do Budapešti, která už byla osvobozená. Tam se jakžtakž začal dávat dohromady. Přes novinářskou profesi znal v Budapešti pár lidí. Kontaktoval je tedy, sehnali mu základní pomoc, pronajali mu malý byteček. V  Budapešti si sednul a všechny zážitky, co měl ještě čerstvé v sobě, sepsal. Takže když v květnu 1945 přijel do Prahy, měl už hotovou celou knížku. Jelikož byl reportér, napsal knihu-reportáž. Tato kniha „Plyn, plyn… pak oheň“ mu vyšla v září 1945 a byla to úplně první reportáž o lágrech, která byla v Československu vydána. Vydal ji starý nakladatel Chvojka, se kterým jsem dokonce ještě mluvil. Rozdělili tuto reportáž na dvě části, jedna kniha se jmenovala „Plyn, plyn… pak oheň“, a druhá část se jmenuje „A přiveď zpět naše roztroušené“. Jedná se o pokračování, ale trošku z jiného úhlu, důraz je zde na líčení období v Terezíně.

Když se táta vrátil z Budapešti do Prahy, neměl kam jít. Napadlo ho jít do bytu druhé ženy mého dědečka, Roberta Krause. Dědeček přežil válku v Terezíně, jelikož byl ze smíšeného manželství. Tato teta, která nebyla Židovka, byla schopná během celé té doby udržet jeho byt v Maislově ulici. Hned po osvobození si pro dědečka dojela do Terezína a přivezla ho zpátky do jejich bytu. Když pak přijel do Prahy táta, napadlo ho jít do dědova bytu a dědečka tam našel! Když se z koncentráku vrátila moje máma, nevěděla vůbec co má dělat, poněvadž taky neměla kam jít, řekla si, že půjde tam, a oni se tam všichni sešli! Myslím, že by stálo za to napsat o tomto setkání román.

„Poslední choroba byla nevyléčitelná nemoc ledvin, kterou nemohl svádět na alkohol, jen na hlad, žízeň, bití a poslední krutou zimu 1944– 1945. Na neviditelné bolesti duše, nezbadatelné rány, které se nikdy nezahojily, na puchýře a omrzlé ruce a oteklé nohy z pochodu smrti, než se dostal do Prahy s neutichající ozvěnou masakrů, bez pětníku v kapse, bez střechy nad hlavou… K cíli dorazil v hadrech, rozbitých botách, s průkazem Repatriačního úřadu, než dostal občanskou legitimaci. Pociťoval palčivé zadostiučinění; vítězství těhotné prohrami, porážkami a zoufalstvím; radost podobající se plameni, který hasí neviditelné vody“ (o F. R. Krausovi Arnošt Lustig)

Problematiku války zachytil otec také v knize „David bude žít”. Původně jej pod názvem „Šemarjáhu hledá Boha“ věnoval Janu Masarykovi 13, vyšel však až v prosinci 1949 a tak vydavatelé změnili nejen název, ale přidali i nový konec. Román, vzniklý na podkladě skutečné události, líčí osud židovského lékaře, který prochází Terezínem a posléze Osvětimí, kde je jeho rodina násilně rozdělena. Se svým synem, o němž se domnívá, že nepřežil, se pak shledává až mnoho let po válce jen velkou shodou náhod. Z Davida se totiž mezitím stal světoznámý houslový virtuóz. Jednou David hraje na koncertě a v první řadě sedí člověk, který si všimne, že houslista má na předloktí vytetované číslo. Po koncertě za Davidem přijde a říká, že má také číslo. Zjistí, že ta čísla jdou přesně po sobě, že musí být otec a syn – poznají se jen díky číslu vytetovanému na předloktí. Tenhle příběh se opravdu stal. Ovšem oproti původnímu závěru, odehrávajícímu se v tehdejší Palestině, se v komunisty přidané poslední kapitole upraveného vydání stává David horlivým komunistou a hraje dělníkům v továrnách.

Obdobný osud stihl i další román „Proměněná země“, vydaný až v roce 1957. V něm se otec již nevěnuje koncentračním táborům, ale vrací se k tematice Sudet 14. Kraj kolem České Lípy, který si zamiloval již před válkou, se mu stal dějištěm událostí a lidských osudů před a po Mnichově, během války a těsně po ní. Otec vycházel nejen ze svých zážitků, nýbrž i z mnoha historických pramenů a dochovaných materiálů, které pečlivě prostudoval. I tady však zasáhli vydavatelé, přidělili otci spoluautora (Jaroslava Pecháčka), který knize dodal patřičně budovatelské vyznění – scény, kdy dělníci v továrně organizují komunistický odboj. Celá kniha takto vyzní jako oslava komunistického antifašistického odboje, tedy tak, jak to táta absolutně neměl v úmyslu. Otec původně v té knížce chtěl ukázat, že sudetští Němci byli vlastně obětí nacistické ideologie, ovšem v době, kdy kniha vyšla, nic takového veřejně nemohl prezentovat.

Únor 1948 7 měl vliv nejen na osudy otcových děl, ale i na něj samotného. Po válce totiž nastoupil zpět do České tiskové kanceláře a do Československého rozhlasu, kde se stal zakladatelem a vedoucím krátkovlnného zahraničního vysílání. Působil zde také jako hlasatel v anglické, francouzské a německé redakci a komentátor pro střední Evropu. To vše však skončilo počátkem padesátých let Slánského procesy 15. Otec ztratil ze dne na den místo jak v ČTK, tak v Rozhlase. S výjimkou vydání „Proměněné země“, která mohla vyjít jen za cenu drastických zásahů do textu, se od té doby mohl živit jen příležitostným psaním. Zaměřil se tedy na své zážitky z dětství. Povídky ze staré Prahy se záhy staly vděčným námětem, po kterém sáhly mnohé noviny a časopisy, včetně zahraničních. Čas od času se objevila i povídka s tematikou druhé světové války a koncentračních táborů (pojem holocaust se tehdy ještě neužíval).

Otec se stal také jedním z hlavních pravidelných přispěvatelů Věstníku Židovských náboženských obcí. Byl šéfem komise, která na Pražské židovské obci pořádala večírky. Večírky se organizovaly v Maislově ulici dvakrát ročně – vždy na chanuku a purim. Díky otci na Obec chodil v šedesátých letech výkvět české kultury – táta měl mnoho kontaktů ještě z doby první republiky. Byl schopen sezvat na tyto akce mnoho známých lidí – Jana Wericha 16, Miloše Kopeckého [Kopecký, Miloš (1922 – 1996): český herec židovského původu – pozn. red.], Miroslava Horníčka [Horníček Miroslav (1918 -2003): český herec, prozaik, dramatik a režisér – pozn. red.], zpěváky Karla Gotta [Gott, Karel (nar. 1939): nejvýzn. český interpret populární hudby v 20. století – pozn. red.] a Waldemara Matušku [Matuška, Waldemar (nar. 1932): český spěvák – pozn. red.] a spoustu dalších umělců. Lidé z těchto večírků byli nadšení – po zážitcích z koncentračních táborů a po událostech politických procesů s Rudolfem Slánským to pro ně představovalo alespoň trochu uklidnění a Obec pro ně představovala náhradní rodinu. Organizovali také přednášky pro mladé lidi, o něž byl poměrně velký zájem.

Tyto akce a kulturní život na Obci fungoval bezvadně až do roku 1968 , kdy přišel zásadní zlom a devadesát procent mých známých emigrovalo. Z generace mých kamarádů tady nezůstal prakticky nikdo. Srpnová okupace v roce 1968 17 těmto lidem zásadním způsobem změnila život – před tímto zlomem by většinu z nich vůbec nenapadlo emigrovat. Většina z těchto emigrantů se v cizině velice dobře uchytila a už dnes vůbec neuvažují, že by se vrátili zpátky do České republiky – jejich děti už z Prahou nemají vůbec nic společného. Po roce 1989 18 napadlo jednu moji vrstevnici, že zkontaktuje všechny kamarády, kteří se účastnili kulturního života Obce – vznikla skupina „Děti Maislovky“ [Děti Maislovky: židovská mládež, která se před rokem 1968 stýkala a sdružovala na základě své příslušnosti k pražské židovské obci – pozn. red.] a už se uskutečnilo několik setkání.

Román „Kat beze stínu“ vznikal počátkem 60 let 20. století. Otec se v něm vrací ke svým autentickým válečným zážitkům, které dává do protikladu se svéráznými staropražskými obrázky, hemžícími se spoustou figurek a místopisných detailů. Jak sám píše v předmluvě, chtěl napsat „… o událostech, které se od začátku až dokonce opravdu odehrály na této planetě, uprostřed jejího kulturně nejvyspělejšího světadílu, v srdci Evropy …a vylíčit osud celkem bezvýznamného človíčka ošklivé tváře, který … dlouhá léta žil u nás ve staré Praze …To, čím se nakonec stal, z něj udělali jen a jen lidé …“. Román byl o terezínském židovském katovi, který provedl jediné dvě popravy, ke kterým v Terezíně došlo. Všichni lidé ho obviňovali, že byl zrůda, že i jako zrůda vypadal, jelikož byl hrbatý. Táta se jej snažil vylíčit takovým způsobem, že ten člověk byl ve skutečnosti také chudák, oběť, že si tímto chováním léčil jakési vlastní komplexy. Dokázal celé líčení propojit se scénami a atmosférou staré Prahy – staropražskou idylku postavil do kontrastu atmosféry Terezína. O knihu však tehdejší česká nakladatelství neprojevila velký zájem, většinou s poukazem na to, že tematika nacistické perzekuce je již vyčerpána. Sám si ještě pamatuji, že s rukopisem táta obcházel nakladatelství a nikde mu knihu nechtěli vydat s odůvodněním, že druhá světová válka už je pasé a nikoho již tato tematika nezaujme. Román „Kat beze stínu“ jsem roku 1984 vydal v samizdatu v Jazzové sekci.

Obdobně se dařilo i dalšímu románu „Tři pušky“, vzniklému na popud Adolfa Branalda jakožto psychologická sonda do nitra tří důstojníků SS, a novele, určené dětem „Píseň o Lée“. Námět románu „Tvář číslo 5“ o nacistickém zločinci, který si po válce nechá změnit identitu a podobu, byl sice použit v barrandovském filmu „Ztracená tvář“, ovšem bez toho, aby bylo jakkoli uznáno otcovo autorství.

Otec František R. Kraus zemřel v Praze 19. května 1967. Stačil ještě přivítat „tání ledů“ po liblické konferenci o Franzi Kafkovi, což považoval za zlomový okamžik v kulturním a politickém životě, Pražského jara se však již nedočkal.

Dětství

Já (Tomáš Kraus) jsem se narodil v roce 1954, tedy až po druhé světové válce – zajímavé je, že moji rodiče, jako jedni z mála, oba přežili holocaust. Lidé mojí generace většinou pocházeli z manželství, která byla druhými manželstvími, protože jejich původní partneři nepřežili. Takoví lidé přišli o partnera, dalšího si našli až po válce a teprve tehdy založili nové rodiny.

S židovstvím jsem se setkával prakticky od malička – jelikož táta aktivně fungoval na Pražské židovské obci, bylo pro mě naprosto přirozené, že jsem na Obec pravidelně docházel. Chodil jsem na Obec na večírky, později jako student na obědy. Nepociťoval jsem nikdy žádné rozpolcení identity – židovství jsem chápal jako jakousi tradici, ovšem nenábožensky. Jako dítě si vzpomínám, že jsme o v době Vánoc měli doma stromeček, abychom jako děti o nic nepřišly. Stromeček je takovým symbolem, který vlastně dokládá soužití a překrývání tradic, nikdy jsem vánoční stromeček nechápal v náboženském kontextu.

Pražská židovská komunita po roce 1945 sestávala z malé části z původních pražských Židů, kteří se sem po válce vrátili. Větší část komunity tvořili lidé, kteří se do Prahy dostali až po válce z Podkarpatské Rusi a ti sem přinesli cosi, co bylo naprosto cizorodé, co tady absolutně nemělo tradici – tedy ortodoxii. Praha nebyla nikdy ortodoxní, hlavní proud zde byl neologický – lidi zde praktikovali spíš kvůli zachování kontinuity, než kvůli náboženství samotnému. Obec jako taková samozřejmě náboženská byla, dodržovala veškeré předpisy, ale většina lidí před válkou i po válce, i ti kteří se vrátili, byli sekulární.

Rodiče se mi snažili udělat pěkné dětství, tak jsme hodně cestovali, abych nevyrůstal v Praze, ve městě – pravidelně jsme jezdili na určitá místa. Navštěvovali jsme dědečka, který bydlel v Mařenicích, v Sudetech. Velkou část dětství jsem trávil v oblasti okolo České Lípy – červenec a srpen ve Starých Splavech u otcova známého; podzim jsme trávili v Dubí u otcovy známé, spisovatelky Markéty Reichmanové. V březnu jsme zase pravidelně jezdili na rekreaci do Svatého Petra. V prosinci okolo Vánoc jsme navštěvovali lázně Karlovy Vary. V Karlových Varech měl otec hodně známých na Židovské obci, která se tam udržela velmi početná až do roku 1968. Jezdili jsme do lázní až do konce šedesátých let, táta se zde setkával s přáteli z celého světa. Jeden tatínkův přítel byl generálním ředitelem hotelu Pupp [Grandhotel Pupp], což byl nejlepší hotel v Karlových Varech – takže jsme bydleli vždy v nejlepších apartmánech a moc jsme si dovolenou v lázních užívali. Rodiče se tam také zotavovali z následků války, ačkoliv to na nich nebylo vidět, po zdravotní stránce se na nich léta strávená v koncentračních táborech podepsala. Tatínek byl nemocný a brzy zemřel – v roce 1967.

Rodiče měli známé v západním Berlíně, a ti občas přijížděli za námi do Prahy, my jsme na Západ samozřejmě moc nemohli. Když mi bylo čtrnáct let, v srpnu 1968, se nám s matkou podařilo za těmito známými vycestovat na návštěvu. Shodou náhod jsme byli v západním Berlíně zrovna v době, kdy do Prahy vtrhli Rusové 19. My jsme hrozně dlouho nevěděli, co máme dělat. Jestli se máme vrátit, nebo zůstat v Německu. Všichni říkali: „Neblbněte, tam nemůžete jít zpátky. Tam teď bude velkej malér.“ Nám se nechtělo zůstávat v úplně cizím prostředí, moje máma už byla přeci jenom starší a říkala, že sama už nechce začínat úplně od začátku v cizím prostředí. Mně bylo čtrnáct let, neměl jsem ještě rozum. Oficiální propaganda z Československa tvrdila, že se nic vážného neděje, že tu sice jsou Rusové, ale vše se v Moskvě dohodlo, vše je v pořádku, obrodný proces pokračuje. Zůstali jsme v Berlíně asi tři měsíce a pak se vrátili do Československa. Skutečně to ještě chvíli potom vypadalo, že situace není tak zlá, hranice byly otevřené – zavřely se až v dubnu 1970. Ovšem nastoupil Gustáv Husák 20, přišlo období normalizace 21, skrytého antisemitismu a „spadla klec“.

Reflexe holocaustu

Reflexe holocaustu v českém prostředí prošla značnými proměnami. První reakce na podrobnější informace a popis toho, co koncentrační tábory představovaly, byl naprostý šok – přirozená reakce na hrůzy a zvěrstva, ke kterým za zdmi lágrů docházelo. Toto vnímání trvalo od konce války do roku 1948. Postupně se však od padesátých letech začínal tento obraz měnit – díky politické situaci, která v socialistickém Československu byla a díky obrazu odboje, který tehdejší komunistická moc propagovala. Původní obraz odboje byl spojenecký, jak dokládají filmové dokumenty, které zachycují přehlídku spojeneckých armád na Staroměstském náměstí, kde pochodují Angličané, Američané, Francouzi a Rusové všichni společně. Ovšem od padesátých let nic takového nepřipadalo v úvahu – komunistická doktrína prosazovala svůj vlastní výklad historie: Československo osvobodila Rudá armáda a jediný antifašistický odboj, který existoval, byl komunistický. Svým způsobem je pravda, že komunistický odboj byl jediný, který byl více méně organizován. Ovšem málo se ví například o tom, kolik Židů bylo do odboje zapojeno a také nebývá zmiňován fakt, že mnoho Židů bojovalo v zahraničních armádách, mnoho jich padlo na východní i západní frontě. V Československu byly židovské oběti komunisty „znárodněny“ – nemluvilo se o židovských obětech, ale o obětech československých.

Reflexe holocaustu se začala nepatrně měnit v šedesátých letech v souvislosti s novou vlnou v literatuře a filmu. Spisovatel Arnošt Lustig napsal krásné a zajímavé knihy o holocaustu. Mnohé tyto knihy byly zfilmovány a toto téma se tak dostalo do obecného povědomí. Tematika koncentračních táborů a holocaustu začala být zpracovávána i lidmi, kteří s válkou neměli tak úzké spojení jako přeživší holocaustu. Holocaust se tak určitým způsobem dostal do povědomí národa, neboť lidé cítili potřebu se s tím tématem vyrovnat.

Zásadní zlom však přišel s normalizací. Přelomovým byl rok 1967, kdy byly přerušeny diplomatické styky se státem Izrael. Na příkladu událostí v pražské Pinkasově synagoze lze sledovat jakým způsobem přistupoval komunistický režim k židovským obětem holocaustu. K úpravě interiéru Pinkasovy synagogy došlo v letech 1954-1959, kdy byla přeměněna na památník obětí nacistické perzekuce. Akademičtí malíři Jiří John a Václav Boštík vepsali na její stěny jména a životní data 77297 protektorátních Židů, kteří během holocaustu zahynuli. Roku 1968 byl však památník uzavřen, což bylo oficiálně zdůvodněno tím, že do stěn synagogy vzlíná spodní voda. Ve skutečnosti byly však hlavní motivy politické povahy. Památník byl vnímán jako propagace Izraele. Židovské oběti holocaustu neměly být zmiňovány – připomínání holocaustu se stalo politicky nežádoucím. Československá politika byla tehdy ovlivněna politikou SSSR a jeho vztahem ke státu Izrael, který byl zpočátku kladný, neboť SSSR se domníval, že nový stát zahrne do sféry svého vlivu. Od roku 1952 se však vztahy mezi SSSR, jeho satelity a Izraelem zhoršovaly. V SSSR a jeho satelitech ve střední a východní Evropě byl od této chvíle silně propagován antisionismus. Z Ruska k nám byl importován i antisemitismus a negativní protižidovské stereotypy sociální, zatímco v českém prostředí dříve byly přítomny spíše stereotypy církevní – antijudaismus.

Příkladem přístupu komunistů k holocaustu byl Památník Terezín. Bývalá dětská ubytovna L410 [Mädchenheim: ubikace mladých dívek – pozn. red.] byla vystavěna jako muzeum policie Severočeského kraje. O Židech nikde ani památka – jedinou výjimkou byla kamenná menora, která byla v šedesátých letech vztyčena u hřbitova. To bylo vše. Veřejnosti neměly být židovské oběti prezentovány. Památník Terezín měl sice interní terezínská studia, seriózně a bez nánosu ideologie se v něm bádalo, ale například žádné výstupy nesměly být publikovány.

V postoji k představování druhé světové války a holocaustu převládl politický moment, byly připomínány válečné oběti – českoslovenští občané, kteří zahynuli kvůli svému politickému přesvědčení a účasti v komunistickém antifašistickém odboji. Fakt, že v koncentračních táborech i mimo ně existoval i nekomunistický antifašistický odboj, nebyl zmiňován. Navíc do oficiálně uváděného počtu československých obětí byli započítáni čeští Židé a vlivem normalizace se postupně povědomí o židovských obětech ztrácelo. Židovské oběti byly pro rétoriku KSČ nepohodlné. Komunistická propaganda židovských obětí zneužila ke svým cílům a vydávala je za československé oběti.

Tento postoj k židovským obětem holocaustu dodnes ve společnosti částečně přetrvává – jak dokumentuje stanovisko Českého svazu bojovníků za svobodu v otázce odškodňování. Když začala FŽO [Federace židovských obcí] vyjednávat odškodnění obětem holocaustu, bylo ze strany ČSBS [Český svaz bojovníků za svobodu - pozn. red.] na tyto oběti pohlíženo optikou odboje: údajně nelze srovnávat židovské oběti, které trpěly vězněním v koncentračních táborech a partyzány, kteří bojovali se zbraní v ruce na frontě.

Zlom přinesl rok 1989. V devadesátých letech se otevřely archivy a začalo se solidně bádat. Dnešní percepce holocaustu je ovlivněna mimo jiné tím, že žijeme v „global village“ – ačkoli v povědomí národa jakési povědomí o holocaustu bylo již dříve, zájem o holocaust se k nám vrací přes Spojené státy americké. Přelomovým dílem byl Spielbergův film „Schindlerův seznam“, který byl celosvětově nadšeně přijat. Pro české prostředí je však postava Schindlera velice kontroverzní, jelikož byl součástí Abwehru, jednotek, které se podílely na likvidaci Sudet. Přes Ameriku se k nám dostává klezmer, jidiš literatura – lidé si ale neuvědomují, že v pražském prostředí nic takového před válkou neexistovalo. Často se mylně uvádí, že v Praze před válkou spolu žily tři kultury – česká, německá a židovská – ovšem takto to vůbec nefungovalo. Pražská židovská komunita byla více méně odnoží rakouské a německé. Židovská kultura jako taková v Praze před válkou neexistovala – židovští protagonisté byli jednak v českém okruhu, na druhé straně byli i v německém okruhu, ovšem tvořili spíše jakýsi můstek, spojnici mezi českou a německou kulturou.

Dnešní informovanost o holocaustu není v českém prostředí dostatečná – mnoho lidí označuje holocaust za genocidu, to je ovšem mylná klasifikace. Holocaust byl doprovázen obrovským majetkovým lupem, který byl svého času hlavním motivem. Pokud by se mluvilo o genocidě, tak holocaust byl genocida prováděná na základě zákonů – a tím právě je holocaust jedinečný. Proto je holocaust naprosto ojedinělý.

Glosář:

1 Mnichovská dohoda

podepsána Německem, Itálií, Velkou Británií a Francií roku 1938. Umožňovala Německu okupovat Sudety (pohraniční oblast osídlenou německou menšinou). Představitelé Československa se jednání nezúčastnili. Maďarsku a Polsku byla také přislíbena část území Československa: Maďarsko okupovalo jižní a východní Slovensko a část Podkarpatské Rusy, Polsko okupovalo Těšín a část Slezska. Československo tak ztratilo rozsáhlá ekonomická a strategicky důležitá teritoria v pohraničních oblastech (asi třetinu z celého území).

2 Terezín

malé pevnostní město, které bylo v době existence Protektorátu Čechy a Morava přeměněno v ghetto, řízené SS (Schutzstaffel, Ochranný oddíl). Židé byli z Terezína transportováni do různých vyhlazovacích táborů. Čeští četníci byli využíváni k hlídání ghetta. Židé však s jejich pomocí mohli udržovat kontakty s okolním světem. Navzdory zákazu vzdělávání se v ghettu konala pravidelná výuka. V roce 1943 se rozšířily zprávy o tom, co se děje v nacistických koncentračních táborech, a proto se Němci rozhodli Terezín přetvořit na vzorové židovské osídlení s fiktivními obchody, školou, bankou atd. Do Terezína pozvali na kontrolu komisi Mezinárodního červeného kříže.

3 První československá republika (1918-1938)

byla založena po rozpadu rakousko-uherské monarchie po první světové válce. Spojení českých zemí a Slovenska bylo oficiálně vyhlášeno v Praze roku 1918 a formálně uznáno smlouvou ze St. Germain roku 1919. Podkarpatská Rus byla připojena smlouvou z Trianonu roku 1920. Ústava z roku 1920 ustanovila poměrně centralizovaný stát a příliš neřešila problém národnostních menšin. To se však promítlo do vnitřního politického života, kterému naopak dominoval neustálý odpor národnostních menšin proti československé vládě.    

4 Prager Tagblatt

německý deník založený roku 1875, největší rakousko-uherské noviny vydávané mimo Vídeň a nejčtenější německý deník v Čechách. V době první československé republiky do něj přispívala řada židovských novinářů a spisovatelů: Max Brod, Willy Haas, Rudolf Fuchs, E. E. Kisch, Theodor Lessing a další. Poslední číslo vyšlo v březnu 1939. Jeho sídlo v Panské ulici v Praze bylo během 2. světové války využíváno novinami Der neue Tag a po válce ho převzal český deník Mladá Fronta.

5 Prager Presse

levicový deník vycházející v letech 1920-39 v německém jazyce v Československu. Byl založen z podnětu T. G. Masaryka s cílem integrovat tehdejší německy hovořící menšinu, která v té době tvořila přibližně 22,5 % obyvatelstva. Šéfredaktorem deníku byl v letech 1921-1938 Arne Laurin.

6 Hašek, Jaroslav (1883–1923)

český humorista, satirik, autor příběhů, cestopisných článků a esejí. Pro jeho literární dílo a pro vytvoření postavy vojáka Švejka se staly inspirací zážitky z 1. světové války. Voják Švejk se stal hlavní postavou jeho čtyřdílného humoristického románu „Příběhy dobrého vojáka Švejka“. Hašek se pohyboval v kruhu pražských umělců. Satiricky zachytil židovský sociální život a zvyky své doby. Ve svém díle zesměšňoval státní byrokracii, militarismus, klerikalismus a katolicismus. 

7 Únor 1948

komunistické převzetí moci v Československu, které se pak stalo jedním ze sovětských satelitů ve východní Evropě. Státní aparát byl centralizovaný pod vedením Komunistické strany Československa (KSČ). Soukromé vlastnictví v hospodářství bylo zakázáno a vše bylo podřízeno centrálnímu plánování. Politická opozice a disent byli pronásledováni.

8 Československé rádio

až do roku 1989 bylo hlavní organizací, která sloužila k informování a propagandě v Československu. Československé rádio se stalo nástupcem Radiožurnálu, který zahájil pravidelné vysílání v Českých zemích 18. března 1923. Československé rádio mělo až do 70. let 20. století vedoucí úlohu v informování československých občanů, pak ji převzala československá televize. Důležitost rádia dokládají boje o jeho převzetí v roce 1945 a 1968. S rozdělením Československa se i československé rádio rozštěpilo na české a slovenské rádio.    

9 Československá tisková kancelář

byla založena krátce po vypuknutí první světové války ve Washingtonu. T. G. Masaryk však současně v Londýně v roce 1916 založil Českou tiskovou kancelář. Tyto organizace mohou být považovány za předchůdkyně dnešní ČTK, založené předsednictvem československého národního shromáždění 28. října 1918. V listopadu 1950 se ČTK spojila se Slovenskou tiskovou agenturou. V roce 1992 se opět rozdělily. Česká odnož se vrátila ke svému původnímu názvu ČTK a slovenská pobočka začala používat název Tisková agentura Slovenské republiky.

10 Henlein, Konrad (1898–1945)

Po svém nástupu roku 1933 se Hitler rozhodl rozložit Československo zevnitř. V českém pohraničí k tomu využil K. Henleina. Během svého projevu v Karlových Varech 24. května 1938 K. Henlein požadoval opuštění dosavadní československé zahraniční politiky jako spojenecké smlouvy s Francií a Sovětským svazem, kompenzace za křivdy spáchané na Německu od roku 1938, opuštění Palackého pojetí českých dějin, ztotožnění se s německým světonázorem, tedy s nacismem atd. V Československu existovaly dvě německé politické strany, DNSAP (Německá národně socialistická strana dělnická) a DNP (Německá nacionální strana), které ale byly kvůli své činnosti rozpuštěny roku 1933. Sudetští Němci se spojili a vytvořili novou stranu, která šla do voleb v roce 1935 pod názvem SDP (Sudetoněmecká strana). Na konci druhé světové války byl Henlein zajat Američany. Poté 10. května spáchal v americkém zajateckém táboře v Plzni sebevraždu.

11 Armáda generála Svobody

během 2. světové války generál Ludvík Svoboda (1895-1979) velel československým vojskům spadajícím pod sovětské vojenské vedení a podílel se na osvobozování východního Slovenska. Po válce se Svoboda stal ministrem obrany (1945-1950) a pak prezidentem Československa (1968-1975).

12 Podkarpatská Rus (známá i pod názvy

Rutenie, Zakarpatská Rus nebo Ukrajina): se nachází v oblasti, kde se střetávají Karpatské hory a Centrální dněperská nížina. Jejími největšími městy jsou Užhorod, Mukačevo a Chust. Do první světové války tato oblast patřila rakousko-uherské monarchii, ale v roce 1919, podle St. Germainské smlouvy, se stala součástí Československa. Z etnického a lingvistického hlediska Zakarpatská Ukrajina nebyla jednotná, žili zde Maďaři, Ukrajinci, Rusové, Rusíni, Češi a Slováci, a rovněž početné židovské a romské komunity. První vídeňská arbitráž (1938) přidělila Maďarsku část Podkarpatské Rusy obydlené Maďary. Zbytek území získal autonomii, ale byl později okupován maďarskými vojsky. Na základě smlouvy z července 1945 Československo postoupilo tuto oblast Sovětskému svazu. Poté, co Ukrajina v roce 1991 vyhlásila svoji nezávislost, Podkarpatská Rus se stala jednou z jejích administrativních oblastí.

13 Masaryk, Jan (1886-1948)

československý diplomat, syn Tomáše Garrigue Masaryka, prvního prezidenta Československa. Jan Masaryk působil jako ministr zahraničních věcí v československé exilní vládě sídlící v Londýně po Mnichovské dohodě (1938). Jeho politika zahrnovala spolupráci se Sovětským svazem a stejně tak i se západními mocnostmi s cílem dosáhnout osvobození Československa. Po osvobození (1945) Jan Masaryk setrval na svém postu až do komunistického převratu v roce 1948, kdy bylo oznámeno, že spáchal sebevraždu.

14 Sudety

Severozápadní pohraniční oblast, která byla velmi industrializovaná, se stala součástí nově vzniklého československého státu v roce 1918. Spolu s územím byla k Československu připojena německy mluvící menšina tří milionů obyvatel, která se stala zdrojem trvalého napětí mezi Německem, Rakouskem a Československem a uvnitř Československa. V roce 1935 vznikla Sudetoněmecká strana za finanční podpory německé vlády. Na základě Mnichovské dohody v roce 1938 okupovala německá vojska Sudety. V roce 1945 získalo Československo území zpět a na základě Postupimské dohody mohlo provést odsun německé a maďarské menšiny ze země. 

15 Slánského proces

V letech 1948-49 československá vláda spolu se Sovětským svazem podporovala myšlenku založení státu Izrael. Později se však Stalinův zájem obrátil na arabské státy a komunisté museli vyvrátit podezření, že podporovali Izrael dodávkami zbraní. Sovětské vedení oznámilo, že dodávky zbraní do Izraele byly akcí sionistů v Československu. Každý Žid v Československu byl automaticky považován za sionistu. Roku 1952 na základě vykonstruovaného procesu bylo 14 obžalovaných (z toho 11 byli Židé) spolu s Rudolfem Slánským, prvním tajemníkem komunistické strany, bylo uznáno vinnými. Poprava se konala 3. prosince 1952. Později komunistická strana připustila chyby při procesu a odsouzení byli rehabilitováni společensky i legálně v roce 1963.

16 Voskovec a Werich (V+W)

Jan Werich (1905-1980) – český herec, autor divadelních her a ředitel. Voskovec a Werich vytvořili významnou dvojici v historii českého divadla. Zpočátku vystupovali s fraškami a absurdními příběhy. Později se přeorientovali na politickou satiru, kterou využívali jako prostředek reakce na nejistou politickou situaci a rostoucí nebezpečí fašismu a války. Jejich nejslavnější hry: Vest Pocket Revue, Balada z hadrů. V+W vytvořili zcela nový žánr české politické filmové komedie (Pudr a benzín, Hej rup!, Svět patří nám).

17 Pražské jaro

období demokratických reforem v Československu, od ledna do srpna 1968. Reformní politici byli tajně zvoleni do vedoucích funkcí KSČ: Josef Smrkovský se stal předsedou národního shromáždění a Oldřich Černík předsedou vlády. Významnou osobou reforem byl Alexandr Dubček, generální tajemník ústředního výboru komunistické strany Československa (ÚV KSČ). V květnu 1968 ÚV KSČ přijal akční program, který vymezil novou cestu k socialismu a sliboval ekonomické a politické reformy. 21. března 1968 na setkání zástupců SSSR, Maďarska, Polska, Bulharska, NDR a Československa v Drážďanech bylo Československo upozorněno, že jeho směřování je nežádoucí. V noci 20. srpna 1968 sovětská vojska spolu s vojsky Varšavské smlouvy podnikly invazi do Československa. Následně byl podepsán Moskevský protokol, který ukončil demokratizační proces a byl zahájen normalizační proces.

18 Sametová revoluce

známá též pod pojmem  “listopadové události” označující období mezi 17. listopadem a 29. prosincem 1989, které vyvrcholily v pád komunistického režimu. V listopadu vznikla hnutí Občanské fórum a Veřejnost proti násilí. 10. prosince byla vytvořena vláda Národního usmíření, která zahájila demokratické reformy. 29. prosince byl zvolen prezidentem Václav Havel. V červnu 1990 se konaly první demokratické volby od roku 1948.

19 Okupace Československa Varšavským paktem

uvolňování komunistického režimu v Československu během Pražského jara (1967-68) šlo dále než v ostatních zemích sovětského bloku. Tento nový vývoj byl konzervativním sovětským komunistickým vedením chápán jako neúnosný odklon od nastavené linie, nebezpečný pro sovětskou politickou nadvládu v regionu. Moskva se proto toto směřování rozhodla radikálně ukončit a za účasti dalších čtyř zemí (Polsko, Východní Německo, Maďarsko a Bulharsko) Varšavského paktu provést invazi do Československa v srpnu 1968.

20   Husák, Gustav (1913–1991)

do politiky vstoupil již ve 30. letech 20. století jako člen komunistické strany. V roce 1944 se podílel na přípravě Slovenského národního povstání.  Roku 1951 byl zatčen, usvědčen z buržoazního nacionalismu a v květnu 1954 odsouzen k doživotnímu vězení. Roku 1960 byl však omilostněn a propuštěn a po roce 1968 se vrátil do politiky. Na přání Moskvy nahradil A. Dubčeka v jeho funkci prvního tajemníka KSČ. 29. května byl G. Husák zvolen prezidentem 1975. Pod tlakem událostí 10. prosince 1989 se vzdal této funkce.   

21 Politické změny v roce 1969 v Československu

po potlačení Pražského jara armádami Sovětského svazu a Varšavské smlouvy byl zahájen proces normalizace. Termín normalizace měl vyjádřit snahu o obnovení kontinuity s předreformním obdobím. Vedla však k politické represi a návratu k ideologické konformitě. Vedení státu a strany bylo očištěno od reformních prvků. Byla zavedena striktní cenzura. Na začátku roku 1970 se ujala úřadu nova vláda. Rovněž byla podepsána Smlouva o přátelství, spolupráci a vzájemné pomoci mezi Československou socialistickou republikou a Svazem sovětských socialistických republik. Sovětská vojska zůstala dislokována v Československu a sovětští poradci dohlíželi na fungování ministerstva vnitra a bezpečnostního aparátu.

Izsák Márton

Életrajz

A régiek azt mondanák Izsák Mártonról, a 90 éves marosvásárhelyi zsidó szobrászművészről, hogy egy stramm ember: magas és a megjelenése tiszteletet követel. Igazi úriember, udvarias, barátságos, bár kissé visszafogott. Annyira szerény, hogy a helyi zsidó hitközségnél szervezett szédervacsorákon soha nem akar fő helyre ülni, és mégis mindig valahogy olyan helyre ültetik. Napjainkban egyedül él tágas házában, ami egy kis dombon áll. A ház előtt buja zöldövezet, a ház mögött nagy gyümölcsös van, ahova ő maga ültette valamikor a gyümölcsfákat. A házban a szobák szép tágasak és világosak, tele vannak könyvekkel. 4-5 utcával arrébb van a művész műterme. [Izsák Márton 2004 januárjában elhunyt.]

Az apai nagyapát Izsák Józsefnek hívták, csak azután ismertem meg, miután lejött hozzánk lakni Marosvásárhelyre. Akkor a felesége már nem élt. A nagyapám 1858-ban született, egy csendes öregember volt Gyergyógalócásról [Csík vm.-i kisközség]. Gyergyógalócáson együtt laktak Berta lányával. Egyszer csak láttam, hogy megáll egy kétlovas szekér a házunk előtt. Ősz volt nagyapám, fehér szakállal – pájesze, azt hiszem, hogy nem volt –, rendes öltözetben [lásd: haszid öltözék], úgy, mint a többi emberek. Dacára annak, hogy a saját háza volt, ahol a lányával, Bertával lakott Gyergyógalócáson, nálunk maradt, mert a nagyleánya nem viselkedett rendesen vele. Apám, aki egy nagyon karakteres ember volt, soha többet be nem tette a lábát a lánytestvéréhez a történtek után. Elment minden évben imádkozni az anyja sírjához, de a saját testvérével még szóba sem állt. Ha valaki rosszul viselkedett, mindig azt mondta: „Olyan vagy, mint Berta.” Nem tudom, hogy nagyapám mit mesélt neki a konfliktusukról. Berta Gyergyógalócáson maradt, én nem is láttam őt soha. Egy ottani iparoshoz, valami zsidó szabóhoz ment férjhez, a férjét már ismertem. Egy roppant egyszerű, primitív proli volt.

Nagyon vallásos volt a nagyapám. Bár nem állt hozzám közel a vallás már gyerekkoromban sem, ő tanított minket a bátyámmal olvasni, írni héberül. Emlékszem, egy szép teraszunk volt az udvaron, és ott üldögélve a bátyámmal az öreg mondta, hogy olvassátok el ezt az imakönyvből, s ez ezt jelenti, s addig mesélt, ameddig elaludt. Mi alig vártuk, hogy elaludjon, mert akkor rohantunk futballozni. Mindig imádkozott, otthon is. Mormolt az öreg, de mi nem is néztük, mert nem érdekelt az imádkozás. Már diák voltam Pesten, amikor a nagyapám meghalt, 75 éves volt. Egy hazalátogatásom alkalmával, búcsúzáskor első alkalommal érzékenyedett el – nem volt egy érzékeny [érzelgős] ember. Máskor csak megölelt, megcsókolt, de most meg is szorított és könnyezett. Megdöbbentem. Az öreg mintha érezte volna, hogy többet nem találkozunk. És mondta is, hogy „Vajon látni foglak még, fiam?”. [Nem sokra rá, 1933-ban meghalt Izsák Márton apai nagyapja.]

Anyám családja, a Friedman család, Peteléről származott, az egy szép szász falu nem messze Marosvásárhelytől [Petele, szász nevén: Birk Maros-Torda vm.-i nagyközség volt, 1910-ben 2000 főnyi lakossal. – A szerk.], csak olyan elzárva éltek. Ott volt vagy két-három magyar család s ugyanennyi román család. De volt vagy három-négy zsidó család is, magyar zsidók voltak: egy Weis nevű s még volt egy szabó, egy suszter s két-három kereskedő [többek között Izsák Márton anyai rokonsága]. A szászokkal szinte nem is volt semmi kapcsolatuk.

Jiddisül beszélt az anyai nagyapám is és az apai is. A szüleim is jól beszéltek jiddisül mind a ketten. Mi, gyerekek nem tanultunk meg. Egy részét megértettük, csak nem beszéltem. Tudtam egy kicsit németül is, kicsit jiddisül is, de mind elfelejtettem.

Az anyai nagyapám, Friedman az 1850-es években született, egy relatíve művelt ember volt. Én legalábbis úgy láttam, de lehetséges, hogy tévedek, mert én hat-hét éves voltam akkor. Nem emlékszem, hogy hogy szólítottuk, mert mi csak nyaralni mentünk néha hozzá. De nagyon korán meghalt az öreg. A nagymamámra nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy nagyon kedves emberek voltak.

Édesanyámnak volt három lánytestvére és három fiútestvére. Az Elvin nagynéni férjének kocsmája volt Petelén, a szülőktől örökölte a kocsmát. Volt ott egy üzlethelyiségük is meg pár hold földjük. Sokszor mentem oda nyaralni nagybátyámékhoz. Nagybátyám reggel korán fölkelt, amikor jöttek a szászok és kértek valamit, odaadta, s amikor a parasztok kimentek dolgozni, akkor ő is kiment, s akkor a nagynéném maradt otthon az üzletben. Nem volt más alkalmazott. Volt ott egy kis cselédlány, de általában akkor a polgári családoknál mindenütt volt egy ilyen kis cselédlány, nem csak a zsidóknál. Szombaton nem volt nyitva az üzlet. Kivittek sokszor a mezőre, és a nagybátyám kaszált egy részt, hogy legyen a lovaknak s a tehénnek mit adni. Aztán idekerültek Marosvásárhelyre, és itt laktak. Olyan szörnyű volt, hogy nem jött vissza Auschwitzból senki közülük: a nagybátyám, a felesége, a lányuk, a vejük s az unokájuk. A házat, ahol laktak, amit hozományba kapott tulajdonképpen, egy rokon örökölte, aki aztán az államtól spekulációkon keresztül kapott valami pénzt érte s eladta.

Eszti – akinek a férje pék volt –, amikor odamentünk, ők is Marosvásárhelyen laktak, mint mi, mindig csinált nekünk palacsintát. Eszti néninek a lánya Auschwitzban elpusztult.

Fáni néninek – ott laktak Marosvásárhelyen, egy utcában velünk – a férje villanyszerelő volt, s az egész Rabiner család – hét gyereke volt – mind iparosok voltak. Abból volt nyomdászlány, voltak varrónők (Szerén és Éva), volt két villanyszerelő, egy lakatos és egy újságírónő (Helén). Aki újságírónő lett, kiment Oroszországba egy pesti magyar újságíróval és eltűntek, nyomuk veszett, azóta nem hallottunk róluk. Mind idősebbek voltak az unokatestvérek, mint én, s elkerültek innen. Fáni néni férje nem volt vallásos, de cionista volt. Amikor kezdtek az iparoslányaik kommunisták lenni, akkor az egész családot kivitte Izraelbe, mert nem akarta, hogy kommunisták legyenek, hanem legyenek cionisták, s építsék a saját országukat.

Két fiútestvér, Mózsi és Jóska iparosok voltak, lakatosok. Egész jól éltek, jó családi körülmények között. A leszármazottaikat nem ismertem, egyszer találkoztam velük Izraelben, talán Tel-Avivban laktak. Vili, a harmadik fiú az első világháborúban megsebesült. Marosvásárhelyen élt, de állandóan ágyban feküdt súlyos betegsége miatt. Az anyai ágról nem voltak túlzottan vallásosak, nem voltak pájeszes zsidók. A kóser háztartás megvolt, az ünnepeket is megtartották.

Abban az időben divatban volt a házasságközvetítés, s valószínű csak így találkozhattak a szüleim. Biztosan rabbi adta össze őket. Nagyon jól éltek együtt, én soha nem hallottam édesanyámat s édesapámat veszekedni.

Apám, Izsák Jakab az 1880-as években született Gyergyógalócáson, először tisztviselő volt, de az nem ment, alig keresett valamit. Apámnak volt háza, egy szerény lakás volt, ott Gyergyógalócáson, és ott éltek a házasságuk elején. [Röviddel azután, hogy összeházasodtak Izsák Márton édesanyjával, Friedman Vilmával, besorozták katonának.] Ő a 82-es székely ezredben szolgált Marosvásárhelyen mint rendes katona [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Abban az időben, az első világháború előtt, négy évet kellett szolgálni. A századnak egy részét áthelyezték Bécsbe, és ő is köztük volt. Bécsben volt vagy két évig mint rendes katona. Aztán négy évig harcolt az első világháborúban. Végig kinn volt a fronton, mindenfele volt. A fél Európát végigjárta a háborúban. Olaszországban is harcolt, a szerbek ellen is harcolt. A szerbektől mindig féltek, mert lelőtték a magyar katonákat az utcán. Apám jól beszélt németül is. Az az egy momentum maradt meg az emlékezetemben, amikor az első világháborúból hazajött szép egyenruhában, karddal. Nyolc évig volt katona, tiszthelyettesként szerelt le. Nagy magyar volt, megvolt majdnem a legnagyobb magyar kitüntetése: a Nagy Ezüst, Kis Arany, csak a Nagy Arany nem volt meg. Amúgy is jóképű ember volt, de elegáns kardos tiszthelyettes [lásd: kardviselés joga] lett, és én felnéztem rá, hogy milyen elegáns. Úgy imponált nekem. Én mindig élvezettel hallgattam apámat, mikor néhány ismerősével a háborúról társalgott. Mindig úgy mesélte az élményeket a szomszédoknak, mint valami kellemes utazást. Úgy beszéltek az eseményekről, mintha nem is lett volna háború.

Az első világháború alatt, amikor leégett a házunk Gyergyógalócáson, anyám elment a gyerekekkel, velem és a testvéreimmel Petelére, a szüleihez. Édesanyám rövid ideig maradt ott, mert aztán bejött Marosvásárhelyre, mert tudta, hogy kap kedvezményt, miután apámnak magas katonai kitüntetése volt. Egy trafikot nyitott, miután megkapta az engedélyt [lásd: trafikjog]. Ez egy nagyon jó üzlet volt. Mi sem éltünk sokáig Petelén. Egy darabig jártam ott a Kindergartenbe, az óvodába, de rövid ideig, mert nem tanultam meg jól németül.

Abból a kis trafikból anyám csinált egy üzlethelyiséget, mire apám hazajött a világháborúból, már egy fűszerüzlete volt. Kivette azt az üzlethelyiséget, ahol később a család lakott – eleinte egy szobával és konyhával – a Wesselényi utcában (most Predeal utca), és amikor apám hazajött, anyám azt mondta, hogy maradjon itt, és áruljon az üzletben. Még volt két szoba, ahol a régi tulajdonos lakott, később aztán megvettük tőle azt a két szobát is. Biztos, hogy anyám jól keresett. Az egyik szobában volt az üzlethelyiség, a fűszerüzlet, mellette volt egy konyha, azután volt az apámék hálószobája, azután ahol a húgom lakott, majd az úgynevezett ebédlő, amit soha nem használtunk mi ebédlőnek, mert a konyhában ettünk mindig. És azután volt még egy kis szoba, ahol mi, fiúgyermekek laktunk hárman és a nagyapám. Mi voltunk az utolsó szobában. Elég kicsi ház volt, de szép udvarral. Egy kis kert is volt.

A fűszerüzlet egy tágas helyiség volt. Mindenféle volt benne: tízféle pálinkától borig, különböző lisztek, cukor kimérve, kenyér, szalonna, kolbász. Ezek közül egy sem volt kóser; ami az üzletben volt, az mind tréfli volt. Az édesapám csak eladta. Apám mindig felkelt szegény már reggel 5 órakor, mert egy mellékutca volt, ahol laktunk, és az utcából már 6 órakor elmentek dolgozni az emberek, hogy 6-ra vagy fél 7-re ott legyenek a munkahelyükön. Akkorra az üzletet már ki kellett nyitni, hogy eladjon egy kis szalonnát, egy pohár pálinkát vagy egy fél kiló kenyeret. Este 7 órakor be kellett zárni az üzletet, de volt egy oldalajtó, ahol még 9-ig kiszolgálták, ha jött valaki később a munkából [Az üzleti zárórát először az 1913. évi XXXVI. törvénycikk rendelkezései szabályozták, ezek értelmében a kötelező záróra általában este 8 órától reggel 6 óráig tartott, s ez a rendelkezés természetesen a családtagok által működtetett üzletekre is vonatkozott. A törvényhatóságok és rendezett tanácsú városok természetesen a törvény korlátai között eltérően is szabályozhatták az üzleti zárórát. A szabályok megszegése kihágásnak minősült. – A szerk.]. Nekünk jó dolgunk volt, mert csak jártunk iskolába, de apám rengeteget dolgozott, anyám szintén.

Egy roppant puritán életet éltünk, egyedül anyám születésnapját ünnepeltük meg. Senkinek a születésnapját nem tudtuk; azt sem tudtam, hogy apám mikor született. Anyám születésnapját azt megünnepelte apám mindig. Egy cigánybandát is odatett, hogy hegedüljenek.

Anyám nyolc embernek főzött: négy gyermeknek, magának és a férjének, nagyapámnak és még volt egy kicsi szolgáló, aki keresztény volt. Abban az időben a falukban az úgynevezett cselédlányok nagy része azért ment ki a városokba, hogy tanuljanak [azáltal, hogy családoknál besegítenek a háztartásba]. De általában nagyon kevés fizetést kaptak. Konfliktusunk nem volt velük, mindig nagyon rendes lányok voltak. Otthon kóser koszt volt, mindig anyám főzött. Nem is engedte oda főzni, csak éppen előkészítette anyámnak a dolgokat. Én nálunk csak vagy két-három cselédlányra emlékszem vissza, két-három évig maradt egy-egy lány. A boltban apám árult napközben, és délután édesanyám is ment segíteni, este pedig mi, a gyerekek segítettünk kimérni. Ezek mind valamelyik polcon ki voltak mérve, mi csak egy tasakba tettük bele, és odaadtuk a vásárlóknak.

Minden reggel jött a pék, Izrael. Két nagy pékműhely volt Marosvásárhelyen: Ince és Izrael. Izraelét a család csinálta, az egyik lányuk árult benne. Az egyik fiú járt az autóval, vitte az üzletekbe a portékát, a másik pedig otthon ült a műhelyben, és sütötték a kenyeret s a többi holmit, a péksüteményeket, s a mama otthon volt. Nagyon rendes emberek voltak ezek az Izraelék. Ince is egy jól megszervezett pék volt. Ő nem volt zsidó. Az utcánkban három üzlet, három vegyesbolt volt száz méterre egymástól. Soha nem volt semmiféle konfliktus a három üzlet közt. Mind a három zsidó volt, először keresztény volt az egyik üzlet, de megbuktak Pethőék. Csak az volt kiírva a boltokra, hogy „Fűszerüzlet”. Mindegyik üzlethez csak a közvetlen szomszédok jöttek vásárolni, nem jöttek az utca másik végéből. Nem lehetett ott vagyont csinálni. Szegény édesapám, amikor nem akartak tanulni a testvéreim az iskolában, azt mondta, hogy „Nehogy a fejemre hányjátok majd később, hogy Marcit – engem – taníttattam, és ti nem tanulhattatok, mert ti nem akartok iskolába menni”. Egyik testvérem sem akart tanulni.

Egy általános vallásosság jellemezte a szülőket: hittek Istenben, az apám minden héten elment a templomba. Az asszonyok csak a nagyünnepeken mentek el. Nem tartoztunk a nagyon vallásosak közé. A szombatokat megtartottuk. A húgom ünnepek előtti este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás], minden péntek este és más ünnepek előtt. Ezt a kevésbé vallásosak is csinálták. Péntek este [lásd: szombat] ünnepi vacsora volt, egy imát el kellett mondani. Szombaton nem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma], néha elmentünk apámmal négyen a templomba, ott is imádkoztunk egy kicsit, de nem értettem a szövegét. A templomban szombaton az imádkozás reggel 9-kor kezdődött, és tartott 12-ig vagy 1-ig. Nagyünnepeken volt, amikor egész nap ott kellett ülni a templomban. Amikor böjt volt, olyankor nem ettünk kenyeret, csak pászkát. Mindezt nagyapámtól függetlenül, a szülők hatására tettük. Nagyapám nem szólt bele soha semmibe. Apám is imádkozott (héberül) minden nap, csak nem úgy, mint nagyapám, aki ment minden nap a templomba. Egészen 13 éves koromig, amikor a nagykorúsági bár micvát csináltuk – úgy emlékszem, hogy az egyik tanító készített föl a bár micvára –, addig én is kellett imádkozzak. Feltettük a kipákat a fejre, fölcsavartuk az imaszíjat, elmondtuk az imát, amit el kellett mondani, s ezzel rohantunk labdázni. Ezt 13 éves koromig csináltam, de azután már többet nem imádkoztam. Az ünnepeket minden esetben megtartották a szülők. Sátrat készítettek az udvaron [Szukotkor]. A felnőttek csinálták meg mindig, úgyhogy mi éppen csak hogy bementünk néha oda egy kicsit, de különösebb jelentősége nem volt.

Abban az időben vallásos élet volt; a zsidó, úgynevezett neológ templom mindig tömve volt emberrel. A másikat, az ortodox templomot nem ismertem. Az egy kisebb templom volt, ahol a nagyon vallásos zsidók voltak. Nagyapám is oda járt, de én nem voltam soha ott, csak kívülről láttam. Az ortodox templomot lebontották, és építettek egy új templomot, de közbejött a második világháború, s akkor már nem volt ortodox zsidó. Akkor kiadták az épületet műhelyeknek. Most egy üzem van azon a helyen. Akkor sok ortodox zsidó volt, a városnak a tizenkét százaléka zsidó volt, például a magyar pártban is nagyon sok zsidó volt, még a vezetőségben is. Nagy magyarok voltak a zsidók. Apám is nagy magyar volt. Érdekes, a román rokonaim, akik Ploieştiben laktak – az egyik nagynéném férje román zsidó –, azok pont olyan nagy románok voltak.

Gyerekkoromban zsidó elemi iskolába jártam, és ott magyarul tanultunk. A hittanórán tanultunk héberül olvasni és írni. A mi neológ rabbink, Dr. Lővi Ferenc egy egyetemet végzett ember volt [Lövi Ferenc, szül. 1869, marosvásárhelyi főrabbi]. A fia orvos volt, a lánya szintén, mind a kettő meghalt Auschwitzban. Abba az elemi iskolába csak zsidók jártak. Volt vagy három tanár, aki keresztény volt, de a többiek zsidók voltak. Jártam egy évig héderbe is, ott ugyanúgy tanultunk, mint általában az elemi iskolában tanulnak a gyerekek. Azután már nem volt semmiféle vallási nevelés, csak az, amit otthon apámtól láttam: az imádkozás.

A testvéreimmel az egymáshoz való viszonyunk mindig jó volt, szerettük egymást. Soha nem volt közöttünk veszekedés. Nálunk a családban nem volt divat az, hogy megverik a gyermeket, legfennebb anyám még megszidott, apámnak nem volt szegénynek ideje velünk foglalkozni. Szabadidőnkben együtt játsztunk vagy futballoztunk. Együtt mentünk később tánciskolába, a katolikus legényegyletbe, mert ott nem kellett fizetni. [A nagyobb erdélyi városokban a magyar fiatalok felekezetek szerint ifjúsági egyesületeket, egyleteket szerveztek, melyek az irodalmi-kulturális tevékenység mellett sporttevékenységekbe is bevonták tagjaikat. – A szerk.]

Dezső [1912–1987] kereskedő lett. Először elment asztalosnak egy nagybátyámhoz, mert nem akart tanulni. Azt egy évig csinálta, s azután a textilszakmát választotta. Akkor nem úgy volt, hogy boldog-boldogtalan kereskedő lesz. Három évig kellett inasnak lennie, hogy megtanulja a szakmát, és mindent tudjon [lásd: ipariskolák]. Textiles volt élete végéig. A felesége, Piroska zsidó volt. Mint a többi polgári családnál, ugyanúgy éltek, mint mi. Dezső kikerült Oroszországba munkaszolgálatosként, a felesége ezalatt Auschwitzban volt, de szerencséje volt, és visszatért. Egy gyerekük volt, Péter. Ő a második világháború után született, most Izraelben él, mentőorvos. Még volt egy kislányuk, Gabi, aki nagyon szép volt. Most Kanadában él, mérnök. A férje egy román zsidó, szintén mérnök, az már egy vallásosabb típus. Minden nap megy a templomba és imádkozik.

Rozália [1914–2000], a húgom, egy egyszerű polgár volt. A férje, Hirsch Adolf ékszerész volt. Nagyon jó szakember volt, nagyon szép ékszereket csinált. Egy időben volt egy kis műhelyük, s a húgom eladta [árulta] az ékszereket. Ez volt egy pár évig. Miután édesapám meghalt, az üzlet rájuk maradt, évekig csinálták. A bolt egyik részében pálinkaféléket vagy bort árultak, a másik felében a fűszerek voltak, liszt vagy háromfajta. Nem voltak zsidó klienseik, az utcában nagyon kevés zsidó volt már, általában szegények, alkalmazottak, nem önálló iparosok. Ők végig Marosvásárhelyen éltek. Az Adolf édesapja alkalmazott pék volt valahol, szegény emberek voltak. Adolf a deportálás alatt munkaszolgálatos volt, itt az országban, hosszú ideig. A húgom Auschwitzban volt, de hazajött. Azután visszaköltöztek az apám házába, ahol az üzlethelyiség is volt. Azt elvették a háború alatt, de szerencsére egy nagyon rendes ember volt ott, aki tovább csinálta az üzletet. A húgomék hagyták, hogy csinálja tovább. Úgy laktak ott, hogy ennek maradt az üzlet s egy konyha, a húgoméknak volt két szoba s egy konyha. Aztán elköltöztek, több lakásuk volt különböző helyeken, de az egyszerű polgáremberek életével éltek. A kommunizmus ideje alatt nem volt üzletük, mert akkor már ki is volt adva [államosították – lásd: államosítás Romániában]. Hosszú ideig dolgozott egy üzletben, ahol most Szentiványi [Mercur-Yvany Company] van a főtéren, mint kasszásnő.

Béla [1919–] először magyar katona volt. Abban az időben [a két világháború között, amikor Erdély román fennhatóság alá került] még besorozták a zsidókat. Mikor a magyarok bejöttek [1940-ben], még zsidó tisztek is voltak. De aztán elég volt, ha mondtak valamit rólad, és benyomtak munkaszolgálatra. Benyomták munkaszolgálatra az öcsémet is. Egy rohadt századparancsnoka volt. Azt ismételgették, hogy „ameddig egy zsidó is életben van, addig nem mentek haza” – mármint a katonák, a keretlegénység, aki felvigyázott. Összesen a századból két ember maradt meg, az öcsém és még valaki, s kikerültek orosz fogságba. Béla kint volt Szibériában két évig. Aztán hazaengedték, mert beteg volt. A társáról nem is tudta, hogy zsidó származású, azzal együtt jött haza. Aztán a Securitaténál dolgozott egy ideig mint kapitány. Úgy került oda, hogy mondtam neki: „Menj oda, mert meg kell bosszulni azt a sok aljas nyilast, fasisztát, össze kell szedni őket!” Én még akkor biztattam, nem tudtam, hogy mi lesz. Amikor odakerült, nagy része a szekuritátésoknak magyar volt, a parancsnok is. Ez körülbelül 1947-ben volt. Azután, mikor megalakult a zsidó állam, akkor 1948-ban a Szovjetunió nyomására kitették a zsidókat és a magyarokat is, nehogy kémkedjenek az amerikaiaknak s Izraelnek. Csak néhány magyar maradt benn, a zsidókat mind kitették. Az öcsém azután a szakszervezethez került, ott volt tisztviselőféle. Azután a bátyámnál, Dezsőnél dolgozott. Volt egy textilüzlet a Gordon-közben, ami nem volt a bátyámé, de teljesen ő rendelkezett felette, és ott dolgozott mint textiles, mert ő is megtanulta a textilmesterséget. A felesége, Kis Csöpi, zsidó volt. Valahonnan Gyergyóból kerültek ide, az édesapja útépítő mérnök volt. Volt egy fiútestvére is, az is és az apja is és a Béla kislánya is Auschwitzban pusztult el. Csöpi az édesanyjával megmenekült, hazajött. Utána még született egy gyerekük, Robi, aki most Kanadában, Torontóban van, mérnök. A felesége Magdi.

Én itt kezdtem el Marosvásárhelyen faragni, egy gyerek barátommal faragtam. Ahogy a gyerekek általában dicsekszenek, mutatta nekem: „Látod, te ezt meg tudod csinálni?” Gipszből volt kifaragva egy fej. S mondom, „hát persze hogy meg tudom”, pedig én nem is tudtam, hogy hogy kell a gipszet kiönteni. Ki is faragtam egy fejet egyből, utána amikor már nagyobb voltam, megmintáztam nagyapámnak is a fejét. Abban az időben a férfiaknak divat volt a sétapálca, s emlékszem, édesapámnak faragtam egy botot. A bot végére, ahol behajlott, faragtam egy fejet. Ez énnekem inkább játék volt, de ugyanúgy megcsináltam a sétapálcán az asztalos munkát, a gyalulást, csiszolást.

Ugyancsak egy barátom elhívott, hogy keresnek fiatalokat. Hívtak egy pesti művészt, Rózsa Gézát a Székely és Réti bútorgyárba, és mint mestert alkalmazták egy bizonyos időre, hogy tanítson meg néhány gyereket bútorfaragásra. Ő Pesten élt, csak itt volt Marosvásárhelyen vagy két évig, tanított néhány gyereket, közöttük engem is. Akkor nagy divat volt az ornamentális díszítés, különböző stílusú bútorokat csináltak, s meg kellett tanítani néhány embert, hogy ezeket faragja. Voltak ugyan itt fafaragók, de ez olyan speciális mesterség volt, amihez tehetség kell. Ő [a művész] visszament aztán Budapestre, és két év után eljött apámhoz, azt mondja: „A gyereket tovább kéne taníttatni.” Az Ipari Középiskolába jártam három évet Marosvásárhelyen, ott is tanultam faragni. A művész hívására felkerültem Pestre, s felvételiztem az Iparművészeti Iskolára [Az Orsz. M. Kir. Iparművészeti Iskolát Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter szervezte meg Budapesten 1880-ban; az 1920-as évek végén a képzés egy hároméves alsófokú (középiskolai) és egy hároméves felsőfokú (főiskolai) kurzusra oszlott, ez utóbbi elvégzése után pedig szakoklevelet nyertek a hallgatók. – A szerk.]. Föl is vettek egyből. Abban az időben úgy volt, hogy a zenészek, képzőművészek fölvették a főiskolára a tehetséges gyerekeket akkor is, hogyha sikerült a felvételije, de nem volt még meg az érettségi, amit azután csak meg kellett csinálni. A középiskolát Budapesten fejeztem be, és ott tanultam tovább. Voltak még néhányan, akiknek még meg kellett csinálniuk az érettségit.

Nagyon jó tanáraim s kollégáim voltak, én nagyon szerettem ott, Pesten. Az egyik tanárom, Simay Imre, egy nagyon jó művész volt. [Simay Imre (1874–1955): szobrász, festő, grafikus. Bécsben, majd Münchenben H. Zügelnél tanult. Jellegzetes, állatalakokat megörökítő alkotásai közül a „Családi örömök” több hazai és külföldi díjat nyert. A formák tömörítése, a részletek elhagyása a kubizmushoz közelíti munkáit. Jelentős volt pedagógiai tevékenysége. 1930 után csak festészettel foglalkozott. Az Iparművészeti Iskolán szobrászatot és alakrajzot tanított. Több műve a Magyar Nemzeti Galériában van. – A szerk. ] Párizsban, amikor világkiállítás volt, szobrászaton ő kapta meg az első díjat [Párizsban számos világkiállítás volt, talán az 1925-ös vagy az 1937-es kiállításra gondol. – A szerk.]. Simay visszahúzódó ember volt. Amikor én odakerültem, ő már nem is igen dolgozott mint szobrász, akkor inkább festett, s még ki sem állította a munkáit. Ilyen típus volt ő. Mátrai Lajos, egy másik tanárom, az első évben tanított. Az első év az egy szelektáló év volt. Fölvételi után is, első év végén még ki is tették, akik nem feleltek meg. Nagyon szigorú tanáraim voltak. A szakon volt még egy magyarországi zsidó fiú, egy Deutsch nevű. Ő tulajdonképpen egy gazdag birtokos családból származott, mivel az egyik a Deutschok közül báró lett. [Valószínűleg a Hatvany-Deutsch család leszármazottjáról beszél. Hatvany-Deutsch Sándor (1852–1913) vagyonát a képzőművészetek pártolására, képek vásárlására fordította. Utódainak a zsidótörvények miatt át kellett adniuk a képeket „nemzeti megőrzésre”, és a festmények a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Bank pincéibe, ill. trezorjaiba kerültek.] Sok kedves kollégám volt, sajnos már nem él egy sem.

A pesti életről nem tudok sokat mesélni. Amikor fölmentem, csak Rózsa Gézát ismertem. Csak épp az elinduláskor voltam nála, azután néha a műtermében dolgoztam, amikor volt valami munka. Igyekeztem valamit mindig csinálni, hogy keressek valami kis pénzt, mert tudtam, hogy apám nagyon nehezen küldi, úgy értem, hogy nincs miből. Szabadidőben is mindig dolgoztam, de ezt én szeretetből csináltam. Hogyha már nem volt szak- vagy elméleti órám, akkor is bementem a műterembe – Simay megengedte –, és délután is dolgoztam. Mindig egy-egy portrét csináltam, nagyon szerettem portrét mintázni, rengeteg lányportrét csináltam kollégákról meg másokról. A tanárom, Simay olyan rendes volt, hogy benézett néha délutánonként a műterembe, és korrigált. Volt egy idő, amikor sok pasztellt festettem, csináltam portrékat, de aztán abbahagytam. Ezekért a portrékért mindig kaptam néhány pengőt, s az nekem nagyon jól fogott, mert egy pengőért, 80 fillérért jól megebédeltem. Voltak jó kis kifőzdék, mikor jót akartam enni, akkor oda mentem. Én szobrászatot végeztem, a festést csak úgy mellékesen csináltam. Diákként vettem részt az első kiállításon Budapesten. Egy állát támasztó lányfejet mintáztam meg. Nem is én küldtem be a munkát, mert én nem mertem beküldeni, hanem egy pesti leányka. Én hazajöttem Marosvásárhelyre, s mikor visszamentem, azt mondta: „Tudod, hogy kiállították a szobrot a Műcsarnokban?” Az első igazi munkám, amit még diákkoromban csináltam Pesten, a diplomamunkám volt, amit kiállítottak az ottani Testnevelési Főiskola parkjában. A pihenő atlétát ábrázolja, életnagyságú figura.

Aztán találtam barátot, aki kollégám volt, Szimán Imre volt a neve. Szerencsém volt ezzel a barátommal, ő pesti fiú volt – az édesapja a minisztériumban dolgozott –, és ő mutatta meg nekem Pestet. (Egyedül féltem menni az utcákon, féltem, hogy eltévedek.) Náluk laktam vagy két-három évig, amíg kaptam szobát. Pesten nem volt nekem semmi kapcsolatom a zsidósággal. A barátaim nagy része mind keresztény volt. Társadalmi életem csak akkor volt, amikor voltak a nagy nőegyleti bálok. Én itt, Marosvásárhelyen megtanultam jól táncolni, mert a katolikus legényegyletnek volt egy tánciskolája, ahova majdnem minden héten mentünk. Amikor fölmentem Pestre, akkor már tudtam jól táncolni. Ott úgy volt abban az időben, hogy a katolikus, református vagy zsidó nőegyletek külön-külön rendeztek nagy nőegyleti bálokat a Vigadóban, s akkor mindig meghívtak néhány fiatalembert, aki tudott táncolni. Véletlenül kerültem be oda, tudniillik az egyik barátom, aki joghallgató volt, kapcsolatban volt ezekkel, és ő protezsált be. Azt mondták, hogy „na, vagy tíz fiút hozzál”, s ők fizették a szmokingot, mert abban kellett menni. Volt egy szabó, s tőle kaptunk, mivel volt több ilyen ruhája. Elegánsan kiöltöztünk, még vacsorát is kaptunk és táncoltunk. Sok előkelőt ismertem meg ott. Évenként, amikor az őszi báli szezon volt, akkor mindig egynéhány bálon ott voltunk, s néhány emberrel megismerkedtem.

1923-ban vagy 1924-ben már Pesten elkezdett a fasizmus szele fújdogálni. Már előfordult a különböző egyetemeken, főképpen a mérnökin, hogy megverték a zsidó diákokat. Ott volt egy barátom, s mesélte, hogy többet nem megy, otthagyja az egyetemet. Nálunk, az Iparművészeti Iskolán nem volt soha ilyesmi. De ez a tanárokon múlott. Vagy pedig: a katolikus gimnáziumba zsidót nem vettek fel, de a reformátusba igen. Nagyon rossz gazdasági helyzet volt akkor Magyarországon, de én hál’istennek, nem éreztem. Sok volt az erdélyi menekült abban az időben. Az első világháború után a magyaroktól elvették Erdélyt, és Romániához csatolták [lásd: trianoni békeszerződés]. Erdélyben román világ lett, s akkor föl kellett esküdni a román államnak, valamilyen hűségeskü volt. Egy csomó embert beugrattak ezzel. Aki nem esküdött föl, azokat leváltották a hivatalos állásukból, például ha a városházán volt tisztviselő. S akkor nagyon sokan nem esküdtek fel, hanem inkább elmentek. De szegények elég rosszul jártak, mert még akkor is, amikor fölmentem Pestre, marhavagonokban laktak az állomáson [lásd: vagonlakók].

Nem egészen öt évet voltam Pesten, négy év volt a főiskola, de én majdnem egy évig még dolgoztam ott, a tanáromnál. Közben 1934-ben két hónapig román katona voltam. Akkor az volt a divat, hogy aki a saját lovával, fölszerelésével vonult be, és a katonaságnak adományozta, az csak két hónapot kellett szolgáljon a román hadseregben. (Ezt a lehetőséget, úgy nevezték románul hogy „schimbaj”, csere.) Az egyik barátom ismerte jól a generálist, akit Colomiciucnak hívtak. Megmintáztam a generális portréját, s akkor jó dolgom lett, már nem mert velem senki sem ugrálni. Akkor a kisebbségieket: magyarokat, zsidókat nem képezték ki, nem adtak fegyvert nekik. Az udvart vagy az istállóban kellett takarítani. De azért nem bántak rosszul velünk. Festettem más portrékat is, s abból vettem lovat a román katonaságnak.

Miután elvégeztem a főiskolát, az 1930-as évek végén visszakerültem Marosvásárhelyre. Hazajöttem, s rendeztem egy kiállítást. Az első önálló kiállításom 1935-ben vagy 1938-ban volt – már nem emlékszem pontosan –, Marosvásárhelyen a bútorosnál. Akkor nem volt kiállítási helyiség Marosvásárhelyen, hanem volt két bútorüzlet, s ott rendezték a kiállításokat. A főtéren volt mind a kettő, a tulajdonos mindkettőnél zsidó bútoros volt, a nevük Mestitz Mihály és Fiai és Fodor. Soha nem használtam ki ezt a helyzetet, hogy a tulajdonos zsidó. A kiállítást nagyon sokan látogatták, és nagy része zsidó volt, aki megrendelt s aki vásárolt. Megvásárolták vagy öt-hat szobromat. A zsidókban volt egy úgynevezett művészet iránti igény, hogy az ő lakásukban legyen valami művészi munka. Sok keresztény barátom volt, például Antalffy Endre, Molterék meg Sényi László, aki császári és királyi kamarás volt, mindig jártak hozzám a műterembe. [Antalffy Endre, 1877–1958, nyelvész, a keleti nyelveket tanulmányozta; műfordító: román, angol, francia, török, kínai költők verseiből fordított; színdarabot, kritikát, úti beszámolókat írt; 1910-től tanár Marosvásárhelyen. – A szerk.] A magyar keresztény értelmiségi emberekkel nagyon jó barátságban voltam.

Mikor a kiállításnak vége volt, volt még egynéhány portré-megrendelésem. Női portrékat mintáztam inkább, azért, mert a női portré szebb, de mintáztam sok férfiportrét is. A megrendelők közül az egyik a marosvásárhelyi bőrgyár tulajdonosa volt, a társa egy német volt. Érdekes volt, hogy ahogy mintáztam a portrét – már unta az öreg a modellülést, biztos volt vagy 50 éves –, bejön egyszer az unokája, egy kicsi fiú. Nézi a portrét, s azt mondja, „Jaj, nagytata, ez te vagy!”. Az öreg rám néz, s azt mondja, „Na, akkor többet nem állok modellt. Ha ő megismerte, akkor biztos jó”. Mindig mintáztam portrét magamról is és a barátaimról, csak úgy, a művészetért. De egy idő után nem volt már mit csinálni Marosvásárhelyen, s szegény édesanyám élt már akkor csak, édesapám az 1940-es években meghalt, s akkor fölmentem Bukarestbe. Ez a munkaszolgálat előtt volt.

Amikor fölkerültem Bukarestbe, Seidler Rozália a későbbi feleségem is följött. Egész fiatalon ismerkedtünk össze. A feleségem családja innen származik Marosvásárhelyről, ő is itt született. Az apja neve Seidler Izsó (Izsák). A feleségemnek volt egy bátyja [tk. öccse, 1921-ben született], József, jó barátom volt. Állandóan utazott mint kereskedelmi ügynök. Gyáraknak, parfümériáknak dolgozott, ezt szerette csinálni, és jól ment neki. Megnősült, zsidó nőt vett el, s kimentek Izraelbe, közvetlenül a háború után. Sem a feleségem, sem Jóska fiatal korukban nem voltak tagjai semmiféle zsidó egyletnek. A szüleiknek textilüzletük volt a főtéren, a katolikus templom mellett a sarokházban. Akkor volt ott egy kis utca befele. Az apja árult, és volt még egy unokatestvérük, aki fel volt véve mint segéd. Délután a mama is árult. De sem a sógorom, sem a feleségem nem árultak az üzletben, egyikből sem akart kereskedő lenni ott. Ők is körülbelül olyan moderált vallási életet éltek, mint mi. A bolt egy akkora üzlet volt, mint ez a szoba. A feleségem apjának a testvérei, azt hiszem, négyen voltak, mind kimentek az első világháború után Magyarországra s onnan Amerikába. Csak az egyik telepedett le Magyarországon. Volt egy nagynéni s két nagybácsi, akik kinn, Amerikában nagyon meggazdagodtak. Az egyik ékszerész volt, a New York-i ékszerkompánia elnöke lett. Összesen volt hét elemije, mégis ő csinált nagy vagyont. A harmadik nagybácsi egy építész volt, a legnagyobb végzettséggel ő volt a legszegényebb, éppen hogy megélt. A feleségem apja maradt egyedül itt, Erdélyben. Abban az időben, a két világháború között, általában nagyon sokan vándoroltak ki, még a parasztok is, s aztán visszajöttek, amikor egy kicsit megszedték magukat pénzzel.

Egy utcában laktunk Rozáliával. Amikor a feleségem az Unirea Líceumba járt, sokszor együtt mentünk haza, de nem volt semmi udvarlás ilyen ifjú korban. Miután leérettségizett, a szülei nem engedték őt egyetemre, mert a zsidó diákokat megverték. (Ez az eset Kolozsváron volt.) S akkor Rozália elment Pestre – ott volt az egyik nagybátyja, és annál lakott –, s egy év alatt megtanulta az orvosi kozmetikát. Akkor ő is Bukarestbe ment, és valami ismerősnél kivett egy bútorozott szobát. A Calea Victorián volt egy nagy, háromemeletes épület, a Galerie Lafayette. Oda, a harmadik emeletre jártak az előkelőségek, a hölgyek, ugyanis volt ott egy fodrászat és egy kozmetikai szalon. Fölvették oda a feleségemet kozmetikusnak. Az egyik főnök, nem tudom, milyen alkalommal megtudta, hogy ő több nyelvet beszél, és meg akarták bízni, hogy legyen az egész emelet vezetője, de ő nem vállalta el. Azután visszatért Rozália Marosvásárhelyre, és itt, a főtéren nyitott Bányai Bubával, egy keresztény barátnőjével kozmetikai szalont, a magyar időben [lásd: magyar idők (1940–1944)]. A Bolyai utca sarkán van az az emeletes ház, textilüzlet van most ott. Vagy két évig működött a szalon, ameddig jött a deportálás.

Amikor felmentem Bukarestbe, csak pár barátom volt: két építész, Jeddi Sándor és Radó Laci, s egy zsidó grafikus, Molnár Jóska, az ország egyik legjobb plakáttervezője, aki innen származott Marosvásárhelyről. Az előbbiek belsőépítészek voltak, ugyancsak a legjobbak az országban. Akkor az volt a divat, és helyes dolog volt, hogyha például valaki berendeztette a lakását – csak jómódúak dolgoztattak velük –, akkor a kilincsig mindent a tervező csinált meg, s már akkor föl volt téve a lakásban néhány kép, néhány szobor. Amikor már be volt rendezve a lakása, a megrendelő bejött, s azt mondta, hogy nekem nem kell ez a kép vagy ez a szobor, vagy kért valami egyebet. S ezekkel az építészekkel kerültem kapcsolatba, ők szereztek több munkát nekem. Sok megbízásom volt különböző lakásokban. Mondjuk, terveztek egy villát, azt berendezték, és azt mondták, hogy az egyik falra a nappaliban kell egy ilyen és ilyen dombormű. Függetlenül attól, hogy értett hozzá az illető vagy nem, de rendeltek szobrokat. Radó Lacival volt igazi baráti kapcsolatom. Ő félig zsidó volt, a felesége pedig félig magyar, félig német. Minden héten legalább kétszer-háromszor mentem hozzájuk. A kicsi leánykája azután mondta, hogy „mindig úgy vártam Marci bácsit”, mert mindig vittem neki egy darab csokoládét vagy valamit.

Volt valami New York-i világkiállítás [1939–40-ben], és a román pavilonba én nyertem meg a pályázatot. Akkor kaptam Bukarestben, az Adevărul palotában [az „Adevărul” (Igazság) újság székhelyén] ingyen egy műtermet. Ott volt az építésznek és a grafikus barátomnak is egy-egy műterme. Tulajdonképpen ők intézték el nekem, hogy kapjak műtermet. Ott adtak egy szép nagy helyiséget, s ott kezdtem mintázni. Ott voltak irodák és műtermek is, mert mindig kellett nekik a könyvekhez illusztrálás, plakátkészítés. Oda bejárt a Scrisul românescnek hívott társaság, ami könyvkiadással foglalkozott, de rendeztek kiállításokat is. Tătărescu volt a fő részvényes, a bátyja miniszterelnök volt. A New York-i kiállítás egy óriási munka volt, rengeteg pénzt kaptam. Abban az időben 100 000 lej nagy pénz volt, abból egy házat lehetett venni. Ezzel én, már mint fiatal, befutottam. Ez ipari kiállítás volt. Egy nagy rölifet mintáztam meg. Ebben a nagy rölifben kisebb kompozíciók voltak, ezek úgy voltak elhelyezve térképszerűen: például a Romániában lévő mezőgazdaság szimbolizálása, a kultúra szimbolizálása és hasonló dolgok.

Ugyancsak kaptam megbízást a leipzigi román kiállításra, hogy mintázzam meg a király portréját. Bejön egy nap egy ember Tătărescuval és egy magyar zsidó igazgatóval együtt – azt hiszem, Fischernek hívták (a társaság egyik szekciójának az igazgatója volt) –, és kérdi tőlem, hogy meg tudnám-e mintázni két hét alatt Károly király mellszobrát. Mondom, hogy igen, ha a király áll nekem kétszer modellt. Azt mondta: „Rendben van, én elintézem.” Elmentek s kérdem, hogy ki volt ez, akivel tárgyaltunk. „Hát nem tudod? A királyi marsall.” Eljött vagy 20 fényképpel különböző szögből lefényképezve, és én megmintáztam. Kivitték Leipzigbe, azt is jól megfizették, kaptam a portréra vagy 15 000 lejt. Én 3000 lejből éltem akkor Bukarestben. Néhány ezer darabot, reprodukciót, csináltak belőle a Scrisul românescnek. Először kérdezték, hogy én mennyit kérek. Én hívtam egy mesterembert, aki le tudta másolni műanyagból, és kiszámítottam, hogy egy villát vehetek azért a pénzért.

Bukarestben különösebb társadalmi életem nem volt. Ismertem egynéhány nagyobb művészt, például az egyik zsidó volt, Henri Maxi, a Román Nemzeti Múzeumnak volt az igazgatója. Ritkán találkoztunk, ő egy nagy ember volt akkor, én pedig egy kis taknyos, már korban is és hírnévben is. Valami kiállításon találkoztunk, de nem jártam velük együtt egy társaságba, nagy volt a korkülönbség. (Ő úgy 50 körül lehetett, én vagy 28.)

Én nem is vettem észre jóformán Bukarestben a problémákat. Én csak dolgoztam, nem sokat törődtem mással. Emlékszem, volt egy zsidó kinézetű keresztény barátom, legionárius lett. Mondom: „Hát nem szégyelled magad?” Azelőtt nem volt vele baj, nem voltak szélsőséges megnyilvánulásai. Mondom: „Akkor többet ne is gyere hozzám.” Azt mondja: „Tégy kivételt.” „Dehogy teszek kivételt.” Másnap bejön, s csupa víz volt. Alacsony, görbe orrú, olyan gettós zsidó típus volt. Kérdem, hogy mi történt. „Képzeld el, lefröcsköltek, azt hitték, hogy zsidó vagyok.” Mondom: „Meg is érdemled.” Nevettünk ezen. Antonescu készítette fel a legionáriusokat, megöltek három-négy-öt embert, Bukarestben tizenötöt, minden városban ki volt terítve, akiket ő öletett meg.

Az én zsidó származású barátaim közül egyikkel sem történt semmi. Ezek is bent voltak munkaszolgálaton, de Bukarestben, és nem volt rossz dolguk. Radó Lacit, habár kikeresztelkedett zsidó volt, mégis bevitték munkaszolgálatra. Molnár Jóska a Minisztériumban dolgozott. Volt egy Propaganda Minisztérium, egy propagandaosztály, s ott dolgozott mint munkaszolgálatos grafikus és plakáttervező. Azt mondta, hogy nem volt semmi problémája, lakása, mindene megmaradt úgy, ahogy volt. Az volt a munkaszolgálat, hogy nem kapott a munkájáért egy lejt sem. (Hasonló lehetett a helyzete Radó Lacinak is.) Miután meghalt a felesége, lejött egyszer Molnár Jóska Marosvásárhelyre – az volt az utolsó találkozásunk –, s akkor mesélte, hogy Bukarestben találkozott az első szerelmével, aki Bécsben lakott, és szintén özvegyen élt. Jóska elköltözött aztán Bukarestből Bécsbe, s ott halt meg. Nagyon szimpatikus ember volt. Ezek a zsidók, akikkel én összebarátkoztam, nem voltak vallásosak. Nekem nem volt egy olyan barátom sem, aki vallásos lett volna.

Amikor közbejött a második világháború, akkor hazajöttem Bukarestből Marosvásárhelyre. 1942-ben már bevittek munkaszolgálatba, két évig voltam munkaszolgálatos. Ukrajnában, amikor a magyarok vagy 150 000 embert veszítettek el, akkor az öcsém is fogságba került mint katona, mint hadifogoly, aztán a zsidókat levetkőztették, és munkaszolgálatra vitték. Kivitték Szibériába, ott vágta a fát két évig, akkor hazaengedték. Mi itt, Marosvásárhelyen vonultunk be, aztán elosztottak különböző helyekre: először Nagybányára mentem, onnan Máramarosszigetre, onnan Kassára. Ukrajnában fönt voltunk a Tatár-hágón, a Kopiláns-tetőn, és bementünk egynéhány kis ukrán faluba is. Majdnem két évig, huszonkét hónapot voltunk ott. Nekem nagy szerencsém volt, hogy a századparancsnokom, Kőrösi Antal egy nagyon rendes ember volt. A munkát el kellett végezni, de soha nem nyúltak senkihez. Mellettünk voltak román és szerb századok is – azok is voltak munkaszolgálatban –, ütötték-verték őket. Az volt akkor a magyar hadseregben, hogy egyik részét az embereknek katonának vitték, másik részét pedig munkaszolgálatra, s mindig a századparancsnokon múlott, hogy hogy viselkedtek az emberekkel. S a koszttal is hasonló volt a helyzet, mert végső fokon a központból kiadták a kosztot, de ellopták a parancsnokok, s én ezt akkor nem tudtam, mert apám mindig úgy beszélt a magyar hadseregről, mint valami nem tudom, miről, túlságosan feldicsérte. De nálunk a században nem volt ez, én soha nem éheztem a munkaszolgálaton.

Sokféle munka volt: erdőirtás, útjavítás, csináltunk hidat. Ott ismertem meg a kazár zsidókat [lásd: kazárok]. Egy század több szakaszból állt. A negyedik szakaszban mind vallásos zsidók voltak, s állandóan imádkoztak tálesszel, de rosszul beszéltek magyarul. Utat építettünk, és sziklákat kellett robbantani, s egyik alkalommal nem robbant fel a bomba. Akkor a századparancsnok azt mondta, „Én megyek, és utánanézek, hogy mi van”. Ment, és már majdnem elérte a helyet, s akkor bumm! Megijedtünk s rohantunk egynéhányan, hogy hozzuk el – egy kicsit megsebesült –, és fölvittük a kócerájába, s egyszer csak hallunk egy mormogást. Azt mondja nekem: „Marci, menjen és nézze meg, hogy mi lehet ez.” Hát ezek a negyedik szakaszosok imádkoznak. Kérdezem, miért imádkoznak délután, most munkaidő van. Azt mondja: „Azért, mert a századparancsnokunk életben maradt, és köszönjük az Istennek, hogy megsegítette, és nem történt komolyabb baja.” Elmegyek, s mondom a századparancsnoknak, hogy miről van szó. Ő könnyezett. Azt mondja: „Hagyd csak, imádkozzanak.”

1944 októberében a szovjet és amerikai csapatok már mindinkább közeledtek. Már látszott, hogy a németek és szövetségeseik elveszítették a háborút, és mi minden nap jöttünk visszafele. Visszavonulás volt. Amikor a tüzérség visszavonult, azután jöttünk mi, az utászok, akik árkokat ástunk. Mindig futni kellett, mert jött az ellenség. Így jöttünk vissza, napokon keresztül. Mindenki ott helyezkedett el a faluban, ahol megálltunk, ahol tudott. S amikor jöttünk vissza, egynéhány ember meglépett, a román századból negyvenen szöktek meg. A századparancsnokom – mert hozzánk csatolták a román századot is – nem jelentette a szökésüket.

Egyszer azt mondja a századparancsnok: „Marci, azt az utasítást kaptam, hogy adjam át magukat, a századot, a németeknek vagy a magyar tábori csendőröknek.” (Ezek a tábori csendőrök voltak a legrohadtabb emberek, ők voltak a legszélsőségesebbek.) Még azt mondja: „Én tudok adni vagy tizenöt embernek magyar egyenruhát és papírt, de többet nem tudok adni, mert nincsen.” Mi civilben voltunk, csak sárga karszalag volt rajtunk és katonasapka. Azelőtt az egyik falusi ember, akit ott ismertem, azt mondta nekem: „Vigyázzanak, mert már az orosz katonák itt vannak az erdőben, nem tudom, hány kilométerre a falutól.” S én mondom a századparancsnokomnak, hogy én nem öltözöm át katonaruhába, mert akkor elkapnak az oroszok, s kikészítenek. Egynéhány barátommal megbeszéltük, hogy nem megyünk tovább, elbújunk. Mondtam a századparancsnoknak, hogy én azt tanácsolnám, hogy bújjunk el. Azt mondja: „Hát hogy képzel ilyesmit!” De az egyik szabó átalakított neki valami ruhát, és mégiscsak átöltözött civilbe. Volt ott egy elhagyott szép villa. Úgy futottak el, akik ott laktak, hogy még az ágyneműt sem vitték el. Az udvaron találtunk egy nagy krumplivermet, s az be volt fedve deszkával, s a deszkára rá kukoricakoré volt téve. S akkor vagy tízen-tizenöten elbújtunk ebbe a krumpliverembe, s a századparancsnok is velünk volt. A század többi része pedig elment az orosz parancsnokságra hivatalos papírt kérni azért, hogy ne vigyenek el fogságba, mivel munkaszolgálatosok voltunk, nem pedig katonák. Akik elmentek hivatalos igazolásért, azokat elvitték Oroszországba, s két évig egy bányában dolgoztak.

Mi a krumpliveremben voltunk két napig. Volt olyan közöttünk, aki Máramarosból származott, és az tudott ukránul, illetve oroszul. Az egyik éjszaka halljuk, hogy valaki ott motoszkál fölöttünk. Reggel az, aki tudott ukránul, kibújt, s mondja, hogy „Te, ezek, akik itt vannak, nem németek – mert mi az hittük, hogy a németek vagy a tábori csendőrök –, ezek oroszul beszélnek, oroszok”. S akkor nagyon boldog volt, s tudott velük beszélni. A századparancsnok civilben volt, s ő is tett sárga karszalagot, s így kimentünk a krumpliveremből. Olyan rendesek voltak az oroszok, hogy még meg is vendégeltek. A falusi bírót behívták, hogy csináljon ételt, s adtak ennivalót. Az emberek szidják az oroszokat, pedig volt közöttük is roppant rendes ember. Akivel mi találkoztunk, mindegyik rendes volt. Minden az emberen múlik. A legszörnyűbb körülmények között is mindig embernek lehet maradni.

