Travel

Életrajz

Leicht Ferenc közel ötven éve él a feleségével Budapesten, az V. kerületben, egy egyszerűen berendezett lakásban. Bútoraik nagy része családi örökség, a falakon grafikák, a vitrin üvege mögött színes fényképek az unokákról. Leicht úr még nyugdíjazása után is – egészen a legutóbbi időkig – aktívan dolgozott, izraeli turistákat kalauzolt Budapesten. Felesége – a saját és a közös életükről – novellákat, elbeszéléseket ír, melyek – Izraelben élő fiuk jóvoltából – már az interneten is olvashatók.

A családfámat csak a nagyapámig tudom visszavezetni, a dédapámról fogalmam nincs. Ugyan megvolt papíron 1944-ben, de azokat gondosan magunkkal vittük Auschwitzba, hogy igazolni tudjuk a magyar eredetünket. Ez nem volt szerencsés ötlet, mert nem maradt meg semmi sem. A szüleim 1941-ben rendezni akarták az állampolgárságukat, ugyanis akkor azokat a zsidókat, akik nem tudták igazolni a magyar állampolgárságukat – mintegy húszezer embert –, elvitték Lengyelországba, ahol Kamenyec-Podolszknál a németeknek átadták, akik megölték őket [lásd: Kamenyec-Podolszki vérengzés]. Szlovákiában, Pozsony megyében, ahol a nagyszüleim éltek, akkor még nem kezdődött el a deportálás, még rend volt, a temetők se voltak feldúlva, és aránylag könnyű volt megtalálni a dédszüleim sírját. Tudom, hogy az őseim sírjára rá volt írva, hogy honnan jöttek, generációkon át, és ezekben a temetőkben hagyományosan felírták gyakran még az elhunytak foglalkozását is. Abból meg lehetett tudni, hogy ez meg ez, mondjuk, levita volt [A leviták Lévi törzsének tagjai voltak, akik a Templom szolgálatát kapták feladatul. Ma már csak jelképes szerepük van a zsidó vallásban: közvetlenül a pap után hívják föl őket a Tórához, és ők mossák meg a papok kezét a papi áldás előtt. – A szerk.], és Bazinból jött. És 1941-ben még több évszázadra visszamenőleg megvoltak a hitközségi anyakönyvek is. Ezért azt is tudom, hogy 1805-ben egy Leicht Ferenc nevű ősöm öt hold földet bérelt, mert sajátja nem lehetett, és azon a földön szántott-vetett. Rengeteg igazoló papírt kaptak ott a szüleim, de nem maradt meg egy darab se.

Az apai nagyszüleim az Osztrák–Magyar Monarchiában, Pozsony megyében éltek. Hogy pontosan hol, azt nem tudom, de azon a környéken – Szent György, Bazin, Nagyszombat, Modor – vándoroltak a zsidók. Ezekben a falvakban évszázadok óta ott élt a család. Nagyapám, Leicht Mózes Móric 1867-ben született, és 1929-ben halt meg. Ő először rövidáru-kereskedő volt, de tönkrement öt perc alatt, a Leicht családban semmi kereskedelmi érzék nem volt, húsz fillért sem keresnénk meg a kereskedéssel. Ha minket valaki nem alkalmaz, éhen halunk. Nagyapámból később Somogycsurgón templomszolga, samesz lett. Apai nagyanyám, Diamant Ida 1870-ban született, és 1922-ben halt meg.

Anyai oldalról sem ismertem egyik nagyszülőmet sem, mert meghaltak mindketten 1929-ben, mielőtt én megszülettem. Herczfeld Lipótnak hívták az anyai nagyapámat, 1881-ben született, nagyanyám pedig Weisz Malvin Mária volt, és ő is 1881-es születésű volt. Fillérre egyidősek voltak a nagyszüleim, és egy időben halt meg mindkettő, rákban. A nagyszüleim a Dunántúlon vándoroltak, Tilajban [Kisközség volt Zala vm.-ben, l910-ben 600 lakossal. – A szerk.], Veszprémben is laktak, míg végül Nagykanizsán kötöttek ki. A nagyapám pék volt, és hét lányuk volt. Boldogult nagyapám mindig mondogatta, hogy ő a legmegelégedettebb ember, mert akinek hét háza van, az szeretne egy nyolcadikat is, de akinek hét lánya van, az már nem szeretne többet. A lányok közül a legidősebb Vilma volt, aki 1904-ben született, a második lány, Gizella 1905-ben, utána az anyám 1906-ban, Ilona 1911-ben, Irma 1914-ben, Erzsébet 1918-ban, az utolsó lány, Etelka pedig 1919-ben született.

Egyik nagyszülőmet sem ismertem tehát, két dédnagyanyámat ellenben igen. Ők mind a ketten Bécsből jöttek Magyarországra, és túlélték a gyerekeiket. Az egyik dédnagyanyám – az anyai nagyapám anyja – Herczfeld Katalin volt, de ő saját magát Kádinak hívta, és ezért én gyerekkoromban azt képzeltem, hogy fiatal korában mohamedán bíró lehetett, aztán később megtudtam, hogy fräulein, nevelőnő volt. Jóformán csak németül tudott, ezért ejtette a Kati nevét Kádinak, és ez maradt rajta öregkoráig. Úgy tudtam, hogy ő az én Kádi nagymamám, nyolcvan éves volt körülbelül, amikor megismertem, 1852-ben született, és 1936-ban halt meg. A másik dédnagymamámat – anyai nagyanyám anyját – úgy hívták, hogy Weisz Betti. Ő is németkisasszony volt egész életében, 1850-ben született, és 1932-ben halt meg. Dédnagyapáim viszont nem voltak, ugyanis mind a ketten lányként szültek. Én azt gondoltam kiskoromban, hogy szegényeket elcsábította a gazdájuk, holott az egyik harmincegy éves korában szült, a másik huszonkilenc éves korában. Hogy ki a dédapám, fogalmam sincs, és ma már senki sem tudja.

Mivel mindketten nevelőnők voltak, és leányfejjel szültek, a gyereküket nem tarthatták maguknál, hiszen annak a családnak a gyerekét nevelték, ahol dolgoztak Pesten. A sajátjukat odaadták nevelésre másoknak, vidékre. Nagyanyám, aki Weisz Mária volt eredetileg, azért kapta a Malvin nevet, mert az anyja őt történetesen egy Weisz nevű családnak adta, akiknek már volt egy Weisz Máriájuk. Megkülönböztetésül attól a Máriától, aki a sajátjuk volt, nagyanyámat elnevezték Malvinnak, és aztán nagyon szépen felnevelgették. Úgy bántak vele, mint a saját gyerekükkel, és a Weisz gyerekek is úgy tekintették, mint testvérüket. Ezért, noha ők nem rokonaink, úgy maradtak meg az emlékezetben, hogy ők a nagyanyám testvérei. A szüleim a Weiszekhez unokatestvérként viszonyultak, én meg az ő korombeli gyerekeikhez másod-unokatestvérként. Mind a mai napig úgy tartom velük a kapcsolatot, mintha vérrokonaim lennének. Nagyapámat is így nevelte fel valaki, nem tudom, ki, neki talán rosszabb sora lehetett. És a dédik már csak akkor kerültek elő, amikor már nyolcvanéves koruk körül voltak. Egészen idős korukig kisgyerekeket neveltek, német nyelven. Magyarul tisztességesen sohasem tanultak meg.

Az apám, Leicht Géza 1905-ben született Nagyszakácsiban [Kisközség volt Somogy vm.-ben, 1891-ben 1700, 1910-ben 1900 lakossal. – A szerk.]. Három lánytestvére volt: Júlia, aki 1898-ban Modoron, Olga, aki 1899-ben szintén Modoron és Frida, aki 1904-ben Enyingen született [Enying – nagyközség Veszprém vm.-ben, 1891-ben 3500, 1910-ben 4100 lakossal; járási szolgabírói hivatal, járásbíróság székhelye. – A szerk.]. A legidősebb nővére, a Juliska, Nagykanizsán lakott, és varrónő volt, nem is akármilyen. Húszéves korában volt egy vőlegénye Somogycsurgón, akit Reményi Bélának hívtak, és aki a kommün alatt a csurgói direktórium egyik tagja volt, amiért 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után felakasztották. Juliska ettől teljesen magába roskadt, és 1937-ben ment csak férjhez, egy özvegyemberhez, Hirschler Imréhez, akinek két gyereke volt. Mindhármukat elgázosították később. Juliska aztán a háború után újra férjhez ment, újra egy özvegyemberhez, Balázs Vilmoshoz, akinek a lányát meg az első feleségét gázosították el. A háború után feljöttek Pestre, mert vidéken nem igazán volt szerencsés zsidónak lenni [A holokauszt alatt a vidéki zsidóság szinte teljes egészét deportálták és meggyilkolták, így a II. világháború után az addig virágzó vidéki közösségek megszűntek, a zsinagógák, kóser mészárszékek, zsidó iskolák nem működtek tovább. – A szerk.]. Olga eleinte Somogycsurgón maradt, aztán Juliskáékkal feljött Pestre. Saját lakása, háztartása soha nem volt, és szegény, egész életében a zsidótörvényeket sínylette. Huszonöt évig volt bolti eladó, de az első zsidótörvény alapján elbocsátották, 1944-ben pedig deportálták Bergen-Belsenbe. Utána egy évig Svédországban volt feljavítás végett, és mikor 1954-ben nyugdíjaskorú lett, mivel előtte több mint öt évig nem dolgozott, nem számították be neki az előző huszonöt évet, így még tíz évet dolgozhatott a minimális nyugdíjért. Kilencvenhárom éves korában halt meg, hajadonként. Frida a háború alatt, 1942-ben vagy 1943-ban Somogycsurgóról felköltözött Pestre a férjével, egy nagy lakásba, az Akácfa utca 67-be, amiben a férjének a rokonai éltek. A férjét aztán bevitték munkaszolgálatra, és megölték. A fiukkal, Miklóssal én nagyon jóban voltam, ő volt az egyetlen unokaöcsém, aki túlélte a holokausztot. Frida 1957-ben halt meg, Miklós 1992-ben.

Apám 1919-ben éppen negyedik gimnáziumba járt Csurgón – abba az iskolába, ami híres volt arról, hogy Csokonai ott tanított –, amikor eltanácsolták a gimnáziumból, mert egyszer az utcán nem köszönt a katolikus papnak. Mikor felelősségre vonták, azt mondta, hogy a keresztény tanulók sem köszönnek az ő apjának. Tudniillik Csurgón nem volt rabbi, a samesz volt a hitközség feje, ami a nagyapám volt, és neki sem köszöntek. Az apám ezután fogta magát, és elment kereskedőinasnak. Pillanatokon belül rájött, hogy ehhez nincs érzéke, és akkor elment pékinasnak. 1923-ban, tizennyolc éves korában szabadult az inasságból, akkor biciklire ült, és elindult munkát keresni. Még azt is tudom, hogy Somogycsurgóból átbiciklizett Nagykanizsára, ami olyan huszonhat kilométer. És 1923-ban beállt az anyai nagyapám pékműhelyébe segédnek. Csakhogy ott már talált egy péksegédet, akit úgy hívtak, hogy Herczfeld Terézia. Ő volt az édesanyám, aki a harmadik számú, a legméretesebb és a legerősebb Herczfeld lány volt.

Anyám Veszprémben született, 1906. július 5-én. A nagyapám nagykanizsai műhelyében három évig tanulta a pékmesterséget, és jelessel végzett 1924-ben a tanonciskolában. Nem volt gyakori akkoriban, hogy valakinek nő létére segédlevele legyen. Anyám súlyra, magasságra körülbelül akkora volt, mint én vagyok most, de tízszer olyan erős volt, mint én voltam valaha is. Ha ő valakinek adott egy pofont, akkor annak a fal adta a másikat. Hiszen egy liszteszsák nyolcvanöt kiló volt, és azt ő könnyedén felemelte. Abban az időben nem volt feltalálva a dagasztógép – vagy legalábbis nekik nem volt –, és nyolc mázsa kenyeret sütöttek naponta, plusz a péksüteményt, és ezt ketten dagasztották be apámmal, vagy amikor segéd is volt, akkor hárman.

Az én szüleim tehát így kerültek össze, és amikor én születtem, akkor egy rövid ideig Keszthelyen éltek. A néhai nagyapámat, aki Lipót volt, valami rejtélyes okból nem Lipi bácsinak, hanem Pali bácsinak hívták. A zsidó családokban az a szokás, hogy az elhunyt nagyszülőről vagy szülőről nevezik el a gyereket [lásd: névadás]. Amikor én születtem, és be kellett az anyámnak diktálnia a nevemet, Ferencet diktált be, mert lett volna egy ilyen nevű apai nagybátyám, ha nem halt volna meg fiatalon tüdőbajban. Igen ám, de ahogy én megszülettem, öt napra rá meghalt az anyai nagyapám, a Lipót bácsi. És nyolcnapos koromban, körülmetéléskor megkaptam az ő héber nevét. Tehát a héber nevem azonos a nagyapáméval, akárcsak ő, én is Jehuda Árje lettem, de a magyar nevem, a Ferenc egy rég halott, általam nem ismert nagybátyám neve. A nagyapám magyar nevét aztán egy nálam három hónappal később született unokaöcsém kapta meg, aki Pál lett. Sajnos őt megölték később Auschwitzban. De mivel én voltam az első unoka, ezért a család, a nagynénéim, mindenki Palinak hívott engem. Olyannyira, hogy az elemi iskolai bizonyítványomba Leicht Pálnak voltam beírva, mert nem kérték a születési bizonyítványt, mivel mindenki ismert. Én magam is azt hittem, hogy engem úgy hívnak. Csak amikor polgári iskolába mentem, és elhoztuk Keszthelyről a születési bizonyítványt, akkor derült ki, hogy nem az a nevem. A polgáriban meg is semmisítették az elemi iskolai bizonyítványomat, nehogy az legyen, hogy más nevű gyereket vettek fel.

Mikor én megszülettem, már mind a két dédi nálunk lakott. Hároméves koromban halt meg a Betti – azt hiszem, bőrrákja volt –, és épp hét éves voltam, amikor a Katalin. Igazándiból engem ő nevelt, mert a szüleim éjjel-nappal dolgoztak, és őrá voltam bízva. Nagyon-nagyon kedves volt, mindig elvitt sétálni a Pap-kertbe, ami körülbelül kétszáz méterre volt a lakásunktól – most Eötvös térnek hívják –, és ott lehetett játszani. Szokták mondani a szüleim, hogy amikor nagyon kicsi voltam, és kézen fogva vezetett, akkor hozzám igazította a lépteit, amikor már nagyobb lettem, és siettem volna, akkor már én vonszoltam őt magam után. Nagyon szeretett, és én is nagyon szerettem őt. Az égadta világon mindent megtett értem. Mondták, hogy mikor kiskoromban aludtam, akkor ült a babakocsi mellett, és egy zöld ággal elhessegette a legyeket, hogy ne zavarjanak az alvásban. A saját unokáit nem kedvelte, és az unokái sem őt, de én voltam a legidősebb dédunoka, és engem nagyon szeretett.

Drága jó apám a legjobb pék volt Nagykanizsán, és nem csalta meg az anyámat, nem verte, nem ivott. Egyedüli rossz tulajdonsága, hogy erős dohányos volt, élete végéig cigizett, és ezért korán, hatvankilenc évesen halt meg. Sajnos anyámat is rászoktatta a cigarettára, és ezért ő is idő előtt, hatvannégy évesen meghalt keringési elégtelenségben. Én életemben egy cigarettát szívtam el, 1935-ben. Apám akkor volt tartalékos katona, és erősen dohányzott. Volt egy olyan cigaretta, amit úgy hívtak, hogy Honvéd. Két vékony piros karika volt rajta. Én úgy hívtam, hogy karpaszományos darling. Hát a koporsószeg ahhoz képest semmi, olyan erős cigaretta volt, hogy! S apám jött haza, letette a csikket a kredenc szélére, és mikor elfordult, fogtam, beleszívtam. Apám megfordult, meglátta, azt hittem, hogy nagy fülest fogok kapni, de nem. Elvette, és azt mondta, édes fiam, úriember nem szív csikket. Tessék egy egész, tüzet is adott, és megmutatta, hogyan kell elszívni. Elszívtam azt a cigarettát, azóta egyet sem, soha. Eszembe nem jutott volna rágyújtani. Az apám értelmes volt ebből a szempontból. Nem tiltotta meg, tessék, itt van, szívd el, fiam. Hát elszívtam, három napig hánytam, mint a lakodalmas kutya. Épp hat éves voltam.

A Teleki utcában, az első házunkban nem csak mi laktunk, mert az egy nagyon hosszú telek volt, aminek hosszában az egyik fele udvar volt, a másik felén pedig volt egy vagy negyvenméteres, bogárhátú ház, és az keresztben fel volt osztva négy lakásra. Ezek mind egyszobás-konyhás lakások voltak. A házban villany volt, de víz nem. A vécé és a kerekes kút is az udvaron közös volt, és csatorna sem volt, hanem a szennyvíz egyszerűen kicsurgott az árokba, és ott bizony igen büdös volt. Az udvar túlsó végén volt a budi, vagy nyolcvan méterre a háztól, és néha a dédnagyanyám, a Kádi – ő „buttal” járt, ahogy ő mondta, „but” – azt mondta: gyerekeim, elmegyek Szibériába. Ezt úgy kellett érteni, hogy kimegy a vécére. Olyan hosszú volt a telek, hogy biciklivel kellett a kert végébe elmenni. Mellettünk lakott egy Foszák nevű cigány zenész, aztán a Boda bácsi, a suszter, a Bóka úr, aki gépkocsivezető volt, és végül bizonyos Hollenderék, akiknek annyi gyerekük volt, mint égen a csillag, és azok nekem mind a haverjaim voltak. A sofőrnek volt egy velem egykorú, kis vörös hajú lánya, az Anci, aki, szegénykém, meghalt agyhártyagyulladásban, még ott voltam, amikor megkapta. És nekem volt egy kecském is, azt hiszem, három vagy négy évig volt meg, mert akkor öklelős lett, és a szüleim eladták.

A házunkban mi voltunk az egyetlen zsidó család. Az utcában, tőlünk a második házban volt még egy zsidó fűszeres, és az utca túloldalán, jó messze, olyan kétszáz méterre lakott egy Baneth nevű család, akiknek a fiával, a Tiborral én együtt jártam iskolába, és kész, ennyi zsidó volt az egész utcában. Az a rész nem volt zsidó környék, de Nagykanizsán egyáltalán nem létezett olyan, hogy zsidó környék. Mindenki ott lakott, ahol éppen lakott. A mi házunk jobb oldalán volt egy elemi iskola, a bal oldalunkon pedig egy Mantuana nevű tanárnőnek volt a háza.

Tehát a házunk első részében, az utca felé lakott a mi családunk, és a lakáshoz hozzá volt építve a pékműhely, ami két helyiségből állt, a dagasztó oldalból meg a sütő oldalból. Mi úgy laktunk, hogy velünk volt a két dédi, és a szüleim tartották el anyám négy testvérét, Ilonát, Irmát, Erzsébetet és Etelkát, akik akkor még iskolába jártak [A anya szülei ugyanis 1929-ben mindketten meghaltak. – A szerk.]. Az idősebb lányok már férjnél voltak. A négy lányé volt a „schultz-szoba”. Úgy hívták, hogy „schultz-szoba”, mert a nagyszüleimnek valaha volt egy albérlőjük. Én a szüleimmel laktam egy szobában, amit cserépkályha fűtött. Fürdőszobáról nem is hallottam, hogy létezik. Kisgyermekkoromban én egy szál fekete klottgatyában jártam, mezítláb, és pont úgy néztem ki, mint egy cigánygyerek. Állandóan le voltam barnulva, és állandóan koszos voltam. Este anyám berakott egy lavór vízbe, fogott valami rongyot vagy micsodát, és szépen lepucolt.

A konyhánk úgy működött, hogy tizenhat emberre főztek. Mert voltunk mi, hárman a szüleimmel, a négy testvér, a két dédi, a házi szolga, az inas és két segéd. Vagy egy segéd és a szakácsnő, aki a szomszédban lakott, özvegyasszony volt, és a fia időnként szintén átjárt étkezni. De hát az az asszony úgy főzött, hogy! Egy héten ha egyszer hús volt, akkor mindenki örült. De legalább kétszer tészta volt. És egy héten egyszer olyan tészta, amit úgy hívtunk, hogy pékbetegség. Az mákos guba volt, és azért hívták pékbetegségnek, mert ha megmarad a kifli, nem tudja eladni, akkor beteg a pék. És fölvagdostuk a kiflit mákos gubának, nyakon öntöttük tejjel, lekvárral, mákkal, ezzel-azzal. A levest meg úgy hívtuk, hogy megeszi leves. Utáltuk, mert a rántás dominált, hiszen anyám nem igazán tudta megfizetni a belevalókat. De gyümölcs volt a kertben rendesen, és úgy felfaltuk, hogy ihaj.

A pékségben a szüleim éjjel dolgoztak egy segéddel, egy inassal és egy házi szolgával. Egy kiló kenyérhez – a tésztához meg a műhelytakarításhoz – négy liter víz kellett. A vizet az udvarból a kerekes kútról hordták, abból húzta fel a házi szolga a napi négy köbméter vizet. Amikor éppen nem vizet húzott vagy hordott, akkor fát vágott a kemencéhez. A házi szolga ott lakott nálunk, a kemencénk fölötti padláson, és nálunk kajált. Meg a segéd is, az inas is, mindenki. A legutolsó inasunk zsidó volt, akit sajnos Auschwitzban megöltek. Együtt voltam vele a lágerben.

A pékségben két kemence volt. Az egyiket úgy hívták, hogy emelőkemence, ami a bevetett tésztát megemelte, és egy kis héjat sütött rá. Akkor kiszedték, s szép német péknyelven, umpack, átpakolták a másik kemencébe. Umpakk-kemencének hívták a másik kemencét. Abban sült meg a kenyér. Aztán cseréltek, az umpakk lett az emelő, és fordítva, a másik a sütő, többször is egy éjszaka. A stelázsit, amire rárakták a kisült kenyeret, úgy hívták, hogy garb. Mindennek olyan jópofa német neve volt, például volt olyan, hogy pekedli, ami egy félliteres bögre volt vízzel, amivel lehűtötték a kemencét, ha túlmelegedett. Mert akkor még nem voltak műszerek arra, hogy megmutassák a kemence hőmérsékletét. A péknek erre egy műszere volt: egy marék liszt. Ha azt bedobta a forró, üres kemencébe, és a liszt leesett és elégett – se nem a levegőben égett el szikrázva, se nem csak úgy leesett, és ott maradt –, akkor volt jó hőmérsékletű a kemence. Ha túl meleg volt, akkor pár pekedli vizet beöntöttek. Meg volt a streisechter, ami egy olyan füles sajtár volt, amiben víz volt, és amiből egy visli nevű nyeles kefével – ami hasonlít ahhoz a hátmosókeféhez, amit most árulnak – megmosdatták a liszttől a kenyeret, hogy ropogós legyen majd a haja. Ma már, azt hiszem, senki sem tudja ezeket a neveket.

Amikor a szüleim végeztek reggel, addigra úgy olyan nyolc mázsa kenyér volt általában meg még a péksütemény. Igen ám, de még akkor nem lehetett aludni, mert jött a bérsütés. Amit a háziasszonyok otthon bedagasztottak tésztát, azt elvitték megsüttetni. Hozták a fejükön szakajtóban. Ennek öt fillér volt kilója. Megmértük a kisült kenyeret, és annyiszor öt fillér. A kenyérnek meg harminchat fillér volt kilója. Ezt én nagyon tudtam. Nagykanizsának harminckétezer lakosa volt, és harminchat pékje. Nyolcszáz ember kellett hogy eltartson egy pékséget. És minket bőven eltartott. Apám volt a városban a legjobb szakember, a legjobb miser – ez is német szó, azt jelenti, hogy kever, keverő. Megszagolta, megnézte, megfogdosta a lisztet, és megmondta, hogy ennyi élesztő, ennyi só, ennyi víz kell hozzá. Sok malom szállított, és mindegyiknek más minősége volt. S aki meg tudta mondani, hogy ezt meg ezt hogy kell elkészíteni, hát az volt a miser. És az apám príma árut készített mindenből. Az állami tisztviselők, a mozi, a kórház és majdnem minden vendéglő nálunk vásárolta a kenyeret meg a péksüteményt. De elláttuk a környéket is. Nyolc mázsa kenyér az sok ám! Négyszáz darab kétkilós kenyér.

Amikor anyámék végeztek a munkával, és lefeküdtek, én akkor keltem fel. Eleinte napközben futballoztunk az udvaron a többi gyerekkel, de én mindig csitítottam őket, hogy csendben legyetek, mert egyszer apám földühödött, mikor fölébredt, és felpofozott. Nem gyakran ütött meg, amíg élek hálás vagyok ezért, de olyankor mindig, ha fölébresztettem. Később emiatt aztán elhagytam ezt a játékot, és nagyon hamar olvasni kezdtem, még iskola előtt jóval. Talán valamelyik nagynéném tanított meg olvasni, erre nem emlékszem. A szüleimnek nem volt idejük rá, de ott volt mind a négy nagynéném, akik akkor iskolába jártak, tíz évvel volt idősebb nálam a legfiatalabb. Ötéves koromban már olvastam, hét-nyolc éves koromra kívülről tudtam azt a három Tolnai-lexikont, ami otthon volt. Úgy is csúfoltak a gyerekek, hogy „khónlexi”. Nem tanultam meg azokat a lexikonokat, de annyiszor olvastam el, hogy megragadtak a fejemben. Ugyanígy voltam a Toldival is. Annak idején, a polgári iskolában a Toldi első énekét kötelező volt kívülről tudni, a többiből elég volt csak szemelvényeket felmondani. De én annyiszor elolvastam az egész Toldit, hogy tudtam kívülről mind a tizenkét éneket.

Az otthoni könyveink között volt még személyesen nekem egy nagyon szép, Zichy Mihály rajzos Ember tragédiája, amit 1942-ben, bár micvóra kaptam ajándékba. Aztán volt egy csomó Török Rezső könyvünk, amik afféle vidám írások voltak [Török Rezső (1895–1966) – rendkívül termékeny, népszerű regényíró, színpadi szerző volt. Humoros regényeivel is sikert aratott. – A szerk.]. Nagyon szerettem a vadnyugati regényeket is, csak azokat úgy olvastam el, ahogy leírják – minthogy angolul sose tudtam –, hogy „kovboj”, és „hendsz áp” meg ilyenek. Rengeteg vadnyugati regényünk volt, és voltak még azok, amiket úgy hívtak, hogy tízfilléres regénytár, mert egy könyv tíz fillérbe került [„Tízfilléres regények” – a Révai Irodalmi Intézet 50 magyar műből álló, „Nyíl” regénysorozata az 1930-as évek elején (Erdős Renée, Moly Tamás, Farkas Imre, Lakatos László, Kosáryné Réz Lola, Lestyán Sándor, Surányi Miklós, Bibó Lajos, Benedek Marcell, Thury Lajos, Pásztor Árpád, Babay József, Tersánszky J. Jenő, Beczássy Judit stb. írásai). – A szerk.]. Volt egy csomó könyvünk Thury Zoltántól [(1870–1906) – író, újságíró], akinek az írásait nagyon szerettem – persze akkor, amikor már nagyobb voltam, és sokat és folyamatosan olvastam –, Rejtőnk is volt már akkor. Hogy mondjam, nem igazán a tudományos műveket meg a nehéz regényeket bújtuk, de speciel az első három Tolnai-lexikon megvolt [A Tolnai Világlexikonról van szó, amelynek első kötete 1912-ben jelent meg. – A szerk.]. 1944-ben aztán minden könyvünket elvették. Nekünk most a feleségemmel van vagy kétezer könyvünk, a szüleimnél akkoriban lehetett úgy kétszáz talán. Szokták mondani, hogy nem mindegy, hogyha a gyerek nekitámaszkodik a szekrénynek, akkor egy üveg pálinka esik-e a fejére vagy egy könyv. Nekem már akkor egy könyv esett a fejemre, az én gyerekemnek pedig még inkább.

A szüleim azzal a szóbeli megállapodással tartották el anyám négy testvérét, hogy megkapják majd a házat is meg a pékséget is. Mindkettő eredetileg a nagyapámé volt. De közben az történt, hogy Vilma nagynéném férje, bizonyos Sternberger Gyula, akinek festékboltja volt, elitta a boltjának a tőkéjét – iszákos volt meg kártyás –, és eladták a fejünk fölül a házat. Akkor elosztották a hét lány között az árát, és az apám attól kezdve meg volt sértve, és soha senkiben nem bízott meg. Még bennem sem. Mert ő hét éven keresztül eltartotta a négy lánygyereket és a dédnagymamákat, azzal, hogy az övé lesz a ház, de nem lett az övé.

Amikor 1936-ban eladták a házat, kimentünk lakni a Tavasz utcába, a Katonarétre, egy bizonyos nyugdíjas tisztviselőtelepre. Egy utcával, egy L alakkal mentünk csak odébb, gyalog lehetett olyan ötszáz méter. Ezen a telepen általában nyugalmazott állami alkalmazottak laktak: nyugalmazott rendőr, csendőr, vasutas, postás, finánc, katona, akik huszonöt év szolgálat után nyugdíjba mehettek. Csak kertes házak voltak, mindegyikhez tartozott egy eszméletlenül nagy kert, vagy kétszáz méter volt az udvar, kertestül. Mi nem értettünk a kerthez, de a szomszédaink felesbe megcsinálták, beültették eperrel, a fákat visszanyesték, permeteztek. Nagyon finom eprek voltak ott, és a szomszéd, amikor leszedte, elosztotta: Lejk úr, ez a magáé, ez a mienk – mondta. Úgy hívták apámat, hogy Lejk úr, ember ki nem mondta, hogy Leicht. És volt annyi barackfánk, mint a fene, egész szezonban érett, mert többféle volt. És volt körte, meg amit el lehet képzelni. Azonkívül még voltak sertéseink is, mert disznót vágtunk.

Más jószágunk nem volt, mert azokat mindig hozták a környékbeli falvakból a parasztasszonyok: libát, kacsát, csirkét, tyúkot, ami kellett. Jöttek az asszonyok, a fejükön egyensúlyoztak egy tizenöt-húsz kilós, hatalmas kosarat – ezért az ottani menyecskéknek eszméletlen szép tartásuk volt, mert másképp ezzel a kosárral nem lehetett közlekedni –, amiben gyümölcs, zöldség, tejtermék, csirke, tojás volt, amiket rendeltek tőlük. Volt, amelyik specializálta magát, és kiabálta, hogy itt a tejes, vagy almát, körtét vegyenek, vagy csirkét, libát vegyenek, de ezek élő állatok voltak ám. Nagykanizsán volt piac is, de néha, mire beértek a piacra ezek az asszonyok, addigra már eladogatták az árujukat az utcán. A Teleki utca – ahol az előző házunk volt –, az főutca volt, most is az, kivezetett a városból Kaposvár felé.

A Tavasz utcai ház, amiben laktunk, nem a mienk volt, hanem havi 140 pengőért bérelte az apám. Ez nagy pénz volt, egy pengő húsz komoly napszámnak számított, harminchat fillér volt a kenyér, négy fillér a tojás. Akkor már nem voltak velünk a lányok, mert a Vilma magához vette a két kicsit, a két nagyobb, az Ilona meg az Irma akkor már férjhez mentek. Azon a tisztviselőtelepen három zsidó család lakott: egy pékcsalád, az a mienk volt, egy fűszeres és egy nagyon öreg zsidó, a Dukász bácsi, aki magánzó volt, a fia pedig, a Dukász Miki agglegény. A fiú az én szüleim korosztálya volt, hát képzelhető, hogy milyen idős volt a Dukász bácsi. De nem lehetett sok vagyona, mert elég nyomorúságos körülmények között magánzott szegény. A másik család meg a Burger István és Istvánné és a lányuk, Burger Irén, ők voltak a fűszeresek. A kislány gyerekkori pajtásom volt, és imádtam. Sajnos megölték Birkenauban. Soha el nem felejtem, itt van előttem, ritka csúnya kicsi lány, egy nyeszlett zsidó lány, de a szeme és az esze! November 16-án lenne hetvenöt éves, még azt is tudom.

Ott a telepen is volt nekünk egy ugyanolyan típusú pékségünk, mint a korábbi helyen. Ott nem volt kerekes kút, hanem egy közkút volt a sarkon, körülbelül száz méterre a pékségtől, onnan kellett hordani két vödörszámra a vizet a háziszolgának. Borzasztó problémát jelentett ez. Az apámnak mániája volt, hogy elég liszt és elég fa legyen, ezért körülbelül hatvan-hetven köböl fája volt, az udvar tele volt ezzel a fával, úgy, hogy a tetejét nem láttuk [Egy ölnyi hasábfa 4 köbméter volt. – A szerk.]. A liszt a dagasztó műhely sarkában volt, általában körülbelül egy vagonnyi. Ha nem fért be, akkor beraktuk az üzletbe.

Emlékezetem szerint gyerekkoromban kétszer voltunk nyaralni. Egyszer Balatonfenyvesen és egyszer Balatonmáriafürdőn. Mindegyik alkalommal valakinek a vityillójában. Anyámmal mentünk csak, apám soha nem volt, mert egyszerre nem hagyhatták ott a pékséget, a sütést. Hát harminchat pék volt a városban, úgy elvitték volna a kuncsaftjainkat, hogy nem marad. Soha nem zártak be a szüleim. Szórakozásképpen zsugázni jártak a szomszédokkal, függetlenül attól, zsidók voltak-e vagy nem zsidók. Nagyon nagy römipartik voltak hétvégenként, és én is nagy zsugás voltam gyerekkoromban. Nagyon-nagyon ritkán voltak színházi előadásokon, mert egyrészt a színház elég drága volt az akkori viszonyokhoz képest, másrészt meg egyszerűen hullafáradtak voltak. A szüleim annyit dolgoztak, hogy rettenetes. És mindig éjjel, nagyon strapás volt az nekik. De imádták egymást. Nagyon édesek voltak. Apám soha nem volt durva, de állandóan azzal szórakoztak, hogy viccből veszekedtek meg verekedtek, és aztán menekültek egymás elől. Volt erre egy kitalált játékuk, amit ötvenéves korukban is még bőven játszottak. A feleségem majd eldőlt a nevetéstől, rég nős voltam, már a fiam is élt, együtt laktunk a szüleimmel, és ők még mindig ezt csinálták.

Vallásosak egyáltalán nem voltunk, már a nagyszüleim sem. Ők is a legteljesebb mértékben asszimilálódtak. Mesélték, hogy a nagyapám, aki samesz volt, szombatonként egész nap dühöngött, mert nem volt szabad cigarettázni, neki példát kellett mutatni. Ezért a szombat nekik egy pokol volt, mert akkor ideges volt a nagyapám, és a gyerekeit egzecíroztatta egész nap. Már a dédnagyanyáim sem voltak vallásosak, hiszen ha vallásosak lettek volna, akkor nem szereztek volna be „törvénytelen” gyerekeket. A szüleim pedig nemcsak hogy ugyanúgy öltöztek, mint a helybeliek, de disznót is öltek. Semmilyen mértékben nem volt ünneptartás. De pékségben nem is lehetett nagyon ünnepet tartani, mert a kuncsaftok nagyrészt nem zsidók voltak. Sem szombatot, sem Pészahot nem lehetett tartani, hiszen a pékségben a kovász mindig ott volt. Talán a legnagyobb ünnepkor, újévkor [Ros Hásáná] és hosszúnapkor [Jom Kipur] elmentek templomba, felváltva. Nagyünnepekkor böjtöt is tartottak, de ez teljesen esetleges dolog volt. Énnekem gyerekkoromban annyi volt a zsidóság, hogy zsidó elemi iskolába jártam, és akkor nekem kötelező gyakorlat volt péntek este, szombat délelőtt az istentisztelet. Mert ha valaki hittanból bukott, akkor osztályt ismételt. És én akkor megtanultam előimádkozni, a péntek esti istentiszteletet le tudtam vezényelni. Mikor meg polgárista voltam, akkor hittanórán kimentünk, és akkor a rabbi bácsi tartott nekünk órát.

1939-ben, tíz évesen jelentkeztem a piarista gimnáziumba, Nagykanizsán. Öt zsidó gyereket fölvettek, engem hatodikként már nem. Ez túlbuzgalom volt a részükről, mert a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] akkor csak a főiskolán korlátozta a felvehetők számát, és ezt soha nem bocsátottam meg nekik. Ugyanebben az évben összeültek az anyám lánytestvérei és a férjeik. A gyerekek közül csak én voltam ott, egyrészt, mert nálunk voltak, másrészt, mert én voltam a legidősebb, aki már többé-kevésbé követni tudta az eseményeket. Arról volt szó, hogy el kéne-e menni, vagy itt kéne maradni. Akkoriban Uganda volt az egyetlen lehetőség, ahol befogadták volna a zsidókat Magyarországról [A középkor óta több zsidó vallási mozgalom is a visszatérést, Izrael betelepítését tűzte ki célul, és a 19. század vége óta a cionizmusnak is ez volt a törekvése. A Palesztinával kapcsolatos nehézségek miatt azonban fölmerültek alternatív kivándorlási célországok is, ezek egyike volt a 20. század elején Uganda: 1903-ban Joseph Chamberlain, brit gyarmati titkár vetette föl Herzlnek egy Kelet-Afrikában, Uganda területén megvalósítandó független zsidó állam gondolatát. Ekkorra Herzl Palesztinára irányuló erőfeszítései meghiúsultak, s reményt vesztve, beleegyezett a javaslatba. Max Nordau (1849–1923) a bázeli VI. cionista kongresszuson (1903) szintén az Uganda-terv mellett érvelt, átmeneti szükségességgel indokolva. Herzl azonban a tervvel szemben – főleg az orosz cionista vezetők részéről – kibontakozó ellenállás miatt elállt az Uganda-tervtől, és erőfeszítéseit ismét az Izraelben megteremtendő zsidó nemzeti otthonra összpontosította, halála után (1904) pedig a cionista vezetés végleg levette a napirendről Ugandát mint célországot. – A szerk.]. Apám azt mondta, hogy én, kérem, tudok minden nyelven kenyeret sütni. A Lusztig István, Irma néninek a férje – aki akkora fazon volt, mint egy szekrény, és valami eszméletlen erős férfi – azt mondta, hogy olyan munka nincsen, amit ne tudna elvégezni, mert elképesztő ereje volt. A harmadik pedig, a Schnitzer Sarlós Ferenc, Etelnek a férje, aki aranyműves és ötvös volt, azt mondta, hogy nincs a világon olyan hely, ahol ötvösként meg nem élne. A többiek – Vilma férje, a Sternberger Gyula, aki festékkereskedő volt, Gizella férje, Berger Jenő, aki kocsmáros, Ilona férje, a Vermes Wortmann Feri, aki tisztviselő és Erzsébet férje, az Eisinger Jenő, aki könyvkereskedő volt – azt mondták, hogy ők nem mennek, majd valahogy lesz, az sose volt eddig, hogy valahogy ne lett volna. Mivel a többség úgy döntött, hogy maradjunk, maradtunk. És az a legszomorúbb, hogy az a három maradt életben, aki el akart menni. A többi, aki maradni akart, abból senki sem élte túl a soát.

A polgáriban már leventébe jártak a gyerekek, és nekünk sárga szalagos „leventébe” kellett járni [lásd: levente-mozgalom]. A leventeség hetente kétszer, tanítás utáni kötelező különfoglalkozás volt, de csak a keresztényeknek. Zsidókat nem vettek fel, és noha percre ugyanannyit dolgoztunk, mint amennyit gyakorlatoztak a leventék, minket úgy hívtak, hogy „kisegítő előképzős ifjak”. Munkaszolgálatosságra készítettek föl. A város közepén kiröhögtek minket, amikor szemetet lapátoltunk, söpörtünk, meg mit tudom én. De engem ez nem igazán zsenírozott, mert én a város végi péknek voltam a fia, ki ismert engem a kuncsaftjainkon kívül?! Akik meg ismertek – mondjuk, akiknek én hordtam ki a zsömlét reggelenként –, azoknak meg eszükbe se jutott, hogy kinevessenek. De ott volt velem együtt egy csomó jómódú, kimondottan gazdag zsidó család gyereke, például a város leggazdagabb ügyvédjének a fia is, akiket élvezettel csúfoltak ki. A cserkészet nem volt kötelező, de zsidót cserkésznek sem vettek fel soha. Pedig azt szívesebben csináltam volna.

A polgári iskola elég messze volt a házunktól. Télen mindig sok hó esett, s a hatalmas hóban reggelenként utat kellett taposni, és volt, hogy hiányoztam, mert nem jutottam el az iskoláig. Akkoriban még szó se volt koedukációról, szigorúan elkülönültek a fiúk és a lányok, és nekem külön engedélyem volt a lányiskola igazgatójától arra, hogy a szomszéd kislányt, a fűszeres kislányát, aki egyidős volt velem, én kísérhettem el az iskolába meg haza. Tíz évesek voltunk, reggelenként együtt tapostuk ki az utat. Kis nyifáncás lány volt, és félt a többi fiútól, mert lezsidózták. Akkoriban keményen zsidóztak. A gyerekek kiabáltak, hogy „büdös zsidó”, meg verekedtek, a felnőttek viszont, a tanárok, úgy csinálták, ahogy ma is: kódolva, de hát egyértelmű volt. Főleg a polgári iskolában, ahová főként nem zsidók jártak. A kuncsaftjaink nagy része is nagyon antiszemita volt, de nálunk vásároltak, mert jó volt a kenyér. Két sarokkal odébb volt egy másik pék, bizonyos Ferenczi Győző, aki nyilaskeresztet festetett a kapujára az 1930-as évek végén, és szólt a környezetének, hogy miért a zsidót pártolják, miért nem hozzá járnak kenyérért, alig van messzebb, mégsem vesznek nála péksüteményt. Azt mondták neki, hogy azért, mert a zsidó kenyere jobb, mint a magáé. Süssön jobb kenyeret, majd magát pártoljuk.

A Zrínyi Miklós polgári fiúiskolában az osztályfőnököm Arató Gizella volt – legyen egészséges, ha él, és áldott az emléke, ha meghalt –, egy antik bakfis – egy huszonhat éves, férjezetlen nőt már öreglánynak tartottak –, a legszigorúbb tanárnő az iskolában. Hihetetlen szigorú volt, magyart, németet tanított, és keményen forszírozta mindkettőt, nyelvtannal, írással, olvasással, mindennel. Akkor még az iskolában ajánlott nevelési módszer volt, hogy megverték a gyereket.  Nádpálcával vagy mogyorófa pálcával, ami olyan vastag volt, mint a hüvelykujjam. És annak ellenére, hogy az egyik legjobb voltam magyarból és németből – a zsidó iskolában második elemitől kezdve tanultunk már németül –, rendszeresen elfenekelt, ha tévedtem. Egyébként nem volt antiszemita, ha valaki valamiben tévedett, válogatás nélkül mindenkit úgy megvert, mint szódás a lovát. 1945-ben igazolni kellett a pedagógusokat, hogy nem voltak-e németpártiak vagy ilyenek-olyanok. Akkoriban egymást igazolta mindenki, de ezt a tanárnőt nem igazolták, azzal, hogy túl lelkesen tanította a németet. Ami úgy hülyeség, ahogy van, mert a magyart is ugyanolyan szigorúan és intenzíven tanította. De nekem speciel ez a szigorúság később majdhogynem életmentő dolog volt. Akkor már nyolc éve tanultam németül, jól értettem, jól beszéltem, írni-olvasni tudtam, ami nem volt gyakori. Magyarországnak ezen a részén a zsidók magyar anyanyelvűek voltak, és Nagykanizsán azt se tudtuk, hogy jiddis nyelv létezik.

A polgári iskolában a tanárok nagy része is keményen antiszemita volt, tisztelet a kivételnek. Például a honvédelmi ismeretekből messze a legjobb voltam, egyesem volt, akkor fordítva volt az osztályzás [1948 körül változtatták meg az osztályzást: akkortól – szovjet mintára – bevezették a hétfokozatú osztályzást, ahol a 7-es érdemjegy volt a legjobb, majd az 1950/51-es tanévben visszaállt az ötfokozatú skála, de már nem az 1-es, hanem az 5-ös osztályzat volt a legjobb. – A szerk.]. El tudtam mondani az összes marhaságot, ami abban a könyvben volt, és sok-sok hülyeség volt benne. A tanár meg azt mondta a többieknek: szégyelljétek magatokat, ez a zsidó gyerek, akinek semmi köze az egészhez, tudja, és ti miért nem tanuljátok meg? Ennek ellenére az iskolában nálam magyarabb, irredentább érzelmű gyerek nem volt. Meg voltam arról győződve, hogy a Trianon jaj, de borzasztó igazságtalan, és „mindent vissza” [lásd: Trianoni békeszerződés]. A szüleimnek is ugyanez volt a véleményük – ők is teljesen magyarként élték meg az életüket, hogy zsidó származásúak, azt ők nem vették tekintetbe, és úgy képzelték, hogy Árpáddal kocogott be az ősük –, de én messze túlhaladtam őket az irredentaságban, magyarkodásban. Az, hogy zsidó voltam, az nekem is csak annyit jelentett, hogy pénteken és szombaton el kellett menni az istentiszteletre. A rabbit, doktor Winkler Ernőt, szegényt utáltam, megölték őt is sajnos. Első elemitől negyedik polgáriig tanított végig hittant, de soha ki nem állhattam. Volt, amikor meg is pofozott, nem tudom már, miért, valamit talán rosszul tudtam. És ami még megbocsáthatatlan: ő nevelt minket magyar irredentának. Ő is az volt. De a zsidó vallási törvényeket nem tanította meg, hogy mit szabad, mit nem szabad. Nagyon összetartott a jobboldaliakkal, és a hitközség vezetői korruptak voltak. Teljesen asszimilálták az egész várost. Azt szokták mondani, hogy háromféle zsidó volt Magyarországon, ortodox, neológ és nagykanizsai. Azt is mondták, hogy Nagykanizsán még a víz se kóser, mert egyáltalán nem voltak vallásosak az ottani zsidók. Nem volt semmiféle zsidó szervezet vagy ifjúsági mozgalom sem, kivéve a nőegyletet, amit a gazdagabb zsidók csináltak maguknak, de a családunkból oda se járt el senki. Anyám családja a hat nővérével egyébként is egy kész nőegylet volt.

A jugoszláv háború idején én lettem a körzetben a légvédelmi felelős [A német hadsereg a magyarokkal együtt 1941-ben támadta meg Jugoszláviát. – A szerk.]. Már minden férfi katona volt 1941-ben, és minden zsidó munkaszolgálatos. Nagykanizsán akkor nem volt rendszeres a bombázás [lásd: légitámadások Magyarország ellen], egyszer vagy kétszer repültek a jugoszláv gépek, de a légvédelmet komolyan kellett venni, és miután központilag teljesen szervezetlen volt, a környék lakói engem kértek meg, hogy legyek a felelős [lásd: légitámadások Magyarország ellen. Nagykanizsát egyébként a háború során összesen három alkalommal bombázták. – A szerk.]. Azon a környéken én voltam a legidősebb fiúgyerek. Szépen megbeszéltünk egy meghatározott pincét, ami elég nagy volt, és öt vagy hat ház lakói mind odamentek, és zsidó gyerek létemre az én dolgom volt leterelni a pincébe egy félutcányi szomszédot meg a saját mamámat. Gondosan megnézni, hogy mindenkinek az iratai náluk vannak-e, értéktárgyaik nála vannak-e, zseblámpája, kajája van-e. Összerakattam mindenkivel egy-egy bőröndöcskét vagy zsákocskát, hogy is mondták, légócsomagot, és mindig ellenőriztem, hogy viszi-e magával. Lementünk, és mi is ott voltunk az anyámmal. Teljesen vicc volt, mert ez 1941-ben volt, már jóval a harmadik zsidótörvény idején [1941 tavaszán kezdték meg a harmadik zsidótörvény kidolgozását, amely Teleki halála miatt Bárdossy László miniszterelnöksége idején, 1941. augusztus 8-án lépett életbe: 1941: XV. tc. „A házasságról szóló 1894: XXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. Lehet, hogy Nagykanizsa határszéli város volta miatt már korábban voltak a polgári légvédelemmel kapcsolatos feladatok, mert egyébként, országosan csak egy 1943. júniusi kormányrendelet (3500/1943) rendelte el az ipartelepeken és a lakóházakban légvédelmi óvóhely létesítését. – A szerk.]. De hát engem az nem érintett, én jártam a polgáriba nyugodtan, az apám meg sütötte a kenyeret, ha épp nem volt munkaszolgálatos.

Már én elég nagy voltam a második világháború idején, amikor jegyrendszer volt [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Volt munkásjegy, nehézmunkás pótjegy, kismilliófajta jegy, ami öt dekáról indult. Le kellett vagdosni a jegyeket a szelvényről, összeadni, hogy mennyi jár egy személynek, mit tudom én, például egy kiló nyolcvanöt deka. Ha kétkilós volt a kenyér, ki kellett vágni tizenöt dekát. Én ezt annyira megtanultam, hogy nem kellett darabolni, mert helyből ki tudtam vágni a kenyérből. Ezt nagyon pontosan kellett csinálni, mert ha többet adtunk valakinek, mint amennyi járt, nem kaptunk elég lisztet. Ha meg kevesebbet adtunk volna, akkor az illető bedobta volna a rikácsot. Úgyhogy ezt én nagyon megtanultam, és még valamit megtanultam. Amióta az eszem tudom, tudok főzni, és nem is rosszul. Míg apám aludt, vagy az anyám, vagy én voltunk az üzletben, aztán cseréltek. De amikor az anyám volt fenn, rendszerint délelőtt és főzött, megtanultam főzni, hogyha ő megy az üzletbe kiszolgálni, akkor én meg tudjam csinálni a kaját. Sőt, a feleségem később én tanítottam meg főzni.

A polgári után, 1943-tól egy évet kereskedelmibe jártam Nagykanizsán. Nekem nem kellett oda felvételiznem, mert olyan tanuló voltam, hogy semmi szükség nem volt rá. Az iskolák minden évben kiadtak egy évkönyvet az összes diák névsorával és a jegyeikkel, hogy miből hányasra végzett. Annak, aki általános jeles volt, dőlt betűvel szedték a nevét, aki kitűnő volt, annak vastag betűvel. Hát én dőlt betűs diák voltam. A közismereti tárgyakat jobban tudtam, számtanból iskolaelső voltam, de például rajzolni, kézimunkázni, tornázni és énekelni soha nem tudtam. A készségtárgyakkal mindig bajom volt, és ezek lerontották az eredményem egy jó hármassal. A kereskedelmi iskolában dettó jó voltam. Én otthon soha nem tanultam, olvastam rengeteget, de ami leckét nem tudtam megírni az iskolában, azt soha meg nem írtam. Éppen elvégeztem az első osztályt, amikor bejöttek a németek 1944. március 19-én. Március 31-ével minden iskolát be kellett fejezni, minden iskolát lezártak. És március végétől fogva sorba jöttek a rendeletek. Április 5-től zsidó csillagot kellett hordani [lásd: sárga csillag], be kellett szolgáltatni a bicikliket. A pékséget ezzel nagyon taccsra tették. Négy bicikli volt, én magam is hordtam ki kenyeret meg süteményeket a kuncsaftoknak. Be kellett szolgáltatni a rádiót, telefonunk nem volt, de volt egy Box fényképezőgépem, azt is be kellett szolgáltatni. Mindent [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Egy szép napon kiplakátozták, hogy zsidók nem hagyhatják el a lakásukat. Ez április 26-án volt. Addig már mindent elszedtek tőlünk jószerivel. A pékség végig működött, mivel az apám önálló kisiparos volt, tehát saját magát nem rúghatta ki. Az iparengedélyt meg nem tudták elvenni, mert akkor ellátatlan maradt volna Nagykanizsa egy nagy része. Akkor már csak az anyám volt otthon. Az apám munkaszolgálatos volt, rengeteg helyen volt munkaszolgálatos, 1943-ban például Csáktornya mellett, aztán Gödöllőn, 1944-ben Veszprémben, a veszprémi Vasútépítő Századnál volt pék. Az egész háború alatt három-négy hónapokat volt munkaszolgálatban, akkor hazaengedték, azután megint elvitték. Megint hazaengedték, megint elvitték. Április 26-án még sütöttünk anyámmal, és 27-én még kenyeret árultunk, mielőtt jöttek értünk. 26-tól 28-ig ugyanis összegyűjtöttek minden zsidót Nagykanizsáról. Jött két-három rendőr, közölték velünk, hogy annyit, amennyit elbírunk, elvihetünk, kivéve a nemesfémeket, készpénzt és netán még a fegyvereket. Ezeket egy jegyzékbe vették, de nagyon általánosan, mit tudom én, egy konyha szokásos berendezése, egy átlagos hálószoba a szokásos ágyneműkkel. Minden, minden „szokásos” volt. Egy péküzem a szokásos berendezéssel. Amiket külön leadattak, azokat részletesen leírták. Többek között az ezüst penkalámat [A zágrábi Eduard Penkala – Edmund Moster Company híres gyártmánya – töltőtollak, golyóstollak, töltött ceruzák. – A szerk.], amit 1942-ben kaptam, amikor felnőtté avattak [lásd: bár micvó] –, és bár engem cserkésznek nem vettek fel, de nagyon szerettem volna egy cserkésztőrt, amit meg is kaptam, azt is le kellett adni, mert hát az fegyver volt. De hogy mennyi kenyérjegy van, meg mennyi áru, azt is megszámolták. Meg azt is, hogy mennyi liszt meg fa van, de ezeket már nem írták fel, mert iszonyú sok volt, hanem rögtön kisajátították.

Akkor anyámmal először a kiszsinagóga udvarába mentünk. A nagyzsinagóga 1826-ban épült, hatalmas, belső boltozatos és műemlék. Kívül teteje van, belül boltozata. A zsinagóga az úgynevezett nagytemplom volt, abban volt orgona is [Egyébként zsinagógában Magyarországon elsőként, 1845-ben! – A szerk.]. Azonkívül volt még egy kiszsinagóga is. A kiszsinagóga egy hatalmas épületkomplexumban volt, amiben benne volt a zsidó elemi iskola, a kereskedelmi iskola – mert az eredetileg zsidó kereskedelmi volt, csak a város átvette, de nagyon sok zsidó tanár és fiatal járt oda –, a zsidó aggok háza, egy bérház – ahol lakások is voltak, amikben a nagykanizsaiak mellett hitközségi alkalmazottak is laktak – meg a kiszsinagóga. Mivel mi a város szélén laktunk, mire hozzánk kijutottak a begyűjtéssel, addigra a nagytemplom már megtelt, s akkor kezdték a kistemplomba slichtolni a zsidókat. Anyám többi testvére, mind az öt, már a nagytemplomban volt. Sőt apámnak az a nővére, aki ott lakott Nagykanizsán, a Juliska is ott volt, csak az Olga maradt Somogycsurgón, a Frida már korábban fölköltözött Pestre a férjével. És április 27-ről 28-ra virradóra történetesen éppen édesapám testvérének, a Juliska nagynénémnek a lakásába tettek, aki a kistemplom melletti bérházban lakott – és a hitközségnek fizette a bérleti díjat –, és akit addigra már átvittek a nagytemplomba. Ott voltunk egy éjszakára az édesanyámmal, meg vagy tíz család volt még oda összezsúfolva, voltunk vagy harmincan. És az imádatom tárgya, a szomszéd kislány, a fűszeres kislánya is ott volt, és teljesen boldogok voltunk, hogy együtt lehettünk. És ráadásul ott voltak még a nagybátyám angóranyulai is. A Juliska nagynénémnek a férjét ugyanis, a Hirschler Imrét – aki tisztviselő volt – a zsidótörvények alapján kirúgták az állásából, és hogy valami megélhetést találjon, angóranyulakkal kezdett foglalkozni. Akkoriban az volt a menő, mert jól lehetett értékesíteni a szőrét. De mivel őket átvitték a nagytemplomba, a nyulakat senki sem etette, pedig oda volt készítve melléjük a lucerna. Mikor minket oda bevittek, én elkezdtem etetni a nyulakat, és egyszer csak odajött mellém egy fiatal SS – mert a gettót már SS-ek őrizték –, és békésen etettük egymás mellett a nyulakat. Nekem ott a gettóban nem voltak rossz tapasztalataim. És mikor aztán hozták a csáktornyaiakat meg a muraközieket, akkor minket átraktak az aggok háza egyik szobájába.

Nagykanizsán volt egy internálótábor, a volt kávégyárban. Ott is voltak baloldaliak meg ilyen-olyan emberek, és sok zsidó. De mivel az internálótábor kicsi volt, néhány vagonnyi zsidó telt ki csak belőle, bejöttek a kistemplomba meg a nagytemplomba, és tizenöt és hatvanöt év közötti férfiakat és nőket válogattak ki, hogy munkára viszik őket. Többek közt engem, az anyámat, a Bözsi nagynénémet, annak a férjét, de például a szomszéd kislányt nem. Nem vitték el azokat sem, akiknek kisgyereke volt, hiába esett ebbe a korba. Aki ebbe a kategóriába belefért, azt szépen sorakoztatták huszonkilencedikén délután, kikísértek a kávégyárhoz a vasútállomás mellett, és odaállt egy vonat. De azt nem tudtuk, hogy a szerelvény elején egy csomó teli vagon van a kávégyárban bevagonírozottakkal, azt senki se mondta. Felraktak bennünket vagy nyolcvanunkat. És akkor azt a jó hosszú vonatot megtöltötték fene tudja, hány nagykanizsai, csáktornyai és muraközi illetőségű, relatíve nem öreg zsidókkal, férfiakkal, nőkkel vegyesen. Én az anyámmal, a Bözsi nagynénémmel, a férjével és jó pár iskolatársammal kerültem egy vagonba. Azokat a rendőröket, akik minket felpakoltak, korábban soha nem láttam, úgy jó tíz éve tudtam meg, hogy szombathelyiek voltak.

És 29-én elindult a vonat, de hogy hova megyünk, azt senki nem mondta.  De mivel az első vonat volt, mindenki optimista volt, senkinek eszébe nem jutott, hogy valami probléma lehet. Kaját hazulról még mindenki hozott, két nap alatt nem ettük meg, amit elbírtunk, azt vittük a vonatra is. De a vécével gond volt. Egy vödröt föláldoztunk pisilni, és mikor valakinek nagydolga volt, akkor frankkávés dobozokba meg különböző élelmiszerdobozokba és más üres dobozokba lerendeztük a dolgokat. Amikor valahol megállt a vonat, akkor a németek leengedtek mindenkit székelni, de a fenekükre állítottak géppuskákat. A Bözsi nagynéném költött is erről egy dalt az „Én a téglagyárban lakom” dallamára, hogy „Mi a vagonokban lakunk, tartogatjuk a salakunk, de ha állomást elhagyunk, kidobjuk a kiscsomagunk”. Akkor is a humoránál volt, és éppen akkor, május elsején voltak első éves házasok az Eisinger Jenővel, akit ő elcsaklizott a korábbi feleségétől. Az „Én a téglagyárban lakom” különben munkaszolgálatos nóta volt, amit az apám meg a család többi, munkaszolgálatban lévő tagjai hoztak haza. Rengeteg zenész volt munkaszolgálatban, például az apámmal együtt volt a Filu nevű zenekar vezetője – ez a háború előtt egy nagyon ismert dzsesszzenekar volt Budapesten –, a Schenkelbach Fülöp, és még ma is megvan annak a dalnak a kottája, amit az apámnak írt ott helyben, és soha sehol nem adta elő.

A vagonban, aki aludt, az csecsemő pozitúrában volt, aki nem aludt, az meg ült. A vagon padlóján természetesen. És mivel mindenki ismert mindenkit, egy csomó osztálytársam volt ott, semmiféle konfliktus közöttünk nem volt. Mindenki optimista volt, és úgy elvoltunk egymással. Talán még sajnáltam is, hogy a szomszéd kislány nem jött velünk. Május másodikán megérkeztünk egy hatalmas sík területre. Mielőtt megállt a vonat, a réseken át lehetett látni, hogy lelőtt repülőgépek roncsait szerelik szét csíkos ruhás emberek, de fogalmunk nem volt arról, hogy nekünk ehhez valami közünk lesz. És akkor kinyitották a vagonokat, és elkezdtek ordítozni, csíkos ruhás, talpig úriemberek, hogy mindenki hagyjon mindent a vagonokban, még a nők a ridiküljüket is, és mindenki azonnal szálljon ki. S fölszálltak noszogatni. Az egyik megkérdezte tőlem jiddisül, hogy hány éves vagyok. Ezt azért értettem, mert rettentően hasonlít a németre. Tizenöt, mondtam, mire ő: mondj tizenhetet. Nem tudtam jiddisül, de ezt szerencsére megértettem. És akkor leszállítottak minket, sorakozó, ötösével. Én az anyám kezét fogtam egyik oldalról, a másik oldalról a nagynéném kezét, és a túloldalon volt a nagynéném férje meg még valaki, de már nem tudom, hogy ki. Azt tudom, hogy ötösével mentünk. Szép lassan ballagtunk előre. Nem noszogattak különösképpen, de farkaskutyák, SS-ek voltak, szóval fenyegető helyzet volt, de senki egy hangos szót nem mondott. Nem ordítoztak, nem fenyegettek. És odaértünk egy elegáns német tiszt elé.

Mint utóbb kiderült, ő volt Mengele. Nagyon érdekes módon, akkor velünk nagyon udvarias volt. Azt mondta az édesanyámnak nagyon udvariasan: „Gnädige Frau, können Sie laufen?” [Német: Hölgyem, tud Ön futni? – A szerk.]. Az édesanyám nem értett egy szót se németül, avval szoktam cukkolni, hogyha a magyar nyelv nem lenne, akkor ugatnia kéne, mint a kutyusoknak. És persze nem értette a kérdést. Azt mondja nekem: mit mond, mit mond, mit kérdezett? Én úgy fordítottam le, hogy azt kérdezi, hova szaladjon. És akkor azt mondta, hogy ideiglenesen el kell válnunk. A hölgyek, legyenek szívesek, balra, a férfiak, legyenek szívesek, jobbra menni. Elválasztottak bennünket, és nem láttam többet sem az anyámat, sem a nagynénémet, amíg vissza nem jöttek a deportálásból. Én a nagynéném férjével mentem, azzal a bizonyos Eisinger papírkereskedővel együtt, és mindkettőnket munkára osztottak be. Mint utólag megtudtam, az anyámat és a húgát is.

Birkenauban voltunk. Birkenau óriási volt, két négyzetkilométer. A tábor mellett volt az IG Farbennek egy hatalmas épülő gyára [Az IG Farbenindustrie-konszern. Ők építették fel Auschwitz mellett a Buna-Werke szintetikus gumi- és benzingyárat, ahol sok fogoly dolgozott. – A szerk.]. Abból a körülbelül négyezer emberből, akik azzal a vonattal érkeztek, amivel én is, mindösszesen csak a harmadát osztották be munkára, a többit elgázosították rögtön. Ami, idézőjelben mondva, „kiváló arány”, mert a későbbiek során volt olyan transzport, amit százszázalékosan elgázosítottak. Nem volt hely a lágerban, és elgázosították őket. Általában négy-öt százalék ment munkára, a kilencvenöt-kilencvenhat százalék rögtön a gázba. De mi munkára alkalmasnak tűnő társaság voltunk. És minket, négyszáz vagy négyszázötvenünket, nem tudom pontosan, felraktak teherautókra, és átvittek abba a táborba, ami öt kilométerrel odébb volt, és az IG-é volt. A láger közepén lévő főutat úgy hívták, hogy Lager Strasse, s ott ötösével felsorakoztattak, és szép lassan elindultunk a tábor másik, a kapuval ellentétes vége felé, ahol a fertőtlenítő volt.

Amikor ott mentünk, akkor két oldalról a régi foglyok odakiabáltak nekünk, hogy dobjuk oda, ami a zsebünkben van, mert azt úgyis elveszik tőlünk. Nem dobtuk oda, fogalmunk nem volt, hogy elveszik, nem veszik el. Semmi tájékozódásunk nem volt. De nálam semmi olyan nem volt, aminek értéke lett volna. És mikor odaértünk, akkor mindenkit levetkőztettek pucérra. Télikabátban voltam és egy szép síbakancsban, noha soha nem tudtam síelni. Rendesen fel voltam öltözve, nem elegánsnak, hanem ahogy a zalai parasztok jártak – bakancsban, szövetnadrágban, ujjas mellényben. És kesztyű volt nálam, de a lényeg az, hogy mindent elvettek, inget, gatyát, zoknit. A Bocskai-sapka még a fejemen volt, s akkor azt erőszakkal, durván el akarták venni. Én meg tiltakoztam, hogy ne vegyék már el, hát az iskolai sapkám, kinek árt az, ha megvan. Utólag rájöttem, hogy én miért ragaszkodtam hozzá. Mert az adta nekem az identitást, hogy én ahhoz az iskolához, Nagykanizsához, egyáltalán Magyarországhoz tartozom. De akkor erővel elvették. És akkor azt mondták: „minden zsidó egy szarból készült”, s elkezdtem bőgni, mint egy szamár. És akkor jöttem rá, hogy én mégsem vagyok magyar, hiába érzem, hiába hiszem azt. Akkor jöttem rá, hogy nem reális, ahogy én éltem vagy gondolkodtam, hanem tudomásul kell venni, hogy én más etnikumhoz tartozom. Az eredeti környezetem nem szeret, kiadtak a németeknek, akik pucérra vetkőztettek, kopaszra nyírtak, még azt is lenyírták rólam, ami éppenhogy csak volt, mert tizenöt évesen nem igazán volt sok nyírnivaló. Még nem is borotválkoztam akkor.

Átpasszoltak egy zuhanyozóba, ahol volt körülbelül két és fél másodpercig víz, gyorsan le kellett mindenkinek mosni magát. Adtak szappant, az volt ráírva, hogy R. I. F. Később tudtam meg, hogy Reine Jüdische Fett. Tiszta zsidó zsírból, tehát emberekből főzték [Jelenlegi ismereteink alapján az emberi zsírból készült szappan legenda, ami egy félreértelmezésen alapul. A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. Utána pár pillanatig hideg víz, utána futás át a szabad területen keresztül az ellátó barakkba, ahol elláttak minket egy gatyával, inggel, ahogy jött. Csíkos nadrággal, csíkos zakóval. Más semmi. Cipőt nem kaptunk. A mienkét viszont elvették. Sorakoztatták az egész társaságot, ott álltunk sorban négyszázan mezítláb. Jött az SS, nézi, hát a cipőtök hol van. Jelentettük, hogy elvették tőlünk. Kiderült, hogy elfelejtettek facipőt rendelni ennyi emberre, csak a ruhát rendelték meg. A szemünk láttára eszméletlenül összeverte azt a felelős foglyot, aki ebben hibázott, aztán azt mondta, hogy mindenki menjen, és vegye fel a saját cipőjét. Az én síbakancsomat az orrom elől elcsípte egy volt iskolatársam, bizonyos Nádor Gyuri. Nagyon dühös voltam emiatt, én viszont kikaptam egy kicsit kisebb, de vadonásúj bakancsot. Mindenféle fajta, jó cipő, rossz cipő, egész cipő, félcipő volt, de akkor mindenki, aki bírta, marta. A bakancshoz én ragaszkodtam, és a bőrcipő életmentő volt, mert a facipő kegyetlen valami volt. Akiknek tönkrement a bőrcipője, és facipőt kaptak, azok kevesen élték túl. 

A fürdőben kaptuk a tetoválást is. Foglyok tetováltak, régi foglyok. Mire megkaptuk a csíkos ruhát, már be voltunk tetoválva. Én a 186889 számot kaptam. Tehát énnekem nincs A-B számom, mert május tizenötödike után minden zsidót A-val vagy B-vel jelöltek. Eggyel kezdték, és húszezerig számozták. S mikor az A-ból kitelt a húszezer, akkor B szintén húszezerig. De ki se telt, mert közben január jött, és evakuáltak. Nagyon elkeseredtem, hogy hát nem vagyok mégse egy szarvasmarha, hogy megjelöljenek, de aki tetovált, azt mondta, ne bánd, ez majdnem életbiztosítás. Akik nem voltak tetoválva, azok sokkal gyakrabban kerültek gázkamrába, mint akik tetováltak voltak. Mert az azt jelentette, hogy valahol dolgozik.

Újra felsorakoztunk, és elvittek minket a karantén blokkba, amelyik a negyvennégyes számú blokk volt. Ötvenhat blokk volt plusz a segédépületek, a zuhanyozó, vécé. A negyvennégyes blokkban sem volt se mosdó, se vécé. A két hét karantén alatt egyebet sem csináltak, csak oktattak, hogy hogy kell számlálási sorakozóra kiállni. Meg ha látunk egy németet, öt lépéssel előbb le kell kapni a sapkát, és öt lépés után vigyázzmenetben kellett elmenni mellette, akármilyen rosszul is vagyunk. És hogy a megszámláláskor sorakozó van, és az soká tart, mert volt ott vagy tízezer ember, és amíg azt le nem számolták, addig egy blokk sem mozdulhatott. Mindenkinek állni kellett. Az volt a mániájuk, a folytonos létszámellenőrzés. Meg hogy kaját hogy kell enni. Az oktató, azaz block ältester történetesen egy német bűnöző volt, a ruháján egy zöld háromszög mutatott lefelé, ami általában a bűnözőknek volt a jelzése [Block ältester: blokkparancsnok, blokkelöljáró, a blokkot (barakkot) irányító fogoly. – A szerk.]. A mi blokkunkban neki akkora hatalma volt, hogy szinte élet-halál ura volt. Az ő és az összes blokkparancsnok felettese a lager ältester volt – az ältester azt jelenti, hogy legidősebb, de egy frászt voltak ők idősebbek –, aki szintén német bűnöző volt, és mindig kiglancolt, kisuvickolt szép csizmában járt.

Kés nem volt, eszcájg [evőeszköz] nem volt. Elmondták, hogy jár mindenkinek egy negyed kenyér naponta, hetenként kétszer egy fél kenyér, ami téglalap alakú volt. Jószerével fűrészporból, korpából, az isten tudja, miből. Nagyon rossz volt, de hát amikor éhes voltál, akkor jó volt. Meg hogy a negyed kenyérhez csak akkor fog járni a „zulag”, tehát a hozzáadás, hogyha dolgozunk. A hozzáadás adott esetben egy kanál hitlerszalonnát, azaz marmeládot jelentett. Ha nem marmeládot, akkor véres hurkát, ha nem véres hurkát, akkor margarint. A margarin – de minden – akkora volt, mint egy kockacukor körülbelül. Ezt reggel kiadták, valaki megette, vagy nem ette meg. Az az ő dolga volt. Adtak hozzá feketekávét, félliternyit, persze pótkávét, és szerintem telis-tele volt brómmal [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Senkinek sem voltak, hogy úgy mondjam, ösztönös gerjedelmei. És szigorúan megtiltották a vízivást. Mosakodni szabad volt, inni nem. Hatalmas plakáton ki volt plakátolva, hogy egy korty víz az életedbe kerülhet.

Az Auschwitzba megérkezett magyarországi zsidóknak mindegyikével írattak egy levelet, egy előre nyomtatott német nyelvű levelezőlapot. Az volt rajta, hogy Waldsee-ban vagyok – ez egy svájci üdülőhely volt –, jól vagyok, mindenkit üdvözlök, és alá lehetett írni, és meg lehetett címezni, és haza lehetett küldeni [Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyvének glosszáriumában olvasható: „Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” Egyébként van egy Waldsee nevű település Dél-Németországban, Svájcban nincs Waldsee. – A szerk.]. Olyanok is megírták, akik öt perc múlva a gázkamrában voltak. De mindenkinek adtak, hogy életjelt adjon magáról. Abban a lágerben, ahol én voltam, ott is kiosztották a Waldsee-lapokat, és írtam is az egyik szomszédomnak, aki Nagykanizsán a pékségünk mellett lakott. És az anyám, ahol volt ugye, a női táborban, ő is írt. Akkor őt már a kommandójával bevitték a Stammlagerbe, s onnan járt ki dolgozni [Stammlager: törzstábor; Auschwitz I, azaz a tényleges auschwitzi tábor (a magyar deportáltak nem Auschwitzba, hanem Birkenauba érkeztek). – A szerk.]. És ezeket a lapokat a szomszédok megkapták. Ismerték az apám munkaszolgálatos címét, és elküldték neki egy borítékban a két változatot. Sajnos nincs meg egyik sem, mert akkor senki sem gondolta, hogy megőrizzük. Történelmi ereklyék lennének ma már. És az apám írt egy választ Waldsee-ba címezve, mert azzal kapták meg a szomszédok a lapokat, hogyha valaki válaszolni akar, németül írjon, tegye egy borítékba, s a budapesti hitközség címére küldje el. Ugyanis ezek a lapok úgy kerültek Magyarországra, hogy egy német katonai furgon elhozta Budapestre a németek által kinevezett zsidó vezetőknek, hogy küldjék szét. És ők szét is küldték, a válaszokat be is gyűjtötték, ahol jött. Mikor a legközelebbi lapokat hozta a német autó, a válaszokat fogták, berakták, elvitték. És az auschwitzi törzstáborban egy szép napon sorakozókor elővették ezeket a leveleket, és névsor szerint kiosztották. Richtig az anyám megkapta. Senkit nem tudok rajta kívül, aki választ kapott volna. Merthogy többnyire már nem is éltek addigra. Az volt benne, hogy minden rendben van stb., és apám azt írta németül, hogy Feri is írt. Ebből az anyám megtudta, hogy én valahol megvagyok, hogy hol, azt nem, de megvagyok, tehát élek. Ezt valamikor úgy június végén, július elején tudta már.

De augusztus végétől én is tudtam, hogy az anyám valahol megvan, mert ámbár szigorúan tilos volt hírt küldeni egyik táborból a másikba, és azért egyébként halálra is szokták ítélni és felakasztani az illetőket – egy csomó akasztást én is láttam –, ennek ellenére mégis terjedtek a hírek. A női foglyokat teherautón vitték valahova dolgozni Auschwitzból reggel, és este vissza, és az a mi táborunktól is keletre volt. Tehát a nők látták, hogy van egy férfi tábor. És az az útvonal, amelyiken mi jártunk dolgozni a gyárba, keresztezte a Krakkó–Auschwitz főútvonalat. Valamelyik bátor nő az útkereszteződésben ledobott egy papírgombócot, és valamelyik még bátrabb férfi lehajolt, és felvette. És bekerült ez a lágerbe, és kézről kézre járt. Magyar nyelven íródott, és sok más név közt az volt – megismertem a nagynéném írását –, hogy Eisinger Jenőné és Leicht Gézáné keresi Eisinger Jenőt és Leicht Ferencet. Ebből tudtuk, hogy élnek, egyébként semmi hír. De hát hogy augusztusban valaki él, az semmit sem jelentett az adott körülmények között.

Mikor engem már munkára osztottak be, áttettek a harmincas barakkba, amelynek a lakói a kilencvenes kommandóban, munkacsoportban dolgoztak. Nagyon sok fiatalt tettek oda, mert úgy gondolták, hogy a fiatal diákokból könnyű kinevelni szakmunkást vagy legalábbis betanított munkást. És úgy hívtak minket, hogy „umschüler”, azaz átképzősök. Én történetesen schlosser, tehát lakatos átképzésre kerültem, ami gyakorlatilag egy hatalmas zárt műhelyt jelentett, és ott mindenki dolgozott. Német civilek, angol, amerikai repülős hadifoglyok, lengyel önkéntesek, francia önkéntesek és civilek, akiket erőszakkal odahurcoltak. El nem lehet képzelni azt a kavalkádot, ami ott volt. De a munka során teljesen egyforma volt mindenki. Akihez engem beosztottak, az egy német esztergályos volt, és Franznak hívott. Nem tudom már, milyen Herr akárki volt, soha nem bántott, soha bajom azzal nem volt. Sőt amikor a bakancsomnak a spicce meg a sarka elkezdett kopni, megmutatta, hogy hol találok vaslemezt, megtanított fúrót használni, és megengedte, hogy csináljak vasspicceket a sarkamra, és még szöget is szerzett, hogy fölüssem az orrára is, hogy a cipőm ne menjen tönkre. Én esztergályozni nem tudtam volna megtanulni, ugyanis balkezes vagyok, az esztergapadok pedig mind jobbkezesek. Ő mondta, hogy na most hozzál ilyen anyagot, adott egy sublert, vagyis egy tolómérőt, hozzál ennyi darab ilyen rudat, vidd el ide meg ide. Szóval ilyen tedd ide, tedd oda voltam. Én ehhez az egy emberhez voltam beosztva. A kommandó ötszáz emberből állt, akik a gyár területén különböző épületekben dolgoztak, építették az IG Farben gyárát. Az IG Farben rendkívül nagy vegyi gyárat épített. És hát az egész tízezer ember ott dolgozott [Az IG Farben nem csak egy gyárat üzemeltetett, ezt a telepet éppen lehet, hogy ötszázan építették. A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban (Auschwitz III) 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.]. 

És ebben a műhelyben dolgoztam én néhány ismerősömmel, barátommal, a kilencvenes kommandóban. A kilencvenes kommandónak volt egy oberkápója, aki német bűnöző volt, és ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy a német bűnözők jó emberek voltak-e vagy rossz emberek, esete válogatja. Az történt egyszer ugyanis, hogy leálltam a munkával. Épp nem adott munkát a mester, és hogy úgy mondjam, lazsáltam. S hát odasettenkedett mögém, és egy fenyőfa léccel jól összevert. Ő is névről ismert, azt mondja, Franz, tudod, miért kaptad ezt. Mondom, tudom, mert nem dolgoztam. Azt mondja, nem azért. Hanem mert nem dolgoztál, és nem vetted észre, hogy én jövök. Mi lett volna, ha egy SS jön helyettem, mi lett volna veled, mit gondolsz? És egyébként megverhetett volna egy tölgyfa bottal, mert az is volt neki. Kezem, lábam törhette volna, mert teljesen ki voltunk szolgáltatva. De ő ezt mondta. Na most erre én mit mondjak?

Ha valaki jól dolgozott elvben, de valójában a kápóknak a haverja volt, kapott utalványt a lágerkantinra, ahol cigarettát, mahorka dohányt, savanyú káposztát – ami vitamin volt – és mustárt lehetett venni, talán mást nem is. A kilencvenes kommandó ötszázas létszámából soha senki nem kapott ilyet, hanem az oberkápó megtartotta az egész „premier-scheint”, azután cigarettát vásárolt rajta a láger kantinjában, és az angol hadifoglyokkal – akiknek kevés volt a cigarettájuk – elcserélte azért a levesért, amit ők kaptak délben. Mi is kaptunk levest, úgy hívták, hogy „buna”leves, répalevél, csalán vízben megfőzve, meleg volt, rossz volt, mint a bűn, ízetlen volt, de megettük a maradék kenyérrel. És egy idő után mi már nem a „buna”levest kaptuk, mert a kápó rendszeresen elcserélte a hadifoglyokkal a cigarettát azért a sokkal sűrübb, jobb levesért, amit ők kaptak, és így mi úgynevezett „engländer suppét”, azaz angol levest kaptunk. Majdnem mind az ötszáz ember. És ez a kápó egy német bűnöző volt. Aki, ha az SS látta, akit ért, ütött, mint a répát, kegyetlenül, és ugyanakkor az utalványokat nem osztotta ki, holott megtehette volna, hanem elcserélte nekünk levesre. A hadifoglyokkal különben százszor jobban bántak, mint velünk. Volt amerikai, angol, ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai, akiket repülővel lőttek le. Két kilométerre tőlünk, a hadifogolytáborban voltak, és ők is ott dolgoztak, ahol mi, csak a kajájuk volt más meg a bánásmód.

Tehát délben megkaptuk azt a levest, és bevonuláskor este volt úgynevezett „abend suppe”, ami egy fokkal talán jobb volt, mert elvétve krumpli is akadt benne, ami egyébként teljesen luxus volt. És ez volt a kaja. Kiszámították, hogy ez körülbelül négy hónapig elég, ha valaki rendesen dolgozik, de négy hónap után teljesen csontsovány lett. Aki csontra lesoványodott, azt úgy hívták a németek, hogy muzulmán. És időnként szelekció volt. Ez azt jelentette, hogy pucéran végig kellett vonulni egy erős lámpa mellett az SS lágerfőorvos előtt, akit úgy hívtak, hogy doktor König. A Mengele nem nálunk volt lagerarzt szerencsére. Az embereket a barakk egyik végébe kergették, le kellett vetkőzni, és egyenként meztelenül elmenni a lagerarzt előtt, és bemondani a számot. Nála volt egy lista, ugye karszám szerint voltunk nyilvántartva, s kipipálta, hogy hányan vagyunk. Az Eisinger Jenő, a nagynéném férje eléggé le volt már romolva, és félő volt, hogy kiszelektálják. Elbújt egy ágy alá, én meg elmentem a lagerarzt előtt, és szép harsányan bemondtam az ő karszámát, ami az enyémtől ötvennel vagy hatvannal különbözött. Utána meztelenül, ahogy voltam, a barakknak az ablakán kiugrottam, guggolva visszafutottam, visszamásztam, és délcegen elvonultam újra, és a saját számomat mondtam be. Egyébként jellemző, hogy a barakkvezető ezt tudta, de nem bánta. Nagyon sokan a saját apjukat védték meg így. Én, amíg abban a barakkban voltam, a nagynéném férjét kétszer átvittem így a szelekción. Ő ugyancsak a kilencvenes kommandóban volt, de csőszerelő volt. Ott a szabadban, hatalmas állványokon ment a gőzcső, a vízcső, és ezek komoly, vastag falú, nagy átmérőjű csövek voltak, dög nehezek. Ez nagyon nehéz munka volt, és aki ezt csinálta, nagyon hamar lehetett muzulmán.

Hajnalban, amikor még sötét volt, akkor volt egy kolomp, amivel fölébresztettek mindenkit, és akkor az első volt az ágybevetés. Elvágólag minden. Mindenkinek jutott egy a háromemeletes ágyból, alsó, felső, középső. Körülbelül kétszáznegyven fő volt blokkonként, így, emeletesen. Azt hiszem, nyolcvan ilyen emeletes ágy volt. És volt szalmazsák, szalmával kitömött fejpárna, és egy darab takaró minden ágyba. Ritkán fordult elő, hogy annyira teli lett volna a barakk, hogy kettesével kellett volna aludni, általában mindenkinek volt saját ágya. Ez munkatábor volt valójában, és az auschwitzi viszonyokhoz képest jónak számított. Az IG Farbennak volt egy hatalmas hőerőműve, aminek a lehasznált vizét például a láger megkapta fűtésre. Minden barakk központi fűtéses volt, ami télen nagyon jó volt, de sajnos a poloskák is nagyon szerették, és iszonyú poloskásak voltak a barakkok télen-nyáron. Mikor megvolt az ágybevetés, akkor jött a cipőpucolás. Rejtélyes okból a facipőket, a nem facipőket, mindet be kellett kenni kocsikenőccsel. S akkor volt három vagy négy doboz kocsikenőcs, mindenki egymás kezéből kapkodta ki, természetes, hogy zsebkendő nem volt, rongy nem volt. Volt, aki az inge aljával, én a sapkámmal kentem föl. A sapkám külső oldalával. A sapka elég hasznos jószág volt, mert mindenre lehetett használni. Vécépapír sem volt, az ember olyankor az inge aljából egy kicsit letépett, s azután azt kidobta. Idővel a hosszú ingből egész rövid lett.

A mellettünk lévő barakkban, külön drótkerítéssel elválasztva, a németeknek volt a kuplerája. Oda ugyanis árja lengyel és cseh politikai fogoly nőket vittek be, csinosakat és fiatalokat, és prostitúcióra kényszerítették. Ők nem kaptak ezért semmit, csak enni. De azt eleget. És hát a menő kápók és az SS-ek maguk és néhány prominens fogoly, szigorúan német vérűek, azok bemehettek hozzájuk. Na most, különböző regényekben megjelent, hogy a zsidó lányokat kurválkodásra kényszerítették. Auschwitzban ebből egy szó nem igaz, mert pont úgy tilos volt a zsidó férfinak gój nővel hetyegni, mint ahogy Magyarországon, de fordítva is igaz volt ám. A németnek sem volt szabad zsidó nővel hetyegni. Mert a zsidókat úgy tekintették, mintha állattal közösült volna, vagy hogy fejezzem ki. A zsidókat egyszerűen nem tartották embernek. És az a német, aki véletlenül egy szép zsidó lánnyal előfordult – Birkenauban történetesen, utólag értesültem róla, hogy egy német őrmester összeszűrte a levestésztát egy zsidó lánnyal –, a zsidó lányt felakasztották, a németet agyonlőtték. Passz. Tehát szó nincs arról, hogy ők nőnek tekintették volna a legszebb zsidó lányt is.

Egyébként a németeknek volt humorérzékük. Utólag megtudtam az anyámtól, hogy mikor a nőket szétválasztották és munkára vezényelték, akkor azt mondták, hogy lépjen ki négyszáz fiatal, lehetőleg csinos lány, de csak olyan jöhet, aki érintetlen. Mindenki halálra volt rémülve, hogy őket viszik a bordélyba. Hát persze nem volt információ. A németek humora: elvitték őket Gleiwitzbe, a koromgyárba, az egyik legnehezebb fizikai munkára. Kimondottan csinos, fiatal, szűz lányokat vittek oda. Nálunk meg, már amikor több hónapja ott voltunk, egyszer szóltak, hogy lépjen ki az, akinek kertész képzése van. A mi rabbink, a nagykanizsai rabbi – akinek egyébként soha nem bocsátom meg, hogy úgy oktatott bennünket, hogy ne tudjuk, zsidók vagyunk, és eltérünk a magyar többségtől – fia, aki egy évvel idősebb volt nálam, és nyaranta kertészetben dolgozott, jelentkezett, hogy ő kertész. Ki akart a szabadba menni dolgozni, kertésznek menni, jelentkezett, s néhányan jelentkeztek, azt hiszem, talán harmincan, s elvitték őket a javozsnói szénbányába [Jaworzno – Katowicétől 20-30 kilométerre, délkeletre lévő település, egy egykori koncentrációs táborbeli fogoly visszaemlékezése szerint kézzel bányászták ki a szenet (Simon Rozenkier: Let Courts Give Closure To Holocaust Victims, in „Forward”, 2003. december 12.). – A szerk. ]. Ez volt a német humor. És a rabbi fia meg is halt, szegényke, nem jött vissza.

A lágerban tífusz nem volt, flekktífusz sem, mert tetvetlenítés volt minden héten [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. S általában nem hurcoltak be járványokat. Rühöt behurcoltak, de közöttünk az sem volt. Ugye havonta volt fürdés, de minden istenáldotta reggel derékig meg kellett mosakodni hideg vízben. Anélkül nem lehetett létezni, mert kötelező gyakorlat volt. Tehát a rüh terjedt el, és egy olyan betegség, amit úgy hívtak, hogy ukráinszka, ukrán betegség, mert ukránoktól jött az is. Az pedig olyan volt, mint egy kolerás hasmenés. Olyan hasmenés, hogy az emberből úgy folyt ki, mint a víz vagy mint a feketekávé. Nem lehetett visszatartani, mindenki összecsinálta magát, jómagam is, amikor megkaptam. Egyszerűen nem volt annyi idő, hogy nemhogy a vécére elmenni, hanem hogy a nadrágot letoljam. Kint volt az egész literszám. Ettől ki lehetett száradni, nagyon veszélyes volt, de a régi foglyok elmondták, hogy egy módja van kimászni belőle, különben többnyire belehaltak, hogy huszonnégy órát semmit nem enni, nem inni. Teljes Jom Kipur.

A németek féltek nagyon a flekktífusztól. Minden szombat délután tetűvizit volt, és az ingeket, gatyákat lecserélték. Nem lehetett valami csodálatos inget, gatyát kapni. Valami ócskát, nem is volt mindig tiszta, de kifertőtlenítették. A dezinfekcióból hozták, még a klórszag jól érezhető volt rajta, és nyugodtan letéphettük, mert idővel kaptunk egy másikat. Ezt egyébként a régi foglyoktól tanultuk meg, hogy ezt így kell megoldani. Hát vécépapír nyet, zsebkendő nyet. A zsebkendő a sapkám belseje volt, a cipőpucoló rész a sapkám külseje.

Cipőpucolás után volt a reggeliosztás. Előre kellett menni a block-stubéba, illetve a  tagesraumba – így hívták a barakk elején lévő, deszkafallal leválasztott, úgy 3x8 méteres kis helyiséget, ahol a barakkvezető és a Stubedienstek, vagyis a szobaszolgák laktak –, és ott kétoldalt álltak a szobaszolgák: az egyik egy kenyeret nyomott a kezembe, a másik rátette azt a kis vackot, a harmadik meg beöntött a csajkába egy fél liter feketekávét [Stubedienst: a blokk rendjéért felelős fogolyfunkcionárius. – A szerk.]. Ami egyébként édes volt, meleg volt, rossz volt, de vizet inni nem szabadott. Kávét ittunk, és levest legközelebb. Mikor megkapta mindenki a kaját, akkor máris sorakozó volt, mert kivonulás előtt megint megszámoltak mindenkit a barakk előtt. S a kapunál újra. Mikor megszámláltak bennünket, már kizsírozott cipőben kellett ott állni, befejezett kajával. Aki nem ette meg a kaját, az az ő baja volt, vagy el kellett tenni. Zseb sem volt a ruhán, ugye. Ügyesen úgy kellett elhelyezni, hogy ne essen ki. A lekvárt azt vagy megettük, vagy a kenyeret szétvágtuk, és akkor a két darab közé benyomtuk, s az ingünkkel megtartottuk a kenyeret, a kabátujjunkkal odaszorítottuk. A barakk előtt sorakoztunk, és a kápó leszámolta, és megnézte, hogy ki hiányzik. A barakkban maradni nem lehetett, mert azt nagyon összeverték, de ha valaki beteg volt, vagy valami baja volt, akkor orvoshoz mehetett. A kórházban az egyetlen, aki hivatalból orvos volt, a doktor König [Edmund König], ő SS-orvos volt, ő nem tartózkodott ott. Ellenben ápoló címszó alatt ott volt a bécsi belgyógyászati klinika volt igazgatója, fogolyként, ott volt doktor Vass Kolozsvárról, a fogászati klinika igazgatója, a legkiválóbb orvosok voltak ott ápoló címszó alatt, akik el tudtak látni, amivel tudtak, és amijük volt. Penicillin akkor még nem volt, Ultraszeptilt kapott az, akinek valamilyen betegsége volt, aztán vagy meggyógyult, vagy sem. És például sérülés esetén volt négyféle kenőcs. Bórvazelin, cinkvazelin, egy olyan kátrányszagú fekete kenőcs, Ichtiol nevű, és volt egy barna színű, kicsit olyan csokoládészagú, amit Pellidolnak hívtak. A kórházban nem havonta, hanem hetenként volt szelekció. S ha valaki két hetet töltött a kórházban, az akármilyen állapotban volt, ha holnap meggyógyult volna, akkor is a gázba került.

A megszámolás után az ötszáz emberből a betegek kivételével, amennyi volt, elindultunk kifele, egyszerre lépkedve, ötösével, mert az SS a kapuban megint leszámolt bennünket. És hogy egyszerre lépjünk, volt egy zenekar, egy fúvószenekar, azt hiszem, nyolc vagy tíz zenésszel meg egy karmesterrel, aki történetesen cigány volt, és úgy hívták, hogy Musik Kapo. A „Sej, haj, Rozit” játszották, a legjobb operettmelódiákat, volt egy kis katedra a kapun belül, ott álltak és muzsikáltak, míg mindenki ki nem vonult, s mindig utoljára ők vonultak ki, és leghamarabb ők vonultak be. Éppúgy melóztak, mint bárki más, de azért vigyáztak arra, hogy az ujjaik ne sérüljenek. Trombitás volt, cintányéros, kis dobos, nagy dobos, kicsi volt, de fúvószenekar és működött. Azóta is utálom a „Sej, haj, Rozi” dallamát. Az úton folyton ott futkostak mellettünk, előttünk a vorarbeiterek, vagyis az előmunkások – ami megfelelt a kápó helyettesének –, és folyton ordítottak, hogy „feltakarni” meg „egyenes sorokba”. Ez azt jelentette, hogy az előttünk lévőhöz kellett igazodni, mert csak így tudták jól leszámolni ötösével az embereket. Mivel a láger az úttest túlsó oldalán volt a gyárhoz képest, egy őrlánccal egyszerűen lezárták a Krakkó–auschwitzi országutat, amikor mi ki- és bevonultunk. Az őrlánc két őrsor volt, puskával vagy géppisztollyal, kutyával, ott álltak körülbelül olyan száz méter hosszan, úgy ötméterenként. Délben kaptunk, azt hiszem, fél óra kajaszünetet, tán egy órakor, már nem tudom megmondani. És egészen alkonyatig dolgoztunk. A munkaidő nem órára volt szabva, hanem világosságra. Mert mire besötétedett, az utolsó embernek is a táborban kellett lenni. Tehát télen rövidebb volt a munkaidő, mint nyáron. És később is indultunk el, mert sötétben, amíg ki nem hajnalodott, addig a lágerből fogoly ki nem léphetett. A bevonulásnál ugyanígy volt, zenére vonultunk.

A lágerben eleinte sokat beszéltünk a kajáról. Arról, hogy mit fogunk majd enni otthon. Aztán leszoktunk erről. Az az igazság, hogy amikor én jól kibőgtem magam a sapkám elvételekor, és mikor megtapasztaltam, hogy milyen a tábori életem, akkor attól kezdve én arra koncentráltam, hogy amennyire lehet, keveset éhezzek, ne fázzak annyira, és ritkán verjenek meg. Hogy felszabadulhatok-e, meghalok-e, mi van a családommal, ezek teljesen érdektelenné váltak a számomra. Mert, hogy mondjam, semmit nem lehetett kezdeni ezekkel a gondolatokkal. És örökre szégyellem magam, és ezért a németeknek soha nem bocsájtok meg, hogy ezt két hónap alatt elfogadtatták velem, mint rendet. Tehát hogy én majd idővel, ha igyekszem, és túlélek néhány évet, akkor majd én is vorarbeiter lehetek vagy Stubedienst. Lágerkarriert képzeltem el magamnak, semmi olyat, ami azon kívül lehetne. Eltekintve attól, hogy bármikor meghalhattam. Hogy mondjam, az nem volt külön téma. Aki él, él, aki meghalt, meghalt. Kiszelektálták, hát kiszelektálták.

Rendesen volt veszteségünk, és a szelektálást az IG rendelte el havonta, mert az emberek nagy része, általában tíz százaléka leromlott. És mindig úgy volt, hogy általában ezer embert szelektáltak ki havonta. Akit kiszelektáltak, az gázba ment, s utána hoztak másik ezret, és így folyamatosan cserélődtek az emberek. Én augusztus huszadikáig ebben a bizonyos Werkstattban [német: műhely] voltam. A munkarend olyan volt, hogy szombaton délig dolgoztunk, a délutánok szabadok voltak, tehát bent voltunk a lágerben. Tetűvizit, takarítás, szalmazsáktömés, ilyen elfoglaltságok. És a vasárnapok között volt úgynevezett szabad vasárnap is, de akkor sem lehetett társadalmi életet élni, hanem az ember pihent a barakkban, örült, hogy élt. A többi vasárnapon pedig ki kellett vonulni az egész lágernek dolgozni. Na most augusztus huszadika történetesen egy szabad vasárnapra esett, s az amerikaiak, akik soha nem bombázták sem Birkenaut, sem a síneket, megtámadták az IG Farbent, és azt a műhelyt, ahol én dolgoztam, porig bombázták, semmi nem maradt meg belőle.

Kétségbe voltam esve, azt hittem, öngyilkos leszek, hogy most kiraknak, nem tudom, hova, dolgozni, és azt mondtam, én nekimegyek a drótkerítésnek, én nem fogok kínlódni kábelkommandóval itt, ott, amott, a szabadban. Mert a kábelfektetés az nagyon nehéz munka volt, az volt a lehető legnehezebb. Akkor még csak ólomkábelek voltak, egy komoly ólomkábel métere százhúsz kiló. Először azt ki kellett húzni, letekerni a dobról, s előtte kiásni a kábelárkot. Amikor a kábelárkot ásták, akkor a kábelkommandó boldog volt, mert az könnyű munka volt. Mert amikor a kábelt ki kellett húzni, az embertelen volt, nagyon kevesen élték túl. Ismertem egyet, nagykanizsai volt, aki a kábelkommandót túlélte. Őneki mindenki a csodájára járt. És én tudtam, hogy ezt a nehéz munkát nem bírnám, csak néhány hétig, aztán kiszelektálnak gázba, mehetek meghalni. És akkor három nagykanizsai iskolatársam lefogott, egyszerűen rám ültek, és elkezdték magyarázni, hogy ne hülyéskedjek már, hát én is kibírom, ők is. Nem mindenki dolgozott olyan körülmények között, mint én. És hogy ne marháskodjak, maradjak nyugton. Rajtam ültek egy fél éjszaka. Az életemet mentették meg, de sajnos közülük egyik sem él. Másnap új kommandó felállítás volt, s beraktak a raktárkommandóba. Ez azt jelentette, hogy raktárban kellett dolgozni. A raktárak félig fedett, oldalt nyitott, pajtaszerű épületek voltak. És rólam történetesen kiderült akkor, hogy németül írok, olvasok. Beosztottak a gázpalackraktárba, azaz hidrogén, oxigén, acetiléngáz, disszugáz, mindenféle hatalmas nagy palackokhoz, és én azokat adtam ki, nyilvántartottam, hogy melyik kommandó hány palackot vett fel, fizikai munkaként pedig rakodtam, hát azt hittem, összecsinálom magam, mert egy palack nyolcvan kiló volt, akkor én meg lehettem talán ötven. És végre valamelyik ottani melósnak eszébe jutott, hogy ne legyél már hülye, hát azt nem kell megemelni, megdöntöd egy kicsit, és így görgeted. Megtanítottak palackot gurítani és nyilvántartani, mindent.

Egyszer, amikor sorakozó volt munkából bevonulásra, valamelyik őrült SS-nek elsült a géppisztolya, valószínűleg nem szándékosan. Három lövedék ment a jobb lábamba, lecsüccsentem, hogy Jézus Mária, és amikor bevonultunk, sántikálva mentem be, egyenesen a kórházba. Lekezelték szépen a lábamat, bekenték azzal a négyféle kenőcs nem tudom, melyikével, s bekötözték egy olyan papírkötszerrel, mint a krepp-papír. Tettek rá szépen gézt, vattát, lebandázsolták mind a három helyen, és küldtek be a barakkba, hogy ezzel nem lehet kórházban lenni. Mondom, nem is akarok, akkor már ismertem a dörgést. Szépen kivonultam dolgozni sérült lábbal, kicsit sántikálva, de mentem, és mivel nem erőltettem túlzottan magamat, mert naponta talán huszonöt palackot kellett elgörgetni oda-vissza, és főleg ültem és írtam, nem igazán okozott lelki válságot, mindazonáltal elfertőződött a lábam, és vastagra megdagadt. Akkor szóltak, hogy most már muszáj itt maradni a kórházban, mert meghalsz négy napon belül, ha ezt így hagyjuk. A vérmérgezés elviszi a kuncsaftot. Megműtöttek, és befektettek a kórházba.

Én az első időtől kezdve, mikor hogy úgy mondjam, megfosztottak az identitásomtól, nem törekedtem arra, hogy magyar társaságban legyek. Többnyire vagy lengyel zsidókkal barátkoztam, vagy görögökkel, franciákkal, német zsidókkal. És rengeteg haverom volt a régiek között. A kórházban az egyik Stubedienstet jól ismertem, rengeteget dumáltunk, mondhatni, haver volt. Kétszer olyan idős lehetett, mint én, tán harminc éves volt, huszonöt, nagyon rendes német zsidó volt. Mondom neki, ez két hét alatt nem fog begyógyulni. Azt mondja, megoldjuk. És két hét múlva jött a szelekció. Csodálkozásomra átmentem, senki sem állított félre. Kérdeztem a Stubesienstet, hogy lehet ez, azt mondta, hogy menj, kérdezd meg az írnokot. Az írnok egy belga zsidó fiú volt, vagy tizennyolc-tizenkilenc éves. S megmutatta, hogy vadonásúj kartonom van. Tizenharmadik napon kidobták a kartonomat, és adminisztratíve újra felvettek a kórházba. Ezt többször megcsinálták, valamikor november közepén sérültem meg, és januárban még mindig a kórházban voltam. De nem nagyon vígan, mert járni ugyan már tudtam, de még mindig nyílt sebeim voltak. Sajnos, amíg én a kórházban voltam, az Eisinger nagybátyámat kiszelektálták, gázba vitték. Nem volt, aki átmenjen helyette. Csak később értesültem róla, borzasztó volt, de el kellett fogadnom, elfogadtam azt a német mentalitást: szegény Eisinger úgyis csont és bőr volt, hát most még kínlódna ennyi-annyi ideig, előbb-utóbb mindenképpen ez történne vele. Sajnáltam, odavoltam, de ugyanakkor megértettem azt a helyzetet, hogy ennek ez a rendje. Hát ezt én soha meg nem bocsájtom magamnak! Hogy ezt elfogadtam. Ez borzasztó dolog. Tizenöt évesen!

A kórházban kétnaponta átkötöztek, a lábamat kenegették, és a dagadás lement, csak a nyílt sebek voltak rajta. Amikor már tudtam járni, akkor befogott a Stubedienst engem is dolgozni, segíteni neki. Kacsát hordani meg ágytálazni a friss betegeknek. Abban az időben hoztak be egy csomó nem zsidót, hanem franciát, akik – nem tudom, miért – gyanúsak lettek, bevágták őket a lágerba, piros háromszöget kaptak, politikaiak lettek. Egy szép napon szólt nekem a Stubedienst, még valamikor november végén vagy december közepén, hogy akarok-e naponta fél liter levessel többet.  Hát hogyne akarnék. Az ember mindig éhes volt, pláne a kenyér zulagot nem kaptuk. Azt mondja, itt egy drótkefe meg kenőzsír, ott kint van a dezinfekció kéménye. Egy nagy vaskémény volt, olyan tíz-tizenkét méter magas, amit úgy kötöttek ki százhúsz fokos szögben kábelokkal, földbe betonozott karikára, mint ahogy a lakihegyi nagyadót. Csavarokkal húzták meg, és ezek a csavarok rozsdásak voltak. Adott egy kulcsot is, hogy mozdítsam el a csavart, sikáljam tisztára, kenjem be, és járassam meg a csavart. Ez azt jelentette, hogy naponta hat csavart kellett megjáratnom, és ezért kaptam egy fél liter levest, örültem, mint majom a farkának. Nagyon jó munka volt, és ámbár csak ingem, gatyám volt a kórházban, kölcsönadtak valami csíkos kabátot, hogy hát mégis ne fagyjak meg kinn, míg ezt csinálom. És szorgalmasan csináltam egészen január tizennyolcadikáig. Csak nemrég, 1998-ban, a volt lágerlakók első találkozóján tudtam meg, hogy miért kellett ezt nekem akkor csinálni. Hát azért, mert a barakkfőnöknek a helyettese és még néhányan úgy tervezték, hogy nem hagyják, hogy a végén mindenkit lemészároljanak. Mert azt hitték, hogy ha az oroszok idejönnek, akkor a németek majd körülállnak bennünket gépfegyverrel – kis helyen voltunk sokan –, és agyonlőnek mindenkit. Ez a néhány ember azt tervezte, hogy mivel a fertőtlenítő tíz-tizenkét méteres kéménye hat méterre állt az árammal is védett kerítéstől, ezt rá akarták dönteni, és akkor rövidzárlat is lesz, meg az rögtön be is szakítja a kerítést, és el lehet menekülni. És azért csináltatták ezt velem, hogy kézzel lecsavarhatók legyenek a csavarok.