Amikor jöttünk vissza, majdnem minden nap elkaptak az oroszok, hogy dolgozzunk itt, s aztán mehetünk tovább, és állandóan feltartóztatták minket. Gondoltam, hogy ha ez így megy, mi soha nem érünk haza. Egyik este aztán mondom, hogy a legjobb volna, ha meglépnénk. Kérdik: „Hogy?” Mondom, menjünk fel a hegyek közé. S akkor éjjel elindultunk. Az útvonal: Tatár-hágó, Kopiláns-tető, Rahó, Máramarossziget, Havasmező, Kőrösmező, Tiszakírva. Ezeket a helyeket szerencsére ismertük, mert ezeken a városokon vagy falvakon keresztül mentünk el a munkaszolgálatkor, vagy ott dolgoztunk egy-két hónapig. Majdnem ugyanazon az útvonalon, de a hegyek között jöttünk vissza. Ott a pásztorok mindig mondták, hogy merre kell menni, hogy eljussunk ide. A román juhászok nagyon rendesek voltak, adtak sajtot, puliszkát. Mindig volt mit együnk. A visszavonuláskor a raktárakat föl kellett gyújtani. Olyan hülyék voltak a magyar hadseregben, hogy például nem engedték meg a katonáknak, hogy széjjelszedjék az élelmiszerraktárt, hanem inkább fölgyújtatták. S mi maradtunk hátul, az utászok, akik felgyújtották. A századparancsnokunk azt mondta, hogy mindegyik menjen oda a hátizsákjával, s töltse meg élelmiszerrel, s csak azután gyújtottuk fel a raktárt. S nekünk az volt az útravaló, elegendő volt majdnem két hétre. Besztercénél lejöttünk a hegyekből, mert volt ott egy orosz autó. Volt velünk három pesti fiú is, s az oroszok elvitték őket és a századparancsnokot is autóval, ott tették le, Pesten. Ezt véletlenül tudtam meg, azután. Mi pedig jöttünk tovább. Két hétig jöttünk gyalog, s Szászrégenben szálltunk le a hegyek közül, ugyanis féltünk rendesen az úton menni. De érdekes, hogy soha nem éreztem fáradtságot. Én voltam az első zsidó, aki hazajött Marosvásárhelyre.

Mivel frontterületen szolgáltam, ez azt jelentette, hogy kivételezett voltam, és azoknak a hozzátartozóit nem deportálják. A munkaszolgálatban elintéztem a századparancsnokkal, csináltunk erről egy írást, s hazaküldtem Sényi Lászlónak, a királyi kamarásnak, a jó barátomnak. Mindezek ellenére deportálták anyámat s a kishúgomat s az egész családot. Huszonöten pusztultak el a közvetlen rokonságból. Anyám 54 éves volt. Összeszedték, elvitték a téglagyárba a zsidókat, és onnan deportálták.

A deportációban a feleségem családjából mindenki elpusztult, csak a testvére maradt meg. Véletlenül menekült meg, munkaszolgálatban volt. A feleségem (akkor nem volt még a feleségem, csak udvaroltam neki) Auschwitzban volt, aztán nem tudom, melyik városba került, ahol egy repülőgépgyárban dolgozott a húgommal együtt. Amikor már a németek látták, hogy baj van, az oroszok közel voltak, akkor már menekültek vissza Németországba, és őket, a deportált munkásokat is hajtották vissza. Egy német földbirtokosnak a birtokán maradtak, és dolgoztak vagy tizenöten, ahányan voltak. A földbirtokosnak nagyon jól jött, hogy van tizenöt ingyen munkása, de félt, s el akarta küldeni őket, mert följelentették. A felesége kezdett sírni, hogy ne, mert a fia is fogságban volt Oroszországban. Vallásos asszony volt, azt mondta, hogy „Ha ezeket elkergeted, akkor az én fiamat is megöli az Isten”. Ottmaradtak, s megjöttek az amerikaiak s aztán az oroszok. Így aztán hazajöttek azok a deportáltak, akik a birtokon dolgoztak, a feleségem is. De ezekről nemigen mesélt a feleségem, és nem is nagyon kérdeztem. De a diákjainak mindig mesélt. Ők kérték, hogy meséljen, mert nekik fogalmuk sem volt arról, hogy mi történt abban az időben a zsidókkal.

A második világháború után Marosvásárhelyen olyan volt a közhangulat, mint a háború előtt, csak zsidó nem volt. Nagyon kevés zsidó került haza a deportálásból. Marosvásárhelyen a lakosság tizenkét százaléka zsidó volt, 8500-at deportáltak, ebből visszajött ezervalamennyi. Ennek nagy része elment Izraelbe, s nagyon kevesen maradtak. 1944 novemberében értem haza. Amikor hazajöttem, nem volt itthon senki, s így itt hagytam Marosvásárhelyt, s már decemberben utaztam Bukarestbe, és ott éltem addig, amíg a feleségem meg nem jött a deportációból. Amikor ő hazajött 1945-ben, én is azonnal eljöttem Bukarestből. Amikor munkaszolgálatos voltam, a feleségemmel állandóan leveleztünk, sablon leveleket lehetett írni, azt, hogy „jól vagyok”. Azok a zsidók, de a keresztények is, akik a hadizónában voltak szolgálatban, köthettek „távházasságot”. A századparancsnokom elintézte, és az ezredes is, hogy kapjam meg a szükséges papírokat. Haza is küldtem, de itt, Marosvásárhelyen nem csinálták meg róla a hivatalos iratokat. Az öreg Sényi László azt írta, hogy a polgármesteri hivatalnál azt mondták, már nem jogi személyek az érintettek [vagyis Izsák Márton meg a felesége], és nem érvényes a házasság. Mikor hazajöttem Marosvásárhelyre, találkoztunk, s azonnal felmentünk a városházára Sényivel és Antalffyval, s hitelesíttettük a papírokat a házasságra vonatkozóan. De már akkor nem is volt érdekes [fontos]. A feleségem nem volt egy olyan típus, aki ragaszkodik az ilyenszerű törvényekhez.

Csak állami esküvőnk volt, mivel a feleségem sem volt vallásos. Neki sem maradt meg semmije. Én hoztam az első pár méter szövetet, hogy csináltasson egy kosztümöt magának. Mindig nagyon elegáns volt, már ifjúkorában is, szerette a szép ruhákat. Ő akkor beiratkozott az egyetemre, a kolozsvári filológiára. Távhallgató volt, és elvégezte az egyetemet, angol–francia–orosz szakot. Azért ment angol–franciára, mert akkor ő már tudott angolul és franciául, nagyon jó nyelvérzéke volt. Nagyon kulturált lány volt, az első tanulók között volt mindig. Tipikus intellektuel típusú, csak az irodalom, művészet stb. érdekelte. Nem volt könnyű az élet, de akkor olyan fiatalon nem számított. Én közben itthon is voltam, Marosvásárhelyen és Bukarestben is, ott is dolgoztam, ha volt valami megbízás. A feleségem tanított egy darabig a Református Kollégiumban, azután vagy tíz évig az orvosi egyetemen s azután ugyancsak körülbelül tíz-tizenöt évig a színészeti főiskolán [Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola]. Onnan ment nyugdíjba. Angol–francia–orosz szakos tanár volt, de a legtöbbet oroszt tanított. Mi végig nagyon jól éltünk. Szerencsés voltam, olyan élettársam volt, aki mindig segítségemre volt, megértettük egymást, és soha nem veszekedtünk. Ő végezte az ő dolgát, én az enyémet, de közöttünk soha nem volt konfliktus.

A marosvásárhelyi művészeti iskola megalapítása tulajdonképpen az én ötletem volt. Bukarestben a Művészeti Minisztériumban elhatározták, hogy alapítanak öt vagy hat művészeti középiskolát az országban. Nekem már kapcsolatom volt a Művészeti Minisztériummal, tőlük kaptam előzőleg a nagyobb megbízásokat, több embert ismertem onnan. Bukarestből csináltak egy bizottságot, ennek az volt a célja, hogy készítsen el egy analitikus programot a művészeti középiskoláknak és főiskoláknak. Művészeti középiskolák itt, Romániában nem voltak, és ilyen Európa nagyon kevés országában volt. Marosvásárhelyről ketten voltunk tagjai a bizottságnak, Antalffy (ő volt városunk egyik leghíresebb embere, tizenhat idegen nyelvet beszélt, orientalista volt) meg én. Ő a művészettörténeti részen, én a szobrászaton. A bizottságban még Temesvárról és Kolozsvárról volt egy-egy, a többiek mind Bukarestből és Iaşiból voltak, mind szakemberek. Ott ültünk Bukarestben két hétig, és csináltuk a programot. Mindegyikünk összeszedett külföldről anyagot, amit tudott. Én Magyarországról szedtem össze anyagot, volt, aki Párizsból, volt, akinek Berlinből volt anyaga. Ezeknek az anyagoknak az alapján állítottuk össze a művészeti iskolák programját. Ezután a minisztérium elfogadta a tantervet, és kinevezték az öt művészeti iskolának az igazgatóját, ismert művész volt mindegyik. Bizonyítéka annak, hogy a tervet jól csináltuk meg, az, hogy még ma is azt a tervet használják, és Marosvásárhely az egyik legjobb művészeti középiskola az országban. Bukarest és Marosvásárhely volt a legjobb. Abban az időben direkt a minisztériumhoz tartoztunk.

1949-ben indult be a Művészeti Iskola, én voltam az első igazgató, nekem kellett megszervezni az iskolát. Kezdetben nem volt még egy irodahelyiségem sem, Bordy András, a festő adta ide az irodáját. Ő a vásárhelyi múzeumnak volt az igazgatója. Nem voltam én igazgató soha, nem akartam elfogadni a megbízást, de mondtam, „Na jó, egy évig csinálom”. Aztán egy évből lett 25 év. Megszerettem a gyerekeket s a tanítást is. Nagyon jó tanári karom volt. Általában baloldaliak voltak az emberek, a tanári kar is. Bihari Anna volt zsidó egyedül, más nem. Ő hegedűs volt, még él Kanadában, Torontóban. Egy csomó jó dolgot indítottunk be. Tulajdonképpen mi indítottuk be az országban a tehetségkutatást. Ez volt az egyetlen magyar középiskola az országban. Pár év múlva lett román szekció is, de soha nem volt semmi probléma a tanárok vagy a magyar és a román gyerekek között. A világháború után nemigen volt már zsidó gyerek. (A zsidó gyerekeknek majdnem száz százalékát megölték Auschwitzban.) Nagyon jó iskola volt, a bukaresti és a marosvásárhelyi iskola volt a legjobb az országban. Akkor csak hat ilyen iskola volt, most már van vagy harminc. Miután az iskolák megalakultak, Marosvásárhely legjobb művészeit, tanárait próbáltuk az iskolába beszervezni. Különböző iskoláktól, a katolikus gimnáziumból, a református kollégiumból átjöttek művészek, s voltak olyanok, akik azelőtt nem is tanítottak. Rengeteg tanár volt a zene szakon, a balett szakon – ami csak vagy két évig működött – s a képzőművészeti szakon és az elméleti részen. Mindegyiknél volt egy aligazgató, akik szakemberek voltak. A tanárok minden évben kimentek tehetségkutatásra falvakba, s ahova nem értünk el, onnan is küldtek be nekünk rajzokat. Így ki tudtuk válogatni mindig a legjobb gyerekeket. Alaposan meg voltak választva, hogy kiket veszünk fel az iskolába. Meg volt szabva, hogy csak bizonyos százaléka lehetett intellektuelektől, nagy része munkás kellett legyen, de nem volt ez sohasem probléma, mert Kemény Jánosnak is felvettem a fiát, és annyi papgyerek volt! Ez a százalék mindig az igazgatótól s a tanároktól függött. És mi szerveztük meg először a nyári táborokat tájképfestéshez. Antalffy tanár ideadta a villáját Ratosnyán, és kimentünk vagy húsz gyerekkel s tanárral, ott dolgoztak két hétig.

Kezdetben azt hittük, hogy egy egységes kommunizmus lesz az egész világon, az egész Európában, de hát nem az lett, amit mi elképzeltünk. A magyar intellektueleknek nagy része ha nem is kommunista, de baloldali, szocialista volt. Szimpatizáltunk velük. Számomra és a többi barátom számára kezdetben az ideológia valami nagyon szép volt. Azt hittük, hogy a marxizmus meg fog maradni, később kiderült, hogy csak megvalósítani nem tudják, nem embernek való. Az egyik ismerősöm azt mondta: „Fiam, neked a pártban a helyed.” Beírattak a pártba probléma nélkül. Az első szakszervezeti elnökünk például Kemény János báró volt. Ő baloldali volt, nekem jó barátom. Egy szakszervezetben voltunk, és később egy pártszervezetben. Őt aztán kizárták, de elintéztem a párttitkárral, hogy betették egy rendes munkahelyre, az írószövetség irodájába. Kemény János barátom volt, ő adott a legtöbbet a magyar kultúrának, főleg anyagi segítséget. Kezdetben Tompával együtt a marosvásárhelyi színházat szervezték. Aztán engem jelentett föl egy volt kollégám, hogy támogatom az arisztokráciát. Megmutatta nekem a párttitkár a feljelentést. Ha nem lettem volna jó viszonyban vele, kifúrtak volna az iskolából. Mondtam, hogy nem igaz, ami a feljelentésben áll. Azt mondja: „Te biztos vagy benne?” „Igen.” Eleresztettek. Akadt más hasonló esetem, csak nekem mindig szerencsém volt, mert mindig be tudtam bizonyítani az ellenkezőjét.

Az 1950-es években kapok egy levelet, Izraelből írtak nekem a volt munkaszolgálatos társak, hogy „Meghívunk, gyere el Izraelbe, mert Kőrösit is meghívtuk”. Kőrösi, a volt századparancsnok el is ment a feleségével, ott voltak egy-két hónapig, s olyan boldog volt, hogy elmehetett a szent helyekre. Én nem mertem elmenni, mert féltem, hogy akkor kirúgnak mindenhonnan, főképpen az iskolából, az igazgatói állásból. Akkor nagyon üldözték a cionistákat. Engem a cionizmus nem érdekelt különösebben, nekem fontosabb volt az iskola. Egyetértek a cionizmussal, mert úgy látszik, olyan világot élünk, hogy szüksége van minden nemzetnek egy saját országra. A kommunista időben a cionizmusról úgy beszéltek, mint a kommunizmus ellenségéről. Általában a román időben, közvetlenül a második világháború után, a kommunisták mind magyarok voltak. Miért voltak ők? Mert mindig az elnyomottak lettek kommunisták: a magyarok és a zsidók. A cionizmus azt jelentette a kommunizmusnak, hogy elveszít egy csomó embert, akik elmennek. De azért elmentek, ha nem is engedték meg. Dacára annak, hogy sokan elmentek, én nem akartam elmenni, pedig ígértek nekem Izraelben nagyon jó állást.

Az akkori stílus, a szocialista realizmus nem maradhatott meg mostanáig, mert a munkák nagy része nem felelt meg a művészi ábrázolásnak. Nagyon kellett tudni a mesterséget, ugyanis realista munkákat kellett csinálni. Nem a művésziesség, hanem az életszerűség volt a fontos. Az első kiállításomon egy csomó realista munka volt, nagy része gipsz volt és fa: a „Székely táncosok” volt az egyik, a másik a „Gereblyés nő”. Vásároltak tőlem elég szépen. Nem volt román–magyar nemzetiségi konfliktus. Például megmintáztam a „Székely táncosok”-at, megvásárolta tőlem a bukaresti minisztérium, és elküldték kiállításra, a román pavilonba, a velencei világkiállításra [Valószínűleg valamelyik velencei képzőművészeti biennáléról van szó az 1970–1980-as években. – A szerk.]. Oda kevés munkát küldtek el, Marosvásárhelyről csak tőlem, s az is éppen egy magyar témájú munka volt. Általában realista módon mintáztam meg, mondjuk, egy leánykát az iskolából, aki furulya szakon volt, így készült el a „Furulyás lány”. Ha nekem azt mondták, hogy mintázzak meg egy munkást, elmentem az egyik üzembe, s azt a munkást úgy, ahogy dolgozik, én megmintáztam. Csináltam magamnak vázlatokat, s realista módon megmintáztam. Vagy elküldtek Prágába, hogy mintázzam meg Prága legjobb munkását; vagy megmintáztam egy munkásasszonyt. A tematika a munkássághoz kapcsolódott. Kezdetben az ember még hitt is az eszmében, aztán rájött, hogy nem megy. De elég sokáig, vagy tíz-tizenöt évig csináltuk ezt a szocialista realista stílust.

Közben a realista művek mellett az ember mindig mintázott magának úgy, ahogy ő képzelte, függetlenül attól, hogy milyen stílus volt megadva. Már a szocialista realizmus idején is próbálkoztam sok mindennel, és mindig vigyáztam a művészi igényességre. A „Deportáltak emlékművé”-t abban az időben csináltam. A pontos címe akkor az volt, hogy „Ororile fascismului” [A fasizmus áldozatai], most a „Holokauszt-emlékmű”. A „Holokauszt-emlékmű”-ben azt a csoportot mintáztam meg szimbolikusan, amelyiket a gázba vitték: anyákat a gyerekeikkel s az öregeket. [A szobor egy férfit, egy nőt, egy öregasszonyt, egy kisgyereket és egy pólyást ábrázol.] Egy gyerek, aki az anyja szoknyájába kapaszkodik: szegény édesanyámat is – 54 éves volt – az unokahúgommal mindjárt a gázba vitték. De ezt szobrászi formába kellett önteni, és ezt mindenki másképp csinálja. Az ember mindig használhat modellt, de nem másolja azt, hanem mindig elképzeli, hogy hogyan akarja ábrázolni a mondanivalóját. Ez egy pályázat volt 1948-ban, vagy négyen-öten vettünk részt, s én nyertem meg, csak közben elúszott a pénz, hogy bronzba öntsék, mert jött a pénzbeváltás. [A román minisztérium és a marosvásárhelyi zsidó hitközség segítségével sikerült előteremteni a gipszszobor bronzba öntésének a költségeit. – A szerk.] Ausch Sanyi (a hitközség titkára) a világ minden részére fényképeket küldött, s onnan küldtek pénzeket a költségek fedezésére. A Malom utca előtt, a volt Kossuth Lajos utcában [most Calarasilor utca], ott van egy kis park, a Petőfi-szobor mögött, oda tennék, úgy határoztak. [2003 májusában megtörtént a szoboravatás Marosvásárhelyen.]

Kétféle realizmus van: az egyiknél, a „Deportáltak emlékművé”-nél például realista módon vannak ábrázolva a figurák, de szobrászi módon kell megoldani, mert másképpen mintáz meg egy szobrot az ember, ha kőbe faragja azután, vagy másképpen, ha bronzba. A másik példa: van még két kisebb méretű „Deportáltak szobra”, a ruhafoszlányokkal és az árnyékkal. Az előbbiben csak a rongyokat ábrázolom, nem az embert, de végső fokon ez is realizmus, csak másfajta. Auschwitzban voltam egyszer megnézni, hogy hogy néz ki. Ott láttam fölaggatva ilyen ruhákat, s akkor gondoltam arra, hogy megmintázom ezeket. Ábrázolom, ha nem is naturalisztikus módon, ahogy ott van, ahogy az emberek eltűntek, de a ruhák megmaradtak. Ennyi maradt belőlük. Az árnyékot megjelenítő mű is ugyanaz, csak az árnyékokat ábrázolom, mivel csak az árnyék maradt meg az élőből.

Abban az időben nagyon rendesen finanszírozták a művészetet. A különböző megyéknek voltak központjai, például Marosvásárhelyhez tartozott Maros és Hargita megye. Csak az lehetett a művészeti szövetségnek a tagja, aki a képeivel, szobraival bizonyította, hogy megfelelő. Részt kellett venni három megyei kiállításon, ugyanennyi országos kiállításon, s akkor lehetett csak tag. Én nagyon sok kiállításon részt vettem: Velencétől kezdve Egyiptomig, Izraelben, Prágában, majdnem minden európai országban. Minden évben egyszer országos kiállításon zsűritag voltam, innen Marosvásárhelyről általában Bordy András festőművésszel és Barabás Istvánnal. Már egyik sem él. A minisztérium fedezte a költségeket: a katalógust, még a szállítást is. Vagy harminc évig én voltam a Fondul Plastic [Képzőművészeti Szövetség] elnöke, mi rendeztük a pénzeket.

A Bolyaiak szobrára pályázatot írt ki a város vezetősége 1955-ben vagy 1956-ban, és én nyertem meg. Csorvássy István segített nekem, már gyerekkorom óta ismerem, együtt tanultunk faragni. Ilyen nagy szobroknál általában mindig segítség kell, csak ezt nem írják általában oda, csak annak a nevét, aki csinálta. Rengeteg munka volt vele. Az ember ilyenkor elolvas mindent a két Bolyairól. [Bolyai Farkas (1775–1856), matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja (1832). Fia, Bolyai János (1802–1860) matematikus a nemeuklideszi geometria megalapozója. – A szerk.] Mind a két Bolyainak ismertem az életét, tudtam, milyen emberek voltak. Az öreg Bolyait mint apát leültettem, a fiatalt pedig állva csináltam. A szobrot meg kell komponálni. Így láttam jónak, ebben a pozícióban, ez tetszett a legjobban. Volt Bukarestben egy nagyon jó nevű magyar zsidó festő, Szőnyi Pista, és jóban volt a miniszterrel. [Szőnyi Isván (1913–1967): Bánlakon született, a temesvári Szépművészeti Főiskolán, majd Párizsban tanul, Bukarestben halt meg. – A szerk.] Egyszer felhívott a miniszter (Bezincescu) 1956-ban, s azt mondja: „Ne csinálj ilyen modern dolgokat.” Az 1980-as években már nagyobb szabadságuk volt a művészeknek, mint kezdetben, a kommunista időszak kezdetén, amikor nagyon szigorúak voltak a modernizmussal szemben. Később aztán már engedtek. Ez a „Bolyaiak szobra” akkor szörnyű modern volt. [1957 szeptembere óta a marosvásárhelyi Bolyaiak terén található, a Bolyai Farkas Líceum előtt. – A szerk.] Most már országszerte ismert emlékmű, az időt kibírta. Jó érzés az, ha elmegy az ember a szobra előtt – s minden nap arra járok –, és azt látja, hogy jó munka. Megszoktam, hogy a város szimbólumává vált.

Egyetlen katonaszobrot csináltam, „Az ismeretlen katoná”-t. [Marosvásárhely főterén található ez a szobor, a mai Rózsák terén. – A szerk.] Nekem az nagyon sokat jelentett: nekem a román katona jelentette az életet. Amikor Románia átállt az oroszokhoz a második világháborúkor, arról volt szó, hogy minket át kell adjanak a munkásszázadnak vagy a magyar hadirendőrségnek vagy a hitleristáknak. Akkor én boldog voltam, hogy a románok átálltak a szövetséges csapatokhoz, mert tudtam, hogy így már a vége felé állunk a háborúnak. Ha a románok nem állnak át, s még egy fél évig harcolnak, akkor én már nem élek. Ezért én a román katona szobrát teljes szívvel mintáztam. Nekem ez sokat jelentett, az életet jelentette, nem csak nekem, még nagyon sok embernek. A leleplezésnél a tábornok, Bukarestből a hadügyminiszter gratulált a szoborhoz. Mondom: „Tudja, miért mintáztam így, felemelt karral? Én nem akartam egy masírozó katonát csinálni, számomra ez a katona az életet jelentette.” Elmeséltem neki, hogy miért. Erre megölelt és megcsókolt. Én egész más szemszögből láttam a román katonát.

A másik önálló kiállításom tíz évvel később volt, 1980-ban, Bukarestben. Az amerikai kultúrattasénak nagyon tetszett a kiállítás. „A deportáltak emlékműve”, a Bolyaiak szobra, Bartók, Bălcescu [Nicolae Bălcescu (1819–1852): történész, író, 1848-ban a havasalföldi forradalom egyik vezetője – A szerk.], Salamon Ernő, Eminescu szobor és az „Az ismeretlen katona” volt ott kiállítva. 

Volt itt Marosvásárhelyen egy nemzetközi bizottság – angolok, franciák –, s a feleségem tudta minkét nyelvet. Ő volt a fordítójuk. Hívták Amerikába, rendeztek aztán neki egy ösztöndíjat, de én nem kaptam meg, mert nem tudtam angolul, illetve csak nagyon keveset. De én nem is akartam kimenni. Megbeszéltük a feleségemmel, s ő három hónapig ott volt. Nem tanult, hanem múzeumokat látogatott, volt mit nézni. Egy nagynénjénél lakott New Yorkban. Ő bátor és nagyon élelmes asszony volt, mindent akart látni.

Ezt a lakást, ahol most is lakom, a feleségem vette ki bérbe. Adott egy összeget a házigazdáknak, Bakócziéknak, mivel szükségük volt a pénzre, mert a két fiukat taníttatták, s nem volt pénzük. A két szobát kiadták, s a konyhát közösen használtuk, de rendes emberek voltak, soha nem volt semmi nézeteltérés. Mindig volt egy házvezetőnőnk, az rendezte a háztartást. Elég gyorsan meghalt a házigazdaasszony. Mikor meghalt a férj is, az egyik fiuk, Karcsi, idejön hozzám, és azt mondja: „Vedd meg a házat, mert édesanyámnak ez volt az utolsó kívánsága, hogy csak Lulunak adjuk el a házat.” [Lulu Izsák Márton feleségének a beceneve.] Megegyeztünk, hogy bár mivel éppen nem volt pénzem, részletre fogom kifizetni a ház árát. Szerencsém volt, hogy Bukarestben volt azután egy kiállításom, 1970-ben. A miniszternek nagyon tetszett a kiállítás. Másnap megjelent a polgármester is – a szakszervezetnek, pártnak s ezerféle szervezetnek mind volt pénzük –, s vettek 140 000 vagy 150 000 lejre a kiállított munkákból. Nem is mertem megmondani a kollégáimnak, hogy ennyit vásároltak tőlem, mert tőlük vettek maximum 30 000 lejre. Hazajöttem, s kifizettem a házat.

1946-ban vagy 1947-ben Koller, egy zsidó ember volt a Közüzemnek az igazgatója. Amikor aszfaltozták és javították a város utcáit, mondom neki, hogy nem lehetne előbbre hozni az aszfaltozást, mert az utcáról a motorbiciklimet nem tudom bevinni az udvarra, olyan sár van. Mondtam, hogy adok a Közüzemnek, a munkásklubnak egy szobrot ajándékba, akkor igazolva van, hogy miért tették előbbre az aszfaltot. Odaadtam a szobrot, s így csinálták meg az aszfaltot az utcában.

[Izsák Mártonnak saját műterme is van az Artei utcában, egy tágas emeletes ház, zölddel körülvéve.] A műterem helyén valamikor teniszpálya volt. A saroktól [a mostani McDonald’s-tól] egészen föl, ahol a műterem van s még a mellettem lévő ház földterülete is egy Kohn Márton nevű zsidó borkereskedőé volt. Nem ismertem, egy egyszerű mészárossegédből lett gazdag ember. Lent volt egy borüzlet, s az emeleten laktak ők. A felesége nagy dáma volt. Jött a háború, a deportálás, nem tudom, hogy valaki visszajött-e Kohnék közül, de nem jelentkezett senki sem. Állítólag a fia életben maradt, de kinn él Amerikában. Én nem ismertem egyiket sem, csak az asszonyt, mert nagy dáma volt, s abban az időben sétáltak az úrinők a főtéren. A háború után államosítottak mindent. Volt egy barátom a néptanácstól, ő volt az elnök. Kérdem tőle, hogy nincs-e egy műterme, s azt mondja, hogy „Odaadjuk neked ezt a helyet” – az államosított teniszpálya területét. Akkor úgy rendelkeztek a helyekkel, ahogy akartak. Nekem adták azt a területet. Itt egy nagy kert volt, amikor ideköltöztem, csak a sarokház volt lent. Mások is a telkeket ingyen kapták meg, és építettek maguknak házat. [Azóta az egész utca be van építve.] Pár év alatt nekem is volt műtermem, három év alatt fölépítettük. Van egy fakamra az udvaron, a Bolyaiak szobrát még ott kezdtem el.

Ha egy kiállításunk volt a kommunizmus ideje alatt, a pártnak, a szakszervezetnek, a városnak, a polgármesteri hivatalnak, kultúrosztálynak s a Művészek Szövetségének kötelező volt vásárolni. Nekik volt pénzük külön erre a célra. Majdnem minden évben vett tőlem a minisztérium is s a bukaresti múzeum is egy-egy szobrot. Most semmi pénze nincs a minisztériumnak. Az utóbbi tíz évben nem állítottam ki Bukarestben. Azelőtt minden évben kiállítottam ott is, külföldön is. A kiállításokon semmit nem vesznek, és nincs megszervezve úgy, ahogy régebben volt. Nem is lehet összehasonlítani a jelenlegi helyzetet az akkori helyzettel. Voltak hibák akkor is, persze. De manapság egy művész csak a saját pénzéből finanszírozza a kiállításait. Én eleget dolgoztam egész életemben, nagyon aktív voltam diákkorom óta, részt vettem a kiállításokon. Egész életemben megbecsültek, jól éreztem magam itt. Nekem is ugyanúgy alakult az életem, mint a többi polgár élete: sokat dolgoztam egész életemben, és szerettem azt, amit csináltam. A feleségem szintén nagyon sokat dolgozott, gyerek sajnos nem volt.

Nekem nem fájt az, hogy idejöttek a kommunisták. A helyzet az volt, hogy én nagyon jóban voltam a város s a párt vezetőségével, a vezetőség kilencven százaléka magyar volt. Csak azután néhány évtizeddel később lett a változás, de már pontosan nem tudnám megmondani, hogy hogy. Én szerencsés voltam mint művész is, mert állandóan megbízásaim voltak, vagy pályázatokat nyertem meg. Tehát nekem semmiféle anyagi nehézségem nem volt. A minisztériumban jó kapcsolatom volt. De akik Bukarestben voltak magyar művészek, ők is jóban voltak a románokkal. A magyarellenes közhangulatot én nem éreztem. Mindig volt egy adag nacionalizmus mind a két – a magyar és a román – oldalról egyaránt. Az egyik román barátom, Oprea Viorel, aki félig tulajdonképpen magyar volt, egyszer mondta nekem Bukarestben: „Mai, Izsák! De ce dracu nu vii la Bucureşti? Sa fii si ungur si evreu e prea mult” [Te, Izsák! Miért a fenéért nem jössz Bukarestbe? Hogy magyar is légy és zsidó is, az már túl sok]. Mert ha Bukarestben lettem volna, akkor román zsidó vagyok, s az közelebb állt volna hozzájuk.

1989 [lásd: 1989-es romániai forradalom] után nem kapcsolódtam be a hitközség életébe semmilyen formában. Jó viszonyban vagyok a hitközség vezetőivel, Ausch Sanyival és Sauberral, a hitközség elnökével is. Mind szegény öreg zsidók [a hitközség tagjai]. Akiknek nincs meg a megfelelő jövedelme, kapnak élelmiszercsomagokat, ez egy nagyon rendes dolog.

Én azokhoz a polgárokhoz tartozom, akik európainak tartják magukat. Az európai emberek általában nem sokban különböznek egymástól. Véletlenül az egyik zsidó, a másik magyar, a harmadik román. Ha néhány száz évre visszamegyünk, nem tudjuk megállapítani pontosan az eredetet, úgyhogy egy véletlen, hogy ki milyen származású. Én mindig nevetek, mikor jön az egyik, hogy büszke arra, hogy magyar.

Honti Gézáné

Életrajz

Dr. Honti Gézáné Kecskeméten él, egy városban fiával és annak családjával (menyével, unokájával). 2006 márciusa – férje halála óta – viszonylag sok időt tölt lánya családja körében, Budapesten. Egészségi állapota indokolja, hogy különböző budapesti gyógykezelések javítsák fizikai erőnlétét; lánya, veje és a pesti unokák gondoskodó szeretete lelkiállapotán javít.

A kecskeméti otthon sokáig alkalmas volt arra, hogy a belgyógyász férj otthon magánpraxist folytasson, most azonban a kétszintes épület alig-alig alkalmas arra, hogy az özvegy a mindennapi teendőkkel egyedül megbirkózzék. Az emeleti hálószobát még csak ki lehet kerülni: a valahai rendelőben lehet aludni, pihenni. A fürdőszobába mindenképpen lépcsőzni kell, föl és le. Ez bizony – annak, aki egyedül lakik – fokozottan veszélyes.

Napi-, heti és orvosi szaklapokat ma is szívesen olvas. Mind máig érdekli az irodalom, főként a 19. századi, a történelem (az ókori és a 20. századi) és a napi politika. Nagyon szeret beszélgetni, mesélni.

Úgy érzem, hogy a miénk egy tipikus magyar zsidó család története. Az apám dokumentumai bizonyították, hogy felmenői között nem volt zsidó származású, anyám még az én születésem előtt áttért, egyik nagynéném a házassága előtt tért át, így a háború idején mi megmenekültünk, de még így is csak nagyon nagy segítséggel. Az áttérések is, az esetleges névmagyarosítások is érzékeltették azt a törekvést, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljön a család ahhoz a Magyarországhoz, amelyik egy időre megtagadta.

Anyámtól tudom, hogy a mi családunk egy közép-európai, művelt askenázi zsidó család. Nagyapám: Fischer Ármin, német születési bizonyítványában – amit én még láttam – Hermann Fischerként van bejegyezve, 1836-ban született a Felvidéken, Ógyallán. (Ahol Konkoly-Thege Miklós az első csillagvizsgálót építtette.)

Nagyapám testvére: Fischer Lujza Németországban operaénekes volt. Édesanyám az ő nevét örökölte.

Volt nagyapámnak egy unokahuga is, akit Fischer Margitnak hívtak. Hogy a férje ki volt, nem tudom. De azt igen, hogy volt két lánya. Az egyikük dr. Török Lajosné. A férje, dr. Török Lajos zsidó létére Magyarország legfiatalabb táblabírája, ez abban az időben óriási nagy szó volt. A másik lány (talán Ilona) a Hatvany család egyik tagjához ment feleségül, a cukorgyároshoz, báró Hatvany Lajoshoz, a magyar kultúra nagy mecénásához. Egy lányuk született. A férje (talán Kiss András) Kittenberger Kálmán segítőtársa volt, maga is nagy vadász, éltek is Afrikában sokáig. Fischer Margitnak mindkét lánya viszonylag korán meghalt. Hatvany báró első felesége halála után hamarosan újranősült.

Szegeden élt még egy rokonunk, Schwarz Teréz.

Nagyapám a szüleit még a szabadságharc idején vesztette el, nem tudom, milyen körülmények között. Miután magára maradt, autodidakta módon művelődött. Az írása tökéletes volt, úgynevezett szépírás, de nemcsak szép volt, hanem – mivel különös gondot fordított a magyar helyesírása tökéletesítésére – hibátlan is.

Nagyon érdekes volt látnom nagypapa 1868-ból származó obsitos levelét, amelyben az állt, hogy Bosznia okkupációjában zászlóvivő őrmester volt. Leszerelése után gazdatiszt lett Csókán, a később Horthyt támogató zsidó Léderer báró uradalmában. Lédereréknek Pusztatenyőn is volt birtokuk. Tudomásom szerint mintegy 3000 holdjuk volt a Délvidéken. Anyám mesélte, hogy nagyapám főként a lisztmagtárat kezelte.

A csókai intéző (az intéző a gazdatiszt fölöttese) a zsidó Tábori úr volt, a Tábori család legidősebb férfi tagja, akinek a gyermekei írók voltak. Tábori Piroska például az Új Időkbe vagy a Magyar Lányok szerkesztője volt (A család tanácsadóját szerkesztette. – a szerk. megjegyzése). A ma Amerikában élő György (George Tabory) is ennek a családnak a tagja. A nagypapa és az intéző meg a két család jó barátságban voltak.

Nagyanyám Schwarz Katalin. Egyetlen élő testvére, Schwarz Henrik kivándorolt Amerikába, és New Orleansben élt. Fuvarvállalata lett, több teherautóval. Megnősült. Meggazdagodtak, és két gyermekük született, Lilien és Róbert.

Nem tudom, melyik nagyszülőnek volt egy lánytestvére, aki egy Schweizer Imre nevű férfihoz ment feleségül. Schweizer Imre Erdélyből származott, Szegeden élt. Sógora Dénes Leó volt, a kommunista párt egyik prominens tagja. Egy pici bankjuk volt, a neve: Unio. Úgy gondolom, hogy az illegális párt pénzügyeit fedezték vele.

Akkoriban még térzenét adtak a katonazenekarok. Gyakran mentünk el apámmal a szegedi korzóra, hallgattuk a térzenét: Fricsay dirigált, Schweizer Imre volt a koncertmester. Ő mindig távol tartotta magát a politikától, kiváltképpen a kommunista párttól. ’44-ben elvitték munkaszolgálatra valahova, az oroszok onnan felszabadították, bedobták egy vagonba és vitték kifelé. A vonatból sikerült kidobnia egy levelet Szegednél. Ez valahogy eljutott hozzánk, mi tartottuk a kapcsolatot Dénes Leóval, aki próbált utánanyúlni, de Imre akkorra már meghalt.

Nagyapám és nagyanyám valahol Pesten vagy környékén találkozhattak. Csodaszép fiatal nő volt ekkortájt Schwarz Katalin, valamivel fiatalabb nagyapámnál. Valószínűleg egy értelmiségi zsidó család tagja lehetett, mert természetes volt, hogy nagyszüleim már az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején operába jártak. Nagyanyám kedvenc operája a Salome volt, nagyapámé a Márta. A nagypapámnak szép hangja volt, és nagyon szeretett énekelni. Rádió abban az időben nem lévén maga köré gyűjtötte a hat gyereket, és velük együtt énekelte a Márta áriáit. Én mind a mai napig anyámtól tudok rengeteg operarészletet.

Már a nagyszüleim asszimilált magyar zsidóknak vallották magukat: nem tartották a zsidó hagyományokat, sem semmiféle zsidó szokást. Nem beszéltek sem héberül, sem jiddisül. Nem véletlen, hogy az anyám sem tudott, nem is tanították, vagy taníttatták a gyerekeket héberül. (Amit én jiddisül tudok, azt apámtól tanultam, aki viszont maga ugyan nem volt zsidó, de zsidó kereskedők között forgott, ő ott tanult meg bizonyos kifejezéseket.) A nagyszülők, ha nem akarták, hogy megértsék őket, a gyerekek, később az unokák előtt is, de egymás között is németül beszéltek. Számolni a nagymama haláláig csak németül tudott. Viszont erkölcseikben, felfogásukban magyar érzelmű zsidók voltak.

Miután összeházasodtak, a zsidó erkölcsi értékrendnek megfelelően sok gyermekük született, az első hét tébécében meghalt, a következő hat gyerek viszont megmaradt.

Az utóbbi hat gyerek közül a legidősebb Tivadar volt – Dodi. Nehezen kezelhető kisgyerek volt, mindig ellenkezett. Nem tudták, mit csináljanak vele. Egyszer aztán valaki azt tanácsolta a nagypapának, hogy vegyen a kezébe egy ostort, és verje meg. Nem tudom, mit érzett nagypapa, aki végtelenül szelíd lelkű ember volt, amikor hallgatott a tanácsra, és valóban – noha gyógyító szándékból – megverte a fiát. Mesélték, hogy Dodi ekkor teljesen tönkrement. Egyébként belőle is gazdatiszt lett a Wodianer-birtokon. Ez az uradalom Horthy Miklósné nagyapjáé volt, így érthető, hogy Wodianer Horthy legfőbb támogatója volt a zsidó nagybirtokosok között; és emlékszem, ő mondta azt a szegedi zsidó templom udvarán, hogy ne féljetek, nem lesz semmi bajunk, hát a Horthyné is zsidó származású.

Fischer Tivadar csak nagyon rövid ideig lehetett gazdatiszt, mert igen fiatalon pszichiátriai kezelésre szorult. Dühkitöréseit Zomborban gyógykezelték. Ott élt egészen 1944-ig. Annyira jó állapotba került, hogy az elmegyógyintézet kertészetében dolgozott is, sőt meg is nősült. Az ő felesége volt Janka néni. Gyerekük nem volt.

Én egyszer találkoztam velük: ’44-ben, amikor hozták őket lentről. Éjszaka hozták, és a szegedi zsidó iskola udvarán padokra helyezték el őket. Csak egy nadrágot kért, mert hát hogy néz ki ő így, pantalló nélkül, egy hosszú alsónadrágban. Vittünk Dodinak egy pantallót.

Tivadart Gizella (nagynénim) követte a gyerekek között. Egy kedves, bájos, erősen piknikus, icike-picike, széle-hossza egy, mindig mosolygó „anyuka” volt, a család összetartója, az én drága unokanővéremnek az édesanyja. Zentára ment férjhez Kovács Jánoshoz (azelőtt Kohn Jakab), aki viszont nagyon korán meghalt – a „spanyol” vitte el 1918-ban. Hároméves kislányuk (az unokanővérem, Francika) viszont kilábolt ebből az influenzaszerű betegségből. Giza 59 éves korában egy epeműtét következtében halt meg 1934-ben.

Utána jött Irén, aki egy ideig Pusztatenyőn dolgozott a nagybirtok irodájában.

1891-ben született édesanyám, Lujza. Gyermekként a háztartásban is segített: például a cipőket naponta neki kellett kitisztítania. Amikor eljött az ideje, a nagymamám Pestre küldte tanulni egy leányiskolába. Nagyon jól tanult, csak a torna ment nehezen, noha ügyesen mozgott, de a szakszókincset nem ismerte. Ha például azt mondták, hogy „igazodás balra”, nem tudta, mit kell tennie, mert nem értette. A polgárit tehát ott járta ki, olyan iskolában, ahol nagynevű zsidó tanárai, tanárnői voltak (többek között, ha jól emlékszem tanította őt Fischer Auguszta is); szinte valamennyi tanára szociáldemokrata nézeteket vallott. Erről beszéltek az iskolában is, és az anyám fogékony volt az ilyesmire, szociális érzékenysége feltehetően innen adódott. Miután elvégezte a polgárit, megtanulta a gyors- és gépírást, a magyar-német levelezést.

Anyámat Ilona (Ilus) követte. Egyszer kapott egy hangversenyzongorát, később feljárt Pestre, hogy operaénekesnő legyen. Az Akadémián zongorázni és énekelni tanult. Nagyon szép, lágy alt hangja volt. Ezt a tanulást olyanszerűen kell elképzelni, mint ma a levelező tagozatot. Bizonyos időközönként – talán havonta – Pesten volt, aztán hazavonatozott, Csókára, és otthon naponta sokat gyakorolt. Zongoratanári képesítést szerzett. És noha gyönyörűen énekelt, színpadon sosem szerepelt, olyan lámpalázas volt. Csak templomokban énekelt, a szegedi zsinagógában is, a katolikus templomban, a híres szegedi Dómban, de mindig elbújva az orgona mögött. Csak őt ne lássák, és ő se lásson senkit. Ő az a nagynéném, aki, mielőtt férjhez ment volna, katolizált. Nem a maga jószántából, a Rádai család akarata szerint. Persze így is ő volt abban a családban a kócos zsidólány. (Ezen az sem változtatott, hogyha a fodrász minden hajaszálát külön-külön igazította is be.) A férje dr. Rádai László, törvényszéki bíró, az ő egyik rokona volt a főispán, és azt mondta neki, légy szíves segíts, hát Ilucit is elvinnék. Ez a főispán segített Ilusnak is, anyámnak is. Nekik végül nem sárga, hanem fehér csillagot kellett hordaniuk.

A legfiatalabb volt Anna – Ancsika. Ő postai tisztviselő volt. Mivel titkos telefonokat is kellett továbbítania, kötelezték rá, hogy az eredeti Fischer nevet magyarra cserélje. Így lett ő Ágoston Anna.

A nagymamát és a nagypapát nagyon izgatta a politika. Soha nem veszekedtek, de a magyar politikán mindig vitatkoztak – nagymama ugyanis Kossuth-párti, a nagypapa pedig Deák-, illetve Habsburg-párti volt. Azt vallotta, hogy csak akkor volt Magyarországon jólét, amikor az a Habsburg Birodalom tagja volt.

Nagyapám asztmás volt. Betegsége kialakulása éppen a liszt következménye volt. Asztmatikus roham vitte el, az 1900-as évek elején, vagyis nagyapám hetvenes éveinek az elején. Csókán halt meg, és mivel ott nem volt zsidó közösség, sem zsidó templom, sem zsidó temető, a csókai katolikus temetőben van a sírja – egészen hátul.

A nagymamám Szegeden halt meg, 1925-ben. Ekkor már az egész család ott lakott, a Püspök utcában. A nagymamát a Püspök utcai lakásban ravatalozták fel, a korabeli szokások szerint. Otthonról vitték ki a szegedi zsidó temetőbe, a sírja, sírköve mind a mai napig megvan a folyondárok és vadrózsák alatt. Döbbenetes volt, amikor a férjemmel kutakodva rátaláltunk a sírra.

A püspök utcai lakás egyik frontja a Mikszáth Kálmán utcára nézett, péntekenként a Bokor pékhez vitték a sóletet, hogy kemencében süljön finomra. A Mikszáth Kálmán utcában laktak a Tänzer lányok, akiknek az öccse a háború után az unokahúgát vette feleségül, Lisl Goldarbeitert, akit 1929-ben Galwestonban Miss Universe-sé választottak, ő volt tehát az első európai világszépe. Lislt egyszer láttam, amikor a háború után szembe jött velem Szegeden. Még akkor is – közel a negyvenhez – lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

A Püspök utcai lakásból Újszegedre, a Tárogató utcába egy önálló kis kertes házba költözött a nagycsalád. Az utcát ma is így nevezik.

Nagyapám halála után – a korabeli szokás szerint – nagymamám az uradalomtól egy nagyobb végkielégítést kapott, és az egész család ekkor költözött Szegedre. Minden lány kapott valamit a végkielégítésből: Irén is eljött Pusztatenyőről, és most megnyitott egy kalapüzletet, amihez abszolút nem értett. A kalap abban az időben fontos kellék volt. Ő csak kínálta meg próbálta a kalapokat, de a boltban volt egy üzletvezetőnője, tehát – mivel a kalapok is pénzbe kerültek, a boltvezetőnek is fizetést kellett adni – a bevétel kicsi volt.

Ancsika Szegeden lett telefonos kisasszony. Egy viharban, amikor villámcsapás érte a vezetéket, fél fülére megsiketült.

Gizella 1918-ban megözvegyült, a hároméves lányával Zentáról a családhoz költözött, és Szegeden ő vezette a háztartást, főzött az egész családra.

Anyámnak (Lujzának) ekkor már megvolt a trafikja, a végkielégítés ráeső részét abba tette.

Mindezek előtt elvégeztette Ancsikával a négy polgárit. Anyám tanította, készítette fel őt a vizsgákra, és amikor levizsgázott, anyám akkor jött el Csókáról. Szegeden egy bankban dolgozott, majd egy bornagykereskedőnél, akit Schor Ottónak hívtak. Ő is Horthy Miklós támogatója volt. Szegeden a Kossuth Lajos sugárút elején, ahol később egy temetkezési vállalat volt, ott volt a bornagykereskedő irodája. Ebben az időben anyám az unokatestvérénél, a már említett Schwarz Terézéknél lakott. Az ő férje volt Makó Lajos, a szegedi színház megalapítója és első igazgatója. A színház előcsarnokában ma is látható a bronz mellszobra. Bár 1944-ben egy időre el kellett, hogy tűnjön el onnan. Amikor ugyanis egy alkalommal Kiss Ferenc (a kor tehetséges színésze és a színészkamara akkori elnöke) ott járt, lelökte a talapzatáról a zsidó szobrát, de a színházi munkások fölemelték, betették a raktárba. A szobor ott várta ki a háború végét. ’45-ben aztán visszakerült a helyére, mind a mai napig ott van: a Szegedi Nemzeti Színház előcsarnokában. Makó Lajos síremléke a szegedi református temetőben van, hátul, vaskerítéssel körbezárva. A Makó–Fischer házaspárnak volt egy lánya, aki fiatalon tüdővészben halt meg. Az ő férje volt Almási Endre, a szegedi színház jeles karmestere.

Anyám, ha már egyszer Makóéknál lakott, állandóan a színházban volt. Minden operettet ismert, és minden operettet fejből tudott, mert nagyon szerette a színházat. Sokat mesélt nekem Jászai Mariról meg Écsy Emíliáról, a szegedi színház nagy tragikáiról.

Tehát anyám a végkielégítés ráeső részéből csinált egy jól menő trafikot, a Kossuth Lajos sugárút legelején, a Schor Ottó bornagykereskedő irodájával éppen átellenben. Valószínűleg az irodából nézte ki magának az üzlethelyiséget, és onnan intézte a megvételét is. És nem ment feleségül Tábori Gyulához, a csókai intéző fiához, aki ügyvéd volt Zentán, aki egy fénykép tanúsága szerint fess fiatalember volt, és aki kitartóan udvarolt Zentáról Szegedre Fischer Lujzának. És akit – amikor annak eljött az ideje – elvittek, és füstté vált. A fényképet 1921 karácsonyán adta anyámnak: Drága vén Alojzjákobnak.

A trafikot anyám ügyesen vezette. Adacalè szigetéről szerezte be a török dohányt. Ahogy a Duna a tengerbe ömlik, három ága van, az egyik ágában volt ez a sziget, a Vaskapunál, amit Ceauşescuék szigetestül felrobbantottak. Mára semmi sem maradt belőle, csak egy tábla jelzi.

Akkoriban a trafikban általában török dohánnyal kereskedett anyuka, azt keresték és purzicsánt, az egy szivar volt. Árult cigarettát is, szivart is, és a legkülönfélébb dohányt – pipába valót is, cigarettának valót is, cigarettapapírt, amit kézzel töltöttek meg, aztán sodorták belőle a szívni valót, előre sodort cigarettahüvelyt is lehetett kapni, aminek szopókája is volt. Inkább maguk töltötték a cigarettát a dohányosok, illetve anyám töltötte apámnak, Ilus néném is a férjének, ebbe Francika is segített. Volt egy nyeles szerkezet, amivel vékony cigarettapapírba töltötték a dohányt. Nem tudom, hova lett a nagyapám ezüst dohánytartó szelencéje, amit később apám is használt.

Hogy a trafikot hogyan kell elképzelni, arról fogalmam sincsen. De azt tudom, hogy az utcára nézett, és az egész világ odajárt. 19-ben jöttek be a románok, és még a 20-as években is jártak oda román katonatisztek meg arabok is a francia hadseregből. Azután jártak persze franciák is. Beszélgetni. Zágon István (Tiszaszőllős, 1893. okt. 30. – Bp., 1975. jan. 10.): színműíró, humorista) is megfordult ott, és Magyar László is.

Szóval vásárlás közben nagy társadalmi életet éltek a trafikban.

Az apám is bejárt a trafikba cigarettáért, és nyilván ott kezdődött az ő románcuk. És ez örök bánata volt a családnak, mert kapcsolatukat mésalliance-nak tekintették. Nem felelt meg nekik Hertelendy György. És nem azért, mert nem volt zsidó, hanem mert nem tartották okosnak. Iskolázott valóban nem volt. Pedig értelmes volt, csak éppen a kereskedelemhez értett, amihez viszont a mi családunkban – anyámon kívül – senki. Nagyon értette a mesterségét, egész életében kereskedő volt, ügynök. Irén mindig úgy mondta, nagyon gúnyosan: Ja, a Gyurka, az a vigéc. Apám családja nem irodalmi németet beszélt, ők azt mondták: Wie geht es? (Ebből a kifejezésből lett a vigéc szavunk.) Irén véleménye meghatározó volt, mert ő volt a „családfő”, ő viselte a nadrágot-kalapot. Ilus korábban ment férjhez, mint anyám, és úgy tartották, hogy ha Ilus értelmiségihez ment hozzá, az ő férjének jogi doktorátusa volt, alább nem lehet adni:

Miért nem mentél a Tábori Gyuszihoz? – kérdezték gyakran anyámtól.

Az apám anyja Schaller Róza. A sváb Schallerek közül többen már a 19. század utolsó évtizedében szocialista nézeteket vallottak, különböző sztrájkokban vettek részt, aztán az 1900-as évek elején megelégelve a lovas rendőrök kardlapozását, kivándoroltak Amerikába. Schaller Róza nagyon fiatalon, 24 évesen tüdővészben halt meg, apámmal együtt négy gyereket hagyott hátra. A gyerekeket Hertelendy nagyapám testvére, Katica néni istápolta. Ő később férjhez ment, és férjével, Lauerral együtt ő is Amerikába ment. A gyerekek a továbbiakban maguk intézték a maguk dolgait.

Apám családjának apai ága Nagybecskerekről származott, ez a település Temesvárhoz van közel. A család nemességét még a17. században kapta, viszont a 19. század második felére már elszegényedtek, így lettek a hertelendi és vindornyalaki Hertelendyek dzsentrik. Hertelend is, Vindornyalak is nemesei birtok volt. A családi címer a Mátyás templomban van. Én még közelről soha nem láttam, csak fényképről. A nemesi származásról sokáig nem esett szó a Fischer családban. Hertelendy György családjáról ez különben is csak jóval később derült ki, nekem is csak akkor lett nyilvánvaló.

Apám tehát nem végzett többet négy polgárinál, nem futotta többre a Hertelendy családnak. A polgári befejeztével, az 1. világháború idején, mivel a katonaságból kiszuperálták, apám azonnal a kereskedelmi pályára ment, az Első Mechanikai Hálógyár utazó ügynöke lett. (Ez a cég halászhálókat gyártott.) Beutazta Szerbiát – szerbül még szülővárosában, Nagybecskereken tanult meg. Aztán Szegeden zsidó nagykereskedőknél volt úgynevezett kereskedősegéd. Rövidáruval kereskedtek a „fehér cégtáblás” Borosnál, a Széchenyi téren. Erre az időre esett, hogy anyámmal megismerkedtek.

Az édesapám és édesanyám 1926-ban házasodott össze Szegeden, akkor, amikor egy nagyszerűnek ígérkező állást kapott. Mivel apám – noha sváb dialektusban, de – anyanyelvi szinten beszélt németül, a cég közép-európai vezetője pedig Bécsben élt, ezért is választották ki őt a jelentkezők közül arra, hogy az amerikai Singer varrógép részvénytársaság vezetője legyen. Viszont a cég magyarországi központja nem Szegeden, hanem Szentesen volt, így édesapámat arra kötelezték, hogy költözzön oda.

1927-ben így költöztek a szüleim Szentesre, ahol apámnak nagyobb volt a cégvezetői fizetése, amit a Singertől kapott, mint a polgármesternek. Én Szentesen születtem 1928-ban.

Anyám New Orleans-i unokatestvére két gyermekével ellátogatott Magyarországra és meglátogatta az itt élő rokonokat, anyámékhoz is eljutottak, Szentesre. (Néhány évvel később a fiút, mint a Lindberg-bébit, elrabolták, hosszú ideig zsarolták a szülőket, ugyanúgy, mint Lindbergéket, és mint az övék, Schwarz Henrik Róbert fia sem került elő, soha többé.) Egyetlen levelet őriztünk sokáig, amit Lilien apámnak és nekem írt.

Anyámék két évig gyerek nélkül éltek, és mielőtt én megszülettem volna, anyám akkor tért át. Valószínűleg biztonságosabbnak látta a jövőt születendő gyermeke szempontjából, és maga amúgy sem tartotta a vallást, nem is volt hívő ember, hát nem okozott ez benne zavart.

1929-ben kitört a nagy gazdasági válság. A Singer cégbeli állás megszűnt, mert a cég beszüntette az európai vállalkozásait. Apám kapott egy nagyobb összeget végkielégítésül, de más munkája nem lett, elhelyezkedni sehol sem tudott. A végkielégítést pedig beleölte az álmaiba: fölvásárolt egy csomó disznót, fajlibát, -csirkét, -galambot, mindazt, ami egy középméretű gazdasághoz szerinte kellett. A legfőbb baj az volt, hogy hiába voltak elképzelései a gazdálkodásról, abszolút nem értett hozzá. 1931-ben minden összeomlott, mert a disznót nem lehetett eladni, nem volt kinek, a válságban nem volt ára, piaca. Tehát az egész gazdaságot föl kellett számolniuk. A vagyon nagyon szerény maradékával Kunszentmártonba költöztünk, apám ott próbált új egzisztenciát teremteni. De újra tyúkokba, disznókba, galambokba fektette a pénzt, így aztán nagyon gyorsan teljesen tönkrementünk.

Pénz nélkül, minden nélkül, velem, a hároméves gyerekkel kényszerültek vissza a szüleim Szegedre, pontosabban a nagynénéim az újszegedi Tárogató utcába fogadtak be minket anyámmal egy időre. Irén néni nagyon haragudott anyámra, nem tudta megbocsátani neki Hertelendy Gyurkát Tábori Gyula helyett.

Apám tehát nem maradhatott velünk. Ő az édesapjánál lakott, amíg rá nem lelnek a megfelelő kis lakásra. A Hertelendy nagypapa egyébként újra megnősült. Az új feleség az anyám szerint végképp nem volt szellemi partner.

Ez a szétszakított élet persze sem anyámnak, sem apámnak nem volt jó, rólam nem is szólva. A szüleim állandóan lakást kerestek. Az első a Somogyitelepen volt. (Most Petőfitelepnek hívják.) Ez a bérlakás egy kertes ház volt, ige-igen messze az újszegedi Tárogató utcától, Szeged túlsó felében. Apám még mindig állás nélkül volt, mindent elvállalt, amivel pénzt tudott keresni, hiszen a munkanélküli segélyből megélni nem lehetett. Olykor az Unio Bank is segített azzal, hogy munkát adott, néha a banknak ügynökölt. Télen havat lapátolt, délben csajkából kapott egy kis meleg levest, a többi állástalannal együtt.

Anyukám ez alatt az idő alatt varrogatott. Ilus néném segítette annyiban, hogy kuncsaftokat szerzett neki, és másképp is támogatta anyámékat: minden hónapban kaptunk tőle lisztet, kakaóport, amire nekem szükségem volt. Francika (Giza néném lánya) ekkor főiskolás volt, az anyukája már meghalt. Epeköve volt, megműtötték, a műtét sikerült, már úgy volt, hogy másnap hazamehet, és mikor reggel Francika megjelent a kórterem ajtajában, üres volt az ágy. Akkor költöztek át Újszegedről a Boldogasszony sugárútra lakni Irén, Ancsi meg Franci.

Azért volt kénytelen Franci a főiskola mellett dolgozni, és közben igen jól tanulni, hogy tandíjmentes lehessen, és meg is élhessen, sőt engem is segíthessen. Rengeteget dolgozott, tanítványokhoz rohangászott, a főiskola könyvtárában is segített, így tehát ő is tudott minket segíteni, meg Ancsika is. Sokszor voltam náluk, minden szombaton. Ők vittek sétálni,velük mentem színházba, Francikával játszottunk, ettem náluk finomakat – krumplistésztát először ott ettem. Anyám sem, nagyanyám sem volt nagy főző zseni. Pénzünk sem volt, úgyhogy ha egy tál ételünk volt, akkor az egy főzelék volt. A Somogyitelep és a Boldogasszony sugárút között a hosszú utat gyalog tettük meg, vagy anyukámmal, vagy Ancsika meg Francika jött értem.

Ilusnak szalonvarrónője volt, ő  ruházott bennünket. Ő választotta ki az anyagot, a fazont, és előfordult, hogy Francikának meg nekem ugyanabból az anyagból ugyanolyan fazonú ruhát varratott. Például akkor igen divatos volt az osztrák dirndli; mindketten azt kaptunk, fekete alapon kis piros, eprek voltak az anyagon. Nekem piros szandált is vett hozzá Ilus.

Amikor hatéves lettem, Francika kitalálta, hogy a Katinak olyan jó a mozgása, olyan csinos kisgyerek, hogy el kell vinni Frankl Lilihez, balettot tanulni. A válogatáson Fankl Lili elvállalt, így kezdtem én balettozni, meg mozgásművészetet és szteppet tanulni a Deák Ferenc utca 23-ban. Francika nemcsak az én taníttatásomat fizette, hanem anyámat is elvitte, akinek Frankl Lili kézimunkát adott, amit aranyszállal kellett kivarrni, és ezt igen jól megfizették. Ehhez az én anyukám nagyon értett.

Közben Irén, miután a kalapos üzlet tönkrement, bérbe vett egy trafikot. Ez egy Horthy-féle hitbizományos feleségé volt, tőle bérelte Irén. (A hitbizomány azt jelentette, hogy ha valaki Horthyhoz hű volt, ennek fejében vitézi címet kapott, és valamilyen üzletet, aminek a jövedelméből meg lehetett élni)

Ancsika ekkor dolgozott telefonos kisasszonyként a postán. A 30-as években járunk, így telt az idő a 30-as évek végéig.

Közben nemcsak, nemcsak Francikával játszottunk képzeletbeli játékokat.

Akkoriban a Csongrádi sugárúton laktunk, Szeged Felsővárosában, szép, füves, vadgesztenyés út mellett. Kieszeltem, hogy egy kis pénztárcára egy fekete cérnát kötök, és az útra dobtam.

Én oda lefeküdtem, fogtam a cérna másik végét. És amikor valaki lehajolt a pénztárcáért, azt elhúztam onnan. Hát ezt, azt hiszem, hogy még Babits A gólyakalifában írta meg? De én akkor még nem olvastam, és ezt a játékot magam eszeltem ki.

Szombatonkét, vasárnaponként voltam Francikáéknál a Boldogasszony sugárúton. Egy tüdőgyógyász házában laktak, ahol óriási, hófehér daturabokrok voltak. (Magyarul angyaltrombita bokrok.) És annak csodálatos illata volt, még most is az orromban van a datura illata. Ma már olyan divat a datura, hogy minden rendesebb házban megtalálható a különböző formája, színe, de akkor még ritkaság volt. Szóval óriási daturabokrok voltak a Boldogasszony sugárúton. Ilusék is ott laktak, de másik lakásban. Francikáék két helyütt is laktak a Boldogasszony sugárúton, meg a Körút és Boldogasszony sugárút sarkán is, de ott nem szerettek lakni. És Irén már akkor beteg volt, bazedovos.

Én csak a bútorokra emlékszem vissza, amiket később bevittek magukkal a gettóba. És amik a szívemhez nőttek: tálaló volt kettő. De ennél volt kisebb is, márványlappal, fehérmárvány volt.

Azután ágyakra emlékszem. Azt hiszem, hogy azok az ágyak még a Francika szüleiéi voltak, és mi vasárnaponként ott játszadoztunk.

Kedves emlékeim közé tartozik az az idő, amikor lementünk a Tisza-partra, barátnőjével mentünk le, és nagyon jól éreztem magamat velük. Ott volt egy elkerített rész az úszni nem tudóknak. Francika ott tanított meg engem mellúszással úszni. A karjára fektetett és azt mondta, hogy: „Ezt a tempót csináld!” Az egyik lábam azért óvatosságból letettem, de végül azt sem kellett letenni, amikor észrevettem, hogy a víznek van felhajtó ereje. És mondtam Francikának: „Én tudok úszni.” Azt mondja: „Ugyan ne mondd!” És megmutattam neki, hogy valóban úszom.

Aztán később volt olyan is, hogy már egyedül mentem le a Tiszára. Már tízen-egypár éves voltam, a háború javában folyt. A strandon a hangszóróból szólt a zene, operettmuzsika. Nagyon szívesen hallgattam az Ábrahám Pál operett részleteit, és nagy megdöbbenésemre egyszer csak kikapcsolták, hogy: „Ez zsidó zene.” És ez bennem a mai napig megmaradt. És akárhányszor, szeretettel hallgatom Ábrahám Pált, mindig az a jelenet merül föl bennem, amikor elhallgat a strandon és a „zsidó zene”.

Természetes volt, hogy a szegedi református elemi iskolába jártam.

A 30-as években az: Állami Árpád-házi Szent Erzsébet Leánygimnázium tanulója voltam. Ez az ország második legjobb gimnáziuma volt, a budapesti Baar-Madas után. És nekem úgy kellett tanulnom és viselkednem, hogy mindig a felszínen maradhassak.

Gimnazista koromban már voltak magántanítványaim Egyrészt anyagilag volt szükség, másrészt pedig – 42-től, 14 éves koromtól kezdve – Francika unokanővéremnek is segítettem, akit közben elbocsátottak az állásából, a deportálás előtt. Persze ő is tanított, négerként, a nevem alatt, mert ő akkor már hivatalosan magántanítványt sem vállalhatott.

Akkor már nem balettozhattam, mert beteg is voltam – akkor volt először epehólyag-gyulladásom, még tornából is fölmentettek.A Szentivánéji álomban balettoztam, amikor az akkori igazgató, Lőrincz Jenő, aki a kultuszminiszter Hóman Bálintnak volt az unokaöccse, lehívatott az irodába és azt mondta: „Hertelendy kérem! Tudhatja, hogy ebből az iskolából nyilvánosan nem szerepelhetünk.”. „És ebből az iskolából nyilvánosan előadásokon nem veszünk részt. Ha úgy érzi, hogy annyira ügyes, akkor vigyék fel a szülei Pestre a balettiskolába és ott folytassa tovább!” Mivel pedig a szüleimnek egy árva fillérje sem volt, így a balett számomra végérvényesen megszűnt. De a zene és a tánc iránti szeretetem idős koromig megmaradt.

Gimnazista koromban színházba is járhattam. Annyira jó tanuló voltam és annyira jó gyerek, hogy a származásom ellenére ingyen jegyeket kaptam az iskolában.

Moziba viszont soha, de soha nem mentem, pedig Szegeden volt mozi. De engedélyt kellett volna kérni az igazgatótól. Így aztán a mozisztárokat csak képről ismertem.

A Szegedi Szabadtéri Játékok már akkor nagy esemény volt. Francika is, anyám is statisztált Az ember tragédiájában. Anyuka talán a párizsi színben volt a tömegben.

Lehotai Árpád volt az Ádám, és egy élő lóra kellett felszállnia, és a ló mindent csinált, amit egy ló szokott, amikor evett. És a Lehotai Árpád nagyon nehezen tudott felszállni a lóra, és rettentő sokat káromkodott, mesélte az anyám.

Én akkor ugyan még kicsi voltam, de az apám fölemelt, és mi csak ott álltunk, valahol hátul. Mert pénzünk nem volt arra, hogy megnézzük.

A gimnáziumi osztályból hat vagy hét zsidó lányt vittek el: És volt például két olyant lány, aki nemzetes volt. Azaz az apjának a vitézi címét örökölte. Ők jártak a vitézi bálokra, 15-16 évesek voltunk akkor.

Miután a többieket elvitték, csak ketten maradtunk zsidó származásúak. Van, aki még talán él. Kanadában, Szendrő Ági, azután talán él még Vadász Éva is.

Az osztályban nem voltak barátnőim. A zsidólányok elkülönültek. A nem zsidók pedig igazán elkülönültek. Mert voltak választófalak közöttünk. Én szegény voltam, ők pedig jó helyzetben voltak, és ez a különbség erősebb volt, mint a zsidóságunk. Az sem volt barátnőm, nem is neveztem barátnőnek azt, akivel a politikát megbeszéltük, a 43-as, 44-es időkben, az éppen aktuális eseményeket, hogy a szövetségesek hol állnak, és hogy állnak. Ő egyébként hihetetlen értelmes lány volt, Görgényi Gitti. Az édesapja gégész volt – különben Ancsikának ő vette ki a manduláját –, az édesanyja meg fogorvos. Szóval igen-igen. jó helyzetben éltek. Mégis ő volt az egyetlen, akivel politikáról beszélgetni tudtam. De igazi barátnőm nem volt, mert én nem értem rá barátkozni sohase. Mert tanítványaim voltak. És azonkívül pedig annyira jól kellett tanulnom, hogy énnekem ne kelljen egy fillér tandíjat fizetnem, sőt, mindig kaptam valamit az iskolától.

Nem volt barátnőm az osztályban, mert nem tudtak hova tenni talán azért is, mert református voltam. Azután volt két negyedzsidó lány, akik rettenetesen féltek tőlem, mert nem akarták elárulni azt a negyed részt. Nem mertek velem barátkozni. Csak jó évek múlva, 1996-ban, az 50 éves érettségi találkozón az egyikük, Illyés Éva – édesapja úgyszintén törvényszéki bíró volt, mint Laci bácsi, jó barátságban is voltak – a nyakamba borult, megcsókolt és azt mondta, hogy: „Végre! Végre nem kell félnünk.”.

Az osztályteremben a Nagy-Magyarország térképe, természetesen mindig ott volt a falon. A tanítás hol ilyen, hol olyan órával kezdődött. Nálunk nem volt „Hiszek egy…”. Időnként egy ünnepségen esetleg elmondtunk egyet („Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.”), a Papp-Váry Elemérné „Hiszek egy”-ét, és a Papp-Váry Elemérné képe is ki volt téve valahol, magyar ruhában, pártában; kövér egy asszonyság volt.

Egy iskolai nap általában hat tanítási óra volt egymás után, az utolsó rendszerint ének-, kézimunka-, rajz meg hittanóra volt. Egy páran voltunk reformátusok, és az mindig a 6. óra utána volt. Általában körülbelül 2 óráig tartott a tanítás. És az órák között a szünetek egyforma hosszúak voltak, egyszer volt 10 perces szünet. Akkor lehetett tízóraizni, meg tejet lehetett venni az iskola-altisztnél, a pedellusnál. Nekem fölajánlották azt, hogy én ingyen tejet kaphatok. Mert jó tanuló meg szegény gyerek voltam. Csakhogy nem fogadhattuk el, mert tejérzékeny voltam, de megköszöntük, azzal, hogy sajnos nem ihatom tejet. Általában mindenki vitt hazulról, én is vittem magammal tízórait. Én általában Liga margarinos kenyeret, amit meggyűlöltem egy életre, de ha már szilvalekvár is volt rajta, akkor valamennyivel jobb volt. Vékony csomagolópapírba, selyempapírba volt becsomagolva. És azt vettem elő, és mindig nagyon undorodtam tőle. Mások általában fölvágottas vajas zsömlét vittek vászonszalvétában.

Nekem hátitáskám volt, de nem bírtam a hátamon vinni, már akkor nagyon fájt a hátam. Azután rajzórára – az mindig két óra hossza volt – rajztáblát és a rajztáblatartót is kellett vinni. Én kicsi voltam, és majdnem a földön húztam. De volt olyan nap, véletlenül úgy rakták össze az órarendet, hogy még tornaóra is volt. Akkor a tornafölszerelést is kellett vinni. Abban gumi tornacipő volt, fehér zokni, fekete klott tornanadrág egy fehér trikó volt. És mindez számomra olyan nehéz volt.

Messze is laktunk nagyon az iskolától, legalább Szegednek ez a része olyan messze volt, hogy borzasztóan elfáradtam, mire beérkeztem. Mindig gyalog mentem. Körülbelül háromnegyed vagy egy órával előbb el kellett indulni, hogy időben beérjek. De sokszor el kellett indulnom jóval előbb, mert a matematika feladatot meg kellett kérdeznem. Attól, aki éppen értette, vagy éppen megmutatta, vagy aki éppen meg akarta mutatni. Olyan messze laktunk, hogy nem nagyon volt jármű, és nagyon elfáradtam, mire odaértem az iskolába, de még inkább, mire hazaértem.

Amikor már bent laktunk a Kölcsey utcában, jártak hozzám a tanítványok tanulni. És természetes, hogy így sokszorosan megtanultam az anyagot, a következő anyagot is. Mert megtörtént olyan, hogy például hetedikes gimnazistaként nyolcadikos tanítványom volt, aki éppen érettségizett. Úgy hívták, hogy Popovecz Ilona. És le is érettségizett, 45-ben. De hozzá nekem kellett elmenni. Ő ott lakott bent a városban és dolgozott már. Talán csak a háború miatt lehetett. Egy mérnökkel lakott együtt, aki Lengyelországból szökött át Magyarországra, lengyel menekült volt. Popovecz Ilonát tehát elég rendesen leérettségiztettem.

Az osztályfőnöknőm, Schneider-Szörényi Erzsébet volt. Nem lehetett azt mondani, hogy engem nagyon szeretett volna. Persze nem kellett, hogy szeressen. De, semmiféle hibát soha fel nem tudott hozni ellenem, sem a viselkedésemet, sem a tanulást.illetően. Ez az én osztályfőnöknőm nem politizált, de valahol, mind a ketten éreztünk valami ellenérzést. 1944-ben, amikor a zsidókat elhurcolták, akkor a tanév kezdetén felállította azt a két lányt, aki még zsidó származású. Mi ketten álltunk föl, és akkor azt mondta: „Ti egymás mellé fogtok ülni.” A harmadik teljesen egyedül ült egy padban. Ő kivételezett zsidó lány volt, mert az édesapja, aki azóta már meghalt, kivételezett zsidó volt, nyilván Horthyt támogatta. Előzőleg én egy Mezőtúrról jött lány mellett ültem, akinek segítettem tanulni. Délutánonként eljártam hozzá, természetesen nyelveket tanultunk együtt. A szüleik meg mindig uzsonnával kínáltak.

Elsőtől kezdve nyolcadikig németet kellett tanulnunk, azután harmadiktól kezdtük a latint és negyedik gimnáziumtól az olaszt.

Én végül 1946-ban olaszból nem érettségiztem, hanem magasabb szintű németből meg latinból.

Ez a mezőtúri leányzó, akivel előzőleg padtársak voltunk, miután az osztályfőnöknőnk elültetett mellőle, ő lebukott a pad alá és azt mondta: „Kati! Szégyellheted magadat, amiért nem vallottad be ezt nekem.” És nem beszélt hozzám. egészen az 50 éves érettségi találkozóig. Ahol viszont szeretettel meghívott magukhoz Kőszegre. Ő gyógyszerész lett – gyerekük nem volt. Én nem utazgathattam, gyerekeim voltak, meg ott volt a férjem meg az orvosi rendelő. De nem is mentem volna el soha hozzá. Volt egy korábbi érettségi találkozónk is, a 38 éves. Azon is ott volt, akkor sem beszélt velem. Illetve lehet, hogy én nem szóltam hozzá.

Nem is nagyon ismertem meg az osztálytársaimat, az arcukat is elfelejtettem, 38 év alatt nagyon sokat változik az ember. Meg mondta Géza, hogy a sok műtét és a sok altatás következtében valahol károsult az agyban a felismerés képessége.

Néhányan voltak, akiket megismertem, de a többitől mindenkitől meg kellett kérdeznem, hogy: „Te ki vagy?”

Visszatérve az iskolai ültetéshez: tehát bennünket a másik osztálytársnőmmel egymás mellé ültetett. az osztályfőnöknőnk. És kicsit nevettünk, kicsit szomorúak voltunk, de bennem mély nyomokat hagyott, amikor föl kellett állnunk az osztály előtt és bevallani azt, hogy én ugyan református vagyok és járok a református templomba, és ahhoz az istenhez imádkozom, akihez a zsidók is imádkoznak, mert Jahve az ugyanaz, de nagyon-nagyon nehezen viseltem el ezt a helyzetet.

Aztán ezzel az osztálytársnőmmel is megszakadt a kapcsolatunk, mivel ő olyan extravagáns lett. Elzüllött. Később az érettségi találkozókon pénzt kért az osztálytársaitól. És nagyon sajnáltam. Teljesen lezüllött, pedig hiperintelligens lány volt, az anyja is, apja is félzsidó volt, valahogy mégis itthon maradhattak annak idején:

Az osztályfőnöknőmről egy mondatából meg a mimikájából megtudtam, hogy valóban náci párti volt. Amikor az osztálytársaim – már ötödik osztályban – megkérdezték, hogy az olasz konzul, a De’ Gregorio bácsi miért nem jön el látogatóba? Mert ők nagyon szeretnék. És erre az osztályfőnöknőm azt mondta, hogy: „Mert Badoglio párti lett.” (Pietro Badoglio /1871–1956/ olasz fasiszta politikus és tábornok. –szerk.) Ezt az osztálytársaim nem értették, de mi ketten csak összenéztünk, és megértettük. Ez volt az az egyetlenegy mondat, amiből megtudtuk, hogy azért haragszik rá nagyon, mert Badolgio átállt. Akkor már a szövetségesek partra szálltak Dél-Olaszországban, és az olasz csapatoknak egy része Badoglio vezetésével átállt a szövetségesekhez.

Egyébként az iskolában a 40-es években – még 44-ben sem – a tanárok részéről antiszemitizmust olyan nagyon nyilvánvalóan nem nagyon lehetett érezni, a kötelezőn kívül. A kötelezőből következett, hogy külön kellett ülnünk. Közben a teljesen zsidó gyerekeket elvitték.

Voltak, akik később visszajöttek, de nem találkoztam egyikükkel sem. Az érettségi találkozókon sem. Illetve volt egy valaki, akinek az apja a Nyilaskeresztes Pártban volt, a mama is, ő maga is náci érzelmű volt. É s utána Ausztráliába ment ki, majd átment Kanadába az én volt jó zsidó barátnőmhöz, és a legjobb barátságba lettek. És én csak ámulva hallgattam. De hát változik az ember. Géza szokta mondani, hogy: „az emberi lélek nem olyan, mint az egyszeregy.” Számolni lehet a környezetváltozással, más emberi hatásokkal is.

Hogy közeledett a front, egy tanárunknál – akinek alezredes volt a férje – lehetett csak észrevenni, aki arra buzdított, hogy nem baj, akármi is lesz, akkor is a végső győzelemig harcolni fogunk. Mármint a katonák is meg civilek is, és nagyon átélve, buzdítóan mondta. Mi ketten csak összenéztünk, nem tehettünk semmi mást, csak, csak összenéztünk egy pillanatra, és ezzel vége volt.

De bennem ez a mondat nagyon mély nyomokat hagyott, és ahogy hazaértem, anyám a háborús éhségtől rosszul volt, és nekem nagyon-nagyon rosszulesett a kettő együtt. Hogy a jólétben élő tanárnő az egyik oldalon, a másikon pedig mi, akik annyira rossz helyzetben voltunk, hogy nem tudtunk ennivalót venni magunknak. Ezt a kettőt nem tudtam összeegyeztetni.

Előzőleg a Boldogasszony sugárútról a nagynénéim, a Dugonics tér 2. szám alá költöztek. Ott nagyon szerettünk, mert mi meg 1944- elején annak a háznak a háta mögött laktunk a Kölcsey utcában.

Korábban a család összefogott, de akkor már nem voltak itthon. Akkor már elvitték anyukádat, Francikát, elvitték az idős nagynénéimet is, Ancsikát meg Irént. Egy transzporttal vitték őket, de nem a gettóból, hanem ahol fehér csillagot hordtak, a Kelemen utcából. És onnan vitték őket a Téglagyárba. A Kossuth Lajos sugárúton végig. Amikor ez a menet vonult, nagyon sokan sírtak a járdán. Mások meg azt vették észre, hogy nagyon sokan nevettek a járdán.

A Téglagyárból vitték őket Auschwitzba. Irén néni már nagyon beteg volt.

Néha kimentünk a Dugonics térre, kiültünk egy padra. Sokszor nagyon-nagyon rosszul volt Irén néni. Ancsika talán még dolgozott, vagy már elbocsátották. Nem tudom. Anyukád, Francika meg tanított. Négerkedett. Meg járt ki Szabadkára a munkaszolgálatos férjéhez. És följelentették zugiskoláért. Akkor volt az, hogy az én nevemen tanított. Át is adott nekem egy csomó tanítványt. Olyant is, akiknek a férfiismeretsége a Nyilas Pártban volt.

A háború alatt anyámnak mindig össze volt készítve egy kis csomag, és mindig a hóna alatt voltak a rendelkezések, hogy bármilyen igazoltatáskor fel tudja mutatni, mi az, ami rám és a lányomra sem érvényes. Egyszer mégis rendőrök jöttek anyámért. El is vitték, én mögöttük mentem, mert azt mondtam, ha az anyámat elviszik, én is vele megyek. Akkor 14 éves múltam. Ez a gabalyodás abból származott, hogy úgy volt nyilvántartva, hogy Fischer Lujza, Hertelendy Györgyné és nem fordítva. Amikor tisztázódott, hogy Hertelendy Györgyné sz. Fischer Lujza, hazaengedték. Hogy ebben mennyire volt benne a sógora (dr. Rádai László) rokonának, a főispánnak keze, nem lehet tudni. Több problémánk nem volt sem nekünk anyámmal, sem Ilus nagynénémnek.

Gémesék (Franci barátnőjének családja) a Kölcsey és a Fekete Sas utca sarkán, egy nagy bérházban laktak. Őket is akkor vitték el, amikor a többieket tehát júniusban. Ők sárga csillagos házba kellett, hogy elmenjenek a Kölcsey utca sarkáról. És utána abban a házban a lakásokba magyar katonatisztek költöztek be. Ők a Szovjetunióból különféle értékeket hoztak haza. Például egy nagy alpakka szamovárt. És az édesapád, mikor bejöttek az oroszok, rohant át hozzánk, hogy: „Elfogadjátok-e ezt a szamovárt? Mert én nem tartogatom.” – És azt mondtuk, hogy: „Hát persze, hogy elfogadjuk.” Úgyhogy a szamovár még most is megvan.

Szóval júniusban vitték el Irénkét, Ancsikát, Francit a téglagyárba és onnan a vagonba, Auschwitzba.

És ezután Szegeden jöttek a légitámadások.

Mi kimentünk a Somogyitelepre egy kis bérlakásba, de onnan visszaköltöztünk, mert félelmetesebb volt kint, mint bent a városban. Kint nem volt óvóhely, csak egy körbezárt bunker, és abban anyám meg én nagyon féltünk. Apukám csak nevetett a bombázáson, ült a szilvafa alatt, és egyáltalán nem félt. De mi nagyon féltünk, és visszaköltöztünk. Azt tanácsolták, hogy menjünk az egyetem óvóhelyére. És valóban: amikor jött a légitámadás, fölkaptuk az iratainkat – amelyek mindig együtt voltak, és szaladtunk át, akár éjszaka is, az egyetem óvóhelyére. Három, legföljebb 5 perc alatt lehetett odaérni. Mind a hárman szaladtunk. Egy alkalommal egy férfi azt mondta, hogy: „Nem sokáig kell már félni.” Soha többet nem hallottuk ezt. Természetesen arra gondolt, hogy nemsokára felszabadul a város.

Akkor már nem jártunk iskolába. Valamelyest berendezkedtünk ­– ahol korábban Gémesék laktak, a Kölcsey utcai sarki házban ­– az óvóhelyen, a pincében, mikor már a front egész közel volt. Január elején én télikabátban egy padon feküdtem, s nem vettük észre, hogy a kaminluk ott van mellettem. Egyszer a bomba levitte a kéményt, és lenyomta a kormot mind. És víz nem volt, amivel le lehetett volna mosni. Örültünk, ha inni tudtunk. Főzni sem tudtunk, világítani sem volt mivel. Több hétig. Éjszakánként a férfiak őrködtek. És egy reggel, ahogy fölmentünk, azt mondták, hogy itt vannak az oroszok. Én egyetlenegy biciklis oroszt láttam és egy csomó ponyvás kocsit, lovakkal. Őrületesen rohantak. Lovak húzták az ekhós szekereket. Festményen láthatsz olyat. Azután a pincébe lejöttek az oroszok, és fogták a töltött fegyvert. És kerestek nyemcit, tehát németeket. Ott nem volt igazoltatás. Olyan volt, hogy ha kell, rögtön agyonlőjük. De a mi pincénkben nem találtak németeket.

Harcok talán a Móra Ferenc Múzeumnál voltak, a Stefánián volt egy pár halott. A múzeum mögött van egy IV. Béla korabeli földvár maradványa, és körülötte egy park, a Tisza-partra néz, azt a részt hívták Stefániának. Talán ott volt valamennyi harc az oroszokkal. Mint kés a vajba, úgy mentek be Szegedre az oroszok, Malinovszkijék. De rettenetesen rohantak tovább. Állítólag a legislegelső csapatoknak italt is adnak, hogy ne féljenek. De ez nem látszott rajtuk, csak úgy mesélték. Azután voltak, akiket elvittek malenkij robotra, az apámat is. A Tisza-parton építettek hidat. De ez a munka nem tartott sokáig. A német kis bombázók, a Messerschmidtek meg bombáztak. Apámat haza is engedték, mihelyt fölépült a híd. A Tiszán egyébként volt vasúti híd is, de azt a szövetségesek szétbombázták, és azért kellett ez az új híd. Lőtték a német gépeket, és azért volt szükség a hídra, hogy legyen min odaszállítani a lőfegyvert. Mikor már bent voltak az oroszok, a malenkij robot azt is jelentette, hogy volt, aki hidat épített, volt, aki meg a töltényeket szállította oda. Szegedet nem annyira rombolta szét a háborúnak ez a szakasza. Ott maradtak épen házak, ahol mi laktunk, az teljesen épen maradt, a Belváros is, a Somogyitelepnek egy része is. De egy szegényebb telepet, a Csillagtelepet – ott volt a németeknek egy hadiszállása – a szövetségesek teljesen lebombázták. Nagyon jó volt a kémszolgálatuk.

Az iskola meg még nem kezdődött újra. Csak a következő évben. Tehát 45 szeptemberétől volt suli. Akkor volt a nagy infláció is: a millpengő, a billpengő. Az apám állást kapott Dénes Leó révén a Városi Közélelmezési Hivatalban, mivel jegyre ment minden. Úgy is fizettek, jegyben. És akinek volt pénze vagy cserekereskedelemre volt valamije, az kiment a piacra és vásárolt. Nekünk semmink sem volt, mi nem tudtunk.

Tehát állandóan korrepetáltam. Nyelveket. Főképp latint, németet. Azután olyanokat, korrepetáltam, akik polgáriból gimnáziumba mentek és latint természetesen a polgáriban nem tanult. Különbözeti vizsgára kellett felkészíteni.

Sokszor elvittek tanyákra, ahol nyaraltam is meg tanítottam is egyben. Például Kecskemét mellett akkoriban volt egy Pálos puszta nevű nagybirtok, és oda. Vagy két hónapig ott voltam. Volt húsz ló, nem tudom, mennyi tehén, és olyan óriási edényekben állt a tej, amilyent még soha életemben nem láttam. Feljött a tejszín, és a kislányok, akiket tanítottam, vették le a tej tetejéről a tejszínt, és kanállal verték föl.

Két kislány és egy fiú volt a tanyán.. És a lány most talán már nyugdíjas pszichiáter, Péter Szabó Ida. A másikuk meg Rózsa volt. Nálunk otthon azért volt német szó. A beszédkészséget talán a szüleimtől tanultam. Akkoriban legtöbbször nyelvtant tanultunk, és azon kívül pedig, egy-egy nyelvnek az irodalmát tekintettük át. De azt, hogy egy beszédkészséget tanítsanak, azt abban az időben nevelőnőre bízták.

1945-ben én újra elkezdtem a korrepetálást. Anyuka meg a varrogatást. A Kölcsey utcában laktunk. Amikor hazajött, abba az utcába költözött Francika is. És még Borból is jöttek oda. Akiket korábban el nem hajtottak a Győr melletti Abdára. Néhányan pedig megszöktek, mint édesapád is.

Francikán – amikor októberben megérkezett – egy szürke kabát volt, maga varrta. Azt mesélte, hogy volt közöttük valaki, aki szabni tudott, ő pedig kézzel megvarrta egy pokrócból. Hozott haza egyébként olyan pokrócot is, ami hajból készült.

Különben Francika akkor nem beszélt a táborról, mert annyira örültünk egymásnak, meg annak, hogy élünk.

Először azt kérdeztük tőle, hogy: „Hát Irén meg Ancsi?” – Azt mondta, hogy: „Ők már nem jönnek haza.” Őket Mengele a másik irányba küldte. Iréntől már az csodálatos volt, hogy kibírta az utat, hiszen már az indulás előtt nagybeteg volt. Egyébként a teljes zentai rokonságból, azaz tízük közül mindössze hárman jöttek vissza. Aztán nem tartották a kapcsolatot, mert szanaszét kerültek. Nem is ugyanabból a táborból, és  nem is ugyanakkor jöttek vissza. Francika csak akkor jött haza, amikor már tudta, hogy az édesapád megvan. A nagynénéd levelezőlapja nagyon-nagyon későn, szeptemberben találta meg. Ha Paliról (a férjéről) nem jött volna értesítés, akkor ő se jött volna vissza. Svédországba készült már akkor. Palihoz meg vagy a Vöröskereszt, vagy a Joint útján ért el a hír, hogy Francika életben van.

Amikor Francika hazajött, valamennyire már föltáplálták, a haja is kinőtt már. Szótlan volt. Nem volt olyan jókedvű, mint azelőtt. Úgy érzem, bántotta, hogy csak ő tudott hazajönni. Aztán 50 évig nem mesélt erről az egész időszakról. És akkor, 50 év elteltével kezdett beszélni. Mesélte, hogy úgy feküdtek az auschwitzi barakkban, hogyha egynek fordulnia kellett, akkor tizenketten fordultak vele. Hogy amikor tífusz tört ki a barakkban, akkor is, kettejüknek volt egy csajkájuk, amiből a levest vagy a reggeli kávét kapták. A barátnőjével volt közös csajkájuk. A barátnője tífuszos lett, bele is halt. Mesélte, hogy a kutyákkal hogyan tartották sakkban azt a rengeteg embert. Mesélt arról, hogy a kápók hogyan bántak velük. Élete végéig hordta a combján a nyomát annak, hogy egy kápó vasalt csizmájával belerúgott. Ötven év múlva tudott mesélni arról is, hogy milyen volt, amikor hetente vitték őket a fürdőbe, és mindég azt nézték, hogy… mi jön a zuhanyrózsából, gáz vagy víz?

Egyszer egy bokor alján valami fényeset láttak, egy lekváros konzervdoboz volt. Elhatározták, hogy majd este megeszik. És akkor azt mondták: „Vajon este meg tudjuk-e enni?” Amíg Géza élt, erre mindig emlékeztünk, hogy ennyire, hajszálon függhet az élet.

(Később mesélte azt is, hogy olyan szappant is hozott haza, amit emberi hamuból csináltak. Arról is beszélt, hogy a fürdőbarakk oldalában látott egy nagy-nagy dézsaszerű hordót vagy hordókat, valami sárga anyag volt benne. Zsír. A szappangyártáshoz szükséges az is.

Azt is mesélte Francika, hogy egyszer az esti szabad órákban, amikor járkálhattak a tábor területén, a kerítés mellett egy öreg zsidó bácsi imádkozott, davenolt, és mellette volt egy-két fej hagyma, a hagymában pedig sok vitamin, élet van: „Hogy adod a hagymát?” És akkor valami őrületes volt a válasz: három adag kenyér volt egy fej hagyma ára. És akkor már tudta, hogy hiába venné meg a hagymát, mert három adag kenyeret nem lehet adni érte. Nemcsak azért, mert annyi tartalék nincs, hanem azért sem, mert ezen is az élet múlik.

 Azt is mesélte, hogy Salzwedelben egy tölténygyárban dolgoztak. A légiriadókat nagyon szerették, mert olyankor lefekhettek a meleg tőltényhüvelyekre, még alhattak is picit, mert az őrök annyira féltek, hogy nem értek rá arra figyelni, mit csinálnak a rabok. Szép látvány volt a német katonák rettegése. Ők meg biztosak voltak benne, hogy nem lesz bántódásuk. Tudták, hogy az ellenállásnak jól működik a kémszervezete.

Volt egy frontról visszajött sebesült katona, akit gumilábúnak hívtak, mert a fél lába helyén gumicsonk volt. Ő például minden hétfőn úgy jött be a gyárba, hogy a küszöbre letett egy uzsonnacsomagot. Tudták, hogy ott lesz, és be volt osztva, hogy melyik héten ki eszi meg.

Már november volt, hideg, és a salzwedeli tölténygyárban a helybeli német munkásnők azt kérdezték, hogy „Hogy nem fázol, harisnya nélkül?” Azt felelte, „Dehogynem fázom.” „Akkor miért nem viselsz harisnyát?” „Mert nincs.” És másnap reggel vittek neki egy párat. –a szerkesztő kiegészítése)

De ezeket a történeteket sem akkor mesélte Francika, amikor hazajött, hanem mintegy ötven évvel később. Amikor megjött, minderről hallgatott, csak a szemében volt valami végtelen szomorúság. Abban a bánatban ez mind benne volt. (De más sem mesélt abban az időszakban. Mert erről nem lehetett mesélni. Nem mesélhető történet ez. Kertész Imre sem akkor írta meg a magáét.)

1945-ben volt az a népbírósági tárgyalás, ahova beidéztek tanúnak a tanárnőm ügyének tárgyalására. Én nem mentegettem a tanárnőmet. Pedig lehet, hogy éppen a tanárnő akarta, hogy én legyek az ő mentőtanúja. És pont én voltam, aki nem mentőtanú voltam, hanem esetleg én voltam az, aki miatt kitelepítették őket. Mert elmondtam, amit annakidején mondott, hogy „az utolsó vérünkig harcolni fogunk”. De akkor már tudtuk, hogy a két nagynénim nem jött vissza, a nagyon szeretett unokanővérem annyit szenvedett, és közben egy csomó megaláztatáson magam is keresztülmentem. Nagyon sok nehéz helyzetet éltünk át. Tulajdonképpen nemcsak magamról, hanem hatszázezer magyar emberről volt szó. A Népbíróság pedig nagyon rossz néven vette azt a bizonyos mondatot. Persze lehet, hogy ennél súlyosabb vádak is fölmerültek a tanárnőm ellen.

Iluséknak nagyon rossz idő volt a háború is, meg az utána következő korszak is. A demokrácia idején több politikai párt volt, de Laci nem lépett be egyikbe sem, természetesen. És amíg még egészséges volt, addig valameddig kapott fizetést, aztán viszont nem kapott semmit sem.

Nagy politikai harcok voltak. Ries volt a belügyminiszter. Lacit elbocsátották a bíróságtól, és még nyugdíjat sem kapott. Ez már a 40-es évek vége volt, a fordulat, 1949 után. Ezért ment el Ilus dolgozni. Akkor eljárt a környéken mosni, takarítani. És ez így ment, körülbelül két, két és fél évig. Abban az időben ki volt mérve, hogy kinek mennyi szoba jár. Ilusnak pedig, mivel már akkor egyedül volt, egy szoba járt. A másik szobába akkor költözött be apám meg anyám. Így kerültek ők oda, a Boldogasszony sugárútra. A harmadik szoba pedig megmaradt a házigazdáéknak, Hajóséknak. Híres cukrász cég volt az övék. Eredetileg az övék volt az egész ház. Egy ideig Ilusék fölött laktak Könyökiék. Úgy tudom, hogy a férfi Újvidéken volt rendőrkapitány, és később fölakasztották az újvidéki események miatt.

Aztán pedig a Keselyákék jöttek oda lakni, akiknek az unokája a mostani operista.

Ilus egszer influenzát kapott, és mivel meglehetősen legyengült állapotban volt, magától az influenzától is, kórházba kellett vinni. És Laci egy este elment megkeresni Ilust, de nem tudta, hogy 2-es Belklinika is van. Aztán valahogy hazavergődött, és vagy agyvérzést kaphatott, vagy infarktust, de meghalt.

Ilus addig élt, amíg egy nagyon szép tálalót meg a faragott bútorokat el nem adta, és a pénzből egy kriptát nem tudott csináltatni. Amikor mindent elrendezett, akkor öngyilkos lett.

A bútor másik részét pedig – nagyon szép hálószobabútor volt eredetileg Laci anyjáé, Józsa nénié volt – anyám visszaadta Leinczinger néninek.

Akkor már újra iskolába jártam. 1946-ban érettségiztem. Érettségi után szívesen lettem volna orvos. De nagyon-nagyon sok egészségi problémám volt. Ezért hagytam abba. Egy évem volt az orvosi karon, de akkor már Honti Gézát – ő már befejezte egyetemi tanulmányait – vőlegénynek lehetett nevezni, viszont még nem kapott fix állást.

Az egyetemen ismerkedtünk meg, 1946-ban. És 46-ban megfogadtuk, hogy egymás mellett maradunk. 1947-ben a MEFESZ-nek (a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Országos Egyesülete) – egy baloldali szervezetnek volt az alelnöke. Pontosan tudta rólam, hogy én is baloldali érzelmű vagyok.

Kinézett magának – én soha nem néztem ki senkit magamnak –, aztán valaki közös ismerőst keresett, és az bemutatott bennünket egymásnak. De hogy ki volt az, arra már nem emlékszem.

Nekem megvolt a magam elképzelése, hogy milyen legyen, aki udvaroljon. Legyen értelmes, akivel tudok beszélgetni. Sportos legyen – Géza bokszolt –, és… hozzám vonzódjon. Tehát szeressen engem! És humorérzéke legyen, az nagyon fontos volt!

És főképpen fogadja el az én hihetetlen szegénységemet, amiben én éltem! Hál’ istennek ők sem voltak gazdagok. De a családja igazi proli volt, ordenáré, buta, igénytelen.

Nagyon rosszul, rendkívül rosszul fogadtak. Buzgó katolikusok voltak, akiknek maga Szűz Mária többször megjelent. És én megmosolyogtam ezt. Most már nem mosolyognék rajta, hanem azt mondanám, hogy szegények. Szóval – úgy éreztem – nem voltak hozzám jók. Lenéztek, mert szegény voltam. Géza nem volt zsidó, sem senkije az égadta világon. Ez is rossz pont volt a Honti család szemében, a származásom.

És más lányt akartak Gézának. Egy katonatisztnek volt egy lánya: Túri Mari, festő. Állítólag szép képei vannak. (Én nem láttam egyiket sem.) Gézának pedig semmiféle érzelmi kapcsolata soha nem volt senkivel. Nekem sem. Ha lehetett volna is, nem érdekelt senki. Nekem nem kellett – ahogy elmondtam – senki más, csak Honti Géza.

1946-tól kezdve 49-ig Géza a Gyógyszertani Intézetben dolgozott mint gyakornok, fizetés nélkül.

Volt egy biciklije. A vázára felültetett, és azzal mászkáltunk. Ez volt a 280-as Mercédeszünk. Volt, hogy nem volt lámpája és a Szentháromság utcán egyenesen belementünk egy nagy homokkupacba. Szóval jól megvoltunk mi ketten. Olykor eljött hozzánk, a biciklivázon levitt oda hozzájuk, az Alsóvárosba. Az apjával többször beszélgettünk. Az anyjával – túlzott vallásossága miatt – semmiről nem tudtam beszélgetni.

Később motoroztunk is.

1949-ben pedig összeházasodtunk. És attól kezdve lettem mellette háttér.

És azután, ő Hódmezővásárhelyen kapott belgyógyász alorvosi állást és egy szobát, a kórházban. A szobában volt egy ágy, egy szekrény, egy asztal, négy szék. A másik ágyat Ilustól kaptam, és mi vittük oda.

Így lett két fekvőhelyünk. Ott született meg az első gyerekünk, Gyurika. Abban az egy szobában.

Kosztolni közösen kosztoltunk lent a kórházi dolgozók ebédlőjében. De hiába volt nagyon-nagyon jó, nekünk rendkívül zsíros volt. Rájöttünk, hogy epés diétást kell kérnünk, és akkor már nekünk is jó volt.

Amikor én férjhez mentem, akkor ment anyukám állásba. A Gyógyszertár Központban volt részlegkönyvelő. Akkor már persze nem számított, hogy zsidó származású.

Az apám pedig Dénes Leó jóvoltából a Városi Közélelmezési Hivatalnál kapott munkát.

Így aztán anyagilag ők is valamelyest megvoltak. Mi meg Vásárhelyen éltünk. Közben Laci meghalt, Ilus meg öngyilkos lett.

Mi két évig laktunk Hódmezővásárhelyen a kórházban, Gyurika már elmúlt egy éves, amikor

 Pécsre mentünk a klinikára, mert Géza ott akart belgyógyász szakvizsgát tenni, Hámori professzornál.

Bent laktunk a klinikán, ugyancsak szolgálati lakásban. Annak fejében, hogy bent laktunk, Géza volt az állandó ügyeletes.

Az 50-es évek elején rendkívüli szegénység volt. Géza fizetése kétszáz-egykét forint volt, abból levonták a lakást és a kosztunkat. Egy fűszerüzlet kirakatában megláttunk egy doboz szardíniát, 13 forintért. Egy hónapig nézegettük. A levonás után annyink maradt, hogy például egy hónapig arra gyűjtöttünk, hogy a hónap végére sikerüljön 13 forintot összespórolnunk, és megvennünk a szardíniát.

A gyerekkel rengeteg probléma volt, mert Gyurika fehérjeallergiával született, ami akkor még nem volt divat. De annyira érzékeny volt a fehérjére, hogy még az anyatejet sem bírta. Kétszer volt a halál közelében, mind a kétszer még Hódmezővásárhelyen. Egyszer Gézától kapott vért.

És egyszer pedig, amikor láttam, hogy a gyerek nagyon rosszul van, mert annyi a vízvesztesége, hogy a folyadékmennyiséget feltétlenül pótolni kell. De ez otthon nem sikerült, akkor fogtam és rohantam be vele Szegedre, a Gyerekklinikára. Ott aztán nagy nehezen, hosszú hetek alatt helyrehozták. És még két évig különleges diétán élt, ehetett főtt sárgarépát, lencsét, borsót passzírozva, cukor nélkül, de cukorpótlóval ízesítve. És kijártunk a gesztenyésbe, ami most már teljesen eltűnt Pécs környékéről, és gesztenyét szedtünk, mert az ingyen volt, megfőztük, és azt is lehetett neki adni. Lehetett volna banánt is, de hát az akkor, az 50-es évek elején se égen, se földön nem volt.

Két év alatt két műtéte is volt, az egyiket Vásárhelyen csinálták, a másikat pedig Pécsett. Aztán Géza katona is volt. Én meg azalatt bent lakhattam a klinikán a gyerekkel. Géza katonaként is kapta a kórházi fizetést.

Amikor Géza kitűnőre leszakvizsgázott belgyógyászatból, azt mondtuk, hogy most már elég ebből a borzasztó szegénységből. És akkor az Orvosi Hetilapból kinéztük Kecskemétet, ahol is meghirdettek egy rendelőintézeti állást, lakással. Akkor jöttünk Kecskemétre, ahol Géza vezető belgyógyász lett. És félállásban laboratóriumban is dolgozott.

27 éves voltam, amikor megszületett Katika, Géza pedig Kecskeméten elkezdte a magánpraxist.

1953-ban meghalt Sztálin, és lehetett magánrendelő! (Volt még egy néhány idős kollégának is.) És akkor fölvettünk valakit, de szabályosan bejelentettük. Azt bizony már nagyon rossznéven vette a rendszer, hogy nekünk bejelentett alkalmazottunk van. De ezért nem lehetett engem is bejelenteni, és ezért van az, hogy én Géza halála után az ő nyugdíjának csak a felét kapom. Tehát akkor a magánpraxissal könnyebb élet kezdődött a számunkra.

Az anyukám 1959. januárban agyvérzést kapott és fél évvel a nyugdíjazása előtt, még ugyanebben az évben meghalt. Akkor apukát áthoztuk Szegedről, mert én a két gyerektől, meg a magánrendelőtől nem tudtam átjárni hozzá, hogy ellássam. És felszámoltuk a szegedi lakást. Apuka átjött Kecskemétre, egy kis félkomfortos lakásba, de napközben rendszeresen nálunk volt, csak aludni ment haza. A családjából akkor még mindenki élt. A háborúnak még a szele sem érintette meg a Hertelendy családot.

Apuka természetesen kapott nyugdíjat, a Közélelmezési Hivatal révén, de azt félretette. Hiszen mindig nálunk volt, a gyerekekkel foglalkozott. Sétált velük meg nekünk is besegített ebbe-abba.

Az volt az álmunk, hogy egyszer visszamegyünk Pécsre. És ahogy elkezdte Géza a magánpraxist, azonnal vettünk egy 550 négyszögöles mandulást Pécsett, a kőbánya fölött. Teljesen elvadult állapotban volt. Apuka annak a rendbe tételében is segített.

Volt ott egy faház is. Azt egy kőművessel kicsit átdolgoztattuk. Aztán vettünk Lellén, az autós üdülőben egy másfélszobás lakrészt. De közben egy szerencsés véletlen folytán – régi álmaként – 1954-ben, vagy 55-ben Géza vett két hold sívó homokot Kecskemét körül. Szőlőt akart bele telepíteni. Gazdálkodni akart. Az volt a csuda, hogy meg lehetett venni, mert hogy rögtön utána téeszesítették azt a területet. Na, kárpótlás gyanánt, az apám egy hatalmas libával a hóna alatt jött haza! Egy óriási gúnár volt. Mit csináljunk vele? Hát aztán körbeszaladgáltam mindenütt, hogy találjak valakit, aki levágja, és azt hiszem, hogy segítettem megpucolni is, aztán azt meg kellett valahogy csinálnunk. Szóval apuka ilyenekbe is besegített.

1967-ben halt meg.

Nyárlőrincen építettünk egy 12 m2-es faházat, a Holt-Tisza partján. 1000 négyszögölön volt, embermagasságú gazzal. Amit aztán ki kellett irtani, ki kellett tisztítani, megtrágyázni és állandóan locsolni. Ezt azután eladtuk. Árpádszálláson, ami Lakitelekhez tartozott, ugyancsak a Holt-Tisza partján vettünk egy másik telket És oda az utcáról bevezettettük a vizet, és építtettünk egy 3 szintes nagyon szép épületet. Később ezt is eladtuk, mert már akkor kezdett fölmenni az üzemanyag ára. Tehát autóval nem nagyon tudtunk kijárogatni. Pedig még laskagombát is termesztettünk, de azt mindennap locsolni kellett. A nyárfarönkre tettük a micéliumot. És így volt nekünk gombánk is. Közben Kecskeméten még kétszer változtattunk lakást.

Géza pedig mindeközben csinálta a magánpraxist, éjjel-nappal. A rendelőintézetben volt a belgyógyászok vezető orvosa.

1955-ben kezdődött a gyógyszerrel való bíbelődés, egy orvos barátjával, aki az onkológián dolgozott. Gyógyíthatatlannak tartott betegeken próbálták ki a Merapidot, eredményesen.

1969-ben, mivel ő volt az egyetlen, aki Magyarországon komolyan foglalkozott a szervezetben lévő fontos anyaggal, a hisztaminnal, Gézát meghívták Skóciába egy nemzetközi konferenciára előadást tartani vendégprofesszorként.

Géza soha nem lépett be a Kommunista Pártba, és 69-ben feltűnt, hogy miért pont őt hívták meg Magyarországról, mért nem valaki olyat, aki párttag? Akkor már a Mátyási utcában laktunk, ami egy osztott lakás volt, el volt falazva egy része, és a fal túlsó oldalán a szovjet hadsereg legmagasabb rangú tisztjei laktak, akik rövidhullámú adón rádióztak.

És mivel nekünk angol nyelvű folyóiratok jártak, ezt összekapcsolták azzal, hogy felőlünk be lehet mérni a rövidhullámot, akkor pedig ott nyilván egy kém tevékenykedik.

Géza szociáldemokrata volt, Kéthly Annának dolgozott annak idején. A Szociáldemokrata Ifjúsági Kollégium igazgatója is volt. De kém nem volt.

1969. szeptember 9-én tartóztatták le Gézát. Hat detektív körbevette, az utcát jobbról-balról lezárták a rendőrautók, így vitték el. Aztán az egyikük, Pulai, később elnézést kért. A másik, akit Gézára állítottak, fiatalkori barátja volt, amerikás magyar. Maul Ernő. Neki azt ígérték, hogyha a haverját jelentgeti. több mindent engednek meg, mint egy átlagos amerikás magyarnak.

Házkutatás is volt nálunk, aminek persze semmi eredménye sem volt: semmit sem találtak, ami azt bizonyította volna, hogy ő valami rossz fát tett volna a tűzre.

Amíg bent volt, vallatták is. A vallatásról azt mesélte Géza, hogy egyáltalán nem bántották, sőt nagyon udvariasak bántak vele. Volt, amikor beszélgettek vele, s volt, amikor le kellett írnia a vallomását, de állandóan provokálták. Volt egy cellatársa, zsidó származású, az ó révén akarták megtudni, Géza nem zsidó-e. Mert engem nem tudtak hova tenni, a családot, az ipszilonos Hertelendyt meg az ivel írt Hontit: Meg azt, hogy Géza balodali, mégsem föltétlen híve a Szovjetuniónak.

Azalatt, amíg Géza bent volt, a két gyerek természetesen tovább járt iskolába. Katika osztálytársai sugdolóztak, hogy az a hír járja, hogy tőlünk vödörrel vitték el az aranyakat, amit a kémkedés fejében kaptunk. Borzasztó volt. A kecskeméti igazgatónő, Nemesszeginé meg a helyettese is azt ajánlotta, hogy forduljak pesti ügyvédhez, mert Kecskeméten senki nem merte elvállalni Géza védelmét. Ezt a tanácsot megfogadtam, így majdnem minden nap fent voltam Pesten. A pesti ügyvéd – már nem él – Barabás Géza volt, ő kérdezte tőlem sokszor, hogy: „Igazán nem zsidó a maga férje?” Mondom: „Higgye már el, hogy én vagyok az a családban és nem ő.!” Mert Kecskeméten az járta – bizonyos körökben –, hogy itt zsidóüldözésről van szó.

Már korábban vettünk Pesten egy pianínót, részletre. Most meg kellett mondanom, hogy: „Kérem, a férjem le van tartóztatva, és most nem tudok fizetni. Vagy visszaveszik a pianínót tőlem, vagy…” „Nem, kérem szépen, mi várunk.” A háztartási alkalmazottnak sem tudtam fizetni. De ő is azt mondta, hogy nem baj, és nálunk maradt.

Gyuri akkor már gimnazista volt, Pesten. A gimnáziumi igazgató azt mondta, hogy bármiben tudnak, mindenben segítenek.

Apám is, amennyit a szerény nyugdíjából tudott adni, adott. Ő különben arra gyűjtött, hogy a sírjukat – anyámét meg a magáét – megcsináltassa, műkőből.

Egy hónap múlva Gézát kiengedték, mindenféle bocsánatkérés nélkül.

Amikor kiengedték, jött valaki és megigazította a telefonunkat. Mondom: „Hát nem rossz a telefonunk.” „Nem baj az, kérem szépen, bent azt mondták, hogy rossz a telefonjuk.” Attól kezdve hallgatták le a telefonunkat.

Aztán, ahogy Géza hazajött, azonnal helyreállt körülöttünk a rend. Visszavették az állásába, és tudtam fizetni ide is, oda is.

A gyerekek még sokáig azzal hülyéskedtek, hogy direkt hangosan beszéltek. De azért az mindig bennük van, hogy csak olyat szabad mondani, meg úgy, hogyha váratlanul ott van egy mikrofon, akkor is lehessen vállalni.

Ez bizony nagyon furcsa korszaka volt az életünknek.

1970-ben műtöttek engem az onkológián.

Gyuri a negyedik osztályt Pesten végezte a gimnáziumban, ami most Bartók Béla nevét viseli. A Konzervatóriumban két évet végzett egyszerre, az utolsót egy teljes évig végezte. És utána megkérdeztük, hogy akar-e orvos lenni. És Gyurika nem akart. A trombitát akarta folytatni.

Akkor abban maradtunk a férjemmel, hogy ha Gyurinak járt, hogy felküldtük tanulni Pestre, akkor Katinak is járhat, hogy ne a kecskeméti ének-zeneiben tanuljon, ahol már nagyon szép eredményeket ért el a csellóművészet terén. Végül őt is felküldtük Pestre, ahol Szilvási Laci bácsi maga választotta ki tanítványának.

És akkor a negyedrészt zsidó Katika elkezdett érdeklődni a zsidóság iránt.

Ez pedig úgy kezdődött, hogy a hatnapos háború időszakában, olyan 12–13 éves korában elkezdtem adagolni, mesélni, hogy a családnak van egy zsidó vonala is, így aztán mi is zsidók vagyunk.

Dr Honti Gézáné lánya, Bíróné Honti Katalin egészíti ki a történetet:

„Akkor még nem tudtam, hogy ez most mit jelent. Körülbelül úgy hatott ez rám, mintha most valakinek azt mondanák, hogy nem ez az édesanyád, hanem valaki más. És akkor átgondoltam, és azt mondtam, hogy jó, hát akkor így van minden rendben. Elfogadtam.

A bátyám nem hallotta meg ezt a hívó szót. Ő nem nyitotta ki az ajtót, talán még a fülit is becsukta. Mert a főiskolán olyan társaságba került, ahol divat volt szidni a zsidókat. És benne kettévált ez a szerep, mert miközben egyfelől együtt röhögött a többiekkel a zsidó vicceken, másfelől volt olyan tanára, akiről tudjuk, hogy zsidó volt, és aki megérzés alapján is, szakmai sikerei meg eredményei miatt is tolta Gyuri szekerét. És Gyuri ezt nagyon élvezte, lubickolt a sikerben.

Én viszont elkezdtem olvasgatni, hogy tulajdonképpen mivel is jár az, hogy az ember zsidó származású? És amikor rájöttem, hogy hány tudós, művész szerzett dicsőséget ennek az országnak, akkor büszke lettem. És úgy döntöttem, hogy gyerünk ide, ebbe fejest ugrani.

Kecskemét még kisváros volt, a szocializmusban egyébként sem illett templomba járni. És akkor én is feljöttem Pestre, és a pesti osztálytársaim között voltak, akik nyíltan vállalták, hogy zsidók. Nem zsidó származásúak, hanem ők úgy mondták, hogy zsidók. Zsidó vagyok.

És ezek az osztálytársak fantasztikus agyú, fantasztikus eredményű gyerekek, és hihetetlen szellemiséget adtak az osztálynak. Volt egy-két olyan osztálytársam, aki tulajdonképpen nem is muzsikusnak készült, de ők voltak az osztály magja, hihetetlen társaság.. És akkor úgy döntöttem, hogy szeretnék közéjük tartozni.

A következő lökés az volt, amikor albérletbe kerültem, és az egyik albérletben nagyon érdekes helyzet alakult ki, mert a főbérlő nénik zsidók voltak, a társbérlő pedig, aki az én szobámon keresztül szaladgált be a maga szobájába, nyilas volt. Akkori már nagyobbacska lány voltam, érettségi táján, tulajdonképpen szinte felnőttként mérlegeltem, hogy mit, hova akarjak tenni. A főbérlő néniknek, Máriának meg Ilonkának, a 70-es években, mint egy éjjeliszekrény, olyan hatalmas rádiójuk volt, és buzgón hallgatták a BBC-t, Kölnt és a Szabad Európát. És mindig megvolt az időpontja, hogy mikor, hová kell tekerni a keresőt. Sötét volt a Kisfaludy utcai szobában, és ha éppen valami napsugárka besütött volna, azt is elvette a rengeteg szanzavéra – és akkor a pici, töpörödött nénik a hajlott hátukkal odatelepedtek és rádióztak. És lehetett lemezeket is hallgatni, mivel még annakidején a papájuké volt a Népopera meg az EMKE Kávéház, és nagy-nagy zenedélutánok voltak náluk. Azt mesélték, hogy: „Hát ott zongorázott nálunk a milyen Tóni? Hogy hívták azt a jóvágásút?” Mondtak valami német nevet. „Igen, de hogy hívják most?” „Ja, Dorát! Nem a Doráti az?” „De az, az.” Ilyen fantasztikus volt! Csodák voltak! És amikor anyukám apukámmal feljöttek hozzám, akkor is lehetett lemezezni, Apukával meg nagy politizálás meg nagy történelmezés zajlott.

Akkor már kisegítő iskolában dolgoztam, és elmentem albérletbe Ili nénihez. Ő viszont vallásos zsidóasszony volt a Visegrádi utcában, szabályos kóser háztartással. Ili néninek a férje rabbi volt, a papája pedig az olaszliszkai csodarabbi volt, és rengeteget mesélt róla. Nagyon érdekes történetek voltak.

Tudta, hogy zsidó vagyok, ilyen alapon aztán megbocsátotta az összes neveltetési hiányosságomat, és talán még tupírozni is akarta: hogy majd ő aztán rendes zsidó lányt farag belőlem. Mert látja, hogy jó alany vagyok. Azért társaságot is szervezett nekem: szombat esténként el kellett mennem a József körút 27-be a lányával, Judittal, aki az Anna Frankban érettségizett, és egy évvel idősebb volt nálam.

Aztán jött az újév, a nagyböjt és Ili néni azt mondta, hogy egy hét múlva elvisz engem a templomba. Nagyon-nagyon örültem neki, fölvettem az ünnepi kendőmet, és a Hegedűs Gyula utcai imaházban fölmentünk a női szakaszba. Aztán ott olyan lárma volt, hogy én a hangomat nem hallottam, és vártam, hogy mikor kezdődik a szertartás. De aztán láttam, hogy annak most már mindjárt vége is van. És Ili néni, mindenkinek bemutatott. Mondta, hogy: „Az anyja egyébként zsidó!” Szóval, lehet, hogy így néz ki, de higgyétek el, hogy az anyja zsidó.”

Hát végül is belekóstoltam az ortodox életbe. A szobám ablakából ráláttam a kóser mészárszékre, és láttam, hogy az ajtófélfát meg kell simogatni, aztán becsukni az ajtót. Aztán láttam, hogy a hétvégére, vagy az ünnepekre hogyan kezdik el a főzést, hogyan imádkoznak. Vagy pénteken hogy gyújtanak gyertyát, halottam, mit mormolnak.

Ili néniék azt is kinézték már, hogy majd kivel hozzanak össze. De aztán az annyira, de annyira zsidó fiú volt, hogy neki nagyon nem feleltem meg. Ezt meg is mondták nekem, mert ez, mármint a házasságkötés, üzlet volt.

Az utolsó felvonást a barátnőm jelentette, Judit, akivel a munkahelyemen találkoztunk össze, az iskolában. Juditnak az apja volt zsidó. Betérni hát nem térhetett be, akárhogy is akarta.

De azért elvitt engem kulturális rendezvényekre a Bálint Házba, utoljára a Hanna Klubba. Amikor gyerekeim még picik voltak, akkor indirekt módon vonta be őket is a zsidó életbe: táncházba vittük őket. Most pedig olyan, mintha hazaérkeztem volna, olyan otthonos minden. Jólesik, ha azt mondják a Hanna Klubban, hogy: „Jaj, te is itt vagy? Gyere, ülj le! Ide gyere, ehhez az asztalhoz!” – És: „Na meséljetek! Mi van veled, Jutka? És Kati? Hány hete nem láttunk már?” Szóval ez fantasztikus! És az emberek ott boldogan segítik egymást. Pontosan azzal, hogy összetartoznak.

A gyerekeim tehát már ebbe születtek bele. Marcinak jobb a radarja. Amikor kicsi volt, a Bálint Házban egy gyerekprogram volt, egy „Ki mit tud?”-szerű vetélkedő. Mózesről volt szó, és Marci tudta a választ. Amikor megkérdezték, hogy honnan tudja, nyilván a Tórát kellett volna említenie, de azt mondta, hogy: „a nagymamának a festményén a mózeskosárban fekszik a kis Mózes.” És persze annak idején anyukám elmesélte neki a történetet. Tavaly pedig fölvették a Lauderba, aztán anyagi okok miatt erről mégis lecsúsztunk.

A férjem, Rudi egyáltalán nem bánja ezt a közeledést, sőt örül neki. Noha maga nem zsidó, de a vöröskés-barnás hajszíne, kicsi szakálla miatt pont úgy néz ki, mint egy rendes zsidóember.

Egyébként a visszakanyarodás még abban is érződik, hogy Pesten a Páva utcától három utcányira lakunk. Anyuka szóba hozta, hogy semmit nem tudunk Irén néniről, hát majd bemegyek a Páva utcába, elhozok egy nyomtatvány, egy űrlapott, kitöltjük és visszaviszem a Holokauszt Központba, hogy Irén néninek utána tudjanak nézni.”

Dr Honti Gézáné megjegyzése: Bánt, hogy Irénnek, Ancsinak, Imrének sehol nem találom nyomát, hiába keresem akár a zsinagógában, akár a zsidótemetőben, akár a reformátusoknál, sehol sincsenek.

Yacob Hollander

Yacob Hollander
Uzhgorod
Ukraine
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: October 2003

Yacob Hollander is a stout man of average height. He is growing bold, and there are red hairs with streaks of gray around his bald patch. Yacob is very reserved. He speaks quietly and slowly considering every word. His memories are very hard for him, but he is determined to tell everything that happened to him and his family. Yacob lives in a two-bedroom apartment in a modern building in an old district of Uzhgorod. He lives with his second wife Svetlana. They don’t have any children. They have modern furniture in their apartment. There are many books, mostly in Yiddish and Hungarian. Reading is Yacob’s favorite pastime. He and his wife get along very well and care for each other. They are very friendly and hospitable and are happy to have guests.

My father’s family lived in Dorobratovo village of Irshava district in Subcarpathia [1]. This village doesn’t exist now. Irshava town [70 km from Uzhgorod, 640 km from Kiev] was spreading after WWII over the territory of adjoining villages, including Dorobratovo. I’ve never been to Dorobratovo and know only what my father told me about this village. In the 19th – early 20th centuries it was a small Ukrainian village. [editor’s note: Most probably it was a Ruthenian village.] There were about 150 families living in it. Among them there were 15-20 Jewish families. The Jews living in Dorobratovo dealt in crafts and farming. There was no synagogue in the village and Jews got together in a prayer house for a minyan. Only men were allowed to attend it. Women were not allowed to go to the prayer house. On big holidays they went to the synagogue in Belki, nearly 2 km from Dorobratovo.

My grandfather Yankl Hollander came from Subcarpathia. I don’t know where exactly he was born. My grandfather was born in the 1850s. My grandmother’s name was Ella. I don’t know the place of her birth or her maiden name. I think my grandmother was about the same age as my grandfather. My grandfather was a shoemaker. He had a small shop in the house where the family lived. My grandfather made and fixed shoes. My grandmother was a housewife like all married Jewish women at the time. Jewish families had many children, and it was necessary to take care of them. Women cooked and washed, looked after livestock and worked in the field. Of course, the family dealt in farming. I don’t know whether they grew things for sale, but they certainly grew vegetables to feed the family. My grandfather had about 10 hectares of land.

There were six children in the family: 4 sons and 2 daughters. My father Shloime Hollander was born in 1899. Of all his brothers and sisters I only knew his younger brother Berko, born in 1903. When I was born, Berko lived in Kamyanske village [65 km from Uzhgorod, 645 km from Kiev], where our family also lived. I also dimly remember my father’s sister living with her family in Mukachevo [40 km from Uzhgorod, 660 km from Kiev]. I don’t remember her first name, but her marital name was Itzkovich. Her husband was a cabman and had a cab and horses. I only saw my father’s sister, her husband and children, when I was a child, and this is all I remember about them. One of my father’s brothers, whose name I don’t remember, served in the Hungarian Army during World War I. [Editor’s note: In the Austro-Hungarian double monarchy (1867-1918) there was no separate Hungarian military; the two states had three areas that they managed together: foreign affairs, finance and military. Therefore his uncle must have served in the KuK army [2].] He lost his both legs to the war. He had so many combat awards that they were crowding on his military jacket. Being a hero and invalid of the war he had a big pension and privileges awarded by the state. After World War I he lived in Budapest. [Trianon Peace Treaty] [3] I’ve never seen any others and don’t know their names.

My father studied in a general Ukrainian school, the only school in Dorobratovo. [Editor’s note: It must have been a Ruthenian school. Ukrainian and Ruthenian are similar languages and the official Soviet policy after 1945 was the denial of the separate Ruthenian identity; they were regarded Ukrainian and the Ruthenian language a Ukrainian dialect.] There was no cheder in the village. My grandfather taught his children to read and write in Hebrew and taught them prayers. They only spoke Yiddish in my father’s family. They spoke the Subcarpathian dialect of the Ukrainian language called Ruthenian with their non-Jewish neighbors.

I remember my grandfather Yankl a little. He was a short and stout man and had a thick beard and payes. My grandfather always covered his head. He wore a kippah at home and a hat to go out. Probably, at that time all Jews had their heads covered. Even in the morning, when a Jewish man got up, he could only make 3 steps without a head covering. On weekdays my grandfather wore his work clothes. He had a long black jacket to wear on Sabbath and Jewish holidays, when he went to the prayer house or synagogue. All I remember about my grandmother is that she was a short and thin old woman wearing a black kerchief as low as her brows and black clothing.

My mother’s family lived in Kamyanske village of Irshava district. My grandfather Isroel Klein was born in Kamyanske in 1852. My grandmother Ghita was born in a village near Kamyanske in 1854. I don’t remember which one it was. My grandfather was a cabman transporting people and loads. He had beautiful horses and a phaeton decorated with carvings.

Kamyanske was a big village of about 350 houses. There were about 150 Jewish families. It was a wealthy village: families had a lot of land and kept livestock. Jews dealt in crafts and trade. Jews also owned taverns and inns. There were wealthier Jews who owned bigger stores selling fabrics, shoes and more expensive food products, but most of them were selling consumer goods: flour, butter, cereals, herring, sugar, matches, kerosene and whatever else villagers needed. There were Jewish shoemakers and tailors. They owned small shops. They didn’t hire employees preferring apprentices and this was beneficial to both sides. Parents didn’t pay for their children’s training. Each craftsman had 4-5 apprentices. It took 3 years to become a shoemaker or a tailor. In the first year of training apprentices helped their masters about the house fetching water or cutting wood – whatever errands their masters gave them to do. When the first year was over, apprentices began to do simple work and in the third year apprentices started working, but their masters didn’t pay them for work. Tailors received orders and did measurements and their apprentices made garments. Christians dealt in farming in Kamyanske farming the lands and keeping livestock.

About one third of all Jewish families in Kamyanske were Hasidim [4]. There were two big synagogues in Kamyanske: one Hasidic and one for all other Jews. Hasidim also had a shochet that only did slaughtering for them. Hasidim had their own life staying aside from other Jews. Women went to the synagogue on Sabbath and other Jewish holidays. They had seats on the 2nd floor.

There was no anti-Semitism in Subcarpathia and in Kamyanske in particular, during the Austro-Hungarian and the Czechoslovakian rule. [First Czechoslovak Republic] [5] Generations of people of different nationalities were living side by side learning to be tolerant and respect each other’s faith and religion. Jews were treated with special respect. People believed them to be smart and close to God. Occasionally Ukrainians addressed a rabbi to solve their disputes. The rabbi never refused to provide assistance, and his advice was valued and followed. Once our neighbors addressed the rabbi to advise them on a balk between their fields that they kept arguing about. Another time four brothers asked the rabbi to teach them to share their father’s heritage. They had argued for months before they turned to the rabbi for advice. I don’t know what the rabbi decided, but the brothers never lived peacefully from then on. They lived in our street and so I know about this case. Of course, there were other cases, but I only remember these two cases after so many years.

I remember my grandfather’s and grandmother’s house very well. It was a solid spacious village house, 2 rooms and a big kitchen. It was built from air bricks: mixture of clay and cut straw dried in the sun. Standard bricks were expensive and were only used to build official buildings. There were air brick and wooden houses in the village. My grandparents’ house had tile roofing. Poorer people had straw and reed mat roofs in their houses. My grandfather and grandmother were quite wealthy and had sufficient land.

In the Klein family there were probably the most children of all families. I don’t know how many children died in infancy and childhood, but 14 survived. Unfortunately, I can’t remember their names. I know that there were three sons, and the rest were daughters. My mother, born in 1898, was the youngest. She had the name of Hanna registered in her birth certificate issued by Austro-Hungarian authorities, but my mother was called Hincha in the Jewish manner.

My grandfather and grandmother were religious and observed Jewish traditions. They raised their children religious. My grandfather was short and had a big beard with streaks of gray and payes. My grandmother was short, fatty and cheerful. She had her hair cut. When going to the synagogue on Sabbath or on holidays, my grandmother wore a wig, but at home she covered her head with a black kerchief. My grandmother always wore black clothes. My mother wore clothes of different, though, dark colors, but not my grandmother. She wore ankle-long skirts and long-sleeved shirts. The only difference of my grandmother’s clothes was that they were woolen in winter and cotton in summer. She had a fancy black silk outfit for the synagogue. My grandfather only wore black clothes too. On weekdays he wore a black suit with a jacket and put on a long jacket and a long coat to go to the synagogue. He wore a kippah at home and a black hat to go out.

My parents met each other in a traditional manner: through matchmakers, shadkhanim. It was not necessary for a couple to see each other before their wedding. Shadkhanim got information about families with young maids and young men of marrying age. Only rich boys matched rich girls. Wealthy young men never married beautiful, but poor girls. A shadkhan would have never made any arrangements for of this kind. Shadkhanim informed families when they had a match for their children. If both families came to an agreement, a shadkhan introduced the parents and they negotiated and arranged a wedding. As a rule, a bridegroom saw his bride only after the wedding ceremony. After a rabbi conducted a wedding ceremony under the chuppah, the newly weds were to sip wine from one glass. The young husband sipped the wine and then gave the glass to his wife. She lifted her veil to sip her wine and it was only then that the man saw his wife’s face. It was forbidden to see her face before this moment. Perhaps, this rule was not always followed, but that’s how it was in my childhood. Jewish traditions were observed more strictly in villages than in towns. In towns young people could meet and walk hand in hand before their wedding, but this was unimaginable in villages. If people didn’t have a traditional wedding, but registered their marriage in the mayor’s office, the public didn’t recognize this marriage. They believed those young people to be living in sin.

My parents got married in 1919. Of course, I don’t know what kind of wedding my parents had, but I presume it was a traditional Jewish wedding. Though my mother was the youngest daughter and the last one to get married in the family, she received a good dowry. My grandfather gave her a house where we lived before World War II and 8 hectares of land. My grandfather provided dwelling to all of his daughters. My mother’s 2 sisters and 2 brothers lived in Kamyanske besides my mother. Two other sisters and a brother lived in Shalanki village [66 km from Uzhgorod, 650 km from Kiev], near Kamyanske. One of my mother’s sisters moved to live with her husband in Michalovce not far from Uzhgorod but already in Czechoslovakia [today Slovakia]. The rest of my mother’s sisters emigrated to America in the 1910s. They stayed in touch with the family and sent money and parcels to their parents.

The house my grandfather gave to my mother as dowry was made from air bricks. There were 2 rooms, a fore room and a big kitchen in this spacious house. There was a big yard with a shed, a chicken house and a cowshed. We had cows, bulls and horses. My mother kept chicken and geese. There was an orchard and a small vegetable garden where we grew greeneries. My father built an annex to the house where he opened a small store selling goods from salt to kerosene, everything people needed in their everyday life. Our customers lived in our and neighboring streets. This store didn’t bring much money, but still it added to the family budget. My father worked in the store alone and my mother helped him every now and then.

We didn’t farm all land that we had. It was too much. We only farmed a part of it to grow everything we needed. My father leased plots of land to Ukrainian farmers. There was little land in villages in the mountains and villagers from there willingly rented land. My father leased his land and gave framers seeds and after harvesting the villagers working on the land could have 20% crops and gave my father 80%. Everybody was happy.

There were five children in our family. We all had Czech names in our birth certificates and all of us had Jewish names. The oldest daughter Roza, Ruhl in Jewish, was born in 1924. I, Yacob (Jacub in the Czechoslovak documents) was the second child. I was born on 17 July 1927. In 1929 my brother was born. He had the name of Avrum (Arnucht written in his Czechoslovak birth certificate). His Jewish name was Abraham. My sister Gizella was born in 1935. Her Jewish name was Ghindl. The youngest brother Mikhal was born in 1937. His Jewish name was Mendl All sons were circumcised according to the Jewish tradition.

We spoke Yiddish and sometimes Hungarian at home. We spoke only Yiddish to our parents and between us and outside we spoke more Hungarian. We also knew the Subcarpathian dialect of the Ukrainian language called Ruthenian. Most Ukrainians in Kamyanske spoke Ruthenian.

My parents were religious and observed Jewish traditions. My father had a big beard and payes. On weekdays my father wore a black suit and had a long black jacket for the synagogue. My father always covered his head. He wore a kippah at home and in the store and a hat to go out. My mother wore a wig to go to the synagogue on Sabbath and Jewish holidays, to brit milah celebrations or weddings. Women didn’t wear wigs at home. My mother wore a kerchief at home. Girls had their hair cut before going under the chuppah. Married women didn’t wear their hair long. Many of them like my mother ordered wigs to be made from their own hair. My mother’s sisters and her brothers’ wives wore wigs.

We lived near my grandmother and grandfather and all grandchildren spent a lot of time with them. My grandmother and grandfather loved their numerous grandchildren dearly and we enjoyed spending time with them. Sometimes my grandfather picked up his grandchildren from his daughters’ homes riding his cab. He gave us a ride and when we began fighting and were naughty grandfather threatened to take us to our homes and of course, we stopped the mess at once. These rides were eventful for us and we remembered them until another ride.

My grandfather went to the synagogue 3 times a day. He was very strong physically. Even at the age of 90 he didn’t change the routines of his life and attended the synagogue three times a day without escort. He didn’t have breakfast before going to the synagogue in the morning, but he drank a shot of self-made plum brandy of about, called Palinka in Hungarian. A bottle of it lasted for about two months. When he came home from his morning visit of the synagogue he had a mug of fresh milk. In the afternoon he spent 2-3 hours at the synagogue again. Then he had dinner. My grandfather cared for me a lot. I escorted him to the synagogue on Saturday. I carried his book of prayers and a tallit, and on Sunday he gave me some change for helping him. My mother’s sister owned a confectionery store and I ran to buy sweets in her store.

There was a big Jewish community in Kamyanske. Every Thursday members of the community made the rounds of wealthier Jewish families collecting money for the needy. They bought fish and chicken to give them to poor Jews to celebrate Sabbath decently. They also collected money for the poor before holidays. My grandmother also patronized 10 poor Jewish families. She kept oxen and their milk is delicious and very healthy. At least, there was a belief that it was. My grandmother milked the buffalo and I delivered this milk to these families for their children. My grandmother gave me some change for this errand. On Friday morning she sent me to take flour for Saturday challah bread to these families. My parents also supported a poor Jewish family who were our neighbors. My mother always sent one of us to take milk to this family after she milked cows in the morning. My parents provided to them few bags of potatoes and onions for winter. Of course, I felt sorry for these poor hungry children and their mothers, who worked themselves to the bones to feed their numerous offspring, but I felt neither sorry nor sympathetic with the fathers of these families. I was perplexed by their conduct. They didn’t want to work believing that it was indecent. They stayed at home studying the Torah and reading religious books. This was their pastime. They felt content with the food and worn clothes they got from the community. Their children were hungry and slovenly, but they believed that their fathers were doing an important thing reading. Their sons also grew up with the conviction that there was no need to work. It was necessary to read the Torah and the God would take care of their food and clothes. I thought and think now that it is wrong. Only those who cannot work due to their health condition or age must have support, but there is no need to support idlers.

I remember that there were few Jewish communists in Kamyanske. I saw two of them. They were no different from other Jews having beards and wearing black clothes. Once they began to argue about a book by Lenin [6] at the synagogue. They attended at the synagogue and it didn’t contradict their reading of Lenin’s books and grow fond of communist ideas. Adults said that they wanted Subcarpathia to join the USSR. I don’t remember any details. I was just a boy and took no interest in politics. In general, Jews were not interested in politics, except for few of them. Religion was the Jewish policy and this was all they cared about. There were no Zionist organizations or Zionist clubs for children and youngsters in the village. Rabbis governed all Jewish activities and they would have never tolerated such things. Rabbis would have closed any Zionist club, even if it was opened in the village.

We followed kashrut strictly at home. My mother had special crockery, utensils and tableware for meat and milk products. One could not even imagine having a glass of milk after a meat dish before 6 hours passed while it was allowed to have meat one our after a milk dish. Meat was bought only from shochet. When a Jew was going to slaughter a cow, a rabbi came to inspect the cow and recite a prayer. Then a shochet came and conducted quite a ritual to make the meat kosher. Only after a prayer and begging pardon for sins he slaughtered the cow. Jews were only allowed to eat the front part of the cow. The rear part was not kosher and the meat was sold to Christians. Shochet had a special facility where he slaughtered chicken. It was always overcrowded and there was a lot of noise: the chickens cackled and their owners spoke loudly to one another. The shochet also identified whether a chicken was kosher or not. If he said that the chicken was not kosher, it had to be given to non-Jews. Not even the poorest Jew would have eaten this chicken.

Housewives made bread at home once or twice a week depending on how big the family was. In each house there was a big Russian stove [7] with an oven. Every housewife knew how long she had to stoke her stove and how long it took for her bread to bake through. Most housewives baked bread on Friday morning since they had to bake challah bread for Sabbath as well. On Friday morning my mother always baked corn bread: it is delicious only while it’s fresh. She baked challah bread from the highest quality flour and bread for every day from lower quality flour. She pushed a baking tray with bread inside the oven and closed the door with clay. My mother always knew when she had to take the bread out: it was covered with crispy goldish crust. She kept it covered with flax cloth during a week and it never grew stale or mould. There were few wind and water mills on the Borzhava River in the village and there was a mill where grain was ground for Jews. Its owners were two Jewish brothers. Few Jewish families got together to grind the grain and there was at least 300 kg flour ground for a family. When Jews made an agreement to go to the mill they notified the rabbi. He came to inspect the grinding stone and the mill for cleanness and gave his permission, if everything was fine. People came to the mill, as if it were a club. There was the only radio in the village, a black box on the wall. Men listened to the radio and discussed what they heard. There was also a Jewish buttery in the village.

After baking bread my mother started cooking. First she made food for Friday: gefilte fish, chicken broth, potato pancakes and carrot tsimes. My mother kept geese and we always had a roasted goose for Sabbath. Then she put a pot of cholnt into the oven for the next day. She also closed the door to the oven with clay and the stew was kept there until the next day.

On weekdays my mother did all housework herself, but on Friday she always invited a Ukrainian woman to help her with washing. On Friday she always changed bed sheets. My mother had a lot of work to do before Sabbath. Se had to go to the mikveh before the first star appeared in the sky. On weekdays we washed in a basin at home, but on Friday all went to the mikveh. In small villages men and women took turns to get washed. Our village was big and there was a big mikveh. There were two buildings, one for men and one for women. There were 4 bathtubs and a swimming pool in each building. At first it was necessary to get washed in the bath and then dip into the swimming pool three times. On Friday morning all water was drained from the swimming pools. The swimming pools and bathtubs were washed with milk. The rabbi watched the process. Then the rabbi said a blessing and it was allowed to fill the swimming pools with water. There were steel stoves plunged into the swimming pools to heat water. They started the stoves and added wood from above. I went to the mikveh with my father and brothers. Before going there my mother washed us in a basin, but we still had to wash with soap in a bathtub before jumping into the swimming pool. There were bath house attendants in the mikveh watching the order. When the boys became naughty the attendant threatened to throw us out. Of course, it never came to that. After the swimming pool we had to get dressed quickly since my father didn’t like waiting.

When we came home from the mikveh, my mother had everything ready for us. She had also returned from the mikveh and wore her fanciest dress. Then we sat at the table, my mother lit candles and recited a prayer over them. Then we prayed together and started dinner. When the candles were lit, it was not allowed to do any work until the evening of the next day when the first star appeared in the sky. It was not allowed to put down the candles they were to burn down. There was a poor Ukrainian family living nearby. The mother of this family came after dinner to clean the table and light the lamps. [shabesgoy] On the next day she came several times to start the stove, take out the pot with cholnt and milk the cows and oxen. My mother always gave this neighbor this Saturday milk. On Saturday morning we went to the synagogue. The boys under 8 years of age went to the synagogue with the mother and then, when they grew older, they went with the father. The adults were not allowed to eat till they came from the synagogue, but the children did not have to follow this rule. The adults had to start praying in the morning. They stayed at the synagogue till late afternoon. It was not allowed to do any work on this day. If one touched anything, but the book of prayers, he had to wash his hands three times. On Saturday it was not allowed to eat alone, apart from the family. Everybody sat together at the round table and took to dinner after a prayer. After dinner the family sat around the father and he read the Saturday section from the torah to us explaining it or told us something of the Jewish history. Then he went to the synagogue. When he returned home, the family sat down to supper. My father conducted the Havdalah service: Havdalah means “separation” and is a service used to separate the holiness of the Sabbath from the rest of the week. There was a glass of wine on a plate and everybody had his own glass for wine. Everybody drank wine; even younger children got a little to wet their lips. My father lit a candle, poured some wine into his glass and said a blessing over the wine. Everybody had to sip wine and pray. Then my father poured wine into a saucer and put down the candle in wine. Then everybody wished each other a good week. Only kosher wine made by Jews was good for Havdalah. Subcarpathia is the country of vineyards, and almost every family made wine, but one had to make sure of its kosher compliance before buying it even from a neighbor. Therefore, Jews either made their own wine or bought it from others Jews who made kosher wine and whose wineries were inspected by a rabbi who issued permits for wine making.

Of course, Pesach was a favorite holiday. Preparations started approximately a month in advance from making matzah. It was a big village and it took this long to make matzah for all Jewish families. There was a house with few big stoves near the synagogue. Few women were hired to make matzah. The rabbi checked them for cleanness. They had to cut their nails short. They got clean robes and everything necessary for making matzah. The rabbi watched the process of matzah making. They made dough, rolled it and put in the oven quickly within maximum 15 minutes from the moment of making dough to putting it into the oven, or else the dough became no good for making matzah. Each family brought flour and ordered how much matzah they wanted. My father ordered 50 kg matzah for our big family. It was only allowed to store matzah in a locked wooden box. The box was taken to the attic where our special crockery for Pesach was stored. It was not allowed to take matzah to the houses where there was still bread. Then the house was thoroughly cleaned. On the eve of Pesach all bread was removed from the house. If there was a lot of bread left it was given to non-Jews. Then a symbolic check up was done: my mother placed pieces of bread into different spots and my father searched for chametz everywhere in the house. He swept each piece into a paper bag with a chicken feather. It was important for my mother to remember where she placed each piece of bread so that none was left in the house. When all of them were found my father took the bag into the yard where it was burnt. Then it was allowed to take matzah into the house and take down the Pesach dishes and crockery. Everyday dishes were taken away for the whole duration of Pesach. It was not allowed to store it in the attic since it was the place for Pesach dishes and matzah. We had a storeroom where we stored our everyday dishes and utensils. Nobody could enter this room during Pesach. It was locked for this purpose. My mother used special dishes at Pesach, we had enough of it. If a family didn’t have enough dishes or utensils they had to kosher their everyday kitchenware. There was a big fire made near the synagogue with a big bowl with boiling water. Everybody could bring their kitchenware and kosher it in the bowl. A shochet watched the process telling people when they could take their utensils out of the bowl.

My mother started cooking in advance. She fed geese for Pesach and they were called Pesach geese. They were kept in a small cage so that they couldn’t move around to grow fat. My mother stuffed them with food several times a day. When my mother roasted a goose for Sabbath, she removed the fat, melted it and poured it in a can. This fat was stored for Pesach and it was called Pesach fat. There were about 2 liters of fat from each goose. The can was stored in cool temperature in the attic. For Pesach my mother always made chicken broth with dumplings from matzah flour and eggs, gefilte fish and cholnt with meat, potatoes and beans. Every day we had roasted goose for dinner. Everything was cooked in goose fat. On the first 3 days of Pesach my mother made potato puddings. It was not allowed to have matzah pudding that we liked a lot before the fourth day of Pesach. On the first 3 days of Pesach even a drop of water shouldn’t have fallen on matzah. When 3 days were over we enjoyed eating matzah with milk. We also liked onions with hard-boiled eggs and goose fat and had this dish every day. My mother didn’t bake much. She made strudels from matzah flour with jam, raisins and nuts. She cooked for the first and last two days of Pesach. No work was allowed to do on the first and last two days. It’s the same as with Sabbath. Between the 3rd and 6th days it was allowed to do work about the house.

When everything at home was ready for the holiday we went to the mikveh and changed into fancy clothes. Even the poorest families tried to buy something new for their children. My mother covered the table with a white tablecloth with quotations from the torah embroidered on it. Besides traditional food there were hard-boiled eggs, a piece of roasted meat with a bone, kharoises – ground apples with honey and spices, horseradish, bitter greeneries and a saucer with salty water on the table. In the middle of the table there was the fanciest wine glass for Elijah [the prophet]. Father had the biggest wine glass and the children had smaller ones. Everybody had a wine glass and during the first seder was supposed to drink four glasses of wine. It had to be kosher wine that was usually bought at the synagogue. It was allowed to drink vodka: all vodka is kosher. For seder my father put on a long white overall called kippur. The head of the family, the one conducting the seder, They wore this kippur to the synagogue at Yom Kippur. My father reclined on a cushion and there were cushions on his back and on the sides. We all sat at the table. My father recited a prayer and said a blessing over the food. At first we ate greeneries dipping them into water with salt. My father took matzah and broke it to 3 pieces hiding the middle piece under a cushion. This piece of matzah was called afikoman. One of the children was to steal, hide it and then give it back to the father for redemption. One couldn’t end seder without this piece. Usually I managed to steal this piece from my father. My mother always told me to ask money for redemption and then she would help me to buy what I liked. After afikoman I posed my father 4 traditional questions. I said then in Hebrew and my father replied in Hebrew. Then my father told us the history of this holiday, how Prophet Moshe led Jews from Egypt and they wondered in a desert. My father told us how they made dough and flat cookies and baked them in the sun putting them on their shoulders. Then my father said a prayer and we started a meal. Younger children sometimes fell asleep at the table and my mother whispered to my father to hurry up since the children were sleepy. My father couldn’t talk and he only pressed his finger to his lips asking the mother to keep silent. During seder at Pesach the front door was kept open for Prophet Elijah to come in.

If a beggar came into the house the hosts would have never let him go without alms. If the family was about to have a meal, he was asked to join them. If a beggar came in between meals, he was given some food and tea and got some money and food to go. Beggars, who came in, also stayed for seder. There were many poor people in the mountainous areas of Subcarpathia and they often came to Kamyanske begging for money. They were Jewish beggars that came on Jewish holidays.

At Pesach Jews went to the synagogue every day. Everybody had a seat of his own paying an annual fee for it. My grandfather had the most expensive seat near the Torah and my father had a less expensive one in a middle row. When a boy grew up and was to attend the synagogue with his father after bar mitzvah, his parents also paid for his seat. Younger children who attended the synagogue with their mothers could go there for free.

From the second day of Pesach we visited my mother’s parents every day. They had a big yard, but when their nearly 60 grandchildren got together, it became overcrowded. My mother’s sisters and brother also visited their parents. They had big families, many children. There were tables with Pesach delicacies on them in the yard. My grandmother emanated happiness looking at her big family. This was the biggest family in the village.

One month before Rosh Hashannah the shofar was played after a morning prayer at the synagogue. It produced loud sounds heard at quite a distance. On this holiday families went to the synagogue in the morning and had a meal when coming home. There were apples and a bowl of honey to be on the table. We dipped apples into honey and ate them. We also dipped challah into honey on this day. Rosh Hashannah is a joyful holiday.

Yom Kippur came after Rosh Hashannah. Before the holiday it was necessary to visit all acquaintances asking their forgiveness and pay back all debts, get rid of all sins, basically. In the morning the Kapores ritual was conducted. A white roster was used for men and boys and girls and women were to have a white hen. Its legs were to be washed and tied. Then a prayer was said and the hen was turned over the head with words: ‘May you be my atonement’ in Hebrew. Then this hen was to be slaughtered. Its head was cut, then one had to take this head and say: ‘Death for you and life for me’. Then these hens were given to the poor. Nowadays they conduct Kapores with money at the synagogue. They turn money above the heads and then give this money to the poor. Yom Kippur started when the first evening star appeared in the sky. It was necessary to have a substantial meal before since at Yom Kippur it was necessary to fast. Children started to fast after they had bar mitzvah. In the next morning people went to the synagogue. Men wore their white kippurs. People took candles with them. They were burning a whole day and they produced fumes and people even fainted occasionally. When the first evening star appeared in the sky, the prayer was over and people went home. The fast was over and they could have a meal.

The next holiday was Sukkot. Preparations began after Yom Kippur. There was a sukkah built in every Jewish yard in Kamyanske. We had pre-cast panels and it was easy to assemble a sukkah for us. There were branches placed on the roof of the sukkah. There was not to be too many branches. When the sukkah was ready its roof and walls were decorated with branches and flowers. Children made decorations from color paper. We learned it at home and at school. Decorations were placed inside. It looked very nice. A table and chairs were brought into the sukkah. People had meals and prayed in the sukkah during this holiday.

Chanukkah was children’s favorite holiday. My mother lit another candle every day. There were no candles sold in the village and they were to be brought from Irshava or Mukachevo. Candles were sold at Yom Kippur, but at other times only wealthier people could afford to use them. My mother used a potato. She cut its bottom to make it solid, made a hole, poured some oil into it and placed a little wick. It worked for a candle. Every day mother added another potato. All relatives and acquaintances visiting us gave us Chanukkah gelt. This money was supposed to be spent for gambling, but we saved the gelt and gambled with nuts or candy. We bought sweets or toys for this money we got. When I was about 12, I bought a cigarette for this money and smoked it in the attic. This was the only cigarette in my life. Besides my feeling giddy and dizzy, my younger brother Avrum smelled the tobacco and reported to my father. Though my father didn’t often beat us, this time he beat me with his belt so hard that I never felt like smoking again. My father beat me again, when my mother sent me on errand to our Ukrainian neighbors. They were sitting at the table eating pork fat and bread. I couldn’t resist the temptation, asked them for a slice of bread and fat and ate it. Probably this pork fat tasted even more delicious to me for being a forbidden thing. I don’t know how my father got to know about it, but he tied me to a table leg and beat me with his belt. My mother was screaming and yelling that he would kill me. So I remember these 2 incidents. In general, we had a strict father and preferred our mother to hear about our misconduct.

Before Purim we started making masks from soft paper for Purimspiels. We glue together few layers of paper to make it take the shape of a face. Coloring the mask was most important. We keep it a secret what kind of masks we were to have at Purim. Everybody also prepared a piece to perform at Purim. Children traveled from one house to another with their performances. They got some change or sweets for their performance. My mother changed her paper money for Purim and had a plate full of change at home. Older children made bigger performances and younger children sang or danced. Of course, we didn’t go to poor houses and didn’t stay long in a house. Sometimes it happened that 10-12 children came to a house at the same time. It resulted in fighting. Or older boys asked me to show how much money I’d collected and when I did they took it away from me. So there was nothing left, but crying and reprobate myself for being stupid. Then shelakhmones was taken to houses. There was a nice napkin on a tray and sweets on it: pies, honey cake, nuts, candy and another napkin to cover it. Shelakhmones was taken to relatives, friends, and neighbors. Children also got some change for bringing shelakhmones. We had many relatives and I preferred to visit wealthier relatives with shelakhmones. Once I got enough money at Purim to make my dream come true and buy a ball. We usually played with a ball that we made from cloth.

There were other celebrations in Kamyanske not specified in Jewish calendars. Those were weddings. I often attended weddings. I had many older cousin brothers and sisters and my parents took me and my older to their weddings. There was a chuppah installed in the yard of a bride’s house. Chuppah took place before dinner on Friday and wedding celebrations usually started on Saturday evening to last all night through. On Friday morning women got together in the bride’s house and men went to the bridegroom’s house. If a bridegroom was from another village young guys went to the suburb of the village to meet him there. They captured the bridegroom and demanded ransom for him. The bride’s mother was to pay ransom. It was usually a bottle of wine or vodka. The bridegroom was not supposed to see the bride before chuppah. He was taken to one of his bride’s relatives. Men got together and drank to health and wealth of a future family. Then the bride and bridegroom’s fathers took the bridegroom to the chuppah and the mothers took the bride. The bride was wearing a long veil covering her face. Guests came and women gave them honey cake, lekakh. The rabbi conducted the wedding ceremony and the newly weds drank some wine and broke the glass. According to Jewish traditions after the chuppah women throw nuts, sweets and whet over the newly weds. After the chuppah the guests went home and on Saturday after Havdalah the guests came for a party. Wedding parties took place in bigger houses or in a tavern. Guests ate and danced. There were also Mitzvah dances, when guests paid for a dance with the bride putting money into a big dish on the table. Except for the husband nobody could hold the girl’s hand and they held to the ends of a handkerchief. There were separate tables for men and women and children. Boys could sit with men after bar mitzvah, but before they had it they sat with their mothers.

In 1933 my paternal grandfather Yankl died. He was buried in the Jewish sector of Dorobratovo cemetery according to Jewish customs. We, children, didn’t attend the funeral. My grandmother sat shivah according to the rules. We stayed at home with grandmother Ghita, my mother’s mother. From then on we went to the Dorobratovo cemetery on chol hamoed every year. Sometimes we took a bus there and sometimes grandfather Isroel, my mother’s father, took us there in his phaeton. We stayed there for a day and returned home on the next morning.

At the age of 5 I went to cheder. There were about 10 cheders in Kamyanske: for Hasidic children, for wealthier and poorer families. There were cheder schools for girls where they learned to read and write in Yiddish, studied the Hebrew alphabet and prayers. Every Jewish woman was to know prayers and be able to read them. They didn’t learn to translate prayers from Hebrew into Yiddish and they didn’t understand what they were reading.

Of course, my parents weren’t rich and I went to a middle class cheder. There was a melamed in each class. There were 15 boys in my class. We started studying the alphabet and then in the 2nd grade we started reading prayers. In the 3rd grade we were reading Torah and translated into Yiddish what we read. In the 4th grade we started to have discussions on the Torah. Melamed was paid for his work. Every day he came to one of his pupils to have breakfast, lunch and dinner with the family. There was a ‘stick’ order in cheder. Melameds had bamboo sticks and if a melamed thought that a pupil hadn’t done his homework, he put him on his lap and hit him on his back as many times as he thought proper. It didn’t make sense to argue with him. If one of us did, the rebe complained to parents and then the boy got his portion from his father at home for daring to argue with the rebe. Classes started at 7 am. My mother woke me up at 6. It was dark in winter and I begged my mother to let me stay at home, but my mother still made me get up crying from feeling sorry for having to send her 5-year-old boy to school. We stayed in cheder till afternoon, then came home for lunch and went back to school to have classes till evening. I didn’t have time left to play with other boys. My life became even more difficult when I went to a Czech school at the age of 6.

It was a state school for boys and girls from different families. There were Jewish, Ukrainian and Hungarian children at school. Czech children went to a grammar school where their parents paid for their education. There were two of my cousins going to this same school. We had classes in Czech. There were religious classes for Christian children and Jewish children were allowed to miss these classes. Our Christian schoolmates were envious of such privilege that we had. I didn’t get along with Ukrainian boys and often fought with them. I had payes. My mother wanted to cut them shorter, but my father didn’t allow it. Other boys often pulled me by my payes at school. Once they drove me mad and I threw a stone hitting my offender on his head. He started bleeding and the teacher who rushed to the scene called my father to school. When my father heard about the reason of this conflict he said it wasn’t my fault and that he would not make me apologize. The teacher told this boy to apologize and from then on nobody pestered me again.

We had conflicts with Ukrainian boys beyond school as well. The village stood on the Borzhava River. It was a small river with clean water where we bathed in summer. Adults didn’t often come to the river. We baked potatoes in the ashes of a fire that we made on the bank. Sometimes Ukrainian boys captured us. They kept us for a while and one of them used to apply pork fat on our lips.

At 7 o’clock in the morning our class in cheder began. It lasted one hour and then I ran to school. We had classes till lunch time, then I had lunch at home and ran back to cheder. When I came back home in the evening I had to do my homework. Our teachers at school tried to give us less homework, but our rebe never cared about such things. He checked our homework every morning and if he thought there was something wrong about it he gave us a good beating. My father didn’t care much about my successes at school, but he cared about cheder. My father always checked my homework from cheder and my mother checked my homework for the Czech school. She was tired I the evening and didn’t bother to explain my mistakes, so she just corrected them. Our schoolteachers were not too strict to Jewish children. They liked it that we all went to school since many Ukrainian children didn’t attend school. There was no law on mandatory education and parents often made their children help them at home or with cattle. [Editor’s note: There was a law on mandatory education in fact; it was probably not obeyed very strictly.] Jews took school seriously and never missed classes without valid excuses.

There was flu epidemic in Kamyanske in 1935. My uncle and aunt, my mother’s brother and his wife died then. They had six children. Grandmother Ghita had two grandchildren stay with her and the rest of the children came to her children’s families. My cousin sister Serena, Sarrah in her Jewish name, lived with us. She was the same age as I. My grandmother leased her son’s house. It was a big house. Half of it was rented for a post office and another half went to a Czech man, chief of police and his family. My grandmother was saving half of rental fees for the orphans and took the rest of the sum to the synagogue for the needy.

Chief of police was a very nice man and so were his wife and their two daughters. My older sister Roza became friends with their daughters. Their older daughter was Roza’s classmate in the Czech school. Both girls often came to our home and learned to speak Yiddish. They often asked Roza about Jewish traditions. My father didn’t approve of this friendship. It wasn’t that he didn’t like the girls, but he didn’t like it that they were not Jews. My mother liked them and often invited them to dinner. The girls did their homework together. My sister also visited them and their parents were glad that she was their daughters’ friend. They invited Roza and me at Christmas. My mother allowed us to go there, but she only asked that we kept it a secret from my father and didn’t eat anything there. They had a big Christmas tree decorated with toys and chocolate figures. My sister and I were allowed to take anything from the tree. They gave us sweets to go, but since we couldn’t bring them home we ate them on the way.

I studied in the Czech school for three years. In 1938 Subcarpathia became Hungarian. [The Western part of Subcarpathia, together with Southern Slovakia, was attached to Hungary in November 1938, according to the First Vienna Decision. The Hungarian Army occupied the rest of Subcarpathia in March 1939.] It was a quiet process. The Czechs left the village few days before Hungarians came. Chief of police and his family left too, and my sister was missing her friends. I remember how we went to the suburb of the village to meet the Hungarians. There were 3 Hungarian families in the village and they came with Hungarian flags. All villagers came to meet the Hungarians. They drove in few vehicles and we sang the Hungarian anthem. There were tables with homemade wine, pies and snacks on them in the central square. The Hungarians and villagers ate and sang Hungarian songs. Almost all villagers knew Hungarian. Of course, nobody thought about Hungary being a fascist state. People were thinking: it was good under the Austro-Hungarian rule, it became even better under the Czech rule so everything was going to be fine under Hungary too. Only later it became clear how wrong they were.

I went to the 4th grade of Hungarian school. Few subjects were taught in Hungarian and the rest of them were taught in Ukrainian, the language of the majority of villagers. There was no anti-Semitism at the beginning of the Hungarian rule, but already in 1938 the first anti-Jewish law [7] appeared. According to this law, any enterprise with over 10 employees could employ maximum 20% Jews. [In 1938 the ’First Jewish Law’ was accepted by the Parliament and introduced in Hungary; it restricted the number of Jews in the liberal professions, in the administration, and in commercial and industrial enterprises to 20%.] Next year suppression began. Authorities expropriated Jewish shops, stores and factories. They were either to be transferred to non-Jewish owners or given to the state without compensation. Though my father had a small store and he was the only employee there, he had to give it away. There were rough restrictions for Jews in higher educational institutions. There were work battalions organized: Jews were not recruited to the army. There were also other anti-Jewish laws. In 1939, when anti-Jewish moods grew stronger, my parents decided it would be better for my sister to leave. My father’s brother, a Hero World War I, lived in Budapest. He was an invalid of the war. My parents wrote him about what was going on and he requested the military authorities of Hungary to allow Roza to come and look after him. When Roza came to Budapest, my uncle registered her as his daughter, they had the same surname. When Roza left the rabbi invited my father for s discussion three times. He was angry that my father sent Roza to Budapest where she was not going to be raised Jewish.

The Hungarian authorities introduced mandatory military subjects at schools. All boys turning 12 had to take up military training. [Mandatory military training for boys between 13 and 21, called Levente movement, was introduced in Hungary.] There was training three times a week after classes. We marched, sang military songs, learned to shoot and maintain weapons. It was not allowed to miss these classes. A Hungarian lieutenant was our tutor.

I turned 13 in 1940. The rebe began to prepare me for bar mitzvah. I had to prepare a short report on the Torah and learn the 54th article of the torah that each boy had to recite at his bar mitzvah. Besides, the rebe taught me to put the tefillin on my hand and head. The training took three months. I was an industrious pupil for my father to not feel ashamed for me. The bar mitzvah took place at the synagogue on the first Saturday after my birthday. My parents brought treatments. There was a table and some vodka and snacks on it at the synagogue. I had a tallit put on me for the first time in my life at my bar mitzvah and I became of age.

I finished school in 1942. My father decided that I had to learn a profession and I became a shoemaker’s apprentice. My training lasted 3 years. In my first year I made wooden nails for fixing shoes, washed the shoes to be repaired and helped the shoemaker’s wife about the house. She told me to fetch water, cut wood and start the stove. I also had to look after the baby. I helped her to do washing and sweep the floors. My father didn’t pay for my training. I had meals with my master, and came home in the evening. In my 2nd year I began to learn the shoemaker’s business. However, my mother kept insisting that my father took me back home and he gave up finally. He decided that I had to go to yeshivah, a higher Talmudic school. Yeshivas trained rabbis and melameds for cheder schools. There was no yeshivah in the village and I entered one in Munkacs. I lived in a hostel sharing a room with 3 guys. We had free clothing and meals. We studied all day long and did homework in the evening.

Since 1941 the anti-Jewish laws grew stronger. [The Third Jewish Law, introduced in 1941, was based on the Nuremberg laws, and defined the term ’Jew’ on radical racist principles. It placed Hungarian Jewry in a most disadvantageous position in every sphere of political, economic, cultural, and social life.] Jews were recruited to work battalions to do the hardest work. [When Hungary entered WWII in 1941 Jews, together with others considered as political enemy, were recruited to special labor battalions that were not given arms.] Many work battalions were sent to the front line to dig trenches and construct defense facilities. There were hardly any survivors in such battalions. In 1943 Jews were ordered to wear yellow badges on the chest and the back. Shortly afterward they were replaced with yellow stars. It was not allowed to go out without them. Any soldier could shoot a Jews who were not wearing their badges. The Hungarians behaved outrageously. They could chase the Jews out of the synagogue or enter the mikveh and chase people away without letting them to get dressed.

I studied in the yeshivah for a year. It was closed in 1944 and I returned home to Kamyanske. In late 1944 Hungarian gendarmes came to every Jewish house ordering Jews to get packed for the road. They allowed taking 10 kg of luggage, food and clothing, per person. The Jewish gendarmes convoyed us to the station where we boarded railcars for cattle transportation. There were 70 of us in each railcar. We were taken to a ghetto in Beregovo. There were Hungarian gendarmes to meet the train in Beregovo. We were convoyed to the ghetto. Our family was taken to the ghetto in a brick factory formerly owned by Wais, a rich Jewish man. There were my parents and brothers and sisters, except my sister Roza who was with my uncle in Budapest. My grandmother and grandfather Klein, my mother’s parents, were with us. Life conditions in the ghetto were terrible. There were big barracks made from planks with 2-tier wooden beds for the people. There were 2-3 individuals on each bed. Those who didn’t fit in the barracks were accommodated in big tents for soldiers where they had to sleep on the ground. There were no toilets and there was sewage around the barracks. There was a terrible smell. My mother’s father, my grandfather Isroel, died in the ghetto. Unfortunately, we were not allowed to leave the ghetto and my father made arrangements with local villagers and gave them his and my mother’s wedding rings and they took the corpse of my grandfather to Kamyanske where my grandfather’s Ukrainian neighbors buried him. Of course, they didn’t bury him according to the Jewish ritual, but they buried him in the Jewish sector of the cemetery. They showed me his grave when I returned to Kamyanske after WWII. I visit his grave every year.

We stayed 3 weeks in the ghetto and then the Hungarian gendarmes put us on a train taking us across Slovakia to Poland, to the Auschwitz concentration camp. We knew where we were going, but we didn’t know that Auschwitz was an extermination camp. There were talks among people in the train. We were told that they were taking us to work. When the train arrived at Auschwitz we were getting off the train one after another. There were German soldiers and doctors in white robes near each railcar. My mother, my two brothers, my younger sister and grandmother Ghita were taken to the side where there were women with children. My father was told to go to another side and I was told to go with my mother, but I grabbed my father and went with him. The doctor who was sorting people out looked at me and waved his hand letting me go. Later I got to know that my mother, the children and grandmother Ghita were exterminated in a gas chamber on tat same day. They told people they were going to the bathroom, ordered them to undress and gave them soap and towels. They left their things behind and went in to wash. The doors were locked and then let the gas in. There were Jewish inmates working in gas chambers. When they got exhausted they were also exterminated in gas chambers. Those inmates searched people’s clothing for money and jewelry. The doors of gas chambers were opened 10 minutes later to make sure there were no survivors. Then a crew of inmates loaded corpses onto platforms to take them to the crematorium.

My father and I were also taken to the bathroom. While we were washing they took away our clothing and didn’t give us any in return. They kept us naked for 3 days. We already knew that our family had perished. Other inmates told us that Germans exterminated those who couldn’t work immediately. I was lying on a plank bed sobbing. My father couldn’t hold back his tears. We had some thin soup three times a day and no bread. On the 4th day we were given striped robes and caps. We were taken to work in Vossberg, near Berlin. On 28 April 1944 we arrived at the Gross Rosen camp. We were given camp numbers, pieces of white cloth approximately 20х20 cm with numbers inscribed in black paint. We were to sew them on to the front and the back on our robes. My number was 37488. They didn’t cut our hair, but they shaved off a streak in the middle of the head from forehead to the nape of the neck. Every 4 days a barber came in to shave this streak. They did this to make inmates of the camp easily recognizable. Each of us got a thin blanket. We slept on 2-tier plank beds. There were no pillows or bed sheets. There were Hungarian and Polish Jews in our barrack. There were few barracks in the camp. There were Germans imprisoned for anti-fascist activities in one barrack and there were also few German criminals. There was a Czech barrack and a French barrack. The guards were a bit softer with the French. They allowed them to receive parcels from home once a month. We didn’t communicate with inmates in other barracks. We were not allowed to walk from one barrack to another. All inmates were taken to work separately.

There were German guards in the camp. There were guards with weapons on towers and guard dogs patrolled the camp. The camp was surrounded with a wall with powered wires. It was a work camp and we went to work every day. We were digging underground tunnels in a forest and cut wood. My father spoke German and somehow made friends with our German supervisor. A month later I fell ill. I had fever and hallucinated. I had to stay away from hospital – nobody returned from there. They said German doctors were using patients to experiment on them. I couldn’t stay in the barrack when everybody else went to work either. Soldiers shot those who stayed in barracks. We got a slice of bread and cheese for breakfast. It tasted delicious to me. Every morning my father held me by my elbow to take me out of the barrack and in the woods he covered me with branches somewhere in the bushes. Our German supervisor sympathized with us. When he got to know that I was ill, he allowed my father to work for the two of us. My father managed to complete his and my workload and the supervisor registered me at work. In the afternoon they delivered hot thick soup and 300 grams of bread per each. The supervisor watched the process of food distribution. When there was a piece of bread left he brought it to my father. In the evening my father took me back to the barrack. There was one inmate with us who knew about healing herbs. He brought me some herbs to chew. I don’t know what helped me to recover, but a month later I could already get back to work.

In February 1945 American troops began their attack. Every day bombers flew to drop bombs on Berlin. In March 1945 we were lined up and moved to Austria. About 6 thousand inmates left the camp and only a little over a thousand reached the destination point. We wore our camp robes and had blankets with us. They were thin cotton blankets of the similar fabric as our robes and didn’t warm up. We didn’t get any food on the way. People were getting exhausted. There were guards every 5 meters of our column. When they saw that somebody couldn’t move on they shot them on the head from their guns. There was a crew of inmates behind us. They were to remove the corpses into ditches on the sides of the road. We stayed overnight in abandoned stables or sheds sleeping on the ground. Many people froze to death. We often slept in the open air and when we woke up in the morning there were snowdrifts on top of us. I don’t know how long we walked till we arrived in Ebensee, one of the camps in Mauthausen, 3 km from there. We were given new numbers there. My number was 136803. We didn’t go to work from this camp. We stayed in barracks. There were 120 inmates in our barrack. We were starved and suffered from cold. We were lying on plank beds all day long trying to save the energy. Those who couldn’t move were put on the 2nd tier beds. They were candidates to the crematorium. In the morning and in the evening we got a cup of tea without sugar and 100 grams of heavy bread with sawdust once per day. At lunch we got one bowl, 300 grams of soup with frost-bitten potatoes and soldier’s left over food. The inmates became brutal from hunger. They sometimes took away bread from their weaker fellow inmates who couldn’t defend themselves. They even killed a person for a piece of bread. We stopped being afraid of dying. When I saw a dead inmate in the morning, I would search his pockets searching for bread or even breadcrumbs. In the morning guards with specially trained dogs searched the barracks for dead people pulling them down onto the ground. Then a crew took corpses to the crematorium.

My father was murdered on 28 April 1945. He had few golden crowns on his teeth that he camouflaged with clay. Probably somebody said a word about them. There were two barrels with water in our barrack. Somebody drowned my father in a barrel at night and left his body on the floor. In the morning the dogs found him. There were no crowns left in his mouth. I never got to know who did it.

There was tunnel under the camp where Czech inmates were working. Once there was a rumor spread that they were going to let people into this tunnel to blast it. People refused to go into the tunnel. The guards began shooting. Many inmates were killed. On the next day somebody ran into our barrack shouting that German guards were taking off their shoulder straps. This was on 5 May 1945. The Germans left quietly and many inmates didn’t even know that they did. On 6 May 1945 American troops came into the camp. I was lying on the 2nd tier. I didn’t get up or move. Being 1.8 m tall I weighed 34 kg. This was dystrophy and if it hadn’t been for American troops I would have been taken to the crematorium 2-3 days later.

Americans arrived in Studebecker vehicles. There were food packages in their vehicles with canned meat and fish, white bread, chocolate, smoked sausage and butter. Starved people pounced on the food. Nobody knew that their stomachs could not digest rich food. They had to start eating gradually. Even if they knew they couldn’t hold back. Few hours later their condition was terrible. It must have been coma: they were unconscious and only their hard breathing and groans indicated that they were still alive. Many people died then. I was lucky. An American doctor took me to the hospital in Vienna. From there they sent me to a recreation center in Prague where I stayed for three months.

When they discharged me from the recreation center I decided to go to Budapest. I was almost sure that my sister and my uncle were taken to a concentration camp from Budapest, but I was hoping to get some information about them. There was a committee issuing documents and food to concentration camp survivors. There were few others from Subcarpathia and Hungary with me. We were accommodated in a hospital in Budapest. I didn’t know my uncle’s address, but I was hoping to manage somehow. Once an American officer came in asking whether there was somebody from Subcarpathia there. Somebody pointed at me and he asked whether my last name was Hollander. I asked him how he knew and he replied that there was probably nobody else with such red hair as I had. He told me to follow him. I didn’t understand what it was about and he said he was taking me to my sister. So I found my sister and uncle. Hungarian Jews were also taken to concentration camps, but my sister and uncle were not. [Deportations in Hungary stated in 1944; they were the latest in Europe and on the other hand the fastest among all. All together close to 600 thousand people were murdered. While most of Hungarian Jews from the countryside – including the occupied Yugoslav territories as well as Subcarpathia together with Southern Slovakia and Northern Transylvania (then parts of Hungary) – were exterminated many of the Budapest Jewry survived as deportations were stopped in July 1944.] While Jews from the countryside were deported from almost everywhere many of the Budaperst Jews were not. The Hungarians didn’t betray their heroes of war to Germans and there were only 15 or 20 cavaliers of so many orders as my uncle. My uncle and Roza stayed in their house in Budapest. They didn’t have any information about my family and I was the first one they saw. This American officer happened to be Roza’s fiancé. Sam Adler lived with his parents and his older brother in Texas, USA. His grandfather, a Jew from Russia, emigrated to USA in the late 19th century. In 1944 Sam volunteered to the US army and came to the front. He met Roza when he came to Budapest. There were small groups of American and British military stationed in Budapest. They fell in love and in September 1945 they registered their marriage in the US military commandant’s office. They were going to USA and my uncle was going with them. Roza was trying to convince me to go with them saying that there were only two of us left and we had to be together. I hesitated. I knew that Subcarpathia became Soviet. When we were in the hostel, there were officers making the lists of former inmates of concentration camps. They were asking where we wanted to move and allowed us to choose any country promising help with accommodation, clothes, studies and jobs. They were telling us that former inmates were maltreated in the USSR. They said that Soviet citizens returning from concentration camps were immediately sent to the camps in the north of the USSR and that they were called traitors. They did the same to Soviet prisoners-of-war, particularly with communists. I said it was a lie and it couldn’t have been like that. People couldn’t be punished for being in concentration camps or prisoners-of-war. Regretfully, later I knew that it was true.

My cousin Sarrah, my mother’s sister, living in Shalanki before WWII, resolved my hesitation. She also was in a concentration camp and came to Budapest after liberation. Sam found few of my cousins, my mother brothers and sisters’ children, in Budapest and Romania. Sarrah firmly decided to go home. She told me that life could be good in Subcarpathia regardless regimes. I had a house and land in Kamyanske and I thought I could live there. Why go to another country? Of course, it was what I thought and I allowed her to convince me. My cousin and I spoke to the commandant office about returning to Subcarpathia. Most of my cousins moved to Israel, USA, Argentina or stayed in Czechoslovakia. My aunt, my mother’s sister living in Michalovce, before the war moved to Bratislava. Her husband perished during the war and she and their two daughters survived. My aunt died in the 1970s and her daughters live in Bratislava.

My sister Roza, her husband and my uncle moved to USA. Sam’s family liked Roza. Sam’s father and older brother had a family business. Sam’s father had estate in Australia and Sam decided to move to live there. My uncle died in USA in 1947 and Sam and Roza moved to Australia. They were young and ambitious. They purchased a building where they organized a garment factory. Their business progressed well and expanded. About 10 years later they had a big factory and garment shops. They became rich. They have two children: son Ernest and daughter Nina. They have families. Roza has 3 grandchildren and 2 great grandchildren. They live in Sydney.

Sarrah and I returned to Subcarpathia. I lived with her in Shalanki for few days before I went home to Kamyanske. Our house was not ruined, but it was devastated. Some of my school friends were at home already. Some of them had been in work battalions and the rest were in concentration camps. None of our family returned to Kamyanske. My father’s younger brother Berko found me. He was in a work battalion during World War II and returned to Kamyanske after the war. His family perished in a concentration camp. Berko told me that his brothers and sisters and their families and grandmother Ella perished in a gas chamber in Auschwitz. Berko married a young girl from Kamyanske whose family also perished. Berko’s second wife was born in 1924 and he was born in 1903. In 1950 their daughter was born. They named her Ella after Berko’s mother. Berko was to turn 50 then. He died in Kamyanske in 1968 and was buried in the Jewish cemetery in Kamyanske. Ella graduated from the Dnepropetrovsk Medical University and returned to Kamyanske. She never married and lived with her mother. In 1976 I convinced them to move to Beregovo [60 km from Uzhgorod, 670 km from Kiev], since it was easier for me to support them when they lived close by. Berko’s wife died in 2000. She was buried in the Jewish cemetery in Kamyanske according to Jewish traditions. Ella lives in Beregovo alone and I try to support her.

I lived in my house for some time, but I didn’t feel well living there. I kept thinking about the time when we lived with my family there thinking about my parents, sisters and brothers. Finally my friend and his wife talked me into moving in with them. I stayed with them about two months. Then I fell ill and they took me to a hospital in Beregovo where I stayed over three months. My mother’s distant relative lived in Beregovo. She visited me in hospital and when I was discharged she convinced me to stay with her. I was 17 years old. I helped them about the house and worked in the garden and in the field. I lived in Beregovo till 1947, when I went to serve in the Soviet Army.

There were many Jews in Beregovo after World War II. They returned from concentration camps or work battalions and moved from other places when they couldn’t stay in their homes like me. There were abandoned houses where they could live. In 1945 all synagogues in Beregovo were still operating. There were 8 synagogues in Beregovo. Hasidim had 3 synagogues and the Jewish community had 5. In 1946 Soviet authorities started their struggle against religion closing the synagogues. They gave the biggest synagogue to the Philharmonics. They made a store in another synagogue where there was a building of the shochet and a market in the yard. The mikveh became a public bathroom. So they closed 7 synagogues and there was only one big central synagogue operating in Beregovo. At first the authorities wanted to turn it into a storage facility like they often did with synagogues and churches. The Jews of Beregovo guarded it on the 24-hour basis. They made the schedule for guarding it. My relatives and I also went there. Probably the local authorities decided to avoid open confrontation and left the synagogue alone. All Jews of Beregovo except those who moved there after World War II from the USSR went to the synagogue on Sabbath and Jewish holidays. The synagogue operated until the middle of the 1960s. There were 3 Jewish communists holding high official posts in Beregovo. They were director of the meat factory, director of public bathroom and director of the town trade department. They wrote a letter to the town executive committee [Ispolkom] [8] asking permission to use the synagogue for the needs of residents of the town. The town executive committee opened a town house of culture in the synagogue.

In 1947 I was recruited to the army to serve my mandatory term. All recruits were taken to Svaliava [50 km from Uzhgorod, 625 km from Kiev] where we boarded a train. The railcars were very much like the ones in which we were taken to Auschwitz. The recruits got into railcars and the doors were locked from the outside. I feared that they were taking us to a camp. Then our commanding officer came. He said we were going to Moscow, our point of destination. Our trip lasted several days. There was an iron cast stove in the train. We got coals and took turns to stoke it. In Moscow we were sent to a division that arrived from Germany. They had many trophy vehicles. I took a 3-month driving course. Then they invited me to the headquarters of the division and asked me whether I spoke German. I had a good conduct of German. Besides, I spoke Ukrainian and understood Russian. It was rare for Subcarpathia since the majority of its residents spoke Hungarian and Czech. I and another Subcarpathian Jew Miklos Farkas were sent to NKVD troops [9]. The regiment where I was sent worked in a camp for German prisoners-of-war where there were 40 thousand of them. They needed German interpreters. I had a driving license and besides working as an interpreter I also drove an NKVD colonel. I was responsible for 3 vehicles: 2 BMWs and a Mercedes. I was accommodated in a small room at the logistic department. There was a phone in the room so that my chief could call me at any time. He usually called at night telling me at what time I had to be in the garage. When I came to the garage he called again to tell me what vehicle I was to drive. He never told me the route in advance. All vehicles were armored and passengers’ seats were separated from the driver with thick glass. There was a telephone on the back seat and I had a receiver. When he got into a car he told me where to drive. 2 months later I was promoted to the rank of private first class, though I didn’t have secondary military education. Privates first class wore the same uniform as soldiers, but I received an officer’s uniform and officer’s boots of soft leather. I had meals in the officer’s canteen. At first I couldn’t understand why soldiers and officers became watchful in my presence. They stopped talking when I came in and there was tension in the air. I didn’t know that in the USSR NKVD had such enormous authority that it was hard to imagine it. Since I was an NKVD employee people avoided me. I didn’t face any anti-Semitism, probably for the same reason. The only person feeling friendly toward me was Miklos Farkas who came to NKVD with me.

Though I had been in a German concentration camp, was a Jew and had lived in fascists Hungary I didn’t feel any prejudiced attitudes of my bosses toward me. I joined Komsomol [10] in the army. Nobody asked my consent. Political officer of our unit called me and asked me 3 questions: whether I know what Komsomol was and who were Lenin and Stalin. Of course, I knew the answers. He told me to obtain my Komsomol membership card from the Komsomol committee on the following day. I wouldn’t say I was an active Komsomol member. I didn’t even attend meetings having to work at the time they were conducted.

My boss developed trust in me in due time. At first I had to wait for him near the gate of his destination, but then he started to tell me at what time I had to be there. I had a lot of spare time and spare money. While waiting for my boss I began to make some money as a cab driver. There were few cabs in Moscow and there were always many people willing to get a drive in my car. I only had to be at the right place on time. My boss never asked me what I was doing in his absence. I was free to leave my military unit or come back any time I wanted. I was young and Miklos and I often took advantage of this privilege to meet with girls. I wasn’t thinking of marriage. I wanted to marry a girl in Subcarpathia. Miklos was seeing a girl from Moscow. Her name was Yekaterina. She was Russian. They got married before Miklos demobilized from the army and after demobilization he stayed in Moscow. They have three children. Miklos still lives there. We correspond and visit each other.