Január tizennyolcadikán evakuálták a tábort, és azt, aki járásképes volt, elvitték. De akkor már hallottuk az orosz ágyúkat napok óta. Én is el akartam menni, és kértem vissza a ruhámat meg a cipőmet. A kórházban volt egy láda, amiben számonként nyilvántartva benne voltak a holmik, és odamentem, üres volt. Elvették a ruhámat és a cipőmet is. Ott álltam ingben, gatyában, mondom, én el akarok menni. Azt mondták, nem, ezzel a lábbal, Franz, nem jutnál sehova, először is lelőnének a legközelebbi összeesésedkor, másodsorban pedig újra bedagadna, s ott már nem lenne ez a kórház, ahol műteni tudunk, és belehalnál. Nagyon el voltam keseredve, mert biztos voltam benne, hogy aki a kórházban marad, azt megölik. A németek nem hagyták életben, aki dolgozni nem tudott. De a németek elvonultak január tizennyolcadikán, a foglyokat elhajtották, és a láger kapujára egy vastag láncra öklömnyi lakatot raktak fel. A lakat be volt zárva, őrség sehol. A villanyáram benne volt a kerítésben, de az őrtornyok üresek voltak. A kerítésen minden második karón lámpa volt, és belül is, kívül is szépen meg volt a drótkerítés világítva. Akik a kórházban voltak, azokat otthagyták. Hétszáznegyven személyt, az három barakk. Egy belgyógyászati és két sebészeti barakknak az emberei maradtak ott. Mindenki halálosan be volt gyulladva. Én is. Hogy most itt mi lesz velünk, biztos megölnek. Ránk gyújtják a barakkot. Vagy lelőnek. A kisebb lágerekben ez történt. Auschwitznak volt vagy negyven melléktábora, volt, ahol csak néhány százan voltak, a betegbarakkot rájuk gyújtották, s aki ki akart menni, azt lelőtték. Szóval ott mindenki meghalt. Nem tudtunk mi erről, de ismertük a „helyi szokásokat”, hogy úgy mondjam. Egyre közeledett a front, lőttek, mint a fene. S egy szép napon leállt a Kraftwerk, tehát az erőmű a gyárban, elaludtak a villanyok, és megszűnt a fűtés.

Ott voltunk tíz kemény nap és éjszaka, meglehetősen éhesen. Szomjasak nem voltunk, mert hó volt elég. Közben az oroszok bombázták, lőtték a lágert. A mi szerencsénk az volt, hogy noha egy csomó barakkot felgyújtottak, de a kórházbarakkot egyiket sem. Kajálni pedig kijártunk a szemétdombra, ami a konyha mellett volt, és azt a szemetet ettük, amit korábban a konyhások az egyébként nagyon vacak esti levesből kidobáltak, amit nem tudtak fölhasználni. Répacsutkát földdel, krumplihéjat, ilyesmit. Ezt nagy becsben tartottuk, és gyorsan megettük nyersen, ahogy találtuk. Később – mikor már nem volt áram – hátul fölvágtuk a drótkerítést, mert volt, aki tudta, hogy ott vannak a krumplivermek, onnan hozták a lágerkonyhára a krumplit. A résen egyenként ki lehetett menni, és krumplit hozni. Volt, aki elesett és odafagyott a földhöz. Ahányszor átmentünk krumpliért, mindig át kellett lépni, aki ott meghalt. Attól fogva tudtunk krumplit enni, de persze nyersen, mert tűz, sütő és kályha nem volt.

1945. január 27-én értek oda az oroszok. Először csak a gyárba, láttam az idegen egyenruhát, és lövöldöztek, mint az eszeveszettek. S körülbelül aznap estére eltisztultak a környékről a harcoló német alakulatok, s még ugyanaznap felszabadították Birkenaut és Auschwitzot is, és mindenütt a kórházban életben maradt foglyokat. Akkor felvágtuk simán a drótkerítést, és én, aki tudtam járni, meg még egy páran kitámogattuk néhány oroszul beszélő társunkat. Nagy nehezen előkerítettek egy tisztet, akit behívtunk, hogy nézze meg, milyen állapotok vannak. Hát a hétszáznegyvenből addigra kétszáz vagy éhen halt, vagy megfagyott, vagy a betegsége végzett vele. Körülbelül ötszáznegyvenen-ötvenen maradtunk, nem tudom pontosan. Kiéhezett, lézengő ritterek, sovány, nyeszlett alakok. A pasas teljesen elhűlt. Futárt küldött egy politikai tisztért. Jött a politikai tiszt, és teljesen ájult volt az is. Az első dolga az volt, hogy hozatott oda egy híradót, egy filmes csoportot, akik rögtön lefilmeztek minket, ahogy felszabadultunk. Ezek a felvételek minden bizonnyal megvannak ma is, nemcsak az oroszoknál, hanem biztos vagyok benne, hogy Magyarországnak is átadtak kópiákat.

Az oroszok adtak három zsák kását, egy negyed ökröt és négy zsák szuharint – amit először nem tudtam, hogy micsoda –, azt a kocka alakú kenyeret, ami teljesen ki volt szárítva szeletenként, és kétszersült gyanánt ezt kapták a katonák. A politikai tiszt intézkedett, és a legközelebbi helységből, Monowitzból a lakosságot, férfiakat, nőket málenkij robotba beterelték. A férfiaknak meghagyták, hogy a járásképtelen foglyokat hóval dörzsöljék le, és vigyék át egy üres barakkba, ahol voltak ugye szalmazsákok, takarók nem, tehát másik szalmazsákkal letakarták őket. Akik járni tudtak, azok megmosakodtak maguk, és mindenki átköltözött egy tiszta barakkba. Utána a lengyel férfiaknak el kellett hozni a halottakat egy halomba, tehát a lágeren belül egy kupacba, amit szintén lefilmeztek. Hát ott már kétszáznegyven halott volt, ami azért jól mutatott. A nőket beállították levest főzni. Valami kondérokat szereztek az oroszok, ilyen gulyáságyúkat, és marhahúslevest főztek kásával. A Vass doktor és a másik orvos mindenkit figyelmeztetett, hogy legyen szíves mindenki levest enni, azt is nagyon keveset, és legyenek szívesek húst nem enni. S a kiéhezett falka rávetette magát, és újabb kétszázötvenen meghaltak nagyon rövid idő alatt a hirtelen étkezés következtében. Ez önfegyelmet követelt, ami nekem akkor megvolt. Kását sem ettem, ettem öt kanál levest, tovább éheztem. Másnap nyolc kanál levest egy kis kásával, és tovább éheztem. Egyébként tél volt, és nyugodtan el lehetett tartani ott a húslevest, semmi baja nem volt, be kellett törni felette a jeget. Több napon keresztül ezt eszegettük, és én húst legközelebb nyolc-tíz nap után kóstoltam meg. Ott voltunk a táborban egészen február tizenharmadikáig, és amikor elfogyott a kaja, akkor bejöttek megint főzni a lengyel asszonyok, akik utáltak minket, de muszáj volt főzniük.

Amikor bevittek bennünket az oroszok az auschwitzi főtáborba, akkor én már jól tudtam járni, és bejártam az egészet. Bementem a raktárakba, amik ma a múzeumban hajraktár, szemüvegraktár, cipőraktár, ruharaktár, ilyenek, az utolsó el nem szállított elrablott holmiknak a jelentéktelen kis részével. Ennél sokkal több volt ott akkor. Az egyik első dolgom volt átöltözni, mert egy csíkos vékony nagykabátban és ingben, gatyában voltam. Cipőt nem találtam, mert a civil cipőmet elvették, és az egyik lábamra találtam egy gumicsizmát, a másikra egy bakancsot. Jó egyenletes járásom volt benne. De egy csomó jó minőségű inget is találtam, férfiingeket, és elraktam egy tucatnyit.

Március első hetében, aki képes volt mozogni egyedül, annak azt mondták, menjen Kattowitzba [Katowice – A Felső Szilézia-i Katowice vajdaság székhelye] a helyiérdekű vonattal, és regisztráltassa magát a saját nacionáléja szerint, hogy haza tudják őket szállítani. Kattowitzba együtt mentem azzal az ungvári barátommal, akivel együtt voltam a lágerban, és mindent megosztottunk egymással. Több volt nekem, mint testvérem. Ő ma is megvan, harmincnyolc év után találtam meg, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol azelőtt abbahagytuk. Kattowitzban találtunk egy iskolaudvart, előtte két fegyveres őrt, akiken cseh zászlóból készített karszalag volt. Ő bement, elköszöntünk egymástól, és én elmentem keresni a magyar tábort. Az néhány, drótkerítéssel körülvett barakk, korábbi tábor volt, ami nem zsidóké, hanem hadifoglyoké volt. Őr állt a kapuban, lejelentkeztem, és láttam, hogy itt megint csak őrzik az embereket. Már nagyon untam a drótkerítésen belüli életet, visszamentem hát az iskolához, ahol a cseh tábor volt, kihívattam a barátomat, és elmondtam neki, hogy márpedig én nem fogok bemenni a magyar táborba. Hát akkor mi legyen? Egyrészt az lett, hogy egy évvel fiatalabbnak mondtam magam, mert hallottam, hogy tizenhat éves kortól mozgósítják a cseh fiatalokat, másrészt kitaláltam magamnak egy nevet, azzal, hogy én Csapról származom, csak magyarul tudok, csehül sose tanultam meg [Az egykori Ung vm.-ben lévő kisközség a trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került, majd 1939-től, Kárpátalja elfoglalását követően átmenetileg, 1944-ig ismét Magyarországhoz. 1945-től a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna része. – A szerk.]. És azonkívül zsidóul természetesen, mert zsidó vallási iskolába jártam, cseh iskolába nem. És a csehek utáltak, de befogadtak, hogy hát igen, ha csapi, akkor csehszlovák állampolgár. És ott voltam a cseh táborban, március huszonötödikéig. Gyümölcsoltó boldogasszonykor [Katolikus ünnep március 25-én. – A szerk.] összebeszéltünk a barátommal és egy unokatestvérével, fölkaptuk a holminkat, ami volt, s csendesen kisomfordáltunk a táborból, egyenesen a vasútállomásra. Megvártuk, hogy indul egy vonat kelet felé, felkapaszkodtunk hátul valamelyik vagonra, és felhasaltunk a szén tetejére. Március 26-án reggelre eljutottunk Krakkóba. Nekem akkor volt a tizenhatodik születésnapom. Krakkóban volt akkor valami piacféleség, s az egyik ingemet eladtuk, már nem is emlékszem, mi volt akkor a fizetőeszköz. Szilvalekvárt vettem, kenyeret a cseh táborból hoztunk, s a krakkói vasútállomás lépcsőjén szilvalekváros kenyérrel ünnepeltem a tizenhatodik születésnapomat. Akkor már kezdtek szőrök nőni rajtam, ahogy szokták mondani, rádiótávírász szakáll, egy szőr és hosszú szünet, egy szőr, hosszú szünet, s akkor elmentem, és megborotválkoztam ünnepélyesen. Először életemben, a tizenhatodik születésnapomon.

Mire Lembergbe értünk, kiújultak a lábamon a sebek. Lembergben voltak már visszatért zsidók vagy ötvenen. Ott volt vagy százezer zsidó azelőtt, és visszatért vagy ötven. A zsinagógában gyűltek össze, egy irodahelyiségben. Szóltunk nekik, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, és hogy Magyarországra, illetőleg Csehszlovákiába igyekszünk visszafelé. Azok összedobtak valami kaját nekünk, és megoldották a szállásunkat. Nevezetesen a zsinagóga padlásán, a mindenhonnan összehordott tóratekercseken aludtunk. És akkor tetvesedtünk meg, ott, Lembergben. Azelőtt soha nem volt tetűm. De kiújultak a lábamon a sérülések, tehát nyílt sebek voltak újra a lábamon, orvosi kezelésre lett szükség. Akkor szóltak az ottani zsidók, hogy menjünk be nyugodtan a szovjet hadikórházba, ahol zsidó orvos a parancsnok, és azután ott voltunk a kórházban körülbelül egy hétig. Aztán eljutottunk vonattal Munkácsra, ott elköszöntem a barátaimtól, és a vonat szépen elvitt Miskolcra, ahonnan nem ment tovább. Láttam, hogy mindenkit leszállítanak és sorba állítanak. Jézus Mária, mi lesz. Hát tetűvizit volt. Mindenkit megvizsgáltak, hogy tetves-e. Nekem akkora tetveim voltak, hogy tegezni nem mertem, csak úgy hívtam, hogy maga tű, úgyhogy önként beálltam a tetvesek közé, lefertőtlenítettek, DDT-vel leszórtak, a ruháimat és cipőimet is betették valamilyen gőzfertőtlenítőbe, minek következtében alig tudtam visszahúzni, mert olyan kemény lett, mint a kő. Szovjet bakancsom volt, amit már Lembergben kaptam a kórház parancsnokától.

Miskolcon bementem az akkor már létező zsidó hitközségbe. Hát a karomról meg a körülményekből látták, hogy ki vagyok. Pontosan április tizenötödikén értem Miskolcra, ahol is kaptam egy jó vacsorát, de nem tudom már, mit, valami finom kaját és száz pengőt. A száz pengővel visszafordultam a vasútállomásra, mert láttam korábban, hogy öt pengőért árulnak mákos palacsintát. És a száz pengőt húsz darab mákos palacsintába fektettem, amit vacsora után minden további nélkül bevágtam. Akkor már persze semmi bajom nem történt tőle. Másnap egy vonattal felmentem Budapestre. A város olyan romhalmaz volt, hogy az valami rettenetes. Első emeletig értek a lebombázott házak romjai. A gettó területén, az Akácfa 64-ben vagy hol lakott a Frida nagynéném, apám egyik testvére, akinek éppenséggel nem kellett elköltözni, de nem őt kerestem, mert nekem fogalmam nem volt, hogy Budapesten egy zsidó életben maradt-e egyáltalán, hanem az egyik távoli Weisz rokonomat, akinek volt egy gój férje, azt kerestem fel.

De előtte be kellett menni regisztrációra a DEGOB-ba [Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság]. Azok mondták ezt, akik a vasútállomáson osztogattak kenyeret, és mindenkitől megkérdezték, hogy hadifogoly volt-e, honnan jött, mit csinált. Mondtam, hogy én zsidó vagyok, és Auschwitzból jöttem. Akkor menjen a Bethlen tér 2-be, a DEGOB-ba, és ott jelentkezzen be – mondták. Mint megtudtam, azért kellett bejelentkezni, mert egyrészt ott ki volt írva egy táblára, aki előttem hazajött, és tudta, hogy valaki életben maradt a családból, és le lehetett olvasni: X. Y. él; másrészt engem ki akartak kérdezni, hogy kiket tudok, hogy él. A DEGOB-ban kikérdeztek, nevem, karszámom, honnan, merre, meddig. És én fel tudtam sorolni húsz vagy harminc olyan nevet, akiket ismertem a lágerban, részben nagykanizsai, részben nem nagykanizsai, akikről tudtam, hogy túlélő. Felírták egy hosszú listára, amit aztán több példányban kifüggesztettek, hogy: X. Y. él, értesített róla minket Leicht Ferenc. És például ott találtam a Schnitzer Ferit, tehát az Etelka férjét kiírva, hogy ő is túlélő. A munkaszolgálatból már visszatért, vagy még nem tért vissza, de valaki bemondta. Sorba álltak bejelentkezni a hazatértek. És ha valaki feltűrte az ingujját, és auschwitzi szám volt rajta, azt soron kívül beengedték.

A Bethlen térről egyenesen mentem a Visegrádi utca 66-ba a rokonomhoz, ahol nagy örömömre mindenki élt, és azt mondták, hogy jöhettél volna egy nappal előbb is, mert tegnap ment haza az apád gyalog Nagykanizsára. Apámat ugyanis, mielőtt kivitték volna Németországba mint munkaszolgálatost, behajtották a Tattersalba – így hívták akkoriban a pesti ügetőpályát. De közben az oroszok körülkapták Budapestet, ezért nem tudták elvinni őket, és bevitték a gettóba. Ott szabadult fel az apám, elég rossz körülmények között. Bár őneki ott élt a nővére, úgyhogy simán odaköltözhetett. És azt is mondta a rokonom, hogy apám tudta, hogy jövök, mert már ki voltam írva a Bethlen téren, ugyanis egy Kluger nevű nagykanizsai suszter előttem ért haza ugyanonnan, ahol én voltam. Bediktálta a nevemet, de én nem vettem észre saját magamat kiírva. Apám tehát tudta, hogy megvagyok, várt, várt, várt, és megunta, elindult haza. Négy napig ment, mindenféle járművel, autóstoppal vagy szekérstoppal vagy akárhogy, és hazajutott Nagykanizsára április tizennyolcadikára vagy tizenkilencedikére.

Apám munkaszolgálatban legutoljára a veszprémi Vasútépítő Századnál volt, és nem vasutat épített, hanem kenyeret sütött. Viszonylag jól megúszta. A Tattersalnál volt először, hogy nem dolgozhatott pékségben, és a gettóban sem dolgozott. Különben ő gettórendőr volt [lásd: budapesti gettó], aki éjszaka közlekedett, azért, hogy ne mászkáljanak, vigyázott többé-kevésbé a rendre belül, hogy egyrészt egymás dolgához ne nyúljanak a zsidók, másrészt, ha valakinek ne adj’ isten baja történik, elesik, akkor ne fagyjon oda, ő kotorta össze. December huszonötödikétől január tizennyolcadikáig volt a gettóban. Az alatt ott lakott a fiatalabbik nővérénél, Fridánál, akinek a férje szintén munkaszolgálatos volt, oda is veszett. És ott lakott annak a fia is, Miklós, az apai oldalról egyedül életben maradt unokatestvérem. Mert anyai oldalról egy se maradt életben. És utána apám kiköltözött ahhoz a keresztény rokonunkhoz a Visegrádi utcába, akihez én is mentem. Szóval neki relatíve emberi körülményei voltak, mivel a munkaszolgálatos pékek nem csak a munkaszolgálatos egységeknek sütöttek, hanem a magyar hadseregnek is. Eszméletlen mennyiségű kenyeret, éjjel-nappal váltva sütöttek, és minden péket mozgósítottak. Meg a henteseket is. S emiatt persze nem is éhezett sose, szerencséjére. Kivéve a gettóban, ahol már nem kellett semmit sütnie, csak megpróbálta kibírni.

A rokonomtól én is mentem volna [Nagy]Kanizsára, de én nem indultam el úgy, bizonytalanra. Mert hát féltem, a lábam sem volt maga a tökély. Sok évig tartott, mire teljesen behegedt. Mondom, megvárom, amíg lesz valamiféle vonat. Akkor még nem járt vonat, mert a síneket a németek felszedték, fölrobbantották, mindenféle történt. Április huszonhetedikén megtudtam, hogy indul egy próbaszerelvény Nagykanizsára. Ezt úgy kellett érteni, hogy egy mozdony maga előtt tolt egy teherkocsit, mögé volt akasztva két marhavagon, s ez volt a nagykanizsai próbavonat, amire én fölszálltam, némi viták után, mert nem akartak felengedni jegy nélkül. És ott volt a Schnitzer Feri nagybátyám, ugyanazon a vonaton, akiről már tudtam, hogy él. Nagy örömmel találkoztunk, és együtt mentünk haza. 1945. április huszonkilencedikén értem vissza, napra pontosan egy évre rá, hogy elvittek.

Én mentem a lakásunkhoz, ahol a pékség volt, s kiderült, hogy nem lehet bemenni, mert a lakásba beköltöztek a szovjet katonák, raktárnak használták, mert nem a lakás érdekelte őket, hanem a pékség, ahol sütötték maguknak a kenyeret. Mégpedig ilyen bádog tepsiben sütött, szögletes alakú kenyereket, amik olyan büdösek voltak, hogy majd elájultam, mert mint kiderült, fáradt olajjal kenték, hogy meg ne égjen. Minket nem engedtek be, és jó néhány hónapig, amíg az az egység, amelyik ott állomásozott, tovább nem vonult, be se mehettünk se a lakásba, se a pékségbe. Az apám a szomszédnál lakott, engem is befogadtak, és odaköltöztem. A szomszédasszony, aki velünk szemben lakott, az jött sírva, örült nekünk, szeretett minket. És azt mondta, mit főzzek neked, fiacskám, csirkét? Kati néni, mondtam, baracklekváros metéltet. Hát persze édességre ki voltam éhezve. Akkor gyúrt egy fél kiló lisztből tésztát, kifőzte, odaadta baracklekvárral. Úgy megettem, mintha egy szem nem lett volna. Ő főzött aztán ránk, és a másik szomszédnál laktunk apámmal. A pékséget az egyik segéd üzemeltette, egy bizonyos Szabó nevű keresztény pék, aki azt mondta, mikor az apám megjött, hogy mihelyt az oroszok elmennek, ő természetesen mindent azonnal visszaad. A pékségből semmi nem hiányzott, mert azt rögtön használni kezdték, és az oroszok sem vittek el semmit, de a lakást azt a négy falig kipucolták még a dicső magyar szomszédok. Semmi nem maradt ott, semmi. Mikor kora ősszel elmentek az oroszok, akkor a Szabó visszaengedte az apámat. Addig Joint-segélyen éltünk. A Joint adott pénzt vagy valamit, és akkor azt odaadtuk a szomszédoknak, akik főztek ránk. Ámbár én tudtam főzni, de nem engedtek a tűzhely közelébe. Mert hát micsoda dolog, hogy egy tizenhat éves fiú főzzön, amikor ott van a háziasszony.

Közben megérkezett apám egyik nővére, a Juliska, aki deportálva volt. Juliska benne volt abban a hetven nagykanizsai nőből álló csoportban, akiket bevágtak egy négyszáz nőből álló csapatba, és először Gelsenkirchenbe vitték dolgozni valamilyen gyárba, majd mikor Gelsenkirchent lebombázták, akkor Sömmerdába [Gelsenkirchen is, Sömmerda is  Buchenwald egy-egy altábora volt a 174 al- és külső tábor közül, Gelsenkirchenben a Gelsenberg Benzin AG-nél dolgoztatták a foglyokat, Sömmerdában a Rheinmetall-Borsig AG-nél. – A szerk.]. És az ő lagerführerük, a parancsnokuk olyan rendesen gondoskodott róluk, hogy a deportálás alatt abból a négyszáz nőből csak ketten haltak meg: az egyik légitámadáskor valami repesz miatt, a másik meg valami betegségben. Háromszázkilencvennyolcan hazatértek, köztük a Juliska nagynéném meg egy csomó fiatal iskolai barátnőm, és onnan mind a hetven nagykanizsai nő visszatért. És ezért az ő SS-parancsnokuk később meg is kapta Jeruzsálemben a Jad Vasem kitüntetést. Tehát amikor a Juliska visszajött, akkor ő visszaköltözött a saját lakásába, a kistemplom mellé, ahol mi gettóban voltunk. Juliska akkor már tudta, hogy a férje és a két gyereke nincs meg. Hát nem volt boldog. S akkor mi szépen megköszöntük a szomszédoknak a segítséget, és odaköltöztünk apámmal a Juliskához, merthogy neki volt saját lakása, ahol nem voltak se oroszok, se senki. A Schnitzer Feri nagybácsimnak a lakásában, nem tudom, azt hiszem, talán ott is oroszok voltak, így csak a Juliskához tudtunk költözni. Attól kezdve Juliska nagynéném főzött ránk, és akkor már négyen kaptunk Joint-pénzt, és abból már nyugodtan tudott vezetni egy háztartást. S a Juliska, soha nem felejtem el, főzött szilvás gombócot, nem túl nagyokat, de rendes szilvás gombócokat, jó sokat. És akkor az apámmal versenyeztünk. Ő megevett huszonnyolc szilvás gombócot egy ültő helyében, én harmincnégyet. El lehet képzelni, milyen éhes voltam, kamasz is, és kiéhezve, egyéves éhezés után. Borzasztó, mit összezabáltam, mindenki azt hitte, hogy bele fogok pusztulni.

Mikor kimentek az oroszok, visszaköltözhettünk a saját lakásunkba. Akkoriban a zsidó lakásokból összehordott bútorokat a nagykanizsai zsinagógában halmozták fel. Ha valaki zsidó hazajött, akkor megkereshette a saját bútorát, ha megtalálta. Hát a sajátunkból semmit nem találtunk meg, de a legidősebb Vilma nagynénimnek megtaláltuk az asztalát és két foteljét meg a kombinált szekrényét, amik azóta is megvannak nálunk. És megtaláltuk az Ilona nagynéném egyik szekrényét. Azonnal ráismertünk, hiszen azért vagy tíz vagy hány évig jártam hozzájuk. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága elismervényre kiadta a bútorokat, és kiutalt nekünk két rökamiét meg konyhakredencet. Millió-egy bútor volt, aminek nem volt gazdája. Mert ugye háromezer zsidó deportáltból hazajött hatvanöt Nagykanizsára. Hát ott igen bőven volt választék. Apámmal valahogy felszereltük a lakást, és utána odaköltözött rögtön hozzánk a Schnitzer Feri, apámnak a sógora. Ő ékszerész volt és aranyműves, s más dolgozott a műhelyében. A Schnitzer Feri besétált a saját műhelyébe, és szólt az illetőnek, hogy legyen szíves, hagyja el a helyiséget. Miért, azt mondja, vissza akarja kapni? Azt mondja Feri, nem, és felbontotta az égetőkemence alját, s tizenöt darab aranyrudat szedett ki, ami darabonként közel hetven-nyolcvan deka volt. És elcipelte szépen anélkül, hogy az illető tudta volna, csak azt látta, hogy fel van törve a kemence alja. Akkoriban, az oroszok alatt aranyat beváltani, pláne aranyat tartani kész életveszély volt. Úgyhogy ahol laktunk, ott gondosan elástuk, valahol a disznóól közelében. Hogy aztán mi lett vele, fogalmam sincs. Egyébként, amikor mi elmentünk – mielőtt a németek bejöttek –, az Eisinger nagybátyám és a szüleim a gyűrűjüket elásták a disznóól alá. Mire visszajöttünk, az egész pincénk, kertünk, udvarunk fel volt ásva, keresték a kincseinket, ami körülbelül állt, mit tudom én, öt gyűrűből, egy nyakláncból meg egy aranyórából, ami egyébként is a nagybátyámé volt, az Eisingeré. De nem találták meg, és mi akkor kiástuk. Pont a disznó alatt volt. Mindent feltúrtak, a disznóól kivételével. Nálunk az ólban a disznók nem a földön voltak, hanem vastag deszkákból csináltunk egy körülbelül arasz magasságú dobogót, amit hidasnak hívtak. És azt kerítették körül, arra tették a falat, és a sertések nem a földön álltak, hanem a deszka dobogón, hogy szerencsétlenek ne fagyjanak meg. És a hidas alól kiszedtük apámmal az ékszereket – aminek a nagy része a Bözsi nénémé volt, az Eisinger órája meg teljesen szét is rozsdásodott, csak az arany tokja maradt meg –, és vártuk az anyámat, mert hírt kaptunk, hogy túlélte. Legalábbis felszabadult Bergen-Belsenben.

Valamikor szeptember végén a rokonok telefonáltak Budapestről, hogy apám menjen az anyámért, ott van, de nem tud hazajönni. Az apám felment Budapestre, akkor már rendes vonatközlekedés volt, és az anyámmal meg a Bözsi nagynénémmel, aki szintén túlélte, nagy keservesen hazajöttek Nagykanizsára. A Bözsi nagynénémnek az volt a szerencséje, hogy szép helyen lakott egy kertes házban, nem fosztották ki a lakását, és ő egyszerűen beköltözhetett. Mindene megmaradt érintetlenül, mert valaki, egy fejes góré költözött oda be, és az illető, amikor az oroszok jöttek, elmenekült. S akkor le volt pecsételve a lakása, tehát minden bútor, a fehérneműje, ágyneműje, minden olyan, amire neki szüksége volt, ott volt a lakásban. De nem volt a férje, sajnos, akiről én  tudtam, hogy meghalt. Elmondtam neki, hogy amíg együtt voltunk, addig ki tudtam húzni a szelekcióból, de amikor kórházba kerültem, már nem. Úgy bőgött a nyakamban, hogy na!

Harmincöt kilósan jött vissza a nyolcvankilós anyám. Mert flekktífuszban majdnem meghalt. Épphogy kihúzták nagy keservesen a flekktífuszból, alig tudott járni. Bözsi nagynénémmel ők először Birkenauban dolgoztak, viszont az összes lánytestvére és azoknak a gyerekei gázkamrába kerültek, helyből. Auschwitz mellett volt a Kruppnak egy leányvállalata, amit úgy hívtak, hogy Unio Munition Fabrik. Jelvényt hordott mindenki, aki ott dolgozott. Anyám haza is hozta a jelvényt, de sajnos elveszett. [Birkenau mellett volt egy „Munitionsfabrik »Union«“ nevű lőporgyár, ahol főleg női kényszermunkásokat alkalmaztak, de volt Auschwitz mellett egy fegyvergyára a Weichsel Metall-Union cégnek is (a Weichsel, azaz Visztula-művek a háború előtt lengyel fémipari cég volt), ahol főleg lengyel foglyok dolgoztak. Leicht Ferenc anyja valószínűleg az előbbiben dolgozott, de nem tudjuk kideríteni, valóban a Krupp érdekeltségi körébe tartozott-e a „Munitionsfabrik »Union«“. – A szerk.] Ők gyártották a lövedékeknek a külső burkolatát, tehát nem a gyutacsát, hanem a külső burkolatát. És ott dolgoztak január tizennyolcadikáig, amíg nem evakuálták Auschwitzot. De erről nekem akkor, amikor még én is ott voltam, fogalmam se volt. Anyám összes többi lánytestvére mind Birkenauba került, nem is tért vissza közülük egy se, gázkamrába kerültek, helyből a gyerekeikkel együtt, még az az unokaöcsém is, aki magasabb volt, mint én. A testvérek közül csak az anyám és a Bözsi húga élte túl. Ők együtt voltak végig, együtt is szabadultak, együtt is jöttek haza. Csak az apám találta meg a feleségét, a többiek nem. Mi voltunk az egyetlen család az egész Dunántúlon, akik hiánytalanul éltük át az egészet.

Akkoriban volt egy Közellátási Kormánybiztosság, és a helyi kormánybiztos kijelölte azokat a pékségeket, akik tudtak és képesek voltak dolgozni, tehát ahol ember is volt, berendezés is volt, és kiutalt nekünk lisztet és fát [A háború után közellátásügyi minisztérium volt, 1947 végéig (tárca nélküli miniszterként közellátási miniszteri poszt már 1940 decemberétől létezett, de a háború befejeződése után állította fel az Ideiglenes Nemzeti Kormány a minisztériumi apparátust). A közellátás megszervezését a helyi közellátási szervek (közellátásügyi felügyelőségek a törvényhatóságok területén, élükön a főispánnal mint közellátási kormánybiztossal, ill. községi közellátási bizottságok) végezték. – A szerk.]. Ráadásul ingyen, mert bizonyítani tudtuk, hogy negyvennégyben hány köböl fát és vagonszámnyi lisztet vettek el. Apámnak új inast kellett szerezni, a régi, szegény, meghalt Auschwitzban. Ugyanabban a lágerben volt, ahol én. Háziszolga is kellett, szóval a személyzetet összeverbuválták, de először takarítónőket szerződtettek, akik mindent lesikáltak tisztára, mert az oroszok rendes emberek voltak, de nem volt fő erényük a tisztaság, és valamikor október közepén elkezdtek sütni. Attól kezdve már hamar működött a pékség, mert a vevőkörünk megvolt.

Ez az időszak volt az egyébként – és még legalább fél évig eltartott –, amikor az oroszok mindent zabráltak mindenütt. És ezenkívül, hogy kanizsai kifejezéssel éljek, jól megördögölték a lányokat, nőket. Ha elkaptak egy nőt, egy egész szakasz megördögölte, majdnem belehalt a szerencsétlen. Mi is tartottunk attól, hogy kirabolnak minket, másrészt ugye anyám ott élt, aki akkoriban még negyven év alatt volt, akármilyen rozoga állapotban is, az oroszokat semmi nem érdekelte. Apám, azt hiszem, felhozta az anyámat Pestre, nagyon homályosan emlékszem rá, hogy miért nem volt otthon az anyám, viszont a Bözsi nagynéném, huszonhat éves, jóképű asszony, odajött aludni a szüleim szobájába, ami egy belső szoba volt, én meg a külsőben aludtam. Meg kellett oldani, hogy ne mászkáljanak be hozzánk az oroszok, és elhatároztuk, hogy szerzünk magunknak egy orosz tisztet, aki majd távol tartja a többit. Egy kis utánajárás után kaptunk is egy főhadnagyot, jó nagy gyerek volt, tele plecsnikkel, és mint kiderült, zsidó. Úgy hívták, hogy Vlagyimir Korecki. És ukrán volt, huszonkét éves. Én akkor már tizenhat voltam. Rengeteget marháskodtunk. Kérdezték is tőle a szüleim, hogy hát egy szovjet főhadnagy azért mégis egy komoly ember, mit hülyéskedik egy kamasz gyerekkel. Nem tudott magyarul beszélni, de jiddisül – amit az Auschwitzban töltött egy év alatt rendesen megtanultam – jól megértettük vele egymást, és azt mondta: „Idefigyeljetek! Mikor olyan idős voltam, mint a ti fiatok, akkor vonultam be katonának. Tehát azóta harcolok. Embertelen körülményeink voltak, borzasztó harcokban vettem részt, és nem voltam gyerek. Most örülök, hogy van időm hülyéskedni.” Velem lakott egy szobában, mert nem volt külön helyünk. A szüleim voltak a másik szobában. Fél évig lakott ott, amíg az egysége is tovább nem ment, valamikor 1946 elején.

Egyszer aztán szóltak a piarista gimnáziumból – ahova korábban nem vettek fel, és ahová az előző évben felvett öt zsidó fiú közül egy sem tért vissza a deportálásból –, hogy most felvennének. Nem volt nagy kedvem hozzá, de hát az anyám könyörgött, hogy ha már túlélted, akkor tanulj. De mivel kereskedelmibe jártam, és mások voltak a tantárgyak, latinul például nem tudtam, ezért különbözeti vizsgát kellett tenni. Elkezdtem tanulni egy Licsák nevű tanárnál, aki ugyan a piaristáknál tanított, de nem volt pap. Egy fiatal srác volt, és nagyon intenzíven tanultam vele, három hónapig. Azután bementem a gimnáziumba, ahol letettem a négy különbözetit. Öt tárgyból kellett, abból négy egyes volt, egy kettes [Akkor még az 1-es osztályzat volt a legjobb érdemjegy. – A szerk.]. Akkor megköszöntem, és soha többet a tájára sem mentem az iskolának. Eszembe sem jutott, hogy én ott tovább tanuljak. Én is olyan voltam, mint az apám. Ha valahonnan engem kirúgnak, nem kellek, akkor oda többé nem megyek. Csak meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá.

Apámék akkoriban beléptek a kommunista pártba [lásd: MKP], és engem a MADISZ nevű baloldali szervezetbe akartak beíratni. De ott azok voltak, akik a legantiszemitábbak voltak korábban, hát mondom, én ezek közé be nem megyek. A párthoz tizenhat évesen még fiatal voltam, meg amúgy se voltam tőle elragadtatva. A lágerban megtanultam, hogy zsidó vagyok, de ezzel az identitásommal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Mert ugye vallásos nem voltam, a hitközségi embereket utáltam, a tanítóm miatt a cionistákat [lásd: cionizmus] utáltam, semmit és senkit, ami a zsidósághoz kötött volna, nem szerettem. De mindazonáltal nagyon zsidó voltam. Nem tudom, hogy el lehet-e képzelni, milyen zavaros fejű lehet egy tizenhat éves fickó, akinek ilyen élményei voltak. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi legyen. És 1946 elején eljött Nagykanizsára egy fiatalember, akit úgy hívtak, hogy Lusztig Frici (most ő a cfáti magyar múzeum igazgatója Izraelben). Ez a Lusztig Frici egy baloldali cionista mozgalomnak a szervezője volt, aki összehívta Nagykanizsán az összes összehívható zsidót, és elmagyarázta, hogy nem az a cionista, aki jelvényt hord, hanem aki az életét teszi fel arra, hogy a zsidó állam felépüljön. Illetve akkor még úgy hívták, hogy „nemzeti otthon”. Mert az eredeti „Cionista Deklarációban” az van, hogy „közjogilag biztosított nemzeti otthon” [Az interjúalany a Balfour-nyilatkozatra gondol. – A szerk.]. Államról szó nem volt. És elmagyarázta, hogy ha valaki zsidó, és annak érzi magát, akkor legyen szíves és ebben vegyen részt, segítsen. Ami az én számomra teljesen a megvilágosodás erejével hatott, és ott, rögtön beléptem nála az egyik szociáldemokrata jellegű, Habonim Dror nevű cionista ifjúsági mozgalomba. Ebben a mozgalomban azt mondták, hogy nem elég, ha az ember dumál és otthon van, hanem költözzünk be, és tudatosan deklasszáljuk magunkat. Azaz, kétkezi munkát tanuljunk és gyakoroljunk, mert ott semmi szükség nincs annyi értelmiségire, amennyi az átlag zsidók között van, volt, és maradt is. Csatlakoztam a mozgalomhoz, kezet csókoltam az anyámnak, elköszöntem tőlük, és azt mondtam, hogy mostantól fogva azt fogom csinálni, ami a meggyőződésem.

És akkor elkerültem Pesten egy hathetes képzésre, szemináriumra. A cionista mozgalom akkor még legális volt, a Fürj utca 16-ban [XII., Sas-hegy], egy zsidó villában voltunk, aminek a tulajdonosát megölték. Ott is laktunk, voltunk vagy negyvenen, egy szobában emeletes ágyakon húszan fiúk. Lányok is voltak, ők ott egyenlőek voltak velünk, sőt gyakran ők voltak az okosabbak, és gyakran ők voltak a főnökök. Egyébként nagyon nevezetes emberek tanítottak bennünket, előadott nekünk Mérei Ferenc [(1909–1986), pszichológus. – A szerk.] és Molnár Albert, aki egy igen kitűnő szociáldemokrata társadalomtudós volt, egyébként pedig a Molnár Erik nevű kommunista külügyminiszter bátyja [Molnár Erik (1894–1966) – történész, politikus, akadémikus, 1944 és 1956 között több minisztérium élén állt, többek között külügyminiszter is volt. Nagyon valószínű, hogy Molnár Albert nem volt rokona. Molnár Albert (1901–1961) nyelvoktató, lexikográfus, szociológiai doktor volt, 1932-től a moszkvai Világgazdasági és Világpolitikai Intézet tudományos munkatársa, 1935-től Kolozsváron tisztviselő, 1945-től Budapesten a közellátási kormánybiztosságon, majd a Gazdasági Főtanácsban, a Jóvátételi Hivatalban, a Külkereskedelmi Igazgatóságon működött, 1955-től pedig az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének munkatársa volt. – A szerk.]. A Joint támogatott bennünket, mint ahogy eleinte a szüleimet is, de inkább a mozgalmakat támogatták, mint a privátokat.

Hat hét után onnan én Szegedre, Szeged-Algyőre mentem. Ott szintén volt egy villa, ahol volt gyümölcsös, és minket például arra kondicionáltak, hogy tessék megtanulni gyümölcsfákat ápolni. Volt egy kertész, aki értett hozzá, s tanította, hogy kell szőlőt, gyümölcsfákat nyesni, meg mit hogy kell csinálni, ilyen mezőgazdasági, kertészeti munkákat. És ott voltam 1947 végéig, amikor is megkerült a villa egyik örököse, aki a villát meg a kertet valakinek eladta, és minket kitettek. Akkor feljöttem Budapestre a csoporttal, amit akkor szétszórtak megint. A Kalóz utca 6–8-ba tettek, a Sváb-hegyre, egy újabb villába, ahol viszont már nem azt kellett tanulni, mint Szegeden, hanem elmentem műszerészinasnak. Ott laktam, ott éltem, és ott voltam szerelőinas 1948 kora teléig. Közben látogatóba rendszeresen hazamentem a szüleimhez, és mivel nekem nem volt pénzem télikabátra, a szüleim csináltattak nekem egy télikabátot.

November 29-én az ENSZ megszavazta, hogy kettéosztják Palesztinát, és ott akkor legyen zsidó állam [lásd: Izrael állam megalakulása]. Amire itt az összes cionista mozgalmak és a zsidó hitközségek – akkor még egységesen – a mai Erkel színházban (ami akkor Városi Színház volt) egy nagygyűlést, ünnepséget hirdettek, hogy mindenki tudomásul vegye a hírt, és örüljön. Akkor már megtanultunk héberül [ivritül] énekelni, elkezdtünk héberül beszélni tanulni. Vallási hagyományápolás csak annál a mozgalomnál volt, amelyik a vallási párthoz tartozott. Az én mozgalmam keményen szociáldemokrata volt, olyannyira, hogy Sztálin- és Lenin-kép volt a falakon. Volt még a mienkénél baloldalibb is, az teljesen szélsőbaloldali volt, amit úgy hívtak, hogy Hasomér Hacair, Ifjú Őrség [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon]. Volt még egy szintén szociáldemokrata, de más irányú, mint a mienk, őket pedig úgy hívták, hogy Makkabi Hacair [Baloldali cionista ifjúsági szervezet, amely Magyarországon az 1930-as évek második felében jelent meg, főleg a felsőfokú zsidó tanintézményekben, így az Országos Izraelita Tanítóképző Intézetben és az Országos Rabbiképző Intézetben. A háború után is erős szervezet volt. – A szerk.]. Ezenkívül még volt a Hanoár Hacioni [lásd: Hanoár Hacioni Magyarországon], és volt még a Bnei Akiba, [Rabbi] Akiba fiai is, akik vallásosak voltak [A vallásos-cionista Mizrachi szervezet ifjúsági „tagozata”. A vallásos fiatalok cionista nevelésük mellett Tóra- és Talmud-tanulmányokat is folytattak. Ezek a fiatalok a magyar cionisták harmadát-negyedét adták. – A szerk.].

Abban a szent pillanatban, ahogy megszavazták a zsidó államot, elkezdődtek a harcok Izraelben [lásd: 1948-as függetlenségi háború Izraelben]. És akkor az olyan korú fiúk meg lányok, mint én, rögtön jelentkeztünk, hogy ki akarunk menni harcolni, és még azon az őszön, tehát 1947 kora őszén mi fölesküdtünk a Hágánára, és vártuk, hogy induljunk. De hát nem indítottak el minket, mert az angolok még ott voltak. De itt, Magyarországon várható volt, hogy 1948. március után nagyon balra fognak csúszni az események, és nem lesz lehetőség elmenni, ezért valamikor a télen, azt hiszem, január végén vagy február elején elmentünk Ausztriába. Az egész egység, úgy, ahogy voltunk, vagy negyvenen. Kaptunk egy úgynevezett kollektív útlevelet, amin az volt rajta, hogy X. Y. plusz harmincnyolc ember. Tehát gyakorlatilag mi legálisan léptük át a határt, kollektív útlevéllel.

Bécsig vittek minket, ahol egy kiürített iskola volt a menekülttábor. Ott voltunk hat hétig, egyrészt azért, mert nem tudtak velünk mit kezdeni, túl sokan voltunk, másrészt azért, hogy kipihenjük a nem létező fáradalmainkat, és azért, hogy felruházzanak bennünket. Ugyanis teljesen úgy jöttünk el, ahogy, egy szál ruhában, semmit nem hozhattunk magunkkal. Akkor már megjelentek az izraeli elithadsereg kiképzői, és ott elkezdték nekünk a fegyvertelen, hogy szokták azt mondani, az ember ember elleni harc kiképzését. Volt ott egy kis fiatal lány, aki minket kiképzett, hát akkora, mint egy kutya ülve. S azután bemutatott egy fogást, amit úgy kellett volna kivédjen, hogy elkap, de nem bírt el, és gerinccel a térdére estem, szerencsére fékezve. Nagy bajom nem lett, de egy darabig maródi voltam. Hat hét után átvitték az egész társaságot egy helyre, ahol egy volt láger már tele volt olyan önkéntes zsidó fiatalokkal, akik egész Európából, mindenféle mozgalmakból ott össze voltak csapva egy helyre. S ott folytatták a kiképzést, akkor már nagyobb alakulatban.

Istenien éreztem ott magam. Az volt a kamaszkorom boldogsága. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az, hogy ott lányok is voltak, az az én számomra nem jelentett különösebbet. A nőkkel való bánásmód megtanulása, amikor nekem aktuális lett volna, akkor lágerban voltam. Egyszerűen nem érdekelt a dolog, mert igazából évekig gyászoltam a gyerekkori szerelmemet, Irénkét. Ezért a legszebb csaj sem érdekelt különösképpen, nem foglalkoztam csajokkal. És mindenki le volt döbbenve, hogy én milyen visszahúzódó vagyok. Azt hitték, hogy fiú tetszhet, vagy nem tudom, mi. Ilyen vonatkozásban én húszéves korom tájt értem be. Pedig buktak rám a lányok.

Ott volt körülbelül két vagy három hónapig a továbbképzésünk, s onnan gyalog, a Brenner-hágón keresztül, magas hóban, csempészvezetőkkel mentünk át Olaszországba. Ott elvittek Meranba, Meranónak hívják az olaszok. Beraktak minket egy üres szanatóriumba. Elkezdtek etetni, és hogy mondjam, dajkálni, és ott voltunk körülbelül két hétig. Akkor elvittek egy Chiari nevű olaszországi menekülttáborba. Chiariban voltunk május tizenötödikén, amikor a zsidó államot kikiáltották [lásd: Izrael állam megalakulása]. Akkor óriási ünnepséget csaptunk mi is. Felhúztuk a kék-fehér zászlót, meg ez meg az meg amaz [Az izraeli zászló fehér alapon kék csíkos, középen egy kék Dávid-csillaggal. – A szerk.]. Nahát nosza, gyerünk, induljunk. De ez nem volt olyan egyszerű, mert egész Olaszország tele volt ilyen táborokkal, ahol fiatal zsidók, önkéntesek voltak. Hát csak Magyarországról mentünk vagy ötezren. És mielőtt Ausztriát elhagytuk, még kék-fehér zászlóval átvonultunk nem tudom, hány menekülttáboron, énekelve, és toboroztuk a fiatal zsidó gyerekeket, hogy jöjjenek, meg kell védeni a hazát. Volt, aki jött, volt, aki nem jött, de szépen megszaporodtunk közben.

Chiariból elvitték az egész társulatot egy Fano nevű kikötőbe, ami Olaszországban Rimini és Ancona között van. Fano akkor egy teljesen átlagos kis halászfalu volt, ma már turistaparadicsom. Azt mondták, hogy végül is az izraeli hadseregnek matrózokra is szüksége van, szokjuk a tengert, járjunk a halászokkal a tengerre. És tényleg, ezt is csináltuk. Kaptunk egyenruhákat, az volt ráírva, Scuola Marittima Ebraica, Zsidó Tengerésziskola. De hát persze semmi szó nem volt erről, csak halászbárkákkal jártunk. A szó szoros értelmében szoktattak a tengerhez. Ezzel megint pechem volt, mert egy baleset ért, és a lábam akkor is megsérült. Kivettek a kiképzésből, a gyakorlásból. Na meg azért is, mert eszméletlen sokszor voltam tengeribeteg. A halászhajók úgy himbálóztak, mint egy dióhéj, amit tudtam, segítettem, de leginkább nem tudtam, mert rókáztam.

Szeptember közepén átvittek minket egy indítótáborba, Ostia kikötő mellé. Akkor hétszázan behajóztunk egy kis teherhajóra, ami talán akkora volt, mint egy dunai uszály. Négy nap után megérkeztünk Haifára, pontosan szeptember tizenhetedikén, amikor a Bernadotte-ot, az ENSZ közvetítőt agyonlőtték a zsidó szélsőségesek Jeruzsálemben [Folke Bernadotte gróf (1895–1948) – svéd diplomata volt, a Svéd Vöröskereszt alelnöke a II. világháború idején, akit az ENSZ BT 1948 májusában azzal bízott meg, hogy az Izrael Állam kikiáltása után rögtön megkezdődött fegyveres konfliktusban közvetítsen a felek között. A Bernadotte-féle béketerv értelmében Izrael kapta volna Palesztina északi és nyugati részét, az arabok pedig a keleti és déli részeket, s a feleknek kölcsönösen el kellett volna ismerniük egymást egyfajta gazdasági és politikai uniót alkotva. A tervet azonban mindkét fél elutasította: Izrael azért, mert a Bernadotte-terv értelmében Jeruzsálem átmeneti (kétévi) ENSZ-ellenőrzés után végleg az arabok ellenőrzése alá került volna (Jeruzsálemnek pedig jelentős számú zsidó lakossága volt), az arabok meg azért, mert úgy gondolták, hogy a Bernadotte-féle béketerv alapján a szegényebb palesztinai területek jutottak volna nekik. Emiatt 1948 júliusában, egy havi fegyverszünet után kiújultak az arab–izraeli harcok. Bernadotte-ot szélsőséges izraeliek – az ország létét fenyegető veszélyforrást látva benne – 1948 szeptemberében meggyilkolták. – A szerk.]. Az önkénteseknek a hajón a kezébe nyomták a katonakönyvet azonnal, és ott a hajón aláírtuk, hogy beléptünk a Palmachba, az áttörő századokba [Palmach: Plugot Makhac, azaz „Rohamosztagok”. A Hágáná rohamosztagai voltak a brit mandátum, majd a függetlenségi háború idején. – A szerk.]. Ezek nem csak védekezésre voltak kiképezve, hanem a minden áron való áttörésre. De akkor mi még sehogy se voltunk kiképezve, fegyverrel legalábbis nem, csak ilyen kézi tusára. És elvittek minket egy Tel-Mond nevű táborba, ahonnan körülbelül nyolc kilométerre volt a harcok színhelye. És ott minket tizenkét nap alatt kiképeztek. Ezt úgy kell értelmezni, hogy semmiféle alaki gyakorlat, hogy vigyázz, állj, jobbra át, szalutálj, ilyen nem volt. Hanem mindenki kapott egy puskát, én történetesen egy 1942-ben gyártott német Mausert, amin ott volt a horogkereszt. És megmutatták, hogy itt van a célgömb, itt van az irányzék, itt a tus, itt kell betölteni az öt töltényt, itt fel kell húzni, így kell célozni, és így kell elsütni. Igen ám, de töltényt egy darabot nem adtak, nem volt töltény, örültek, ha a frontra volt szűkösen elég. És mi megtanultuk elvileg a puskát használni, megtanultuk azt, hogy hogy fedezzük magunkat, és sportoltattak minket eszméletlenül. Hát akkor még jó kondiban voltam, de az volt a szokás, hogy kifutottunk majdnem a frontvonalig, elkiáltottuk háromszor héberül, hogy itt vagyunk, reszkessetek, „mi vagyunk a Palmach!”, „hinénu haPalmach!”, mert a Palmach az híres volt, és attól tartott az ellenség, és azután visszafutottunk. Ez olyan tizennégy kilométeres futást tett ki minden istenáldotta reggel.

Ez pontosan tizenkét napig tartott. No hát gondolható, hogy tizenkét nap alatt úgy töltény nélkül nem lehettünk nagy lángelmék. És ráadásul az volt a gond a mi esetünkben, hogy a negyventagú szakaszban senki nem tudott héberül. És jiddisül is csak én. A többiek ugye pestiek voltak, hát miért tudtak volna. Én is csak a lágerban tanultam meg, nekem se volt anyanyelvem. Tehát az úgy működött, hogy a kiképzőtiszt héberül elmondta, hogy ez egy puska. Akkor valaki, egy jó hangú pasas elbőgte magát jiddisül, hogy ez egy puska. Erre én a saját szakaszomnak azt mondtam: gyerekek, azt mondja, hogy ez a puska. Akkor minden részét a puskának elmondták héberül, utána elmondták jiddisül, utána elmondtam magyarul. Tehát minden parancsszót vagy utasítást kétszer kellett tolmácsolni ahhoz, hogy a mi átlagpolgáraink megértsék. És azt, hogy én történetesen tudtam jiddisül, azt „köszönhettem” a lágerbeli kapcsolataimnak, életemnek.

Két és fél évig voltam Izraelben. Amíg katona voltam, és a háború folyt, addig részt vettem a támadásokban. Az volt a cél, hogy az egyiptomiakat valahogy kiszorítani a majdani Izrael területéről, sőt a majdani arab állam területéről is. És volt ott egypár arab falu, amiket úgy menetből elfoglaltunk, mivel az egyiptomi katonaság nagy része egy faluban volt, ahonnan menekültek Beer Sevába. És odáig menetből lehetett elfoglalni az arab falukat is, néhány kibucot fel lehetett szabadítani, volt olyan, ahol egy élő lélek nem volt már. Nekünk is rendesen volt veszteségünk. Beer Seva azonban egy jó harmincezer lakosú város volt, angol erődítménnyel, egy jól megerősített hely. Akkor megálltunk, és életem legrosszabb, legmelósabb éjszakája az volt, hogy Beer Sevát meg kellett kerülni. Beer Seva környéke már a homoksivatag egy része [Negev], ott autókkal vittek mindenkit mindenhova, autókaravánokkal, és az volt a probléma, hogy az autók egy idő múlva nem tudtak továbbmenni. És a legelső autón volt sok ilyen kétméteres drót, kutyaközönséges drótkerítés, felspulnizva volt vagy hatvan kiló, ha nem több. Azt nekünk, a kezdőknek, le kellett emelni, és kigörgetni, és akkor az autók szépen elkezdtek rámenni, és mire a végére ért, addigra a második is ki volt görgetve, a harmadik is ki volt görgetve, és annyi drótháló volt – ki volt számítva –, hogy éppen az egész karaván át tudott rajta haladni. De akkor a hátsót vissza kellett görgetni, a legutolsót, rohanni előre a vállunkon a hatvan kilós micsodával, négyünknek újra elteríteni, és így egész éjszaka mentünk valami harmincöt kilométert a homokon át. El nem lehet képzelni, hogy micsoda munka volt. Eleve harmincöt kilométert menni is sok, de futkosni ezzel a rohadt kerítéssel, görgetni föl-le, hát az embertelen volt.

Izraelben volt egyébként Miklós is, az egyedül életben maradt unokatestvérem, apám nővérének, Leicht Fridának a gyereke. Miklóssal azért kedveltük egymást, mert egy ugyanazon, hogy mondják, egy bordában szőttek. Ő is teljes mértékben zsidó identitással volt, azzal együtt, hogy később keresztény volt a felesége. Már 1946-ban, tizenhat évesen elment Izraelbe, egy ifjúsági csoporttal, és ott élt egy darabig egy kibucban, Pardes Hannában [város Izraelben]. Amikor szabadságon voltam, akkor meg is látogattam. 1951-ben ő is visszajött, és valami szaktanfolyamon összeismerkedett egy csajjal, akinek már volt egy gyereke, de egy nagyon aranyos és szép lány volt. Összeházasodtak, és 1956-ig együtt éltek. De állandóan olyanok voltak, mint a galambok. Egyszer egyik repült ki, egyszer a másik. Miklós 1956-ban itthon hagyta a feleségét, gyerekét, hogy majd jöjjenek utána, és visszament Izraelbe, ugyanabba a kibucba. Ott élt 1962-ig vagy 1963-ig, de nem bírta ki a családja nélkül, és akkor megint visszajött. Úgyhogy kétszer volt kint. Mondtam neki, hogy már csak a bérletedet lyukasztják, úgy jössz-mész. Mikor először hazajött, magyarosított Révészre. Révészként halt meg 1992-ben, Debrecenben, ahol éltek.

Engem pontosan napra két évre, 1950. szeptember 17-én szereltek le. Közben jártam szabadságra rendszeresen azzal a barátommal, akivel együtt is mentem ki, és amikor szétszórták az egységet, akkor én vele egy egységben maradtam. Neki rokonai laktak egy Hadera nevű faluban, ahonnan úgy tizenöt kilométerre voltunk, és ha eltávozásra mentünk, autóstoppal bementünk, s a rokonainál kaptunk enni, kaptunk szállást. Engem is elfogadtak, mint a rokonuk haverját, Izraelban nekem nem volt senkim. És amikor egy napnál többre ki tudtunk menni, akkor elmentünk dolgozni vagy építkezésre vagy szőlőt nyesni. Rengeteget kerestünk ilyen alkalmi munkával, mert nem igazán voltak olyan emberek ott, akik értettek a szőlőnyeséshez. És szeptember tizenhetedikétől ott voltunk Hederán, eljártunk dolgozni. A szőlőnyesés fizetett legjobban, és mi profik voltunk ebben. Ha nem volt munka, betont öntöttünk, zsaluztunk, szóval mindenféle építkezési munkán dolgoztunk. Volt, amikor országutat csináltunk, mint itt az útépítő munkások. Nem azért mondom, de januárig, négy hónap alatt körülbelül annyit kerestem, mint Magyarországon öt év alatt, amikor dolgoztam. Akkor még angol fonttal fizettek, és jól.

A barátom nagybátyjának volt egy ismerőse, aki kiadott egy szobát, és ketten fizettünk, nem tudom, talán tíz fontot havonta, ami nagy pénz volt. De nekünk egynapi-kétnapi keresetünk volt. S ezenkívül mi kaptunk fegyvert, mert a faluban őrség volt, a parasztoknak kellett őrizni a saját földjüket meg a termésüket. De ők nem szerettek éjjel fönt lenni, mert nappal sokat dolgoztak, mi is dolgoztunk a szőlőnyeséssel, nem kevesebbet, de fiatalok voltunk, és az őrséget pénzért átvállaltuk. Tehát nappal is dolgoztam, és alkonyattól éjjel kettőig őrségben voltam. Nagyon jól kerestem, de nem volt lakásunk. Ágyrajáróként szerepeltünk, mert egy szobában ketten aludtunk. Ha valamelyikünknek akkor éppen a barátnője volt ott, akkor a másik őrségbe ment. Szerettem volna lakást szerezni. Akkoriban épültek ilyen meglehetős kicsi, másfél szobás, csökkentett értékű házak, nem túl nagy összkomforttal, de konyha, zuhanyozó, vécé volt bennük. S ebbe akkor én be akartam szállni részletre, mert a beugró megvolt rá, de kiderült, hogy ez csak családosoknak van. Akkor azt gondoltam, hogy kihozatom a szüleimet, mert akkor volt egy ilyen családegyesítési akció. Erre az izraeliek pénzt adtak, hogy kiengedjék a családtagokat. De még így se vehettek be az építkezésbe. Elmentem egy másik faluba is, ahol akik ott akartak dolgozni, kaptak körülbelül öt hold földet és egy hasonló házat, egy szekeret, egy öszvért és egy vemhes tehenet. Onnan is kirúgtak, ugyanezzel a megjegyzéssel, hogy hát öregem, ne haragudj, ehhez itt család kell. Mérges voltam, és elmentem Tel-Avivba. Volt egy olyan hivatala a katonaságnak, aminek az volt a dolga, hogy a leszerelt katonák ügyes-bajos dolgait intézze. Bementem oda, s mondtam, hogy kellene egy lakás. Jaffa akkor üres volt. Elmenekültek az arabok, és tele volt üres lakással. De ott is azt mondták, hogy ne haragudj, nem tudunk neked lakást adni, mert most jönnek a jemeni családok, annyi gyerekkel, mint égen a csillag, és először őket kell elszállásolni, veled most nem tudunk foglalkozni. De akár kapsz lakást, akár nem, te nem mehetsz haza, mert ott most kommunista hatalom van. Hát erre bepöccentem nagyon. Mert életem és vérem Izraelé, de hülyének ne nézzenek. Fogtam, írtam az anyámnak, hogy oldja meg valahogy, hogy bántódás nélkül hazajuthassak Magyarországra.

Anyám, aki akkor már hosszú ideje, 1945 óta párttag volt (akkor ugye 1951-et írtunk már, januárt talán), bement a városi párttitkárhoz, és elmondta, hogy mi újság. Az illető mondta, hogy elég veszélyes, mert el szokták kapni azokat, akik külföldről jöttek haza, de én előző év május elsején Izraelben ott voltam a május elsejei felvonuláson, ahol az a társaság, ahova én tartoztam, Sztálin és Lenin arcképét vitte vörös zászlóval meg egy hatalmas kommunista jellegű transzparenst héber nyelven. S az ott készült fényképeket én hazaküldtem korábban levélben, s akkor anyám bemutatta, hogy a fiam ugyan ott van, de nézzétek meg, hogy milyen felfogású. S akkor ezzel ők elmentek valamilyen városi vagy milyen hatósághoz, a párttitkárral. És nem tartott tíz napig sem, megjött az értesítés, hogy mehetek haza. Izraelben a magyar követségtől kaptam egy szabadjegyet, a Bathori nevű lengyel hajó hozott Constanţába, onnan vonattal átjöttem Magyarországra, s vonattal szépen hazamentem Nagykanizsára a szüleimhez, akik akkor elkezdtek agitálni, hogy tanuljak tovább. Hát azt nem! Túl öreg, már huszonkét éves voltam, felnőtt férfi, és nem akartam a szüleim nyakán élni, akik már ötven évesek voltak, sütötték a kenyeret, és dolgoztak eszméletlenül. De nekem semmi szakmám nem volt, se iskolám, se szakmám. Négy polgárim volt. És feljöttem Pestre.

Még a hajón megismerkedtem egy családdal, akik szintén visszajöttek, és négy gyönyörű lányuk volt. Az utolsó előtti akkor tizenhat-tizenhét éves volt, és abba úgy belezúgtam, hogy el se lehet képzelni. Eszméletlen szép volt, és nagyon értelmes is. És akkor ott hetyegtem vele a hajón, persze a szülei felügyelete mellett. Meg is látogattam őket. Budapesten, a Síp utcában kaptak egy üzlethelyiséget, ahol az egész család ott is lakott. De mivel én nem voltam eléggé, hogy mondjam, gyakorlott az udvarlásban, hanem a magam módján beszéltem ezzel a lánnyal, rövid idő után kirúgott. De tudtam, hogy az Egyesült Izzóban dolgozott, és elhatároztam, hogy megpróbálok kibékülni vele, és beléptem az Egyesült Izzóba úgynevezett betanított munkásnak, és az elektroncsőgyártáshoz kerültem. Mert azt tudtam igazolni, hogy egy ideig műszerészetet tanultam, mire betanított műszerésznek felvettek. Azzal a lánnyal aztán soha nem békültem ki, bár ott volt, és naponta láttuk egymást, de le se füttyentett.

680 forint volt a kezdő fizetésem, és ebből meg kellett élnem. Albérletben laktam Újpesten, egy nagyon öreg hölgy volt a házinéni, akinek volt egy antik bakfis lánya. Ha jól emlékszem, egy százast fizettem az albérletre, akkor még öt forintért kaptam úgynevezett vonalbérletet, amelyik a lakásomtól az Izzóig és vissza volt jó, naponta egyszer. És nagyon olcsó volt minden. Ebédre az Izzóban, az üzemi konyhán megebédeltem. Akkor voltak olyan készételkonzervek üvegben: sóletbab kolbásszal, volt pacalpörkölt, nem tudom, tán gulyás. Három- vagy négyféle volt, amiket felváltva vásároltam meg vacsorára. Ha véletlenül éjszakai műszakban voltam, akkor leadtam az ebédjegyet, és éjszaka ettem meg ezeket a konzerveket. Gyalázatosan fizettek, és szabadidőm egyáltalán nem volt. Dolgoztam, mint egy őrült egész nyáron, és akkoriban keresték a munkáskádereket továbbtanulni. Akkor én már többé-kevésbé munkáskádernak számítottam, annak ellenére, hogy be volt írva az életrajzomba, hogy Izraelből jöttem haza. S akkor jelentkeztem esti technikumba, a Landler Jenő Ipari Technikumba, amelyik Újpesten volt [A technikumokat az 1950. évi 40. számú törvényerejű rendelet hozta létre, elsősorban az állami nagyvállalatok számára képeztek szakembereket. A képzés befejezése után a tanulók érettségi-képesítő vizsgát tehettek, és a szakiránynak megfelelő technikusi oklevelet szerezhettek, amely felsőfokú továbbtanulásra, művezetői beosztásra, valamint szakmunkás munkakörök betöltésére jogosított. A középfokú technikumok az 1969/1970. tanévtől kezdve részben szakközépiskolákká, részben felsőfokú technikumokká alakultak át (Pedagógiai Lexikon, Budapest, 1997.). – A szerk.]. Föl is vettek szépen, és elkezdtem tanulni, szeptemberben. S mit tesz isten, októberben besoroztak, és november ötödikén a Magyar Néphadsereg elvitt katonának.

Akkoriban három év volt a katonaidő [Még az 1960. évi IV., a honvédelemről szóló törvény is (legfeljebb) három évben állapította meg a sorkatonai  szolgálat időtartamát. Majd a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény  csökkentette a szolgálati időt 24 hónapra, 1977-től csökkent 2 évről 1 évre, majd 1988-ban 9 hónapra, végül 2002-ben 6 hónapra a sorkatonai szolgálat  időtartama. - A szerk.]. Hát teljesen tönkre voltam. Nekem elegem volt. Egyébként sokkal jobban ki voltam képezve, mint az akkori tisztek, akiket hat hónap, hat hét alatt kiképeztek, és kaptak cafrangot, és akkor ott hőzöngtek. Záhonyban voltam katona, mert az volt az új magyar szokás, hogy a nagykanizsai illetőségűt Záhonyba vitték, a záhonyiak mentek Szombathelyre, a szombathelyiek Szegedre, a szegediek Győrbe és így tovább. Két évig voltam katona, abból egy évig kopasz voltam, hat hónapig ki se léphettem a laktanyából, mert az újoncokat nem engedték ki. Amikor fél év múlva kimehettem volna, még várnom kellett hat hetet névváltoztatásra, mert nem tudták leírni a nevemet a szabadságoslevélre. Ugyan három évre hívtak be, de jött Nagy Imre az 1953-as programjával, amikor azt mondták, hogy takarékoskodni kell mindennel, ami nem feltétlenül szükséges. És a katonaság egyharmadát elengedték, leszereltek minket.

Akkor visszamentem az Egyesült Izzóba, és munkaidő után jártam az újpesti Ipari Technikumba, iskolába, amit 1957-ben végeztem el. Először Újpesten laktam albérletben is, mégpedig egy lépcsőfeljáróban. A földszintes házakban a padlásra nem a lakásból lehetett fölmenni, hanem egy akkorka kis külön helyiségből, mint egy kicsi előszoba. És a lépcső alatt volt annyi hely, hogy egy ágy befért. S én ott azt béreltem, mert nem jutott többre. Nekem akkoriban a fizetésem tán nyolc- vagy kilencszáz forint volt, amiből még békekölcsön volt meg miegyéb. Éves szinten egyhavi bér volt a békekölcsön. Nagykanizsára a szüleimhez nem gyakran jártam haza, de leveleztünk, másrészt az anyám megtette nekem, hogy a szennyeseket egy dobozban hazaküldtem, és ő kimosva visszaküldte. Nekem nem volt módom túl sokat mosni. Mosakodni sem igazán volt könnyű, amikor a háziak éppen nem használták a fürdőszobát, akkor beengedtek. Sőt néha a konyhába is valamit kotyvasztani.

Negyvenen voltunk az Izzónak azon az emeletén műszerészek, s nyolcszáz fiatal nő szerelte, csinálta az elektroncsöveket. És a nyolcszáz nő között mindig akadt olyan, aki éppen, hogy is mondjam, aktuális barátnő volt. Ott általános volt a tegeződés, de én általában magázódtam mindenkivel. És abban az időben még Ferinek szólítottak, Feri, kérem, legyen szíves, ez volt a titulusom. S csak azokkal a lányokkal tegeződtem össze, akikkel jóban voltam. És hát ők számosan voltak, egyik aranyosabb, mint a másik. Egyszer elfogyott valamilyen alkatrész, és szétszórták a fénycsőgyártás dolgozóit, mert nem tudták őket foglalkoztatni. Odacsaptak hozzám egy nagyon kis nyifáncás csajt, hogy az elektroncsőgyártásban tanítsam meg dolgozni. Nagyon jellegzetes zsidó lány volt, és két perc alatt kiderült róla, hogy érettségizett. A munkánk elég sok szünettel járt, és szünetben játszottunk, mégpedig azt, hogy mindenki mondott valami verset vagy sort, s a másiknak ki kellett találni, hogy miből volt az idézet. És akkor én azt gondoltam, hogy már felnőtt férfi vagyok, huszonhét éves voltam akkor már, előbb-utóbb találnom kell véglegesen valakit. Na most ennek a lánynak elkezdtem udvarolni, és amikor visszament a fénycsőgyártásba, akkor néha vittem neki könyvet olvasni.

És aztán elkezdtünk együtt járni. Én akkor voltam utolsó éves a technikumban, úgyhogy az utolsó évben majdnem mindig elkísért engem az iskoláig, mikor a munkából mentem. Az egész családja izzós volt, az apja a fejlesztési osztályon volt csoportvezető, az anyja az „Izzó” című világlapnak volt valamilyen újságírója. S aztán egyszer be akart mutatni a szüleinek, s akkor úgy négyen ültünk le ebédnél az asztalhoz az üzemi étkezdében. S akkor az anyja meg az apja jól megnéztek, és az anyja halkan odasúgta nekik, hogy „unser eins”. A mi macskánk kölyke. Hogy miből tudta, nem tudom, mert jellegzetesen nem vagyok egy zsidós típus, és a mentalitásom még kevésbé az. A lényeg, hogy azon a nyáron volt az Izzónak egy kirándulása Fonyód mellett, Bélatelepre. Én is mentem, a kiscsaj is meg az apja is. S amikor lementünk fürödni, akkor ott megbeszéltük, hogy összeházasodunk. Az az igazság, hogy nem ájultam el a külsejétől, de nagyon értelmes volt, mondhatni, csiszolatlan gyémántnak tűnt. Igaz, hogy iszonyatosan hirdette magáról, hogy ateista és haladó szellemű, de, gondoltam magamban, ez legyen a legnagyobb bajunk az életben. És csakugyan, 1956. október 13-án összeházasodtunk. Csak polgári esküvőnk volt – a feleségem szép piros kosztümben –, mert mire a rabbi ráért volna, addigra jött október 23., és mikorra a dolgok lecsendesedtek, addigra meg már szégyelltünk volna a rabbi elé menni. Nászútra a Csúcs-hegyre mentünk, három vagy négy napot voltunk ott egy turistaházban, most már nem létezik, azt hiszem, elbontották. Jártunk gallyakat szedni az erdőbe, és ott volt egy vaskályha, ahol mi fűtöttünk be magunknak. Istenien éreztük magunkat.

Vera, a feleségem szegedi származású, ott született 1937-ben. Őket elég „szerencsés” módon vitték el 1944-ben. Akkoriban volt az ugyanis, hogy innen Budapestről egy vonatnyi prominens zsidót – a németek engedélyével és húszmillió pengőért cserébe – elvittek Svájcba [lásd: Kasztner-vonat]. A nagyon gazdag zsidó családok összedobták azt a húszmillió pengőt, azzal a feltétellel, hogy ők is és a családjuk is a vonattal megy. Így hát a vonaton volt néhány olyan szellemileg prominensebb ember, mint például a Szondi Lipót [(Nyitra, 1893 – Küsnacht, Svájc, 1986) idegorvos, pszichiáter, a sorsanalízis, a Szondi-teszt megalkotója. – A szerk.] vagy a szatmári rabbi, aki a legismertebb zsidó tudós volt Magyarországon, és aki anticionista volt egész életében [Teitelbaum Joel (1887–1979): 1929–1944 között a szatmár ortodox hitközség rabbija volt. A Kästner-vonattal Svájcba menekítették, ahonnan 1946-ban Palesztinába, majd az USA-ba ment, és megmaradt szatmári híveivel együtt megalapította a szatmári haszid közösséget. A modern politikai cionizmusnak talán ő volt a legismertebb ellenzője, és ő volt az egyetlen olyan zsidó vezető, aki elítélte Izrael Állam megalakulását 1948-ban. – A szerk.]. Nem tudom név szerint, de körülbelül ezervalahány ember, akik egy ideig Bergen-Belsenben, külön táborban voltak elszállásolva, és utána felrakták őket egy vonatra, és csakugyan átvitték őket Svájcba. És még négy-öt vonat zsidót – vidékről – nem Auschwitzba, hanem Bécs mellett egy Strasshof nevű koncentrációs táborba vittek családostól. Szegedről három vonat ment, kettő Auschwitzba, egy Strasshofba [Randolph Braham kutatásai szerint az első két transzportot Auschwitzba irányították, „de csak az egyik jutott el oda. A másikat a németek Strasshofba irányították, cserébe a vonatrakomány kecskeméti zsidóért, akiknek Ausztriába kellett volna menniük, de figyelmetlenségből és rutinszerűen Auschwitzba parancsolták őket”. A harmadik transzportot eleve Strasshofba irányították, az ezekben lévő 5739 ember túlnyomó többsége túlélte a deportálást. – A szerk.]. Ez utóbbi vonaton volt a feleségem. Viszont az első két vonaton volt az egész rokonsága, ki is irtották őket. Az apját viszont – aki elektrotechnikus és ezen belül röntgenszakember volt – a szegedi kórház igazgatója nem akarta engedni, hogy elvigyék, mert akkor a kórházakban rengeteg volt a sebesült, és a röntgeneknek folyton menni kellett. De abba meg az apja nem ment bele, hogy nélküle elvigyék a családját, úgyhogy végül őt is elvitték a legutolsó vonaton, Strasshofba. És a feleségem nagyanyját és nagyapját is. Strasshofban nem öltek meg senkit, hanem szállást kaptak, enni kaptak. És onnan közvetítették őket munkára, főleg mezőgazdasági munkára. A parasztemberek odavettek magukhoz egy zsidó családot, akik kajáért, pajtabeli szállásért dolgoztak nekik látástól mikulásig.

Azután átkerültek a Cseh–Morva Protektorátusba, Frainba [ma Vranov], és onnan egy Znaim [ma Znojmo] nevű helyre, és téglagyárban dolgoztak a szülők meg romeltakarításokon. És ott nem bántották a gyerekeket meg az öregeket sem, sőt a feleségem nagyanyját – aki tanítónő és óvónő volt – megbízták, hogy foglalkozzék a gyerekekkel. Napközben felmentek a téglaégető kemence padlására, mert ott jó idő volt, és ott tanította őket. A feleségem le is írja az egyik novellájában, hogy a csehek végtelenül rendesek voltak a deportáltakkal. Aztán amikor felszabadultak, és visszamentek Szegedre, akkor az anyósom belépett a kommunista pártba, és addig fűtötte az apósomat, aki nem akart belépni, hogy végül őt is befűtötte a pártba. 1947-ben vagy 1948-ban, nem tudom, mikor voltak a párttisztogatások, mind a kettőjüket kizárták, és azzal együtt mindkettőjüket kirúgták a munkahelyéről is [Az 1940-es évek második felében és az 1950-es évek elején több tisztogatási hullám is zajlott a kommunista pártban. Az elmondottak alapján nem tudható, hogy melyik érintette Leicht Ferenc feleségének szüleit. – A szerk.]. Az anyósom tisztviselő volt, az apósom pedig a szakmájában dolgozott. Ott álltak megfürödve, és Szegeden nem tudtak már elhelyezkedni. Akkor följöttek Pestre, 1950-ben vagy 1951-ben, meg nem mondom, melyik évben, és aztán elhelyezkedtek az Izzóban, az apósom elektrotechnikusként, az anyósom pedig az Izzó újságjánál szerkesztőként.

A feleségem szüleinek Újpesten volt egy kétszobás lakásuk, egymásba nyíló szobákkal, és volt egy hatéves húga is. Ő ott maradt a szüleinél, én pedig egy sarokkal odébb laktam, akkor már nem a padlásfeljáróban, hanem egy toronyszobában az Árpád úton, egy azóta lebontott házban. A család fia lakott ott, aki éppen akkor a kétéves katonai szolgálatát töltötte, és én addig vettem ki a szobát, amíg ő le nem szerel. Tehát külön laktunk a feleségemmel. Tizenharmadikán házasodtunk, huszonharmadikán elkezdtek lődözni [lásd: 1956-os forradalom]. Ebbe nekem semmiféle beleavatkozási ingerem nem volt. Mindenki tudta, hogy izraeli katona voltam, mindenki tudta, hogy magyar katona voltam. Huszonhét éves, és mondhatni, jól képzett. A légvédelmi ágyútól kezdve minden hangszeren játszottam. S amikor az Izzóban megalakult a nemzetőrség, akkor jöttek, hozták nekem a gépfegyvert meg géppisztolyt meg micsodát, hogy hát Feri, ugye velünk jössz. Mondom, hát ne haragudjatok, öregem, tíz napja házasodtam, nem hagyom ott a feleségemet. És nem mentem. Ellenben Taszárról hazajött gyalog annak a családnak a fia, ahol laktam. Akkor mondták, hogy sajnálom, Ferikém, vis maior, hurcolkodjon el. Akkor már bőven folytak a harcok Újpesten is, és mindenki a pincében lakott.

Közben október huszonötödikén, amikor még Újpesten nem törtek ki a harcok, mi benn voltunk az Izzóban mindannyian, és amikor végeztünk a munkával, a főnököm és a párttitkár behívtak, és azt mondták: „Nézze, Feri, maga képzett katona. Itt van ez az E. Lali nevű mérnökünk, aki egy nagyon okos ember, zseniális, és szükségünk van rá, haza akar menni a szüleihez, az Országházzal szemben, az Alkotmány utcába. Azon a környéken súlyos harcok vannak, próbálja hazajuttatni épségben.” És akkor elindultunk gyalog a Lalival, és én voltam a vezetője, a mentora. Azt csináltam, hogy különböző helyeken laktak ismerőseim. Újpestről mindjárt telefonáltam a Dózsa György utca sarkán lakó egyik ismerősömnek, hogy mi újság arra. Semmi, nyugodtan jöhettek. Akkor felmentünk őhozzá. Onnan betelefonáltam a Marx téri ismerősömnek. Azt mondta, hogy itt súlyos harcok vannak a Dunától idáig, de a Szondi utcán túl már nem. Akkor nem mentünk oda, hanem nagy kerülővel eljutottunk a Szondi utcába, akkor körülnéztünk, ott viszonylag csend volt. És a kiskörúton mentünk, azon a részen nyugi volt. Mert akkor történt az a bizonyos tüntetés a Parlament előtt, ahol sok tizenezer vagy százezer ember tüntetett huszonötödikén. Végül is hazavittem a Lalit, és elindultam vissza, Újpestre. Közben mögöttem iszonyatos lövöldözés, és kigördült egy szovjet tank a Kossuth térről az Alkotmány utcába. Amire én mondom, nahát ezt azért nem várjuk meg, beszaladtam a Markó utcai unitárius templomba [Nyilván a Markó utcát keresztező Nagy Ignác utcai unitárius templomról van szó. – A szerk.]. Ott rögtön két fiatalember közrefogott, hogy ki vagyok, mi vagyok. Leültettek a többi közé, ott ültek már X plusz N fegyvertelen ember, akik várták, hogy az oroszok odébb menjenek. S amikor odébb mentek, kiengedtek bennünket. És akkor én visszamentem a Kossuth térre megnézni, hogy mi újság van. Akkor már vége volt a tüntetésnek, hát valami szörnyűséges volt, hadd ne mondjam el, hogy fölfordult a gyomrom, pedig már láttam egy-két dolgot a háborúban. De ez nekem is sok volt.

Az anyósom, apósom meg a feleségem az Árpád út elfordulásánál lévő nagy sárga házban laktak, amit úgy hívtak, hogy Mefter-ház. Pont a térre néző lakásban, ahonnan az Északi Összekötő vasúti hídra lehetett látni, ahol rendesen lőttek a tankok. Le volt mindenki hurcolkodva a pincébe. Én is átmentem abba a pincébe, ahol az egész lépcsőháznak talán a húsz lakásából mindenki ott volt, körkörösen a fal mellé letett matracokon meg mindenen. Nem jutott hely csak középen, ruhákat tettünk le a feleségemmel, ott költöztünk először össze, abban pincében. Egy szép napon odaállt egy orosz tank a ház elé, és elkezdte lőni. Tizenkilenc találatot számoltam. S az egyik szétlőtte a házmesterlakás mellett lévő fővízórát, mire a víz elkezdett zuhogni a pincébe, ahol laktak az emberek. Volt kinn egy vízfőcsap, amit el kellett zárni, de ott állt a tank. S akkor a házmester meg én nagy fehér lepedőket lengetve kidugtuk az orrunkat, odajött egy mogorva orosz, mutatott fel a háztetőre, hogy onnan kilőttek, és az egyik tisztjük kaput. Mondtam, hogy hát a fenébe, mindenki a pincében van. Ő csak erősködött, de megengedte, hogy elzárjuk a főcsapot, s akkor visszamentünk. De mindenre lőttek, ami mozgott. Én feljártam főzni az anyósom első emeleti lakására. Ők nem mertek kimozdulni, lent voltak éjjel-nappal. És rendesen megfőztem, amijük volt otthon. Anyósom amilyen trehány háziasszony volt, jószerivel semmijük nem volt. Sárgarépa meg alma. Csináltam sárgarépamártást, a húst jól átpároltam, a sütőben megsütöttem, és levittem a sárgarépamártással. Azt mondta az apósom, hogy ilyen jót még soha nem evett. Körülbelül három hétig voltunk lenn, addig mindig én főztem. A többiek közül is a bátrabbak felmentek főzni. Ennek a háznak hátsó kijáratai is vannak, és amikor az exportálandó libákat kivitték az újpesti piacra – mert hát nem lehetett semmit exportálni, a vasutak se jártak –, hogy meg ne romoljon, egy egész libát lehetett vásárolni, én is kimentem és vettem. Kenyeret lehetett venni, libát lehetett venni. November negyedikén hajnalban azt mondta a rádió, hogy mindenki induljon el a munkahelyére. Addigra már Újpesten voltak a szovjet tankok, és ott dübörögtek és lőttek, mint az eszement, mindenhova. Na mondom, akkor most nem indulunk el dolgozni, ahogy én elnézem.

Volt közben, mikor szüneteltek a harcok, akkor bementem rögtön az Izzóba, és a Vaszily főmérnök teljesen rémülten topogott, hogy mi legyen. Mondtam, hogy főmérnök elvtárs, szerintem először be kéne záratni az összes raktárt. Mert széthordják a készárut. Jaj, milyen igaza van. Bezártunk mindent, és az Izzó fegyveres őrségébe be akart vonni. Az első lövésre, ahogy elcsattant, az őrség átállt. Fegyverek maradtak, de őrség nem. Mondtam, ne haragudjon, én nem fogok fegyvert. Még nagyon sokáig zavaros volt a helyzet, mert a sztrájk már múlóban volt, de az Izzó tovább sztrájkolt, és az ottani üzemi forradalmi bizottság nem engedte elindítani a munkát, amíg be nem törtek erővel az ávósok [lásd: ÁVH] és az oroszok, elvitték a bizottságot, és akkor felvették a munkát.

Akkor, amikor még javában lövöldöztek, november ötödikén vagy hatodikán, az a rokonunk, aki itt lakott, ebben a lakásban, a Máté Lusztig István – anyám egyik megölt lánytestvérének a volt férje – felhívott telefonon, hogy jöjjek be. Mi annyira megbecsültük a nagyon kevés rokonainkat, hogy ahol kihullott vagy kihalt a közbülső vérrokon, továbbra is megtartottuk a rokonságot, és nagyon szerettük egymást. Ő Nagykanizsán feleségül vett egy özvegyasszonyt, és 1947-ben feljöttek Pestre lakni, mert innen viszont kihalt a feleségnek a nagybácsija, egy jó nevű ügyvéd. Én akkor bejöttem, a Máté Lusztig István elém tett egy albérleti szerződést, hogy három hónapja itt lakom már, és hogy a feleségem is ide költözik, írjam alá. És miért? Azt mondja, mert mi elmegyünk külföldre [Az 1956-os forradalmat követő hetekben mintegy 200 000 ember hagyta el az országot, disszidált. – A szerk.]. Tehát mikor ők elmentek, akkor mi ideköltöztünk, de akkoriban olyan rendelet volt, hogy ketten legfeljebb másfél szobás lakást igényelhettünk, ez meg két és fél szobás volt [A 35/1956. M.T. rendelet és a 15/1957. (III. 7.) kormányrendelet szerint minden kétfős családot vagy egyedülálló személyt egy-egy lakószoba illet meg, vagyis ez volt a jogos lakásigény. A két főnél nagyobb családoknak minden további két fő után további egy-egy lakószoba járt, illetve a páratlan számú tagból álló családoknak a páratlan számú családtag után is járt egy szoba. A jogos lakásigény mértékét meghaladó lakrészeket a lakásügyi hatóság igénybe vehette, és társbérlőnek utalhatta ki. A bérlőnek a rendeletben előírt határidőn belül joga volt kiválasztani a társbérlő személyét, illetőleg kisebbre cserélhette a lakást. – A szerk.]. Akkor én beszéltem a szüleimmel telefonon, hogy legyenek szívesek, egyikük legalább jöjjön fel. Mind a ketten feljöttek, mert az anyám és apám párttagok voltak, anyám ráadásul népi ülnök, és egy csomó tyúktolvajt, ezt, azt, cigányt lecsukattak [Népi ülnök – laikus, nem hivatásos bíró, aki az ún. társasbíráskodás keretében, a hivatásos bíró elnökletével működő közös tanácsban jogosult részt venni a döntéshozatalban. A bírósági eljárás során ugyanazok a jogok illetik meg és ugyanazok a kötelességek terhelik, mint a hivatásos bírót. Szavazata azonos súlyú a hivatásos bíróéval, a bíróság fajtájától függően két vagy három népi ülnök vesz részt a bíróság munkájában. Ülnökké a (rendeletekben) meghatározott életkorú, büntetlen előéletű és választójoggal rendelkező magyar állampolgár választható. (Egyébként szovjet mintára vezették be az 1949. évi alkotmánnyal /1949. évi XX. tv./). – A szerk.]. Azok meg bosszút esküdtek, hogyha kijönnek a börtönből, agyonverik anyámat, vagy mit tudom én, mit csinálnak vele. És tényleg 1956-ban kiengedték a bűnözőket is. Anyám félt, és apámmal együtt otthagyták a lakást Nagykanizsán, ahogy volt, és feljöttek hozzánk lakni. Úgyhogy mindjárt elegen lettünk a lakásban. És ki is utalták nekünk, a feleségem születésnapjára, 1957. február 22-ére jött meg a kiutalás. Itt is éltek a szüleim a halálukig, illetve anyám haláláig, ami 1970-ben történt. Apám 1974-ben halt meg, de 1972-ig élt velünk, mert akkor újra megnősült.

Nem sokkal az után, hogy a szüleim feljöttek a két teherautónyi bútorral – meg egy zongorával, amit szívességből hoztak fel valakinek, és itt állt a szoba közepén, nem lehetett tőle mozogni, amíg el nem vitték –, az anyám is elhelyezkedett meg apám is. Apám ötvenkét éves volt, az anyám ötvenegy. Pékek már nem lehettek, mert az orvos megtiltotta nekik, de az apám elment a Chinoinba raktárosnak [Gyógyszer és Vegyészeti Termékek Gyára], az anyám meg leltárszorzónak a Vasedénybe, mert annak a főkönyvelője az apám nővérének az akkori, második férje volt. A szüleim fizikailag hihetetlen erős emberek voltak, ötvenhat éves korában az apám úgy vágott a földhöz, mikor én harminckettő voltam, hogy azt hittem, a padló szakad le. Az anyám pedig eszméletlen jó számoló is volt, de csak az alapműveleteket tudta. Abban az időben nem volt számítógép a leltárak összesítésére, hanem voltak olyanok, akik összeszorozták, hogy miből hány darab van, és mennyi darabja, és utána összeadták az értéket. Ha valamelyik boltban leltároztak, egy egész kis brigád volt a leltárszorzó, többek közt a mamám, aki messze a legjobb volt. Félelmetesen adott össze négyjegyű számokat, s később, mikor behozták a Holeritet, a lyukkártyás számítógépet, még egy évig tartották a munkahelyén azért, hogy kontrollálja, hogy ez a Holerit egyáltalán működik-e. Rendszeresen gyorsabban végzett a Holeritnél. Matematikus lehetett volna belőle, ha ő ezt tanulja. Ők egyébként jól elvoltak itt. Akkor még élt a Juliska meg az Olga [Leicht Ferenc apjának nővérei], összejártak velük. Budapest tele volt korábbi nagykanizsaiakkal, akiket ismertek. Elmentek zsugázni, idejöttek zsugázni. Szóval elvoltak maguknak. Csak az anyám már akkor beteg volt. Minden két-három évben el kellett vinni lemeóztatni a kórházba. Szervi szívbeteg volt, és millió egy baja volt, érszűkülete és minden. De ha egészséges volt, hát a világ egyik legkellemesebb személyisége volt.

Mikor mi ideköltöztünk, akkor a személyzeti szobában lakott egy Sajti nevű úr, albérletben, akit megörököltünk. Aztán a Sajti úr megnősült, és elköltözött vidékre. Akkor jött egy másik úr, akinek elfelejtettem a nevét. Ő is elköltözött, mi nem mondtunk fel senkinek. Akkor a feleségem azt mondta, hogy ő pedig legközelebb férfi albérlőt nem vállal, mert takarítani kell utána, egy nő pedig kitakarítja a saját szobáját. Attól kezdve folyamatosan lányok voltak nálunk. Általában két-három évig laktak itt, és valamennyi innen ment férjhez. Az 1960-as évek közepe táján volt itt egy Pöttyi nevű csaj, aki szintén innen ment férjhez, és aki beajánlotta hozzánk a Horthy Miklós unokahúgait, a H. Évát és a H. Emesét. Ők ketten laktak a szobában, de ott akkora nagy fekvőhely volt, hogy elfértek rajta bőven ketten. Tüneményes két csaj volt, én nagyon szerettem őket. A H. Éva egyébként kollégám volt, ő is elektromos szakember volt. Egy bizonyos P. Péterhez ment férjhez. Sok csaj lakott itt, az utolsó egy Marika nevű fodrászlány volt, aki a nyolcvanas évek végén innen ment férjhez Svédországba. Exportáltuk őt.

Vera, a feleségem 1957 végén, december 14-én szülte Lászlót, az első gyereket. Akkor még nem volt gyes stb., hanem körülbelül három hónapot lehetett itthon, feltéve, ha szülés előtt nem vett ki időt, de kivett három hetet, úgyhogy ő két hónapot és talán egy hetet maradhatott itthon. De a gyerek füles volt, fülgyulladásos meg Leiner-kóros volt. A Leiner-kór az csecsemőknek elég veszélyes bőrbetegség, s benn volt hat hétig a kórházban, életveszélyes tünetek között. Be kellett a feleségemnek járni szoptatni. Kapott egy papírt a kórháztól, hogy mivel naponta nem tudom, hányszor szoptat, kérjük a körzeti orvost, hogy írja ki betegállományba. Ki is írta. Egy évet a Vera lényegében betegállományban töltött. 1958-ban visszament dolgozni, de nem az Izzóba, hanem először egy ismerősöm beprotezsálta egy úgynevezett védett munkahelyre, ahol sérültek dolgoztak. Persze ő nem volt sérült, de ő is azt csinálta, amit a sérültek, babákat varrt, és annyi pénzt is kapott, mint a sérültek, úgyhogy sürgősen otthagyta három hónap után. Be se írták a munkakönyvébe ezt a három hónapot. Elment egy Vasedény boltba kiszolgálónak, ahová az édesanyám protezsálta be [

Az üzletben csupa öregasszony volt, a feleségemnek kellett felmászni a polcokra, lemászni, az érkező árut lepakolni. Iszonyatosan lestrapálták. S akkoriban én beiratkoztam egyetemre, mert ugye elvégeztem a technikumot, és gondoltam továbbtanulok. Fél évig, amíg az egyetemre jártam, a feleségemen volt a gyerek gondja meg az én teljes ellátásom, mert hiszen ha egyetemre mentem munka után, akkor nem volt módom sem főzni, sem vásárolni, sem semmi. Az volt az elvárás, hogy négykor kezdődik az egyetem, akkor fél háromkor nekem ebéd legyen az asztalon. Fél év alatt a feleségem kilenc kilót fogyott, engem meg annak ellenére, hogy jó voltam, kirúgtak matematikából, mert valami középiskolai anyag az akkori izgalmamban nem jutott eszembe. Otthagytam az egyetemet, és azonkívül nem akartam azt sem, hogy a feleségem kilenc kilónál többet fogyjon, mert amúgy sem volt egy túl nagy dalia.

1960-ban eljöttem az Izzóból, mégpedig azért, mert nagyon keveset kerestem, valami 1250-1300 forintot. 1960-ban ez már elég kevés volt. Volt ugyan egy művezetői hely, 1600 forintos havi bérrel, amit megpályáztam, hisz végre technikus voltam akkor már, de azt mondták, hogy nem magának tartogatjuk az 1600 forintos állásokat. Az anyátok szentségit, elmentem a Beloiannisz Gyárba [BHG, Beloiannisz Híradástechnikai Gyár], bemutatkoztam, megmutattam, hogy mim van, tíz éve dolgozom az Izzóban. És hogy munkát keresek. S mondták, hogy én ugyan a telefonközpontokhoz nem értek, de a műszaki ellenőrzésbe felvesznek, úgynevezett idegenáru vizsgálónak. Az volt a dolgom, hogy megadott paraméterek szerint megvizsgáljam a más cégektől vett alkatrészeket és árukat, hogy megfelelnek-e a magyar és a nemzetközi szabványoknak, és megfelelnek-e a cégem és az eladó általi szerződésben rögzített feltételeknek. Ott rögtön 1600 forinttal kezdtem.

A második fiam 1963-ban, június 8-án született, Györgynek hívják, mivel mind a kettőnknek volt olyan unokatestvére, akit Györgynek hívtak, és akit megöltek. Már az első fiunk is Györgynek készült, de mikor a feleségem terhes volt, az édesapját elvágta egy teherautó a járdán, s azonnal meghalt. Az utolsó cselekedete az volt, hogy egy terhes asszonyt ellökött, így az asszony megmenekült, de Vera apját meg halálra gázolta az autó. Ezért lett a Laci fiunk László. Viszont miközben Vera a Gyurival terhes volt, minket megvizsgáltak, s kiderült, hogy a feleségemmel RH összeférhetetlenek vagyunk [Rh-összeférhetetlenség akkor áll fenn, ha az anya Rh-negatív, az apa és a magzat pedig Rh-pozitív. Ilyen esetben az anyai szervezet ellenanyagot kezd termelni, ami az Rh-pozitív magzatot károsíthatja. – A szerk.]. Hét hónapos terhes volt, amikor megcsinálták a tesztet, hogy megvizsgálják, és kiderült, hogy ezzel a gyerekkel bizony bajok lesznek, mert ennyi meg annyi ellenanyagot találtak a vérében. Egyébként a Gyuri három kiló hatvan dekával született, ötvenkét centivel. Egy szabvány gyerek volt, a Laci is pont olyan volt. Vidám és egészségesnek tűnő csecsemő volt, és semmi olyat mi nem láttunk a gyereken, hogy ilyen, olyan vagy amolyan lenne. De mire másodszor mentem be látogatni, már átvitte egy mentőautó a Heim Pál kórházba. Lecserélték a vérét, és azt mondták, hogy minden oké.

Hazahoztuk, és azt tapasztaltuk, hogy hat hónapos korában még nem fordult hasra és nem mozgott. Bevittük a Heim Pál kórházba, ahol kiadtak rá egy papírt, hogy a gyerek tünetmentes. De soha nem mozgott, nem érdeklődött, feküdt szegénykém, mint egy kis játék baba. És amikor már járni kellett volna, még akkor felállni sem volt képes. Teljesen el volt maradva a korához képest. S ahogy ment az idő, úgy nyilvánult meg mind több és több dologban, hogy mennyire nem egészséges. A feleségem erről egyébként írt egy tanulmányt, mert a menyem kérte rá, aki gyógypedagógiát végzett, és egy gyógypedagógiai elemzéshez kellett az írás. Gyuriról először azt hitték, hogy mozgássérült. Vera elvitte a mostani Pető Intézetnek az elődjébe, ahol kiderült, hogy ragyogóan tud mozogni, de nem kap instrukciót az agyától, hogy mozogjon. Ha akarna, tudna. Megfelelő motivációval, ami alatt például egy kanál pudingot értek, rá lehetett venni, hogy felmásszon arra a padra, amire a mozgássérült gyerekek nem voltak képesek. Körülbelül öt éves lett, mire szobatiszta lett egyáltalán és megtanult beszélni.

A feleségem tehát itthon maradt Gyurival, amikor a Laci fiam hét éves volt, a Gyuri pedig egy éves. Attól kezdve ugyanis nem írhatta ki az orvos. Kilépett a munkából. Én kerestem akkor talán kétezer forintot, amiből csak nyomorogni lehetett. A szüleim néha segítettek. Addig egy háztartásban voltunk, de mikor feleségem kilépett a munkából, szóltam a szüleimnek, hogy ne haragudjatok, szétszedjük a háztartást, mert nem várhatom el, hogy ti sínylődjetek, mert a Gyuri olyan, amilyen. És akkor az én egy keresetemből próbáltunk élni. Anyám nagyon sokat segített a feleségemnek, ő tanította meg, már a Lacinál, hogy hogy kell megfüröszteni egy gyereket. A feleségem akkor pont húsz éves volt, nem volt túl nagy praxisa, az anyám meg imádta a kiskölyköt, pláne az első unokáját, és fürösztötte, etette, mindent csinált. Van is egy cédula még abból az időből – mert akkor levelező tagozatban voltunk, mert mindig mindenki rohant valahova –, hogy anyám kiírta a feleségemnek: ma én megyek a Tapsiért, apád ekkor meg ekkor jön haza. Tapsinak hívta a gyereket, mert Lacinak az egyik füle nagyobb volt, mint a másik, olyan kis tapsifülű volt. Hát az anyám az egy tüneményes asszony volt.

Apám is nagyon rendes, becsületes ember volt, de néha, hogy mondjam, voltak primitív gondolatai. Alkalmasint a Gyurival a feleségem itthon volt, hét évig egy fizetésből nyomorogtunk, és a Gyuri ordítozott, ha kellett, ha nem, dobálta a játékait, úgyhogy végül a másik szobába betettük nappalra. Az ablakra dróthálót tettem, hogy ki ne tudja törni, mert Gyuri nagyon erős volt. A dög nehéz szekrényt meg a rekamiét tologatta. És akkor az apám, aki megszokta, hogy nappal alszik, még akkor is, mikor a Chinoinban volt, és nagyon dühösen ébredt (mindig dühös volt, ha álmából ébredt, engem is akkor vert meg kiskoromban), azt mondta, hogy a Gyuri egy állat. Hát nem voltam igazán jókedvemben, úgy lehordtam az apámat, hogy nem állt meg a lábán. Mondtam, hogy állítsd le magadat, hogy a kényelmedet zavarja, sajnálom, de ez van, itt lakunk együtt. Apám dühöngött, s fogta magát, és elköltözött a nővéréhez, aki Pesten lakott. Anyám, szegény, sírt, mint a záporeső, de ő itt maradt, hát nem vele vesztem össze. És hát segített és sírt, mint a záporeső. Ugye, ő próbált közöttünk békét teremteni. Hogy kérjek bocsánatot az apámtól. Én? Kérjen ő bocsánatot, mert megsértette a fiamat. Lényeg az, hogy körülbelül két hét után apám visszaköltözött. Hogy is mondják? Fátyol borult a múltra. Nem beszéltünk többet erről, de többet nem is gorombáskodott a Gyurival.

A Beloianniszban dolgoztam hat évet, amikor is az a barátom, akivel együtt voltam Izraelben – s akivel egy időben is jöttünk meg, és ő is technikus lett –, rádumált, hogy menjek át oda, ahol ő dolgozott a Soroksári úton, az Élelmiszeripari Gépgyárba. S én pár száz forinttal többért átmentem, és gyártásprogramozó lettem. Nem sokkal azután viszont onnan is átmentem egy TRAKISZ nevű, Transzformátor-, Röntgen-, Ipari Készülék Szövetkezetbe, végtermékellenőrnek. Először borzasztó bonyolult volt nekem az a munka. El kellett mennem egy kétéves tanfolyamra is, amit a Kohó- és Gépipari Minisztérium indított, mert azt mondták, hogy nem elég a műszaki végzettségem. Ott dolgoztam azután kerek tizenöt évig, ilyen-olyan beosztásokban. És amikor a Vera újra kezdett dolgozni, akkor már többé-kevésbé jobban bírtuk magunkat anyagilag.

Még amikor a Beloianniszhoz kerültem 1960-ban, akkor ott azzal kezdték, hogy a kezembe nyomtak egy beutalót a Balatonhoz, Szántód-Köröshegyre [lásd: SZOT-beutaló]. Ott volt a Beloiannisznak egy nyaralója. Laci akkor két és fél éves volt, elmentünk családostul, és ott voltunk fillérekért. Attól kezdve tulajdonképpen sátorozni jártunk. Voltunk Surányban, a parton fölvertünk egy sátrat, és ott voltunk tíz napig, egy hétig, voltunk Balatonöszödön, ahol most a kormányüdülő van, akkor még egy príma kis kemping volt. Mindig kölcsönsátorral jártunk, nem volt saját sátrunk. Lacit is vittük rendszeresen. A Beloianniszban szerveztek túrákat is, a gyárnak volt egy saját autóbusza, ami elvitt minket a kéktúrának az egyik pontjára, például Parádfürdőre, Kékestetőre, onnan elindultunk, a busz elment, és várt minket a megbeszélt másik ponton. Mire odaértünk, addigra már olyan fáradtak voltunk – mert az út rendszerint úgy huszonöt kilométer volt –, hogy a megérkezés örömében az útközben szedett mezei virágokkal megkoszorúztuk a buszt. És oda is mindig jött velünk a Laci is [A Magyarországot átszelő „Kék” turistaút bejárását a Budapesti Lokomotív Sportegyesület természetjáró szakosztálya hirdette meg az 1952. évben. Ezt a kiránduló útvonalat nevezik kéktúrának. – A szerk.]. Jártunk sokfelé, de igazán nyaralni – főleg a Gyuri miatt, de a pénz miatt is – csak Noszvajon és Balatonszabadi-Sóstón voltunk.