I demobilized in 1951. I decided to live in Beregovo, but I didn’t want to stay with my distant relative. Our house in Kamyanske was empty. I sold it and bought a house in Beregovo for this money. I had to find a job. My old acquaintance, whose last name was Yakubovich, a Jew, was chairman of the consumer union. When I returned I arranged a party at a restaurant to celebrate my coming back. Yakubovich came to this party. He said that I didn’t have anything and didn’t know anything about work, but since he knew me as a decent and honest man he offered me a job of director of a store in Mochola village, near Beregovo. I lived in Beregovo and bought a bicycle. That same year of 1951 I entered the extramural department of the Kiev Trade College. I studied by correspondence and twice a year I went to take exams in Kiev. I worked in Mochola for two years. Then Yakubovich offered me a job in Beregovo to become deputy director of food supplies. It was a promotion to me. In 1953 I came to work in this office.

I got married in December 1951 after I returned from the army. My wife wasn’t a Jew. She was born in Beregovo in 1928. Magdalena was Hungarian. Her father perished at the front and her mother died in 1944. I don’t remember Magdalena’s maiden name. We were orphans and I thought that we would be able to save one another from solitude. We had a civil ceremony at the registry office and a small dinner party in a restaurant for our close ones. Our son Alexandr was born in 1952. I insisted on his having brit milah according to Jewish traditions. My wife didn’t mind it. It goes without saying that we couldn’t do it openly in the synagogue. I brought a rabbi from Uzhgorod and we had the ritual at home. I invited my two cousins and my closest friend. We gave my son the Jewish name of Shloime after my deceased father.

Those events that residents of the USSR were concerned about went past Beregovo: campaign against cosmopolites [11], and doctors’ plot [12]. The majority of doctors were Jews in Beregovo, but they kept their jobs and were never subject of discussions at meetings. Thus, those people who moved to Subcarpathia from the USSR after World War II chatted about doctors poisoners, but Subcarpathian residents never shared this opinion with them. I remember 5th March 1953, the day when Stalin died. I was director of a store in Mochola. There were few villagers who had moved from the USSR. I remember them sobbing as if their relative had died: ‘Our father died, how are we going to live without him?’ It seemed absurd to me. Didn’t they understand that it was not the end of the world and that the world might even become better without Stalin? I invited them to the storeroom to have a drink of mourning for his soul. I thought to myself that he might have died earlier, but of course, I understood that I couldn’t say such things aloud.

After the 20th Party congress [13], where Nikita Khrushchev [14] denounced the crimes of Stalin I was amazed. Of course, I believed Khrushchev, but I couldn’t understand another thing: Khrushchev and other politicians adamantly condemning Stalin after his death were working with him following all of his orders. Didn’t they understand that they were taking part in his crimes? I couldn’t believe it. I came to the conclusion that politics was a dirty thing and it was an indecent business for a normal purpose.

In Mochola I was elected secretary of the Komsomol organization of the village. I was to conduct Komsomol meetings and take reports of our Komsomol activities to the district Komsomol committee in Beregovo. When I returned to Beregovo I joined the party in 1954. It wasn’t my initiative and nobody asked me about it. My friend Yakubovich just told me that it was a necessary step or they wouldn’t keep me in my position if I didn’t do it. Our bosses could close their eyes on the fact that I was a Jew, but a non-partisan Jew in the position of deputy director was too much. I submitted my application and obtained recommendations. When my candidateship term was over a general meeting admitted me to the Party. I didn’t feel that I was honored. I just needed it to be able to keep my job. This had its effect: in 1956 I was appointed director of food stocks and in 1957 I was elected a member of the district party committee in Beregovo.

I never faced anti-Semitism, but this doesn’t mean that it did not exist. When Subcarpathia was annexed to the USSR, the word ‘zhid’ [kike] became common. Of course, those newcomers from the USSR brought it into life since it was absurd for Subcarpathians. Of course, there was anti-Semitism during the Hungarian rule, but then it was during the fascist regime. It was strange to hear the word ‘zhid’ from the people who had lived under the soviet order all their life, where nations were equal and where people were friends to one another as Soviet propaganda kept stating. Nobody ever said anything about my nationality in my presence, but behind my back they called me ‘zhid’. I didn’t understand those people and tried to stay away from them. My friends were Jews for the most part and they came from Subcarpathia. I avoided the newcomers from the USSR not only for the reason of anti-Semitism, but because if they heard something about a person that was wrong in their opinion they reported immediately to Party officials to militia, particularly about those who was openly religious and observed traditions. Only elderly people who had nothing to lose could afford going to the synagogue. I faced this once when one of my friends asked me to be a kvatter at his son’s brit milah. He secretly invited a rabbi from Ivano-Frankovsk [185 km from Uzhgorod, 485 km from Kiev]. The ceremony took place at his home. However, few days later the district Party committee invited me for a discussion. They wrote in my personal files that I took part in a religious ceremony. For a communist it was a stain on my biography.

Religion has been a significant part of my life since childhood. I didn’t believe that it was vestige of the past, as the Soviets constantly stated, but I couldn’t openly observe Jewish traditions during the Soviet rule. They would have expelled me from the Party and fired at best. I prayed at home. I had a tallit, Tefillin and a book of prayers. I found these in my house in Kamyanske when I came back there. My deputy Aron Katz was also religious. He had a house of prayer at his home. Jews got together for a minyan there. We secretly celebrated Jewish holidays. Couldn’t celebrate Sabbath at home: Saturday was a working day. Soviet authorities didn’t only struggle against religion. The Soviets were intolerant to those who had relatives abroad, especially in capitalist countries. [keep in touch with relatives abroad] [15] They might fire or imprison a person by charges in espionage for correspondence with relatives. I had to stop correspondence with my sister in Australia. I didn’t know anything about them for a long time.

The food stocks office where I was director purchased food products from kolkhozes and supplied to stores. Subcarpathia grew fruit and vegetables, grapes and there was a lot of cattle. I had to work a lot, but there were good results. I organized a meat factory to process meat supplies. In summer I involved school children in work. Soviet children anyway worked in kolkhozes in summer, but they never paid them while we entered into employment agreements with them and paid them the same rates as we did to adults. I always checked their wages. Unfortunately, it was not always possible to work honestly. It was a common practice in the USSR to bribe local authorities, or they would have tormented enterprises with continuous inspections and audits. Of course, nobody called these bribes. This could be a truck full of grapes, apples, few boxes of good sausage or wine. Nobody paid back for the products. We just left them in a district committee, executive committee or prosecutor’s office and left. Chairmen of kolkhozes and managers of other enterprises did the same. Since we couldn’t include these ‘gifts’ into our accounting records we had to plot something like writing them off as waste or whatever. At first I was concerned about it, but when I saw that everybody was doing the same I got used to it. This was the only violation. I was a member of the district committee. For Beregovo district committee it was very important that Beregovo district was the leader of agricultural product supplies. If actual numbers didn’t allow it to become number one, our leaders forced me and other manufacturer to add numbers that didn’t exist to our records. Here is how we did it: a kolkhoz registered bigger quantities of products and issued a deed of transfer of these products to my office for sale. I signed this deed for receiving bigger quantities than I did actually and then I gradually wrote off these quantities for waste of vegetables and fruit, natural losses, etc. When they offered it to me for the first time and I refused they blamed me that I, being a member of the district committee, didn’t care about the reputation of the district committee. They explained that everybody was doing the same for the sake of reputation of the district. I had to give up. I didn’t do it for the sake of my personal earnings. I received a good salary. They paid me 30% of the total amount of food stocks, so I didn’t need all this upward distortion, but I couldn’t refuse from doing it.

I didn’t have vacations for few years. Work occupied all my time. In 1959 I decided to go on vacation. At first I went to Kiev where my childhood friend lived. I stayed with him few days and then went to Miklos Farkas in Moscow. When I returned I was arrested and taken to a bull-pen cell. There were no charges brought against me. Only few days later my attorney told me what I was charged with. So I was charged with those upward distortion quantities that I made to write off presents to my management. They demanded that I gave them information about my companion fellows. They kept me in this cell for about a year. Long before the court they expelled me from the Party for ‘blackening the name of communist’. My investigation officer humiliated and beat me. I always heard the words ‘smelly zhid’ from him, this was the only way he addressed me. He got irritated at my silence, but I decided to be silent. I would have had to betray my friend Yakubovich and many other people involved in this process. They would have been imprisoned, but this would not have made them release me. So I decided that if I had to be in jail I was to be there alone. There was a court in Uzhgorod and every time I was taken there from Beregovo. The prosecutor was from Beregovo. He accepted my gifts like all other bosses. When he demanded death sentence for me I asked him: ‘For what? For what I’ve given you?’ They didn’t allow me to say another word. My charges were based on two articles: theft of cooperative property and the biggest sentence here was 7 years of imprisonment, and theft of the state property where the sentence was not to exceed 8 years. According to the law I was to serve one sentence, a longer one, but they summed up these terms and sentenced me to 15 years in jail. Many residents of Beregovo came to the court. They sympathized with me. They knew that I didn’t steal money. When the judge announced my sentence, many of them cried.

After the court I was kept in jail in Beregovo few days before I was taken to Nikolaev of Lvov region [40 km from Lvov, 540 km from Kiev]. I was there for a short time and then taken to jail in Drogobych Lvov region [75 km from Lvov, 560 km from Kiev]. There were 8 thousand prisoners in this jail. There were 3-8 inmates in each cell. Prisoners formed groups of 150-200 inmates in each group. A captain or major was chief of a group. There were two zones: a work zone and living quarters in this jail. There was a work colony in jail. There was an affiliate of the Lvov plant of electrotechnical units in this jail where prisoners worked. Every group had an area of responsibility. I was in group 7. We worked in the galvanic and painting shops. There were 6 inmates in my cell. We tried to get along well and be friendly. Our life was hard anyway so why make it more complicated? Other inmates treated me with respect. There was a system of values in the jail. The inmates sentenced for the theft of state property were respected for being business like and decent people. The next under these rules of rank were professional thieves. Those sentenced for robbery were treated worse, but the worst were rapists and there was a lot of violence toward them in jail. There was no anti-Semitism in jail.

I was an industrious worker and was interested in learning new professions. My performance was noted. They appointed me a crew leader and two years later – assistant superintendent of the galvanic shop. Other inmates members of crews and 3 civilian foremen reported to me. This was a big plant supplying electrotechnical devices to 50 countries around the world. We received wages for our work. Of course, it was lower than civilian workers’, but we could afford to buy food products in the store in jail. It was important for prisoners since we had very poor food in prison. I never had breakfast. There was soup and bread for breakfast. They made soup with the cheapest fish and there were fish eyes sailing on the surface. I couldn’t eat it and gave away my breakfast. I learned to be ascetic in food. My ration often consisted of 200 grams of bread that we received. They boiled beef legs and heads for meat. There was a military division nearby and they gave the prison frost-bitten potatoes or rotten vegetables. Food was the subject of discussion for many inmates. They recalled what they had at home and what they would eat when released from jail. They couldn’t think about anything else. I found it strange. After the concentration camp I thought that the most important thing was to not starve to death and the rest was not so important. I worked in the shop during the day and in the evening I helped accountants of the plant to develop reports. They asked me for help and brought me food from home for my assistance. I was free to go to the plant from the living quarters and could come to the plant in the evening. Every 6 months the inmates were allowed to receive parcels from home. Chief of our group, a major, was good to me. He even gave me the key to the safe with documents. He always emphasized that we could be friends, if we were both free. His friendly attitude ended when he offered me to report on my fellow inmates and I refused. However, he never did me any harm. If I had accepted his offer I might have been discharged before term. I knew about it, but I couldn’t have acted differently. I spent 15 years in prison and was released in 1975. These years crippled me physically and morally more than the concentration camp ever did.

I returned to Beregovo to face a lonely life in an empty house. My wife divorced me a year after I got in jail. The law allowed for divorcing me in my absence. We had money, a car and good furniture in the house. She took it all. Of course, she had my son with her. In 1973 Magdalena moved to Budapest and I didn’t see her. We didn’t have contacts. I don’t even know whether she is still living. My son stayed in Beregovo. He could hardly finish the 10th grade of a secondary school and didn’t want to continue his studies. He went to work in a store where he was a worker and married Anna, a very nice Jewish girl, the daughter of logistics manager of this store. Unfortunately, my son took to drinking. He didn’t like to work. All he wanted was drinking and fishing with friends. Anna suffered from it. Their son Ernest was born in 1974. I supported my daughter-in-law as much as I could, but I thought that I had no right to interfere into my son’s private life considering that he grew up without me by his side. Anna divorced Alexandr and moved to Budapest, with their son. Alexandr stayed in Beregovo. He didn’t change his way of life. It ended tragically. He stabbed his friend being drunk and hanged himself in 1997. My grandson lives in Budapest. He has a family. He married a Jewish girl from Budapest. They have two children: a 7-year-old son and a 3-year-old daughter. My grandson has his business and is doing well. Every summer he visits us with his family. I am always happy to see my grandchildren. My wife loves them as if they were her own.

After returning home I had to register in the militia office. Chief of militia of Beregovo was somebody who moved there from the USSR. My childhood friend Leizer, chief of militia in Kamyanske went there with me. The first thing that chief asked me was: ‘Why did you come here?’ Leizer didn’t allow me to open my mouth retorting: ‘He came home and why did you come here?’ They told me in the militia office that I had to find a job immediately. There was a law on idleness according to which all citizens of the USSR under the pension age had to work. There was an exception for invalids and women having children. They could send away those who didn’t want to work, or send to penitentiary institution to work there. In those 15 years in prison I came to hate the Soviet power that forced me to cheat and then took away everything I had. Back in prison I decided that I would not work one day for them. Chief of militia gave me a letter to the brick plant for them to employ me as a worker. He said that if I didn’t come to work they would send me back to prison for idleness. Again my friends helped me. One of my childhood friends was chief doctor of a psychiatric clinic in Beregovo. He employed me as an attendant. I didn’t go to work, but I was registered as their employee. Other attendants did my portion of work and shared my wages. I didn’t have to work for a living. When I returned to Beregovo, a woman whom I didn’t know approached me saying that my sister Roza had sent me a big amount of money and asked me to notify her when I was in need of money again. I bought a car and furniture. My sister kept sending me money regularly and we resumed our correspondence.

When I was in jail, Jews began moving to Israel. Many of my friends and distant relatives who survived WWII left. It was a happy opportunity for me to stop living in the country that I hated. I applied for emigration to Israel, but they rejected to accept my documents. They explained that those who were imprisoned could move abroad 15 years after they were released. I was to stay 15 long years in the USSR. Twice I tried to submit my documents, but they were rejected.

I met my second wife by chance. Svetlana Pogoreliy was chief of department in the psychiatric clinic. We met when I was employed to work there. We started seeing each other and then decided to live together. Svetlana moved in with me. A year later her mother began telling me that this was not a decent life and in 1977 we registered our marriage. We didn’t have a wedding since we had lived together before marriage. Svetlana is Ukrainian. She was born in Chernigov [145 km from Kiev] in 1938. After WWII her family moved to Beregovo. Svetlana’s mother Natalia Pogoreliy was chief of the passport office in the militia department and her father Anton Pogoreliy was an engineer. Svetlana has a younger sister and brother. Her sister Lubov was born in 1939 and her brother Eduard was born in 1941. They were poor trying to make ends meet. After school Svetlana finished Medical School in Beregovo and worked as a medical nurse several years. She wanted to continue her studies, but she had to work to support her family. Her sister finished Kiev Conservatory ad her brother finished Lvov Polytechnic College. Svetlana entered the Medical Faculty of Uzhgorod University. Upon graduation she received a job assignment [16] to Siberia where she worked 3 years and returned to Beregovo. She went to work in the psychiatric hospital. Svetlana’s brother and sister got job assignments to Uzhgorod. Lubov worked as a teacher of music school and Eduard was an engineer at the machine building plant ‘Motor’. When we got married, Svetlana’s parents moved to live with us. Svetlana’s father died at the age of 85 in 1989, and Svetlana’s mother died 3 years later in 1992.

After the army I celebrated Soviet holidays. They didn’t mean anything to me, but they always celebrated them at work and I couldn’t ignore them. After returning from prison I never celebrated a single Soviet holiday. Since I was not a party member any longer I had nothing to lose and began to attend the synagogue regularly. I knew Jewish traditions well, could read in Hebrew and pray. Soon I took responsibility for the financial life of the community. The rabbi didn’t take over it and somebody had to be responsible for the funds. Some Jews left their houses to the community moving to Israel. We sold these houses and used the costs to support the poor. There were many of them in the Soviet times. I registered all expenses and every single item we bought for this money. Every three months I conducted a meeting to report on where the money went. Everybody could check these expenses. We supported people like Hesed supports them now.

When in the late 1980s perestroika [17] began in the USSR, I didn’t believe Gorbachev [18] at once. I was used to not trust anything initiated by the Soviet power, but later I believed that it was true. We sensed freedom. There were articles published in magazines and newspapers disclosing the facts that people never knew. The ‘iron curtain’ [19], separating the USSR from the rest of the world fell. It was allowed to correspond with relatives and friends abroad and invite them to visit. Suppression of religion stopped. People could openly go to synagogues and churches without fearing oppression. The rebirth of the Jewish life began. Jewish authors were published and Jewish plays were staged. Of course, Gorbachev’s initiatives met confrontation with not only state officials, but also common people who were used to living in a closed society without glasnost and freedom. It turned out that there were people who believed that it was right and that Gorbachev allowed the situation to get out of hand and that the people needed a ‘firm hand’. I applied for permission to visit my sister and obtained it though 15 years after my release from jail were not over yet. This convinced me better than anything else that there were changes to better.

In 1987 my wife and I went to visit my sister in Sydney. It was a happy reunion. We never thought we would see each other again. I met my nephews and nieces and their children. Roza, her husband and children observed Jewish traditions. They went to the synagogue on Sabbath and Jewish holidays and celebrated Jewish holidays at home. The husband of my niece Nina is a rabbi. My nephew is also married to a Jewish woman. His son’s name is John, Nina son’s name is Jake and she has a daughter named Hanna. They are married. Jake has a son and Hanna has a daughter and she expects a baby.

My sister and her husband insisted that Svetlana and I moved to Sydney, but it’s impossible to live in a country not knowing the language. My wife and I went to school. Our classes lasted 8 hours every day. I was no good at learning the language. Probably, it had to do with my age. My wife made successes, but she didn’t want to stay in Australia. Svetlana missed her job and her parents. Sometimes I woke up at night because she was crying. The climate didn’t agree with us either: it was too hot. We lived with Roza for a year and then returned to Beregovo. Then we visited Roza three more times. Recently my niece and her husband visited us. Nina’s husband visited synagogues in Lvov region and Subcarpathia. Nina followed him. My sister and nieces call me and we keep in touch.

After returning home I got closely involved with the activities of the community in Beregovo. There was an order of the government about returning of temples and facilities to religious people and communities. Of course, they didn’t return all of it. Before World War II only Jews lived in the central street of Beregovo. This was the most beautiful street in the town. There were synagogues, a cheder and beautiful houses in it. There are still state institutions in those buildings: militia, prosecutor’s office, kindergartens, school and hostels. I began to work on returning the synagogue to the community. It took a long time, but one day the mayor handed me the executive committee decision to transfer the building of the synagogue to the Jewish community. However, this was not the end of it. The building was in terrible condition. It was used for storage. It needed repairs and we needed money for repairing it. Jews of Beregovo and Subcarpathia were collecting money for the synagogue. Rich Jews made their contribution. Perestroika made it possible to do business. It turned out that the Soviet power didn’t eliminate those who can and want to work. There were few of them in Beregovo. One of them whose last name was Gutman opened a wine factory. The Jewish community helped him with a building. We received the former building of mikveh from the executive committee and transferred it to Gutman. He paid us well for this building. Gutman modified it and the factory began to operate. At first people didn’t quite believe it would work, but in a short time many wanted to get a job there: it was clean and orderly and there were good salaries. When the factory began to give profit Gutman made contribution to the Beregovo community funds. Other businessmen also helped. So we managed to repair the building of the synagogue: we replaced the roof and restored the inside of the building and bought furniture. Now one can enjoy the synagogue inside and from the outside. Unfortunately, there are few Jews left in Beregovo who really need it. Most of Subcarpathia Jews emigrated in the 1970-1990s. The remaining Jews are Soviet people and the Jewish religion is strange to them. They do not know how to pray and do not feel the need in it. Gutman brought the Jewish cemetery of Beregovo to order. It was decayed. He gives money and workers to do this work. There are 5 employees working in the cemetery for 5 years already. Every gravestone was restored, trees planted and the territory cleaned up. Now the Jewish cemetery in Beregovo is the cleanest and most beautiful in Subcarpathia. Many Jews who had emigrated to other countries send money for maintenance of the cemetery and graves of their relatives. The community hired a person to look after those graves.

When after the breakup of the Soviet union [1991] Ukraine gained independence, many things have changed, and the improvements of Jewish life that started during perestroika were progressing. Many Jewish organizations emerged and the Jewish community became stronger.

In 1993 my wife retired. I insisted on it since she didn’t want to leave her job. She did housework, but she missed communicating with people. We decided to move to Uzhgorod closer to her sister and brother. I sold my house in Beregovo and bought an apartment in Uzhgorod. It’s a good apartment and I tried to make it comfortable and cozy. However, I do not have communications in Uzhgorod. It’s hard to make new friends at my age. In Beregovo there were people with whom I spoke Yiddish and Hungarian, and we visited one another. We always had guests. Everybody knew me and I knew everybody, but I am alone here. Of course, there is a Jewish community here and I am acquainted with its members, but our relationships are not as close as the ones that we entered into when we were young.

In 1999 Hesed was established in Uzhgorod. This organization does not only help Jews to survive providing food and hot meals to them and paying for medications or medical treatment to those who need them. Hesed pays much attention to the rebirth of the Jewish life in Ukraine. It’s a big and important effort. Hesed teaches Jewish traditions to young people and children. When I see young girls and boys at the synagogue who do not go there to receive something, but want to be fair Jews, I feel happy. I go to the synagogue three times a week: on Monday, when they read the torah, Thursday and Saturday. I used to go there on Friday, but now it’s hard to walk that far in the evening. I celebrate all Jewish holidays in Hesed. It’s good to have this opportunity. Not because I cannot make a celebration at home. I have enough money. My sister takes care of it. I’ve even refused from their food provisions: there are others who need them more. Its most important that I can talk to people and not stay alone. Of course, I am not saying that I am lonely. I have a wonderful wife and we’ve never had one argument, but a person needs to communicate with other people, not only with books, even if they are his favorite. And Hesed gives me these contacts.

Glossary:

[1] Subcarpathia (also known as Ruthenia, Russian and Ukrainian name Zakarpatie): Region situated on the border of the Carpathian Mountains with the Middle Danube lowland. The regional capitals are Uzhgorod, Berehovo, Mukachevo, Khust. It belonged to the Austro-Hungarian Monarchy until World War I; and the Saint-Germain convention declared its annexation to Czechoslovakia in 1919. It is impossible to give exact historical statistics of the language and ethnic groups living in this geographical unit: the largest groups in the interwar period were Hungarians, Rusyns, Russians, Ukrainians, Czech and Slovaks. In addition there was also a considerable Jewish and Gypsy population. In accordance with the first Vienna Decision of 1938, the area of Subcarpathia mainly inhabited by Hungarians was ceded to Hungary. The rest of the region, was proclaimed a new state called Carpathian Ukraine in 1939, with Khust as its capital, but it only existed for four and a half months, and was occupied by Hungary in March 1939. Subcarpathia was taken over by Soviet troops and local guerrillas in 1944. In 1945, Czechoslovakia ceded the area to the USSR and it gained the name Carpatho-Ukraine. The region became part of the Ukrainian Soviet Socialist Republic in 1945. When Ukraine became independent in 1991, the region became an administrative region under the name of Transcarpathia.

[2] KuK (Kaiserlich und Koeniglich) army: The name ‘Imperial and Royal’ was used for the army of the Austro-Hungarian Monarchy, as well as for other state institutions of the Monarchy originated from the dual political system. Following the Compromise of 1867, which established the Dual Monarchy, Austrian emperor and Hungarian King Franz Joseph was the head of the state and also commander-in-chief of the army. Hence the name ‘Imperial and Royal’.

[3] Trianon Peace Treaty: Trianon is a palace in Versailles where, as part of the Paris Peace Conference, the peace treaty was signed with Hungary on 4th June 1920. It was the official end of World War I for the countries concerned. The Trianon Peace Treaty validated the annexation of huge parts of pre-war Hungary by the states of Austria (the province of Burgenland) and Romania (Transylvania, and parts of Eastern Hungary). The northern part of pre-war Hungary was attached to the newly created Czechoslovak state (Slovakia and Subcarpathia) while Croatia-Slavonia as well as parts of Southern Hungary (Voivodina, Baranja, Medjumurje and Prekmurje) were to the Kingdom of Serbs, Croats and Slovenians (later Yugoslavia). Hungary lost 67.3% of its pre-war territory, including huge areas populated mostly or mainly by Hungarians, and 58.4% of its population. As a result approximately one third of the Hungarians became an - often oppressed - ethnic minority in some of the predominantly hostile neighboring countries. Trianon became the major point of reference of interwar nationalistic and anti-Semitic Hungarian regimes.

[4] Hasid: The follower of the Hasidic movement, a Jewish mystic movement founded in the 18th century that reacted against Talmudic learning and maintained that God’s presence was in all of one’s surroundings and that one should serve God in one’s every deed and word. The movement provided spiritual hope and uplifted the common people. There were large branches of Hasidic movements and schools throughout Eastern Europe before World War II, each following the teachings of famous scholars and thinkers. Most had their own customs, rituals and life styles. Today there are substantial Hasidic communities in New York, London, Israel and Antwerp.

[5] First Czechoslovak Republic (1918-1938): The First Czechoslovak Republic was created after the collapse of the Austro-Hungarian Monarchy following World War I. The union of the Czech lands and Slovakia was officially proclaimed in Prague in 1918, and formally recognized by the Treaty of St. Germain in 1919. Ruthenia was added by the Treaty of Trianon in 1920. Czechoslovakia inherited the greater part of the industries of the Austro-Hungarian Monarchy and the new government carried out an extensive land reform, as a result of which the living conditions of the peasantry increasingly improved. However, the constitution of 1920 set up a highly centralized state and failed to take into account the issue of national minorities, and thus internal political life was dominated by the struggle of national minorities (especially the Hungarians and the Germans) against Czech rule. In foreign policy Czechoslovakia kept close contacts with France and initiated the foundation of the Little Entente in 1921.

[6] Lenin (1870-1924): Pseudonym of Vladimir Ilyich Ulyanov, the Russian Communist leader. A profound student of Marxism, and a revolutionary in the 1890s. He became the leader of the Bolshevik faction of the Social Democratic Party, whom he led to power in the coup d’état of 25th October 1917. Lenin became head of the Soviet state and retained this post until his death.

[7] Anti-Jewish laws in Hungary: Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number. This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law. The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6%, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc. It also forbade Jews to buy or sell land and so forth. This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

[8] Ispolkom: After the tsar’s abdication (March, 1917), power passed to a Provisional Government appointed by a temporary committee of the Duma, which proposed to share power to some extent with councils of workers and soldiers known as ‘soviets’. Following a brief and chaotic period of fairly democratic procedures, a mixed body of socialist intellectuals known as the Ispolkom secured the right to ‘represent’ the soviets. The democratic credentials of the soviets were highly imperfect to begin with: peasants - the overwhelming majority of the Russian population - had virtually no say, and soldiers were grossly over-represented. The Ispolkom’s assumption of power turned this highly imperfect democracy into an intellectuals’ oligarchy.

[9] NKVD: People’s Committee of Internal Affairs; it took over from the GPU, the state security agency, in 1934.

[10] Komsomol: Communist youth political organization created in 1918. The task of the Komsomol was to spread of the ideas of communism and involve the worker and peasant youth in building the Soviet Union. The Komsomol also aimed at giving a communist upbringing by involving the worker youth in the political struggle, supplemented by theoretical education. The Komsomol was more popular than the Communist Party because with its aim of education people could accept uninitiated young proletarians, whereas party members had to have at least a minimal political qualification.

[11] Campaign against ‘cosmopolitans’: The campaign against ‘cosmopolitans’, i.e. Jews, was initiated in articles in the central organs of the Communist Party in 1949. The campaign was directed primarily at the Jewish intelligentsia and it was the first public attack on Soviet Jews as Jews. ‘Cosmopolitans’ writers were accused of hating the Russian people, of supporting Zionism, etc. Many Yiddish writers as well as the leaders of the Jewish Anti-Fascist Committee were arrested in November 1948 on charges that they maintained ties with Zionism and with American ‘imperialism’. They were executed secretly in 1952. The anti-Semitic Doctors’ Plot was launched in January 1953. A wave of anti-Semitism spread through the USSR. Jews were removed from their positions, and rumors of an imminent mass deportation of Jews to the eastern part of the USSR began to spread. Stalin’s death in March 1953 put an end to the campaign against ‘cosmopolitans’.

[12] Doctors’ Plot: The Doctors’ Plot was an alleged conspiracy of a group of Moscow doctors to murder leading government and party officials. In January 1953, the Soviet press reported that nine doctors, six of whom were Jewish, had been arrested and confessed their guilt. As Stalin died in March 1953, the trial never took place. The official paper of the Party, the Pravda, later announced that the charges against the doctors were false and their confessions obtained by torture. This case was one of the worst anti-Semitic incidents during Stalin’s reign. In his secret speech at the Twentieth Party Congress in 1956 Khrushchev stated that Stalin wanted to use the Plot to purge the top Soviet leadership.

[13] Twentieth Party Congress: At the Twentieth Congress of the Communist Party of the Soviet Union in 1956 Khrushchev publicly debunked the cult of Stalin and lifted the veil of secrecy from what had happened in the USSR during Stalin’s leadership.

[14] Khrushchev, Nikita (1894-1971): Soviet communist leader. After Stalin’s death in 1953, he became first secretary of the Central Committee, in effect the head of the Communist Party of the USSR. In 1956, during the 20th Party Congress, Khrushchev took an unprecedented step and denounced Stalin and his methods. He was deposed as premier and party head in October 1964. In 1966 he was dropped from the Party's Central Committee.

[15] Keep in touch with relatives abroad: The authorities could arrest an individual corresponding with his/her relatives abroad and charge him/her with espionage, send them to concentration camp or even sentence them to death.

[16] Mandatory job assignment in the USSR: Graduates of higher educational institutions had to complete a mandatory 2-year job assignment issued by the institution from which they graduated. After finishing this assignment young people were allowed to get employment at their discretion in any town or organization.

[17] Perestroika (Russian for restructuring): Soviet economic and social policy of the late 1980s, associated with the name of Soviet politician Mikhail Gorbachev. The term designated the attempts to transform the stagnant, inefficient command economy of the Soviet Union into a decentralized, market-oriented economy. Industrial managers and local government and party officials were granted greater autonomy, and open elections were introduced in an attempt to democratize the Communist Party organization. By 1991, perestroika was declining and was soon eclipsed by the dissolution of the USSR.

[18] Gorbachev, Mikhail (1931- ): Soviet political leader. Gorbachev joined the Communist Party in 1952 and gradually moved up in the party hierarchy. In 1970 he was elected to the Supreme Soviet of the USSR, where he remained until 1990. In 1980 he joined the politburo, and in 1985 he was appointed general secretary of the party. In 1986 he embarked on a comprehensive program of political, economic, and social liberalization under the slogans of glasnost (openness) and perestroika (restructuring). The government released political prisoners, allowed increased emigration, attacked corruption, and encouraged the critical reexamination of Soviet history. The Congress of People’s Deputies, founded in 1989, voted to end the Communist Party’s control over the government and elected Gorbachev executive president. Gorbachev dissolved the Communist Party and granted the Baltic states independence. Following the establishment of the Commonwealth of Independent States in 1991, he resigned as president. Since 1992, Gorbachev has headed international organizations.

[19] Iron Curtain: A term popularized by Sir Winston Churchill in a speech in 1946. He used it to designate the Soviet Union’s consolidation of its grip over Eastern Europe. The phrase denoted the separation of East and West during the Cold War, which placed the totalitarian states of the Soviet bloc behind an ‘Iron Curtain’. The fall of the Iron Curtain corresponds to the period of perestroika in the former Soviet Union, the reunification of Germany, and the democratization of Eastern Europe beginning in the late 1980s and early 1990s.

K. Zoltánné

Életrajz

Édesapám édesanyja, Íritz Teréz Makón született, odavaló volt, de itt van eltemetve, Szegeden. Amikor meghalt, hetvennyolc év körüli volt – én olyan öt-hat éves lehettem akkor. Azt a nagymamát nem láttam sűrűn, olyan idegen volt nekem. Amikor kisgyerek voltam, a nagymamám Szegeden lakott a Báró Jósika utcában. Egy csomó öregasszonyt vállaltak a háziak, és ott gondozták őket. Együtt voltak az öregek, külön szobájuk volt – ott lakott a nagymamám is, oda jártunk hozzá minden héten látogatóba apukámmal. Nagymama egy fotelben ült, nem tudott már járni, mert a lábai rosszak voltak. Beszélni sem tudott, foga egy darab se volt, de a hajában egy ősz hajszál nem volt. Apukám nagyon sokat segített a nagymamának, mindig fizette a gondozását. Neki se volt sok, de nagyon tisztelte az édesanyját, és havonta segítette.

Amikor a nagymama meghalt, a testvérei eljöttek Pestről a temetésére, én akkor ismertem meg őket. A temetés a háznál volt, ahol a nagymamám lakott, mert régen az volt a szokás. Ha meghalt valaki, egy lepedőben a földre kellett letenni, mert a halottat nem volt szabad az ágyában hagyni, csak rövid ideig, a vallás úgy kívánta [A halottat a helyiség padlózatára fektetik, lábbal a bejárati ajtó felé, hogy a halott szelleme ne járjon vissza. – A szerk.]. Voltak mindenhol siratóasszonyok, azok rendbe hozták, megmosdatták, fölöltöztették a halotti ruhájába, mécsest gyújtottak, virrasztottak – a mosdatást, öltöztetést csak zsidó nők csinálhatták. Az udvaron állítottuk föl a ravatalt, oda jött a rabbi meg a kántor, ott tették a koporsóba, és onnan aztán halottaskocsi vitte ki a temetőbe. A zsidóknál nagyon egyszerű a koporsó, de azt még az udvaron nem szögezték le, hanem rátettek egy sima fekete gyászterítőt, amin nincs semmi. A koporsóra volt inkább ráfestve, hogy ki az, hány évet élt [lásd még: holttest előkészítése a temetésre].

A nagymamámnak voltak remek fiútestvérei, de olyan szanaszét, hogy nem is tudom, hányan voltak. Két bátyjára emlékszem, az egyik Budapesten nagyon jó ügyvéd lett, és volt családja. Hozzájuk egyszer vagy kétszer apukám elvitt látogatóba, amikor tizenéves kislány voltam. A nagymama másik bátyját Ivánka Sándornak hívták, az katonatiszt volt, nagyon szép ember: magas, nagy szakállas. Zsidó volt, de aztán kitért, a nevét is magyarosította, mert akkor ez volt a szokás, és ez mindenkinek előnyös volt. Oroszországban volt katonatiszt az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében, és ott meg is nősült, elvett feleségül valami orosz arisztokrata nőt. Sándor bácsi Budapesten élt később, volt egy lánya, Ivánka Irén, aki múzeumigazgató lett Budapesten.

Apai nagyapám, Glück Mór szőke, kékszemű volt; bevándorló, ahogy akkor nevezték: Wanderjahre [a Wanderjahre kifejezéssel nem személyre utalnak, hanem a valcoló iparossegédeknek azokat az éveit jelentette ez a szó, amikor nyakukba vették a világot, és igyekeztek minél több helyen tanulni a szakmát. Glück Ilona nagyapja feltehetőleg a „vándorévei” alatt jutott el Magyarországra, ahol letelepedett]   A 19. században az volt a szokás, hogy azok a fiatalok, akik a saját hazájukban nem találtak megélhetést, és nem volt vagyonuk, elvándoroltak a szomszéd országokba, és ott telepedtek le. Az én nagyapám Schleswig-Holstein tartományban született, egy német kisvárosban, és onnan jött Makóig, a Tiszáig… [Magdeburg Szász-Anhalt tartományban van, nagyon messze a német–francia határtól. Maga Schleswig-Holstein tartomány pedig Hamburgtól északra, a dán határtól délre található, szintén igen messze Franciaországtól. – A szerk.]. Azt hiszem, kereskedő volt. A nagyapámat soha nem láttam, mert addigra már meghalt, mire én megszülettem. A sírja Szegeden van, apukám egyszer mutatta, amikor kicsi voltam. A szegedi temetőben vannak könyvek, amikben meg van jelölve, ki hol van eltemetve. Körülbelül két éve találtam meg újra a nagyapám sírját.

Édesanyám apai részről lengyel származású volt, és a családjában csak zsidó volt; nem volt se keresztény, se vegyes házasság. A lengyelek erősebben zsidók, ők ortodoxok, komolyabban veszik a vallást – a neológ, az lazább, barátkozóbb. Anyukám édesapja lengyel zsidó volt, de mi neológok voltunk. 

Anyai nagyanyám, Kasztor Rozália erdélyi volt, Nagyszalontán laktak [Nagyszalonta – nagyközség volt Bihar vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség és adóhivatal székhelye), 1891-ben 12 600 (95% magyar, 5% román; 83% református, 7% római katolikus, 5% görögkeleti, 4% izraelita), 1910-ben 15 900 (96% magyar, 4% román; 78% református, 8% római katolikus, 7% görögkeleti, 5% izraelita) lakossal. Algimnáziuma a 20. század elejére állami főgimnázium lett. Trianon után a község Romániához került, lakosainak száma 1920-ban 15 500 fő volt. – A szerk.]. Földjük is volt – de nem sok, csak kicsi –, földdel is foglalkoztak. Nagymamám családja először Nagyszalontán lakott, és onnan mentek el aztán Berettyóújfaluba [Járásszékhely nagyközség volt Bihar vm.-ben, 1891-ben 6900 főnyi (81% református, 12% izraelita), 1910-ben 8500, 1920-ban 9100 főnyi lakossal. – A szerk.]. Amikor nagymamám már férjhez ment, és a gyerekeik is megszülettek, a nagyszüleim Békéscsabára költöztek. A mamát ismertem, mert pár éves koromig ő megvolt; kék szemű, nagyon fürge nagymama volt.

Nagyapám, Turteltaub Bernát, aki Lengyelországból vándorolt át még fiatalemberként, katonaszabó volt. Nagyon szép ember volt: hatalmas, fekete szemű, és nagy, fekete szakálla volt, láttam fényképen. Nagyanyám férjhez ment ehhez a bevándorló szép legényhez, és nyolc gyerekük született: négy fiú és négy lány. Nagyapám később agyvérzést kapott, és évekig szenvedett, mert félig béna lett tőle. Édesanyám ápolta. Mikor a szüleim 1911-ben összeházasodtak, a nagyapám már nem élt.

Apukám, Glück Lipót Lajos Kiskundorozsmán született 1879. december 9-én, és 1969-ben halt meg, abban az évben töltötte volna be a kilencvenet [Kiskundorozsma – járásszékhely nagyközség volt Csongrád vm.-ben 1891-ben 12 300, 1910-ben 17 800, 1920-ban 18 500 lakossal. – A szerk.]. Lipót volt a neve hivatalosan, de mindenki Lajos bácsinak hívta. Ő szegedinek számított, mert itt diákoskodott, itt lett belőle aztán kereskedő, és itt is lakott.

Hárman voltak testvérek: apukámnak volt egy bátyja, és volt egy öccse. A testvérei kereskedelemmel foglalkoztak, valamilyen kisebb ügynökségük volt. A bátyját nem nagyon ismertük közelről, az kiesett a családból, eltűnt, nem volt vele semmi kapcsolat. Az öccse, Glück Béla pár évvel volt apukámnál fiatalabb; neki négy gyereke volt: két fia, két lánya, azokkal tartottunk kapcsolatot.

Béla bácsinak tífuszban meghalt az első felesége, akitől a négy gyereke született. Elég szegények voltak, de volt lakásuk Szegeden, nem laktak messze tőlünk. Míg kicsi voltam, nem jártunk össze, mert sokat utazott ez a Béla bácsi; kereskedőféle volt, vásározó. Később újra megnősült, és akkor már többet jártunk össze. A nagyobbik lánya, Bözsi, aki velem egyidős volt, kereskedelmibe járt [lásd: kereskedelmi iskolák], le is érettségizett, és aztán nagyon jó állása lett neki: a „Délmagyarország” szerkesztőségében dolgozott, az irodán volt tisztviselőnő [A „Délmagyarország” c. napilap 1910 óta jelenik meg Szegeden. (1920–25 között „Szeged”, 1956 őszén „Szeged Népe”, majd 1957 tavaszáig „Szegedi Néplap” címen jelent meg). – A szerk.]. A kisebbik, Margit megtanult varrni, aztán férjhez ment, és kikerült Svájcba. Írtunk neki, kerestük, de nem jött vissza. Béla bácsi két fia közül az egyik meghalt itthon még a háború előtt, a másik meghalt a háborúban, ő munkaszolgálatos volt [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Bözsit is elhurcolták, de ő nem velünk volt. A háború után férjhez ment Békéscsabára, elég helyes férje volt, de gyerekük nem született.

Apukám rokonságával nem volt szoros a kapcsolatunk. Voltak pesti unokatestvérei, egyikükkel kislánykoromban egyszer találkoztam is, amikor apukám elvitt engem néhány napra, hogy lássam Budapestet. Ezt az unokabátyját Garának hívták; nagy illatszerüzlete volt az Üllői út 1. szám alatt. Keresztény felesége volt, gyerekei voltak, voltunk ott egyszer, de nem nagyon volt köztünk kapcsolat. Apukám családjában nem volt semmi rokoni összetartás, nagyon furcsa család volt az.

Apukám szerény, de nagyon jó modorú, szórakoztató, kedves, bohém ember volt. Sovány, középtermetű ember volt, és volt kis bajusza. Hála Istennek, jó természete volt, csak a pénzhez nem értett. Tizenkét-tizenhárom éves korában kivették az iskolából, mert meghalt az öreg apa, és ő nem tanulhatott tovább. Beadták élelmiszerüzletbe inasnak, mert a családja nem volt jó anyagi helyzetben. Apukám nem volt egy nagy lángész: a számokhoz nem értett, viszont nyelveket tudott, és nagyon ügyes keze volt. Az írása gyönyörű volt, bár a helyesírásán látszott, hogy keveset járt iskolába.

1911-ben, mikor megnősült, apukám Szegeden lakott, ott vett lakást, és volt már állása is: valami paprikaügynöksége volt, amikor elvette anyukámat. Még élt akkor az édesanyja, ő a kisebbik fiával lakott, aki akkor nem volt még nős. Az esküvő után édesapám idehozta anyukámat Szegedre, és 1932-ig itt laktak a Polgár utca 24-ben.

Az első világháborúban apukám egyszerű közkatona volt; a fronton az első vonalban harcolt, és súlyosan megsérült. A golyó, amit a hátába kapott, fönnakadt a hátcsigolyában, csak az volt a szerencséje, hogy üres volt a gyomra (mert különben elfertőződött volna), s így életben maradt. Párkánynánán volt kórházban. Egyszer elmentünk meglátogatni, anyukám elvitt engem a karján – emlékszem, akkor három-négy éves lehettem. A régi párkánynánai híd még akkor megvolt. Csak tíz év múlva tudták a golyót kivenni, mert lecsúszott; apukám addig kicsit bicegett, amikor járt. Kapott két kitüntetést – az egyik sebesülési érdemkereszt volt –, és kapott valami pénzt is, így lett csemegeüzlete Szeged belvárosában, a Virág cukrászda közelében, amikor én tíz év körüli gyerek voltam.

Édesapám kora reggeltől az üzletben dolgozott, aztán délben bezárt, hazajött, ebéd volt otthon együtt, és ebéd után visszament a boltba – az jó tíz-tizenöt perces út volt, annyit legalább sétált –, és este nyolcig tartott nyitva. Elég sokáig megvolt az üzlet, apukámnak még segédje is volt. Komoly csemegeüzlet volt az: a rákoktól kezdve nagyon sok mindent árultak, kimondottan különlegességeket. Apukám nagyon ügyes volt, olyan remekül tudott díszíteni, csomagolni, hogy a kávéházak, éttermek tőlük rendelték meg a dísztálakat. De nem tudott a pénzzel bánni – mindent elgavallérkodott, elkótyavetyélt, mindig elment a pénz, és nem jött be semmi. Úgy elvezette a boltot, hogy tönkrement.

Amikor az 1920-as évek végén a csemegeüzlete tönkrement, édesapám egy évig Békéscsabán, anyukám egyik bátyának a nagykereskedésében dolgozott, aztán ügynökséget nyitott Szegeden, üzletkötő lett. De ő egy bohém típus volt, akinek nem lett volna szabad kereskedőnek menni, egész mást kellett volna neki csinálni.

Anyukám, Turteltaub Anna Békés megyei volt. Amikor már fölnőtt, Békéscsabán laktak, de Nagyszalontán született, 1880-ban. A családi név, Turteltaub németül azt jelenti, hogy búbos galamb [Turteltaube = gerle] – pedig nagyapám lengyel volt. Az öreg szülők nem voltak még magyarosítva, de a fiaik már igen. Anyukám négy férfitestvére még a születésem előtt magyarosította a nevét, de anyukám és a lánytestvérei nem – nem nagyon törődtek akkoriban a lányokkal –, úgyhogy a bátyjai Tardosok lettek, a nők meg maradtak Turteltaubok. Azt hiszem, mindannyian Nagyszalontán születtek, de ebben nem vagyok biztos.

Nyolc testvér közül édesanyám volt a legkisebb. Anyukámat Ninának, Ninocskának is hívták otthon, mert az Annát oroszul, lengyelül Ninának becézik. Amikor anyukámmal mentem a rokonsághoz, mindig mondták, hogy megjött Nina néne, és itt van a mi Ninánk lánya. Én voltam a kis Nina, engem is így hívtak, mikor [Békés]Csabára jártam.

A testvérek közül csak ketten haltak meg betegségben: a legöregebb nő és anyukám, a legfiatalabb – ők legalább el vannak temetve. Emília volt a legidősebb testvér, aki Arad-Pankota [Pankota – nagyközség volt Arad vm.-ben, 1891-ben 4900 román, magyar és német, 1910-ben 5600 magyar, román és német lakossal. – A szerk.] mellett került férjhez, egy férfiszabóhoz – a családunk tele volt szabókkal. Mili néni még a háború előtt halt meg természetes halállal. Nem volt olyan nagyon öreg, hetven év körül volt, de akkor az is nagyon nagy dolognak számított. Ennek a pankotai nagynénémnek volt két fia és egy lánya, akit Klárinak hívtak. Klári [Nagy]Szalontán lakott, a férje orvos volt, kisgyerek is volt… őket elhurcolták, soha többet nem kerültek elő. Mili néni két fia közül az egyik, doktor Weisz István Békéscsabán volt ügyvéd, ő is családos volt, és lett egy kisgyereke is. Ő is elment úgy, ahogy volt: családostul deportálták, semmit nem tudtunk róla. Mili néni kisebbik fia, Weisz Mihály férfiszabó lett, mint az édesapja. Még a háború előtt megnősült, és született két ikerlánya. Misi a családjával még 1944 előtt el tudott menekülni Izraelbe, de hogy ott mi lett velük, nem tudom.

Mili néni után következett két iker: egyikük, doktor Tardos Dezső – aki nagyon aranyos, áldott jó ember volt – ügyvéd lett Békéscsabán, és hitközségi elnök is volt. Dezső bácsi nem volt szép ember, de nagyon intelligens, okos ember volt. Csuda jó szíve volt, nagyon sokat tett anyukámért, mindig segített. Elvitte anyukámat egy svájci gyógyhelyre – jól ment neki, mert ő már kész ügyvéd volt –, Bécsből hozatott neki ruhát, sőt, ő fizette a tandíjat, hogy én tudjak tanulni, amikor apukám üzlete tönkrement.

Dezső bácsinak két lánya volt, Kató és Olga. Kató, az idősebbik lány velem volt egyidős, ő érettségizett, okos lány volt, még gyorsírást is tanult, de nem dolgozott. Dezső bácsiék elég jómódban éltek, nem volt rá szükség, hogy Kató dolgozzon. Aztán férjhez ment [Hódmező]Vásárhelyre, itt laktak az Ady Endre úton, a kertvárosban, de akkor már csak ritkán találkoztunk. A fiatalabbik lány, Olgi még csak pár éve volt férjnél, amikor elhurcolták őket – Olgát a férjével és az édesapjával együtt deportálták. Kató is meghalt, eltűnt, ő nem is találkozott az apjával. Dezső bácsiék 1945-ben, a lágerben megérték a felszabadulást, de amikor már jöttek hazafelé a családdal, elérte őket a német visszalövöldözés, és elvérzett ő is és Olga lánya is valahol egy erdő szélén. Olga férje, aki szintén ott volt velük, életben maradt, és később ő mesélte el ezt.

Dezső bácsi ikertestvére Tardos János volt, neki nagykereskedése volt Békéscsabán. Jani bácsiéknak három fiuk volt, és mind elpusztult. Az első fia, Laci vérmérgezésben halt meg tizenkilenc éves korában. Szegeden volt már, jogot tanult. Valami ünnepség volt a diákoknak, és az új lakkcipője föltörte a lábát, de nem vette komolyan, csak amikor már késő volt. A középső fia, doktor Tardos József kész ügyvéd volt, és már megnősült (egy nagyon helyes pesti lányt vett el), volt egy kisbabájuk is, mikor őket elhurcolták. Úgy, ahogy voltak, elvitték őket, azt se tudjuk, hol halt meg az egész család. Jani bácsi legkisebbik fia, Imre egyidős volt az öcsémmel. Leérettségizett, de ő aztán nem tanulhatott tovább, mert akkor már benne voltunk a háborúban. Imit elhurcolták munkaszolgálatba, és elpusztult ismeretlen helyen, nem került haza. Jani bácsit és a feleségét is elhurcolták, anyukám összes testvérét – hetven-nyolcvan év körül voltak. Nekem negyven rokonom pusztult el a háborúban.

Anyukám nővére, Szeréna nagyon szép volt, és nagyon szép gyerekei lettek, neki volt a legtöbb gyereke a nővérek közt. Szerén néni férje Ellmann Adolf (Dolfi bácsi) férfiszabó volt Békéscsabán. Az az érdekes, hogy Jani bácsi egy Ellmann-lányt vett feleségül – aki az ő sógorának, Dolfi bácsinak a testvére volt – Ellmann Etelkát. Ellmann Dolfi bácsi meg Szerén nénit vette el (Jani bácsi húgát), és így az unokatestvérek duplán voltak unokatestvérek. Mind a két oldalról ugyanaz volt a család, de mégsem vérrokonok házasodtak össze. A zsidóknál ez egy erős szokás volt abban az időben, hogy így összejött a család erről-arról – és ez nagyon jó volt, mert ha megismertek egy családot, akkor már tudták, hogy milyen rendes emberek. Ez nagyon fontos volt, mert vigyázni kellett, tudni kellett, hogy ki az a család, akihez hozzáadom a lányomat, vagy hogy a fiam kit vesz el. Volt még a családban ilyen házasság: a férjem anyukája, Wachtel Gizella is úgy ment férjhez, hogy ugyanakkor a férje családjában egy nőt elvett egy másik férfi a Wachtel családból – keresztbe ment a házasság.

Szerén néni legidősebb fia Ellmann György volt. Gyuri szabó lett, mint az édesapja – az apja műhelyében dolgozott –, de nagyon tehetséges volt: jó humora volt, és remekül hegedült. Gyurinak felesége, gyereke volt már, amikor elvitték őket. Ők nem jöttek vissza, de a kisfia megmenekült, mert akkor éppen Pesten volt az anyai nagyszülőknél. Ellmann Gábornak hívják, vele húszéves koráig még tudtunk találkozni Pesten. Nagyon okos gyerek volt (az Ellmannok nagyon okosak voltak mind), neves matematikus lett. Gábor még Magyarországon megnősült, aztán a feleségével, Zsuzsival kivándoroltak Hollandiába vagy Belgiumba – kint is remekül boldogult, nagyon sikeres ember lett. Gábor nálam jóval fiatalabb (most olyan hetven év körüli), lehet, hogy ő még megvan.

A második fiútestvér, doktor Ellmann Endre ügyvéd volt. Bandit nagyon jól ismertem, vele nagyon jóban voltam. Mindegyikkel jóban voltam, mindig ott nyaraltam náluk. Bandinak színésznő felesége volt, Somogyi Erzsi testvére. Vidéken játszott, méghozzá [Békés]Csabán, ott ismerte meg az én unokabátyám, aki akkor már ügyvédeskedett, amikor összekerültek, Dezső bácsinál volt ügyvédjelölt. Bandi nagyon helyes ember volt, de bohém volt egy kicsit, szeretett színházba járni, és kezdett udvarolgatni ennek a színésznőnek. Aztán szépen hozzáigazította magát, és amikor ez annyira komollyá vált, elmondta az édesanyjának – nagyon tisztelték, szerették a mamát –, és aztán el is vette feleségül a lányt. Gyerekük nem volt, de nagyon szerették egymást. Pesten laktak, a Rózsadombon volt a villájuk – én többször voltam ott. Isteni festményeik voltak és nagy színész társaságuk. Bandit nem deportálták, mert a színésznő felesége megmentette – ő keresztény volt, így tudta megmenteni. Bandi örökölte aztán Dezső bácsi házát, illetve többen örököltük, de ő mindenkinek valamit fölajánlott és kiváltotta, mert ő volt olyan helyzetben, hogy valami pénzt elő tudott teremteni.

Szerén néni harmadik fia, Ellmann József orvos lett. Szegeden járt egyetemre, vele is nagyon jó barátságban voltam. Amikor végzett, Budapestre került a Zsidó Szeretetkórházba, ott volt sebész. Józsi is el tudott menekülni, még mielőtt összefogdosták őket, mert amikor már jöttek a hírek, kivándorolt Marokkóba. Akkor már megnősült, a röntgenasszisztensnőt vette el, de gyerekük nem volt. Marokkóból később Spanyolországba ment, majd Londonba került, ott is halt meg. Józsi végig orvos maradt, de festőművész is volt, nagyon szépen festett, kiállításai is voltak. Londonból néha jött haza Magyarországra látogatni, találkoztam is vele.

Ellmann Boriska volt Szerén néniék egyetlen lánya, ő két évvel volt öregebb Józsinál. Nagyon szép, szőke lány volt. A mama is, a papa is fekete hajú volt (Dolfi bácsinak nagy, fekete bajusza is volt), de mind a három gyerek szőke és kékszemű lett, csak Józsi, a legkisebb volt barna. Boriska férje fogtechnikus volt, és ő is kitanulta a fogtechnikusságot a férjétől, besegített neki a műhelyben. Gyerekük nem volt. Boriskát és a férjét külön-külön hurcolták el, az asszony hazajött Auschwitzból, a férje elpusztult a munkaszolgálatban. Boriska nálam idősebb volt jóval, de elég erős, szívós alkat volt, haza tudott jönni [Békés]Csabára, aztán férjhez ment egy hazakerült hitsorsosához, és avval élt haláláig, kilencvenéves koráig. Őt meglátogattam többször.

Kassán volt még egy nagybátyám, Tardos Lipót, Poldi bácsi. Nagyon szép ember volt, de azzal nagyon nehezen tudtunk kapcsolatot tartani. Kassára mindig meg voltam híva, de sosem jutottam el, csak az állomásig. A nagybátyám ott élt, Kassán a feleségével; elég jómódban voltak, férfidivatáru-üzletük is volt, meg még kávéházuk is. Volt egy lányuk, Bözsi, aki még idejében elment Buenos Airesba a férjével, és a négy-ötéves kisfiát otthagyta a nagyszülőknek. Akkor írt nekem ez a nagybácsim. A gettóban kaptam meg a lapot, amin megírta, hogy van egy ismerősük Kassán, aki keresztény, és elvállalta a gyereket. Odaadták neki a kisfiút, hogy hátha így megsegíti a Jóisten. Ez a kassai nagybácsi is elpusztult, semmit nem tudtam többet se a feleségéről, se róla. A kisgyerekről sem tudtam, én nem vagyok arra ismerős, de ő talán túlélte – Langdorf Tamásnak hívták, nagyon helyes kis kölök volt.

Volt még egy nagybácsim, aki ügyvéd volt Gyomán [Gyoma – Békés vm., nagyközség volt, 1891-ben 10 900, 1910-ben 11 700, 1920-ban 12 000 lakossal. – A szerk.]: doktor Tardos Gáspár – tele voltunk ügyvéddel. Anyukám legfiatalabb testvére volt ez a Gazsi bácsi, aki nagyon aranyos ember volt, és nagyon hasonlítottak egymásra anyukámmal. Egy fia és egy lánya volt. A lánya, Ancsa férjhez ment Temesvárra, és a háború alatt Izraelbe került ki [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Sajnos elszakadtunk, pedig nagyon szerettük egymást, sokat voltunk együtt gyerekkorunkban. Nekik nagyon szép családi házuk volt Gyomán. Ancsának két fia született, ők Amerikába kerültek Izraelből. Gazsi bácsi fia, Tardos András 1945 után elvette feleségül egy neves politikus lánytestvérét, és két fiuk született. András meghalt sajnos az 1960-as években, öngyilkos lett [Tardos András (1924–1969) – újságíró. „A bp.-i tudományegyetem bölcsészkarán tanult. Már hallgató korában kapcsolatba került a falukutató mozgalommal. 1942–43-ban a KMP vezette függetlenségi mozgalomban tevékenykedett. Részt vett a KIMSZ munkájában. 1943. júl.-ban letartóztatták, 10 évi börtönre ítélték. 1944 végén megszökött a Margit körúti fegyházból és csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. 1945 után az ifjúsági mozgalomban dolgozott. 1948-ban a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) főtitkára lett. Később rövid ideig a Népművelési Minisztériumban, majd a Híradó- és Dokumentum Filmgyárban tevékenykedett. 1956. nov.-től a rádió politikai előadásait szervezte. Később a külföldi adások főszerkesztőségét vezette. Rendszeresen publikált napilapokban és folyóiratokban” (MÉL). – A szerk.].

Cili néni (Cecília) anyukámnál kicsit idősebb volt. Ő Békéscsabáról elkerült Nagyváradra a lányával, Elluskával, aki oda ment férjhez – nagyon aranyos férje volt, Miklósnak hívták. Elluska gyereke, Zsuzsi kilenc éves volt, amikor elvitték mindannyiukat – onnan hurcolták el őket, Nagyváradról.

Anyukám hatosztályos középfokú lányiskolát [lásd: leányiskolák] végzett Békéscsabán. Tizenhat éves koráig tanult, ő műveltebb volt, mint apukám, jobban értett a számtanhoz, és okosabb is volt. Tudott szlovákul (tótul, ott a családban így mondták) és németül is. A testvérei is értelmiségi pályán voltak; okosak is voltak, és jobb anyagi helyzetben voltak, mint édesapám családja.

A szüleim 1911-ben esküdtek. Régen a zsidó hagyomány úgy volt – és az volt a helyes –, hogy ajánlások voltak, egyik család ajánlotta a másikat, aztán a családok összehozták a házasságokat. Anyukámnak a testvére, Dezső bácsi keresett vőlegényt, mert ő volt a közvetlen bátyja, ő törődött vele, és összehozta apukámmal egy házasságközvetítő útján. Aztán a családok összeismerkedtek, és mivel jónak látták, megvolt az esküvő. Anyukám harminc-harmincegy éves volt akkor. Nagyon jót mulattam, mert édesapám úgy címezte az anyukámnak írt leveleit, hogy „Szépreményű Turteltaub Annuska úrhölgynek”. Megvoltak a levelek egy dobozban, anyukám eltette őket, és amikor már nagyobbacska voltam, és a szüleim nem voltak otthon, én mindig kutatgattam a szekrényben, és akkor találtam ilyen leveleket, és belelestem titokban. Anyukám nem mutatta, és mikor utólag mondtam neki, hogy mit találtam, kicsit zavarba jött.

Békéscsabán volt a polgári és az egyházi esküvő [lásd: házasság, esküvői szertartás] – ott nagyon szép, nagy templom van –, és azután került anyukám Szegedre. Eljött néha a család egy-egy látogatásra, egy kis időre néha a nagymama is eljött, és négy-ötéves koromtól én is gyakran jártam Békéscsabára, mindig ott nyaraltam a rokonoknál.

Amikor a szüleim összekerültek, anyukám édesapja már nem élt, ő hat évig volt beteg, agyvérzéses, és az édesanyám ápolta. Fiatal nő volt még akkor, és ez lelkileg megviselhette. Nagyapám hatvanvalahány éves, nagydarab ember volt, és az édesanyám őrá vigyázott délutánonként, mert délelőtt segített főzni. Nagyon jól főzött, engem sose tanított meg – nem szerette, ha ott ugrálnak a gyerekek –, de hát a készséget megtanultam tőle. Amikor én már megvoltam, délelőtt mindig főzött anyukám, délután pedig édesapámnak segített az üzletben.

Szegény anyukám nagyon kedves, aranyos arcú volt, de soha nem hallottam nevetni – mindig én bolondoztam. Ő szótlan volt, nem is nagyon beszélt, csak nagyon kevés emberrel. Nem is jöhettek hozzám, csak egy-két barátnőm volt ott pár óráig, nem rendezhettem zsúrokat se, mert anyukám nem szeretett beszélgetni. Depressziós volt, ezt most így hívják, akkor súlyos neuraszténiának mondták. Ő mindig szomorú volt, én annyira sajnálom, csak annak örülök, hogy még 1943-ban meghalt, és szépen el van temetve Szegeden; nem került fogságba.

Amikor rendes, egyházi temetés van, akkor a halottat mosdatják, fölöltöztetik halotti ruhába. Hófehérben kell a zsidóknál temetni – a fehér harisnyától kezdve a fehér kendőig –, szegény anyukámat is fehérben temették, nekem is mindenem megvan már rég.

A húgom, Glück Ágnes 1918-ban született. Nagyon szép lány volt: nálam kicsit teltebb, szőkébb, fehérebb bőrű, szemüveges. Én vékonyabb voltam, és vöröses-barnás, göndör hajam volt, de hasonlítottunk nagyon egymáshoz. Mikor Pesten mentem az utcán, mindig odakiabáltak, hogy „Ágika! Készen van a férjének a ruhája, rendben van, küldjön érte!”. Én meg rájuk hagytam, mondtam: „Jó, majd jövök” – és aztán elmondtam Áginak.

A húgom más típus volt, mint én. Én tartózkodóbb voltam, visszahúzódóbb, a húgom bátrabb volt, mindig mosolygott, kedveskedett. De ingerlékenyebb volt nálam, nyugtalan természetű, én szelídebb voltam. Viszont én nagyon pedáns vagyok: ha a konyhába kitettünk egy sámlit vagy hokedlit, arra mindig rátettem egy kendőt, csak úgy ültem rá. A húgom nem foglalkozott ilyesmivel.

A húgom okos volt, jobb volt matekban, mint én, de nem szeretett tanulni, és hatodik gimnazista korában már jöttek a rossz jegyek. Úgy döntöttünk, hogy félév után kivesszük, mert akkor valami mást kell csinálnia, nincs értelme tovább gimnáziumba járnia. Tizenhat éves korában Ági kimaradt az iskolából és kitanulta a varrást. Leszerződött Szegeden egy varrószalonba – az is egy zsidó család volt, ott laktak a Dugonics téren, és vállaltak tanulót. Akkor az volt a szokás, hogy aki varrni tanult, azt fölvették tanulónak. Első osztályú varrónő volt, akinél a húgom tanult, Ági oda járt minden nap. Majdnem tizennyolc éves volt, amikor levizsgázott, és azután még egy darabig ott maradt ebben a varrószalonban, mert amikor már fölszabadult, fizetést is kapott.

De aztán úgy döntött, hogy Pestre kéne menni. Nekünk nem voltak Budapesten közeli kapcsolataink; csak apukámnak voltak ott unokabátyjai meg rokonsága, akikkel olyan nagyon nem tartottunk kapcsolatot, de akkor valahogy összejött, és elvállalták, hogy Ági lakhat náluk Pesten. Nagy lakásuk volt a Duna-parton, és befogadták, amíg valami lehetősége nem lesz, hogy albérletbe menjen. Így került Pestre. Tizennyolc éves volt, májusban van a születésnapja, és már május-júniusban jött érte apukám unokabátyja, Heltai Gyula a feleségével. Volt egy fiuk is.

Ott lakott náluk, és mindjárt elhelyezkedett varrónőként – elég ügyes volt. De a szabászat, az nagyon nagy dolog volt; ahhoz, hogy valaki jó varrónő legyen, nagyon kell tudni a szabászatot is. Ági vizsgázott varrónő volt, de az csak a kisebb dolog volt, ezért Pesten beiratkozott egy másik szalonba, hogy szabászatot tanuljon. Rotschild Klára  akkor még élt [Rotschild Klára (1903–1976) – divattervező, apja, Rotschild Ábrahám női divatszalonjában tanult, 1934-ben Clara-szalon néven önálló szalont nyitott a Váci utcában, 1945 után állami alkalmazottként az államosított Clara Szalon művészeti vezetője volt. A harmincas évektől haláláig a magyar divatélet irányítója volt. – A szerk.], és szabászattanfolyamot tartott azoknak, akik már kész varrónők voltak. Körülbelül öt-hat hónap volt ez a tanfolyam, oda beírattuk a húgomat, el is végezte.

Utána már nagyon jól belejött a varrásba, és önállósította magát. Volt egy alagsori üzlete a Falk Miksa utcában – két-három lépcsőfoknyit kellett lefele menni a boltba –, annak tükrös kirakata volt. Belül volt a műhely és a próbafülke, az üzlettől függönnyel elválasztva. Volt Áginak egy tanulója meg egy szabásznője, de ő varrt, és ő adta ki a munkát. Jó üzleti érzéke volt; a kirakatba ki voltak téve kész szoknyák, és ki volt írva: vállalom, hogy egy nap alatt vagy két nap alatt elkészítem. Volt, hogy csak kitette a kész szoknyát, és már vitték is el – ezt nagyon ügyesen csinálta. Anyagot is árult, és ha ott vették az anyagot, megcsinálta, és három nap alatt kész is volt a szoknya. Evvel nagyon jól megindította a boltot, úgy fogyott a ruha, hogy csuda, és ettől kezdve egyre jobban ment neki. Női divatáruüzlete volt.

A mostani József Attila utcában van egy árkádos rész, ott volt az ékszerüzlete a leendő férjének, aki nála jó tíz évvel idősebb volt. T. Károlynak hívták, osztrák zsidó családból származott. Az édesapja Bécsből települt Magyarországra (kicsit rosszul is beszélt magyarul), neki is ékszerüzlete volt. Pesten laktak, az én sógoromnak volt két nővére is – nagyon rendes család volt.

Ági nagyon szerette a nyakláncokat, volt is neki egypár. Sokszor elszakadt a nyaklánca, és reggelente – amikor a Rotschild Szalonba ment, a Váci utcába – mindig ott ment el T-ék ékszerüzlete előtt. Bement megjavíttatni, és ott volt Karcsi, aki nem volt csúnya ember, és nagyon úriember volt, rendes volt. Ági meg barátságos, nyitott volt az emberekkel, tudott nagyon kedves lenni mindenkihez, és annyira megtetszett ennek a Karcsinak, hogy jóban lettek, aztán randevúztak, mentek sétálni, és így kialakult a kapcsolatuk.

Anyukám 1943-ban halt meg, akkor volt a húgom menyasszony. 1943-1944 körül házasodtak össze, de anyukám akkor már nem élt. Szegeden esküdtek templomban, hogy apukámnak jó legyen, de a polgári esküvőjük Pesten volt.

A húgom Pesten élte át a nyilas uralmat a férjével együtt. Amikor kezdődött már a nyilas időszak, amikor már bujkálni kellett, a húgom is bujdosott Pesten összevissza, padlásokon… Majdnem elcsípték, de szerencsére éppen fölmásztak már a padlásra, mikor jöttek a nyilasok. A férje máshol bujdosott, mert ők elszakadtak egymástól. Előzőleg az Erzsébet téren laktak, és egy bomba pont azt a házat találta el. Ők akkor már nem voltak otthon, de ott volt berendezve a lakás – a zongora, minden tönkrement, összeomlott az egész ház.

A háború után a Markó utcában laktak, a fiuk 1946-ban született. A húgom üzletét 1945 után sem államosították; volt iparengedélye, és a ruhaszalon egészen addig megvolt, míg Ági élt. De a férje ékszerüzletét elvették, amikor fölszámolták a maszek boltokat [lásd: államosítás Magyarországon]; Karcsi akkor egy lottóirodába ment dolgozni.

A ruhákon később Ági sokszor összeveszett velem. Ő pesti volt, szalonja volt nagy, üveg kirakattal a háború után is, én meg akkor [Hódmező]Vásárhelyen laktam, nem volt sok ruhám. Ő mindig mondta: hogy lehet úgy följönni Pestre, hogy nem hozol magaddal egy rendes ruhát? Amikor színházba mentünk, neki elegáns helye volt, és mindig aranycipőben ment. Volt neki egy élettársa, mert a férjétől elvált, amikor a fiuk tizenkilenc éves volt, de akkor a húgom már a Kresz Géza utcában lakott.  

Ági sajnos 1972-ben meghalt, amikor az első unokám született – ötvenhárom éves volt. Epekővel műtötték, de ő közben asztmás is volt, és – bár a műtét állítólag jól sikerült – két nap után tüdőembóliában meghalt.

A húgom egyetlen fia, Gyuri most hatvanegy éves. Afrikában, a délnyugat-namíbiai Windhoekban él, a magyar konzulátust képviseli ott társadalmi munkában. Gyuri harsonaművész volt és zenetanár, de most már nyugdíjas. Bécsben tanult, de nem jött vissza Pestre, mert nem engedték volna ki, hát akkor nem lehetett… Kiment Pretoriába, ott az Operaház zenekarában ragyogó állást kapott, lakást, mindent. Az anyja kiment utána, hogy segítsen neki berendezkedni, de nem telepedett le ott – hát neki szalonja volt Pesten –, csak azért ment, hogy szépen berendezze a gyerek lakását. Gyuri egy-két évig volt Pretoriában a zenekarban, aztán átment Johannesburgba, és ott a rádiónál vagy a tévénél dolgozott. Utána elkerült Namíbiába, ott élt, mint zenetanár. Volt egy angol felesége, avval nem volt gyereke. Aztán elváltak, lett egy színes bőrű felesége, és született egy kisfiuk. Gyuri nagyon boldog, mert már idős, és most van egy nyolc-kilenc éves fia. Azt akarja, hogy magyarul tudjon a gyerek, apanyelven tanítja – nagyon jól beszél, tud már sokat. Az asszony polgármester-helyettes és tanítónő. Nagyon aranyos, ő is volt már itt.

Az öcsémet Gelei (Glück) Tibornak hívták, 1920-ban született. Tibi jóképű, helyes fiú volt. Nagyon jól sportolt: remekül úszott, korcsolyázott (később korcsolyatréner is volt), sőt gyerekkorában, tízéves kora körül úszóbajnok volt Szegeden. A természete inkább anyukáéra hasonlított: csöndes volt, komoly, a kedélye is nyomottabb volt. 

Mikor öt éves lett, apukám beíratta a héderbe, a zsidó óvodába, hogy tanuljon valamit a vallásról. Tibinek még cidáklija [lásd: árbá kánfot; táli kátán] is volt, az egy nyers színű mellényke, amit az ing vagy a pulóver alatt viseltek. Rojtjai vannak, és minden rojtra kell valamit imádkozni vagy áldást mondani. A héder a templom mellett, a zsidó iskola épületében volt; Tibi szívesen járt oda, mert ott együtt voltak a kisgyerekek.

A négy elemit a zsidó iskolában végezte el, aztán egy nagyon jó gimnáziumba ment, a piaristákhoz. A piaristákhoz sok zsidó gyerek járt, de nem számított, hogy valaki zsidó vagy nem – ezt egyik tanár sem éreztette –, csak a tudás számított. De az öcsém nem maradt meg ott, mert matekból elég gyönge volt. Közepes tanuló volt, nyelvekből jó volt, de matekból többször írt rossz dolgozatot. A negyedik osztályban, félévkor már úgy állt, hogy megbuktatják, és nekünk arra nem volt pénzünk, hogy külön taníttassuk a matekre.

Mindig kellett menni fogadóórára. Apukám egyszer tán volt is bent, de akkor én már nagylány voltam – megvolt a diplomám, és már dolgoztam is –, úgyhogy apuka helyett én jártam be Tibi iskolájába. Édesanyám nem szeretett ilyen helyekre menni, ő nem ment fogadóórákra.

Nem akartuk, hogy az öcsém megbukjon. Apukám azt mondta, hogy menjek be az iskolába, nehogy valami baj legyen – én mégis jobban el tudnék bánni avval a pappal, avval a matektanárral, mert én jobban tudnék ott beszélni. Be is mentem, és mondtam a tanárnak, hogy hát igen, tudjuk, hogy az öcsém dolgozatai rosszak, de nem szeretnénk, ha év végén megbukna. Ha lenne olyan jó a tanár úr, és megmondaná, hol van a hiba, akkor majd jobban odafigyelünk – nagyon szeretném tudni, hogy miben tudunk az öcsémnek segíteni. Még tavasz volt, év végéig volt még idő, hogy kijavíthassa a rossz jegyeket. Megkértem a tanárt, hogy írasson vele még dolgozatot, és feleltesse, hogy legyen neki alkalma javítani. Még azt is megígértem, hogy ha a gyereknek nehéz a piarista, van más reálgimnázium, majd átíratjuk a másikba. Azt mondta, jó, ez helyes – ez tetszett neki, és mintha ez is hozzájárult volna ahhoz, hogy megadja neki a lehetőséget, hogy javítson. Valóban adott neki alkalmat, és Tibi ki is javította a jegyeit, és nem bukott meg. Mindjárt nyáron átírattuk egy reálgimnáziumba, és ott le is érettségizett, közepes volt.

1939-ben érettségizett, akkor már háború volt. Érettségi után vasesztergályosságot tanult Szegeden, a Kenderfonó Gyárban – ott volt tanulóként, mert akkor már nem vették volna sehová föl. Nagyon ügyes keze volt, ez ott derült ki. Egy-két évig tanulta ezt, be is fejezte, és rendes vasesztergályosi munkára kapott segédi oklevelet. A Kenderfonó Gyár vezetője is zsidó volt, mint általában a gyárosok között sokan.

1943-ban hívták be az öcsémet; először katona volt még, aztán, mikor már vitték át a Tiszán őket, mindannyiukat lerántották munkaszolgálatosnak, és Borba kerültek, ahol Radnóti is volt. Ők nem egy csoportban voltak, mert az öcsém rézbányában volt, Borban. Elég sportos is volt, és nagyon jól tudta a vasesztergályosságot, nagyon ügyes keze volt. Borban ennek köszönhető, hogy bírta, mert egy rézbányában kellett dolgozni. Onnan mindig küldött haza kis gyűrűt, meg amit ott csinált rézből – valaki jött onnan, vagy levélben küldte, már nem tudom. 

De neki az egész ifjúsága, az egész élete tönkrement a háború miatt. 1945-ben hazakerült Szegedre – ő jött haza legkésőbb közülünk –, és apukámmal maradt az Attila utcai lakásunkban, amíg meg nem nősült. De sajnos nem tudott magával mit kezdeni; a vasesztergályosságot nem folytatta, hanem irodai munkával próbálkozott, ami nem neki való volt. A Szegedi Kenderfonóban dolgozott az irodán, elvégzett hozzá valami könyvelési tanfolyamot. Nagyon jól vezetett, imádta az autóvezetést, és az autóvezetési vagy nem tudom, milyen csoportnak volt a vezetője a Kenderfonó Gyárban, az irodán. Később aztán a Szegedi Véradó Állomáson volt gondnok, és onnan ment nyugdíjba. Neki az irodai munka nem volt jó, de nagyon ügyes volt a keze, azt kellett volna valahogy fejleszteni.

Az öcsém nem volt annyira vallásos. Most, mikor beteges volt, azért járt templomba, mikor nagyobb ünnep volt. Elment egyedül, és meggyújtott ott egy gyertyát. A felesége meghalt szülei ott vannak fölírva a templomba, és a sógornőm is adott az öcsémnek gyertyát, hogy gyújtsa meg ott, de ő nem ment el, pedig ő is zsidó.

Az öcsém feleségével, Verával mi elég jól voltunk, de most már nem nagyon tartom vele a kapcsolatot. Ő is beteg, nyolcvanon fölüli már, és depressziós meg mindenféle baja van. Kozmetikát vagy fodrászatot tanult, de sosem dolgozott. Az édesapja állatorvos volt [Kiskun]Dorozsmán, s annak ő volt az egyetlen lánya. Nagyon jómódú szülei voltak, de azok is elpusztultak, mind a kettő. Vera tizenöt éves volt, amikor mindannyiukat deportálták. A szeme előtt halt meg az anyja flekktífuszban, az apjáról meg azt se tudta, hova hurcolták el – ő is meghalt. A sógornőm teljesen tönkrement idegileg. Mi megsajnáltuk ezt a Verát: hazajött, megvolt a ház, és ő ott volt szülők nélkül tizenhat évesen. Begubózott – hát el lehet gondolni, hogy lelkileg ez mennyire megviselte.

Tibi most volt nyolcvanhat éves, és most, 2007 áprilisában temettük őt. Nagyon jól voltunk az öcsémmel, de menni nem tudtam hozzájuk öregségemre, mert ők Új-Szegeden laktak – gyerekük sose volt –, és mi nem találkoztunk olyan könnyen. Nagyon fáj, mert nem tudtunk elköszönni, csak telefonon beszéltünk pár nappal a halála előtt. Annyira sajnáltam, mert annyit szenvedett. Szegény öcsémnek nem lehetett rendes egyházi temetése, mert Szegeden magas volt a talajvíz. Hamvasztás lett, egyszerű, sima hamvasztás. Meg volt a sír előre ásva, és beletették ezt a szép majolika, arany szegélyű szelencét abba a sírba. Ez nem olyan igazi, a zsidó vallás nem nagyon fogadja el a hamvasztást, de hát nem tudtunk mit csinálni [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reformjudaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.].

Férjem, K. Zoltán 1891-ben született Hódmezővásárhelyen, és ugyanitt halt meg 1967-ben. Három testvér közül ő volt a legfiatalabb; két nővére volt.

Édesanyja, Wachtel Gizella nem tudott jól magyarul, mert félig-meddig szász volt. Zsidók voltak, de Lugoson éltek – az Temesvár közelében van –, és ott sok szász lakik. A szüleinek szappangyára volt Lugoson, és ez a mama onnan került [Hódmező]Vásárhelyre később K. papához, akik meg [hódmező]vásárhelyiek voltak már régen.

Édesapja, K. Lajos, aki még az első világháború előtt meghalt, kereskedő volt [Hódmező]Vásárhelyen. Nagyon jó üzletük volt, kerékpárszaküzlet: varrógépet, kerékpárt… a motorbiciklitől kezdve mindent árultak ott a háború előtt. Nagy üzlet volt, három ajtós. A lakásuk egyben volt az üzlettel, mert régen az volt a divat, hogy a lakásból le lehetett menni az üzletbe, nem kellett az utcára se kimenni. Az udvarban műhely volt, ahol a bicikliket javították. A műhely is a bolthoz tartozott, ott minden a családé volt. Ők [Hódmező]Vásárhelyen több helyen is laktak azelőtt, a férjem apja igazi [hódmező]vásárhelyi volt, nagyon nagy rokonságuk volt itt.

A férjemet az első világháborúban rögtön elvitték katonának; katonatiszt lett, mivel érettségizett. Az orosz fronton harcolt, fogságba került Krasznojarszkban, és öt évig volt hadifogoly Szibériában, ott kopaszodott meg. Amikor hazajött a fogságból, a kerékpárüzletükben dolgozott tovább.

Én 1944-ben Ausztriában, a lágerben ismertem meg Zolit. Eleinte semleges volt nekem, mert nem volt már olyan fiatal, és elég csöndes volt. Ott volt az anyukája, a két nővére, az egyiknek a férje is ott volt. Később Theresienstadtban is együtt voltunk, Zoli édesanyja ott halt meg flekktífuszban. Mi 1946-ban házasodtunk össze.

A férjem nem értett semmit a valláshoz – az ő családjában nem tartották –, pedig ő született zsidó. Nagyon jó ember volt: aranyos, kedves arcú, kékszemű. Sportos ember volt, de alacsony, a testvérei is mind alacsonyak voltak. Amikor én összekerültem vele, ő már ötvenöt éves agglegény volt, én meg már harmincon fölül voltam. De hát ez nem szerelmi házasság volt: a háború után én családot akartam alapítani, és Zoli családja nagyon megkedvelt engem.

A férjem egyik nővérét Ibolykának hívták, neki két lánya volt. Egyikük, Gabriella Pesten élt, vegyész volt. Őt is deportálták, csak ő másfele volt. Volt férje, de nem született gyerekük. Elluska (azaz: Gabriella) később kiment Amerikába, de sajnos rákos lett, és meghalt. Ibolyka másik lányát Editnek hívták, ő velem volt egyidős. Most télen halt meg New Jersey-ben, ahol egy szeretetotthonban élt már vagy tíz éve. Szegény megsüketült, rosszul látott, és nem volt már magyar a közelben senki. Neki gyereke sem volt. Edit édesapja élelmiszer-nagykereskedő volt (talán baromfival kereskedett), egy külkereskedelmi vállalat vezetője. Ő magyar zsidó ember volt, de nem [hódmező]vásárhelyi, hanem pesti, és Berlinben volt a kereskedelmi vállalatának a központja, amit ő vezetett Magyarországról. Így került Edit Berlinbe, ahol férjhez ment egy zsidó némethez, egy férfiszabóhoz, és amikor onnan menekülniük kellett, mert Hitlerből kitört a baj, akkor ő már terhes volt. Az utolsó pillanatban menekültek el, Olaszországban még elfogtak egy utolsó hajót, és elhajóztak New Yorkba, mert a férfinak ott nagy rokonsága volt, még rabbi is volt a rokonai között. De Edit annyira rosszul lett a hajón az izgalomtól, hogy a gyerek nem maradt meg, elvetélt – és azután nem lett nekik másik gyerekük. New Yorkban a Fifth Avenue-ra költöztek, ott volt Edit férjének férfi divatszalonja. Az ő anyukája, Ibolyka volt velünk elhurcolva. Később, a háború után kiment a gyerekéhez, Amerikába, szabályszerűen mint kivándorló; annak idején megengedték – még dunnát is vihetett.

A férjem fiatalabbik nővére, Bözsi is velünk volt Ausztriában és Terezínben is. Az ő lánya, Magdi még a háború előtt bébiszitterként került ki Angliába, és Londonban élt. Magdi nagyon aranyos nő volt; nem sokszor jött haza, de néha találkoztunk. Férjhez ment egy Franco által üldözött spanyol férfihez, aki Angliába menekült, a foglalkozása műbútorasztalos volt, és nem is volt zsidó. Magdinak született két leánya. Aki Angliában születik, és vállalja, az anglikán vallású lesz, tehát a magyar zsidó lánynak és a katolikus spanyol férfinak az 1940-es évek végén született két anglikán lánya két év különbséggel: az egyik Sonja nevet kapott, a másik meg Aurora lett.

Míg élt a nagymama – aki a férjem nővére volt, és kiköltözött Magdiékhoz Londonba a háború után –, leveleztünk, néha küldtek fényképet és csomagot is. Éva lányom 1947-ben született, neki küldtek gyerekholmikat meg pelenkát – az nagyon jól jött akkor. De ezek a lányok csak idegenek voltak, nem tudtak már olyan közel állók lenni, már magyarul sem tudtak. És amikor Magdi már rosszul látott, mert öregecske lett, akkor sajnos betették egy szeretetotthonba a gyerekei. Aztán egy darabig ő még írt az otthonból, az ünnepek alkalmával küldött szép képeslapokat, azt aláíratta a gyerekekkel.

Szegeden születtem 1912-ben. A szüleimmel és a két testvéremmel húszéves koromig a Polgár utca 24-ben laktunk – az jelenleg a Gogol utca 30. Mind a hárman abban a lakásban születtünk – otthon, mert akkor még az volt a szokás. Megvan az a ház még a mai napig is, kicsit át van alakítva, de létezik – én azt megmutattam a gyerekemnek és az unokáimnak is. Ez egy háromszintes, gangos bérház volt Szeged belvárosában, a Mars tér közelében, a zsidó templomtól egy félsaroknyira.

Szegednek olyan egy kicsit a Tiszától a beosztása, mint Budapesté: úgy van itt a Tisza, mint ott a Duna. A Tiszán belül van egy Kiskörút, mint Pesten – az a Tisza Lajos körút, a legszűkebb belváros –, van egy Nagykörút, és a kettő között, a belváros külső részén volt a zsidónegyed; ott volt a zsidó templom is, és ott laktunk mi is nagyon közel a templomhoz.

Elég nagy területet foglalt el a zsidónegyed, rengeteg zsidó lakott ott, még a rabbi is. A hitközség a Margit utcában volt, ami most Gutenberg utca. A nagytemplom egy egész utcarészt elfoglalt, mögötte van a kistemplom meg az iskola. A zsinagóga udvarának végében van egy nagyon szép, kétemeletes épület, az volt a zsidó elemi iskola; én oda jártam négy évig – az most is iskola. Az iskola utcája gyerekkoromtól egészen a háború végéig Lőw Lipót utca volt, ott kezdődött 1944-ben a gettó is. A háború után elvették tőle a nevet, most már másképp hívják azt az utcát.

Ez egy nagyon kedves városrész volt. Családi házak vannak ezen a környéken, ott is zsidók laktak, sőt a házak is a zsidóké voltak. A templom másik oldala volt a Korona utca, ott is több zsidó lakott.

Szegeden nagyon sok zsidó élt, és főleg sok volt a kereskedő. Sok jómódú zsidó is élt itt, gyárosok is voltak, de még a katonatisztek között is volt egy-két zsidó. A leggazdagabb zsidók – a gyárosok, nagykereskedők – inkább Új-Szegeden laktak a villáikban. Új-Szeged parkos rész, nagyon jó levegője van a másik oldalhoz képest, szép tölgyfasor, sétányok, vendéglők, üzletek, teniszpályák voltak ott.

A szűkebb belvárosban főleg a zsidó kereskedők laktak, ott voltak szebb családi házak meg kényelmesebb bérházak. Ők nem voltak jaj, de nagyon gazdagok, csak volt egy családi házuk, vagy volt egy nagyon jól menő üzlet – főleg kereskedők, de sok orvos és ügyvéd is lakott a belvárosban. A legtöbbnek olyan nagy volt a lakása, hogy a lakás egyik része volt a rendelő vagy iroda és a váró, a lakás másik részében meg laktak. Volt például a Kárász utcában egy jó nagy ház, ott nagyon sok orvos volt. Az már a háború előtt is nagyon jó, négy utcára szóló bérház volt, és még most is megvan. Van lift is, pedig csak három emeletes, de régen a háromemeletes házakban is volt lift. Csak az volt a baj, hogy a háború után leválasztották ezeket az öt-hatszobás lakásokat, és kettőt csináltak belőlük, mert kellett a lakás. De a leválasztott lakásokból már nem lehetett olyan tökéletes lakást csinálni: hosszúkás lett, vagy éppen nem volt olyan napos…

A Polgár utca, ahol én születtem és felnőttem, a Tisza Lajos körúttól – ami lezárja a legszűkebb belvárost – jön kifele, a Mars tér fele. Ahogy a nevében is benne van, tényleg ilyen polgári lakórész volt ez. Egy csomó családi ház volt az elején; akik jómódúak voltak, azoknak saját házuk volt – több ügyvéd is lakott ott. Rendes, jó kis házak voltak az utcánkban, nem nagyon magasak; talán az az egy volt három szintes, amiben mi laktunk – az volt a legmagasabb ház a Polgár utcában.

De nemcsak sok zsidó lakott ebben a városrészben, hanem sok katonatiszt is, mert ott volt a kaszárnya – tőlünk egy-két sarokra, a Mars téren volt a bejárata –, és a családos katonatisztek kint lakhattak a városban. A mi házunk egyik oldalában csak zsidó családok laktak, a másikban csak katonatisztek családjai. Minden emeleten két lakás volt, mi a félemeleten laktunk. Fölöttünk is zsidó család lakott; a férfi állatorvos volt; jóban voltunk, ismertem. Fölöttük Weiss ügyvédék lakása volt. Ennek a Weiss ügyvédnek a fia Gálra magyarosította aztán magát, ez egy népszerű, ismert orvos volt Szegeden, a Klinikán. Ő a Véradó Állomásnak is a vezetője volt, doktor Gál Gyuri, aki gyerekkori pajtásom. Nagyon sokat tett az egész családért mindig, sokat segített – jó barátok voltunk. A háztulajdonos is zsidó volt, de  hat-nyolc évenként változtak a tulajdonosok.

Az egyik osztálytársnőm, akinek az apja katonatiszt volt, fölöttünk lakott a második emeleten; kicsit nagyobb lakásuk volt, mint a mienk, mert a ház másik oldalában nagyobb lakások voltak. De soha nem voltam náluk. Mikor beteg volt, mindig lejött a testvére, hogy megkérdezze, mi a lecke, de én sose mentem föl – nem is hívtak, de nem is mentem. Az apja volt ilyen korlátolt, a mamája nem, ő aranyos volt, egyszer föl is ajánlotta, hogy menjek velük, amikor [Békés]Csabára mentem a rokonokhoz, és anyukám izgult, hogy a vonaton nem olyan jó, ha egyedül megyek. Az apján viszont nagyon látszott, hogy katonatiszt: félt, hogy majd valami baja lehet belőle, ha zsidókkal van kapcsolatuk.

Rendes, korszerű lakásunk volt – Szeged nagyváros, és ez a belváros volt már. Három szobánk volt: egy nappali (az volt az utcai szoba), egy hálószoba és egy ebédlő – kispolgári lakás volt az. Vécé, külön fürdőszoba, előszoba volt, szép, nagy konyhánk is volt, spejz, és külön volt egy személyzeti szoba; mikor jött valaki vendégségbe, ott aludt. A fürdőszoba a nappali szobából nyílt, a vécé az előszobából, és utána volt a konyhaajtó. Fehér csempés, nagy konyhánk volt. Volt gázsparhertünk, de mellette volt egy nagy sparhert is; azon hátul volt egy rács, ami le volt csapva, és amikor sok mindent főztünk, és valami már kész volt, meleg volt, akkor kinyitottuk a rácsot, és arra tettük a kész ételt. Pénteken meg, amikor nagy ünnep volt, mindig a nagy sparhert volt begyújtva, hétköznap pedig a gázon volt a főzés. A nagy sparhertnek sütője is volt, de hát azt tüzelni kellett.

Nagy jégszekrényünk is volt a spejzban. Nem ilyen szép, fehér volt még, mint a mostaniak, hanem kívül barnás, belül szürkés alumínium burkolatú. A jeget teherautón hozták minden másnap vagy harmadnap – nemcsak nekünk, másoknak is –, az előre ki volt fizetve. Apuka mindig tett el vizet a jegesbe, és ha jött valaki vendégségbe, azt a finom hideg vizet kínálta frissítőnek. Amikor vettünk dinnyét, az is rá volt téve a jégre – olyan jó volt a finom, hűtött görögdinnye!

Mind a két szülő meg mi hárman, gyerekek egy szobában aludtunk télen, amikor fűteni kellett. Nyáron én az ebédlőben aludtam, mert én voltam a legnagyobb gyerek, és ott volt egy kiságyam. Aztán, mikor nagyobb lettem, és kinőttem a kiságyat, akkor már vaságyban aludtam, matracosban, amit össze kellett csukni. Az is bent volt az ebédlőnek a sarkában, le volt takarva egy nagyon szép plüss pléddel, és az volt az én ágyam. Egész nagylány koromban így volt, sodronyágyam volt. Nyáron csak a két kisebb gyerek aludt a hálóban; ott elfértek, az elég nagy szoba volt. Az üvegajtó nyáron mindig nyitva volt; nagyon szép ajtónk volt, csupa üveg. A lakás viszont nem volt nagyon jó beosztású, mert egymásba nyíló szobák voltak, hosszúkás volt a lakás, mindig végig kellett menni az egészen. De nyáron nagyon jó hűvös volt otthon, mert az ablakokon redőny is volt, még jobb, mint a mostaniak. Esslingeni roló, úgy hívták; ez valamilyen német vasroló volt, ami be volt festve, többféle színben lehetett kapni [A „klasszikus” esslingeni redőny, amely a 19. század végén terjedt el, faredőny volt, a Stuttgart melletti Esslingen városról kapta a nevét. – A szerk.].

Hosszú gangunk volt, és volt elülső lépcsőház meg hátsó. Oda, ahol a lakások vannak, egy rendes főlépcső ment, és a hátsó lépcső ment az udvarra. Artézi kút volt az udvaron meg cseresznyefa, arról lehetett enni, amikor akartunk, az mindenkié volt. Kövezett udvar volt, nem beton. Nagyon jó volt, mert ott lehetett turulozni. Így hívták ezt a labdajátékot: van egy kis ütő, és a falra ütögetjük vele a labdát – ez a turulozás [Halácsy Antalnak, a Barcsay főgimnázium torna-, vívó- és játékmesterének „Turul” névvel szabadalmaztatott játéka, „lényegében a pingpong, a tollaslabda és a röplabda házasításának, illetve előzményének volt tekinthető”. Megtanít „egymáshoz alkalmazkodni és simulni”, „minden torzsalkodás, erőszakoskodás és szenvedély nélkül egymás ellen izlésesen, szépen és szellemesen játszani”, egyszersmind „a vidám kedvet üdíti, a kollegiális szellemet élteti, művelésénél a veszély, a durva szenvedély teljesen ki van zárva” – magyarán szöges ellentéte az akkoriban „kimondottan brutálisan játszott” futballnak. Kitalálójának minden erőfeszítése ellenére a „Turul lényegében csak Szegeden terjedt el, ott is csak akkor, amikor Halácsy a városba költözött. A mester és fia nap mint nap felkerekedett a család Alföldi utcai lakásából, és vállukon az állvánnyal, a hálóval, az ütőkkel és a labdákkal az új-szegedi Sétány tér felé vették az irányt, hogy ott népszerűsítsék a játékot” (lásd Zeidler Miklós: „Pálya a magasban”, a Magyar Narancs online kiadása, 2006. 07. 31., www.ujszeged.hu/Magyar%20Narancs.htm - 34k). – A szerk.].

A mi közös udvarunkban volt egy kis kertes rész, az tele volt virággal meg zöldségekkel. Kis, rácsos ajtaja volt, és be lehetett oda menni, volt ott egy filagória – az egy fából készült lugas, ami árnyékot vet a kert egy részére –, asztal és pad is volt benne. Fáskamra meg csirkeólak is voltak az udvaron. Persze nekünk is voltak csirkéink, anyukám mindig tartott. Folyton libát ettünk meg csirkét, mert kóser háztartásunk volt nekünk, anyukám azt nagyon tartotta.

Hatalmas, gyönyörű, világossárga libamáj volt mindig, de én azt nem bírtam, mert a libamáj nagyon nehéz az embernek, csak nagyon finom. Nem szabad avval jóllakni, én nem is bírtam, mert olyan rossz kis gyomrom volt. Ezt nem tudta anyukám, és mindig csinált nekünk finom libazsíros kenyereket uzsonnára, én meg az iskolában a barátnőimre tukmáltam.

Amikor apukám esténként jött haza, mindig az volt az első, hogy a vacsorát anyukám gyorsan odaadta neki. Hétköznap mindig hideg vacsora volt, hozzá vagy tejeskávé, vagy tea. Télen a forró teához füstölt libamell vagy kacsa volt vacsorára – jaj, de finom volt az! Azt nem mi füstöltük, hanem volt kóser füstölő, ahhoz kellett vinni a húst.

A libát meg a tyúkot a piacon vettük – libát még tömtünk is. Amikor már jó kövér volt a liba, és le lehetett vágni, akkor a sakter levágta. Az ott volt a hitközségi épületben, oda el kellett menni a kosárban a jószággal. Közel laktunk oda, és anyukám kis segítsége, egy kis egyszerű parasztlány vitte oda a libát meg a csirkét kosárban. Engem is vitt, hogy menjek ki sétálni egy kicsikét, de mindig kijöttem, mert nem szerettem látni, amikor levágták a libákat. Nem nagyon szerettem ott lenni, féltem, mert nem tudtam, mi az – ugye, én akkor kislány voltam. Az a lány, akivel mentem, az csinálta a dolgát – ő nem volt zsidó.

A sakter Schwartz bácsi volt. Ő samesz is volt (templomszolga), bennfentes volt, ott lakott a hitközségben. A hitközség udvarán volt egy nagy húsvágóhíd, ott vágta az állatokat; le volt szabályosan vizsgázva, szakember volt. Ahogy csurgott le a vér, nagy víztartályos rész volt alul, ahol mindig folyt a víz, nem volt ott semmi rossz szag. Mikor már kicsurgott, akkor vittük haza a csirkét meg a libát konyharuhában vagy papírban.

A libát otthon mindjárt lehetett kopasztani. Nem vizesen, hanem szárazon kellett pucolni – mert ha vizesen kopasztják, akkor tönkremegy a toll –, de nagyon nehéz szárazon kopasztani! Előbb a durváját kell leszedni, és alatta van a gyönyörű, fehér tollpehely – azt „fehér aranynak” hívták. Én mindig néztem, figyeltem, ahogy beteszik a kis kosárba a tollat, és ami alatta van, az a gyönyörű, fehér, puha pehely, azt beleszedték egy külön zacskóba. A mi ágyneműnk is ezzel a pehellyel volt töltve. Volt dunnánk (akkor az volt a divat, a nagy dunna), az is többnyire pehely volt, mert az könnyű és jó meleg, de paplanban is volt pehely vagy toll, és a párna is ilyen volt – rengeteg ágyneműnk volt. Akkor kezdett divatba jönni a pehelypaplan. Jártak házakhoz, rengeteget vettek, anyukám is mindig eladta a tollpelyhet – mert nekünk már annyi volt, hogy nem kellett több –, az nagy érték volt. Jöttek házalók (drótos tót, ilyenek… akkoriban mindenért jöttek házakhoz), kiabáltak az udvaron, hogy van-e ez vagy az, és már jöttek is rögtön [A vándoriparosok („drótos tótok”, akik összefogták dróttal a törött cserépedényeket, sárgarézhuzallal a törött tajtékpipákat, vagy befoldozták a kilyukadt zománcedényeket, az „üveges tótok”, a „gyolcsos tótok”, üstfoltozó cigányok, vályogvetők, köszörűsök stb.) és a vándorkereskedők komoly szerepet játszottak a szolgáltatásokban szűkölködő falusi körzetekben. A vándoriparosokat vándorló életmódjuk, szegénységük vagy csak a helybeliektől különböző szokásaik miatt sok helyütt enyhe lenézéssel emlegették. Egyébként még az ötvenes években is lehetett egy-egy képviselőjükkel találkozni, akár még Budapesten is. – A szerk.]. A pelyhet aztán földolgozták, voltak ilyen üzemek, és a pehelypaplant, párnát nagyon drágán adták el.

Minden másnap jött a szemeteskocsi. Becsöngetett, bejött a nagykapun – mert zárt udvaros lépcsőházunk volt –, és kolompolt, hogy „Szemetes!”. Ahol volt segítség, vagy ahol volt pesztra vagy valaki, kis kosárban vagy kis vödörben fogta, fölkapta, és úgy vitte le a szemetet. Anyukámnak is volt segítsége, mert neki sérve volt, nem bírt cipelni, úgyhogy őneki ezt nem kellett csinálni.

Aki a konyhán segített, az egy kis parasztlány volt [lásd: cseléd]. Anyukámnak nem a főzésben kellett segítség, hanem utána, mert neki már menni kellett az üzletbe. Megvolt az ebéd egy óra körül, akkor már anyukámnak majd' lecsukódott a szeme, de nem tudott, csak egy félórát feküdni, aztán már öltözött, és ment az üzletbe, ült be a pénztárba. Nem mindig volt alkalmazott nálunk, de volt, amikor még ott is lakott. Volt külön szobája, személyzeti szoba volt a konyha mellett, rendes udvari szoba [Korabeli nevén: cselédszoba. – A szerk.]. Régen úgy mondták, hogy cselédség – háztartási alkalmazott volt. Volt közvetítő iroda, és a fiatal tanyasi lányok, akik munkát kerestek, ott jelentkeztek. Az irodában tudták, hogy ez egy tisztességes, egészséges, nem lopós… szóval rendes lány. Aztán volt, akinek szerencséje volt, hogy jó helyre került, ahol rendesen bántak vele, de volt olyan, akivel gorombán. Eljöhetett, de ha szerződése volt valamennyi időre, azt be kellett tartani. Akkor ez volt a szokás.

Nekünk dajkánk is volt, Grünberger Jankának hívták. Egy árva zsidó lány volt, aki évekig ott volt velünk, ott aludt az ebédlőben. Voltak testvérei, azok is mindig ott voltak nálunk, szóval olyanok voltunk, mint a rokonok. Azt hiszem, varrónő volt a testvére.

A házmester az udvarban lakott, szoba-konyhás, kamrás, egyszerű lakása volt. Ő volt a kapus: tízkor bezárt, és nála volt a kapukulcs. Ha adott kulcsot, és az ki volt fizetve, akkor nem kellett kapus, de ha nem volt, akkor csöngetni kellett. Felesége és két kislánya volt. A két lányt hívtam mindig játszani, amikor nem volt kivel játszanom. Kicsit fiatalabbak voltak, mint én, kicsit butácskák, de játszani, labdázni, fogócskázni jó volt velük. A házmester nem volt zsidó – a házmesteri munka nagyon alantas. Zsidó házmester soha nem volt, de még háztartási alkalmazott sem, a zsidók ilyesmit soha nem csináltak. Az más, hogy zsidó volt nálunk a nevelőnő, de ő a családdal együtt evett, meg mindig együtt voltunk, mintha családtag lett volna. A személyzet csak akkor lehetett zsidó, ha dajka volt vagy nevelőnő, de az ilyen paraszti munkát meg az éjszakai kapus munkáját, azt nem, azt zsidók soha nem csinálták. Erre nagyon figyeltek, és a hitközség sem engedte a színvonalat idáig csökkenni.

A zsidó hitközség segítette a szegényebbeket. Volt erre lehetősége, és hivatalból is nyilván kellett tartania, és segítenie kellett a szegényeket – rendszeresen vagy alkalomszerűen. Például a Zsidó Nőegylet meg a Zsidó Lányegylet szervezett bálokat, rendezvényeket, és ami pénz ebből meg a tagdíjakból bejött, azt jótékonyságra kellett adni [lásd: jótékonyság kötelezettsége], tehát a szegény zsidóságnak nem kellett ilyen alantas munkát végezni soha.

A zsidónegyedben szombaton nem volt munkaszünet [lásd: szombati munkavégzés tilalma], nyitva voltak a boltok is – Szeged nem volt ortodox város. De amikor zsidó ünnep volt, akkor minden üzlet zárva tartott – itt olyankor csönd volt, mindenki bezárt, aki tartotta a vallást. Tudta az egész város, hogy most vannak a zsidó ünnepek. Hosszúnapon [Jom Kipur] meg újévkor [Ros Hásáná] csak az első napon tartottak zárva az üzletek, Pészahkor is mindig csak egy-két napig.

Pászkát a pékségben lehetett kapni; ahol mi vettük, az itt volt a sarkon, mindjárt. Glauber bácsinak hívták a péket, ők gyártották géppel a pászkát, láttam is, ahogy csinálták. Fel kellett iratkozni még húsvét előtt, megvoltak nekik a megrendelések, hogy ki hány kilót kért az ünnepre, hogy legyen egy hétre pászka. Glauber bácsi megsütötte, mi mentünk érte, vittünk tiszta fehér szalvétát (mert ők papírban adták), és úgy hoztuk, gyönyörűen becsomagolva. Nagy lapok voltak, vigyázni kellett, mert nem volt szabad összetörnie. Ami tört, azt apróra darálták, az volt a maceszliszt, abból lehetett süteményt sütni vagy rántást csinálni.

Glauber bácsinak volt még egy fűszerüzlete is, csak amikor a macesz időszak volt, akkor még azt is csinálta. A szatócsboltot vezette, ott a kenyértől kezdve mindent lehetett kapni, akár varrótűt is. Ott laktak a bolt mögött, a lakás egyben volt az üzlettel. Reggel úgy nyitott ki, hogy hátul jött be, úgy nyitotta ki az üzletet, és elöl csak aztán nyitotta ki. A környékünkön minden bolt ilyen volt.

Anyukám nagyon szeretett öltöztetni engem, mindig szép ruhákban járatott. Nagyon értett a divathoz, jó ízlése is volt, mert a családjában sok szabó volt, bár nem női szabók. Megvette az anyagot és mindig jött velem a varrónőhöz, Reichl nénihez (ő is zsidó volt), akinek gyermekruha szalonja volt Szegeden a Korona utcában, a nagy zsidó templommal szemben.

Kicsi koromban nagyon kevés hajam volt. Apukám mindig elvitt férfifodrászhoz, hogy legyen sűrűbb hajam, mert nagyon pici volt. Én úgy féltem a borbélynál, mert férfiborbély volt, és nem tudtam, hogy mit csinál az ollóval a fejemen – majdnem sírtam. Mondta apuka, hogy nem bánt az a bácsi, csak szép hajad lesz. De engem nullára kopasztottak, hogy sűrű legyen a hajam. Pistikének hívtak otthon engemet, amikor ilyen kopasz voltam. Apukám Ilonkának szólított – mindig mondta: „Te, Ilonkám!…” –, de így nem szerettem a nevem, nekem ez hosszú volt.  Aztán, mikor diák lettem, mondtam, hogy elég az nekem, hogy „Ila”, ilyen röviden, és akkor átalakítottam magamat Ilának. De jópofa, nagyon eleven kislány voltam én, ezt mesélték: minden érdekelt, mindenre odafigyeltem, kérdezgettem – csak ha engem kérdeztek, azt nem szerettem. 

Vitt apukám mindig fényképeztetni bennünket, gyerekeket. Amikor már elmúlt a kopasz korszakom, egy nagy masnit tettek a hajamba – az volt a szokás a kicsiknek. A Kárász utca legvégén, a Dugonics tér felé van most egy művészeti bolt, annak a helyén, az udvarban volt a fényképész műterme, a  Ruttkay és Vitkay, és ott csinálták rólunk a fényképeket.

Öt és féléves koromig egyedül voltam, akkor született Ági húgom. Amikor ő májusban megszületett, akkor elvittek engem Békéscsabára a nagymamámhoz, hogy ne legyek otthon láb alatt. Aztán rögtön felhívtak, mondták, hogy kislány született, és amikor a húgom már nagyobbacska volt, hazahoztak. Mindig nekem kellett ringatni, és mindig kaptam kis csokoládét, mert nagyon nem szerettem ringatni ide-oda a szobában, halálosan unalmas volt. De anyukám azt mondta, kapok egy kis csokoládét, ha ringatom – a csokoládét a mai napig is szeretem. Jó két és fél év múlva született meg az öcsém, Tibor.

Édesanyám délelőtt főzött (nagyon jól tudott főzni), délben apukám hazajött ebédelni, aztán visszament az üzletbe, mert a csemegeüzlet este nyolcig volt nyitva. Anyukám délután három óra, fél négykor, mikor már picit elrendezte otthon a dolgokat, ment apukámnak segíteni az üzletben – beült a pénztárba.  Magas pénztár volt, úgy emlékszem, fűteni is lehetett, de télen, amikor hideg volt, anyukám kivágott ujjú kesztyűben dolgozott.

A Virág cukrászda már akkor is megvolt, amikor én öt éves voltam, csak nem így hívták: Suhajda cukrászda volt előtte. Az egy nagyon jó cukrászda volt, különleges csemegéket árultak.  Az Oskola utcában is volt a Suhajdának cukrászdája, és ott volt a műhelye. A másik oldalon, srégen a Virág cukrászdától a Posta fele van egy nagy, öreg ház, amiben több üzlet volt, de azok már megszűntek. Ott volt a mi üzletünk a kapu mellett, egy nagy meg egy kis kirakata is volt.

Minden délután fölöltöztünk szépen, és mentünk sétálni Jankával, a nevelőnővel. Mi ketten a húgommal általában dirndliruhában voltunk – mert az volt a divat – puffos ujjú [ruha] kis köténnyel, fehér alapon pici pöttyökkel. Mindig bementünk az üzletünkbe, s onnan mentünk körbe. A Széchenyi téren volt a gyerekjátszótér, ott játszottunk. Volt ott térzene meg Buchwald-szék, azzal tele volt a Széchenyi tér [Buchwald Sándor műhelyében készült, vasvázas székek. A 19. század végén kezdték gyártani őket (az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet is nyert velük a Buchwald-műhely). „Méltányolandó a látványuk: a korabeli hajlított bútorokhoz hasonlóan az érett biedermeiernek … – egyszerre organikus és funkcionális – világa jellemzi őket” (www.epiteszethonapja.hu/index.php?pa). – A szerk.]. Azok karosszékek voltak, és ha leült abba valaki, fizetni kellett – gyereknek nem, de felnőttnek igen –, vagy bérelni is lehetett, akkor olcsó volt. Mindig kijöttek a nagymamák (vagy akiknek volt valaki segítségük) a kicsikkel, és olyan négy óra, fél öttől este hétig ott volt a játszás. Térzene is volt a városháza előtti részen, mindig hallottuk a katonazenét – ott voltunk az első sorban, és vártuk, hogy mikor kezdődik. De amikor a cintányért összecsapták, úgy megijedtem, az olyan nagyot durrant…! 

De nagyon jót játszottunk; én minden oldalamra, hasra estem, és a zokniban állandóan sebes volt a térdem, mert mindig kitaláltunk valami tornafigurát a többiekkel. Ott volt valamelyik híres emberünknek a szobra, amire fölmászkáltunk. Volt kavicsos meg aszfaltos rész, meg hátul olyan darált is… Vastag korláttal volt a füves, virágos rész elkerítve, arra mindig az egyikünk fölállt – ugye, a kis cipő a lábán –, fogta a másik a kezét, és az győzött, aki a korláton végig tudott menni – ezerszer leestünk. És akkor vérzett a lábunk, mentünk Jankához, ő bekötötte – volt nála állandóan kötés. Nagyon jó volt, de hét óra körül mindenki ment már hazafelé. Mi hátul, a Széchenyi tér postai oldalán mentünk haza, mert ott volt az üzlet a Postával szemben. Bementünk, s ott a hidegvacsorára minden el volt készítve, csomagolva, s mi vittük haza: a kenyér, sonka, kifli, sajt, egyéb… ami kellett a vacsorához. Még világosban mentünk a babakocsival. Tibi még a kocsiban ült, egyik oldalt én fogtam a kocsit, másik oldalt a húgom.

Tejbegríz volt nekik minden este, meg volt szórva vagy kakaós cukorral, vagy cimetessel [fahéjassal], az volt a két gyereknek a vacsora. Fürdés után volt a nagy tányér tejbegríz, amit nekem meg kellett főzni, amíg a Janka fürdette őket. Tíz-tizenegy éves lehettem, de azt el tudtam készíteni, mert megmutatták, hogy csináljam. És amikor megették a tejbegrízt, le kellett feküdniük a hálóban, de mindig rosszalkodtak, nem akartak lefeküdni, főleg a húgom, ő nagyon rossz kislány volt – az öcsém nem. Én még fönn maradhattam, mert én már ugye, nagylány voltam, tizenegy éves. Anyukáék fél kilenc előtt nem értek haza, mert az üzletben nyolckor volt a zárás.

Amikor három-négyéves voltam, a nagymamám (anyukám édesanyja, aki Békéscsabán lakott valamelyik fiánál, talán Dezső bácsiéknál) pár napra mindig eljött hozzánk Szegedre. Folyton kértem, hogy meséljen, mert imádtam a mesét, és ő zsidó meséket mondott nekem jiddis szavakkal keverve a magyart. Emlékszem, nagyon sokszor mesélte a Sádele-Bádele mesét, azt nagyon szerettem. Sádele-Bádele, a nagymama elment otthonról, bezárta az ajtót és azt mondta a gyerekeknek, hogy nem szabad kinyitni akárki szól, mert akkor bánthatják őket. De jött a róka és azt mondta: nyissátok ki az ajtót. A gyerekek azt válaszolták, hogy nem szabad kinyitni, mert nincs itthon Sádele-Bádele – „nix der hám”, így mondta a nagymama jiddisül. De a ravasz róka mindenáron be akart menni, és addig fúrta az ajtót, hogy majdnem be is jutott, de a gyerekek elbújtak – egyik ide bújt, a másik oda bújt –, és mire elbújtak, hazajött Sádele-Bádele, és kikergette az idegen támadót.

De kicsi koromban legtöbbet apukám mesélt nekem, ő nagyon jól tudott bánni a gyerekekkel. Utólag jöttem én erre rá, hogy apukám tényleg nagyon jó természetű, nagyon gyerekszerető volt, ő jobban tudott velünk bánni, mint anyukám. Anyukám finomat főzött, ha beteg voltam, ápolt, mindent megtett, amit lehetett, de soha nekem nem mesélt, ő nem volt beszédes. Apukám mesélt, ő is énekelt mindig – semmi hangja nem volt, de az nem számított. Cvikkerje [Orrcsiptetős szemüveg. – A szerk.] volt, az nekem nagyon tetszett. Ültem az ölében vacsora után, és akkor Andersen meséit olvasta, meg Pósa Lajos meséit – ő akkor népszerű gyermekmese író volt [Pósa Lajos (1850–1914) – költő, ifjúsági író. 1881-től a „Szegedi Napló” munkatársa, 1889-től haláláig Budapesten élt. Benedek Elekkel együtt megindította és szerkesztette az első irodalmi értékű gyermeklapot „Én Újságom” címmel. Több mint 50 kötetnyi gyermekverse jelent meg. – A szerk.Bild entfernt.]. Azokat a meséket szerettem a legjobban, amikben három gyerek van, és a legkisebb volt mindig sikeres – mi is hárman voltunk, bár én a legnagyobb voltam, de hát ez tetszett nekem –, meg a szegény legényről szóló mesét, aki mindent megfejtett, aztán kiderült, hogy királyfi. A királyfis meséket nagyon szerettem.

Károly király volt még akkor, amikor én olyan öt év körüli voltam, és az első gyereke Ottó trónörökös volt, Habsburg Ottó [(sz. 1912.) 1961-ben lemondott trónutódlási igényéről. – A szerk.]. Nagyon szép kisfiú volt – mi egyidősek voltunk –, és akkor még trónörökösnek számított. Lehetett kapni képeslapot, amin le volt fényképezve a szüleivel; ott állt középen hermelinpalástban, mint a mesebeli királyfi, és gyönyörű, loknis, barna haja volt. Apukám megvette ezt a képeslapot nekem; amikor mesélte a királyfit, hozott nekem egy királyfis képeslapot.

Apukám szeretett olvasni, mindig érdekelte a művészet; olyan könyveink voltak, mint a Műveltség Könyvtára – nagy, vastag kötetek [Az 1868-ban alakult Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság a korszak hazai és világirodalmának jeles műveit adta ki, de a szépirodalmi könyvkiadás mellett a népszerű és színvonalas tudományos ismeretterjesztést is fölkarolta. Igényes vállalkozása volt a Műveltség Könyvtára sorozat, amely nagy szerepet játszott a századforduló körüli magyar olvasóközönség kifejlesztésében és műveltségének emelésében. Néhány cím az 1905 és 1913 között megjelent sorozatból: Világirodalom; A magyar irodalom története; Művészet könyve; Az élők világa: Növény és állatország; Az ember testi és lelki élete, egyéni és faji sajátosságai; Társadalom: Az emberiség művelődésének és gazdasági életének fejlődése; A Föld; A világegyetem. A Föld és a csillagvilág fizikai tüneményeinek ismertetése; A technika vívmányai az utolsó száz évben; Az ó- és középkor története; Az újkor és a legújabb kor története; Magyarország története. A szerzők között a kor elismert tudósai szerepeltek.  – A szerk.]. Ő művészi hajlamú ember volt, csak annyira nem ért rá. De sok újságot járatott: a zsidó újságról nem beszélve, járt neki „Az Est” [lásd: Az Est-konszern lapjai], járt a „Világ” nevű újság [„Világ” – szabadelvű politikai napilap volt 1910–1926 között, Yartin (Nyitrai) József, Bálint Lajos, Purjesz Lajos és Feleky Géza szerkesztésében. 1919. április-májusban „Fáklya” címmel jelent meg, májustól december végéig szünetelt. 1926. május elsején a Bethlen-kormány betiltotta. Kiadóhivatala, a Világ Rt. ezután az 1891-ben alapított „Magyar Hírlap”-ot jelentette meg (Magyar Nagylexikon). – A szerk.], járt a Tolnai Világlapja [lásd: Tolnai Simon]. Nekem külön járt „Az Én Újságom”, azt Gál Mózes és Pósa Lajos alapította [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes író. – A szerk.].  Ez volt a gyerekújság, ezt nekem apukám járatta. Volt még az „Áller Családi Lap”, abban képekkel voltak a mesék, azt is mindig vettük – „Áller mindenre képes”, így mondták akkoriban [Az „Áller Képes Családi Lapja” (1924–1928) szórakoztató hetilap volt, ebben jelentek meg először Magyarországon képaláírásos képregények. A korabeli pesti szlengben a „mindenre képes Áller” azt az embert illette, aki mindenre kapható, akitől minden elvárható, mivel az „Áller Képes Családi Lapja” volt az a lap, amelyben minden volt, kép, regény, humor, rejtvény stb. – A szerk.].

Apukám ezt mind megvette nekem, mindent rám akart pakolni. Biztos az volt az érzése, hogy miután ő nem tanulhatott tovább, én tudjam helyette, amit ő szívesen tanult volna. Humán beállítottságú volt, fontos volt neki a műveltség, csak nem tanulhatta, mert tizennégy éves korában már mennie kellett inasnak.

Hatéves koromban én már tanultam zongorázni, azt is apukám akarta, anyukám csak beleegyezett. Nyáron kezdtem zongorázni, és ősszel lettem csak hat éves. Közel lakott a tanár néni, oda jártam, aztán egy idő után máshoz is, és folyamatosan tanultam majdnem tizennyolc éves koromig. Akkor az volt a szokás, hogy a lányoknak valami zenét kell tanulniuk. Nagyon sok lány tanult zongorázni; a hegedű más volt, inkább a fiúk hegedültek.

Apukám szerette a színházat is nagyon, mindig oda járt – ő ilyen bohém volt. Minden héten kivett egy páholyt, és az egész család elment, még anyukám is, aki pedig mindig szomorú volt. Én imádtam a színházat, és ezt apukámtól örököltem. Lehettem talán három éves, amikor először voltam színházban. Mindig a népszínművek mentek, a magyar paraszti életből vett magyar nótás darabok, mert egy kis hazafiságot kellett adni a népnek. Rengeteg volt a népszínmű, de voltak operettek is. Én imádtam járni, mindent megfigyeltem, és otthon mindig eljátszottam, annyira beleéltem magamat. Nagyon szerettem a színészetet, kiskoromban táncosnő akartam lenni, csak nagymamám – anyukám édesanyja, aki néha eljött hozzánk – azt mondta, hogy az nem nekem való.

Jártunk moziba is, azt is nagyon szerettem. Nagy rajongója voltam Magda Schneidernek, aki eredetileg magyar színésznő volt, csak kiment Berlinbe, az UFA Filmgyárba [Magda Schneider (1909–1996) nem volt magyar származású; az ausztriai Augsburgban született és tanult, müncheni és bécsi színházakban játszott. Számos filmben szerepelt. – A szerk.]. Berlin az 1930-as években (vagy már az 1920-asban is) nagyon nagy filmváros volt. Az UFA filmgyár [UFA (Universum Film Aktiengesellschaft) – 1917-ben alakult német filmgyártó- és terjesztő tröszt, amely, noha csak 1937-ben került állami tulajdonba, mindvégig állami-politikai befolyás alatt működött. – A szerk.] a legremekebb európai színészekkel volt tele, magyar is rengeteg volt, és ez a Magda Schneider is magyar színésznő volt, egy nagyon szép fiatal nő. Volt valami színész férje – az nem volt olyan jelentékeny –, és neki született, akit imádtam, a lánya, Romy Schneider, aki a Sissit játszotta [Romy Schneider (1938–1982) – osztrák filmszínésznő; több Sissi filmben alakította Erzsébet osztrák császárnét és magyar királynét: „Sissi” /1955/, „Sissi, az ifjú császárné” /1956/, „Sissi, egy császárné sorsdöntő évei” /1957/. – A szerk.]. Amikor csak van, azt én most is mindig nézem.

Gyerekkoromban, diákkoromban nem voltunk olyan rózsás anyagi helyzetben, hogy üdülőkben nyaraltunk volna, de anyukám családja nagyon sokfelé lakott, és mindig meghívtak engem a rokonok. Békéscsabán voltam a legtöbbet, ott laktak Dezső bácsiék, Jani bácsiék. Két-három hétig is voltam ott nyaranta, a szüleim mindig elkísértek, vittek le vonattal.

Gáspár nagybácsimnál Gyomán sokszor voltam vendégségben. Volt egy kislánya, Ancsa meg egy fia, Andris, és nyáron mentünk mindig egymáshoz. Régimódi házuk volt zárt kapuval, és ott játszottunk; a kapu alatt volt a hinta. Hat-hét éves forma lehettem, és akkor ismertem meg a Kner családot – az is zsidó család volt –, ők híres nyomdászok voltak Gyomán. Ott laktak a közelben, és Kner bácsi két lánya is gyakran jött velünk játszani [Kner Izidor (1860–1935) –alapította a nyomdát Gyomán 1882-ben, és gyermekei tették a magyar könyvművészet rangos műhelyévé. Glück Ilona föltehetően Kner Imrére (1890–1944) utal, aki 1902-től apja műhelyében, 1904–05-ben a lipcsei Mäser-féle nyomdászati technikumban tanulta ki a nyomdászmesterséget. 1916-tól volt Gyomán a könyvkiadó vállalat vezetője. Az I. világháború után Kozma Lajos építésszel és grafikussal, valamint Király György irodalomtörténésszel a különféle történelmi stílusok felhasználása, a népi barokk megújítása s elsősorban a klasszicista tipográfia korszerű alkalmazása révén új magyar könyvművészetet teremtett. Koncentrációs táborban pusztult el (MÉL). – A szerk.]

Ancsa unokatestvérem legjobb barátnője Fischer Annie volt, aki aztán zongoraművész lett; avval ő egyidős volt, sőt a gimnáziumban, Pesten osztálytársak is voltak. Gyoma, az egy kis hely volt, és Gazsi bácsiék azt akarták, hogy Ancsa jó iskolába járjon, úgyhogy ő Pesten volt kollégiumban. Fischer Anni minden nyáron ott nyaralt náluk, Gyomán, én is jól ismertem, később a koncertjein is voltam [Fischer Annie (1914–1995) – zongoraművész. 1933-ban elnyerte a Budapesten megrendezett Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny első díját, s ezzel kezdetét vette nemzetközi karrierje. 1941 és 1946 között túlnyomó részben Svédországban tartózkodott. Repertoárjának javát Mozart, Beethoven és Schubert műveiből alakította, de máig meghatározóak Schumann, Chopin és Brahms műveit tartalmazó lemezfelvételei is. – A szerk.]. Emlékszem, amikor Szegeden adott koncertet, mindig a Tisza Szállóban lakott, és mint ismerősök, a húgommal koncert előtt mindig bementünk hozzá. Egyszer össze volt gyűrve a ruhája, és a húgom – az akkor már varrni tanult – kivasalta neki, hogy ne legyen gyűrött a koncertre.

Amikor kicsi voltam, Klári unokatestvérem sokat vendégeskedett nálunk. Szeged nagyvárosnak tűnt neki Pankotához képest, ahol ő és a családja, Mili néniék éltek. Mili néni édesanyám legidősebb nővére volt, és én is sokszor nyaraltam náluk Arad-Pankotán. Életemben először Aradon voltam zenés-táncos kávéházban, egy újságíró klubban, aminek még kerthelyisége is volt. Mindig nagyon szerettem táncolni, ez volt a mániám. Már kicsi koromban táncosnő akartam lenni, de a nagymamámnak ez nem tetszett, azt mondta, ilyet még mondani sem szabad.

Később, amikor Klári már felnőtt és férjhez ment, Nagyszalontára költöztek. Ott is gyakran jártam egészen tizenhat-tizenhét éves koromig. Anyukámnak több unokatestvére élt Szalontán, egyiküknek péksége volt – ő volt az egyetlen pék a családban. Nagyszalonta egy kis lapos alföldi városka, de nagyon kedves volt nekem. Kláriéknak szép otthonuk volt a főtéren, a Csonka-torony éppen a házuk mellett állt.

Etelka nénivel, anyukám bátyjának feleségével jártam Szalontára. Etelka néni Ellmann-lány volt, és az ő rokonsága is Nagyszalontán élt. A főtéren, Kláriék házától nem messze volt egy kávéház, annak a tulajdonosa is Ellmann-rokon volt. Oda jártunk biliárdozni, az nekem nagyon tetszett. Olyan kistermetű voltam, hogy rá kellett hasalnom a biliárdasztalra, mert nem értem el a dákóval a golyókat.

Nagyszalontánál folyik a Hármas-Kőrös, és gyógyfürdők is vannak a közelben: Püspökfürdő, Félixfürdő, oda mindig elmentünk kirándulni, úszni. Nagyszalonta közel van Nagyváradhoz, anyukám családja főleg ebben a körzetben élt. Jártunk Nagyváradra is egy-egy napra körülnézni. Volt egy úgynevezett Sas-passzázs Várad belvárosában, olyan, mint Pesten a Párizsi udvar – üzletek, kávéházak egy fedett, zárt helyen –, ott sokat nézelődtünk, nekem az nagyon tetszett.

A héber nevem Ráhel bat Jehuda Halévi. Ráhelnek hívnak, mint Jákob feleségét, erre én büszke is vagyok. A Jehuda Halévi azt jelenti, hogy a Juda törzs levita csoportjából származom [A zsidó neveknél a középső név az apa neve, Glück Ilona édesapjának héber neve tehát Yehuda volt, jelentése: hála Istennek. Lásd még: névadás; leviták – A szerk.]. Három csoportban jutottak Izraelbe a zsidók: a kohanita volt a fő törzs, a legvallásosabb, legmagasabb rangú főpapok csoportja, azokból lettek a Kohnok [lásd: kohének]. A férjem is kohanita volt – mert a nagyapja még Kohn volt, csak az édesapja már magyarosította a nevét –, és a lányom is kohanita az apja után. A középső törzs a levita, azok a kisebb papok meg a tanítók – a pedagógusok, hát innen van nekem egy kis pedagógus vérem, mert ebben vagyok én benne apukám után. És a harmadik törzs Izrael (Jiszroel) – ez a nagy tömeg, a nép. Ez apáról megy át a gyerekre, mindig az apa számít.

A zsidó vallás nagyon ragaszkodik a régihez, nem nagyon szeret modernesedni, és hagyományosan nem nagyon fogadják el a nőket, csak olyan másodrendűnek. Az anyának az áldás, a gyertyagyújtás a dolga – anyukám mindig gyújtott péntek este [lásd: a nőknek adott három micva; péntek esti gyertyagyújtás], és olyankor meg is áldotta a gyerekeit. De a férfi mindig a fontos: az apa dirigál, arra kell figyelni, az anya, az csöndben van; őneki a vallásos részbe be kell kapcsolódnia, de semmiféle első szerepe nincsen. A háztartás terén van szerepe, a gyereknevelés terén meg azon a téren, hogy összetartsa a családot. Amikor én felnőttem, nemigen volt olyan nő, aki pénzért dolgozott – nekem egy nőrokonom se volt ilyen, egyre sem emlékszem [lásd: a nők részvétele a munkapiacon a második világháború előtt Magyarországon]. A nőknek otthon kellett maradniuk, hogy a megfelelő családi légkör meglehessen, legfeljebb annyi volt, hogy a közvetlen családban segítettek, például egy kereskedőné segített a boltban a férjének.

Az öcsém héderbe, zsidó óvodába is járt, de lányokat nem vittek ide, lányoknak nem volt szabad. Szegeden a zsidó lányok teljesen naivak voltak vallási téren, nem úgy, mint Békéscsabán, ahol olyan is volt a lányoknak, mint a fiúknál a bár micvó. Tizenhárom éves korban van egy fiúnak bár micvója, avval válik felnőtté a vallásban. Az öcsém bár micvója után itthon nagy ünnepség volt – meg volt híva a rabbi, a kántor meg a rokonok Békéscsabáról –, ünnepi ebéd volt, azt anyukám főzte. Nagyon jól tudott sütni: barheszt csinált meg kalácsot, nagyon jó túrós bélest, és ez volt az ünnepi ebédhez.

Az öcsémnek volt bár micvója, de lányoknak Szegeden nemigen volt ilyesmi. Békéscsabán a lányoknak is volt egy ilyen bar micvószerű fölavatásuk tizennégy-tizenöt éves korukban, amikor a fiúkhoz hasonlóan a nők is felnőtté válnak a vallás területén [A lányok ún. bát micvája 12 éves korukban van, ez után számítanak vallási téren felnőttnek. Némely neológ hitközségben szokásban volt még a konfirmáció elnevezésű modern szertartás a lányok 14 éves korában. Lásd: konfirmáció. – A szerk.]. Ilyenkor a lányok szépen, ünnepélyesen felöltöztek, elmondták az imát… és akkor azt megünnepelték, de nem olyan nagyon, mint a fiúknál. A békéscsabai unokatestvéreim között valakinek volt is ilyen avatása, de én nem voltam ott, csak mondták, lehetett tudni.

De édesapám velem úgy bánt, mintha az elsőszülött fia lennék. A legöregebb lány voltam, és az összes vallási dolgot nekem kellett a legjobban tudni. És tudom is, mert én éltem át az egészet – nem az öcsém, nem a húgom, mindent én tudok. Ott álltam mindig apuka mellett, amikor imádkozott. Nem tanított, csak azt mondta: kislányom, itt legyél mindig mellettem, és figyelj! – én voltam mindig a samesz, mert nem volt fiú, csak később. Mire az öcsém, Tibi megszületett, felnevelkedett, addigra apukám is idősebb lett, és az öcsémet sem érdekelte annyira a vallás, mint engem, ő csak megtette apuka kedvéért.

Apukámtól nagyon sok minden rám ragadt, aztán a zsidó elemiben és később is tanultam a vallást, ennek köszönhetem, hogy jól tudok héberül, nagyon sok imát tudok, meg bróhékat tudok rengeteget, mert minden áldást héberül mondtunk.

Sokat voltam beteg gyerekkoromban. Alig telt el egy hét, és vagy a torkom fájt, vagy hasmenésem volt valamitől, vagy székrekedés… – mindig kezelgetni kellett. Volt háziorvosunk, de az egy bolondos ember volt: szivarozott. Bejött a szobába, ledobálta a kabátot, és még a szobában is fújta a szivarfüstöt. Privát orvos volt, zsidó, ott lakott a zsidó templom közelében.

Amikor hosszasabban voltam beteg, mondjuk, lázas voltam, apukám mindjárt megijedt, és akkor jött a vallás: írt az olaszliszkai csodarabbinak, hogy a kislánya beteg, imádkozzon, hogy meggyógyuljon – talán még pénzt is küldött a borítékban. Olaszliszka, az valahol fönt van, Szlovákia felé, ott volt a csodarabbi, akkor élt még [Friedländer Herman (1874–1944) volt a Zemplén vm.-ben lévő Olaszliszkán ekkor a rabbi. Róla a Magyar Zsidó Lexikonban csak annyi található, hogy az 1920-as években pénzhamisítási botrányba keveredett, de ártatlansága kiderült, és a törvényszék fölmentette. Az „igazi” olaszliszkai csodarabbi a 19. században élt nagy tudású, szentéletű Friedmann Hersele (Friedmann Cevi Hirsch, 1808–1874) volt, aki „a nagyhírű Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbi házában nevelkedett … olyan ellenállhatatlan erővel terjesztette a chásszidizmust, hogy nemsokára a jelentéktelen és kicsiny Olaszliszka lett annak a központja. … Teitelbaum halála után őt ismerték el legméltóbb utódjául”. – A szerk.]. Apukám sokszor levelezett vele, mert meg lehetett csinálni, hogy ha valami baj volt a családban, akkor megkérték a rabbit, az ilyen csodarabbikat, hogy imádkozzon, hogy minél előbb egészséges legyen a család. Ez ilyen szokás volt. Apukám várta a választ – és a rabbi válaszolt, hogy igen, ő fog imádkozni. Öt-hat éves lehettem, amikor ez a levelezés kezdődött. Apukám nekem elmesélte külön, hogy írtam a csodarabbinak, hogy imádkozzon érted, mert beteg vagy, és hála Istennek, rendbe jöttél. Ezt elmondta, de a pénzt nem mondta el, csak én gondoltam, hogy biztos azt is küldött.

Apukám nagyon vallásos volt, de nem ortodox, hanem rendes neológ. Járt templomba, tartotta nagyon a vallási szokásokat, de azért az étkezése nem volt tiszta kóser, egy időben megette a tréfli húst is. Hozta az üzletből a finom sonkát, tréflit – hát persze, hogy megette, mert még árulta is. Nekünk rendes kóser tányérunk volt, de apukának volt egy külön tányérja, ami már el volt tréflisedve, azt szabad volt neki használni. Meg zsírpapírból is ette a sonkát vacsorára. De egyszer beteg lett, és amikor meggyógyult, megfogadta, hogy soha többet nem eszik tréflit, így akarja a háláját kifejezni – és akkortól ő mindig kósert evett [lásd: étkezési törvények].

Apuka dolga az imádkozás meg a templomba járás volt. Anyukám is járt, de nem annyit, anyukám a kóserságra vigyázott. Nem engedte meg, hogy apuka a rendes tányérból egye a tréflit, nem volt szabad összekeverni az edényeket, ebben nagyon szigorú volt anyukám. Nálunk mindig külön volt a tejes és a zsíros edény, és a húsvéti edényünk is külön volt [lásd: Pészah], azt egész máshol tartottuk. Olyan cserépbögréink is voltak, amiket csak húsvétkor használtunk, pedig én mindig úgy szerettem volna elővenni azokat a bögréket, de nem lehetett.

Hétköznap többnyire hidegvacsora volt nálunk, csak péntek este volt friss vacsora. Emlékszem, anyukám péntek délelőtt mindig szépen megfőzte a húslevest gerslivel [A gersli  hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.] meg a kifőtt húst a szósszal. Szombaton főzni nem volt szabad [lásd: szombati munkavégzés tilalma], szombaton csak melegíteni kellett. Vasárnap aztán nagy főzés volt, rántott hús volt ebédre.

A szombatot apukám nem tudta tartani az üzlet miatt, de anyukám minden péntek este gyertyát gyújtott, és megáldott engem – meg aztán a húgomat és az öcsémet is, de hát én voltam a legöregebb. Később mindig eszembe jutott, és ezt el is hittem magamnak, hogy az anyukám áldása csak jelentett valamit, mert nekem olyan szerencsém volt, hogy az szinte hihetetlen. A háború alatt ugyanúgy el is pusztulhattam volna, de nem…

Amikor Hanuka volt, anyukám minden este meggyújtotta a Hanuka-gyertyát, mindig azt az egyet. Nem volt nyolcágas gyertyatartónk, hanem volt egy szépen levágott fa, amit apukám megcsiszolgatott. Cserépkályháink voltak, szedett fánk volt, avval tüzeltünk télen, és azt megfaragta apukám. Hármas ablak volt a nappali szobában, és az a simára lecsiszolt fadarab oda volt téve az ablak elé, rá volt ragasztva a gyertya, este mindig láttuk, melyik következik. Odatettük az ablakba, mert az volt a szép, hogy látszott az ablakból, ahogy ég – az nekem nagyon tetszett. Mindig együtt gyújtogattuk a gyertyát édesanyámmal.

Nekem mindig ott kellett állnom édesapám mellett, amíg ő hangosan imádkozott. A „Moojz cur…” [lásd: Máoz cur], az volt a főima, de volt más is, rengeteg mesélő dal volt ezekben a hanukai imákban, és ahogy apukám mondta, énekelte, ezeket mind én is ugyanúgy megtanultam.

Apukám nagyon jól tudott héberül, csak ők másképpen beszéltek, más tájszólással. Én azt nagyon jól tudom, ahogy apukám beszélt. Mert ő hangosan végigimádkozta a Hanuka ünnepet, én csak ott álltam mellette, de ez elég volt, megtanultam az imákat anélkül, hogy akartam volna – még most is tudom, csak most már egész másként ejtik ki a szavakat, mint akkor. A szüleim nemcsak héberül tudtak, hanem tudták a zsargon németet is, a jiddist. Otthon néha beszéltek jiddisül ők is meg a nagymamám, anyukám édesanyja is. Azt nem tudom, hogy az apukám anyukája beszélt-e jiddisül, de az anyukám anyja igen, meg az édesapja is, akit én nem ismertem.

Hanukakor nemigen volt vendégünk, de a szédereste más volt, olyankor vendéget is hívtunk. Volt apukámnak egy távoli unokabátyja, aki Szegeden élt egyedül, őt hívták meg anyukámék vacsorára szédereste. Ez egy szokás: ha van egy nagyobb család, és van nekik egy távoli, egyedülálló rokonuk, akkor az ünnepi vacsorára meghívják.

Anyuka elkészítette a szédertálat. Héber betűs kézimunkáink is voltak, azokba volt belehímezve a bróhe, az áldás, és volt egy nagy, kerek tál, amin rajta voltak a szédertál hagyományos ételei, de a pászka külön volt egy edényben. Az előétel kemény tojás volt, és egy kis tányérkára ki volt téve csirkenyak hamuba sütve (nem tudom, talán a parázsban sült) egy másik kis darab csirkehússal, arra rátettük a kézimunkát. A szédertálon volt a sós víz petrezselyemmel, a reszelt torma meg a hrajszesz [hároszet]– az nagyon finom: darált dió, reszelt alma és méz összekeverve. Azt két pici pászka közé rakták, úgy ettük, nagyon finom édes volt.

Apuka vezette a szédert, ő osztotta ki az asztalnál ülőknek az ételeket, mikor az imában a megfelelő rész jött. A petrezselymes víz a tengert jelentette, és az a kis hamuban sült csirke azt, hogy a napon sütötték a húst a vándorlás alatt. A reszelt tormát is két kis pászkadarab közé tettük, és ahogy sorra jött az imádkozásban, apukám azt is kiosztotta mindenkinek, és mondta hozzá hangosan a bróhét, az áldást.

Mindig volt finom húsvéti bor, nagyon jó fehérbor, abból a gyerek is kaphatott egy picikét. De volt egy nagyobb pohár a két gyertya között – mert gyertyák égtek a szép, nagy gyertyatartóban –, amiben csordultig volt a bor, hogy amikor jön a messiás, az megkóstolja. Ezt mondta nekem apuka, én meg imádtam elhinni a meséket. Mindig lestem, hogy mikor jön az a próféta (népiesen messiás), akit mindig vendégül látunk, bármikor jöhet, és tele pohár borral megkínáljuk [lásd: Élijáhú próféta]. Az ajtót ki kellett nyitni egy kicsit a szoba és az előszoba közt, és akkor mondta apukám az imát, én meg lestem, hogy jön-e a próféta, és ahogy lestem, mindig úgy láttam, mintha kicsit kevesebb lenne a bor – lehet, hogy csak én akartam úgy, nem tudom.

Apuka elmondta az áldást, és akkor aztán mindenki ivott a saját kis borából. Ez az előétel volt, utána leszedtük az asztalt, megint megterítettünk, és következett a macigombócos leves – így hívtuk a maceszgombócot – és csirkepaprikás nokedlivel vagy tarhonyával. Céklát ettünk hozzá, azt nagyon szerettük, nagyon sokat csinált anyukám [A mai magyar konyhában a csirkepaprikás lényeges alkotóeleme a tejföl. Természetesen a zsidó konyhában nem ebben az értelemben használatos a „csirkepaprikás” szó: csirkepörköltről van szó, hiszen a húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, még ugyanabban az edémyben sem tárolhatják vagy tálalhatják. Hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.].

A sparhertet anyuka húsvétkor mindig telerakta parázzsal és kiégette, hogy semmi kenyérmorzsa ne maradjon, ne legyen benne semmi, ami homéc, szóval húsvétra minden eltűnjön, ami a kenyérrel függ össze – ez ilyen szigorúan volt a vallásban, pedig mi nem voltunk ortodoxok, de ezt a neológok is tartották. Nyolc napig ettük a maceszt! – rémes volt, azt nem nagyon szerettem, de hát nem volt szabad kenyeret venni, anyukám nem engedte. Amikor bejött Pészah első estéje, attól kezdve nem volt szabad kenyérnek a házban lennie [Homecos ételnek a homec elégetése – tehát a Pészahot megelőző nap – után már nem volt szabad a háztartásben előfordulnia. – A szerk.]. A nyolcadik napon már lehetett venni az üzletben, de addig állandóan a macesz volt, azt rettenetesen untam már, de nekem ez természetes volt, ebben nőttem fel.

Nyolc napig csak húsvéti ételeket ehettünk. De abba sok minden belefért: lehetett spenót vagy bármilyen főzelék, aztán volt tejeskávé, az nagyon jó volt, abba bele lehetett dobni a pászkát, és nagyon jól beleázott. Volt maceszgombóc leves és macesztorta is, abba liszt helyett bele van darálva a macesz, és borsodóval van leöntve. A borsodóhoz a tojássárgáját cukorral kell kikavarni, húsvéti fehérbort önteni hozzá, és a tojáshabot külön fölverve hozzáönteni – az nagyon könnyű hab lesz. A macesztorta majdnem olyan, mint a piskóta, csak maceszből van, és hogy ne legyen olyan fojtó, evvel a borsodóval leöntik. Az volt a sütemény.

Mi állandóan jártunk templomba, minden ünnepen. Együtt ment a család, édesanyám is mindig ott volt. Anyukám fönt imádkozott, megvolt a helye a szép zsidó templomban, apukám meg lent volt. Én mindig anyukám mellett voltam, apuka meg lentről figyelte, hol vagyunk. Két imakönyvem is volt, még most is megvannak.

Apukának is állandó helye volt. Mindig ősszel lehetett kiváltani a helyet, mielőtt az ünnepek bejöttek, és mindig ugyanazt a helyet adták annak, aki már előző évben is ott ült [A hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táleszét és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.]. De énnekem nem volt külön helyem, mert kicsi voltam; vagy ott álltam a sor végén, vagy lementem előre a korláthoz, onnan remekül le lehetett nézni. Volt, amikor anyukám mellett ültem, és akkor én is mondtam a magam imáját. Nagyünnepekkor majdnem telt ház volt mindig.

Jom Kipurkor este hat órakor jön be az ünnep, amikor a csillagok feljönnek [Az ünnep napnyugtakor kezdődik, és másnap akkor ér véget, amikor a csillagok megjelennek. – A szerk.]. Másnap tíz óra körül kezdődött az istentisztelet megint, de tizenegy körül el lehetett menni egy órára, akár haza is lehetett menni, ha valakinek valamilyen dolga volt, ami nem zavarta az ünnepet. Dél felé volt a mázkir, a gyászimák.

Apukám az őszi nagyünepekkor templomba menet mindig vett virágot, egy-két szál rózsát, és odaadta valamelyik gyerekének, hogy vigye föl anyukának a karzatra. Kis kosarakban árulták az utcán a virágot – azok nem zsidók voltak, a templomba nem mentek be –, és ünnepekkor az volt a szokás, hogy azzal kedveskedtek a férjek a feleségnek, vagy ha volt valakinek udvarlója, akkor az is fölküldte neki a virágot.

Jom Kipur ősszel [szeptemberben vagy októberben] van, akkor általában volt otthon narancs. Azt lehetett vinni a gyerekeknek; tele volt szurkálva szegfűszeggel – szagolgattuk, hogy még éhesebbek legyünk. Mi, gyerekek sokszor lementünk az udvarra, a templom körül sétálgattunk, bolondoztunk meg futkostunk – nem bírtuk mi órákig, de ott voltunk. A legkisebbek [délelőtt] tíz óráig nem kaptak enni, tíz-tizenegy között hazamehettek, és akkor valamit kaphatott a gyerek, ami már el volt készítve. Amikor nagyobb diák lett, délig böjtölt, és amikor tizenhat-tizenhét éves volt, akkor már a teljes böjtöt tarthatta, ha egészséges volt [Az egészséges gyerekeknek a bát micvájuk/ bár micvójuk után egész nap kellett böjtölniük. Lásd: böjtnap. – A szerk.].

Hat óra körül volt vége, de a feleségeknek már korábban haza kellett menni, hogy a nagyjából elkészített vacsorát segítsenek fölmelegíteni. Vacsorára volt mindig kakaó vagy tejeskávé, és anyukám csinált gyönyörű buktákat, kalácsot meg túrós lepényt. Apukám hozott konyakot (mert nekünk pálinkánk nem volt, legalábbis én nem tudok róla), abból kicsit öntött magának, és énnekem is mindig adott – kislány voltam, úgyhogy kicsit adott.

Én évvesztes voltam, mert novemberi vagyok, és hét éves voltam már, mire iskolába kerültem. A zsidó elemi iskolába jártam, elég jó tanuló voltam elemista koromban.

Lőw Immánuel rabbinak a kegyeiben volt az iskola. Én őt személyesen ismertem; annak olyan humora volt, olyan tündér ember volt…! A rabbisági hivatalt vezette: tudós volt, egy nagyszerű ember. Minden héten jött látogatni a zsidó iskolába. Lőw Immánuel apja is tudós volt, őt Lőw Lipótnak hívták.

Az iskolában volt olyan is sajnos, amikor tüzelőhiány volt – olyan nehéz idők voltak akkoriban –, és akkor bizony vittünk tüzelőt is; minden gyerek két-három darab fát egy kis szatyorba berakott, és vittük az iskolába. Voltunk harminc-negyvenen, hát abból összejött annyi, hogy a napi tüzelő meglegyen. De az iskola mindig rendes, tiszta volt. Nem voltak külön padok, hanem egyben volt négy-öt, abban ültünk. Én általában a második padban ültem, mert nem tartoztam a legmagasabbak közé.

A gimnázium, ahova én jártam, a legjobb iskola volt Szegeden. Oda járt Mezey Mária is [Mezey Mária (1909–1983) – színésznő. Néhány éves vidéki szereplés után, 1935-ben a Belvárosi Színházhoz került. 1944-ben, a német megszállás alatt nem vállalt fellépést. 1958-tól a Madách, 1964-től a Nemzeti Színház tagja volt. – A szerk.], ismertem személyesen; hát imádtuk, ő már akkor is nagyon nagy szavalónő volt. Az iskola megvan most is a Tisza-parton, csak most úgy hívják, hogy Tömörkény Gimnázium. Az egy nagyon régen alapított nyolcéves leánygimnázium volt: Magyar Királyi Állami Árpádházi Szent Erzsébet Leánygimnázium [Szegeden az 1874/75-ös tanév óta működött polgári leányiskola. Felsőbb leányiskolát (lásd: leányiskolák) 1888-ban szerveztek (községi iskola volt), ezt 1897-ben államosították, és 1916-ban leánygimnáziummal egészítették ki. (A tanulók létszáma az első világháború végén elérte a négyszáz főt.) Az 1922/23-as tanévtől az iskola fölvette a M. Kir. Állami Árpádházi Szent Erzsébet Leánygimnázium nevet (ettől a tanévtől kötelezték az iskolákat arra, hogy a nemzet nagyjainak nevét vegyék föl). Az iskola az 1927/28-as tanévtől az egyetem női tanárjelöltjei számára gyakorlógimnázium lett. Az iskola 1903-ban költözött végleges helyére (Blazovich László: Szeged rövid története, www.sk-szeged.hu/kiadvany/szrt/polgar.html). – A szerk.]. Nagyon magas színvonalú volt, sokat köszönhetek annak az iskolának. Ott felvételivel kellett bevonulni: aki megállta a helyét a felvételin, felvették, de bizony, aki nem állta meg a helyét, az mehetett a lány kereskedelmibe [lásd: kereskedelmi iskolák]. A mi iskolánkba legalább négyszázötven-ötszáz tanuló járt, ha nem több.

A gimnáziumban – állami iskola lévén – a jó tanulók csak fél tandíjat fizettek. Én jó tanuló voltam, és csak nagyon kis tandíjat fizettem, a tankönyvek meg mindig az előttem levő osztály jó tankönyvei voltak, azt fél áron eladták, úgyhogy az sem volt drága.

Az osztályban összesen volt tíz-tizenkét zsidó; elég okos és jó tanulók voltak. A zsidó gyerekek inkább egymással barátkoztak, keresztényekkel kevéssel jártunk össze – bár volt, akivel igen –, de bent az osztályban velük is jóban voltunk. Nem volt közöttük egy sem, aki antiszemita lett volna, pedig az osztálynak körülbelül negyvenes létszáma volt, abból tíz zsidó volt, és harminc nem. Volt katonatiszt gyerek is, legalább három, de nem volt antiszemitizmus semmi.

Ott lakott közel hozzánk az egyik nem zsidó kislány, vele nagyon jóban voltam. Úgy hívták, Máté Jolán, operaénekesnő lett; gyönyörű, mély hangja volt, és az Operaházba került. Nagyon jól rajzolt, és mindig jött hozzánk, együtt csináltuk a rajz feladatot. Volt egy másik keresztény barátnőm, ő is Ila, az egy nagyon helyes lány volt. Van egy osztálytárs barátnőm, Gelei Klári, akivel még most is tartjuk a kapcsolatot. Az édesapja Szegeden volt egyetemi tanár. Tiszta református család, később Klári férje is lelkész volt, de nagyon filoszemiták.

A tanárok részéről általában nem volt semmi megkülönböztetés, nagyon aranyos tanáraim voltak. De nem voltak zsidók, csak a hittantanár. A zsidóknak ugyanakkor volt hittanjuk, mint a katolikusoknak. A tíz zsidó diák volt az egyik osztályban, a katolikusok egy másikban – a reformátusok voltak kevesebben, azok délután jöttek hittanórára.

Minden hónapban volt egy-egy filmelőadás a nagy belvárosi moziban, ahova az iskola vitte a diákokat. Tudományos, irodalmi vagy történelmi filmeket néztünk meg – csupa olyasmit, ami az iskolai tanuláshoz szükséges. Láttuk például a „Nibelungen Lied”-et, ezt a német eposzt a Krimhildával meg a Brünhildával, mert akkor éppen azt tanultuk. Nagyon izgultam mindig, mert az Németországban, a Rajna vidékén játszódik, az apai nagyapám szülőföldjén.

Magyarból és nyelvekből mindig ötös voltam. Jártam a Somogyi Könyvtárba [A szegedi Somogyi Könyvtár 1883 óta működik, a gyűjtemény alapja Somogyi Károly (1811–1888) esztergomi kanonok 43 ezer kötetes magánkönyvtára, amelyet Somogyi az árvíz elpusztította városnak ajánlott föl a közművelődés szolgálatára. – A szerk.], a barátnőmmel dolgozatírás előtt ott tanultunk mindig, úgyhogy nagyon jó dolgozatokat tudtam írni magyarból. Arany Jánost imádtam – még most is imádom –, attól tanultam rengeteget, mert az olyan bölcs ember volt. Aztán Petőfit szerettem a „Szeptember végén”-ért, és a harmadik Vörösmarty, akit imádtam, az is csupa bölcsesség volt. Reviczky Gyulát is szerettem nagyon, meg Vajda Jánost, annak a lelki világa olyan érdekes volt, olyan különleges. Rengeteg verset tudtam; olyan jó volt a memóriám, hogy csak egyszer olvastam el egy versszakot, és már tudtam.

Négy évig tanultunk latint, meg tanultuk a német nyelvet, abból is jó voltam, mert különórákra is jártam. Egy évig tanultam angolt a háború után Pesten, az nagyon jól ment, mert a németben is jó voltam. És franciául is tanultunk az iskolában, abból a legjobb voltam az osztályban.

Az osztályfőnökünk a fizikát meg a számtant tanította. Nagyon jó szándékú volt, jól megvoltam evvel a tanárral. Persze nem voltam rossz tanuló, a magatartásommal se volt semmi gond, de megmondta mindig azt is, ha valami nem sikerült. A számtan volt a gyöngém; a jót el tudtam érni, de jelest nem, mert lassú voltam. Mindig megcsináltam a feladatot, de lassan ment, nem lett az óra végén kész a dolgozat. Fizikából mindig jeles voltam, de számtanból örültem, ha megkaptam a jót. És volt még egy tantárgy, amivel pechem volt, a földrajz, de az a tanár antiszemita volt. Az egy sváb származású tanár volt, szeszélyes, bogaras ember. Szerette a szép, csinos lányokat, de én megéreztem, hogy antiszemita. És úgy is volt, láttam a viselkedéséből. Másképp állt hozzá a zsidó gyerekekhez, valahogy benne volt az a tudat.

Nagyon jó iskola volt ez, és nagyon szigorú iskola. Egyenruhában jártunk: volt sötétkék szoknya egy hófehér blúzzal, kabáttal, ha ünnepség volt, volt egy csíkos blúz a matrózgallérral, az volt a hétköznapi viselet, és volt egy szövet – ebben a háromban jártunk. Volt lüszter [Fényes felületű, vékony gyapjúszövet. – A szerk.] kötőnk, azt szabad volt fölvenni, de mást nem. És sapka is volt, egyensapka.

Mindenre engedélyt kellett kérni. A nyári szünetben sem mehetett az ember egyedül esténként sehova, semmiféle föltűnő viselkedés nem volt szabad. Hogyha moziba mentünk, ahhoz is kellett engedély. Mindig vasárnap délután mentünk moziba apukámmal, de ezt is be kellett jelenteni. Az óra végén oda kellett menni az osztályfőnökhöz, és megmondani, hogy a szüleimmel ekkor és ekkor megyek színházba vagy moziba, szíveskedjék tudomásul venni, rendben van-e. És ha például valaki nagyon rosszul tanult, akkor mondhatta, hogy ne menjen, ne engedje a szülő, mert rossz volt valamiben – az iskola együtt dolgozott a szülőkkel.

Hatodikos korunkban, a karácsonyi szünetben megengedték, hogy minden nap tánciskola legyen, de az is be volt jelentve az igazgatónak. A Belvárosi Mozinak – Szegeden ez volt a legjobb mozi – van egy terme, oda járhattunk tánciskolába, de névsor volt, hogy ki járhat, kinek szabad oda elmenni. Háromtól ötig tartott a tánciskola, ott tanultam meg a szalontáncokat.

Szegeden nagy korzóélet volt: az volt a szokás, hogy körülbelül öttől este nyolcig olyan jövés-menés volt, hogy mindenki mindenkivel tudott találkozni – az nem került legalább pénzbe. Nekünk is lehetett azért sétálni néha, de fiúkkal nem nagyon volt szabad az utcán csatangolni, meg egyáltalán fúkkal nem lehetett este már sétálni. De nekem rengeteg egyetemista unokabátyám lett, mert [Békés]Csabáról a sok unokatestvérből legalább öten voltak több éven keresztül egyetemisták Szegeden – volt, aki jogász, volt, aki orvostanhallgató –, persze nem egyszerre, mert nem egyidősek voltak. A numerus clausus akkor már megvolt, úgyhogy csak nagyon jó tanuló lehetett a zsidók közül egyetemista, ha befért abba a zárt létszámba, de az én unokatestvéreim – a békéscsabai nagybácsijaim és a pankotai nagynéném fiai – jeles tanulók voltak. Ők albérletben laktak, közel hozzánk, de nálunk étkeztek. Minden nap ott ebédeltek és vacsoráztak – ez nekem olyan öröm volt! Ebéd után még ott voltak, ha volt egy kis idő, akkor beszélgettünk, aztán mentek intézni a saját dolgukat. Öten-hatan ültünk legalább az asztalnál, ha nem többen. A két gyerek, az öcsém meg a húgom kisszéken ült, nem a nagy asztalnál, mert ők még kicsik voltak, én viszont már a nagy asztalnál ettem, mert én már tízen fölül voltam.

Mindig nagyon örültem, hogy ott voltak, mert eljöttek velem sétálni, és ha voltam valahol, eljöttek értem, ők is gardíroztak. De hogy néz az ki, hogyha látnak velük az utcán? A tanár megtudja, és majd megbüntet? Hát akkor mit csináljak? Na, de volt annyi eszem – nem tudom, én találtam-e ki, de gondolom, én –, hogy szóltam apukámnak. Apukának nagyon jó modora volt, udvarias ember volt, jól tudott beszélni az emberekkel. Ő járt be az iskolába mindig, amikor fogadóóra volt, szünetben hozott is nekem mindig valami nyalánkságot (csokidarabot vagy valamit), mindig lestem, mikor jön. Két-három hónaponként bejött, hogy érdeklődjön, de hát a tanulással nem volt sose különösebb probléma.

És akkor szóltam apukámnak, ő bement az osztályfőnökhöz, és elmondta, hogy azért jött most be, mert ide jár egyetemre a felesége két vidéki unokaöccse, és nálunk vannak ebédre, vacsorára ezek a fiatalemberek. Kaphatna-e arra engedélyt, hogy ha kijönnek az utcára, ne kelljen a másik oldalra átmenni azért, mert az utcán nem látszik, hogy rokonok. És persze megértette ez a tanár, mondta, jól van, ha látja véletlenül, hogy én valakivel megyek az utcán, akkor ő tudja, hogy miről van szó. Na, de annyi esze nem volt, hogy megkérdezze, hogy hívják ezt a két fiút – ennyi elég volt neki, hogy két fiú, menjünk csak nyugodtan tovább együtt az utcán, rendben. Én meg rögtön elmondtam a barátnőimnek, hogy két fiú erejéig mehetünk –  kölcsön is kérték őket. Úgyhogy ügyeltem nagyon, hogy kettőnél több ne legyen, ha három volt, azok már külön mentek. Mi meg hárman voltunk barátnők, és az egyik fiú itt jött, a másik ott, de hogy az ugyanaz a pofa volt-e, az nem volt fontos. És borzasztó nagyokat köszöntünk lányok a tanárnak, hogy vegye észre, hogy mi is észrevettük, és semmi baj nem volt ebből, ezt jól megcsináltuk.

1931. június másodikán érettségiztem, oda is apuka kísért el. Nagyon jól sikerült az érettségim, de majdnem hányingerrel mentem, annyira izgultam, hogy egy teát alig bírtam meginni. Nekünk megvolt a Műveltség Könyvtára, abból tanultam a magyar érettségire, és kijegyeztem onnan remek mondatokat. Olyan szerencsém volt, hogy az érettségin magyarból főtételnek Csokonait kaptam, és a melléktétel Balassi Bálint, a magyaros verselés volt. Én Csokonait nagyon imádtam – sajnáltam is, hogy olyan elhagyatottan halt meg –, és ott volt a fejemben az a mondat, amit otthon kiírtam a Műveltség Könyvtárából. És amikor már beszéltem a Lilla-dalokról, mindenről, mondtam, hogy ő más volt, mint a többi író abban az időben, mert „míg költőtársai vértelen versekben hirdették az idealizmus irányát, az ő költeményei realizmusra törekvő színes lírai kompozíciók” – hát ez oda bele van írva, most is tudom, nem felejtettem el.

Hatodik gimnazista voltam, amikor apukám üzlete tönkrement. Ő nem értett a pénzhez, és nagyon nagyvonalúan csinálta az üzletet: a ráktól kezdve a szentjánoskenyérig [Egy Földközi-tenger melléki faféle szárított, édeskés termése. – A szerk.] mindent árultak ott, de nem tudta beosztani a pénzt, mindig túllépte a keretet, és fizetésképtelenné vált. 1929-ben volt ez, akkor rengeteg üzlet tönkrement, sokan váltak fizetésképtelenné [lásd: 1929-es gazdasági világválság]. Be kellett ezt jelenteni, és akkor valahogy megegyeztek avval, akinek tartoztak, és ha nem tudtak megegyezni, be kellett csukni a boltot – apukám becsukta.

Békéscsabán az egyik nagybácsimnak nagykereskedése volt, ő odavette apukámat átmenetileg. Legalább egy évig minden hétfőn odautazott édesapám, és szombaton jött vissza. Anyukám családjában sokkal jobban mentek a dolgok; ennek a Jani bácsinak nagykereskedése volt, háza volt, saját kocsija, lova… mindene volt. Angrónak hívták a nagy méretben való eladást, amikor a nagykereskedő elad a kiskereskedőnek, és neki ilyen angrókereskedése volt. Apukám aztán egy ügynökséget nyitott Szegeden, üzletkötő lett, levelezett ide-oda, azt csinálta. Akkor már többet üzlet nem volt, nem volt már pénz arra.

Én mindig kerestem, nyáron is. Voltak tanítványaim, gyöngyöt fűztem, eladtam az arany nyakláncomat meg az arany fülbevalómat… Jó volt, mindig volt zsebpénzem. Nem apukámtól, apukám mindig akart adni, de a végén mindig vissza kellett adnom, mert nem volt pénz. Anyukám közvetített, mert apukám nagyon szégyellte ezért magát, s mindig anyukám mondta, hogy hát, most apukád kicsit bajban van, menj, és ezt adjuk oda neki – anyukám kedvéért odaadtam, de én ezt akkor még nem értettem meg, és haragudtam.

Aztán anyukám olyan hamar meghalt, én apukámmal maradtam, jött a háború meg minden… És akkor már jobban meg is ismertem szegényt, mert én is már idősebb lettem, és megértettem. Úgy elgondoltam, hogy hát szegényre nem is lett volna szabad haragudni – úgy megsajnáltam. Hát ilyen volt, nem azt csinálta, ami neki való lett volna. Mert olyan ügyes keze volt, gyöngybetűs írása! –, de hát tizenhárom éves koráig járt iskolába, mert meghalt az apja, és akkor került üzletbe inasnak… Nem neki való volt az.

Apukámtól örököltem a kézügyességet, én is ilyen mániákus díszítő vagyok. A középiskolában fedezte föl a rajztanár, hogy remekül rajzolok, festek, úgyhogy én olajfestést is tanultam, és a rajzaimat bekeretezték, és föltették a rajzterembe. Nagyon szépen tudtam díszeket csinálni, tizenhárom éves koromban porcelánfestő akartam lenni a Herendi Porcelángyárban.

Akartam én lenni orvos is, akartam én lenni bölcsész is, de az hat év lett volna, és mivel anyagilag elég rosszul álltunk, édesapám azt mondta, hogy kislányom, minél gyorsabban tanulj, mert pénzt kell keresni. Én gép- és gyorsírástanárnak készültem, ahhoz nem kellett olyan hosszú idő, mint a bölcsészethez. A gimnáziumban nem volt a gyorsírás kötelező, de én külön, fakultatívan tanultam, mert tanár akartam lenni, és nagyon szerettem a gyorsírást. Azt azután két évnek számolták be, és még utána tanultam két évig, tehát az egész majdnem négy évig tartott, csak ebből két évet fakultatívan végeztem tizenhat éves koromtól. A gyakorlati részem megvolt, csak az elmélet kellett: a szépírás, a külalak, a tanítás meg ilyenek, mert azok már később jöttek. 1931-ben érettségiztem, 1933-ban pedig már le is vizsgáztam; a Dugonics téren, az egyetem főépületében, ott szereztem meg a tanári diplomát. 

Akkor még élt Radnai Béla, a magyar gyorsírás megteremtője [(1891–1962) – gyorsíró, esztéta, műgyűjtő. 1909-ben gyorsírás-tanítói, majd a budapesti tudományegyetemen középiskolai tanári és 1918-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Nevéhez fűződik a magyar gyorsírás reformja. 1922 és 1961 között a gyorsíróiskola igazgatója volt. Számos tankönyvet írt. – A szerk.]. Azelőtt nem volt még magyar gyorsírás, azt hiszem, a németektől lett átvéve, onnan jött minden át, mert a műveltség akkor onnan szivárgott. A gyorsírást Németországban úgy hívták, hogy „Gabelsberger”, és azt a magyar nyelvhez átigazította Radnai – én nála vizsgáztam is. Ő csinálta a tankönyvet, lehet, hogy meg is van nekem, mert rengeteg gyorsírásjegyzetem van, szeretném is valakire ráhagyni, mert voltak nagyon jó tanítványaim. Aki nagyon jó gyorsíró volt, azzal én külön foglalkoztam – mindig imádtam a gyorsírást, még most is szeretem.

Az utolsó gimnáziumi év előtt hagytam abba a zongorázást, pedig az nagyon jól ment nekem. Zongoráztam hangversenyeken is, az iskolaév végén mindig volt növendékhangverseny. Nagyon jól tudtam valóban zongorázni: a technikám is jó volt, a kezem is könnyű volt, és három órát gyakoroltam naponta. Bachot játszottam, a Brahms „Magyar táncok”-at repülve játszottam. Kívülről, kotta nélkül keveset tudtam, mert nem voltam rászoktatva, de azért volt, ami úgy is ment. Beethoven volt a mindenem, operában meg Verdi, Puccini – bele voltam szerelmesedve Puccinibe –, és azokat aztán mind le tudtam játszani. Sőt, még komponáltam is, magam kitaláltam, és le is írtam egy-egy dallamot – még most is tudom valamelyiket.

De mikor a hetedik gimnáziumot elvégeztem, akkor már sok volt nekem a napi három óra gyakorlás, meg foglalkozni kellett már azzal is, mi legyek. Ahhoz, hogy folytathassam a zongorát, Pestre kellett volna mennem a Zeneakadémiára. Dohnányi volt akkor a nagy király Budapesten, ha valaki vidéken nagyon tehetséges volt, fölment Pestre, ahol Dohnányi Ernő (az volt a zeneiskola igazgatója), vizsgáztatta a vidékieket, és úgy kellett játszania, hogy fölvegyék a Zeneakadémiára [Dohnányi Ernő (1877–1960) – zongoraművész, karmester és zeneszerző, 1905-től a berlini Königliche Musikhochschule művésztanára volt, 1916-tól a budapesti Zeneakadémia zongoratanára, 1919–20-ban igazgatója, 1920-tól a budapesti Filmharmóniai Társaság elnökkarnagya. 1928-tól 1943-ig a zeneszerzés és zongoraosztályok professzora volt a Zeneművészeti Főiskolán, 1934-től pedig az intézet fő-zeneigazgatója is. A Filharmóniai Társaság elnökkarnagya volt 1944-ig. 1945-től Nyugaton, 1949-től az Egyesült Államokban élt. – A szerk.].

Én is mehettem volna föl, és akkor vagy Pesten lakom, és ott végigjárom a Zeneakadémiát, vagy pedig vidékről járok vizsgázni. De én féltem nagyon Dohnányitól, az nem volt egy barátságos arcú ember. Lehet, hogy jó tanár volt, de német származású volt, és antiszemita: nem szerette a zsidókat [Dohnányi Ernő máig is vitatott beállítódásáról lásd Murányi Gábor írását: „Fogáskérdés. A bűnbe kevert Dohnányi Ernő”. In A múlt szövedéke. Históriák a megbicsaklott 20. századból, Noran-Kiadó Kft., 2004. – A szerk.]. Biztos így volt, mert megfigyeltük, hogy volt, akit csak úgy nem akart fölvenni, és nekem különben is vannak ilyen belső megérzéseim, az ilyet én megérzem, rájövök magamtól.

Nagyon szép lány korom volt. Nagy társasági életet éltem, mindenben ott voltam, soha nem voltam fáradt. Jóban voltam mindig az egyetemistákkal, és nem történhetett semmi Szegeden, amiről én ne tudjak – a legjobb társaságban forogtam, mindenről tudtam, mindenben benne voltam. Volt Zsidó Nőegylet meg Zsidó Lányegylet. A Nőegyletben, ami az idősebbeké volt, olyan asszonyok dolgoztak, akik népszerűek voltak, és szerettek részt venni a közösségi munkában. Az volt a feladatuk, hogy összetartsák a zsidó fiatalságot, hogy legyen kultúrélet; előadásokat, műsorokat szerveztek.

A hitközségben volt egy vezetőség – köztük Lőw Immánuel, aki nagyon szerette a fiatalságot –, ők javasolták, ki legyen a Lányegylet elnöke, és aztán arról szavazni kellett. Volt több olyan lány, akit ismertek, tudták, hogy jó szervezőkészsége van, és ért a közösséghez. Én elég jó közösségi ember voltam, szerettem szervezni, és mondták is, hogy egész jól szervezek, így aztán húszéves korom körül megválasztottak a Zsidó Lányegylet – az Izraelita Ifjúsági és Lányegylet – elnökének egy barátnőmmel, Landesberg Klárival együtt. Nekünk kellett szervezni a bálokat. A leánybálok a Tisza Szállóban voltak – az mindig tele volt. A Landesberg család nagyon jómódú volt. Én nem számítottam olyan jómódúnak, mert nem volt házam, nem volt semmi vagyonom, viszont volt diplomám.

MIEFHOE, ez volt a rövidítése a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesületének, ott mindenki találkozott, nagyon jó volt. A Kárász utcában volt a menza – ott csak zsidó diákok voltak. Ahogy megyünk a Széchenyi téren át az egyetem felé, a baloldalon van egy sarokház, annak a nagy háznak a második emeletén volt a menza; ez egy nagy lakás volt több teremmel, itt étkeztek a zsidó diákok délben meg este. Minden vasárnap délután öttől zenés teadélután volt, akkor ez volt a szokás. Rengetegen voltak, én mindenkit ismertem, sok barátom volt. Meg voltunk híva, mert akárki nem mehetett, csak akit ismernek. Ez eltartott fél nyolcig, nyolcig, úgyhogy a szülők szépen hazavihettek, nem volt semmi erkölcsi baj. És emlékszem, hogy mindig tömve volt a menza; ott találkoztam Radnótival is.

Tartottam ingyen gyorsírásórákat a menzán az egyetemistáknak, csak azért, hogy taníthassak. Senkinek nem kellett fizetnie, hát én imádtam a gyorsírást meg a tanítást is. Jöttem ebéd után, hoztam a táblát, hogy bemutatok valamit. Radnóti mindig ott ült a zongoránál – ő is akkor volt egyetemista. Ismertem, beszéltem is vele. Nem volt csúnya: olyan komoly volt nagyon. De ő udvarolt akkor egy nőnek – az nem volt zsidó –, azt hiszem, az lett a felesége, korán elvette. Kollégája volt a bölcsészkaron, és járt ő is a menzára. Énnekem olyan rosszul esett, mikor Radnótiról megtudtam, hogy kitért. Lehet, hogy azért tette, mert el kellett vennie ezt a nőt, és jött a háború, menekültek, vagy rábeszélték, hogy nem lehet… Engem is próbáltak rábeszélni, hogy térjek ki, de úgyis tudta az ember, hogy hiába, én legalábbis éreztem. Ő akkor tért ki, amikor már kár volt, nem szabad, fölösleges… Biztos befolyásolták, mert egy olyan csöndes ember volt az, mindig olyan szomorú volt, ahogy így előttem van.

Ott tanított az egyetemen Szent-Györgyi Albert [Szent-Györgyi Albert (1893–1986) – biokémikus. Az 1930-as években izolálta a C-vitamint és a P-vitamint. Munkásságát 1937-ben orvosi és élettani Nobel-díjjal ismerték el. – A szerk.], akit annyira tiszteltem – még beszéltem is egyszer vele. Neki még zsidó rokonsága is volt, azt is tudom, hogy hívták őket: Lenhossék család. Az egy nagyon gazdag család volt. Szent-Györgyi minden héten ingyen előadásokat tartott az egyetem központi épületében, a Dugonics téren – az mindig tömve volt, én is sokszor elmentem. Ő egy igazi ember volt: filoszemita, nagyszerű koponya, csodálatos ember – csak jót lehet róla mondani. Akkor fedezte föl a C-vitamint, és volt egy külön csoport tanítványa, akiket direkt erre tanított. Van egy fényképem is Szent-Györgyiről, mert két barátnőm is volt a csoportjában.

Sík Sándort is hallottam, minden héten tartott előadást ő is [Sík Sándor (1889–1963) – katolikus pap, költő és irodalomtudós, egyetemi tanár. Fiatal piarista paptanár korában már elismert költő volt és a középkori latin himnuszok művészi, forma- és tartalomhű fordítója. 1930–1944 között az újkori magyar irodalom egyetemi tanára volt Szegeden. A „szegedi fiatalok” (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma), köztük Radnóti Miklós tanára és támogatója. Gárdonyi, Ady, Prohászka című, 1929-ben megjelent tanulmányhármasa mellett árnyalt elemzését adta Zrínyi életművének, majd Pázmány emberi és írói egyéniségének, és megírta elméleti főművét, a háromkötetes „Esztétiká”-t (1943). A felszabadulás után az Országos Köznevelési Tanács elnöke volt (1946–47). Egy ideig esztétikát tanított az újjászervezett Színművészeti Főiskolán is. 1948-tól haláláig a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt. – A szerk.]. Ő zsidónak született, és egy különleges ember volt. Micsoda előadásokat tartott! – imádtuk, és mindig mentünk meghallgatni.

Volt filharmonikus bérletem – hat koncert volt egy-egy szezonban. Színházba inkább jegyet vettünk – szombat délután a diákok mindig olcsóbban vehettek színházjegyet. Nagyon sok híresség járt Szegedre. Bartók Béla koncertjén is ott voltam, ez is az 1930-as évek első felében volt. Egészen közel ültem Bartókhoz: sápadt arca volt, különös tekintete – olyan furcsa volt, emberileg olyan szokatlan. Akkor ő még egyáltalán nem volt ilyen elfogadott, abba a világba nem nagyon illett bele. Akkor még én sem értettem annyira őt – most már sokkal jobban értem, mert aztán már jobban megismertem és megszerettem. A „Fából faragott királyfi” meg „A csodálatos mandarin” nagyon nagy sikerrel ment, annak a tartalma is kényes volt – ezeket együtt játszották – , nagyon tetszett, félelmetes volt.

Volt az a híres énekes, aki mindig azt énekelte, hogy „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, ha arra jársz” [Kálmán Imre „Marica grófnő” c. operettjének (1924) egyik dala. – A szerk.] – annak a koncertjén is voltam. Markáns ember volt, már javakorabeli; de valami isteni, gyönyörű hangja volt, érces, mély férfihang. Ez a Tisza Szálló nagytermében volt; csupa tükör volt a fal, még nagyobbnak látszott a terem, és amikor már vége volt, a fiatalok mindjárt odamentek hozzá.

Sportoltam sokat. Úszás, atlétika – amiért nem kellett külön fizetni –, ezt csináltam. Teniszezni mindig szerettem volna – már kislány koromban is mindig azt akartam, hogy teniszütővel fényképezzenek le –, de erre csak alkalmilag volt néha lehetőség. A tenisz nagyon drága volt, akkoriban nem a síelés, hanem a tenisz volt a legdrágább sport. Új-Szegeden gyönyörű, parkos, hálóval elkerített teniszpályák voltak, ahova a jómódúak iratkoztak be, mert ott többet kellett fizetni: teniszpályabérlet, labda meg ruha is kellett. A legkedvesebb sportág nekem az evezés volt, azt még az úszásnál is jobban szerettem. Volt egy időszak gyerekkoromban, amikor volt csónakunk, azzal mentünk a strandra. De aztán olyan sok gond volt a csónakkal, hogy eladta apukám.

Később, fiatalkoromban voltak regattás barátaim. Volt egy kis csónaktelep – a regattásoknak külön úszóhajójuk volt –, ahol mindenkinek volt külön csónakja, vagy bérelni lehetett. Nekem saját csónakom nem volt, de a regattás barátaim mindig eljöttek értem az én uszodámba. Regdonnak hívták ezt az uszodát, ott tanultam meg az úszást, és onnan lehetett csónakázni járni. Ott három-négyméteres a víz nyáron is – ez a mély oldalon volt, a szegedi oldalon. A másik oldalon, a lapos partrészen volt a strand, az messzebb volt, át kellett menni hozzá a hídon. A regattás barátaim a klubba tartoztak (én nem voltam benne, ott főleg férfiak voltak), nekik szabályos regattájuk volt, de bármikor mentek a csónakjukkal, megálltak és elvittek. Én mindegyik csónakban ültem, nagyon jól tudtam evezni; ültem a kormánylapátnál, de sokszor átadták nekem az evezőt. Volt, hogy kétevezőssel mentem, de nagyon sokszor egyevezőssel is, aminek guruló ülése van – azt nagyon szerettem, remekül ment nekem. Az egyes számú regattát szkiffnek hívták – hát az valami csodálatos együléses csónak! Amikor hajtottam, mint a vajban, úgy csúszott a vízben az evező.

Fölmentünk a barátaimmal a Tiszán egészen Szeged fölé, odáig, ahol a Maros beleömlik a Tiszába. De a Marosba nem mentünk, mert az gyorsabb folyású, és ahol belefolyik a Tiszába, ott hirtelen bedől, az nem kellemes, és veszélyesebb is. Erről jön be a Maros, emitt meg még a szegedi Tisza, és ahol a Maros beleömlik, van ott egy emlékoszlop, egészen odáig mentünk föl. Nyáron leapad a Tisza, egészen keskeny tud lenni, és olyankor az uszodából úgy lehet átmenni a másik oldalra, hogy az ember beugrik a mélynél, és aztán ferdén, mindig fölfele úszik – így át lehet menni a másik oldalra egész kényelmesen, semmi veszély nincs, csak nem szabad a híd lábához közel menni. Ilyenkor nyáron többen mentünk együtt, és alig úsztunk pár percig, már át is értünk, olyan keskeny volt a víz. A túlparton pihentünk, aztán rögtön visszaúsztunk – valami isteni volt. Meg ugrottunk a vízbe; volt kis trambulin az uszodában, volt mindenféle magasság, ahonnan lehetett ugrani. Ugrottunk gyertyát, tudtam, hogy ugorjak: a szemem becsukva, és egyenesen, és abban a pillanatban, hogy elmerültem, már kellett úszni, és pár pillanat alatt már fönt voltam – nagyon jó volt. Akkor olyan bátor lettem (pedig olyan kis vacak gyáva voltam korábban), mert éreztem, hogy jól csinálom, szabályosan, és nem lesz semmi baj.

Jártunk táncolni is. A színház oldalában volt a Kass Szálló, az egy elsőosztályú szálloda volt, ahol bálok is voltak. Ott minden délután dzsessz volt, arra jártunk mindig. A menzán is volt ilyen, oda meg az egyetemistákkal lehetett menni, és ott is lehetett táncolni. Ha este volt bál, a fiúk hazakísértek, vagy föl volt bérelve egy házaspár szülő, aki öt-hat lányt vállalt magára. Volt egy kedves szülőpár, akik a mi házunkban laktak az első emeleten; ők nagyon szerettek engem, és eljöttek velem, ők gardíroztak. Én jóban voltam velük, nagyon helyes emberek voltak: bankigazgató volt a papa, és voltak gyerekeik. A gyerekeket huszonéves koromban még korrepetáltam is; a kisfiút taníttatták zongorázni, és én foglalkoztam vele.