Külföldön először Csehszlovákiában, Prágában voltunk az 1970-es években. Ami akkor azért volt lehetséges, mert ugye ezerötszáz forint volt egy oda-vissza repülőjegy. És a prágai hitközségen keresztül egy elég olcsó szálláshoz jutottunk, és a hitközségben étkeztünk. Mert mihelyt megérkeztünk Verával, megkerestük a zsidó negyedet, ahol én bementem a kóser étkezdébe, és elmondtam, hogy Budapestről jöttünk, elég kevés pénzünk van, és szállást keresünk. Akkor ott mindjárt jelentkezett egy koros hölgy, és aztán nála laktunk, és a kóser étkezdében étkeztünk. Ugyanígy voltunk még Olaszországban, Velencében is, ahol – mivel vasárnap érkeztünk, és a zsinagóga zárva volt – a zsinagóga melletti zsidó múzeumba mentem be, ahol találtam egy fiatalembert, aki tudott héberül. Elmondtam neki, hogy most érkeztünk, szállást keresünk, és ő aztán addig járta velünk a várost, míg egy olcsó helyet nem találtunk. Míg én a szállást kifizettem, a fiatalember el is tűnt, úgyhogy soha meg nem tudtam köszönni a segítségét. Erre szokták azt mondani, hogy a zsidók összetartanak. Szerintem nem a zsidók tartanak össze, hanem az emberek. Odamentem, látták, hogy problémám van, hát segítettek. Kész, ennyi. Egyébként itthon én is tettem így szívességet másoknak, számos alkalommal szállást szereztem, vagy ha nem volt hely, akkor szállást adtam, és soha pénzt nekem nem fizettek ezért. Külföldön még Görögországban is voltunk, de ott már szervezett úton.

Mivel nem politizáltam, az Izzóban meg a Beloianniszban a gyárral az ünnepségekre, ha tehettem, nem mentem el, de mondjuk, május elsejére el kellett menni. Az kötelező gyakorlat volt. Fel kellett vonulni, kész. Hát felvonultam, nem fájt az nekem. De utána a többiek elmentek piálni, amit nekem a gyomrom nem bírt, meg egyébként sem szoktam hozzá. Akkor meglógtam. De sokkal több magánünnep volt, mint hivatalos ünnep, születésnapok, vagy valakit megünnepeltek. Mindig kérdezték olyankor, hogy ki mit iszik. Én mondtam, hogy tejet. Kiröhögtek, hogy tejet nem hoznak. Mondom, akkor nem megyek el. Kétszer nem mentem, harmadszor hoztak egy fél liter tejet. S isten éltessen, és tejjel megünnepeltem. És nem nagyon voltam boldog, mert ugye mindenki berúgott és ordítozott, és ilyen, olyan, amolyan szövegek hangzottak el, amik nekem nem voltak kellemesek. De ott egye meg a fene. Egyébként nálunk, a családban az nem igazán számított, hogy a barátaink zsidók legyenek, ma se számít. A mai bizalmas barátaink között jószerivel nincs is zsidó. Az a barátunk, akivel együtt voltam Izraelben katona, és majdnem egy időben jöttünk haza, például vegyes házasságot kötött, és kizárólag velük jártunk össze a házasság alatt. Ő nem is ismerte a pesti zsidókat, és nem is nagyon érdekelte. Ez az egy barátom volt, kizárólag ővele barátkoztunk. Társasági életet nem éltünk, itt voltak a szüleim, itt volt a Gyuri. Előfordult, hogy szilveszterkor átjött hozzánk a barátom a családjával meg a nagymamával együtt, aki típusosan galiciáner [Galíciából származó, nagyon vallásos zsidó. – A szerk.] öregasszony volt, jiddis anyanyelvű, magyarul nem tanult meg, úgyhogy eléggé bonyolult módon lehetett megérteni.

Mikor összekerültünk a feleségemmel, ő nagyon ateista volt, és én nem mentem ajtóstul a házba, hanem amikor főiskolára jártam, és ott nagyon előtérbe helyezték a fizikát, én megvettem egy hosszú könyvsort, fizikusoknak a filozófiai gondolataival. Ezek a fizikusok a huszadik század közepének a legnagyobb elméi voltak, és egytől egyig idealista filozófiát hirdettek, tehát nem materialistát. Verával végigzongoráztuk ezeket a dolgokat, és végül is belátta azt, hogy gyerekkorában ő állandóan identitászavarral küzdött. Tehát először embernek érezte magát, aztán magyarnak, és zsidónak alig-alig vagy egyáltalán nem. Bár egyébként ragyogó novellákat írt a szüleiről meg a szülei hülyeségéről, vagyis arról, hogy őt a háború után teljes identitászavarban hagyták. De ők ezt így tanították neki, hogy ez nem jelentős, nem fontos, nem kell vele foglalkozni. Miközben ő maga egy nagyon aranyos kis zsidó lány karikatúrája volt. És így szépen lassacskán belátta az igazamat, hogy bizony mi sajnos zsidók vagyunk, ha szeretjük, ha nem. Mert hisz mások annak tartanak. Hogy mi minek tartjuk magunkat, az egy dolog. Az kit érdekel? Ha mások annak tartanak, akkor ezt tudomásul kell venni.

Nekem ugye akkor lett zsidó identitásom, mikor a lágerben elvették a Bocskai-sapkámat, május másodikán, pontosan. Ez az identitás lényegében azt jelentette, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy valamit használhassak a zsidó embereknek. Nem a zsidóságnak, mert az egy más fogalom. Mert az pont úgy nem egységes, mint ahogy egyetlenegy nép sem egységes. Számomra a zsidóság nem vallás, hanem etnikum. Illetve sokkal inkább életforma. Hagyományt ápolni persze nem kezdtem el, mert sajnos nem nevelkedtem bele, tudásom sem volt hozzá és indíttatásom sem. De amikor még Vera itthon volt, és a szüleim még éltek, akkoriban a feleségemmel végigjártunk egy csomó zsinagógát, hol ide mentünk, hol oda, péntek este ide, szombaton amoda, de nem barátkozni, hanem körülnézni. Majdnem mindegyik templomba elmentünk, mert tudni akartam, hogy kik járnak oda, mik járnak. És bizony ezeknek a helyeknek a döntő többsége is az idegeimre ment.

A Dohány utcai zsinagógában akkor egy Fisch Henrik nevű rabbi volt [Kápolnásnyékről származó neológ rabbi. Főműve: Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben (1938-ban az I. és 1939-ben a II. zsidótörvény kapcsán), Budapest, 1947. – A szerk.], akinek volt egy Leányegylet nevű intézménye, aminek egy R. Kató nevű, nagyon bolondos bakfis volt a főnöke, és neki segítettünk Verával már az 1950-es évek végétől. Ez a Leányegylet a hitközség úgynevezett Goldmark Termében, a Wesselényi utca 5. szám alatt, a második emeleten, egy olyan kétszázötven személyes kultúrteremben havonta egyszer, kávé- vagy kakaódélutánokat rendezett magányos öreg nők részére. Férfiak alig voltak, de férfiak is részt vehettek. Fizettek egy jelképes összeget, ezért kaptak egy brióst meg egy kakaót. Mi segítettünk a rendezésben: a feleségem asztalokat terített, felszolgált, én az ajtóban álltam, és elrendezgettem a sorokat, hogy ki hova üljön. És még egy dolgom volt, tudniillik zsidó művészek rendszeresen ingyen jöttek oda szerepelni. A legnagyobb nevek, akiket el lehet képzelni. Akkor még élt a Básti Lajos, de nem zsidók is jöttek, Sinkovits Imre például, aki közismerten jobboldali volt, eljött oda önként és ingyen fellépni. S én tárgyaltam a művészekkel, akik ha végeztek, kaptak egy üveg kóser bort ajándékba. Mindenki azt adott elő, amit akart, teljesen vegyes műsor volt, nekem megmondták előtte, és én bekonferáltam. Ebben dolgoztunk mi éveken keresztül. Ez volt a mi társadalmi munkánk, a szüleimnek meg az volt a társadalmi munkája, hogy  vigyáztak a gyerekeinkre. A hitközségi rendezvényekben mi addig vettünk részt, amíg a Fisch főrabbi el nem ment Németországba, mert meghívták egy német hitközségbe. Akkor jött a doktor Salgó László [(1910–1985), országos főrabbi, a rabbiképző tanára, 1972-től a Dohány utcai zsinagóga főrabbija; országgyűlési képviselő. – A szerk.], aki az 1940-es évek végén párttag is volt és egyben főrabbi is. Ő megváltoztatta azt a rendszert, hogy hosszú asztaloknál kávézgathattak a nők. Sorban beállíttatott székeket, mint egy moziban, és nem adott se kávét, se semmit, hanem a művészek felléptek, és akkor csak azt lehetett nézni. De ugyanúgy beszedte érte a pénzt, sőt drágította. Én nagyon utáltam őt már akkor, s otthagytuk a Verával.

Mikor Laci fiam hét éves volt, nekem volt egy olyan gondolatom, hogy az én fiamnak nem lesz két gyökere. Egyértelműen zsidónak fogom felnevelni, és semmiféle eltérést ettől nem fogok lehetővé tenni. Na most, a Dohány utcai zsinagógában volt egy samesz, már meghalt, úgy hívták, Zoldán bácsi. Elküldtem a fiamat ehhez a bizonyos sameszhoz, és megkértem, hogy legyen szíves, és tanítsa. Ő egyrészt megtanította héberül, és Talmudot ugyan nem tanultak, de Tórát igen. Megtanulta az alapelemeket, és megtanulta, hogy bizony mi nem úgy imádkozunk és nem úgy élünk, mint a többiek. Azt kell csinálni, amit a Tóra előír. És igyekezni kell, amit csak lehet, betartani. A fiam akkor azt mondta, hogy miért nem élünk úgy, ahogy itt le van írva. Miért nem kóser a háztartásunk? Megbeszéltük, megmondtam neki, hogy azért, mert nem tudjuk megfizetni. Egy kóser háztartás eszméletlen sokba kerül. Tehát a fiam már általános iskolás korában teljesen tisztában volt azzal, hogy ő mi, és mi az, amit nem tartunk be, de be kellene.

Nálunk egyébként semmiféle olyan ünnep, ami nem zsidó – karácsonyfa, húsvéti tojásfestés –, az nem fordult elő, semmilyen formájában sem. A zsidó ünnepeket megtartottuk, péntek esténként eljártunk a zsinagógába, hanuka gyertyát gyújtottunk, meg a szédert, a húsvéti vacsorát is megtartottuk, és amikor a fiam már tudott gitározni, akkor ő kísérte az énekeket. De ő egyébként soha nem is reklamálta a keresztény ünnepeket, nagyon öntudatos kis zsidó gyerek volt. Pedig amikor kellett volna, akkor nem metéltettük körül, mert tartottunk tőle, hogy ilyen vagy olyan agressziónak lesz majd kitéve az iskolában. De aztán egyik iskolában sem okozott gondot, hogy zsidó. Egyrészt, mert nagyon jó matematikus volt, és a többi tantárgyból is jó volt, meg még jól sportolt is, tehát mondhatni, népszerű volt. Gyuri fiunk sem lett körülmetélve, mert őróla már születése előtt megtudtuk, hogy nem lesz egészséges, és intézetben kell majd élnie, és nem akartuk, hogy emiatt kellemetlenségei legyenek. Noha Laci nem volt körülmetélve, kivételesen, protekcióval mégis volt bár micvója, és huszonhat éves korában aztán ő maga megszervezte a körülmetélési szertartást, és itt, a lakásban körülmetélte egy orvos. Jöttek vagy tízen, imaszerekkel, mindennel, ami kell, és megtörtént a körülmetélés, mintha Laci akkor született volna meg, és akkor kapta a héber nevét, a Dant is.

Én aztán beiratkoztam főiskolára, 1964-ben előkészítőztem, és 1965-től 1969-ig elvégeztem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolát. A feleségem pedig, akinek eredetileg gimnáziumi érettségije volt, letett egy kétéves közgazdasági technikumi különbözetit. Fölváltva tanultunk. Először én tanultam műszaki ellenőrnek, aztán ő tanult közgazdasági technikumban, aztán én mentem a főiskolára, és mikor elvégeztem, akkor a feleségem beiratkozott egy rendszerszervezői szaktanfolyamra, és amikor már túl sok volt a rendszerszervező, és főiskolai diploma kellett hozzá, akkor elment a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára .

Laciról már kisiskolás korában kiderült, hogy az anyámtól sarokházat ugyan nem örökölt, de a matematikai készségeit igen, és az iskolában bizony tanították nagyon rendesen. És versenyeztették számtanversenyen, és amikor negyedikes volt, akkor Budapest első lett. Be is került a Fazekasba [A Fazekas Mihály gimnázium az ELTE gyakorló iskolája, hírnevét az 1962-ben indult matematika tagozat alapozta meg. – A szerk.], és elsős gimista korában még értettem, amit csinál, második gimnáziumtól kezdve viszont egy hangot nem értettem belőle, holott én korrepetáltam középiskolásokat számtanból, méghozzá elég jól. Az átlag számtantanároknál sokkal jobb voltam abban az időben. Tehát Laci ragyogó matematikus volt, és nagyon értelmes. Soha egy szava nem volt Gyurival kapcsolatosan, viszont nem is bíztuk rá soha a Gyurit, hogy vigyázzon rá. Nem volt feladata. Eléldegélt mellette, ellebbentek egymást mellett. Így ment ez hét évig, amikor Laci már tizenhárom éves lett, és a következő évben ment középiskolába. Akkor már érzékelhetővé vált, hogy Laci már nem tud tanulni. Nem volt hol tanulnia. Mert itt voltak a szüleim a másik szobában, a kisszobában egy albérlő – mert hét évig csak én dolgoztam, és kellett valami kiegészítés –, és mi, négyen laktunk a kisebbik szobában. Laci sehol nem tudott nyugton lenni, vagy a Gyuritól, vagy a szüleimtől. Kinn a konyhában tanult esténként, de szegénykém szenvedett. És kiderült az is, hogy a feleségem sem bírja tovább idegileg, mert a Gyuri hétéves korában már elég nehezen volt kezelhető. Láttam, hogy Vera állandóan sírt, ha kellett, ha nem, láttam, hogy az idegei totálkárosak. Anyám akkor már betegeskedett, halálos beteg volt, a feleségem az idegösszeroppanás szélén, Lacival senki sem tudott foglalkozni, mert én meg főiskolára jártam. Láttam, hogy ez így nem mehet tovább, a feleségemet ez igénybe vette. Elég volt neki a négy év, hogy engem is ki kellett szolgálnia. És akkor elhatároztuk, hogy a Gyurit valahová elhelyezzük.

Ebben az időpontban én lábadoztam éppen a kanyaróból, amit negyvenegy évesen szereztem be. S ez éppen nem hiányzott a családnak. Az apám járt dolgozni, de úgy volt a lakásban, mint egy kísértet, nem tudott hová lenni, hiszen az anyám haldoklott. Hát negyvenegy évig éltek együtt, és imádták egymást, idős korukban is hülyéskedtek állandóan. A feleségemet rábeszéltem, hogy menjen be az idegosztályra az SZTK-ba. Az idegosztályon megnézték, de zokogott ott is folyton. Szeptembertől beutalták egy szanatóriumba, a Rózsadombon. Én meg a kanyaróból félig kikanyarodva elkezdtem intézni a Gyuri elhelyezését, és végül hosszas huzavonák után Gyuri kikerült Nagytéténybe, egy intézetbe. Huszonhat évig élt ott. Most egy zsidó szeretetotthonnak a szociális részlegében van Újpesten, aminek a létrehozását 1991–92-ben Vera és én kezdeményeztük, és gyakorlatilag a megvalósításáig mi, ketten vittük előre. Sőt miután Vera nyugdíjba ment, még ő is dolgozott ott egy évig a szakmájában.

Az volt ugyanis, hogy amikor én már tolmács voltam az Izraeli Nagykövetségen, és intéztem az orosz zsidók Izraelbe költözését, akkor eljött Magyarországra a Joint legnagyobb embere. Én vettem egy nagy lélegzetet, odamentem hozzá a követség folyosóján, és azt mondtam neki: idefigyelj Boáz – úgy emlékszem, Boáznak hívták –, ha egy zsidó kósert akar enni, joga van hozzá? Azt mondta, igen. És függ ez attól, hogy értelmes-é, avagy sem? – folytattam. Nem, mondta. Hát Magyarországon jó néhány szellemi vagy fizikai fogyatékos zsidó él, akik nem tudnak otthon lenni, mert vagy nincsenek szüleik, vagy intézetbe kényszerülnek, és akik kénytelenek tréflit enni, mert az állami intézet nem főz nekik kósert – mondtam. És minden felekezetnek van már fogyatékos és öregotthona, a zsidóknak viszont csak öregotthonuk van. Azt mondta erre a jointos, hogy pénzük nincs már, de segíteni fog, csak szüksége van egy kalkulációra, hogy mennyibe kerülne a fenntartása egy ilyen otthonnak. A feleségem – aki profi rendszerszervező volt, és akinek elmondtam ezt – először betett egy hirdetést az „Új Élet”-be, hogy akit ez a lehetőség érdekelne, az jelentkezzen. Kiderült, hogy tizenöt-tizenhat ember volt, aki pályázott volna ezekre a helyekre. Akkor a feleségem csinált egy kalkulációt, hogy hány szoba, fürdőszoba, ágynemű, törölköző, gondozónő stb. kellene, mennyi a bérköltség stb., tehát csinált egy komoly költségvetést, és egy fiatal kis barátnőnk ingyen és bérmentve lefordította ezt angolra. Odaadtam ezt a jointos fazonnak, és utána körülbelül egy hónap múlva behívattak a Zoltay Gusztávhoz [a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója – A szerk.], és ott egy nagyon menő gyógypedagógussal, a Krausz Évával hármasban megbeszéltük a dolgot. A helyet a hitközség adta, az újpesti öregotthon üres szobáit – úgy tíz szobát – elkülönítették, és a Joint megvetette a hitközséggel, amire szükség volt, és a kaját meg a Scheiber gimnáziumból kapják, ahol kóser konyha van.

Anyám 1970-ben halt meg, Rákoskeresztúron van eltemetve, zsidó temetőben, egy sírban van az apámmal. Anyám még ma is hiányzik, pedig már harmincnégy éve halott. Még mindig úgy jövök haza, ha hallok egy jó viccet, na ezt elmondom az anyámnak. Nagyon tudta értékelni. A Vera hasonlít az anyámhoz. Olyannyira, hogy mikor Vera egy Vasedény boltban eladó volt, és az anyám is ott volt, azt hitték, hogy a lánya. Igen. Az ember olyan nőt vesz feleségül, aki az édesanyjára hasonlít. Ha őt szereti. Ha nem, akkor egészen eltérőt vagy akármit választ.

Amikor Laci elvégezte a gimnáziumot a Fazekasban, akkor én többé-kevésbé aggódtam azért, hogy rossz társaságba keveredik, nem ismertem még a fiamat annyira. Pedig rájöhettem volna, hogy ez nem fog bekövetkezni, de főleg azt akartam, hogy zsidó társaságba járjon a későbbi partnerkapcsolata miatt. Nem akartam direktbe beavatkozni, de tizenhét éves korában elvittem a professzor Scheiberhez [lásd: Scheiber Sándor], aki minden pénteken tartott az imádkozás után egy úgynevezett kiddust, ami azt jelenti, hogy megáldották a bort, megáldották a kalácsot, és a kalácsot szétosztották a jelenlévők között, akik volt, hogy száznál jóval többen voltak, tele fiatallal. És a Scheiber valamilyen előadást tartott, közismerten nagy tudású ember volt, a magyar irodalomban kiváló volt, azonkívül az ó- és középkori zsidó irodalom, mondhatni, a kisujjában volt. Leült és beszélt, és akit érdekelt, az odajött, és fél év múlva annyian lettek, mint a kínaiak. Már senkinek fogalma nem volt, hogy kik azok, akikkel ott egy helyen van. Bizonyos részük, akik többé-kevésbé lazán ismerték egymást, elmentek utána a Dunapark nevű kávéházba, a Szent István parkba. Amikor megérkeztek, a zenekar már rögtön elkezdte a „Hava nagilá”-t játszani, ami egy izraeli dal. Egy csomóan odamentek, egy csomóan meg nem mentek oda, mert nem voltak ismerősek, vagy nem volt pénzük.

Ahol a Scheiber előadott, az a rabbiszeminárium [Országos Rabbiképző Intézet] díszterme volt. Volt ott a sarokban egy zongora, és én odaültem a zongoraszékre, mert kevés volt az ülőhely. A többiek meg körülültek, körülálltak, úgy nyolcan-tízen. Együtt üldögéltünk, és utána együtt távoztunk, és hozzánk csapódtak srácok azokból, akik nem mentek a Dunaparkba. És akkor néhány gyerek, akik ott tébláboltak, és többé-kevésbé ismertem őket, eljött hozzám. Elkezdtünk beszélgetni mindenféléről, szigorúan zsidó témákról. Először vasárnapra beszéltük meg, hogy találkozzunk nálam, voltunk hatan, Vera meg én meg még négy fickó. Két vendég rabbinövendék volt. És megdumáltunk mindent, és rájöttünk, hogy hülyeség a vasárnap este, mert hiszen pénteken úgyis együtt voltunk a Scheibernél. És az egész átkerült péntekre, még a kezdetén, a második-harmadik összefutás után. De hát ennek a néhány fickónak is voltak haverjai, akik mondták, hogy hát ők is eljönnének, és rövidesen megduplázódott a létszám. És én láttam, hogy ezek a gyerekek az identitászavaruk miatt iszonyatosan neurotikusok. Van olyan, akinél most sem múlt el. Ezek holokausztüldözöttek másodgenerációs gyerekei voltak, akik tudták vagy nem tudták, hogy a nagyapjukat megölték itt, ott, amott, továbbá olyanok, akikről azt szokták mondani, hogy rajta kívül mindenki tudja, hogy zsidó.

Az évek során körülbelül kétszázötvenen fordulhattak meg nálunk. Akik idejártak, azok kivétel nélkül értelmiségiek voltak. Fiatal orvosok, fiatal közgazdászok, egyetemisták, középiskolások. Az első társaság már megházasodott, gyereke volt, de jöttek mindig újak. És négy olyan házaspár van, aki itt, ennél az asztalnál ismerkedett meg. A lényeg az, hogy péntekenként pillanatokon belül tízen, tizenketten, tizenöten, mikor mennyien jöttek, volt amikor hatan, de volt, hogy huszonhatan. És akkor vettünk mindig egy kiló háztartási kekszet meg filteres teát. És leültek, és hogyha akadt valakinek témája, és néhányat érdekelt, akkor leültek egy sarokban, arról beszélgettek. A másik társaság a másik sarokban beszélgetett. Nagyon keményen tiltottam, hogy a magyarországi politikai helyzetről egy szó is elhangozzék. Az egyik fickó egyszer jött egy Duna körös jelvénnyel, és egyszerűen levetettem vele [A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyében emelte fel szavát az 1984-ben megalakult Duna Kör. A Duna-mozgalom tulajdonképpen előhírnöke volt a rendszerváltásnak. Az állam a bős–nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos adatokat titkosította, az aktivisták mozaikokként gyűjtötték össze azt, ami tudható. – A szerk.]. Én magam sem foglaltam állást 1956-ban, itt sem akartam, hogy egy szó is elhangozzék a magyar belpolitikai életről. Arról, hogy Izraelben mi van, arról beszélgettünk. Hogy a brooklyni pajeszosok miért pajeszosok, például. Hát a rabbinövendékek tudtak sok mindent, amit én nem, és kölcsönösen tanultunk egymástól. Ők nem tudták ugye, hogy milyen volt Auschwitz. Szóval sokat, rengeteget beszélgettünk. Minden áldott pénteken, tíz éven keresztül. A fiam is benne volt ebben a társaságban.

Akkor szüntettem meg ezeket a péntekeket, amikor a fiamék disszidáltak Izraelbe, 1985 augusztusában. A fiam meg a menyem a Scheiber professzornál kezdték egymást nézegetni. Utólag nekem elmondták, hogy ők első látásra egymásba szerettek. Ilyet még nem pipáltam a büdös életben. És nem jellemző, hogy ez tartós lenne. Lekopogom, hogy jövőre lesznek húszéves házasok, és három gyönyörű lányunokám van. A menyem 1960-as születésű, az eredeti foglalkozása történelem–magyar szakos tanár, de Izraelben kitanulta az óvónőséget és a gyógypedagógiát is. Eleinte kicsit féltem tőle, mert az ő szülei elváltak, és tartottam attól, hogy a példa ragadós, de kellemesen csalódtam. Egyébként őt sem nevelték zsidónak a szülei, ő is csak később ébredt rá az identitására. Különben 1983-ban mi már jártunk Izraelben a családdal. Laci, Vera és én. A menyem akkor kezdett járni a Lacival, akkor ismerkedtek meg. De neki sem mondtuk meg, hogy hova megyünk. Mert Görögországba szólt az útlevelünk négy hétre. És Görögországból mentünk tovább. Hát 1983-ban ez még azért eléggé cikis volt [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. Ha az ember nem telefonált vagy nem írt, akkor ez nem derült ki. Feltéve, ha nem Bécsből indult. Mert a bécsi nagykövetséggel szembeni lakást a magyar szervek bérelték, és mindenkit lefényképeztek, aki kiment vagy bement. S ha utána kért útlevelet, akkor odarakták elé, hogy hát nézze, hol járt Bécsben. Akkor úgy volt, hogy háromévenként lehetett menni, és talán adtak kétszáz dollárt vagy háromszázat vásárlásra [lásd: kék útlevél]. De nekem megvoltak akkor már az összeköttetéseim, kapcsolataim Izraelben, amik korábban is voltak, mert ugye én ott katona voltam, a volt bajtársaimmal, deportálva voltam, a volt deportált társaimmal, nagykanizsai iskolába jártam, a volt nagykanizsai iskolásokkal. Háromféle társaság is volt, aki nekem haverom volt. Egy hétig Görögországban flangáltunk, s három hetet voltunk Izraelben.

Laci fiamnak a dolog nyilván tetszhetett. Abból gondolom, hogy ugye itthon nem volt szokás hordani a kipát, ott fölrakott egyet, mikor odaértünk, és mintha rajzszöggel odaszögezték volna, le nem vette, amíg el nem jöttünk. Mióta ott él, soha nem hord, de akkor hordta. Mert élvezte, hogy lehet. És mikor megjöttünk, utólag elmondta az akkor még jövendőbeli menyemnek, aki 1984-ben elment Zürichbe, és Zürichből ment tovább Izraelbe. Ez volt 1984-ben. 1985 nyarán összeházasodtak. Július hatodikán megesküdtek az anyakönyvvezetőnél, és három vagy négy hét múlva pedig a Landeszmann rabbi eskette össze őket a József körút 27-ben, a zsinagógában, majd volt egy kis összejövetel a rabbiszeminárium dísztermében, ugyanott, ahol a péntek esti előadások szoktak lenni. Csodálatos kis esküvőjük volt. Kétszáz meghívót küldtünk szét, és a Landeszmann György rabbin kívül még három rabbi volt jelen a vendégek között – a Schweitzer, aki a szeminárium igazgatója [ORI] volt akkor, és ő adta a termet teljesen ingyen, a Raj Tamás és a Berger István nevű rabbi –, ami abban az időben nagy eseménynek számított.

A menyemnek, mint kiderült, él még ma is egy nagymamája Párizsban. És mondták, hogy elmennek nászútra a nagymamához. De mielőtt indultak volna, előtte való nap délben szólt nekem a fiam, hogy elköltözünk. Mondom, és hova? Izraelba. Ennyi. És akkor egy kicsit zöldek lettünk, egy kicsit kékek lettünk a feleségemmel. A menyem családja, érdekes módon, másfél-két nappal előbb tudta már. A menyem nem tudta megállni, hogy ne szóljon. Hát lapítottam, mint a gyalogbéka. Most mit csináljak? A fiam huszonnyolc éves volt, nős ember, önálló ember, önálló kereső. A menyem tanítónő, önálló ember, önálló kereső. Most mi az én szerepem abban, hogy ők hogy és mikor, hol és hogyan akarnak élni? Megakadályozhattam volna, ha feljelentem. De egyrészt nem jelentettem volna fel a saját fiamat, másrészt semmi közöm nem volt beleszólni, hogy ő mit akar csinálni. Kimentek, és amióta ott élnek, azóta vagy ők jönnek haza, vagy mi mentünk hozzájuk. Először 1988-ban voltunk, amikor a Moria született, legutóbb pedig négy éve voltunk kinn.

Én 1983-ig a TRAKISZ-ban dolgoztam. Amikor a Gyurit elhelyeztük, akkor a feleségem is elment dolgozni. Itt, a közelben, az Üvegipari Szövetkezetnél volt egy iroda, ahol egy korábbi kolléganője dolgozott, és akkor ezerhétszáz forintos, igen kiváló fizetéssel felvették. Anyagkönyvelő lett. De hamarosan eljött onnan, és elment először a Főtaxihoz rendszerszervezőnek, majd pár év múlva a Tanorg [Tanácsi Ipari Vállalatok Szervező Intézete] nevű céghez, ami bérszervezést végzett. Én 1983-ban elmentem egy gmk-hoz, amit sürgősen ott is hagytam, mert nagyon csaltak a számlákkal. Akkor már protekciót szerzett a feleségem a Fővárosi Csatornázási Műveknél, kellett nekik egy tervező. Életemben nem volt tervező gyakorlatom, de azt mondtam, hogy inkább kezdő tervező leszek ötvenöt évesen, mint csaljak. Onnan mentem nyugdíjba, mégpedig fillérre hatvan évesen. De tudtam, hogy a nyugdíjam igen kevés – hétezer-négyszáznegyvennégy forint volt,  negyvenéves munkaviszony után –, viszont tudtam héberül, és azonkívül akkor már évek óta foglalkoztam a magyar és a budapesti zsidó kultúrával, épületekkel, intézményekkel. Letettem a héber nyelvvizsgát, és ahogy nyugdíjba mentem, rögtön elhelyezkedtem az Ibusznál a módszertani osztályon, és beiratkoztam idegenvezetőire. Egy év után letettem a vizsgát, és attól kezdve dolgozhattam mint idegenvezető. Amikor az Ibusz szétolvadt, akkor megszűnt az én munkaköröm is.

1989 végén a Szovjetunióból kezdték elengedni a zsidókat Izraelbe. Gorbacsov idején azt mondták, hogy aki akar menni, az menjen. S egyszerre akart kétmillió zsidó kivándorolni a Szovjetunióból. Egy ideig ezek Bécsbe mentek, Varsón, Bukaresten és Budapesten keresztül, és akkor a többség elment Amerikába. Budapesten negyedmillió szovjet zsidó ment át 1989 végétől addig, míg 1991 nyarán megengedték, hogy az izraeli gépek Moszkvában leszálljanak, és a szovjet gépek is mehettek Izraelbe. Kezdetben egy-két család jött, megkeresték az Izraeli Nagykövetséget, és kaptak egy repülőjegyet a legközelebbi Malév-járatra Tel-Avivba. De rövid időn belül rengetegen jöttek, és akkor a nagykövetségen már gond volt, mert nem volt ehhez apparátus. Volt egy konzul, doktor Gordon – nem emlékszem a teljes nevére –, aki behívatott, hogy volna-e kedvem nekik dolgozni, épp akkor, mikor az Ibusznál megszűnt a munkám. Elvállaltam, és a követségen dolgoztam addig, amíg százával nem kezdtek jönni a szovjet zsidók. Akkor megcsinálták a Jewish Agencyt, amit Szochnutnak hívnak Magyarországon. S a Szochnut itt talált egy irodát, és én voltam az egyik első alkalmazottja, aki ezt berendezni segített, meg ott is dolgoztam, intéztem a családok utaztatását. Erre az időre már felvettek egy csomó orosz tolmácsot, nagyrészt nem zsidót, hanem olyat, aki a Szovjetunióban született, de akinek Magyarországon élt apja, anyja, és tudtak magyarul is, oroszul is. És idejöttek az izraeli biztonsági emberek is. A magyar rendőrség pedig elkezdte ezeket vigyázni, és mivel kevés rendőr tud héberül vagy angolul, ezért kellett egy tolmács, aki én lettem. Kivettek az íróasztal mellől, kiküldtek a repülőtér melletti szovjet laktanyába, ami üres volt akkor. És berendezték ágyakkal, takarókkal, konyhával, szóval legalább száz ember dolgozott ott. Takarítók, szakácsok, felszolgálók, és úgy általában naponta ezer zsidó jött a Szovjetunióból, akiket el kellett látni, és elküldeni, hogy a következő repülőgép vigye el őket. Idővel aztán különjáratok kellettek, mert mondanom sem kell, hogy a menetrendszerű járatokon nem volt annyi hely sosem, hogy befértek volna. Volt olyan nap, amikor egy nap alatt ötezren mentek át Budapesten. Ez két és fél évig tartott, és nekem az volt a dolgom, hogy a rendőrök és az izraeli biztonsági emberek között fenntartsam a szóbeli kapcsolatot.

Azután bedolgozó idegenvezető voltam, alkalmanként izraeli csoportoknak mutattam be Budapestet. Mostanában már nincs munkám, mert az izraeliek inkább máshová, például a horvát tengerpartra mennek. Az a rossz, hogy igazából nincs már tennivalóm. A feleségem szokta is mondogatni, hogy én akkor vagyok elememben, ha vészhelyzet van. Olyankor aktív és találékony leszek, egyébként meg csak úgy elvagyok magamnak. De viszont manapság kedvtelve olvasgatom azokat a rendőri feljegyzéseket és jelentéseket, amiket kikértem a Történelmi Hivataltól, és amik rólunk készültek, az 1980-as évek közepén rendezett péntek esti összejövetelekről. Ezek az alkalmak végig jelentve voltak, és most ezek a jelentések a kedvenc olvasmányaim. Amúgy meg megvagyunk a feleségemmel ketten magunknak, és várjuk, hogy találkozzunk az unokákkal, a fiamékkal, és nagyon arra koncentrálunk, hogy velük mi van, mert mi már, hogy úgy mondjam, kifutóban vagyunk az időből. Az unokáim, Moria, aki 1988-ban született, Yaél, aki 1990-ben, és Noá, aki 1997-ben, tüneményes teremtések. Yaél egyébként az öböl-háború [1991] előtt egy héttel született, a menyem épp akkor veszélyeztetett terhes volt, feküdnie kellett, úgyhogy én mentem ki hozzájuk, és én vezettem a háztartásukat, a feleségem ugyanis akkor még dolgozott. A fiam és a családja az, ami engem a legjobban foglalkoztat. Az egész politikai helyzet, hogy Arafat vagy nem Arafat, hogy Bácsfy Diána [A magyarországi hungarista mozgalom egyik szószólója. – A szerk.] vagy nem Diána, hogy Huszein vagy nem Huszein, ez egy tizedrangú kérdés nálam, nem érdekel. Az érdekel, hogy a fiamnak legyen munkája, és egészségesen felnevelje a lányait.
 

Életrajz

Molnár Istvánnéval szépen berendezett, kellemes hangulatú pasaréti lakásában beszélgettünk, ahol férjével él.

Elkezdem a dédapámnál, mert annál régebbi rokonomra nem emlékszem. Ő volt a nagymamám apja, Diamant Samu [az anyai dédszülőkről van szó]. A felesége Faith Fanny. A dédanyám még nem tudott magyarul vagy legalábbis rosszul, németül beszélt, de a gyerekei mind magyarul beszéltek. Magyar iskolába jártak, úgyhogy ez természetes volt. Diamant Samu valamikor 1920-21 körül halhatott meg, őt nem ismertem. A dédmamát ismertem, ő úgy 1930-ban halhatott meg, mert még emlékszem is rá. Születési éveket nem tudok, fogalmam nincs róla, de a dédmama nyolcvanon fölül volt.

Diamant Samu szűcs volt, valahonnan a Felvidékről származott, azt nem tudom, hogy honnan. Úgy mesélik, hogy mezítláb jött föl Pestre, a hátán hozta egy rúdon a csizmáját, hogy ne kopjon, mert avval takarékoskodni kellett. Biztos nyáron jött, gondolom, nem térdig érő hóban. Aztán itt elhelyezkedett mint szűcssegéd, és hogy csinálta, mint csinálta, nem tudom, de végül a Deák Ferenc utcában volt neki szűcs kis- és nagykereskedése. A „Magyar Zsidó Lexikon” szerint 1835-ben alapította a céget [Vagy nem Diamant Samu dédapa, hanem az apja, tehát az ükapa jöhetett a Felvidékről, és alapított üzletet Pesten 1835-ben, vagy ő alapította ugyan, de néhány évtizeddel később. Ha ui. Diamant Samu 1920-21 körül halt meg, akkor 1835-ben még vagy nem is élt, vagy még gyerekkorú volt. – A szerk.]. A Bécsi utca ­és a Deák Ferenc utca sarkán lévő házat, a Bécsi utca 5-öt ő építtette, azt hiszem, 1914-ben lett kész. Nagyon szép ház volt valamikor, festett mintás ablakok mentek végig föl a hat emeleten a lépcsőházban. Vörös kókuszszőnyeg volt, nagyon jól karbantartott, szép ház volt. És a dédapám mellszobra ott állt az előcsarnokban, aztán államosításkor az volt az első ténykedés, hogy azt elvitték, úgyhogy fogalmunk nincs róla, hogy most hol van.

Mindig azt mesélték, hogy a dédapám igen nagy operakedvelő volt, gyakran megcsinálta, hogy a déli vonattal fölment Bécsbe, meghallgatta az operát, és még aznap visszajött a hajnali vonattal. A Rákosi időkben [lásd: Rákosi-korszak] sokszor emlegettük, hogy mikor lesz az, amikor megtehetjük, hogy egy napra fölmegyünk Bécsbe [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Hát, ma már nem olyan nagy eset, de akkor valami teljesen homályba tűnő álomnak látszott.

Fanny dédanyámból annyira emlékszem, hogy volt egy nagyon nagy szoba, azt szalonnak hívták, és ott feküdt egy kanapészerűségen. Nem ágyban, csak úgy pihent, és én előtte bukfenceztem. És akkor azt mondta, ez élesen megvan bennem, nem tudom, hogy emlékszem-e rá vagy mesélték, hogy vigyétek ki a gyereket, mert én már olyan tehetetlen vagyok, hogy nem bírok egy ilyen élénk gyereket nézni. Ennyi emlékem van róla, több nem. A dédanyám vallásos volt, kóser háztartást vitt. Mesélték, hogy a saktertől hozták a húst. Sokkal többet nem tudok róla. Hát dédapám meg biztos, hogy azt ette, amit a felesége főzött vagy főzetett. Nagy háztartás volt, személyzettel. Hét gyerek mellett, mondjuk, jómódú embereknél volt személyzet. Öt fiú volt és két lány. Egy mama kicsit nehezen tudta volna karbantartani. Bár úgy mesélték, hogy elég erélyes néni volt, de hát erre nem emlékszem. 

A gyerekek Dánra magyarosították a nevüket. Melyiknek jutott eszébe, hogy a Diamantból Dán legyen, azt nem tudom, de mi Diamantból Dán lettünk. Erről nem volt semmi történet, de a lányok is megváltoztatták a nevüket. Sőt a nagyanyám Malvin néven született, és ő a Malvint is átváltoztatta Margittá, mert utálta a Malvint. Azt mondta, hogy ha már átírják, akkor írják át ezt is.

Amikor a dédmama is meghalt, akkor felosztották az örökséget hét egyenlő részre. A házat, a Bécsi utca 5-öt is hét részre osztották. Diamant Samu gyerekei sorban a következők voltak.

A legidősebb, Dán Leó 1870-ben született. 1944-ben elvitték, és nem jött haza. [A „Magyar Zsidó Lexikon” a következőket írja Dán Leóról: „zeneszerző, szőrmenagykereskedő, Leon D’Amant álnév alatt sok népszerű dalt, operettet és kamarazenét komponált. Operettjei: A szevillai fodrász, A máltai lovag, Tótlegény Amerikában, Nászéj. Közgazdasági tevékenységét később kezdte, mint irodalmi és zeneszerzői munkásságát. Már ismert zeneszerző volt, mikor testvérével együtt az atyja által 1835-ben alapított országos hírű szűcsüzlet élére került. A szakipar hamar felismerte képességeit, és rábízta az 1911-es első nagyarányú szűcsipari kiállítás és világkongresszus rendezését. Közgazdasági tevékenységéért királyi és külföldi kitüntetésekben részesült. A szűcsmesterek országos szövetségének elnöke és érdemes munkása a szakirodalomnak. Hasznos munkásságát a kormányzó is elismerte, és m. kir. Kormányfőtanácsosnak nevezte ki. Dán Leó jelentős szerepet játszik a zsidó közéletben.”– A szerk.] A feleségét Weisz Olgának hívták, és volt egy Mici nevű lányuk, aki 1936-ban halt meg. Leónak szűcsüzlete volt a Kristóf téren. Neves szűcs volt. Dán Testvérek néven ment az üzlet, én még jól ismertem azt az üzletet. Leó bácsinak mindig nagy tekintélye volt, méltóságos úr volt [A „méltóságos” megszólítás (a hadseregbeli rendfokozat, illetőleg a hivatali ranglétrán elért pozíció alapján) a III–V. fizetési osztályba tartozó vagy magas (udvarképességet biztosító) kitüntetéssel bíró vagy főnemesi származású (grófi és újabb időkben bárói címmel rendelkező) személyeket (és feleségüket) illette meg. – A szerk.]. Nagyon szép ember volt. Sokáig ő volt a FŐVKE elnöke [Fővárosi Kereskedők Egyesülete – a kiskereskedők érdekvédelmi szervezete. – A szerk.]. A „Révai Lexikon” a „perzsa bőr” címszónál név szerint említi, hogy ő kezdeményezte a budapesti kereskedelmi és iparkamarában, hogy Magyarországon is tenyésszék azt a bárányfajtát, amelyiknek a bőréből a perzsabunda készül. Olyan tekintélyes ember volt, hogy tagja volt annak a delegációnak, amelyik a New York-i Kossuth szobor huszonöt éves jubileuma alkalmából 1928-ban New Yorkba utazott. Itt a kereskedelmi kamara díszebédjén „felolvasott egy hosszabb értekezletet” („Vásárhelyi Reggeli Újság”, 1928. július 4.).

A következő Dán Béla volt, aki 1871-ben született, túlélte a háborút, és nem sokkal a háború után halt meg. Az ő feleségét is Weisz Olgának hívták, de nem volt rokona Leó feleségének. Amikor megkapták az örökséget, akkor Károllyal Újpesten egy bőrgyárat alapítottak, aminek a hivatalos neve Pannónia Báránybőrnemesítő és Kereskedelmi Rt. volt [A Pannónia Báránybőrnemesítő és Kereskedelmi Rt. 1921-ben alakult meg (magáncégként már 1866 óta létezett). A gyár bárány-, juh-, vad- és nemes prémbőrök kikészítésével, festésével és nemesítésével foglalkozott. (Az ún. Panofix márkanév – bárányból kikészített és festett szőrme – a világpiacon is ismertté vált.) – A szerk.]. Aztán valamikor az 1930-as évek második felében összevesztek, és Béla kivált a gyárból, attól kezdve magánzó volt. Béláék nagyon sokáig a Bécsi utca 5-ben laktak, aztán elköltöztek, a Szilfa utcában [Pasarét] vettek egy házat. A felesége katolizált, és olyan hithű katolikus lett, hogy élete utolsó éveiben apácák ápolták, és apácákra hagyta a házat. A felszabadulás után kultúrház lett, Szilfa utca 6. A rendszerváltás után az egyház visszakapta. Volt két fiuk, György és László. György az érettségi után bejárt dolgozni a Pannónia gyárba, de amikor Károly és Béla összevesztek, ő is kikerült. Később Györgyből katolikus pap lett. László egész életében tisztviselősködött. Egyikük sem él már. György még a háború előtt lett pap. Egyszer kiugrott, aztán mégis visszament. Pár év múlva visszakönyörögte magát, elment a pápához bocsánatot kérni. Itt volt sokáig a Pasaréti téren a ferenceseknél, aztán a Városmajori templomban. Nagyon jó nevű pap volt. Az 1960-as években halt meg mint pap. László később halt meg, de pontosan nem tudom, mikor. Azt sem tudom, hogy mikor katolizált a család.

A következő gyerek Dán Viktor volt, aki 1873-ban született, és 1956-ban halt meg, nyolcvanhárom éves korában. Felesége, Polák Teréz Ausztriából származott. Nem tudom, mikor született, de 1946-ban halt meg. Volt egy Aliz nevű gyerekük, aki 1900-ban született, és 1976-ban halt meg, és egy Ibolya nevű, aki 1902-ben született, és nem tudom, mikor halt meg. Viktor kivált a családi üzleti tevékenységből. Nem tetszett neki a szűcs szakma. Az örökségből megvette a Városmajor utcai János Szanatóriumot, ahol ma az Érsebészeti Klinika van [„A Városmajor utca 68. sz. telken álló szanatórium épületét 1912 júniusában adták át rendeltetésének. Első tulajdonosa Horváth Károly volt, aki pénzügyi gondjai miatt az első világháború után Dán Viktornak adta el. … A szanatórium a kulturális élet kiemelkedő személyiségeinek nyújtott gyógyírt. 1912-ben és 1916-ban itt gyógykezelték Ady Endrét, 1933-ban Babits Mihályt” („Hegyvidék”, 2002. április 10.). Az 1935-ös Compass szerint a IV. kerület Bécsi utca 5. számban lakó Dán Viktor kereskedelmi tanácsos a szanatórium elnöke. – A szerk.]. Ő csak az adminisztratív dolgokkal foglalkozott, nem volt orvos. De nagyon jó nevű szanatórium volt, jól ment. Viktor nagyon büszke volt a kereskedelmi tanácsos címre, és arra, hogy ő kapta a címet, nem vette. Mindig tanácsos úrnak kellett szólítani, és körülbelül hetente el is mondta, hogy ő az érdemeiért kapta, és nem vette.

Viktor után jött Margit, a nagyanyám, róla később részletesebben beszélek.

Őt követte Dán Károly, aki 1878-ben vagy 1879-ben született, és 1939-ben halt meg. Már mondtam, hogy ő és Béla alapították a Pannónia Bőrgyárat, ahonnan később Béla kivált. Az 1935-ös Compass szerint még benne volt Béla, az 1941-es szerint már egyedül Dán Károly özvegyéé, aki a tizenegyedik kerületi Kelenhegyi út 42-ben lakott. Károlyék különben soha nem laktak a Bécsi utca 5-ben. Dán Károly feleségét Stadler Kamillának hívták, és volt két gyerekük, Erzsébet és Klára. Klárának volt két házassága, majd a második férjétől is elvált, és hozzáment Neumann Jánoshoz [Neumann János (Budapest, 1903 – Washington, 1957): matematikus, egyetemi tanár. 1954-től tagja volt az USA Atomenergia Bizottságának (U. S. Atomic Energy Commission). Matematikai munkásságán kívül fontos szerepe volt az elektronikus számítógépek kifejlesztésében, valamint az atomenergia felszabadítására vonatkozó elméleti feladatok megoldásában is.  – A szerk.]. Klára állítólag azért hagyta ott a második férjét, mert idősebb volt nála, és nem akart gyereket, ő meg akart. De aztán Neumann-nal se volt gyereke. A Neumann-nak volt egy lánya az első házasságból, akit állítólag együtt neveltek. Még tartott Neumann válópere, amikor egy európai látogatása alkalmával Budapesten összejött Klárival, gyerekkori szerelmével, aki hajlandó volt érte otthagyni a férjét. 1938-ban házasodtak össze, és Princetonban telepedtek le. Neumann 1957. február nyolcadikán halt meg. Klára hat évvel később öngyilkos lett. Mi nem voltunk kapcsolatban a Dán Klári – Neumann házaspárral. Én Dán Klárival semmilyen kapcsolatban nem voltam. Gyerek voltam, amikor elment, előtte láttam kétszer. Ők voltak a gazdagok, mi voltunk a szegények. Az apám a Pannónia gyárban, az ő apjának a gyárában volt tisztviselő. Szóval rokonság ide, rokonság oda, volt egy nagy különbség köztünk, úgyhogy nem jártunk össze. Dán Károly feleségét, Kamillát a nyilasok alatt a sofőrje bujtatta. Aztán kiment Angliába, és ott is halt meg. Erzsi is kiment, ott férjhez ment, körülbelül hat éve halt meg.

Károly után jött Dán Ilona, aki 1881-ben született, és 1963-ban halt meg. Az első férje Eisler Ferenc volt, de őt nem ismertem. Elváltak. A második férje Illés Marcell volt, akinek valamilyen textilüzeme volt, de amikorra én visszaemlékszem, akkor már föladta, visszavonult, és elég hamar meg is halt, 1936-ban. Ilona is a Bécsi utca 5-ben lakott, gyereke soha nem született.

A legfiatalabb gyerek Fülöp volt, aki 1883-ban született, és 1948-ban, betegségben halt meg. Végül Dán Testvérek néven ő vitte tovább a dédpapa szőrmeüzletét. A Bécsi utca 5-ben volt üzlete [Dán Fülöp üzlete a Dorottya utca 1-ben volt – vagy legalábbis ott is volt üzlete, a Dán Testvérek szűcsáruüzlet pedig a Váci utca 6. szám alatt volt. – A szerk.]. A magyar gyáripar 1941-es évkönyvében még szerepel a neve. Egy darabig ők is ott laktak a Bécsi utca 5-ben, de aztán a háború után az Istenhegyi úton megvették Fedák Sári  volt házát, és Fülöp ott is halt meg [Fedák Sári (1879–1955), színésznő, akit háborús propaganda miatt 1945 után a budapesti népbíróság jogerősen egyévi börtönre ítélt, amelyet le is töltött. – A szerk.]. Egyszer voltam is ott, amikor menyasszony voltam, a férjemet be kellett mutatni a családnak, és körbejártunk. Akkor Fülöp már beteg volt. Nem voltunk túl jóban velük. Fülöp halála után a felesége eladta az Istenhegyi úti villát, és 1949-ben, amikor még ki lehetett menni, kiment Amerikába. A fiát, Ferencet vitte magával, a lánya, Éva később ment utána. Ott kint nem dolgozott, a vagyonából élt. Ferenc Amerikában él, de nem tartjuk a kapcsolatot. Itthon abból élt, hogy a papa fia, kint nem tudom, miből.

Margit nagymama 1876-ban született. Egy időben intézetbe adták, mert az volt a divat, hogy a jómódú családok beadták a gyerekeiket ilyen lánynevelő intézetbe. De nem sokáig maradt ott, mert nagyon utálta, és addig nyúzta a szülőket, míg haza nem engedték. Különben nem sokat tudok a gyerekkoráról. Tulajdonképpen azt se tudom, hogy milyen iskolai végzettsége volt.

Amikor nagymama összeházasodott Brichta Félix nagypapával, akkor a Szalay utcában laktak. Brichta Félix nagypapa Puhón született, 1867-ben [Puhó (Puchó) – kisközség  volt Trencsén vm.-ben, 1891-ben 1400 főnyi szlovák lakossal (járási szolgabíró hivatal, járásbíróság, adóhivatal. Ide telepítette Rákóczi azokat a morva és cseh családokat, amelyek a fehérhegyi ütközet után hazájukból menekülni voltak kénytelenek; ők honosították meg itt az egykor virágzó posztóipart). Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Anyám még a Szalay utcából ment férjhez, sőt még apámmal is ott laktak a kezdeti időben, azt hiszem, egyéves koromig. A nagymama 1920-ban megözvegyült, és 1928-ban beköltözött a Bécsi utcai házba. A Bécsi utcai lakásra nagyon jól emlékszem. Nagyanyám és sok testvére lakott abban a házban. A nagymamám lakása az ötödik emeleten volt, manzárdlakás volt, mert a testvérekhez képest kevesebb jövedelme volt, úgyhogy ő egy olcsóbb lakást bérelt. Mert az úgy volt, hogy az övéké, a hét testvéré volt a ház, de mindenki fizette a lakbért. Tehát nagyanyám egy olcsóbb lakásba költözött, mint a testvérei. De ott is volt három szoba, konyha, fürdőszoba, külön vécé, cselédszoba.

A férje, Brichta Félix ügyvéd fiatalon, ötvenhárom éves korában halt meg. Nem ismertem. Élete utolsó tíz évében súlyos szívbeteg volt, és mint ügyvéd is csak kereskedelmi dolgokat vállalt, már büntető ügyet sem. Abszolút nem politizált. Nem politizált nálunk senki.

Anyai nagyapámnak, Brichta Félixnek két testvéréről tudok. Az egyik Brichta Miksa, aki Nagykárolyban élt, és négy lánya volt. Irén volt a legidősebb, ő a háború alatt halt meg. Volt egy Aliz nevű lánya, annak a fiával kapcsolatban voltam, ő kábé egy éve halt meg Kanadában. Alizt ismertem, mert a háború alatt itt bujkált Pesten. A háború után hazajött a fia a munkaszolgálatból, és akkor visszamentek. Az 1960-as években kimentek Kanadába. Médi Bukarestben élt, kiment Izraelbe, és valami öregotthonban halt meg nemrégiben, de én nem voltam vele kapcsolatban. Csak közvetve hallottam róla. Én őket egyszer láttam, itt voltak Pesten átutazóban közvetlenül a háború után. Aliz nevű testvérüket mentek meglátogatni Csehszlovákiába, és megálltak egy-két napra itt, Pesten. Soha utána nem találkoztam velük. Azt se tudom, hogy Médinek mi a becsületes neve, Médi néven ismertem. Bukarestben élt. Volt még Irma, ő Temesváron élt. Nagyapám másik testvére Brichta Samu, a felesége Laura néni volt. Ők valahol a Felvidéken éltek, Zsolnán. De nem ismertem őket, a gyerekeiket sem, csak hallottam róluk.

Nagyszüleimnek négy lányuk volt: anyám, Lívia volt a legidősebb – akit mindig Lilinek hívtak, és Lillynek szerette írni a nevét, utána Brichta Klári, Brichta Ila, Brichta Lenke. Nagyanyámnak elég nehéz sora volt, mert negyvennégy éves volt, amikor özvegyen maradt a négy lánnyal. Munkahelye soha nem volt. Vagyona volt, abból élt. Férjhez adta a négy lányát, akiből kettő elvált. Az egyiknek nagyon rossz házassága volt. Az én szüleim együtt maradtak. Anyámnak én voltam egyedül, nem volt testvérem. Lenkének két fia volt, de azok sem élnek. Ilának nem volt gyereke.

Brichta Klára 1901-ben született, és valamikor az 1970-es években halt meg az USA-ban. Ez úgy történt, hogy Dán Károly titkárnője volt, és Dán Károly 1936-ban vagy 1937-ben kiment Amerikába körülnézni, mert akartak ott is egy gyárat csinálni. Klári itthon is a titkárnője volt, és vitte magával. Aztán az amerikai gyár nem jött össze, de Klári kint maradt. Amikor kiment, találkozott Dán Klárával, az unokatestvérével, de volt valami összeveszés, úgyhogy nem nagyon tartották a kapcsolatot. Született egy fia, György, aki még él, nyugdíjas mérnök és főiskolai tanár. Brichta Klára egyszer a háború után küldött egy táskarádiót. Mindenki a csodájára járt, hogy egy rádió, amit innen oda lehet vinni, és szól.

Anyám másik húga, Brichta Ila 1902-ben született. Hozzáment Duneitz Istvánhoz. Zsidó ember volt. Gyerekük nem volt. Ila 1967-ben halt meg, Pista sokkal később. Még párszor összetalálkoztunk az 1970-es években. Pista kalaposmester volt, üzlete volt a Szív utcában. Ila elvégzett valami szűcstanfolyamot, így kezdte a szűcsséget. Először abban az üzletben dolgozott, ami a férjéé volt, de aztán elváltak, és a válás után az Andrássy útra ment egy kisebb üzletbe.

Iláról mesélték, hogy a 1930-as évek végén volt egy országgyűlési választás [1939. május 28-29-én voltak a választások; lásd: 1939-es parlamenti választások Magyarországon], amikor már zsidóknak nem volt általános választó joga, külön kellett kérvényezni [A „zsidók országgyűlési választójogi rendelkezésének végrehajtásáról” szóló, Teleki Pál által aláírt miniszterelnöki rendelet értelmében a választójogosultsághoz szükséges volt a születési bizonyítvány – mivel csak az 1867. december 31-e után születettek szavazhattak –, a szülők, nagyszülők házasságlevele, hitelt érdemlően arról, hogy 1867 óta Magyarországon élnek, és a „lakásbizonylat”, amivel az adott személy igazolta az állandó Magyarországon lakás tényét. (Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország. In Földes György–Hubai László (szerk.): Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998, 184–185. oldal). – A szerk.]. És akkor Ila nagynéném, aki mindig egy kicsit idegesebb természetű volt, eldöntötte, hogy ő szavazni fog. És addig járta a hivatalokat, míg kijárta. De a végén még valamilyen irodába el kellett mennie, és elkezdték mondani neki, hogy ezért vagy azért mégse kapja meg a választójogot. Elkezdett remegni, fogta az íróasztalt, és rázta. A tisztviselő megrémült, hogy most éppen mi baja van. Mondta, hogy semmi, csak ha ideges vagyok, akkor rám jön egy ilyen roham. És akkor nagyon gyorsan megkapta a választójogot, csak menjen.

Lenke 1904-ben született, és 1944-ben a Dunába lőtték. A férje, Földes József túlélte a háborút, vele még az 1950-es években is találkoztam. Nem tudom, mikor halt meg. Volt két fiuk. Az egyik, Péter tizenhat éves korában, 1943-ban meghalt baleset folytán, a másik, László kiment Ausztráliába, és ott halt meg kábé hat éve.

A nagymamának segítő mindig volt a háztartásban. Hát, amire én visszaemlékszem, akkor már csak egy volt, egy úgynevezett mindenes, aki takarított, főzött, mosogatott, mosott, vasalt [lásd: cseléd]. Ő csak az úgynevezett kismosást csinálta, a nagymosásra mindig jött mosónő. Az anyáméknál is volt, aki jött havonta vagy hathetenként, és a fehér ruhát az mosta. Hát akkor még mosógép nem volt, kondérban kifőzték a ruhát, és teknőben mostak. Aztán mángorolták, szóval ez egy nagyon nagy munka volt.

Nagymamának nagyon sok barátja, barátnője volt. Névre csak egy párra emlékszem. A Petőfi Sándor utcában ma is van egy nagy textilüzlet, nagyon szép régi bútorral. Az egy Brammer [Ödön] nevezetű emberé volt, és annak az elvált felesége, Brammerné a nagyanyámnak nagyon jó barátnője volt. Aztán volt a Kalmár család, egy házaspár, akikkel nagyon jóban volt. Volt egy Karvalyné, akire emlékszem, volt Policser. Ezekre emlékszem, de hát biztos több is volt neki. A nagymama mindenkinek nagymama volt. Nem volt közönséges öregasszony. Nagyon szerették, nagyon jó volt. Nem volt különösebben okos, inkább bölcs volt és művelt. És mindenkihez volt egy jó szava. Az összes barátunknak és barátnőnknek nagymama volt. Soha nem szólították Margit néninek. Ő mindenkinek nagymama volt.

A vallásosság a nagyanyám generációjára már nem volt jellemző. A többiek elmentek a templomba a nagyünnepeken, de a nagymama nem. Nagyanyám ateista volt. Talán ő nevelte belém is. Mert mikor a szüleim nem jöttek vissza 1944-ben, akkor én a nagyanyámmal éltem addig, amíg férjhez nem mentem.

Apai nagyapám Hoffenreich Mór, felesége Grün Emília volt, de Emmának szólították. Nem tudom, mikor és hol születtek. Emília körülbelül 1844-ben született, mert mindig azt mesélték, hogy – amikor én ismertem, akkor már nem nagyon volt beszédes –, hogy mesélt a szabadságharcról. Az iskolai végzettségét nem tudom. A testvéreiről se tudok.

Nekik volt öt gyerekük volt, mindegyik Bonyhádon született. A legidősebb volt Hoffenreich Ödön, a legfiatalabb az apám, Hoffenreich Lajos. Közben, nem biztos, hogy jól sorolom kor szerint, Hoffenreich Emma, Hoffenreich Gizi és Hoffenreich Frida. Az apám magyarosította Horgonyra a nevét. Hogy hányban magyarosított, azt nem tudom. Egyébként sose tudtam kibékülni ezzel a névvel. Aztán egyszer, nem tudom, hogy ő mondta-e, vagy honnan hallottam, hogy mindenáron y-os végű nevet akart, és azt már nem engedélyezték, mert az nemesi származásra utalt. Y-osan nem lehetett magyarosítani, és akkor talált egy szót, ami y-ra végződött, meg h betűvel is kezdődött, hogy a monogramja maradt. Valahogy így lett. A testvérei nem magyarosítottak.

Hoffenreich Ödön bácsi az Ulbricht nevezetű vízvezeték-felszerelési cégnél volt cégvezető. Ez Pesten volt, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton. Ez az Ulbricht cég még a háború után is létezett egy darabig, mert még ő próbált nekem valami állást szerezni. Aztán Ödön az egész családjával együtt kiment Izraelbe, 1949-ben. Azóta nem tudok róluk. Megszakadt a kapcsolat, nem leveleztek velem. A feleségét Arankának hívták. Három gyerekük volt, ebből egy fiatalon meghalt. A másik kettő, György és Edit idősebb volt nálam jóval. Edit volt az idősebb, mindkettő valamikor az 1920-as évek elején született.

Következő testvére Hoffenreich Erna, akinek a férje Freud Adolf papír-nagykereskedő volt. Az államosításig vitte a papír-nagykereskedését. Az államosítás után kitelepítették, aztán Pestre nem tudtak visszajönni, és Gyömrőn haltak meg valami szeretetotthonban. Volt egy lányuk.

A következő Hoffenreich Gizi, akinek a férjével együtt egy rongykorong készítő üzemük volt. Nem várták meg az államosítást, bementek egy szövetkezetbe. Aztán amikor a fiuk megnősült, átadták neki a lakásukat, és ők bementek egy szeretetotthonba. A fiuk, Vince nyolcvanegy éves, nyugdíj előtt az Egyesült Izzóban volt valami osztályvezető. Érettségije volt.

Hoffenreich Frida a következő. Őt a család tartotta el. Nem ment férjhez, de a testvérek összeadtak pénzt, és a mamát gondozta.

Apám, Horgony Lajos 1887-ben született Bonyhádon. Kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák]. Egyetemi végzettsége nem volt. Hogy közvetlenül iskola után mit csinált, azt nem tudom.

1924-ben házasodtak össze anyámmal, akkor már Horgonynak hívták. Polgári esküvőjük volt, mert május tizenegyedikén volt az esküvő, és akkor valami olyan zsidó ünnep van, ami alatt nem esketnek a templomban  [A Szináj-hegyi Tóraadás emléknapjáról, Sávuotról van szó. – A szerk.]. Ők meg nem akarták kivárni. Pedig biztos akartak, akkor mindenkinek egyházi esküvője volt. Az szinte nyűg volt, hogy előtte polgári esküvőt is kellett tartani, az igazi esküvő a templomi volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. De mondom, nem akarták kivárni azt az időt, és így csak polgári esküvőjük volt.

1928-ben lett a szüleimnek önálló lakása. Akkor költözött a nagymama a Bécsi utcába, mi meg a Krisztina körútra. Ahol ma is egy mozi van a házban. Abban a moziban, gyerekkoromban sokat előfordultam. A mozis bácsival nagyon jóban voltam. Belóghattam, nem kellett jegyet venni vagy csak fél áron, nem tudom. De tudom, hogy sokat voltam ott a moziban, emlékszem rá. Az egy bérelt három szoba, cselédszoba összkomfortos lakás volt. Volt cseléd is, más személyzet nem. A cseléd takarított, mosott, vasalt, anyám vásárolt, főzött. 1935-ig laktunk itt, akkor ment apám a Pannónia Bőrgyárba [Újpest] tisztviselőnek, és ott kaptunk lakást. 1943-ig laktunk a gyárban.

Apám nem nagyon volt vallásos. Soha nem volt se szakálla, se bajusza. Ha elment otthonról, akkor fölvett egy kalapot, vagy ha a temetőbe ment, akkor természetesen vitt magával kalapot. Egy katolikus pap is fölveszi a kalapot a zsidó temetőben, mert ott úgy szokás, ugye. Mint ahogy, ha mi bemegyünk külföldön egy katolikus templomba, a férjem is leveszi a sapkáját, mert ott úgy illik. Ez nem sokat jelent. Ez természetes, hogy az ember betartja azokat a szabályokat, ahova megy. De nem volt vallásos. Hittek-e Istenben, nem tudom. Őszintén szólva, erre nem emlékszem. Nem volt különösebb téma.

A nagyünnepekkor elmentek a templomba, de ez tulajdonképpen, ahogy a gyerekeim is vannak vele, egy társadalmi összejövetel, mert akkor mindenki ott van. Én nem megyek. A fiam egyszer szemrehányást tett, hogy miért nem megyünk el újévkor [Ros Hásáná] meg hosszúnapkor [Jom Kipur] a templomba. Mondom, mert szemen is köpném magam. Nem hiszek benne. Csak azért menjek oda, hogy mutogassam magam, meg összejöjjek evvel-avval? Ha valakivel össze akarok jönni, akkor meghívom, vagy elmegyek hozzá, de nem megyek a templomba képmutatóan, mikor tőlem az nagyon messze van.

Szóval a nagyünnepeket, az újévet, a hosszúnapot, nagyböjtöt megtartották, különben nem voltak vallásosak [A nagyböjt mint olyan a katolikus hitélethez tartozik; a zsidó hitéletben két szigorú böjtnap van: Jom Kipur és Tisá Beáv. Lásd ott. – A szerk.]. A mai napig emlékszem, hogy egyszer hosszúnapkor anyám állt a konyha közepén, és egy csirkét lóbált a feje fölött. Valamit motyogott mellé. Emlékszem, hogy a csirke ordított, anyám meg tekerte. Aztán a lány levágta. Azt mondták, ezt azért kell csinálni, hogy minden bűnünk a csirkére szálljon át, és mi akkor megtisztulunk [lásd: kápóresz]. Akkor se hittem el, ma se.

Nekem kellett hittanra járni. Úgyhogy tanulni tanultam, de ma már semmit nem tudok ezekről a lényegesebb dolgokról. A Bibliát ismerem. Az Ószövetséget is, Újszövetséget is, de ez inkább érdeklődés volt, mint hit. Zsidó szempontból nem vagyok érdekes. Legjobban akkor dühöngtem, amikor szombat délután el kellett menni istentiszteletre, az iskolából is kötelező volt, és utána bementünk a kántorékhoz. A templom udvarában voltak lakások, az ott lakó két rabbi is jött. És hát ugye vallásos zsidó ember nem gyújt villanyt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A kántoréknál, azt hiszem, nem volt cselédlány, csak bejárónő, de valamelyik rabbinál volt bentlakó cselédlány, és akkor az körbejárt, meggyújtotta a gázt, hogy meg lehessen melegíteni a vacsorát, és fölgyújtotta a villanyt. Én ettől rosszul lettem. Ha nekünk nem szabad, akkor neki miért szabad? Ő elkárhozhat? Azt mondták, hogy ő nem ebben hisz. De ha nem szabad, mindegy, hogy mit hisz. Ezen sokat vitatkoztunk. A kántoréknál nem mertem mondani, csak otthon, anyámnak.

Apám nagyon jó apa volt, sokat foglalkozott velem. Tulajdonképpen ő tanított meg olvasni, mert az elején nagyon nem akart sikerülni. Szótagolva tanultunk olvasni, és még először ugye a betűket, de képtelen voltam összeolvasni, és addig kínlódott velem, amíg valahogy rávitt. Jó ember volt, csöndes, otthon ülő, családszerető. Semmi különös, egy normális családapa volt.

Németül mindenki beszélt a családban. Anyám beszélt franciául is. Ő felsőbb leányiskolát végzett. Ez nem adott érettségit, azt hiszem, csak tizenhat-tizenhét éves korig volt. Anyám háztartásbeli volt. Akkor ilyen polgári szinten az asszonyok nem dolgoztak, hacsak valakinek nem volt olyan üzlete, ahol az asszony beült a kasszába, vagy segített kiszolgálni. Nekünk ez nem volt. Anyám alacsony volt, jó megjelenésű és nagyon művelt. Mindig azt mondta, hogy ő nem annyira intelligens, csak nagyon olvasott. Ezt saját magáról mondta. Nagyon művelt volt. Mindenről tudott, ami kulturális téren bonyolódott. Könyvtárba jártunk, akkor nagy divat volt a kölcsönkönyvtár. Nem úgy, mint most a Szabó Ervin, hogy van egy központ, és kerületenként van egy, hanem minden harmadik utcában volt egy kölcsönkönyvtár. Hát igen, mert a könyvek drágák voltak, olvasni mindenki szeretett. A díj volt havi két pengő vagy három pengő, és azért száz pengő árát lehetett elolvasni. Úgyhogy én is onnan olvastam, nekem is mindig hozott anyám. Akkor ilyen olvasós családok voltak.

Nagyon jó barátságban voltunk, nem csak anya–gyerek viszony volt. Nem voltak kiemelkedő rossz tulajdonságai, normális életet élt. Voltak barátnői, akikkel összejött. Volt cselédlány, szóval nem kötötte le annyira a háztartás. Mindig volt segítő lány a családnál, 1944-ig mindig volt. Bevásárolni mindig anyám járt, sokszor én is mentem vele. Ha nehéz volt, akkor a lányt vitte magával, úgyhogy ketten cipelték. Meg hát messze is volt a piac tőlünk, villamossal kellett menni. A Váci úton volt a gyár, ahol laktunk, és Újpest centrumában volt a templom, a piac, a városháza. Az iskolám, a gimnázium még messzebb volt. Az elemi közel volt.

Nagy piac volt a templomtéren. Nagy nyitott piac volt, nem csarnok. Ilyen bódék, mint amilyenek nem olyan régen a Lehel piacon is voltak. Anyám mindig egy helyen vette a zöldséget meg a gyümölcsöt, a másiknál a baromfit. Szóval mindig ugyanazokhoz járt. Ezt én is örököltem.

Anyám sokszor megvette a „Pester Lloyd”-ot, ami német újság volt. Magyar kiadás volt, csak német nyelven. Azt tudom, hogy „Az EST”-et olvasták, akkor úgy is hívták, hogy az Est- lapok [lásd: az EST-konszern lapjai], de azt hiszem, „Az EST”, az délutáni kiadás volt. De volt valami reggeli újság, arra már nem emlékszem. Már Újpesten laktunk, a gyárban, amikor az első rádiót vették a szüleim [azaz az 1935 utáni években]. És akkor nem lehetett levakarni, mindig vita volt, hogy most ki hallgatja a rádiót, mert az apám imádott odaülni a rádió elé, és úgy szörfölni rajta, mint ma sokan a világhálón. Idement, itt hallgatott két taktust, odament, ott hallgatott három mondatot. Szóval nem lehetett egy előadást vagy egy színdarabot végighallgatni. És akkor megbeszélték, hogy eddig azt csinálsz, amit akarsz, de ettől én akarom hallgatni, és akkor be lett osztva az az egy darab rádió.

Jártunk nyaralni a Balatonra. Nagymama mindig nagyon szeretett utazni, és valamelyik lányát mindig vitte magával, egyszer anyámat is. Apám kevésbé szeretett. Egyszer voltam a Mátrában is, egy ilyen gyereknyaraltatóban. De voltam anyámmal, apámmal közösen is.

Jártunk moziba, színházba is jártunk, hát én kevésbé, mert mindenre azt mondták, hogy ez nem gyereknek való. Viszont nagyon sokat jártam operába, mert a nagyanyám húgának egy társasággal volt ott páholybérlete. Olyan bérlet volt, hogy minden szombaton, és nem mindenki ment el minden szombaton. Egy páholyban hat ülőhely volt, és hol a nagymama ment, hol anyám ment, hol én mentem, hol mind a hárman, ahogy jött. Szerettem is az operát, és nem került pénzbe, csak a villamosjegybe.

Apám egy Viktória nevű malomban vagy a Soroksári úti Gizella malomban – nem is tudom, melyikben – dolgozott, liszteladással foglalkozott. A malom tönkrement [Valószínűleg a Viktória malomról van szó, amelyet a húszas évek második felében szanáltak. – A szerk.], és akkor Leó bácsi [Dán Leó] veje, akinek faárugyára volt, azt mondta, hogy ad neki hitelbe árut, nyisson egy boltot, és csinálja azt. Akkor apám nyitott egy ilyen fakereskedést. Bútorlapokat árult, és amikor jött a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság], akkor tönkrement. Amikor tönkrement, Károly [Dán Károly] vállalatánál, a Pannónia Bőrgyárban kapott állást. Oda is költöztünk, nyolc éves voltam, amikor 1935-ben odaköltöztünk. Kispolgári szinten éltünk. Az apámnak tisztviselői fizetése volt, amitől falnak nem kellett menni. Ingyen lakásunk volt a gyárban, ingyen fűtés, világítás, csak a gázt kellett fizetni. És anyámnak az örökségből kifolyólag volt olyan havi száz-százötven pengő külön jövedelme. Mindenen spóroltunk. Anyám nagyon megnézte, hogy mire adja ki a pénzt, és ha valami komolyabb dolgot kellett vásárolni, akkor elment öt üzletbe, megnézte, hogy mi hol mibe kerül, és azután döntött.

Újpesten nagyon szép volt az a három szoba, hall. A gyárnak volt egy ilyen hosszú kapubejárója, és ebből jobbra nyílt a portásfülke, balra a mi lakásunk. Az emeleten irodák voltak, a második, harmadik, negyedik emeleten eladás volt. Szortírozás, raktározás, eladás. A lakásunkban volt egy előszoba, abból nyílt egy hall és az utcai fronton három szoba, egymás mellett. Nagyon szép lakás volt. A hálószobában festett fehér bútor volt. Amikor anyám férjhez ment, akkor az volt a divat. A középső szobát ebédlőnek mondták, ma inkább úgy mondanám, hogy nappali, mert ott tartózkodtunk. Ott volt egy dívány, én azon aludtam. És volt egy nagy ebédlőasztal. És a harmadik szoba volt az úgynevezett úri szoba, ami nem azt a célt szolgálta, mint ma egy nappali, mert tényleg csak akkor lett kinyitva, ha vendég jött. Nem volt mindennapos használatban. Ott volt egy pianínó. Tanultam zongorázni, és ott gyakoroltam. A hallból nyílt a konyha, a cselédszoba és az ebédlő, és a hálószoba mellett volt egy folyosó, annak a végén volt a fürdőszoba. Szóval a hálószobával közös falon, az utolsó helyiség volt a fürdőszoba.

A gyárnak volt egy csomó autója, és én nagyon jóban voltam a sofőrökkel. Volt olyan sofőr, akinek reggel be kellett mennie a Nyugatiba összeszedni a főtisztviselőket, közben engem elvitt az iskolába. Szerda este a nagymamánál voltunk, és mindig úgy jöttünk el, hogy az utolsó 87-es villamost elérjük. Ha később, és már nem volt villamos, akkor gyalog mentünk a hídtól. Csak ha nagyon zuhogott az eső vagy havazott, vagy nagyon hideg volt, csak akkor ültünk be egy taxiba, arra a három villamosmegállónyira, amennyire laktunk. Különben nem.

Apám nagyon szeretett volna kivándorolni, de nem volt módunk. A Pannónia Bőrgyár Ausztráliából vásárolta a báránybőr alapanyagot. Perzsabundákat is csináltak, és a perzsa,  ugye, az embrióbáránynak a bőre, azt itt nem lehetett eleget kapni, ott meg volt elég. Apám nagyon szerette volna, ha a gyár kiküldi őt Ausztráliába bevásárlónak. Ennek csak az volt az akadálya, hogy nem értett hozzá. Tisztviselő volt, és nem bőrszakértő. Úgyhogy ez nem jött össze. Szóval megérezte már korábban, hogy itt nekünk nem sok fű terem, és nagyon szeretett volna elmenni. Valamikor 1942-ben, amikor a harmadik zsidótörvény életbe lépett, annyira pontosan az évszámot nem tudom [1941. augusztus 8-án lépett életbe a harmadik zsidótörvény; lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], elbocsátották a gyárból, és egy ilyen búskomorság is erőt vett rajta, ma úgy mondják, depresszió, mert nem tudott elhelyezkedni. Akkor tanult pékséget, meg elment valami földbirtokra gazdálkodást tanulni. Mindent próbált, de hát ötvenen felül volt, és ugye a zsidótörvény alá esett. Hát nem azért küldték el innen, hogy máshol kapkodjanak utána. Annyi pénze meg nem volt, hogy önállósítsa magát, meg nem is volt jó kereskedő. Nagyon lelkiismeretes tisztviselő volt, de nem volt kereskedői vénája. Nyilván azért is ment tönkre a saját üzlete. Még egy évig ott laktunk bent a gyárban, aztán a lakásból is el kellett jönni.

Anyámnak volt az apai örökségből külön vagyona, pár hold földje valahol, azt eladták, és annak az árából vettek egy házat Újpesten, és oda költöztünk. L alakú ház volt, elöl volt egy háromszobás lakás, abban laktunk mi, és hátul volt öt vagy hat szoba-konyhás lakás, ami ki volt adva. Itt laktunk, amíg a gettóba nem kellett menni, a Tinódi Sebestyén utcába. Anyám és én bejöttünk a nagymamához. Az apám is jöhetett volna, de nem akart. Azt mondta, hogy ő nem bujkál, mert az első razziánál úgyis hazugságba keveredne. Anyám kijárt hozzá, főzött neki, meg fehérneműváltás, és ott ragadt, amikor elvitték őket.

Apám testvéreivel is jóban voltunk, összejártunk mindegyikkel. Egyik nővérének, Gizi néniéknek ilyen rongykorongkészítő üzemük volt. Az Almássy téren laktak, és ott volt mellette az üzem is. Kivettek egy földszinti lakást, és az volt a műhely. A törzshelyük a Bucsinszky kávéház volt, szemben azzal az utcával, ahol a Madách gimnázium van. Vasárnap délután mindig ott voltak a Bucsinszky kávéházban, és ha nem volt más programunk, akkor odamentünk, és ott mindig nagy társaság gyűlt össze.

Apám másik nővérének, Erna férjének papír-nagykereskedése volt. Velük nagyon sokszor jártunk össze. Ők is voltak nálunk, mi is mentünk hozzájuk. Aquincumban volt egy úgynevezett nyaralójuk, egy parasztház, jó nagy kerttel. Nyáron kint voltak, és én sokszor hetekig ott voltam. Nagyon szerettem ott lenni, és hát ott volt az unokanővérem, aki nálam tizenöt évvel idősebb. Ő már akkor nagylány volt.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor találkoztam először antiszemitizmussal. Annyira általános volt, hogy az ember nem érezte, hogy most találkoztam vele. Kicsi koromtól tudtam, hogy mi ide tartozunk, és vannak, akik nem ide tartoznak, és azok utálnak minket. Ezzel nőttünk föl. Az iskolában nem volt antiszemitizmus. Olyan igazgatója volt a gimnáziumnak, aki semmiféle politikai megnyilvánulást nem tűrt. Ott semmi felhang nem volt, se jobbra, se balra. Tanárok is. Az egyik tanárunkról azt mondták, hogy tagja a Nyilas Pártnak, de nem lehetett észrevenni. Az, hogy órán valamelyik lányt megkülönböztette volna, erre nem kerülhetett sor. De hát a légkörben benne volt, a hátrányos intézkedések mindenkit érintettek.

Amikor kikerültünk Újpestre, akkor anyámnak nem volt ott társasága. Voltak persze a pesti barátok meg ismerősök, de azok nehezebben voltak elérhetők, és akkor anyám elment a zsidó nőegyletbe és beiratkozott. Nagyon jóba lett a kántor feleségével. Azoknak egy rakás gyerekük volt, és volt egy lány, aki velem egykorú volt. Nem egy iskolába jártunk, de sokat voltam náluk, meg ő is nálunk. Vele nagyon jóban voltam évekig, aztán nem is tudom, min szakadt meg a barátság.

Hazafias dalokat persze tanultunk, arról nem beszélve, hogy minden reggel el kellett mondani, hogy „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, meg valami imát is kellett mondani. Meg a tanítás vége után is. Amikor a magyarok bevonultak Erdélybe, akkor a latintanárnőnk lefordította latinra azt a győzelmi indulót, ami úgy kezdődött, hogy „Édes Erdély, itt vagyunk”, és ezt meg kellett tanulni latinul. De úgy, hogy a dallamra feküdt,  még énekeltük is [lásd: irredentizmus].

Hát nekem nagyon jó gyerekkorom volt, egészen 1944-ig. Rövid ideig jártam óvodába, igen. Jártam, de ezek ilyen magánóvodák voltak akkor, nem állami óvoda. Azért csinálták, hogy én – egyke lévén – gyerekek között legyek, mielőtt az iskolába kerülök, akkor szokjam meg a gyerektársaságot. Biztos, mert mindig jól éreztem magamat az iskolában. És közel is volt hozzánk az óvoda, az iskola is közel volt.

Az elemit a Krisztina téri templom melletti iskolában kezdtem. Aztán kikerültünk Újpestre, és az elemi másik két osztályát a Toldi Miklós utcai elemi iskolában jártam. Ezek államiak. Akkor csak egy-két magániskola volt, de azoknak nagyon rossz hírük volt. Egyházi iskola volt, de a családi felfogás nem hozta össze, hogy egyházi iskolába járassanak. Újpesten volt fiúgimnázium, a Könyves Kálmán, ahova a férjem is járt, és vele szemben a Kanizsai Dorottya lánygimnázium, oda jártam egészen 1944-ig. Akkor tavasszal bejöttek a németek, és becsukták az iskolát. Hét osztályt végeztem ott. Volt még Rákospalotán a Wágner nevezetű fiúgimnázium [Wágner Manó (1858–1929) fiúgimnáziuma volt Rákospalota első gimnáziuma, magániskolaként létesült 1892-ben, 1906-ban megkapja a jogosítványt állami érettségi bizonyítvány kiadására. – A szerk.]. Anyám mindig azt mondta, hogy a Könyvesbe járnak a jó tanuló, szorgalmas, komoly fiúk, a Wágnerbe járnak a jópofa, jó táncos, vagány gyerekek, akiknek pénzbe került, hogy legalább ne bukjanak meg. Valami követelmény ott is volt, de nem sok. A mi iskolánk viszont nagyon szigorú volt. Az egy jó iskola volt.

Az osztályfőnökömre nagyon jól emlékszem, egy erdélyi szász nő volt. Olyan picike volt, hogy már tizenegy-tizenkét-tizenhárom éves korunkban is csak a vállunkig ért, de olyan tekintélye volt, hogyha megjelent az ajtóban, akkor mindenki a helyére ment, és csend lett. A magyartanárnőt nem szerettük, mert egy savanyú vénkisasszony volt. Általában kevés családos tanárunk volt. A földrajztanárnőnk se volt férjnél, de nagyon jópofa volt, őt nagyon szerettük, mert imádott mesélni, és az óra fele mesével ment el. Matektanárunk volt egy időben egy nő, akit nagyon kedveltünk, aztán volt egy másik nő, akit utáltunk, és volt egy szerencsétlen férfi, akiből hülyét csináltunk. Mert hagyta magát. A rajztanárnőt nem szerettük. Nagyon fiatal volt, ott végzett a mi iskolánkban, a főiskola után visszajött oda tanítani, és valahogy furcsa volt néninek szólítani, mikor öt évvel volt idősebb, mint mi. Meg nagyon tudta, hogy ő tanár, és ő volt az egyetlen, aki mindenkit magázott. Nem volt divat az iskolában, hogy a gyerekeket magázzák, de ő távolságot tartott, mindenkit magázott.

Én mindig humán beállítottságú voltam. Szerettem a magyart, abban nagyon jó is voltam, a történelemmel, földrajzzal nem volt bajom. A nyelvekkel is kijöttem. A fizikát, kémiát és a matekot utáltam. Amennyit muszáj volt, annyit megtanultam. Unokáim is örökölték, egyik se jó matekos.

Az iskolában három nagyon jó barátnőm volt. Az egyikkel haláláig jóban voltunk, a másik kettőtől elszakadtam. Kettő közülük félzsidó volt, mind a kettőnek az apja volt zsidó. De nem ez hozott össze. Az egyikkel egy padban ültünk. Volt egy társaságom az osztálytársaimmal meg az unokabátyáimmal. De ez a kettő nem fonódott össze. Ide is jártam, oda is jártam. Egész más egyedek voltak itt meg ott.

A Dunán van egy sziget, amit úgy hívnak, hogy Szúnyog-sziget [Ma inkább Népszigetnek hívják. – A szerk.]. Ott volt egy nagyon híres halászcsárda, az Illik-féle halászcsárda. Onnan, ahol mi laktunk, pár percnyire volt a Duna-part, és egy motorcsónak ment át a szigetre. Nem volt nehéz megközelíteni, és vasárnap délután, néha volt úgy, hogy csak hármasban, de volt úgy, hogy társasággal, elmentünk az Illikhez. Nem vacsoráztunk, mert az sokba került volna, csak a szüleim ittak egy pohár sört, és körözöttet rendeltek, mert avval is el lehetett ülni pár órát, és kevesebbe került, mintha mindenki vacsorázott volna. Nem dúskáltunk nagyon. Nem azt mondom, hogy fogunkhoz kellett verni a garast, amire kellett, arra volt, de nagyon megnézték, hogy mire adnak ki pénzt. Hogy vasárnap elmentünk volna ebédelni minden apropó nélkül, olyan soha nem volt.

Jártunk kirándulni is. Nekem a nyári szünetben mindig bérletem volt az Újpesti uszodába. Az Egyesült Izzó tartotta fenn az UTE sportegyesületet, és annak volt egy nagyon szép uszodája [UTE – Újpesti Torna Egylet, 1885-ben alakult sportegyesület. A klub felfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipótnak (1872–1952), aki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatójaként jelentős sportmecénási tevékenységet fejtett ki a 20. század húszas-harmincas éveiben. – A szerk.]. Miután az egyik barátnőmnek az apja az Izzóban volt igazgató, egész nyárra való bérletet kaptam hat pengőért, ami háromheti villamosjegy ára volt. Úgyhogy májustól szeptember végéig ott voltam található. Amíg tartott az iskola, mondtam, hogy majd kiviszem a könyvet, és ott tanulok. Sok mindent csináltam, csak nem tanultam. Oda nagyon szerettem járni. Amikor már volt biciklim, avval mentem.

Aztán jártam ritmikus tornára, tánciskolába, összejártunk a barátnőkkel. A nagymamánál minden szerdán volt családi összejövetel. Rettentő boldog volt, amikor elértem azt a kort, hogy már engem is elhoztak. Az unokabátyám ugyanaznap hívta össze a barátait, úgyhogy  volt ott egy külön társaság. Neki a folyosó végén volt egy kis szobája, és ott sokszor tizenöt-húszan is voltunk. Úgy hívták, hogy légió, mert akkor Rejtő volt a nagy divat [Rejtő Jenő (1905–1943) ­– író. Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott idegenlégiós regényparódiáival aratta. 1942-ben nyilas följelentés alapján súlyos betegen hurcolták el a nagykátai kórházból egy büntetőszázadba. Munkaszolgálatosként flekktífuszban pusztult el az ukrajnai Jevdokóban. – A szerk.]. Hát, mi voltunk a légió. Valahonnan szereztek gipszből egy halálfejet, abban volt egy villanykörte, a szobában sötét volt, és csak a halálfejben égett a körte.

A leánygimnáziumnak és a fiúgimnáziumnak volt közös tánciskolája. Azt hiszem, a mi tornatermünkben volt. Természetesen szülői kísérettel. Akkor nem mehetett el egy lány egyedül. Szegény anyám mászkált velem eleget. Úgy hatodikos-hetedikes lehettem, amikor a fiúgimnázium és a lánygimnázium okosai csináltak egy Agytröszt nevezetű társaságot. Ott mindenféle viták voltak. Amikor szóltak nekem, hogyha akarok, menjek el, rettenetesen büszke voltam rá. Az egy kitüntetés volt. Az ember úgy érezte, hogy elég épeszűnek tartják. Ez egy zsidó társaság volt. Nem tartott sokáig, mert a németek bejövetele véget vetett ennek. Fél évig vagy egy évig jártam oda. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen rendszerességgel, hetente vagy havonta. Élénken részt vettem az iskolai önképzőkörben is. Szerettem oda járni. Kaptam egy feladatot, a magyar költőnők feldolgozását. Baromi unalmas munka volt, onnan tudom, hogy létezett egy Dukai Takách Judit [1795–1836], hogy ő volt az első olyan magyar költőnő, akinek megjelent nyomtatásban valamilyen írása. A többire már nem emlékszem. Ezt egy hónap alatt hoztam össze, és 1944. március huszadikán lett volna az önképzőköri összejövetel, amikor fel kellett volna olvasnom, de ez érthető okok miatt elmaradt, mert tizenkilencedikén bejöttek a németek, és minden ilyen összejövetelt lefújtak [lásd: Magyarország német megszállása].

Voltak barátaink, akikkel összejártunk. Kirándultunk, időnként elmentünk moziba vagy színházba. A család gazdag ágával nemigen volt kapcsolat. Kicsit lekezelő, pártfogói kapcsolat volt. Karácsonykor kaptunk ajándékot, egyszer vagy kétszer egy évben értem jöttek, és akkor elvittek a Margit-szigetre, a Palatinus strandra, valahol megebédeltünk, meg volt valami délutáni program. Ez nagyon izgalmas volt, mert sofőrrel, autóval jártak, és autóval jöttek értem.

Tizenhét éves voltam, amikor bejöttek a németek. Addig egy üvegházban éltem, mert a szüleim is óvtak mindentől. Ráadásul a generációmban, az unokatestvérek között az egyetlen lány voltam, tehát még ott is kiváltságaim voltak. És egyik pillanatról a másikra hamis papírokkal ki lettem lökve, és rajtam múlt, hogy megállok-e a lábamon, csendőrök és egyebek mellett. És megálltam. És nem tudom elképzelni, hogy valahol odafönt hálóingben kering egy jóságos öregember, aki ezt így akarta. Ezt nekem senki ne magyarázza be. Sokkal jobban hiszem az evolúciót, mint a világ teremtését. Nem beszélve arról, kinek ártott az én anyám, aki tíz évvel volt fiatalabb, mint ma a lányom, és az apám, aki annyi idős volt, mint a fiam, és egy kistisztviselő volt az újpesti bőrgyárban. Hát kinek ártott, miért kellett elvinni, és halálra kínozni, és gázkamrába küldeni? Miért? Ez valakinek jó volt? Vagy ez a kiválasztott néphez tartozott? Hát micsoda esztelenség, hogy kiválasztott nép? Mire van kiválasztva? Szenvedésre? Az egész világ utálatára és gyűlöletére? Mire van kiválasztva? Szóval ez nem tud hozzám közel kerülni. Azt mondják, hogy az öregek megtérnek a hithez, de én nem tudok megtérni. Annál távolabb esik tőlem. És nincs bennem halálfélelem sem. Úgyhogy az se hoz közelebb, hogy na Istenem, akkor mégse halok meg, mert ott fönt majd lebegek a világ végéig. Gagarin nem találkozott egyetlen angyallal sem.

Akkor már nagyon sok erdélyi menekült volt, és jött egy rendelet, hogy az erdélyi menekülteknek adnak egy személyazonossági kartont. Lenke nagynéném egyszerűen elment a postára, hozott egy ilyen nyomtatványt, és kitöltöttük az én adataimmal úgy, hogy a Horgony névből a h betűt elhagytuk. Az Orgony az olyan gyönyörűen, erdélyiesen hangzott. Volt egy rovat, hogy a törvények szerint zsidónak számít vagy nem, ott Lenke mind a kettőt aláhúzta, tegyék be maguknak, amit akarnak. Egy hét múlva megjött a személyazonossági kartonom. Addig be voltam zárva, de attól kezdve nem tudtam betelni a várossal. Reggeltől estig az utcán voltam. Egy egész háznak bevásároltam meg elintéztem, amit akartak.

A nagymama lakása olyan volt, hogy egy ilyen L alakú folyosó volt az előszoba, onnan nyíltak a szobák és egy lichthof. Ez egy zsidó ház volt, és akkor az volt a rendelkezés, hogy a házparancsnoknak minden délután végig kellett járnia a házat, megnézni, hogy öt óra után mindenki otthon van-e. Öt órakor irány ki a lichthofba, ahol a csirkék is voltak, és a csirkék közé guggolva vártam. Egyszer nyitva volt ennek a lichthofnak az ablaka, és én a nyitott ablakban tükröződtem. A házparancsnok csak bámulta az ablakot, nem akart hinni a szemének, hogy csirkék között termett egy lány. De továbbment, nem szólt egy árva szót sem.

Még a Szálasi idő előtt volt, augusztusban vagy szeptemberben, nem tudom pontosan. Bombázáskor mindig lementem a harmadik emeletre, a nagybátyámék lakásába, mert a pincébe nem mertem lemenni. Egyszer a nagynéném fölrohant értem, hogy nem érdekel, mi lesz, de most lejössz. Rengett a környék, olyan volt, mint a földrengés. Lementem a pincébe, és be kellett volna menni az óvóhelyre. De jobboldalt nyílt egy helyiség, ahol a kazánház volt, oda bemásztam, és leültem a kazán alá. Valaki meglátta, és szólt a házparancsnoknak. Egyszer csak egy zseblámpával rám világított, hogy maga itt mit csinál? Valamit makogtam, hogy nem tudom, miért jöttem ide. Azonnal bemegy az óvóhelyre. Én nem fogok azért börtönbe menni, mert magának a fejére esik a kazán. Ezzel bevonultam az óvóhelyre, és ettől kezdve jártam le az óvóhelyre. A gyönyörű személyazonossági kartonom megvolt, csak hát engem mindenki ismert abban a házban, mert egyéves koromtól jártam oda a nagynénémhez meg a rokonokhoz. De nem szólt senki semmit, tudomásul vették.

A legfiatalabb nagynénémnek, Lenkének volt egy barátja. Mindennek nézte volna, csak zsidónak nem. Úgy nézett ki, mint egy vidéki kisnemes. Nagyon jó megjelenésű ember volt. Annak volt valami rokona, akinek volt valami gyára, és onnan szereztek egy pasast, akitől megvették a pasas feleségének meg a feleség húgának a papírjait. A feleség papírjait kapta volna az anyám, a nálam egy évvel fiatalabb kislány papírjait meg én. Ez a pofa elvitt Somogy megyében egy faluba, ismerősökhöz. Ott voltam egy hónapig. Úgy volt, hogy visszajön, és elhozza az anyámat. De az apám nem volt hajlandó hamis papírokkal bujkálni. Azt mondta, hogy az első razziánál megbukna, mert úgyse tud hazudni. Lesz, ami lesz, ő bevonult Újpesten a gettóba. Az anyám kijárt hozzá fehérneműt váltani, főzött neki két-három napra. Egyszer kint volt, amikor lezárták a gettót, és nem tudott eljönni. Így került Auschwitzba. A papírjai meg a lehetőségei megvoltak, a szerencse nem volt meg hozzá. Kaposvár mellett egy hónapig voltam, akkor egy kicsit meleg lett a lábam alatt a talaj, mert egy pasas ott a faluban elkezdett piszkálni. Visszajöttem, és szegény nagyanyám majdnem rosszul lett, amikor meglátott. Gangra nyílt a konyhaablak, ő éppen valamit ügyködött, amikor meglátott elsuhanni a konyhaablak előtt. Azt hitte, hogy valami jó helyen vagyok. Egy darabig ott voltam nála.

Aztán voltam Tolna megyében, egy faluban. A nagynéném takarítónője vitt el, de ott még hamarabb kezdtek érdeklődni, hogy ki ez a pesti lány, meg hogy került ide meg egyáltalán. Akkor onnan is el kellett jönni. Akkor a nagynénémnek ez a barátja elvitt egy ismerőséhez a Tisza Kálmán térre [ma: Köztársaság tér]. Aztán onnan is el kellett jönni. Akkor egy alkalmazottjukhoz kerültem a Tátra utcába, és ott éltem meg a felszabadulást.

Csuda figurák voltak abban a házban, ez egy nagy, hatemeletes ház volt. Egyszer csak megjelent egy család, egy férfi, egy asszony és egy lány. Az asszony nercbundában, ami akkor elég feltűnő volt, a férfi télikabátban, amit nem vett le a pincében sem, meg kalapban. Mindig abban volt. Kiderült, hogy ez egy nagyon ismert rabbi volt, a Hevesi rabbi, aki a negyediken, az alezredesnél bujkált [Hevesi Simon (1868–1943): rabbi, vallásfilozófus. Kassán, Lugoson, 1905-től Budapesten volt rabbi, 1927-től pedig a pesti izraelita hitközség főrabbija, az OMIKE alapítója. – A szerk.]. Amikor átmentek fölöttünk az oroszok, kijöttünk a pincéből, és tizenöt-húsz fiú mosakodott félmeztelenül az udvari csapnál mínusz tíz fokban. Nem tudtuk, hogy csodálkozzunk-e, vagy a hideg rázzon a látványtól. De ők olyan boldogok voltak, hogy kiszabadultak. Ezeket mind ez az alezredes bácsi bújtatta a negyedik emeleti lakásban. Szökött zsidó fiúk voltak. Nagyon rendes bácsi volt. Kapott is valami kitüntetést, már nem emlékszem a nevére. Újságcikk is volt róla a felszabadulás után. Nekem a mai napig ez felszabadulás, mondhatnak, amit akarnak. Tudom, hogy nem miattam jöttek, de attól kezdve lehetett emberi életet élni.

Volt egy pofa, aki nagy nyilas volt a szájával, amúgy nem csinált semmit, ott dekkolt a pincében. Járt a pofája, hogy így a Szálasi, úgy a hazánk meg a németek meg minden. A többieknek ez nem nagyon tetszett. Amikor bejött az első orosz katona a pincébe, ez hirtelen nagy lelkesedéssel ment elé, és nyújtotta a karját. Az meg megfogta a csuklóját, és levette az óráját. Mindenki röhögött rajta. Megérdemelte. Nagy jelenet volt. Az egész pince dőlt a röhögéstől.

A családból sokan nem jöttek haza. Még amikor Somogyból visszajöttem, kérdeztem, hogy mi van a szüleimmel. Akkor azt mondták, hogy jó helyen vannak. Elvitték őket, jó helyen vannak. Nekik sem mondták meg, hogy hova. Majd ha vége lesz mindennek, akkor előkerülnek. Nem kerültek elő. Aztán szép lassan elmondták, hogy az anyám ott rekedt a gettóban, és azon az éjszakán elvitték őket. De hát ezt sokkal később, nem tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mikor tudtam meg.

A nagymama Pest ostroma alatt halt meg, valamikor 1944 decembere és 1945. január között [Az apai nagymamáról van szó. – A szerk.]. Úgy vitték ki a pincéből, és nem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Lenke nagynénémet ez a barátja bevitte a sebészeti klinikára hamis papírokkal. Ott megfázott, megbetegedett, és egy homloküreg-gyulladást kapott. Egyik éjszaka az a tanár, aki a klinikát vezette, Matolai vagy Matolcsi, nem tudom, nem esküszöm meg rá, végigvitte a nyilasokat, és mutatta, hogy ez zsidó, ez zsidó, ez zsidó. Kiszedték az ágyból, és belőtték  a Dunába [Ilyenről nem tudunk. Ismertek a zsidó kórházakban elkövetett nyilas rémtettek (Maros utca, Városmajor), de ezekben az intézményekben a kórházi orvosok is zsidók voltak. A betegeket helyben lőtték agyon, és ott földelték el őket. – A szerk.]. Éjszaka vitték le őket az Üllői útról a Duna-partra. Ezt sokkal később nyögték ki, mert először azt mondták, hogy elmenekült, amikor jöttek a nyilasok.

A Régiposta utcában volt egy üres üzlethelyiség, amit a Vöröskereszt használt akkor, és ott mindig ki volt akasztva egy lista azokról, akikről hírt kaptak. Minden nap elmentem oda megnézni, és egyszer ki volt írva, hogy Földes Józsefné, Budapest. Ez persze nem egy olyan ritka név, hogy ne lehetett volna más, de én lélekszakadva rohantam haza, hogy a Lenke ki van írva, hogy jön haza. De hát nem jött. Értesítést nem kaptunk senkiről. Csak nem jöttek haza. Aztán – ugye mi nagyon sokáig Újpesten laktunk –  volt egy fodrásznő, akihez anyám és én is jártunk, egyszer összeakadtam vele, és ő mondta, hogy apámat nem látta, de anyámat látta Auschwitzban, és akkor még jól volt. Ennyi a konkrétum, amit tudok. De hát Újpestről mindenkit Auschwitzba vittek, úgyhogy ez nem kétséges. De közvetlen személyi hírt nem kaptam másról. Újpesten a templomban sok rabbi lakott bent, és volt, aki nem jött haza. Az üres lakásokba azokat szállásolták el, akik hazajöttek, és nem volt hova menniük, mert esetleg a lakásukat elfoglalták vagy lebombázták. Oda is hetente kétszer-háromszor kimentem, és kérdezősködtem, hogy nem tudnak-e valamit. De senki nem tudott semmit.

A háború után nagyanyámmal laktam a Bécsi utcában, úgyhogy a Deák téri evangélikus iskolába iratkoztam be, az gyalog öt perc volt tőlünk. Simán fölvettek mint ott lakót. Itt fejeztem be azt a három hónapot, ami az érettségi előtt még volt.

Felsőbb iskolába nem jártam. Nem is volt mód rá. Szerettem volna művészettörténetet tanulni, de nagyanyám a házbérekből élt, és az a nullával lett egyenlő az inflációban. Úgyhogy mindig valamit el kellett adni. Na most három felnőtt unokát eltartani, etetni és valami minimálisat ruházni, hát emellett nem telt egyetemre.

Gyakran sétáltunk a korzón. Ha nem volt különösebb programunk, ha jó idő volt, lementünk. A Bécsi utca 5-től a korzó közel is volt, jó levegő volt. Az ember hol találkozott ismerőssel, hol nem. Mondjuk, akkor beülni való hely nem nagyon volt. Ott lődörögtünk fel-alá.

Volt egy szomszédunk a Bécsi utcában, egy akkor harminc körüli asszony, akivel én nagyon jóban voltam. A férje nem jött haza, és volt egy kislánya. 1946-ban, augusztus huszonegyedikén délután (másnap, hogy huszadikán jött a forint [lásd: a forint bevezetése]) lementünk sétálni a korzóra, és ott jött velünk szemben a férjem, akinek evvel az asszonnyal srégvizaví volt üzlete a Nagymező utcában. Ők jól ismerték egymást, így lettünk bemutatva egymásnak. Szokta mondani, hogy a Duna-parton szedett föl.

1947-ben házasodtunk. Egész egyszerű polgári esküvő volt. Akkor még nem volt így felosztva Budapest, csak tizennégy kerület volt. A szűk belváros volt az ötödik kerület [A belváros a negyedik kerület volt, a mai külső kerületek nagy része pedig nem tartozott még a fővároshoz. – A szerk.]. Az elöljáróság – akkor így hívták – a külső Váci utcában volt, és ott az elöljáróság ócska hivatali szobájában volt az esküvő.

A férjem apja, Molnár Zoltán – azelőtt Moskovits, nem tudom, mikor magyarosított – 1914-ben jött föl Pestre. Akkor már Molnárnak hívták. Nagyváradon született, kitanulta a drogista szakmát, és drogériát nyitott a Nagymező utcában. Buchenwaldban halt meg. Az ő üzletét vitte tovább a férjem a háború után..

A férjem például cserkész volt. Egy zsidó cserkészcsapat volt a Toldi, a mai napig összetartanak, és összejárunk velük, háromévenként van egy világtalálkozó. Brazíliából, Ausztráliából jönnek el. Ők sürgetik. Egy itteni szokta szervezni. Ez egy komoly munka, mert összejönnek negyven-ötvenen, és azoknak szállást és komplett programot csinál négy-öt napra. Nemcsak úgy, hogy itt laktok, és akkor csináljatok, amit akartok, hanem bérel egy buszt, ami viszi az egész társaságot ide-oda. Volt olyan, amikor csillagtúrában Pestről mentünk ide-oda. Utoljára Sopronban voltunk, az nagyon jól sikerült. Most állítólag Bécs mellé megyünk. Az egyik, aki marseille-i, minden évben azt mondja, hogy elég volt, most már elég öregek vagyunk, de az amerikaiak presszionálják, hogy akarnak jönni. Ausztráliából is jönnek. Összetartó társaság. Van egy évente kétszer megjelenő újságjuk, ami abból tartja fenn magát, hogy a fiúk adják össze a pénzt rá. Nincs a lapnak ára, hanem időnként mindenki ad ötven dollárt, száz dollárt, ötszáz dollárt, ki mit tud, és akkor, amíg az tart, addig tart, amikor fogytán van a pénz, akkor a szerkesztők körbekalapozzák a világot.

A férjem 1944. június harmincadikán töltötte be a tizennyolcat, és akkor sürgősen behívták munkaszolgálatra Jászberénybe. Ott még lehetett közlekedni egyik csoportból a másikba, és ő olyan csoportba került, ahol ismerősök voltak, akik azon a környéken laktak, ahol az üzletük volt, a Nagymező utcában. Idősebbek voltak nála, ő tizennyolc éves volt, ezek meg jó harmincasok. Egy másik csoportban volt egy cserkésztársa, és az szólt neki, hogy gyere át a mi csoportunkba, ott csupa fiatal van, sokkal jobb. A férjem meg azt mondta, hogy én már itt letettem a cuccomat. Ott maradt, és mint a mellékelt ábra mutatja, ők megmaradtak, az a szerencsétlen fiú a csoportjával együtt pedig beleesett ebbe a bizonyos bori kettes lépcsőbe, akiket agyonlőttek, mert kellett a vagon a németeknek. Csupa tizennyolc-húsz éves fiút legépfegyvereztek [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók második csoportja, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. Innen – további gyilkosságok mellett – Bajára, majd onnan Szentkirályszabadjára vitték őket, ahonnan zömmel Buchenwaldba és Flossenburgba deportálták a még életben maradottakat. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.)]. Nekem is voltak Újpestről ismerőseim közöttük. A férjem Máramarosra került. Vasutat építettek. A Horthy-proklamáció után húsz-harmincad magával lelépett. Összeszedtek egy csomó kézigránátos ládát, és a munkáról nem mentek be a körletbe, hanem fölmentek a hegyekbe. Úgy gondolták, ha rájuk akadnak, legalább nem adják magukat olcsón. Két vagy három napig ott voltak fönn az erdőben, szakadó finom őszi esőben. Egyszer úgy ment el mellettük egy csendőrjárőr, hogy hallották a beszélgetést, de megúszták. Ahogy szabadult fel az ország, úgy jött föl a szabad területen. Először Debrecenbe ment, onnan lement Szegedre, onnan próbált hazafelé kerülni. Azt hiszem, Kecskeméten is volt. Amikor már hallotta, hogy Pest fölszabadult, akkor elindult Pest felé. Cegléden fölszállt egy tehervonat fékezőfülkéjébe, ahol bokáig ért a hó. Ő nyáron vonult be, télikabát nem volt nála, szerzett valahol egy tetves rendőrzubbonyt, és abban jött. Ceglédről Bugyiig jött a vonattal, és Bugyiból gyalog jött Pestre. Hozott magával egy hátizsák élelmet. Nem tudta, hogy ki van itthon, ki nem. Az apja nővére meg annak a fia volt meg. Akkor megnézte, hogy mi van a drogéria körül. Hát ott rengeteg szemét volt, mert betörtek, kifosztották, meg találatot kapott. Kitett a bolt elé a járdára két hokedlit, arra egy deszkalapot, és ami áru maradt, meg amit tudott szerezni, avval kezdett. Aztán ahogy tudta, úgy hozta rendbe az üzletet. Amikor mi megismerkedtünk, már egy normális üzlete volt.

A nagyböjtöt [Minden bizonnyal a Jom Kipurról van szó. – A szerk.] a háború után nagyon sokáig tartottam a férjemmel. Nem annyira vallási okokból, inkább emlékezésül. A férjemnek drogériája volt, és aznap zárva tartottunk. De eléggé profán módon azért elmászkáltunk ide-oda, meg vásároltunk olyanokat, amire máskor nem értünk rá. Nem voltunk túlzottan áthatva az ünnep hangulatától, csak tényleg, a szüleinkre való emlékezés. Aztán egyszer nem vettük észre, hogy hosszúnap van, ettünk, és akkor azt mondtuk, hogy nem csináljuk tovább.

1947-ben, amikor férjhez mentem, szereztünk egy lakást az ötödik kerületi Zoltán utcában. Ez egy első emeleti kétszobás udvari összkomfortos lakás volt, amivel igen boldogok voltunk. Ezt úgy sikerült szerezni, hogy adódott egy asszony, aki ott lakott a nagynénjével. Az asszony férjhez ment, akkor olyan negyven körül volt ez a nő, a férjnek volt egy lakása, a néni meg bement egy szeretetotthonba. Így megürült a lakás, különböző cseremanipulációkkal szereztük meg. Már akkor is pénzt kellett adni az ilyenért. Tanácsi lakásnak számított, amihez kiutalás kellett, amit úgy kaptunk meg, hogy amikor a férjem fölment az elöljáróságra, akkor még nem tanácsnak hívták 1947-ben, de lakásgazdálkodás az volt a háborús károk miatt, és ment föl a lakásosztályra ezt intézni, összefutott egy régi ismerőssel, aki aztán segített neki elintézni, hogy megkapjuk. Kiutalták kettőnknek a lakást. Nem volt túl nagy, az egész talán hatvan négyzetméter, de két szoba volt.

1949 decemberéig laktunk ott, mert az ÁVO igénybe vette azt a házat. Akkor költöztünk az Orsó utcába, ami nem messze van innen. Az egy kétszobás lakás volt, de garzon konyhával. Később átépítettük, hogy a garzonkonyhából, a spejzból és az előszobából csináltunk konyhát. Fürdőszoba, vécé volt. A házban volt egy alagsor, ott volt a házmesterlakás és egy egyszobás lakás, volt egy magasföldszint, és volt egy első emelet. Mi itt laktunk.

1948-ban született Gyuri, és amikor egy éves volt, körülbelül 1949 nyarán, akkor államosítottak [lásd: államosítás Magyarországon]. Már ugye a Rákosi idő [lásd: Rákosi-korszak] volt, és nagyobb cégeket, gyárakat, bankokat, áruházakat korábban is államosítottak. Addigra megalakult a Háztartási Bolt Vállalat meg az Illatszerbolt Vállalat [Aztán majd 1965-ben összevonták a kettőt. – A szerk.]. Ez minket annyiban érintett, hogy fölajánlottuk az üzletünket a háztartási boltnak, áru nélkül. Csak a helyiséget meg a berendezést. Ezért mind a kettőnknek adtak állást. Falnak nem mentünk tőle. Én pénztáros voltam hatszáz forintért, ami akkor sem volt sok pénz. Ő meg eladó volt, és hétszáz forintot kapott. De akkor fontos volt, hogy az embernek állása legyen. Ne a magánszektorban legyen, hanem állásban legyen. Nagymező utca 25. A helyiség most is megvan. Volt ott szabóság meg mindenféle. Rég jártam arra.

Én nem féltem, hogy elvisznek [lásd: kitelepítések Magyarországon]. A családom nagy része félt. Volt, akit el is vittek. A  nagynénémet férjestől, gyerekestől valahova a Hajdúságba vitték [Az apai nagynéniről, Freud Adolf nagykereskedő feleségéről és családjáról van szó. – A szerk.]. Én nem jártam ott. Viktor bácsi a szanatóriumával nem is tudom, hogy úszta meg. Lehet, hogy már a koron túl volt, és azért nem vitték el. Pedig a veje annak a szanatóriumnak volt az egyik igazgatója. De az 1919-es forradalomban jóban volt a Szakasitscsal. Egy cellában ültek. És amikor megkapta a papírt, hogy éjjel, nem tudom, hány órakor jönnek érte, akkor fölhívta a Szakasitsot, és az elintézte, hogy ne vigyék el.

A kettőnk fizetése soha nem volt elég a megélhetésre. Ott volt a két gyerek, és az anyósom is velünk volt. Mindig árultunk mellette. A férjem főzött krémet, arckrémet, csinált kölnit, és jártuk a körutat, ahol ki volt írva, hogy kozmetikus, oda fölmentünk az utcáról. Hol vettek, hol nem vettek.

Mikor a lányom született, éppen nem lehetett gumibugyit kapni. A férjem akkor még az illatszerboltnál volt, hozott nejlonpelenkát, és abból varrtam bugyit. Nem volt túl jó, de az volt. Ahogy kiszabtuk a bugyit, ugye van itt egy hajlata, és az a darab megmaradt. Világ életemben utáltam még használható dolgokat kidobni. Addig törtem a fejemet, amíg ezekből a fecnikből erszényeket varrtam. Úgy, hogy tettünk alá mintás textilt meg alá valami vízhatlan anyagot, ez össze lett steppelve, egy kis cipzár bele és kész. A férjem járta az illatszerboltokat, és a volt kollégáknak eladta. Meg én is jártam. De pénzt nem tudtak adni az állami üzletek, hanem csereárut. Szappant, mosóport, és akkor azt eladtuk az ismeretségi körben.

Elég sokáig voltunk a háztartási bolt, illatszerboltnál, de 1954 nyarán, amikor kaptunk egy szakszervezeti beutalót [lásd: SZOT-beutaló], akkor én már nem a háztartási boltnál voltam, hanem az ÉPFU  [Építőanyag Fuvarozási Vállalat] nevezetű teherfuvarozási vállalatnál. Tisztviselő voltam, menetleveleket kezeltem. A munkahelyi íróasztalom tele volt arckrémmel, kölnivel és az unokahúgom által festett – nagyon jó kézügyessége volt – kendőkkel meg zsebkendőkkel, Ezeket árultam a sofőröknek, akiknek én írtam a menetlevelét.

Nagy Imre volt a miniszterelnök, amikor kijött egy rendelet, hogy kilencven ágazatra adnak ki szabad iparengedélyt. Ez azt jelenti, hogy nem kell hozzá vizsga. Tehát nem kell péknek vagy hentesnek lenni, nem kell szakvizsga, hanem kilencvenféle szabad iparra adnak ki engedélyt. Ebben benne volt a műanyag-feldolgozás [Nagy Imre miniszterelnöksége idején nagymértékben megkönnyítették a kisiparosok ipargyakorlását. Az iparigazolvány kiadásának feltétele a lakossági szükségletek kielégítése volt, de a működést korlátozó rendelkezések továbbra is szigorúak voltak (3 alkalmazottnál többet nem alkalmazhatott a kisiparos, munkaközösséget nem alakíthattak stb.). Ennek ellenére gyorsan nőtt a magánkisiparosok száma: az 1953. évi 47 ezres mélypontról 1954-re 83 ezerre, 1955-re közel 105 ezerre nőtt az ipari, építőipari és szolgáltatóipari kisiparosok száma (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945–1985, KJK, Budapest, 1985). – A szerk.]. Akkor már vásárolt volna tőlünk az illatszerbolt, mert lévén, hogy évekig ott voltunk, sok ismerős volt. De számlát kellett volna adni. Nekünk meg nem volt számlázási lehetőségünk. Létezett az úgynevezett háziipar, azok tudtak számlát adni. Mindenkinek szóltunk, hogyha tud valakit, akinek van valamilyen ipara, akkor megfizetjük az adót, csak adjon számlát. A nagynéném járt egy eszpresszóba az Andrássy úton, ahol a vezetőnő azt mondta, hogy neki van egy szabad ipara. Kezdett hálókat csinálni, ilyen bevásárlóhálókat. Összehozott bennünket, hogy esetleg mi áruljuk az ő holmiját, ő árulja a mi holminkat, és ő tud számlát adni. Kisült, hogy ő is keres valakit, aki tud számlát adni, ez csak duma volt. Úgyhogy aztán így kerültünk bele tulajdonképpen a műanyagszakmába, hogy árultuk a barátnőnknek a hálóit.

Amikor kijött ez a rendelet, hogy adnak iparengedélyt, akkor rohantunk, hogy kiváltunk műanyagra iparengedélyt. Csak azt nem tudtuk, hogy néz ki a gép, hogy néz ki az anyag, mit kell vele csinálni. Semmit nem tudtunk. Akkor ennek az asszonynak a férje, aki a hálókat csinálta, azt mondta, hogy neki van egy barátja, aki mindent tud, és majd mindent megtanít. A gyárban, ahol dolgozott, fusiban [lásd: fusizás] megcsinálta a gép állványát. Találtunk egy lakatost, aki megcsinálta a hengert. Az ócskapiacon vettünk egy sebváltót meg egy motort, az egész be lett szerelve. Ezt úgy hívták, hogy extruder. Elektromos fűtése volt. Nejlonfonalat csináltunk, amiből aztán necceltük a hálót. Kínkeservesen megtanultuk, és csináltuk a nejlonhálót, és volt rá vevő. Kis szatyor, neccelve volt, ilyen lyukacsos. Túl sokat nem lehetett beletenni, de olyan öt-hat kilót elbírt. Vagy a saját anyagából volt fonva a füle, vagy kemény műanyag füle volt. Így is, úgy is csináltuk. Akik megvették a fonalat, fölneccelték, eladták trafikoknak. Akkor rengetegen jártak át Csehszlovákiába, és ez ott nagyon kedvelt volt. Volt, aki ötven-száz szatyorral átment Cseszkóba, és hozott golyóstollat meg mit tudom én, mit. Ami ott volt, itt meg nem volt. Mindenki keresett rajta egy kicsit. Volt egy sportoló, aki később olimpiai bajnok lett, annak a mamája is neccelt, és amikor a fia ment ki külföldre, versenyre, vitt magával ötven hálót. Szóval ez így ment.

A műhely először a Lotz Károly utcában volt, egy garázsban. Könnyű volt szerezni, mert akkor üresen álltak a garázsok, és a tanács örült, hogy pénzt kap érte. Aztán a Küküllő utcában. Azért is maradtunk az Orsó utcai lakásban, mert amikor ipart váltottunk, ezen a környéken kerestünk helyiséget. 1965-ig laktunk ott, és akkor jöttünk ide, a Pasaréti útra. Ez öröklakás volt, ezt megvettük. De itt volt lakó, úgyhogy cserével volt beköltözhető. Pór Bertalan lakott itt eredetileg. Úgy szokták mondani, hogy a kommunisták között a legjobb festő, és a festők közt a legjobb kommunista. Hát ilyen modern, félig absztrakt, nekem nem tetsző képeket csinált [Pór Bertalan (1880–1964) – festő. A Tanácsköztársaság alatt a Művészeti Direktórium festőszakosztályának vezetője, ekkor készült két hatalmas toborzó plakátja, a Világ Proletárjai Egyesüljetek! és a Feleségetekért és gyermekeitekért. A Tanácsköztársaság bukása után Szlovákiába emigrált, 1938-ban Párizsba költözött. 1948-ban hazatért, és a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. – A szerk.]. Amikor 1964-ben Pór Bertalan meghalt, mi költöztünk ide. Mire a formaságok el lettek intézve, körülbelül egy év telt bele. Úgyhogy mi 1965 júniusában jöttünk ide a férjemmel és a két gyerekkel.

Az iparban a gyerekek is segítettek. Nem voltak túl boldogok tőle, de mikor már olyan tizenévesek voltak, akkor igen. Főleg szünidőben. Tanulmányi időben nem annyira, de nyári szünetben mehettek strandra, mehettek nyaralni is, minden évben, de vagy délelőtt, vagy délután be kellett jönni. Szállítani kellett, vagy valamit segíteni. Például a férjem hétvégeken járt vidéki piacokra, és az árut kellett csomagolni. Mindig pénteken ment vagy csütörtökön. Előző délután tele volt a lakás áruval, mert itthon csomagoltuk. Közben lehetett tévét nézni. Itthon szereltük össze az öveket, tettük föl a csatot rá, meg zacskóztuk. Kellett hogy segítsenek.

Volt alkalmazottunk is, eleinte csak egy. Amikor a fiam belépett, akkor ő volt a második. Ő intézte a műszaki ügyeket, a gépeket. A kinti emberekkel ő foglalkozott. Adta ki a munkát, ellenőrizte, bevette. Aztán lett még egy alkalmazott. Akkor kötve volt, hogy három alkalmazott lehetett, több nem. A lányom is bejött a cégbe, de ő nem volt bejelentve, mert nem lehetett. Ő az adminisztrációs dolgokat csinálta. Meg hát eladott, ha kellett, akkor kiszolgált. Csak amikor már odáig jutottunk, hogy a fiam önálló ipart váltott ki, és tőlünk kilépett, akkor lehetett a lányomat bejelenteni. Aztán később ő is önálló ipart váltott ki. Aztán csináltunk többféle szatyrot meg gyerekjátékot meg öveket, és 1975-76 körül átálltunk az autóalkatrészekre.

A váltásnak az oka az volt, hogy a fiam nejlonzacskót árult. Járt mindenféle üzletbe. Ami előtt elment, bement, hogy kell-e zacskó. Megvoltak az állandó vevői, és egy autóalkatrész-kereskedésben, ahol főleg Moszkvicsokkal foglalkoztak, szóltak neki, hogy „Maguk műanyagosok. Aki a burákat csinálja, az visszaadja az ipart, nem akarják-e átvenni?”. Akkor át akartuk venni. A kettőt együtt nem lehetett csinálni, úgyhogy a régi dolgot fölszámoltuk. Nagyon jókor, mert éppen kiment a divatból. A hetvenes évek második felében már valamivel jobb volt az áruellátás, és azokat a bóvlikat, amiket mi csináltunk, már nem nagyon vették. Főleg az orosz katonák vették meg a csehek meg a lengyelek, belföldi kevésbé. De azért megéltünk belőle.

Az elődeink tíz- vagy tizenkétféle burát csináltak. Mi továbbfejlesztettük, másokat is vettünk hozzá: indexlámpát, első és hátsó indexet. Ezek műanyagból voltak. Ma üvegből vannak vagy egészen más műanyagból. Mi főleg a keleti kocsikhoz gyártottunk, Trabant, Wartburg, Skoda, Lada. A Moszkvics kiment a divatból. Zaporozsec is volt. De hát a Trabant, Wartburg, Lada az ment végig. Az ipar az én nevemen volt. Ugyanis a férjem akkor a Kőbányai Gyógyszeráru Gyárban dolgozott. Raktáros volt a Kőbányai Gyógyszerben, és neki sokkal jobb fizetése volt. Nekem volt kilencszáz forintom, neki kétezer-ötszáz. Azt mondtuk, ha nem válik be az ipar, a kilencszáz forintos adminisztrációs állást megtalálom. De ő nem tud elhelyezkedni még egyszer két és félezerért. Úgyhogy én váltottam ki az ipart, és ő még egy évig maradt a gyárban. Csak aztán át akarták minősíteni, sokkal lejjebb ment volna a fizetése, és akkor kilépett. Amikor már ketten csináltuk, akkor sokkal könnyebb volt. Anyagot beszerezni, szállítani, meg még valamit gyártani is. Amíg a gyerekek kicsik voltak, és volt a háztartás, egy kicsit nehezen ment. Szabadidőmben mentem le a műhelybe, mert egyéb dolgok elfoglaltak. Akkor tudtunk már komolyabban dolgozni, amikor a férjem is csatlakozott.

1975. novemberben kezdtünk, és ő egy évvel később kapcsolódott be. Csak az volt a baj, hogy nem lehetett bejelenteni. Azt írták be a személyijébe, hogy közreműködő családtag. Felesége iparában közreműködő családtag, de SZTK-t nem lehetett utána fizetni. Csak nagyon sok évvel később, valamikor az 1980-as években lehetett bejelenteni. Úgyhogy neki nagyon pici a nyugdíja. Hát én sem megyek a falnak a nyugdíjamtól, pedig a legmagasabbat fizettem mindig, amíg az enyém volt az ipar, 1987-ig. Hivatalosan 1987 decemberében mentem nyugdíjba. Azért még csináltuk, mert a gyerekek kiváltották az ipart, és 1987-ben Budakeszin nyitottak egy üzemet. 2004. június végén hagytuk abba, mert kifogytak az autók, nem volt forgalom. Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején kint, a budakeszi üzemben húsz és harminc között volt a létszám. Most, amikor bezártunk, hárman vagy négyen voltak, és bent egy alkalmazott. Szóval lefogytunk. Aki elment, a helyett már nem vettünk fel másikat. Volt, akit elküldtünk, és a végén a négy alkalmazottnak kifizettük a végkielégítést.

1956-ban gondoltunk kivándorlásra, ki nem gondolt. De amikor elkezdtünk rajta gondolkozni, akkor a lányom skarlátos lett, és ez ugye elvágta a dolgokat. Aki azt mondja, hogy nem jutott az eszébe, az hazudik. Mindenkinek eszébe jutott. De itt maradtunk. Nem is bánom.

Amikor lazítottak az utazáson [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél], akkor Kádárnak volt egyszer egy beszéde, és azt mondta, hogy mindenki, aki külföldre megy, legyen egy kicsit Magyarország követe. Nem azért, mert a Kádár mondta, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy a saját fészkébe az ember ne piszkítson, és ha idegeneknek mesél róla, akkor lehetőleg a jót mondja, ne a rosszat. Mert azért voltak akkor jó dolgok is, nem csak rosszak. Hát nem beszélve arról, hogy a mai értelmiségnek egy igen nagy százaléka soha nem került volna értelmiségi szintre, és nem tanulhatott volna tovább, ha nem tágítják ki annyira a tanulási lehetőségeket. Viszont nagyon nagy bűne volt annak a korszaknak, hogy mindent Pestre vontak össze. Csak Pesten volt ipar, kiürült a vidék.

Az iskola az előző lakásomtól száz méterre volt. Úgyhogy nagyon kedvező volt, négyszáz méterrel arrébb volt egy óvoda, oda járt mind a kettő. Utána a fiam a József Attilában érettségizett, a lányom meg az Ady Endrében. A fiam utána autóvillamosság-szerelést tanult, mert nem volt jobb. Utált tanulni, az autók viszont nagyon érdekelték, úgy gondoltuk, hogy ez menni fog, de nem ment. Levizsgázott, megvan a mestervizsgája is, de rettenetesen utálta.

A lányom többszöri próbálkozás után bejutott a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, és azt elvégezte. Utána állásba ment egypár évig. Volt egy nagyon jó helye, ahol nagyon szeretett lenni, de azt megszüntették, áthelyezték, és ezen a munkahelyén nagyon nem szerette a társaságot. Mondtuk, hogy jöjjön be a céghez. Nálunk úgyis minden kézre szükség volt. 1987 óta az ő nevükön volt a cég. Utána, az 1990-es években káeftévé alakultak, de hogy hányban, azt pontosan nem tudom.

Azért mindig volt időnk a gyerekeinkre. Mikor délután hazajöttünk. Sőt, a fiam rossz tanuló volt, úgyhogy nagyon sokat korrepetáltuk. Volt mellette tanár is, de mi is foglalkoztunk vele. Mindenkinek megvolt a maga tantárgya, amiben foglalkozott vele. Aztán ott voltak a szombatok és vasárnapok, amikor jártunk kirándulni, közös programok voltak. Amikor nagyobbak voltak, akkor nyári szünetben bejöttek segíteni.

Nálunk a származás nem volt téma. A fiamnak májgyulladása volt nyolcéves korában. Bekerült a kettes gyerekklinikára, a Bókay utcába. Akkor nagyon sok ilyen májgyulladás volt, fiúkat és lányokat, ilyen kicsiket, egy szobába raktak. Az egyik kislány azt mondta neki: „Te olyan zsidós vagy.” Ő meg nem tudta, hogy az mi. Akkor megkérdezte, és elmagyaráztuk. A gyerekek mindent tudnak a [sorsunkról]. Azokról a rokonokról is, akiket ők már nem ismerhettek. Csak az apai nagyanyjukat ismerték. A férjem apja Buchenwaldban halt meg. A bátyját Sopron mellett, Hidegségnél lőtték agyon [Hidegség is beletartozott abba a Pozsonytól Kőszegig húzódó, ún. Niederdonau erődvonalba – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Siegendorf /Cinfalva/, Donnerskirchen /Fehéregyháza/ –, ahol több tízezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől, és ahol sok ezer munkaszolgálatos pusztult el. – A szerk.]. Az én szüleimet Auschwitzba vitték.

Én zsinagógába nem vittem el a gyerekeket. Tulajdonképpen a 1967-es háborúnál [lásd: hatnapos háború] ébredtek öntudatra, főleg a fiam. Akkor nagyon nagy zsidók lettek. Szóval nem annyira vallásilag, mint inkább, hogy Izrael mellett ki kell állni. Mondjuk, ez érzésekben nálunk is ugyanígy volt, csak nem csapódott le abban, hogy templomba járjak. Mi is figyeltük a híreket, meg néztük a térképen, hogy ki hol van. Meg drukkoltunk nekik. Ez természetes.

Ők mind a ketten eljárnak a nagyünnepeken, én nem megyek, mert ezek a nagyünnepi, templomi összejövetelek nem annyira a vallással vannak kapcsolatban, inkább társadalmi események.

A férjemmel együtt nem nyaraltunk, mert amikor [a gyerekek] kicsik voltak, akkor nem volt erre pénzünk. Akkor voltunk egyszer együtt Siófokon, amikor Gyuri másfél, két éves volt, Jutka még nem volt. De az nagyon gyatra volt. Aztán nem volt pénzünk rá. De olyan helyen laktunk [az Orsó utcai lakásról van szó], hogy nem is volt erre szükség. Nagy kert volt, hét gyerek volt a házban. A fél utca odajárt a mi kertünkbe, olyan volt, mint egy óvoda, napközi, akkor ott volt homokozó, gyümölcsfák. Istenien érezték magukat a kertben. Reggel lementek, csak enni jöttek föl, nagyjából. Aztán később, amikor már nagyobbak voltak, akkor kiadtuk őket ilyen nyaraltató helyre. Miután semmivel kezdtünk, az én karkötőm ment a zaciba. Abból vettük a gépet. Nem lehetett a nyáron, a főszezonban elmenni, hanem akkor dolgozni kellett. Mi nagyon sokáig úgy mentünk egy-egy hétre, hogy külön ment a férjem és külön én, mert a műhelyt nem lehetett becsukva tartani.

Az első emlékezetes utunk 1957-ben volt, Prágába. Akkor lehetett menni. Az újságban írták, hogy az IBUSZ szervez prágai utazást. Kilenckor nyitott az IBUSZ-iroda, a férjem odaállt reggel hétkor sorba, hogy bejusson. Egymást váltva utaztunk. Az egy külön regény volt. Mert ő megjött a Keletibe, én indultam a Nyugatiból. Taxival rohant át, és már mozgott a vonatom, mire odaért, és megadta az utasításokat, hogy hova kell mennem, és mit kell csinálnom. Rohant a vonat mellett és úgy ordította föl, hogy van egy levél a portásnál. Mert ugyanabban a szállodában laktunk. Később is külön mentünk. Nagyjából ugyanazokra az utakra mentünk, de nem együtt.

Balatonlellén volt egy nagy, háromemeletes, hetvenlakásos társasház, abban, 1972-ben vettük egy másfél szobás lakást. Aztán kinőttük, mert a lányom is férjhez ment, és már férjestül nem fértek el. Akkor Csopakon megvettük egy négyes sorház egyik részét, amiben két hálószoba és egy nappali van. Az ma is megvan.

Az első autót 1958-ban vettük, egy Tátra 57-es fakarosszériájú autó volt [lásd: személygépkocsik Magyarországon 1945 után]. Ha belement egy kátyúba, akkor kinyílt az ajtaja, úgyhogy egy spárga volt rendszeresítve. Utána kéz alatt használt autók voltak sokáig, három Skoda, aztán egy Volga, amit már újonnan vettünk. 1970-ben vettünk egy Renault 16-ost kéz alatt, majdnem új volt. Aztán valahogy Renault 16-os jött be a Merkúron keresztül is, és akkor vettünk úgy is. Nekem nincs jogosítványom. Nem akartam vezetni, mert a férjem szerelőjének a felesége halálosan gázolt, és leültették egy évre. És akkor azt mondtam, hogy nekem nincs időm erre. Az én életem annyira szorosan a műhelyhez volt kötve, én reggel bementem, este hazajöttem. Ha valahova el kellett mennem, elvitt az autóbusz vagy a férjem, később valamelyik gyerekem. Ha nagyon siettem, elvitt egy taxi. Nem hiányzott az életemből. Keveset jártam be a városba. Hét végén a férjemmel együtt mentünk, vagy ha elmentünk este valahova, akkor vele mentem.

Sokáig volt operabérletünk, sokáig volt a Madáchba bérletünk, amíg a Madách föl nem mondta a bérleteket. Sokat jártunk moziba, színházba, baráti körrel. Nyilvános helyekre, szórakozóhelyekre nemigen. Néha színház után beültünk még egy kávéra, de hogy vacsorára, az nem volt szokás. A barátainkkal általában egymásnál jöttünk össze.

Karácsonyt mindig tartottunk. A szüleim is tartották, gyerekkoromban mindig volt karácsonyfánk. Úgyhogy az én gyerekeimnek is volt. Mai napig összejövünk karácsonykor. Hol nálunk, hol a lányomnál, mikor hogy.

Mindenki zsidó temetőben van [eltemetve]. Mondjuk, ez magától értetődő is volt, független a vallástól, mert még a dédapám halálakor a fiai építettek egy kriptát [Rákos]Keresztúron, és abban még nekünk is van helyünk. Meg is mondtuk a gyerekeinknek, hogy oda akarunk kerülni.

A nagymamám, az nem a kriptában van, mert amikor a nagyapám meghalt, akkor ő egy dupla sírhelyet vett, ahová a nagyapámat tették, és ő is úgy akarta, hogy oda kerüljön. A nagynéném is ott van. Az ő kifejezett kívánságára, odakerült, nagymama mellé. A szüleimnek csak a neve van ráírva a nagymama sírkövére, miután nem jöttek haza.

Egyházi temetések voltak. De nem tetszik, hogy ezt nagyon sokan üzletszerűen művelik. Nem a vallásra vagyok dühös, de hát amikor egy temetés attól függ, hogy mennyit adott a rabbinak, mennyit adott a kántornak! Mikor gyülekezik a gyászoló nép a temetőben, még kint az előtérben, és akkor beterelik, hogy itt van a rabbi úr, meg itt van a kántor úr… Mikor a nagyanyámat temették, a férjem meg az unokabátyám bementek dellázni [pesti szleng = fizetni] a rabbinak, a kántornak. Akkor odajött egy pasas, hogy ő imádkozott a mosdatásnál, odajött egy asszony, hogy ő mosdatta, akkor a sírásóknak a vezetője, akkor még nem tudom, hogy kicsoda. Tudom, hogy a férjemnél már nem volt elég tízforintos, mert akkor még annyi volt a baksis, és kölcsön kellett kérni, mert már majdnem kint voltunk a kapunál, amikor odarohant egy asszony. Szegény nagyanyám kis hálókabátját hozta, hogy ezt ő vette le róla. Azt hittem, belerúgok. Szóval, üzlet az egész. Semmi áhítat, semmi vallás, semmi nincs benne.

A fiam elég sokáig járt a leendő feleségével. Úgyhogy nem volt újdonság, tudtunk róla. Szerettük, a szüleivel is jóban voltunk. Semmi kifogásunk nem volt, úgyhogy tudtuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik [a gyerekek elköltözése]. Nagyon rossz volt, amikor eggyel kevesebben lettünk. A legrosszabb az volt, amikor a lányom ment férjhez. Amikor hirtelen nem lett gyerek a háznál. Akkor nagyon sokáig reggel telefőztem a kávéfőzőt. De hát azt, hogy egy lány férjhez megy, előbb-utóbb tudomásul kell venni az embernek. 

Mind a ketten Pesten élnek, és egyébként nem akartak disszidálni soha, nagyon jól érzik itt magukat. Nekem nagyon rossz érzés lett volna, ha kimennének. De hát minden szülő azt mondja, hogy borzasztó volt, amikor a gyereke elment, de úgy gondolta, hogy neki jobb lesz. De hát aztán voltak nagyon disszonáns dolgok, amikor ugye volt egy ismerős család, ahol az egy szem gyerek elment 1956-ban, aztán tíz-egynéhány év múlva kivitette maga után a szüleit. Ez egy intellektuális pasi volt, aki egy egyetemen tanított Kanadában. Aztán kapott az USA déli részén egy olyan ajánlatot, hogy otthagyta, úgyhogy messzebb került a szülőktől, mintha azok itthon maradtak volna. Azok meg már nem tudtak utánamenni, mert elhelyezkedtek ott, és már öregek voltak, és már sehol nem tudtak volna elhelyezkedni. Úgyhogy nagyon falsul ütött ki a dolog. Meg különben is, hallottam, a legtöbb helyen, ahol a szülőket kivitették, nem vált be a dolog.

Nem voltam párttag soha. Most se vagyok párttag. Meggyőződésem van, de nem vagyok párttag. Én baloldali liberális vagyok. Erősen. A rendszerváltásban nagyon sok pozitívum van, és van nagyon sok negatívum. Az én életemben nincs, mert én 1987-ben hivatalosan elmentem nyugdíjba. Az, hogy segítettem a gyerekeimnek, a státuszomon már nem változtatott. Nekem nem volt főnököm sem előtte, sem utána. Úgyhogy nem kellett senkitől sem félnem a politikai meggyőződésem miatt, mert nem függtem senkitől.

Jártunk Izraelben valamikor a 1990-es évek elején. De kiköltözésre nem gondoltunk. Egyrészt nekünk megvolt itt az egzisztenciánk, és jól éreztük magunkat, ez az egyik. A férjem meg azt a klímát nem bírta volna elviselni, nem bírja a meleget. De nem is gondoltunk kivándorlásra. Nem beszélve arról, hogy a férjem jól beszél németül, én picit beszélek angolul, meg egy keveset tanultam franciául, ma már a felét elfelejtettem. De hát a héber annyira idegen, annyira más, hogy felnőtt fejjel egy ilyen nyelvet megtanulni!

Ezt a járadékot kapom, amit mindenki kap, aki üldözött volt. Meg kétszer kaptunk nagyobb összeget. Először a Lendvay utcába kellett menni, mert ott volt a FIDESZ székházzal szemben. Most a Lovag utcában van egy ilyen modern ház, abban vannak. A férjemnek minden évben be kell mennie egyszer jelentkeznie, hogy még él, mert ez a járadék nem örökölhető, úgyhogy csak addig adják.

Hetente találkozom az unokákkal. A fiam meg a kisebbik lánya, azok most is jönnek. A nagyobbik lánya most érthető okokból akadályozva van, ő nem tud jönni hozzám. Én megyek el megnézni őt meg a babát, meg telefonkapcsolat van.

Olvasok, meg a számítógéppel szórakozom. Azért is akartam a számítógépet, hogy az kitöltse az időmet. Internetet használok, méghozzá nemrégen. Többen szórakoznak, unokáim barátai nagyon jót szórakoznak rajta. Levelezek is, nem sokat, mert nincsen sok, akivel [lehetne]. Interneten is szoktam keresgélni ezt, azt, amazt. Sok mindent nem tudok még, nem jártam tanfolyamra, az unokám kegyes, és oktat egy kicsit, akkor valamivel tovább jutok.

A barátainkkal egymás lakására járunk. Van két házaspár, akikkel kéthetente jövünk össze valamelyikünknél. Hol az egyik, hol a másik, ütemszerűen. Van még egy házaspár, akikkel a másik két hétben jövünk össze. Sokkal több nincsen, mert lassan öregek meg kihaltak, úgyhogy szűkül a kör. Van még egy barátunk, aki éppen most vasárnap fog idejönni. Ma már nem sok él a rokonok közül. Van egy unokabátyám, akivel nagyon jóban vagyunk. Van egy unokanővérem, akivel nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Az, hogy a sorsunk alakulása függvénye a származásunknak, az biztos, de én ma nem foglalkozom ezzel. Nem csak én, a családom se. A gyerekeim nagyobb zsidók, mint én voltam.
 

Életrajz

Akinek valaha is igazolásra volt szüksége kárpótlási ügyben, s ezért megfordult a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága irodájában, nem kerülhette el a személyes találkozást a kis növésű, sűrű, göndör, ősz hajú Kató nénivel. Ő az, aki a szervezet alakulásától aktív tagja, később alelnöke is volt a NÜB-nek. Élete fő feladataként vállalta – még akkor is, amikor állásban volt –, hogy minél több emberrel megismerteti azokat a borzalmakat, amiket a deportáltak átéltek. Munkatársaival táboronként elkészítette a névsorokat, kapcsolatot keresett a túlélőkkel, részt vett a nemzetközi szervezetek munkájában. 1947-ben írt visszaemlékezése magyarul és németül is megjelent, cikkeit újságok közölték. Családot nem alapított, de nem érezte magát soha magányosnak. Fontos feladatai közben sok barátra lelt itthon és külföldön. Beszélgetésünkkor otthonában fogadott, de időközben – meggyengült egészségi állapota miatt – beköltözött a zsidó Szeretetotthonba.

Nagyszüleim közül csak az anyai nagyanyámat [Schütz Sarolta] ismertem. Három éves voltam, amikor 1922-ben meghalt. Ő foglalkozott velem és a nővéremmel, németül beszélt hozzánk, de mi inkább magyarul beszéltünk vele. Nagyanyám Morvaországból származott. Nagyon okos asszony volt, nagyon művelt. Az anyanyelve tulajdonképpen német volt, de szépen megtanult magyarul. Ő volt nagyapám második felesége. Nagyapám, amikor a harmadik gyereke született, megözvegyült, s utána úgy érezte, hogy kell anya, aki neveli a kislányokat. 1887-ben megnősült újra, és akkor született az én anyám, Ella. Nagyapám – Herzfeld Dezső – fakereskedő volt, Martonvásáron [Fejér vm.] élt, 1918-ban halt meg [Martonvásár – nagyközség volt Fejér vm.-ben, 1891-ben 2100, 1910-ben 2600, 1920-ban 2800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Van egy szép olajfestményem róla, ami körülbelül 1915-ben készült. Nagyanyám tanítónőképzőt végzett, igen képzett volt, a német irodalmat nagyon jól ismerte. És hát így is nevelte a lányokat. Nemcsak az anyámat, hanem a nevelt lányait is. Anyám sokat mesélt a szüleiről, mert nagyon szépen, szép házasságban éltek.

Anyám féltestvéreit nagyon szerettem: Anna nénit, Leonka nénit és Paula nénit.

Az apai nagyszülőkről nem tudok semmit. Apám Marcaliban született 1883-ban, és körülbelül tíz éves volt, amikor meghalt az apja [Marcali – nagyközség volt Somogy vm.-ben, 1891-ben 3700 főnyi lakossal (járási szolgabírói hivatal, van járásbírósága, adóhivatal, kir. közjegyzőség stb.). – A szerk.]. Akkor följöttek Pestre az anyjával, aki már itt halt meg, és apámnak nehéz élete lett. Rokonoknál élt. Azok segítették, de még a nevüket se tudom.

Anyám nagyon művelt volt, nagyon ismerte a német szépirodalmat. Ilyenformán ismerkedett össze apámmal is, aki magyar–német szakos tanár volt. Apámat Geiringer Aladárnak hívták, és már a huszadik század elején, egyetemista korában magyarosított. Hol, hogyan ismerkedtek meg, nem tudom, mert ez nem volt téma. 1912-ben házasodtak össze.

A lakásuknak is megvan a története. A háború előtt, inkább az első világháború alatt volt ez, mert mi már ott születtünk, a Molnár utcában mind a ketten. Apám nem volt katona, mert kis növésű volt. Az Eötvös Reálgimnáziumban tanított. A háztulajdonos fia, aki igen beteges gyerek volt, odajárt az iskolába, sokszor nem tudott bejönni. Akkor a háztulajdonos rábeszélte apámat, hogy jöjjön oda a házba lakni, nem kell fizetnie, hanem foglalkozik a gyerekkel. Így mentek oda. De közben aztán eladták a házat, és fizetnünk kellett. És amikor nem tudtunk fizetni, akkor aztán elköltöztünk a Gyulai Pál utcába, egy negyedik emeleti, lift nélküli másfélszobás lakásba. Négyen. De ez később volt, az 1930-as évek végén.

Nehéz anyagi körülmények között éltünk. Apámat 1919-ben elküldték az állásából, úgyhogy csak magántanítványai voltak. Nem vett részt a Tanácsköztársaság eseményeiben, de az történt, hogy a kollégái, ott az Eötvös Reálban [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák], azt mondták neki, hogy ne menjen most be az iskolába, maradjon otthon, ők sem mennek be, ennek úgyis hamar vége lesz. Apám viszont azt mondta, hogy miért ne mennék. Ő ezt hivatásnak tekintette. És bejárt az iskolába. Aztán Trianon után nagyon sok tanár jött be a megmaradt Magyarországra, és akkor ezzel indokolva, apámat elküldték.
A nővérem, Évi 1916-ban született. Nagyon jó testvérek voltunk. Ő volt a nagylány, és hát éreztette azt, hogy ő az idősebb. Én 1919-ben születtem. Óvodába nem jártunk, otthon voltunk. Akkor még nem volt meg anyám üzlete. Évi jó tanuló volt, nagyon jól tanult, én kevésbé. Elemibe a Cukor utcába jártunk, aztán a gimnáziumba a Váci utcába, a Gizella Királyné Reálgimnáziumba Cukor utcába jártunk [IV., Váci u. 43.], Évi később a Kereskedelmi Akadémiára.
Apám nagyon szigorúan vette azt, hogy németül tudjunk, de nem is csak erre volt szigorú, hanem hogy magyarul hibátlanul, szépen beszéljünk. Ezt én soha nem felejtem el, és még ma is sokszor a hideg ráz, amikor látok hibásan megfogalmazott szövegeket, vagy amikor hibásan beszélnek magyarul, csak nem merek szólni.

Az iskolaévekről nemigen vannak emlékeim. A Molnár utcában laktunk, a Gizella királyné közel volt, azért jártunk oda. Elég antiszemita iskola volt. Éreztették velünk a zsidó voltunkat. Sokkal többet kellett nyújtanunk ahhoz, hogy elismerjenek, úgyhogy én aztán a hatodik osztály után ott is hagytam. Semmi jót nem tudok arról a tantestületről mondani, az egyik matematikatanárt kivéve. Matematikából gyenge voltam. Amikor ötödik gimnazista lettem, akkor bevezették – hogy miért, nem tudom – a gimnáziumban a gyorsírást. És én nagyon jó gyorsíró voltam. Szerettem, voltam versenyeken is. Ezt a matematikatanárom nagyra becsülte. Ma is mondom, az, hogy matematikából nem buktam meg, a gyorsírásnak volt köszönhető.

Az osztály egyharmad része zsidó volt. A Váci utcánál és a környékén elég sok jómódú zsidó család lakott. Nekünk mindig nehéz volt, hiszen tandíjat kellett fizetni. Én mindenképpen pedagógus akartam lenni. Úgyhogy azon is nagyon spekuláltam, kimegyek Izraelbe [Palesztinába], és ott csinálnám, de az is pénzbe került volna. Igazából csak elméletben készültem rá.

Volt egy osztálytársam, Méler Szidi nevezetű. Ugyanolyan idős nővére volt, mint nekem, tehát ők is osztálytársak voltak. Én sose tudtam jól héberül olvasni, és mindig ő súgott nekem. Amikor elvittek bennünket, és a KISOK-pályán összetalálkoztunk, együtt maradtunk. De aztán valahol elválasztottak bennünket, és mikor hazajöttem, akkor mindjárt érdeklődtem a nővérénél, őt megtaláltam, de Szidi, szegény, éhen halt valahol. Egy nagyon-nagyon rendes, okos, jó tanuló lány volt.

Hogy hogyan lett anyámnak a papírüzlete, arra nem emlékszem. 1924-ben lett az üzlet a Hold utca és Kálmán utca sarkán. Elég szép kis bolt volt. Anyám csinálta. Akkor kellett hogy háztartási alkalmazottunk legyen, hiszen nem volt otthon egész nap. A papírüzletet reggel hétkor ki kellett nyitni, mert ahogy a gyerekek mentek az iskolába, akkor vásároltak. Szóval nem lehetett úgy, hogy kilenc vagy tíz órakor nyisson. Nagyon sok munka volt vele. Valaki segítsége is volt. Egy inas? De a komolyabb munkákat azt mind anyám végezte.

Az üzlethez közel, két házzal odébb lakott egy tanár, aki a tanítóképzőben tanított. Apámmal összeismerkedtek. Két tanár hamar összeismerkedik. Abban az időben halt meg a tanítóképzőben az igazgató, aki a magyar–német szakos volt, és akkor ő elintézte, hogy a papámat bevették az iskolába. Igen ám, de ez kis fizetés volt, mert kezdő tanári fizetést kapott. De muszáj volt élni.

A két kereset is kevésre volt elég. Hiszen megvolt a két lány, és nagyon sok minden, ami nem volt. Míg az iskolában az osztálytársak mentek ide-oda szórakozni, szép ruháik voltak, addig mi nagyon kopottan voltunk. Kötelező volt a szoknya, a csíkos blúz meg a fehér blúz, ezek általában – a csíkos nem, de ami fehér – mind a nagynéniktől örökölt darabok voltak. Nagyon sok ilyenben voltam. A nénjeink nagyon sokat segítettek, különösen Anna néni, aki a férje engedélye nélkül is. Úgyhogy nagyon örültem, amikor hatvan év után én tudtam nekik segíteni.

1938-ban az üzlet tönkrement. Ebben az időben költöztünk át a Gyulai Pál utcába. Hát igen, az kellett volna, hogy többet segítsünk otthon, de nem tettük. Anyámra maradt minden. Erre emlékszem. Főzni is kellett meg takarítani, én még valamennyire segítettem. De a nővérem, szegény, nem. Amikor a Kereskedelmi Akadémiába járt, ott már nagyon sokat kellett tanulnia.

A vallási ünnepek közül a szédereste Anna néninél volt. Akkor ott volt az egész család. Én voltam a legfiatalabb gyerek, és nekem kellett mondani a kérdéseket. Nyolcan voltunk unokatestvérek, Anna néninél három, Leonka néninél kettő, Paula néninél egy fiú, és mi ketten lányok. Az más dolog, hogy miután mi voltunk a legkisebb gyerekek, nálunk volt a karácsonyeste. Minden vallás nélkül. Nálunk angyalka hozta a karácsonyfát, szóval Jézuskáról nem volt szó. Soha nem is hallottam róla. Ilyenkor is együtt volt az összes gyerek, és nagyon szépen játszottunk. Ajándék is volt. És miután mi voltunk csak a lányok, hát mi kaptuk a babákat, és babaruhákat nekünk varrtak. Úgyhogy ez egy nagyon fontos része volt a karácsonynak. Mert nagyon babás gyerekek voltunk. Hanuka inkább csak hivatalosan volt, az iskolában, ajándékot esetleg akkor is lehetett kapni.

Más vallási ünnep, pénteki gyertyagyújtás nálunk nem volt. De én böjtöltem. Én voltam az egyetlen a családban. Általában péntek este vacsoráztam, és legalább másnap délig böjtöltem [Az interjúalany családjában nem volt gyakorlat, hogy a lányok és asszonyok otthon délelőtt kidust csinálnak, és reggeliznek és arra emlékszik, hogy délelőtt éhes volt, innen eredhet a félrevezető szóhasználat, a böjt, hiszen szombaton tilos mind az  egyéni, mind pedig a közösségi böjt. Lásd még: szombati étkezések. – A szerk.]. Tudatos volt. Az iskolában szó volt erről, és eljártunk minden péntek délután a Dohány utcai zsinagógába. A szülők nem jártak, mi csak az iskolával mentünk. Szívesen, mert együtt voltunk, eldumáltunk. Tehát nem az imádkozás volt a fő része ennek, hanem jó volt együtt lenni ott. A gimnáziumban nagyon-nagyon rendes hittantanárom volt. Igen jó viszonyban voltunk. Ahogy említettem, héberül sosem tudtam jól olvasni, de a történelmi rész igen érdekelt.

A születésnapokat komolyan vettük. Mindenkinek a születésnapját mindenki komolyan vette. A néniktől mindig kaptunk ajándékot. A nővérem szeptember huszonhetedikén született, és egyszer, arra emlékszem, hogy az anyám úgy sírt nekem, hogy születésnap van, és nem tud semmit venni, még egy tortát sem tud sütni – olyan nehéz körülmények között éltünk.

Itt van egy baba. Mint mondtam, mi mind a ketten nagyon babásak voltunk. A nővéremnek volt két babája, a Piroska és az Ibolya. Nekem három volt, az Aranka, a Rózsika és a Juliska. Sokat játszottunk a „gyerekekkel”, és a szívünkhöz voltak nőve. Mikor már felnőttek voltunk, akkor is nagyon vigyáztunk rájuk, egy szekrényben voltak gondosan elpakolva. 1944-ben, amikor bennünket elvittek, és idegenek jöttek a lakásba lakni, a szekrényeinket kirámolták, főleg az értékesebb dolgokat elvitték. Ezek a babák egy olyan szekrényben voltak, amit nem tudtak kinyitani, és ott megmaradtak. A lakásunk majdnem üres volt, de az összes baba ott maradt, az összes baba. Azóta én vigyáztam rájuk, gondozva voltak. Néhány évvel ezelőtt aztán rokon család gyerekeinek odaadtam a babákat. De mondtam, hogy ezt az egy babát nem adom oda senkinek, mert ez az én testvéremnek a legkedvesebb játéka, legkedvesebb babája volt. Nagyon szépen rendbe hozatták, ott ül a díványon, és naponta megsimogatom. Azóta csak Évának hívom.

A szüleim anyám nővéreivel nagyon jó viszonyban voltak, és összejártak. Sokkal gyengébb viszonyban voltak a férjekkel, mert azok lenéztek minket. Ők jómódú kereskedők voltak. Ha kellett valami, és a feleségük megvett nekünk ezt-azt, akkor abból mindig családi vita volt.

A két nagynénémé volt a Csillaghegyi strand. Anna nénié meg Paula néniéké, de ott a néni nem foglalkozott velem. A strandon nyaraltunk, kevesebbet fizettünk, mint más, de fizetnünk kellett. Ott kaptunk egy szobát. Ennyi. Minden külön komfort nélkül voltak még akkor. A nyaraláshoz nem tartozott még hozzá a fürdőszoba, mint ma. Az egész család kiment, de apám nem szívesen. Nyári szünet volt az iskolában, igen, csak éppen utálta a sógorait. És azok is utálták őt. Mert kifogásolták, hogy egész nyáron nem dolgoznak a tanárok. Mondták ők. Kapják a fizetést, és nem dolgoznak. Ezért nem is mindig voltunk kint. Volt úgy is, hogy Csillaghegyen kibéreltünk egy szobát, nem a strandon, bejárni viszont bejárhattunk.

Később, amikor felnőttek lettünk, jobb lett a viszony a nagybácsikkal, mert már dolgoztunk mi is. Legjobban szerettem az összes unokatestvérem közül Anna néni legidősebb fiát, aki kommunista lett. Elég sok gond volt vele, állása nem volt. A szülők szőrmeüzletében segített valamit. Az ő fia most lett hetven éves, gyerekorvos, őt is nagyon szeretem. Leonka néni még élő fiával is jóban vagyok. És az összes többi családtaggal.

Újságot mindig járattunk. Kispolgárit. „Újság” volt a címe [Az „Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap utóda. „Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Természetesen politizált a család otthon. Házon kívül nem nagyon. De otthon sok szó volt róla – csak baloldali irányban. Párthoz senki nem csatlakozott, csak az unokatestvérem. Hogy párttag volt-e, azt nem tudom, de lélekben és mindenben kommunista.

A gimnáziumot a hatodik osztály után otthagytam. Akkor eljártam egy tanfolyamra, Kisanyák Iskolája volt a neve. A Krisztina körúton volt, és egy évig tartott. Ezt az apám után el tudtam végezni fizetés nélkül. Ide főleg leendő mamák jártak. Tehát arról tanultunk, hogy hogyan kell egészségesen nevelni a gyerekeket.

Volt az anyámnak egy rokona, aki Ego néven lányregényeket írt. Az igazi neve most nem jut az eszembe, Rózsavölgyi volt a vezetékneve [Rózsavölgyi (Rosenthal) Mórné Fried Margit (1881–?) – írónő, a „Pesti Napló” tárcaírója volt, több felnőtteknek szóló, ill. gyermek- és ifjúsági regénye jelent meg a 20. század első évtizedeiben. – A szerk.] Ego hozott be a „Tolnai Világlapjá”-hoz, ő ismerte az Öreget. Már csak úgy hívtuk a Tolnai Simont. Ez 1937-ben, a tanfolyam után volt. Akkor kezdtem el komolyan dolgozni. Gyors- és gépírónő voltam. Gyorsírni jobban tudtam, mint gépelni. Ott sokat kellett gyorsírnom, gépírnom. Volt egy főnökasszony, aki folyton kritizálta a munkámat, de megtanultam dolgozni. Hibátlanul, rendesen gépelni, gyorsírni – ezt tőle tanultam meg.
A „Tolnai Világlapja” egy primitív újság volt. Viszont ez volt az egyetlen magyar nyelvű folyóirat, amit a trianoni országokba beengedtek. Mert annyira primitív volt – de az ott élőknek módjuk volt magyar szöveget magyarul is elolvasni. Tehát ezért. Tolnairól én úgy szoktam beszélni, hogy olyan kapitalista volt, ahogy azt Marx elgondolta. Meg volt róla győződve, hogy akik nála dolgoznak, azokat az embereket ő tartja el, hogy ott mindenki őbelőle él. Nagyon kicsi fizetések voltak. Nem tudom, mit jelent, ha azt mondom, hogy ötven pengő volt a fizetésem [Nyilván havi, nem pedig heti keresetről van szó. Csak néhány korabeli adat az összehasonlíthatóság kedvéért: Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve (XXVI. évfolyam, 1938) szerint 1937-ben egy csirke 1–2 pengőbe, 1 kg marhahús 1,5–3,7 pengőbe, 1 liter fölözött tej 0,8 pengőbe, 1 kg fehér kenyér 0,4 pengőbe került. Egy négytagú munkáscsalád átlagos heti kiadása 63,92 pengő volt. – A szerk.].

Hát kérem szépen, ez egy nagyon felemás hely volt. 1937-től 1944. áprilisig dolgoztam a kiadóhivatalban. De én jól éreztem magam. A Dohány utcában, a zsinagógánál voltunk. Ma is nyomda van ott [Az Egyetemi Nyomda került a helyére, de  az 1990-es évek végén kiköltözött onnan. – A szerk.]. Amikor én odakerültem, az öreg Tolnai már nyolcvan körül volt. Aztán államosították ezt a vállalatot, ugye a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] után muszáj volt államosítani. De megengedték neki, hogy bejárjon. Pici kis irodája volt. Az Úri utcában volt neki lakása, és hát volt vagyona. Ezüstjei, ékszerei voltak. Azokat behozta az irodába, és az asztalossal a parketta alá rejtette el, akinek első dolga volt följelenteni őt. El is vitték, és Mauthausenben agyonverték.

Még csak azt akartam elmondani, hogy 1944-ben, amikor elbúcsúztam a kollégáktól, láttam némelyiknek a szemében a könnyet. Szerettek ott, nem tudom, miért. És mikor hazajöttem és bementem, azt mondták: „Itt az asztalod, itt a széked, nem engedtünk senkit odaülni.” Visszavártak. Igen. De én nem mentem vissza, mert kaptam állást a Hazai Bankban, és ugye a legnagyobb cím volt akkor nekem banktisztviselőnek lenni.

1937-től volt az az időszak, amikor nagyobb gond nélkül éltünk. Már a nővéremnek is volt állása egy gabonafeldolgozó vállalatnál a Zichy Jenő utcában, ahol nagyon rendes főnökei voltak, és nekem is volt. Nekem volt egy második foglalkozásom – a gyöngyfűzés. A fizetést azt teljesen hazaadtam, de amit a gyöngyfűzéssel kerestem, azt nem kellett. Ebből tudtam anyámat kisegíteni, hogyha nem volt pénze a háztartásra, s ebből tudtam gazdálkodni. Akkor nekem ez fontos volt, mert turistáskodtam, turista voltam. Sok-sok gyöngyöt fűztem. A kiadóhivatalnál nagyon sok kispénzű nő dolgozott, és ott mindig akadt vevő, úgyhogy el tudtam adni.

A gyöngyfűzést egész kisgyerekkoromban kezdtem el. Pontosan emlékszem rá. Volt a nővéremnek egy osztálytársa, aki csinálta, és ő tanított először engem, harmadik elemista voltam. Később egyre jobban elsajátítottam. Volt egy tanítóm is. Gyöngyöket kapni akkoriban a Deák Ferenc utcában lehetett, ahol volt egy kisasszony, akihez mindig jártam, és ő odaadott nekem a hétvégén egy mintát, amit aztán hétfőre lemásoltam és visszavittem. Nagyon sok olyan van ezek között, amit így tanultam meg. Lánc meg karkötő meg ruhadísz. Megvan mindenből. El van téve mindenből egy-egy darab. Ezek is abban a szekrényben voltak, amit nem tudtak kinyitni, amiben a babák is voltak. Még a háború után is csináltam, egészen 1950-ig. Nagyon szerettem. A múltkor is valakinek mutattam, egészen odavolt tőle. Mert mindenféle van. És még ma is vannak ruháim gyönggyel díszítve. A rokongyerekeknek pedig megtanítom, hogyan kell gyöngyöt fűzni. Van egy üzlet is, ajánlották, csak még nem jutottam el oda, de el fogok menni, mintafüzetek is vannak, amiből tanulni lehet, és lehet ott gyöngyöket is venni.
A Duna Sportklubba az egyik unokafivérem járt, ő vitt be [A Duna Sport Clubot (DSC) 1922-ben alapította Berend Ottó. Jelentős volt Turista, ill. Asztalitenisz Szakosztálya. – A szerk.]. Minden vasárnap mentünk valahová a turistaegyesülettel. Nagy társaság volt. Akármilyen idő volt, mentünk. Ha rossz idő volt, hideg volt, akkor csak délelőtt, ha jobb idő volt, akkor egész nap. Télen síeltünk a Normafánál. Többnapos kirándulás is volt országon belül. A társaságnak minden héten csütörtökön délután, este volt összejövetele. Nyáron valahol kint, télen pedig egy vendéglőben. Dumáltunk, politizálgatás nem nagyon volt. Ez vegyes társaság volt, nem csak zsidók jártak oda. Szövődtek ott kapcsolatok, több házasság is lett. Nekem is majdnem lett. Jó társaság volt, igen. A háború után újra mentem. Nem sokan maradtunk, ez már nem olyan, már nem ugyanaz volt.
Apám 1940-ben halt meg agyvérzésben, ötvenhét évesen. Amikor a Molnár utcából a Gyulai Pál utcába költöztünk a lift nélküli negyedik emeletre, ott kezdődött a magas vérnyomásával a probléma. Hosszú ideig nagyon rossz állapotban volt, és volt olyan, hogy zavart volt. Mind a két szülőm agyvérzésben halt meg, úgyhogy nekem vigyáznom kell magamra. És már volt nekem is nagyon magas vérnyomásom, úgyhogy állandóan járok orvoshoz, és szedem a gyógyszereket. Rám vigyáznak. Anyám 1955-ben, hatvanhat éves korában halt meg.

1944-ben a családból csak mi laktunk a gettón belül, tehát nekünk megmaradt a lakásunk a Nagydiófa utcában, ahová a Gyulai Pál utcából költöztünk, nem emlékszem már, hogy mikor. Úgyhogy nyugodtan ott maradtunk. Nyugodtan?! Hát nyugodtan nem lehetett. Akkor jöttek hozzánk – először még nem a család, hanem egy idős házaspár jött oda hozzánk lakni. Aztán ők szereztek hamis papírokat, úgyhogy elmentek. És akkor jöttek hozzánk a nénik, a két nénim. Három szobánk volt. Elfértünk. Mindenünk megvolt ott. A házon belül voltak megjegyzések, de aztán többünknek el kellett mennie. Anyámat Gönyűre vitték, majd Győrben volt, a felszabadulás után onnan jött vissza [Gönyű és Győr is a nyugatra indított halálmenetek egyik állomása. Győrben semmiféle speciális gyűjtőhely nem volt, talán kórházba került ott vagy bujkált valahol. – A szerk.]. De nem azonnal. Volt egy asszony a házban, akinek szintén el kellett mennie, de aztán rögtön visszajött, az kiürítette a lakásunkat. A szomszédok elmondták, úgyhogy kénytelen volt a holmikat visszahozni. Mire én hazajöttem, akkor már teljesen rendben volt a lakás, de még a két nénim, Anna és Leonka néni sokáig ott lakott. Nagyon jól megvoltunk velük.

Volt egy, van is egy barátnőm, Svájcban él, ő a Hazai Bank vezérigazgatójának volt a titkárnője. Zsidók voltak, csak éppen letagadták. 1944-ben, amikor már nem tarthattak nem zsidó cselédet, úgy volt, hogy ez a barátnőm megy oda, de aztán őneki szereztek valahol egy biztonságosabb állást, úgyhogy én mentem oda cselcsinek [cselédlánynak]. Szívesen mentem, mert ott jókat főztünk, nem spóroltak rajta. Később szereztek hamis papírokat, és akkor megszűnt ez a helyem. Otthon voltam, akkor már nem dolgoztam semmit. És aztán így került sor az október huszonharmadikára.

Évivel együtt mentünk, együtt gyalogoltunk. 1944. október huszonharmadikára szólt a papírunk a KISOK-pályára. Előző héten, egypár nappal előbb kaptuk meg, de hát már várható volt. Nekem az volt a szerencsém – innét kezdve végig szerencsém volt –, hogy megvolt a lúdtalpbetétem. A nélkül nem lennék itt. Olyan lúdtalpas vagyok, hogy papucsban és mindenben van betétem, és meg tudtam tartani végig. Bakancsban mentem, mert azt hittem, hogy a bakancs a legjobb, ugye, de ott, abban a gyárban, ahol dolgoztunk, a vasreszelék megette a cipőmet. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs talpa. Másik bakancsot nem tudtam szerezni, sajnos, utána olyan cipőkben jártam, amit más eldobott. De a betétet mindenbe betettem. Az megvolt végig.

Először Ravensbrückbe vittek minket, néhány hétig ott voltunk, ami a borzasztó volt. Abban a bizonyos borzalmas zeltben, egy hatalmas nagy katonai sátorban voltunk több százan. Állítólag ötven méter hosszú volt, a szélessége valamivel kevesebb. De nem lehetett sokkal kevesebb. Semmi fekvőhely nem volt benne, ágynemű nem volt, még akkor megvoltak a saját pokrócaink, azt tettük alulra, magunkra. Ez volt, semmi egyéb. Egy darabig a saját ruhánk volt, később kaptuk a csíkost. Vécé nem volt, hanem volt a sátornak az egyik sarkában egypár vödör, ami éjszaka mindig megtelt, és olyan sűrűn feküdtünk, hogy nem lehetett kényelmesen eljutni odáig. Nekem állandóan, éjjel-nappal hasmenésem volt, és egyik éjjel, mire kiértem, telecsináltam a nadrágomat. Másik nem volt. Hiába mentem az SS-nőkhöz, hogy kérek szépen másikat, mert elmondtam, mi történt. „Majd megyünk a blokkba. Majd ott. Itt nincs, majd ott a blokkban, majd ott kap.” Hát nem mentünk a blokkba.

Mindenkinek megvolt a száma, akkor már számunk volt csak. Nevünk nem volt, csak számunk. De nem volt tetoválva, az csak Auschwitzban volt. Volt egy szalag rajtunk, fel kellett varrni, azon volt rajta a szám. 28700-nem tudom, mennyi. Az enyémnek az utolsó száma 8-as volt, Évié 7-es.

Ott ünnepeltük a karácsonyt. A zsidókon kívül politikai foglyok is voltak, nem csak magyarok. Most is élnek még közülünk, akik ott voltak politikai fogolyként. Magyar cigányok is voltak, meg lengyelek. Na ezeket elvitték egy blokkba. Csak mi voltunk még ott a sátorban. Borzalmas volt az az időszak. Ott minden nap egy év volt. Egyszer jöttek, szóltak, hogy másnapra pakoljunk össze. Összepakoltunk, azt hittük, hogy megyünk mi is a blokkba. Aztán mondták, hogy akik munkába mennek, délután mennek. Mi próbáltunk ott maradni, hogy mind a ketten menjünk, de semmi nem sikerült.

Egyszer csak megtudtuk, hogy dolgozni megyünk. Jött egy gyáros, és ő válogatta ki magának az embereket. Amikor tőlem kérdezte a német, hogy „Kanst du arbeiten?”, Tudsz dolgozni? – mondtam, én szívesen dolgozom. Mert hát az volt ugye, hogy aki dolgozik, az jobb körülmények között van. Nehéz munkát nem tudok végezni, de szívesen dolgozom. Én jöttem először sorra, utána az Évi, és őt nem is kérdezték, hanem félreállították. Évi, szegénykém olyan sovány volt, már csupa csont és bőr, valami kendő vagy sapka volt a fején, ami még rosszat is tett, mert az összehúzta a fejét. És ő nem kellett. Kétségbe voltunk esve. De menni kellett, akkor vittek Spandauba [Spandauban, Berlin egyik külvárosában egy hatalmas börtön volt, amely ez idő tájt munkatáborként működött, az ide deportáltak egy, a tábortól néhány kilométerre lévő hadiüzemben dolgoztak. – A szerk.]. Évit soha többé nem láttam.

Ott az első napokban sokkal jobban éreztük magunkat, mert volt egy blokk, egy új barakk priccsekkel, két személyre mindig egy priccs, de elfértünk rajta. Volt takaró mindenkinek, párna nem volt. Azért ott lehetett pihenni. Több barátnőm is volt. Itt barátkoztunk össze. Sajnos, nem voltunk végig együtt, mert kiestek. De akivel először voltam, azzal megállapodtunk, hogy együtt megyünk, egy helyre megyünk. Aztán volt egy egészen fiatal, aki sokat segített nekem. És dolgoztunk minden nap, vagy nappal dolgoztunk tíz órát, vagy éjszaka tizenkettőt, a tizenkettőből volt egy óra pihenő. Az SS-nők nagyon gorombák voltak, kekkek, a férfiakkal kevesebb baj volt. Judenpolizei is volt [Judenpolizei (német) – zsidó foglyokból összeállított rendőrség, felügyelők. – A szerk.]. Azokról jobb nem beszélni. Úgy kiszolgálták a németeket, hogy rosszabbak voltak náluk, közöttük még akadt emberségesebb. Először kaptuk a csíkos ruhát meg egy pulóverszerű valamit, aztán kaptunk egy kabátot is, de nem nagyon jót, mert nem volt különösebben meleg. Amikor a nadrágomat le kellett adni, nem kaptam másikat. Nadrág nélkül voltam abban a téli hidegben. Amikor a blokkba bekerültünk mi is, akkor kaptam egypár nadrágot is. A blokkban tudtunk fűteni, voltak kályhák, és azon lehetett valamit melegíteni, ételt vagy vizet. Volt zuhanyozó is. Ott dolgozni kellett, tehát fönn kellett tartani a munkaképességet. Reggel kaptuk a levest, délután a kenyeret, eleinte elég szép darab kenyér volt, aztán fogyott. És kaptuk a répafőzeléket, a répalét. A vége felé volt, amikor a születésnapom volt, április másodikán, akkor már láttuk azt, hogy ez már sokáig nem tarthat. Csak azt nem tudtuk, hogy hogyan lesz vége. És amikor a kenyérosztás volt, akkor mondtam, hogy a születésnapom van, erre kaptam még egy kis sarkot, meg a répalét, amikor osztották, ott is mondtam, akkor a vizet leöntötte róla, és rátett még egy kanál főzeléket. Életem legnagyobb születésnapi ajándéka volt.

A Deutsche Industrie-Werke Aktiengesellschaftban dolgoztunk. Akik nagyobbak, erősebbek voltak, azok gép mellett voltak. Énnekem a spént [Spén (német) – esztergaforgács. – A szerk.] kellett hurcolni, föltenni egy talicskába azt a reszeléket, amit eleinte ki kellett tolni a kapun. Kezdetben még élveztem, aztán már nem. Úgyhogy utolsó időben már vártam, hogy mikor visznek el, de megúsztam. Volt egy betegszoba, a revier. Aki bekerült a revierbe, annak nem sok reménye lehetett. Már volt, amikor engem kérdeztek, hogy „Miért nem mész a revierbe?”. Mondom, „Nem, nem, nem kell, nem kell nekem!”. Akkor már nagyon gyenge voltam, már nem dolgoztam, és akkor már leállt a munka a gyárban is. Látszott, hogy jön a front. És láttuk a hangulatot is. Először eltűntek a német nők. Aztán eltűntek a németek. Jóformán egyik óráról a másikra.

A politikaiak külön blokkban voltak. Ők is dolgoztak, és nagyon összetartottak. De nem keveredett a társaság. És amikor a németek eltűntek, egy kicsit nyitottak a többiek felé. Megszervezték az életet. Nemcsak ők, hanem a nem politikaiak között is volt, aki még ép agyú volt, és látta, hogy mi van, és törődött velünk. A lányok be akartak menni a konyhára, de azt mondták: „Ne menjetek, maradjatok, vigyázunk rátok, ne menjetek, mert jönnek vissza a németek. Ne menjetek! Legyetek nyugodtak, gondoskodunk rólatok.” És tényleg. Voltak persze, akik nem, de a többség az megvárta, amíg enni kaptunk – krumplit, hát a krumpli az a leglaktatóbb.

1945. április huszonegyedikén szabadult fel a tábor. Az oroszok jöttek. Nyugatiak egyáltalán nem voltak ott. Oroszok voltak, és nagyon rendesek, nagyon vigyáztak ránk, törődtek velünk. Akkor derült ki, hogy tébécés vagyok. Már régebb óta nagyon köhögtem, de nem gondoltunk semmire. A felszabadulás utáni napokban átvittek egy másik terembe, a blokkba persze, ahol külön aludtunk egy-egy priccsen. A férfiaknak már volt egy tébécépavilonjuk, mert ebben a táborban eredetileg csak férfiak voltak, tehát azoknak már volt. És akkor kialakítottak nekünk is, a nőknek is egyet, tizennyolcan voltunk ott, a legkülönfélébb náció, és abból hárman maradtunk életben. Gyógyszer nem volt. Kaptunk valamit, de olyat, ami segített volna, nem, de azért némelyeken könnyített.

Volt ott két francia lány, az egyik az erős volt, egészséges, és a másik miatt maradt ott, amikor őket már hazavitték. Mert a többieket – a franciákat, németek is voltak persze, őket is, a lengyeleket nem – hazavitték. Csak a magyarok maradtak. Kezdetben rögtön vittek magyarokat, kezdetben, de aztán, akik maródiak voltak, vagy a revierben voltak, azokkal nem törődtek. Ez a két francia lány volt még ott. Nagyon jól emlékszem rájuk. Amikor minket elvittek, ők még ott voltak a revierben. Amikor hazajöttem, írtam nekik, megvolt a címük, és a beteg lány anyjától kaptam a választ, hogy még Berlinben meghalt. Már nem bírta az utaztatást, az indulást.

Tehát a revierben voltam április végétől július végéig. Július végén, akkor még ott voltak egypáran, amikor azt mondta az orvos, hogy nekem innét már ki kell mennem, itt nem maradhatok. Volt egy magyar nő is, szegény, aki aztán meghalt. Lenke néni. Nagyon szeretett, és odavolt, amikor engem elvittek, és ő meg maradt. Nagyon rendes orvosunk volt. Francia orvos, doktor Lafitte, aki igen törődött velünk, vigyázott ránk. Ő előbb ment el. Az egy több mint húsz évvel későbbi történet, hogy megtudtam ennek az orvosnak a nevét meg a címét. Írtam neki, és el is jött Budapestre 1968-ban. Az egyik volt politikai fogoly el tudta intézni, hogy meghívjuk. Itt volt nálunk, kapott magyar kitüntetést. Akkor már kilencven éven fölül volt, hamarosan meghalt. De nagyon szép kapcsolat alakult ki közöttünk.

Telt az idő, és mi csak vártuk, hogy mikor megyünk mi is haza. Már mindenki elment. Egyszerre azt mondták, hogy pakoljunk azonnal össze, és másnap mentünk Berlinbe. Úgy volt, hogy a vonat Csehországba jön át, de a csehek nem engedtek be. Visszamentünk. Akkor úgy volt, hogy megyünk Bécsen keresztül, azok se engedtek be, megint visszamentünk. Végül mégis a csehek engedtek át, s eljutottunk a magyar határig. Ez egy nagyon hosszú vonat volt, az első három vagonban voltunk mi, különféle nációkból. A többi kocsiban azok a nyugatosok voltak, akik épp az oroszok elől szöktek ki. Úgyhogy amikor a határhoz értünk, akkor az ő vagonjaikat bezárták. Nem akarták, hogy kiszökjenek. Úgyhogy azok egész hazáig be voltak zárva. Csak mi voltunk mozgásképesek. 

November – hányadikán? – érkeztünk haza. Tíz-egynéhányan voltunk. A tébécén már túl voltam, és idehaza tudtak rólam. Nincs itthon nálam, a Zsidó Múzeumban van az az értesítés, amit anyám, a család kapott Csehszlovákiából, hogy Kató életben van, egészséges, és jön haza. Csak mi nem tudtuk, hogy találunk-e valakit itthon. Akik vidékiek voltak, azok többségében nem találtak senkit. Mindenkit elvittek. De mi, budapestiek azért inkább találtunk.

Hazaértünk – és senki nem tudott semmit arról, hogy mi van itthon. Megérkeztünk este a Nyugati pályaudvarra, mindenkinek volt egy kis csomagja. Mert valamit már összeszedtünk útközben, ruhanemű kellett, ugye. Az egyik lány a Vas utcában lakott, az nincs messze a Nagydiófa utcától. Novemberben hamar este van, már sötét volt, és ő másokkal együtt otthagyta a holmiját, hogy őrizzem, hogy elmegy mihozzánk, megnézi, mi újság. Én pedig ott ültem a Nyugati pályaudvaron kabát nélkül, mert azt a vagonban ellopták, amikor közel az ajtóhoz csináltam magamnak fekhelyet, ahol levegő volt. Úgyhogy nagyon fáztam, amíg ott vártam, hogy jön-e az anyám. És jött. Ez volt az öröm. Anyámnak volt elég meleg holmija, úgyhogy rögtön rám adta a kabátját. Amikor jött, még járt a villamos a körúton, de mire elkészültünk, már nem. Valaki ismerőst emlegetett a Katona József utcánál, odamentünk éjszakára. Már elég késő volt, mire becsöngettünk hozzájuk, és azt mondták akkor ott, hogy ez nem lehet más, mint az apó vagy a Kató. Apó soha nem jött vissza. Anyámmal egész éjszaka ott beszélgettünk.

Amikor megjöttem, én nem éreztem magam kommunistának, de mindenképpen úgy gondoltam, hogy be kell lépnem a szocdem pártba. Sosem vettem részt ilyen munkában, de én otthon mindig a szocdemekről hallottam. Aztán egy olyan nyolc-kilenc hónap múlva éreztem, hogy énnekem már nem ott van a helyem. Ott különösebb munka nem volt. Átléptem a kommunista pártba, még az egyesülés előtt [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt; Magyar Dolgozók Pártja]. Akkor még mindenütt, minden munkahelyen volt pártszervezet. Ami feladat volt, csináltam. De pártfunkciókban nem voltam. Se főállásban, se társadalmi munkában.

Mint meséltem, visszavártak a munkahelyemre, a Tolnai Kiadóhivatalba, de nem mentem vissza, hanem elmentem a Hazai Bankba dolgozni. Itt tisztviselő voltam. Németül kellett tudni. Nagyon rendes főnököm volt, a felesége is rendes volt. Vele is összebarátkoztam, úgyhogy jól éreztem magam. A Hazai Bankot aztán beolvasztották a Pesti Első Takarékpénztár Egyesületbe. Az egyesülés után nem volt tovább munkám ott. Elbocsátottak. Egy darabig a Pártközpontban dolgoztam, ahol Kállai Gyula volt az osztályvezetőnk, és kettőnket – Sík Endrét és engem – vitt magával, amikor külügyminiszter lett. A titkárnője, Léhn Erika sokszor volt beteg, és akkor mindig én helyettesítettem. Kállai is nagyon szeretett. Végtelenül tisztességes ember volt, csak éppen lecsukták, ugye. Többek között őt is. [Kállai Gyula (1910–1996) – politikus. 1944 szeptemberében részt vett a Magyar Kommunista Párt KB alakuló ülésén, 1945 januárjában a párt propagandaosztályának vezetője, februárban a Központi Vezetőség tagja lett, 1945 áprilisától képviselő az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, államtitkárként kormánytag. Rajk László letartóztatása után (1949) külügyminiszter, 1951-ben koholt vádak alapján tizenöt év fegyházra ítélték, 1954-ben amnesztiával szabadult. 1971-ig számos állami és párttisztsége volt (1957–58: művelődési miniszter; 1965–67: a Minisztertanács elnöke, 1967–71: az Országgyűlés elnöke, ill. 1968–89: a Hazafias Népfront elnöke stb.). Sík Endre (1891–1978 ) – novícius korában kiugrott a piarista rendből, az első világháború idején az orosz fronton hadifogságba esett, s kommunista lett. 1920-tól 1945-ig a Szovjetunióban élt, főként egyetemi tanárként dolgozott, a második világháború alatt a moszkvai Kossuth Rádió munkatársa volt. Hazatérése után a Külügyminisztériumban dolgozott, 1946-tól a washingtoni magyar követségen beosztott, majd 1948–49-ben követ. 1954-ig a Külügyminisztérium politikai főosztályának vezetője, majd külügyminiszter-helyettes, 1958–1961 között külügyminiszter. 1959 és 1970 között MSZMP KB-tag, 1964-től az Országos Béketanács elnöke. 1963-ban tagja lett a Moszkva által irányított Béke Világtanácsnak, illetve 1971-től haláláig a szervezet elnökségének. – A szerk.]
Amikor 1949-ben a Külügyminisztériumba kerültem, én lettem Sík Endrének a titkárnője. Sík Endre tündéri ember volt. Nagyon szerettem. Kellett neki a német, kellett a német gyorsírás is, mert sok német szöveg volt, és igen sokat diktált. Azt általában jól tudtam írni.

1950-ben alakult meg Kínában a magyar nagykövetség, oda kellettek emberek, és akkor kerültem Kínába. Vonattal mentünk decemberben. Nem volt télen repülő. Vonattal Budapesttől Moszkváig, az volt három nap. Ott voltunk egy hétig, fölkészültünk, pihentünk, és onnan mentünk tovább. Ott szálltunk fel a transzszibériai expresszre, azzal egy hétig utaztunk. Nem volt nagyon kényelmes, de nem izgatott különösebben. Az egész követség együtt ment ki. A nagykövet rettenetes vénember volt, Safrankó Emánuel [Safrankó Emánuel (1890–1965: alapító tagja volt Csehszlovák Kommunista Pártnak (1921), 1924–1929 között parlamenti képviselő, 1929-ben a Szovjetunióba költözött, ott tanári oklevelet szerzett. 1945-ben Magyarországra tért vissza, tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. 1945–46-ban Vas vm. főispánja, 1947-ben szófiai, 1950-től pekingi, 1954–1957 között berlini nagykövet volt. – A szerk.]. Kárpátaljai, és mindent tudni akart, mindent látni akart. Látni akarta a privát leveleinket is. Na hát aztán ezen balhéztunk össze. Azt mondta, hogy neki belőlem elég, vagy én megyek haza, vagy ő, de ő velem nem dolgozik. Persze, hogy én jöttem haza.

A kiküldetés előtt speciális felkészítés nem volt. Oroszul kellett volna tudni, de én nem tudtam oroszul semmit. Voltak persze velünk olyanok, akik jól tudtak. Komoly munka sem volt kint, a kínaiak nem vettek komolyan minket. Nem barátkoztak velünk egyáltalán, nagyon el voltunk szigetelve. Pekingből csak a belvárost lehetett látni. Meg volt határozva, hogy hová mehetünk. Tehát ha valakinek hivatalosan valahová kijjebb kellett mennie, külön engedélyt kért a Külügyminisztériumtól. Kínából annyit láttunk, hogy a tengerparton nyaraltunk. Haza nem jöhettünk szabadságra, hanem ott lehettünk a tengerparton. Az nagyon kellemes volt, finom volt a víz, jókat lehetett úszni. Nekem a kulturális munka volt a területem. Még nem voltam attasé, az csak Hollandiában lettem. Programok szervezése, kapcsolat az ottani sajtóval, az ottani kulturális intézményekkel – ez volt a feladatom. Lett volna. Például cikkeket megjelentetni Magyarországról. De semmi lehetőség nem volt még akkor. Filmek, művészek, diákok cseréje – semmi. Nagyon lenéztek minket. Szóval hát éppen hogy ellenségek nem voltunk, nem voltunk partnerek a kínaiaknak. Különösebb barátság sem kötött senkihez, úgyhogy nagyon szívesen hazajöttem.

Nem sokáig voltam itthon. Megnézték, hogy hol van szükség emberre. Én már Kínából úgy jöttem haza – hogy is mondjam? –, eredetileg ugye én gyors- és gépírónő voltam, de akkor már többnek éreztem magam. A háború után elvégeztem a tejipari technikumot is munka mellett, és bár nem volt dolgom a tejiparral, de ismertem őket, s ez már az alkalmasságomat is emelte. Ismertek, tudták, hogy tudok dolgozni, és ahol kellett az ember, és hely volt, oda kerültem.

Így neveztek ki Hollandiába 1951 novemberében a követségre, ahol Góczi András volt a követség vezetője. Csak hat hétig voltam itthon. Két és fél évet töltöttem Hollandiában. Még akkor nem voltam diplomata, körülbelül egy év múlva lettem. Tehát akkor lettem kulturális attasé. Nem sokan voltunk. Diplomaták talán négyen. Nem tudom, az a név mond-e valamit, hogy Csatordai. Ő volt ott akkor a diplomata, ő jól tudott angolul [Csatordai Károly (1926–1972) – jogász, diplomata. 1948-ban lépett diplomáciai szolgálatba; nyolc nyelven beszélt. Szolgálatot teljesített Hágában (1949–51), Pekingben (1951–55), Hanoiban (1955–56), Tokióban (követ, 1960–62), majd nagykövetként Magyarország állandó ENSZ-képviselője (1962–71) volt, végül külügyminiszter-helyettes (1971–72). – A szerk.].

Hágában voltunk. Tetszett nekem egész Hollandia. Főleg a párttal voltunk kapcsolatban, az ottani kommunistákkal, valamint a szakszervezetekkel. Nagyon segítettük egymást. Énnekem az volt a legszebb, hogy újságban tudtam cikkeket elhelyezni Magyarországról, a magyar kulturális életről. Hangversenyeket is rendeztem. Csináltunk kiállítást, de az nem képzőművészeti volt, hanem Magyarországról szólt. Nagyon szépen sikerült. A zenészeken kívül még nem sok művész tudott kijönni. Megtanultam hollandul. Akartam. Amikor kimentem, rögtön elkezdtem tanulni. Jó néven vették, és megkönnyítette, hogy jó kapcsolataim legyenek. Németül tudtam, és azért könnyebb megtanulni hollandul annak, aki már tud valamilyen germán nyelvet. Amellett, hogy a hollandok utálják a németeket. Ha az ember kimegy, és elkezd valakivel németül beszélni, a válasz: „Nem értek. Nem értek.” Ha mondom, hogy én nem német vagyok, hanem magyar, akkor rögtön ért. Szóval ez a mai napig is így van.

Az első világháború után nagyon sok magyar gyereket fogadtak be rövidebb-hosszabb időre vagy végleg Hollandiában. Főleg a lányokat fogadták szívesen. Azok segítettek a háztartásban, magasabb iskolába nem járatták őket, a fiúkat viszont taníttatni kellett. Tehát nekik szakképzettséget kellett adni. Az sok pénzbe került, úgyhogy a fiúk hamarabb hazamentek. Ezáltal Magyarországon nagyon jó nevük volt a hollandoknak, és azért ők is ismerték Magyarországot. [Vilma királynő emlékét tábla őrzi Budapesten a Városligeti fasorban, ami 1949-ig a nevét viselte, és az általa alapított Julianna Református Általános Iskola még most is ott működik. – A szerk.]

Hollandiában voltam, amikor anyám agyvérzést kapott, de nem ezért jöttem haza, hanem mert hazahívtak 1954-ben. Úgyhogy akkor nem bántott engem az, hogy hazahívtak, mert éppen úgy éreztem, hogy itthon van a helyem, anyám mellett. Volt egy segítségem, aki reggel jött, megmosdatta, ellátta, és délig ott volt. Aztán délután jöttem haza, és akkor énnekem kellett ellátni. 1955-ben halt meg. Természetes, hogy zsidó temetőbe temettem apám mellé. Apám a zsidó iskolában tanított, tehát kapott egy szép sírhelyet Rákoskeresztúron az 1/B-ben. Anyám nem akarta tudomásul venni a másik gyermekének elvesztését. Mindig várta haza. És amikor meghalt, a sírkőre ráírattam a nővérem nevét, hogy legalább ott együtt legyenek, és meghagytam, hogyha én meghalok, hamvasszanak el – tulajdonképpen zsidó temetőben nem lehet, de meg lehet oldani –, és így együtt leszünk [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.].

Hazajöttem Hollandiából. Amikor Kállait lecsukták, megszűnt a helyem a Külügyminisztériumban. Az volt a kifogás, hogy Nyugaton élnek rokonaim. Nem volt komoly dolog. Rájöttem, hogy tudják azt, hogy a Kállai vitt engem be a Külügyminisztériumba, és ez volt az igazi ok. Úgy vágtak ki a munkahelyemről, hogy ők helyezzenek el, és addig is kapjak fizetést. Tehát ez egy ilyen politikai machináció volt.

Akkor jött a véletlen. Valahová meg voltam híva, és ott találkoztam azzal a kollégával, aki a külkeres volt Kínában, ott volt a feleségével. Elmeséltem nekik a dolgot, amikor azt mondja a feleség: „Nincsen kedved az Élelmiszeripari Minisztériumban dolgozni? Kellene ott nekünk valaki, aki németül tud.” Tiszta véletlen, mint az életben minden. Így kerültem az Élelmiszeripari Minisztériumba, ahol nagyon jól éreztem magam a nemzetközi osztályon, úgyhogy szívesen csináltam. Azt szoktam mondani, hogy ahova én dolgozni megyek, az megszűnik. Mert akkor ez is megszűnt. A Földművelésügyi Minisztériummal kapcsolódott össze, Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium lett a neve – itt dolgoztam tovább, továbbra is nemzetközi területen.

Minden olyan országgal volt együttműködésem, amellyel szerződésünk volt. Annak keretében dolgoztunk. Főleg tanulmányutakat szerveztünk. Tehát tőlünk mentek ki, és hozzánk is jöttek. Nem titkolóztunk, hanem az volt a cél, hogy átvegyék és megtanulják azt, amit mi, illetve ők jobban tudnak. Írásban is csináltuk, mindenki írt jelentést, aki kint járt, és azt továbbadtuk, úgyhogy ez nagyon hasznos meg érdekes is volt. Hát ezt csináltam végig. Egészen a nyugdíjig [1974-ig].

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] a minisztériumban dolgoztam. Zűrök voltak ott, azon környéken, ahol az Élelmiszeripari Minisztérium volt [A minisztérium a Kossuth téren volt, szemben a parlament épületével, amely előtt 1956. október 25-én a fegyveres erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, és mintegy 100 embert megöltek és 300-at megsebesítettek. – A szerk.]. Nem értettem egyet az eseményekkel. Bár veszélyes volt, bejártunk és elláttuk a munkánkat. Enni kellett akkor is az embereknek. Szerveztük, hogy az országnak legyen ennivalója, főleg azzal törődtünk, hogy az intézmények, az iskolák kapjanak élelmet. Úgyhogy volt mit csinálnunk.

Nem gondoltam arra, hogy baj érhet. Ma már nem is gondolok rá, nem emlékszem arra sem, hogyan fogadtuk november negyedikét. Bár harcok is voltak a téren, emléktábla is van ma ott. A kollégák közül nemigen disszidáltak, ha jól tudom, egyvalaki volt, aki a megtorlásnak áldozatul esett. Hallottunk a megtorlásokról, tudtunk róla. De a minisztérium élete automatikusan folytatódott. Rendes miniszterünk volt akkor [Dögei Imre (1912–1964): 1944-től volt tagja a kommunista pártnak, mint földművelésügyi miniszter (1956. november – 1960. január) szovjet típusú kollektivizálást, „gyors és erőszakos kolhozosítást akart, a sztálini minta alapján” (Rainer M. János). Az MSZMP KB 1960-ban a párt politikájával szemben álló, szektás álbaloldali nézetei és tevékenysége miatt kizárta a Központi Bizottságból, majd 1962. márciusában az MSZMP tagjai sorából. – A szerk.].

A családban voltak olyan fiatalok, akik úgy gondolták, hogy el kéne hagyni az országot. Volt is, aki kiment Amerikába, most is ott van [Az 1956-os forradalmat követő hetekben mintegy 200 000 ember hagyta el az országot. – A szerk.]. De a mi szűkebb családunkban nem volt olyan, hogy azt érezték volna, hogy az események miatt a zsidóknak félniük kellene.

Amikor eljött a nyugdíjazási idő, akkor azt mondták, hogy „Isten veled!”. Még tudtam volna dolgozni, maradtam volna. Miután két felsőfokú nyelvvizsgám van, ez a nyugdíjba beleszámít, egy komoly tétel benne. Szerencsére voltak a fordítások. Ha hívtak, akkor dolgoztam. Sokat fordítottam, szeretek fordítani, és hát ez pénzkereset volt. Ezenkívül volt egypár holland tanítványom. Főleg olyan lányok, akik oda mentek férjhez. Eggyel maradt meg a kapcsolatom. Most éppen nekem kellett volna írni. Az édesanyja Gyöngyösön lakik, úgyhogy szokott haza is jönni. És volt egy tanítványom, aki a Belügyminisztériumban dolgozott, de még a lakáscímét, még a nevét sem tudtam, csak a keresztnevét, hogy Józsi. Most is minden évben újévre ír nekem. De nem mondta meg a mai napig sem a családnevét.

Ebbe a lakásba körülbelül harminc évvel ezelőtt költöztem Leonka nénivel, aki százévesen halt meg 1980-ban. Szeretett itt lakni. Nagyon jól megvoltunk. Júniusban lett volna száz éves, és még előző karácsonykor ő csinálta meg a karácsonyi bejglit. Januárban vagy február elején lementünk sétálni, mert jó idő volt. Mentünk át a túloldalra, mikor azt mondta: „Menjünk haza! Nem tudok menni.” Áprilisban eltemettem. Neki is voltak zavaros percei, de hát az a korral járt, persze. A zsidótemetőbe temettem el, de nem szertartással. Oda, ahol a családja is fekszik.

1947-ben úgy éreztem, hogy az én deportálásomnak valahol nyoma kell hogy legyen, hogy le kell írnom, meg kell örökítenem, ami velem történt. Részletesen, hogy el ne felejtsem. Ahogy emlékeztem rá. Megvan még a kézirat is, bent van a Dohány utcában [a Zsidó Múzeumban]. 1995-ben adták ki az „Emlékezések” című kötetben, amelyben hét vagy nyolc történet van [Gyulai Kató: Stációk Óbudától a pokolig. In Emlékezések: A koncentrációs táborok felszabadulásának ötvenedik évfordulójára, A Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ kiadványa, szerk. Bakó Ágnes, Szabó Éva, Verő Gábor, Budapest, 1995].

A kézirat egyik példányát odaadtam a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságának, és nagy meglepetésemre lefordíttatták németre, és kiadták Németországban. A német címe: „Zwei Schwestern”, tehát Két nővér. Igen, és ez 2001-ben jelent meg, a címoldalon ott van a kettőnk fényképe, Évié és az én mai fényképem. A könyvben a holland Aat Breuer festőművész rajzai vannak, amelyeket a táborban csinált. Ő is fogoly volt. Úgy látszik, a magyarok közelében lehetett, mert több magyar vonatkozású képet rajzolt ott [lásd a képek között] [Kató Gyulai: Zwei Schwestern. Geschichte einer Deportation, Hg. v. Linde Apel und Constanze Jaiser, Berlin, Metropol, 2001].

Most, a hatvanéves évfordulóra nekem kellett írnom két anyagot, egy-egy deportálással kapcsolatos részletről. Egyrészt arról írtam, hogy hogyan jöttünk haza, másrészt a zeltről, a sátorról írtam. A zeltről én nagyon sokat beszéltem itthon, és állandóan azon veszekedtem, hogy legyen annak valami nyoma, hogy ott voltunk, és ott hogyan voltunk. Hiszen a sátrat azonnal lebontották, ahogy minket onnan kivittek, úgyhogy nem maradt semmi helye. Pár évvel ezelőtt sikerült annyit elérnem, hogy amikor évente az emlékünnepség van, akkor tesznek oda egy táblát. Ami a következő évben nincs ott. Amikor megkaptam a levelet, hogy most lesz a zelt helyén egy komoly emlékmű és komoly ünnepség, s hogy én tudom, mit jelentett a zelt, és kérnek, hogy én tartsak ott egy megnyitó beszédet, nagyon örültem. Ez lesz 2005. április tizenhetedikén. Hát ezért fontos, hogy áprilisra olyan egészséges legyek, hogy el tudjak menni.

Azt is meg kell mondanom, hogy közöttünk, a volt deportáltak között nagyon sokan vannak, akik a családjukban egyáltalán nem beszélnek róla, a gyerekeik nem is tudnak arról, hogy mi történt a szüleikkel. Én viszont nagyon sokat beszéltem róla, kolléganőimnek odaadtam a leírtakat. Sokszor volt, amikor azt mondták, hogy én ezt nem is tudtam elképzelni, de ha te mondod, hogy veled történt, akkor mégis igaz kell hogy legyen. Ezt nagyon sokszor hallottam, mert én azon voltam, hogy tudjanak róla. Úgyhogy ez lett nekem a hivatásom. Munka mellett ez lett a hivatásom.

Amikor 1957-ben megtudtam, az újságban olvastam, hogy megalakult a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága [NÜB, eredetileg Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete – A szerk.], azon nyomban írtam, hogy mióta várom én ezt, és szeretnék benne részt venni. Meg is kaptam rögtön a választ, hogy ekkor meg ekkor jelentkezzem, és attól kezdve csináltam ezt a munkát, ami a mai napig is tart. A volt politikai foglyoknak külön szervezetük lett [Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége – A szerk.]. Kapcsolatunk volt, de nem működtünk együtt.

Fő feladatunknak tartottuk, hogy foglalkozzunk azokkal az emberekkel, akiket deportáltak, tehát gyakran találkoztunk. Először összejöveteleket tartottunk. Meghirdettük, hogy létrejött ez a bizottság, és várjuk a volt deportáltakat, hogy a találkozókon vegyenek részt, jöjjenek, és végezzenek ők is olyan munkát, amivel elősegítjük azt, hogy higgyék el az emberek, bármilyen hihetetlen is, ami történt, megtörtént, és erről beszélni kell.

Amíg rendes munkám volt, állásban voltam, egyszer egy héten, délután mentem be. Volt rendes helyünk. Az egész gondolatkörömet, időmet igénybe vette ez a feladat. [Gulyás Kató Egy időben a NÜB alelnöke volt. – A szerk.] Ahol dolgoztam, mindenütt nemzetközi kapcsolatok területén tettem. Itt is. Minden tábornak megvan a táborcsoportja. Amennyire lehetett, összegyűjtöttük táboronként a neveket. A csoportokat összetartani, tájékoztatni, részt venni a nemzetközi bizottságok ülésén, ez a fő foglalkozásom. A német nyelvtudásomat felhasználtam, és használom ma is.

Volt olyan időszak, amikor minden nap bementem. Sőt, volt egy rövid időszak, amikor még fizetést is kaptam. A kárpótlási időszakban mi igazoltuk – ez még most is van –, hogy az illető üldözött volt. Tehát nekünk megvan a névsorunk, már aki benne van, és sokszor kérdezik, hogy hogyan tudjátok bizonyítani. Mondom, ha én valakivel beszélgetek, aki azt állítja, hogy ott volt, egy negyedórán belül tudom, hogy hazudik-e vagy igazat mond. Nem kell több, mint egy negyedóra.

A Hitközséggel sokáig nem volt kapcsolata a NÜB-nek. Próbáltuk, de nem jött össze. Akkora ellentétek voltak. Az utóbbi években már másképp van. [A szervezet mai neve: Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete. – A szerk.] Minden második héten van értekezletünk, és akkor eljön Lazarovits Ernő, aki a Hitközség nemzetközise, vele van kapcsolatunk, és együtt is dolgozunk. Ő egy nagyon rendes ember. Értelmes, nyelveket beszél, és engem nagyon szeret.

Minden tábornak megvan a nemzetközi bizottsága, és nekik minden évben ott van az összejövetelük, ahol a tábor volt. Auschwitzban vagy Buchenwaldban, vagy ahol, s minden évben ott találkoznak. Kivéve minket, a ravensbrückieket. Mi minden évben más tagországban tartjuk. Nálunk már kétszer volt. Egyik évben Franciaországban volt, aztán Bécsben. Minden évben. Kivéve az ötre végződő és kerek számokat, azokat Ravensbrückben tartjuk meg, tehát ez most éppen így jön ki, hogy a hatvanas évet ott ünnepeljük meg. Már megírtam azt, amit a zelt avatásán beszélni fogok, mert kérték tőlem. És lesz egy kiadvány minden táborról, ahhoz is megírtam a szöveget. Már elküldtem. Nagyon jó viszonyban vagyok velük, az az igazság.

Ez nagyon kitölti az időmet. Komoly munka és elfoglaltság, én most is mindennap bemegyek hétfőtől csütörtökig. A szomszédasszonyom kérdezi: „Hát miért kell magának naponta elmenni dolgozni? Hát miért nem marad itthon és pihen?” Mondtam: „Most mit csináljak? Itthon üljek, és malmozzak?” Mondom, akinek unokája van, az el tudja magát érdemlegesen foglalni. De akinek senki nincsen – egyrészt emberek között vagyok, másrészt hasznos is vagyok. Hát akkor?

Mostantól kétszer egy héten fogok bejárni, mert nem merek közlekedni. Nem az időjáráson múlik. Metróval kell mennem, kétféle metróval, átszállni a Deák téren. Ettől félek. A múlt héten taxival mentem oda-vissza, a taxit kifizetik. Egyébként nagyon nincs pénze a NÜB-nek. Azelőtt ha volt egy kis pénz, akkor kaptunk öt-tízezer forintot három hónapban egyszer. De most még az sincs. A pénzügyi elszámolás pedig olyan, hogy egy taxit be lehet írni, az költség.

Hát a kaja az úgy van, hogy bejárok az FVM [Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium] konyhájára, ahol rengeteg a nyugdíjas. Olyan rendes az a konyha. Vannak, akik még most is ott dolgoznak, mióta a két minisztérium egyesült. Tehát tudják – marhaság –, hogy nem szeretem a rizst, főleg akkor, hogyha száraz hús mellé adják. A kiszolgáló tudja, és átszalad az à la carte osztályra, és hoz krumplit, amit mindig, minden formában szívesen eszem. Hétvégén hazahozok egy adagot, mert szombaton nincsen. Egy hétköznap egy ebéd – fél adagot eszem, mert azt is éppen csak meg tudom enni – száz forint. Hát majdnem ingyen van.

Most, hogy nem vagyok jól, a Hitközségtől kapom az ebédet. A Laky Adolf utcában van ilyen konyha. Kihozzák. Persze szombaton nincsen. És egy hónapon át nem is kell fizetnem. A leves az kriminális, de a többi jó. Hát néha „megrontom”, és valamilyen pörköltfélére teszek még tejfölt, hogy jobb legyen.

Kaptam kárpótlást, amit lehet, azt megkaptam. Nyugdíj-kiegészítést is, ami törvényben volt, azt mind. És kapom a német kárpótlást, azért a munkáért, amit ott kint dolgoztam. Az komoly tétel, és az nekem összegyűlik.

Van egy kis nyaralóm Gödön. Na, már nem olyan jó, mint volt. Eredetileg úgy volt, hogy az egyik miniszterem, Kovács Imre [Kovács Imre nevű miniszter nem volt, talán Dimény Imrére gondolt, aki 1967 és 1975 között állt a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium élén. – A szerk.], aki nagyon rendes, szerény ember volt, csak a minisztérium Gödön lévő nyaralójába ment nyaralni. Később építtetett magának ott egy kis villát. A minisztérium aztán megvett egy eladó nagy területet, és azt a dolgozók között, hát nem elosztották, hanem megvettük. Olcsón. Úgyhogy így lett nekem az üdülőtől pár méternyire a nyaralóm, ahol csupa kolléga volt, jobbra is, balra is. Nem unatkoztam ott sose, jól éreztem magam. Kocsim nem volt, autóbusz volt. Amikor az első kárpótlás volt, akkor gondolkoztam, hogy most nyaralót vegyek vagy kocsit. És aztán a nyaralónál maradtam. Kezdetben csak egy sufni volt az a nyaraló, de azóta aztán egy Erdért-házat csináltattam. Most már kevesebbet megyek. Ott van az az üdülő, ami a minisztériumé volt, csak már nem a minisztériumé, de bérlettel be lehet menni úszni, mert a Dunába már nem megyek. Ott van egy nagyon szép medence, kellemes, jó vízzel, úgyhogy én kifizetem, sajnos az egész évre a belépőt, mert csak úgy lehet, de nekem akkor is megéri. Amikor eszembe jut, akkor megyek be, és úszom egyet.