Nagyon sok jó barátom volt, állandóan bálokba jártam, jogászbálba, orvosbálba… A Kass Szállóban voltak Szegeden a bálok, meg a Tisza Szállóban – az nagyobb volt, de nem olyan elegáns. A Kass Szálló barokk stílusú és szebb – abból lett később a Hungária Szálló [1897-ben vásárolta meg a Stefánián álló telket Kass János szegedi vendéglős,
1898-ra felépült a Kass-kávéház (Kass-vigadó – kávéház, büfé, étterem, „játéktermek”, két hangversenyterem, és itt székelt néhány helyi polgáregylet is). Három évvel később részben, majd 1914-ben jelentősen átépítették, Kass János korszerű szálloda kialakítását tervezte. A terveket Baumhorn Lipót készítette. Az új szálló 1916 őszén nyílt meg, a kávéház ezután Kis Kass néven üzemelt tovább. A két világháború között újra a szegedi kulturális (és éjszakai) élet egyik központja lett a kávéház, itt alakult meg a Szegedi Fészek – a helyi írók, költők és művészek klubja –, s a helyi értelmiség találkozóhelye lett a Kass. 1928-ban, Kass János elhunytával fia, ifj. Kass János vette át a szálló működtetését. A gazdasági válság miatt a harmincas évek elején bezárt a szálloda és kávéház. Az épület új tulajdonosa egy, a működtetésre alakult részvénytársaság lett, amely kisebb felújítási munkálatokat követően 1934-ben újra megnyitotta az épületet Hungária néven. Az épületet 1949-ben államosították (Bátyai Jenő – Bátyai Gitta: A Kass Szeged, 1998,
www.thealter.hu/magyar/2003/cikk/37/409). – A szerk.]. Ott van a színház bejáratával szemben, bal kéz felől, ahol Dankó Pista fehér márvány szobra van. Nagyon elegáns, szép hely volt – volt étterme meg terasza is, és ragyogó dzsesszzenekara. Még mindig megvan, de most már le van zárva, mert romos. A lányom esküvői ebédje még ott volt, de akkor már nem rendeztek bálokat.

Szebenyi Bandival voltam én nyitótáncos Szegeden, aki a háború után osztályvezető lett Pesten, a rendőrkapitányságon, és 1945-ben odavett engem titkárnőnek [Szebenyi Endre (1912–1950) – ügyvéd, belügyi államtitkár. Budapesten nyitott ügyvédi irodát. A letartóztatott szocialisták, kommunisták védőügyvédje volt. 1943-ban munkaszolgálatos. 1945-ben belépett a kommunista pártba, 1945. júniustól miniszteri tanácsos, 1946. áprilistól miniszteri osztályfőnök, a Közrendészeti Főosztály vezetője, majd 1947 júliusától miniszterelnökségi adminisztratív államtitkár. 1949 júniusában letartóztatták, 1950-ben halálra ítélték, és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták (Palasik Mária
„Üstökön ragadni a reakciót”
Az államrendőrség és a politikai rendőrség kezdetei,
beszelo.c3.hu/99/11/10pala.htm). – A szerk.]. Jó barátom volt, nem udvarolt, de mindig jó haverok voltunk. Magas, vékony fiú volt, nagyon okos ember – a disszertációját is én gépeltem.

Volt egy barátnőm, Wigner Zsuzsi, aki fényképész lett. Együtt jártunk gimnáziumba, de ő nem érettségizett, mert közben férjhez ment egy szűcshöz, és mert zsidók voltak, később a háború elől kimentek Párizsba, hogy hátha boldogulnak, és aztán ott éltek, született egy fiuk is. Nagyon szerettem ezt a barátnőmet. Ő mindig fényképezett engem, kaptam is tőle fényképet. Fiatalkoromban jól néztem ki: kreol bőrű voltam, vállig érő göndör, loknis hajam volt. Olyan fiatalosan néztem ki, hogy magammal kellett hordanom az érettségi bizonyítványomat, mert nem akarták elhinni, hogy már nem vagyok iskolás. De érettségi után nagy nő lettem: nagy kalapom volt, fehér selyemruhám, annak volt egy kabátkája is.

Nagy fényképezések voltak, a fiúk is fényképeztek. Egy keresztény fiú csinált egyszer rólam egy képet, és azt mondta, hogy itt úgy nézek ki, mint a nem tudom, milyen madonna. Persze udvarlóim is voltak. Anyukám nagyon zárkózott volt, de én mindig elmondtam neki, hogy most megyek randevúra, meg ilyesmiket, ilyen kis apróságokat. Akkor nem ilyen világ volt, akkor, ha egy fiú megfogta az ember kezét Szegeden, a Stefánián, hát az óriási dolog volt – persze nem a korzón, meg ne lássák, hogy karöltve sétálunk!

Egyszer [Nagy]Szalontán voltam a rokonoknál, és anyukám is ott volt. Volt ott egy fiatalember, akinek a szülei [Nagy]Váradon éltek, és ő valahogy lejött [Nagy]Szalontára – sokan voltunk ott fiatalok a rokonságból –, és elkezdett nekem udvarolni. Ott teniszeztek a fiatalok, mindig elvittek oda engem is, és jött ő is, és udvarolt nekem. Mindig készültem oda délutánonként, nem is tudtam, mit vegyek fel. Nagyon helyes fiatalember volt, verseket írt nekem, még Párizsból is írt – ott járt egyetemre –, aztán hazajött [Nagy]Váradra… Nekem nagyon tetszett, de hát tizenhat éves voltam, akkor még le sem érettségiztem. Nézegettük mi, kislányok a fiúkat, hogy ez helyes, ez nem, de én elég tartózkodó természetű voltam. Komolyan vettem az ilyesmit, mindig azt mondtam, hogyha én egyszer nagyon szerelmes leszek, akkor biztosan jól eltalálom, hogy kibe, mert én ahhoz akarok feleségül menni. Végül mégsem szerelemből mentem férjhez, pedig háromszor voltam nagyon szerelmes. Az első egy dunántúli fiatalember volt, aki jogászhallgató volt Szegeden. Jártunk tácolni, és nagyon kedves, aranyos volt, jó humora is volt.

Volt egy másik udvarlóm, akit úgy hívtak, hogy Dallos György, ez egy nagyszerű mérnök volt [Dallos György (1910–1944) – fizikus, Bay Zoltán munkatársa. A Bay-csoport tagjaként az 1940-es évek elején részt vett a világhírűvé vált Holdvisszhang-kísérletben. Szent-Györgyi Alberttel és Bay Zoltánnal együtt Magyarország német megszállása után részt vett az ellenállási mozgalomban. 1944 októberében több társával együtt letartóztatták, Sopronkőhidára vitték, ahol a börtönben öngyilkos lett. – A szerk.]. Németországban járt egyetemre, villamossági mérnök lett, de hazajött, nem akart kint maradni. Az apja meghalt már, de az anyja élt, s volt egy öccse is. Szegedi fiú volt – ő is zsidó persze –, nagyon intelligens, aranyos, okos, gyönyörűen zongorázott, több nyelven beszélt – nagyon szerettem. Tőle tanultam német kereskedelmi levelezést, ezt nekem ő tanította, jártam hozzájuk órát venni. És mindig ott volt az öccse, és a másik szobából figyelte, hogy mit csinálunk. Az édesapja Szegeden van eltemetve, ahol az én szüleim, szoktam is odajárni. Fogorvos volt az édesapja, a mama meg művészlélek volt, tudott zongorázni is. Volt neki egy kis cukorkaüzlete, mindig ott voltunk együtt – az édesanyja nagyon szeretett engem. 

Mindenki irigyelte tőlem ezt a lovagomat, de aztán ő Pestre került az Egyesült Izzóba, és mi elszakadtunk egymástól. Mondta, hogy menjek föl én is, próbáljak Pesten állást szerezni. Jó lett volna, de nem ment, mert énnekem már akkor Szegeden volt rendes állásom, szüleim, testvéreim… Nem mehettem én csak úgy Pestre, hát nem lehetett, ennyit nem tudtam reszkírozni, ennyire nem voltam még önálló. Meg akkor más erkölcs volt, és akinek nem volt meg mindene, az belekeveredhetett olyasmibe, ami nem helyes – én abba nem mentem bele. Ha tudtam volna Pesten állást szerezni, akkor se lettem volna biztosítva, hogy fönn tudom tartani magam. Újpesten volt az Egyesült Izzó, Aschner Lipót volt a feje, az is zsidó volt. Ezek mind zsidók voltak, a nagy gyárak közül majdnem mindegyiknek zsidó őse volt. Itt került állásba ez a Dallos György, Újpesten volt a lakása is. Sajnos végül nem engem vett feleségül, mert akkor már elszakadtunk. Még leveleztünk, de hát én nem költöztem föl Pestre, és ez már reménytelennek nézett ki, de a barátság megmaradt. Amikor megnősült, megírta nekem, hogy nagyon sajnálja; őszintén, becsületesen megírta, én meg is értettem. Csak ugye, az emléke, az olyan kedves maradt nekem. Újpesten lakott annak a helyes szőke nőnek a családja is, akit aztán elvett feleségül; nagyon rendes zsidó család volt. Ennek a Dallos Györgynek a lánya Dallos Szilvia [Dallos Szilvia (1935) – színésznő. 1956-tól 1960-ig az Állami Balett Intézetben is dolgozott balettmesternőként. 1966 óta a Pannónia Filmstúdió művésznője, közben 1970–1973 között az Irodalmi Színpad tagja volt. Rendszeresen készít riportokat, valamint rádiójátékokat, filmforgatókönyveket is ír. – A szerk.]. Annak én megvettem a könyvét is, és a napokban volt egy portréfilm róla, azt is láttam. Úgy néztem rajta, hogy az apjára miben hasonlít, mert nagyon helyes volt az apja. Dallos Györgyöt a háború alatt elpusztították. Kőszegnél volt börtönben, ahol többet kivégeztek – ő öngyilkos lett. Nagyon erős ember volt pedig, de érzékeny hajlamú, és a börtönt nem bírta, úgy látszik, lelkileg elviselni, mert olyan reménytelen volt. Ha várt volna, lehet, hogy életben marad – én úgy sajnálom. Az anyukája is eltűnt a háborúban, őt elvitték.

Harmadik szerelmemet akkor ismertem meg, amikor a húgom elsőbálozó volt, tizenhét-tizennyolc éves. Ági akkor már kész varrónő volt, ő varrta a saját báli ruháját. Megvette a halványkék organdit, és megvarrta; bő ujjú, átlátszó, nagyon mutatós ruha lett. Vett alá valami rózsaszínű blúzt, fölvett hozzá egy magas sarkú cipőt – nagyon jól nézett ki benne. De nem mehettünk el ketten a bálba, mert annyi pénz már nem volt, mi nem is voltunk egyszerre bálban soha. Hagytam, hogy ő menjen, mert abban az évben én már voltam egyszer, neki meg ez volt az első bálja, és örült, hogy most ő ment. Fölöltöztettük Ágit gyönyörűen anyukámmal, elkísértük a Kass Szállóba, aztán hazamentünk. Az volt a szokás, hogy többen lányok kibérelnek egy szobát estére, és amíg haza nem mennek, ott pakolnak le, és ott veszik föl a ruhát, nem abban mennek végig az utcán. És aztán onnan mennek le az asztalokhoz, amikor a szuppé van, a vacsora – az olyan éjfélfelé volt. Az asztaloknál gyűltek össze a gardemamák, a szülők, és boldogan nézegették a fiatalokat. Sajnos az én szüleim nem jöttek velünk bálozni, de mindig tele voltam szülőhelyettesekkel.

A húgom másnap mondta, hogy jó volt a bál, csak többen idősebbek voltak. Volt valaki – több mint tíz évvel idősebb, mint ő –, aki randevúra is hívta. A húgom megígérte neki, hogy jó, valószínűleg elmegy, de nem akart elmenni, csak a hiúságának tetszett, hogy udvarolnak neki. Menjél te – mondta nekem Ági –, nekem nem is tetszik. Én nem bánom, mondtam, majd megmondom neki, hogy nem jól érzed magad – és elvállaltam. El is mentem a megbeszélt időben, és mondtam a fiúnak, hogy Ági sajnos nem tud jönni, a feje fáj, én jöttem ezt megmondani, ne haragudjon. Hát nézett egyet, és mondta, nem baj, majd akkor mi sétálunk egyet. És sétálgattunk is, elkezdtünk beszélgetni, és olyan nagy beszélgetés lett, hogy a végén éntőlem kérte a randevút. Énnekem meg nagyon megtetszett – és ebből olyan nagy szerelem lett, hogy majd belehaltam. Bandi egy gazdag gyárosnak volt a fia, idősebb, érett ember. Új-Szegeden volt lámpagyáruk – ott is laktak a gyár mellett –, és nagyon gazdagok voltak. Az édesapja hitközségi elnök volt; akkor még élt, de nemsokára meghalt valami betegségben. Bandinak volt két nővére, ő volt a legfiatalabb testvér.

Ő is ott dolgozott a gyárukban, valami fontos beosztása volt. Nagyon csinos, magas fiú volt, szép, meleg tekintetű szeme, magabiztos egyénisége volt, mi nagyon jól megvoltunk egymással. Remekül csellózott, zenélt is, és nagyon kedves volt velem. Évekig udvarolt, többször el akart venni feleségül. Mindig mentünk, találkozgattunk, és mindig telefonált. Nekünk nem volt otthon telefonunk, de a szomszédban lakott egy ügyvéd családja, akikkel jóban voltam – ott volt telefon, oda jártunk mindig, ha kellett. Bandi mindig megmondta, hány órakor menjek át az ügyvédi irodába, és ott várjak, ekkor és ekkor fölhív. Évekig, egészen a háborúig tartott, hogy mi majdnem minden nap láttuk egymást. Pesten is gyakran találkoztunk, elmentünk együtt színházba, erre-arra… Nagyon boldog volt, és én is azt hittem, hogy ő a világ közepe; reménykedtem, de hiába.

Aztán megtudta az anyja, hogy mi együtt vagyunk. Az anyukája nagyon gőgös nő volt, mindig figyelte, hogy a fia kivel van – neki én nem tetszettem, mert nem voltam elég gazdag. Azt mondta, nem tetszik neki, hogy a fia nekem udvarol, pedig ő engem nem is ismert személyesen, csak messziről látott. Amikor Bandi a templomba ment, imádkozott, mindig fölnézett (tudta, hol állok), és én lemosolyogtam rá. A másik oldalon meg az anyja volt – szemben velem. Le volt fátyolozva, mert valami ideggyulladása volt, és elferdült a szája. Nem volt egy barátságos nő, gőgös volt – meg sem akart ismerni, nem is vette figyelembe, hogy nekem diplomám van. És én akkor még nem is tudtam, hogy a diplomám, az egy fél kaució, tehát engem akár egy katonatiszt is elvehetett volna. Mert katonatiszt csak úgy nősülhetett, ha letette a kauciót az államnak – mert meg kellett tartania azt a színvonalat, ami volt neki amúgy –, a katonatisztek anyagi színvonalát védte ezzel az állam. A kaució, az a hozomány volt, de ha egy szegényebb lánynak udvarolt egy katonatiszt, akinek nincs pénze, akkor a férfinak kellett ezt kifizetnie. Utólag tudtam meg, hogyha valaki diplomás, az azt jelenti, hogy a fél hozománya megvan, és akkor már kisebb összeg is elég, akkor egy katonatiszt elveheti, ha ki tudja egészíteni – ez a kaució.

Mészáros Ági is így ment férjhez, annak a férje is katonatiszt volt. Mészáros Ági nagyon helyes nő volt, mindenki szerette – Szegeden évekig ő volt a primadonna [Mészáros Ági (1918–1989) – színésznő. 1939-ben szerződött a Nemzeti Színházhoz, amelynek nyugdíjazásáig, 1983-ig tagja volt. – A szerk.]. Na, de hát egy színész! Egy katonatiszt nem vehet el egy színészt, az akkor nem volt elég előkelő. De ez a katonatiszt nagyon szerette Mészáros Ágit, nagyon sokáig udvarolt neki. Pedig volt egy neki kiszemelt menyasszony, egy gazdag kereskedőnek a lánya, azok csalták, mindig hívták. Mi, ismerősök meg figyeltük, hogy ő mennyire udvarol ide vagy oda, drukkoltunk, hogy a Mészáros Ági győzzön – és így is történt. Annyira szerette, hogy leadta a pénzt érte, és elvette feleségül. Le kellett hogy adja a pénzt, mert csak úgy vehette el, ha megvolt a kaució.

Bandi anyja gőgös volt, azt hitte, hogy a fia majd nem tudom, milyen nagy pénzzel elvesz valakit. Nekem akkor már volt állásom, megéltem, de hát én csak egy kis szerény titkárnő voltam. Voltak ilyen zsidók is akkor, akiknek csak az számított, aki gazdag. Az mindegy volt nekik, hogy milyen ember, milyen rendes család, ha nincs vagyonuk – aki szegényebb, azzal nem foglalkoztak. Ez nekem borzasztó volt, de Bandi kötve volt az anyja miatt. Szegény többször is beszélt az anyjával, de az mindig eltiltotta. Azt mondta, hogy majd mi kiválasztjuk a feleségedet, mert a házasságban nem a szerelem a legfontosabb. Ő is úgy volt, mint a magyar paraszt, hogy össze kell kötni a két vagyont, mert csak így szabad, és az érzéseket nem vette figyelembe.

Volt, amikor Bandi azt hitte, most már biztos, hogy ez jól fog végződni, és reménykedett. Akkor már közeledett a háború, már itt is mindenki tudta. Mi nem tudtunk olyan sokat találkozni, de azért az utolsó pillanatig találkoztunk, beszélgettünk, elmentünk ide-oda. És akkor egyszer csak megírta nekem, hogy az anyja rendíthetetlen, és úgy néz ki, hogy már ki is jelölte neki azt, akit el kell vennie. Pesten valami dúsgazdag család lánya volt az a nő, nekik több házuk is volt. Az ő szülei és Bandi anyja valami ismeretségben voltak egymással, és már meg is beszélték, hogy majd fölmennek, a fiatalok majd megismerik egymást, és összeházasodnak.

Egyszer még találkoztam Bandival utána, és akkor mondta nekem, hogy képzeljem el, föl kellett mennie Pestre. Megmondta nekem, hogy mi a helyzet, hogy el kell vennie azt a lányt, pedig ő nem szereti, látni se bírja. Ő engem szeretett évekig, nagy szerelem volt, de az anyja nem tűrte. És kihúzott a zsebéből egy karikagyűrűt – már azt is megvették, előző két napban voltak fenn, és már rátukmálták, és eljegyezték egymást, pedig alig ismerte, de azt mondták, háború van, sürgetni kell.

Majd’ elájultam, de elfogadtam, amit mondott. Ő azt akarta volna, hogy velem azért csak találkozzon, mert ő azt a nőt nem is szereti, csak az anyja nem hagyja békén, és jön a háború… De én mondtam neki, hogy ezt nem tudom elfogadni. Ha ő ennyire gyáva, hogy nem tud kiharcolni ennyit, hát akkor miért? Úgyhogy akkor találkoztunk utoljára, mikor a gyűrűt mutatta. Nagyon sajnáltam, nagyon szenvedtem, de ez már nem lehetett máshogy.

Jött a háború, a zsidókat fogdosták már össze. Ők meg is esküdtek valahol egyszerűen, ahol utólag tudtak – hát én azt tudtam, hogy összeházasodtak. Akkor már szedték össze a katonákat mindenfelől, és [Hódmező]Vásárhelyen gyűjtötték össze Szegedről azokat a zsidókat is, akiket besoroztak katonának, mert akkor még katonának sorozták be őket, csak később lett belőlük munkaszolgálatos [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Ide kellett jönniük a laktanyába, és Bandi is jött, a nővére is itt volt elköszönni tőle. Az öcsém is ide volt gyűjtve, és mi is jöttünk, vittünk neki élelmet meg holmikat aktatáskában – mindenki vitt a saját családjának.

Fölszálltam Szegeden, a Rókus állomáson a vonatra, és amikor [Hódmező]Vásárhelyen leszálltunk, és mentünk a kaszárnya felé, egyszer csak megláttam Bandit – majdnem egymásnak mentünk. Észrevett, én is őt, olyan piros lett, mint a paprika. De tán nem is köszöntünk, csak összenéztünk – rémes volt, nagyon rossz volt. De kibírtam.

Bandi anyjának volt két lánya is, azoknak is tönkretette a házasságát. A nagyobbik lányát hozzáerőltette egy [hódmező]vásárhelyi földbirtokos zsidóhoz (az egy nagyon buta ember volt), pedig a lány egy katonatisztbe volt szerelmes nagy szerelemmel. Az a katonatiszt is egy zsidó ember volt, és ki is tudta volna fizetni a kauciót, de a lányt hozzáadták ahhoz a földbirtokoshoz. Két gyönyörű szép lányuk született. Mikor jött a háború, egyikük már férjnél volt, és menekültek, bujdostak Pesten, de megtalálták és elhurcolták őket. Odakerültek Terezínbe [lásd: Theresienstadt], ahol én voltam, de mire én odakerültem, már mind a két lány haldoklott, mert megkapták a flekktífuszt – és egymás után meghaltak. A szülők életben maradtak, és hazajöttek; [hódmező]vásárhelyiek voltak, én ismertem őket.

Miután én is [hódmező]vásárhelyi lettem, utólag tudtam meg, hogy a férjem nagyon jó barátságban volt velük. Akkor én már túlestem a sok csalódáson, és összebarátkoztunk ezzel a nővel. Mindenüket elvették, a házukat, mindent. Az anyja Szegeden, a másik lányánál élt, de beleőrült ebbe. A fiát, aki nekem udvarolt, elhurcolták Oroszországba, és soha nem jött haza, azt se tudták, hol halt meg.

Húszéves koromig a Polgár utcában laktunk, a fiatalságom legjavát ott töltöttem. 1932-ben költöztünk el onnan a Kárász utcába. Mindig bérelt lakásban laktunk. A Polgár utcában zsidó házigazdánk volt, de aztán egy Amerikából hazajött, gazdag cigány vette meg a házat, és ez a lakás, ami a mienk volt, kellett neki valami másra. Rendes volt, mert időben szólt, és apukám úgy intézte, hogy mire menni kellett, addigra kibérelte a Kárász utcai lakást. Ott laktunk a Kárász utca közepén – megvan az a ház most is –,  egy régi házban, a második emeleten.

Régi típusú, gangos ház volt, nem volt ott lift. Alkóvos lakás volt, három szobás, de nem volt rendes fürdőszoba; hely volt rá, de nem volt eléggé korszerű a lakás. Egy szoba volt utcai, annak az egyik része volt a hálórész – az egy fallal volt elválasztva –, és volt egy nagy nappali. Előszoba nem volt, csak egy duplaajtós rész. Elég nagy, de olyan régi, ronda köves konyha volt, spejz is volt, meg volt egy olyan világos rész rendes mosdóval, de nem volt külön vízcsap, hanem kellett oda hordani melegvizet. A vécé kint volt a gangon; angolvécé volt külön kulccsal; minden lakásnak volt egy, csak kívül. De hál’ Istennek, ott csak három évig laktunk, nem szerettünk ott lakni. Annak a lakásnak az volt az egyetlen előnye, hogy anyukám csak leszólt, hogy kész az ebéd, és csak föl kellett nézni, amikor ott korzóztunk, mert az a sétálóutca volt.

Akkor adtuk el a zongorát, mert csak el akartunk onnan menni, és akkor találta apukám azt a nagyon jó lakást az Attila utcában. Majdnem ott volt, ahol azelőtt laktunk; a zsidó templomot tőlünk lehetett látni. A Mars tér közel volt hozzánk, de nem a legvégén laktunk az Attila utcának, hanem ott, ahol most a Bartók Béla tér van – az a kis piactér volt, annak a sarkától a második ház volt a mienk. Megvan még a ház, sőt, már látogattam is a gyerekekkel, mutogattam, hogy hol laktunk.

Második emeleti lakás volt, az igaz, de terasz volt a gang felől, és kint lehetett étkezni, mert nagyon jó, széles volt az a rész, és a konyha volt mellette. Szép, nagy konyha volt, személyzeti szoba, spejz, nagyon jó előszoba, három nagyon szép szoba, parkettás, és rendes fürdőszoba. Ott volt rendes vécé külön, nem a fürdőszobában – minden megvolt, ami kellett. A három szoba egybenyíló volt, de az előszobából is be lehetett menni. Nagy ebédlőnk volt, erkélyünk is volt, szóval nagyon-nagyon jó kis lakás volt. 1937-től hét évig laktunk ebben az Attila utcai lakásban, és onnan mentünk a gettóba.

1933-ban szereztem meg a gyors- és gépírástanári diplomámat, de akkor még nem lettem tanár. Megvolt az oklevél, de nem volt iskola, ahol tanítsak, és ahhoz, hogy iskolát alapítsak, nagyon sok pénz kellett volna, mert legalább negyven írógép kellett ahhoz. Az Orion Bőrgyárban lettem titkárnő, ez volt az első állásom, itt dolgoztam hat évig. Nagyon jó helyre kerültem mint gyors- és gépíró adminisztrátor, a titkárnője voltam a főnöknek. Ő is zsidó volt különben, akivel később nagyon jó barátságba kerültünk. Együtt csónakáztunk regattában, le is vagyunk fényképezve. Sőt, a főnököm még udvarolt is nekem, de én éreztem, hogy nem hozzám való. Nyolc-tíz évvel öregebb volt, de nagyon helyes volt, csak nem udvarlós típus, hanem olyan komoly ember. Én mindig zavarban voltam, hogy nem jól mondom, amit mondok, nehéz volt mindig a hangot megválogatni – hát csak főnököm volt. Pedig mindenki össze akart bennünket keverni, mert a családdal jóban voltam: az anyjával, a testvéreivel, ezek a barátnőim voltak. Aztán nagyon jó barátságban lettünk a főnökömmel, amikor férjhez mentem, a férjemet is megismerte. 1939-ben vesztettem el az állásomat, amikor a zsidótörvények kezdődtek [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Újságból tudtunk ezekről, ki volt írva az újságban, hogy a zsidókat, a vezető állásban lévőket meg másokat is, valamilyen kormányrendelet alapján az állásukból el kell küldeni, mert nem alkalmasak az állásuk betöltésére – egyszóval elküldik, mert zsidók. A zsidótörvényekből három volt, a harmadik már majdnem nullára törölt minket.

Amikor hirtelen állás nélkül maradtam, próbáltam valahogy pénzt szerezni. Rokonaimnak volt kalapszalonja Szegeden, oda elmentem, és kitanultam a kalaposságot. Apukám unokatestvére volt ez a két nő, akik öreglányok voltak, és őnekik volt egy kalapszalonjuk itt, Szegeden, a Tömörkény utcában; lehetett ott venni kész kalapokat, de alakítottak, készítettek is. Mi elég jóban voltunk velük, jártunk hozzájuk apukámmal. Ez egy művészcsalád volt, zeneszerző volt az egyik rokonuk. Ennek a két nőnek a műhelyében tanultam ki a kalaposszakmát, tudtam is egész jól, csak lassan ment, mert nem volt elég gyakorlatom, de azért le is vizsgáztam belőle.

Aztán fölmentem Pestre, és 1940-től 1942-ig ott dolgoztam mint „kalapos Mici” – szóval mint kalaposnő. Valamit értettem hozzá, de egy év alatt sokat nem tudtam megtanulni. 1939–40-ben a húgom már Pesten élt, és ő már akkor jól keresett itt. Már megvolt a ruhaszalonja, már a gavallérja is megvolt, de még nem volt férjnél. Ketten laktunk Ágival egy albérletben a Bazilika mögött, az Ó utca 6-ban, egy gazdag özvegy ügyvédné lakásában, az első emeleten. Elegáns helyeken dolgoztam; a belvárosban, a Váci utca 16-ban is voltam kalapossegédnő. Avval a kis tudásommal sajnos igen lassú voltam, és elég rosszul is fizettek. Onnan az Aranykéz utcába mentem, aztán a Régiposta utcába – ott volt egy nagyon kedves kalaposnő, elég sokáig dolgoztam nála. Akkor már belejöttem, jól tudtam csinálni a dolgokat. Jöttek mindig a színésznők kalapot próbálni – az tetszett a hiúságuknak. Én Lázár Máriának is csináltam kalapot, ő egy népszerű színésznő volt akkoriban [Lázár Mária (1895–1983) – 1921 és 1944 között rendszeresen szerepelt a Vígszínházban, a Magyar Színházban stb. – A szerk.]. 

A Régiposta utcai Dior Szalonban kerültem össze az egyik legkedvesebb barátnőmmel. Hárman-négyen voltunk ott a műhelyben kis kézilányok – mind ilyen képzettek, mint én. Ahogy ott beszélgettünk, hát hallom, hogy az egyikük „őzve” beszél magyarul – kiderült, hogy [hódmező]vásárhelyi. Radó Adinak hívták, őneki sem volt semmilyen állása, hát feljött Pestre – tündér, aranyos lány volt. Ő is mosolygott, mikor kiderült, hogy én honnan jöttem, és így, ilyen véletlenül kezdődött a barátságunk. Ő se sokra vitte a kalapossággal, de nagyon jó barátok lettünk – a mai napig is, csak ő már sajnos elkerült ebből a világból.

De a többiekkel is összebarátkoztam, Pesten is sok barátnőm volt. Az Astoriába jártunk sokat táncolni. Az nagyon jó hely volt akkor, délutánonként mindig volt zene, és a barátnőimmel mindig odamentünk olyan hat óra körül, és ott voltunk nyolcig-kilencig.     

Aztán Adi is otthagyta a műhelyt, és később én is; mindketten Szegedre jöttünk. De akkor én már mást csináltam, mert rájöttem, hogy a kalaposság nem nekem való, ezzel nem jól keresek. Viszont ragyogóan gépeltem – hát én zongoráztam kilenc évig, a kezem nagyon könnyű volt mindig –, és így lettem „taxi-gépíró”. Órabérben dolgoztam, disszertációt, német nyelvű levelezést is vállaltam. Egyik ügyfél ajánlott a másiknak, sokan jöttek hozzám; volt, aki írásban elhozta a gépelnivalót, volt, aki autóval jött értem. Olyan jól ment ez a „taxi-gépelés”, olyan forgalmam volt, hogy többet kerestem, mint előtte, mikor még állásban voltam – és ez tartott egy évig.

Pick Jenő mellett is voltam, ő nagyon jó ember volt. Az édesapja, Pick Márk csinálta ezt a nagy üzemet – ahol különleges szalámikat is készítettek –, és ő aztán továbbvitte [lásd: Pick család]. A felesége egy gazdag osztrák nő volt, született két lánya meg egy fia, azok helyes, nagyon jól nevelt gyerekek voltak. Pick Jenő apukámmal együtt járt elemibe, de ők később nem is találkoztak. Hivatalosan tudta, hogy apukám csemegekereskedő volt, mert árulta a Pick-szalámit, de úgy barátilag semmi nem volt köztük. Jópofa, bogaras öregúr volt, de velem mindig nagyon aranyos volt, mindennel elhalmozott, és ragyogóan megfizetett. Nem engedett haza ebédelni, hanem a szakácsának meghagyta, hogy nekem ott adjanak ebédet – de micsoda ebédeket! Torta, zöldség… minden volt benne, nem is bírtam azt mind megenni. És különleges szalámit küldött a családnak, hát az valami isteni finom volt. Annyira szeretett engem meg a munkámat is, hogy egyszer, amikor megjött Pestről, elküldte az inasát a kocsival este kilenckor, hogy menjek be, mert sürgős német levelezés van, le akarja diktálni. Libériás kocsis jött értem, tele pitykegombokkal, mint a mesében. Anyukám mondta, hogy ne menjek, és hallgattam rá – hát egy öregember! Üzentem neki, hogy ne haragudjon, már éppen lefekvésre készülök, majd inkább holnap reggel korán megjelenek, és elintézzük – és nem is haragudott, megértette. De azért ez borzasztóan imponált nekem, szinte a mesében voltam.

Dolgoztam a rabbisági hivatalban is társadalmi munkában, mielőtt a gettóba kerültünk. Nagy könyvek voltak ott, amikbe bele voltak írva a zsidók, és én állítottam ki a papírokat, mert mindenkinek igazolnia kellett, hogy mióta magyar [állampolgár], hol halt meg az apja, az anyja. Amikor kezdődött ez a sokféle zsidótörvény, és szortírozták a zsidókat, voltak, akik azt mondták, hogy az ő családjuk már nagyon régóta Magyarországon lakik, nekik joguk van Magyarországhoz. Ezért kellett megnézni; a rabbisági hivatalban az anyakönyvekbe bele voltak írva, akik itt, Szegeden születtek [lásd: honosság igazolása]. Ott volt a nevük, és mellette oda volt írva a zsidó nevük. Én is be voltam írva, így tudtam meg a héber nevemet.

Amikor Hitler odaajándékozta pár évre a magyaroknak Erdélyt [lásd: második bécsi döntés], és ott magyar világ volt, akkor én voltam a székely vasúton egész a „háromszög megyéig”, vagyis a legvégsőig, ahol a székely körvasút véget ér [A Székelyföld későn jutott vasúthoz. Csak Marosvásárhelyre vezetett egy 1871-ben épült  szárnyvonal az Erdélyt átszelő „Magyar Keleti Vasút” törzsvonalából kiágazva. Székelyudvarhelyhez 1888-ban építettek helyiérdekű szárnyvonalat. 1895-ben törvény született a székely vasutak kiépítésére. Ennek hatására egészítették ki a meglévő vonalszakaszokat. A körvasút csak 1907-ben érte el Gyergyószentmiklóst, és két évvel később zárult be a „kör” Szászrégennél, és épült ki a teljes „székely körvasút” (Brassó–Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda–Gyergyószentmiklós–Marosvásárhely) mint „másodrendű fővonal”. (Kolozsvárt – és ezen keresztül Budapestet – azonban továbbra is csak kerülővel lehetett elérni. – A szerk.]. Ott, Székelyföldön voltak rokonaim sokan, mert anyukám családja onnan került Békéscsabára – akkor ismertem meg a rokonaim egy részét. Annak a nagynénimnek, akivel mentem, a férje anyukám bátyja volt, és ő elvitt engem, hogy én is megismerhessem a rokonságot – és én nagy örömmel mentem.

Mindig a Maros mentén ment ez a székely vasút. Kicsi volt a Maros, még fürödtem is benne – olyan tiszta volt, hogy még a kavicsot is lehetett látni. Aradon lakott egy rokon orvos, az unokatestvére volt anyukámnak. Sebészorvos volt, náluk is voltam. Pankota is nagyon közel van Aradhoz, meg Világos, ahol a fegyverletétel volt, azt is láttam. Rengeteg helyen voltam, majdnem mindent érintettünk, ahogy a vonattal mentünk. Kézdivásárhely [Város volt az egykori Háromszék vm.-ben, ekkor tájt kb. 5000 lakossal. – A szerk.] már Sepsiszentgyörgyön is túl van, ott is volt rokon, ott is voltunk pár napig. Anyukám unokatestvére volt talán a férfi, de nem vagyok benne biztos. Anyukám sógornőivel mentem, és lehet, hogy azoknak volt a rokona, szóval lehet, hogy távolibb rokon volt. Kézdivásárhelyen lakott ez a házaspár, a férfi ügyvéd volt. Egy leányuk volt, olyan tizennégy éves, középiskolásféle, az eljött velem sétálni, és megmutatta a székely kapukat [A székely kapu a legapróbb elemében is fából készült, faragásokkal, festéssel és feliratokkal díszített kapuféle. Két részből, kiskapuból és nagykapuból áll, amelyeket általában közös szemöldökgerenda fog össze a szénásszekerekhez mért magasságban, és közös tetővel vannak ellátva (fedeles nagykapu), de van olyan típus is, amelyen csak a kiskapu fölött van fedél. Itt van a galambdúc, amelyet csúcsban záródó tető fed. Nemigen látni két egyforma székely kaput, egyéniségüket a díszítésük adja meg. – A szerk.]. Volt egy kis családi házuk, már rég ott éltek.

Kézdivásárhely fele mentünk, aztán érintettük később Szovátát, de ott nem álltunk meg. Sepsiszentgyörgyön megálltunk, az elég fontos csomópont. Az nagyon jó diákváros, nagyon sok diák élt ottan. Ott nem laktak rokonok, onnan még tovább mentünk. Voltam Csíkszeredán: nagyon szép strandjuk volt, de nagyon hideg város az, meg is fáztam kicsit, mert nem voltam szokva a sok hidegséghez. Fenyők voltak a strandfürdő medence körül, olyan hideg volt. Ott is voltunk egy kicsit – de ott rokonra nem emlékszem –, és akkor mentünk tovább a vonattal az Olt folyón fölül. A Békás-szorost is láttam, olyan magasan ment a vonat Szováta fele, de ott nem álltunk meg. Ez nagyon szép hegyes rész volt, a tanyákon birkákat is láttunk. Ugye, ott hónapokig bent vannak a hegyekben a magyarok is meg az oláhok is a birkákkal, ott élnek, ott legeltetnek. Elképzeltem, milyen jó lenne fölmenni ide, de az olyan magas hegyorom, hogy nem lehetett.

Palotailván is voltak rokonok, és ott volt egy tanya [Palotailva – Maros-Torda vm.-ben lévő kis falu volt a Maros folyó mentén (1910-ben 1600 főnyi lakossal). Volt egy gőzfűrésztelepe. – A szerk.]. Falecsúsztató meg fatelepek voltak ott. Avval foglalkozott a lakosság, hogy a károsodott fákat kiirtották, facsúsztató tutajon a vízen lecsúsztatták, és azután földolgozták. Ezt csinálták a rokonok is: tanyájuk volt, és faúsztató volt mellettük, a Marosnak egy olyan része, ahol le tudták lökdösni ezeket a hosszú ágakat. Anyukám férfitestvérei feleségeinek voltak ezek a rokonai. Emlékszem a névre: Ellmann-nak hívták őket. Nem tudom, ebből a Maros menti rokonságból volt-e, aki túlélte a háborút, hát ezeket nem tudtam megkeresni már, mind eltűntek.

Pontosan nem tudom, mennyi, de nagyon sok zsidó volt Szegeden [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Szegeden 4161 zsidó élt, a város lakosságának 3%-a. – A szerk.]. Főleg neológ zsidóság volt, ortodox kevés, az Makón volt. Csongrád megyében, azt lehet mondani, Makón volt a legtöbb ortodox. Nem szerették a neológ és a nem neológ zsidók egymást. Én sem kedveltem őket; a makói zsidók pajeszosak voltak, meg erősebben voltak fanatikusok, de nem nagyon ismertem őket. Szegeden volt egy kisebb templom, oda jártak ezek a fanatikusok, az ortodoxok. Az most is megvan. Ugyanott van, ahol a nagytemplom, csak az a másik sarkán egy egyszerű kis szürke épület, ki van téve egy emléktábla rajta, hogy ez volt a kistemplom. Télen, amikor nagy hideg volt, akkor ott volt az istentisztelet, nemcsak az ortodox, hanem a rendes is. 1879-ben Szegeden nagy árvíz volt, és annak a vonala megvan, jelezve van, hogy meddig lepte el a víz a kistemplomot.

Szeged tele volt neológ zsidósággal, az a modern zsidóság, akik nem voltak nagyon jó kapcsolatban az ortodoxokkal, akik magukban voltak sajnos. Én megértem ezeket az ortodoxokat, van valami igazuk. Az a fölfogásuk, hogy ők azért vannak, és azért nagyon fontosak, mert ők azok, akik meg akarják és meg is tudják védeni a zsidóságot, hogy megmaradjon, ne pusztuljon ki a földről. Ez elvileg elképzelhető, nagyon szépen hangzik, de minek kell ez? Hogy a zsidóságot mindig bántsák, mindig legyen a baj? Hát nem kell ez, mert ebből mindig baj lesz. Elvileg nagyon szép, amit akarnak, de hát azt nem lehet úgy szortírozni, hogy mindig maradjon egy kevés – mint egy múzeumban –, hogy az elmesélje, hogy valamikor, Dávid meg Saul korában a zsidóság milyen nagy volt. Hát egészen más volt minden akkor, azt nem lehet felújítani. Végeredményben én megértem, hogy ez milyen szép így elgondolva, de ha arra gondolok, hogy az egész Ótestamentum teli van háborúval… De hogy tulajdonképpen miért mindig a zsidó népet bántják, azt nem lehet megérteni. Persze a zsidó népnek is vannak hibái: gőgösek – ezt az egyet lehet rá mondani, hogy sok gőg van bennük –, és büszkék arra, hogy kiválasztott nép. Van ilyen rész is, én ezt is megértem, és azt is, hogy másik részről meg egy példakép, mert a zsidó egy tehetséges nép, és nagyon mélyről jön a kultúrája. Ez mind nagyon szép, de miért kell ezt ilyen keservesre állítani? Akkor csak valamit elkövetett a zsidóság valamikor, hogy ide jutott, hogy így el van átkozva. Mert ez is igaz, hogy elátkozott, mert mindig bántják őket, ha kell, ha nem.

Én nem szerettem sohasem Makót, mert az a szellem uralkodott, hogy a makóiak nagyon fanatikusak és nem barátkoznak – de nemcsak a neológokkal nem, hanem senkivel. Az ortodox, az nagyon büszke, az így néz, ilyen gőgösen, és ő olyan fanatikus. Ezt is megértem, de nem szabad így nézni, mert akkor a világ megáll. Hát jól van, meg akarják őrizni, hogy megmaradjon a zsidó… de nem lehetne ezt másképp megőrizni, hogy ne kelljen mindig sok embernek ezért szenvedni? Hát ezt valahogy csak meg lehetne oldani. Ezt kéne megoldani!

Szeged kasztrendszerű város volt, nem olyan, mint [Hódmező]Vásárhely. [Hódmező]Vásárhelyen nem volt kasztrendszer, ez egy kisgazda, középparaszti város; mindig mindenkinek megvolt a kis családi háza, a kis kertje, meg disznó… minden, ami kellett.  Ez a parasztság, aki itt élt, kedvelte a zsidóságot – nagyon jól megértették egymást: összejártak, nagyon jól voltak, nem volt semmi baj. A [hódmező]vásárhelyi parasztság most is ilyen – nagyon megismertem őket a rengeteg tanítványomon keresztül –, egyszerű emberek, de megvan a természetes eszük, rafináltak, amilyen a zsidó is tud lenni, és nagyon jól kijönnek a zsidókkal. Szegeden ez nem ment, és most sem megy, mert olyan szellem uralkodik ott: a gőg – ez nem volt barátkozós város. Szeged nagyváros, százhúszezer lakosa volt már a háború előtt is [1930-ban már több mint 135 000 lakosa volt Szegednek. – A szerk.]. Elég nagy katonaság volt ott, és a katonatiszti társaság kasztszerűen élt, nem nagyon fogadott be másokat, különösen zsidókat nem. Nem is ismerték őket, de a látszatát is el akarták kerülni, hogy zsidókkal barátkoznak. Féltek azok a tisztek, mert Szeged tele volt antiszemitizmussal, nagyon antiszemita város volt – most is az. De nemcsak a katonatisztek, az egyetemi tanárok se barátkoztak a zsidósággal, nem volt zsidó egyetemi tanár, egyről sem tudok – igaz, hogy a numerus clausus is akkor volt bevezetve. A katonatiszt társaság meg az egyetemi tanárok köre olyan önmagába záruló volt.

A művészek köre nyitottabb volt, oda tudott a leginkább bekapcsolódni a zsidóság. Ha volt valamilyen kulturális esemény – koncert vagy színház –, a zsidóság mindig ott volt, mindig szerepelt. Fricsay Ferenc katonatiszt és katonazenekar vezető volt az 1920-as években Szegeden. Zsidó felesége volt, és született egy gyerekük, ifjabb Fricsay Ferenc, aki nagyon ismert, népszerű karmester lett [Fricsay Ferenc (1914–1963) – karmester. A Zeneakadémián tanult, többek között Bartók Bélától, Kodály Zoltántól, Weiner Leótól és Dohnányi Ernőtől. Hivatásos karmesteri pályafutását Szegeden kezdte 1934-ben mint a szegedi 9. honvéd gyalogezred zenekarának karmestere. 1934–1944 között a Szegedi Opera és a Filharmonikus Zenekar vezetője, 1945-től az Operaház karnagya és a Filharmóniai Társaság zenekarának vezetője volt. A német megszállás alatt bujkálni kényszerült, majd emigrált, Berlinben, Münchenben és Houstonban volt vezető karmester. – A szerk.]. Amikor az apja megöregedett, ő vette át a katonazenekar vezetését, de a színházban is sokszor vezényelt. Mikor Gyurkovics Mária Szegeden a Rigolettóban debütált, azt az előadást is Fricsay dirigálta. Ez a kis Fricsay bűbájos ember volt, imádták Szegeden. Nem tudta mindenki, hogy az anyukája zsidó, nem volt ez nyilvános, de azért suttogták mindenfelé. De nem bántották őt ezért, a művészeket nem bántották. A kis Fricsay nem volt gazdag, ő csak tekintély volt, de nem volt pénze. Élt egy nagyon gazdag földbirtokos család Szegeden, és volt egy lányuk, aki kissé ugyan molett volt, de szép arca volt meg sok pénze és sok földje. A családja pártfogásába vette Fricsayt – valósággal elvették férjül. Akkor már közeledett a háború, a zsidók körül szorult a hurok, és a közszereplő emberek hamarabb tudják meg a bajokat. Úgyhogy Fricsay elvette ezt a lányt feleségül, és el tudtak menekülni Svájcba. Amikor még nőtlen volt, sokat járt bálokba. Egyszer, egy farsangi időszakban jelmezbál volt a Fészek Klubban. Én velencei nőnek öltöztem, és a kis Fricsay is ott volt, még udvarolt is nekem – én olyan boldog voltam, amikor találkoztunk! Szegeden a Tisza-part felé van a Fészek Klub. Művészeti események meg különböző rendezvények, előadások voltak ott: estélyek, vacsorák és utána tánc. Meghívóval lehetett odamenni, én diákokkal jártam oda. Nagyon finom, rendes emberek voltak a Fészek Klubban: művészek, sportolók – a legjobb társaság. Nem zsidó klub volt, de tele volt zsidókkal. Tagdíjat kellett fizetni (ez volt a legdrágább klub), és volt jótékonysági alapja abból, ami a tagdíjakból meg a rendezvények belépti díjaiból befolyt.

A neológ zsidók között rengeteg volt az értelmiségi: orvosok voltak, jogászok, kereskedők is nagyon sok. A tanárok között is voltak zsidók, de főleg orvosi körökben – a legjobb orvosok között nagyon sok zsidó volt. Persze voltak zsidó művészek is. Volt egy nagyon jó zsidó kántor, akit úgy hívtak, hogy Lamberg [Lamberg Mór volt a főkántor. Elpusztult a holokauszt során. – A szerk.], ismertem őt személyesen. A szegedi zsidó kántor volt az 1930-as években, ott van a festményen most is a hitközség nagytermében; amikor az öcsém temetésén ott voltam, láttam. Annak a leánya gyönyörű színésznő volt, operaénekes. Volt Szegednek külön operatársulata, és ez a Lamberg Rózsi végig ott szerepelt – a „Rigolettó”-ban ő volt Gilda, én vele is láttam. Ő is el volt fogadva a művészetéért [Lamberg Rózsa a szegedi zsinagóga orgonistája, operaénekes, majd később korrepetitor. Ő volt az első zsidó operaénekesnő a szegedi operában, aki Gilda szerepét énekelhette. – A szerk.]. De még katonatiszt is volt zsidó; egy vagy kettő volt, nem sok, de azokról tudtunk. Persze, mikor jött a háborús törvény, abban a pillanatban kitették, leszerelték őket [lásd: munkaszolgálat (musz)]. De volt pár család, ami kimondottan zsidó család volt, és katonatiszt volt a papa.

A privát életben általában nem érintkeztek olyan szorosan a keresztény vallásúak a zsidókkal – az ritka volt, hacsak nem voltak szomszédok. De nemcsak azért, mert a keresztények nem fogadták be őket, hanem a zsidók nem is akarták. Annyira tartózkodónak, óvatosnak kellett lenni: sose lehetett tudni, hogy valami kellemetlen helyzet nem alakul-e ki, nem lehetett tudni, kiben mi lakozik.

Voltak Szegeden antiszemita megnyilvánulások, de nem mindegyik volt komoly. Akadtak, akik ilyen természetűek voltak, és gyűlölködtek, de ez aztán ellaposodott. Ebben az időszakban volt olyan, hogy valahol összevesztek, és lezsidózta egyik a másikat – éttermekben vagy másutt –, de hát azt nem figyeltük, nem vettük olyan komolyan, és aki óvatos volt, nem ment ilyen környezetbe.

De nem mindenki volt gyűlölködő. Volt egy Shvoy nevű magas rangú katonatiszt, akinek most megjelent egy könyve is; megvettem, de nem olvastam még végig az egészet. Neki csupa zsidó barátai voltak, ő nagyon zsidóbarát volt. Dandárparancsnok volt Szegeden, és nagyon művészetkedvelő ember. Elvett egy gazdag lányt feleségül, és kicsit bohém típus volt, de mindenki ismerte, és nagyon rendes volt, ő nem volt ilyen gazember [Vitéz dr. Shvoy Kálmán (1881–1971) – altábornagy, országgyűlési képviselő. 1930–1934 között a szegedi V. vegyesdandár parancsnoka. Az erősödő antiszemitizmus közepette kivételes példáját mutatta az emberi tartásnak és tisztességnek, amikor 1933-ban Frenkel Jenő rabbi társaságában a szegedi zsidó temetőben fölavatta az I. világháború frontjain elesett szegedi zsidó hősök emlékművét, és megemlékező beszédében a felekezeti béke fontosságát hangsúlyozta. Shvoy Kálmánt a következő esztendőben nyugdíjazták. Ezután bekapcsolódott a politikai életbe mint Szeged országgyűlési képviselője és a kormánypárt Véderőbizottságának elnöke. Gömbös halála után szembefordult a kormánypárttal, a „fajvédő” és nyilas irányzatokkal egyaránt. A háború végén a nyilas hatóságok internálták, csak 1945 áprilisában tért vissza Szegedre, ahol haláláig élt. – A szerk.].

Az egyetemistáknak volt egy antiszemita csoportja Szegeden. Ébredők Egyesülete vagy valami ilyen nevük volt [lásd: Ébredő Magyarok Egyesülete]. „Ébredj magyar!” – mert arra kellett nekik ébredni, hogy a zsidóság itten csak útban van.  Ezek megjelentek a Korzón, és ott kiabáltak, énekeltek sok csúnya dolgot, hogy „Erger, Berger, Sósberger, minden zsidó gazember”. Ezt ordították, így mentek végig a Kárász utcán, a Széchenyi tértől egészen a Dugonics térig. Senki nem mert rájuk szólni, mert a keresztény félt; nem azért, mintha utálta volna azt a zsidót, csak attól félt, hogy neki baja lesz, ha szól. Voltak olyan csoportok, akik figyelték ezt, és kellemetlenkedtek azoknak, akikről azt gondolták, hogy zsidókkal barátkoznak.

Az én apukám nem félt, az csuda volt. Akkor éppen volt egy időszak, hogy három évig a Kárász utcában laktunk, és apukám köztük jött-ment. Nem szólt egy szót sem, de olyan mérges volt rájuk…! Az ablakunk a korzó részre nyílt, és egyszer meghallottuk megint, ahogy ezek mondták a magukét. Nagyon sok ember volt az utcán, volt, aki majd’ elájult ettől – akár zsidó volt, akár nem –, és volt, aki nem. És akkor apukám kikiabált az ablakon, hogy szégyelljék magukat, hát micsoda viselkedés ez? És még ki is köpött. Leszidta őket, ilyen naiv volt. Ezek fölnéztek, és be akartak jönni a házba, a kapu meg nyitva volt. Láttuk, ahogy morajlanak, zajonganak, és jönnek a kapu fele. És akkor mindjárt szóltunk, és a házmester bezárta a kaput – nem tudtak bejönni. Egy későbbi alkalommal csak bejött valaki az egyetemisták közül, és kereste apukámat, de ő akkor nem volt otthon. Mondták, keresik azt, aki kiköpött, mert őket az izgatta. És akkor mondtuk, hogy nincs is itt, nem tudjuk… de tényleg nem volt otthon szerencsére, és nem tudták megtalálni. Aztán többet nem jöttek. Úgy bántott bennünket, de apukám ilyen naiv volt, nem is tudta fölfogni, hogy ilyet nem szabad csinálni. Aztán ő el is feledkezett erről, nem foglalkozott evvel.

Horthy nem volt rossz ember, de nem is volt jó: közömbös volt és gyáva. Félt a németektől, mert ők se nagyon szerették őt. Csak megjátszotta magát, és igazodott, mert tartott tőlük, de alapjában véve nem volt antiszemita. Aki igazi antiszemita volt, az Gömbös Gyula meg Bethlen István; útban volt nekik az a sok gazdag zsidó. Erről még vicc is volt, hogy az országot két nő tette tönkre, az egyik Böske, a másik pedig Lenke. És akkor kérdeztük, hogy na, miért? Hát Göm-böske és Beth-lenke.

1944-ben én voltam csak otthon édesapámmal Szegeden: édesanyám már az előző évben meghalt, az öcsém Borban volt, a húgom bujdosott Budapesten. Akkor az Attila utca 16. szám alatt laktunk, az volt az utolsó lakásunk, ahonnan el kellett mennünk, mikor gettót csináltak Szegeden. Szegedre váratlanul jöttek be a németek. Volt egy nagyon helyes, nem is zsidó udvarlóm, tanárjelölt volt az is, mi nagyon jóban voltunk. Sétáltunk estefelé egy vasárnapon, és láttuk, hogy a Dandárparancsnokság Tisza Lajos körúti irodáiban milyen világos van – koratavasz volt, március körül, és ilyenkor még hamarabb van sötét estefelé –, láttuk, hogy mindenki bent van, és készül valamire. Ez egy rossz belső érzés volt, valamit az ember ebből már sejtett. Másnap, hétfőn délelőtt fölmentem egy barátnőmhöz (ő is zsidó volt), és elmeséltem, hogy láttam valamit, és az olyan gyanús volt. Ők ott laktak a Kárász utca közepén, szép utcai lakásuk volt, Rossmann-háznak hívták azt a házat. És akkor egyszer csak hallottuk, hogy valami különös, nagyobb zaj van. Kinéztünk az ablakon – volt olyan tizenegy óra körül délelőtt –, és látjuk, hogy a sétálóutca közepén délről, Szabadka felől énekelve és elegánsan, katonásan vonulnak be a németek. Mint akik meg vannak híva, vigyori pofával, teljes fegyverzetben, simán besétáltak, még énekeltek is, vagy mondtak valami jelszavakat.

Mi összenéztünk, mondtam, „Úristen! – nézd, milyen hosszú sorban jönnek!”. Jöttek be szép mennyiséggel, besétáltak, mintha csak korzózni jöttek volna. Mondtam a barátnőmnek, te jó isten, hát nem is tudok átmenni a másik oldalra! – az Attila utcában laktam, hát hogy megyek oda? Valahogy akkor szépen, gyorsan elköszöntem, és mikor lementem, láttam, hogy némelyik buta járókelő vigyorgott rájuk, még integettek is. Ott sok üzlet van, és a járókelők, akik ott sétáltak, a sok buta magyar, az nem értette, hogy ezek itt mit akarnak. Csak mi értettük – mert nekünk volt egy külön érzékünk ahhoz –, hogy te Jóisten, ketrecbe kerültünk.

A németek a Tisza Szállóig mentek, azt osztották ki nekik központi irodának. Annak nagy szálló része van, nagy koncertterme van, nagyon sok ember elfér ott. Odamentek, a vezető mindjárt lefoglalt egy szobát irodának, és olyan magyarokat keresett, akik ismerik a szegedieket, tudják, ki a jobb módú, ki zsidó, ki van valamilyen pozícióban – úgyhogy ha valaki bosszút akart állni egy másik magyaron vagy zsidón, az megtehette. A németek azt mondták, hogy a vezetőségből keresnek embereket, mert tárgyalni akarnak  Elsősorban a zsidóságot figyelték, de nem csak azt. Nem mondták meg nyíltan, drasztikusan, hogy mit akarnak, csak hogy a vezető személyeket keresik, velük akarnak tárgyalni – a magyarok meg elég buták voltak, mert elhitték. A németek összeírták a neveket, és ment együtt a magyar meg a német a papírral ezekért az emberekért (a magyar mutatta meg, hol van ezeknek a lakása), hogy fogja a kis batyuját, menjen velük oda, a Tisza Szállóba. Aki tekintélyes zsidó volt – ügyvédek, idősebb emberek –, vagy nem zsidó, de filoszemita, azt bevitték oda, ott aztán lefogták őket, és azt csinálhattak velük, amit akartak – nem jött vissza egyik se. Így ment el nekem több ismerősöm is. Mihozzánk szerencsére nem jöttek, apukám egy kis ügynök volt, nem volt olyan jelentős személy. Azt vitték el, aki jómódú volt, aki valamilyen tekintély volt. Ez az iroda elég sokáig, napokig működött – hát Szeged nagy város, akkor volt száznegyvenezer lakosa.

Jöttek ám a teherautók gyönyörű festményekkel tele – mindet a gazdagabb zsidóktól szedték össze a németek. Bementek a megadott címekre, és vitték – rengeteget elvittek, és nemcsak Szegeden, másutt is. Az ezüstöt is be kellett szolgáltatni; volt ezüst gyertyatartónk, azt is odaadtuk. Adtak egy papírfecnit, amire rá volt valami firkálva, semmi mást. Régen nem a kristály meg a porcelán volt csak, hanem a családban ezüstöt, fémet használtak, ez volt a szokás: ezüst cukortartó, ezüst tányér… Amikor ünnep volt, amikor anyukám csinálta a finom kalácsot, arra volt rátéve a sütemény.

Volt egy ház, amit gettónak kineveztek, ott mi két napig voltunk, nem tovább. A gettó a templom közelében, egy sarokkal odébb volt, mint ahol mi laktunk; tán két ház volt vagy három, oda zsúfoltak be minket. Az Attila utcában volt a gettó egyik oldala, a másik oldala meg a Lőw Lipót utca volt, pontosan az öreg rabbi utcája. Amikor kiküldtek bennünket a lakásból, és be kellett menni a gettóba, a hitközségben kellett gyülekezni. Mindenkinek volt egy kis csomagja – amivel a pincébe is jártunk, amikor légiriadó volt – meg egy másik, amibe beraktuk a fontosabb dolgainkat. Azt mondták, a templomba szabad valamit bevinni, volt annyi idő még… Egy kis ládába raktam be pár iratot, pár fényképet meg ami hirtelen eszembe jutott. Nem ruhát meg cipőt, azt otthagytam mindet, hanem iratokat, könyveket és főleg képeket. Zsineggel bekötöztük, és bevittük a templomba; hátul, az oltár mögött van egy raktárféle, oda lehetett vinni a ládákat. A templom „asylum” latinul, egy „védőhely”, és valóban, oda nem lőttek szerencsére; a sok ablak össze volt törve, de a nagytemplom nem sérült különösebben. Amikor hazajöttünk egy jó évvel később, mindenki megtalálta ott az ő batyuját. Ennek köszönhetem, hogy annyi szép emlékem maradt.

A gettóból a téglagyárba tereltek minket, az közel van a Rókus Állomáshoz. Van a téglagyárnak egy zárt területe, ahol a téglákat szárították, meg ahol irodák voltak, az direkt azért volt kiürítve, hogy a gettóból odavigyék Szeged zsidóságát. A környékbeli zsidók is oda lettek tuszkolva, akiket [Kiskun]Dorozsmáról, kisebb helyekről szedtek össze. [Hódmező]Vásárhelyen sem volt gettó, itt a templomudvarban tartogatták a zsidókat, amíg elhozták őket Szegedre [A német megszállást követően „a város vezetősége nem volt hajlandó elkülönített gettóba kényszeríteni őket. Megengedték nekik, hogy június 16-ig a lakásukban maradjanak, amikor a területi zsidótlanítási egység utasítására a helyi zsinagógába parancsolták őket, ahol elvették tőlük értéktárgyaikat. Június 19-én Szegedre vitték őket bevagonírozásra” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II, 48. oldal).]. A [hódmező]vásárhelyiek között sok vegyes házas volt, mert az itteni zsidóság nagyon jól együtt volt a nem zsidókkal, a reformátusokkal. Rengeteg keresztény asszony volt, aki elment az urával – Szegeden is volt olyan, de itt főleg nagyon sokat tudok –, sokan közülük vissza is jöttek, most is együtt vannak. 

Sajnos mondhatom, hogy amikor Magyarországon voltunk összefogva a gettóban, amíg a vagonba nem tettek, addig nagyon csúnyán viselkedtek a magyarok. Ezek olyan primitív népek voltak: csendőr, rendőr, akik nem is értették, hogy mit csinálnak, azt hitték, mind gonosztevők vagyunk. Amikor gyúrtak be minket a vagonba, és nem fértünk, akkor nem nézték azt, hogy fiatal vagy nem, hátba vágtak, hátulról löktek. Meg elvették a holmimat, a sok kedves apróságot, ami még emberi volt. „Minek az már magának?” – ilyeneket mondtak. Azt se tudták, miért vagyunk ott, össze kellett gyűjteni minket, be kellett hurcolni a vagonba minél kisebb csomaggal, hát elvették. Előtte még a hitközségbe is bejöttek, és mindenünket elszedték. Persze ezt hivatalosan nem tehették volna meg, de hát ki nézte azt akkor? – olyan gyorsan ment minden.

Szegeden beraktak minket a vagonba, körülbelül két-három napig ment a vonat, és akkor megérkeztünk Strasshofba, ott kidobtak bennünket. Az egy fogolytábor volt, egy elosztó hely, ott adtak át bennünket a magyarok a németnek, és azok onnan hordtak szét minket. Nem mondták meg, mi lesz velünk, hazudtak minden mást, de volt, aki csak megérezte, hogy ez nem jó. Feküdtem egy asztalon az egyik éjszaka. Volt ott egy [hódmező]vásárhelyi házaspár, és ahogy hajnalban fölébredtem, láttam, hogy hánynak, már félaléltak voltak – öngyilkos lett mind a kettő: férj, feleség. Később Terezínben is láttam halottakat, de ott már nem lett öngyilkos senki, ott már nem kellett, mert elkapta a flekktífusz, az már elég volt.

Strasshofban csupa magyarok voltak, akik Magyarországról jöttek a vagonnal. Itt a családokat nem választottak szét, mint Auschwitzban, hanem mindig mondták is, hogy aki hozzátartozó, az jöjjön ide, legyenek együtt, menjenek együtt egy helyre. Én apukámmal voltam, és ott kerültem össze [hódmező]vásárhelyiekkel, orvos családokkal. Azt mondták, az orvosok jelentkezzenek családostul, és a csoportokat úgy igyekeztek elosztani, hogy legyen köztük orvos is. A zsidóságot ezek az orvosok kezelték, nem a németek. Később a kórházban adtak egy szobát, ahová bemehetett az a fogoly zsidó orvos a családjával, és ha volt a zsidók közt beteg, ott kezelhette.

Én orvos családdal is mentem. A férfit úgy hívták, Ábrányi István, ő a feleségével és az édesanyjával volt, én meg az édesapámmal, és amikor mondták, hogy az orvosok a családjukkal együtt jelentkezzenek, én, mintha családtag lettem volna, úgy jelentkeztem, így voltunk öten egyben. Azt nem szabták meg, hogy ki kivel menjen, csak azt nézték, hova hány ember kell. Ábrányiék [hódmező]vásárhelyiek voltak, őket már a háború előtt jól ismertem. Szeged és [Hódmező]Vásárhely közel van egymáshoz, és a [hódmező]vásárhelyi zsidóságnak nagyon jó kapcsolata volt a szegedi zsidósággal. Rengetegen jártak innen a szegedi egyetemre, mert nagyon sok jómódú zsidó volt [Hódmező]Vásárhelyen. Ha Szegeden volt bál, akkor [Hódmező]Vásárhelyről jöttek át (sok zsidó fiatal volt ott), ha meg itt, [Hódmező]Vásárhelyen volt összejövetel, akkor mi jöttünk át Szegedről. Ezekkel az Ábrányiékkal is így ismerkedtünk össze. Ábrányi főorvos az édes testvéremnél is jobb volt, azzal nagyon szerettük egymást. A felesége még most is él, ő elég nehéz természetű volt, de különben nagyon jó barátnők voltunk. Pont tíz évvel fiatalabb nálam, most lesz a nyolcvanötödik születésnapja. Nagyon gazdagok voltak [Az Ábrányi házaspárról, a szolidaritásról, valamint arról, hogy milyen körülmények között láthatták el a Strasshofba deportált orvosok  rászoruló sorstársaikat, lásd Földes Anna írását: „A szeretet parancsára (Ghisbertha nővér)” in Megismételhetetlen találkozások, Európai Kulturális Füzetek, 20–21, www.c3.hu/~eufuzetek/index_2021.php?nagyra=20_21/2021_D03_Ghisberta.html. – A szerk.].

Strasshofban barakkok voltak, emeletes ágyakon aludtunk. Ebédre úgynevezett „dörgemüslit” [lásd: dörgemüze] adtak (vegyes zöldségnek mondták), amiben a penészes kenyérhéjtól kezdve a rohadt krumplihéjig minden volt. Vödörben volt ez fölhalmozva, és akinek volt csajkája vagy valami edénye, abba öntöttek a vödörből. Annyit ehettél belőle, amennyit akartál, de hát az olyan rossz volt, minden félig-meddig rohadt volt benne. Ha láttunk krumplit, ami nem volt rohadt, azt kiettük – ez volt az ebéd. Reggelire meg úgynevezett „kreuter tee” volt kávé helyett – úgy nézett ki, mint a feketekávé, de nem az volt, csak valami sötét lé – és egy kicsi szelet kenyér, abból egyet adtak egynek.

A foglyok elosztása nem ment gyorsan, úgyhogy két-három hétig voltunk Strasshofban, de volt, aki egy hónapig is. Volt egy fegyver- vagy lőszergyár Bécs közelében, Wiener-Neustadtban, oda is sokan kerültek, másokat mezőgazdasági munkára vittek. Kapcsolatot tartottak a niederdonaui vidékkel, ahol kisebb mezőgazdasági települések voltak, hogy tudják, hova hány ember kell. Május végén, június elején kerültünk Waidhofenbe. Strasshofból először Bécs északi pályaudvarára, a Nordbahnhofra szállítottak minket, és onnan mentünk tovább, de már nem vagonban, hanem rendes vonaton. Niederdonau erdős-dombos vidék; a kis falvakban fenyőfákat nevelnek, de van ott szőlővidék is. Waidhofen Ausztriában, Niederdonau fölső részén van, azt a helyet, ahova minket vittek, úgy hívják: Waidhofen an der Thaya, mert több Waidhofen van a kisközségek között.

Az erdőgazdaságban dolgoztunk. „Vorsgarten” volt a neve annak a fenyőfával foglalkozó állami cégnek, ahol minket foglalkoztattak. A fenyőfák gondozása volt a munkánk – az első kis hajtásától kezdve a fa haláláig, kivágásáig. Nagyon szép munka volt, én ott ismertem meg az erdőt, hát az mindent megér – még az éhezést is jobban bírtuk. Nagyon jó levegő és nagy csend volt, a sok fenyőtű olyan volt, mint a puha szőnyeg. Nem nagy erdők voltak ezek, a fák közé besütött a nap, és még kis őzikéket is láttunk, ott ácsorogtak az erdő szélén, látták, hogy vannak itt emberek, de nem mentek el. Legfeljebb éheztünk, de jobb volt, mint egy gyár, mert a szabadban voltunk, csönd volt, olyan békésnek tűnt az egész. Igaz, hogy reggeltől estig három darab krumpli volt az egész ennivalónk, meg egy kis darab kenyeret kaptunk még, de az nagyon rossz volt. Rőzsét szedtünk, raktunk tüzet, és annak a parazsába raktuk a krumplit. Mindenkinek jelet kellett vágni a krumplijára, hogy tudja, melyik az övé – de mindig marakodtak a krumplin, mert a parázsban megpörkölődött a krumplihéj, és nem tudtak ráismerni a sajátjukra. Nekem háromszög volt a jelem. 

Kora reggel mentünk dolgozni a fölásott földeken. Negyvenegyes bakancsom volt, azt kaptam, kapcával, papírral teletömtem, hogy ne fagyjon meg a lábam, de alig tudtam járni, olyan súlyos volt. Aztán találtam a szemétdombon nyári cipőféléket, azzal nagy sikerem volt, hogy két szandált is találtam. Nem voltak egyformák, kívül, fölül nem is hasonlítottak egymásra, de szerencsére egyik ballábas volt, a másik jobb – még zoknit is találtam hozzá.

A főnökünk, a séf egy kiszolgált osztrák katona volt, akit a háborúban már nem is lehetett használni, mert sánta volt – rásózták a zsidó családokat ezekre az osztrákokra a németek. Egyszerű ember volt, de nagyon rendes. Néha ordibált egy kicsit kötelességből (de nem bántott senkit), nehogy már észrevegyék, hogy ő nem csinál semmit – ott jöttek-mentek a német katonák, azok néha jöttek ellenőrizni. Volt egy barátnője, avval élt a közelben, egy úgynevezett uradalmi kastélyban. Egy idős osztrák néni volt még ott velük. A séfen kívül nem volt őrség, ránk senki nem vigyázott, de megszökni semmi értelme nem volt, mert akárhova mentünk volna, mindenütt németek voltak – hova szöktünk volna?

Jóban voltam a séffel, sokat beszélgettünk. Én tudtam rendesen németül, mert már gyerekkorom óta tanultam a nyelvet, és ő mindig kérte, hogy meséljek – a vallásról is kérdezett, még a Purimot is elmondtam neki. Ő mindig mondta, hogy tudja jól, hogy mi nem vagyunk gonosztevők, ez csak egy politikai fogás – olyan együttérzéssel beszélt. A séf nekem mindent elhitt, még azt is, amit nem kellett volna, mert néha bizony füllentettem neki. Szerzett egyszer valahonnan egy szép katonasapkát, és tudta, hogy én kitanultam a kalaposságot, mert elmeséltem neki, hogy mit csináltam otthon, amikor elveszítettem az állásomat. Azt mondta, jaj, de jó, mert ő kapott valahonnan egy sapkát, de nagyon nagy neki, csináljak vele valamit, nyugodtan csinálhatom, nem kell addig kimennem dolgozni. Négy-öt napig varrtam – volt rajta vagy egy órányi munka, de elvacakoltam vele napokig. Jött mindig próbálni, isteni pofa volt!

Volt ott egy öreg osztrák néni – Trinko mamának hívtuk –, mikor nem ért rá a séf, ő mutatta, hogy a fenyőfával mit csináljunk, a szerszámokat hova rakjuk…  Volt egy faház a közelben, ott voltak a szerszámok, oda le lehetett pakolni, meg volt ott vécé is. Ha esett, akkor is bemehettünk a házba. Trinko mama egyszerű paraszt néni volt, egyedül éldegélt a kis házacskájában a faluban, volt neki egy fiú unokája, az segített neki.  

A szálláshelyünk közel volt oda, tíz percig se tartott odamenni. Mi a völgyben laktunk, ott építettünk fenyőfákból barakkokat magunknak. Amikor megérkeztünk, eleinte az uradalmi kastély melléképületében priccseken aludtunk elég rossz körülmények között; volt ott egy kis konyharész meg egy másik hodály is. A barakkoknak volt egy kis előtere és mindkét oldalon egy-egy szobája. A szobák egyik oldalán is nyolc emeletes ágy volt, és a másikon is – olyan nagy, teremszerű helyiség volt, harminc ember elfért benne. Három barakkot építettünk, olyan nyolcvan-kilencvenen voltunk. Volt egy kút a közelben, oda jártunk vízért. A közelben volt egy francia fogolykaszárnya is, az is Waidhofenhez tartozott, tele francia hadifoglyokkal – velük nagyon összebarátkoztunk. Ők is dolgoztak, de más munkájuk volt: az egyik a hentesüzletben dolgozott, a másikra lovat bíztak…

Az osztrákok, az osztrák nép nagyon utálta Hitlert. Volt a faluban egy pap, és annak volt egy gazdasszonya. Ők mindig odajöttek, ahol láttak minket kis tizenöt-húszas csoportokban dolgozni, vagy este, amikor mentünk vissza, biztató jeleket mutogattak, és mindig mondták, hogy már itt tartanak, már ott tartanak az amerikaiak, csak reménykedjünk mi is, nemsokára vége lesz.

Néha a séf barátnőjével kellett nekem menni a boltba. Ott jeggyel vásároltak ők is, mert olyan kevés volt az ennivaló. Pár lépéssel mögötte kellett mennem, hogy lássák, hogy én vagyok neki a szolgája. És amíg ő vásárolt, fizetett, a falusiak mindig odasúgták nekem, hogy már mindjárt vége lesz ennek, és volt, aki odacsúsztatott a zsebembe egy kiflit. Olyan nagy volt a nadrágom, tele hosszú, nagy zsebbel, hogy az a sóskifli elsüllyedt, én meg féltem, hogy csak alul ki ne essen. Nem mindenkinek volt ilyen szerencséje, de a falusiak segítettek, senkit se bántottak.

Későbbi férjemmel, Zolival és a családjával – édesanyjával, két nővérével és az egyik nővére férjével – már Strasshofban, aztán Waidhofenben és később Theresienstadtban is együtt voltunk. A férjem édesanyjának hófehér haja volt, nagyon szép barna szeme – én már idősnek láttam. Waidhofenben egy barakkban voltunk, de csak párszor beszélgettünk, nem ismertem jobban. Zoli, a fia járt mindig dolgozni, jó bőrkabátja volt, abban. El volt az is mindig zárkózva, ha volt egy kis ideje, mindig aludt, nem foglalkozott senkivel és semmivel.

Azt hiszem, ez akkoriban történt, amikor a főnök sapkájával vacakoltam, mert aznap én nem mentem dolgozni. Volt egy csajkám – ez volt az egyetlen edényünk, a csajka meg a fedele –, és volt egy kis krumplim. Mentem párszor dolgozni privát házakhoz, ha hívtak, ott kaptam krumplit. Meg egyszer Trinko mamánál kitakarítottam a kecskeólat (az borzasztó büdös volt, de azért megcsináltam), és kaptam egy kis kenyeret. És még otthonról volt pirospaprikám, azt még Szegedről hoztam – hogy jutott ez eszembe? Még rántást is hoztam véletlenül Szegedről, mert bent készültünk az ebédre, amikor hirtelen bevagoníroztak bennünket, és annyi rántás volt, hogy belekapartam egy kis üvegbe, és elvittem magammal – az nagyon tápláló, avval aztán nagyon jóllaktunk.

Apukám kint volt dolgozni, és arra gondoltam, hű, de jó, hogy én most itthon vagyok, majd apukával, ha hazaér, milyen jó vacsoránk lesz – ki tudja, mióta nem ettünk. Eszembe jutott, hogy hát van nekem egy kis szalonnám is! – kaptam valamelyik társamtól, akinek olyan sok volt, hogy nem kellett neki –, sőt hagymám is van, mert azt meg kaptam a papéktól. Elvágtam a bicskámmal a szalonnát, beletettem a kis csajkámba a pirospaprikával együtt, a vöröshagymát, a krumplit megpucoltam, megmostam (víz volt a kútról), kockára vágtam, beleraktam azt is. Volt egy kis vaskályha a barakk közepén, elkezdtem szépen főzögetni – fakanál, az nem volt, csak valami kanállal kapirgáltam –, és jó illata volt már, amikor észrevettem, hogy ez a szegény mama (Zoli anyukája) meg ott volt, ült ott csöndben. A priccsnek az alja volt az övé, ott várta szegény mama, hogy majd jönnek a többiek. Az öregeket nem mindig vitette ki a séf dolgozni, ennyi emberség volt benne, hogy néha otthagyta őket a barakkban, úgysem tudtak volna mit kezdeni velük. És akkor láttam, hogy ott ül szegény. Nem ismertem én őt azelőtt, nem is egész idő alatt laktunk együtt, talán csak pár hete – éppen csak köszöntöttük egymást, ha találkoztunk. Én éppen mondtam már magamban, hogy de jó, érzik már a jó szaga az ételnek – hát beleraktam mindent, ami volt, bár ekkora csajkába túl sok nem fért. Addig főztem, amíg jól megpuhult, megfőtt, aztán mikor már eltelt egy kis idő, nagyon jó illat volt. Ott bent nem volt más, csak ez a nénike meg én. A néni ott ült a priccsen, és nézte nagyon a csajkát – olyan szomorú barna szemei voltak. És akkor mondtam magamban, te Jóisten, szegény mennyire éhes lehet! És olyan rossz érzésem is volt, hogy akármilyen kicsi ez az étel, csak ketten apukával együk? Kérdeztem tőle, van-e tányérja, kértem, hogy adja ide, és akkor én majd adok, kóstolja meg, én megkínálnám. Nézett rám, szégyellte magát, nem mondta, hogy nem fogadja el, de szégyellős volt nagyon, nem kért volna semmiképp. Én elkértem a tányérját, és akkor abba jó adagot adtam. Volt egy kis kenyerem, azt is odaadtam. És akkor elfogadta, megköszönte, és megette szépen, lassan – láttam, hogy jólesik neki.

A maradék krumplipaprikást félretettem valahova az én polcomra, letakartam, hogy mire jönnek, addigra legyen. Mikor már sötétedett, jöttek haza, jött apukám is. Mondtam neki, milyen szerencsések vagyunk, mert ezt itt kaptam, azt ott kaptam, és végre jó vacsoránk lesz – és meg is ettük. Neki meg jött a két lánya és a Zolika, a fia, és akkor elmondta a lányainak, hogy én őt megkínáltam, és még azt is mondta, hogyha vége lesz ennek a háborúnak, és valahogy túléljük, akkor ilyen kislány kell a Zolikának. Én ezt akkor nem hallottam, de később visszamondták. Ennyi volt, többet aztán nem beszéltünk róla, de tudom, hogy Zolinak is elmondták a nővérei később.

A férjem édesanyja meg a két nőtestvére előbb értek Terezínbe, mint mi, mert nem teljesen egyszerre vittek oda minket Waidhofenből, hanem csoportokban. Zoli már ott volt, és mikor megérkeztünk, mondta, hogy sajnos a mama nem bírta tovább, meghalt talán egy héttel előbb, és eltemették tömegsírba. Hetvenkilenc éves volt; ha bírta volna még csak két hétig, talán túléli, de hát idős volt, és nem bírta a szíve a flekktífuszt. Megvan az a tömegsír Theresienstadtban most is, körülötte csupa virág van, név nincs.

Waidhofenben mi mindent tudtunk, pedig nem volt rádiónk, de a séf is mondta meg mindenki, hogy az amerikaiak partra szálltak, Hitler beszorult, már vége, itt nem lesz győzelem. Olyan autóbuszok jöttek-mentek a közeli kisebb helyekről, amikre rá volt festve hatalmas betűkkel, felkiáltójellel, hogy „Sieg oder Tod!” – ez azt jelenti, hogy győzelem vagy halál. Tehát föl voltak készülve, hogyha nem sikerül, akkor meghalnak, és ezt mi is tudtuk. Tavasszal már nagyon szorult a hurok, közeledett a front, az amerikaiak. Április elején-közepén észrevettük, hogy küldözgetik jobbra-balra a népeket, és a németek is, akik addig ott voltak, elmentek, és jöttek helyettük mások. Aztán minket is összeszedtek, hogy most innen el kell mennünk, és akkor mentünk át Csehszlovákiába. Mondták, hogy pakoljuk össze a holminkat, innen el kell menni, ez a parancs jött fölülről.

Összepakoltunk mindent a barakkban szép fokozatosan, és kimentünk az állomásra a batyuinkkal. Éjjel kellett menni, hogy mindenki kint legyen, mire világos lesz. Rendes vonattal mentünk, fapadossal, volt, akinek még ülőhely is jutott. Ki lehetett látni az ablakon: tavasz volt, április, nagyon szép volt az a sok pipacs. Kísért minket valaki a vonaton, talán katonaruhában is volt, de hogy volt-e nála puska vagy nem, azt már nem tudom. Még világos volt, amikor megérkeztünk. A vonat nem állt meg, csak Terezínben, ahol leszálltunk. Már vártak minket, azok katonák voltak. Prágától hatvan kilométerre van ez a város – németül Theresienstadt, csehül Terezín a neve –, ez egy katonaváros és fogolyváros volt. Nagyon érdekesen volt építve: kaszárnyák voltak ott, de volt templom, ahol hangversenyt is tartottak, még üzlet is volt, és külön pénz is volt, direkt ennek a városnak. A kaszárnyák különböző német városok nevét viselték, én egy Drezda nevű kaszárnya első emeletén laktam. Rengeteg érték volt összepakolva a pincékben, amit innen-onnan elzsákmányoltak a németek. Ez eredetileg cseh város volt, de a németek uralkodtak itt akkor, a csehek is részben foglyok voltak.

Terezínbe a Nemzetközi Vöröskereszttől is jöttek látogatók. Hitler az ilyen helyeket mutogatta a nagyvilágnak, hogy lássák, milyen szépen ki van építve, milyen rendes körülmények között élnek a foglyok. De voltak olyan részek, hogy nem tudtuk, ott pince vagy mi van. Pincelejáratok voltak, és fölöttük füves, kertszerű rész volt, még fák is. De mindenki mondta, hogy ott rengeteg gázkamra van, amik be vannak alul építve, fölül meg fák és füves rész takarja. Szóval úgy volt megcsinálva, hogy azt nem lehetett látni, csak a németek tudták, hogy ott egy csomó embert el lehet pusztítani, ha szükséges, de erre nem került már sor, mert ez nem megy egy pillanat alatt. De láttam azt a tetőt – azt nem mutogatták, csak ilyen is volt [Terezínben nem voltak gázkamrák, viszont ezt a legendát az álcázott gázkamrákról többen említik, föltehető, hogy a foglyok között valóban közszájon forogtak ilyen találgatások. – A szerk.]. Jöttünk-mentünk, próbáltunk tájékozódni, de ez már csak egy-két hét volt, mert aztán mondták, hogy már nagyon közeledik az orosz hadsereg keletről, nagyon sok német már visszavonult; szedték a sátorfájukat, és mentek el onnan. Három-négy hétig voltunk csak Terezínben, május nyolcadikán lett vége.

1945. május nyolcadikán értek Terezínbe az oroszok. Körülbelül Prágánál találkozott az amerikai hadsereg az orosszal, az hatvan kilométerre van Terezíntől. Mi már régóta mindig csak lestük, hogy már jöjjenek, de Amerika húzta az időt, nem akarta, hogy az emberei elpusztuljanak. Mi tudtunk mindent, mert Terezín tele volt katonákkal, foglyokkal, menekültekkel – nem volt nap, hogy ne jött volna valaki, a hírek meg csak úgy repültek. Volt rádió is, de azt mi csak úgy hallottuk, hogy a németek lakásából kihallatszottak a hangok. Minket az oroszok szabadítottak föl. Hatalmas hadsereg volt; több napig éjjel-nappal ment az országúton olyan reflektorfényben, hogy ma sincs egy város se jobban kivilágítva – az valami csodálatos volt. Mi be voltunk zárva; kerítések, homokzsákok, halálfejek voltak mindenhol, és védték a kerítést, de ahogy jöttek az orosz tankok, betörték mindenütt a kapukat. Öt napig éjjel-nappal jött a rengeteg tank, ágyú, gépfegyver… és mind, akik ott voltak, tudták, hogy ez a felszabadító. A németek akkor már visszavonulóban voltak, de hátrafele lövöldöztek. Kimentünk az állomásra, ott volt az a sok menekült is, és a németek gépfegyverekkel lőttek – ez egy nagyon nehéz helyzet volt, erről nem is tudok sokat beszélni.

Rengeteg beteg volt, mikor az oroszok odaértek, akkor már karanténban voltunk. Kitört a flekktífusz [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.] hirtelen, mert sok volt a beteg tetű, nagyon nehéz volt megmenekülni tőle. Olyan volt az egész, mint Szodoma és Gomora a mesében vagy a Bibliában. Stráfkocsikra, régi otthoni paplanokra – amik még megvoltak rongyosan, piszkosan – rádobálva a negyvenfokos lázas betegek, mindegyik egymásra vetve (egyik élt, a másik nem), persze már levágva a hajuk, hogy a tetű kijöjjön – hát az borzalmas volt. Az oroszok rengeteg kaszárnyát alakítottak át kórháznak, hármas priccsek voltak a kórtermekben. Apukám is flekktífuszos lett, de én rá tudtam venni az oroszokat, hogy mellette lehessek. Volt ott egy orosz nő, aki orvos lehetett, ő nagyon sokat segített. Én nem tudtam egy szót se oroszul, de ütögettem a hátát (ő meg az enyémet), mondtam, „Helenka”, és nagyon jól összebarátkoztunk. Apukám negyvenfokos lázzal feküdt, és én mindig ott voltam mellette, reggeltől estig. Injekciót kellett neki adni naponta, mert ha akkor nem kapja a lázcsillapító injekciót, meghal – a legtöbben elpusztultak. Önkéntes ápolónő voltam, kaptam fehér egyenruhát, és volt egy amerikai por, amivel mindig behintették a ruhánkat a tetű ellen. Tetűt is láttam, olyan hosszúkás tetűt, aminek a hátán egy kereszt van. Amikor poloskával volt tele a fekhely a fejem alatt, akkor mindig néztük, hogy nem tetű-e. A tetű akkor volt veszélyes, ha fertőzött volt – apukám is így kapta el a flekktífuszt.

Én az oroszokra nem haragszom, nekem nem ártott egyik se. Tudom, Magyarországon akkor nem szépen viselkedtek – mert ha egy orosz iszik, akkor elveszti a fejét –, csináltak ugye, sok bajt sok magyar kereszténynek. De velünk nem úgy volt, nem azt nézték, hogy magyarok, hanem „jevrej, jevrej” [zsidó] – mindig ezt mondták, és veregették a vállamat. Én nem tudtam oroszul egy szót se, de ha tudták, hogy „jevrej”, az nekik jó volt.

Én nagyon bátor lettem ez alatt az egy év alatt, olyan bátor, hogy még most is, ha rá gondolok, nem tudom elképzelni, mennyire megváltoztam. Jó egy évig tartott a fogság, és előtte jó pár évig tartott az az állapot, amikor az embernek a Damoklész kardja lebegett a feje fölött: nem tudta, mikor fogják leölni vagy kínozni, állandóan benne volt a bajban. Aztán amikor ott voltunk, akkor tudtuk már, hogy milyen bajban vagyunk. Harminckét éves voltam, apukám hatvanvalahány, és én mindig mondtam, de jó, hogy csak egyszer lehet meghalni – ez volt a vigasz. Meg mindig mondtam, hogy olyan, mintha egy filmben szerepelnénk – kitört bennem a színész, és így el tudtam viselni. Én nem voltam nagyon beteg szerencsére, de szörnyű körülmények között voltunk: rengeteget éheztem – enni nem volt, csak szemét –, láttam azt a sok hullát, öngyilkost, láttam az öregeket ott a piszokban, akiket át kellett lépni, amikor szaladni kellett, rohanni be a vagonba…

Amikor felszabadultunk, mehettem volna Franciaországba, mert voltak francia barátaink a lágerben, akik sokat segítettek, és mondták apukámnak meg nekem, hogy menjünk ki hozzájuk, de én nem akartam, csak hazajönni. Május nyolcadikán-kilencedikén ért véget a háború, és május vége felé kerültem haza. Három vagont indítottak Terezínből Magyarországra, mi apukával a másodikkal jöttünk, hogy megerősödjön a betegség után. Túl volt már a flekktífuszon, de gyönge volt még, és egy karosszékbe ültettük, úgy tettük a vagonba. Ez a karosszék, amin most ülök, az a háborús szék, amin apukám ült a vagonban, amikor jöttünk haza Terezínből. Szép karosszék volt, de már olyan agyonhasznált, hogy később rendbe hozattam, kicseréltettem rajta a bőrt bársonyra. Ahogy jöttünk hazafelé, mindig valamiért meg-megállt a vonat. Nem volt zsúfolt, de nem sok ennivaló volt, amit Terezínből hoztunk. Amikor Vácra érkeztünk evvel a vagonnal, ott is megállt a vonat, és kint volt egy csomó ember. A váciak – egyem a szívüket! – integettek, éljeneztek, örültek, hogy láttak, ilyen kedvességgel fogadott minket Vác. Hoztak csomagokban szendvicseket: volt abban sonka, kenyér, vaj becsomagolva, süteményt is mindenkinek adtak, csak kinyújtottuk a kezünket, és már kettőt is kaptunk – apukám is, én is kaptam uzsonnát. Már nem messze voltunk Pesttől, de ezt nem felejtem el.

És akkor megérkeztünk a Nyugatiba, ott már nem volt ilyen fogadtatás, csak azt mondták, hogy a Váci úton van egy fertőtlenítő, oda kell menni, és a batyunkkal, a holminkkal ott le kellett fürödni és fertőtleníteni magunkat. Hát tetű, az biztos volt a fejemben, mert azt kint szereztünk, de aztán minden holmit is fertőtlenítettek ott, ami fontos volt. Volt egy talicskaszerű, kétkerekű kis stráfkocsi, amilyennel a kézihordárok jártak régen: két kerék és elöl egy rúd. Azt két ember kétoldalt húzhatta, rárakhatta a batyuját – és mi apukámmal ketten azt húztuk, úgy mentünk a Nyugatiból a fertőtlenítőbe. Ott lefürödtünk, letisztítottak bennünket. A tetűktől biztos megtisztultam, mert aztán már nem láttam egy tetűt se, semmit a hajamban. De még otthon is volt ilyen szer, amivel meg kellett mosni.