Az egyik szomszéd végleges lakásnak vette a házat, és nagyon szívesen megvenné az enyémet is. Mondtam, hogy amíg le tudok járni, addig nem adom el, de abban megállapodtam, és a végrendeletembe is bevettem, hogyha elköltözöm ebből a világból, és az utódaim el akarják adni, akkor nekik elővételi joguk lesz, amit nagyon megköszöntek.

Szóba került az a szó, hogy szerelem. Hát volt egy olyan időszakom, amikor én valakibe nagyon szerelmes voltam, és volt egy másik, amikor valaki énbelém volt szerelmes, és aztán mind a kettő mást vett el. Így egyedül maradtam. De itt vannak Anna néni és Leonka néni unokái. A fényképeken ezek már az ükunokák. Szoktak telefonálni, látogatni. Ma délelőtt itt volt az egyik, de hát ő sem olyan egészséges sajnos, a másik az mindent beszerez, ő meg a felesége, amire szükségem van. Ezeknek van két huszonhat éves gyerekük, úgy mondom, hogy a tiszteletbeli unokáim. Azok is nagyon rendesek. Most kezdenek el dolgozni, és hát elég nehezen jutott az egyik munkához, a másiknak még nem sikerült. A feleségek mindenütt keresztények, de együtt éreznek velünk, soha nem éreztették azt, hogy nem.

Nagyon hamar elkezdtem utazni. Volt egy partnerem – már tíz éve meghalt –, minden évben mentünk valahová. Főleg Jugoszláviába szerettünk menni. Ott voltunk többször. Voltunk Párizsban, Angliában is egyszer, ott nem éreztem jól magam. De Párizst nagyon szeretem. Mentünk a hetven dollárral, amilyen gyakran lehetett, és voltak hivatalos utak is [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Egyszer IBUSZ-úttal voltam Izraelben, úgy húsz-huszonöt éve, nagyon rövid volt [Amennyiben IBUSZ-útról van szó, akkor valószínűleg később volt Izraelben, ugyanis Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal, az oda utazók Bécsben tudtak legközelebb vízumot szerezni. – A szerk.]. Amit láttunk, tetszett. Csak keveset láttunk. Szóval rosszul volt megszervezve. Akarattal-e vagy véletlenül? Az elmúlt években szívesen mentem volna újra, most már talán nem, mert egyedül nem megyek, csak úgy, ha van valaki, aki törődik velem. Volt ott két unokatestvérem, mind a kettő meghalt, egyiknek sincs leszármazottja.

A vallást, a tradíciót nagyon tisztelem. Azzal együtt, hogy nem tartom a vallási ünnepeket, a vallási előírásokat, hanem az okosan megszervezett hétköznapokat. Mert az a tízparancsolat ma is és mindenkire vonatkozik, hogy ne ölj, ne lopj, és ne paráználkodj és a többi. Nagyon sok vallási parancsolat van, ami a hétköznapokra vonatkozik. Szóval én ezt nagyon nagyra becsülöm.

Életrajz

Anna nénivel újlipótvárosi szoba-hallos lakásában beszélgetek, ahol egyedül él. Pár éve adta el 96 négyzetméteres lakását, és költözött a lánya lakásába, aki pedig ugyanebben a házban vett egy nagyobbat. Így külön laknak, de közel egymáshoz. A hagyományos polgári bútorokkal berendezett lakásban két teljes falat beborító könyvespolc. A sok kép, szőnyeg, gobelin, váza olyan nyugalmat és derűt áraszt, mint amilyen a 82 éves idős hölgy. A mindennapi életvitelnek fontos tartozéka a kis erkély: amikor csak lehet, kiül, ott tölti az időt lánya Fanni nevű kiskutyájával. Ő is, lánya is sürgeti az interjút, mert Anna néni hamarosan kórházba megy. Értágításra van szüksége, infúziót fog kapni. Nincs sok tapasztalata kórházügyben. Két térdprotézisműtétet kivéve nem volt kórházban. Szerencsésen élt meg ennyi évet komolyabb betegség nélkül.

1922. november végén születtem Mátyásföldön [Pest vm.] ötödik gyerekként. Nem tudom, hogy a ház, ahol laktunk, saját házunk volt-e, vagy csak béreltük. Otthon születtem, elég kis ványadt gyerekként, ahogy mesélték. Megjöttek a nagynénéim, hogy ünnepeljék a születést, és örüljenek anyámnak [Schlosz Ilona], aki nagyon szép asszony volt. És az egyik nagynénémnél akkor éppen divatos nagy bábatáska volt, amit úgy odavágott az ágyhoz, hogy szegény anyám – mesélik – felsikoltott, hogy: „Jaj, a gyerek!”. Majdnem agyoncsapott vele. Ez a családi legenda.

De hát aztán nődögéltem szépen, és ritka komisz kiskölyök voltam, mint mondták. Még talán a komiszság előtt volt az, hogy szegény anyám gerinctumortól megbénult deréktól lefelé, és azt az öt évet, amit még élt, tolókocsihoz kötve élte le. A legidősebb nővérem volt a pótmama, a Magduskám, aki 13 éves korától nem aludt végig egyetlen éjszakát sem, mert a mamát meg kellett forgatni az ágyban, és apám mindig őt keltette föl. Drága jó testvér volt. Hál’ istennek legalább ő sokáig élt, és nagyon sokat voltunk együtt. Az utolsó éveit nagyjából velem töltötte. Én hamarabb özvegyültem meg, mint ő, és akkor nagyon közel kerültünk egymáshoz.

A pici korra csak képekben emlékszem. Nincsenek összefüggő emlékek. A Gizella útra költöztünk, ott még élt szegény anyám, és olyan képek maradtak meg bennem, hogy szomjas volt, és „Jaj, kellene inni vizet!” Mondtam, hogy „Majd én hozok”. „Hát hogyan?” Hát kimentem a konyhába, odatoltam a hokedlit a szekrényhez, elé tettem a sámlit, úgy másztam föl, vettem le poharat, és vittem be vizet. És az az emlékem, hogy az anyám milyen nagyon büszke volt, hogy az ő legkisebb gyereke mit tud. Van olyan emlékem, hogy fekszem a nagy ebédlőszőnyeg sarkán, és nézem, hogy a tűz hogy ropog a kályhában, és anyu néz ki az ablakon. Oda volt tolva a tolószéke, és azt mondja, hogy „Tésztát akarok gyúrni, toljál ki!”. És kitoltam a konyhába, és odaraktam elé, amit kért, és ő ott gyúrt metélttésztát a családnak. Meg volt olyan, hogy új kis cselédlány jött hozzánk, és azt mondta anya, hogy „Menj ki, Nusikám, a konyhába, mintha valamit keresnél, és nézd meg, mit csinál a lány!”.

Aztán van előttem egy vörös téglaépület, mint később kiderült, a János-kórház, ahol szegény a végén feküdt. Ebben az öt évben több időt töltött kórházban, mint otthon. Emlékszem, hogy odavittek, de be nem vihettek, mert a gyerek nem mehetett be, hanem kint a kertben őriztek, nem tudom, kicsoda. 

Aztán az, hogy az alattunk lévő emeleten lakott egy bárócsalád, ahol egy nálam alig idősebb kislánnyal babáztam a folyósón, és jöttek föl a nagynénéim [Janka, Giza, Aranka, Regina] fekete ruhában, és az imádott nagynénim, az Aranka néni magához szorított, és mondta, hogy „Te szegény kis árva”.

Aztán az, hogy apám elvitt – szeptemberben halt meg anyám – egy iskolaorvoshoz, aki kikérdezett, hogy elég érett vagyok-e arra, hogy iskolába adjanak, és azt kérdezte tőlem, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. És azt mondtam, hogy azt én nem tudhatom, mert se tojást, se tyúkot akkor még nem láttam. És fölvettek az iskolába. Ezek ennek a kisgyerekkornak az emlékei.

Novemberben lettem volna hat, 1928-ban. A Gizella úti házból el kellett költöznünk, mert építettek rá még egy emeletet. Anyai nagymamámhoz és nagynénéimhez költöztünk a Wekerle Sándor utcába, amiben azon kívül, hogy szerettem őket, Aranka nénit meg különösen, azt is élveztem, hogy ott volt a ház sarkán a Liebermann bácsi játékboltja, ami Pest legszebb játékboltja volt. Nagyon szerettem ott kirakatot nézegetni, de a nagynénémék sokszor be is vittek, és kis apróbb játékokat vettek. Ott írattak be első elemibe, a Bazilika mellett egy ősöreg házban, és azt gyűlöltem. Valami szörnyűséges tanító néni volt.

Szerencsére csak fél évig tartott, mert elköltöztünk az Ügynök utca 10-be a harmadik emeletre, egy kétszobás, cselédszobás polgári lakásba. Nagyon szép erkélye volt, amiről van egy történet. Az erkélyen olyan rács volt, mint a folyosókon szokott lenni, és a legfölső lapos rácson én boldogan sétálgattam. Egyszer a szemben lakó ügyvéd telefonált a nővéremnek a Hoffherr-Schrantzhoz [Hoffherr-Schrantz: mezőgazdasági gépeket gyártó gyár Kispesten – A szerk.], ahol dolgozott, ami a Bajcsy-Zsilinszky úton volt, az akkori Vilmos császár úton, hogy az istenért, nem mer rám szólni, nehogy odafigyeljek és leessek. Jöjjön haza azonnal! Hát szegénykém rohant kétségbeesetten haza, én addigra már lent ültem az erkély aljában. Hogy mért csókolt összevissza, azt nem tudtam, de amikor egy pofont lekent, azt pontosan tudtam, és mondtam, hogy én nagyon vigyáztam magamra. Hát, szóval nem voltam egy jó gyerek, szó se róla.

Ennek sajnos egy életre szóló következménye volt. Ha valamiért kikaptam, biztos vagyok benne, hogy nagyon megérdemeltem. A testvéreimnél mindig az volt, hogy ha az egyik rám szólt, akkor a másik három azt mondta, hogy „Jaj! Ne bántsd a kicsit!”. Hát biztos, hogy rossz voltam, és kimentem zokogva a konyhába, és az akkor éppen nálunk lévő cseléd azt mondta: „Persze! Hát nem szerethetik magát, hát maga ölte meg a mamáját.” Tizennyolc éves voltam, mire meg mertem kérdezni, hogy miben halt meg anyám. És ma, vén fejjel, pontosan tudva és ismerve az életemet, ha valami bajom van, akkor azt mondom, hogy persze, engem nem lehet szeretni. Ez úgy megmaradt.

Aztán tudtam meg, hogy anya tüdőgyulladásban halt meg. Szegény anyámnak a mellében volt egy kis daganat, az orvos meg akarta operálni, a nagyanyám azt mondta, hogy egy fiatalasszony ne vágassa a mellét. Hogy ez a kis daganat rák volt-e, és ez indult-e el és állt meg a gerincben, azt nem tudhatom, hogy áttét volt-e, nem tudhatom, csak azt tudom, hogy már nem élt anyám, amikor a háziorvosunk mondta, hogy ma már tudnák operálni, és tudnának segíteni rajta. De hát ezek olyan kis, fél füllel hallott elszólások. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy miután szoptatott, talán ez indította el… Isten tudja. Isten tudja, már ha élne, akkor se tudnák az orvosaink se. Tény az, hogy öt évig feküdt szegénykém bénán, vagy ült, vagy feküdt. És biztos, hogy sokkal többet volt kórházban, mint otthon, úgyhogy lehettek ilyen elhallások, és egy felvidéki kis ostoba teremtés, hát honnan tudhatta volna? Tény az, hogy kicsit megnyomorította a lelkemet.

A nagynénéimtől a család történetéről számtalan legenda származott. Ők azt mondták, hogy apám azért púpos, mert baleset érte. Mint aztán kiderült, angolkór [D-vitaminhiány előidézte csontfejlődési zavar. – A szerk.] volt, ami abban az időben bizony elég gyakori volt a szegény családoknál. Volt legenda arról, hogy a család Izabella spanyol királyné intézkedése folytán került el Spanyolországból [lásd: a zsidók kiűzése Spanyolországból; szefárdok], ahol élt, és egy rabbi család volt. Valószínű, hogy ebbe a legendába valami igazság is szorul, mert a kohaniták jelét állítólag más nem tudja megcsinálni, csak akinek a felmenői kohaniták voltak. Ez az a bizonyos kéztartás, hogy két-két ujjat egymáshoz szorítani, de egymástól szétválasztva, és a hüvelykujj külön. Abszolút könnyed mozdulat, és állítólag másnak ez nem megy. Mit tudom én! Tény az, hogy így szól a fáma, hogy mi [apai ágon] Spanyolországból eredő zsidó család vagyunk. Szegény apám sose erősítette meg ezt a mesét, de a nagynénéim lelkesen ismételgették.

A másik családi legenda, hogy Lánczy Leó felsőházi tag a nagybátyánk [Lánczy Leó (1852–1921): országgyűlési képviselő, majd 1905-től főrendiházi tag, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, valamint a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, az első világháború alatt a hadigazdálkodás egyik megszervezője volt. – A szerk.].  Hát úgy nagybátyánk, hogy szegény nagyanyámnak volt az unokatestvére. Amikor sétáltunk a Városligetben, akkor a Bajza utcában egy palotánál, egy kis alakú palotánál mindig mondták a nagynénéim, hogy majd itt fogtok lakni, ez a ti örökségetek. Aztán sose laktunk ott. Közelünkbe se jött az örökség. Azt tudom, hogy volt az én imádott testvérkéimben, a két idősebben, Magdában és Joliban egy adag sznobság, és ezért nagyon szerették ezt a legendát. Nekem ehhez igazán sose volt közöm. Mindig kicsit megmosolyogtam, már amikor húsz éves voltam, és az már nem a gyerekkor volt.

Apu soha nem mesélt a családjáról. A nagyszülőkről annyit tudok, hogy az apám édesapja, a nevét nem tudom, tanító volt Egerben. Feltehetően nem volt egy túl nagy állás. Azt hiszem, hogy zsidó iskolában, de ez csak halvány emlék [Egerben 1855-ben létesített a hitközség elemi iskolát, amely négy tanerővel működött. Az oktatás kezdettől fogva magyar nyelven folyt. – A szerk.]. Az édesanyja háztartásbeli volt. Egy évvel a születésem előtt halt meg magas korban, úgy, hogy egyszer mondta a testvéreimnek, hogy „Ha mentek a tánciskolába, igyekezzetek haza, hogy lássam, mit tanultatok”, majd fölmosta a konyhát, lefeküdt, és nem kelt fel többet.

Apámék is voltak jó néhányan testvérek. A legtöbb még gyerekkorában meghalt. Apám és az egyik testvére, a Sándor bácsi élték meg az idősebb kort. Sándor bácsi még túl is élte apámat. Tehát 1950 után ment el, mert apu 1950-ben.

Az anyai nagyapámról nem tudok mást, csak azt, hogy fiatalon halt meg. Hogy mit csinált? Miből élt? Azt nem tudom. A nagyanyám – nem tudom a vezetéknevét, de az Anna nevet utána kaptam – egyedül tartotta el a gyerekeit. Állítólag az unokatestvérei és a testvérei segítették. De hogy mennyire, hogyan? Nem tudom.

Amikor én eszméltem, és tudomásul vettem az életet, akkor a Wekerle Sándor utcában laktak. [Ide költözött egy időre a család az anya halála után.] Ott volt egy négyszobás udvari lakás. A lakás a ház udvari frontját végig elfoglalta, gyönyörű nagy, fényes ablakokkal. Arra emlékszem, akkora konyhával, hogy táncterem lehetett volna. A lakás főbejárata a lépcsőházból, a konyhai bejárata a hátsó lépcsőházból nyílt, az emelet felét elfoglalta. Ott laktak a nagynénéim, egy rövid ideig egy tündérszép, édes nagybátyám [Sándor, az apja testvére] és a nagymama. Mindig volt cseléd, annak volt a konyhából egy szobája, volt egy hatalmas konyha – a gyerekemlék szerint –, két kamra és az előszoba. A híres előszoba, abban volt a csemegeszekrény, onnét nyílt egy nagy és sötét fürdőszoba, és én csak akkor mertem kimenni, ha a nagymama fogta a kezemet. De érdekes módon olyan benyomást keltett bennem a lakás, hogy nagy-nagy méretek, nagy szobák, és ott volt a negyedik szobában az Aranka néném gyerekruha-szalonja, a varroda.

Az előszobából nyíló nagyszoba volt az ebédlő, tipikus akkori ebédlő, egy óriási kinyitható nagyasztallal, rengeteg székkel, kiskredenccel, nagykredenccel. A nagykredencről van egy emlékem: egy tányéron puszedlik voltak, és ahhoz nem volt szabad nyúlni, mert ez volt az utolsó, amit a nagyanyám sütött. Ezt évtizedekig megtartották. Amikor elköltöztek onnét, mintha eltűnt volna, de amíg arra a lakásra emlékszem, mindig ott volt a puszedli.

A következő szoba volt a Sándor bátyám szobája. Az egy kisebb méretű szoba volt. Volt benne egy íróasztal, az ágya, valamilyen szekrény. Másra nem emlékszem. Onnét nyílt egy nagyon nagy szoba, ott aludtak a nagynénik, és ha jól emlékszem, a nagymama. Ott volt a nagymama Liegestuhlja [nyugágy], amit a napsütötte ablaknál kellett kinyitni. Egy hosszú, bokáig érő, szürke pongyolára emlékszem, a hatalmas ősz kontyra, és arra, hogy nagyon örült, amikor a legkisebb unokája nyitotta ki neki a Liegestuhlt. Ott játszódott le egy Mikulás-este, ahol a Joli nővéremet öltöztették be Mikulásnak, és én nagyon-nagyon féltem, és odahúzódtam az akkor éppen betegen fekvő Giza nénémhez.

A kétemeletes házban mi a második emeleten laktunk. Ugyanilyen lakások lehettek alattunk is, senkire onnét nem emlékszem. Arra emlékszem még, hogy a Klári testvéremmel szerettünk kilógni a spájzba, és egy-egy lekvárt eltulajdonítva megettük. A nagymama nem haragudott azért, hogy a lekvárt megettük, de ezért igen, hogy az ablakon át kidobtuk az üveget a lichthofba. Azt még jövőre is lehetett volna használni. Klári nagyon szelíd volt, és az én gyerekkoromnak lényeges hozzátartozója.

A vallásosság az egész családban olyan természetes volt, de nem volt ortodox. Egyáltalában nem. A nagynénik zsidó tudatra neveltek, az nem kétséges. Mert már iskolás lány voltam, és jártam Talmud-Tórára, ami a Csáky utcai templomban, a mai Hegedűs Gyula utcai templomban volt, és örök álmom volt az, hogy angyalnak öltözöm, egy motor van a hátamon, és onnét kirepülök az ablakból, hogy védjem a zsidóságot. Ez egy olyan állandóan visszatérő álom volt, hogy biztos, hogy nagyon szerettem volna.

Arra emlékszem, hogy a nagyünnepek nagyon szépek voltak, nagyon bensőségesek. Emlékszem, amikor apám fölolvasta a Hagadát. Az őszi nagyünnepeken, újévkor, Jom Kipurkor minden nagyon szépen volt megrendezve, tudatosan arra, hogy engem oktassanak. A bátyám persze mindig igyekezett valami kis komiszsággal, hogy megnevettessen, amikor komolynak kellett volna lenni, de nagyon édes, kedves, szép emlékei az életemnek.

Azzal együtt, hogy apám, aki nagyon kulturált, nagyon bölcs ember volt, nem akarta túlhajtani, de azt megkívánta tőlünk, hogy péntekenként együtt legyünk, hogy a család gyertya mellett ünnepeljen [lásd: szombat]. Igazán szerényen éltünk anyagilag, de azért a péntek esték mindig gyönyörűek voltak. Érzelmileg – nem is annyira vallásilag talán –, de érzelmileg nagyon-nagyon kötődtünk a zsidósághoz. És érdekes módon a családnak a baráti köre is úgy alakult. Voltak más vallású barátaink is, de kevés.  Elsősorban zsidó barátok voltak.

A hagyományok őrzése, az, hogy a bátyám bár micvó volt, az természetes volt. Én magam is konfirmáltam [Hagyományosan a bát micvá 12 éves korban történik, és neológ körökben ezt közösen ünneplik Sávuot napján. Ekkor a lányok a frigyszekrény elé vonulnak, közösen elmondanak egy imát, a rabbi beszédet mond, megáldja őket, kapnak egy imakönyvet, a szülők pedig kidust adnak. Régebben ezt konfirmálásnak hívták és egy fogadalmi szertartással volt egybekötve. Mindezt ugyanolyan felkészítő-tanuló időszak előzte meg mint a fiúknál a bár micvát. – A szerk.], amikor az Erzsi néni, a hittantanárnőnk úgy ítélte meg, hogy érettek vagyunk rá néhányan a garnitúrából. Nem jártunk sokat templomba, de a nagyünnepeken mindig természetes volt, hogy templomba megyünk. A testvéreim első házassága, a Béla bátyám házassága, a Joli nővéremé templomban történt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A Jolié még extrán kedves volt: mert a sógorom cserkész volt a zsidó cserkészcsapatban, és a társai fölvonultak a templomban. Szép volt, és természetes volt, hogy odatartozunk, ez nem volt félreérthető.

Nem voltunk kóserek [lásd étkezési törvények], de azért elsősorban baromfi fogyott, sokkal kevésbé fogyott disznóhús vagy marhahús [A marhahús fogyasztását természetesen nem tiltják a törvények. – A szerk.]. Aztán nem volt az a húsvéti tisztogatás és eltüntetése a tréflinek [lásd: homecolás; Pészah; tréfli]. De például olyat, hogy szalonna, azt egész felnőttkoromig nem ismertem. Illetőleg ismertem – ha még eszembe jut a neve – a libaszalonnát. A libahájról a hártyát lehúztuk, a hájat lesóztuk, lefokhagymáztuk, pirospaprikáztuk, és az volt kifagyasztva, és azt ettük. Annak volt egy meghatározott neve, ami az istennek se jut eszembe [inarsz].

A kosztolásunk nagyon egyszerű volt. Mi, gyerekek elsősorban tésztásak voltunk. Minél több tészta! Tehát az úgy volt, hogy egy héten kétszer volt tésztanap, a többi nap húsos, feltétes valami. Abszolút polgári koszt. Nem, nem volt kóser a kosztolásunk, egyszerű polgári koszt volt. Ami a nagy kedvenc volt, azok a péntek esti vacsorák, rántott hússal, rántott csirkével, sült libával vagy ilyesmivel.

Én nagyon büszke voltam rá, hogy 12 éves koromtól engem küldtek vásárolni a család teljes kosztjára. És volt a Csanády utcában egy – ha jól emlékszem a névre –Schönfeld nevű nagykereskedés, ahol havonta egyszer leadtam a megrendelést, hogy mennyi rizs, mennyi liszt és a többi. Aztán a Lehel piacon vásároltam be. És nagyon tudtam alkudni. Emlékszem, hogy a liba, amit úgy hétvégén vettem időnként, az 1 pengő 20 fillér volt a legdrágább, ha annál többet kértek, akkor könyörtelenül alkudtam. És azt hiszem, hogy a piacon azok a kofa nénik, bácsik, akik már ismertek, mert mindig egy helyre mentem vásárolni, mulattak ezen.

Szóval amikor már felnőttként főznöm kellett, konyhát vezetni, a családi étkezést, nagyjából ugyanezt folytattam. Csak a holokauszt után elmaradt a péntek. Nem rögtön, mert apám haláláig tartottuk. Utána már férjnél nem. A férjem azt mondta,  hogy ő kigyalogolt – nem jókedvéből – Mauthausenig, aztán visszagyalogolt, hogy még találkozzon a szüleivel. Azalatt céklát kapart ki a földből, és krumplit kapart ki a földből. Neki olyan koszt kell, ami igazán nagyon megfelel. Ezzel együtt nem volt soha egy túlzott háztartásom. Szerettem főzni, és szerettem változatosan főzni. Úgy néha azt mondta a Tomikám [a férje], hogy olyan régen volt már ez vagy az, mert mindig mást főzöl. És tényleg, ma is nagyon szeretek változatosan főzni, hozzá is szoktattam a lányomat, és a lányom is ugyanezt viszi tovább.

Egyébként az egész életvitelünk annyira köznapi volt, hogy nem is tudom, hogy mi érdekes lenne benne. Csak az volt a lényege, hogy mindig, mindannyian nagyon összetartottunk a testvéreimmel. Nagyon szerettük egymást. Bárkinek bármi baja volt, a többi ott volt mellette rögtön. Erre aztán a második világháború után volt is ok. Szegény Bélánk nem jött vissza a munkaszolgálatból, de mi négyen, lányok azután is összetartottunk. Nagyon-nagyon ragaszkodtunk a gyerekkori kapcsolatainkhoz.

Apa nem volt párttag soha, de 1938-ban, mikor 16 éves voltam, s voltak a választások, és a nyilasok először kerültek elő, akkor nagyon nyíltan beszéltük meg otthon, hogy csak a baloldalra lehet számítani [A nemzetiszocializmus zászlóbontása a Meskó Zoltán alapította Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt megalakításához köthető (1932. június); a nyilasok mint politikai tényező pedig már az 1930-as évek közepe táján megjelentek. Lásd: nyilasok. Az 1939 májusában tartott országgyűlési képviselő-választásokon a baloldal jelentős arányú vereséget szenvedett: a Független Kisgazdapárt a korábbi 22 mandátum helyett csak 14-et, a Szociáldemokrata Párt a korábbi 11 helyett mindössze 5 mandátumot tudott megszerezni. A szélsőjobboldali pártok viszont közel megnégyszerezték parlamenti jelenlétüket: a korábbi 13 képviselő helyett 49 képviselőt küldhettek az országgyűlésbe (a 260 mandátum 19,2%-a lett az övék). – A szerk.]. Úgyhogy a szociális gondolkodás, a baloldali gondolkodás az a vérében volt a családnak. Az olyan természetesen adódott. Klári első férje [Vető Sándor] csak úgy hívott, hogy kócos szoci. A második férje, a Velenczei Sanyi bátyámnak volt cserkésztársa a Jókai Cserkészcsapatban, és hát négyéves koromtól ismertem, és nagyon-nagyon sokat hozott ő számomra a politikai gondolkodásban. Béla bátyám is erősen baloldali volt. Nem nagy hangon beszéltek erről, csak úgy csendben, a családon belül.

Fogalmam nincs, hol találkoztak apáék [azaz: az apja és az anyja], feltehetően társaságban, mert persze konvencionálisan az volt akkor. Nem sadhen [lásd házasságközvetítő] hozta össze őket, azt tudom. Az 1900 évek elején, olyan 20–25 évesek lehettek, amikor összekerültek. Apám még a házasságkötése előtt magyarosított. Schwarz volt egyébként, Schwarz Miksa. Magduska, a legidősebb nővérem 1909-ben született, néhány évvel az esküvő után. Tudom, hogy nem az első években, nem tudom pontosan, hogy mikor kerültek össze.

Édesapám különleges ember volt. Annyira szerette anyát, hogy egyáltalán nem volt hajlandó fölvetni se azt a gondolatot, hogy másodszor házasodjon. Pedig fiatalemberként temette el. Mert apa – ha 1880-ban született – 1928-ban lehetett olyan 48 éves. Anyám, azt hiszem, 46. Anya betegsége teljesen lekötötte. Teljesen. Anya halála után pedig a velem való törődés, a legkisebbel, aki még nem állt a lábán. Amikor özvegyen maradt, az Aranka néném szeretett volna engem örökbe fogadni, hogy az ő gyereke legyek, de apám nem engedte. Azt mondta, hogy az én gyerekeim egyben maradnak.

Apu érettségizett, vegyész végzettségű volt, nagyon szép állása volt. A gumigyárban – a mai Taurus, akkor még az Első Magyar Gumigyár – volt osztályvezető, amit föladott akkor, amikor anyám megbetegedett, azért, hogy nagyobb jövedelemhez jusson, hogy minél többet tudjon költeni rá, hogy gyógyíttatni tudja, hogy ápoltatni tudja. Ügynökséget vállalt, más emberek vegyi termékeit, hajfestéket, egyebet árusított csak Pesten, és nagyon ügyesen tartotta fenn magát. Később egyszemélyes üzemében hajfestéket gyártott. Ezzel együtt nagyon kiszámított anyagi életünk volt.

Hallatlanul sokat kaptam apámtól, minden gondolatomat mindig megosztottam vele első perctől kezdve, és ő tökéletesen tudott irányítani. Ma már nevetségesnek hangzik, de nagyon jellemző volt apámra: fiatal lányként volt egy udvarlóm, a háború elején kezdődött ez a barátság, olyan szerelmes voltam, mint egy ágyú. A testvéreim elmentek együtt nyaralni, és kérdeztem apát, hogy meghívhatom-e szilvás gombócra a fiút. Mondta, hogy persze. Na, rém büszke voltam, mert 27 gombócot megevett. És mondom is ebéd után apának, hogy „Mit szólsz? Milyen sikerem volt!”. „Arra gondoltam, fiam, hogy ez tényleg egy siker. De mi lesz, ha egyszer csak 27 gombócra telik?” És a háború alatt, amikor ez a fiú [már gyűrűs vőlegényként] értem jött, s az egyik szoba sarkában egy félig kinyitott bőröndből egyedül evett, akkor eszembe jutott apa megjegyzése.

És egy életen keresztül így irányított. Soha nem szólt bele, hogy mit csinálok, de mindig megmondta, hogy mit fogok csinálni. Volt egy tüneményes szokása. Megkívánta a családtól, hogy egyszer egy héten gyűljünk össze, és együtt vacsorázzunk. Nem akarta az életünket nehezíteni, tehát nem szombat, nem vasárnap, hanem péntek este.

A gyertyákat többnyire Magduska gyújtotta. És volt a sógorom, a Rezső, aki egy vékony, törékeny fiú volt, úgy szerettük, mintha a testvérünk lenne, és volt az Aranka néném férje, a Feleki László, akit szintén nagyon szerettünk. Ő nyomdász volt, nyomdászarisztokrata: betűszedő, kéziszedő. Édes volt, aranyos volt, hatalmas nagydarab ember. Ha volt valami hibája, az az, hogy lódított. De azt is valami tündéri módon csinálta.

Na egy ilyen péntek estére emlékszem. Tél volt. Az ebédlőben hatalmas kályhánk volt, ami két fal között volt, tehát a hálószobát is fűtötte, és ez a három férfi, apu, Béla és Laci bácsi ott álltak a kályha körül, és remegtek a röhögéstől, a könnyük jött ki a röhögéstől. Nagyon szerettem ezeket a péntek estéket.

Apám nemcsak hogy sokat nevetett, ontotta a vicceket magából, mi meg aztán terjesztettük, és röhögtünk, amikor visszajött, hogy hogy kerül vissza. Az egyik híres vicc az volt, hogy: „Megy a vonaton egy német tiszt, egy olasz tiszt, egy anya a tizenhat éves lányával és egy öreg zsidó. Bekerülnek egy alagútba, egy cuppanás hallatszik és egy csattanás. Hát ki hogy gondolkodott? Azt mondja az anya:
– De jól neveltem a lányomat, megcsókolta a fiú, de ő pofonvágta.
Azt mondja az olasz tiszt, hogy:
– Stramm fiú a német kollegám, hogy megcsókolta a kislányt, kár hogy kapott egy pofont.
A kislány:
– Milyen klassz asszony az anyám, hogy még megcsókolják! Mért vágta pofon a fiút?
És az öreg zsidó?
– Milyen hóhem vagyok én, hogy előbb cuppantottam, és úgy vágtam szájon a németet?”

Másik híres vicc. „Elmegy egy fiú a rabbihoz, hogy bóher szeretne lenni.
– Hát nem való vagy te bóhernek, fiam.
– Hát honnan gondolod?
– Látom, hogy nem vagy való.
– Hát kérdezzél tőlem valamit, meglátod, hogy…
– Jó. Két zsidó fölmegy a kéménybe, az egyik kormos lesz, a másik nem. Melyik mosakszik meg?
Azt mondja:
– Hát a kormos.
– Dehogy. A kormos látja a fehérről, hogy fehér, azt hiszi, ő is az, a fehér látja a kormoson, hogy kormos, azt hiszi, hogy ő az, ő mosakszik meg. Nem vagy te elég hóhem.
– Jaj, rabbi, de hát igazán, hát adjál föl még egy kérdést!
– Na jó. Két zsidó fölmegy a kéménybe, az egyik kormos lesz, a másik nem. Bemennek a lakásba, melyik mosakszik meg?
– Hát mondtad, a fehér.
– A lakásban tükör van. A kormos látja, hogy kormos, a fehér látja, hogy fehér. –  Azt mondja:
– Nem vagy te bóhernek való.
– Rabbi, még egy mentőkérdést, hát igazán!
– Na jó! Hát két zsidó fölmegy a kéménybe…
– Rabbi, ne ezt! Hát látod, ezzel nem boldogulok.
Édes fiam, mondtam, hogy nem vagy elég hóhem, már rég meg kellett volna kérdezned, hogy mit keres az a két zsidó örökké a kéményben?”

Apám nagyon okos ember volt. 1950-ben, a halála után nagyon sok kinnlevősége volt, mert hitelbe adott a fodrászoknak festéket, tudatosan készülve arra, majd ha ő már nem csinálhatja, akkor azért ne szoruljon a gyerekeire. Azt meg kell mondjam, hogy az országban bárhol, ahol tartoztak neki, egyetlen fodrász kivételével, mindenki fizetett. Részletekben, úgy, ahogy meg voltak apával állapodva. Budán volt egy öreg fodrásznő, akihez mentem a tartozásért, és ő mondta az első találkozásunkkor, hogy a maga apja nem okos volt, hanem bölcs. És így igaz.

A Szent István téri elemit – hál’ istennek csak egy félév volt – szívből gyűlöltem. Hogy miért, azt ma már megmondani nem tudom. Nyilván nem bántak túl jól velem. De aztán a nagynénéim lakásából átköltöztünk az Ügynök utca 10, később Kresz Géza utca 18-ba, és ott a szomszéd ház volt az elemi iskola. Úgyhogy odakerültem már az első osztály második felében, amit nagyon szerettem. Nagyon édes tanítónőnk volt. Feltehetőleg ma már nem szeretném olyan nagyon, mert – hogy is mondjam – polgári származású volt, és gyűlölte a szegényeket. A Visegrádi utca és Sziget utca sarkán annak idején volt egy nagy bérház, sárgára festve, besüllyedve egy jó félemeletet, és ott csak szegények laktak. Na, hát onnét volt egy csomó osztálytársnőm, azokkal nagyon rosszul bánt. Minket nevelt is és szeretett, és jó szót is kaptunk, de azokkal szörnyen bánt, és érdekes módon, annyira megmaradt bennem, hogy mindig kiálltam azok mellett. Borzasztóan bosszantott gyerekfejjel, hogy nem szereti ezeket.

Aztán kerültem a Szemere utcai polgáriba [lásd: polgári iskola]. A polgáriban volt egy matektanárnőm, Aranka néni, aki egy antiszemita szörnyeteg volt. Tudták róla, annyira nyíltan antiszemita volt. Úgy viselkedett velünk, zsidó lányokkal, hogy az tényleg mindenen aluli. Például a legjobb tanulónk nem kaphatott jelest, mert zsidó volt. „Ostobák vagytok, koszosak vagytok.” Egy undorító nő volt, gyűlöltem. Ő volt az egyetlen, akit gyűlöltem. Az osztályfőnöknőm, dr. Gonda Mária kikeresztelkedett nő volt, ő nagyon sokszor átsegített mindannyiunkat ezen. Igyekezett megkönnyíteni a sorsunkat.

A kerakon aztán nyoma sem volt ennek. Ez a kereskedelmi akadémia volt. Itt kereskedelmi számtant, könyvelést stb. tanítottak lányoknak. Azt a két évet nagyon szerettem. Az egy gyönyörűség volt, szerettem a tanárnőimet, a matematikatanáromba, azt hiszem, egy kicsit szerelmes lehettem gyerekfejjel. Remek ember volt. Ott nagyon kellemes volt. Ditrói Edit volt az osztályfőnöknőm. Én most utólag úgy gondolom, hogy ő is egy kitért lehetett, mert nagyon igyekezett afelé nevelni, és ő adta a kezembe az „Ami két Miatyánk között van” című könyvet [Pontosan: „Ami a két Miatyánk között van”, Csermely Gyula kétkötetes könyve, amely szerzői kiadásban jelent meg Brassóban 1925-ben. – A szerk.]. Arról szólt, hogy egy zsidó fiú hogyan lett keresztény pap. Nagyon érdekes volt.

Egyébként a könyv hallatlanul jelentős volt egész kiskölyök koromtól kezdve. Például volt olyan, hogy grenadin függönyt varrt a Magda meg a Joli, és én előttük ültem a sámlin, és olvastam föl az Emőd Tamás-verseket meg az Ady Endre-verseket [Emőd Tamás (1888–1938), a Nagyváradi Napló munkatársa volt, a Nyugat is közölte verseit. – A szerk.]. Rengeteg könyvünk volt, az mindig nagyon fontos volt. Joli egy könyvüzletben dolgozott, és hordta haza. És természetes volt az, hogy egy ünnepen, amikor ajándék van, akkor könyv az ajándék. El sem tudtam volna képzelni egy születésnapot könyv nélkül. És sok-sok könyv is volt köröttünk, mindenki nagyon olvasott. Apám nagyon igényelte azt, hogy olvassunk, és adta a kezünkbe egymás után a jobbnál jobb könyveket.

Az iskolában, érdekes módon – és ez ma sem változott, Katinál a lánya is láttam, és az unokáimnál is, érdekes véletlen –, mindig zsidó barátaim voltak. Nem tudtuk egymásról, csak akkor, amikor már nagyon jó barátok voltunk. De mindig, mindig. Az elemitől kezdve. Volt egy édes kis barátnőm, a Rosenberg Adél, akinek az apja ügyvéd volt. Gyerekfejjel gyűjtöttem a különleges neveket. Ő hozta nekem Mákszem Zakariást, aki egy csodálatos bácsi volt. Általában nagyon szerettem az intelligenciajátékokat, mint amilyen volt a memóriajáték: mond az egyik egy szót, a másik egy szót, egy harmadik és így tovább, és azt mindig végig kellett sorolni. Nagyon jókat játszottunk. De azért én komisz kölyök voltam, mert kijártam az utcára focizni. És nagyon szégyelltem, hogy – mint a rossz fiúknak – megpatkolták a cipőm orrát, nehogy két perc alatt szétrúgjam. Szegény apám szigorúskodott, szigorúskodott szóban, de tulajdonképpen nagyon jót mulatott azon, hogy nekem fiúnak kellett volna lennem. Akkor már nem lennék, mert akkor engem is elvittek volna, mint a bátyámat.

Különórára tornára jártam, mert nagyon ványadt kis kölyök voltam, és Talmud-Tórára. Amit nagyon-nagyon szerettem, az előbb már említettem, milyen álmaim voltak azzal kapcsolatban. Sok minden megmaradt, de a héber írásból egyedül csak az s betű, ami egy hajó [ש], a többire nem emlékszem. Jártam németre is, nem nagy szorgalommal.

Igazán az eszem a tanuláshoz felnőtt fejjel jött meg. Felnőttként tettem le az érettségit, azt hiszem, 1961-ben vagy 1962-ben, és felnőttként végeztem a kereskedelmi főiskolán, de már bőven negyven fölött voltam. A beosztásomhoz kellett.

Jó volt ebben a családban élni. Szép volt a gyerekkor minden bánatával együtt. Egyszer egy nagyon szép, Aranka néném által varrt, középkék, fehér pöttyös, tisztaselyem ruhában voltam. Magda végignézett rajtam, és azt mondta, hogy hát úgy nézel ki, mintha egy grófkisasszony lennél, nem egy kódisnak a lánya. Tényleg elég nehéz lehetett szegény Magdámnak, mert mindenki neki adta oda a keresetét, és ő osztotta be. Nem volt könnyű élet, és mégis nagyon szép volt. Nagyon összetartottunk.

1938-ban, az első zsidótörvénynél [lásd: zsidótörvények Magyarországon] apámnak az volt a kívánsága – nagyon jó kívánság volt –, hogy mindannyian végezzünk el valami ipari tanfolyamot, amin szakmát szerzünk, mert akárhova vet a sors, egy szakmával meg lehet élni. Én akkor nőikalapos-inas lettem. Érdekes módon, az ipariskolában nem emlékszem az osztályfőnököm nevére. Azt tudom, hogy egy nagyon vallásos katolikus nő volt, és imádott. Én is őt. El volt ragadtatva, hogy egy jó családból való lány ilyen szakmát tanul, és hogy milyen nagyon okos, és milyen jó, és nagyon sokat segített a segédvizsgánál is. Nagyon-nagyon kellemes volt. A műhely, az valami szörnyű volt. A Teréz körút és Aradi utca sarkán, ahol a Kőműves vendéglő van [volt], ott volt fönt az első emeleten, hátul az udvarban egy kis lakás. Két testvéré, a Bartók testvéreké, akik közül az egyik nagyon bájos, nagyon szelíd volt, a másik az kevésbé. De nagy szívvel tanítottak. Meg is tanultam a szakmát, le is tettem a segédvizsgát. Odafűz egy emlék. Kisinasként hordtuk föl nekik az ebédet ételhordóban. Volt egy zöld kosztümöm, amihez volt egy ugyanolyan sötétzöld selyemblúz. A selyemblúzt kihíztam, és emelgettem a vállamat, mert zavart. Jöttem el az Andrássy út 60. előtt [Az épületet 1882-ben emelték. 1885-ben a Perlmutter család vásárolta meg, amelynek utolsó sarja 1931-ben úgy végrendelkezett, hogy özvegyének és nevelt leányának majdani elhunyta után minden vagyonát a Pesti Izraelita Hitközség örökölje. A bérházként funkcionáló épület egyik bérlője már 1937-ben a nyilas párt volt, legalábbis a Magyar Nemzeti Szocialista Párt megalakulásakor Szálasi Ferenc az épület első emeletét adta meg a párt hivatalos címeként. A "Hűség Háza" néven hírhedetté vált ház telekkönyvileg soha nem került a nyilasok birtokába, a telekkönyv szerint a háborús években is Reiszner Gizella nevén szerepelt. – A szerk.], s ahogy én úgy fölemeltem a karomat, a nyilas őr, a kapuőr kivágta a karját. Én azt hittem, hogy meghalok a röhögéstől. Megérkeztem a Teréz körútra, mondom, hogy inkább ütöttem volna agyon, mint hogy köszöntsem. De nagyon jót mulattam rajta. Abból a korból ez az egyetlen emlékem.

Akkor szezonban dolgoztunk, az egy szörnyűség volt, és hát ez a nyugdíjban is meglátszik, mert szezon után – ahogy nevezték akkor – kizeccoltak. És három hónapig nem dolgoztam, akkor megint visszahívtak, ha jött a szezon. Úgyhogy elég sok idő kiesett a munkából. De ebből kellett megélni. Elég ügyes kezű voltam, így otthon dolgoztam egy csomó ismerősnek, és egész tisztességes keresethez jutottam. 1944-ben megszűnt ez a lehetőség.

A testvéreim. Magduskám – a család testvérek által elfogadott feje – 1909-ben született. Nem sokkal jött utána később Joli 1910-ben, 1912-ben Béla, 1915-ben Klári, és aztán kullogtam utánuk 1922-ben.

Amíg kicsik voltak, anyám mindig egyforma ruhában járatta őket. A két legidősebb, a Magda és a Joli, azok felnőttkorukig egyforma ruhát hordtak, avval a differenciával, hogyha az egyik rózsaszínt vett, akkor a másik világoszöldet. De a fazon meg az anyag az egyforma volt. Természetben nem hasonlítottak. Nagyon nem. Képre, arcra a Joli nővéremmel hasonlítunk egymásra, természetre a Magdával. A legjobban Klárival voltam. Hát természetes, mert ő volt korban a legközelebb.

Magda egy tüneményes, remek, szorgalmas ember volt. Apámnak társa volt, segítője anyám betegsége alatt. Tizenhárom éves korától állt helyt. Nagyon jó testvérünk volt, és nagyon-nagyon szerettük. Fiatal lányként nem mindig értettem egyet vele, mert szigorú volt, magasra tette a lécet, amit nem volt mindig könnyű átugrani. Nagyon édes ember volt. Nem érettségizett. A hatodik gimnázium után – akkor halhatott meg anyám, vagy anya halála előtt – állásba került. A Hoffherr-Schrantz Gépgyárba először csak mint gépírókislányt vették föl, de olyan remekül dolgozott, hogy rövid idő alatt az Erdős vezérigazgató mellé került. A vezérigazgatónak lett a titkárnője, ami egy fiatal lánynak komoly karriert jelentett. Magda végtelenül jó ember volt, végtelenül szép életet érdemelt volna. Nem sikerült nagyon jól a magánélete. Jött egy nagy szerelme, nős ember volt, idegbeteg feleséggel, és annak idején bolondoktól nem választottak el. De fiatal lánykora óta a Joli nővérem férjének a cserkésztársa és jó barátja, [Zwirn] Feri udvarolt neki. Miután már sikerült férjhez adni minden testvérét, ami neki lelkileg nagyon fontos volt, 1947-ben férjhez ment hozzá, és annak haláláig éltek együtt. Az sem volt könnyű dolog, Feri nem volt egy könnyű ember. De nagyon szerette Magdát. Annyira, hogy amikor a 1930-as évek valamelyikében megismerkedtek, [Sajó] Rezső sógorom mutatta be, akkor egész rövid idő után azt mondta, hogy na látjátok, fiúk, én azt a nagy orrú kislányt fogom feleségül venni. Tényleg azt vette. Kicsivel később. Feri apja gyümölcs-nagykereskedő volt, az üzletet a fia vette át, és csinálta az államosításig. Magda a háború után külkeres lett. Ott is előadó, főelőadó, osztályvezető. Szóval a munkahelyén mindig sikeresen ment előre. Nagyon precíz, nagyon pontos, tényleg egy kiváló munkaerő volt. Igen jókat tudtunk együtt nevetni. Amikor az én férjem meghalt, akkor is nagyon mellettem álltak, amikor az ő férje meghalt, akkor aztán végleg nagyon közel kerültünk egymáshoz. Főleg azért, mert Joli közben kivándorolt Amerikába. Ők voltak nagyon közel egymáshoz, 16 hónap korkülönbség volt kettejük között. Jolikámat, szegényt, sokat ugrattuk azzal, hogy három embert szeretett az életében, a Magdát, az első férjét és a fiát. Ami persze nem igaz így, de hát, mondjuk, azokat tényleg a legjobban. Magda nagyon szép kort ért meg, mert három hónappal a 90. születésnapja előtt ment el. Már akkor többet volt énnálam, mint otthon. Október végén kapta az agytrombózist, az egyik oldala megbénult, nem nyitotta ki a szemét, csak nagyon néha, és azt hiszem, hogy ez az utolsó három hét is olyan volt, hogy mélyen valahol ő tudta, hogy mi baja, és el akart már menni. A bénaságot nem neki találták ki. Nagyon fájt a szívem. Nem volt könnyű vele élni, mert nagyon nagy igényű volt. Nem arra, hogy neki, magának valamit, hanem arra, hogy körülötte minden szép és jó legyen. Mindig azt mondta, hogy rossz a rosszal, de sokkal rosszabb lesz a rossz nélkül. És így van. Ma már számtalanszor jut eszembe, hogy nincs, akitől kérdezzek valamit, hogy is volt, mint is volt. Magda volt az orákulum.

Jolikával meg kölyökkorban voltunk nagyon jóban, mindig nagyon sokat segített. Anyámat úgy hívtam, hogy mama, őt úgy hívtam, hogy meme. Szerettem nagyon az első férjét [Sajó Rezső]. Igaz, a másodikat is [Hámori Ferenc], mert igen jól választott minden alkalommal. Csinos, nagyon okos és kellemes emberek voltak a férjei. Az első férjétől született Andris, aki ma Princetonban orientalista professzor. Két gyereke volt. A lánya most doktorál. A fia sajnos végzett magával, nem volt egy életrevaló fiú. 20–21 éves volt. Rossz társaságba került. Szóval zavaros életű volt. Van egy unokájuk a volt élettársától, akivel tartják a kapcsolatot, és nagyon szeretik. Az élettárs nem volt zsidó, de érdekes módon, a másik férfi, akivel együtt él, és akitől van még másik két gyereke, az is zsidó, és nagyon összetartanak, és nagyon szeretik a nagyfiút is. Joli nehezebb természet volt. Nem volt benne annyi vidámság. Pesszimistább volt. Ő már az első férjével szeretett volna innét elmenni, amire nem került sor. Mindig többre és jobbra vágyott, és mindig az volt az érzése, hogy nem kapja meg az élettől azt, ami járna neki. Nagyon szép nő volt. Nagyon. Ő is okos volt és kellemes. Kevésbé okos, mint Magda, de így is nagyon állt a lábán, és mindig megtalálta a lehetőségét annak, hogy segítse a családját. Az első férj mellett is, a második mellett is. Andrist végtelenül szerette. Végtelenül! Minden a fia volt. Joli is, a férje is könyvkereskedő volt. Volt a Múzeum körúton egy hatalmas nagy üzlet, a férje nagybátyjáé, Faragó Könyvesbolt. Ott dolgozott, és hát úgy nézett ki, hogy ő örökli, mert a Faragó bácsinak a fia orvos volt, a lánya férjhez ment, nem érdekelte őket a könyvüzlet, és az így nyilvánvaló volt, hogy a Rezsőke fogja folytatni. Nem került rá sor. Bélával együtt ment ki Nagykátáról [Hírhedt kiegészítő parancsnokság volt, Muray (Metzl) Lipót alezredes vezényletével. 10-12 munkaszolgálatos századot küldtek innen Ukrajnába. A századok parancsnokait azzal indították útnak, hogy „ne merészeljenek egyetlenegy embert se visszahozni, mert a rájuk bízottak kivétel nélkül az állam ellenségei” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.]. Együtt mentek?! Vitték őket. És aknamezőre ment egy teherautó két keretlegénnyel és tizenkét muszossal. Feri, a második férj, vegyi nagykereskedő volt. Nagyon kedves, okos, művelt ember volt. Ott volt üzlete a Szabadság tér egyik mellékutcájában, a Hold utcában. Ott is lakott. Nős volt. Az első feleségét és a lányát a Dunába ölték. Ő legszívesebben festett, amatőr festő volt, és volt egy képe, ami felejthetetlen számomra: „A víz hullámai” az a kép –, felejthetetlen, nem tudom, hogy melyik gyerekhez került, és megvan-e –, annak tulajdonképpen a Holokauszt Múzeumban lenne a helye. Nagyon jó festő volt. Győrben született jómódú családból, és őneki, mondom, a festés volt a legjobb szórakozása. Az első házasságából született nagyfia, Hámori András, akárcsak a kis Hámori András [adoptálta felesége Sajó Rezsőtől született fiát], kivándorolt 1956-ban, kint végzett, mérnök lett. Ezzel kapcsolatban volt egy édes történet, amikor jegyre adták az élelmiszert. Odament hozzájuk a házmegbízott, és írja: „Hámori Ferenc, Hámori Ferencné, Hámori András… Jaj, valami tévedés, itt van még egy Hámori András!” Azt mondja a sógorom: „Nem, csak mi annyira szeretjük ezt a nevet, hogyha egy harmadik született volna, az is Hámori András lenne.” A fia nagyon hiányzott neki, és szívesen kiment volna. Meg is szerezte a nagy András az emigrant’s-ét [passport], és 1957. szeptember végén kimentek Amerikába, kivándorló útlevéllel és a fele vagyonuk leadásával. Mert rengeteg könyve volt a sógoromnak és a nővéremnek. Annak az értékesebb felét le kellett adni a Széchényi Könyvtárnak, emlékeim szerint. Azt tudom, ahhoz, hogy valamennyi ékszert elvihessenek, bizonyos mennyiségű ékszert meg ezüstöt le kellett adni. Ezüstöket kellett leadni arany fejében. Kint már nem sikerült igazán jól a sógorom élete, a nővérem viszont nagyon élvezte. És főleg annak örült, hogy a fia ott van, és nem lesz katona. Joli egy ismerős asszonnyal kis presszót nyitott Bostonban, amit addig, amíg a másik asszony meg nem akarta szerezni magának, együtt csináltak. Utána aztán otthon maradt, de akkor már idős is volt. Feri festőiskolában tanított és festett. Vettek maguknak Floridában egy lakást, és ott voltak lent, mert a telek Bostonban hidegek. És májusban – nem tudom a pontos évet –, májusban följöttek Floridából Bostonba, előttük volt egy hatalmas park, és mondta a sógorom, hogy lemegy festeni. És hát csak nem jött, csak nem jött, és akkor a nővérem lement, s ott a rendőr mondta, hogy igen, elvittek egy öregurat kórházba. Mire a kórházba ért, szépen elment. Azt csinálta, amit legjobban szeretett. Jolikám akkor egyedül maradt. Addigra már az Andris megnősült, az András megnősült. Tehát mind a két fiú kiszállt a házból. Jolim nem volt egy optimista természet, nem imádta a menyeit, de hát azért úgy elvergődött. Végül az utolsó évek egyikében átment Princetonba, ahol a fia, a menye és az unokák éltek, és szegénykém ott halt meg. Egy évvel előbb még volt itthon, de már akkor látszott rajta, hogy nem egészen komplett, van valami szellemi esés. A következő évben, amikor Magdus kiment meglátogatni, kórházba került, és meghalt. Addig is sokszor elesett, ugyanúgy, ahogy én. Nagyon sokszor nagyon csúnyán összeverte magát, és olyan kisgyerek lett. Rettenetesen. Tulajdonképpen, ha jól értettem – mi a marháknak az a betegsége? –, kergekór fertőzhette meg. Az isten tudja, mikor, mert végeredményben, ahogy utánaérdeklődtem, az emberben bujkálhat 15–20 évig. Úgyhogy az vitte el szegényt, körülbelül 10–12 éve. Andrisék ápolták, ápolónő volt mellette. Soha nem lehetett egyedül hagyni. Az egy olyan 4–5 hónap, rossz hónap volt. Hát itt maradt utána Andris, a világ legédesebb fickója. Ez Jolika története.

Béluska 1912-ben született. Ő volt az egyetlen fiunk. Gimnáziumba járt, de ő se érettségizett, neki is dolgoznia kellett. Hát el kellett egy ekkora családot tartani. Édes, drága. Amíg nem vonult be, addig a fizetésének egy részét hazaadta az én neveltetésemre. Nagyon szép fiú volt, nagyon jóképű, sportolt, rögbizett, és nagyon nagy csibész. Egy történet. Anyagbeszerző cégvezető volt a Visegrádi utcában egy Szántó és Fischer nevű műszaki cégnél. Nagyon szerették a nők. Fölhívott egyszer egy céget, és kérte a Reich Évát. Mondja a telefonos neki, hogy „Melyiket?” Azt mondja: „Hogyha kettő van, akkor mindenesetre a csinosabbat!” Járt is vele néhány hónapig, de nem ez az érdekes. Érdekes volt a felesége, Hajdú Klára, ő volt a családban a kis Klári. A mi Klárink volt a nagy Klári. Édes, helyes, és Béla halála után egy teljesen elveszett ember. Disszidált Magyarországról, rossz kapcsolatai voltak, és kinn halt meg Venezuelában nagyon nehéz évek után. Lehordott vagy antik ruhákat árult rosszlányoknak meg kisszínésznőknek. Ott halt meg egyedül. Amikor Béla bevonult munkaszolgálatosnak, akkor hímeztem a takarójába monogramot. Felejthetetlen. Mintha villám csapott volna belém, hogy ez az utolsó, amit tehetsz a testvéredért. És tényleg nem jött vissza. Pedig egy kisportolt, ragyogó alkatú fiú volt, és nagyon azt hittem, hogy ő mindent meg tud oldani, amit meg kell oldani. A sógorom miatt, Joli első férje miatt két nappal hamarabb vonult be Nagykátára, mert az egy kis könyvmoly volt, ő pedig egy atléta, és azt úgy védeni kellett. 1942 novemberében mehettek be, és 1943-ban ott kint haltak meg. Együtt voltak végig, mindenüvé, ahova az egyiknek menni kellett, rögtön ment a másik is. És hát mind a kettőjüket kivitték aknaszedésre, és ott maradt a keretlegényekkel együtt tizenkét fiú. [Sztálingrádnál.] A csontjuk se maradt meg … egy csontocskájuk se maradt… nincs egy sír, hogy az ember … Hát ez az ő sorsuk.

Apámat egyszer láttuk sírni. Amikor megtudta, hogy Béla meghalt. És azt mondta, hogy: „Tudod, fiam, nem természetes dolog, hogy az apák temessék el a gyereküket.” Hát az nagyon fájdalmas volt.

Klárika sorsa sem volt könnyű. A Zsidó Gimnáziumban érettségizett, majd gépírónő volt. Hét évvel volt idősebb nálam, kislányként ő vitt el sétálni. Hogy szerette-e azt, nem tudom, mert kimentünk a korzóra a barátnőjével, egy vörös lánnyal, akit én nagyon nem szerettem, és mint később kiderült, nagyon igazam volt. Mert egy áldott rossz teremtés volt. A háború alatt derült ki, hogy ez egy rosszindulatú ember. De hát ők már ugye a fiúkat nézegették 14–16 éves korban, én meg csak úgy lógtam rajtuk, és nem biztos, hogy olyan nagyon örültek neki. De egyébként mi, testvérek nagyon-nagyon szorosan összetartoztunk. Klárika férjhez ment Vető Sándorhoz, akit néhány hónap után behívtak munkaszolgálatra, 1942-ben lehetett. Hazajött egyszer-egyszer, a végén már nem is tudtunk róla. Utólag tudtuk meg egy fiúnak a naplójából, ahol írta, hogy azt mondtuk mindig, hogy gyáva Vető, most meg azt mondjuk, hogy hős Vető, mert szétlőtték a két vödröt, amiben hozta a vizet, és őt is lelőtték. És ezzel együtt a többi fiút is, akinek a vizet hozta német katonaruhában. Mindegyiket. Szilvásvárad környékén pusztult el. Később exhumálták. Édesapámmal ment föl Klári. Aztán Klárika összekerült megint a Velenczei Sanyival, aki nekem az imádott gyerekkori barátom volt. Már akkor el akarta volna venni a Klárit, akinek nem volt elég előkelő. Hát könyvkötőinas volt. Na, hát édes-édes Sanyikám megnősült. Ha látott már valaki mísz nőt! Olyan unalmas volt, hogy nekem ásítanom kellett tőle. Szörnyű! Na, elvált. A háború után megkérte Klári kezét. Klári fölhívta Magdánkat: „A Sanyi megkérte a kezemet. Hozzámenjek?” Azt mondta a Magda neki, hogy „Számold ki a gombjaidon!”. Hát igent mondott, és akkor egy évben mentünk férjhez mindahányan. Mindegyik polgári esküvő volt: Klárinak második házassága volt, Jolinak második házassága volt, nekem az első és egyetlen, és Magduskánknak is tulajdonképpen az első házassága. Hál’ istennek, ezek mind sikerült házasságok voltak, kivéve Klárikámnak, akinek elvitték a Sanyiját. A következő volt. Volt a Kéthly Anna pere [A szociáldemokrata Kéthly Annát, aki 1948-ban ellenezte a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülését, 1950 júniusában összeesküvés és kémkedés koholt vádjával letartóztatták, 1954 januárjában életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. – A szerk.] és a Peyer-per [Peyer Károlyt, akit már 1947 elején kiszorítottak a Szociáldemokrata Párt vezetéséből, és aki novemberben a letartóztatás elől elmenekült az országból, 1948-ban távollétében összeesküvés és kémkedés hamis vádjával nyolc év fegyházra ítélték. – A szerk.]. Szegény apám még élt akkor. Ültünk a tévé előtt – volt nálunk próbakészülék, mert a férjem, Tomi a Ravillnál ezzel foglalkozott, és a gyár pár készüléket így kiosztott –, halljuk a Kéthly-pert. [Valószínűleg összecsúsztak az emlékek: bizonyára rádión hallgatták, és filmhíradóban láttak képeket. Arra biztosan emlékszik, hogy voltak kísérleti készülékek (náluk is volt egy ilyen készülék) ipari bennfenteseknél, de az nem valószínű, hogy a „próbaadás” pont politikai per lett volna. – A szerk.] Kéthly Annát nagyon nagyra tartotta Sanyi. Nagyon odavolt. Mondom: „Sanyi, hogy lehet ez, hát a Rajk, Kéthly, Peyer?” „Látod, hogy itt vannak a becsületes szocdemek”, mondja Sanyi. Aznap éjjel vitték el.

Volt egy ismerősöm az ÁVH-nál. Amikor apu meghalt, akkor bementem hozzá, és mondtam, hogy „Rendőri kísérettel, bilincsben, nem érdekel, hogyan, de hozzátok ki Sanyit a temetésre, annyira szerette apám.” Azt mondja: „A régi barátságunkra való tekintettel elfelejtem, hogy itt voltál.” Úgyhogy nem volt ott a temetésen, nem tudtunk semmit Sanyiról, hogy hol van. Akkor vitték Recskre. Hát szegény, az ahány rendszerváltozás volt, annyiszor volt börtönben. Horthyék letartóztatták, arra én nem emlékszem pontosan, az egy rövid volt. 1944–1945-ben Borban volt, majd szocdem városatya volt. Recsken volt egy kivizsgáló bizottság [a szabaduláskor], és kérdezték, hogy miért van itt? Azt mondja Sanyi, hogy „Én nem tudom, azt önöknek nyilván könnyebb megtudni mástól. Ha ez a mozgalmat előrevitte, rendbe van. Ha nem, isten izélje meg azt, akinek ez eszébe jutott.” Na erre kapott egy refet [REF – A rendőri felügyelet köznyelvi rövidítése. A ref alá helyezetteknek korlátozták a mozgását: nem utazhattak el a lakóhelyükről, nem látogathattak nyilvános helyeket stb., és rendszeres időközönként jelentkezniük kellett a lakóhelyük szerint illetékes rendőrkapitányságon. – A szerk.]. Pár hónapig járt ki a XIII. kerületi kapitányságra, és akkor azt mondta a tisztviselőnek vagy kapitánynak, vagy mit tudom én, kinek, hogy „Ide figyeljen! Nem vagyok én kurva, hogy itt minden vasárnap megjelenjek maguknál. Intézze már el ezt!” Elintézte. Utána rehabilitálták, akkor lett a Könyvkötő KTSZ elnöke, aztán már vitték volna fölfelé, csak elment szegénykém. A saját könnyelműsége, az orvos könyörgött neki, hogy maradjon nyugton. Ő csak ugrált, és egy tüdőembólia vitte el 1974-ben. Nagyon fájt a szívem érte.

És fájt a szívem Klárikámért, aki ez alatt – 1950 nyarától 1953 szeptemberéig – abból élt a kislányával [Ági, született 1949-ben], hogy a Szabványügyi Hivatalban dolgozott tisztviselőként. Az első alkalommal racizták [A racionalizálás közkeletű szóhasználata. 1953-ban nagy létszámcsökkentést hajtottak végre a közszférában, amit a munka ésszerűsítésével (racionalizálás) indokoltak. – A szerk.]. Akkor elhelyezkedett egy kis szövetkezetnél titkárnőnek. Nem volt gyors, de nagyon precíz, nagyon pontos munkát végzett. Lassú volt, úgyhogy nem volt olyan könnyű elhelyezkednie.

Apám halála után úgy beszéltük meg – mi testvérek –, hogy én szedem be a kinnlevőségeit. Hogy időm legyen rá, ott kellett hagyni az állásomat, és annyit vettem le, amennyi a normál fizetésem volt, a többit Klári kapta. Ez segítette át ezen a nagyon rossz időszakon. És akkor hol Jolinál voltak hétvégén, hol nálam. Sosem hagytuk egyedül. Ágikámnak, érdekes módon, nagyon nehéz volt a kapcsolata az apjával – hát elvették az apjától a lánya kisgyerekkorát. Sanyi aztán a Laciba [unoka] tömte bele minden szeretetét, és sokat vitatkoztak Ágival, és nagyon meglepve tapasztaltam, hogy ennek ellenére Ági mennyire imádja az apja emlékét. Klárinak nagyon nehéz sors jutott. Beteg lett a szíve, hát érthető, érthető. Miután a betegségeknek jó része pszichikus eredetű, ezek az évek nem múltak el nyomtalanul. 1987-ben ment el.

A zsidótörvény első percétől az volt a véleményünk – gondolom, apánk irányításával –, hogy túl kell élni. Nem adhatjuk meg azt az örömöt a velünk szemben állóknak és az antiszemita társaságnak, hogy elpusztulunk. Ez azt jelentette, hogy az otthonunkban egy percig nem akartunk másképp élni, mint azelőtt. Az a ház, ahol mi laktunk, csillagos ház lett. Volt egy tüneményes házmesterünk, Magyar bácsi, isten áldja meg a haló porait is, igaz, nagyon szeretett, pici korom óta ismert és dédelgetett, de az olyan rendes volt velünk, amilyen rendes csak lehetett. „Csukják be az ajtót, nyilasok jönnek! Ne nyissanak ajtót! Nincsenek itthon.” De számtalan mindenben.

Akkor következett egy év, munka nélkül, mert már a kalaposok bezártak. Otthon dolgozgattam, nehéz esztendő volt. Féltettük a távollévőket, a Bélánkat, Rezsőt, akikről tudtuk, hogy munkaszolgálatosok, és semmi mást nem tudtunk. Akkor már szegények egy éve nem éltek, mint később kiderült. Volt egy szörnyű élményem. A vőlegényem kórházban volt éppen Budán valahol, valami gyomorproblémával, és [1944.] március 19-én jöttem végig a budai Erzsébet királyné fasoron, ahol van egy nagy kaszárnya. Ahogy ültem a villamoson, csodálkozva néztem, hogy egy tank áll a kaszárnya felé fordulva csővel. Ez mi? Aztán elértünk a Margit hídhoz, és lent a Duna rakpartján vonult a szürke, csúnya katonatömeg, nyolcas sorokban, hát az nem volt akkor már kétséges, hogy mi történt. Hazamentem azzal, hogy: „Apu! A németek elfoglalták az országot.” „Ugyan, ne hülyéskedj!” „Ezt láttam.” Hát akkor már a rádió is mondta [lásd: Magyarország német megszállása].

Akkor jött az, hogy a Hoffherr-Schrantznál, ahol a testvéreim, Magda és Klári is dolgoztak, az Erdős vezérigazgatót rögtön elvitték a németek, a Magdusnak volt egy udvarlója, aki szintén egy részint jómódú, részint elég magas állású ember volt a gyárban, azt is elvitték. Hát úgy megmozdult körülöttünk minden, és minden rossz irányba.

Magdát és engem elvittek a Kisok-pályára. [Ez már a nyilas hatalomátvétel után volt. – A szerk.] Ott gyűjtöttek össze minket, és hát egy csomó csoportot láttunk, ahogy indítják Pestre. Elkezdett esni az eső, azt mondták, hogy menjenek haza, és holnap reggel, nem tudom, hányra, 7-re, legyenek itt. Hát persze nem voltunk ott. Akkor már láttuk, hogy ez mire megy ki.

Nem tudom pontosan, hogy melyik hónapban, azt hiszem, áprilisban–májusban kikerültünk hárman, Magdus, Klári és én a Sorg-féle kislakás-építkezésre. Budapest és Újpest határában volt ez az építkezés. Hadiüzemnek számított, és az mentességet jelentett [A testvérek feltehetően munkaszolgálatosként dolgoztak itt, mivel máshol nem kaptak munkát. Az építkezés valószínűleg az ún. ONCSA-telep volt. Az 1940–1945 között működő Országos Nép- és Családvédelmi Alap indította szociálpolitikai kísérlet politikai okok miatt is kiemelt figyelemben részesült, viszont a hadigazdaság előretörése megnehezítette az ONCSA működési feltételeit és fő tevékenységét, a szociális célú állami lakásépítést. A mozgósítás előidézte munkaerőhiány miatt már 1943-ban ipari üzemek és birtokok egész sora fordult a honvédséghez, és igényelt munkaszolgálatosokat. Sorg Antal 1895-ben, huszonhét éves korában tett kőműves mestervizsgát. Családi házak építésével kezdte, közben tapasztalatszerző utakat tett Európában, tanulmányozta Angliában az ipari építkezést. Már keresett vállalkozó volt, amikor 1913-ban, sikeres vizsga után, építőmesterré lett. Még abban az évben megbízást kapott a Maglódi úti sörgyár felépítésére, amelyet 1914. március 15-én fel is avatták. A Sorg-cég sikerének titka, hogy nagyfokú önellátásra rendezkedett be: volt tégla-, műhabarcs-, asztalos- és lakatosárugyára, sőt fatelepe is. A sörgyári megbízás után a fejlődés megállíthatatlan volt. Sorgék építették fel szinte egész Kőbányát, miközben az ő nevükhöz fűződik a gödöllői HÉV-vonal, több belvárosi bérpalota, számos középület kivitelezése is. Idősebb Sorg Antal az 1940-es években már kormányfőtanácsosi címmel rendelkezett. – A szerk.]. Persze másnap nem mentünk a KISOK-pályára, hanem végleg kimentünk az építkezésre, ahova 1944 nyarán apánkat is kihívtuk, úgyhogy ott is együtt volt a család. Ott pillanat alatt fölállítottak egy barakksort, ahova a zsidó munkáslányokat költöztették. Nagyon-nagyon rendes vezetője volt az üzemnek. Én úgy emlékszem, hogy egy Sári nevű mérnök, de lehet, hogy nem ő volt a vezető. Mindenesetre nagyon kiállt a társaság mellett, és igyekezett mindenkit megóvni, hát már amennyire megtehette. Üvegesnek hordtuk az üveget, gitteltük az ablakot, és a legkülönbözőbb anyagokat hordtuk talicskán. Sári mérnök, aki később, a fölszabadulás után elég jó szerepet töltött be a városnál, rögtön bevitte az irodára Magdust, nagyon kedvelte, és olyan titkárnőfélének használta. Ott aludtunk egy barakkban, amely barakkban nagyon jól álmodtam, és olyan finom puha volt a párnám, és magam alá húztam, és nyávogott egyet, hát egy macska volt. Meg ott volt a Kispesti Textilművek vezérigazgatójának a lánya – azért lett Kati az én lányom, mert őt Katinkának hívták –, aki boldogan azt mondta, hogy „Jaj de drága a nagynéném, csomagolt nekem körtét”, és megfogta, hogy kihúzza a zacskóból, és egy egér volt. De nagyon jó barátságban voltunk, és nagyon jól kibírtam. És milyen érdekes dolog, ott értek minket a repülőtámadások, a berepülések. Vittem egy elég nagy darab üveget a hátamon egy üvegtartóval, amikor jött a támadás, akkor levettem gyorsan, letettem a földre, és amennyit bírtam még, elszaladtam. Állati mázlim volt, odament egy rakéta. Ripityomra tört az üveg. Úgy látszik, úgy akarta a jóistenke, hogy még éljek. Hát, azóta sikerült jól megöregedni.

A vőlegényem értem jött november 16-án, hogy bevigyen a Dob utca 90-ben alakult gyerekotthonba, amit a cionisták hoztak létre. Apámtól kérdeztem, hogy mit csináljak, és azt mondta, hogy aki menteni tudja magát, az mentse. Tessék bemenni vele! Apát, Magdát és Klárit aztán a nyilasok bevitték a gettóba. Joli külön volt. A férjének volt egy nagynénje, aki ős-ősrégen tért ki, és keresztény férje volt. Az Opera mellett, a Révay utcában lakott, és odavitte őt a kisfiával, ott vészelték át a szörnyűségeket.

Én mint vöröskeresztes nővér másodmagammal az elhagyott kis zsidó gyerekeket gyűjtöttem, akiknek a szüleit elhurcolták, és akiket valamelyik szomszéd megmentett. Egyszer az utcán rám szólt valaki, hogy Nusi. Hát nem fordultam meg, mert a Nusi névről hál’ istennek sikerült leszoktatni a családomat, és már akkor rég Annának hívtak, aztán utánam szólt, hogy Anna, és arra bizony megfordultam. Egy nyilaskeresztes fiatalember volt, bevitt az Andrássy út 45-be a Párizsi Áruház mellett. Nem a 60-ba. Mondtam, hogy én egyáltalában nem vagyok azonos azzal a Szántó Annával, akit ő keres, nem is ismerem. Egy szomszéd fiatalember volt a Kresz Géza utcából. Nem a házunkban lakott, hanem a mellettünk levő iskola szolgájának a fia volt, úgyhogy kölyökkor óta ismernie kellett. Hát én állítottam, hogy de én nem az vagyok, és énnekem itt vannak a papírjaim, amik Julianna névre szóltak, tehát indokolt lehetett az Anna. És akkor csodálatos udvariassággal, feltételezem, hogy a fiatal nőnek szóló udvariassággal, két nyilas elvitt a Kresz Géza utcába, és becsöngettek a Magyar bácsihoz. Szerencsére ő nyitott ajtót, és nem a felesége, mert az elájult volna. Magyar bácsitól kérdezték, hogy hát ez a Szántó Anna-e. Azt mondta, ő sose látott. Hogy volt lélekjelenléte, és meg merte ezt csinálni! Örökké hálás voltam neki, és nagyon-nagyon szerettem őket, mind a kettejüket. Hát ennek köszönhetem többek között, hogy sikerült túlélni. Mint már mondtam, értem jött a vőlegényem, és bevitt a Dob utcába. Ott dolgoztunk, védtük a kis srácocskákat. Volt egy olyan eset, hogy megtudtuk, hogy jönnek a nyilasok, és akkor fölpakoltunk néhány gyereket, akiknek a gondozása ránk volt bízva, és elmentünk a Damjanich utca egyik pincéjébe. Hogy ki vezette, vagy kinek volt oda kapcsolata, fogalmam nincs ma már, tény az, hogy volt egy ilyen apró ablakos bejárata ennek a pincének, és kint lakat volt rajta. Na hát ott volt a kulcs a társaság egyik tagjánál, bementünk a pincébe, a kis lukas ablakon kinyúlva lezártuk a lakatot kintre, és hát szerencsére így megúsztuk a nyilaslátogatást. Nincs emlékem róla, hogy elvittek volna az otthonból gyereket vagy bárkit.

A Vadász utcai társaság, az üvegházban lévő cionisták, csinálták ezt a területet is. Én ezt mind nem tudtam, én csak azt tudtam, hogy itt lehet dekkolni. Sokkal később olvastam egy könyvet, amiben szerepelt a hely, az idő, minden. Onnét tudom, hogy cionisták. Erről az időről szóló történet volt. Sem az író nevére nem emlékszem, sem arra, hogy hol adták ki. De ebben szerepel többek között a [Szenes] Hanna is. Nagyon sajnálom, hogy ennyire nem emlékszem.

A Dob utca 90-ben jöttem rá, hogy apának mennyire igaza volt a vőlegényemmel kapcsolatban, hogy önző ember, és nem lehet rá számítani. De hát mindenesetre megadta a lehetőségét annak, hogy megmeneküljek, és általa kerültem be a könyvtárszobában helyet foglaló kis társaságba, ahol szocik voltak, kommunisták voltak, és ugye már az előző hatások – apámé, Velenczei Sanyié – erősen balra vittek, természetesen ezek még elmélyítették ezt. És nagyon-nagyon tudatosan készültem arra, hogy ha fölszabadulunk valaha, akkor hol lesz a helyem. Na, meg is történt.

A felszabadulás nagy öröm volt. Volt egy édes fiú velünk ebben a társaságban, aki rém lelkesen rohant le, hogy: „Itt vannak az oroszok! Itt vannak az oroszok!” És nagyon-nagyon lelombozódva jött be, mert lekapcsolták az óráját. Nagyon boldogok voltunk. Hazamentünk, Magda, Klári és papa már otthon volt. Nagyon nagy öröm volt, amikor én is tudtam csatlakozni hozzájuk. Vártuk és reméltük, hogy jönnek haza a fiúk, akik közül senki se jött haza. Magdám későbbi férje, Zwirn Feri sikeresen hazaérkezett a szovjet területen [Donnál] lévő munkaszolgálatból. Tőle tudta meg Joli nővérem, hogy a férje és hát nekünk a bátyánk meghalt, és azt hiszem, ő is igazolta, hogy meghaltak. Mert persze semmi hivatalos értesítés nem jött. Ő tudta, a szomszéd házakban volt, és tudta, hogy mind a ketten ottmaradtak.

Akkor Magda és Klári elkezdte a munkát a Hoffherr-Schrantznál. Először a romeltakarítást, később aztán tisztességes munkát, ami a feladatuk volt. Előkerült Erdős [a vezérigazgató] a Fő utcai fogdából, nekiálltak rendbe hozni a vállalatot. Én meg bekerültem a VI. kerületi Szociáldemokrata Pártba a Velenczei Sanyi révén, aki később a sógorom lett, és nagyon tisztességesen dolgoztunk. Abban az irodában alakult ki a szocdem párt, ahova engem az a nyilas fiú vitt. Föl is volt festve végig nyilas jelvénnyel, volt egy ilyen díszsáv, amit aztán később sikeresen lefestettek. Na, ott kezdtem el dolgozni. Azután – isten tudja, hogy is volt az pontosan, kicsit olyan homályban van ez az időszak – átléptem a  Pártba, a VI. kerületi szervezetbe, azokkal dolgoztam, ott jártam szemináriumra, Hirschler Imre [neves nőgyógyász] volt a szemináriumi oktatóm, akivel nagyon jó viszonyba kerültünk, és később nála szültem a lányomat. Miután átléptem a kommunista pártba – tehát megszűnt a szocdem pártban a munkám –, a párt elhelyezett egy családpénztár nevű valamibe, amiben talán egy évet, ha töltöttem. Halálosan unalmas, érdektelen intézmény volt. Onnét kerültem a Jóvátételi Hivatalba [1946-ban felállított, a második világháború után az ország jóvátételi kötelezettségeinek teljesítését irányító kormányszerv, szervezte és felügyelte a jóvátételi szállítások teljesítését. – A szerk.], ahol az ipari főosztály vezetőjének a titkárnője voltam, majd jóléti osztályvezető. Ott kezdtem a pártszervezetben dolgozni, párttitkár lettem, nem főállású, csak a munka mellett.

A Jóvátételi Hivatal létszáma lassan lecsökkent, mert ki lett fizetve minden. A főnököm, Pikler Ferenc eltűnt, illetőleg még mielőtt eltűnt volna, átkerült az erősáramú iparigazgatóságra. Utána tűnt el. Jóval a Rajk-per után. Akkor ezek a koncepciós perek voltak, és eltűnt. Engem nem menesztettek, de mivel lehetetlenné tettek, én mondtam föl. Abban az időben vakult meg az anyósom, és tényleg otthon kellett maradnom. Az alatt a két év alatt, amit otthon töltöttem, kézi kötőgéppel kötöttem, és segítettem az anyósomon. A férjem a Ravillnak volt akkor az áruforgalmi főosztályvezetője, és gondolom, hogy üzleti meggondolásból hívott a Keravillnak az igazgatója hozzájuk dolgozni. Ez irodai munka volt. Gépírás, adminisztráció, hasonló. Aztán megnyílt az iparcikkiroda [Budapest Főváros Iparcikk Iroda], oda kerültem. Itt már nemcsak adminisztráció volt, hanem boltgazdálkodás, hogy hol nyitunk boltot, hol nem, de ehhez tartozott az összes budapesti iparcikkvállalat, a trafikoktól a ruházati boltokon át minden volt. Ez megszűnt. És kellett volna keresni állást. Ennek az igazgatója Szántó György volt, aki addig, amíg az összes emberét el nem helyezte, nem vállalt semmi mást. És akkor a Centrum Áruháznak kellett propagandista. És oda ajánlott a Szántó Tarján Györgynek, a Centrum vezérigazgatójának, aki azt mondta, hogy köszöni, nem, a saját emberei közül akar valakit kiemelni. Harminc Centrum Áruház tartozott ehhez a központhoz. Rossz időpontban ajánlott a főnököm, mert akkor halt meg a propagandistája. Aznap. Hát kerestünk tovább, és nem találtunk semmi megoldást. Közben Tarján a minisztérium reklámosztályához fordult, hogy ajánljanak valakit, mert egyik embere sem megfelelő. Ott azt kérdezték, hogyha a Gazdáné szabad, akkor mért kell gondolkodni. Így kerültem a Centrumhoz mint propagandista, majd csoportvezető, majd osztályvezető. Ez volt a legkedvesebb munkahelyem. A munka az volt, hogy a 30 Centrum Áruháznak a reklámját felügyeljem, összefogjam, a központnak a reklámját effektív csináljam, szervezzem, kivitelezzem. Érdekes, szórakoztató, jó munka volt. Nagyon szerettem. A kollegáimmal is nagyon jóban voltunk. Amikor az osztályvezetői kinevezés előtt álltam, azt nem lehetett csak érettségivel. Szükséges volt hozzá főiskola. Akkor indult éppen a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán egy kétéves, felsőfokú áruforgalmi tanfolyam, ami az én gyakorlatommal összekapcsolva főiskolai végzettséget adott. Valamivel több mint tíz évig voltam ott. Állítólag általában jó főnök voltam, de én is bosszankodtam, hogyha egy fiatal mama két hétre a gyerek betegsége miatt kiesett a munkából. Amikor Kati megszülte a Julcsikáját [1974], nem akartam, hogy a pályáján ne tudjon előremenni, és kértem a nyugdíjazásomat. Azt mondta az áruforgalmi vezetőnk, hogy akkor, ha tud maga helyett egy hasonlót hozni. Nagyon büszke voltam rá. Amikor nyugdíjba mentem, amellett mindig, évekig dolgoztam. Először a Sugárban voltam propagandista, aztán amikor megszületett Budán a Flórián, akkor oda hívtak, és nagyon szívesen mentem, és ott voltam évekig [A Flórián Üzletközpont született meg előbb, 1973-ban. A Sugár Üzletházat 1980-ban nyitották meg. – A szerk.]. Mindig a reklám, már sikerült igazán kinevelni magam reklámszakembernek, amit most sajnálok csak igazán, hogy csak kereskedelmi vonalon. Mert olyan nagyon szeretnék segíteni a politikában az elhibázott propaganda helyett.

Még a pártban dolgoztam, amikor a bátyám feleségének a rokonságából egy lánnyal, Lantos Verával nagyon jó viszonyba kerültem, aki állandóan mesélt egy Gazda Tamás nevű fiúról, hogy az milyen édes, milyen aranyos. Na, egyszer lent ültünk a Visegrádi utca és Körút sarkán lévő presszóban, ahova belépett az egyik gyerekkori pajtásom egy lánnyal és még egy fiúval, és a Vera fölsikított, hogy: „Jaj! Itt van a Gazda Tomi! A fiú a bal keze mutatóujjával föltolta a kalapját, és valahogy egyáltalában nem tetszően viselkedett. És Vera mondja: „Képzeld el, otthagyta a menyasszonya!” Mondom: „Na látod, ezt a fiút én is otthagynám.” Két hét múlva már együtt jártunk. Nagyon okos, kedves fiú volt, nagyon jó barátok is voltunk, túl azon, hogy házastársak. 1947 áprilisában volt az esküvőnk, és 41 évet éltünk együtt. Tomi sajnos hozott Mauthausenből szívbajt is, és nem sokkal utána kiderült, hogy súlyosan cukros, úgyhogy 1987-ben egy nagyon-nagyon átszenvedett év után kellett elbúcsúzni tőle. Tomi nagyapja orvos volt. Az édesapjának sikerült valahogy átélnie a Horthy-korszakot, nem volt egy nagy kereső. Papiros üzeme volt, ami nagyon vacakul ment akkor. Volt az anyósomnak egy nővére, aki jómódú asszony volt, és ő sok nehézségen segítette át őket. Amúgy borzasztóan nem szerettem, beképzelt, szörnyeteg néni volt és ostoba. Az anyósom sokkal-sokkal műveltebb és okosabb volt. Tomi testvére [Judit] szűcs volt, férjhez ment egy régi barátjához, nem sokkal a mi házasságunk után. Nagyon helyes fiú volt a sógorom [Sztricskó Pál], nagyon jó viszonyban voltunk egymással, de nem volt semmi különös. Más rokonuk nem volt.

1948-ban született a Katim, aki egy kis disznó volt, mert ahelyett, hogy simán jött volna a világra, farfekvéssel jött, úgyhogy 36 órát vajúdtam. Már előkészített a Hirschler császármetszésre, aztán átvilágítottak, és akkor azt mondta, hogy „Na ezt azért mi megszüljük.” Nem volt könnyű. Neki gondolom, hogy valamivel könnyebb lehetett. Édes, nagyon édes, nagyon-nagyon jó gyerek volt. Szóval nem úgy volt jó, hogy csak úgy ott ült a széken. Rosszalkodott, de egy szófogadó, kedves, kellemes természetű gyerek volt. Még volt is olyan, hogy apámnak panaszkodtam, milyen rossz ez a gyerek, mire azt mondta, hogy „Édes fiam, a jó gyerekre csak a szülő mondja, hogy jó, a szomszéd azt mondja, hogy mafla.” És ez egy nagy igazság. Közben nőtt a lányom, és volt egy gyönyörű történet. Szegény anyósom nem látott, de mindig segített, és a mosogatás után én kimentem, és újra elmosogattam, mert kellett, és egyszer csak kint volt a lányom, és ő csinálta. „Ha neked dolgoznod kell, akkor én átveszem ezt.” Hát nem hagytam, csak azt az egy alkalmat, de nagyon meg voltam hatva tőle. Nagyanyján is segíteni akart, rajtam is. Nagyon édes, jó gyerekem. Kati gimnáziumba került, ahol jó tanuló volt, de nem kitűnő, csak jeles. Akkor jött az a lehetőség, hogy felnőtt fejjel lehet érettségizni, s én beiratkoztam egy közgazdasági gimnáziumba. Katitól kértem, hogy segítsen a háztartásban. Azt mondta, hogy ő nem tud jól tanulni és a háztartásban segíteni, ez okból én úgy tanultam, hogy végig kitűnő voltam, és kitűnően érettségiztem, hogy megmutassam, munka, háztartás mellett is lehet kitűnőre. Tisztára csak a gyerek nevelése céljából, mert különben nem érdekelt. Kati képzőművész szeretett volna lenni, de az apja lebeszélte róla, hogy azt csak nagy művésznek érdemes, mesternek nem, és akkor ehelyett a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára ment. Abban az időben társaságban ismerkedett meg a férjével, aki a külker főiskolára járt. Nagyon hamar hozzáment. Született két tündéri unokám. Egy lány, aki Bécsben mint politológus könyvkiadóban dolgozik, és szerzője volt egy könyvnek, ami a bécsi zsidóság életéről szól. A fiúunokám is ott él, végzi a politológiát, és egy fotófőiskolára is jár. Nagyon jól fotózik. Volt egy fényképe tizenvalahány éves korában, amire, amikor megmutatta nekem, akkor azt mondtam, hogy ezt így, ahogy van, kiállításra lehet küldeni. A képen az izraeli tengerparton a homokban egy pici fiú fut, vizes lába nyoma a homokban, és a mama utána rúg a kis popója felé. Tündéri kép volt. Azóta már volt egypár kiállításon képe. Hát ő még nem kész mindennel, mert egy kicsit tévelygett, először építész akart lenni, avval töltött egy csomó évet, de most úgy néz ki, hogy már megtalálta a helyét.

A hagyományőrzés… A férjem miután párttag volt, és vezető állásban volt, nagyon elhúzódott ettől. Nem is volt hajlandó vele foglalkozni, úgyhogy ha egyáltalában szóba került ez a családban, akkor csak a lányom és énköztem. Az anyósom ugyancsak nem volt túl vallásos, neológ volt, és a szerint is élt. A férjem – hogy mondjam – talán joggal sértődött meg a jóistenre. Az a gyalogséta Mauthausenig [lásd: halálmenetek], és közben közvetlenül mellette a legjobb barátját kilőtték a nyilas kísérők, és gyalog jött haza is. Az hozta vissza, hogy az apját, akit imádott, látni akarta, és ahogy ő mondta, amikor átlépte a határt, tudta, hogy nem fogja látni. A gettóban kapott egy belövést, és a penicillin hiányába halt bele.

Kati társasága ezen a körön belül [zsidó kör] mozgott. Az unokák, főleg az apjuk hatására, elkerültek a Szochnutba, és ott nagyon jól érezték magukat. Kiskorukban kerültek ki Bécsbe, mert a vőmet oda helyezték egy vállalati kirendeltséghez, és mentek ki vele. Ha jól tudom, 1981-ben mentek ki, amikor a Julcsikám 7 éves volt, Gyuri 5. Úgyhogy az iskoláikat ott végezték, most is ott élnek. Főleg Julcsi akart kimenni Izraelbe. Ki is ment, egy évig ott tanult, de akkor olyan honvágya lett, hogy haza kellett jönnie. Ezután még egyszer volt kint látogatóban, Gyuri is volt kint, mind a ketten nagyon jól érezték ott magukat, de nem akartak ott maradni. Egyáltalában nem vallásosak. Az odatartozás kétségtelen. Érzelmileg, nem vallásilag.

Hát azért az ünnepeket úgy tartjuk, hogy szívből jókívánságot mondunk mindannyian egymásnak, a gyerekeim a böjtöt betartják, én cukros vagyok, én nem tarthatom. A keresztény ünnepek közül azt, ahol ajándékot lehet adni.

A temetéseink zsidó temetések voltak. Kivéve a férjemét, az polgári temetés volt, érthetően. A beosztása, a körülményei és az érzelmei miatt is. És Joliét nem tudom, mert az Amerikában volt. Magdusnak az volt a kívánsága, hogy égessük el, és a férje sírjába tegyük, amit a Hevra [lásd: Hevra Kadisa] nem hagyott. Úgyhogy odatemettük, fél kívánság teljesítve, és búcsúztatták. Az a fiatal rabbi, Fröhlich. Ő búcsúztatta.

1956 előtt halt meg Sztálin? [1953] Igen. Hruscsov nyilatkozata után [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] volt egy pártnap a férjeméknél, és kérdeztem, hogy „Hozzászóltál-e?”. Azt mondja: „Ne hülyéskedj! Hát ott állt a Sztálin teljes falnagyságban!” Na jó, ez csak tréfa volt. Nekünk nagy csalódás volt. Mind a ketten nagyon hittünk a baloldali politikában, és nagyon ki is ábrándultunk. Amikor volt a hatnapos háború Izraelben, kétségbe voltam esve, és akkor az egyik kolléganőm azt mondta, hogy „Mért? Hát hány éve kommunista vagy már?”. „Az igaz, de harminc éve zsidó.” Na, szóval engem érzelmileg a dolog az nagyon odakötött a valláshoz. Túlságosan sok volt az a pofon, amit ez a nép kapott. Ha nép. Ha jól fogalmazom. Nem biztos. 1956 [lásd: 1956-os forradalom] amikor elérkezett, éppen többen voltak nálunk. Hazaindultak, de már puffogtak a lövések a Múzeum körúton, úgyhogy vissza is fordultak. Nagyon meg voltunk döbbenve. Velenczei Sanyi ott volt ugyanaznap nálunk, és kérdeztem, hogy „Sanyi, mi ez?”. Az válaszolta: „Ahol a vörös csillagot letépik? Az ellenforradalom.” Nem tudtam eldönteni. Nem tudtam, nem tisztázódott bennem. Sok igazságuk is volt, és sok ellenszenves dolog is történt. Nagyon nem volt tiszta a kép. Azután, amikor Nagy Imre kérte a Nyugat segítségét, nagyon megdöbbentem, mert Nagy Imrét én nagyon sokra tartottam mint embert, mint politikust egyaránt. Mondtam, hogy ez mégsem egész tiszta. És ma, amikor már majdnem történelmi távlatból tudjuk nézni a dolgokat, ma sem vagyok egészen biztos benne, hogy azoknak van igazuk, akik forradalomnak nevezték ezt. Nem tudom. Nem tudom. Az én szívemnek fájt, hogy a baloldalt hátra akarják szorítani, hogy nem felel meg a politikájuk.

Ma is sokat gondolkozom azon, hogy a Fidesz, ami fiatalokból áll – pontosabban állt, mert ma már mindenkit bevesznek –, olyan fiatalokból, akik rengeteget kaptak, akik külföldre mehettek ösztöndíjjal, akiknek Soros-ösztöndíjuk volt és hasonlók, hogy jutottak ide. Hogy lehet ilyen zsigerből gyűlölni mindent, ami volt? Az a véleményem, hogy az Orbán atyánk saját magán kívül senkit se szeret, és egyáltalában nem azon múlik, hogy őneki van igaza, azon múlik, hogy mint kölyök, halálosan meg volt sértve a jogi tanulmányai folyamán, hogy hogyan lehet, hogy ő nem lehet amerikai elnök, mert nem ott született. Hogy lehet, hogy nem magyar elnök? Hogy lehet, hogy a korona még nincs a fején? Nem szeretem. Nem szeretem. Cezaromániásnak tartom, és amikor Dublinba ment, akkor azt mondtam, hogy még el fog kerülni Döblinig [Döbling – egykor önálló község (ma Bécs egyik külső kerületéhez tartozik). Az itt található elmegyógyintézetben lett öngyilkos 12 évi bentlakás után, 1860-ban gr. Széchenyi István. – A szerk.]. Ez volt az én érzésem.

Hát én azt gondoltam rendszerváltozásnak, hogy a húgom által nagy szeretettel képviselt reformkör lesz a győztes. Felejthetetlen az a könyvcím, hogy Te Jóisten! Győztünk! [Helyesen: Jézusmária, győztünk! Írta Beke Kata, 1993. Belvárosi Könyvkiadó.] Mert az Antallék tényleg nem voltak sehol. A professzor öcsémnek [Feltehetően az unokaöcsre, Hámori Andrásra gondol. – A szerk.] volt az osztályfőnöke Antall József [Antall József az 1950-es években az Eötvös, majd a Toldy gimnáziumban tanított. – A szerk. ]. Nagyon sokra tartotta, nagyon szerette, de nem mint politikust. Szerintem jó eszű és jó szándékú ember volt, talán nem volt olyan nagyon jó szándékú, mint az apja. [id. dr. Antall József (1896–1974) jogász, kisgazdapárti politikus, menekültügyi kormánybiztos 1939–1944 között, majd újjáépítési miniszter 1945–1946-ban. – A szerk.] Az, hogy visszahozták a Horthy-imádatot, annak a kornak az életformáját, hát az nem tetszett. Az nagyon nem tetszett. Én ugyanis emlékeztem a Horthy-korszakra, ami nem volt olyan nagyon gyönyörűséges Gömbössel, meg hát még talán Bethlen volt a jobbik. Nem éreztem korszerűnek a gondolataikat.

Egyelőre úgy érzem, hogy a nagy drámánál tartunk. Hogy az egymással való vagdalkozást a politikai pártok mintha célnak tartanák és nem eszköznek. Jó volna, hogyha egy kicsit tisztulna a kép, mert az én életemet elkísérletezték a politikusaink. Azt szeretném, ha nyugalom lenne, ha mindenki csinálná a maga dolgát, ha nem lenne csinált botrányok tömege. Ha azt mondhatnám, hogy a politikusokat nagyon tisztelem, mert olyan tiszta kezűek, zsebűek. De nem mondhatom. A Kovács Magdának [Kósáné Kovács Magda szocialista politikus] volt a híres mondása, és arra esküszöm: nem elég, hogy tisztességes legyen az ember, annak is kell látszani.

Amikor a kárpótlás volt, kaptam én is, és kaptam a férjem után is, az ő munkaszolgálatos múltja után. Nem volt különösebben sok, mert nem érte el a 400 ezret. Viszont akkor ajánlották föl a lakásokat megvételre, arra elég volt, hogy a lakásomat megvettem, ami azóta értékében nőtt.

De ez úgy van, hogy az elszenvedett dolgok anyagilag nehezen megválthatók, erkölcsileg meg nem váltották meg. Ma is hallom a zsidózást, ma is hallom a minősíthetetlen Hegedűs Lórántot, Csurkát és hasonlókat, és döbbent vagyok, hogy a jog nem ad helyt annak, hogy aki gyűlöletbeszédet mond, az meg legyen büntetve. Halálosan sértőnek érzem, hogy az a taknyos, aki az izraeli zászlót égette és rátaposott, az cukorkára hivatkozik. Szerencsére ezt már azért a bíróság se nyelte le, és nem tartotta hihetőnek. De én hiányolom azt, ami Nyugaton van, hogy aki a holokausztot tagadja, az büntetendő.

Izrael? Rengeteget jelent. Egy nagyon érdekes véleményt hallottam. Nem osztom, de érdekes. Volt, aki azt mondta, hogy azért volt a holokauszt, hogy Izrael megszülethessen. Legalábbis befolyásolta mindenképpen. Azt hiszem, lényegesen régebben jelentkezett ez az igény, ébresztgették ezt az igényt, de biztos, hogy befolyásolta a holokauszt. Hát, hogy az angolok ezt nem csinálták nagyon elegánsan, az nem kétséges. Hogy otthagyták, mint eb a Szaharát, borzasztó módon. Nem kéne, hogy a palesztinok és a zsidók így álljanak egymással szemben. Nincs ok rá. A többi arab meg annyira, de annyira sajnálja a palesztinokat, hogy nem fogadja be őket, hogy hagyja őket magukban kínlódni. Akkor meg mi tennivalónk van? Azért Izrael tehet róla? Jó, nem mindig értek egyet az izraeli politikával se. Valószínűleg, ha a héják és a galambok között kéne választanom, én a galambokat választanám, és jobban szeretném, hogyha Izrael egy békés ország lenne, főleg, mert féltem az ott élőket. Rokonaim nincsenek kint. Az anyám bátyjának elvált felesége a kisebbik fiával ment ki. Soha többé nem hallottam róluk. Ők mentek ki, senki más a családból. Nagyon féltem, tartottam tőle, hogy az unokáim kimennek. De hát józan emberkék, és látták, amit láttak. Látták, hogy ez nem a béke földje sajnos. De az, hogy van, az egy bizonyos mértékig biztonságos háttér. Azok számára, akik nálunk élnek.

Életrajz

Szántó Olivér, Oli, ahogy a környezete hívja őt, 73 éves, sportos, fiatalos alkatú, ősz hajú férfi. Bevallása szerint már fiatalon megőszült, akkor ez inkább érdekességnek számított, de most az ő korában már nem olyan érdekes. Oli bácsiban olyan beszélgetőpartnerre találtam, aki mindig készségesen, de lényegre törően és kimondottan a feltett kérdésre válaszolt. Volt munkatársai közül, akik közös ismerőseink, nagyon jó véleménnyel vannak róla. „Egyik olyan kolléga volt, akivel a legjobban lehetett egyezni” – mondják. Energikus és még mindig aktív életet él. Hét közben ügyeit intézi, sokat sétálnak Jimmy kutyájával, a hétvégeket együtt töltik az élettársával.

Az apai nagyszüleim Magyarországon születtek, méghozzá abban az időben, amikor még Magyarország úgymond „Nagy-Magyarország” [Osztrák–Magyar Monarchia] volt, mert hozzá tartozott az a fiumei rész, ami pillanatnyilag Olaszország [jelenleg Rijeka, Horvátország]. A Dunántúlon születtek mind a ketten, mégpedig Szekszárdon, Tolna megyében. Születési dátumra, ha jól visszaemlékszem, az körülbelül az 1800-as évek közepére vezethető [Inkább 1870 körül születhetett az apai nagyapa. A ROOSZ025.jpg számú kép tanúsága szerint részt vett az első világháborúban, márpedig egy 1850 körül született, 1914–1918 között már 64–68 éves ember nem volt katonaköteles korú. – A szerk.]. Nagyapámnak az eredeti neve „Ackerhald” volt, Ackerhald Bernát. A nagyanyám lánykori nevét nem tudnám megmondani, annyit tudok csak, hogy Katalinnak hívták [Apja zsoldkönyvében (ROOSZ022.jpg sz. fénykép) megtalálható a nagymama lánykori neve: Königstein Katalin volt. – A szerk.]. Nagyapám megváltoztatta a nevét még mielőtt megnősült volna, tudomásom szerint már a gyerekek Szántónak születtek. Illetve biztos úgy van, hogy még legénykorában változtatta meg a nevét.

Nagyapám szabómester volt, szabóként dolgozott. Nem volt több mint nyolc osztálya [Föltehetően elemi iskolát végzett, azaz a korban kötelező hat osztályt. – A szerk.], s nagyanyámnak se. Abban a korban, pláné az, hogy szabómester volt, tehát hogyha már szabó lett, akkor valószínű, hogy nem volt érettségije. Nagyanyámnak, aki nem dolgozott abszolúte, több mint valószínű, hogy semmi végzettsége nem volt. Nagyapám családot alapított ott, Szekszárdon, és jobb megélhetésképpen a család egy darabig ott élt. Ott született édesapám mint utolsó gyermek. Az igazság az, hogy a legkevesebbet az apai nagyapáról és nagyanyáról tudok, mert az anyai nagyszülőkkel éltünk tulajdonképpen együtt.

Az apai nagyapámék Szekszárdon éltek egy darabig, utána, miután a gyerekek meglettek, akkor Fiumében éltek nagyon hosszú ideig, majd visszakerültek Pestre, és ott élhettek több tíz évet, mert édesapám ott gyerekeskedett, egészen felnőttkoráig. A család nem volt vallásos soha, mindig a neológokhoz tartoztak. Kóser háztartás sem volt, a nagyszülőknél sem volt. Valószínű, néhanapján vagy ünnepekkor mentek zsinagógába. Budapesten a Vadász utcában laktak, azt hiszem, a hatos vagy hetes [szám alatt], már nem tudom pontosan. Meglátogattam a házukat édesapámmal együtt. Maga az a lakás, azt nem tudom, hogy nézett ki, csak kívülről láttam a házat, nem mentünk be.

Az apai nagyszülőkkel úgy találkoztam utoljára, hogy én körülbelül három éves lehettem. Mi annak idején Gyulafehérvár mellett, egy Tövis nevű helységben laktunk, ott volt egy építkezési lerakata [az anyai] nagyapámnak, és ott látogattak meg [Tövis – nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben, 1891-ben 2500, 1910-ben 3600 román és magyar lakossal. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.]. Egyedül látogatott meg Tövisen [nagyapám], lehet, hogy a nagyanyám is vele jött – de arra nem emlékszem. Nagyapám kézen fogva elvitt egy kicsi üzletbe, valahol három-négy lépcsőn kellett leereszkedjünk, s ott vett nekem egy luftballont. Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt mint gyermekkori emlék az apai nagyapámról. Szikár, magas volt, világra se lehetett ráfogni, hogy zsidó kinézésű. Inkább egy olyan jó alföldi parasztembernek tűnt volna annak idején. Mindig sötét ruhában járt, pantallóban, nyakkendőben, pödrött bajusszal, kalappal vagy kalap nélkül. Nagyapám 1936. december harmincegyedikén halt meg, s Pesten van eltemetve a neológ zsidó temetőben. Miután meghalt a nagyapa, akkor a nagymama ideköltözött [Maros]Vásárhelyre, a lányához, és itt élt. Nem dolgozott, azt hiszem, soha, csak háztartással foglalkozott, és jól nyolcvan fölött volt akkor, amikor innen deportálták [A ROOSZ037.jpg számú képhez fűzött kommentár szerint a nagymama 82 éves volt, amikor Auschwitzba deportálták. E szerint tehát 1862-ben született. – A szerk.].

Apám legnagyobb testvére egy leánytestvér volt, Szántó Etelka, aki később, az 1950-es évek elején kivándorolt [Marosvásárhelyről] Izraelbe, miután özvegyen maradt [1948-ban]. Elza néninek hívtuk mi, de hivatalosan Etelka. A múlt század végén, 1894-ben született, ha jól emlékszem [az iratokból]. A Dózsa György utcában van a Tanügyiek háza, a Tanügyiek háza volt a nagybácsi háza, ott éltek, apámnak a nővére és a férje. Amikor visszakértük a házat, mivel amikor elment Izraelbe, az ő nevén volt a ház, úgy tudtuk bebizonyítani, hogy onnan közjegyzői papíron megírták: valamikor 1894-ben született. Na most a nagynéni, tehát az apámnak a nővére, férjhez ment egy Elekes Miksa nevű férfihez. Aki valamit is tud ezekről a fásokról, [Maros]Vásárhelytől felfele a Maros-völgyében, nagyon híres család volt az Elekes és Darvas cég. Ennek volt a részvényese és egyben igazgatója a nagybácsim. Piskin volt igazgató sokáig [Piski(telep) – kisközség volt Hunyad vm.-ben, 1891-ben 1400, 1910-ben 3100 magyar, német és román lakossal, vasúti csomópont. Trianon után Romániához került. Ma: Simeria. – A szerk.], és később, már az 1930-as években jöttek Marosvásárhelyre. Az úgy volt, hogy egy ideig laktak Marosvásárhelyen, akkor elköltöztek Piskire, majd visszaköltöztek [Maros]Vásárhelyre. Ez volt az egyik Elekes. Őt elvitték az első világháborúba. Ott lefagyott a két lába, le kellett vágják mind a két lábát [lábfejét]. Nem tudom pontosan, hogy már rokkant volt a férje, amikor elvette, vagy a felesége volt, s közben elvitték a háborúba… mert 1914-ben kezdődött a háború, és akkor, gondolom, már férjhez mehetett, de nem tudom. Viszont annyira jó protézist csináltak, hogy még táncolni is tudott vele. S abszolút nem látszott az, hogy bokából mind a két lábfeje hiányzott. Budapesten csináltatták a protézist. Aztán persze sokat jártak ők Pestre, mert ott volt az Elza néni testvére. Mi nem jártunk Pestre, nem is tudnám megmondani, miért. Na most, ezt azért mondom el, mert amikor volt a deportálás, ő kivételezett zsidó lévén [lásd: mentesség zsidóknak], nem vitték el deportálásra, a feleségével együtt itt maradt. Valami kitüntetése is volt – nem tudnám megmondani… arany valami volt –, de lényeg az, hogy kivételezett zsidó volt, nem vitték el. De apai nagyanyám, ő 1944-ben innen, [Maros]Vásárhelyről lett deportálva, amikor már [több mint] nyolcvan éves volt. Itt volt a lányánál, nála lakott. Na most ugyaninnen, ebből a házból deportálták aput is.

A legnagyobb fiú Szántó Jenő volt, Budapesten élt, annak volt két fia, nem emlékszem, hogy hívták őket. Az egyik talán valamikor az 1930-as évek végén valamiben meghalt, az is ott van eltemetve nagyapa mellett. Ezt a testvérét [tehát az apa Jenő nevű testvérét] és a megmaradt másik fiát viszont a nyilasok a Dunába lőtték [lásd: zsidók Dunába lövése]. Ez volt a Jenő. Nem tudom, mivel foglalkozott. A felesége zsidó volt, de az megmaradt. Annyit tudok róla, hogy bicsérdista volt, ami azt jelenti, hogy abszolút nem táplálkozott hússal, tehát csak zöldséggel, és a gyerekeit is arra nevelte [Bicsérdy Béla (1872–1951) kizárólag a növények, főleg gyümölcsök fogyasztásának és a húsételek mellőzésének népszerűsítésével egy új, természetes gyógymódot hirdetett. – A szerk.]. Hogy annak köszönhetően halt meg az egyik gyerekük, azt nem tudnám megmondani. És azt sem tudom pontosan, hogy apámnak a bátyja is rátért-e erre a kosztra, de én inkább azt mondom, hogy nem. Úgy emlékszem, hogy őt nem tudta rávenni. A háború után egyszer jelentkezett, és miután mi válaszoltunk a jelzésére, teljesen megszakadt a kapcsolat, azt se tudtuk, honnan jelentkezett, nem volt cím, csak annyit tudtunk, hogy ő megmaradt, a férjét és a gyereket viszont a nyilasok a Dunába lőtték.

A nagyobbik testvér után következett a Józsi bácsi, Szántó József, aki Fiumében lakott fiatalkorában, majd Triestében [Trieszt] élt, ott is nősült meg, és ott volt a második világháború idején. Nekik gyerekük nem volt, átvészelték a háborút, nem deportálták, több mint valószínű, az olaszok dugdoshatták. A foglalkozása kereskedő volt, szóval valamilyen műanyag-árusítással foglalkozott. Abban az időben már kezdett megjelenni a műanyag, és nem tudom pontosan, hogy milyen műanyagüzletük volt, de tudom, hogy valami saját kis butikja volt. Édesapám nem látogatta meg, mert nem engedték. Kérelmezte is, persze azt is visszautasították. Tartott a levelezés apám és közötte, közöttünk, mi is írtunk, persze. Aztán az 1960-as években írta a feleség, hogy meghalt. 1965 januárjában halt meg. A nénivel aztán megszakadt a kapcsolat a levelezéssel, úgyhogy nem tudnám pontosan megmondani, mikor halt meg, de apu értesült a haláláról annak idején. Hát körülbelül ennyi a testvérekről…

Apu Budapesten tanult, ott gyerekeskedett, ott felnőtteskedett, ott végezte el az egyetemet. Miután elvégezte az iskolát, utána került ide [Erdélybe]. Tehát, valamikor a 1930-as évek elején került Marosvásárhelyre. Akkor már a nővére itt volt Marosvásárhelyen, és nála tartózkodott. Édesanyám és édesapám között az ismerkedés szinte kalandszerű volt. Apu vegyészmérnök volt, de egy pillanatig sem használta a mesterségét, mert volt ez a nagyon gazdag sógor [Szántó Etelka férje], aki foglalkoztatta a fás szakmában. Mégpedig a Maros mentén ők kitermelték a fát, és feldolgozták, s akkor ezt a bizonyos kitermelt fát el kellett adni. S akkor apu járta a vidéket, illetve fél Erdélyt, hogy helyezze el a faárut. Fakereskedő, beszerző meg ehhez hasonló tevékenységet folytatott. S mivel [anyai] nagyapám üzletének építkezési lerakata volt Tövisen, mindenhez – szóval bútorgyárhoz, építkezési anyagokhoz, mert a fából nemcsak deszkát csináltak, hanem gerendákat is – deszkát, gerendát árult a nagyapám, s akkor apu mint ügynök elment Tövisre, hogy ajánlja a cégnek az áruit. S így ismerkedett meg anyámmal. Az egész nem tartott többet, mint tíz nap, egymásba szerettek, s elvette feleségül. Anyám mesélte, hogy „Fiam, az úgy volt, hogy megjelent apád, csizma volt a lábán, szakállas volt – mert akkor éppen hobbiból szakállt hordott –, tél volt, kucsma volt a fején, s amikor megláttam, azt mondtam, hogy na, ez lesz a férjem”. Szerelem első látásra… És akkor teltek, múltak a napok, 1932-ben vette el apám anyámat feleségül. Nem tudom, hogy volt-e vallásos esküvő [lásd: házasság, esküvői szertartás], de nem volt olyan, hogy tányértörés meg ehhez hasonló, az a rituális sátor [hüpe], az nem volt, biztos, hogy nem volt.

Az anyai nagyapát úgy hívták, hogy Weissberger Bernát. Ő is valamikor az 1800-as évek közepén született [Valószínűleg inkább az 1870-1880-as években született. – A szerk.]. Hogy iskolai végzettsége milyen lehetett, nem hinném, hogy több mint nyolc osztálya lett volna [Valószínűleg vagy hat elemit végzett, vagy esetleg négy polgárit is. – A szerk.], hiszen ő kereskedő volt. Hogy milyen családból származott, hogy volt támogatása, nem volt, azt nem tudnám megmondani, de mondom, volt neki ez a nagy építkezési lerakata, óriási nagy telekkel, és négyszobás összkomfortos házunk volt ott. És nagyapám megvette a közvetlen szomszéd telket is, ahová épített anyáméknak egy házat. Ahol aztán később éltünk, egészen 1941-ig.

Az anyai nagyanya Mezei Hermina volt. Ő is a körül született, mint a nagyapám. Nagyanyám zsidó asszony volt, mindenki zsidó volt [a családban], nem hiszem, hogy ott névváltoztatás lett volna, mert nagyanyámnak az öccse Mezei Sámuel – Samu bácsinak hívtuk –, ő Bukarestben élt mint Mezei. Tehát lehet, hogy még az ükszülők változtatták meg esetleg a nevüket. Nagymamának a testvére, aki Bukarestben élt, főkönyvelő volt. Tehát ő már valami komolyabb iskolát kellett végezzen, mert tudom, hogy Bukarestben valami nagy cégnek volt a főkönyvelője. Anyámnak testvére nem volt, nagymamának volt még egy leánytestvére, és nagyapámnak nem volt – ha jól tudom. Az apai nagyapámról viszont nem tudok semmit [testvérre vonatkozóan].

Az anyai nagyszülők sem voltak vallásosak. Csak annyit tudok, hogy elmentek a templomba ünnepekkor, de otthon olyan például, hogy péntek este gyertyagyújtás, ilyet én nem láttam. Kóser háztartás sem volt.

Az anyai nagyapám kopasz volt, alacsony, köpcös, nagy pocakos volt, az az érzésem, hogy azt az alkatot örökölte az öcsém, azzal a különbséggel, hogy neki haja van, de az alkata pont olyan. És nagyanyám szintén nagyon alacsony volt, anyám pláné. Igen. Nagyon alacsonyak voltak. Apám magas embernek számított, de ő se volt olyan nem tudom, milyen magas. Mondjuk, nem számítom azt, hogy a mostani fiataloknak az átlagos magassága, az körülbelül százhetvenöt centitől kezdődik. Én magas voltam, kosaraztam, százhetvenhat centi voltam, most nem hiszem, hogy vagyok százhetvenhárom-százhetvennégy körül. Én viszont apám alkatát örököltem, a pocak kivételével, ami kezd most nőni, mert elhagytam a cigarettát. Négy hónapja. Húszéves korom óta cigarettáztam.

Anyu 1908-ban született, Tövisen, és ott már anyanyelvi szinten beszélte a román, magyar, német nyelvet, bent a családban. Neki érettségije volt, francia intézetet végzett itt, [Maros]Vásárhelyen. „L’arché”, azt hiszem, úgy hívták azt a francia intézetet [Egy Franciaországból származó nő román férfihoz ment feleségül, Marosvásárhelyen telepedett le, és alapított egy francia intézetet. – A szerk.]. Fent volt a Tisztviselő-telepen, és Baciuné, igen, ő volt az egyik tanárnője. Anyu beszélt tökéletesen angolul, németül, franciául, olaszul, románul, magyarul. Kolozsváron járt iskolába, [Nagy]Szebenben járt a zárdába az „Orsolyáknál” [Az oktató-nevelő és evangelizáló tevékenységet folytató Szent Orsolya Rend alapjait 1535-ben rakták le Itáliában, de a Rend maga 1612 óta létezik. Magyarországon első iskolájukat Pozsonyban nyitották meg, 1676-ban. A Rendnek Nagyszebenben (al. 1733) és Nagyváradon volt iskolája. A nagyváradi iskola 1772-től 1950-ig működött. – A szerk.], ott németül tanult, majd itt, [Maros]Vásárhelyen… Mindenhol csak egy-két évet lehetett, nem tudom, miért kellett állandóan változtatni iskolát, de abszolút javára fordult ez a dolog, mert az angolt valahol tanították melléknyelvként, de ő otthonról már úgy jött el, hogy németül tudott. Tehát a nagyszülők németül beszéltek otthon egymás között. Jiddisül nem tudtunk, nem tudott egyik se. De inkább az anyai nagyapa, nagyanya beszélt németül, mint az apai, ők inkább magyarul beszéltek. Anyu, mikor visszaköltözött az iskolák után, ott, Tövisen nem foglalkozott semmivel.

A nagyszülők házában volt fürdőszoba. Négy nagy szoba volt, fával fűtöttünk, csempekályhák voltak, hidrofor a fürdőszobában, annak idején már pumpával [szivattyúval]! A padláson volt egy hatalmas nagy tartály, és valami pumpaszerűséggel nyomták fel a vizet a tartályba, s akkor a fürdőszobában volt egy kazán, s az melegítette a vizet a fürdésekhez. Teljes komfortunk volt. Hatalmas nagy udvar, lovas szekér nem volt, hanem óriási nagy csobán [juhász] kutyáink voltak, akik vigyáztak a „poartá”-ra [kapura].

Nagyapámnak voltak beosztottjai, munkásai, kettő-három volt. Voltak asszonyok, például a nagymosásokat az asszonyok csinálták, szóval nem anyu, nem nagymama csinálta, arra mind volt valaki fogadva. Arra emlékszem, hogy volt egy úgymond cselédlány, s az vasalt, úgy rémlik. Nagymamának volt segítője, dada is volt, anyámnak nem volt teje, s akkor dadát fogadtunk, ő adta a tejet. Én dadán nőttem fel, vett tejen. Mi Tövisen gyerekeskedtünk, az anyai nagyszülőknél.

A nagyszülők vásároltak a szüleimnek egy házat, ami úgy száz-százötven méterre volt. Tehát úgy lehet elképzelni, hogy volt egy nagy-nagy udvar, s akkor a jobb oldali házban laktak a nagyszülők, s a bal oldalán az udvarnak laktunk mi. A lakás hasonló volt, csak nem volt akkora. Ott talán két szoba volt, de nem mondanám meg pontosan. Külön főztünk. Anyu mindig az önállóságot kereste. Az anyai nagyapámnak volt ez a bizonyos építkezési raktára, s akkor vett édesapámnak is egyet Gyulafehérváron. Hogy önálló legyen.

Tövisen sok zsidó volt, de heider [héder] nem volt. Százalékosan nem tudnám megmondani, de úgy képzeljük el, hogy Tövis aránylag kicsi falu. Volt legalább húsz [zsidó] család. Azt hiszem, neológok voltak. Azok közül is rengeteget tudok, hogy Gyulafehérvárra bekerültek. Felszabadulás után már egy jó páran itt végezték az orvosi egyetemet, s utána elmentek Németországba, Izraelbe, egy se maradt itt, [Maros]Vásárhelyen azok közül, akiket én ismertem.

Tövisen volt egy zsidó fényképésznő. Volt stúdiója is. Valami olyasmire emlékszem, hogy be kellett bújjon egy ilyen fekete rongy mögé, s akkor nagy-nagy világosság lett, valószínű, akkor exponált. Akkor csinálta a fényképet. De úgy különösen nem emlékszem. Lámpák voltak, persze lámpával meg voltak világítva. Vilma néninek hívták, de már nem tudom, milyen Vilma néni. A család akkor járt oda, azt hiszem, amikor ilyen igazolványokhoz kellett fénykép vagy valami hasonló. Az eseményekről nem hiszem, hogy csinált fényképet, mert nekünk volt fényképezőgépünk, a család egymást fényképezte. Már az 1930-as években volt fényképezőgépünk, azt nem tudnám megmondani, hogy lett, annyit tudok, hogy „Kodak” volt – inkább anyámé volt. Valahonnan vette. Apu nem sok pénzt hozott a házba annak idején, annak dacára, hogy a nagybácsija multimilliomos valaki volt, de apu csak – mondjuk – beosztott tisztviselő volt ott. Ez egy Kodak – csodálatos gép – volt, teljesen négyszögletű doboz, de olyan csodálatos fényképeket csinált, hogy miután megnősültem az 1960-as, 1970-es években, olyan fényképeket csináltam, mint Marx Jóska bácsinak a kinagyított és kiállított fényképkiállításán a képek [Marx József (1914–1992) – fotóriporter, fényképész, 1959-től az „Új Élet” c. lap (főszerk. Sütő András) fotóriportere volt, „remek néprajzos, műemlékes és művészeti dokumentumképeket, tárgyfotókat, tájképeket és művészi értékű aktfotókat készített”. (Szabó Zsolt: A fényképezőgép mágusa, www.dntcj.ro/muvelodes/98ma02.htm). – A szerk.]. Ezzel a kicsi vacak Kodak fényképezőgéppel, aminél semmit nem kellett állítani, se fényt, se blendét, se időt, csak egyszerűen exponált. Csodálatos volt a fényképezőgép. Olyan szép fényképeket csinált, hogy ritkaság. A tövisi Vilma néninél hívták elő, oda szoktuk beadni, egy hat-kilences tekercs film, ha jól tudom, tizenhat kép volt rajta. Azt tudom, hogy hosszú volt, két végén két karika és középen fa volt. És akkor át kellett dugni a filmet, és egy ilyen tekercs volt a fényképezőgépben, azt nem lehetett kinyitni napfénynél, hanem csak sötétkamarában, és akkor úgy csomagolni be a filmet sötét papírba, és akkor elvittük a fényképészhez, és a fényképész előhívta, és csinálta a képeket róla. Aztán a későbbi időben, miután megnősültem, már én is amatőrködtem a feleségemmel együtt, itthon csináltuk a nagyításokat.

Tövisen a fényképészen kívül még volt egy nagy család, azoknak nagyon sok földjük volt. S ha jól emlékszem, szőlősük. Nem tudom, tíz vagy hány ilyen alkalmazottat foglalkoztattak, azokat úgy hívták, hogy Ábrahám. Ábrahám család. Akkor volt egy Vadász család, ott az apa állatorvos volt. Ezekkel összejártunk, ez a Vadász család pont velünk szemben lakott. És az egyetlen fia, Vadász Pista később valami nagy miniszteri pozícióban volt, Gheorghiu-Dej idejében. Ő is legalább tíz évvel volt nagyobb, mint én, úgyhogy nem valószínű, hogy élnek. Hogy később mi lett vele, azt már nem tudom. A többi családra egyébként nem emlékszem, azok inkább szegényebb zsidók voltak, de ez a három család, ez az, amelyik úgy beugrik nekem.

1933-ban születtem első gyerekként, és azt mondták, hogy anyu nagyon kicsi, s nem tudom, mi, s akkor bevitték Kolozsvárra, a „Mátyás” klinikára, s Mátyás Mátyás hozott a világra [A Park szanatóriumnak – ismertebb nevén: a Mátyás szanatóriumnak – Dr. Mátyás Mátyás volt az alapítója és orvos-igazgatója. A Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végzett, ott lett általános sebész és szülész-nőgyógyász. Az általa létesített magánszanatórium, amely aránylag kevés orvossal dolgozott, a Fürdő utcában volt. 1948-ban államosították, és gyermekgyógyászati klinikává alakították. Jelenleg is működik. – A szerk.]. Ennyi közöm van, mondjuk, Kolozsvárhoz… Rögtön vittek vissza Tövisre, és akkor jött a dada. Nem tudnám megmondani, lehetett román is, magyar is. Ez a családban abszolút nem volt fontos. Az öcsémnél viszont már nem volt dada. Ő is Tövisen született, anyámnak akkor sem volt teje, s akkor vettek egy fejőstehenet. S akkor a fejőstehén lett a dada.

Túl nagy volt a korkülönbség kettőnk között, a testvérem és köztem ahhoz, hogy intimebb kapcsolat alakuljon ki. Tehát tulajdonképpen nemigen törődtem vele. Azt tudom, hogy mikor arról volt szó, hogy valakit meg kell verni, akkor mindig én kaptam ki, ha rossz fát tettünk a tűzre, mert a kicsi, az kicsi volt.

Hintám volt kikötve valami fára, Tövisen, akkor volt kicsi autóm, pedállal kellett hajtani. Abban az időben, tehát az 1930-as években, ha valakinek autója volt, az nagy dolog volt. Anyáméknak volt autójuk, apu vezette. De apunak nem volt autója ügynök korában, vonattal utazott. A legelső autó úgy került a családba, hogy régen az volt a szokás, hogy a lányoknak volt hozományuk, s a hozománya anyámnak bent volt a bankban. A bank bebukott, s akkor a hozományból lett az igazgatói autó, mondjuk, kárpótlásként odaadva anyuéknak. Amit használtak egy darabig, aztán túladtak rajta, mert igen költséges volt.

Gyerekként csendőr-tolvajt [rabló-pandúrt] játszottunk, nagy volt az udvar, azt tudom, hogy állandóan puffogtattunk valamit. Azt úgy kell játszani, hogy a tolvajok elbújtak, s a csendőrök keresték őket. Volt nekem egy görkorcsolyám is, a görkorcsolya régebb’ négy keréken futott egymás mellett, és csapágyakon forgott. Akkor a járdán volt már aszfalt, persze. És amikor végiggöriztél az aszfalton, az olyan zajt csinált, hogy a fél falu kidugta a fejét a kuckóból. Na ez volt, hogy „Megint jön a büdös kölyök a görijével!” – mondjuk, ez így megmaradt. Az út is le volt aszfaltozva, mert az a bizonyos út összeköti Kolozsvárt és [Nagy]Váradot, Kolozsvárt és Gyulafehérvárt, s akkor megy tovább Arad–Temesvár, tehát ez Románia egyik legnagyobb forgalmi útja volt. Akkor úgy is hívták, hogy „şosea internaţională”. Tehát az volt a nemzetközi útjuk.

Semmiféle zsidó ünnephez tartozó hagyományt nem tartottunk, tehát nem csináltunk sátrat [Szukotkor], nem volt tésztaküldés [sláchmónesz, süteményküldés Purimkor], semmi. Húsvétkor [lásd: Pészah] elmentünk a templomba. Pászkát ettünk, az megvolt, de edényeket nem cseréltünk. Pászka volt mindig, pászkaliszt volt, megcsinálták azt a hagyományos kremzlit. Én még arra sem emlékszem, csak most itt az utóbbi időben, már jóval a felszabadulás után volt, hogy a hitközségtől vettünk izraeli kóser bort.

Itt, [Maros]Vásárhelyen a két testvér, édesapám és a nővére egy házban lakott, külön háztartással, 1940 és 1944 között. Nagyon ritkán, valami esemény folytán esetleg előfordult, hogy együtt étkeztek. Volt úgy, hogy közös asztal volt, egy-egy ilyen nagyobb összejövetel alkalmával. Hogy csólentet ott ettünk, az biztos [1940 előtt]. A nagybácsim, tehát az Elza néni vagy Etelka néninek a férje, ez a rokkant férj, ez minden reggel imaszíjjal imádkozott, péntek este gyertyagyújtás volt, szombaton a csólent ebéd, és tökéletesen tudott imádkozni héber nyelven az imakönyvből. Édesapámnak viszont olyan imakönyve volt, hogy az egyik fele héber volt, s a másik fele magyar. Ő nem ismerte a héber betűket. Otthon nem ünnepeltünk Purimot, Hanukát. Amikor ilyen ünnep jött, általában az volt, hogy a nagybácsim nagy templomjáró volt, ő mondta azt, hogy „Na, most megyünk a templomba!”, s akkor elmentünk a templomba. Szóval ennyi volt csupán. Arra nem emlékszem, hogy a nagybácsi szédert vezetett volna, elég kicsi voltam, amikor a nagybácsi már meghalt. Tehát azt tudom, hogy nagy ebédlő volt, tizenkét személyes asztallal, gyertyatartó is lehetett az asztalon, rémlik, de csak rémlik, nem mondanám biztosra, akkor lehet, hogy olyan alkalommal…

1940-ben, mikor jött a bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés], akkor tekintettel arra, hogy aki magyar állampolgár volt, mint apu, a románok kitoloncolták – kötelezően Marosvásárhelyre kellett jöjjön. Apu akkor visszajött ide, a nővéréhez. Mi viszont román állampolgárok voltunk, mert Romániában születtünk: anyu, nagymama, nagytata és a két gyerek. Minket viszont nem fogadott be Magyarország mint román állampolgárokat, és így maradtunk mi meg. Mert 1940-ben annyi volt csupán az akkori román törvény [lásd: zsidótörvények Romániában], hogy központi helyekre, úgymond „lágerbe” terelték a zsidókat, gettószerűen. Tehát falun nem élhettek, Gyulafehérvár teljes környékét – elkezdve Enyedtől fel, egészen Alvinc, Felvinc, Tövis, nem tudom még, milyen falvak vannak ott – begettóztatták Gyulafehérvárra [lásd még: a holokauszt Romániában]. Mi Gyulafehérvárra kerültünk 1941-től, egészen, amíg bejöttek az oroszok. Akkor apu már itt volt [Maros]Vásárhelyen, ő még Tövisről ment el. Nekünk, gyerekeknek simán megmondták, hogy apu muszáj idejöjjön, merthogy magyar állampolgár, s mi ott kell maradjunk, mert román állampolgárok vagyunk. És többször kérelmeztük, hogy a magyarok engedjenek be, apu nem akart jönni Romániába. A család át akart költözni családegyesítés címen, de szerencsére a románok nem engedtek ki, a magyarok nem engedtek be, mert ha véletlenül beengednek, akkor Auschwitzban elpusztultunk volna. Mert nem voltunk akkorák még, hogy munkabírók lehettünk volna.

Apuval levelezésen kívül sehogy nem tartottuk a kapcsolatot. Még a hangját se hallottuk négy évig. Postai úton történt a levelezés. De valaki utazhatott is, mert talán rémlik, hogy néha-néha küldött valamit apu. Csomagot mintha, de ebben sem vagyok biztos. Inkább az volt, hogy csak levelezés volt.

Gyerekként szinte fel sem fogtuk, hogy el kell költözni a házból. Csak arra emlékszem, hogy anyámék szinte szétszórták a lakásban lévő bútorokat, hogy szomszédoknak adták a rádiót, szőnyeget, ezt-azt, és egy ökörszekérnyi cuccal mentünk be Gyulafehérvárra Tövisről. Arra nem emlékszem, hogy román katonák kísértek volna. A rendelet ki volt adva, s azzal mi elmentünk. S akkor Gyulafehérváron az ott élő zsidóknak jogukban volt befogadni minket. Így béreltünk egy zsidó családnál, azt hiszem, hogy két szobát. Együtt voltunk a nagyszülőkkel, de arra nem emlékszem, hogy egy szobában vagy két szobában. Annyit tudok csak, hogy közvetlen a bérelt ház után következő házban lakott Gyulafehérvárnak a prefektusa. Mi elég sokat tekeregtünk az öcsémmel kint az utcán, és a prefektus meg könyökölt egy nyári délután a nyitott ablakban, s olyan kedvesen rászólt öcsémre, hogy „Ce faci, măi, jidan micuţ?” [Hogy vagy, te, kis zsidó? (román)]. Nem egy rosszindulatú valami volt, arra emlékszem, s erre az öcsém felkapta a vizet, és „Du-te în pizda mătii!” [Menj az anyád *jába! (román)] – szóval nagyon csúnyán válaszolt neki, s aztán gyorsan elkaptam, s elhúztuk a csíkot onnan, hogy ne csináljon problémát, de abszolút nem történt semmi a világon ezen a kijelentésen kívül. Nem mondhatnám, hogy gyerekkoromban éreztünk volna vasgárdista, antiszemita megnyilvánulást, olyan volt, hogy „Du-te de aicea, măi jidanule!” [Menj innen, te zsidány! (román)] – arra emlékszem.

Gyulafehérváron több helyen laktunk így, albérletben. Akkor volt egy olyan albérletünk, hogy egy német nő adta ki bérbe a lakást nekünk, akinek a fia tényleg egy fasiszta tiszt volt. És ott sem éreztük azt, hogy valamilyen különbséget tesz, mondjuk, a többiekhez viszonyítva, sőt. Leszállt ott, kényszerleszállást hajtott végre egy óriási nagy német, úgy hívták, hogy „Gigant” repülőgép, és mint gyerekeket, elvitt a néni, merthogy ő német volt, hogy mutassa meg, hogy néz ki az a nagy, hatalmas német repülőgép, s a német tisztek beengedtek minket a repülőgépbe, végignéztük, nem tudom, hány tank meg minden franckarika befért abba a repülőgépbe [A német hadseregben 1942 és 1944 között álltak csapatszolgálatban a ME-323 Gigant típusú rövid és közepes távolságú nehéz szállító Messerschmitt repülőgépek. – A szerk.]. Ez a háború alatt volt, olyan 1942-43 körül lehetett…

Miután megvolt a bécsi döntés, eltelt szinte egy év, hogy bevittek minket Gyulafehérvárra. Úgy rémlik, mert már azt is mondtuk akkor, hogy na ugye, milyen jó dolga van a zsidónak Magyarországon, ahhoz képest, hogy Romániában… mert itt [Marosvásárhelyen] nem volt semmi, 1944-ig [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben]. 1944-ben kezdődött, amikor Szálasi került hatalomra [Amennyiben Szántó Olivér a deportálásra gondol, az a gettósítással kezdődött 1944 áprilisában, nem sokkal Magyarország német megszállása után; egyébként pedig, a zsidótörvényeket már 1941-ben kiterjesztették a második bécsi döntéssel 1940-ben Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyre. A nyilas hatalomátvétel idejére, 1944 októberére a vidéki zsidóság már megsemmisült, ill. koncentrációs táborban volt. – A szerk.].

Az 1941–1944-es periódusban Gyulafehérváron az anyai nagyapám, a Berci bácsi eladta az egyik tövisi házat, hogy legyen miből megéljünk. Nem a [nagy]szülőkét, azt a felszabadulás után adtuk el. Azt, amiben mi laktunk, azt adtuk el. Abból a kicsi házból éltünk. Volt nagyapámnak bizonyos tőkéje. Nos, összeállt egy román emberrel, és minden nyáron görögdinnyét hoztak Aradról. Neki annyit talán szabad volt csinálnia, hogy a piacon ott ülhetett a román társ mellett, amikor árulta a dinnyét, de magát a dinnye elhozatalát abszolút csak a román társ végezhette, mert mi nem volt szabad elhagyjuk Gyulafehérvár területét. Tehát mi nem mehettünk el Aradra, hogy Aradról megvegyük a dinnyét. Tehát ő volt a „csendestárs”, nem szerepelt sehol, de jumi-juma [fele-fele] volt minden. Ez a csendestársi státus abban az időszakban volt, amikor még nem volt zsidóüldözés. Ez ment egy darabig, utána aztán nagyapa rájött, hogy nagyon átrázta ez az úgymond társ, és akkor abbahagyták a dinnye-dolgot. Hogy milyen más kereseti lehetőségük volt, arra nem emlékszem, annyit tudok csak, hogy anyám reggeltől estig kötött megrendelésre, aztán azt rendesen fizették. Pulóvereket kötött, sálat, sapkát, kesztyűt, kutyagumit, amit rendeltek. Abból tartott fenn nagyjából minket. És még abból éltünk, ami a nagyszülőknek meg volt takarítva.

Amikor összegyűjtötték a zsidóságot 1941-ben, akkor a zsidóság egy iskolát szervezett a gyerekek részére, mert állami iskolába nem járhatott zsidó gyermek [lásd: Zsidó Statutum Romániában]. Gyulafehérváron rengeteg zsidó volt akkor. Arra emlékszem például, hogy az összes zsidó orvosnak a kapuján egy kék „mogenduven” [lásd: Dávid-csillag] jelvénybe volt vésve a neve. Tehát, hogy lássák azt, hogy itt egy zsidó orvos van. Erre emlékszem. Az elemi iskola a zsidó templom udvarán volt, volt ott egy kisebb épület, mégpedig Gyulafehérvárnak az egyik fő utcáján, ami Torda felé vezet. Ott volt a templom, s ott volt az iskola is. A gyulafehérvári gyülekezetben, azt hiszem, hogy csak ortodoxok voltak, tehát ortodox templom [zsinagóga] volt. Az iskolában a tanító zsidó volt, az biztos, de milyen végzettségű volt, azt már nem tudom megmondani. Nem rabbi tanított, de ott viszont megtanultunk annak idején írni, olvasni héberül. Tehát én tudtam héberül, de most már nem tudok. Az első elemit Tövisen jártam románul, a második elemit szintén románul jártam, de már zsidó iskolában, Gyulafehérváron. Tehát Gyulafehérváron jártam a második, harmadik, negyedik évet, és az első gimnáziumot már a Bolyaiban, itt, [Maros]Vásárhelyen, magyarul.

Az észak-erdélyi zsidósággal kapcsolatban a deportálást rögtön megtudtuk az Amerika Hangján. A rádiókat elvették, de a szomszédoktól tudtuk. A szomszédok nem voltak antiszemiták, beengedtek a házukba. Esténként nagyapám eltűnt, valószínű, akkor ment szomszédolni, rádiót hallgatni, anyu és nagymama nem. Nagyapa járt valahová. Háború előtt egész biztos, hogy nem járt [nekünk] újság. Nagyapám szokott néha vásárolni, de úgy, hogy előfizetéses újság, nem járt, az biztos. Gyulafehérváron román újságon kívül nem volt más. Zsidó újságot több mint valószínű nem lehetett [kapni], magyar újságot pláné… Maga a krematórium meg ehhez hasonló hírek, az nem jutott el odáig. De az, hogy elvitték Németországba a zsidókat dolgozni – így mondták akkor, nem Lengyelországba. Tehát deportálták, azt mondták. Aztán az később sült ki, hogy volt a krematórium, és hogy a munkaképteleneket s a gyerekeket kivégezték. Erről hír jött [nem a rádióból értesültünk]. Az már az 1944-es év derekán volt körülbelül. Augusztus huszonharmadika után [lásd: Románia kiugrása a háborúból] már tudtunk mindent. 1944 májusában volt a deportálás, és mi augusztus huszonharmadikán szabadultunk Gyulafehérváron.

Az a ház [Marosvásárhelyen, a nagynéni háza], ahol apu olyan sokáig lakott, ott, ahol a Dózsa György-i blokkok vannak, ott volt valamikor egy petróleumgyár a magyar időben [lásd: „Magyar idők” (1940–1944)]. És akkor bejöttek a németek, és felrobbantották a hidakat, felrobbantották a petróleumgyárat is. Ennek a háznak annyi baja lett, hogy az összes ablak betört. Apu, mielőtt deportálták volna – ő már tudta, hogy deportálás jön –, a családi ékszereket eldugta a padlásra. Ez még a közös házban. Utólag megkapta az ékszereket.

Amikor itt, [Maros]Vásárhelyen deportálták a zsidókat, akkor mint gyerekek nem fogtuk fel, hogy aput is… mert addig sem volt velünk. Tehát azt, hogy nem [Maros]Vásárhelyen van, hanem valahol munkán van… mert apu Auschwitzon kívül még volt munkaszolgálatban is, volt Bácskertesen. Nem tudom, mennyi ideig, egy évig vagy meddig… Előbb volt munkaszolgálatos, egyszer vagy kétszer, utána hazatért [Maros]Vásárhelyre, s akkor innen deportálták.

Marosvásárhelyről szedték össze a zsidókat, köztük apámat, bevitték a marosvásárhelyi téglagyárba, a téglagyárból bevagonírozták, és elvitték Auschwitzba. Auschwitzba, amikor megérkeztek, apai nagyanyámmal együtt, apám őt már önkívületi állapotban szedte le a vonatról. És akkor, amikor volt a válogatás [lásd: szelektálás], tehát a munkabírókat a nem munkabírókkal, akkor már elválasztották nagyanyámtól apámat, és akkor bekerült a túlélők, úgymond, munkabírók csoportjába. Auschwitzban nem időzött sokat – pontosan nem tudnám megmondani, hány napot –, de jött egy német vállalkozó, akinek valamilyen fafeldolgozó üzeme volt, és keresett fás szakembereket. Apu, hogy fás munkával dolgozott, rögtön jelentkezett, és így került a bizonyos Bunzlau nevű helységbe, ez egy kisebb városka [Bunzlau – város volt Porosz-Sziléziában, ma Lengyelországban van (Alsó-Szilézia), Bolesławiec. – A szerk.]. A német ládagyárat üzemeltetett, és aránylag nagyon könnyű munka volt, ahhoz viszonyítva, amit mondjuk, esetleg a többiek végeztek. Lágernek láger volt, sőt apu ahogy mesélte, Németországban rengeteg tábor volt. Voltak ezek a hírhedt táborok, mint Auschwitz-Birkenau, a koncentrációs táborok, tehát ezek az úgynevezett nagy haláltáborok, de ezek a kisebb táborok, mint amilyen Bunzlau volt, hát itt is haltak meg rengetegen, csak itt nem égették el őket, hanem végelgyengülésben vagy valamilyen betegségben meghaltak, s akkor eltemették, tehát itt égetés nem volt. Elég tűrhető volt a koszt is, ahogy elmesélte apám, bár negyvenhét kilóval szabadult fel a lágerből. Egy Orlich nevű doktor bácsival, aki szintén [Maros]Vásárhelyről származik, bőrgyógyász orvosprofesszor volt, indultak aztán hazafele, az útvonalat apám nagyon részletesen lejegyezte, amit majd mindenki tud olvasni [Az roosz008.jpg könyvecskére utal itt Szántó Olivér. – A szerk.].

Ez a fekete könyvecske apámnak a visszaemlékezése a felszabadulásra Bunzlauból. 1945. február tizenegyedikén megkezdődött az ütközet a német és az orosz csapatok között, megkezdődött délelőtt tíz órakor, és befejeződött délután háromkor. Délután háromkor teljes felszabadulással ébredtek, hogy úgy mondjam, és elhatározták ezzel a doktor Orlich Jóska bácsival, hogy elindulnak, nincs mit várjanak tovább, induljanak hazafelé, és így indultak el Bunzlauból február tizenegyedikén. Február tizenegyedikétől egészen március elsejéig gyalogoltak száznyolcvanöt kilométert, amíg eljutottak egy Vels [?] nevű városba, ahol március elsején déli egy órakor vonatra ültek [Nem tudjuk kideríteni, melyik városról van szó, amely Bunzlau 185 km-es körzetében fekszik, nyilvánvalóan egyébként Częstochowa irányában. A ’Vels’ vagy ’Wels’ városnév föltehetően az illető település német neve volt. – A szerk.]. A vonattal elmentek március másodikáig Censtahowába [Minden bizonnyal Częstochowáról van szó, ami légvonalban 250 km-re van Bunzlau / Bolesławiectől. – A szerk.], Censtahowából elindultak tovább gyalog március ötödikén reggel nyolc órakor, és gyalogoltak száznyolcvan kilométert, amíg eljutottak Krakkóba. Nos, Krakkóból március kilencedikén indultak, és eljutottak Plasovba március tizenkettedikén [Płaszów lényegében összeépült Krakkóval, Krakkó külvárosának tekinthető. Nyilván nem gyalogoltak három napon át. – A szerk.]. Tovább nagy részét ennek a távnak, amíg hazáig értek, gyalog tették meg, és Kassára értek március huszonegyedikén. Sátoraljaújhelyre érkeztek vonattal március huszonharmadikán, Debrecenbe érkeztek március huszonnegyedikén, Nagyváradra érkeztek március huszonhatodikán, Kolozsvárra érkeztek március huszonhetedikén, onnan Gyulafehérvárra indult március huszonnyolcadikán, és megérkezett március huszonnyolcadikán, még aznap. Tehát összesen ezernégyszázhatvanöt kilométeres távot tettek meg, amiből – mondom – legtöbbet gyalog. Ezt a könyvecskét ő útközben írta, nem itthon. Mert annyira pontos volt apám, hogy mindent-mindent le szokott jegyezni, bizonyítja az is, hogy itt, a hátulján vannak ilyen kisebb széljegyzetek ceruzával. Valószínű, ilyen felszabadult egyének üzeneteit rögzítette, hogy amikor megérkezik, tudjon referálni a hozzátartozóknak, hogy azok is útban vannak, vagy betegen fekszenek valahol. Tehát egyáltalán tudtukra adni, hogy élnek.

Mi tulajdonképpen nem kérdeztük, nem akartuk feleleveníteni a kellemetlen időszakot, főleg azt, hogy otthagyta az édesanyját. És az, amiket mondott, azokat úgy spontán mondta, de inkább nem a családban mesélte el, hanem amikor valaki vendég érkezett hozzánk, akkor visszaemlékezett erre meg arra, és akkor mesélgetett. De úgy, hogy leüljön velünk beszélgetni, hogy elmondja, hogy volt, s mint volt… Fogalmam sincs például, hogy étkezett, csak annyit tudok, hogy a szemetes kukás konténert is felforgatták, hogy egy kicsi krumplihéjat találjanak, és azt megfőzték, például. Tehát ez még Auschwitzban. Bunzlauban – mondom –, ott már jobb volt az ellátás, ami az étkeztetést illeti. Különösebben nem emlékszem történetekre, amiket mesélt. Inkább a munkaszolgálatról volt visszaemlékezés, amit szintén mástól tudok. Ő annyira vidáman fogta fel ezt az egész munkaszolgálatot… Volt annak idején [Maros]Vásárhelyen egy karikaturista, Sátán Imre, aki úgy ábrázolta édesapámat, mint a fakírt, aki egy ilyen szöges talicskának a fenekén üldögél, fakír fejkendővel, szájharmonikázik, és a kígyót bűvöli. Talán megvan valahol, csak nem tudnám pontosan, hol van, lehet, hogy az öcsémnél van a karikatúra. Sátán Imre rajzolta, baráti alapon apámnak ajándékozta. Egyébként ez a Sátán Imre nagyon híres karikaturista volt, és valamikor az 1960-as években ment el Izraelbe. Szintén zsidó volt. Ő is ott volt Bácskertesen mint munkaszolgálatos. Azt magyarázta ez a Sátán Imre bácsi, hogy annak idején apámnak a jókedvét abszolút soha le nem lehetett törni semmivel, mindig vidám volt, nem vette komolyan az egész üldöztetést. Azt mondta, ő úgy érzi magát, hogy katona, de nem fegyverrel szolgálja a hazát, hanem lapáttal. Ez maradt meg a munkaszolgálati élményből. Apám tudott szájharmonikázni. Mindig, mindig a zsebében volt, ilyen kicsi szájharmonika volt. A deportálásban már nem.

A zsoldkönyve is megvan, ő ezeket mind megtartotta. Azt, hogy milyen szakasz, milyen ezred, nem tudom, mi, az benne van a zsoldkönyvben, de nem tudnám pontosan megmondani azt sem, hogy milyen rangban szerepelt ott, mert úgy látom, hogy nem írja. Csak azt írja, hogy tartalékos, rendfokozatnál ezt nem lehet tudni, mit jelent. Szakaszvezető? Vagy valami hasonló. És akkor a foglalkozása textilmérnök. Ezt bejegyezték 1943. augusztus másodikán. Szabadult 1943. szeptember huszonkettedikén, és elvitték Auschwitzba 1944 májusában. Ez alatt az idő alatt végig [Maros]Vásárhelyen lakott. Őneki Auschwitzban, hogy hamar eljött, nem égették be a bőrébe a számot [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Ez az Auschwitz utáni, a bunzlaui száma: 46393. Ez a szám volt az ő száma, mint ahogy mindenkinek volt egy bizonyos száma. Ennek az lehet a története, hogy mivel nagyon hamar jelentkezett Auschwitzból munkára, bekerült egy ilyen ládagyárba Auschwitz környékén. És nem tetováltak neki a karjára számot, hanem ezt a sorszámot adták. Valószínűleg ezt a nyakukban viselték, egy kis négyszögletű, fából készült jelvényszerűség [Az ROOSZ023.jpg számú képen látható azonosítóról beszél Szántó Olivér. – A szerk.].

Apu valamikor 1945-ben jött vissza… Magát az érkezés pillanatát én nem éltem meg, mert engem apám nővére elhozott ide, [Maros]Vásárhelyre rögtön a háború után [1944 őszén]. Na most apám, mikor szabadult, tudta, hogy a család nem [Maros]Vásárhelyen van, és akkor nem [Maros]Vásárhelyre érkezett meg, hanem Gyulafehérvárra. Gyulafehérváron tartózkodott akkor nagyanyám, nagyapám, anyám és az öcsém. Úgyhogy a családnak a többi része találkozott hamarább apámmal, és csak utólag velem. Én azt a pillanatot nem értem meg, amikor apu megjött. Az első benyomás valószínű, az lehetett, főleg öcsémben, hogy valami útonálló vagy kéregető vagy valamilyen ehhez hasonló személy kopogtat be a házba, mert apám rongyos volt, szakállas, büdös és sovány volt, negyvenhét kilóval érkezett. El lehet képzelni egy majdnem száznyolcvan centi magas férfit, aki negyvenhét kiló. És később emlékszem, mesélte anyám, hogy az öcsémnek az volt a reakciója, hogy ne engedjük be ezt a csúnya bácsit a házba, tehát öcsém nyilván nem is ismerte meg apámat. Akkor, amikor apu úgy, ahogy talpra állt, és eljöttek ide, [Maros]Vásárhelyre, találkoztam vele, akkor már én rögtön felismertem. Én tudtam, hogy jön apu, én nagyobb voltam, és még emlékeztem rá, tehát én másképp fogadtam, mint ahogy öcsém fogadta, amikor megérkezett. Tehát akkor nekem már nem tűnt idegennek, különösebben nem volt megváltozva.

Abszolút nyugodt természetű ember volt, azt lehet mondani, szinte születésétől fogva. Soha nem láttam apámat idegesnek. Állítom azt, hogy különösebb nyomot – látszólag – nem hagyott az auschwitzi láger benne. Talán azt mondhatnám, hogy nem is volt túl közlékeny, tehát nem mesélt el bizonyos élményeket. Aztán mi tudtuk, hogy ott éheztek, hogy ott dolgoztak, hogy embertelen körülmények között éltek, hogy nem volt mozgási lehetőség stb., stb. Ezeket mind tudtuk, de ő nem mondta. „Az az én bajom volt ott, ami volt, jó, hogy hazajöttem, jó, hogy itt vagyok, jó, hogy együtt vagyunk.”

Engem az Etelka néni hozott ide, [Maros]Vásárhelyre, beíratott a Bolyaiba, és én voltam itt egyedül a családból, mert mi elég nehezen voltunk akkor már Gyulafehérváron, anyagilag. A faraktárt [Tövisen] teljesen tönkretették, a holmit, amit a szomszédokban hagytunk, kilencven százalékát nem adták vissza… Letagadták, elkezdve rádiótól a könyvekig meg mindent a világon. A könyveket átvittük, pont velünk szemben volt a református parókia. Egy Czira László nevezetű pap volt, s oda menekítettük a könyvtárat. Az oroszok bejöttek Tövisre, és máglyát raktak a könyveinkből, úgy égették el. Azzal melegedtek. Kihordták a paplakból a könyveket – ott nem a pap volt a hibás, hogy nem kaptuk vissza a könyveket. Abszolút mindegy volt, hogy zsidók könyve volt vagy nem… Annyit tudok csak, hogy csodálatos könyvtárunk volt Tövisen, ebből nem maradt meg semmi. Semmi. Magyar nyelvű könyvek voltak és esetleg német. Úgy emlékszem, hogy a Révai Nagy Lexikon, meg mit tudom én. Csak azt tudom, hogy díszkötésben Zola, Balzac, Jókai… látom őket a polcon mint gyermek, de meg nem tudnám mondani, hogy pontosan milyenek voltak. Nálunk, a mi szüleinknél, a nappaliban volt egy nagy könyvespolc, anyunak volt a könyvtára.

Amikor a tövisi házból elköltöztünk, a mi házunkat eladtuk, akkor valakik beköltöztek, úgyhogy mi már nem is költöztünk vissza Tövisre. Abból éltünk négy évig. És nagyapámék Gyulafehérváron maradtak bérleti lakásban, ott éltek mint nyugdíjasok [Mint az interjú más részéből kitűnik, valószínűleg nem nyugdíjból éltek, hanem a Tövisen eladott ház árából. A nagypapának aligha volt nyugdíja 1947 körülig. – A szerk.]. Felszámolták a tövisi házukat, és vettek anyám nevére itt [Marosvásárhelyen] egy házat. Tehát a Panov utcában laktunk, az most Maniu utca, rögtön a híd után van egy emeletes ház, és ott. Nagytata és nagymama albérletben lakott addig, ameddig nagytata meg nem halt. Addig együtt voltak. Körülbelül olyan 1947-1948 körül halt meg nagytata, ott van eltemetve a zsidó temetőben, Gyulafehérváron, s akkor nagymamát elhoztuk ide, [Maros]Vásárhelyre, és itt élt velünk. 1956-ban halt meg. Ő itt van eltemetve a zsidó temetőben.

1945-ben költöztünk ide. Végig ott gyerekeskedtünk, Tövisen. Az öcsém 1938-ban született, tehát ő lehetett egy olyan két-három éves, amikor deportáltak [kilakoltattak] minket Gyulafehérvárra, 1941-ben, én hét éves múltam. Van egy olyan státusom a 189-es törvény szerint, én beleesek abba a kategóriába, hogy „persecutat etnic” [nemzetisége miatt üldözött]. Ezt a törvényt utólag tették be, mert eredetileg a veteránok voltak ebben a törvényben, utána a politikai üldözöttek, s utána jöttek az etnikai sértettek. Tehát így bővült aztán ez a törvény, és ennek alapján fel vagyok mentve adó, telefonalapdíj, házadót, autóadót, rádió-televízió bérletet nem fizetek stb. [A 2000/189. számú törvény az 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. között Romániában hatalomra került rendszerek által etnikai okok miatt üldözött személyek jogaira vonatkozik, és ezen személyek segélyezését rendeli el. – A szerk.].

Az 1930-as évek végén inkább lovas kocsi volt még a divat, mikor [Maros]Vásárhelyre kerültem, 1944 őszén, akkor még csak bérkocsik, konflisok és a Vitális autók jártak. A Vitális autóbusz a nagyállomás és az [orvosi] egyetem között közlekedett. A régi öregek mind emlékeznek a Vitális buszokra. Körülbelül óránként, félóránként közlekedő busz volt, és az volt a különlegessége, hogy mindegyik piros-sárga volt. Szóval két színből állt a busz, fele volt sárga, már úgy értem az alja, s a felső része piros volt. A Vitális név onnan, hogy övé volt a szállítási vállalat, a Vitálisé. Magyar ember volt. Annak idején itt, [Maros]Vásárhelyen szinte mindenki magyar volt. Akkor még javában dúlt a magánipar, tehát a nagy mészárosok, a Bányaiak, a Petryk, a Fazakasék, a mit tudom, kik, ezeknek mind volt mészárszékük. Akkor volt egy csomó magánfényképészet, a Kari meg Fosztó Júlia. A stúdióban nem csináltattunk képet azon kívül, hogy buletinkép [személyi igazolvány kép], útlevélkép, ilyen hivatalos fényképre elmentünk a fényképészhez. Nekem volt egy kicsi orosz fényképezőgépem, aztán el is adtam, most a páromnak van egy abszolút automata fényképezőgépe, nem digitális, de csodálatos fényképet lehet csinálni.

Az egész család átköltözött [Maros]Vásárhelyre, kivéve a nagyszülőket, tehát anyu, apu és az öcsém. A család itt volt. Az öcsém 1946-ban [Maros]Vásárhelyen zsidó iskolába járt. A mostani Horea utcai iskola, a 4-es iskola [jelenleg Európa Gimnázium], ha jól tudom, az volt a zsidó iskola. 1946-ban még működött az iskola. Spielman Mihály édesanyja volt a tanító néni abban az iskolában 1946-ban [Spielman Mihály – a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai könyvtár történész könyvtárosa, jelenleg igazgatója, írói álneve Sebestyén Mihály. – A szerk.]. Az öcsémnek megvan a [maros]vásárhelyi zsidó iskolának a bizonyítványa. Ez rövid ideig működött, egy vagy két évig, mert akkor indult be a nagy kivándorlás, 1946­–47–48-ban [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után]. S akkor elmentek a zsidók. Na most 1946-ban azért volt itt sok zsidó, ahogy én visszaemlékszem, mert volt egy csomó csernovici menekült zsidó. S azok rengeteg gyerekkel jöttek. Tehát onnan volt a sok zsidó gyerek, nem az eredeti zsidók, akik itt éltek. Azok közül nem jött vissza senki, elpusztultak. Tehát úgy volt zsidó, hogy Dél-Erdélyből és Csernovicból akik jöttek.

Rögtön háború után az volt furcsa nekem itt, [Maros]Vásárhelyen, hogy ez volt az a hely, ahol kétféle pénzzel lehetett fizetni. Hogy Magyarországhoz tartozott, és hogy a román csapatok bejöttek ide, [Maros]Vásárhelyre, és hivatalosan még nem volt Romániához csatolva Észak-Erdély, Marosvásárhelyen kétféle pénz forgott, tehát forgott a román pénz, és forgott a magyar pénz. Tehát lehetett fizetni egyik pénzzel is és a másik pénzzel is. A lej [a román pénz], az lej volt, és a magyar pénz, az pengő volt. A pengő erősebb volt, aztán szép lassan a pengő eltűnt, úgyhogy maradt a lej, és a lej napról napra annyira romlott, hogy azzal, amivel egyik nap megvehettél egy disznót, a másik nap nem tudtál megvenni egy tojást. Akkor volt az a nagy-nagy infláció, és hogy melyik évben volt pontosan a pénz beváltása, azt nem tudom [lásd: 1947-es és 1952-es pénzreform Romániában]. Úgy 1947 körül kellett hogy legyen, mert én 1948-ban iratkoztam be az egészségügyi középiskolába. Addig jártam egy évet a Bolyaiba, ami megfelelt akkor első gimnáziumnak, azaz ötödik eleminek a mostani rendszer szerint, és a Papiuba jártam második, harmadik, negyedik gimnáziumot, és akkor 1948-ban jött a tanügyi reform [lásd: tanügyi reform Romániában 1948-ban], és akkor alakultak azok az iskolák, hogy Zeneiskola, Kereskedelmi Iskola, Egészségügyi Iskola. Szóval a lényeg az, hogy 1948-ban már az Egészségügyi Iskolába iratkoztam be, de akkor már a pénzbeváltás megvolt. Tehát azt jelenti, hogy valamikor 1947 körül lehetett.

A pénzbeváltást inkább nagyapámék sínylették meg Gyulafehérváron, mert nekik volt készpénzük, ami megmaradt a házból, tehát ők abból éltek. Akkor még bankok nem léteztek, tehát nem tudta betenni a bankba. Tehát lényegében akkor még mindenki otthon tartotta a pénzét, vagy befektette valamibe. Minket itt, [Maros]Vásárhelyen nem érintett semmi különösebb formában, mert anyám is, apám is havi bért kaptak, úgyhogy azt a minimális pénzt be tudták váltani, ami volt.

Az ifjúságot, amelyik visszajött [a deportálásból], akkor a Köteles Sámuel utcában szállásolták el. Ilyen otthonszerűség volt, valamint volt még a régi szülészetnél még egy ilyen szanatórium, ahol felerősítették a hazatért, rászorult zsidókat. De a Köteles Sámuel utcában, ott, azt hiszem, hogy állami szinten, nem csak otthon volt, hanem egy ilyen előkészületi táborszerűség, hogy onnan aztán sokan ki is vándoroltak Izraelbe. Ha jól emlékszem, akkor alakultak ilyen zsidó cionista szervezetek [lásd: zsidó érdek-képviseleti szervezetek a második világháború után Romániában]. Többféle is volt, azt tudom, hogy egyszer volt egy baloldali, a Hasomér [lsd: Hasomér Hacair Romániában], a jelvénye még most is megvan nekem. Én abba jelentkeztem, de azok, akik el akartak menni, azok hamar elmentek, tehát azoknak nem is volt családjuk.

A cionista szervezetnek körülbelül két-három évig voltam tagja. Kirándulások voltak, főleg agitálás arra, hogy menjünk ki, és főleg kibucba toboroztak minket. Tehát más volt abból [a szempontból], hogy ez egy olyan szervezet, ami teljesen baloldali, szinte kommunistának számítódott abban az időben. Ez a zsidó iskola keretén belül volt, a Horea utcában. De azt tudom, hogy jártunk oda, lehet, hetente, kéthetente? Fogalmam sincs, nem emlékszem. Abszolút nem emlékszem erre a periódusra. De táborban nem voltunk, az biztos. Amikor így összegyűltünk, előadásokat tartottak. Nem felnőttek, az úgy megfelelt annak, ami volt Romániában a kommunizmus alatt, a pionír felelősségnek, és akkor voltak az oktatók, úgymond, „instructorok”. Az instruktorok szintén olyan húsz-huszonöt év körüli fiatalok voltak, akik agitáltak minket. Magyarul. Ezek általában Auschwitzot megjárt zsidók voltak, akik el is mentek. Valószínű, hogy valaki a háttérből irányította őket. Vagy Bukarestben volt egy ilyen szervezet, aki fenntartotta ezt az egészet. Rémlik nekem, hogy voltak perselyek, hogy Izraelben vásároljanak földeket, kék dobozok [lásd: Keren Kajemet Lejiszrael (KKL)], emlékszem valami ilyesmire, de hogy hol láttam, azt nem tudnám megmondani. Azt hiszem, inkább Gyulafehérváron láttam valakinél. Nálunk nem volt. A szüleim nem kapcsolódtak bele semmilyen cionista tevékenységbe.

Na most azok, akiknek családjuk volt, mint ahogy mi is voltunk, mi beadtuk a végleges kimenésre a kérést, valamikor 1949-ben. Izraelbe kértük. Az egész család fel voltunk iratkozva, hogy megyünk Izraelbe, de minket visszautasítottak. Az özvegy nagynénémet, ezt az Etelkát, apámnak a nővérét viszont elengedték, miután államosították a házát. A házat nem ő építette, ők azt megvették. Akkor volt a nagy kivándorlás Romániából, ő el is ment, ott is halt meg Izraelben. Ő egyedül ment ki, arra számítva persze, hogy mi is megyünk. Úgy az 1950-es évek elején ment ki, miután államosították a házat, és ott halt meg aztán 1967-ben Hederán. Egy öregek házába ment, Petah Tikvában, az ingyenes volt egyrészt, másrészt pedig német kártérítést kapott az anyja után.

Kivándorolni többet nem próbálkoztunk, mert akkor már úgy történt, hogy én megnősültem. Az öcsém, úgymond, befutott focista volt, a katonaságot is végigfutballozta, szóval nem volt különösebben komoly katonaság nála, utána aztán ő is megnősült, gyerekek jöttek, apám, anyám megöregedett, szóval már nem volt alkalmas a kivándorlás, úgyhogy arról teljesen lemondtunk. Később még próbálkoztunk apámmal együtt, úgy, hogy látogatóba menjünk, valamikor az 1970-es években, akkor már nagyanyám nem élt, viszont valamelyik barátom hívott meg, és érdekes módon, engem visszautasítottak, apámat meg engedték. Ez csak kirándulási útlevél lett volna, és akkor apám visszamondta, ő egyedül nem akart menni.

Borzalmas volt, amikor mi ideköltöztünk [Marosvásárhelyre]. Akkor rettenetesen sok üres lakás volt. A mi házunkban akkor a nagybátyám, nagynéném lakott, és a felső rész a miénk volt. Az ki volt adva, nem tudom, milyen szerződéssel, tehát mi nem tudtunk oda rögtön beköltözni. És akkor mi béreltünk egy három szoba összkomfortot – a Hosszú utcából nyílik egy kicsi utca, amit úgy hívtak akkor, hogy Peteley István utca. Azt elcseréltük egy központibb lakással, az rögtön ott van, ahol van a Panov utca, ahol járnak még a falusi buszok, és van a Poklos patak hídja, ott a sarkon egy emeletes házban kaptunk három szoba összkomfortot. Valamiért kellett cserélni azt a lakást, nem tudom, miért. És időközben akkor lejárt a szerződés a lakóknak ott fenn, és hogy mentsük a házat, akkor odaköltöztünk a saját házunkba – az volt a mi családi házunk, ahol most a Tanügyiek háza van, a Kisfaludy utcában. Az akkor még nem volt államosítva, ez 1950 előtt volt. Egészen 1951-ig laktunk ott. Na most 1951-ben, mikor jött az államosítás, akkor két óra alatt kiraktak minket, kilakoltattak.

Ez úgy történt, hogy a volt polgármester, úgy hívták, hogy Soós Jóska bácsi – kőművesmester volt –, beült egy konflisba, és végigjárta a várost, és látott egy szép nagy házat, és azt mondta, hogy „na ezt államosítjuk, ezt államosítjuk” [Soós József 1945–1952 között volt Marosvásárhely polgármestere. A Román Kommunista Pártot képviselte, és munkásszármazású volt. 1952-ben tűnt el a színtérről: az RKP belső harcainak következtében megbukott a Luka László – Ana Pauker vonal [lásd: Ana Pauker – Vasile Luca (Luka László) – Teohari Georgescu csoport], és vele együtt a vidéki hálózatuk is, amelynek Soós is tagja volt. – A szerk.]. Mi is beleestünk egy ilyen konflisos útjába, és a házat államosították. Akkor értesítettek minket, hogy két órát adnak, pakoljunk össze, két óra múlva jön egy teherautó, és elvisz az új lakásba. Meg sem mutatták, hová visznek. Teherautóba felpakoltak, nem tudom, hány munkás lehetett akkor [akik segítettek], nem emlékszem, mert gyerek voltam, és elvittek a Mátyás tér 19. szám alá, a Frunda-féle házba, Frunda György szenátor nagyapjának a házába, ahol üres volt egy szoba-konyha. Hogy a bútorokkal mit csináltak a szülők, azt nem tudom, mert például egy zongora is volt. Valószínűleg eladták, nem tudom. Nagyrészt beépített szekrények voltak, de olyan, hogy fafaragásosak voltak. És ez mind ottmaradt. Akkor együtt volt a család, anya, apa, mi ketten plusz a nagymama, és egy szoba-konyhába úgy tettek be a házunkból, hogy se víz, se vécé nem volt benn, és az udvaron lakott körülbelül harminc család. A fronton lakott négy család – kétszer három szoba összkomfortban –, és hátrafele mind ilyen szoba-konyhás lakások voltak. Az udvaron volt egy-egy vízvezetékcsap, és közös fa vécé. Kanalizált budi volt, de közös volt. Azt hiszem, hogy négy fülkéje volt, és akkor be volt osztva, hogy az első öt családnak van egy budija, és a következő családnak van a kettes budija. Nem porcelán kagylós volt, hanem öntvény budi, ha jól emlékszem, még ülőkéje sem volt. Szóval rettenetes körülmények voltak. Mi meg voltunk szokva, hogy fürdőszoba és bidé… A konyhába nem volt bevezetve a víz. De nemcsak hogy szoba-konyha volt, még kamra sem volt. Mert a kamrában már [lakott] egy fiatalember és a felesége vagy élettársa, vagy mit tudom én, ki – a kamrában. Olyan volt, hogy oda befért egy ágy. A konyhában is aludtunk. Az valahogy úgy volt, hogy anyám, apám, nagyanyám aludt, azt hiszem, a szobában, és öcsémmel ketten a konyhában – mintha így rémlene. Jó pár évig éltünk ilyen körülmények között. Nagyanyám ott halt meg a szoba-konyhában [1956-ban].

Volt egy orvostanhallgató pasas, aki utolsó éves volt, ott lakott két szobában, kétszer hat méteres volt, plusz volt egy üveges veranda, az közös a szomszéddal. És tudta, hogy úgyis kihelyezik, és akkor lejött, és úgymond, valamennyi lelépéspénzt kért, hogy formailag elcserélte velünk az ő lakását addig, amíg elmennek. És akkor beletelt vagy két hónap, amíg tényleg megkapta a kinevezését, és elment. És akkor elköltöztünk ebből a szoba-konyhás lakásból ebbe a nagy kétszobásba, ahol szintén nem volt víz. Mert a harmadik szoba, a konyha és a fürdőszoba már átesett egy másik családhoz. Nem volt tehát konyha, két szoba volt, és az egyikben volt egy kályha, és azon főztünk. Na és ők aztán elmentek, mi átköltöztünk. Amikor átköltöztünk a két nagyszobába, akkor már úgy volt, hogy a belső szobában aludt anyu, apu, és öcsémmel aludtunk a külső szobában. Aztán közben én megnősültem, öcsém megnősült, elmentünk otthonról. Anyámék vizet vezettek be, mindenfélét csináltak ott, az elcserélt lakással.

A lakók között abban az időben nem volt zsidózás, nem volt románozás, mert mindenki magyar volt az udvaron. Meg nem tudták, hogy zsidók vagyunk. Nem volt ellenségeskedés a családok között. Ott volt népbíró, népügyész az udvaron, de ő nem fontoskodott. Az úgy volt, hogy valaki dolgozott valahol, mit tudom én, akár szobafestő volt, és akkor a törvényszéken a rendes bírák mellett volt egy olyan hogy népbíró. Tehát kineveztek egy munkást, hogy jöjjön, és mondja el ő is a véleményét, képviselje a népet [lásd: népbíróságok, népbírák Romániában]. Egy ilyen ügyész [népbíró] lakott ott az udvarunkon, egy Szolga nevezetű. Elég békésen éltünk ott. Volt egy úgynevezett házirend, és volt egy hosszú járda. Na, azt a hosszú járdát akkoriban a rendőrök ellenőrizték, hogy le van seperve, a hótól le van tisztítva, le van sózva, nem csúszik satöbbi. Ez úgy volt beosztva, hogy minden héten más család rendezte. Egy évben sorra került tízszer, tizenkétszer egy család.

Több mint húsz évig laktunk ott: 1951-től, 1952-től, azt hiszem. És valamikor az 1970-es évek végén, vagy 1980-as évek elején lecserélték a lakást egy Kárpátok negyedi kétszobással. Úgyhogy most, amikor Frunda visszakapta a házát, akkor a lakóknak valahová biztosított lakást. De anyámékat már nem érintette, mert ők már a Kárpát negyedben laktak. Ez a története az államosításnak és kilakoltatásnak.

A Kárpátok sétányon, a sínektől errefele a harmadik blokkban [tömbházban] laktak anyámék. Akik a Kárpátok sétányon laktak, magánházba akartak költözni – egy államosított magánházba. Az meg blokklakás volt, a második emeleten, két óriási nagy szobás, konyhás. De ott már vízzel és teljes komforttal: konyha, fürdőszoba, volt benn víz, kagyló, mindenféle. Azt megcsináltatták.

A szülők kerestek munkahelyet, „Textila Mureş” [név] alatt volt akkor egy ilyen kisipari szövetkezet, ott anyám irodában dolgozott, tisztviselőnő volt, apám, mivel mérnők volt, volt egy festödéje is ennek a szövetkezetnek, és annak volt a vezetője egy ideig, utána pedig a bérelszámolók főnöke lett ugyanott, tehát soha fel nem használta igazán a vegyészmérnöki végzettségét.

Anyám olvasgatott, de a nagy-nagy olvasó az apám volt. Apu arról volt híres, hogy messziről ismerték a könyvtárosok [Maros]Vásárhelyen, mert a Kárpát negyedi könyvtárban, azt hiszem, kevés olyan könyv volt, amit apu ki nem vett volna, és nem olvasta volna el. De járt a rendes könyvtárba is, s aztán az ismerősöktől, ahol könyvek voltak, ott kölcsön szokott kérni. Amikor megnősültem, a feleségem könyvtárosnő volt, és aztán nem tudott apu kiszólni a száján egy olyan könyvcímet, amit meg ne szerzett volna, tehát falta a könyveket, nyolcvannyolc éves korában abszolút tiszta volt… [az elméje] Ha volt valami, amit meg akartam én csinálni, és emlékezésképpen mondtam apunak, hogy „Te, apu, mikor jövök ide, juttasd eszembe, hogy…”, s amikor bejöttem, az első az volt: „Te, amikor itt voltál, ezelőtt három nappal, azt mondtad, juttassam eszedbe azt, hogy így-úgy…” A keresztrejtvényt hozatták Magyarországról, azt a „Fülest” [1957 óta megjelenő magyar rejtvényújság. – A szerk.]. Az utolsó kockáig megkerítettek mindent.

A szüleim, mondjam azt, hogy nagyon szerencsés helyzetben voltak, állami lakásban laktak, azt elcserélték egy nagyon szép két szoba összkomfortos Kárpát negyedi lakásra. Mindketten elég szép kort értek meg, anyu nyolcvankét évesen halt meg, apu nyolcvannyolc évesen, egy évben, mind a ketten 1990-ben. Szép csendes öregkor, hosszú nyugdíj. Televízióztak az utóbbi időben, olvastak, apu rengeteget olvasott. Apu volt a bevásárló, anyám inkább otthon ülő volt, ő vállalta el a takarítást, ezt-azt. Kosztot mindig én hoztam nekik, tehát főzés nem volt az utolsó tíz évben. Amíg dolgoztak, addig is kantinban ettünk, tehát megszoktuk azt, hogy kollektív étkezés. Megengedhető áron volt, és ez a pártkantin ott volt, ahol most van a Hotel Park, amit aztán most a [keleti román] ortodoxok megkaptak. Ott volt a pártkantin, háromfogásos ebéd volt mindennap, lehetett válogatni két-három menü között. És elég bőségesen adták, tehát azt, amit én elvittem nekik egy adagként, abból ők ketten ettek. Ilyen szempontból is olcsóbb volt. Nem voltak a szüleim vallásos zsidók, és a járcájton [jahrzeit] kívül ők sem tartottak semmit. Tehát szombat esti gyertyagyújtás [lásd: péntek esti gyertyagyújtás], ilyesmi nem volt. Amikor én elvittem őket autóval templomba, akkor eljöttek, de egyébként már az utolsó években nemigen jöttek. Apu kijárt ott a Kárpát negyed környékén, de hosszabb útra nem, hosszabb útra mindig el kellett vigyem autóval őket.

Én a zsidó iskolában [Gyulafehérváron] elvégeztem a négy elemit románul, s akkor a nagynénim beíratott az első évre a [Bolyai] Kollégiumba. De aztán elsős gimnazista koromban nekem szinte előlről kellett kezdeni az írást-olvasást, mert én románul végeztem az első négyet. Tehát akkor én meg kellett tanuljak magyarul írni, olvasni. S akkor a jegyeim nem voltak rosszak, de anyámék belátták, hogy jobb, hogyha mégis románul folytatom, és akkor így iratkoztam be aztán a Papiuba, románul. Ez az én kérésem volt. Én románul gondolkoztam, románul számoltam, és akkor mindig fejben le kellett fordítsam. Most éppen úgy van például: nyilván azóta rengeteg idő eltelt, ma egy gyerek megkérdezi románul a telefonszámomat, akkor nem mondom egyből, hanem előbb elmondom magamban magyarul, és utána lefordítom románra. Akkor meg pont fordítva volt. Szóval ezért kellett aztán mégis visszamenjek román iskolába. A tanulmányaim során megkülönböztetést nem éreztem. Ez két dolognak köszönhető, egyrészt annak, hogy nem is tudták, hogy zsidó vagyok, a névből nem tűnt ki. A Papiuban inkább az tűnt fel, mondjuk, az osztálytársaknak, hogy miért nem járok én magyar iskolába Szántó Olivér névvel.

Egy érdekes dolog az volt, hogy akkor, amikor engem elvittek Bukarestbe, katonaorvosira, akkor az önéletrajzomba én beírtam ezt a nagybácsit, aki Olaszországban él. Nem volt senkink, egyszerűen nincsenek és nem voltak rokonaink a háború után. Olaszországban a Józsi bácsi, az megmenekült feleségestől, nekik gyerekük nem volt, azokkal leveleztünk egy darabig, utána a felesége értesített, hogy meghalt, 1965-ben. A levelezés nem volt probléma. Problémám nekem volt belőle, mert annak idején, akinek külföldi rokona volt, az a katonai főiskolára nem járhatott. Ott meg is írtam, hogy soha életemben vele nem találkoztam, levelezni apám levelezik vele, a leveleket én is olvasom, de más kapcsolatom vele nincs. Aztán egy bizonyos idő után, olyan négy-öt év után szépen beszámították nekem a katonaságot, de a főiskoláról engem kitettek. Hat év lett volna, orvosi. Aztán mondom, hogy ebből csak annyi hasznom volt, hogy tiszti ranggal leszereltek, a katonaságot beszámították. Itt elég jó állást kaptam a Sanepidnél [Sanepid – A román közegészségügyi intézet neve. – A szerk.], majdnem végig főasszisztensként működtem. Mit mondjak, nem azt mondom, hogy meg voltam elégedve a sorsommal, mert úgy éreztem, hogy többre vagyok képes, de hát ez van, vagyis ez volt.

IMSZ-tag és IMSZ-titkár voltam a Sanepidnél. Az ifjak kommunista szervezetének ez volt a rövidítése, hogy IMSZ, az Ifjúmunkás Szövetség, románul Uniunea Tineretului Muncitor, UTC volt. És mint IMSZ-titkár, mikor már elértem a huszonvalamennyi évet itt a Sanepidnél – huszonhét-huszonkilenc, ilyesmi lehettem –, akkor beszerveztek a pártba. Tehát mint IMSZ-titkárt köteleztek, hogy párttag legyek, és az 1980-as évek elején párttitkárnak választottak a Sanepidnél, amíg megbukott ez az egész rendszer, egészen Ceauşescu bukásáig. Az nem volt probléma, hogy fiatalkoromban részt vettem egy cionista szervezetben. Össze kellett gyűjteni a tandíjakat. Megszervezni a kirándulásokat. Akkor meg kellett szervezni azt, hogy közmunkára embereket toborozni. Jártunk kukoricát szedni. Patronáltunk egy falut annak idején, úgy hívták, hogy Székelykál vagy Iszló, már nem emlékszem pontosan. Oda ki kellett járjunk, a falusiakkal felvenni a kapcsolatot, úgymond segíteni nekik. Akkor rendeztünk olyanokat, hogy futballmeccs meg majális. Szóval ilyen falu–város, paraszt–értelmiségi együttműködés. Körülbelül ezek voltak, mondjuk, a feladatok, aztán ünnepnapokon kidíszíteni az intézményt, lobogókat kitenni [Magyarországon társadalmi munkának hívták az ilyen típusú, felülről szervezett közösségi munkát, amilyenről Szántó Olivér beszél. – A szerk.].

Az intézet keretén belül volt egy faliújság. S akkor a faliújságot minden héten fel kellett újítani, tehát cikkeket kellett írni. Dicsőíteni Ceau Elvtársat, meg kitüntetni valamelyik kollégát, hogy milyen jó Elvtárs, és ehhez hasonló hülyeségeket. Mindenki írhatott. A párttitkár átnézte, és akkor lehetett csak kitenni. Az én feladatom volt, hogy átszűrjem, de nem volt botrány soha, megengedett szövegek voltak. Másrészt pedig volt olyan, hogy azt mondták, hogy van egy nagygyűlés – mit tudom én, augusztus huszonharmadika táján [Románia 1944. augusztus 23-án ugrott ki a háborúból. – A szerk.], a futballpályán –, a Sanepid kell tíz embert toborozzon, hogy menjen oda. Akkor azt mondtam, hogy rendben van, kijelöltem tíz embert, és találkozzunk ott a futballpályán. Na, ott a futballpályán akkora tömeg volt, hogy vagy ott voltak, vagy nem voltak ott. Akkor tőlem megkérdezték, hogy hányan voltatok. Mondtam, hogy tízen. Közben nem láttam egyet sem, lehet, hogy egyedül voltam. Soha utána nem néztem. Vagy felvonuláson azt mondták, hogy a Sanepid kell vigyen három lozinkát [A román ’lozincă’ szó fonetikusan magyarul, jelentése jelszó, jelmondat. – A szerk.], öt zászlót. S akkor ki kellett jelölni embereket, hogy kik viszik ezeket a lozinkákat és a zászlókat. Aztán mindig megkérdeztem, hogy ki az, aki akarja vinni. Tehát nem erőszakoltam soha senkit ilyen dolgokra.

A felvonulásokra megvoltak a pontos dátumok, hogy mikor kell kivonulni, s akkor volt egy Városi Szervező Bizottság, amelyik azt mondta, hogy az első felvonulók, mondjuk, az Augusztus 23 gyár dolgozói, a második csoport az Imatex, a harmadik a Combinat, a negyedik az Egészségügy, az ötödik nem tudom, mi. S akkor mi mindig az Egészségügy csoportba tartoztunk, ahová tartoztak az összes klinikák, Sanepid, gyógyszervállalat, azt hiszem, ennyi. S akkor azt mondták, hogy mi vagyunk a tizennyolcadikok vagy huszonkettedikek, és akkor meg volt jelölve a városban, hogy a tizennyolcadik kockán mi állunk. Ez mind a főtéren volt. Előre kirajzolták krétával. De mondjuk, hogyha nagyon hátul voltunk, akkor a várakozási stációnk, teszem azt, mondjuk, a Kossuth utca volt. S akkor a Kossuth utcából, miután levonult az első tizenhét a Főtérre, – a Főtéren volt a tribün –, akkor szép lassan mi is végigmentünk a Főtéren, úgy sorban. Mit is kellett csinálni? Azt mondja a román, hogy „a scanda lozinci patriotice” [hazafias jelszavakat ütemesen kiáltani], például „Ceauşescu, PCR” [Román Kommunista Párt]. Kivonuláskor az ordibálás általában az, amire emlékszem. Csak románul kiabáltunk. Valószínű, hogy a kezdet kezdetén lehetett magyarul is, mert valamikor az első titkár magyar volt, mégpedig Csupor Lajos, ő volt az első párttitkár. A második talán Băţagă elvtárs volt, a harmadik volt Veres elvtárs és így tovább. Akkor még nemigen voltam itthon, [Maros]Vásárhelyen, akkor Bukarestben voltam, de több mint valószínű, hogy magyarul is lehetett. Minden családtag a saját munkahelyén volt köteles kivonulni. Tehát ha véletlenül a feleség nem dolgozott, kivonulhatott a férjével. De az nem volt kötelező. Aztán persze volt, aki a gyermekeit is vitte, az sem volt kötelező.

Ezekre a felvonulásokra általában a gyülekezők mindig megkezdődtek olyan hét és nyolc óra között, és délig levonult mindenki, és utána volt a bizonyos majális, hogyha nyáron volt a kivonulás. Kivonultunk május elsején, augusztus huszonharmadikán, és talán november hetedikén [November 7. a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója volt, melyet megünnepeltek mindenhol a szocialista országokban. (A Szovjetunióban a legnagyobb állami ünnepnek számított, de 2004-ben ott is eltörölték.) Munkaszüneti nap volt. –  A szerk.]. Azt hiszem, ez a három kivonulás volt, igen. November hetedike elég rázós volt, mert általában mindig rossz idő volt, de május elseje és az augusztus huszonharmadika után olyankor mindig a Somostetőn volt egy rendezvény vagy néptáncfesztivál vagy szavalókórus vagy ehhez hasonló dolog és sörözés, flekkenezés, mititejezés [A mititei vagy mici Romániában nagyon népszerű hosszúkás alakú sült húsgombóc, amelyet általában darált marha- vagy vegyes húsból sütnek, és fokhagymával, borssal fűszereznek. A szerb ćevapčići román változata. – A szerk.]. Ezek az előadások már vegyesek voltak.

Különösen olyasmik voltak, hogy például ha valakit párttagnak akartak felvenni, ahhoz bizonyos feltételeket szabtak: hogy jó elvtárs legyen, hogy származása jó legyen, hogy valamit realizált az életében addig. Tehát olyan valaki, aki – mondjuk – példamutató magatartású. És azonkívül két-három párttagot megkértek, hogy írjon véleményezést a kandidátusról, amit az akkori párttitkár átnézett, hogy az így is van. Az le kellett írja általában, hogy gyerekkortól ismerték egymást egészen a felnőttkorig. Akkor a második a felnőttkornak nem tudom, melyik szakaszán [kellett hogy ismerje], a harmadik, mondjuk, aki munkatársa volt, a negyedik – egy szomszéd vagy nem tudom –, az, aki a családot ismerte. Volt egy komisszió, amelyik ezek alapján eldöntötte, hogy „ezt az elvtársat felvesszük, vagy ezt az elvtársat nem vesszük fel”. És akkor a komisszió, miután ezt letárgyalta, akkor leadta magának az alapszervezetnek, tehát mindenkinek az intézetben, aki párttag volt. Azt úgy hívtuk, hogy havi pártgyűlés. Minden hónapban volt egy ilyen havi plenáris gyűlés, ahol minden tag részt vett, és akkor volt olyan napirendi pont, hogy X vagy Y elvtársat felvesszük, vagy nem vesszük fel a pártba. És akkor felolvastuk a javaslatokat, amiket kaptunk a különböző emberektől, és magának a bírónak a javaslatát, hogy igen vagy nem. Ha igen, miért igen, és ha nem, akkor miért nem. És akkor szavazás alá bocsátottuk a plénum előtt. És a plénum hagyta jóvá, vagy nem hagyta jóvá. Tehát amit a bíró döntött, az nem volt egy száz százalékos dolog, de 99,99 százalékos volt, mert ki merte akkor azt mondani a bíró ellen, hogy nem így van.

Annak idején minden egyes intézménynek volt egy úgynevezett szekus pasasa. Tudtuk azt, hogy ki a szekus. Ez nem volt kimondva, de azt mondták, hogy a Securitate részéről ez az elvtárs felel az intézetért. Ez az elvtárs volt az, aki minden héten vagy minden két hétben vagy mindennap vagy minden második nap, vagy fogalmam sincs, hogy volt, beült az igazgatóhoz, és akkor diskuráltak. Hogy mi volt ennek a diskurzusnak az előnye, azt nem tudom, csak utólag sült ki, hogy az én izraeli kimenetelem például ettől a szekustól függött. És megkérdezte az igazgatómat, hogy „Igazgató úr, ez az ember visszajön, vagy nem jön vissza?”. Akkor én még se megnősülve nem voltam, se gyerekünk nem volt. Ez a kirándulási kérelmezés az 1970-es években volt. És akkor ez a szekus kellett egy referátumot [ajánlatot] adjon az útlevélosztályra, hogy ez az ember mehet, vagy nem mehet. Ő vállalta a felelősséget, hogy én valóban visszajövök. Na most, ez a szekus nem vállalta a felelősséget, hogy én visszajövök, mert az igazgatóm azt mondta, hogy „Ez az ember vagy kinn marad, vagy nem marad kinn”. Nem azt mondta, hogy kinn marad, azt mondta, hogy ő nem tudja. Mert ő mondta, hogy felesége nincs, gyereke nincs, meg különösebb adósságai nincsenek az állammal szemben, kötelessége semmije nincs. Lehet, hogy kinn marad, nem tudom. Ezt magától az igazgatótól tudtam meg, miután őt leváltották, még a kommunista időben. Valamikor, amikor én már párttitkár voltam, ő már nem volt igazgató, és egy ilyen fehér asztalnál egyszer szóba került, és rákérdeztem én, hogy „Igaz, Sándor bátyám, hogy ezért nem tudtam én elmenni annak idején?”. Azt mondta, hogy „Igaz, hát mit hazudjak?”. Én tudtam, biztos voltam benne.

Egy pillanatig sem gondolkoztam úgy, hogy ott maradjak. Nem volt miért ott maradjak. Nekem itt megvolt mindenem. Úgy mindenem, hogy családom itt volt, tehát akkor minek menjek. Ott senkim nem volt, csak egy barátom. Itt biztos egzisztenciám volt, mert akkor nem rúgtak ki az állásból, mert egy állami intézményből akkor rúgtak ki, ha valamit csináltál: sikkasztottál, loptál, vagy mit tudom én, mit csináltál. Én tudtam azt, hogy nekem itt megvan a biztos állásom. Minek menjek el, minek keserítsem el anyámékat és így tovább.

Otthoni telefonlehallgatás nem volt, szó se róla. Az, hogy az intézetnek a telefonjait lehallgatták, az több mint valószínű, de az, hogy a mi telefonjainkat lehallgassák, annak nem volt semmi értelme – véleményem szerint. Nem voltunk mi olyan fontos emberek, hogy arra még erőt, időt pazaroljanak.

A baráti körömben olyan volt, hogy 1956 miatt kitették az egyetemről. Itt van például Brassai professzor, [Maros]Vásárhelynek egyik legelismertebb orvosprofesszora [Brassai Zoltán (sz. 1935), tanszékvezető egyetemi tanár a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1998 óta az MTA tagja. – A szerk.]. Ő úgy úszta meg az egész dolgot, hogy talán szóbeli vagy írásbeli megrovásban részesült azért, mert fekete ruhában ment az egyetemre, mit tudom én, milyen előadásra, 1956 nem tudom, hányadikán. Ő aztán azt mondta, hogy nemcsak akkor vette fel ezt a fekete ruhát, hanem máskor is. Szóval abszolút nonszensz volt, de itt kirúghatták volna. Mert ott van például egy Cserni Zoltán nevű barátom – szegény, most már meghalt –, kitelepült Magyarországra. De őt például 1956-ban kitették, és három vagy négy évig kazánfűtő volt a cukorgyárnál, addig, amíg rehabilitálták, és visszakerült az orvosi egyetemre, és elvégezte aztán az orvosit. Valami banális kijelentést tett egy társaságban, és valaki besúgta, és az bőven elegendő volt arra, hogy kirúgják. Még szerencséje volt, hogy nem került börtönbe, mint ahogy rengeteg más.

A külföldi utazás úgy volt, hogy ez is egyeseknek [volt szabad] – mi voltunk a kettesek. Ketteseknek csak minden második évben volt szabad kimenni külföldre, útlevelünk nem volt. Az útlevelek ott voltak a rendőrségen. Minden második évben jogunk volt elmenni egy turistaútra, előre be kellett adni a kérést, előre meg kellett szervezni azt, hogy kapjunk valutát, és akkor, ha a rendőrség adott útlevelet, elmentél, és ha a rendőrség nem adott útlevelet, akkor nem mentél el kétévente sem. Mi a feleségemmel általában kétévente elmentünk, amíg nem volt autónk, addig vonattal, de csak Magyarországra. Miután autónk lett – 1972-ben vettük az 1003-as Daciát –, attól kezdve minden második évben elmentünk valahova. Így voltunk Kelet-Németországban [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból  létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.], Csehszlovákiában, Magyarországon, Albániában, Bulgáriában, Lengyelországban. És aztán ezzel vége is. 1990 után, a fordulás után voltam Izraelben, a barátom hívott meg. Ott voltam vagy két hónapig, 1991-ben voltam Ausztriában. Akkor már lehetett menni, de mi már azért nem mentünk, mert akkor diagnosztizálták a rákot a feleségemnek, és akkor aztán Magyarországra jártunk az Onkológiai Intézetbe minden évben egyszer vagy kétszer.

Az 1970-es években kirándulásokkor minden második évben harminc napig el lehetett menni külföldre. Általában az utolsó napig ott maradtunk, tehát ha harminc napra engedtek, harminc napig ott ültünk. Mindig a legeslegutolsó nap jöttünk vissza, olyan nem volt, hogy hamarabb. A szabadság nekem azért nem volt probléma, mert voltak kötelező gárdák [Azaz ügyeleti szolgálat (románul: garda). – A szerk.], és a kötelező gárdanapokat én nem vettem ki, csak a szabadsághoz hozzácsapva. Tehát azt jelenti, hogy nekem mindig több mint harminc napom volt benn, a feleségemnek pedig nem normál munkaideje volt. Tehát a nyolc óra kötelező volt, de minimálisan mindig legalább három-négy órát ráhúzott arra a kötelező órákra, és akkor ezeknek az óráknak a függvényében hosszabbítottuk meg a rendes szabadságot. A szálláshelyet meg az étkezést úgy oldottuk meg, mint a cigányok… sátorban. A Daciát megpakoltuk tartós hideg élelmiszerrel: elkezdve a konzervekig, rántás, cukor, olaj, rizs, liszt, gríz, minden volt, ilyen palackos gyorsfőző és sátor. És ahhoz képest, hogy mennyi pénzt viszel ki most – mert most annyi pénzt viszel ki, amennyi van –, akkor viszont azt mondták, hogy ez az maximum, ennyit beváltanak. Az viszont úgy ki volt számítva, hogy ha nem mentél szállodába, még meg is maradt a pénzedből. Tehát nyugodtan bevásárolhattál, amire szükséged van, és még maradt pénzed. Tehát mi megengedtük magunknak azt, hogy kempingbe mentünk, tehát fizettük a helyet, amihez hozzájárult egy konyhai szolgáltatás. Tehát a kempingnek volt egy főzőkályhája, ivóvize, tusolója, vécéje, és abszolút higiéniás körülmények. Németországban vadkempingeztünk. Viszont ott Lipcse, Drezda, Berlin, ezen a részen, ott már rendes hivatalos kempingekben voltunk. Magyarországon szinte probléma nélkül éltünk, mert mindenhol volt ismerősünk, tehát ott még sátor sem kellett. Előre megbeszéltük, legtöbbször úgy mentünk, hogy Budapestre mentünk. Budapesten első unokatestvére volt ott a feleségemnek, most is ő van ott, ő a keresztfiam. Tehát ott laktunk, akkor még élt az én feleségemnek a keresztanyja, és teljes ellátást adtak Pesten. Pestről elmentünk a Balatonra, elmentünk Agárdra, a Velencei-tó partjára, elmentünk Egerbe, Pannonhalmára, Győrbe, Sopronba, Veszprémbe, mindenhova, de mindig úgy, hogy visszatértünk Pestre. Ezek olyan pár napos kirándulások voltak, és a bázis Budapest volt.

Óriási különbség volt megélhetési szempontból. Tehát mi láttuk Romániában a viszonyokat, átmentünk Magyarországra, azt mondtuk, hogy „Ti, magyarok, itt úgy éltek hozzánk képest, mint a Paradicsomban”. Na, mikor elmentünk Csehszlovákiába, akkor láttuk, hogy a csehek még jobban élnek. És akkor Csehországból elmentünk Németországba, és a németek még jobban éltek, mint a csehek, szóval ilyen nagy nívókülönbségek voltak. Hogy szólásszabadság szempontjából hogy álltak a csehek, németek, lengyelek, azt nem tudom. De Magyarországon például a kabarékban úgy kicsúfolták az akkori politikai vezetőket, Kádárt meg Grósz elvtársat, meg nem tudom, kik voltak ott fenn a polcon Magyarországon, hogy tátva maradt a szánk. Mi, ha ilyent kiejtettünk volna, a Duna-csatornánál ébredtünk volna fel másnap reggel [1949-ben kezdődött a Duna-csatorna építése. A munkások között nagyon sok politikai fogoly volt a kommunista börtönökből. 1955-ben beszüntették a munkálatokat, és csak 1975-ben indították újra, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (délen, Cernavodă városnál) a Fekete-tengerrel (Agigeánál, Constanţától délre), és közel 400 km-rel megrövidíti az utat Constanţa felé. – A szerk.].

Megmondom, mi jutott eszembe, mikor elmentünk Csehszlovákiába. Az előtt való évben volt a nagy lerohanás, a prágai tavasz [lásd: Prágai tavasz (1968)], amikor a Vencel téren felgyújtotta magát az ifjú, és kitört a prágai forradalom, és akkor az orosz tankok bevonultak a magyarokkal együtt [1969. január 16-án történt, hogy az egyetemista Jan Palach (sz. 1948) Prága főterén, a Vencel téren, tiltakozásul a szovjet csapatok 1968. augusztusi bevonulása és a kommunista diktatúra ellen, fölgyújtotta magát. – A szerk.]. Amikor mi megszólaltunk magyarul a következő évben, valósággal kiutáltak. Bemegyünk Kassán egy üzletbe, és azt mondja a feleségem a kiszolgálónőnek, hogy „Adjon egy fehér kombinét”. Azt mondja a nő, hogy „Nincsen fehér kombiném, csak fekete, rózsaszínű, sárga” – mit tudom én, miket sorolt fel. Bemegyünk a második üzletbe, megint „Kérek egy fehér kombinét” – nagyon olcsó volt. Azt mondja a kiszolgálónő, hogy „Nincs fehér kombiné”. Összefutok – véletlenül – egy debreceni rokonommal, és mondom neki, hogy „Te, nézd meg, nem lehet kapni egy fehér kombinét az üzletekben?”. Azt mondja: „Hogy kértétek?” Mondom, hogy magyarul, hogy fehér kombinét, hiszen tudnak magyarul Kassán. Azt mondja: „Ne kérjétek a fehér kombinét, ha fehér kombinét akarsz vásárolni. Mondd meg neki, hogy kérek szépen egy fekete vagy akármilyen színű kombinét, akkor odahozzák a fehér kombinét.” „Ne hülyéskedj – mondom –, Gábor!”, ez egy debreceni srác volt. Azt mondja: „Próbáld meg.” Bemegyünk. „Mit tetszik parancsolni?” – magyarul a kiszolgáló. Mondom neki, hogy a feleségem méretére van-e valamilyen fekete vagy valamilyen sötétebb árnyalatú színes kombiné. Azt mondja: „Nincs kérem, csak fehér.” „Csak fehér? Meg tetszik mutatni?” „Meg” – és kidobja a fehér kombinét. Na – mondom – válogass. Szóval akkor ez volt.

Mi akkor elmentünk Késmárkba [Kezmarok, ma Szlovákia]. És ezek a debreceni rokonok adtak egy késmárki címet, hogy nyugodtan menjünk oda egy öreg nénihez lakni, és mondjuk a néninek, hogy kora reggel kellene induljunk tovább, megvolt az útiterv minden napra. És elfogyott a butéliánkból [gázpalackból] a gáz, és pont vasárnap volt, és mindenhol zárva volt, szóval nem lehetett kicserélni. Az úgy van, hogy beadod az üreset, fizetsz, és kapsz egy teli butéliát. Azt mondja: „Nincsen semmi gond, nekem van egy plusz butéliám, itt hagyják az üreset és a pénzt, és vigyék el a butéliát.” El is vittük a butéliát, közben a néni jól átvert minket, egyrészt, hogy nem is volt teli egészen a butélia, másrészt, hogy eresztette a gázt. Ahogy levettük a kupakot, abban a pillanatban jött ki a gáz. Az a palack van most is meg, és csak úgy tudjuk használni, hogyha teletöltjük, és hogyha rácsavarjuk magát a rezsót, és lezárjuk az égőknek a csapjait. Úgyhogy még a néni is átrázott. Biztos szándékosan tette. Különben megmondta volna, hogy én odaadom, de hibás a butélia. Szóval, ahol csak lehetett, mindenhol kitoltak a magyarokkal. Pozsonyban például magyarul mikor beszéltünk a Vármúzeumban, ott egy őr volt, egy magyar öreg bácsika, nem tudom, mit kérdeztünk, azt mondta, hogy – elfordult egy kicsit – „Tetszik tudni, nekünk nem szabad magyarul beszélni most”. Valószínű, hogy államilag ki volt adva nekik, hogy nem szabad magyarul beszélni. A feleségem beszélt franciául velük. Minden második ember tudott franciául Csehszlovákiában. Lengyelországban németül tudtak, ott én is tudtam velük beszélni. Bulgáriában inkább oroszul, és én a gimnáziumban oroszt tanultam. Már abban az időben ezekben az országokban nagy önkiszolgáló üzletek voltak, tehát tulajdonképpen te csak azt kérdezted, hogy mibe kerül. De amikor a kassza leütötte, már le tudtad olvasni onnan, hogy mi mennyibe kerül, meg sem kellett kérdezzed, hogy mennyire vásároltál.

Én a karrierem kezdetétől a járványtani osztályon voltam asszisztens. Éveken keresztül, főleg az első periódusban, az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején nagy járványok voltak. És akkor ki kellett menni a járványgócokba járványellenes tevékenységet folytatni. Voltam betegeket felfedezni, különböző laboratóriumi vizsgálatra mintákat venni, vért venni, székletet, vizeletet, kórmintát, mindent, ami járvánnyal kapcsolatos. És [ezt] megszervezni. Sokszor volt úgy, hogy tíz, tizenkét emberrel voltam kint egy ilyen járványgócban, és én vezettem a járványellenes tevékenységet. Felosztottuk a falut szektorokra, mindenki kapott egy szektort, azt mindennap végig kellett járja ahhoz, hogy a betegeket idejében felfedezzük, hogy mentőt hívjunk, hogy beküldjük a fertőző klinikára. Akkor szerveztünk nagy oltási akciókat, amikor egész kollektivitásokat beoltottunk: iskolákat, óvodákat, üzemeket. Nagyobb járványgóc akkor, amikor a Magyar Autonóm Tartomány létezett még [lásd: Területi átszervezés Romániában 1952-ben], Sepsiszentgyörgy mellett volt egy Előpatak nevű helység, ott volt egy ilyen görög menekültkolónia, és ott például egy nagy hepatitisjárvány ütött ki, ott voltunk hetekig. Akkor egy másik óriási járvány volt Parajdon, az tífuszjárvány volt. [Szász]Régen mellett – a magyar nevét nem tudom a községnek, azt úgy hívták románul, hogy Frunzeni [magyarul Mezőharasztos, Marosvásárhelytől 43 km-re, északra] – ott volt kiütéses tífuszjárvány, de úgy, hogy például a rendőrség, hadsereg segítségével teljesen lezártuk a falut, tehát se ki, se be oda nem léphetett senki. Mert a kiütéses tífusz a tetű által terjed, és elég sok tetves ember volt abban a faluban.

Nagyrészt falvakban törtek ki a járványok. A legnagyobb tífuszjárvány, ami az 1950-es évek derekán volt, Vlăhiţán – ami Szentkeresztbánya – és Căpîlniţán [Kápolnásfalun] volt. Abban a két faluban kétszázvalamennyi eset volt. Abban az időben oltás nemigen volt – ez tíz évvel a háború befejezte után. Elég mostoha körülmények voltak, a higiénia nem volt betartva. Például falun nem is volt bevezetve a víz a házba. Nem volt fürdőszoba, legtöbb helyen nem volt vécé sem, úgyhogy vécéproblémákkal kellett küzdeni. Legelőször azt [kellett szorgalmazni], hogy vécét ássanak a falusiak, főleg a Gyimesben. Amikor a Gyimesben volt a tífuszjárvány, az klasszikus volt, hogy egy pataknak a folyását követte az eseteknek a száma: kezdődött fent, és aztán úgy jött lefele. Tehát fenn felfedeztünk egy bacilusgazdát, aki ürítette a hastífusz kórokozót. Ott úgy volt, hogy le volt szúrva két karó, a két karón volt egy deszka – mint egy falusi pad –, és az rá volt építve a patakra, ott végezték a szükségüket. Azt a víz elvitte persze. A patak vizét használták ivásra, háztartási szükségletekre, mosogatásra, főzésre, mindenre. Itt aztán nagyon besegített a hadsereg. Tehát a hadsereg jött, lebombázta ezeket a patakokra épített alkalmi vécéket. Úgy hívták ezt a patakot, hogy Sötét-pataka, Gyimesközéplokon, Lunca de Mijloc. Van olyan, hogy Lunca de Jos, Lunca de Sus és Lunca de Mijloc, ez a csángó vidék. Nyilvánvaló, hogy az elemi higiéniás szabályokat nem tartották be, és ez szinte tipikus volt majdnem minden tífuszjárványra. Erről írtunk egy tudományos dolgozatot is. Aztán voltak más járványok is, volt skarlátjárvány, diftériajárvány, gyermekparalízis- járvány, az különböző helyeken volt.

A Sanepidnél volt még zsidó kollégám, Horváth Pali. Ő munkaegészség-tanos orvos volt. Még volt Székely Imre bácsi, Doktor Székely Imre. Ő az élelmiszer-egészségtanon dolgozott. Akkor ilyen félnormás zsidó orvosok, akik a Sanepidnél dolgoztak, még volt egy Steinmetz Jóska nevű, akkor akivel kollaboráltunk mint Sanepides, egy Révész nevű zsidó orvos volt a vérközpontban, de ezek aztán mind elmentek Izraelbe az 1970-es években.

Amit inkább megemlítenék, az volna, hogy én ugyanannál az íróasztalnál kezdtem és fejeztem be az aktivitásomat, csak a munkakönyvembe be van írva, hogy legalább tíz helyen dolgoztam. Tudniillik az úgy volt, hogy mindig megváltozott az intézménynek a neve. Egyszer volt Centrul Sanitar Antiepidemic [Egészségügyi Megelőzési Központ], akkor lett Inspectoratul de Sănătate Publică [Közegészségügyi Intézet], akkor lett Inspectoratul de Poliţiei Sanitară [Rendőrségi Egészségügyi Intézet], szóval millióegy ilyen változás történt, akkor mindig a táblát kitették a kapura, a munkakönyvembe pedig be volt írva, hogy „transferat de la Inspectoratul Sanitar la Centrul Sanitar Antiepidemic”. Szóval ilyen hülyeségek voltak. A céget a minisztériumi átszervezések alkalmával változtatták. Ahogy változott a minisztériumban a vezetőség, úgy változtatták az egész Sanepid-rendszert. Amikor egy kicsit kezdett, mondjuk, nyugatiasodni Románia is, akkor kezdtünk átvenni bizonyos törvényeket, módszereket, és ennek a függvényében változtak a feladatok is. Mert egy időben maga a Sanepid volt az operatív egység. Tehát járványok alkalmával megvoltak a területi kis sanepidek, és megvolt a megyei nagy Sanepid vagy tartományi Sanepid. Később szép lassan ezeket a feladatokat leosztották. A szórványos fertőző betegségeknek a leküzdését, karantinálását satöbbit csinálni a körzetnek volt a kötelességük, és akkor a Sanepid ezt csak ellenőrizte, és kapta a jelentéseket. Lényegében akkor már volt idő arra is, hogy egy kicsit a tudománnyal is foglalkozzunk, tehát leírjunk bizonyos járványokat, tudományos dolgozatokat készítsünk, statisztikai adattárat vezessünk, grafikonokban ábrázoljuk a megyének a járványtani helyzetét, a halandóságot, születési arányszámokat. Volt a „Viaţa Medicală” [Orvosi Élet] folyóirat, orvosi havilap volt. Lehetett előfizetni is, de meg lehetett találni például a Megyei Egészségügyi Könyvtárban, ahol a feleségem volt könyvtáros. A tanulmányok nem voltak kötelezőek. A párt részéről nem szóltak bele. Volt Marosvásárhelyen is talán az Akadémiának egy könyvkiadó részlege, ahol megjelenhettek ezek a dolgozatok. És időnként az OMS, azaz „Organizaţia Mondială a Sănătăţii” [Egészségügyi Világszervezet (WHO)] adott bizonyos feladatokat, például hogy leírjunk bizonyos járványtani adatokat.