Akkor Pest még szörnyű állapotban volt. Budapesten maradtunk egypár napig, mert a húgom Pesten élte át a dolgokat a férjével együtt, és mi itt találkoztunk újra. Ők akkor már rendes lakásban laktak, a Markó utcában. A háború előtt az Erzsébet téren volt szép, nagy lakásuk, de az a ház elpusztult, mert a bombázáskor telitalálat érte. Ez a lakás a Markó utca 7. szám alatt volt, a Honvédelmi Minisztérium mellett. Ott nagyon jó volt: élveztem, hogy lakásban vagyok, látok ajtókat, angolvécén ülök, villanyvilágítás van. Ott ettünk-ittunk egypár napig a húgoméknál. A férje ékszerész volt, a József Attila utcában, az árkádos rész alatt volt az ékszerüzlete – később, amikor a maszek boltokat fölszámolták, államosították azt a boltot is.

Néhány nap múlva hazamentünk apukámmal Szegedre, hogy megnézzük, mi van a mi lakásunkkal. Hát ott több ember lakott: a házmesterné a pincéből odament lakni, a fél lakást ő lakta, a másik felében meg zsidó menekültek voltak. A házmesterné aztán ki lett tessékelve onnan, de az a zsidó testvérpár egy darabig ott lakott. A lakás egyik részében laktunk mi: a konyha volt benne, a kis személyzeti szoba meg a fürdőszoba, vécé és egy nagyszoba. A másik két szoba – a nagy ebédlő meg az utcai szoba –, az maradt annak a másik családnak, egy testvérpárnak. Velük jó barátságban voltunk, ismertük egymást. A bútor nagyjából megmaradt; a szekrény ki volt mind ürítve persze, de a heverő, a dívány, azok ott voltak, azt nem vitték el. Öreg, diófa ágyaink voltak, ami olyan, mint egy franciaágy, de két ágy, és középen van egy keskeny matrac – hát az megmaradt, az még anyukámé volt. A templomban megtaláltuk az ebédlő csillárját; megtaláltam a ládámat is, és abban az irataimat, képeimet – a Jóisten annyira segített, olyan szerencsés voltam, hogy megtaláltam ott ezeket

Ott voltam egy-két hétig Szegeden – intéztem a papírjaimat, mert ugye, mindenem nem maradt meg –, de aztán úgy döntöttem, hogy nem maradok. Én Szegedre nagyon haragudtam, mert ahogy minket onnan kitessékeltek, azt nem tudtam megbocsátani. Nagyon sértőnek éreztem, ahogy akkor viselkedtek velünk, Szeged engem annyira megbántott, hogy nem akartam ott maradni, és visszajöttem Budapestre. Apukám ott maradt Szegeden, a lakásban. Az öcsém még nem volt itthon, de már tudtuk, hogy jön hazafele, hogy túlélte Bort.

Volt Pesten egy barátnőm – mi valamikor együtt dolgoztunk Szegeden, a Bőrgyárban –, aki a szemorvos férjével ott lakott a körúton. Jóval idősebb volt nálam, de nagyon szerettük egymást, és ő adott nekem helyet náluk albérletben, egy kicsi szobában – annyit fizettem, amennyit akartam. A Belügyminisztériumban tudtam elhelyezkedni, mert én azt gondoltam nagy lelkesülten, hogy most majd részt veszek az újjáépítésben. Többen gondolkodtunk így, nem vettük akkor még észre, hogy cseberből vederbe estünk, csak azt láttuk, hogy a hitleri vész megszűnt – de itt volt a másik, az orosz, és más formában az mászott rá az emberekre. Rengeteg barátom volt, akik szintén hazajöttek, és optimisták voltak, azt hitték, hogy van értelme annak, amit csinálnak. Azokkal én tárgyaltam, beszéltem, és ők mondták, hogyha akarok, elhelyezkedhetek itt. Két évig dolgoztam a Belügyminisztériumban. Doktor Szebenyi Endre vett oda engem, aki nekem gyerekkori pajtásom volt Szegeden. Nem fértem már a Belügyminisztérium civil státuszába, csak a rendőrségi állományba, így rendőr irodai hadnagy lettem. Erdei Ferenc írta alá a kinevezésemet, az egy makói rendes ember volt, jó barátja a Szebenyi Bandinak, aki fölvett. Szebenyi Bandi nagyon okos ember, kiváló tanuló volt; mi jó barátok voltunk. Sajnos később őt elhurcolták és kivégezték, pedig semmit sem csinált, csak ő volt a rendőrségi vezető.

De mindenben részt vettem, én voltam az ellenőr a mozikban, a színházakban – mindig vittem egy barátnőmet vagy valakimet, hogy ne egyedül menjek –, olyan beosztásom volt. Rajknak is ott voltam a székfoglalóján, amikor belügyminiszter lett – nagy ünnepség volt. Titkárnő voltam, ott dolgoztam, de utáltam Rákosit. Akár így néztem, akár úgy néztem azt az embert, annál undorítóbbat én nem láttam, pedig sajnos zsidónak született. De hát az egy förtelem, az egy torz lelkű ember volt.

Az iroda gróf Teleki Pál palotájában volt, az Eötvös utca 3-ban. 1945–46 telén ott ültem, levágott ujjú kesztyűben gépeltem a fürdőszobában – majd' megfagyott a kezem, mert nem volt fűtve. Fillérekért dolgoztunk, éheztünk – én többet éheztem akkoriban, mint Németországban. A fölszabadulás után nem volt ennivaló. A kétheti fizetésemmel kiszaladtam a piacra, és kukoricakenyeret vettem (de az ehetetlen volt), melaszt, mert cukor nem volt, meg pár kiló gyümölcsöt – ennyi volt az egész. Reggelire teautánzatot ittam, vöröshagymát ettem, és kukoricakenyérrel bajlódtam. Ott szerettem bele a vöröshagymába. Akiknél laktam, az a szemorvos délután rendelt, és a felesége, a barátnőm mindig szólt nekem, hogy te, ne büdösíts már, mindjárt rendelés lesz, és az előszobában olyan hagymaszag van! Hát mondom, mit csináljak? – néha megkínáltak, de hát ők sem voltak olyan rózsás helyzetben, mindenki éhezett.

Eleinte még az utcán voltak a lovak tetemei, mentek oda az emberek, levágtak belőle egy kis húst – egyszer én is megkóstoltam, de nagyon édes volt. Borzalmas volt akkor Pest, semmi nem volt, több helyen nem járt még a villamos sem. A húgom akkor várta a kisbabát, Gyurit. Még megvolt a férje ékszerüzlete, bár az is inkább órásüzlet volt már. Őnekik se volt sok, de néha azért kaptam tőlük kenyeret meg ilyesmit. Később megnyíltak a cukrászdák a körúton. Nem voltak még nagyon drága sütemények, de volt gesztenyepüré a kirakatban, és ahogy jöttem haza az Eötvös utcából délután, mindig azt néztem, de nem tudtam megvenni, mert nem volt annyi pénzem. De azért csak néztem, mondtam magamban, egyszer csak bejövök.

Egyszer nagyon nagy szerencsém volt. A kollégáimmal a Markó utcába, a bíróság épületébe jártunk ebédelni. Egy napon együtt mentünk, siettünk már ebédhez, mikor látom, hogy a lépcsőn valami csillog. Lehajolok, nézem, hát egy arany nyaklánc volt egy medállal. Na, mondom, ezen most vagy gesztenyepürét fogok enni, vagy szaladok az ékszerész sógoromhoz – a vége az lett, hogy rögtön másnap vittem az arany nyakláncot Karcsihoz. Jártam én hozzá máskor is, mert kéthetente szombaton kaptunk fizetést a minisztériumban, és azt a rengeteg tarka pénzt (akkor ilyen volt), mindig elvittem neki, és tört aranyat vettem a kétheti kis fizetésemen, hogy megmaradjon az értéke, mert másként az semmire sem volt elég [lásd: millpengős korszak]. Az volt ebben a jó, hogy szombaton volt a tőzsdén a változás, akkor volt a legmagasabb ára az aranynak. Odaadtam a sógoromnak ezt a nyakláncot, és mondtam neki, hogy amikor a legmagasabb a tőzsdén az arany ára, akkor adja majd ide, amit kap érte. Így is történt, és ebből vettem magamnak egy szép, szürke zsorzsett ruhaanyagot, mert volt egy másik unokahúgom, aki varrónő volt szintén, mint a húgom (Ági akkor volt terhes, tőle nem lehetett ilyet kérni), és ő varrt aztán nekem két hónap alatt egy ruhát. De gesztenyepürét már nem tudtam venni, mert arra már nem futotta – még ma is vágyódok a gesztenyepürére.

Én mindjárt 1945-ben magyarosítottam a nevemet. Ott voltam a minisztériumban, azt csináltam, amit akartam. Nagyon könnyen ment: csak szóltam egy idős ezredesnek – aki mellettem ült, és nagyon megkedvelt engem –, mert ő intézte ezeket a dolgokat. Az öcsém nevét is akkor magyarosítottam, és még több rokonét, aki ezért jött be hozzám a minisztériumba. Apukám nem magyarosította a nevét, és a húgom sem, ő akkor már T. Károlyné volt, úgyhogy az ő lánykori neve maradt Glück Ágnes. De én nem akartam német nevű lenni, mert akkor még utáltam a németeket, nem akartam semmi kapcsolatot velük. Most már nem utálom őket, mert ezek már nem is azok – hát miért utáljam?

Én magyar vagyok, magyarnak is érzem magam. Mikor hazajöttem, az volt az első, hogy kérdezték, ki milyen, micsoda. Lehet, hogy annak, aki nem dolgozott ilyen hivatalos helyen, nem kellett, de én a minisztériumban akartam elhelyezkedni, nekem ezt a papírt le kellett adni [lásd: igazolások a második világháború után Magyarországon]. Megmondtam, hogy zsidó születésű vagyok, és magyar állampolgár.

1945-ben tehát Pestre költöztem, de a [hódmező]vásárhelyi barátaimmal azért tartottam a kapcsolatot, jártam hozzájuk látogatóba. Ábrányi doktor, akinek a családjával Strasshoftól Terezínig végig együtt voltunk, itt volt orvos, és a kórházban volt egy szobájuk, mert nem volt akkor még lakásuk sem. Ők jól ismerték és nagyon szerették Zolit, mert a férjem nagyon korrekt, rendes ember volt. Nem volt már mai gyerek, de nem volt soha felesége, és Ábrányiék úgy gondolták, itt az ideje, hogy megházasodjon. De több [hódmező]vásárhelyi barátom, több család is ugyanezt akarta – [Hódmező]Vásárhelyen mindenki férjhez akart engem adni Zolihoz. Amikor jöttem látogatóba, mindig mondták, hogy gondoljam meg, ne menjek vissza Pestre, maradjak itt. Nagyon szerették Zolikát, engem is jól ismertek, és fontos volt ez nekik. Mondtam, jó, majd gondolkozom rajta. De én nagyon szerettem volna Pesten maradni, szerettem Budapestet, csak hát nagyon nehéz életem volt ott, rengeteget éheztem, és tudtam, hogy már nincsenek nagy lehetőségeim – harminchárom éves vagyok, hát mit várhatok én már?

 Zoli nővérei nagyon szerették volna ezt a házasságot – főleg a mama miatt, mert a mamának annyira tetszett, hogy én jószívű voltam, és adtam neki a krumplipaprikásból –,folyton írtak, sürgettek, hogy mikor jövök már háztűznézőbe, mert ők már nagyon várnak. Nő létemre én háztűznézőbe? Na jó, eljöttem egy hétvégén. A ház, az üzlet megmaradt; belül volt két nagy szoba, fürdőszoba, angolvécé, nagy konyha vastag falakkal. Az udvar köves volt, nem kert, és műhely is volt az udvaron – szóval bőven volt hely, csak olyan öreg ház volt. Megnéztem a boltot is, de üres volt, nem volt abban áru semmi. A lányok gyönyörűen rendbe tették, kitisztították, kimeszelték az egész házat. A spejz gyönyörű volt: nagy üveg savanyúságok voltak benne – én nem tudtam volna ilyet csinálni –, tele volt az egész spejz. Zoli nővérei már asszonyok voltak, az egyiknek az egyik lánya Amerikában volt, a másik nővéré meg Angliában. Mondták is, hogy már akarnának kivándorolni a gyerekeikhez, de addig nem mehetnek, amíg Zolit nem tudják biztonságban. Nagyon kedvesek voltak, Ibolyka főzött, megmutatta a házat, mondta, hogy csak döntsem el, boldogan fogad, nagy szeretettel, és a mamának is ez volt az egyetlen kívánsága. 

Az volt csak a gond, hogy a férjem nem tudott udvarolni, és már késő volt megtanítani. Zolika, az öreg agglegény ott volt egy kicsit velünk, kókadozott, olvasott, aztán mondta, hogy elnézést, de ő nagyon fáradt, és elment lefeküdni. És láttam, hogy ő jókat olvas az ágyon, én meg a nővérével traccsoltam a nyitott ablaknál, a félig berendezett szép, tiszta lakásban. De hát én mulatságosan fogtam föl, láttam rajta, hogy nem az a típus, aki udvarol. Elbújt szépen az újsággal, mi meg Ibolykával aztán fönt aludtunk egy másik szobában.

Másnap elköszöntem, és visszamentem Pestre. Nagyon nehéz volt a döntés, én egész nyáron ezt latolgattam, nap mint nap gyorsírással jegyeztem föl az előnyt, a hátrányt, és mindig néztem, melyik a több. Végiggondoltam a képességeimet, az erőmet, hogy mi való nekem… Ez nem gyerekszerelem volt, de én családot akartam alapítani, és úgy kellett döntenem, hogy a házasság, az komolyabb dolog, mint a szerelem, ami aztán elrepül. Közben Zoli írt nekem, hogy már nagyon türelmetlenül várja az én kedves levelemet, és nagyon örülne neki, ha ez már beteljesedne, ő nagyon boldogan benne lenne ebben az egész dologban – szép udvariasan, kedvesen, mintha üzletet kötöttünk volna. És akkor én eldöntöttem józanul, amennyire lehetett, és küldtem egy táviratot, amibe azt írtam bele: „A kocka el van vetve, levél megy a részletek ügyében.”

Ábrányiék rögtön telefonáltak, hogy ők nagyon örülnek, rögtön vitték Zolikát erre-arra, amarra, és így szépen kezdett alakulni a dolog. Végül Pesten volt az esküvő a hetedik kerületben, de mindent nekem kellett intézni. A hetedik kerületben volt a polgári esküvő, és miután a rokonságunk a K. család részéről elég nagy volt és bennfentes, abban a gyönyörű Dohány utcai templomban [lásd: Dohány utcai zsinagóga] esküdtem 1946. szeptember huszonkettedikén. A Múzeum körúton laktak Zoli rokonai, odamentünk gyalog a Király utcából. De hát énnekem semmim nem volt. Az esküvői fekete szövetkosztümöt a vőlegényemék csináltatták, fehér kicsi fátylat meg a barátnőmtől kaptam – így álltam a hüpe alatt. Utána még nászúton is voltunk négy napig Budán – nem is tudom, talán Majestic volt a neve annak a szállodának. Egy másik barátnőmtől egy pongyolát kaptam nászajándékul, a húgomtól egy nagyon szép hálóinget, úgyhogy mire megérkeztem fiákerrel ide a hódmezővásárhelyi állomásról, egy hatalmas ócska bőröndben lötyögött az a pár darab holmim – avval érkeztem.

Én Glück Ilonának születtem, Glück, az szerencsét jelent németül meg boldogságot. Otthon, Szegeden engem mindig úgy hívtak, hogy Glück Ila, ennek az volt az előnye, hogy a két fele összecseng, rövid és jól kimondható. Mindenki így mondta: „Ismered Glück Ilát?” – mert olyan népszerű voltam. Ha azt írnák a síromra, hogy Glück Ila, talán volna még, aki azt mondaná: jaj, emlékszem! 1945 őszén lettem Gelei. Glückből lettem Gelei, de amikor egy éven belül férjhez mentem, K. Zoltánné lett belőlem – tehát egy év alatt három nevem volt.

[Hódmező]Vásárhelyen ugyanabban a házban éltünk, ahol a férjemék a háború előtt laktak, ahol az üzlet is volt. Itt állt a régi földszintes ház, ahol most is lakom, csak azt már lebontották, és ezt az emeletes házat építették a helyére. Az utca felől volt az üzlet, mi udvari lakásban laktunk. A férjem családjának kerékpárszaküzlete volt eredetileg, de még varrógépet is árultak, a háború előtt nagyon jó bolt volt az. A férjemé volt még, amikor összekerültünk, de annyira nem volt áruja semmi, hogy még ugyanabban az évben, 1946-ban odaadta ingyen az egész boltot a Csepel Vállalatnak, hogy ő itt maradhasson. Nagy állami üzlet lett belőle, Zoli először csak mint eladó dolgozott benne, de rövid idő múlva ő lett a vezető.

Éva lányom 1947-ben született. A férjem rokonsága Angliából és Amerikából küldött nekünk csomagot, mert akkor még divat volt szeretetcsomagokat küldeni, és majdnem ingyen volt, pár forintot kellett csak hagyni a postán. Gyerekholmikat meg pelenkát küldtek – az nagyon jól jött akkor. Az angol holmik nagyon szépek voltak, az amerikai cifrább volt, nem olyan finom, de azért azok a holmik is szépek voltak.

Volt Évának egy pótnagymamája, aki itt lakott velünk. Amikor Éva három éves lett, már mentem állásba, mert nagyon szegények voltunk. De akkor mi legyen a gyerekkel? – nagyon rövid ideig volt csak óvodában. Akkor nekem eszembe jutott szegény Plohn néni. Ő Plohn József, híres [hódmező]vásárhelyi zsidó fényképésznek a felesége volt. Plohn bácsi egy művész fényképészember volt, aki rengeteg képet készített, még Pesten is volt kiállítása [Plohn József (1869–1944/45) – fényképész, néprajzi gyűjtő. Családja 1868-ban költözött Hódmezővásárhelyre. Apja, Plohn Illés nyomdokain járva, katonai szolgálata után fényképészként kezdte meg működését. Műterme („Plohn József Fényképészeti és Festészeti Műintézete”) a hódmezővásárhelyi művészek – többek között Tornyai János, Pásztor János, Rudnay Gyula, Endre Béla, Kallós Ede – kedvelt találkozóhelye volt. Művészbarátai és Kiss Lajos néprajzkutató inspirációja alapján kezdte meg a néprajzi fotók készítését; a századforduló és az 1. világháború közti időben mintegy 3000 felvételt készített. Önálló néprajzi, népművészeti albuma jelent meg „Képek a nagy magyar alföldi népéletből” címmel. Plohn József deportálásban halt meg. Felvételeinek mintegy fele elkallódott, 1650 darabot azonban mint értékes néprajzi dokumentumgyűjteményt a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum megvásárolt. Külön kor- és helytörténeti értéke van az 1848-as honvédekről készített 131 darabot kitevő fényképsorozatnak (Dömötör János: Virtuális kiállítás, www.nlvk.hu/vik/plohn.htm - 3k; Gráfik Imre, hungaria.org/ahm/index.php?projectid=4&menuid=256 - 70k). – A szerk.]. Elhurcolták szegényt, el is pusztult útközben. Plohn néni katolikus volt, őt nem vitték el. A háború után itt élt a férje műtermében, de nem volt se bútora, se semmije. Volt egy varrógépe, és varrogatott ide, foltozott oda, avval töltött egy kis időt. Mi is vittük oda a ruhát, ha a kislánynak foltozni, varrni kellett.

Mondtam a férjemnek, hogy te, szegény Plohn néninek nincs semmije, nekünk meg van egy külön szobánk, hát hívjuk át. Fizet, ha akar valamit, ha nem, akkor majd varrogat, és milyen jó lesz, ha van itt pótnagymama. A férjemnek volt egy kis agglegény lakrésze az udvarban még legényidejéből: egy szoba előszobával, szóval egy kis külön lakásrész. Meghívtuk Plohn nénit, és ő boldogan jött. Ott volt a mi bútorunk, ő meg elhozta a varrógépét, és itt is dolgozott többeknek – egész jól elvolt, és ő volt a pótnagymama. Nagyon jó volt, mert főzött is délelőttönként, és velünk evett. Eleinte még fizetett pár fillért, aztán mondtam, hogy nem olyan fontos. Szóval főzött, mi meg elláttuk, és ha elmentünk valamikor moziba, akkor ő ott volt addig Éva mellett. Itt volt dívány, be volt rendezve a szoba… és így ott volt nálunk évekig. Nagyon szerette Évát, és mi mindig úgy mondtuk: nagymama. És akkor négyen voltunk, kilett a család – olyan jó, hogy velünk volt!

Szegény Plohn néni aztán rákos lett. A kórházban kértem, hogy tartsák őt, ameddig csak lehet, és fölvettem a kapcsolatot a lányával, hogy tudjon róla, de a lánya is családos volt, és nem sokat törődött vele, rossz volt köztük a kapcsolat. Én állandóan mentem be hozzá a kórházba, aztán, amikor már nem tudták ott tartani, elintéztem neki, hogy egy szeretetotthonba kerüljön. Ott halt meg, Derekegyházán.

A megyei tanács 1951-ben alakult meg [Hódmező]Vásárhelyen [Az 1950. évi I. törvény („A helyi tanácsokról”)  rendelkezett arról, hogy az Alkotmány 30. §-ának megfelelően „az államhatalom helyi szervei a megyei tanács, a járási tanács, a városi tanács, a községi tanács és a városi kerületi tanács”. – A szerk.], akkor ez volt Csongrád megye központja, nem Szeged [Szeged korábban sem volt megyeszékhely: 1883 és 1950 között Szentes volt Csongrád megye székhelye, 1950 és 1961 között pedig Hódmezővásárhely. – A szerk.]. Akkor három éves lett a lányom, úgy gondoltam, most már elhelyezkedek, mert anyagilag sem álltunk valami rózsásan, bár énnekem voltak privát tanítványaim, de az jelentéktelen volt. A megyetanácson én nagyon jól elhelyezkedtem, mert ott nem kellett lesni, hogy ki zsidó, ki nem. Voltak ott vegyesen zsidók, nem zsidók – nem ismertük egymást, de ott mindenki egyforma volt, mindenki mindenkit letegezett a tanácselnöktől kezdve a takarítónőig.

Ez egy református város [Az 1891. évi népszámlálás szerint a lakosok kétharmada volt református, és még 1910-ben is közel kétharmada. – A szerk.], de engem [Hódmező]Vásárhelyen soha egy rossz szó nem ért, soha nem volt olyan, hogy előttem mondták volna, amit szoktak mondani, hogy valaki milyen zsidó, kis szatócs zsidó… Soha ilyen nem volt, pedig nem is tudták, hogy zsidó vagyok. Én nagyon szeretem ezt a várost, nagyon sok kedvességet kaptam itt. Tisztességes, emberszerető, jóindulatú és barátságos nép lakik [Hódmező]Vásárhelyen – én ezt tapasztaltam. Itt nem affektál egyik se, nem szégyell egy orvos szóba állni az utcán akár egy utcaseprővel, aki attól még becsületes ember.

A tanácsnál is tisztelettel bántak velem – tudták, hogy tanár is vagyok, megbecsültek, nagyon rendesek voltak. Én társadalmi munkában még gyors- és gépírástanfolyamokat is tartottam, meg rengeteg rövidítést csináltam; saját magam alkottam a rövidítéseket az ott használatos szavakból, azokat több példányban, szótárszerűen legépeltem, és szétosztogattam az osztályokon. Nagyon élveztem, szívesen csináltam, és mindig ki voltam tüntetve, mert látták, hogy a közösségért szeretek dolgozni, és minden közösségi munkában részt veszek. Szakszervezeti bizalmi is voltam, én mentem meglátogatni kis szakszervezeti ajándékfélével a betegeket – még jutalomkönyveket is kaptam a sok társadalmi munkáért.

Voltak mindig tanfolyamok, hogy tovább képezzék az embert ezen a vonalon, politikailag. Mindig jeles osztályzatot meg kitüntetéseket kaptam, meg is van egypár, ami most már nem jelent semmit. De nem voltam párttag. Egyszer meginogtam, és az állás miatt gondoltam rá, mert én tanítani akartam, és akinek köze volt a párthoz, az inkább kapott állást. De aztán sokat beszélgettem olyanokkal, akik tudták, hogy ez mivel jár, és akkor beláttam, hogy jobb, ha nem vagyok párttag, úgyhogy aztán már tényleg nem foglalkoztam evvel.

A tanácsnál aránylag kicsi volt a fizetés, de nagyon jó kollégáim voltak, jól éreztem ott magam. De azért úgy gondoltam, hogy csak átmenetileg vagyok én itt, mindig vártam, hogy eljön az az idő, amikor taníthatok. Az Oktatási Osztállyal nagyon jó volt a kapcsolatom, és ők mindig mondták, hogy majd szólnak, mikor üresedik valahol középiskolában hely, ahova mehetek. Aztán ez sikerült is, de nagyon hosszú ideig kellett várni, és közben még a tanácsi állásomat is elveszítettem. Évek teltek, és 1956-ban én még javában a megyetanácson dolgoztam, méghozzá több osztályon is. Aki jól gépelt, azt adták-vették, mindenhová elkérték, én meg szerettem ezt csinálni, úgyhogy dolgoztam a Mezőgazdazdasági Osztályon (ott elég sokat), az Egészségügyi Osztályon, az Oktatási Osztályon…

1956-ban kitört a forradalom [lásd: 1956-os forradalom], és ugye, itt, a megyetanácson rengeteg kommunista volt. Sok paraszt volt a vezetőségben, mert [Hódmező]Vásárhelyen munkás nem sok volt, inkább paraszt – az értelmiség hátul kullogott, és örült, ha nem iksszel jelölték be mint vegyest [A háború után is létezett a származás szerinti diszkrimináció jelensége. A felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött a (munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb) származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is (a középiskolai tanári naplóban számon is tartották). Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. Lásd még: osztályidegen. – A szerk.]. 1956-ban olyan mozgolódás kezdődött, hogy voltak gyárak, ahol kaptak vagy szereztek egy csomó fegyvert – a Mérleggyárban például [Az ötvenes években „éberség” okán különféle nevekkel illették azokat a gyárakat, ahol fegyverfélék gyártásával foglalkoztak: hol kenyérgyár, hol lámpagyár… Ezek a gyárak egyébként a Középgépipari Minisztérium alá tartoztak, nevükben általában nem utaltak termékeikre, vagy számot visletek, vagy egészen semleges, semmitmondó nevet (Ipari Műszergyár, Finommechanika stb.) – A szerk.]. Megtudták, hogy Pesten már mindenféle bajok vannak, hogy ott már kergetik el a régieket… és akkor jöttek, agitáltak, tehát ilyen zavaros kezdett lenni az idő. Az elnökök, az osztályvezetők nálunk úgy bujkáltak, hogy nem lehetett látni, mikor mennek be a szobájukba, annyira féltek. A vezetők mind elbújtak egy sarokba, és várták, hogy jöjjön már értük az autó, hogy majd valahol összejönnek, mert nem tudták, mi fog kialakulni – előfordulhatott volna, hogy valahol lövöldöznek is. [Hódmező]Vásárhelyen nem történt ilyesmi, de volt rengeteg hely, ahol összevissza lőttek.

Emlékszem, akkor azt mondták nekünk, akik adminisztrációs vonalon dolgoztunk, hogy ne menjünk be munkába, mert egyelőre megszüntetik az állást, nem tudni, meddig – végül majdnem egy évig nem volt állásom. A megyetanácson kicseréltek sok mindenkit, és ez egy évig ment. [Hódmező]Vásárhelyen nem úgy volt, mint Pesten: itt nem kiabáltak az utcán, nem ordítottak, nem lőttek, csak bent az épületekben voltak tisztogatások, mondjuk, elküldtek egy csomó embert, hoztak más embereket, meg idegenek jöttek, akik nem is a városba valók voltak, és ezek kezdték kidobálni az embereket, úgyhogy mindenki, aki régi volt, annak el kellett mennie. Valami kis pénzt adtak nekünk, akik munka nélkül maradtunk, valami minimális picikét, de nem tudtam dolgozni, a férjem meg egy üres boltban volt, mert akkoriban előfordult, hogy áru sem volt – akkor nagyon mélyponton voltunk, nagyon szegények voltunk.

1957 végén kerültem a KÖJÁL-ba. Az Egészségügyi Osztály vezetője, aki a férjemnek nagyon jó barátja volt, megtudta, hogy van egy üres hely a KÖJÁL-ban, és mindjárt szólt nekem mint jó barátnőnek, hogy jelentkezzek, mert ott titkárnő kell a vezető főorvosnak. Ez az osztályvezető zsidó volt, nagy kommunista, de nagyon okos ember, és ő oda tudott helyeztetni, mert nagy tekintélye volt. Teljes állásban dolgoztam a KÖJÁL-ban; nagyon keveset fizettek, de mint titkárnőnek külön szobám volt. Egy Olsovszky nevű orvos volt ott a vezető, annak voltam a titkárnője. De ott eleinte annyira féltek tőlem! A tanácsi osztályvezetőtől nagyon tartottak, mert tőle függött minden, és miután engem ő ajánlott be, így aztán éntőlem is tartottak egy kicsit. Mindig nagyon hízelegtek, én meg csak csudálkoztam, nem értettem, aztán rájuk hagytam a dolgot. Mindig meg voltak velem elégedve, mert jól végeztem a dolgomat, csak ez az Olsovszky mindig úgy beszélt, mintha jó volna, ha kicsit beajánlanám a barátunknak – én meg úgy tettem, mintha nem érteném, és végeztem tovább a munkámat.

Még azt is megengedték nekem, hogy már délután négykor eljöjjek a KÖJÁL-ból (fél ötig vagy ötig volt a munkaidő), hogy gyorsírásórát tarthassak a közgazdasági szakközépiskolában – mert néhány hónap múlva én ott már óraadó tanár voltam –, de nem minden nap volt ez, csak mikor órám volt. A közgazdasági szakközépiskolában felnőtteket tanítottam gépírni, gyorsírni – fakultatív órákat tartottam. Rengeteg kommunista járt ezekre az órákra, meg egyszerű munkásemberek, parasztok voltak ott. Erzsi, az igazgatónő fölvette őket, hogy érettségijük legyen (mert ez egy közgazdasági érettségit adó iskola volt), és tanult ember legyen belőlük. 1961–62-ig voltam óraadó, azután kerültem oda teljes állásba. De a KÖJÁL-ban nagyon szerettem dolgozni; kicsi kis fizetésem volt, az igaz, de nagyon jó volt a társaság, csupa orvosok voltak, és egyikkel is jóban voltam, másikkal is – nagyon helyesek voltak.

1962-ben lettem teljes állású gyors- és gépírástanár a közgazdasági szakközépiskolában. Csak egyszer voltam osztályfőnök, de a tanítványaimmal mindig jóban voltam, most is rengeteget hívnak találkozókra, eljönnek, telefonálnak. Külön is foglalkoztam velük, és mindig beszélgettünk; jöttek, akiket korrepetáltam, és folyton a lelki ügyeiket tárgyaltuk: elmondták a bajaikat, én meg agyonoktattam őket, hogy mire kell vigyázni. Mert kíváncsiak a gyerekek, és van olyan, aki kíváncsiságból csinál olyat, amit nem kéne, ami az egész életét tönkreteheti. És én ezt akartam mindig beléjük rágni, hogy gondoljanak arra, hogy az nem mindegy. Ez annyira ösztönösen bennem van, mert én ilyen nevelésben részesültem, és tudom, mit jelent ez, és nem is bántam meg soha, hogy én komolyabb természetű voltam.

A mi iskolánkban az igazgatónő tiszta zsidó volt. Meghalt már szegény, de sokat köszönhet neki az iskola, nagyon okos nő volt. Nagyon vallásos zsidó volt ez az igazgatónő; a családjában még rabbi is volt. Mi együtt voltunk deportálva: Strashofban találkoztam vele és a férjével, aki félzsidó volt, de elment a feleségével. Az iskolában rajta kívül én voltam egyedül zsidó tanár; a tanítványok közt volt egy-kettő, de tanár nem. Azért tudtuk, ki zsidó, ki nem – olyan kevés zsidó volt, hogy tudtunk egymásról –, de nem beszéltünk róla soha, hát nem volt szabad. Még a Kádár-időben sem beszéltünk erről – Rákosi idején meg pláne nem –, ez nem volt téma, az iskolában nem tudhatták, hogy zsidó vagyok, zsidó templomba sem járhattunk. Később jártam, de Rákosi alatt nem lehetett templomba járni, ott senki nem merte még azt se mondani, milyen vallású – nem volt szabad erről beszélni! Zsidó egyház [vagyis hitközség], az volt [Hódmező]Vásárhelyen. A lányomat járattam hittanra, és a kántor eljött hozzánk a lakásra egy héten egyszer. Ez a kántor, aki aztán elkerült Pécsre, nagyon helyes ember volt, voltam is náluk. A felesége is [hódmező]vásárhelyi, ő vegyészmérnök volt, a fiuk meg orvos lett. Pécsen is jártam náluk, a templomot is megnéztem.

A férjem abszolút nem értett a valláshoz, nem voltak a szülei vallásosak. Mindent csak én tudtam, én mutattam neki. Megcsináltam a szédertálat, elmagyaráztam, mi hogy van – örült neki. Éva is csak tőlem tudja a hagyományokat, de most már ő sokat megtanult, Évát ez érdekelte. A férjemet is, de őnáluk nem volt ez szokás, ők nem tartották a vallást, csak az én családom. Nagyon jó ember volt a férjem, nagyon szerette mindenki, de egészen más típusú volt, mint én. Ő tudott jól könyvelni, én meg nem is tanultam, ő matekban is biztos jó volt, gondolom, és jó kereskedő is volt, nagyon szerették, és abból örökölt Éva is. Éva apja lánya elsősorban, inkább rá hasonlít. Őt nem érdeklik a régi dolgok annyira, mint engem, ebben nem hasonlítunk, ő nem ilyen humán beállítottságú.

Édesapám az 1950-es évek végén, nyolcvanéves kora körül újra megnősült – én koszorúslány voltam az esküvőjén. Nagyon akart ő családban élni, és a templomban mindig összebarátkozott hölgyekkel, akik meghívták uzsonnára, és akkor virággal, kézcsókkal ment – gavallér volt. Nagyon kereste, hogy ki való hozzá, és mindig velem beszélt erről, mert az öcsémnek ez nem tetszett, de én megértettem őt. Egyszer azt mondta: Ilonkám, gyere már el, van egy nagyon kedves özvegy, akihez el szoktam menni, és ígértem, hogy bemutatlak. Persze, mondtam, akkor én megyek. És akkor apukám elvitt engem, és nagyon kedvesen elbeszélgettünk. Egy aranyos özvegyasszony volt, aki egyedül élt, mert a férje, aki ügyvéd volt, odaveszett, és volt egy fia is – nem édesfia volt, hanem a férjéé –, de az is elveszett. Etus mamának hívtuk, nagyon aranyos volt. Saját lakásban élt közel apukáéhoz, és a templomi kórusban énekelt, nagyon szép hangja volt. Apuka kérdezte, mi a véleményem arról, hogy ő megnősül újra. Mondtam, én megértem apukát, ha így jobban érzi magát, nősüljön meg. Meg is esküdtek, mikor a templomi esküvőjük volt, hazajöttem Szegedre, meg a húgom is eljött, és ott voltunk a hüpe alatt, mint két elcsúszott koszorúslány. Etus mama eladta a lakását (a Bartók Béla téren lakott), átjött ide, az Attila utcába, és ott laktak. Apuka és Etus mama majdnem minden vasárnap délben átjöttek hozzánk [Hódmező]Vásárhelyre, nálunk ebédeltek, és estefelé mentek vissza. Éva akkor kisiskolás volt, Plohn néni már nem élt, így Etus mama lett a nagymama. Éva is gyakran ment hozzájuk, volt, hogy ott is aludt. Szerette mindenki ezt az Etus mamát, nagyon kedves, intelligens volt. Pár évig jól megvoltak apukámmal, a templomba is együtt mentek, nagyon jól kijöttek egymással. De Etus mamának nem volt jó a szíve, és egyszer be kellett mennie a klinikára. Gyógyszerelték, jobban is lett, már épp úgy volt, hogy jön haza, amikor egyszer csak hirtelen rosszul lett a folyosón, összeesett és meghalt. Hát így történt, apukám túlélte. Eltemettük Etus mamát, és most már a közelben, pár méterrel odébb ott van édesapám is az ő családjával. Apukámnak az első felesége mellett már megvolt a helye, azt megvásárolta előre – az is Glück Lipótné, és ez is Glück Lipótné, pár méterrel odébb.

Apukám azután, hogy ne maradjon egyedül, beköltözött a szeretetotthonba. Ez egy zsidó szeretetotthon volt a zsidó templommal szemben, a Gutenberg utcában. Most is megvan még, de most már átalakult, vegyes, nemcsak a zsidóké, de akkor még kimondottan az volt. Kóser konyha volt, és olyan jól főztek, hogy sokszor, ha bementem Szegedre hivatalos ügyben, apukám mondta, hogy kislányom, befizetlek, és meghívott ebédre. Mi fizettünk a testvéreimmel érte havonta, meg ha volt ünnep, közösen vettünk neki ruhafélét. Ott volt apukám, ott lakott két barátjával egy szobában, és onnan járt templomba naponta meg pénteken. Ő öregségére is mindig ott volt a templomban – volt is egy kis rangja, mert előimádkozó volt. Mikor meghalt, dicsérték is nagyon, hogy milyen jó zsidó ember volt. Ő soha nem volt beteg. Szemüveg miatt ment be egyszer a szemklinikára, mondták, hogy menjen be, megmérik, hogy hány dioptria kell neki, és akkor bement, rosszul lett, és ott halt meg. A kilencvenedik évében volt.

Éva nagyon szép kislány volt, mindig mosolygott. A szeme, az tiszta apja: kék szeme van, nagyon erős tekintetű. Hosszú, gyönyörű haja volt, később levágatta, de még érettségiző korában is nagy haja volt. Ide járt a Bethlen Gimnáziumba – az is egy nagyon jó gimnázium volt, a férjem is oda járt. Éva mindig kitűnő tanuló volt, és az osztályban ő volt a legjobb matematikus – annyira, hogy nem kellett érettségiznie. Mindenki nagyon szerette, mert mindig mosolygós, aranyos, nagyon kedves természetű kislány volt. A gimnázium után Szegedre járt, a Juhász Gyula Főiskolára, és magyar–orosz–angol szakos tanár lett. Még főiskolás korában ismerkedett meg a férjével. Helyes, jóképű gyerek volt az, nagyon okos ember. Ösztöndíjjal tanult Pesten, a Műegyetemen, és épületgépész mérnök lett. Amikor Évát feleségül vette, Miskolcra helyezték, és ott laktak hét évig, a két idősebbik unokám is Miskolcon született. Aztán sikerült Pestre költözniük, most is ott laknak, már nyugdíjasok mind a ketten. Nagyon jól élnek, nagyon jól megvannak egymással.

Három fiuk született. Tomi, a legnagyobb unokám most harmincöt éves, ő reklámgrafikus. Megnősült, két fia van. Barnabás, a nagyobbik nagycsoportos óvodás, februárban lesz hat éves. Én ezt a Barnabást imádom, ez egy olyan finom lelkű gyerek! Gergő, a kisebbik még csak most volt két éves, most kezd beszélni. Ő is nagyon jó gyerek, aranyos de nagyon eleven a másikhoz képest, olyan kis huncut betyár. A középső unokám, Gyuri jogász, harminchárom éves. Szegeden járt egyetemre, hétvégén mindig eljött, hozta a tanulnivalót, és itt volt nálam. A legkisebb unokám, Miki huszonöt éves. Ő internettel foglalkozik, több nyelvet beszél, és egy ideig mint tolmács dolgozott. A három unokám közül ketten tartják a vallást, ők viszik tovább a zsidó hagyományt.

Hetvenhat éve érettségiztem, négyen élünk még az egykori osztálytársaim közül. Él egy osztálytársam Mexikóban, egy Debrecenben és egy Londonban. A mexikóiról már rég hallottam, de itt volt legutóbb, a hetvenéves érettségi találkozón. Az a legérdekesebb, hogy a harmincnyolc-negyvenes létszámú osztályban összesen volt tíz-tizenkét zsidó, aki érettségizett, és az üldözés dacára a zsidók maradtak. Hát nem érdekes? – négyünkből, akik még élünk, hárman zsidók vagyunk.

Az én életem legfőbb értéke meg értelme a tanítás volt. Úgy érzem, jól végeztem a dolgomat, de ez nekem könnyű volt, mert én ezt lelkemből, szívemből csináltam. Meg is kaptam azt a szeretetet, amit pedagógus csak megkaphat.

1970-ben mentem nyugdíjba, de utána egy-két évig még fakultatívan tanítottam egy kis gépírást és levelezést. Nem szakadtam el az iskolától teljesen egy percig sem, mert amikor már nem tanítottam, akkor is korrepetáltam itthon. Volt, akit ingyen tanítottam, volt, akit nem, de mindig volt a diákokkal kapcsolatom.

Éva lányom is 1970-ben ment férjhez, a férjem akkor már két éve nem élt, és miután a családom már nem volt itt, teljes szeretethiányban kellett élnem egyedül – ez nagyon-nagyon nehéz volt, nem is lehetett megszokni. A tanítványaimmal viszont szoros kapcsolatot tartottam, így nem éreztem annyira, hogy egyedül vagyok, ez nekem nagyon jó volt. Nagyon sok aranyos gyereket ismertem meg, és jól el tudtam velük találni a hangot. Emberileg is neveltem őket, és nagyon összebarátkoztunk – mintha a lányaim lettek volna: eljöttek, együtt mentünk ide-oda, nem voltam egyedül. Még most is telefonálunk, levelezünk sok tanítványommal.

A tanárokkal is, az iskolával is megmaradt a kapcsolatom. Most is kapok minden iskolai eseményre meghívót, de már nem ismerek senkit, és egy pár éve már nem tudok minden ünnepségre elmenni. De az osztálytalálkozókra még elmegyek; jönnek értem, és mindig kocsival visznek el, hoznak haza. Az új igazgatónő nagyon-nagyon jó: mindenkire gondol, mindenkivel jót tesz, mindenre fölfigyel. Engem is úgy vesz, mintha most is ott lennék. Ő tudja, hogy szegedi vagyok, nagyon régi a diplomám, és két-három éve, amikor közeledett a pedagógusnap, ki akart tüntetni. Minden évben a Városházán rendezik meg a pedagógusnapi ünnepséget, oda kell az iskoláknak bejelenteniük, ha valamelyik tanár már nagyon régóta tanít vagy olyasmit csinált, amiért dicséretben akarják részesíteni. Három éve fölhívtak engem az iskolából, és kérték, hogy keressem meg a diplomámat, mert engem is ki akarnak tüntetni.

Egy évig vártak, mert nem találtam az oklevelemet – olyan régi darab volt, hogy már nem is tudtam, hova raktam, és közben háborús idők is voltak, sok minden azóta sem került elő. Először azt hittem, ez is elveszett, de kiderült, hogy az oklevél azok között a kis csomagjaink között volt, amiket a templomba vittem, amikor deportáltak bennünket, és a háború után előkerült. Végül meg is találtam az elsárgult papírt, amin rajta van, mikor érettségiztem, mikor szereztem a diplomát.

2006-ban kaptam a kitüntetést, a rubindiplomát. A Városházán volt a pedagógusnapi ünnepség, nagyon sok tanár volt ott. Jöttek sorban az ünnepeltek, és ahogy ültünk ott a padsorban, mondtam Éva lányomnak, hogy én ki se tudok majd menni a diplomáért, a virágért – úgy meg voltam hatva, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány –, de aztán mégiscsak föltaláltam magam. Lázár János, a polgármesterünk kezet fogott velem, ideadta a diplomát, kedvesen köszöntött és kiemelte, hogy ilyen idős pedagógus egész Csongrád megyében csak egy van, Vásárhelyen pedig senki.

Én csak egyszer voltam osztályfőnök, de nagyon kedves osztályom volt. És ezek a volt diákjaim – most már nagymamák – egyszer csak megjelentek az ünnepségen; egy szál piros rózsa volt a kezükben, és elénekeltek nekem egy ballagási dalt. Kicsit zavarban voltam, de nagyon jólesett, hogy a tanítványaim eljöttek. És amikor elénekeltek mindent, elkezdtek tapsolni, mint a színházban – mindenki tapsolt. Nekem ez nagyon szép ajándék volt. Amikor helyre mentem, alig tudtam fogni a virágot, olyan rengeteget kaptam.

Mikor az ünnepség befejeződött, bejelentették, hogy az önkormányzat vendégül látja az ünnepelteket. A földszinti termekben volt a fogadás: hidegtálak, pezsgő… az valami csoda volt. Amikor leültem, odajött egy nagyon helyes fiatalember, bemutatkozott, gratulált és azt mondta, ő Erdélyből jött. Erdélyből nagyon sok magyart meghívtak, akik díszpolgárok Vásárhelyen, és mindig itt vannak az ünnepségeken meg különböző alkalmakkor. Ez a fiatalember elmondta, hogy ő Nagyszalonta környékéről jött, odavalósi. Nagyon meghatódtam, mondtam neki, hogy az én édesanyám is ott született, és erre nagyon büszke vagyok. És ő is ünnepelt – ilyen nagy nő lettem.

Szegedről, a Juhász Gyula Főiskoláról is kaptam egy levelet, még a Főiskola évkönyvében is megemlékeztek rólam. Megkérdezték, hol akarom megtartani az ünnepséget, és én azt válaszoltam nekik, hogy miután Hódmezővásárhelyen élek, ahol nagyon otthon érzem magam, itt legyen akkor a diplomaátadás. Így is történt, de a szegediek meg jutalompénzt küldtek, abból vettem két kézi festésű vázát – az egyik eozinváza, mert nagyon szeretem az eozint.

Jöttek a lakásomra újságírók, rengeteg telefont kaptam, három napig sztár voltam. Nekem azért esett ez olyan jól, mert úgy éreztem, szépen fejeztem be a pedagógus pályafutásomat – ez nekem egy nagyon kedves befejezés volt. Én ezt nagyon megköszöntem Bánfi igazgatónőnek, mert aztán az iskolában is volt egy ünnepi ebéd, és oda is meghívtak. Sőt, idén még egyszer megünnepeltek az iskola alapításának hatvanéves évfordulóján.

Nekem azt az évet, amíg el voltam hurcolva, beszámították a nyugdíjamba. Megvannak a papírjaim, tehát az be van számítva, és azért az is sokat jelent – ez a legkevesebb, amit megtehettek. A németektől kapok életjáradékot. Ha én ezt nem kapnám, már nem is élnék, mert a középiskolai tanári nyugdíjam, az semmi igazából. Amit a németektől kapok, abból fizetem a segítséget, ami délelőtt egypár óra meg délután egypár óra. A nyugdíj, az rámegy a főzésre – kicsit eszem, de akkor is – meg orvosra.

[Hódmező]Vásárhely sok pénzt kapott a zsidó templom felújítására, és nagyon szépen rendbe hozták – isteni orgonája van, az valami csodálatos, hogy milyen hangversenyek vannak ott. Én jártam, de már nem megyek, mert messze van. A zsinagóga most szépen néz ki, csak már nincsenek zsidók hozzá. Félzsidók meg vegyes házasok mennek oda, mert néha van istentisztelet. Most éppen nem is jött ki a tíz férfi [lásd: minján], mert van, aki nem jár, és az, akinek meg kellett volna mennie, nem volt idehaza – szóval rendetlenül megy az egész. Ha eltemetnek valakit, akkor Szegedről jön a rabbi, és az temet. Itt nincs pap. Egyvalaki van itt, aki meg van bízva, hogy egy-két dolgot intézzen, de még a temetést is a katolikus temetkezési vállalatnál kell intézni, és aztán a szegedi rabbi temet. A vásárhelyi temető nagyon szép, rendezett. A K. család sírja lesz az én sírom itt, mert én hozzátartozó vagyok. Rendes egyházi temetést szeretnék, bár az sokkal fájdalmasabb a hozzátartozóknak. Gyönyörűen rendbe hozattam a sírt, és mindig megyek nézni, hogy legalább addig, míg be nem megyek, legyen rendben. Fedett sír, két méterszer kettő húsz, ott van bent az egész K. család. Ott van benn az apósom, K. Lajos, aki a leghamarabb halt meg. A felesége elpusztult Terezínben, mártírhalált halt, neki csak a neve van ott. Akkor utána következett a férjem nővérének a férje, aki itt halt meg [Hódmező]Vásárhelyen, amikor már hazajöttünk, az is ott van. Jött utána a férjem, aki 1967-ban halt meg, betegségben. És most leszek én majd benne, nő egyedül vagyok. Állítólag azt mondják, azt se szabadna – csupa férfival nem szabad nőt temetni –, az ortodoxoknál nem szabad, de lehet, hogy ez nem igaz [Az ortodox zsidóság temetőiben általában valóban külön temetik a férfi és a női halottakat. – A szerk.].

Itt, [Hódmező]Vásárhelyen nincs senki, akivel tudjak beszélgetni, mert nem tudok én már menni. De kellene nekem valakivel mélyebb dolgokról is beszélgetni, mert én akkor megnyugszom. A tévében Friderikuszt nagyon szeretem, azt tartom az egyik legokosabbnak. Minden érdekel, mindent szeretek meghallgatni, ami a Földről, a természetváltozás megindulásáról szól. Szeretek vallásfilozófiával is foglalkozni. Ez az egy, amiben hiszek, hogy mindenkiben van egy csöpp a világmindenségből, úgy mondom, hogy szikra. Ez, amit léleknek hívunk, a halálunk után visszakerül a világmindenségbe. Minden embernek megvan a saját kis életszikrája, az energia, ami sugárzik, és örökre megmarad, mert visszakerül a világmindenségbe. Azért van ez a körforgás: rengeteg ember hal meg naponta, és ezek a sugárzások mind visszakerülnek a központba – én ebben hiszek. Magamtól jöttem rá, és amikor ilyen előadásokat szoktam hallgatni a tévében, hallom, hogy ugyanezt mondják, csak más szavakkal –, és akkor úgy örülök, hogy erre én rájöttem. És ez megnyugtató az időseknek, mert ez az élet rendje, és valahogy ezt meg is lehet érteni. A vallásfilozófiát nagyon szívesen hallgatom, és mindig remélem, hogy van egy kis út, amelyen előre lehet haladni. Mert így vagyunk megteremtve, hogy valahol van egy nagy csoda a világban, amit mi már nem érthetünk meg. Mert ez egy gépezet, és azért nem megy tönkre soha, mert ami belső sugárzás, az már összefonódik a világmindenséggel, azt már nem lehet elvenni. Ez biztos így van: ennyi az örök élet, csak ezt nem tudjuk mi, emberek máshogy kifejezni, mert az emberi agy, az egy határ, tovább nem megy, és nem is fog soha.

Bernard Shaw annak idején nagyon divatos angol író volt. Én imádtam, majdnem mindent elolvastam tőle, az összes mondásait tudom kívülről, nagyon sokat tanultam tőle. Ő is ezt magyarázza, hogy az emberi agy úgy van megteremtve, hogy csak addig lehet gondolkodni, amíg az tart. Tehát vannak emberek, akik nagyon okosak, de van egy határ, aminél nem lehet tovább jutni. Ez Berzsenyi Dániel költeményében is meg van írva: „És te, akit a bölcs lángesze föl nem ér, csak titkon óhajtva sejt, léted világít, de szemünk bele nem tekinthet” – ez a „Fohászkodás” című vers [„Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke ohajtva sejt: Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet.” – A szerk.], ezt nyolcvan évvel ezelőtt tanultam, és erre emlékszem. És most, öregségemre ebben hiszek, és – bár úgy tartja a mondás, hogy hinni annyi, mint semmit sem tudni – a hit erősebb is tud lenni a tudásnál. Én ezt érzem belül, és ebben tudok megnyugodni.

Jézus ugyanolyan nagyszerű ember volt, mint akár Mózes. Én tisztelem Jézust, ő is zsidónak született, és nagyszerű ember volt. És a pápa, aki most halt meg, az is egy csodálatos ember volt – én az ilyeneket annyira tudom tisztelni meg szeretni. Feketébe öltöztem, mikor a pápa temetése volt, és végignéztem az egészet, láttam, amikor elköszöntek tőle, és sírtak, zokogtak.

Azért annyira jó zsidó vagyok – maradok is, meg voltam is –, hogy büszke vagyok rá, hogy zsidó vagyok. Ez valahogy bennem van. Apukám nagyon bízott az Istenben, nagyon vallásos volt, és ez a nagy hite meg bizodalma, ez egy csodálatos adomány. Bennem is megvan ez a hit: ha a családban valamelyikünk beteg, én is mindig imádkozom magamban, hogy jaj, csak gyógyítsa meg a Jóisten. Általában be is válnak az imák, és akkor mindig megköszönöm – így magamban. De tényleg, most utóbb már vallásosabb vagyok, jobban értem a vallást, és jobban hiszek – kicsit tudok hinni. Nagyon nehéz, hogy valaki hinni tudjon, de annak sokkal jobb, aki tud hinni, az egy óriási erő.

Csuda tudja, hogy az ortodoxoknak vagy a neológoknak van-e igazuk, az attól függ, honnan nézzük. Ha onnan nézzük, hogy a zsidóság megmaradjon – amit az ortodoxok akarnak –, akkor nekik van igazuk. De ha onnan nézzük, hogy az lenne jó, ha az emberek jobban egymáshoz közelednének békében, akkor nem evvel kell törődni, hanem avval, hogy vallásosak és nem vallásosak együtt szeressük a másikat, mert az is ember és ez is ember – akkor ezt kell nézni, és akkor ez összeolvad. De nem olyan egyszerű ez, azt belátom: egy igazán zsidó ember, aki megszokta azt a szellemet, azt a magasabb szintű kultúrát, az nem olyan könnyen tud összeolvadni. Hiába van például az a rengeteg vegyes házasság, nem mindegyik sikeres. Énszerintem bizony – lehet, hogy ezt csak én látom így – legalább hetven százalékban előfordul, hogy a vegyes házasságban történnek olyan bajok, hogy az ember arra gondol, hogy jaj, hát ez az Isten büntetése is lehet. Ugye, a második parancsolatban benne van, hogy a zsidóság maradjon a saját vallásában, abban éljen, ahogy annak idején meg lett teremtve az egész. De ez a változat sem jó, mert ha békében, szépen összeolvadnak az emberek, az szerintem eszmeileg szép volna.

 De a valóságban ez nem olyan egyszerű, mert igaz, hogy minden más nemzetiségű meg vallású ember más meg másként gondolkozik. Én egyszer egy katolikus ismerősömet megkérdeztem: ugyan, honnan tudnád te azt megmondani, hogy két ember közül melyik zsidó? És akkor ő azt válaszolta: a gondolkodásmódjukról. Ez szemet szúrt nekem, hogy tényleg, a gondolkodásunk, az más. Én most csupa keresztényekkel vagyok körülvéve tényleg, és néha azért vannak olyan ütközések is, amikor én nem értem, hogy ő hogyhogy nem így gondolja, ahogy én. És akkor eszembe jut ez, hogy igenis, mi másként gondolkozunk, mert olyan nagy múltja van a zsidóságnak, hogy másként alakult ki a gondolkozása.

A zsidóságnak nagyon régi gyökerei vannak, és ez az, ami mássá teszi, mert a gyökerekben a tapasztalatok vannak összegyűjtve. Volt idő, amikor a zsidóság nagy volt, és gőgösebb is lehetett – hát gőg, az még most is van némelyikükben, szerintem ez a legcsúnyább tulajdonságuk. De aztán jöttek a rosszabb időszakok, kapták az ütéseket innen-onnan, és az már más helyzet volt. És akkor a zsidóság mindig próbálkozott valamilyen formában segíteni magán, hogy elviselje a rossz sorsát – akkor megint másként kellett gondolkodni. De a zsidóságnak megvan az a lehetősége a magas kultúrájánál fogva, hogy sokkal jobban tud gondolkodni az életről meg arról, hogyan állja meg a helyét, és annyi ütést kapott az idők folyamán, hogy ezt is megtanulta. A keresztény, aki ezt nem tanulta meg, mert nem bántották ennyit, az biztos nem tudna így kimászni a rossz helyzetekből. Egy zsidó nem okosabb, de ez nemcsak okosság, hanem bölcsesség, mert rengeteg szenvedés árán megszerzett tudás. A szenvedés, az tisztítja a lelket, és aki szerencsésen élt, és nemigen szenvedett, az egyszer aztán, ha bajba kerül, nem tudja, mit tegyen. Tehát a szenvedés majdhogynem szükséges rossz az ember életében, így is lehet mondani. Én nagyon sokat tanultam a háborúban, mert mi voltam előtte? – egy elkényeztetett kis gyönge (fizikailag is gyönge) lány. Csakhogy énbennem a zsidóságom miatt ott volt a képesség, hogy meg tudjak erősödni, és a nehéz helyzetek ezt a hajlamot kihozták. És ez az, amiben megnyugszom én, nekem ez valami megoldás.

Az is le van írva a Bibliában, hogy ha valaki elhagyja a vallását, a parancsolatot, akkor megbüntetem azt harmad- és negyedíziglen. A harmad- és negyedíziglen, az éppen a dédapa meg a gyerek – ez a kis idő. De ezredíziglen nem büntet, hanem azt mondja: megjutalmazom, aki jó volt – ezredíziglen.

Sarlós Zsuzsa

Életrajz

Sarlós Zsuzsa humorával és lazaságával nagyon kedves benyomást tett rám. Jóízű kacagása nagyon jó hangulatúvá tette a találkozásokat. Az interjút pár szál cigaretta mellett adta, elmondása szerint 16 éves kora óta dohányzik. Lakása nem nagy, de nagyon tiszta. Nagyon büszke unokája „első” versére, amit neki írt. A vers bekeretezve ott lóg szobája falán. Gyakran jár Izraelbe, így sok onnan származó apróság lelhető fel nála, pl. szappan, csokoládé, üdítő stb.

A családi legenda szerint az egyik ükapám szerezte a „Szól a kakas már” című zsidó népdalt. Ez egy apokrif legenda a családban, persze nem biztos, hogy igaz. Taub Eizik Izsák rabbi volt a neve, és Nagykállón élt. Az, hogy ez a dal nem magyar népdal, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy iskolában Kodály járt énekórát meghallgatni, és azt mondták a gyerekeknek, hogy előbb szedjék össze a magyar népdalokat. Ekkor valaki prezentálta a „Szól a kakas már”-t, mire ő azt mondta, hogy ez sajnos nem magyar népdal. A családban szinte mindenki úgy gondolja, hogy a dal szerzője a mi családunk leszármazottja volt.

A dédszüleimről, semmit nem tudok, tulajdonképpen csak a nagyszüleimtől kezdődően tudok mesélni. Az apai nagyapám Szilágycsehen volt rabbi, és aztán Szilágy megye főrabbija lett [Szilágycseh – kisközség volt Szilágy vm.-ben 1891-ben 2700 magyar, 1910-ben 3400 magyar és román lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbírósága, adóhivatal. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.]. Nagynevű rabbi családok leszármazottja volt. Az apai nagypapát Klein Salamonnak hívták. A nagyapámnál az az érdekes történet mesélhető el, hogy egy alkalommal vakmerően felolvasta a templomban az ún. Balfour-deklarációt [lásd: Balfour-nyilatkozat]. Balfour volt az az angol külügyminiszter, aki 1917-ben azt mondta, hogy Palesztinát a zsidóknak kell adni. Ez a deklaráció a zsidó állam megteremtéséről szólt a Szentföldön. A brit külügyminiszter ezt egy Rotschild nevű bankárhoz írta, aki az angol Cionista Szövetség elnöke volt. Nagy-Britannia tehát támogatta az önálló palesztinai zsidó állam létrehozását. Nagyapám ezt a Balfour-deklarációt fölolvasta a templomban, és ebből óriási skandalum, iszonyatos botrány lett, mert a vallásos zsidók szerint Izrael megújulása csak akkor érvényes, ha eljön a messiás. Szerintük nem szabad a világi dolgokat belekeverni a vallási dolgokba. Úgy volt, hogy kiátkozzák, aztán meggondolták magukat, mert mégiscsak a hitközség vezetője volt. A nagyapám végigcsinálta az életét, és abba halt bele, hogy tályogot kapott, de akkor épp jöttek az őszi nagyünnepek, az Újév [Ros Hásáná], a Jom Kipur, az engesztelés napja, és nem ment el orvoshoz. Mire behozták Kolozsvárra, már késő volt, vérmérgezésben meghalt, 1941-ben. Nem tudom pontosan, hogy hány éves volt, de idősen halt meg. Azt sem tudom, hogy mekkora zsidó közösség volt Szilágycsehen, de több százan lehettek, az biztos. Az összes felmenője rabbi volt, nem volt kérdés, hogy milyen foglalkozást válasszon magának.

A nagypapának gyönyörű kék szeme volt. Hordott pajeszt, szakállt, kipát. Fekete ruhában járt, és egy nagyon kedves ember volt. Nem nagyon emlékszem, hogy sokat voltam Szilágycsehen gyerekkoromban, csak egyre emlékszem, mert éppen akkor nagy izgalom volt a házban, mert szült az egyik nagynénim, a Ruth. Klein nagyapám híres volt a hirtelen haragjáról, ez nálunk később családi hagyomány lett. Gyakran hallottam a családban azt a történetet, hogy jött haza reggel a templomból, és széles mosollyal köszöntötte a betoppanó vendéget, majd nagyot csapott az asztalra: „Chane, hol a reggelim?” − kiáltotta. Ezt a legendás Klein-féle dühöt szinte mindenki örökölte a családban.

Ha jól emlékszem, emeletes házuk volt. A ház nem volt tornácos. Két szoba és egy konyha volt a házban, a szobákban fapadló volt. Nagy szőlőjük volt, és nagymamám kijárt rendszeresen kapálni. Szilvafák is voltak a kertben, és a nagymama nyaranta befőzött. Biztos volt cselédjük, mert kellett valaki, aki szombaton a tüzet megrakja. Villany nem volt, petróleumlámpánál vagy gyertyánál tanulmányozta nagyapám a Talmudot. Én tulajdonképpen már csak akkor emlékszem rá, amikor Kolozsvárt feküdt a kórházban. Akkor voltunk nála a testvéremmel a kórházban, és akkor megismert, és mondta, hogy te vagy a Ziszu, te vagy a Cému. Tulajdonképpen a mozgatóerő a családban a nagymama volt.

A nagymamát Schwartz Fanninak hívták, és a Bús Fekete László nevű magyar színdarab- és filmírónak volt az unokatestvére [Bús Fekete László (1896−1971) – író, színpadi szerző. Színművei szerepeltek a budapesti színházak műsorán. 1940-ben az USA-ba emigrált, ahol folytatta írói munkásságát. Írt regényeket és filmforgatókönyveket is. Később Németországban élt. – A szerk.]. Fogalmam sincs, hogy eredendően honnan került Szilágycsehre. Erdélyi területről, az biztos. A nagyszüleim házasságközvetítő útján ismerkedtek meg.  Ez egy hivatás volt a házasságközvetítő, akit sádhennek hívtak A sádhen volt az, aki összehozta a fiatal párokat. Elment az egyik helyre, aztán elment a másik helyre, és mondta például, hogy találtam nektek egy jó menyasszonyt, vagy találtam neked egy jó vőlegényt. Egy pár alkalom után el kellett dönteni, hogy akarják-e a házasságot. A szülők egyeztek meg, a fiataloknak ehhez semmi közük nem volt. Általában nem sikerültek rosszul ezek a házasságok. Az én szüleimet is így hozták össze később, de a sadhenolásról részleteket nem tudok.

A nagyszüleim ortodoxok voltak. A mindennapi vallásosság úgy nyilvánult meg az életükben, hogy imádkoztak. Nem csak a templomban, otthon is imádkoztak rendszeresen. Mindennap reggel és este biztos imádkoztak. Pénteken az természetes volt. Ha jól emlékszem, ebédnél is imádkoztak, és étkezések után megköszönték a Jóistennek. A nagymama is imádkozott minden alkalommal, nem csak a nagypapa. A nagymamánál az, hogy ortodox, a ruházatában úgy nyilvánult meg, hogy parókát hordott, egyébként pedig egyszerű sötét színű ruhákat viselt. Természetes volt az, hogy a nagymama kóser háztartást vezetett. Sakterrel vágatta a baromfit, és természetesen külön tartotta a tejes és a húsos edényt [lásd: étkezési törvények]. Volt sakter Szilágycsehen, szinte biztos. Húsvétra külön húsvéti edényeket tartott [lásd: Pészah]. Húsvétkor volt egy szokás, hogy egy fakanállal össze kellett söpörni a kenyérmorzsákat [lásd: homecolás]. Ezt mindig a nagymama csinálta, nem a cseléd. Később nálunk, Kolozsváron pedig anyám. Ezt mindig a zsidó háziasszonynak kellett elvégeznie. Természetesen megtartották az ünnepeket is.

Elég szegények voltak, bár volt szőlőjük és gyümölcsösük Szilágycsehen, és a nagymama, aki nagyon pici és nagyon agilis asszony volt, művelte a szőlőt, és a hátán vitte a kisfiait a héderbe, ahol megtanulták a betűvetést. A zsidóknak, amit nagyon a szemükre hánynak, hogy műveltek meg törekvők, ez ott kezdődik, öt-hat éves korban a héderben. A gyerekeket, persze csak a fiúkat, beíratták, ott megtanultak írni-olvasni, aztán később a világi tudományok is bejöttek, de először a héber nyelvet és a vallás alapjait kellett megtanulniuk. A lányok nem járhattak héderbe, azok megtanulták a háztartást vezetni, kóserül főzni, és jó feleségnek lenni. Szilágycsehen volt héder, nem kellett a gyerekeket messzebb vinni. A templom nagyságából is látszik, hogy ez egy nagy hitközség volt. Megvan még a zsinagóga épülete Szilágycsehen. Először raktárt csináltak belőle, aztán kultúrházat. Ma már nincs ott közösség, szinte mindenkit deportáltak. A nagyszülők nem éltek ott végig. Később Zsibón laktak, ami a központja volt a szilágysági hitközségeknek [Zsibó – kisközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 2300, 1910-ben 3000 magyar és román lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.]. Annak lett a rabbija nagyapám, és később Szilágy megye főrabbija volt egészen haláláig. Az apai nagymamát elvitték Auschwitzba kilencven-egynéhány éves korában. Azt mesélték róla, hogy a vagonban még mindig a zsoltárokat olvasta, és bátorította a többieket, és aztán ottmaradt. Azt nem tudom, hogy a vonaton halt-e meg, vagy már ott, a táborban.

Fanni nagyanyám tizenhétszer szült, ebből tizenkét gyerek maradt meg élve. Nyolc fiú és négy lány. Ebből én a következőkre emlékszem. Az apám volt Klein Éliás. Volt egy testvére, David Giladi, aki könyvet írt Sălaj−Szilágy megye zsidóságának emlékkönyve címmel, amit Tel-Avivban adtak ki 1989-ben [David Giladi a könyv szerkesztője volt. – A szerk.]. Újságíró is volt, és Budapesten volt izraeli követ az 1960-as években [David Giladi mint ügyvivő állt a követség élén (Forrás: Lukács–Fülöp: Nagyhatalmi játszmák és a magyar izraeli diplomáciai kapcsolatok, Hetek, 2000. május 13.). – A szerk. ]. Akkor volt a  Klein Pali bácsi, aki az első világháborúban egy nő miatt párbajt űzött egy tiszttársával. Ennél fogva lesántult, és egész életében sánta volt. Egyébként nagy kártyás volt, és nagy-nagy linkóci, és időnként küldött az apámnak egy táviratot, hogy küldj ötszáz lejt, mert főbe lövöm magam. Amikor ezt meséltem később apámnak, azt mondta, nem ötszáz lejt, hanem ötezret kért. Apám persze mindig küldött neki, mert Palinak is volt három vagy négy gyereke, és egy szerencsétlen, nyomorult, töpörödött felesége, aki rettegett tőle. Manci, az unokahúgom, a Klein Pali bácsinak volt a lánya. A Klein Pali bácsi is kikerült a Kasztner-vonattal Palesztinába és a felesége is [Feltehetően először Svájcba kerültek, mint a Kasztner-vonat többi utasa, és onnan mehettek tovább Palesztinába. – A szerk.]. A Mancinak van egy testvére, a Bözsi. Nem állnak szóba egymással. Ő amatőr festő. Volt egy Fazi nevű bátyjuk, azt hiszem, hogy József a rendes neve, aki kommunista volt, és először a Garanyi internálótáborban volt, aztán Buchenwaldba került [<Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, a menekültek, az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók stb. számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi (mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén), a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei (Zemplén vm.) tábor volt – A szerk.]. Részt vett a buchenwaldi tábor felkelésében. Írt róla könyvet is. Aztán szakszervezeti funkcionárius lett Bukarestben. Keresztény felesége volt, az Ilonka. Egy nagyon rendes nő. Amikor az internálótáborban volt, ő vitte neki az élelmet, meg segített neki. 

Akkor volt egy Klein Ábrahám, aki kiment Amerikába, ott lett rabbi valami nagyon kis hitközségben, Bronxban. Ő is Pozsonyban tanult a híres pozsonyi jesivában, a testvérével, Smuel Menachem Kleinnel, aki Szlovákiában lett később rabbi. Tulajdonképpen ők ketten hozták el Pozsonyból Erdélybe a vallásos cionizmus eszméjét. Ők voltak a legidősebbek. Akkor volt egy testvére apámnak, aki Miskolcon volt rabbi, a Jehezkél Klein, akinél egy dologra emlékszem. Egyszer nálunk volt Kolozsvárt, és ittak bort az asztalnál, és akkor fölemelte az üveget és azt mondta, hogy a bor az élet nedűje. Nekem ez kiskoromban nagyon tetszett. Egy volt még, akinek nem tudom a nevét, akinek a fia volt a Csehi Gyula, aki Kolozsváron a szellemi élet egyik vezetője volt. Író, filozófus, erősen baloldali érzelmű. Többször leültették ezért [Csehi Gyula (Szatmárnémeti, 1910 – Kolozsvár, 1976) – irodalomtörténész, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on (1928–1931), a bécsi (1931–1932) és a kolozsvári tudományegyetemen (1933–1934) végezte. 1934-től Nagyváradon volt középiskolai tanár, 1944-ben deportálták, családját elvesztette. Hazatérése után 1947-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, majd a Babeş-Bolyai Egyetem professzora volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.].

Volt még négy lány is, akik közül én háromra emlékszem. Az egyik Chane néni [Chana Klein], aki kijutott Izraelbe. Az egy külön „sztori”, az ő élettörténete. A Chane néninek volt hat gyereke. A férje galíciai származású volt. A férjet és a legnagyobb fiát 1941-ben elvitték Transznisztriába, és agyonlőtték, mert nem voltak magyar állampolgárok. Nem tudom, miért nem voltak magyar állampolgárok [Az interjúalany feltehetően Kamenyec-Podolszkra gondol, mert a galíciai származású nem magyar állampolgárságú zsidókat oda deportálták. − A szerk.]. Chane néni öt gyerekkel följött Budapestre, ez már a nagyon háborús időkben volt, és Baloghné néven egy katolikus zárdában lett szakácsnő. Nem tudom pontosan, de valószínű, hogy ez a Salkaházi Sárának a zárdája volt. Szóval Baloghné néven átmentette a gyerekeit, három lányt és két fiút. Azok mind Izraelben élnek. Emlékszem, mesélték a családban, hogy amikor a zárdában valamelyik fiúnak pisilnie kellett, nagyon kellett vigyázni arra, hogy a nővérek ne lássák meg, hogy körül vannak metélve. Chane néni annyira vallásos volt, hogy Tisá Beáv napján, Dávid és Salamon templomának lerombolásának napján, ült a földön, és siratta a templomot. Akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz a következő években. 

Még egy lánytestvére volt apámnak, Klein Ruth, aki egy gyereket szült, és aztán elvitték Auschwitzba. Nem emlékszem többre. Klein Mindi nénire is emlékszem, aki szintén apám testvére volt. Ő tanítónő és egyben amatőr festő is volt. Ő is kikerült Palesztinába. A férjét Tuli bácsinak hívták. Felvidéki volt, és nagyon rosszul beszélt magyarul. Szlovák volt az anyanyelve. A többiekre nem emlékszem.

Az, hogy a családban mindenki rabbi volt, magától értetődő volt. A két legidősebb fiú, Smuel és Mose [Ábrahám] 1900 körül vagy még korábban került Pozsonyba. Tulajdonképpen az ő nyomdokain haladva a fiatalabb testvérek is a pozsonyi jesivába kerültek. Hogy végül is a nyolc fiúból hányan tanultak a pozsonyi jesiván, nem tudom, négyen biztosan. A vallásos cionizmus eszméjét már a századfordulót követő években elvitték Kolozsvárra, és tulajdonképpen Klein Éliás, az apám volt az, aki 1943-ig ott, Kolozsváron az eszmét továbbvitte. A lányok is hasonlóan gondolkodtak, különösen Chane néni. Az élve maradt gyerekek közül szinte mindenki. Sokan közülük kikerültek Palesztinába.

A másik nagyszülőkről, tehát az anyai nagyszülőkről, tulajdonképpen semmit nem tudok. Kellernek hívták a nagyapámat. A keresztnevét nem tudom. Rá egyáltalán nem emlékszem. A Keller család is ortodox volt. A nagypapa rabbi volt. Ő is az ortodox hagyományok szerint öltözött. Fekete ruhában járt, neki is volt pajesza és szakálla. Kipát is hordott természetesen. A nagymamáról azt tudom, hogy rettenetesen vallásos volt, egész nap imádkozott. Nem tudom, hogy hívták. Fundamentalista volt, olyannyira, hogy amikor eljött hozzánk, nem volt hajlandó egy pohár vizet meginni nálunk, mert nem volt elég kóser, mivel apám egy neológ templomban volt kényszerűségből neológ rabbi, mert soha nem kaphatott jelentős ortodox hitközséget. Nem volt hajlandó ugyanis lemondani egy micváról, Erec Jiszráél újjáépítésének micvájáról. Mint cionista nem foglalhatta el a fölajánlott rabbi székeket. Az anyám napokig zokogott, mert ez borzasztó bántó volt neki. A Keller nagymama otthon volt, háztartást vezetett. Természetesen kóser háztartást vezettek. Ők Nagysomkúton laktak [Nagysomkút – nagyközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 2300 román és német, 1910-ben és 1920-ban 3000 magyar, román és német lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.]. Nagysomkút egy erdélyi falucska volt Szatmárban, elég nagy hitközséggel. Emlékszem, egy óriási üveges verandás házuk volt nagy kerttel, és ott ült a nagymama, és egész nap imádkozott. Azt tudom, hogy amikor a deportálások elkezdődtek, akkor a faluból odajöttek a nagypapámhoz, hogy elrejtik a Keller bácsit a falusiak. Kérték, jöjjön velük, eldugják őt is és a gyerekeit is, de ő azt mondta, hogy nem bújik el, hanem ő a községével megy, és elment Auschwitzba, és ottmaradt. Nyilván a nagymama is. Amiatt, hogy a nagymama nem volt hajlandó nálunk enni, mert nem voltunk elég kóserek, nemigen találkoztunk. Ennyit tudok róluk, mert inkább az apai nagyszülőkkel volt kapcsolatunk. Nem tudom, hogy a nagyszüleimnek hány testvére volt, és hogy mi lett velük. A nagysomkúti rokonságot is deportálták Auschwitzba.

Az édesapám először egy héderben tanult Szilágycsehen, aztán elment Pozsonyba. Pozsonyban volt egy nagyon híres jesiva. Ez 1903−1905 körül lehetett, mert 1890-ben született. Pozsony után elvégezte a brüsszeli rabbi akadémia levelező tagozatát. Nem tudom, hogy mi volt pontosan a neve, csak emlékszem, hogy a diploma Kolozsváron ott lógott a falon a lakásban. Nincs meg az okmány, mert minden odaveszett. Apám könyvtárát az udvaron égették el a derék magyarok, még mielőtt elment. Azután Kolozsvárra került. Apám vallásos ember volt, a Talmudot és a szent könyveket bújta élete végéig. Több száz éves rabbi családból származott. Ortodox volt ugyan, de nem kapott állást az ortodox templomban, úgyhogy a kolozsvári neológ templomnak volt nagyon sok éven keresztül a rabbija. Gyakran publikált a Désen megjelenő Új Keletben. Héber nyelvtanár is volt a kolozsvári Tarbut-gimnáziumban az 1920-as években [lásd: Kolozsvári Tarbut Zsidó Líceum].

Sokat harcolt a vallásos cionizmus jogaiért, és megvetette a haluckiképző telepeknek az alapjait Kolozsváron és a környéken [lásd: haluctelepek Romániában]. Tulajdonképpen a környező kisfalvakban szervezte ezt, én konkrétan Désre emlékszem. A fiatal zsidó gyerekeket gyűjtötte össze, olyanokat, akik ki akartak vándorolni. Mezőgazdasági munkára szervezte őket, amit úgy hívták, hogy hachsara. Kimentek falura, és tanultak kapálni, kaszálni, meg egyéb mezőgazdasági munkát végezni a parasztoktól. Kollektívában éltek, és mezőgazdasági munkát tanultak, azzal, hogy később Palesztinában majd ezzel fognak foglalkozni. Hébert is tanultak, és héber dalokat énekeltek. Tulajdonképpen fölkészítették ezeket a fiatalokat a kivándorlásra. Különböző irányzatok voltak. Voltak a vallásosak, és voltak a vallástalanok, ők voltak inkább a baloldaliak. A papám a vallásosat szervezte. Apám nem volt szélsőséges, de ő Izraelt vallásosnak képzelte el. A fiatalokat arra is fölkészítette, hogy amikor majd kimennek Palesztinába, a kibucokban vallásos életet éljenek. Nem volt szélsőséges, mert akkor nem tudta volna ezt szervezni, hiszen a nagyon vallásosak szerint Izrael csak a messiás eljövetelekor alakul majd meg.

Apám az erdélyi Cionista Végrehajtó Bizottság elnöke is volt hosszú évekig. 1938-ban részt vett a bázeli cionista világkongresszuson is. Alijája után (1943 – Mivel a Kasztner-vonattal hagyta el Kolozsvárt, 1945 előtt nem kerülhetett ki Palesztinába. – A szerk.) előbb Haifán tanároskodott, aztán rabbinikus funkciót töltött be a helyi vallási vezetőségben. Hébert tanított, de nagyon nehezen boldogult a rendkívül pimasz ottani ifjúsággal. Nagyon erős magyar akcentussal beszélt, azt soha nem tudta levetkőzni. Elég sok baja volt ezért. Ezenkívül rengeteget tolmácskodott, mert jöttek a magyar zsidók, a német zsidók, és segített nekik a letelepedésben. Annyi nyelven beszélt, hogy tudott segíteni. Rabbiskodott is Haifán, összeadott például házaspárokat, de nem volt hitközsége, temploma, hanem egy-egy alkalommal, ha valaki megkérte, például, hogy adja össze, akkor azt ő megtette. A haifai ház egy domboldalon volt. Ez egy két- vagy háromemeletes társasház volt. Minden emeleten egy család lakott. A szüleim a földszinten laktak, ahova egy lépcsőn kellett lemenni. Két szoba, konyha, fürdőszoba volt, és egy terasz, amin én át tudtam mászni, és átszaladni Lacihoz [a későbbi férjéhez], aki várt egy havernál. Rengeteg egér volt, svábbogár meg hangyák. Kert nem volt, inkább egy kis pázsitra emlékszem.

Nyugdíjazása után Beér-Sevára költözött. Akkor már viszonylag idős volt. Ott egy félemeletes házban laktak egyedül. Természetesen azt is megint megtöltötték könyvekkel. Beér-Seván volt saját temploma, saját hitközsége, közössége, és egészen haláláig dolgozott. Ott ortodox templomban volt. Anyám pedig maradt háztartásbeli. Anyámnak nem volt semmilyen végzettsége, mindig is otthon volt. Apám Beér-Sevában halt meg 1980. augusztus tizenharmadikán, kilencvenhárom évesen [E szerint tehát 1887-ben született. Máshol azt mondja, hogy 1890-ben. – A szerk.]. Jött hozzá az orvos, és kérdezte, hogy „mi baj van, Klein bácsi?”. Azt mondta, öreg vagyok, és reggelre elaludt. Utolsó napig olvasta a Talmudot és a szépirodalmat.

Apám nagylelkű adakozó, de nagyon hirtelen haragú volt. A keze is gyakran eljárt. Hatalmas tenyere volt, telente ő aprította a fel a rönkfát, amit a szállító az udvarra borított. Ez a tenyér gyakran elcsattant rajtam is. Például amikor eltörtem a hőmérőt, és gurigáztam a higannyal, vagy amikor későn értem haza a szombatot búcsúztató szertartásra [lásd: hávdálá].  Emellett ő volt nekem az Isten, édesanyám mindig csak másodjára jött szóba, akár annál a bölcs kérdésnél, hogy kit szeretsz a legjobban, vagy az esti imánál, amikor föl kellett sorolni, hogy a Jóistenen kívül kit szeretsz a legjobban.

Sok-sok fiatal követője volt. Húsvét előtt ők segítettek kiporolni a hatalmas könyvtárát, melyben a héber fóliánsok mellett rengeteg modern könyv is volt, például Marx Tőkéje. Az egész család egyébként nagyon olvasó volt. Édesanyám németül, édesapám héberül, németül, magyarul, franciául, angolul és időnként románul is olvasott. Gyerekként én is azt olvastam, mint a felnőttek és a nővéreim. Zweigtől Nyirőig, Pearl Bucktól Madame Curie életrajzáig sok mindent [Nyirő József (1889–1953) – író. A bécsi Pazmaneumban végzett tanulmányai után 1912-ben pappá szentelték, 1919-ben kilépett a rendből. Előbb molnár, majd 1920-tól a Keleti Újság című kolozsvári lap belső munkatársa. 1931-ben kilépett az újságtól, visszavonult gazdálkodni Alsórákos községbe, 1938-ban visszatért az újságíráshoz, s elvállalta a „Keleti Újság” szerkesztését. 1941-ben Budapestre költözött, s a Magyar Erő című lap szerkesztője lett. Tagja volt a soproni nyilas parlamentnek. 1945-ben Németországba menekült, Madridban halt meg, szerzetesként (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon. Lásd róla: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka); Pearl Buck (1892–1973) – amerikai írónő (írói neve: Sydenstricker). Élete egy részét Kínában töltötte. Regényei (Az édes anyaföld /1931/, A széthulló család /1935/ Sárkányivadék /1942/ Asszonyok háza /1946/) a kínai világot, a nők és parasztok sorsát ábrázolják. 1938-ban Nobel-díjjal tüntették ki. – A szerk.]. Édesanyám azt jósolta nekem, hogyha felnövök, akkor a szobám négy fele csupa könyv lesz, én középen fekszem egy díványon, és pászkát rágva, olvasok. A nővéremnél, Sosanánál az anyám még azzal egészítette ezt ki, hogy ott bőg majd a három gyereke, de ő rá se „bagózik”, csak olvas.

Az édesanyámat Keller Helénnek hívták. 1889-ben született Szászrégenben. Német műveltségű, eredetileg Szászrégenből származott. Ott is született, és ha néha följött valamelyik rokona, akkor szászul beszéltek egymással. Abból mi egy hangot nem értettünk. Gyönyörűen horgolt. Ő is nagy rabbicsaládból származott. Anyám már Nagysomkúton élt, de nem tudom, hogy mikor került oda. Kolozsvárra tizennyolc éves kora körül kerülhetett, azt hiszem akkor, amikor apámmal összeházasodott. Anyám háztartásbeli volt, nem volt semmilyen foglalkozása. Nagysomkúton járt iskolába, gondolom, elemibe. Hogy kik voltak még rabbik a családban, azt nem tudom, de az egyik testvérének a fia, Ábrahám Amerikában lett rabbi. A mamámnak isteni humorérzéke volt. Nagyon jól tűrte apám dühkitöréseit. Nagyon szép volt és nagyon kedves.

Anyámék hárman voltak testvérek lányok, és volt két fiútestvérük is. Volt a Johanka néni, a Regina néni és a Kapele bácsi.

Johanka férje infarktusban halt meg 1940-ben. Ő egy kicsi templomnak volt a rabbija Kolozsváron, a Szamos utcában. Belépett a templom kapuján, összeesett és meghalt. Mandelbaum volt a férj vezetékneve, a keresztnevét nem tudom. A férj Hajdúszoboszlóról származott. Nagyon rendes ember volt, nagyon szerettem. A Johanka néninek volt három lánya. Az egyik lány a Laju (Lea), elment 1940-ben Palesztinába egy ifjúsági csoporttal. Ő ma is egy kibucban él. A másik két lány Hindu (Hinde) és Rózsi Auschwitzban haltak meg a mamával együtt.

A Regina a férje után a Lőb vezetéknevet használta. Két lánya volt. Az egyik Palesztinában élt, mert ők is kimentek még a háború előtt, a katonai cenzúránál dolgozott a háború alatt, utána kivándorolt Kanadába. Nem tudom, hogy hívták. A másik lányt Muklinak hívták, az operaénekesnő lett. Bukarestben kezdte a pályafutását, ott lett operaénekes. Gyönyörű, magas lány volt. Egyszer eljött hozzánk, Kolozsvárra, és amikor énekelt, és kivágta a magas c-t, nálunk egy üvegváza szétesett, olyan hatása volt ennek a hanghullámnak. Férjhez ment egy olasz férfihoz, és Edit della Pergola néven énekelt Olaszországban, és aztán ők is kivándoroltak Kanadába [Edith della Pergola a bécsi Állami Opera drámai szopránja volt, férje Luciano della Pergola a Scalában énekelt. 1956-tól Kanadában éltek, 1989-ig az általuk alapított montreali McGill Opera Studio igazgatói voltak. Mindketten sokat tettek a kanadai operakultúráért. – A szerk.]. A Regina férje egy nagy hóhányó volt, rengeteg adósságot tett. A szülők halála után ment a két lány Kanadába, azt hiszem. A szülők 1950 körül haltak meg. Az még érdekes lehet, hogy a Reginának egy cigányasszony megjósolta, hogy ötvenkét éves korában meg fog halni. Kolozsváron tenyérből jósolta ezt neki még leány korában. És ötvenkét évesen egy epeműtétben halt meg Tel-Avivban. Szerintem nem szabad jósoltatni a jövőről.

Kapele bácsi egy faluban élt, de nem emlékszem, hogy hol, és úgynevezett utazó ügynök volt [Az „utazó ügynök” nem alkalmazottja megbízójának, önállóan, sokszor több cég képviseletében dolgozik – A szerk.]. Azt hiszem, hogy söprűvel meg ecettel meg ilyenekkel kereskedett. Nagyon édes, kedves ember volt. Mindig ígért nekem egy guminyuszit, de sose hozta el. A háború után ő is kiment Izraelbe. A felesége, Rebeka abból élt, hogy tortákat sütött különböző rendezvényekre, már ott kint, Izraelben. Kint egy vallásos faluban éltek, Jeszodot volt a neve. Két gyerekük volt. Fejga lányuk, aki süket volt, és ordítva beszélt, és Szuri, aki egy kibucban töltött be vezető pozíciót. Ez egy baloldali kibuc volt, egy Bét Hasita nevű településen. Szuri már 1938 körül kiment Palesztinába. Egy fia volt, Joszi.

Anyámnak volt még egy fiútestvére, de neki nem tudom a nevét, és neki volt egy a fia, a Fisu. Az egy világraszóló hóhányó volt, megállt az udvaron, a hamut így leütögette, és azt mondta: „Éliás bátyám, eldöntöttem hogy kommunista leszek!” Majd két hét múlva megjelent, és azt mondta: „Azt hiszem, hogy a kapitalizmus mégiscsak jobb.” És egy óriási szoknyapecér volt, és elvett egy olyan savanyú nőt, mint az ecetes uborka, és aztán kiment Svájcba még a háború előtt, megúszta a háborút, és nagyon vallásos lett. Olyan haszid lett, hogy csak na! Nem tudtam elhinni, mikor a nővérem mesélte, hogy nem fog kezet nővel, és hogy ennyire becsavarodott a haszidizmusba. Egy lánya volt, akit nagy trallával adott férjhez egy haszid fiúhoz. Ott is halt meg, Svájcban. A Fisunak volt három lánytestvére. Azok közül egy Auschwitzba került, de megúszta, Tóbinak hívták. Ő egy zavaros nőszemély volt. Sok szerelme volt, mondjuk így. Volt egy unott férje, és az egyik barátja egy magyar huszártiszt, aki azt mondta neki, hogy hagyja ott a kisfiát, és megmenti, de a nagymama nem engedte, hogy egy gójhoz adja a gyermekét. Így Tóbi megjárta Auschwitzot a gyerekkel együtt. A gyerek persze elpusztult. Ő és még egy másik testvére, Lea kijutottak Izraelbe. A középső, a Cipu meghalt Auschwitzban. És még volt egy testvér, de őrá már nem emlékszem. Ő szintén meghalt a táborban.