Aztán volt személyzeti csökkentés az évek folyamán. Volt durva elbocsátási akció is, ezeket hál’ istennek, megúsztam, probléma nem volt. A feleségem viszont ott könyvtáros volt, egyszerűen megszüntették a posztját. Ilyenek voltak, hogy kollégákat elbocsátottak, kihelyezték jobbra, balra őket. A személyzetcsökkentés oka az volt, hogy azt mondták, a Sanepid a száz nem tudom, hány emberből el kell bocsásson húszat. Hogy kit bocsátottak el, az inkább arra ment, hogy kinek volt szép szeme, és kinek nem volt szép szeme…, szóval a kapcsolatok, persze. Ez abszolút az igazgatótól is függött, meg az osztályfőnöktől is függött. Tehát különböző osztályok voltak, minden osztálynak volt egy osztályfőnöke, és akkor annak ki volt adva, hogy na, a te tíz emberedből kettőt ki kell tenni. És akkor persze hogy a gyengébbeket választotta, vagy azt, aki éppen nem tetszett neki. Aztán ebbe beleszólt a szakszervezet, az utolsó pontot és az aláírást az igazgató csinálta a párttitkárral. Mivel én párttitkár voltam ott évekig, mondjuk, engem ott nem érintett ez a leépítés, a feleségem akkor már nem a Sanepidnél dolgozott, hanem az Egészségügyi Igazgatóságon, könyvtáros volt. Abba, hogy kiket építsünk le, mint párttitkár én abba a dologba nem szóltam bele, azt mondtam, hogy azt döntsék el a kompetensek, én egyetértek velük.

Aztán voltak a kötelező jelentések, heti, havi, a fertőző betegségek be vannak osztva csoportokba, tehát A csoport, B csoport, a fontosságuk szerint, gyakoriságuk szerint. Ez egy olyan folyamat volt, hogy egyszer az egészségügyi rendszernek alapja egy – ezt csak románul tudom mondani – „Punct Sanitar” [Egészségügyi Pont]. A Punct Sanitar volt a legkisebb egység, ehhez tartozott egy bizonyos körzeti rendelő, ami már olyan falvakban volt, ahol néptanács is volt. Akkor több falunak és egy bizonyos területnek volt az úgymond rajonja. A rajonnak volt Sanepidje, és több rajon tartozott a tartományhoz vagy a megyéhez, és akkor a jelentések jöttek alulról felfele egészen a Sanepidig. A Sanepid viszont tovább kellett jelentse egy részét a Megyei Igazgatóságnak, más részét pedig direkt Bukarestbe, a minisztériumnak. A minisztérium aztán jelentette az Ombudsmannak. Ez egy nagyon jól megszervezett jelentési forma volt, szóval ott nagyon pontosan kellett tájékoztatni a felsőbb szerveket. De nem csak a betegségek kellett jelenteni, hanem például a kórházi belső fertőzéseket. A kórházi belső fertőzések azok a fertőzések, amelyeket ott benn szerez a beteg. Tehát, mondjuk, bement egy veseműtétre, és valamilyen kórokozóval felülfertőződött, az már kórházi belső fertőzés volt. Ezeket nagyon szigorúan ellenőrizte a Sanepid, ezeket jelenteni kellett, persze a kórházak mindig letagadták, és ebből egy csomó nézeteltérés volt a két szerv között.

Most már odajutottunk, hogy amikor én nyugdíjba készültem, már akkor számítógépes nyilvántartást vezettek be, ami az oltást illeti, a Járványtani Osztályon. De ugyanilyen számítógépes nyilvántartás van most már minden osztályon. Tehát tudják azt, hogy Maros megyének a legkisebb falujában hány kocsma van, kié, van engedélye, nincs engedélye, milyen feltételeket szabtak, mikor jár le annak a határideje, mikor planifikálják [tervezik] őket ellenőrzésre satöbbi. Ugyanez beindult úgy 1992-1993-ban a járványtanra is. Ezt meg kellett tanulni, meg kellett szokni.

A kitüntetések nagyon furcsa alapon kerültek az emberekhez. Mert volt olyan – úgymond „abonáns” [bérlettulajdonos] – az intézetben, aki minden évben kapott valamilyen kitüntetést. Úgy kapta a kitüntetéseket, mintha bérlete lenne rá, évente kitüntették. Általában az ilyen fennforgó, törtető személy volt, és akkor ő ezt kikövetelte magának. Az évek folyamán, nekem összesen három vagy négy kitüntetésem volt: „Evidenţiat în Munca Medico-Sanitară” [Egészségügyi Tevékenységekben Kitüntetett], akkor „Meritul Santiar” [Egészségügyi Érdem] – nem tudom, milyen fokozat, akkor „Merită Deosebite în Colectivizarea Agriculturii” [Kiváló Érdem a Mezőgazdaság Kollektivizálásában]. Ehhez például ki kellett menni falura, és meggyőzni a falusiakat, hogy lépjenek be a kollektívbe [lásd: kollektív Romániában]. Aztán valaki javasolta, hogy X vagy Y kapjon egy ilyen kitüntetést. Akkor volt egy komisszió, amelyik összeült, és azt mondta, hogy ennek adunk, ennek nem adunk. Ez általában úgy volt, hogy aki bármilyen politikai funkciót csinált még a szakmája mellett, mondjuk, pluszmunkát, azoknak adták inkább a kitüntetéseket. Én akkor kaptam a magasabb kitüntetést, a „Meritul Sanitar”-t, amikor párttitkár voltam. Ennek is van egy háttere, hogy kaptam meg. Az egészségügyi pártbizottságnak az egyik titkárnője, István Felícia családi barátunk volt. Azt mondta, hogy „Olinak nincsen ilyen kitüntetése, adjunk neki is egyet”. Na, aztán így kaptam ezt meg. A kitüntetés átadása úgy volt, hogy akkor volt egy plenáris ülés – az intézetnek szinte hetven százaléka párttag volt –, és jött egy kiküldött magasabb helyről, és hoztak kitüntetést, és akkor egy ilyen alkalommal tartott egy szpícset, hogy „Na, ez az elvtárs megérdemli, na most kitüntetjük”.

Munkakönyv szerint 1953. február tizenhetedikétől 1996 januárjáig a Sanepidnél, 2000-ig pedig a[z egészségügyi] technikumban dolgoztam. Tanítottam is járványtant, közegészségtant. Valamikor az 1980-as években kezdtem el tanítani, kisebb-nagyobb kihagyásokkal – az mindig attól függött, hogy az iskolai programban volt-e közegészségtanász, közegészségtani osztály, mert ha nem volt közegészségtani osztály, csak általános asszisztensi osztály, akkor nem jött ki az egy katedrád vagy egy fél katedrád. Én általában egy fél katedrát szoktam elvállalni a Sanepid-beli munkám mellett. Amikor a Sanepidnél nyugdíjba mentem, akkor már egész katedrával mentem át, vagy úgy, hogy fél katedra volt az Állami Egészségügyi Technikumban, és fél katedrát vállaltam a Davila Egészségügyi Posztliceális Iskolában. Ez a Carol Davila egy akkreditált, de tandíjas iskola volt. A Gheorghe Marinescu Egészségügyi Posztliceális Iskola állami volt, az ingyenes volt. Én mindkét helyen tanítottam. Ez sajnos órabéres fizetéssel ment, tehát nem munkakönyves, és éppen ezért nekem úgy kalkulálták át azt, hogy én 2000-ben mentem el nyugdíjba, belevették az 1996-os nyugdíjszámítást.

A tanítás olyan volt, hogy volt elméleti előadás, és volt gyakorlat járványtanból és közegészségtanból. Ezek mind érettségizett emberek voltak, csomó felnőtt volt, főleg a Davilában, családosok, gyerekes anyák satöbbi. De végig kellett menni [a tananyagban] az összes Sanepides osztályokon, élelmiszer-egészségtan, környezet-egészségtan, munkaegészségtan, járványtan. Azonkívül meg kellett csinálni a kötelező klinikai gyakorlatokat is, amit részben én csináltam velük, részben pedig általános asszisztensit végzett oktató, közorvos. A kollégákkal nem volt probléma egész életemben. Jó kollégák voltunk, jó haverek voltunk, nagyokat buliztunk, főleg fiatalkoromban.

Abban az időben szinte minden ünnepkor ott voltam a templomban, nagyünnepekkor. Hanuka, a hosszúnap [Jom Kipur] minden alkalommal [meg lett ünnepelve]. Inkább a hagyomány iránti tisztelet miatt mentem a zsinagógába, a nagyszülők, szülők [iránti tiszteletből], akik betartották. Próbáltuk mi is, az öcsém valószínű, hogy betartotta, mert ő inkább olyan típus volt, aki alkalmazkodik a régi szokásokhoz. Nem böjtöltem, én nem voltam vallásos, otthonról sem láttam azt. Anyuék talán böjtöltek. Így öregkoromban, mondhatnám, hogy majdnem böjtöltem, de nem mondhatni azt, hogy betartottam ezeket a szabályokat. Mondjuk, hogy nem ettem, de azért ittam vizet, és cigarettáztam például. A gyerekkoromra nem emlékszem, hogy böjtöltem volna.

Moses Rosen rabbinak az volt a szokása, hogy Hanuka alkalmával bejárta az egész országot [Rosen asszony nevezte el ezt a körutat Hanukiádának, magyarosan Hanuka-járásnak. Az 1970-es évektől a Főrabbi Hanuka alkalmával sorra meglátogatta a romániai hitközségeket. – A szerk.]. Erre az alkalomra persze hogy a hitközség mozgósított. Ezek például olyan kellemetlen emlékek, mert órákat kellett várni, amíg megérkezett a rabbi. Mondjuk, megértettük, hogy voltak bizonyos meteorológiai feltételek, hogy köd volt, hó volt, ez volt, az volt – hát decemberben szokott lenni. De azt úgy kellett volna megszervezni, hogy valamikor este megérkezik a rabbi, fektessék, altassák, etessék satöbbi, és akkor másnap tudjuk azt, hogy itt van a városban, és tizenkettőre meghirdetjük a találkát. De soha elő nem fordult, hogy ne kelljen órákat várni a rabbira. Volt olyan eset, hogy mi vártunk négy vagy öt órát például, és akkor azt mondtuk, hogy „egye meg a fene, megyünk haza”. Mire megjött volna, addigra eléggé kiürült a zsinagóga. Szóval eléggé kellemetlen helyzetek alakultak ki. Rengeteg ember elment. És akkor mindig hozott egy kórust, vagy a bukaresti zsidó kórust, vagy a kolozsvári kórust. Miután meghalt – persze azután is rendezték a Hanuka ünnepséget –, akkor inkább a kolozsváriak jönnek. De a legutolsón [2005-ben] már nem a kolozsváriak jöttek, hanem itt, a Művészeti Líceumnak a diákjai.

Az 1960-as, 1970-es években, Scheiner Aladár [Scheiner Júlia férje, a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.] idejében már volt ez a szokás a hitközségnél, hogy például szédervacsorát szerveztek, mint ahogy most is. Scheiner előtt még volt valaki, az nem jut eszembe, hogy ki volt, Scheiner után jött Sauber [Sauber Bernátról van szó, a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]. Scheiner idejében apám szedte a tagdíjat a hitközségnél, tehát ő is ott dolgozott egy darabig. Apám segélyezett zsidó volt. Minden hónapban kaptak anyámmal együtt – kisnyugdíjasok voltak – segélycsomagokat, és lehet, hogy ennek keretében felkérték, hogy segítsen. Azt tudom, hogy ő szedte a pénzt. Annak idején valaki más volt a raktárnok, lehet, hogy pont ez a bácsika, aki Csernovicból jött, Margulies [Carol Margulies, a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]. Sauber idejében már nem dolgozott apám, lehet, hogy közben meg is halt. 1990-ben halt meg, de 1990-ben már, azt hiszem, Sauber volt. De akkor már csak a csomagokért szokott elmenni, illetve legtöbbször én vittem el haza a csomagokat. Az öcsém is segélyezett zsidó, ő is kapja a csomagokat, mert a nyugdíja nem éri el azt a bizonyos plafont. És ennek fejében jár imádkozni.

A tagok jártak be a hitközséghez fizetni, ő [a tagdíjbeszedő] nem járt házalni. Most is úgy van egyébként, hogy senki nem jár ki a családokhoz inkasszálni, hanem általában én mindig év elején kifizetem a járandóságokat, megveszem ősszel a naptárat, és Pészahra megrendelem a pászkát. Ennyi az én aktivitásom. Plusz az, hogy ünnepekkor elmegyek, vagy amikor értesítenek, hogy – mit tudom én – holokauszt-megemlékezés van, vagy nincs elég ember ahhoz, hogy egy igét mondjanak, vagy temetőbe megkérnek, hogy menjek fel. Ilyen helyre el szoktam menni, hogy segítsem ki őket. Kivéve a hétvégeket, amikor… ők most már tudják, hogy hétvégeken rám nem lehet számítani.

Az, aki párttag volt, nem mehetett templomba. Szóval nem is, hogy nem mehetett, félt elmenni a templomba. Nem mondok neveket… mert ez ilyen besúgásnak számit. Én elmentem a templomba az ünnepek alkalmával. A hitközségi hozzájárulást – abban az időben én is párttag voltam, és párttitkár a Sanepidnél – a zsidó nevemen fizettem ki. Tehát ezt meg lehetett oldani úgy, hogyha véletlenül a szeku [Securitate] utánanézett volna, hacsak a hitközség ki nem adta azt, hogy én, David Almelah Avram-Ichok Ben Eisig Halevi, az Szántó Olivér. Ha én most véletlenül meghalok, akkor azt mondom, hogy a sírkövembe ne írják [véssék], csak a Dávidot… Ilyen néven szerepelt a hitközségi hozzájárulás, és ezt anyámék fizették. Szóval anyáméknak kifizettem, és mikor apu ment fizetni az övét, akkor kifizette az enyémet és az öcsémét is. Mindenki olyan néven fizette, ahogy akarta, de általában a párttagok azért a zsidó nevükön fizették.

Az 1960–1970-es évekre nem emlékszem, hogy szerveztek-e széderestét. Lehet, hogy azért nem emlékszem, mert nem jártam. Nem volt az a megszervezett telefonos értesítőhálózat, ami megvan most. Tehát lehet, hogy nem is tudtam róla. Amikor értesítettek, azt tudom biztosan, az az volt, amikor jött Moses Rosen, akkor aztán az egész városban kikürtölték. És a hosszúnapot megtudtam a naptárból. Tehát ez a két nap volt, amikor én elmentem a templomba. Széderestékre én nem jártam. A széderestére legelőször, gondolom, az 1990-es évek után mentünk. Lehet, hogy csak akkor szerveztek, nem tudom, abszolút nem ugrik be az, hogy akár apám is járt volna, mert arra csak emlékeznék. A feleségem hol jött, hol nem jött. 1990 után, mikor voltak ezek a széderesték, még élt, addig jött. Nem mondhatom azt például, hogy ő minden vasárnap elment a református templomba. Volt, amikor elkísértem, volt, amikor nem kísértem el. Mert az nekem igen sűrű lett volna, hogy minden vasárnap elmenjek, inkább kimentem a Víkend-telepre, jobbra, balra… Ilyen gond azért nem volt közöttünk, hogy „Na most én elmegyek a templomba, te jössz vagy nem jössz templomba?”.

A szüleim, amíg mozgásképesek voltak, addig mentek a zsinagógába. A felszabadulás után ebben a templomban még annyi zsidó volt, hogy a nők felmentek az emeletre. És akkor ott a kendő kötelező volt [lásd: paróka], tehát anyám biztos kötött kendőt. Aztán később a zsidóság nagy része kivándorolt… Most a nők, mondjuk, egyik felén ülnek a templom földszintjén, a másik felén ülnek a férfiak, van, aki kendőben van, van, aki nincs kendőben. Szóval ez a szokás, mondjam azt, hogy már nem olyan kötelező. Szinte mondhatnám azt, hogy [Maros]Vásárhelyen ortodox zsidó, azt hiszem, nincs is. Ezek általában inkább neológ zsidók. Az, hogy kóser háztartás legyen [Maros]Vásárhelyen…? Esetleg ennek a kicsi csernovici bácsinak [Carol Marguliesnak], esetleg. Mert látom, hogyan imádkozik. Meg olyan jól imádkozik például Mármor bácsi is, de tudomásom szerint ők sem kóserek. Nincsen sakter, nincsen rituális vágó sem.

A háború után közvetlenül, még emlékszem, hogy valaki mesélte, hogy akkor volt egy rabbi is [Maros]Vásárhelyen. Volt sakter is, és nagyon sokáig Dicsőből [Dicsőszentmártonról], [Maros]Ludasról, valahonnan minden héten egyszer jött egy sakter. És akkor a hitközségnél még Ceauşescu idejében is lehetett kapni marhahúst, egy héten egyszer. Annyit nem vehettél, amennyit akartál. Ki volt kötve, hogy mennyit vehetsz, de az bőven elég volt. Konkrét kilókat nem tudnék mondani, annyit tudok, hogy például egy-két kilót biztos vettem, és azt két családnak. Tehát anyu, apu és a feleségem meg én. Azt, hogy sakter meddig volt, nem tudnám megmondani, de azt igen, hogy az 1980-as években mi még vettük a húst. A hitközség értesített, hogy ekkor vagy akkor lehet menni a húsért, mert jön a sakter, mennyi kell? Talán valami ilyesmi volt, hogy lehetett iratkozni. Úgy emlékszem, hogy telefonon értesítettek. Ez hivatalosan meg volt engedve. Azt hiszem, a hitközség úgy rendezte el, hogy a zsidó ember nem ehetik, csak marhahúst, a marhának csak az első részéből [lásd: négylábúak kóser részei], és akkor erre kapott engedélyt, hogy a vágóhídon maga a sakter vágta le a marhát, vagy ő trancsírozta fel. Ezt már nem tudom pontosan, hogy történt. Magáért a húsért mindig én mentem autóval, mert anyámék akkor már nemigen jártak ki. Aztán azt én vállaltam, mert nálunk gyerek nem volt, öcsém dolgozott, két gyerek, problémás volt, messze lakott, Meggyesfalván abban az időben. Anyámék a Kárpát negyedben, szóval elég közel hozzánk.

Az 1950-es évek elején a kicsi ortodox templomra emlékszem, ami az Iskola utcában működött, amit lebontottak. Arra emlékszem, hogy oda ilyen klasszikus öltözékben járó pájszlis [pajeszos], kaftános, keménykalapos zsidó bácsikák jártak, de nem volt sok belőlük [Valószínűleg haszid zsidókról van szó. Lásd: haszid öltözék. – A szerk.]. Amire emlékszem az 1950-es évekig, tehát 1945 és 1950 között tehát, az, amikor már hazajöttek a zsidók Auschwitzból, akkor szinte megtelt az Iskola utcai zsinagóga. Az a másik, amelyik épült a Knöpfer Vilmos utcában, azt mondták, hogy az lesz a neológ templom – ha én jól emlékszem –, azt a hitközség, ha jól emlékszem, raktárnak használta egy darabig, és ott is volt az iroda. Később költöztették át, miután kiadták azt bérbe.

A feleségemmel, Balás Évával 1957-ben ismerkedtem meg, egykorúak voltunk. Volt egy szakszervezeti könyvtár, és ő már akkor rajongott a könyvekért, és elvállaltuk, hogy rendbe tesszük a könyvtárat. Ez volt valamikor 1957 őszén, és akkor 1957 szilveszterén együtt szilvesztereztünk, és akkor 1959-ig udvaroltam neki, majd 1959-ben elvettem feleségül. Nem volt probléma vagy akadály számára, hogy zsidó vagyok. Annyiban egyeztünk csupán meg, hogy nem tartunk egyházi esküvőt, csak polgári esküvőt, tehát Isten előtt nem voltunk házasok, csak államilag. De soha ilyen probléma, hogy te református vagy, vagy te zsidó vagy, közöttünk ilyen nem volt. Gyerek nem lett, tehát ilyen szempontból nem volt miért nézeteltérésünk legyen, a két család abszolút nem problémázott. Az ő szülei nem akadékoskodtak, örvendeni, biztos soha nem örvendtek, de különösebben nem mutatták ki. Az én szüleim abszolút felvilágosodottabb családból származtak, ott abszolút probléma nem volt. Annál is inkább, hogyha már mi nem mentünk Izraelbe, azzal ők kellett számítsanak, hogy én nem kapok zsidó feleséget magamnak, mert nincs, mert nem volt. Mi voltunk öcsémmel az egész családi ágra visszamenőleg azok, akiknek nem zsidó feleségük volt. Tehát mi voltunk az elsők, akik, mondjuk, ezt az örök hagyományt megszegtük. Senki a szülőktől visszamenőleg nem házasodott vegyes házasságba, tehát mindenki zsidó volt. Ez általános szokás volt, hogy a zsidó csak zsidót vett el, voltak kivételek, nem mondom, hogy nem voltak, de általában az, aki zsidóhoz ment, vagy aki zsidó feleséget vett, ott már voltak olyanok, hogy kitértek. Tehát vagy a feleség tért zsidónak, vagy a férj keresztelkedett ki, de ez inkább a régebbi időben volt divatban. A mostani vegyes házasságoknál megmaradt mindenki a saját vallásában – legalábbis tudomásom szerint így van.

A feleségem nyárádszeredai származású, de Medgyesen született, oda költöztek a szülők. 1940-ben, mikor volt a bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés], akkor hazaköltöztek [Nyárádszeredába] [Nyárádszereda – kisközség volt Maros-Torda vm.-ben, 1891-ben 1000, 1910-ben 1500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Trianont követően Romániához került (a második bécsi döntéssel átmenetileg ismét visszakerült Magyarországhoz). – A szerk.]. Itt [Marosvásárhelyen] az Unirea Líceumban érettségizett, és akkor Bukarestbe felvételizett sikeresen a „Maşini Construcţie” Egyetemre. Az első éven tébécét kapott, és a szülei nem engedték vissza. És akkor technikai rajzoló [műszaki rajzoló] volt egy darabig, később könyvtáros volt, és mint könyvtáros ment nyugdíjba, körülbelül 1988-ban. A feleségem nem volt párttag. Őt nem kényszerítették. Mikor kivénült az úgynevezett IMSZ-ségből, nem kért a párttagság ilyent. Ő minden kultúra iránt érdeklődött, mert egy autodidakta volt, jól beszélt angolul, franciául, németül, románul, magyarul. Zene, irodalom, mitológia, minden érdekelte. A könyvtárat nagyjából inkább az ő hatására vásároltuk meg, és a külföldi portyáink [alkalmával] – mint mondtam, minden második évben elmentünk valahová – ott sem maga a város érdekelte, hanem inkább a benne levő múzeumok, képtárak, templomok. Tehát inkább a kulturális szépségét nézte annak a helységnek, ahová mentünk.

A feleségem csendes volt, általában az intelligens nőknek az összes tulajdonságait örökölte. Soha nézeteltérés közöttünk nem volt. Közösen döntöttünk el szinte mindent, azt, hogy belemásztunk lakásépítésbe, kölcsönt vettünk fel. Mondjuk, az egyetlen dolog, amihez ő nem járult hozzá, az az autóvásárlás volt, mert azt anyámék eladtak egy házat, és azt háromfelé osztottuk, anyuék, öcsémék és köztem, és akkor én megvettem az autót.

Szombaton nem gyújtottunk gyertyát, hanem van egy olyan szokás a zsidóknál – amire még emlékszem, és azt betartom –, hogy a közeli hozzátartozók halálának az évfordulóján van az a bizonyos járcájt [lásd: jahrzeit]. Azt úgy oldottuk meg, hogy olyankor mindig meggyújtottunk egy kicsi villanykörtét, és az ott égett huszonnégy órán keresztül. Később volt ilyen díszkörte: 1990-ben, mikor kimentem Izraelbe, akkor hoztam egy ilyen járcájtégőt, ami direkt járcájtégő, és azt használom azóta. És az az érdekes, hogy nem esik egybe a halál évfordulója a mi naptárunk szerint a zsidó naptárral. Tehát, Ádár nem tudom, hányadika, az nem jelenti azt, hogy a mi naptárunk szerint mindig ugyanarra a napra esik. Mintha úgy láttam volna én annak idején a szüleimnél, hogy csak anya, apa és testvérek után szoktak járcájtot tartani, és ezt a szokást vezettem be én is. Nagyszülők után talán nem szokás, de nem vagyok benne biztos. Akkor, amikor anyu, apu és a feleségem meghalt, akkor hat hétig nem borotválkoztam, ezt betartottam. Háromszor növeltem szakállat hat hétig, igen. De nem vallásos alapon, hanem inkább hagyományból. Az öcsém például nem. Van a templomozások alkalmával mázkir [Az elhaltak nevének fölemlítése az ünnepi istentiszteleteken. – A szerk.], és olyankor szoktam elmenni én a templomba. Tehát van hosszúnap [Jom Kipur], és akkor [előtte] kijelentik, hogy „mázkir holnap tizenkét órakor”. Akkor másnap tizenkét órakor elmegyek mázkirra, akkor imádkozom. Most mikor volt a [maros]vásárhelyi holokauszt-megemlékezés, akkor én nem voltam itthon, talán Pókában voltunk vagy Magyarországon, már nem emlékszem, és az öcsém bemondta ott, hogy Auschwitzban a nagymamánk halt meg, és akkor azt ott felolvasták. A feleségem után nem tartok járcájtot. Ő református volt, a reformátusok még gyertyát sem gyújtanak a temetőben. Úgy szoktuk csinálni, hogy felmegyünk a születésnapján, halálozási napján, névnapján [a temetőbe].

Amikor összeházasodtunk 1959-ben, hat évig külön laktunk, tehát mindenki a saját kuckójában. Én anyáméknál, ő az ő szüleinél. Hat éven keresztül azért nem kaptunk lakást, mert azt mondták, hogy előbb a családosok kapnak. A Városházán volt egy lakáshivatal, ami tudta azt, hogy ebben az évben lesz – mit tudom én – száz lakás. Akkor azt mondták, hogy ez a vállalat ennyi pénzzel járult hozzá, a másik annyival, és akkor fenntartottak bizonyos százalékot, amit odaadtak olyan intézménynek, amelyik nem produktív vállalat volt: tervezőintézet, Sanepid, kórház, ez-az. A Sanepid nem volt termelőintézmény, így évente kapott egy, esetleg két lakást. De volt úgy, hogy két-három évig nem kapott egyáltalán lakást. És akkor mindig valamelyik olyan család kapta, ahol egy gyerek, két gyerek, három gyerek volt. És abban az időben épültek – mondjuk – ezek a jobb lakások, amikor már tényleg mindenki megkapta a lakást. Tehát az, aki kapott egy nagyobb lakást, az leadta az ő lakását, tehát azt valaki megkapta. Tehát megoldódott körülbelül tizenöt vagy húsz lakásprobléma az intézetnél, amire mi sorra kerültünk. Amikor mi sorra kerültünk, akkor pechünkre az Adyt építették, tehát oda kaptunk. Az öcsém például évekig Meggyesfalván lakott, abban a negyedben. Aztán nekik is úgy sikerült, hogy leadták azt a lakást, és kaptak a Kárpát negyedben egy másik lakást.

Hat év után kaptunk egy kétszobás lakást az Ady negyedben – hármas komfortot [A hétköznapi szóhasználatban ez a minőségileg leggyengébb fokozatot jelenti: kényelmetlen, apró konyhás, kis fürdőszobás lakást; a kettes komfort ennél jobb, a legjobb értelemszerűen tehát az egyes komfort, de még ezt is felülmúlja a „luxusos egyes komfort”. – A szerk.] –, ott tartózkodtunk, azt hiszem, egy vagy két évet, akkor megint kapott a Sanepid egy lakást, szintén az Ady negyedben, kettes komfortot, akkor azt adták ide. És akkor épült ez a negyed, itt fenn [A Cornişa lakónegyedről van szó. – A szerk.]. És akkor kezdtek betelepíteni rengeteg cigányt az Ady negyedbe. Nagyon lezüllött a negyed, főleg az volt a baj, hogy nagyon rossz fizetők voltak, és akkor elzárták a kazánban a meleg vizet, és akkor nem volt meleg vizünk. Szóval embertelen körülmények kezdtek kialakulni ott, és akkor megkötöttük a szerződést erre a lakásra, amit 1978 májusában adtak át, és be is költöztünk, azóta itt lakom. Ez egy háromszobás lakás. Az átalakításokat úgy az évek folyamán csináltuk. Falat bontottunk, egyéni központi fűtést 2001-ben tettem, 2002-ben a csempéket. Ezt sajnos már a feleségem nem érte meg.

A lakásunkat megvettük részletre. Ez úgy volt, hogy volt egy vállalat, amelyik építette ezeket a tömbházakat. Itt az egész Cornişán, ezen a részen, ezek mind maszek lakásoknak készültek. Tehát elmentél oda, lefizettél egy X összeget, és a korodtól függően kaptál tíz- vagy tizenöt éves állami kölcsönt. És azt az állami kölcsönt vonták a fizetésedből. Az előző lakások ingyenesek voltak, szóval lakbért kellett fizetni az államnak. Az államé volt a lakás, és akkor azt mondták, hogy ezért te fizetsz – mit tudom én – havonta száz lejt. Tehát minimális összeg volt az, amit kellett fizetni.

A baráti körünk főleg egészségügyi dolgozókból állt, tehát kollégák, ismerősök, barátok. Régi osztálytársak egyrészt, másrészt intézményi kollégák, de inkább szakmai vonatkozásban összejött emberekkel barátkoztunk. Szabadidőben volt, amikor elmentünk ezzel a Horváth Pali bácsival, azt hiszem, háromszor vagy négyszer a Fekete-tengeren voltunk. Mindig Mamaiára mentünk. Szállodában laktunk. Nem Sanepides szálloda, hanem volt egy olyan, hogy ONT, „Organizaţia Naţională de Turism”. Oda bementél, és azt mondtad, hogy én el akarok júliusban menni Mamaiára, kérek két jegyet, és akkor ők adtak egy hoteljegyet. De mehettél úgy is, hogy elmentél sátorral, és béreltél egy sátorhelyet, de mi mindig szállodába mentünk. A barátainknak egy-két százaléka volt zsidó. Pali bácsi volt, akkor volt egy Kertész Enci nevű röntgenorvos. Kimondottan zsidó barát nem volt, mert nem volt zsidóság itt. Mi a barátokat soha nem a vallás szerint választottuk, azt [néztük], hogy ember legyen, korrekt legyen.

Az öcsém egy nagyon rossz gyerek volt, és az összes csínytevése miatt rajtam csattant az ostor, mert mindig én kaptam a verést a szülőktől. Elég nagy korkülönbség van kettőnk között, ahhoz hogy közel állónak mondtuk volna magunkat fiatalkorunkban. Én már nagyfiú voltam, amikor ő még nem… úgy értem, hogy hat év a korkülönbség. Én úgy tudom, hogy itt kezdte a zsidó iskolában, utána elment aztán a Dózsa György utcába, azt hiszem, egyes vagy kettes iskola az, ahol végezte az elemit. És akkor mellette volt a MIU iskola, most állami iskola talán, ott végezte el a fémiparit, és akkor mint fémipari technikus dolgozott az utóbbi években a Mobexben. Ez a bútorgyár volt. Azelőtt valamelyik kommunista mártírról nevezték el, Simó Gézáról, Augusztus 23 volt más néven [később], most Mobex. Ott dolgozott, onnan ment nyugdíjba. De ő a karrierjét nagyjából azzal csinálta, hogy futballozott. Elég jó focista volt, és focizott, és akkor valahol inkadrálták [A gyár alakított egy futballcsapatot (így tett minden gyár), és egymás között bajnokságokat szerveztek. Ezek a csapatok állami támogatást élveztek. – A szerk.]. Amikor már kezdett úgy lassan kiöregedni a jobb csapatokból, akkor a Mobex csapatában, a Lemnarul csapatban futballozott, és aztán ott volt adminisztrátor főnök, főgépész, aztán egy csomó titulusa volt.

Születésnap, gyermekek születésnapja, keresztelő – mert a gyerekek meg vannak keresztelve –, olyankor jöttünk össze. Nemigen jártunk mi össze, nekik megvolt a külön baráti körük, nekem megvolt a külön baráti köröm. Ő nekifogott futballozni, hokizni, én meg inkább az úribb sportokat űztem: úsztam, pólóztam, teniszeztem, síztem. Ő például abszolút nem sízik. Mondjuk, korcsolyázni korcsolyázott, mert az a hokihoz tartozott. De én a sízést nem cserélném fel egy korcsolyával, például. Sokkal több lehetőséged van mozogni egy korcsolyával, de akkor is, inkább elmegyek a világ végére is, inkább sízek.

A testvérem felesége szintén református, szakmailag varrónő. Teréznek hívják. És két lányuk van, a nagyobbik Melinda, annak van két fia, Szolnok mellett laknak, egy Tószeg nevű községben. A kicsi Teréz szintén, mint az anyja, neki van egy fia és egy lánya, most már ők is ott vannak együtt Magyarországon a nagyobbik testvérével. A nagyobbiknak magyarországi a férje, a kisebbik innen ment ki férjestől, gyerekestől. A nagyobbik már rég magyar állampolgár a gyerekekkel együtt, mert úgy ment, hogy magyar férjhez. A kisebbiknek most már van egy külön házuk Tószegen. Mind a ketten ott dolgoznak egy bicikligyárban, megvan a letelepedés, most van folyamatban az állampolgárság. Ők már nem tartják a zsidóságot, meg vannak keresztelve, a gyerekeik is. A testvéremnek is csak polgári esküvője volt.

A testvérem jelenleg nyugdíjas. Előttem ment el betegnyugdíjba, valamikor az 1990-es évek elején, mert két vagy három infarktusa volt és magas vérnyomása, és tudta, hogy elég beteges. A felesége is elég beteges. Gyakran jár a lányukat meglátogatni Magyarországra. Úgy szokott menni, hogy vannak ezek az ingyen jegyek, és azokat felhasználja, tízszer megy, és meglátogatja a gyerekeket, és olyankor ül egy hónapot, két hetet, három hetet, attól függ.

A sízésnek az a története, hogy én alakítottam annak idején az Egészségügyiben a síszakosztályt. [Maros]Vásárhelyen tanultam meg sízni, harmincéves koromban. Az úgy volt, hogy a feleségem nagy turista volt, országos versenyző volt, országos első is volt tájékozódásban. Ott kezdett futni, sízni, minden franckarikát csinálni. Azt mondta, hogy „Nyáron úszol, amennyit úszol, de télen, ha akarsz velem jönni, akkor sízel”. Vettünk egy sílécet, és síztem. Sízni megtanulni, nem olyan nagy ördöngös dolog.

Összetoboroztam a legjobb sízőket, és csináltunk egy erős sícsapatot, és azzal jártuk a megyéket. [Maros]Vásárhelyen volt legalább tíz-tizenkét síszakosztály. Amikor a versenyeket tartottuk, legtöbbet a Gyilkos-tó [környékére], Madarasi Hargitára, Bîleára, Hargita Fürdőre, Szalárdra és Marosfőre mentünk. Volt egy második csapat, amelyik még számított, az volt a Metalotechnica. A Comerţul, a I. P. J., a Néptanács vagy a Cukorgyár [is] szervezte a versenyeket. A vállalatok csapatokat alapítottak, és akkor azok versenyeztek egymás között. És annak voltak osztályai, tehát volt birkózó, kosárlabda, foci, sí, és akkor mindenik szakosztály rendezett egy-egy versenyt. Mindig megvolt, hogy melyik vállalat szervezi és hol. Volt egy síkalendárium a városi szakszervezetnél. Minden egyes ilyen szakosztálynak volt egy naptára, a Calendar Competiţional [Versenynaptár], tehát az, hogy milyen napokon ki szervezi és hol szervez síversenyt. És akkor beneveztünk, és mindegyik vállalat alakított egy-egy versenyszabályt, ahhoz mérten, hogy milyen versenyzői vannak. Tehát amikor nekem volt négy jó férfiversenyzőm, két női versenyzőm, akkor azt mondtam, hogy a csapat áll négy fiúból és két lányból. És akkor volt olyan vállalat, amelyik azt mondta, hogy nyolc fiú, és akkor nekem össze kellett szedni nyolc egészségügyi dolgozót, mert csak úgy, nem volt szabad más vállalattól sízzen abban a csapatban csak az, aki annál a vállalatnál dolgozott. Mindegyik vállalat így csinálta. Nekem azért volt könnyű, mert azt mondtuk, hogy ez Megyei Egészségügyi Osztály. Tehát mindegy, hogy a Sanepidnél dolgozott, kórháznál dolgozott, körzetnél dolgozott, én össze tudtam szedni mindig egy csomó jó sízőt. Míg a Prodcomplex teszem azt, ugye, ott volt kétezer munkás, a kétezer munkás közül került ki az a mit tudom én, hány ember.

Egy verseny általában négy-öt napot tartott, aztán volt olyan, amikor megtoldtuk egy kicsit. Volt olyan, hogy „scoatere din producţie” [felmentés a termelésből (román)], tehát ha performáns [= élsportoló] sportoló voltál, de akkor is, ha nem performáns sportoló voltál, akkor neked jogodban volt egy évben mit tudom én, hány napot kivenni, amit fizetett a vállalat sporttevékenységre. A sízés körülbelül felvett egy évben szinte egy hónapot, úgy csip-csupba, és azt fizette a vállalat, szóval annyi volt, mintha ott lettél volna dolgozni, tehát nem vesztettél abszolút semmit. Van olyan vállalat, van olyan sportoló, például most ezek a tekézők, teszem azt az Electromarosban, azok nem láttak egy csavart sem soha, csak kugliznak. És kapják a fizetést, inkadrálják őket. Ahhoz, hogy valaki performáns sportolónak számítson, eredményt kell elérjen. Romániában performáns síző nincs. Performáns sízők azok, akiket látunk a tévében, hogy százhúsz kilométeres sebességgel ereszkednek kilométereken keresztül, ilyen egy sincs Romániában. Ezek ilyen játékok inkább.

A szállásolás mindig kabanában volt, ezt mindig az intézte, aki szervezte. Az étkezést is ott oldottuk meg. Volt olyan, hogy felmentünk a Madarasi Hargitára, mit tudom én, száztíz versenyzővel összesen, tehát kell száztíz ágy. Ott általában az ágyon kívül volt koszt is, amit traktorral vittek fel. Télen, mikor nagy hó volt, nem tudtak egy hétig például élelmiszert adni nekünk, egyszerűen nem tudták felvinni nekünk. De például mikor lementünk a Gyilkos-tóra, ott volt egy fürdővállalat, és akkor azt mondtuk, hogy ebben a villában nekünk kell száz hely. És akkor az Egészségügy kapott tíz helyet, a Prodcomplex tiz helyet, a másik mit tudom én, hány helyet, és ott viszont volt vendéglő. És akkor a vendéglővel megkötöttük a szerződést, és fizette a vállalat. Mindenkinek a saját vállalata fizette. Az, aki szervezte a versenyt, az állta a díjakat. Ezek ilyen cserepek meg vázák meg úgymond, kupák, plakettek voltak.

Az abszolút tőlem, a csapatkapitánytól függött, hogy ki megy, és ki nem megy. És a csapatkapitány nem azt jelentette, hogy a legjobb síző, hanem hogy ő vezette az egész csapatot. Ő volt a szervező. Tehát az, aki a csapatban volt, annak a csapatkapitány megmondta, hogy te a tizenötös szobában laksz X-szel, reggel, délben, este itt vannak az ebédjegyeid meg a vacsorajegyeid, és ekkor meg ekkor állsz a starthoz. Tehát ezt meg kellett mondani, mert a sízésnél több formája van a versenynek. Tehát először van a lesiklóverseny, akkor van a szlalom, amikor ilyen pálcák között fut, van az óriás lesiklás, amikor csak irányjelzők vannak. Tehát általában három szám van, amit versenyzel, és annak a háromnak az eredménye adja az egyéni teljesítményt. És az egyéni teljesítmény után számolod ki aztán a csapatversenyt. Volt, amikor elkísért a feleségem, nem mindig. Amikor sok munkája volt, akkor nem jött, de nagyon szeretett bíráskodni például. Általában mindig ő volt az időmérő bíró.

Ezeken a versenyeken én vezettem az egészségügyi sícsapatot. Általában az orvosok megengedhették maguknak, hogy többet sízzenek, jobb felszerelésük legyen, mindig a miénk volt a legjobb csapat. Úgyhogy több mint tíz éven keresztül minden versenyt megnyertünk, úgy 1970-től 1990-ig. Aztán az 1990-es években, mikor megnyíltak a határok, körülbelül kilencven százaléka a csapatnak elszállingózott, végleg. Egy része Németországba, nagyobbik része Magyarországra. Itthon alig maradtunk egypáran, úgyhogy maga a csapat fel is bomlott, pláne nyugdíj után aztán totálisan abbahagytuk a szervezett sízést. Most is találkozunk a régi [maros]vásárhelyi sízőkkel a Somostetőn, a Cinegén, mert messzebb az utóbbi időben nem voltunk sízni. Úgy határoztunk most a párommal, hogy lehetőleg a következő kiruccanás egy ilyen téli sízés lesz.

A változás után [lásd: 1989-es romániai forradalom], őszintén mondom, volt egy olyan érzésem, hogy ki kellene menni Magyarországra, végleg. Apám végig magyar állampolgár lévén, mikor kinn voltam a feleségemmel – azt hiszem, 1991-ben vagy 1992-ben –, elmentem a rendőrkapitányságra, és ott egy hölgyhöz irányítottak, és feltettem neki a kérdést, hogy milyen reményeim vannak, ha én meg akarok telepedni Magyarországon, tekintettel arra, hogy én meg szeretném szerezni a magyar állampolgárságot, mert apám magyar állampolgárként halt meg. Azt mondja: „Hogy-hogy ő magyar állampolgár?”. Mondom, úgy, hogy ő Szekszárdon született, végig magyar állampolgár volt, meghalt. „Ön hol született?” Mondom: „Én Kolozsváron”. „Kolozsváron? És nem volt magyar állampolgár?”. „Nem voltam.” „Az apja magyar állampolgár volt?” „Magyar állampolgár volt.” Na, azt mondja: „Magának nem kell állampolgárságot kérni, hanem visszahonosítást kell kérni, és annak a határideje pillanatnyilag két hét, tehát maga két hét alatt megkapja a magyar állampolgárságot, megértette?” Én mondom: „Meg.” Na, akkor én megyek szépen haza, a Szondi utcában lakik a keresztfiam, ott van a feleségem, mondom neki: „Te, Éva, voltam a rendőrkapitányságon, két hét múlva megkapom az állampolgárságot, hazamegyünk, összeszedem az aktákat, visszajövök, és leadom.” „Szó sem lehet róla.” A feleségem nem akart kitelepedni Magyarországra. Akkor, akik kitelepedtek, kollégák, mindenki állást kapott a Köjál-nál, az megfelelője volt az itteni Sanepidnek. Ez rögtön 1990-ben. Ott pillanatnyilag is ez a közegészségtani szak, amit mi végeztünk, az ott hiánycikk.

A rendszerváltás után elég kevés ideig dolgoztam, tíz évet elméletileg, 2001-ig tanítottam. Két évre rá, miután meghalt a feleségem, tulajdonképpen akkor kezdődött az élettársi viszony Décse Marival. Marit ismertem körülbelül, amikor ő olyan hat-hét éves lehetett, szomszédok voltunk egy ideig, mikor a Mátyás téren laktunk. Ez is egy nagyon érdekes dolog. Az édesapja Marinak a Bolyaiban volt földrajztanár. Nagyon jól ismertük egymást, szomszédok voltunk, ő képviselő is volt. Mi fiatal házasok voltunk Évával, felmentünk a Somostetőre egy télen. És ott összetalálkozunk ezzel a Török Feri bácsival, a feleségével, Marival és a húgával. És Feri bácsi azt mondja, hogy na álljatok oda, fényképezzelek le titeket – ez lehetett körülbelül 1960-ban, 1961-ben –, és csinált rólunk egy fényképet. És most, hogy Marival összejöttünk, Feri bácsi keresgélt a fényképek között, és megtalálta ezt a fényképet, ahol rajta van Mari, a feleségem és én. Aztán Feri bácsi ideadta azt a képet. Hogy milyen véletlenek vannak… És annyi év után a fia beiratkozik a technikumba, ahol én vagyok az osztályfőnöke. Az egy nagy tróger srác. És akkor állandóan telefonálgattunk: „Te, Mari, a fiad megint nem jött iskolába. Mit csináljak vele? Meg kell büntessem, igazolatlan hiányzás, ez, az.” És akkor ő küldte a papírokat, és találkoztunk itt-ott és amott. Amikor a fia három vagy négy éves volt, akkor elvált Mari a férjétől, és akkor a fiút az anyja és a nagyapja együtt nevelték. Amikor eljött az iskolába, akkor állandóan tettük-vettük a dolgokat a fiával, addig, amíg Mari azt mondja: „Te, Oli, figyelj ide, nekem nincs senkim, neked nincs senkid. Nem próbáljuk meg, legyünk barátok?” És így kezdődött a buli. És azóta élettársi viszonyban élünk, 2000-től.

Mari elvégezte [Kolozsváron] az egyetemet, francia–magyar szakot. Különböző iskolákban tanított franciát, amíg kapott egy végleges állast a Színi Főiskolán. A Színi Főiskolán 2001-ben vagy 2000-ben megszűnt az állása. Irodalmi titkár volt, és franciából tanított egy csoportot. Tehát minden évfolyamból akadt olyan, aki franciát akart [tanulni] mint választott nyelvet. Ez megszűnt, és azóta minden évben kínlódunk, hogy hol kapjunk Marinak állást. A definitív vizsgája [= véglegesítő vizsga. Az a pedagógus, akinek nincs meg ez az ún. véglegesítő vizsgája, csak helyettesítő tanári állást kaphat, és minden évben vizsgáznia kell ugyanezért az állásért. Ha megvan a vizsga, akkor az illető iskolában csak egyszer kell vizsgát tennie az állásért folyamodónak, s megfelelő jegy elérése esetén véglegesítik az iskolában, a végleges státust pedig fenntartják pl. szülési szabadság esetén is. – A szerk.] a tavaly sikerült, az is egy óriási cirkusszal járt. Tény az, hogy minden évben el kell menni a Tanügyi Osztályhoz, és kérni egy transzfert [áthelyezést]. Már volt az Electromarosban, a Kémia Líceumban, a Bolyaiban, most a Sport Iskolában van, jövőre hogy mi lesz, nem lehet tudni.

Abszolút normálisan viszonyult ahhoz, hogy zsidó vagyok. Tehát ebből semmiféle probléma nincs, sőt egy érdekes kis sztorit [elmondhatok], hogy akkor még élt az édesanyja is, és vacsorára meghívtak, zsidó tojást készített a mama. És mondja a mama, hogy „Te, Mari, hogy nehogy megsértsük Olit, ha azt kérdi, hogy mi lesz vacsorára, akkor mondd azt, hogy keleti tojás van, nem zsidó tojás”. Hogy nehogy megsértsenek, hogy zsidó tojással várnak engem vacsorára… Azóta a zsidó tojást keleti tojásnak hívjuk. Velem volt Mari széderestén is. Tavaly együtt voltunk, az idén nem. Hanukakor is el szokott menni, ha megkérem, akkor mindig eljön. De van úgy, hogy én mondom neki, hogy na, ha akarsz jössz, ha akarsz, nem jössz.

Mindenki [mindketten] a saját kuckójában péntekig, és akkor péntek, szombat, vasárnap együtt vagyunk vagy itt, vagy nála, vagy Pókában [románul Păingeni, 22 km-re Marosvásárhelytől északra], és fifti-fifti minden. A pókai házikót 2001-ben vettük, az közös. Ez [a lakás] az enyém, a Săvineşt [lakónegyedi] Marié, az autó az enyém, amit most vettünk, az a Marié. És a pókai ház – két szoba, konyha – úgy van, hogy közösen vettük, ha én halok meg hamarább, Marinak élvezeti joga van, amíg él, és utána az örökösöké, az öcsémnek a gyerekeié lesz, úgy rendelkeztem. Pókában Mari kertészkedik, gyomlál, virágot ültet, locsol, főz, mosogat, takarít. Én meg csinálom a férfimunkát: füvet nyírok, kaszálok, sáncot takarítok. A garázs is meg van építve. Most el volt romolva a vízpumpa, meg kellett javítani. Bepiszkolódott a beszívófej – ez a kútnak az alján van, a cső alján –, azt ki kell cserélni, most, mikor megyünk, kicserélem. A múlt héten szombaton a nagy talajvíz miatt felgyűlt a víz, akkor egy méterrel felemeltük a vízpumpát, hogy ne álljon vízben. Akkor kell csináljak most, ha kimegyünk, egy tetőt lakattal a vízpumpás aknára, merthogy felemeltük a vízpumpát, lehet, hogy könnyebben el tudják lopni. Minden szerszámom ott van, mindent egyedül meg tudok csinálni. Druzsbám van [A Druzsba orosz gyártmányú láncfűrész, ez volt az egyetlen típus, amit a szocializmus alatt Romániában kapni lehetett. – A szerk.], fűrészem van, gyalum van, fúrógépem van, köszörűm van, fűnyíróm van, szóval teljes aparatura.

A politikai változások után annyiban változott az élet, hogy régebben minden két évben elmentünk valahová egy keleti országba, értem ezen Csehszlovákiát, Bulgáriát, Kelet-Németországot. Most meg azóta voltam Izraelben, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, Görögországban, tehát mondhatnám azt, hogy egy kicsit megnyílt a világ. Marival utaztunk. Izraelben egyedül voltam, Ausztriában még a feleségemmel, 1991-ben. Izraelben a barátomnál voltam, rokonom ott nincs. Tel-Avivban laktam, de teljes Izraelt végigkirándultuk. Majdnem két hónapig voltam ott. Nem laknék ott, nem az én világom már ebben a korban. Maga az élet miatt. Hogyha fiatalon, úgy elmentem volna, és pénzt szereztem volna, mert ez a barátom egy nagyon gazdag ember, tehát abszolút megengedhet magának akármit. Én nyilván abszolút semmi hiányban nem szenvedtem, amíg ott voltam, mert amit a szám kiszólt, abszolút mindent adott nekem. Elvitt a líbiai határhoz, a szíriai határhoz, El Haram [Resef], Beer Sevá, Haifa, szóval rengeteg helyre, hirtelen úgy nem is jutnak eszembe a nevek. Még itt, [Maros]Vásárhelyen került ez a barátság. Tizenhat vagy tizenhét évesen ment ki Izraelbe. Már olyan felnőtt gyermek volt, hogy megúszta Auschwitzot az apja mellett. Az édesapja is túlélte, ő is túlélte, és az egyik nővére túlélte, meghalt az anyja és két vagy három testvére Auschwitzban. Amikor visszajöttek, akkor ő a legelsők között volt, aki már elment Izraelbe, tehát abszolút fiatalon. Kibucba került, aztán a kibucból kijött, az apja innen vitt valami nagyobb dolgot, mert aztán gyárat vettek, azt továbbfejlesztették. Izraelben van úgy tíz-tizenöt – vagy valami ilyesmi – apartamentje. Jeruzsálemben mikor voltunk, saját apartamentjébe mentünk, üresen áll.

2000-től minden évben megyünk Marival valahová. Akkor Mari még a Bolyaiban tanított, a Bolyai iskola földrajztanára egy magyar turistairodán keresztül szervezett ilyen olcsó kirándulásokat. Az első ilyen olcsó kirándulás Párizsba volt, de Párizsba menet megálltunk Bécsben és Strassbourgban, Münchenben. Ezek csoportos kirándulások voltak. Ketten úgy indultunk el a nagyvilágba, hogy mondjuk, tavaly elmentünk tíz napra a román tengerpartra együtt. Az idén pedig elmentünk tíz napra Budapestre, és mindennap elmentünk a Széchenyibe fürödni. Mikor Pestre megyünk, akkor ott van a keresztfiam, aki a belvárosban lakik, millió körút mellett, az első utcán bemész a Szondi utcába. A Mari barátnője viszont Rákospalotán lakik magánházban, nagy udvar, garázs, fürdőmedence, minden. Egyszer, mikor még voltunk Marival, tavalyelőtt talán, akkor ott voltunk a keresztfiamnál, most azt mondta, hogy menjünk a barátnőjéhez. Ott voltunk a barátnőjénél tíz napig, most pedig a barátnője jön ide augusztusban. Jövőre viszont a Balatonra megyünk, mert ez a barátnője, aki Pesten él, vesz Siófokon egy apartamentet, és akkor felajánlotta, hogy jövőre mehetünk, mert az talán jövő évtől esedékes, és akkor az két szoba, összkomfortos apartament. És akkor menjünk együtt. Ők laknak az egyik szobában, és mi, Marival laknánk a másik szobában, úgyhogy nagyjából megvan a jövő évi tervünk is. Az idén pedig, most már ezentúl úgy néz ki, hogy vakációban kimegyünk Pókába, és ott fogunk élni körülbelül augusztus közepéig. Csak bevásárolni meg számlákat fizetni jövünk majd haza, nincs miért hazajönni.

Hallottam róla, hogy a hitközségnél szerveznek klubot, adott esetben filmet vetítenek ott. Egyrészt nem vonz, másrészt nincsenek nekem olyan zsidó barátaim, akikhez valamilyen kapcsolat fűzzön. Inkább azt mondanám, hogy tavalyelőtt úgy rám jött, hogy állj meg, utas, én elmegyek a temetőbe, és nem tudom elolvasni apáméknak [a sírkövön] a zsidó betűit. És akkor van egy Dărăban nevű pasas, aki tart héberórát, oda beiratkoztam, végigjártam egy évet ott, sőt talán többet is, és megtanultam héberül írni, olvasni. Mondjuk, ennyi közvetlen közöm van ehhez a klubhoz, mert az is a klub keretén belül működik. Nagyjából tudok olvasni, akkor vagyok bajban, amikor nincsenek kitéve a pontok [lásd: pontozott szöveg]. Hogy azt hogy lehet megtanulni…? Az az érzésem, hogy azt csak akkor tanulod meg, amikor megtanulod a nyelvet. Addig nem létezik. Mert, hogy te tudjad azt, hogy én nem Szanto vagyok, hanem Szántó, ahhoz kell az ékezet.

Gyerekkorom óta állatbarát vagyok. Az úgy van, hogy anyáméknál – még, mikor Tövisen laktunk –, ott is volt egy fehér lombos szőrű kiskutya, az volt a Bobby. Bobbyval hogy mi lett, arra már nem emlékszem, valószínű, odaadták valakinek. Akkor itt, [Maros]Vásárhelyen, már nagyobbacska voltam, akkor volt a Nori, az államosított házban. Az is olyanszerű volt, mint a fényképen, az is olyan fehér, lehet, hogy uszkár. Akkor, amikor az Adyban laktunk, akkor vettem a selyempincsit, a japán pincsit. Miután az elpusztult, akkor jött Jimmy, a kokker [spániel], és akkor Marinak volt egy kóbor kutyája, és mind öldökölt, hogy ha Jimmynek lesz kölyke, akkor adjuk oda neki. És akkor Jimmyt párosítottuk, és lett belőle a fekete Csatt. A kóbor kutya falun [Pókán] került hozzánk. Olyan kutya nincs, amelyiket meg ne simogatná Mari. És odacsapódott egyszer hozzánk egy nagy csobán [juhász] kutya, azt odaadtuk a munkásoknak, akik csinálták a fürdőszobát, aztán azt elvitték. És most van egy másik kóborka, a Zsiga. Hogy Zsiga hol van hét közben, azt nem tudjuk, de mikor megérkezik Mari Pókába, tíz-tizenöt percre Zsiga megjelenik. Addig a szomszédok sem látják, nem tudjuk, hol tartózkodik.

Abban az időben a kórház igazgatónője Becuş doktornő volt. Ennek a doktornőnek volt egy lány kokkerje, és az egyik szünetben azt mondja nekem, hogy „Te, kell szüljön a kutyám, adok neked egy kutyát”. Mondom, elpusztult a pincsim, nekem többet nem kell kutya. A pincsi öregségben pusztult el, tíz éves volt. Na, telt-múlt az idő, eljött a vakáció, mi elmentünk Magyarországra a feleségemmel, és mikor jöttünk haza, találtunk az asztalon egy cédulát, hogy „A kutyád az öcsédnél van”. Írta a sógorom, mert a sógorom vigyázott a lakásra. A feleségem kiborult, hogy milyen kutya, megmondtam, hogy nekünk többet kutya nem kell, és így nem kell, és úgy nem kell. Én mondtam, hogy „Te, esküszöm, hogy nem tudom, milyen kutyáról van szó”. Nekem eszembe sem jutott Becuşné és a szünetben ott az a beszélgetés. Felhívom az öcsémet telefonon, hogy ez milyen kutya? És azt mondja, hogy felhívott Becuş doktornő, hogy vigyek egy lejt, és kapok egy kutyát, és hogy velem meg van beszélve. Azt mondja, „Vittem egy lejt, és hoztam a kutyát. Gyere utána, mert itt a kutya”. Mondom az asszonynak, hogy „Nézd meg, mi van, esküszöm, hogy azt mondtam Becuşnénak, hogy nem kell a kutya, na most mit csináljak a kutyával?”. „Rendezd el, nekem nem kell a kutya”. Na, én elhoztam ide, de kettőt fordult, kettőt pisilt, hármat fordult, hármat pisilt. Akkor megbeszéltem öcsémnek a lányával, azok friss házasok voltak, és a Kenyér utcában laktak, udvaron: „Kell a kutya?” „Kell.” Na jó, elvittem, odaadtam az unokahúgomnak a kutyát, azok dolgoztak, jött az ősz, esett az eső, sár volt. Volt kapukulcsom oda, én a Sanepidtől mindig mentem, és néztem a kutyát. Sáros volt, piszkos volt, latyakos volt. Megfogtam a kutyát, bedugtam az autóba, hagytam egy cédulát az unokahúgomnak, hogy „A kutyával nem így kell bánni”. Feljöttem ide, és hozom a kutyát, elengedtem, de akkor már volt két hónapos körülbelül. „Mit csináltál? Miért hoztad el kutyát?” „Nézz rá, te nem látod, hogy néz ki?” „Nem bánom, üljön itt a kutya, de engem hagyjál ki a játékból, ez a te kutyád, én nem törődök vele, te eteted, te viszed sétálni.” Ez ment így egy darabig, aztán megszerette a kutyát, és maradt a kutya.

Most úgy van, hogy be kell szerezzem a kutyakaját, azt meg kell főzzem. Napközben nemigen eszik, úgy teszek ki bogyót – most látom, megette a piros tányérkából a bogyót. Most kell adjak neki vacsorát, akkor le kell vigyem pisilni, kakálni, naponta háromszor, négyszer, ötször, van, amikor hatszor is leviszem. Ha jó idő van, akkor sétálunk nagyokat itt a negyedben, de már öreg, már nem hall. Így van a kutyával.

Judit Kinszki 
Budapest 
Hungary 
Interviewer: Dora Sardi 
Date of interview: September 2007 

• My family history
• Growing up
• During the war
• After the war
• Glossary

• My family history

My father, Imre Kinszki, was brought up by his paternal grandfather and his wife. Zsigmond Schiller was the chief editor of Pester-Lloyd, the most respected German language daily in Budapest at the turn of the century. My father grew up in the building where the newspaper had its offices.

It was a large apartment, and my great-grandparents had a maid and a cook. They lived well – ‘bürgerlich,’ you could say about upper-middle-class German society – but they had no fortune stashed away, only a good salary to live off.

My father’s grandfather [my father’s mother’s father] was called Zsigmond Schiller. He was born in 1847 and died in 1919. He studied law in Nyitra [today Slovakia], and continued in Vienna and Budapest, where he got his doctorate in 1872. In 1873 he started to work as a lawyer.

He worked in Budapest till 1880 and in Bratislava [today Slovakia] from 1884. He was the first to deal with the representation of minorities. Besides that, he dealt with journalism and botany essays. From 1886 he became the assistant editor of the Pester Lloyd, and was its Editor in Chief after 1906.

Soon after the Austro-Hungarian Compromise of 1867 1 it became the leading political newspaper in Hungary. [Editor’s note: Pester Lloyd: German language daily of Budapest from 1854 until April 1945, which had a high commercial content but also published articles related to culture.

It became the leading political daily soon after the Compromise of 1867 under the editor Miksa Falk. After Miksa Falk, Zsigmond Singer and then Jozsef Veszi were its editors. The last issue of the paper came out in April 1945.] He wrote poems and speeches in German and Hungarian. His wife, Netti Stein, was born in 1854. Her father, Salamon Stein, was the president of the Israelite Religious Community of Nyitra.

Zsigmond Schiller and Netti Stein had six children: four daughters and two sons. Jozsi, the eldest, became a journalist. Blanka’s husband was Lipot Baumhorn, one of the most famous Hungarian architects of synagogues. [Baumhorn, Lipot (1860–1932): Having finished his studies of architecture in Vienna, he became a specialist in building synagogues.

His first work was the synagogue of Esztergom in 1888 and more than 20 other synagogues are linked to his name: in Ujvidek /Novi Sad/, Temesvar /Timisoara/, Szolnok, Szeged, Gyoengyoes, and several synagogues in Budapest, Other works include the women's state college and the exchange palace in Temesvar, the savings bank in Szeged, etc.]

My grandmother, Paula, might have been the next [born in 1879]. Then there was Nelli, who died in childbirth. Her daughter was raised by her grandparents. Actually, they raised three children: my father, his sister, my Aunt Kato, and Babus. Then there was Auntie Frida.

Unlike the other girls, Aunt Frida wanted to study and to work, so she became a certified teacher. She was the secretary of the mayor of Budapest. Later she left for England with her second husband. The sixth child was Otto. He was the secretary of the National Association of Textile Manufacturers, which was part of the Manufacturers’ National Association. They were wealthy enough. We, i.e. my grandparents and my parents, were the poorest. All the siblings lived downtown in nice three- or four-bedroom apartments.

My great-grandmother had a long life; she died in 1938 or 1939. She lived with Jozsi, because Jozsi never married. They had a nice big apartment. They didn’t follow any Jewish customs at all. We, the grandchildren, often visited them.

My great-grandparents [the interviewee’s father’s grandparents] were Salamon Kunzker – Kunzker became Kinszki perhaps because of a misspelling – and Mina Fried. Salamon was born in 1828 in Kemence. He married when he was 30. The Kinszkis had land near Ipolysag [today Slovakia]. They lived in a beautiful old baroque house, the kind which had a big gate with a smaller one in the middle. I remember that well, because we were there on holiday.

They didn’t identify themselves as Jews and lived like the gentry: they traveled on horseback, with a buggy. When it was re-annexed to Hungary [i.e. when part of the territories of Northern Upper Hungary, which had been disannexed after the Trianon Peace Treaty became a part of Hungary again 2], we spent our summers there.

The cousins were on very good terms with each other. They considered my father an orphan, so they invited us all the time, we spent the summer there. I remember that when we went there for the first time, we went to Balassagyarmat by train, and they sent a horse and buggy for us there. We enjoyed it very much.

Jozsi, one of the brothers of my grandfather Armin [Kinszki], remained there to run the farm. Great uncle Jozsi had two sons: one, Laszlo, was a farmer on the Kinszki estate; the other one, Pali, rented a count’s estate at Hevmagyar, which was a small village.

There was the count’s castle, a real nice castle with a chapel and everything, but that was closed, and they lived in the caretaker’s house: a fancy country-house with very modern furnishings. I’d never seen an electric refrigerator and electric heater before. They had a distillery, a threshing-machine and a steam-plough.

Pali was a very good and progressive landlord, and everybody loved him, because he cared about the schools and culture. He had a son, Jancsi. I had a crush on him as a little girl, and in my fantasies I was his wife. I had a little horse, Juci, which they raised. Jancsi was going to come to Hungary to study and he made plans to stay with us, and my brother, who was already a high school boy at that time, was to help him out. They were deported to Auschwitz from Slovakia 3. They all died.

I suppose that Armin, as a young man, used to go to the Academy of Commerce. I don’t think he studied in Budapest, but only came here to work; he worked at the Anker Insurance Company. [Editor’s note: The insurance company, which was headquartered in Vienna, had an office in Budapest.

The company was founded in the middle of the 19th century.] My grandfather was an educated man. He was also athletic. For example, he used to skate; I remember that he had a skating season ticket. Armin worked at the insurance company, and Grandmother Paula stayed at home.

They moved to a very nice three-story villa on Ilka Street, it was built by Lipot Baumhorn. I think they rented one entire story of the building. Then their two children were born, but with a huge age difference. My father, Imre, was born in 1901, and Auntie Kato, who’s still living in Paris and is 94 years old, in 1907. [Editor’s note: Katalin Bach passed away in 2007.]

My mother’s family was completely different. I can say that they were working class, real proletarians. My grandfather and grandmother were David Grunberger [born in 1861] and Hermina Brauner [born in 1869]. They came from Upper Northern Hungary [today Slovakia], but I don’t know too much about them.

My grandfather was a tailor, but later he worked for a company that made uniforms. His job was to travel to different regiments throughout the empire, measure the soldiers, and then make their elegant dress uniforms. They chose the material and the style they wanted, he took their measurements, and when he had enough orders, he traveled back to Budapest.

The clothes were made there and he delivered the finished uniforms. According to my mother, he came home only once every two or three weeks, because he was always traveling. He received fruit all the time, and once he even brought wine home, in a big barrel.

They had nine children; all of them were born in Pest. The first two children born in the country died immediately after birth, because, as my mother put it, my grandmother was still too young, and her womb was underdeveloped. Then nine more children came.

Birth control was not a concept they were familiar with. In the family they used to wonder how many children Hermina would have had if my grandfather had come home more often. The rumor in the family goes that my grandmother’s brother, who was a doctor, felt pity for them and after the eleventh child he turned her womb a little, and after that they had no more children.

My mother’s family lived in a very poor neighborhood, on Cserhat Street. My mother told me that in spite of this, my grandmother and grandfather used to go to the Kiraly Theater to see an operetta or some other musical performance, and when my grandmother came home, she sang what she had heard in the theater to the children.

But, for example, things such as this happened: my mother didn’t want to work out in PE class, because she was afraid that if she did a somersault, they would see her behind, and she failed the class because of this. She went home crying, and grandmother sewed her panties. She had no time to sew for her own children because she always sewed for money. She sewed for others. The children’s clothes with holes in them were almost never fixed.

The oldest child was Sanyi. He graduated from some kind of academy of commerce and became a bookkeeper. He had two children. Sanyi and one of his sons were deported by the Germans in 1944. They were in a truck, driving through a forest, and his son, a 17-year-old lad, screamed for him to run away.

Sanyi didn’t dare, but his son jumped off the truck, ran into the forest and later joined the partisans, so he stayed alive. We don’t know anything about Sanyi. There was Fredi, who was a doctor in Zuglo. His wife’s name was Eckstein. There were very rich men out there in Zuglo. Her parents had a transport company. She used to play tennis in a white skirt, and they went to the Tatra Mountains to ski in the winter, and she loved to play bridge – she was the bourgeois member of the family.

During World War I Fredi was a doctor in Isonzo 4, and he was shot and wounded. He was considered a war casualty because of this. Fredi received a very high decoration and was exempt from the anti-Jewish laws for a very long time, and when he also had to hide, his wife’s lover hid the whole family. It was known and accepted that she had a lover.

Then there was Lajos, he was a baker. Lajos was a very proud Hungarian. He had a great twisted moustache. And he said [during the Holocaust] – I can still hear his words − ‘Now I’m a stepson of my dear Motherland, but there will be a time when I’ll be a full-blooded son of my dear Motherland.’ He was drafted into forced labor service, disappeared and never came back.

Then there was Jeno; he was a tailor. His wife was a trader in goose meat. He also received high decorations during World War I, and for a while, far from being drafted into forced labor service, he was a member of the skeleton staff. But then he was also deported, and he disappeared and never returned. He had two children, but both of them were killed in 1944.

Then my mother Ilus came along [in 1899]. She was born exactly on Jeno’s second birthday. My grandmother gave birth to all of her children at home because she had a brother, Fredi, who was a doctor, and he helped her. They swaddled my mother and put her in Jeno’s lap as he was sitting on a stool, and they told him that this was his birthday present. Jeno stood up and shrugged, ‘But I don’t want it.’

The next one was Imre; he was a doctor, too. In World War II, he became a POW of the Russians very quickly. He said that the Russians were very kind to him. Well, they respected doctors. He came back, and became director of the district surgery here in Zuglo. He lived with us, and he was like a father to me. He got married and died very suddenly in 1953.

Then there was Erzsi, she was a clerk, she was the head of a music shop all her life. She was an educated and intelligent woman. She was deported and didn’t come back. Then there was Gyongyi, one of a pair of twins, but her twin sister had died at birth. She was a lamp-shade maker.

Her husband was Zsigmond Krausz; he was also killed [in the Holocaust], but Gyongyi came back, and remarried, and died of cancer very soon after she returned. Maybe it was because they had done experiments on her in Germany because she was a twin.

The last one was Aranka. She had a profession; I think she was a glove-maker. She got married – it was a forced marriage; she felt very old, and chose to be the wife of a man called Pollak. She always said that she didn’t love him. She had two children, and the relatives are still alive somewhere.

My grandparents weren’t really so poor, but they had many children. Sometimes they went to Karlsbad for the curative waters there. They happened to be in Karlsbad, and my grandfather was playing a game of billiards when a newsboy rushed in and said that World War I had broken out.

They say that my grandfather fell onto the billiard table and died right then and there. The family’s biggest problem was how to carry his body home, because the massive mobilization of the army had already begun. So all the members of the family pitched in together and managed to bring the body home to be buried here.

Grandma Hermina came home, and here were the nine children – four boys had been at the front, later they also became red soldiers 5, but they survived. My mother supported the family; she had just graduated from the commercial school. The men were all at the front, so there was a shortage of labor everywhere. My mother was very good at stenography and she worked at all kinds of places. Grandma had a sewing machine and she took on sewing at home.

My grandmother used to light candles every Friday night. I still have her candleholders, and it turned out that they were made for traveling; she must have taken them with her to Karlsbad. There was a synagogue on Bethlen Gabor Square, but you had to pay for your place there.

The boys attended Friday night services, but the girls didn’t, because they couldn’t pay for so many people. My grandmother went anyway. She didn’t keep kosher. The family observed every holiday. My grandmother used to love reading and going to the theater. She became a big Hungarian patriot as well, and read nothing but Hungarian historical novels. She named her daughters after characters in the novels.

Her home on Bethlen Gabor Square was a kind of family nest. Everybody lived in the same apartment house. Grandmother lived in a three-room apartment with Imre and Lajos, the two bachelors. Imre used one room for his medical practice.

Sanyi and his family lived next door, and Erzsi lived in the flat above him. Aranka’s flat was in the next courtyard. So only we, Gyongyi and Jeno’s family, didn’t live there. Everyone gathered frequently at Grandmother’s. There was a huge dining table, I remember, many people sat around it. Grandmother was a uniting force in our family. She died in 1943.

My father was a quite skinny boy and they thought it better for him not to go to school. Auntie Frida [his mother’s sister] taught him at home, and with her help my father passed his elementary school exams two at a time, and by the time he was nine years old he had already finished the four years of elementary school. He was a very clever young boy.

Then his father said, ‘On to high-school.’ The best school was that of the Piarists, so he took him there and enrolled him. Grandpa came home happily with the little Imi, whom he adored, sat down, slumped onto the table, and was dead. His death was so sudden. Until that moment, he had never had any health problems. This was in 1910.

My grandfather was so young that he didn’t have a pension. I think his employers gave something to his widow for a while; then they found a job for her at that insurance company. The family couldn’t keep up the house on Ilka Street, and so they went to the grandparents [Grandma Paula’s parents] on Tukori Street. They lived in the building where the editorial office was, so it was kind of an official residence. Paula could never have a home of her own after that. She lived in boarding houses, and later in a small room at her friend’s house. My father and aunt Kato gave her some money every month. I think that great-grandmother lived with Joska [her son] in a small apartment at that time.

My father [Imre Kinszki] went to the Piarists’ school, and he graduated as a top student. There were the three of them cousins and friends, and they were thinking about writing for the periodical called Huszadik szazad [Twentieth century] and Nyugat, an avant-garde journal.

[Editor’s note: Huszadik szazad was a periodical published from 1900 until 1919, from 1901 it was the periodical of the Social Science Society. From 1906 it was mainly the paper of the civil radicals, but before that, under the editorship of Gusztav Gratz, J. Kegl and Bodog Somlo it also gave place to liberal and socialist views.] They went to Oszkar Jaszi, and it turned out that my father had already been there and had given him his article. This was very characteristic of him.

It was Otto [the brother of the interviewee’s paternal grandmother], who was always there to help. He procured my father a job at the Association of Textile Manufacturers, after he wasn’t enrolled at the medical school for two consecutive years because he was Jewish 6.

He wanted to transfer to the teacher training faculty for biology teachers, but he wasn’t allowed to, and so he became an archivist at the Association of Textile Manufacturers. It was a huge archive, which he was in charge of, but he mainly carried on correspondence in foreign languages. So it turned out that my father, who carried on correspondence effortlessly in three foreign languages, who studied philosophy and literature, could never attend university.

My mother was called Ilona Gardonyi. Her name was magyarized from Grunberger, possibly by my grandfather. My mother was born in 1899. She graduated from middle school, then a one-year commercial school, and she was a clerk, a shorthand typist.

I think my parents met so that my mother got to where my father worked, to the Manufacturers’ National Association, and within that to the Association of Textile Manufacturers. She worked in the same room as my father; she worked hard, and even worked overtime and took on everything.

My father started throwing little paper airplanes onto her desk; this made her mad, and she told him off, saying, ‘you stupid little kid.’ But my father didn’t stop. On one of the airplanes he wrote that he’d like to meet her.

They met up at the Farkasret Cemetery. This was characteristic of my father. He was a very shy young man, and when they reached the cemetery, he sat down on a bench and put his hat down next to him, so that my mother couldn’t sit too close.

Then my mother sat down at the other end of the bench, and they started to talk about science. When he got home that night, my father announced that he was going to marry Ilona Gardonyi, which caused a hell of a scandal.

My father’s family had assimilated several generations earlier; they lived in a completely different milieu, in a different way than my mother’s family. How could an educated young man, who spoke five languages, marry such a lowly girl?

My father had been born into a family where they spoke German and English and French at home, while my mother never even learned German. For this, by the way, she often reproached her mother for whom German was almost a mother tongue, but her mother defended herself by saying that they wanted so much to adapt and be good Hungarians, that they didn’t even think about teaching her German.

At my father’s house, the family council gathered secretly, and decided the solution to the problem was that my mother had to be fired from her job. So Uncle Otto called her in and told her that, although they were very satisfied with her work, unfortunately there was to be a reduction in the work force.

My mother caught on right away and said, ‘I would even sign a paper not to marry Imre; I have enough problems!’ She was furious, because she loved this job. Of course she could establish herself in another job immediately, and she did, but my father still didn’t leave her alone. My mother was not in love with him, but he kept persevering.

And her sisters badgered her continually, saying that in a Jewish family they couldn’t get married unless the eldest sister was. Well, she said, then she would marry him. Then she became greatly enamored of my father. It was impossible not to love my father. He was so sweet, tender-hearted, and gentle, and he was such a modest man.

I don’t think that it was an issue for my father to marry a Jewish woman, but it happened so. But they didn’t even have a wedding at the synagogue. They were married in 1925. The wedding was beautiful. They rented outfits from a costume store; my father was in a morning jacket, my mother wore a wonderful myrtle wreath. They recorded it on film. One of the highlights of my childhood was watching my parents’ wedding on a small film projector. I have no idea where the wedding was, but one can see on the film that they are going in an open car all the way down Rakoczi Street. A picture of them was also taken.

My mother’s brothers were very nice. Two of her brothers pitched in and bought them furniture. It was very difficult to find an apartment at that time. They moved to Zuglo, because they could rent a nice two bedroom apartment for as much as a pigsty would have cost in Pest.

My mother was working in the Urania motion picture theater when they got married. She was the secretary of ‘Uncle’ Lakner – who owned and ran a children’s theater [Artur Lakner; Uncle Lakner’s Children’s Theater, a company of child actors, operated from 1926 until 1943.]

At that time they used to hold literary recitals. Everybody knew my mother, because she was a good shorthand secretary; writers dictated their works to her, and she typed them at home. Even later, after she quit working full time to raise my brother and me, she typed at home.

Writers came to her to dictate, or she went somewhere to take dictation. She got her own typewriter from Mr. Lakner. We had good relations with him for a long time. They wanted my brother and me to be child actors, but my father said that he won’t let his children become monkeys.

•  Growing up

My brother Gabor was born in 1926 and I was born in 1934. My father didn’t want him to be circumcised, but my two uncles were repulsed by that idea. My father signed a paper and got witnesses to sign it, saying that the circumcision would happen against his will.

And later, when I took a detailed look at it, I realized every signature was my father’s. It was he who had signed it in many different ways. That’s how frightened he was by his son’s circumcision. According to my father this was a barbarian custom. He respected English traditions, he wanted to live like an English gentleman. I never heard the word Jew from my father, neither with regards to religion, nor when referring to someone, anyone.

My father worked at the Manufacturers’ National Association, at the Association of Textile Manufacturers throughout, until he was fired or was superannuated because of the anti-Jewish laws 7. He became a textile specialist; he was the correspondent of the ‘Textil Zeitung’ [Textile Paper].

His salary was 500 forint [namely pengo], which we could have lived from beautifully, if he hadn’t given about 200 of it to my grandmother. And when my uncle [a maternal uncle called Imre] went to Pecs to medical school, they sent him 100 every month for rent and everything. 

After work my father took pictures. My mother bought him a small camera before my brother was born, he never thought of taking pictures before. Then he started taking pictures of the children, but the pictures didn’t really turn out. He didn’t accept it and decided to learn to develop them himself.

He set up everything on the bathroom window ledge. He invented his own camera for scientific use, which he named Kinszekta, with which he could make microscopic photos using a magnifying glass of the kind used by natural scientists.

This was in the small room, in the maid’s room, we didn’t have a maid. He came home sometime in the afternoon, and in the evening he went to the Central café, because he kept his literary connections. Very many people came to our place; his friends liked coming to our place very much. There was a busy social life at our place. My mother made very good cookies and she could make tasty sandwiches out of nothing.

When I came into the world [in 1934], my parents moved one floor down in order to have three rooms. The corner-room was the children’s room, where I had my crib. My brother had a couch and there was a little desk and all kinds of different colored furniture.

Then there was the bedroom with two beds, two wardrobes and two night-stands. The dining-room was separate. My father’s desk was there; it was a nicely carved writing-table from his youth. There was a big aquarium – my father was also crazy about fish.

He netted them himself from Rakos brook, and we had newts as well. Inside the room there was a bookcase and a suite of chairs in Biedermeier style, which they got from Auntie Frida as a wedding-present: a big round table with six chairs.

But the real life was happening in the outside courtyard. It was a three-story apartment house with one open side and the sun shone on the courtyard all day long. When we were little children, we learned to walk there, splashed there in a little pot my mother put out for us, and we did our homework there when we were older. Down in the courtyard, all the children played together. That was great fun. We were the only Jews in the house, but it was no problem.

We didn’t have a servant. When I was very young there was someone who came by to help called Teri. And I also remember that there was a sewing-machine, and a lady came once a month, and patched everything up.

For example, all of my father’s shirts were such that a piece was taken out of their back and new collars were made from that. Bedding and everything; she always came and did it. My grandmother Kinszki knitted and crocheted my panties and just about everything else. I had crocheted panties, socks, skating stuff, tights, pullovers, gloves, and an overcoat.

My mother went shopping and cooked every day. She used to go to the market by Bosnyak Square. But there was someone who brought milk and cottage cheese to our place. Milk and bread rolls were left in front of everybody’s door every morning. My mother could bake very well.

Before we had financial problems she used to make at least five kinds of cake at the same time: there was Women’s Caprice [cake with peach jam and egg foam], Pishinger [a kind of cake, hazelnut chocolate cream between wafers], Ishler, Estike, and something else as the fifth.

My brother and I bustled about and helped her. There was a big box and the cakes were put in it, and in the vestibule there were two identical white wardrobes. One was shelved, the other was a hanging wardrobe. The extra dishes were in the shelved wardrobe – we had no dining-room sideboard – and there was a coat-rack in it, and the box was always hung there, with the cakes in it. There were always cakes in it. My father loved that.

The other thing my mother was very good at was that when friends came she made wonderful cold dishes from practically nothing. There was some kind of ham, which she twisted; then tiny little green tomatoes were put up in a circle like little cannons. Then hard-boiled eggs and meat loaf were beautifully served up. There was always a lot of tea.

When my mother left her job, she got a real Rosenthal tea-set from her colleagues – it was splendid, very graceful and very beautiful, and spoons in a silver box. There was a ladle and 12 silver spoons. Every time we had guests, we took them out of the box, because we didn’t use them during the week.

[Editor’s note: The German Rosenthal Company, which was founded by Philip Rosenthal at the end of the 19th century, mainly manufactured porcelain goods decorated with baroque and rococo ornaments; from the 1920s they also used motifs.]

My father was a pacifist. In our apartment toy guns, bows and even toy soldiers weren’t allowed. There was a small railway, animals, a zoo. My father made us toys, with animals and paleontology. He made up the rules and created the figures. He was very good at folding. We had an entire city, he could make bridges, houses, buildings, domes out of paper and he colored them for us.

I learned to play the piano. My mother decided to buy a second-hand piano in installments and a piano teacher came to teach me. Then, once it was revealed why I had to learn the piano. My uncle, who was a doctor, had a lover; a kindergarten-teacher and piano teacher.

He said he would pay my lessons if I learned to play the piano. This was the way he could give money to his lover without being too obvious. He also wanted me to go to kindergarten, but I fought against it – that would be, of course, so that he could give her money. But as for music, I played the piano until the Jewish trouble came.

My brother and I skated and swam in the ice-cold water. It was my brother’s task to teach me everything. He threw me into the middle of the pool and I somehow floundered out, then he threw me in again, and that’s how I slowly learned to swim. It went the same way with skating. He took me in the middle and left me there, I cried and just stood there for a while, then I toddled out somehow, he took me in again. Within an hour I skated happily. There were rough winters here; there was a skating rink at the corner of Columbus Street.

We always spent our summer in Nogradveroce. There was a family of teachers, the Szilagyis, who had a little wooden house in their garden. My parents rented it at 500 pengos for a whole season. When school was over we went down there.

A dray would come, they’d put the bedding on it in baskets, and we’d take everything down there and stay there until school started. My father was on holiday – for at least three weeks for sure – and would come down. When he wasn’t on holiday, he came down every day by train. And when I was older I used to meet him every day at the station.

At Nogradveroce there were great trips up to the mountains by narrow-gauge railway. We went there many times. Even the year after I was born there is already a picture of me down there. This lasted until the very hard times of the war came.

We attended school on Angol Street and Gabor was always a top student. We simply had to do well at school. It was a shame not doing something the best we could. In our home there was always a book in front of everybody; everybody was studying or writing something. My father and my brother were great mathematicians and always put their heads together over some math problem. When I went to school, the teacher said, ‘You must study as well as your brother.’

When I got to school I was a Greek Catholic already. I was five years old [in 1939] when we converted. I didn’t have a Jewish identity. My brother went sprinkling at Easter, and boys also came to us. [Editor’s note: Sprinkling is a national Easter custom.

This custom was thought to be an ancient fertility and cleaning ritual, this is why girls and women were sprinkled with water. It takes place on the second day of Easter: on Easter Monday. This custom is dying now.] My brother was a ministrant.

Gabor’s religious studies teacher loved him and said that Gabor was a saint because he was such a good boy. We observed Christmas and Easter. It was obligatory to go to church, one had to be there at the mass every Sunday; there was a church attendance certificate, which had to be stamped.

There was a girl called Celli Toth in elementary school, and we were on good terms. Her father had a pub. When we were second or third-graders, there was some class performance and we danced Hungarian dances in Hungarian national costume. I didn’t have a Hungarian national costume, because my father had already been put on the so-called B-list 8 and we were poor. And this dear Celli gave me her Hungarian dress to dance in it, because she was ill.

I cried so hard, because I was so embarrassed that I had to dance in Celli Toth’s dress. And my brother took a picture of me. That’s when the first communion came, they were [Roman] Catholic, I was Greek Catholic, ours was a week later. And then I wore Celli Toth’s dress again. This was just too much for me, and they took my picture when I was crying and saying that they shouldn’t take my picture because that was Celli Toth’s dress.

When the anti-Jewish law came in, and I had to wear a yellow star 9, my best girlfriend, Irenke Papai, didn’t talk to me, and didn’t even look at me. But Celli Toth came up and kissed me. When we had to wear a yellow star, there was no more school. The year ended very early. I couldn’t go to high school because of the anti-Jewish laws.

There was the problem that they didn’t know what to do with me. There was a very kind woman who was rather poor, and she came to the house and taught my brother English. And then she started teaching me German at that time.

My dad’s family was an absolutely liberal and assimilated family, with no Jewish religious activity of any kind. I never saw any candle-lighting at my dad’s family, nothing. In my mom’s family, however, they did some of these things. If you went there on Friday, you could see my grandmother and the boys going to synagogue.

Since my father wanted to immigrate to New Zealand, he thought that we shouldn’t take this Jewishness with us, because religion didn’t interest him anyway. He had a colleague, who was Greek Catholic, with whom he talked, and he really liked that their priests could marry and have children and were poor, it seemed a humane religion to him.

I remember my baptism clearly; I was very touched because I liked the priest very much; he put me on his knee and told me the Lord’s Prayer. My brother Gabor became very religious. He was a very good pupil; he suffered a lot because he was discriminated against– because of the yellow star, which couldn’t be taken off.

We were very badly off, my father was already on the B-list, we heated only one room, and my brother always prayed in the unheated room. My mom muttered that he was crazy, my dad said kindly, with great tolerance, ‘Please leave him be, he’s got to have something to escape to.’

I always followed my brother in everything. I wasn’t admitted to school in 1944 when I would have started high school. My brother said that it wasn’t a problem, he had his textbooks and we started learning. He taught me everything a first grader in high school had to know, just like at school.

My mother was terribly attached to her family. We went to grandmother’s place almost every day. That’s why it didn’t hurt quite so bad once my father was conscripted into the labor brigades because we weren’t at home either. My mother and I went to get my brother in front of the school.

We went to Grandma’s, had some lunch there, and at dusk we walked home. My mother was thrifty, so there was never money for a tram for us; we always went on foot. On the way home we stopped at Liget city park, because there was a swing and a slide only at Liget city park. There weren’t any playgrounds in Zuglo.

My mother was the only one who could talk with Grandma, she read from her lips and talked in a loud voice with her, because she was almost completely deaf at that time. I played, drew and later I mainly read. My uncle Imre, the doctor, loved me very much, he was at home until he was drafted into forced labor 10. He told me stories.

As a child I always fell asleep when my father was listening to Hitler. In those times Jews had to give up their radios and my brother had to give up his bike. We had a little popular wireless set and another serious, rather large one. We gave them up.

But the husband of Auntie Kato was a development engineer at Tungsram, and he made us a really special radio, which was hidden behind a wardrobe in the bedroom. My father would pull it out late in the evening and I’d hear the sounds of the BBC. He was an Anglophile and always believed that Churchill would come.

• During the war

My mother and I were in the ghetto during the war. I have never been back to the house on Akacfa Street where the ghetto was. When I walk on that corner, I stop – to enter the yard where we stayed, where they separated us; the Arrow-Cross men 11 were shouting that they would give us five minutes, and we heard the gunshots upstairs, because people were probably hiding there and they were shot dead on the spot. I can’t go in there.

I struggled especially because of the captivity, the isolation, at first. Before the ghetto, Hilda Gobbi’s father, uncle Gobbi was the commander of the house where we were taken. They liked me very much and then I always told him that I hated the curfew so much.

He made me a courier, I got an armband and there was a green cross on it and then I could take the yellow star off. He always sent me with something, which meant that I could go out when Jews weren’t allowed to. Uncle Gabi told me to stand under a gate in case there was bombing. It wasn’t easy, because the gates were closed.

When my father was in forced labor, we always wanted to buy him chocolate or other kinds of goodies, but they were sold out in a moment and whenever I arrived, there was none left to buy. This was also the time I was already wearing my yellow star.

But once I took it off and went to a store, and said, ‘10 decagrams of chocolate, please.’ The salesman looked at me and said, ‘Girl, aren’t you a Jew?’ And I was out of there like a rabbit; I left the money there and everything and ran for my life. I didn’t know if he would call the Arrow Cross men in a moment or not.

My paternal grandmother [Grandmother Paula] was also in the ghetto, but somewhere else, and she died there. When we went where she was, we were told that she had died. My father was very close to his mother and he decided that we would find her. And we went to that shop, because the courtyard of the Jewish bath had filled up, and they put the bodies of the dead in this shop.

They were piled up on top of the other like logs. It was a very cold winter and almost all their clothes were taken off, clothes were worth very much. We started to move the bodies to find Grandma: he held on to their shoulders and I to their legs.

They were frozen stiff, just like logs. I wasn’t horrified, because they were so hard and stiff, as if one would have piled up boards. We kept moving bodies for a long time, and then we gave up. We didn’t find her, she wasn’t buried either, of course.

My father was in forced labor in Deva [today Romania] and Celldomolk. Then he was here in Budapest, in some kind of mill. He was such a skinny man, but he carried heavy sacks. But even in the labor brigade, they organized a newspaper. They created a reading circle.

These people were all wearing white armbands [meaning that they were people of Jewish origin, but Christians]. In 1943 my brother was also drafted. He couldn’t be a Levente 12, and he was appointed to the fire department. If the radio announced an air raid, my brother got on his bike immediately and went to the fire department.

I never saw my father wear a yellow star. Since he was converted he wore a white armband, but what was the difference? I can still recall my brother praying on his knees in church wearing a yellow star. I remember my mother’s, and mine too; mine was made of corduroy velvet, because my mother made them out of whatever yellow material she had found in her ragbag.

The house in the ghetto had a cellar, and we were down there because they were bombing all the time [at the end of 1944]. Once the building next door was hit and the water pipe broke. Water was coming into the cellar. There was huge panic, we ran upstairs, the water came rushing in.

This was still in December. And then we were upstairs in the apartment, the windows had been boarded up everywhere. Some light came in through the cracks in the boards, it was a big room; there were about 30 of us there.

In a huge glass case there were very many books all along the wall. I didn’t need anything else, I read all day long. There was a little food; the entire room got a loaf of bread to share. When my mother heard that there was silence [i.e. the bombing stopped], she immediately went out and got some bread and chocolate from the Russian soldiers. 

We left the ghetto and I told my mother to go back to Liszt Ferenc Square where we had been in the Vatikan protected house 13 and from where we went to the ghetto. Because all of our furniture, bedding, dishes had remained there. We went back and we found out that this room, where we had been in the ghetto, had been hit by a mine, and those who remained there for longer all died.

When my mother found out about this she began to regard me as an adult. She said that she would always do what I said. She asked me what party she should join. I told her to join the Social Democratic Party. Then my mother joined it. Soon after that, my mother asked me, if she shouldn’t join the Communist Party.

I told her not to, because I had heard that the two parties were going to be united 14. She didn’t join it, but she was downgraded as a member. This was very good for her, because they expected less work from her. After 1956 15 she didn’t join the Party again, but they used to get together with the former party comrades.

In the ghetto we didn’t know anything about Auschwitz and what happened to those in forced labor service. It didn’t even occur to us that my father might not be alive any more. My mother and I went to the Keleti railroad station every day, and went up to everybody who got off and asked them.

Once my mother found a man who had been in the same group, and he remembered my father. He said that their car had been unhooked and the train went on towards Germany. They got off somewhere and went on foot towards Sachsenhausen 16 – this was a death march 17.

They spent the night on a German farm, in a barn on straw, and the man [who came back] said his legs had been so full of injuries that he couldn’t go on, and had decided that he would take his chances: he wormed himself into the straw. They didn’t find him, and that’s how he survived.

He didn’t know about the others. We never found anyone else but this single man. So it’s clear that somewhere between this farm and Sachsenhausen everyone had been shot. But back then we interpreted this news to mean that that he would arrive sometime soon.

We didn’t have news of my brother for a long time. Then my mother found a young man who had worked with my brother. He told us that when they arrived in Buchenwald 18 in winter, they were driven out of the wagon, and asked what kind of qualifications they had.

My brother told them that he was a student. This young man told us that the Germans immediately tied him up, it was a December morning, and hosed him down with water just to watch him freeze to death. Those who didn’t have a trade were stripped of their clothes and hosed with cold water until they froze.

I think that at that moment something broke in my mother. She was always waiting for my father, she refused to declare him dead, even though she would have been eligible for a widow’s pension. But she waited for my father until the day she died. She couldn’t wait for my brother, because she had to believe what she had heard. Why would that young man have said otherwise?

I adored my father. There was a kind of connection between us that I always feel, even now, that he is holding my hand. This was never the same with my mother; it was funny that she was the one who asked advice from me in all things.

She had grown accustomed to the fact that my father managed everything. For a short time, when my uncle came back from internment in 1946, he took over the part of my father a little. He got married but he still took care of us, financially, too. And when he died [in 1953] it nearly killed me. I couldn’t eat because I had lost him as well. He was a smart, intelligent man who you could talk to, and it felt good. It really got to me very much.

• After the war

We lived on Liszt Ferenc Square. We carried there what remained from Zuglo [the previous apartment]. We pulled the furniture there in a handcart by ourselves not long after the liberation. There were three rooms in that apartment and a different family lived in each room – but the real owner never came back.

Then a family from one of the rooms went back to their own house, and we had two rooms to live in. Then my mother got an apartment on the ground floor for the other family, so the whole apartment became ours. My mother lived there on Liszt Ferenc Square until she died [in 1983].

In 1946 my uncle came back from the Russian POW camp, and he needed two rooms: one for himself, and one for his surgery. When Gyongyi came back she lived there as well. Then my father’s sister, Auntie Kato, returned; she lived with us, too. Everybody else was dead or had emigrated, so we existed in a kind of vacuum.

My mother held on to her brother and sister and that single auntie as tight as she possibly could. My mother did all kinds of things. She cleaned the entire house, washed bodies, she took on everything. Later my uncle got married, Gyongyi got married, too, and we two remained alone in that house.

One room was always rented to the IBUSZ, the tourist agency, to make a little extra money. After the war my mother became a stenographer and correspondent at the Fashion Wholesale Agency, then at the National Bank and at the Tuker [company trading in fuel].

It was April 1945, when all of a sudden my mother looked at me and said, ‘Aren’t you supposed to be in school?’ The nearest school was the Maria Theresa Grammar School for Girls. Many of my grandmother’s sisters had attended it. This was a prestigious school in Pest, on Andrassy Avenue. We went in, they took a look at us, we looked terrible, and they said immediately that school had already started, and that there would be no more admissions.

Well, my mother opened her mouth and said, ‘All right, this is how we look, ghetto and all, but this is her father!’ And she took out my father’s school reports from the Piarists. They admitted me. They said that I could only be a private pupil, but I could attend classes, and I had to take a private examination. From that moment I went there regularly. I had perhaps two B+ grades and the rest were all top marks, in the first year. After that I had only top marks.

It wasn’t easy, as Andrassy Street was a very fancy neighborhood, and most of the girls were pretty wealthy. I was not in that group; I couldn’t be in with them. But I knew all the things these ladies didn’t. I knew how to cook at an early age, because my mother had taught me everything because she had to. They hated me very much at school, but I took that in my stride.

I didn’t belong anywhere. There was a Jewish scout troop, but I couldn’t join that because I was Greek Catholic. Religion class was obligatory after 1945, but since I was the only Greek Catholic at school I had to go to religion class at the priest’s apartment, who was also my brother’s priest.

I was also interested in religion history and liturgy, and how the East-West Schism happened. I kept going there until one day I asked him why he didn’t save my brother. I knew that the priest was from the country, I told him that he could have taken him to his village and said that he was his nephew from Transylvania 19.

Nobody would have doubted the word of a priest. And he told me it was because God needed martyrs. I told him he was an ugly hypocrite and asked why he didn’t just admit it and say that he was a coward. I would have accepted that.

The year of the Communist takeover came, it wasn’t obligatory anymore, so I never went to religion class again. Still, I went to church with my mother. There was a very kind lady, the sacristan lady. We were so lonely; everybody around us had disappeared, our home, our belongings, brothers and sisters, and grandparents.

My mother was looking for something to hold on to and this lady from Szentendre, whose house we used to pass after church, and when we went in she offered us all kinds of things. At Easter we got a little sliced bacon and cookies. She was like a member of the family to us. We had no place to go on Sundays any more– we had formerly visited grandmother’s house, but everybody had disappeared – and so then we went to this lady’s house. We loved her family very much.

When I was 14 years old I was able to choose between science and the humanities. My mother left everything up to me. She was even embarrassed of her handwriting, and she always told me if something had to be signed: ‘Sign it, Juditkam, you know my handwriting a lot better.’

I chose the humanities, but this only lasted a year, then the nationalization 20 of schools was introduced, and every class was the same. Many children fled the country, disappeared. It was a strange, fearful atmosphere and we didn’t dare to ask. In the fourth grade there were sixty of us and only sixteen of us graduated. This was the last eight grade high school class.

The Hungarian Youth League, the MINSZ, and the Student’s Association within that were formed. [Editor’s note: MINSZ was established in 1948 as a pool uniting the youth organizations. Its task was to increase the influence of the MDP within the youth and to aid production. It ceased in 1950 when the DISZ was formed.]

I immediately joined it and became a member of the governing body of the school. We founded school self-government. We used to have a uniform; gray blouse, belt, belt buckle with the Kossuth-arms; a torch, no red star, it wasn’t communist at all, and a dark blue tie.

Five or six children in our class and I wore those clothes. We were children of intellectuals, but poor; most of the other children’s fathers had also died. Three of us, the class council, were allowed to go attend meetings and we had a say in the grades.

We did very ugly, dictatorial things, we downgraded our classmates: those we didn’t like got a bad mark. I was an official in charge of educational affairs until the end, and later at a district level. Thanks to my bumptiousness, I was attending seminars when I was 14-15 years old.

In 1948 we were involved in village propaganda. [Editor’s note: This was a form of agitation in the country used by the Hungarian Workers’ Party; the leadership of the party organized the village propaganda in 1946, because at the 1945 elections it became obvious that even the farmers who had just been given land voted against the Communist Party.

The aim was to establish local party organizations or to strengthen them, and to dissolve the anticommunist atmosphere and prejudice. Workers from big cities and university students took part in village propaganda. The movement ceased to exist around 1953.]

I found out after the event that the ultimate object was a village called Olaszliszka, where they resisted the nationalization of schools. We arrived at that village and performed there. We were sent out to houses so that we could sleep there, eat there, and we had to persuade people to vote for the popular front. I found out later that people in the village had been tortured; they had taken many men away and done horrible things.

You can’t imagine what the atmosphere was like there at that time. We sat at a table, and I could say anything, but these people didn’t dare say a word. They thought that by not saying anything they would avoid trouble. We didn’t know that. In fact, we were only tools of politics. We thought that it was still the popular front; in fact the leaders had been with the Communists for a long time.

The party headquarters were on Jokai Square. I liked to go there because they liked me. Since I was a young child, I had liked to recite. And this was such a small community. There were probably lots of Jews who were trying to find their place in this new society. There were always little meetings, everybody brought cakes and sandwiches; there was tea and a performance. There were two performers. I recited, and there was this boy who danced.

After the war, nobody who survived thought about leaving. The aim of my mother’s whole family was to assimilate as much as possible. I never saw payot and tallit in any home I knew; my mother never thought of lighting candles and didn’t pay attention to Fridays.

My brother, when he was a Greek Catholic, kept fast on Friday, so we couldn’t cook meat. And before mass, eating and drinking, even water, was not allowed. He would have killed me if he’d found out that I drank even a sip of water because he took it very seriously.

I was as religious as my brother once. Until the priest said what he did about my brother … In that moment, my relations with religion were cut off. And I had our youth movement. The movement lasted a long time, until I was a student. But I never joined the Communist Party.

If there had been a Social Democratic Party, maybe I would have joined that. They asked me to join the Communist Party many times, but I explained every time that strict discipline inside the Party was not for me. I felt the need to state my own opinion. And besides I refused to be in the same party as those Arrow Cross men.

Our principal, after the school was nationalized, was a true Bolshevik. She said to me, ‘You will go to Lenin University.’ I said I wasn’t going there, and that I wanted to become an art historian. She said, she would guarantee me the Rakosi scholarship. In those days, when my mother’s salary was 500 forints, that would mean 2,000 forints a month. Obstinately, I still said ‘No!’

Instead, I went and took an entrance examination for art history. The head of the admission committee saw that I was intelligent, he could ask anything: special literature, the latest things, I knew everything. Then he said that an art historian had to know languages.

I said, ‘Latin, German, English, French, Russian; would five languages be enough?’ He gave me texts in all these languages to translate. I suppose that the Latin was the best, because he said he would admit me to the Latin faculty. I said that I wouldn’t go there.

I received a paper saying that I had been admitted to the English faculty. Then I met a very intelligent man who said I’d better go to the English faculty, and so I came off well with that. In art history in Hungary, everybody’s territory is so divided among historians that at most I could have become a clerk in a pawnshop. Whereas, if I graduated in English, the world would be my oyster; I’d have opportunities in any field. I could later become an art historian. I listened to that advice.

The English faculty consisted of a big hall, which was a library, and another room. Classes were held in the library. The English faculty was made up of four teachers, and there were eight or nine students. The first class came, we talked, and it came to light that none of us wanted to choose English as a major.

They were students of history, of religion and everything. It was doubtful whether the English course would start, so you couldn’t be a candidate. This was the first year that nobody took their final exam in high school in English.

Our first class was in English. The teacher came in and started to talk in English. And we just looked at him. And he said, ‘Why don’t you write it down?’ I was the only one who knew English well enough to reply, ‘Because we don’t speak English, sir.’

‘Ah,’ he said, ‘This is not where I should be then,’ and he went out. I ran after him, and said, ‘No, sir, we are the English group. As a matter of fact I wanted to become this, the other ones wanted to become that, and so on and so forth.’ He said he didn’t care, we had to learn to speak English.

There were a few stupid girls who immediately went to the registrar’s office and told them that they were of working class origin, and told them what had happened. And they called this Hervei and forced him to teach in Hungarian for one semester. Thereupon all hell broke loose. He treated us like animals. Six of us remained until the end of the first semester. Then suddenly they told us we had become the Hungarian faculty.

I received social assistance then, because I was a top student. It was a scholarship. My scholarship was approximately the same as my mother’s salary; for example we only had to pay 25 percent of the price of the textbooks, and the students’ canteen was cheaper for us.

I even went there on Sunday with a pot and took some food home, where it served as lunch and dinner for my mother and me. Every summer I went to where my mother worked. I had to make some money because there was no scholarship in the summer. There were never any proper holidays.

My mother and I were great tourists though, so we stayed in cheap hostels [where several people shared a room with strangers]. But we also went to the opera, and to concerts; to the cheapest places, but at least we went. We also bought books; my mother always put great emphasis on that.

My husband and I attended the same university. We are of the same age; he was born in 1934 as well. His name is Cs. It was Schilling before. It was a German [Swabian] family from Celldomolk. His father was in the Arrow Cross Party 21, then he became a Communist Party member, that’s how it is.