A szüleim Kolozsváron találkoztak, az esküvő 1910−1915 között lehetett. Hogy hogyan kerültek föl Kolozsvárra, azt nem tudom. A szüleim is házasságközvetítő útján találkoztak, és azt hiszem, nagyon szerették egymást. Idővel egymáshoz szoktak, és elég hamar jöttek a gyerekek. Először született Henyu, ez volt a jiddis neve. Sosáná volt a héber, Ilona pedig a polgári neve. Mi otthon Sosánának hívtuk. 1915-ben született. Ő 1934-ben, tizenkilenc éves korában alijázott, és nyugdíjazásáig a beér-sevai Szoroka kórház titkárságát látta el. 1917-ben született a másik nővérem, Cemu, ez volt a jiddis neve. Lea volt a héber, Irén volt a polgári neve. Otthon Leának hívtuk. Ő is kint él. És volt egy bátyám, Klein Ernő, aki munkaszolgálatban halt meg. Ő 1920-ban született. A bátyám elmebeteg volt, szegény. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy hogyan hívták ezt a betegséget, de beteg volt szellemileg. Úgy született, lehet, hogy később vették észre. Az a helyzet, hogy ezek a nagy rabbi családok egymás között házasodtak, és genetikailag ez visszaütött. Majdnem minden családban volt, aki nem volt normális, vagy más betegsége volt. Őt elvitték munkaszolgálatra, így, betegen. Ez nem nagyon számított. Hogy hova vitték, nem lehet tudni. Azt se tudjuk, hogy hol halt meg. Kolozsvárról vitték el röviddel az után, hogy én elmentem.

Én jó pár évvel később, 1927-ben születtem, egy ilyen utógondolat voltam. A szüleim akartak egy fiút az Ernő helyett, és ez lettem én. Mindenki Kolozsváron született. Az én nevem Klein Zamfira volt. Ez egy román név. Mindenkinek volt a családban jiddis neve, engem Ziszunak hívtak, ami édeskét jelent.  Mikor elment apám beíratni, azt mondták, hogy ilyen név nincs, és z betűre kezdődő nevet kerestek, így lettem én Zamfira, és így van a személyimben is. Később, amikor hazajöttünk Magyarországra Palesztinából, fölvettem egy Auschwitzban elpusztult osztálytársnőm, Weisz Zsuzsa nevét. Különben is Zamfirával nem lehet élni Magyarországon, de minden hivatalos papíromban a Zamfira szerepel.

Anyukám háztartásbeli volt. Az édesapám pedig rabbi a kolozsvári templomban. Nem volt pénzük, olyan nyomorult szegények voltak. Mégis ha visszagondolok, mi voltunk ebben a nagy családban a leggazdagabbak. A leggazdagabbat képletesen értem. Mi éltünk városban, a többiek mind vidéken éltek, ahol sokkal nagyobb volt a szegénység, mint a városban. A mi gazdagságunk annyiból állt, hogy volt egy lakásunk egy tíz-tizenöt lakásos hosszú udvar legvégében. Az összes vidéki rokont mi támogattuk, ha följöttek Kolozsvárra.

Kolozsváron a főutcán laktunk, a 121-es számban. A különböző rezsimek szerint volt Ferenc József utca, majd Regele Ferdinand, volt Horthy Miklós utca is, illetve Horia. A ház tulajdonosa egy Rosenzweig nevezetű rövidáru-kereskedő volt, akinek a ház utcai frontján volt boltja. Gombokat, gombostűket, gyöngyöket, cérnát meg ilyesmiket árult. Én imádtam ott lenni. Imádta egyébként a nőket, kivéve a feleségét. A feleségét Malvinnak vagy Matildnak hívták, nem tudom pontosan, és egy elég kövér nőszemély volt. Beszélgetés közben mindig leintette a férjét: „Rosenzweig, azt én jobban tudom.” Övék volt az első lakás. Ott volt fürdőszoba is, és én ott egyszer fürödtem is igazi kádban. Tíz-tizenegy éves lehettem. Nálunk csak mosóteknő volt, heti egyszeri fürdéssel. Két fiuk volt, a nagyobbiknak már nem tudom a nevét, de bolond volt, a kisebbik, Feri 1936-ban kiment Palesztinába. Később visszajött, mert nem tetszett neki a klíma meg a munkanélküliség. Auschwitzot megúszta. A nővérem, Sosáná később egyszer találkozott vele Haifán.

Az emeleten lakott egy Stefanidesz Károly nevű operaházi karmester az énekesnő lányával. Alattuk lakott a Herskovitz fogorvos. Őket deportálták Auschwitzba, és nem is jöttek haza. Volt egy Lia nevű lányuk, aki velem egykorú volt, és őt nem vitték el. A házban lakott egy orvos, Kis Árpád, ő vette magához. A következő lakásban Takácsék laktak. A férfi egy nagyon előkelő főtéri könyvüzletben dolgozott. Nem tudom, hogy eladó volt-e, vagy ő volt a tulajdonos. Egy fiuk volt, Lacika. Emlékszem, náluk láttam először karácsonyfát, és kaptam tőlük két szem szaloncukrot. Boldogan mentem haza, és újságoltam apámnak, hogy láttam karácsonyfát. Abban a pillanatban kaptam egy óriási pofont, és a szaloncukrot be kellett dobnom a szemétbe. Aztán volt egy nagyon kedves balerina, egy gazdag zsidó fiú kitartottja volt, valószínűleg tüdőbajos volt. Nagyon sok cipője volt, lehetett talán hatvan-hetven darab. Néha turkáltam köztük. Lakott ott egy nagytestű román férfi, aki nagyon utálta a magyarokat. Szerinte a nadrág szó onnan eredt, hogy a meztelen fenekű magyarokat a jószívű románok úgy biztatták: „Na, draga” (nesze, drága). Lakott ott egy román kosztadónő, aki diákoknak adott ebédet. Elég ideges nő volt, gyakran kapott dührohamot, ilyenkor ordítozott a cselédlánnyal. Volt ott egy cipészműhely is, én adogattam a cipésznek a faszögeket, amiket a cipő sarkába veregetett. Mellette volt egy asztalosműhely. Lakott ott egy zsidó család, a Kohnék. A fiuk, Bubi egykorú volt velem. Még az ötödik gimnáziumban sem bocsátottam meg neki, hogy eltörte a porcelánbabám fogait, amikor erőszakkal meg akarta etetni. Nekem nem volt babám, anyám az ilyesmit fölösleges pénzkidobásnak tartotta. Hozzá kell tennem, hogy nagyon szegények voltunk, nem nagyon tudott nekem babát venni. A Bukarestben élő Regina nagynénémtől kaptam. Nem tudom, mi lett velük, valószínűleg deportálták őket. Mellettük lakott Salamon néni a két lányával, házi varrodájuk volt. Hogy mi lett a sorsuk, nem tudom. Lakott a házban még egy újabb Takács is, aki asztalos volt, és a kolozsvári Fischer bútorgyárban dolgozott, ha volt munka. Sokat ivott, és ilyenkor felkapta anyám óriási favödörben álló leanderét, és kivitte az utcára. Apám és bátyám nem győzte visszacipelni. A két fiuk közül az egyik kommunista, a másik nyilas lett.

A sorban az utolsó lakás volt a mienk. Két szobánk volt, egy konyha és spájz. Itt laktunk hatan, később öten, mert Sosáná előbb Csernovicban tanult, ami ma Cernovci, akkor románul Cernăuţi. Ez ma Kárpátalja [Ukrajna], de akkor Romániához tartozott. Volt ott egy héber óvónőképző, és ott tanult. Ez 1934-ben lehetett. Soha nem lett belőle óvónő. Jól is tette, mert rettenetes volt. Ő is örökölte az apám hirtelen haragját. Majd 1935-ben vagy 1936-ban kiment Palesztinába. Én a szülők ágya lábánál keresztbe tett sezlonon, bátyám és Cému (Lea) a másik szobában aludtak. Sosáná, amíg otthon volt, Leával és Ernővel aludt. A budi az udvaron volt, kettő. Azt használhattuk. Lea nővérem a mai napig felemlegeti, hogy vitte ki anyám bilijét a vécébe, ami pontosan szembe volt a kosztadónővel, és az előtte álldogáló csúfolkodó diákokkal. A testvérem mindig sírva jött vissza. Biztos csúnyákat mondtak neki. Ez rendszeresen megtörtént.

A kertben óriási gesztenyefa állt, oda gyakran felmásztunk. Én nagyon ájulós voltam, ilyenkor lelocsoltak vízzel, meg kaptam két pofont is. Emlékszem, nagyon sokszor görcsölt a hasam, amikor tejet ittam, vagy epret ettem. Kis doktor, mindig csak meleg borogatást ajánlott rá, míg egyszer nagyon rosszul lettem, és egy másik orvos jött, aki megállapította, hogy perforálódott a vakbelem, és azonnal bevittek a kórházba. Kilenc-tíz éves lehettem. Apám végig imádkozott, amíg engem bent műtöttek. Hetednapra kelhettem csak fel. Kolozsvárhoz tartozik az is, hogy sosem laktunk ott egymagunkban. Mindig akadt unokatestvér, aki Kolozsvárra jött szakmát tanulni, és természetesen nálunk, a „gazdag” rokonnál lakott. A család mindkét ága igen szapora volt. Ezért mindig akadt bentlakó vendég.

Az udvari élet elengedhetetlen tartozékai voltak a koldusok. Hetente jöttek, egy öregasszony, nyakában több füzér hervadt virággal, fülében síppal: Indul a vonat! A férfi, aki apám egy-egy megörökölt öltönyét kapta, és azonmód levágta a revert, mondván, ez teljesen fölösleges. A jobb napokat látott szerencsejáték-sorsjegyárusnő szintén heti vendég volt, mondanom sem kell, sose nyertünk. Ő nem volt zsidó.

A kolozsvári lakás belülről a következőképp nézett ki: ha beléptünk az ajtón, akkor a konyhába lépett az ember, előszoba nem volt. Elég nagy volt a konyha, baloldalt volt a cselédszoba és egyben spájz, jobboldalt nyílt két szoba. Fürdőszoba nem volt. Teknőnk volt, abban fürödtünk heti egyszer, mindig pénteken. Egyébként pedig napi mosakodás volt. Pénteken volt a nagymosakodás, ami tulajdonképpen rituálisnak volt tekinthető. Anyám és apám természetesen eljárt a mikvébe. Hogy Kolozsváron hol volt a mikve, azt nem tudom, mert én soha nem voltam ott. A nők csak menstruáció után mentek oda megtisztulni. A család férfi tagjai hetente eljártak a mikvébe, csak a nőnek volt szabad csak havonta, a férfiak rendszeresen jártak. Jóval később, a házasságom előtt jártam egyszer mikvében én is, de én akkor már Izraelben, vagyis Palesztinában éltem. Apám nagyon adott a tisztaságra, és nagyon adott magára is. Mindig tiszta inget vett, és mindig fényesre pucolta a cipőjét. A rituális pénteki tisztálkodás nálunk otthon általában kora délután volt. Teknőben fürödtünk, amiben a nagymosást is végezték. Melegítettek anyámék vizet a sparhelten, és akkor egymás után megfürödtünk. A cselédlány ebben nem segített. Egyébként naponta, a konyhában mosakodtunk a konyhai csapnál. A csapról jut eszembe, hogy volt egy unokaöcsém, aki falun élt. Sülelmed volt a falu neve. És följöttek egyszer hozzánk, Kolozsvárra, és fölfedezte a konyhai vízcsapot. Életében ilyet nem látott, és egy fél napon keresztül azzal játszott, hogy kinyitotta a csapot, elzárta. Teljesen le volt döbbenve, hogy a falból jön a víz. Az egy olyan csoda volt neki. Az illető ma már Jeruzsálemben egyetemi tanár.

Mosószappannal mosakodtunk, mert az volt. Nem ismertünk mást. Az ember nem tudta, hogy miből van. A hajat is ezzel a mosószappannal mostuk. Olyanra nem emlékszem, hogy ecettel fényesítettük volna a hajunkat. A mamám egyébként nem viselt parókát. A haját szépen kifésülte, és kontyba tette. Kendőt viselt vagy gyakran kalapot. Annak ellenére, hogy ők ortodoxok voltak, mégsem borotválta le a fejét, ez egy megállapodás volt apám és anyám között. Lehet, hogy anyám levágta a haját még, amikor férjhez ment, de apám soha nem szólt neki. Apám ilyenekben nagyon „lezser” volt. Például szombaton nem volt szabad kinyitni a rádiót [lásd: szombati munkavégzés tilalma], mégis amikor a németek megtámadták Lengyelországot, akkortól rendszeresen hallgattuk. Nem volt olyan erősen vallásos. A nagynéném, a Regina néni, aki egy világszép nő volt, viselt parókát, és egyszer utazott a vonaton, és kihajolt, és levitte a szél a parókáját, és aztán soha többé nem tette föl.

Volt cselédlányunk elég sokáig. Több is volt, általában évente cserélődtek. A nevükre már nem emlékszem. Ajánlás útján szerezte anyám. Magyar lányok voltak, románra nem emlékszem. Azt nem tudom, hogy melyik faluból voltak. Nem jártak viseletben. Lehet, hogy vasárnap fölvették, mert vasárnap volt a cselédkorzó. A cselédlány azért kellett, mert szombaton nem volt szabad villanyt gyújtani, nem volt szabad tüzet rakni, meg haza kellett hozni a péktől a sóletet, amit pénteken küldött el anyám, és amit aztán ott sütöttek meg. Akkor a cselédlány valamelyikünkkel hozta haza a sóletet. Cselédlánynak muszáj volt lennie. Ott lakott velünk. Volt egy spájzunk, abban volt egy vaságy, és ott lakott a cselédlány. De mindig nagyon megbecsült tagja volt a családnak. Azt hiszem, hogy velünk evett, és nekünk mint gyerekeknek tisztelnünk kellett. Ha volt valamilyen konfliktus, apám mindig őket védte meg. Egyszer én hátba vágtam, de akkora frászt kaptam az apámtól, hogy csak. Konfliktus abból, hogy kóser háztartást vezettünk, nem volt. Csak a borhoz nem volt szabad nyúlnia. Nem tudom, miért. És anyám főzött. És tudta a cselédlány, hogy a tejeslábast nem lehet a zsírossal összecserélni. Nem emlékszem, hogy összetévesztette volna. Takarított, vasalt, segített a bevásárlásnál és a főzésnél. Mosni is segített. Velünk, gyerekekkel nem foglalkozott.

A cselédkorzó vasárnap volt. Akkor kimentek a lányok főtérre, az egyik oldalon a lányok, a másik oldalon a fiúk. Ott összebarátkoztak. Ez egy nagyon szép szokás volt. Kolozsváron a Mátyás király szobor környékén volt ez. Mindig csak az egyik oldalon volt szabad nekik menni, ki tudja, miért. Volt egy-két rendőr, aki vigyázott, hogy a legények össze ne verekedjenek a lányokon. A cselédek sokáig szolgáltak a zsidóknál, egészen addig, amíg a magyarok letiltatták ezt a munkát. 1940-ben jöttek be a magyarok Kolozsvárra, és gondolom, akkor megtiltották, hogy zsidóknál szolgáljanak [1944 áprilisában tiltották meg nem zsidók alkalmazását zsidók háztartásában. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Addig lehetett nálunk is szolgálni. Volt egy rendelet, ami ellen kiálltak a cselédlányok. Tiltakoztak, óriási csetepaté volt belőle. Ez lehetett 1940 vagy 1941-ben. Amikor megszűnt a cselédkedés, akkor aztán a háztartás vezetése nehezebb lett. Nem gyújtottak tüzet, és nem gyújtottak lámpát sem.

Mosónőnk nem volt. A nagymosást a cseléd végezte anyámmal. Egy nagy fateknőben mostak egész nap. Havonta egyszer volt nagymosás. Nagyon kimerítő munka volt. Apám mindennap tiszta inget vett föl, rengeteg gyűlt össze egy-egy nagymosás alkalmával.

Nagyon olvasó család voltunk. Anyám németül olvasott. És a nővérem, akivel rendszeresen beszélek telefonon, ő is állandóan olvas még ma is, kilencvenkét évesen. Két újságot járattunk, az Új Keletet és a Tolnai Világlapját [lásd: Tolnai Simon]. Onnan néztem ki magamnak a Tadzs Mahalt és a kölni dómot, egyiket sem sikerült élőben látni. A Tolnai havonta küldött gyerekkönyveket is. Emlékszem még a szereplőkre is, Farkincás Frici, Nyifnyaf Nyuszi és Mek Mek Fáni, aki nekem különösen fontos, ugyanis neki volt egy nagy faládája mindenféle jóval. A hálószobánk nagy szekrényének alján volt egy Mek Mek Fániról elnevezett hatalmas láda, régi kabátok gombjaival, szőrmegallér-maradékkal stb. Mikor a szülők egyszer elutaztak, mi kutakodtunk benne, és előkerült a régi házasságlevél, és kiderült a nagy titok, hogy édesanyám egy évvel idősebb édesapánknál. Később nem győztük evvel cukkolni, de ő elnéző mosollyal válaszolt, mindig is mosolygott édesapám számtalan dühkitörése alatt is. Engem a férjem szoktatott le róla, úgy egyszerűen otthagyott, és elment sétálni. A Sosáná nővérem és a férje, Jichák mindennap veszekedtek, csak úgy zengett tőlük a ház. Apám időnként kést emelt anyukámra, hogy „hol a pénz?”, majd térdre borult, és a kezeit csókolgatta. Az ilyen jeleneteknél én berohantam a spájzba, és magamra zártam az ajtót.

Nagyon sokat énekeltünk. Anyukám magyar és német dalokat meg héber asztali dalokat, szombaton ebéd után és péntek este mentek ezek a dalok vég nélkül. Apámnak nagyon szép tenorja volt, Leának kiváló szopránja, kórusban is énekelt, egészen addig, amíg bazedovval (golyva) meg nem operálták. Meg jiddis nótákat, amik visszaköszönnek a klezmerkoncerteken. Énekeltünk persze slágereket is.

Apám velünk héberül beszélt, anyám németül. Ők egymás között jiddisül beszéltek. Mi, a testvérek egymás között magyarul beszéltünk. Románul az iskolában tanultuk, onnan tudtunk, de így ritkán beszéltünk. Nagyon ragaszkodott apám ahhoz, hogy héberül megtanuljunk. Én angolul is megtanultam, még a londoni kiutazásunk előtt. Nyelvtanárhoz nem jártam, ez úgy rám ragadt. Csak érzékből. Palesztinában gyakran jártak angol újságok, azokat olvastam, így fölszedtem ezt-azt. Londonban már csak tökéletesítettem a nyelvtudásomat. Ott ugyan beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra, de tulajdonképpen már kevés újat tanultam.

A héberórák elég nehezen mentek, senkinek nem volt kedve ezt a „fordított” nyelvet megtanulni. Apám azzal oldotta a hangulatot, hogy énekeltetett minket héberül. Engem apám tanított hittanra is és héberre is. Az iskolában is tőle tanultam. Ez nálunk olyan magától értetődő volt, olyan természetes volt. Nem volt ennek szigorú rendje. Én más hittantanárhoz nem jártam, viszont tanítottam másokat héberre. Voltam tizenhárom éves, és voltak tanítványaim. Ez egy kis pénzkereset is volt. Úgy volt, hogy egy kislányt tanítottam, aki nagyon nehezen tanulta a hébert. Rövidáru-kereskedők voltak a szülei, és sokszor természetben fizetett. Vagy nyolcvan pengőt kaptam egy óráért, vagy pedig egy kombinét, egy színes zsebkendőt. Nálunk nem volt szokás a születésnap. A vallásosoknál általában nem volt szokás sem a névnap, sem a születésnap megünneplése. Én vezettem be azt a szokást a családban. Amikor egyszer kaptam egy gyönyörű ciklámen színű zsebkendőt a tanítványomtól, akkor a nővéremnek, Leának, akivel egy napon születtünk, prezentáltam ezt, és ezzel megtörtem ezt a szokást. Nagyon örült neki.

Arra már nem emlékszem, hogy milyen ruhában jártunk akkor mi, gyerekek. Csak azt tudom, hogy egyszer kaptam egy barna bársonyruhát Újévre, ekrü csipkegallérral. Nagyon szép volt, és nagyon örültem neki. Egyébként a testvéreimtől levetett holmikban jártam, amit anyám egy kicsit átigazított. Volt házivarrónőnk, az akkor szokásban volt. Házhoz jött három-négyhavonta. Otthon volt varrógépünk, és azon javította meg azt, amit kellett. Zsidó nő volt, emlékszem, mert mi csak zsidókkal érintkeztünk.

Az ünnepek közül legszebbek a széderesték voltak otthon. Ilyenkor a templomból hazajött a ház ura, vastag fehér párnák közé ült, úgy vezette le a véget nem érő szertartást, ami rengeteg dalolással járt. Kisebb koromban, a szomszéd szobában, ágyból hallgattam az énekeket. A szédereste és egyáltalán a húsvét nagy ünnepség volt nálunk a családban. Azon kívül, hogy ez egy vallási ünnep volt, a családi jellege is nagyon domináns volt. Mi nagyon szerettük. Az volt benne a jó, hogy mindenki frissen öltözve, mosakodva nagy előkészületekkel készült az ünnepre. Volt benne valami felemelő érzés. Az egésznek valami olyan bensőséges hangulata volt, hogy azt el se lehet mondani. Valódi családi ünnep volt.

Apám hazajött a templomból, kezet mosott, és beült a már említett fehér párnák közé egy székbe, és akkor kezdetét vette az ünnepség. Végigmondtuk a Hagadát, énekeltünk minden egyes történet végén. Ezután apám még megtoldotta héber dalokkal az estét. Volt vendég mindig a rokonságból is. Én egyre emlékszem, egy Eszti nénire. Apám egyik elhunyt testvérének a felesége volt. Falun élt, teheneket nevelt. Az egyszer volt nálunk, és tönkretette az egész széderestét, mert olyan savanyúan ült az asztal mellett, semmiben nem vett részt. Ilyenkor a cselédlány nem lehetett ott, azt hiszem, szabadságon volt. Külön húsvéti edények voltak, amit csak ilyenkor használtunk, azt külön le kellett venni, meg a kenyérmorzsáktól megtisztítani egy libatollseprűvel a szoba sarkait. Ezzel a seprűvel össze kellett szedni a morzsákat egy fakanálra, és azt elégetni. Ezt anyám csinálta.

Szédereste jellegzetesen húsleves volt maceszgombóccal, és töltött halat [lásd: halételek] is csinált anyám. Négy pohár bor is volt kikészítve. Négyszer kellett inni, és az egyik poharat háromnegyedig töltve hagyták, és kinyitották az ajtót, hogy Éliás próféta bejöhessen [lásd: Illés pohara]. Gyerekkoromban én úgy hittem ezeket. A szédertálnak van egy hagyományos elrendezése. Volt rajta reszelt torma, almából és dióból összegyúrt golyó, ami a téglák összeragasztáshoz szükséges maltert jelképezte. Volt rajta még kemény tojás is. Anyám almás lepényféleséget sütött ilyenkor, amit hremzlinek [lásd: kremzli] hívtak.

Hanukakor mi mindig játszottunk a szüleimmel az úgynevezett trenderlivel. A trenderli egy pörgettyű, amin betűk vannak mind a négy oldalán. Mindenki kapott egy adag cukorkát. Annak idején mi úgynevezett prominclicukorkát kaptunk, ami piros és fehér színű volt [Apró kerek mentolos cukorka. – A szerk.]. Az anyaga hasonlított a szaloncukorhoz, csak cukorból volt, bevonat nem volt rajta. Jellegzetes zsidó cukorka volt, azt hiszem. Mindenki kapott egy adagot, és akkor apám pörgette a trenderlit, és az alapján, hogy mit pörgetett ki, a cukorka felét vagy az egészet oda kellett adni, de volt olyan is, hogy semmit nem nyertünk. És akkor anyám mindig alányúlt apám könyöke alá, és onnan lopott a cukorkából. Esténként játszottuk ezt, és közben ment a dudorászás. Mindennap gyújtottunk egy gyertyát. Hanukakor az történt, hogy volt egy rebellis család, a makkabeusok, akik föllázadtak a görög uralom ellen, akik lerombolták a templomot, és bementek a lerombolt templomba, és ott már csak egy egészen kevés szentelt olajat találtak, és csodák csodájára ez az olaj nyolc napig égett. Ezért gyújtanak nyolc gyertyát Hanukakor. Előtte volt az ima, és utána énekeltünk. És a legfontosabb a fánk volt, csokoládés vagy lekváros. Ez volt a jellegzetes étel.

Ros Hásánákor új ruhát kaptunk, minden gyerek. Kellemes ünnep volt. Templomba mentünk, és imádkoztunk. Jom Kipur előtt volt a kapóresz. Este tyúkot vagy kakast forgattunk a fejünk fölött, hogy vigye el a bűneit az embernek. Rendes élő kakas volt. Mindenkinek meg kellett forgatnia a feje fölött. Nagyon utáltuk mi, gyerekek. Apám hozta valahonnan a kakast, de hogy honnan, nem tudom. Ezt állva kellett csinálni. Közben mondták héberül, hogy ez az én kapórém. Utána levágták szerencsétlen kakast. Ez teljesen áttevődött később nálunk világi formába, hogyha például valami nem sikerült, vagy valamit elvesztett az ember, akkor legyintettünk és azt mondtuk kapóre, egy veszteség, nem érdekes. Volt egy olyan szokás is, amikor morzsát vetettünk a vízbe, azt hiszem Újév előtt, hogy vigye el a bűnt [lásd: táchlesz]. A bűntől való megszabadulást jelképezte. De erre nem emlékszem pontosan.

Amikor a hosszúnapi böjt volt, a gyerekek is böjtöltek, de nem tudom, hogy hány éves kortól volt kötelező [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. Én böjtöltem. Az Aliz barátnőm pedig amikor kimentünk a sétatérre, sonkás zsemlét evett, hogy bosszantson, mert ő teljesen vallástalan volt. A templomban voltunk egész nap, de a gyerekeknek nem volt kötelező. Akkor szagolgattunk almát vagy birsalmát, amibe szegfűszeget nyomkodtunk. Ez arra volt jó, hogy az éhségérzetet elnyomja.

Apám mindig megtartotta a sátoros ünnepeket is [sátoros ünnep, lásd: Szukot]. Kolozsváron az udvaron, a lakásunk előtt állítottuk fel az ünnepi sátrat. Az udvar végében laktunk, így ez senkit sem zavart, annak ellenére, hogy nagyon vegyes társaság lakott ott. Rajtunk kívül laktak még zsidók a házban, de sátrat csak mi állítottunk. A Rosenzweig, a Salamonné a lányaival vagy a Kohnék mind neológok voltak. Hogy ők mennyire tartották a zsidó hagyományokat, azt már nem tudom. Igen nagy előkészület előzte meg ezt az ünnepet is. Apámnak nádat kellett szereznie, és meg kellett építenie a sátrat. Az udvar végén lakott a Takács nevű házmester, aki a Fischer nevű asztalosnál dolgozott, rendszerint az segített neki fölépíteni. A sátor felépítéséhez szükséges kellékeket a pincében tároltuk, senki nem bántotta. Minden évben újraállítottuk a sátrat, általában nádból volt. A tető is nádból volt, de lazán volt rakva, hogy az eget látni lehessen. Az ünnep előtt már hetekkel elkezdtük készíteni a sátor díszeit. Színes papírból füzérláncokat ragasztottunk, meg madárfigurákat rajzoltunk, kivágtuk, és kiakasztottuk ezt is a sátorra. A díszeket mindig újra kellett csinálni, és az olyan jó volt. A színes papírláncokat a mamánkkal és a testvéreimmel csináltuk. Apám mindig hozott egy különleges izraeli gyümölcsöt, amit szagolgatni kellett. Etrog volt a neve. Zöldalmára vagy talán a gránátalmára hasonlít inkább jellegében. Apám hozott pálmaágat is, ez is az ünnep fontos kelléke volt. Én azt hiszem, hogy a hitközség gondoskodott róla, hogy ez meglegyen minden évben. Egyébként csak úgy, Kolozsváron, nem hiszem, hogy lehetett ezeket a különleges dolgokat kapni. Ilyenkor a sátorban étkezett a család, ahová a család más tagjait is meghívtuk. Ahogy már említettem, nálunk mindig volt vendég a családból. Ilyenkor ő is részt vett a Szukoton. A házból is meghívtuk a zsidó lakókat. Azt hiszem, enni nem ettek velünk, csak a sátrat nézték meg, és apám megkínálta őket borral. Ez a sátor hét napig állt. Csak étkeztünk ott, aludni a lakásban aludtunk. A ház lakói tiszteletben tartották ezt a szokást, nem gyújtották fel egyszer se a sátrat.

Egyébként a körmöket is el kellett égetni, erre is emlékszem gyerekkoromból. Azt nem tudom, hogy miért, de amikor anyám levágta a körmünket, azt hiszem, hogy egy fakanálra gyűjtötte össze, és rögtön a sparheltbe dobta és elégette. Ez a szokás azért volt, mert a levágott köröm még élőnek számított. Ez természetesen nem kapcsolódott egyik ünnephez sem, ezt akkor csinálta anyám, amikor a körmünket vágta.

Kolozsváron volt háziáldás [lásd: mezüze] kitéve nemcsak a bejárati ajtón, hanem bent a lakásban is minden szoba ajtófélfáján. Ez természetes volt akkor. És apám minden reggel föltette az imaszíjat, meg a bátyám is. Ez is teljesen természetes volt. Ernőnek volt bár micvója, emlékszem. Az apám mellékkeresetként tanított zsidó gyerekeket bár micvóra. A zsidósághoz semmi közük nem volt, mármint otthonról nem hoztak semmit, és akkor ott tanulták meg, apámnál. A bár micvónak vannak jellegzetes dallamai, és az apám a másik szobában tanította ezeket a gyerekeket, és én már réges-régen kívülről tudtam az egészet, ők meg képtelenek voltak ezeket a dallamokat megtanulni. Egyébként Kolozsváron a zsidók inkább magyarul beszéltek. Teljesen a magyar kultúrában éltek, és meg is hálálta nekik ezt a magyarság!

Pénteken [lásd: szombat] mindenki nagyon szépen megmosakodott. Anyám egész nap sütött-főzött, apám hazajött a templomból, akkor anyu meggyújtotta a gyertyát [lásd: gyertyagyújtás; péntek esti gyertyagyújtás], és akkor apám tört a kalácsból. Mindenki kapott egy darabot a kalácsból, és mindenki kapott egy nyalat bort is. Ez a szokás később átment a kereszténységbe is, az ostya meg a bor tulajdonképpen ebből ered. Ez a barchesznek mondott kalács volt. Azt mindig sütöttük. Otthon dagasztottuk, és elvittük a pékhez, és a pék megsütötte. Volt kóser pékség, ugyanúgy vittük, mint a sóletet. De a kenyeret is anyám dagasztotta, mindig csütörtökön mentünk a kenyérért, és két óriási kenyér lett belőle. Dúca volt a kenyérnek, ez ilyen kiemelkedő része a kenyérnek, azon mindig veszekedtünk a testvéremmel, hogy ki egye a dúcot. Meg ami maradt tészta, abból anyukám csinált lángosfélét. A sparheltnek volt egy lapos sütőrésze, azon csinálta, és szilvalekvárral megkenve, az világ csodája volt.

Édesanyám jellegzetes zsidó ételeket főzött. Jellegzetes étel volt a sólet, és azt minden pénteken elvitték a pékségbe [Valószínűleg csütörtökön vitték el a pékségbe, és pénteken vitték haza, a péntek esti, a szombat bejövetele utáni vacsorára. – A szerk.]. Minden pénteken sóletet ettünk. A szombati ebéd a töltött libanyak volt, amit én utáltam, akkor a töltött hal, a gefilte fis, az is egy jellegzetes zsidó étel. A halat föl kell vágni, és megtölteni, már nem tudom, mivel, és köréje rakni sárgarépát, meg kell főzni, és hagyni kell, míg megkocsonyásodik. Nagyon finom volt. De én főleg a süteményekre emlékszem. Volt a flódni, ami egy rakott sütemény, meg bejgli. A rétest nyújtották az asztalon, körbejárták és huzigálták. Volt a kindli, ami olyan volt, mint a bejgli, de mézzel és mazsolával volt töltve, és nem volt benne dió. De én nem ettem a mazsolát, mindig odaadtam a testvéremnek.

Kolozsvárt csak zsidókhoz jártunk vásárolni. Ez egy fontos szempont volt. Szempont volt az is, hogy közel legyenek a lakásunkhoz. Mi odajártunk vásárolni, ahol laktunk. Mivel mi csak zsidókkal érintkeztünk, a zöldségestől a hentesig mindent zsidó kereskedőktől vettünk meg. Auschék voltak a zöldségesek. A Janovitstól hoztuk a tejet. Ez egy kóser tejbolt volt, saját tehenei voltak. Egy nagy kannával hozták hozzánk egyszer vagy kétszer hetente. Egy román férfi volt a kihordó, de jiddisül beszélt a zsidó ügyfelekkel mindig. Zsidó volt a pék, akihez a kenyeret vittük süttetni. A patikus egy Fodor nevű zsidó ember volt. Rosenzweig volt a ruhakereskedő. Ezek mind Kolozsvár belvárosában voltak. Ez volt a főutcája Kolozsvárnak. Fogalmam sincs, hogy a húst honnan hoztuk. Nem volt jégszekrényünk, az biztos. Anyám biztos azonnal földolgozta a húst. Volt kóser mészárszék és sakter is Kolozsváron, de részleteket már nem tudok.

Annak, hogy mi csak zsidókkal érintkeztünk, több oka is volt. Egyrészt apám vallásossága, nagyrészt azonban a lappangó antiszemitizmus. Bőven benne volt a románokban is, csak nem nyilvánították ki annyira, mint most itt. Egyszer volt, hogy az apámat megverték román diákok. Az utcán elkapták, és megverték, mert szakállas volt, és mert zsidó. Hazajött és három-négy napig nyomta az ágyat, annyira beteg lett. Egyszer arra is emlékszem − ez a magyarok bejövetele után volt 1940-ben vagy 1941-ben [lásd: második bécsi döntés] −, hogy mentünk az utcán apámmal, halál pontosan emlékszem erre a jelenetre, és jött egy magyar kiskatona, és elkezdte ráncigálni az apám szakállát, mire apám lekent neki egy akkora frászt, hogy nekiesett a falnak. És apu elkezdett kiabálni, hogy én szabad magyar polgár vagyok, és hogy hozzám ne nyúljanak. Én meg rángattam a kabátját, hogy menjünk, de ő nem hagyta magát. Senki nem jött oda segíteni. A katona aztán föltápászkodott, és elsündörgött. Szóval kemény legény volt az apám. Óriási tenyere volt, és nagyon kemény ember volt. Rendszeresen tornázott. Engem is megtisztelt a kezével párszor. Engem is ért egypár antiszemita megnyilvánulás. Kolozsváron, amikor apámat megverték, és én vele voltam, akkor engem ugyanúgy lezsidóztak, mint apámat. Engem mint gyereket azonban nem bántottak.

Kolozsváron zsidó óvodába jártam, ott héber meg jiddis dalokat és táncot tanultunk. Aztán zsidó elemibe jártam. A templom mögött volt az iskola, és én oda jártam elemibe. Hatévesen kezdtem az elemit, ez négy évig tartott. Az elemiben is csak zsidók voltak. Ott románul tanultunk. Ott is volt hittanóra, és ott tanított apám. Fura volt, amikor engem is tanított. Négy éven keresztül tanultam tőle a hittant. A gimnáziumban már más tanította. Volt egy Fried nevezetű hittantanár, ő tanított később. Aztán elkezdtem a gimnáziumot, a Liceu Principessa Ilianát, Ilona Hercegnő Líceumát. Ez egy román gimnázium volt. Szombaton nem írhattam, úgyhogy magántanuló lettem. Négy év volt az elemi, és utána egy évet jártam ebbe a gimnáziumba. Akkor járt hozzám egy magántanár, egy felsőbb gimnazista fiú. Nem tudom, hogy milyen gyakran jött. Zsidó fiú volt természetesen, akivel magyarul beszéltünk. Fränkl Dodónak hívták. Bejártam vizsgázni, azt hiszem, hogy csak év végén volt vizsga. Ez egy évig tartott. Amikor a magyarok bejöttek, engedélyezték, és alakult egy zsidó gimnázium Antal Márk vezetésével, aki egy remek ember volt. Akkor már minden magyarul volt, 1939−40-ben. Két évet jártam oda. A zsidó gimnáziumban ötvenketten voltunk az osztályban, és heten maradtak életben közülük.

Különórára nem jártam, mert nem volt rá pénz. Nem tanultam sem zongorázni, sem táncolni. Mi, gyerekek iskola után hazamentünk. Olyan volt, hogy zsúrra meghívtak. Rendszerint olyanra, ahol apám tanított bár micvóra zsidó gyerekeket. Ez még Kolozsváron volt. Kakaós kalácsot ettünk mindig, erre emlékszem. A gimnáziumban gyakran összejöttünk mi, fiatalok valakinek a lakásán. Ahol volt zongora, aki tudott, zongorázott, meg verseket szavaltunk. A gimnáziumnak volt önképzőköre, én ott szavaltam. Én azt gondolom, hogy kultúréletet éltünk.

Kolozsváron az iskolában, az elemiben, de a gimnáziumban is többen jóban voltunk, de volt egy nagyon jó barátnőm, a Skamperl Aliz, nem olyan régen halt meg, Bukarestben. Vele végig jártam az elemibe is és a gimnáziumba is. Őt deportálták Auschwitzba, de visszajött, és férjhez ment. Nem sikerült a házassága, és aztán férjhez ment egy román emberhez, és Bukarestbe költözött. A bukaresti rádióban dolgozott. Gyakorlatilag a haláláig volt kapcsolatom vele. Leveleztünk. Volt egy nagyon beteg lánya, egy vírusos influenza következtében megbénult a fél oldalára. Egyszer vitte Párizsba, és megírta nekem, hogy mikor mennek, és én kirohantam a Teleki téri piacra, és vittem egy zsáknyi élelmiszert neki. Friss gyümölcsöt például, és ők olyan boldogok voltak.

Talán lehettem olyan tizenöt-tizenhat éves, amikor először voltam az operában, Kolozsvárt. Legkedvesebb unokatestvéremmel, Lajuval mentem. Ez nagy élmény volt nekem akkor, de sokat az operában nem voltam, mert nem szerettem annyira magát a műfajt. Moziba viszont sokat jártam. Gyerekkorom óta mozibolond voltam. Szerencsém volt, mert, a főtéri mozi tulajdonosa az apám hitközségének tagja volt, úgyhogy oda ingyen beléphettem, és minden filmet megnéztem. Oda általában egyedül mentem. A nevére már nem emlékszem sem a mozinak, sem a tulajdonosnak. Minden felnőtt filmet láttam akkor, például különböző Gary Cooper- meg Greta Garbo-filmeket, amik mára már nagyon elavultnak számítanak, de akkor az nagy szenzációnak számított [Greta Garbo (1905−1990) – svéd származású hollywoodi színésznő. Gary Cooper (1901−1961) – kétszeres Oscar-díjas amerikai színész. – A szerk.]. Ezek a filmek feliratozva voltak, mert akkor szinkron még nem volt. Színházra nem emlékszem, hogy lettem volna, de volt egy hely Kolozsváron, amit úgy neveztek, hogy Goldmark-terem, és anyám tagja volt a WIZO-nak, és a WIZO-ban voltak mindenféle pompás előadások, hetente. Általában élőképeket adtak elő. Az olyan volt, hogy elöl állt egy csoport, és valamit ábrázolt, hátul pedig szólt a kórus. A Lea nővéremnek nagyon szép hangja volt, és ő a kórusban énekelt. Megelevenítettek például egy vándor zsidó társulatot, és hátul a kórus énekelt. Én meg szavaltam, egész kicsi voltam, lehettem olyan hat-hét éves. Föltettek egy pódiumra egy asztalt, mert különben ki se látszottam volna, és szavaltam, hogy: „Eljöttök-e ó népem szép leányai, ha ostrom dönti várunk kapuit. Eljöttök-e büszkén síkraszállni, mint egykor Eszter, Debóra, Judit?” Ez a vers Patai József: Eljösztök-e? című verse volt [Patai József (Gyöngyöspata, 1882 – Tel-Aviv, 1953) – író, költő, műfordító. 1908–1921 között budapesti gimnáziumi tanár, 1912-től a Múlt és Jövő című zsidó folyóirat szerkesztője. 1940-ben kivándorolt Palesztinába. – A szerk.] Meg ilyeneket. Eredendően a nővéremet akarták kitanítani, de ő képtelen volt megjegyezni ezeket, és akkor én szavaltam. Meg is jelent az „Új Kelet” című lapban olyan szavakkal, hogy „Klein Icuka szavalóművész”. A Ziszut nem tudták értelmezni, és így lettem Icu. Hogy a szüleim jártak-e moziba vagy színházba, azt nem tudom. Gyakran biztos nem voltak. A Goldmark-teremben viszont anyám rendszeresen részt vett az előadások előkészítésében.

Rendszeres családi nyaralásokra nem jártunk. Engem időnként elküldtek egyik vagy másik nagyszülőhöz Nagysomkútra vagy Szilágycsehre. Nem volt ez rendszeres, kevésre emlékszem ebből. Egy vagy két hetet töltöttem ilyenkor falun. Szilágycsehen talán kétszer voltam gyerekkoromban. Egy gyerekkori nyaralásra emlékszem azonban, ami egy Kiruca nevű román falucskában volt. Ez egy gyerektábor volt, ahol csak zsidó gyerekek voltak. Hegyek között álomszép vidéken volt ez a tábor, amit sokáig nem élvezhettünk, mert kitört a skarlátjárvány, és egy gyerek és egy tanár belehalt. Mi hat hétig voltunk karanténban ott, a hegyek között. Tetvesen és rühesen érkeztem haza, mert senki nem foglalkozott velünk. Nem volt idő törődni az egészséges gyerekekkel.

Anyám reumás volt, és elmentek egyszer apámmal Szlovákiába, egy gyógyfürdőbe nyaralni [Az interjúalany Pozsonyra emlékszik, de valószínűleg a szlovákiai Pöstyénről van szó, mert Pozsonyban nincs gyógyfürdő. − A szerk.]. Egyszer voltam a szüleimmel egy erdélyi gyógyfürdőben, aminek Büdöspatak volt a neve. Csak egyszer voltunk ebben a gyógyfürdőben. Emlékszem, egész kicsi lány voltam, és egész sötétben kellett hazabotorkálni, nem tudom már, honnan, és apám ölben vitt, nem látott semmit, és beleejtett egy csalánbokorba, és ez nagyon kínos volt. Csak én és a szüleim, tehát hárman voltunk ott. A szüleim 1936-ban kimentek Palesztinába megnézni, hogy milyen ott, és az anyám nem bírta a klímát. Nagyon rossz időben mentek, augusztusban, egy társasutazással, hajóval. Anyám mivel nem bírta a klímát, nem maradtak ott, és nem mentünk el időben. A nagyobbik nővérem, Sosáná, aki egy szépség volt, már kint volt akkor. Ő már 1934-ben kiment Palesztinába. Apám kiutazott cionista kongresszusokra, például Bázelbe, meg ahová kellett, de ez persze neki nem volt nyaralás.

Édesapám és édesanyám Izraelben haltak meg. Úgy kerültek ők Izraelbe, hogy a Kasztner- csoport kivitte őket [lásd: Kasztner-csoport; Kasztner-vonat]. Apám az erdélyi cionista mozgalom egyik vezetője volt, és mint olyan fölkerült erre a vonatra az egyik nővéremmel (Leával) és az anyámmal. Ez 1943-ban volt [A Kasztner-vonat 1944. június 30-án hagyta el Magyarországot, a csoport tagjainak egy része augusztusban, a többiek novemberben (decemberben?) hagyták el Bergen-Belsent. – A szerk.]. Voltak először nyolc hónapot Bergen-Belsenben a sonderlágerben, ami azt jelentette, hogy őket nem vitték gázkamrába, mert ez volt a megegyezés Kasztnerrel, és utána kerültek először Svájcba, és onnan mentek ki Palesztinába. Én még előttük, 1941-ben mentem ki. Akkor volt a Kállay-kormány [Kállay Miklós 1942. március és 1944. március között volt miniszterelnök. 1941-ben Teleki Pál, ill. Bárdossy László volt a miniszterelnök. – A szerk.], és ez a kormány engedélyezett két gyerekcsoportot kimenni Palesztinába. Tulajdonképpen ezek menekített lengyel és szlovák gyerekek voltak, és kellett tölteléknek egy pár erdélyi vagy magyarországi gyerek is, hogy úgy nézzen ki, mintha magyar vonat lenne. Ötven-egynéhányan mentünk ki vonattal végig Románián, Törökországon, Szíria, Libanon és végül Palesztina. Én tizennégy éves voltam, amikor kikerültem. Az ok, hogy a családból szinte mindenki elment Palesztinába, az volt, hogy mi mindnyájan cionisták voltunk.

Amióta eljöttem Kolozsvárról 1941-ben, azóta kétszer voltam ott, de negyven évvel ezelőtt voltam utoljára. Nincs mit ott nagyon csinálnom. Tizennyolcezer zsidót vittek el onnan, szinte alig maradt ismerős. Auschwitzba vitték az embereket onnan. Kolozsvárról talán hatan-heten kerültek Izraelbe úgy, mint én. Amikor ott jártam, még egy-két ismerőst leszólítottam, de a rokonok közül a Csehi Gyula volt az egyetlen, aki ott maradt. Ő egy kitűnő ember volt. Már a felszabadulás után ő is volt nálunk, meg mi is voltunk nála. Az első feleségét deportálták, aztán elvett egy második feleséget, két gyereke született. Aztán ő is meghalt, és így gyakorlatilag teljesen megszűnt a kapcsolatom Kolozsvárral. Nagyon sokszor fölrémlik bennem a gyerekkorom, amikor a tévében látom Kolozsvárt.

A szüleim Haifán telepedtek le. A nővérem, aki szintén Haifán lakott, rettenetesen szenvedett a nedves tengeri levegőtől, nagyon fájt a háta, és azt mondta az orvos, ha meg akar gyógyulni, akkor el kell mennie a sivatagba. Akkor költözött le Beér-Sevára, és most is ott lakik, és magával vitte a szülőket is. Ott is vannak eltemetve. A mamám 1976-ban halt meg. Nagyon beteg volt, magas vérnyomása volt, epeköve meg mindenféle. A két nővérem még él. A Sosáná Beér-Seván egy nyugdíjasházban, a Lea meg egy faluban él, Nordiának hívják, Netanjától nyolc kilométerre található

A Sosánának volt egy lánya az első férjétől, akit 1938-ban megöltek az arabok. Teherautó-sofőr volt, és lelőtték. Jacob Fischgrund volt a neve, és Szlovákiából származott, valahonnan Pozsony környékéről. Ők egymás között héberül beszéltek. Amikor a nővérem megözvegyült, nem bírta eltartani a lányát, úgyhogy beadta egy kibucba egy családhoz, akiket mindmáig imád, és eljár hozzájuk, szóval második szülei lettek. Ahavának hívják a lányt, mi Ahuvának nevezzük. Az azt jelenti, hogy akit szeretnek. A nővérem rettenetesen sokat dolgozott. Másodszor is férjhez ment Jichák Sadmonhoz,  aki egy tünemény pasas volt. Én ismertem, mert gyakran jártam le, és járok le most is hozzá. Akkor született egy fia, David Sadmon a neve, aki elvégezte az egyetemet, aztán tiszt lett, és megunta, hogy állandóan behívják, és elment Amerikába. Megnősült még Izraelben, és ott született kint az unoka is, a Jonathan. Amerikából néha elmegy az anyját meglátogatni. A vallást ő már nem tartja, azt hiszem, csak az Újévet. A nővérem sem vallásos. Mesélte, hogy jöttek körbekínálgatni a gyertyát, de ő azt mondta, hogy nem. Ő nem Auschwitz miatt döntött úgy, hogy nem lesz vallásos, hanem már sokkal korábban valami ostobaság miatt. Hosszúnapkor a szigorú böjt idején lehetett olyan tizenöt-tizenhat éves. Evett valamit, és azt mondta, ha most nem csap belém az Isten nyila, akkor nincs Isten. És nem csapott belé. Ettől fogva ő sem hisz. A másik testvérem sem maradt vallásos. Ő megint egy másfajta közösségbe került, egy jobboldali mozgalomhoz tartozott a férje.

A Lea férjnél volt, aztán a férj meghalt. A férjnek Stern volt a vezetékneve, a keresztnevét már nem tudom. Van egy fia, akinek a kezét gyakorlatozás közben levitte a gránát, úgyhogy fél karja van. Ariel a neve, az őrzőangyalt jelent. Egy gyárban dolgozik a fiú, amiről nem szabad tudni, hogy mit gyártanak ott. A testvéreim beszélnek magyarul, és amikor meglátogatom őket, akkor magyarul, románul, héberül, jiddisül beszélünk. Ahogy éppen jön a szánkra a szó, úgy beszélünk éppen. Ők Izraelben héberül beszélnek egymással. 

Amikor eljöttem Kolozsvárról, egy teljesen más világba cseppentem, de nagyon jó volt, mert fiatal voltam. Palesztinában én először egy mezőgazdasági iskolában voltam. Ben Semennek hívták ezt a falut. Ott tanultunk nyelvet, már akinek kellett, mert én gyerekkorom óta beszéltem héberül apám révén. Egy virágkertészetben dolgoztam ott, nagyon szép volt. Azt hiszem, hogy egy évet voltam ott, mert utána elmentem egy kibucba, mert volt egy csoport, akik két évvel hamarabb mentek ki Palesztinába, kolozsvári fiatalok, és azok csábítgattak, hogy jöjjek a kibucba. És akkor én elmentem. Akkor lehettem olyan tizenöt éves.

A kibuc a Kineret partján volt, az a Genezáret magyarul. A kibuc helyéül egy régi helyet örököltünk. Ez a kibuc tulajdonképpen akkor alakult, vagy nagyon az elején tartott.  Voltak kőházak, és voltak sátrak. Én sátorban laktam két fiúval, mert ez úgy ment, hogy fiúk és lányok vegyesen laktak. És miután nekem nem volt foglalkozásom, sokadmagammal úgy hívták, hogy pkak, vagyis dugó, azokat mindig oda dugták be, ahol éppen hiányzott valaki. Hol a konyhán, hol az istállóban voltunk, vagy például egy másik kibucban, ahol csak dolgoztunk, emlékszem, narancsdzsemet gyártottunk. Ott kellett nyolc órát állni a gépnél, és nyomni a fél narancsot. És nagyon sokat dolgoztunk. Volt közös kaja, cukor nem volt, úgyhogy datolyával ittuk a teát. Finom volt nagyon. Akkor export se nagyon volt, úgyhogy a teheneket naranccsal etették, nem volt mit csinálni. Törökországból hozott sós halat ettünk. Úgy hívták, hogy lakerda, ami ma a legnagyobb csemegének, drágaságnak és ritkaságnak számít Izraelben, de annak idején a törökök se tudtak máshova exportálni, úgyhogy oda hozták. Közös mosoda volt, meg raktár, és onnan kapta az ember a ruhát, nem biztos, hogy pont olyat, ami jó volt ránk. Rövidnadrágban és khaki blúzban jártunk. A lányok is ugyanúgy jártak. Esténként pedig táncoltunk. Hóráztunk, ment a hepaj. Volt egy tangóharmonikás, egy fiú, aki nem a kibuc tagja volt, de imádott ott lenni, egy magángazdának a fia volt, parasztgyerek, és ő jött át tangóharmonikázni. Szép holdas éjszakákon kijártunk fürödni a Kineretbe. Vallási élet nem volt egyáltalán, ez egy vallástalan kibuc volt. Én apámnak megmondtam, hogy én Auschwitz óta nem hiszek. Ha ezt engedte a följebbvaló, akkor nem érdemli meg, hogy az ember higgyen benne. A kibucban csomó kolozsvári volt. Olyan játékokat játszottunk velük, hogy fölsoroltuk, hogy Kolozsváron melyik utcában melyik üzlet következik egymás után, például a zöldséges, a patika, és az nyert, aki többet föl tudott sorolni. Ez játék volt inkább, mintsem nosztalgia.

Talán két évig voltam a kibucban. Nem éreztem jól magam. A kibucban nincs magántulajdon, minden közös, de voltak olyanok, akik külső munkákat vállaltak, azok szereztek pénzecskét. Azok vettek egy rádiót, az ágy alá tették, és úgy hallgatták, hogy nehogy a többiek meghallják. Szóval az egyenlőtlenségek már ott megmutatkoztak, és én ezt ott meguntam. Kiszerettem a kibucból, és elmentem Haifára, ahol a nővérem lakott, és én is vele laktam egy darabig. Haifán mindenfélét csináltam. Voltam gyerekőrző, voltam bejárónő, voltam eszpresszóban fölszolgálónő, szóval mindenfélét csináltam körülbelül egy évig. És akkor találkoztam a Lacival, a későbbi férjemmel. 1946-ban beleszerettem egy leszerelt, az angol hadseregben szolgált pesti fiúba, aki mindenáron vissza akart menni Budapestre, nem érezte jól magát Izraelben. Spiegel Lászlónak hívták, utána lett Sarlós, amikor hazajöttünk, akkor magyarosított [Sarlós László (1920–2002) 1938-ban származása miatt itthon nem vették fel az egyetemre, ezért elment Palesztinába, ahol mérnöki tanulmányokat folytatott, majd 1941-ben belépett az angol hadseregbe. A háború után visszajött Magyarországra, de nem sokkal ezután kémkedés vádjával 9 év börtönre ítélték. 1955-ben amnesztiával szabadult. Szabadulása után textilmunkásként tudott csak elhelyezkedni, később aztán a Kultúra Külkereskedelmi Vállalathoz került, ahol a háború alatt elnéptelenedett zsidó hitközségeknél talált értékes könyvtárak − főleg külföldön történő − értékesítésével foglalkozott.  Olyan sikeres volt ebben, hogy 1964-ben a Kultúra londoni képviselőjévé nevezték ki. Visszatérése után 1967-től 20 évig volt a Zeneműkiadó vezetője (Forrás: Muzsika, 2002. december). − A szerk.].

A férjemmel úgy ismerkedtem meg, hogy egy albérletben lakott ötödmagával egy Róth Arankánál Haifán. Ő egyedül ment ki 1938-ban, a többiekkel már kint ismerkedett meg. Laci menekült Palesztinába. Ő a brünni textilfőiskolán tanult, mert az apja is textiles volt. Tizennyolc évesen érettségizett, és rögtön utána járt oda egy évig. Amikor közeledett a német veszedelem, és látni lehetett, hogy ebből jó nem lesz Csehszlovákiában, akkor lehetett még venni ún. certifikátot − ez egy kivándorlási engedély volt, amit pénzért lehetett venni −, és az apja vett egyet neki. Így ment ő ki, és Haifára került. Először egy kibucban volt három hónapig, és utána beiratkozott a műegyetemre. Akkor elkezdődött a háború, és elkezdték toborozni a fiúkat, és az öt fiú így lépett be a hadseregbe. Öten voltak magyar fiúk, és amikor a németek átvonulást kértek Magyarországon Jugoszlávia felé 1941-ben, ők elhatározták, hogy meg kell menteni a haza becsületét, és mind az öten bevonultak angol katonának. A férjem így végigcsinálta a második világháborút, a térképészeknél volt. El Alameintől Olaszországig többször volt a fronton. Amikor leszereltek, a férjem mondta, hogy ezt meg kell ünnepelni. Volt egy Éva nevű barátnőm, akinek szóltak a fiúk, hogy „Éva, nem tudsz hozni egy barátnőt?” És ez a barátnő voltam én, és az első tangónál egymásba szerettünk. Egy héten belül elhatároztuk, hogy összeházasodunk, és elvittem őt a szüleimhez, akik nem voltak elragadtatva tőle, mert ő is teljesen vallástalan volt.

A férjem szülei Budapesten éltek, a Király utca 95-ben. Az apósomat Spiegel Árminnak hívták. Az anyósom pedig Spiegel Berta volt. Én soha nem találkoztam velük. Apósom textilkereskedő volt, amíg tönkre nem ment. Az apósom üzlete a Váci utcában volt, ahol most az Anna bár van. A fölött, az első emeleten volt az üzlet. Viszonylag jó módban éltek. Volt egy nyaralójuk Balatonszéplakon például. A férjem a Zsidó Gimnáziumba járt. Azt hiszem, hogy a Wesselényi utcában volt ez a gimnázium [Amikor a férje középiskolás korú volt, akkor a gimnázium már az Abonyi utcában működött. Lásd: Zsidó Gimnázium. – A szerk.]. A férjemnek volt egy nővére, a Bözsi. Azt hiszem, éppen Újévet, Ros Hásánát ünnepelték.  Egy bombatámadáskor, amikor robbant egy bomba a Király utca 95-ben, meghaltak a szülei, és még hatvan ember halt meg akkor [lásd: Budapest bombázása]. Bözsi is ott halt meg, és a férjem sógora is. Ez 1942-ben volt, és ott volt egy nagyon érdekes eset. Egy Erdődy János nevű író is ott volt a közelben egy nagy kutyával, és a kutya rettenetesen vonyított, és azt mondták, hogy vigye ki a kutyát, mert nem lehet elviselni. Ő kivitte a kutyát a vasajtón túlra, és ő életben maradt.

A férjem mérsékelten ortodox családból jön. A Vasvári Pál templomba járt az apósom, és oda elvitte férjemet is. Úgy nagyjából tartották a dolgokat, de a férjem már nem. Amikor meg hazajöttünk, akkor meg már végképp nem. Mi egymás között magyarul beszéltünk, de kinn Izraelben is. Ő elég gyengén beszélt héberül, mert ő mindig magyarok között volt. Tudott pár jiddis szót, de jiddisül nem beszélt. Az angol hadseregben meg angolul beszéltek. Ha nem akartuk, hogy a gyerek értsen valamit, akkor azt héberül mondtuk.

Az esküvőnk még kint volt Haifán, 1946-ban. Valahol béreltek a szüleim egy vendéglőt. Volt fehér ruhám, de rövid, és a rabbi összeadott a hüpe alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Jött a rabbi, és elmondta az imát, és fölhúztuk kölcsönösen a gyűrűt, és egy poharat ledobtak, és azt el kellett taposni. Ezt a jeruzsálemi templom pusztulásának a jelképeként kellett eltaposni. Ott voltak a szüleim is, és egy nagyon édes dolog történt. Az esküvő előtt egy nappal nem szabad találkozni a házasulandóknak. Persze én kilógtam, mert Laci egy házzal arrébb várt, dumcsiztunk egyet, és hazamentem, és azt mondta az apám: „Lánykám, olyan sápadt vagy, nem ettél még, egyél valamit, mert nem szabad esküvő előtt enni sem, de ne mondd meg az anyádnak!” Aztán hazajött anyám, és azt mondta: „Gyerekem, milyen sápadt vagy, egyél valamit!”. Úgyhogy jött az esküvői ebéd, és én egyáltalán nem tudtam enni, és akkor azt mondták, hogy a menyasszony izgatott a nászéjszaka miatt. Persze a nászéjszaka már réges-rég megvolt. A régi szokás szerint azért nem szabad enni, hogy a bűnökre emlékezzenek, mielőtt összeházasodnak. Ugyanazt az imát kell elmondani, amit Jom Kipurkor, „a bűnt, amit elkövettünk, bocsásd meg nekünk!”, de ezt most már nem tartják.

Ő akart tulajdonképpen visszajönni, és így jöttünk Budapestre. Azért akart hazajönni, mert kommunista volt. Nagyon hitt az eszmében, és mi hazajöttünk építeni a szocializmust. Én szerelemből és mint feleség, természetes hogy követtem. A családom természetesen nem volt lelkes. A nővérem, a Sosáná azt mondta, hogy „dögölj meg, amikor a hajóra lépsz, ha nem akarsz visszajönni”. Ővele a mai napig a legjobb barátságban vagyok. A szüleim sírtak, apám azonban idézte a Bibliát, hogy a nő kövesse a férjét. Ők azt hitték, hogy csak hazajövünk a Laci örökségéért, amiből semmi nem maradt a bombatámadás miatt. Reménykedtek abban, hogy egyszer visszamegyünk, de később beletörődtek.

Amikor visszajöttünk a férjemmel Izraelből, a határőr Röszkén azt mondta, hogy maguk, zsidók egy hónap múlva úgyis autón fognak járni. Ezzel fogadott minket. Később például a munkahelyemen már nem ért semmilyen negatív dolog azért, hogy zsidó vagyok. A baráti kört teljesen vegyesen alakítottuk ki, katolikustól a zsidóig. A férjemnek voltak itt rokonai, ismerősei, először velük volt kapcsolatunk. Természetesen ők zsidók voltak. Egyébként ez nálunk egyáltalán nem volt szempont, hogy zsidók legyenek. Nekem a legjobb barátnőm, a Mari például katolikus eredendően, abszolút paraszti ősökkel. 1956-ban, a pincében barátkoztunk össze, azóta is a legjobb barátnőm. A baráti köröm is teljesen vegyes. De a szüleimnek fontos volt, hogy a barátok zsidók legyenek. De nálam nem, a fiamnál és az unokámnál meg pláne nem. És ez így sokkal jobb. Nem lehet teljesen elszigetelődni. Gyerekkoromban azonban ez teljesen elképzelhetetlen volt, hogy én például katolikus barátnővel barátkozzam.

Amikor 1946-ban hazajöttünk, először a Laci nagybátyjánál laktunk, a Wesselényi utcában. Simi bácsi volt a neve, de hogy milyen Simon, azt nem tudom. Csak egy adat hozzá jellemzésül, hogy amikor kijöttünk végre a börtönből, és kikerült Laci is, elmentünk őt meglátogatni, akkor megajándékozta egyetlen élő unokaöccsét egy szál angol borotvapengével. Mikor nekünk az égvilágon semmink nem volt, akkor adott egy szál borotvapengét. Pedig megtehette volna, hogy kisegít minket. Mondtam, hogy én soha többé nem akarom látni. A Wesselényi utcából ők Óbudára költöztek. Amikor meghalt, és fölosztották az örökséget, akkor én mondtam, hogy egy gombostű nem kell abból a lakásból. Nagyon szép lakása volt Óbudán, amit aztán a rabbi szemináriumi növendékek kaptak meg. Külföldről jövő orosz és egyéb növendékek örökölték. A Wesselényi utca után az Erkel utca következett. Az Erkel utca 6-ban vettünk egy lakást. Ez egy egyszobás kis lakás volt. A férjem örökölt egy házat a Balatonszéplakon, ami a szüleié volt, Piri Villa volt a neve. Ezt eladtuk, és abból vettük az Erkel utcai lakást.

1946-ban érkeztünk Budapestre, és akkor elkezdtünk dolgozni. Laci a magyar hadseregnél helyezkedett el, mert olyat kerestek, aki angolul tudott. A párt segített neki elhelyezkedni. A gépkocsihadosztálynál volt százados. Én héberórákat adtam, azokat tanítottam héberül, akik ki akartak menni. Utána tisztviselő voltam. A háború utáni élet elég szegényes volt. Mindent csak jegyre lehetett kapni. Volt kenyérjegy, lisztjegy, cukorjegy stb. [lásd: jegyrendszer Magyarországon]. Akkor jött a Rajk-per, minden külföldről hazajött gyanús lett, és lecsuktak minket. A villa árából maradt pénz, és az ott volt az íróasztalban, és amikor értünk jöttek, meglátták a pénzt, és azt mondták, hogy ez a kémfizetés. És volt egy pici mackóm, aminek levehető volt a feje, és egy üvegfiola volt benne, és akkor azt kérdezték, hogy ebben volt a méreg? Hát a kémnél méregnek is kellett lennie. Először a férjemet vitték el, és még aznap éjjel elvittek engem is. Azzal indokolták ezt, hogy a férjem angol kém, és nekem tudni kellett, hogy ő kémkedik az angoloknak. Ami persze nem volt igaz. Én ültem az Andrássy út 60-ban három hónapig, és utána majdnem három évet Kistarcsán internálótáborban. 1950. október 26-án vittek el, és 1953 augusztusában szabadultam, amikor Nagy Imre megszüntette az internálótáborokat.

Kistarcsán „remek” volt. A kihallgatásomkor voltak némi antiszemita megjegyzések az Andrássy út pincéjében, később Kistarcsán is. A legszebb kihallgatásom 1952-ben volt. Kirendeltek Kistarcsára egy tanszázadot, akik rajtunk tanultak kihallgatni. Én is odakerültem egy ilyen pasas elé, és kezdte mondani az életrajzot, hogy mikor születtem, meg hogy az apám az erdélyi cionista mozgalom vezetője volt. Azt kérte tőlem, hogy mondjam el még egyszer, mert ő írni akarja. És elmondtam, és kábé egy második elemista gyorsaságával írt. Amikor odakerültünk, hogy az apám a cionista mozgalom vezetője volt, akkor megkérdezte, hogy „mi az a cianalista?”. És akkor elmagyaráztam neki, hogy az apám 1938-ban kint volt Bázelben a cionista kongresszuson. „És akkor szervezte be magát?”, kérdezte. Hát ez mutatta a szellemi képességeit. És amikor odakerültünk megint, hogy 1941-en kimentem Palesztinába, akkor megint megkérdezte, hogy „és miért ment oda?” Akkor már nagyon tele volt a hócipőm vele, és azt mondtam neki, azért, mert nem akartam Auschwitzban megdögleni. Azt kérdezte akkor tőlem: „Miért, maga zsidó?”

Kistarcsán körülbelül négyszáz női fogva tartott volt. Tulajdonképpen a magyar társadalom teljes keresztmetszete ott volt akkor, ami annyit jelentett, hogy a grófnőtől a kulákasszonyig, a újságírótól a színésznőig minden társadalmi rang és foglalkozás, valamint vallás képviseltette ott magát. Úgy bántak velünk, mint a bűnözőkkel. Ujjlenyomatot vettek mind a tíz ujjunkról, elölről, oldalról lefényképeztek, meztelenre vetkőztettek. Priccsen aludtunk, az ágyban szalmazsák volt, ami nagyon szúrt. Hetente egyszer, szombaton volt a fürdés. A fürdőhelyiségben volt egy bádogvályú négy csappal. Ott kellett lemosakodnia százhúsz embernek, ami azt jelentette, hogy hét-tíz ember jutott egy csapra. Kábé tíz perc alatt kellett tetőtől talpig megmosakodnunk, aztán elzárták a vizet. Sokszor szappanosan mentünk vissza a szobára, mert nem jutott idő megmosakodni. Vizes hajjal mentünk vissza a szobánkra, ami a tábor másik oldalán volt. Amikor először mentem fürödni, azt hittem, hogy ez egy haláltábor, és féltem kinyitni a csapot, mert nem tudtam, hogy víz jön-e belőle vagy gáz. Iszonyatos volt. Annál is inkább, mert tudtam, hogy ez a háború előtt zsidó internálótábor volt.

Ott szereztem életem legszebb barátságát. Ő volt Vámos Magda újságíró, aki húsz évvel idősebb volt nálam [Vámos Magda (1907–1997) – író, újságíró, műfordító, számos regényes életrajz szerzője, ill. társszerzője. – A szerk.]. A legszebb barátság, ami létezik. Nagyon vegyes volt a társaság. A kommunisták félszemmel sandítottak rám, hogy én polgári vagyok, hogy én a Vámos Magdával és az Esterházy Mónika grófnéval beszélgetek. A polgárok meg azt mondták, hogy kommunista vagyok, azoknak meg azért nem voltam szimpatikus.

Az Ítéletlenül című filmben én is szerepelek, mert akartam. A filmet Almási Tamás rendezte 1991-ben. Én abszolút baloldali voltam, kommunista, és ebből a szempontból én vagyok a legtragikusabb alak benne, mert elsírom azt, hogy saját elvtársaim csinálták ezt velem. Azt, hogy mi inkább baloldali érzelmeket vallunk, elég korán eldöntöttük. A férjem már 1942-ben belépett a kommunista pártba. Az angol hadseregben szerveződött egy kommunista társulat, és ott lépett be. Aztán én is. Haifán például Nemes Laci barátom tartott előadást József Attiláról, és én szavaltam az odaillő verseket. Amikor hazajöttünk, rögtön beléptünk az itteni pártba. Hazajöttünk „építeni a szocializmust”.

A férjem először az Andrássy út 60-ban volt három hónapig. Utána volt Vácott, és utána a Kozma utcai gyűjtőfogházban. Ott mint térképész „dolgozott”. Az angol hadseregben is térképész volt. Ott volt vele Mistéth Endre, aki a Kossuth hidat tervezte, aki egy nagyon rendes ember volt  [Mistéth Endre (1912–2006) – mérnök, több híd tervezője, egyetemi tanár. A nyilasuralom alatt részt vett a fegyveres ellenállási mozgalomban. 1945 novemberében a Független Kisgazdapárt delegáltjaként államtitkár lett az Ipari Minisztériumban, 1946 júliusától újjáépítési miniszter, majd amikor a posztot októberben átnevezték, építési és közmunkaügyi miniszter. A Magyar Közösség-ügy néven emlegetett koncepciós perben, 1947-ben koholt vádakkal börtönbüntetésre ítélték, csak 1955-ben szabadult. Szabadulása után három és fél évig rendőri felügyelet alatt állt (Forrás: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány). – A szerk.]. Amikor volt később egy úgynevezett rehabilitációs nyaralás Lillafüreden, együtt nyaraltunk vele, és egy tünemény volt. Én nagyon sokáig nem tudtam róla [hogy hova vitték a férjét az Andrássy útról], és egyszer csak kaptam egy levelezőlapot, írt arra a címre, ahol előzőleg laktunk. Akkor az illető, aki ott lakott, elment egy másik barátnőmhöz, és ő értesített engem a börtönben. Amikor kiszabadultam, jártam rendszeresen beszélőre egyszer egy hónapban. Én szabadultam először, és Lacim 1954. április huszadikán. Ezt onnan tudom, hogy az Hitler születésnapja, nevezetes dátum. Lacit kilenc évre ítélték, és leült négy és felet. És aztán azt mondta neki az egyik, hogy Sarlós elvtárs, magának két évvel hamarabb kellett volna szabadulni, de eltűntek az iratai.

Amikor kijöttem, a barátok féltek, nem mertek befogadni. Nem tudták, hogy hogyan viszonyuljanak hozzám. Az egyik kedves barátnőm eljött egyszer Kistarcsára látogatóba, és utána behívták a pártba, és megmondták neki, hogy ezt nem. Egy másik nő is eljött, de akkor szétesett az egész társaság, és nekem újra kellett építeni mindent. De máig tartó barátságok születtek a börtönben. Kistarcsa után a Vámos Magda segített sokat. Amikor a Laci kijött, és semmink nem volt, akkor Edit della Pergolának a férje, aki Milánóban volt az Operaházban, ő küldött egy bőrkabátot. 1956-ban a nyavalya tört ki minket, mert ugye a bőrkabát egyenlő volt az ÁVO-val [lásd: ÁVH]. Rettegve mentünk az utcán, hogy mikor fognak elkapni.

Amikor kijöttem, mindenfélét csináltam. Először egy vendéglőben éjszaka pucoltam a zöldséget, aztán havat lapátoltam. Aztán albérletben laktam a Királyhágó tér környékén, és a hetedik kerületi Textilmaradék-feldolgozó Vállalatnál dolgoztam, a Király utcában [akkor: Majakovszkij utca]. Reggel jöttem le korán, a hóban az első lábnyom az enyém volt. Amikor Laci kijött 1954. áprilisban, akkor albérletbe mentünk. A Laci együtt ült a Stöckler Lajossal, aki hitközségi elnök és a zsidótanács tagja is volt. Ő szerzett nekünk albérletet a Visegrádi utcában egy Weisz Samu bácsi és Weisz Margit néninél. A Samu bácsi mindig elment kártyázni, hogy megszabaduljon a feleségétől, aki egy bestia volt. Ette az életemet kiskanállal. Mindig mondta nekem, hogy „Ez a fiú olyan sovány − mármint a férjem −, miért nem adsz neki enni?”. És akkor én ráordítottam, mert nincs pénzem. Kerestem hétszáz forintot havonta. A Textilmaradék-feldolgozó Vállalatnál szövetanyagból csináltunk fiúnadrágokat. Tizenhét gombot kellett felvarrni két perc alatt, ez volt a norma. Kézzel varrtuk természetesen, amitől az ujjaink teljesen tönkrementek. Ez az anyag tele volt bolhával. Amikor hazamentem, Lacit kevésbé zavarták a bolhák, de engem nagyon, és akkor Gezarollal behintettem, és úgy feküdtem le. Ezt a munkát még egypár hónapig csináltam a férjem kiszabadulása után is, de a cél az volt, hogy minél hamarabb elkerüljek innen. Ez a munka akkor az „életet” jelentette, hiszen semmink nem volt.

Amikor Laci kijött a sittről, jött a rehabilitáció, és kérdezték, hogy mi a szakmája, mihez ért, és akkor azt mondta, „én azt hiszem, hogy a szervezéshez értek”. Mire közölte az illetékes elvtárs, hogy a szervezés nem szakma. Ennyit a magyarok szervezéséről, most is ez meglátszik, milyen jó „szervezők” vagyunk! Laci először egy vasüzemben próbált elhelyezkedni, de látták, hogy fizikailag nem alkalmas, hogy emelgessen, és akkor elment egy textilgyárba itt, Budapesten, ami a Forgách utcában volt, és imádták. A Textilmintagyártó Vállalatnál lett tulajdonképpen segédmunkás. Annyira szerették, amikor bement leblokkolni, akkor azt mondták, hogy jaj de kár, hogy később jött, mert be akarták választani a munkástanácsba [lásd: 1956-os forradalom; munkástanács]. Hát ez hiányzott volna még az angol kémkedés meg a börtön után!

Nekünk 1956-ban sem jutott eszünkbe elmenni. Én a mai napig másként látom ezt az időszakot.

1956 után rengeteg zsidó kivándorolt Izraelbe, és itt maradtak a könyvek a templomokban, és akkor a Kultúra [Kultúra Külkereskedelmi Vállalat] igazgatója kitalálta, hogy ezeket a könyveket össze kéne szedni, és el kéne adni. Én már akkor a Kultúrában dolgoztam az antikvár osztályon, és mondta a főnököm, hogy ő tud valakit, aki kiválóan tud héberül, és ért a könyvekhez, és ez a Sarlós László. Azt már nem tudom, hogy ki ajánlott be a Kultúrához az antikvár osztályra. Én majd elájultam, mert tudtam, hogy ő mennyire nem tud héberül, és mennyire nem ért az egészhez, de nem bánom, megcsináljuk. Volt egy személyzetis, arra emlékszem, aki állandóan azt hajtogatta, hogy nem veszek fel több sittest, már van kettő. Ettől függetlenül felvett, és így beletanultam a könyvszakmába.

Csináltunk egy könyvesboltot a Székely Mihály utcában, a hatodik kerületben, az Operával szemben. Akkor Kazár utcának hívták ezt az utcát. „Cégtul. Sarlós László, Haszéfer − A könyv”, ez volt a bolt neve. Az volt még felírva a boltra, hogy „Máchzor, Széfer, Tóra, Humás Gemárá, Sulhán Áruch és más héber, zsidótárgyú könyvek vétele és eladása”. A felszámolt hitközségektől vettük a könyveket. Behozták a könyveket, mi csináltunk listákat, és kiajánlottuk külföldre. Laci lement, és vidékről is összeszedte a könyveket. Amikor volt a MUK, a „márciusban újra kezdjük mozgalom” [„MUK” – 1957 elején MUK feliratok jelentek meg a pesti házfalakon. Akik nem tudtak beletörődni a forradalom eltiprásába, azzal biztatták magukat és társaikat, hogy az 1848-as forradalom évfordulóján, március 15-én újra kezdik a harcot: „Márciusban Újra Kezdjük!”. – A szerk.], akkor ment le Laci húszezer forinttal a zsebében Debrecenbe, és meg kellett keresnie a mikvében a Simonovitz nevű bácsit, aki majd kinyitja a templomot. Éjjel négykor ment le Laci, és arra gondolt − ezt utólag mesélte röhögve −, hogy ha most elkapják a rendőrök húszezer ezer forinttal a zsebében, és azt mondja, hogy a Simonovitz bácsihoz jött, ki hiszi el neki. Rengeteg, rengeteg héber könyvet szerzett, és küldtük ki az egész világba a héber könyvkereskedőknek, és nagyon sok pénzt hoztunk a Kultúrának és a magyar államnak. Csak külföldre vittünk. Mi nem adtunk el forintért, csak dollárért. A világ minden országába kerültek így ki könyvek, Kanadától Izraelig. Laci első munkahelye ez volt a Kultúrában. Aztán én is ott dolgoztam vele, és emelgettük azokat a szörnyű nagy fóliánsokat, aminek a lumbágómat köszönhetem. Ezt csináltuk másfél évig, és aztán az új igazgató, aki jött, megijedt attól, hogy cionistának fogják tartani, ezért megszüntette a boltot, holott több dollárt szedtünk össze, mint amennyi a Csepel Művek exportja volt.

Amikor aztán megszüntették a boltot, Laci lett a Kultúrában a nyugatiexport-csoport vezetője, és 1964-ben kiküldték Londonba mint a Kultúra képviselőjét. Laci a magyar kultúra, bélyeg, könyv, hanglemez értékesítésével foglalkozott. Eljárt cégekhez, és ajánlgatott angolra fordított könyveket, közös kiadásokat szervezett. Addig úgy gondoltam, hogy nekem nem kell se könyv, se hanglemez, hogy még egyszer odavesszen. Rettenetesen fájt, ami a letartóztatásom után elveszett. De Laci elment Oxfordba, és vett nekem egy lemezjátszót egy Bach lemezzel, amit hallottunk Londonban egy koncerten, ahol Yehudi Menuhin játszott [Yehudi Menuhin (1916–1999) – amerikai születésű hegedűművész és karmester, a klasszikus hegedűirodalom kiváló tolmácsolója és a modern zene propagálója, aki sok addig szinte ismeretlen zeneművet ismertetett meg a nagyközönséggel. – A szerk.].

Soha nem akartunk ott maradni Londonban, mi végig hittünk a rendszerben. Az elején szívből utáltam Londont, mert esett az eső júniusig, és könyörögtem Lacinak, hogy menjünk haza, de nem mentünk persze. Szürke, alacsony volt az ég, és ez nekem olyan volt, mintha koporsóban lettem volna. Később én lettem a telefonos kisasszony a kirendeltségen Londonban, és ott tanultam meg igazán angolul. Tudtam azelőtt is, de ott tanultam meg igazán.

Tizennégy évi házasság után született egy fiunk 1960-ban, Luca napján, december tizenharmadikán. A gyerek négy éves volt Londonban, és minden este fölállt a kiságyban, és elmondta az óvodai névsort. Rettenetesen vágyott a gyerekek után, úgyhogy beírattuk az óvodába méregdrágán. Első nap sírt, a második nap már nem, és úgy megtanult angolul, hogy máig megkérdezik, hogy honnan van az angol kiejtése. Csodálatosan beszél angolul.

Chelsea-ben laktunk, amit a magyar állam biztosított és fizetett a külképviseleten dolgozó családoknak. Körülbelül öt-hat magyar család lakott ott. Viszonylag jó körülmények között éltünk, de például a gyerek óvodáját már gond volt fizetni, az ottani fizetésből nehezen tudtuk kigazdálkodni. A kirendeltségen laktunk, és a kirendeltségen dolgoztunk, és minden reggel vittem a gyereket az óvodába, és a gyerek kérdezte tőlem, hogy anyu hogy mondják azt, hogy vonat angolul, mondom train, azt mondja a gyerek, hogy nem úgy, hanem thrain. És aztán rólam azt mondták a kirendeltségiek − ez egy szörnyű primitív banda volt −, hogy „persze, a Sarlósné óvodába adja a gyerekét, mert múzeumba akar járni!”. Életükben a British Múzeumba nem mentek el egy kiállításra sem, semmit az égvilágon. Ez a kereskedelmi kirendeltség volt, egyiknek sem volt kulturális érdeklődése, kivéve egy családot, akikkel aztán jóban voltunk, és sokat kirándultunk. A többieket abszolút nem érdekelte. Mi minden pénzünket erre [a kultúrára] költöttük, semmit nem hoztuk haza. Egy autót hoztunk, mert volt egy olyan akció, hogy a követségiek rendeltek, és olcsóbban lehetett hozzájutni.

Angol barátaink nemigen lettek. Az angolokkal nem igazán lehet barátkozni. Londonban nem kerestük kifejezetten a zsidók társaságát. Nem volt ez szempont. Néha meghívtunk egy-két embert vacsorára, de nem igazán alakult ki szoros barátság. Laci búcsúpartiján több angol odajött, hogy milyen kár, hogy nem ismerkedtünk meg hamarabb.

1967-ben jöttünk haza, és addigra már Lacinak különböző állásokat ajánlottak, és akkor lett a Zeneműkiadó Igazgatója. Meghívta például Leonard Bernsteint, aki itt dedikált az egyik könyvesboltban, meg Aaron Coplandot [Leonard Bernstein (1918–1990) – amerikai zeneszerző, karmester és zongoraművész. Aaron Copland (1900−1990) – amerikai zeneszerző és filmzeneíró, sikeresen ötvözte a modern zenét az amerikai népzenével, ezzel egy sajátos amerikai zeneszerzési stílust honosítva meg. Számos könyvet és cikket írt, és sok helyen tanított is. – A szerk.].

Én elvégeztem egy „public relations” tanfolyamot Londonban, és mikor visszajöttünk Londonból, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat Propaganda Osztályára kerültem vissza. A Kultúrában a főnök, akinél azelőtt is dolgoztam, nagyon megijedt, hogy én most „public relit” végeztem, ahogy ő nevezte, és valósággal kiüldözött onnan. Később meghalt autóbalesetben. Én akkor körbetelefonáltam a társulatot, hogy „gyerekek, nem tudtok egy állást?”. És akkor beprotezsáltak a Havas Zsuzsához, aki a Konjunktúra és Piackutató Intézet vezetője volt, és ő mondta, hogy a Világgazdaságnál keresnek angolul tudó munkatársat, de akkor még más volt a neve [A „Világgazdaság” című napilap 1968-ban jött létre Vajna János újságíró (1921–1993) kezdeményezésére. A rádiós és MTI-s múltú, ám 1956-os tevékenysége miatt mellőzött Vajna kitalálta, hogy szükség lenne egy olyan lapra, amely folyamatosan közölné a nemzetközi gazdaság híreit. – A szerk.]. Elmentem oda, és ott volt két főnök, a Vajna Jancsi meg a Veress Pali, akik levizsgáztattak [Veress Pál (1920–1999) – festő, grafikus. A szocialista realizmus megjelenésekor, 1948-ban az MTI-ben fordítóként helyezkedett el, és évekig nem szerepelt kiállításokon. Az újságírói pályát a művészeti életbe való visszatérése után sem hagyta el, a Világgazdaság szerkesztője lett, innen ment nyugdíjba. – A szerk.]. Valami förtelmes szöveget kellett fordítanom a venezuelai bőrpiacról meg ilyeneket, és megfeleltem. És a Vajna Jancsi azt mondta: „Zsuzsa, ez egy vidám kupleráj, akar itt dolgozni?” És húsz évet dolgoztam ott. Imádtam, minden napját szerettem. Én mentem legelsőnek a szerkesztőségbe, fél kilencre. Leszedtem a telexgépekről az anyagokat. Volt vagy tíz telexgép, és az egész éjjel adta az anyagot. A Reutersből dolgoztunk. A külföldi híreket témák szerint csoportosítottam, és kiadtam az embereknek. Ez volt az első feladatom. Egy oldal volt az újságban. az „Árupiac rovat”, amit a napi információkból írtam meg. Nagyon-nagyon szerettem ezt a munkát. Mindmáig én vagyok az egyetlen, aki a volt főnököt elmegy meglátogatni rendszeresen.

Aztán elkezdtem a műfordást. Az úgy jött, hogy a Carelli Gábor nevű operaénekes megírta az „Utam a Metropolitanbe” című könyvét pocsék magyarsággal [Carelli Gábor (1915–1999) – magyar származású amerikai énekes. Jogi tanulmányait Budapesten, zenei tanulmányait Budapesten és Rómában végezte, 1939-től az Egyesült Államokban élt, 1951-ben lett a New York-i Metropolitan Opera tagja. Az 1960-as évektől kezdve többször vendégszerepelt Budapesten. – A szerk.]. És akkor ideadta a Zeneműkiadó szerkesztősége, hogy próbáljak csinálni ebből egy magyar könyvet. Utána kint voltunk Moszkvában Lacival együtt egy pártkongresszuson. Ott volt egy Tito Gobbi könyv angolul, és Laci mondta, hogy próbáld meg lefordítani, és óriási siker lett [Tito Gobbi (1913−1984) – világhírű olasz bariton és színész, Életem című könyve 1980-ban jelent meg Sarlós Zsuzsa fordításában a Zeneműkiadó Vállalatnál. – A szerk.]. Így kezdődött az én műfordítói pályafutásom. Sokáig ment ez, összesen harmincnégy könyvet fordítottam le. Angolból fordítottam, de kellett időnként a német is, például, amikor Marlene Dietrich életrajzát fordítottam. A sok könyv közül számomra két könyv nagyon kedves: Annemarie Selinko: Désirée és Newil Shute: Az örökség című könyve.

Nekünk jó volt a szocializmusban. Jártunk többször külföldön. Minden nyáron voltunk valahol. Például Olaszországban voltunk háromszor, de ez még a londoni kiküldetés alatt volt. Jártunk a szocialista országokban is természetesen. Karácsony előttől január másodikáig öt-hat autóval, baráti társaság elmentünk a szlovák−cseh határra a hegyekbe, egy Skaliková Luka nevezetű helyre, egy tünemény turistaházba. Oda jártunk sokat. A fiam lehetett olyan tizenhat éves. Mindig vittünk barátot is neki. Volt olyan, hogy a fiam kinézte az atlaszból, hogy hány vár van Csehszlovákiában, és akkor végighajszolt minket az országon. Voltunk kétszer Görögországban, és Laci volt Kubában is, de egyedül. Én rendszeresen mentem Izraelbe. Először egyedül, később Lacival, majd a fiammal, sőt az ő családja is volt kint már. 1946 után először 1964-ben mentem el Izraelbe Londonból. Izraelbe vízum kellett, így el kellett jönnöm először Pestre ezt intézni, de könnyen kijutottam. Malév géppel mentem, rendszeresen járt gép. Amíg élt még apám és anyám, nálunk laktam, később a nővéremnél.

Mi ugyan éltünk Londonban, és láttuk azt is, hogy ott mennyire más az élet, mégis hittünk az eszmében. Hittünk a szocializmusban, és hittünk Kádárnak is még nagyon sokáig. Láttuk azért azt is, hogy Kádár egyre lejjebb megy, és ez nem fog sokáig menni, de nem voltunk olyan boldogok az Antall-lal sem. Mi tisztességesen dolgoztunk végig egy életet. Nem politizáltunk nagyon. A férjem ugyan 1961-ben, a börtön után visszalépett a pártba, én azonban nem. De ez nem változtatott azon, hogy mi baloldaliak maradjunk.

A fiam közgazdász. Van egy tünemény unokám, ő a világ legszebb, legokosabb gyereke. Tizenhét éves, egy alternatív középiskolába jár. A fiam tudja, hogy zsidó származású, de nem tartja a vallást. A felesége keresztény. Semmiféle vallást nem tartanak, kivéve a karácsony estét, ami „népnemzeti ünnep”, semmi köze a valláshoz. A fiam kétszer volt Izraelben. Egyszer velünk, egyszer a családdal.

A Dohány utcai zsinagógába nem járok, időnként csak koncertekre. Nem olyan rég a katolikus barátnőmet vittem el oda, mert ő még soha nem járt zsinagógában. Meghallgattuk az „Életmenet” javára megrendezett koncertet, de ennyi. Én akkor döntöttem el végleg, hogy nem leszek vallásos, amikor vége lett a holokausztnak. Auschwitz után döntöttem végleg úgy, hogy nem leszek egyáltalán vallásos, de még annyira se, hogy péntekenként gyertyát gyújtsak. Mert én akkor azt gondoltam, hogy az az Isten, aki megengedte, hogy hatmillió zsidót elégessenek, nekem nem nincs többé. Azóta is tartom magam ehhez, amit még Schweitzer [lásd: Schweitzer József] rabbinak is megmondtam, és egyáltalán nem vette rossz néven. Vele az ismeretség onnan van, hogy a férjemet ő temette, egy barátunk vitt el hozzá. Azóta, nagyon jó barátságban vagyok vele. Én beszélek héberül is és jiddisül is, és olyan sok magyar zsidót nem talál, akivel tudna beszélni, és boldog, hogy valakivel jiddisül tud beszélni. A feleségét is nagyon szeretem. Egyébként, amikor én Palesztinába kimentem, már nem vallásos helyre mentem. Sem a mezőgazdasági iskolában, sem a kibucban, nem gyakorolták a vallást. Annyi kapcsolatom van a Mazsihisszel, hogy a Schweitzer rabbi temette Lacit. Gyönyörű beszédet mondott. 2002. október huszonnyolcadikán halt meg. Ötvenhat évig éltünk együtt. A Kozma utcában, a szülei sírjában van eltemetve. Rengetegen voltak a temetésén, nagyon szerették.

Majdnem minden évben megyek Izraelbe, de van, hogy többször is. Egy hónapot töltök ott. Van az a nyugdíjas ház, ahol a nővérem lakik, és ott vannak vendégszobák, és ilyenkor ott lakom. Ott lehet ebédjegyet venni. A nővérem magának főzi a vackerájokat, én reggelizni fölmegyek a nővéremhez, délelőtt dumálunk egyet, vagy lógunk egy-egy üzletben, vagy postára megyünk. Tizenhét levelezőlapot kell feladnom mindig a pesti ismerősöknek. Azután megebédelek, ötig pihenünk, és utána fölmegyek hozzá, és dumálunk. A terrorizmustól nem félek, pedig pont ott volt egy robbantás, a nővérem falujában. A nővérem kilencven elmúlt, napi három pakli cigarettát szív el tizenhat éves kora óta. Apám csak egyszer próbálta, de úgy benyálazta, hogy csak na, és abbahagyta és kész. Én a kibucban szoktam rá, nagy nő akartam lenni.

  • loading ...