Cs. went to the Benedictine school in Koszeg for four years, and when the school was nationalized he attended high school in Celldomolk for four years. He was a clever boy, and they sent him to the Lenin Institute. He went there for a year but hated it very much.

He had an uncle, and when he complained a lot at home, his mother went to him for help. It only took a phone call to arrange to get Cs. into the Faculty of Arts. He attended the Faculty of Arts, beginning in the second year. He was a student of Hungarian.

Then summer came and they told me that I could work at the KISZ 22 Center because they were organizing a leadership KISZ camp, and I got a scholarship. My duty was to write the letter of invitation for the chosen people, and to mail them. Among others, Cs. S. was there, but I didn’t know him. This began on 20th August, and there was a big ball at the Faculty of Economics. I danced all night with a professor’s assistant, Pali Buch.

There was a social evening a day later, and I went to talk to Professor Laszlo Boka, whom my father had known well, and some boy, my future husband, came over. [Boka, Laszlo (1910–1964): researcher of 20th century Hungarian literature, writer, critic.

He was an under-secretary in the Ministry of Education (1947–1950), then a university professor at ELTE. He had poetry books published.] Later there was dancing, and some Neanderthal guy asked me for a dance. I told Cs. to just cut in if this guy asked me for a dance, and he did. His first sentence, I can never forget it, was: ‘Pali Buch is a Jew, isn’t he?’ I replied that I didn’t know, but that I was a Jew.

This was the first sentence. It was because I had decided immediately after the war that if somebody asked, I would tell him, as I wouldn’t want some Arrow Cross man for a husband. I wouldn’t boast of it, but I would say it. I was almost ashamed for this whole Jewish stuff.

This is the shame felt by victims; it is terrible. I don’t deny it, but I would rather have said I was a Greek Catholic – when it was necessary – and when it was no longer necessary, I was a MINSZ [Hungarian Youth League] member.

Cs. didn’t say a word. He revolted against the reality of Celldomolk. Maybe not against Hungarian Nazism, but against that philistine way of life. In his home they didn’t have a single book. They had the archetypal short prayer on the wall, and that family bed with big pillows. Later he always told me that we would have a car and would get our clothes from Vaci Street, and then we would go and show ourselves off in Celldomolk.

Cs. was very perseverant, he always came around, and we walked and talked. When that camp was over, I was nuts about him. The course started, and he just came and came. He and my mother couldn’t really stand each other from the first moment. He was a dormitory boy, so he always came to our place.

My mother kept her eye on us – we would sit near the stove talking, and mother didn’t leave too often. Once my mother said to Cs., ‘If you love her so much, why don’t you ask for her hand in marriage?’ Cs. said that he would.

Cs. was a teacher for a few months, then he was employed by the Magveto publishing house. He was called up to the army in 1956 and transferred to the provinces, and they wanted to put me in another country town. We quickly went to Professor Boka, and he arranged for me to be transferred to Szerencs, the same place as Cs.

I went there and went to the educational secretariat. ‘Oh, we are waiting for you, the oath must be taken and the army will be taken into account for Cs.’ He said, ‘There is a Hungarian professorial chair in Szerencs for Cs., and we see that you, comrade, have learned Russian as well. On the outskirts of Szerencs, in Bekecs, there is a Russian professorial chair, and you can teach German at the Szerencs high school. Out there, he said, there is an apartment for teachers, you can move there.’

I went to see the apartment and presented myself to the headmaster. He said, ‘Are you joking? What do you mean you will be nominated for the post? So-and-so’s daughter from Bekecs is graduating next year from the Russian faculty, and the post belongs to her. But all right, you can take it until then.’ ‘And what about the apartment?’ I asked. ‘Well, a pensioned teacher is living there, and we can’t throw her out, as she comes from this village.’

Thereupon I went to Budapest and wrote them a letter saying that because they didn’t keep their promises – there was no professorial apartment, the meals and transport had not been arranged – I wouldn’t take the job. And I wrote this to Cs. as well. I got a reproachful letter back from Cs. in which he wrote, ‘After I get discharged, where shall I go? They have put me out of the dormitory and I have no job.’

Auntie Kato, who worked at the publishing company, said that she had just heard that they would start English courses for bookshop workers and that they were looking for English teachers; she would get me in. They explained to me that what I had to do was to go to an employment agency, and they could set me up.

I found out that the English course was still under preparation, and until then, I had to go to a library where there were foreign books. This was the university bookshop. I was the youngest and had the highest qualifications, but I was a gofer there, and they made me do all kind of crappy jobs.

Cs. came home in the meantime and he immediately went to the fighting on Szena Square. I went everywhere, too; I was at the building of the Hungarian Radio, at the parliament, and everywhere. I felt that it was my revolution, I had to be there. On 3rd October [actually on 3rd November] it looked like peace and quiet, and the troops had surrendered.

What was it that woke us up the morning after? The roar of cannons. They announced on the radio that our troops were fighting. My mother knew that it was better for a man not to go out in the streets, because he would either be caught up in the fighting or be taken by the Russians. My mother went out and queued for bread. She didn’t let us out in the street at all.

When things calmed down we went out to see what had happened. Then Cs. said he was going home to Celldomolk to see what had happened there. That’s when the defections started, and I thought I wouldn’t see him again. He had two aunts in the US, who had fled the country in 1945. A month passed, and I heard nothing about him.

Suddenly he came back, saying that he couldn’t flee because of me. And I told him, ‘Look, I don’t want to go; my mother is here, and she doesn’t want to go either, but you just go ahead.’ But ‘No,’ he said, ‘We could only go together.’

They let him stay in the dormitory for a while, but after a while he had to leave. He had no job or anything. Professor Boka helped him – at the Academy of Sciences they had just started to put together an encyclopedia, and entries were being compiled. This was half a job, but they paid for it.

We also needed an apartment. Professor Boka spoke to his mother-in-law, who had a big house on University Square; there was a furnished room for rent in the apartment opposite them. They acted as guarantors, and Cs. got the room. But it was specified that women couldn’t set foot in it. So then what?

We were walking on Engels Square, where the 5th district town hall is, and Cs. said, ‘Let’s get married, that would be the best; they can’t say that a wife cannot enter there.’ I said all right. He said, ‘Let’s go and ask when it would be possible.’ They told us it was Friday. So we had ourselves registered in advance for Friday.

At the registrar, Cs.’s witness was Professor Boka; mine was an ethnographer from our house. It was just them, us, my mother, and nobody else. After that Boka – he had an official car from the Academy – took us up to the castle quarter to celebrate. In the Tarnok confectionery, he called for two fancy Dobos cakes and a brandy for us. The wedding was at 11 o’clock in the morning, and Cs. had to go to work at 12 o’clock. Boka arranged a job for him in the dormitory of a foster home at Sashegy; he was the resident assistant master.

The furnishings in our room were as follows: There was a wire-mesh on four legs, with a mattress on top. Cs. had a duvet, a pillow; later I got pillowcases from my mother. When I got pregnant my mother wanted us to move to her place. Cs. said he would move there if the apartment was separated off. My mother said she couldn’t do this alone, that somebody had to be there, because she couldn’t work with so many craftsmen. Cs. didn’t want to hear about that.

The tenant was consumptive and we were scared that our child would get infected. The apartment was full of bed bugs. We protected ourselves against them in vain, as they were everywhere. Cs. was very depressed about this; he was editing Ortutay’s [ethnography] book at the time. [Ortutay, Gyula (1910–1978): ethnographer, university professor (ELTE), he also held several political functions.]

Cs told him about his desperate state of affairs. Ortutay said, ‘Oh, I’ll help you. The president of the 8th district council is asking me for an examination postponement. I'll tell him I won’t give a postponement unless he gives you an apartment.’

Then we got some temporary accommodation. It was a loft facing the yard. You can’t imagine the happiness we felt at getting an apartment of our own. We didn’t have a kitchen, only a bathroom and toilet. The place had one window, which the child got; a curtain separated her room. The caretaker was very skilled, he shelved in the whole entrance-hall, as we already had lots of books then; Cs. worked at a publishing house and got copies from there, and he got them from the writers as well.

There was a tile stove, but it had always gone cold by the morning, and the toilet was horribly cold. It leaked all the time; the child had a chronic ear infection because the apartment was wet and moldy. So life wasn’t easy, but it was our own apartment. We lived there until 1970.

Cs. was very busy and he only came home at night. When he got home, the child was always sleeping; I don’t really know if she knew she had a father. I raised her completely on my own. When we moved to the temporary accommodation, Cs. worked at home, but the child disturbed him. So I took her away all the time. We visited all the museums of Budapest.

Eszter, my daughter, knew everything about the family, and about the war, but I didn’t raise her as a Jew at all. In fact, she is baptized, because my mother-in-law’s family demanded it. Cs. is not religious; he hates priests. But my mother-in-law said the following, and what could I say? ‘If this regime occurs again, wouldn’t you take it to heart if something bad happened to the child because of that?’

After the child was born I started to give English lessons while walking the baby. I pushed her in her pram, and two children came with me and I taught them English as we walked. I didn’t want to send her to a day nursery. I took her to my mother’s and I gave English lessons there. The child stood in the baby-walker, she played.

Then I thought that she should go to kindergarten so that I could try to get a job. It was not easy. I wrote a petition that I would take on anything, pioneer-leading, nursery school, anything. I wrote where I had been until then, what I had done, where I had graduated, and I lodged this with all school districts. Nothing.

Then I got a phone call, saying that a substitute was needed in the 8th district. I went there, and taught Hungarian and history for half a year. My mother took care of the child during that time. Then I went wherever I had to for a week, or two. I taught everywhere in the 8th district.

These were very rough schools. The teachers drank, didn’t teach, and some came in and beat the children. They were appalling places. All those poor Gypsy [Roma] boys, whose parents were in prison; it was clear that they were always maltreated, but they felt that I treated them humanely.

My daughter came up with the idea that she wanted to learn Spanish, a language that nobody knew. She went to Szinyei High School and arranged to be admitted. She was amongst the excellent students at that school. She was very good at Hungarian, History, and excellent at Spanish.

Her teachers said that because only two people were admitted to the Spanish course, children of diplomats, it was not worth trying. It would be better for her to go to the Hungarian-Pedagogy faculty. She was a top student until the end.

After the first year, in a camp, she met her husband. Peter, who is a mathematician, was in the fourth year at that time. He is not Jewish. Eszter was 20 years old when they got married. There was nobody else at the wedding but the two witnesses.

They moved into my mother’s place, they got their own room, and they did their place up nicely. Pannika, my granddaughter was born there in 1980. Eszter didn’t take off a year from the faculty. When she took her exams, her grandmother took care of the child. In 1985 they divorced. Eszter didn’t get married again. When they divorced she went to live with another man, and he wasn’t Jewish either.

After 35 years of marriage I also got divorced. Cs. was a party member, and was on good terms with Aczel [Gyorgy Aczel (1917–1991): politician, member of the Political Committee, then of the Central Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party.

From the mid-1960s until 1985 he was the main leader of Hungarian cultural life.] and Pozsgay [Imre Pozsgay (b. 1933): politician, head of the Press Department of the Hungarian Socialist Workers’ Party, cultural minister from 1976 until 1982, member of the Central Committee of the party, chief secretary of the Patriot People’s Front].

They always asked his advice on literature and fine arts. But we were in the dissident movement, we knew everybody, we had all their publications. We were the ones who introduced subversive literature. Cs. always thought that our calls were being intercepted. When we were talking on the phone he would always say, ‘All right, I’m telling this to the listening apparatus.’

I have two cousins; one lives in Paris, the other one in London; we were on very good terms. When we were in England we visited them, and they used to come to visit us, but after a time they stopped coming. I asked another cousin of mine why they never came, and he said, ‘To tell you the truth, the rumor about Cs. is that he’s an undercover man.’ So Cs. said, ‘Your biboldo relatives!’ [Biboldo is a pejorative word for Jews].

At that moment I felt that I had lived with a stranger for 35 years. How could he say such a thing? I thought he was an intelligent, educated, liberal, tenderhearted gentleman! Who was this man with whom I lived? A drunken, foul-mouthed, fascist coachman? I was shocked and devastated, but I thought it would be best, if I didn’t say a word.

Two weeks passed, and I didn’t speak to him. I put his coffee and his meals in front of him, I washed the dishes, and everything, but I didn’t say a word. He didn’t notice anything. I thought that maybe he would think better of it. He said nothing. Then I moved away. At first I lived at my daughter’s place, then she found a separate apartment.

I have lived alone since then. I never saw my husband again after the divorce. My daughter and my grandchild kept in touch with him, and they told me that he had died [in 1997]. The woman he lived with during his last days got all the serious valuables and all the little objects of our common life.

I still don’t know anything about the Jewish religion. My mother couldn’t read Hebrew either, I only heard the prayers sometimes, but I don’t really know them. I have only been at a synagogue for a concert. It never entered my mind to go to the synagogue, but if I got a complimentary ticket, I went.

When we were in Prague I went to the old synagogue, but as in a museum visit. We didn’t really use Jewish expressions at home. Babits was god in our home, the first poem by him I learned was the poem ‘Home is sweet.’ [Babits, Mihály (1883 – 1941) was a Hungarian poet, writer and translator.] And the first music I heard was folk songs adapted by Bela Bartok: my father liked these.

So I only heard Jewish tunes when I was already an adult. I don’t think my father had any concrete belief in God. And I feel this in myself, too, I can marvel at a pebble, a flower. I believe for example that someone lives until someone else thinks of her with love, so until I don’t consider her dead.

There are some dishes, which I think my mother made in quite a traditional way. I think our household was somewhat kosher. My mother really paid attention to some things, even after the war, namely to what could be or couldn’t be cooked together or in the same pan. There was a bean stew which I hated; there were nice big beans and cinnamon in it.

I hated it so much because it would have been so good with onion and garlic, but no, it was sweet. And when my husband once bought me a Jewish cookbook he asked, ‘Why did I marry into an international company?’ Chulent, he loved these dishes, and he bought a Jewish cookbook, I learned a lot from that.

In my childhood I only had negative experiences related to Jewry. In Zuglo there aren’t many Jews. If I think about it, I didn’t have any classmates whom I think of as such, it wasn’t obvious. 

I would classify myself as a Hungarian Jew. My Judaism is in the classical tradition of liberal Budapest assimilated Jewry. That is, if somebody doesn’t have any money, they should still have books, and I grew up in a home where everybody studied all the time. Erudition, music and music-reading; tolerance, interest towards people.

I am preparing five students for drama school. It never occurs to me that there might be a Jew among them. I am happy that I am Jewish; I even appreciate everything I went through, except the fact that my father and brother were killed. But I don’t mind that I was in the ghetto. I am just more sensitive to other people’s suffering, not only the Jews’ but everybody’s.

I definitely consider myself Hungarian. My students asked me many times why I remained here in 1956. I told them that even though it might be strange, the language and the literature kept me here. I couldn’t live in a country where those lines of poetry, those words don’t mean anything to anyone. I will never learn another language so well that it would mean the same.

I have been to Israel with my daughter and my grandchild; she really wanted to go there. We have also been in a kibbutz, and when Panni saw that the children were pushed around in small baby-walkers, and there were redheads, white and black among them, she said that she wanted to go there and do that. Eszter and I are quite solitary. I felt that I probably couldn’t live in such a kibbutz.

At the census last year in February I didn’t tell them that my religion would be Jewish. I don’t want anybody to ask me such a thing! Because I want to live in a country where I shouldn’t have to confess this in public. Why should I? I consider part of democracy to mean that it’s up to me whether I want to answer to that question or not. Since I don’t pay taxes, I don’t frequent the synagogue either.

So what makes me a Jew? That the anti-Jewish laws consider me one? Then I accept that. But there’s something more, something sentimental, spiritual. I hate to confess this publicly, and in my opinion many others feel the same way. So I said, ‘Nothing.’ 

I am not Greek Catholic since that incident [with the religion teacher]; after that we still attended religion classes, but we didn’t go to church anymore. I have very pleasant experiences from there. I liked being in that small church, I liked its cozy atmosphere, the nice ancient tunes, its Byzantine atmosphere.

I often think that if I had to define myself, I would surely leave out Greek Catholic, only sympathy would remain. The Greek Catholic religion is much more sympathetic than the [Roman] Catholic one.

The era of dualism was the time of complete assimilation. Who would have called Ignac Goldziher [Ignac Goldziher (1850–1921): the founder of modern Islam research, one of the most significant researchers of the Muslim religion, law history and history of philosophy, folklore and Arab linguistic] or Aurel Stein [Aurel Stein (1862–1943): archeologist, orientalist, member of the Hungarian Scientific Academy, headmaster of the Oriental College in Lahore.] or I don’t know who a Jew? These were the greatest, and my great-grandfather, too, who first dealt with the issues of the minorities on a scientific level, as a jurist. Or Bodog Schiller, my nephew, who was an archeologist and graduated with a gold ring.

• Glossary:

1 Compromise (Ausgleich) of 1867: It was a constitutional compromise between Hungarian aspirations for independence and Emperor Francis Joseph's desire for a strong, centralized empire. It divided the Habsburg Empire into two states (Austria and Hungary, both comprising various nationalities).

The Hungarians gained control of their internal affairs in return for agreeing to a centralized foreign policy and the continued union of the Austrian and Hungarian crowns personified in the Habsburg ruler.

A common cabinet dealt with foreign relations, defense and finances. The Emperor acted as the commander in chief of the imperial and royal (K.u.K.) army. The commercial and monetary policies as well as tariffs were 'common' concerns to be negotiated every ten years.

Otherwise, both countries elected independent parliaments to deliberate internal affairs and had independent ministries. The frames of a modern liberal civil state and institutions of equal rights were established, registered marriage and religious tolerance were embodied and the 100-year process of Jewish emancipation was also completed during this period, i.e. 1867-1918 (called the dualistic era in Hungarian history).

2 First Vienna Dictate: On 2nd November 1938 a German-Italian international committee in Vienna obliged Czechoslovakia to surrender much of the southern Slovakian territories that were inhabited mainly by Hungarians.

The cities of Kassa (Kosice), Komarom (Komarno), Ersekujvar (Nove Zamky), Ungvar (Uzhorod) and Munkacs (Mukacevo), all in all 11.927 km2 of land, and a population of 1.6 million people became part of Hungary. According to the Hungarian census in 1941 84% of the people in the annexed lands were Hungarian-speaking.

3 Deportations from Slovakia: According to the census of 1930, there were 136,737 Jews in Slovakia, which was among the first Nazi satellites to deport the Jews to death camps. In the first wave of deportations (from March to October 1942) 57 trains, each with about 1,000 people departed, of which 19 left directly for Auschwitz and 38 for the Lublin area.

In the second wave of 1944-1945, 7,936 people were deported to Auschwitz, 2,732 to Sachsenhausen, and 1,638 to Terezin. The number of Jews surviving the Holocaust or returning from abroad to Slovakia was about 28,000 after the war, in June 1946.

4 Battles in Isonzo: Between June 1915 and November 1917, 12 battles were fought along the Isonzo River (Austrian-Italian border, today Slovenia). This territory was one of the strongest parts of the Austrian-Hungarian front line, especially because of its geographical location. There were very many casualties on both sides.

5 Hungarian Soviet Republic: The Hungarian Soviet Republic was the political regime in Hungary from 21st March 1919 until the beginning of August of the same year. It was also the second Soviet government in history, the first one being the one in Russia in 1917.

The communist government nationalized industrial and commercial enterprises, and socialized housing, transport, banking, medicine, cultural institutions, and large landholdings. In an effort to secure its rule the government used arbitrary violence.

Almost 600 executions were ordered by revolutionary tribunals and the government also resorted to violence to expropriate grain from peasants. Only the Red Guard, commonly referred to as "Lenin-boys," was organized to support the power by means of terror.

The Republic eliminated old institutions and the administration, but due to the lack of resources the new structure prevailed only on paper. Mounting external pressure, along with growing discontent and resistance of the people, resulted in a loss of communist power. Budapest was occupied by the Romanian army on 6th August, putting an end to the Hungarian Soviet Republic.

6 Numerus clausus in Hungary: The general meaning of the term is restriction of admission to secondary school or university for economic and/or political reasons. The Numerus Clausus Act passed in Hungary in 1920 was the first anti-Jewish Law in Europe.

It regulated the admission of students to higher educational institutions by stating that aside from the applicants' national loyalty and moral reliability, their origin had to be taken into account as well. The number of students of the various ethnic and national minorities had to correspond to their proportion in the population of Hungary. After the introduction of this act the number of students of Jewish origin at Hungarian universities declined dramatically.

7 Anti-Jewish laws in Hungary: The first of these anti-Jewish laws was passed in 1938, restricting the number of Jews in liberal professions, administration, and in commercial and industrial enterprises to 20 percent. The second anti-Jewish Law, passed in 1939, defined the term "Jew" on racial grounds, and came to include some 100,000 Christians (apostates or their children).

It also reduced the number of Jews in economic activity, fixing it at six percent. Jews were not allowed to be editors, chief-editors, theater directors, artistic leaders or stage directors. The Numerus Clausus was introduced again, prohibiting Jews from public jobs and restricting their political rights. As a result of these laws, 250,000 Hungarian Jews were locked out of their sources of livelihood.

The third anti-Jewish Law, passed in 1941, defined the term "Jew" on more radical racial principles. Based on the Nuremberg laws, it prohibited inter-racial marriage. In 1941, the anti-Jewish Laws were extended to North-Transylvania. A year later, the Israelite religion was deleted from the official religions subsidized by the state.

After the German occupation in 1944, a series of decrees was passed: all Jews were required to relinquish any telephone or radio in their possession to the authorities; all Jews were required to wear a yellow star; and non-Jews could not be employed in Jewish households. From April 1944 Jewish property was confiscated, Jews were barred from all intellectual jobs and employment by any financial institutions, and Jewish shops were closed down.

8 B-list, B-listing: Reduction of the number of government employees, dismissal of certain civil servants. The first B-listing was carried out mainly as a form of crisis management, based on plans by the Minister of Finance, Tibor Kallay, in 1922. Those who took part in the revolutions were dismissed first. The second wave of B-listing took place after WW II.

At least 94,000 people were dismissed (10 times more than after WW I), mainly for political reasons. The HCP (Hungarian Communist Party) wanted to get rid off the 'difficult' employees, thus gaining control over government administration.

9 Yellow star in Hungary: In a decree introduced on 31st March 1944 the Sztojay government obliged all persons older than 6 years qualified as Jews, according to the relevant laws, to wear, starting from 5th April, "outside the house" a 10x10 cm, canary yellow colored star made of textile, silk or velvet, sewed onto the left side of their clothes.

The government of Dome Sztojay, appointed due to the German invasion, emitted dozens of decrees aiming at the separation, isolation and despoilment of the Jewish population, all this preparing and facilitating deportation. These decrees prohibited persons qualified as Jews from owning and using telephones, radios, cars, and from changing domicile.

They prohibited the employment of non-Jewish persons in households qualified as Jewish, ordered the dismissal of public employees qualified as Jews, and introduced many other restrictions and prohibitions. The obligation to wear a yellow star aimed at the visible distinction of persons qualified as Jews, and made possible from the beginning abuses by the police and gendarmes.

A few categories were exempted from this obligation: WWI invalids and awarded veterans, respectively following the pressure of the Christian Church priests, the widows and orphans of awarded WWI heroes, WWII orphans and widows, converted Jews married to a Christian and foreigners. (Randolph L. Braham: A nepirtas politikaja, A holokauszt Magyarorszagon / The Politics of Genocide, The Holocaust in Hungary, Budapest, Uj Mandatum, 2003, p. 89-90.)

10 Forced labor [Labor/Working Battalion]: Under the 1939 II. Law 230, those deemed unfit for military service were required to complete "public interest work service". After the implementation of the second anti-Jewish Law within the military, the military arranged "special work battalions" for those Jews, who were not called up for armed service.

With the entry into northern Transylvania (August 1940), those of Jewish origin who had begun, and were now finishing, their military service were directed to the work battalions. A decree in 1941 unified the arrangement, saying that the Jews were to fulfill military obligations in the support units of the National Guard.

In the summer of 1942, thousands of Jews were recruited to labor battalions with the Hungarian troops going to the Soviet front. Some 50,000 in labor battalions went with the Second Hungarian Army to the Eastern Front - of these, only 6-7,000 returned.

11 Arrow Cross men: Extreme right-wing Hungarian group organized according to the Nazi model. Their symbol became a "Hungarianized" swastika (Teutonic cross), the Arrow Cross. With strong political rivalry between extreme right-wing groups in Hungary, they did not constitute a uniform organization.

From the beginning of the 1930s the trend lead by Ferenc Szalasi rose above the others and formed the Party of the Nation's Will in 1935. Two years later Szalasi was arrested and Kalman Hubay took over the lead. In 1938 he established an organization permitted by the government under the name of Hungarian National-Socialist Party - Hungarist Movement, which later became an important, if not determinative, power in the Hungarian political arena.

12 Levente movement: Para-military youth organization in Hungary from 1928-1944, established with the aim of facilitating religious and national education as well as physical training. Boys between the age of 12 and 21 were eligible if they did not attend a school providing regular physical training, or did not join the army.

Since the Treaty of Versailles forbade Hungary to enforce the general obligations related to national defense, the Levente movement aimed at its substitution as well, as its members not only participated in sports activities and marches during weekends, but also practiced the use of weapons, under the guidance of demobilized officers on actual service or reserve officers.

(The Law no. II of 1939 on National Defense made compulsory the national defense education and the joining of the movement.) (Source: Ignac Romsics: Magyarorszag tortenete a XX. szazadban/The History of Hungary in the 20th Century, Budapest, Osiris Publishing House, 2002, p. 181-182.)

13 Schutzpass (free-pass): Document emitted by the diplomatic missions of neutral countries, which guaranteed its owner the protection of the given country. Theoretically this document exempted the Jews from several duties such as wearing the yellow star. Most of the free-passes were emitted by the Swiss and Swedish Consulates in Budapest.

The Swiss consul Karl Lutz asked for 7,000 emigration permits in April 1944. The emission of the Swedish Schutzpass for Hungarian Jews started with Raoul Wallenberg's assignment as consul in Hungary. Free-passes used to be emitted also by Spain, Portugal and the Vatican.

Although the number of free-passes was maximized to 15,600 in fall 1944, the real number of free-passes in circulation was much higher: 40-70,000 emitted by Switzerland, 7-10,000 by Sweden, 3,000 by Spain, not to mention the fake ones.

Beginning in mid-November 1944 and citing as a reason the high number and the falsification of passes, Arrow Cross groups started to also carry off those people who had a pass. During raids of Jewish houses, Arrow Cross groups shot all the tenants into the Danube.

14 Hungarian Workers' Party (MDP): Hungarian Workers' Party (Magyar Dolgozok Partja), the ruling Communist Party formed in 1948 with the merger of the communists and social democrats. Renamed MSZMP in 1956.

15 1956: It designates the Revolution, which started on 23rd October 1956 against Soviet rule and the communists in Hungary. It was started by student and worker demonstrations in Budapest and began with the destruction of Stalin's gigantic statue.

Moderate communist leader Imre Nagy was appointed as prime minister and he promised reform and democratization. The Soviet Union withdrew its troops which had been stationed in Hungary since the end of World War II, but they returned after Nagy's declaration that Hungary would pull out of the Warsaw Pact to pursue a policy of neutrality.

The Soviet army put an end to the uprising on 4th November, and mass repression and arrests began. About 200,000 Hungarians fled from the country. Nagy and a number of his supporters were executed. Until 1989 and the fall of the communist regime, the Revolution of 1956 was officially considered a counter-revolution.

16 Sachsenhausen: Concentration camp in Germany, operating between 1936 and April 1945. It was named after the Sachsenhausen quarter, part of the town of Oranienburg. It is estimated that some 200,000 prisoners passed through Sachsenhausen and that 30,000 perished there.

That number does not include the Soviet prisoners of war who were exterminated immediately upon arrival at the camp, as they were never even registered on the camp's lists. The number also does not account for those prisoners who died on the way to the camp, while being transferred elsewhere, or during the camp's evacuation.

Sachsenhausen was liberated by Soviet troops on 27th April, 1945. They found only 3,000 prisoners who had been too ill to leave on the death march. (Source: Rozett R. - Spector S.: Encyclopedia of the Holocaust, Facts on File, G.G. The Jerusalem Publishing House Ltd. 2000, pg. 396 - 398)

17 Death march: In fear of the approaching Allied armies, the Germans tried to erase all evidence of the concentration camps. They often destroyed all the facilities and forced all Jews regardless of their age or sex to go on a death march. This march often led nowhere and there was no specific destination.

The marchers received neither food nor water and were forbidden to stop and rest at night. It was solely up to the guards how they treated the prisoners, if and what they gave them to eat and they even had in their hands the power on the prisoners' life or death. The conditions during the march were so cruel that this journey became a journey that ended in the death of most marchers.

18 Buchenwald: One of the largest concentration camps in Germany, located five miles north of the city of Weimar. It was founded on 16th July, 1937 and liberated on 11th April, 1945. During its existence 238,980 prisoners from 30 countries passed through Buchenwald. Of those, 43,045 were killed.

19 Transylvania: Geographical and historical region belonging to Hungary until 1918-19, then ceded to Romania. Its area covers 103,000 sq.km between the Carpathian Mountains and the present-day Hungarian and Serbian borders. It became a Roman province in the 2nd century (AD) terminating the Dacian Kingdom.

After the Roman withdrawal it was overrun, between the 3rd and 10th centuries, by the Goths, the Huns, the Gepidae, the Avars and the Slavs. Hungarian tribes first entered the region in the 5th century, but they did not fully control it until 1003, when King Stephen I placed it under jurisdiction of the Hungarian Crown.

Later, in the 12th and 13th centuries, Germans, called Saxons (then and now), also arrived while Romanians, called Vlachs or Walachians, were there by that time too, although the exact date of their appearance is disputed. As a result of the Turkish conquest, Hungary was divided into 3 sections: West Hungary, under Habsburg rule, central Hungary, under Turkish rule, and semi-independent Transylvania (as a Principality), where Austrian and Turkish influences competed for supremacy for nearly two centuries.

With the defeat of the Turkish Transylvania gradually came under Habsburg rule, and due to the Compromise of 1867 it became an integral part of Hungary again. In line with other huge territorial losses fixed in the Treaty of Trianon (1920), Transylvania was formally ceded to Romania by Hungary.

For a short period during WWII it was returned to Hungary but was ceded to Romania once again after the war.  Many of the Saxons of Transylvania fled to Germany before the arrival of the Soviet army, and more followed after the fall of the Communist government in 1989.

In 1920, the population of Erdély was 5,200,000, of which 3 million were Romanian, 1,400,000 Hungarian (26%), 510,000 German and 180,000 Jewish. In 2002, however, the percentage of Hungarians was only 19.6% and the German and Jewish population decreased to several thousand. Despite the decrease of the Hungarian, German and Jewish element, Transylvania still preserves some of its multiethnic and multi-confessional tradition.

20 Nationalization in Hungary: In the endeavors of transforming the society and economy after 1945, the liquidation of private property and the formation of centralized state property played an important role. The nationalization started with the1945 land reform, which brought about nationalization of forests, model farms, reed works.

On 25th May 1946 they legalized the nationalization of mines and other establishments connected with them. At the end of 1946 they nationalized the five biggest industrial works of the country. The next step of the nationalization started in the fall of 1947 in a different political situation. The MKP (Hungarian Socialist Party) became very strong, and gradually it became the only party which made plans and took decisions, excluding the other parties from the process.

At the end of 1947 they nationalized the trade of goods belonging to the state monopoly (salt, matches, yeast, tobacco etc). They nationalized factories with more than 100 employees in 1948. They also liquidated companies in foreign ownership in Hungary by show trials.

In December 1949 they nationalized by order private companies, which employed 10 or more persons, and shortly after that they made impossible the functioning of workshops with more than 1-3 employees. (Ivan Peto  - Sandor Szakacs: A hazai gazdasag negy evtizedenek tortenete 1945-1985, Budapest, 1985, KJK, pg. 95-104; Tibor Valuch: Magyarorszag tarsadalomtortenete, Budapest, 2001.)

21 Arrow Cross Party: The most extreme of the Hungarian fascist movements in the mid-1930s. The party consisted of several groups, though the name is now commonly associated with the faction organized by Ferenc Szalasi and Kalman Hubay in 1938. Following the Nazi pattern, the party promised not only the establishment of a fascist-type system including social reforms, but also the 'Solution of the Jewish Question'.

The party's uniform consisted of a green shirt and a badge with a set of crossed arrows, a Hungarian version of the swastika, on it. On 15th October 1944, when Governor Horthy announced Hungary's withdrawal from the war, the Arrow Cross seized power with military help from the Germans.

The Arrow Cross government ordered general mobilization and enforced a regime of terror which, though directed chiefly against the Jews, also inflicted heavy suffering on the Hungarians. It was responsible for the deportation and death of tens of thousands of Jews. After the Soviet army liberated the whole of Hungary by early April 1945, Szalasi and his Arrow Cross ministers were brought to trial and executed.

22 KISZ (Communist Youth League) (1957-1989): Massive youth organization created by the HCP in place of the DISZ, which disintegrated in 1956. It operated under the direct control of the HCP; its organizational structure was similar to that of the party (congress, central committee, secretariat, regional and local committees).

It aimed to represent the whole country's youth, sought to politically educate young people and supervise political as well as some social activities for them. Membership was open from the age of 14 to 26, but most full-time leaders of the organization were well over the age limit.

Membership was common, if rather pro forma, among university students (96 %) but lower among young people already working (31 %). In 1989 the organization's national congress changed the name to Democratic Youth Federation and declared it a voluntary league of independent youth organizations that would not accept direction from any single party.

Estera Migdalska
Warsaw
Poland
Interviewer: Anna Szyba
Date of interview: August-September 2005

Mrs. Migdalska is a young-at-heart person concerned with her seriously ill husband whom, during the interview, she leaves alone at home. She has a very nice smile and a photographic memory – pitiful that those “photographs” cannot be exposed… We meet at the Schorr Foundation at Twarda Street in Warsaw. She is a great storyteller, though she sometimes gets sidetracked, as there are many memories she doesn’t want to omit. She is happy she can tell her story to me, because, she says, she has never brought herself to write it down. She loves talking about the pre-war times and about her children. She is not very eager, though, to talk about her husband’s family.

My family history
Growing up
During the war
After the war
Family life
Anti-Semitism after the war
Recent years
Glossary

My family history

My name is Estera Migdalska and I was born on 1st May 1930 in Warsaw. My father’s name was Eliasz, and my mother was called Sara, her maiden name was Denenberg. Both my father’s family and the one from my mother’s side were religious. My father’s family lived in Kielce [a town about 180 km south of Warsaw].

My father’s mother was called Ruchla, nee Swizer; I don’t know where she was born. She was still alive in 1939; they said she was 70-80 years old then. She died during the war. I remember she was religious, with all the restrictions, as she even wore a wig; she didn’t have her own hair, some gray, short remnants. She was a very lovely, very warm, very charming grandmother. She loved her grandsons and granddaughters very much and I have very fond memories of her.

My father’s father, Jankiel Dajbog, Grandmother Ruchla’s husband, I don’t know when he was born either; he died when I was around four [in 1934 or 1935]. I remember very little of him, as I visited Kielce maybe twice during his lifetime. I know that he was very rigorous and stern; in fact all men from the Kielce branch of the family were like that. I don’t know whether it was their harsh life, or personality-related factors.

My grandfather from Kielce taught children Hebrew. In fact, he was brought to Kielce from Brest-Litovsk [until 1939 a city in Poland, now in south-western Belarus, some 100 km from the Polish border] to organize primary education for children. I don’t know whether it was to be for cheder, but I can find out because in the book about Kielce [published by the Kielce Compatriot Society in Israel in 1957] there is a page devoted to Grandfather. It says there that the Hebrew classes were primitive – lacking a curriculum and teaching methods, but that starting the teaching of the language in Kielce was nonetheless to his credit. My father went to Kielce for Grandfather’s funeral. Grandfather was buried at the Jewish cemetery.

I don’t know how many siblings Grandmother Ruchla had, but I know she had a sister in Pinsk [until 1939 a city in Poland, now in south-western Belarus, close to the Ukrainian border]. I don’t remember her name, but her husband’s surname was Wertheim. I didn’t like her because she just kept on picking on all those grandchildren of hers, with whom I was friends, and on me too, she was just kind of demanding. I remember she once admonished me for combing my hair on a Saturday, that she didn’t expect something like that of me. I couldn’t understand that because at home no one prohibited me from washing myself or combing my hair on Saturdays. Not even my grandmother, her own sister!

I don’t know how many siblings Grandfather Jankiel had. He certainly had a brother in Brest, but I never saw him. I was once in Brest as a child to visit that family. My father was traveling throughout Poland at the time, I have the impression he didn’t have a job, and he was using the time to visit his various relatives. I knew his [Grandfather Jankiel’s brother’s] two sons: Jasza and Sjomka Dajbog.

My mother’s father, Hersz Denenberg, was an inland ship-owner. Together with my grandmother and my mother they lived in Kiev [today the capital of Ukraine], though they were from Pinsk, but he had a vessel of some kind in Kiev. And they were basically well-to-do, but then in, 1917, the revolution in Russia 1 broke out, the ship was confiscated, and they returned to Pinsk. I know that long afterwards my mother was trying to recover that ship through legal action, but I don’t know whether she achieved anything or not.

My grandfather from Pinsk died when I was six, in 1936. I remember I went to the hospital to say goodbye to him, but he was no longer recognizing anyone. That was the one and only Jewish funeral that I have ever attended. Very traditional. After bringing him from the hospital, they placed Grandfather on the floor. I don’t remember whether it was a day or two, how long it is you lie there. [Editor’s note: Traditionally, the deceased person is buried on the day of death or the following morning]. Some Jews came and they held prayers. My mother sat barefooted on a little kind of stool; it even has a religious name, the thing [shivah].

Then they came, put him on a plank bed, he was wrapped in a shroud, and they carried him on that bed through Pinsk, and I remember they stopped by the synagogue. I guess that stop’s purpose was for those from the priestly origin to go out, they bade him farewell there, they didn’t go to the cemetery. I guess my mother was from the priestly caste. Later, at the cemetery, I remember how they were arranging him and putting those potsherds on his eyes. He was buried at the Jewish cemetery in Pinsk.

I certainly spoke Yiddish with my mother’s father Hersz, and with Grandfather Jankiel probably too. I can compare the two. The one, my father’s father, was, let’s say, a singing man, but also a hard one, stern and demanding. My maternal grandfather, in turn, was a very kind, very nice man.

Grandfather Hersz’s wife, my grandmother, my mother’s mother, was called Estera Rachela, her maiden name… I don’t know, Denenberg after her husband. My mother told me she was 18 when Grandmother Estera died [in 1918]. When they returned to Pinsk, Grandmother fell ill and then she died.

There was always a story about how Grandmother had those beautiful earrings on, how my mother took them off, and in the early years of her marriage she brought them to a pawnshop, and through all those years until 1939 I remember there was the problem that she couldn’t buy them back, and it was so painful for her. We had a portrait of Grandmother Estera at home. I can still see it – the tall woman in the photo, in a lacy collar, but, above all, a tall hair-do, I don’t think it was a wig, rather a kind of bun.

Grandmother Estera had a sister, Nojma Bojm, who lived in Pinsk, and a brother, who lived in Warsaw at Towarowa Street. I don’t remember his name. I remember a gray-haired man, with a very shapely face, a trimmed white beard and white hair. As he was a widower, he had a housekeeper, and I think she was Jewish. And I remember sitting on some platform in their kitchen and her treating me with various kinds of tidbits. I also remember that Grandmother Estera’s brother had two daughters, and that the apartment was rather large, but the furniture was heavy, so the overall impression was kind of cramped. I think those two daughters weren’t married because we always met them there. I know it was always a great event when we went to visit Uncle. I don’t remember them visiting us, my mother’s other relatives would often come, in fact, our home was always full of people.

My father was born in Kielce in 1895. He had four siblings. Uncle Ajzyk was born in 1898. He lived in Kielce. He probably worked as a bookkeeper, there was some industry in Kielce. He had two children. He must have married much earlier than my father, as by 1925 he already had a son, and in 1928 his daughter Hela [from Helena] was born. Soon after giving birth to Hela, Aunt died in the course of a medical procedure. Today, as an adult person, I think it may have been an abortion. She probably died the same year that I was born [1930], so I only know her name was Ida, and I remember her photo, also a very interesting person in that picture.

Aunt died and Uncle Ajzyk Dajbog married a very beautiful Russian-Jewish lady. She was called Usja, it was an abbreviation of some name. I remember that she was a very beautiful lady. She was wonderful to me, very kind. Uncle Ajzyk probably married some good money there, because he had a large apartment at Glowackiego Street in Kielce, with a bathroom, two entrances, and a maid. It was a home with the kind of luxuries I could only dream of, and I loved to go there.

My aunt was extraordinarily good to me, and to my grandmother too. I loved her very much, but her family was acting strange and had an unsympathetic attitude, I believe, towards Abramek [from Abram] and Hela. They didn’t like their father’s new wife either. The marriage produced Michas [from Michal], who, when the war started, was perhaps six years old. And Aunt Usja’s family was very much looking after that Michas, while continuously sneering at Hela and Abramek. And my memories of them aren’t very nice.

The next one after Uncle Ajzyk was Aunt Gienia, born in 1901, I don’t know what her husband’s surname was. His first name was Maks, their son was called Aronek [from Aron], and already a couple of years before the war Aunt moved in with the boy at Grandmother’s. It surely wasn’t that Uncle Maks had died, so they must have divorced. For what reason, I don’t know. Before she came to live with Grandmother, I had visited them, they lived in the countryside. I remember feeding the hens, so it must have been a farm of some sort. Uncle Maks was a Jew, but he looked like a peasant, something in the vein of Tevye the Milkman [main protagonist of Sholem Aleichem’s ‘Tevye and His Daughters’ and the musical ‘Fiddler on the Roof’]. Aunt Gienia was a teacher, I don’t know what specialty.

After Aunt Gienia came Uncle Noach, born in 1903, who was the only one of the whole Kielce family to survive the Holocaust, and I spent many years with him after the war. When the war broke out, he had already been married for some time. His first wife, Marjem, nee Ostrowicz, came from a Jewish family, a rather well-to-do one too, I guess, as her father had a farm. They had one son, Julek [from Julian], who was a year younger than me [born in 1931]. Uncle Noach had completed a cadet school and was a reserve officer. And I remember how he came once for some military exercise in his uniform, and I felt so proud.

The youngest of my father’s siblings was Uncle Srul, born in 1907, who secured a university degree. Uncle Noach completed a junior high school, and Srul completed a high school and entered a university. He graduated from the law faculty around 1935, and married Aunt Dora in 1939, right before the war. I happened to be in Kielce on vacation when I learned [about their wedding]. One of the first bombs that were dropped on Warsaw hit their apartment and while they luckily happened to be outside, I remember Father telling me the apartment got completely destroyed, and how he had to share his clothes with them.

In fact, Father had been helping them earlier as well, as Uncle Srul had lived with us. There was an incredible hunger for knowledge in that family, a drive for everyone to learn and get ahead in life as far as possible. Perhaps in all Jewish families… but here it was really exceptionally strong. My father completed only four grades and had to go to work because my grandparents weren’t coping, they had five children, plus the two of them, that was seven mouths to feed. Still, I remember from before the war that my father was a brilliant autodidact and achieved a lot educating himself and reading a lot.

My mother was born in 1900, and she came from the Kresy [common name for pre-war Poland’s eastern territories], namely from Pinsk. She was the only child, born more than twenty years after her parents had gotten married, when they no longer thought they’d ever have a child. All my relatives in Pinsk, whenever I’d be there, would always be telling me how they were celebrating my mother’s birth, how long it took, a week or two, and how my grandparents would basically do just everything for her.

My mother completed a high school in Kiev, and I remember that, at home, on the cupboard there rested a medal on a chain, and that it was a distinction for excellent performance at the high school finals. I actually studied the medal often, but I don’t remember what it showed. And I think Mother could even play the piano, I remember a photo at home somewhere showing her playing and Father standing beside her, listening.

I suppose my parents’ marriage had been arranged, in fact, I guess it was typical for Jews in those spheres. My mother came from Pinsk, my father from Kielce, but that’s no proof yet [that their marriage was arranged] because the sister of my grandmother Ruchla lived in Pinsk. My mother was five years younger than my father. I don’t know when precisely they got married. I was born in 1930, and there was one child before me that died at birth, so I guess they got married around 1927. So neither was my mother very young then, nor was my father very young. I remember no stories about their wedding. Perhaps they weren’t telling me about that yet because I was only nine [by the time the war broke out].

I remember my mother as truly religious. Perhaps she wasn’t that strict, didn’t wear a wig, but she was, let’s say, a progressive religious Jewish lady. I remember her praying. Whenever we were sick, she’d pray for our health. I remember that on Friday she’d light the candles, I remember there were mezuzot at home, and when she was carrying me to bed in the night, I always knew I’d kiss the mezuzah.

My father was a bookkeeper. In my early years, I remember, he worked at a cosmetics plant, it was called L’ami de Paris. It burned down, probably because someone set it on fire. I remember my father had a lot of trouble because of that, he was being summoned for interrogations. During the period when he worked there, my mother walked door-to-door with the cosmetics, trying to sell them. During that time, she’d leave me [with a nanny]. I know this didn’t last long, because Mother proved a poor salesperson. I don’t remember a nanny at our home, so I had to be very little then. But later I got in touch with that nanny again because at some point my mother helped them get a basement apartment in our house, and the nanny with her daughters moved in there.

Around 1935, Father got a job at a radio-technical company at Elektoralna Street, where he worked until 1939. I’m sure they were making radios because from time to time Father would bring home radios for testing. And I think he was friends with the boss because when in 1939 we went for a stroll to the Saski Gardens, the gentleman took a lot of photos of me.

My father was the most important person in the house, which was because of tradition, I think. I remember everyone had their place at the table and if I sat on Father’s chair when he wasn’t home and my mother saw it, she’d be very angry at me. Everything was subordinated to Father. However hungry we’d be, we’d always wait until he came back and only then sit down to have dinner. I remember him as very exacting and always expecting me to be a top student. He was always giving me parables on how it was necessary to study and all.

Growing up

I was born and lived at 32 Dzielna Street. Dzielna was a cobbled street, and many a time I got hurt on those cobbles. Our apartment had two rooms with a kitchen, a toilet, no bathroom. A washtub stood in the kitchen and there we took our baths. It wasn’t a very large apartment, which means we were hardly well off. My father contributed to the marriage only what he was earning, and the estate of my mother’s father had been divided into plots and handed out to the peasants, so Mother didn’t contribute much either.

There were four of us: my mother, my father, me, and my sister. We also had subtenants, because you had to make some extra money. All the rooms were always occupied, especially that you entered the sleeping room from the kitchen. We slept in the sleeping room but also used the kitchen and the dining room on a normal basis. The tenants slept in the dining room, there were two sorts of couches there. My father’s brother, Uncle Srul, slept in the kitchen.

I remember precisely how the apartment looked like, the photos on the walls, the pieces of furniture. On the desk stood a big, old-fashioned crank-powered gramophone. I loved it when they always played Jewish songs, and Father would sing Jewish songs to me. I remember a light-colored wardrobe. A mirror was set in its door, and when Father was shaving himself or knotting his tie, he’d always sing. I was supposed to feed him the lines of the text. I remember which songs he sang, the one that comes to mind above all is ‘Margaritkes.’ And the earliest one I remember is ‘Lulinke, main kind,’ a lullaby; they had been singing it to me even before my sister was born. We had this thick songbook, I liked to browse through it, though of course I couldn’t read.

To this day I have a fondness for Jewish songs. Those songs are on records today, and when I am somewhere and I don’t even know what song it will be, as soon as I hear the first chords I feel warmth filling my body and a moment later I hear a song from my childhood playing.

My sister and I were the first generation in our family born in Warsaw. I was less than three years old when my sister Chana was born on 6th February 1933. I remember she was born in our apartment, and I remember the moment when I suddenly terribly wanted to see my mother, and they let me in and I snuggled up to her. Then they took me to the kindergarten for the rest of that day, the place was called ‘Freblowka’ [from the teaching system developed by F. Fröbel]. And when I got back home from there, my father, all happy, told me I had a sister. That’s how I came to remember it, for I actually felt a kind of grudge, and felt it for quite a long time afterwards. This means there was some envy there.

My parents went to synagogue, though not on every Saturday but rather on the main holidays, for example Rosh Hashanah or Judgment Day [Yom Kippur]. On those days, my mother went no matter what, and then she’d go to the bevy. I think I accompanied her once or twice. I don’t remember precisely where the synagogue was. I think it was a prayer house near our house, at 7 Dzielna Street. I remember it was in the courtyard. And just before the war, when I was older, I remember standing with my father in front of the synagogue. Obviously you could hear everything from there, I don’t know whether it was full or my father didn’t want to go inside. Besides, I know that Father didn’t fast on that day at all, and he even told me, ‘Just don’t tell your mother!’ He went there because of tradition, not because of any spiritual need.

Our home was absolutely kosher, Mother observed it not only for her own sake but also to avoid a situation where some relative would visit us and they wouldn’t be able to eat dinner with us. I remember how she’d kosher the cutlery if we happened to mix the dairy ones with the meat ones. In the kitchen, under the sink, a hole was cut out in the planks, there was soil there, and you put a fork or a knife there, and after it had been there for some time, it was kosher.

Mother permitted us to eat out. For Christmas Eve, the nanny would take me to her home. Mother knew I’d be eating something there and would only ask me that I don’t bring anything home. Father didn’t have anything against that at all, because, if he could, he’d probably not even eat kosher at home.

I remember how Mother would bless us with a living fish or chicken, swirling it around our heads. You stood in the kitchen over the sink so that if the fish slipped out of your hand, it would land in the sink. I don’t remember whether it was because of some holiday, or simply because of Mother’s spiritual need. Perhaps it was a regional tradition stemming from the Kaparot, because Mother came from the Kresy. It was usually a fish, because you had to kill the animal afterwards, and with a chicken you had to go to a shochet, whereas a fish you could kill yourself.

Our home was very traditional and all the holidays were celebrated the traditional way. Guests were always invited. Not necessarily from the family, often friends or our subtenants. As Father was the eldest member of the family, he was obviously well acquainted with the ritual, and it was him who’d hold the Pesach seder, or organize the Chanukkah. That, or explaining the Purim, as he was doing for us, the children. So the knowledge about tradition was being passed on to us by our not-very-religious father rather than by Mother. Father simply had the ambition of making us familiar with the Jewish tradition. I knew the biblical stories about the various holidays. Except the fact that I had a course on that at school, I learned a lot from my parents who had been telling me those stories as kind of children’s tales.

My favorite holiday was Pesach, because of how long it lasted, of the special food, the preparations, the people, the laughter, the songs. I’m sure Mother always hired some help before Pesach. If anyone, it was Gienia, the daughter of my nanny. The next holiday I remember well was Chanukkah. As each day you lit one candle more than the previous one, I’d light one candle the first day, then my sister would light two the second day, then I’d light three, and there’d be a quarrel: ‘Yes, but I lit only two yesterday, and she’s lighting three.’ Father would say then, ‘Yes, but tomorrow you’ll be lighting four.’ We loved lighting the candles. We’d be choosing them, picking the color, and so on.

Of the Pesach dishes, I liked matzah fried with eggs very much, or scrambled eggs with matzah flour. And I remember that one year my grandmother from Kielce came for Pesach to spend the holiday with her oldest son; Grandfather was already dead, and those other sons of hers didn’t observe the holiday were closely. She came, and I remember she made me those scrambled eggs with matzah flour. I know certainly that I didn’t always like the fish. Broth with meatballs! And I very much liked roast duck. In fact, all my children love it to this day. But probably my most beloved dish was the chulent. And it would probably still be, as I miss it very much, but I haven’t been able to find such chulent anywhere. When my mother made chulent, it’d be taken to the bakery, because you have to bake it in those ovens.

From time to time we’d all go to eat out; there was this family-run Jewish restaurant, very good, right near the Jewish Theater on Dzielna 2, in the direction of Karmelicka Street. I remember we went there from time to time, and they also had good chulent. During the war, well, I probably didn’t even remember there had ever been a thing called chulent. After the war, there still were some Jewish restaurants. If I went to one, I’d always order chulent. Before 1968 3, you could get chulent at the Amika on Kredytowa Street. After 1968, the [Amika] staff all left. And in those Jewish restaurants of today, the new ones, it’s not the same thing at all. It neither looks nor tastes anywhere near like the old chulent. I can’t make chulent myself, even though my friends tried to teach me.

And, in Pinsk, there was one more dish that I’ve never seen around here. For dinner they served not potatoes, but potato cake, baked in those Russian ovens as well. It was called teigachtz. I loved it, I could eat it cold between the meals, rush into the kitchen, grab a slice and run back to play. It didn’t have to be hot. I don’t know how they made it, but it could have been grated potatoes mixed with boiled potatoes. I’ve tried to order it in several places, but it’s not the same.

And one more thing: cabbage with raisins. It’s also very good, and I often served it at my home in adult life. I made it from memory only, as I never saw a recipe anywhere. You prepare it more or less like Christmas Eve cabbage, and then it’s only a matter of adding raisins and sugar. The flavor should be sweet-and-sour. You can also make it with sauerkraut. So if I cooked sauerkraut for Christmas, I’d leave some for bigos [Polish traditional food, similar to Irish stew] and some for the cabbage with raisins.

Our family read a lot, and the whole house was full with books by Sholem Aleichem 4 and other Jewish books, though not necessarily by Jewish authors. I read ‘Pinocchio’ [fictional character that first appeared in ‘The Adventures of Pinocchio’ by Carlo Collodi in 1883] and ‘Robinson Crusoe’ [novel by English writer Daniel Defoe (1659/1661-1731), first published in 1719 in Yiddish. Whatever there was in Yiddish, my father would make sure I read it. However, I can’t say how familiar my parents were with Polish literature. My father was very serious about Jewish culture, the writers, I was also being taken to Jewish theater. I saw Bobe Jachne, I guess it was by Goldfaden 5. There was this theater on Dzielna [Scala] and I saw it there.

Of course, Father also read the papers. I know he read one Polish one, and I’m not sure whether it wasn’t ‘Nowosci.’ But how the Jewish one was called I don’t remember at all. I remember I was learning the letters of the alphabet from those papers and I’d cut out the letter ‘n’ because I liked it very much.

We spoke mostly Yiddish at home, my parents certainly spoke Yiddish to each other, and Father certainly spoke Yiddish to us, while Mother talked to us in Polish. My parents thought it very important that we knew Yiddish but that we weren’t isolated from Polish either. I don’t know about my sister, but I understood both Yiddish and Polish well, so if my parents didn’t want us to understand a conversation, they’d switch to Russian. Every time I returned home from my grandfather in Pinsk and started talking, my mother, I remember, found my [eastern] accent offensive. Mother completed a Russian high school but her native tongue was Yiddish, just like Father’s.

There was always a lot of talk at home about World War I. I knew that Poland had been partitioned 6 and became independent, I was raised on that. On 11th November 7, we’d go with Father to the Victory Square and watch the ceremonious change of guard at the Tomb of the Unknown Soldier. I remember Pilsudski’s funeral 8, Pilsudski’s death. In fact, as far as Pilsudski is concerned, we knew a lot about him as children. He was a kind of hero for us, a moral authority. And I remember the funeral day in May 1935. Some ceremony was being held in the church, I stood at the fence, there was a crowd of people, and the mood was mournful.

I remember 1st May. [Editor’s note: workers’ holiday established by the 2nd International, celebrated annually since 1890 with mass rallies, demonstrations, parades, etc. It was illegal in pre-war Poland.]. I remember how I was five years old and it was my birthday and my father said he was taking me to see the parade. And I remember Mother was really scared, but Father just took me and we went to Smocza Street, I remember he gave me a piggyback ride. Joining the parade was out of the question, of course, because as soon as it would reach Nalewki Street, the police would step in.

In his youth, my father belonged to the Zionist organization Hashomer Hatzair 9, and later, after he had left it, he sympathized with the Bund 10, though I don’t think my parents were Bund members as such. Father wasn’t a member for sure, though I know that he was involved in union work at his company, and that union meetings were often held at our home; if they had some problem to discuss, they’d hold a meeting, and Father would preside.

In our house, two floors above us, was located that famous communist public library called Zycie 11, and the police would very often raid the place; in fact, the library is even mentioned by Mrs. Ronikier in her book ‘In the Garden of Memory,’ I think her grandmother used to borrow books from there [Joanna Olczak-Ronikier, ‘In the Garden of Memory,’ 2002]. So the general mood and the atmosphere were definitely leftist.

My political consciousness was growing to the rhythm of my contacts with our subtenants. Those subtenants were usually KZMP 12 members. They liked me very much, and would talk to me about the Soviet Union, about communism. One guy was actually a KPP 13 member, and if he needed to hide away from the police, he’d hide with us.

Among our subtenants were two cousins of ours from Brest: Sjoma and Jasza, the sons of Grandfather Jankiel’s brother. They came to Warsaw in search for work. Sjoma was a KZMP member, a bricklayer, a genuine proletarian, a worker. I loved him very much, and after the war I never happened upon any trace of him. A wonderful young man, ailing, hard-working, carrying the bricks on that yoke. And it was him who was telling me all those wonderful stories about life in the Soviet Union.

Jasza worked at some confectionery factory as a simple worker. Shortly before the war, it could have been 1937 or 1938, he was getting married. And as he had no other family here except us, and the wedding was traditional, my mother was the one to stand with him under the chuppah. I remember I was so proud Mother was the most important person during the ceremony, kind of standing in for his own mother.

The wedding took place at Nowolipie Street. And I remember, you know, children love sweets, that there was food and drink, there was halva in all possible forms. It was all at the same place: the wedding and the buffet. I guess that’s how the Jewish weddings looked like, as that’s the only one that I’ve ever seen. I remember the bride sitting with a white cloth over her face, though I don’t remember whether it was the groom who was taking it off or somebody else. During the war, Jasza spent time in a Soviet labor camp and after the war, when he was passing through Poland, we met.

I remember my Warsaw neighborhood from my childhood, it wasn’t very interesting: Dzielna, Gesia, Smocza, it was an area where rather poor people lived [all these streets were located in the Jewish quarter before the war]. I remember we lived on the ground floor and the windows of our room faced a small kind of garden that the janitor kept there. I remember we played in the yard, but it was a mixed kind of story. It was like that: there were Polish kids, and there were Jewish kids, and mostly I was playing with the Jewish ones. I don’t even know which group was more numerous. There were often conflicts in that yard, but there were also friendships. I remember boys who had a bicycle and everyone could in turns take a ride on it, but I also remember that they wouldn’t always allow me to.

We were friends with a Polish girl that lived in the front. Her name, if I remember it well, was Lilka. And I remember a situation where she took some toy away from me that was mine and I wanted it back, and told her to give it back to me. And at that point her grandmother, I think it was, came out and I remember how she twisted my ear for supposedly being a liar. I remember we always played very nicely, also at her home. I don’t remember her coming to play with me at my home. Perhaps because we were the poorer ones and couldn’t offer the conditions [she was used to]. Their apartment, in turn, was beautiful, a really luxurious place.

It is somehow symbolic that we lived virtually two steps away from the Pawiak 14, and I think it was actually the female ward, the ‘Serbia’ [common name for the building within the Pawiak facility where in 1939-1945 a female ward was located]. We were one house away. A guard from the Pawiak lived in our house. I remember her leaving for work, always in uniform. And virtually opposite our gate was a church, the one that survived after the whole ghetto had been destroyed. [St. Augustin church, 18 Nowolipki Street. During the German occupation, already in the ghetto area, it was open for several months for Catholics of Jewish origin]. When I was little, my nanny would sometimes take me there, and there were no conflicts, only sometimes some devotees would be standing at the gate and would start shouting at Nanny for bringing a Jew to the church.

I remember I was on the beach one day [in Warsaw] and some hoodlums set their sights on me, a Jewish child, and they threw me into water. I couldn’t swim; I could have been six or seven, it was before the war. And again the nerves, someone pulled me out. Also I remember that when you went to the Krasinski Gardens, you’d often meet with aggression. Father came from work one day all shaken – someone had given him a beating. He had been walking through the Saski Gardens. Only later I did find out it was the period in 1937, 1938, when university students were attacking Jews, and it was them who beat him up 15.

As for the Warsaw of my childhood, I remember visits to an amusement park, very nice. There was one in the Praski Park. I remember walks down the Vistula bank. In 1939, we went for a walk on the Vistula, the river had flooded, we went to see how it looked, and I remember I returned with my new shoes all wet, because, on our way back, the river was already so high, you had to wade in water.

I remember I liked Marszalkowska Street very much. My parents would take me and my sister for a stroll and we’d walk down Marszalkowska. The beautiful shops, the shop window displays, and the detail that I remember best are Singer sewing machines. There was a large store, a window display, and human-size dolls sitting at those machines. There was also a confectionery store on Marszalkowska with windows that you couldn’t see and I’d always be fooled when father said, ‘Come on, reach out, treat yourself!’ and I’d hit the glass with my hand trying to snatch a candy.

We also had other relatives in Warsaw besides the ones I’ve already mentioned. Mother had some cousins from her side, though I don’t know whether maternal or paternal. They lived at Ogrodowa, I often visited them. They visited us often too. They were called the Lauenbergs. Those were Aunt Fania, Uncle Eliasz, and their daughter, Raja. I remember I even once went with them to Swider [one of pre-war Warsaw’s favorite summer resorts, some 30 km east of Warsaw] for vacation.

I think other Lauenbergs from the same line lived on Waliców [street in Warsaw’s Wola district]. Those were better off, I know that mother went to them from time to time to ask for a loan. They lived close to my school at Krochmalna. I’m not sure but I think they kept a pharmacy. Eliasz Lauenberg’s mother and his brother Nachman lived in Pinsk. Nachman’s son, Dawid, everyone called him Dodek, was in Pinsk when the war started, then he was arrested by the Russians, sent to Siberia, from where he somehow managed to get through to Palestine.

When I turned six, my father decided it was time for me to go to school. He came one day and said, ‘Tomorrow you go to school.’ And he took me to a school at 36 Krochmalna Street [a seven-grade Bund school] that was called Yidishe Folksshule, or Yiddish Popular School. He was proud I’d be studying Yiddish. As there was also a kindergarten there, my sister went there with me. We were on the same floor.

I remember the school as one of the best periods in my life. Wonderful, warm, friendly, sympathetic. Very much pro-community. With such great teachers. There were three schools of the kind in Warsaw, at 36 Krochmalna Street [the Chmurner], at Karmelicka [no. 29, the Grosser], and at Mila [no. 51, the Michalewicz]. I have no idea where precisely the one at Mila was, but the one at Karmelicka I visited once, as that was from where I was leaving for a summer camp. All three were elementary schools, that is, seven grades. And I remember my parents’ plans to send to me to a gymnasium to Vilnius, as there was a YIWO 16 center there.

A school apron was obligatory for all students. It made us all identical. We didn’t wear coats, like the high school ones with insets, which I regretted very much, but I had a short navy blue coat with a light-colored collar, and I remember I wore a badge on my beret, I’d swear it looked like an open book and four letters C-I-Sh-O, which stood for Centrale Yidysze Shulorganizatsye 17. I think the school was operated by the CIShO. And I think the Bund was its patron. I certainly remember it was leftist. I know the police often visited the place, at least that’s what my mother, who was on the parent committee, told me. Some of the teachers were Bund members for sure.

I remember songs we were singing, those were revolutionary songs, and I remember that when the war in Spain 18 broke out, and we went with the whole class to the Saski Gardens, we wore red bowknots tied to our coats. There is something I wonder about that we weren’t afraid we’d be beaten up, but still we went there and sang about Madrid, about Barcelona, there is a Yiddish song about it.

The school was a per-fee one, it wasn’t a public school. I only remember there was talk that the fees varied depending on how much a given family could pay, so that no child would be excluded. Most of my classmates came from mid-income families, and there were a few from more affluent homes, who cared about the quality of teaching and character formation, as that was what the school was known for. There were a few students from poorer homes, too, such as myself.

It was a co-ed school. We certainly learned to write and read, also arithmetic. I didn’t know the Hebrew alphabet when I went to school, so it was there I started to learn it. First with play-dough, I remember, we were making those letters, I’d bring them home and show them to Father. We didn’t study religion, but rather Jewish history and tradition. I remember there was a course where we’d read all those Bible-based legends.

Typically for the lower grades, I had only one teacher, Ms. Zonenszejn [or Zonszajn]. A woman in her thirties, I guess. It seems to me that if she entered here now, looking the way she did back then, I’d recognize her. I remember what the headmaster looked like, a slender woman, but I don’t remember her name. We had a music teacher, a tall dark-haired man. Someone else taught us eurhythmics. A lady played the piano, we did the exercises to the music. That was taking place in the large hall. I liked my teacher very much. And I liked the eurhythmics lady, and the music man. [Marek Edelman, remembers that the headmaster’s name was Oruszkes, and the music teacher was called Tropianski.]

It wasn’t so in that school that everyone ate when they wanted; instead, after the third lesson, there was the long break, everyone pulled out their lunch on a napkin, waited, and the teacher stopped at every child to check what you had. Sometimes this or that kid had nothing, and in such a case we’d share with them. I remember one time when I wasn’t hungry and lied I had forgotten my breakfast, I suddenly had more than I had actually brought with me. Then the [teacher] would wish us ‘bon appétit’ and we’d all eat together. Such equality was very strictly observed.

There was no school on Saturday. You could take per-fee music classes. It cost little, while permitting many children to start their music education. It is there I started playing the piano. We didn’t have a piano at home. I went to practice at school, or to the teacher’s home somewhere in Waliców. The theory classes took place at the teacher’s home. On Saturdays, we went for ‘solfeggio’ and music theory classes at school. We hurried for those classes after dinner. We went by foot, as we were so poor we didn’t even go to school by tram, to save the few pennies, and it was a long way. It had to be a special occasion for us to take a tram or a horse cab. If we were really very tired, we took the ‘0’ bus that stopped near our street.

Sometimes, perhaps twice during the school year, we went with school to a TOZ 19 bathhouse at Gesia Street. It was a kind of swimming pool, and I guess our clothes went to the disinfection chamber, as we had to wait for them.

I completed three grades before the war, and that school really gave me a lot, as I later went through all kinds of foster homes, various situations, dormitories. Everyone knows me as a person well prepared for social intercourse, helpful, conscientious – it all came from there, and I always told my children that I had been taught all that at that school, that’s what I think, perhaps at home too, but most of such altruistic things I learned at school.

In my class, I was close friends with Wisia Folman. She was, I guess, the only classmate I kept in touch with outside school. She was an only child. Her mother was a pediatrician, her father also a doctor, I think, and they lived at Chlodna Street. Their home wasn’t Orthodox, but I guess something of the tradition must have survived there, that they didn’t feel assimilated, if they sent the girl to a Jewish school. They probably also wanted to bring her up modestly, nicely, with a lot of knowledge. Not as a petty bourgeois. I remember that at her home we spoke Polish. Wisia was one of those better-off kids at school. They not only had a maid but even a governess! I remember her as a pretty girl. A very nice, very pleasant home where I used to spend a lot of time. Upon my mother’s consent, they’d take me to cinema. Wisia also invited me for her birthday party, a very sumptuous one. There were a lot of kids, the guests received gifts. The last time I saw Wisia was in 1939. I don’t know what happened to her.

Wisia’s governess was Jewish, I remember she even played in a Jewish show for students at the Nowosci Theater 20. I also played at the Nowosci. In 1939, for the end of the school year, our music school staged ‘A szlitn weg’ [Sled Way]. It was a children’s symphony, written by some German composer. Virtually all students took part. I played the triangle. Generally, if we went anywhere with school, it was to the Nowosci, I think the school had an agreement of some sort with it. Perhaps because the theater was owned by Ida Kaminska 21.

Once, and only once, I went to a summer camp organized by my school. In 1939, my parents decided I’d go, perhaps because I had grown up somewhat, or perhaps because you had to be of a certain age, because I don’t remember any smaller kids there. It was during the summer recess, in July. We gathered [in the school building] at Karmelicka. The hygienist examined us for cleanliness, there was some paper to fill.

The camp was near the Medem Sanatorium 22, so it must have been Miedzeszyn [town 20 km south of Warsaw]. We were divided into age groups. I’d swear I was in the youngest group because we wore panties but no bra, and the next group wore bras. A certain story is actually connected to this. I wore no bra, and yet, at the age of nine, I had already developed sizeable breasts. Those older boys in charge of distributing food would every time be just keep gaping at me, until finally one day the teacher took me to the side and asked me to wear an undershirt and shorts. It was only then that I got embarrassed, because I had had no idea that something was wrong.

Everything was so organized. I remember each day of the camp, all identical. I don’t even know whether I could tell Saturday from Sunday, Sunday from another day. Washing. Irrespective of the weather, there were tubs outside, some taps, after which we’d gather for the roll call. We’d sing a song, a very revolutionary one. Then some notices or letters would be read out.

Then the breakfast. The house where we lived had porches, with tables and benches placed alongside them. I don’t think they had to observe kashrut or non-working Saturdays, as no one checked on us at all. It was because of that socialistic, irreligious philosophy, I guess, that they didn’t pay attention to kosher food. There were also duties. Simple tasks that were to prepare us for real life. After dinner we took a rest, everyone had to be quiet. You had money deposited by the teacher, and after dinner you could take some, there was a small store, you could buy something. But they’d also look to see whether each child had money for that chocolate bar. The atmosphere was very good.

What I also remember from that summer camp is that on the day of departure for Warsaw I got a fever, fell sick, had to lie in bed, and I didn’t return home. I was very happy because I didn’t feel like returning at all. I won a few days for recovering, then a few days until someone would turn up who’d take me home. I stayed with the next batch. I think one girl from my batch had paid for two, so she was there with me. I know it was a great time. I wonder now how come it was that neither of my parents came for me. Was the budget so tight they couldn’t afford the train ticket? Or did they simply not care? I don’t remember my parents as not caring [for us]. And here they waited for an opportunity for someone to take me to Warsaw.

For vacations I often went to relatives to Kielce and Pinsk. I don’t remember how long those stays lasted. Perhaps it was weeks, perhaps a month, perhaps it was days. I don’t recall ever going with my parents. My father would take me to the train station and find someone who was going in the same direction. He’d buy a special guardian booklet next to your ticket, fill it, and I’d travel in the company of a stranger. There, in turn, someone would pick me up at the station. I could have been five or six. I guess it was a question of money because I don’t remember Father ever going with me to Kielce. He went for Grandfather’s funeral, that I remember. He was with me in Kielce, that I also remember, but that was the only time.

Pinsk was a place where I felt at home. I remember it with great fondness and great longing. I simply felt at ease there. Grandfather had a house, and that house was kept by my grandmother’s sister, Nojma Bojm, because he was a widower. You woke up, went out to the backyard, there were friends – you didn’t go to the downtown. There was a garden. I remember sweet corn, which I loved, and cucumbers. I see it all kind of radiantly.

Uncle Eliasz Wertheim, the son of the sister of Grandmother Ruchla (the one that forbade me to comb my hair on Saturday), this is my father’s maternal-side cousin, lived in Pinsk. He and my father were close friends. Uncle Eliasz had a small factory that made wax pencils, color ones. They were made in the courtyard. I very much liked to go there and watch the whole process. When I was in Pinsk, I think I was actually spending more time with them than at Grandfather’s.

Eliasz had four children; one of his sons, Szymek [from Szymon], was a year older than me, his daughter Gitele, or Gitla, was a year younger, and with those two I was very close. He also had two elder children, daughter Klara, and son Fajwel. In 1940, the elder daughter got married. A beautiful girl. With the elder son [Fajwel] they must have had some major problems, I remember he had been sent to Otwock to a reformatory and once escaped from there and came to us, to Warsaw. My mother took him back there so as to avoid any trouble.

I had many girl friends in Pinsk. I played with kids from the nearby houses, as those were Jewish houses, as in a shtetl. It seems to me that Belarussian kids were coming too, though I’m not sure. Nor can I recall which language we spoke when playing, I think it was a mixed kind of one, as each of us knew both Polish and Yiddish. I know one thing, though, that upon returning to Warsaw, I had a nasty, eastern accent, I was drawling, singing. In Kielce, however, I was still the well-behaved, quiet, good child that obeyed the adults. It was a bit more stern there [than in Pinsk], though Grandmother was very kind and loved me very much. And I have fond memories of Kielce, because I had many cousins there, many relatives, which I didn’t have in Pinsk.

During the war

When the war broke out 23, I was in Kielce. After returning from the summer camp I spent a few days at home, after which they put me on a train the usual method and I went to Kielce. It was August, and towards the end of the month I was supposed to go back home. War hung in the air, the mobilization had already been announced, and you couldn’t get into a train, all were crammed with soldiers.

During that time, my father’s brother, Uncle Ajzyk, got his mobilization orders. I remember how we went to see him off, it wasn’t 1st September yet. He went to the front. He was subsequently taken prisoner of war, but the Germans released them and he returned home. I know nothing more of either him, Grandmother, or Aunt Gienia. None of my relatives survived from the Kielce ghetto 24. And when I was supposed to go back home, I couldn’t any more. I think Kielce was bombed right on 1st September, as I remember that three or four days later, the Germans were already in town, communications with Warsaw had been cut off.

I returned to Warsaw sometime towards the end of the year [1939], some lady was going back and she took me with her. What I remember from the trip is that there were some Germans on the train and, knowing Yiddish, I understood a bit of what they were talking about. They were looking out the windows and wondering why everything was so destroyed, so ruined, and who the hell had done it.

It took us something like 48 hours to get to Warsaw on that train. We arrived, and there was a curfew, and what can you do, there’s no way to go home. And I remember that lady fixed it somehow so that German soldiers escorted us off. This was the beginning of the war, so it wasn’t yet like it was to be later. In any case, they didn’t ask us whether we were Jews and they walked us off right to the front door.

When I came home, I could hardly recognize it, many things weren’t there anymore, having been sold. Father had sold many books, but, instead of bringing the money home, and he was a collector of rare books, he’d only buy new ones. I know the budget was very tight, there was no income anymore, and no provisions had been hoarded up.

Before my return from Kielce, my father had made an attempt to run away with my sister, in a group with other people, to Pinsk, to wait things through there 25, and it was then he sold many things to have money for that. But my sister broke down, she got hysterical at the border, cried she wanted go back to Mama, and Father had to go back with her.

After my return, preparations started for another journey in that direction. My father and I set off somewhere in early 1940. Even before the ghetto was set up 26, because afterwards fleeing was no longer possible. It’s hard for me to talk about it, because we left Mother behind. Obviously the calculation was that she would watch over those few things that we had left, that the war would soon be over. Perhaps there was no money to pay for us all – the guides charged per head, after all. What did Father hope for, how did he think we’d meet Mother again? I don’t know, maybe he thought we’d find each other [after the war] if all of us survived. It’s hard to say.

My sister stayed with Mother. The parting was very hard. Mother plead, begged for Father not to take me, I remember the argument in the kitchen when my father actually got angry: it was out of the question that I’d stay. I had to go to school. I don’t remember being emotional in any way about leaving. Perhaps because that was precisely how I had been brought up – riding the train with this person, riding the train with that person, I don’t know, perhaps I was simply unemotional.

We had to cross the bridge in the evening to get to Praga [Warsaw district on the right bank of the Vistula], sleep there, and then from one of the train stations we went in the direction of Sadowne [70 km east of Warsaw], and there we got off. There were six or seven of us. There were two kids, me and Mietek, the son of our neighbor, a tailor. We were in one group with my father’s brother, the one that had studied law [Uncle Srul], and with Aunt Dora [his wife]. We got off, it was Sunday, a church opposite the station, a crowd of people in front of it. We got off that train, with backpacks, and were supposed to meet the guide. He was to take us over to the Russian side. You had to cross two borders, the German one, and then the Russian one.

Earlier, following the Ribbentrop pact 27, the Russians were letting people in, and many people fled then and got through the border easily. When we were fleeing, the Russians had already closed the border, and the Germans could basically arrest and murder us, and the Russians arrest us, certainly, or simply refuse passage. And that guide’s job was to show us the way so that we’d meet neither the Germans nor the Russians.

And there, right in front of the church, a scene just like from that Lanzmann film [‘Shoah’ by Claude Lanzmann], those churchgoers attacked us. I don’t remember whether those were the youths only, I remember they snatched our backpacks, we were robbed of everything. And only Aunt Dora refused to let go of her things, and we went back to Warsaw, to spend the night at Praga. From there Mietek and I went on foot to Muranow, back home. The adults had decided to send us forward, because they didn’t want to stick their heads out in the case of a roundup [and it was necessary to let the families know about the unsuccessful excursion].

My mother almost fainted when she saw me. And that time she went with us to Praga. We spent a week there, and Mother again organized funds for an escape. I remember the second departure better because my mother and my sister this time came to the station to see us off. I had a heart-shaped brooch, you know, a little thing with a photo of Shirley, I think it was, [Shirley Temple, born 1928, American actress], and Hanka [from Chana] had always been pleading that I give it to her, and I’d always refuse. That time, at the station, she asked me again, I broke down, that’s how I remember it today, and I gave it to her. And that was the last time... I can still see the scene, the platform, and me with Mother. I even remember how she was dressed. She was in a collarless coat, a dark one, and a small toque, a kind of small hat. I don’t remember, though, how my sister was dressed.

And so we embarked on the same voyage again. This time in Sadowne we managed to find a guide who took us on a horse carriage to the other side of the bridge on the Bug river. The Germans somehow didn’t bother us. Then we left the carriage behind and the guide started leading us through some woods and fields. It got dark, I remember we were walking, and there were some ditches, my father fell into one and pulled me with him, and we both got wet.

After that we’re walking a long time through the woods, and suddenly, out of nowhere, there appear two guys on bicycles, and they’re like, you know, typical szmalcowniks 28. They were Polish. As I remember it today, they were middle-aged individuals, in peaked caps, the so-called cycling caps. And they started demanding money, that we give them everything we have. We didn’t have much to give them, we refused to give anything, and they simply rode away to let the German gendarmerie know, and all of us, including the two Poles and the guide, were subsequently arrested.

The Germans put us in a barn, on some hay, we lied on the floor. I cried all night – I was afraid, and Father was trying to calm me down. The extermination of Jews in those border areas had already begun. The ghetto in Warsaw had not been set up yet at the time when we were leaving, and here some cleansing, deporting was already under way. 29

In the morning, the Germans took them all away, what they did to them – I don’t know. Us they took somewhere through some woods, and at the edge of the woods told us to empty our pockets. They didn’t take everything. And they told us how to go to circumvent the Russians. We didn’t really believe them, and so we went in the opposite direction, until at some point we walked into the neutral strip, right in front of the German barrier, and the Germans guards go, ‘Stop, where are you going?’ We made up a story that we were fleeing from Russia to the other side. They said, ‘Sorry, but you can’t go, the border’s closed.’ They said they wouldn’t let us through, but at least we knew which direction the Russians were.

Still, it was broad daylight, we couldn’t [walk] on the neutral strip, so we turned, and there, still in the neutral zone, was some cottage, and we went there. We waited until it got dark, and the man that lived there agreed to take us through. We set off in the night, and suddenly we happened upon two Russian border guards, and we heard them ask, ‘Where are you going?’ in Russian.

Aunt Dora took matters in her hands from there and started talking to them. They said the border had been closed, it’s forbidden, they can’t let us through. But because in my pocket I had two wrist-watches that we were supposed to give to someone in Bialystok [a town 190 km north-east from Warsaw], she bribed them with those watches. The Russians were extremely greedy for watches those days. And they took those watches, let us through, and told us, ‘Now, if anyone stops you, tell them we’ve returned you because you wanted to cross to the German side.’ And this way we crossed the border.

After that we parted with Aunt Dora and Uncle Srul, they went to Luck [a town 390 km south-east of Warsaw, today western Ukraine], and we went to Bialystok and from there by train to Pinsk, where we took up residence in Grandfather Hersz’s house. Grandfather had died some time before, but Grandmother Estera’s sister, Aunt Nojma Bojm, still lived in the house.

During that time, we kept in touch with Mother. The postal service still worked. Seldom, but letters from Mother were arriving, I was writing her, and my sister, whom we had left illiterate, sent us a postcard: ‘Daddy, I’m writing this myself and with my right hand,’ she was a lefty, you know. They were begging for food and writing about hunger; those letters were very desperate. Father must have been regretting bitterly leaving them there and fleeing just with me. Not that we should have stayed, but that, no matter what, we should have all fled together. He was doing all he could, wrote letters to Stalin, to Molotov 30. Tried hard, in his naïve belief, of course, that he’d manage to bring Mother and Hanka to Pinsk. I don’t remember whether we sent them any food. If anyone sent them anything, it was Father who at the time was living separately. My aunt and I certainly couldn’t afford to.

I lived for over a year in Pinsk [until June 1942], I went to school, and at first it was actually a Jewish school, but then they transformed it into a Russian one, and I didn’t relocate because I wanted to stay with the same kids. In fact, those weren’t Jewish kids only, which was probably why they transformed the school into a Russian one. I stayed, and that was a very good decision, because the knowledge of Russian would prove very important for me in my later life. My father worked out of town, coming only once a month to Pinsk to visit me at school, and he was very cross at me for not transferring to a Jewish school. In June, the summer holidays began, and, virtually a few days before Hitler invaded Russia 31, Father came for me and took me to his place [where he lived out of town].

In early July 1941 we again had to flee from the advancing Germans, this time into the Soviet interior, and somehow we ended up in the Kharkov area [a city in north-eastern Ukraine, close to the Russian border], thinking that the war wouldn’t get that far and we’d be able to wait things through. We were there for a month or two, and in October, when a new German offensive started, we had to flee again.

This time it was on foot, walking through mud so deep you had to watch not to lose your shoes. We were walking like this for 10, 15 kilometers a day. Until we reached some train station and got by train to the Saratov district [city in Russia, some 1900 km east of Kharkov], and there father simply reported to the authorities and applied for work. They sent us to the countryside, a small town, a village, actually, called Balanda [730 km north-east of Saratov], and there we stopped, they already treated us as refugees. We settled there, it was late fall 1941.

On 13th July 1942 my father was taken for trench digging, to the work squads. I don’t know whether he tried to extricate himself from that somehow or not, because he left me right on the spot. But he wrote: ‘One has to fight somewhere, one has to do something, and you try to find some children’s home.’ But a year had passed before I found a children’s home, and in the meantime I was going from place to place, babysitting or doing something else, for food, for shelter. I was twelve years old and completely unprepared for living on my own, for hard work. After a year the head of the local education department got interested in me, she met me in a queue somewhere and asked why I wasn’t in school, so I told her I didn’t have the possibility, and she referred me officially to a children’s home.

In 1943, I landed in a children’s home in Balanda, and remained there until 1945. There were no Jewish kids there. Between 1941 and 1944 I met neither any Poles nor any Jews. In the children’s home, I went to school on a regular basis. Life in the home was difficult. Most of the kids were abandoned children, usually aggressive ones. They threw knives, killed each other, even the little ones went to plunder with the older kids. It was very bad. But there was a small group of us, the war orphans, and we wanted to study, wanted to read, so we kept close to each other and supported each other, as otherwise it would have been very hard for me.

During that time I didn’t know what was happening with my parents. I got only one letter from my father in August, and apart from that I didn’t know what was happening to him. I didn’t know what was happening to my mother. I knew that the ghetto had been set up, as we were exchanging letters even when I was in Pinsk, so I knew that Mother and Chana were in the ghetto. But you didn’t hear yet of the Germans dissolving the ghettos. Some reports were coming through, though, so it certainly wasn’t like I didn’t worry.

In 1944, my teacher fell sick and asked me to go to the shop to buy bread for her. Waiting in the queue, I heard someone speak Polish. It was something like April, May 1944. I was very happy to hear Polish and approached the speakers shyly, and said I was also from Poland and understood everything they said, only I was no longer able to speak the language myself. Those were two Jewish women from Poland, and they asked me where I was staying, and a couple of days later they came to the children’s home to ask the headmaster that she permit me to visit them every Sunday.

It turned out there were several refugee Jewish families in Balanda, including three from Poland. The third one was not only from Poland but actually from Kielce, and her name was Roza. It is in fact thanks to her that I returned to Poland at all. We started talking, Kielce wasn’t such a big town, and finally she says she remembers the Dajbogs. That there was a family of this name. And these families started hosting me in turns every Sunday.

After the war

1945 came, and the Ukrainian territories were gradually liberated. Some of those families re-evacuated themselves; left. The Union of Polish Patriots 32 assisted them in those operations. There was actually talk of me repatriating too, but someone would have had to adopt me, as otherwise I wouldn’t have been able to leave. I, however, didn’t want to be adopted by anyone, because I was already a big girl, fourteen years of age. I simply knew I had parents of my own, that is, I still thought I had them. And I knew that if my father returned, he’d be looking for me, so I didn’t go.

After all those families had left, only one stayed, a Ukrainian family, from Proskurov [a town in Ukraine, name changed in 1954 to Khmelnytsky]. Eventually, they also started preparing to leave. They came to the children’s home to ask me what I intended to do, because they had arranged with the other families (each left some money for me) that whoever would be leaving the last, they’d pull me out of that backwoods [Balanda]. And I decided to leave with them [for Proskurov].

I was taken care of by Aunt Roza Gershleibovna Sudman. A wonderful person, she was in Balanda with her parents, her father was a wonderful grandfather, who, just like my own, was called Hersz. And her mother, Chana. There was also Bronia, her sister. Roza’s husband was called Lev Isakovich Shpilko [he and her brother were in the army at the time]. They had a daughter, seven years younger than me. Her name was Klava.

In Proskurov, we lived in a single house, but everyone had a place, a room, for themselves. The house had no sewer system, it was awful, old. Roza’s parents were Orthodox Jews. In principle, they observed all the rules and bans. Roza’s father was some kind of an activist at the community. Aunt Roza, though they had the money to pay for it, completed only seven grades and was unable to enlist for any high school because Jews weren’t admitted. Her younger brother and younger sister several years later completed their high schools and graduate studies without difficulty.

So not only I did find myself among Jews again, I found myself back in the Jewish tradition. During the war, they observed only so many Jewish traditions they could, so as not to starve, and, in fact, it was permitted in such circumstances; Roza’s father certainly didn’t take his kippah off, he observed what he could. When we returned to Proskurov, Grandfather Hersz went to the synagogue again, he was the ritual butcher. He was the butcher and also the man in charge of circumcising children. For Yom Kippur, the whole family fasted. I was already past the age that exempts you from fasting so I fasted as well.

We spoke Russian. At home, my hosts spoke Russian, Ukrainian, and Yiddish. Roza spoke to her parents in Yiddish, but between themselves the youths spoke Russian. I hadn’t spoken Yiddish since my parting with Father, but I understood everything. When asked, I’d reply in Russian.

Soon, sometime in 1946, Aunt Roza’s husband returned from the war. He was taken at the same time and enlisted for the same work squads as my father, but he said he had never met him. He worked as the director of a scout center, he was a teacher. He was very fond of his family, a very warm man. He genuinely accepted me, I really don’t know how, because the whole thing [their taking me into the family] had happened during his absence. I remember he was very proud that I was doing well at school.

I went to a normal Russian school in Proskurov. I don’t know whether there were any Jewish schools in Russia at the time, in Proskurov there certainly weren’t any. Klava went to the same school as I did. In fact, in the whole town there was only one Ukrainian school [and] one Russian one. The Ukrainian one was actually closer to home, but there I’d have to speak Ukrainian, which I didn’t know.

In 1946, in the fall, suddenly there arrives a telegram for Roza Sudman, she calls me: ‘Firochka,’ the diminutive for Esfir [Russian for Estera], ‘Firochka, read it,’ because the telegram was printed in Latin letters. I remember the signature as if it was today: ‘Noach.’ And I faint, for the first and last time in my life. The next thing I remember is everyone tugging me and shouting: ‘What happened, what happened?’ And then I read it to them: ‘I need information about Esfir, please.’ And the signature: ‘Noach.’

Uncle Noach was a reserve officer and he received a mobilization card in 1939, I think he was supposed to turn up at his unit somewhere in the Kresy. He couldn’t get there, he found himself in Luck, and stayed there. His wife, Aunt Mania, was in Kielce with Julek. She was subsequently executed by the Gestapo for food trading, which is something I know from a book [Krzysztof Urbanski, ‘The Extermination of the Jewish Population of Kielce 1939-1945,’ Kielce 1994]. Of the living, I was the last one to see them all. When we were fleeing with Aunt Dora and Uncle Srul, they decided to go to Luck and stay with Uncle Noach.

In 1940, the NKVD 33 came to the place where Uncle Noach worked and took him straight from there to a transport. He managed to notify Aunt Dora and his brother, and they hurried to join the same transport, because they realized they’d all be taken away sooner or later and they wanted to be together. They were sent to Siberia and ended up in a camp.

Aunt Dora was pregnant [when they took them], and she gave birth in the camp to a girl, Hania, it was 1940. When an agreement was later signed by the Polish and Russian governments, they were released from the camp and settled compulsorily in Jambul [city in southern Kazakhstan, near border with Kyrgyzstan], Kazakhstan. [Editor’s note: on 30th July 1941, Wladyslaw Sikorski, head of the Polish émigré government in London, and the Soviet ambassador in Great Britain, Ivan Maisky, signed a treaty on collaboration in the war against Germany.]

Noach worked in a de-lousing unit there and contracted typhus, and subsequently passed it on to his brother. During this time, the Polish army was organizing itself, Noach was sick with typhus, couldn’t go with Anders 34. He recovered, but Uncle Srul died. A couple of months earlier, Hania, the little baby girl, had died, and several months after Srul’s death, another daughter, Izia, was born. So that was literally a marathon: a child’s death, the uncle’s death, the little girl’s birth in those conditions. Izia was born in 1943, Hania was born in 1940 in the camp. As soon as the 1st Kosciuszko Infantry Division 35 was organized, Uncle Noach joined it. He went with it the whole way down to Berlin, and from there returned to Warsaw.

It so happened Uncle Noach was in Wroclaw in the fall 1946, and somewhere on a street he was approached by that Kielce woman [from Balanda], Roza. ‘You must be Mr. Dajbog from Kielce,’ she says. ‘I am.’ ‘Well, your niece is in this place.’ And she gave him the address of my aunt Roza Sudman. Some two weeks after that telegram, I received a letter from Uncle, in which he wrote he was already in Poland, that he was in the army, and that my parents were dead. I was surprised, because I didn’t know how he knew.

It turned out that, again, someone had been with my father, and that man survived, and found himself in Poland, and because they, Noe [from Noach] and my father, were identical like twins, that man accosted Uncle Noach whether he wasn’t a Dajbog. Uncle Noach says he is, and the man pulls out my father’s military ID photo. ‘Yes, that’s my brother,’ says Noach. And the man says, ‘It happened right before my eyes, it was near Stalingrad, we were digging trenches, there was an air raid, and he failed to dive into the trench before the bomb fell.’ The official version I learned from the Soviet authorities was that my father was missing.

Uncle then started efforts to bring me back, I also started efforts to be repatriated. But repatriation had officially ended. Efforts for me to be able to be repatriated continued for a year, until 1947. In late 1947, an official letter arrived for the Proskurov education department to escort me to a gathering point near Moscow where the remaining formalities were to be completed. That gathering point was a children’s home, there wasn’t much to eat, but there were children, orphans of some high-ranking officers, there’s a school, there were music classes. We were a group of perhaps 15 kids. From small children to three older girls roughly of my age, and one more older girl from Bialystok.

If I’m not mistaken, at least six of us were of Jewish origin. There were two sisters, there was a girl with whom we became close friends, there was a girl from a Polish children’s home that was returning to Poland, and, at some station, when the train was standing still, the other kids threw her out off the train because she was Jewish. She fell under a passing train and lost her fingers. The teachers didn’t react at all 36. Her name was Zlata, I think. She had been left in a hospital, and now she was [returning] with our group. I don’t think she had anyone.

There were all kinds of kids. Kids who had been in the camps, who had gotten lost in flight, had been in prison, or kids who had been alone so they tried to survive and in many cases broke the law. Finally they’d gathered the whole group, completed all the formalities, it took some three months, and in February we returned to Poland, to Warsaw.

Upon arrival, we were loaded onto trucks and taken somewhere to Swider, there was some kind of a children’s home there. I think they must have set it up during that time – there wasn’t anybody there except us, it was empty. They put us there and in the morning they started letting know the families.

My uncle came for me right the next day, I think. I immediately registered with the Jewish Committee 37, they were conducting kind of interviews there with young people, and they persuaded me to move to a dormitory, it was officially called the Józef Lewartowski Youth Home, on Jagiellonska Street, that I’d be with my peers, that I’d learn to speak Polish better. [Editor’s note: the Józef Lewartowski Youth Home, supervised by the Central Committee of Polish Jews, was opened in January 1948 and closed down in 1952.] And here Uncle had a single room in a three-room apartment. There was him, there was his wife, a child was to be born in a few months’ time. So I was actually happy to go there, and I stayed for three years at that dorm [on 28 Jagiellonska Street].

Above all, it wasn’t a children’s home. Soon we became friends, everyone had their war experiences, we were all equal, everyone helped each other. It was chiefly young Jewish people who lived there, but there were some Poles too. There was a guy named Staszek Kuczera. In principle, however, it was an institution supervised by the Jewish Committee and financed by the Joint 38. We had full board there. Good Jewish cuisine, though I don’t think it was kosher, no one bothered about that anymore. From time to time some packages from the UNRRA 39 arrived.

A year later a whole group of young people starting education at various schools took up residence at the dorm. We called them the ‘sprats’ or the ‘sardines,’ for the girls were 14-15 years old, and we were 18, 19 years old. One sprat has stayed, she’s involved in various organizations here. Some of the others have left Poland. And the people from the dorm have scattered away. I lived there for three years. The dorm inhabitants come here almost every year, some haven’t left, some keep together in Israel, all come to visit.

During that time, I completed two grades of high school because on arrival I was good for first grade. I went to the best school in Warsaw, a great school, with wonderful professors, like Mr. and Mrs. Libera, she was a Latin teacher, he was a professor of Polish. He helped me a lot in starting to speak and write Polish correctly. He practiced with me during the breaks, forcing me to write all kinds of essays, and, thanks to that, two years later I passed the high school finals, and passed them easily.

Family life

In 1950, I enlisted for the telecommunications department, today the electronics department, of the Warsaw Polytechnic. In 1954, I completed my studies and received the title of engineer. And I told myself it was time to go to work. I had already achieved more, remembering all the time about my father’s hunger for knowledge, and about the dream for each generation to achieve more than then previous one. I did what I could. Then I went to work. First it was at the Kasprzak radio plant, but then our division was spun off, and the Warsaw Radio Company RAWAR was established. There I met my husband.

My husband’s name is Marian Migdalski. He is Polish. He was born in Sandomierz in 1926. His mother died in the early 1930s. He had two brothers. The elder one, Zbigniew, worked with their father as a seasonal construction worker, and my husband was home, taking care of the younger brother, Julian. He spent the occupation years in Sandomierz. He was very eager to study. After the war he started making up for the lost time, completing several grades a year, and in 1949 he started studies at the Wroclaw Polytechnic, which he completed in 1953 and was sent to work in Warsaw. When I met my husband, he was a party member, and in my freshman year I also joined the party.

My husband knew from the very beginning about my Jewish descent. In fact, I’ve never hidden it. Neither from my neighbors nor from anybody else. I’ve always felt very strongly Jewish, have never been ashamed of it, and that’s why I think I’ve always been respected, because it seems to me that people always knew that I was somehow strong, insensitive. If anyone acted anti-Semitic, I’d simply stop talking to such people.

We got married in 1954. The ceremony was non-religious. The wedding was a modest affair, little more than a simple party. None of us had anything. I had only started working, he had been working for a year but for an extra year had to provide for his brother so that he could study. So we were starting from scratch. My friends at Kasprzak bought us a blanket. I borrowed a pillow from the Dajbogs [Noach and Bronia]. There was nothing in the shops, I only managed to buy a kettle somewhere, and I remember we boiled water for tea in that kettle, and potatoes too, because you couldn’t buy any pots anywhere.

In 1955, our daughter Hania was born, and the name wasn’t accidental, of course, it was after my little sister Chana. I wasn’t permitted to write Chana, but only Hania. I had always dreamt that if I had a daughter, it’d be Hania, and then if I had another baby, my husband would choose the name for it. In 1959, Andrzej was born, my husband chose the name, the first letter of the alphabet; I accepted it. I’m not worried that he’s Andrzej, because my daughter Hania gave their children second names after my father and uncle Krzysztof’s second name is Eliasz, Alik’s [from Aleksander] is Noach. So the cause has been preserved.

I was always telling my children about the war. After all, they didn’t have grandparents, didn’t have aunts, didn’t have uncles. So they learned what that war meant and that [their family] had been murdered. Since the very beginning, since the moment they understood anything, they knew we were Jewish. In fact, I took them for all the ceremonies at the ghetto. My husband, if he only had time, went with us, naturally.

As far as religious holidays are concerned, that’s precisely the problem of people like me who weren’t taught much about tradition at home. I learned little at home, and my husband didn’t contribute much Polish tradition either. So we had to be creative. I was able to say at home, if I knew, that it was the Chanukkah that day, but we still had the Christmas tree, though we never held the Christmas Eve dinner [a Polish Christian tradition] because I didn’t know how you do it. My husband wasn’t able to tell me, he doesn’t bother about those things at all. My children, both Andrzej and Hania, hold the Christmas Eve dinner at their homes, and on Christmas Day they come to us for a special dinner. So it’s always been a mixture of traditions, and I have to say that didn’t give my children any foundations. They’d pick and choose what suited them for themselves.

My Hanka [from Hania] didn’t have to pass the entry exams and she enlisted for a psychology course at Warsaw University. Andrzej didn’t have it so easy. He had been talking about biology from the day he was born. And of course he went to study biology. Today he works at the Polish Academy of Sciences’s Biophysics and Biochemistry Institute. He got married but they divorced. They have no children. They have long been divorced and now, for instance, she is in America, her parents are here, and he’s taking care of them. He’s generally a successful man.

In fact, my daughter is too. She has a degree in psychology. She’s married. Her husband is a mathematician. A very talented man. He’s a software developer. Shortly before the introduction of the martial law 40, they went for a vacation, the martial law met them in Canada, and they never returned. He works at a psychiatric hospital, he’s the head therapist there. And my grandsons were born there, Krzysztof in 1983, and Aleksander, or Alik, in 1986. Their first language was Polish.

Hanka combines the different traditions at her home. There’s a photo where her sons sit at the table in skullcaps, it’s Pesach, but later it’s Christmas, and their Polish friends come to visit them for Christmas Eve, and it’s the proper Christmas Eve dinner, there’s a tree. There was a Sunday school in Canada for lay, non-religious children, where they had lessons about, among other things, Jewish culture and tradition, the holidays, Hebrew classes too, if anyone wanted. Krzysztof and Alik attended that school.

The boys are grown up now, Krzysztof is halfway into his university studies, he has completed the third year. Alik has been a bit at odds with school. A very talented boy. He loves music, he’s set up a music studio for himself, writes songs, alas, school’s been less important for him, and it’s been like that for a couple of years now. And he’ll probably be continuing his education in evening courses now.

Another person who lives in Canada is Izia, the daughter of Aunt Dora and Uncle Srul. Hania has been in touch with her. After the war was over, Izia’s mother, Aunt Dora, returned to Poland from Jambul, it was 1945. She accidentally got right into the Kielce pogrom 41. Soon afterwards they left for Palestine. When Izia was getting married, I received an invitation to attend her wedding in Israel, and of course I didn’t get the passport, I couldn’t go. [Editor’s note: In the communist era in Poland, the passport was a privilege]. In 1969, Izia and her husband left Israel, settled in Montreal, then moved to Calgary. Izia teaches Jewish tradition and culture in Calgary.

I never talked to Aunt Dora about the pogrom. With Izia, on the other hand, I did last year, with the help of her daughter. She remembers that some man pulled her out [of the crowd during the pogrom], because she looked Polish. She started crying, ‘Mommy!’ so the man somehow also pulled her mother out, and hid them in the nearest gate. She remembers that, and doesn’t even want to think about coming to Poland.

Anti-Semitism after the war

In 1968, I quit my job because the whole anti-Semitic campaign had started and it wasn’t a nice place to be at the time. Besides, my husband believed I should quit, no one had been forced to quit, if there were any other Jews there, they stayed, but as long as I was there, it was awkward. Especially that my husband worked in an executive position, so that wasn’t very good. [Editor’s note: During the anti-Semitic campaign, ‘family liability’ was introduced, for instance, spouses of people of Jewish descent were being fired from their jobs]. I was trying to find a job for some time, but I saw strong reluctance against hiring Jews.

For three years I had no job, wasn’t even trying to find one. One thing that the mood was as it was, and the other that during that time my son Andrzej got asthma and for three years I was virtually a nurse and a teacher at the same time, trying to make sure he wouldn’t miss a year at school. In 1971, I got a job at the Vacuum Electronics Institute at Dluga Street. I had worked for 15 years at RAWAR, and my second job until retirement, another 15 years, was at that institute.

The year 1968 was a very hard experience for me. Above all, Uncle [Noach] left. Upon returning to Poland after the war, he worked at the Defense Ministry’s bookkeeping department until about 1955. Then he worked for a couple of years at Jewish cooperatives. He had two sons. In 1968, Marek was in his second year of studies, and Julek hadn’t yet completed high school. Uncle said there was still time for at least them to have a peaceful life. That he no longer wanted the shocks, things like the Kielce pogrom, the Jewish Doctors’ Plot 42, and all those things he had to go through.

His wife was Jewish. Basically, she was most Zionistic of us all. Uncle Noach had been a Zionist in his youth, but no longer at the time. But he said, well, he’d surely not create a new life for himself, to the contrary, he’d be changing things for worse as he was living on a retirement pension and he’d not transfer the pension to Israel – but at least he’d take the boys out. And in 1968 he emigrated with his sons and wife to Israel. For me, that was an incredible shock.

Many of my friends left, after all, many of the people I knew were Jewish. Virtually every day we went to the Gdanski Station [from which the trains carrying Jewish emigrants were leaving for Vienna, where they would decide which country they would ultimately emigrate to] to see them off. Uncle Noach left for Israel, said he was too old to go for any other country, but the younger ones were leaving for Canada, for the United States. They were receiving a passport saying that its bearer was not a citizen of Poland. From Vienna, they went to Italy, or Denmark, somewhere from where they’d go to their ultimate destination.

I wasn’t afraid when the hate campaign was going on, and I kept in touch with those who had left. I told myself that if they tried to harass me, I’d be prepared, but still it hurt. Fortunately, I myself didn’t have to make the decision to leave. Leaving simply wasn’t an option. In another situation, I’d probably have been contemplating the decision, I’d probably have left, if only because of my uncle. But I don’t regret it that I’m in Poland, that I haven’t left.

As far as my Jewish identity is concerned, I’ve never abandoned it. Perhaps I was more active in this area at some periods of my life and less in others. I’ve carried my Jewish identity from my childhood to this day. I’ve always had the sense, typical for all Dajbogs, that we don’t have to assimilate, that we can be, as partners, as a minority, but still a member of this nation. Before going into retirement, I didn’t really have the time to be particularly interested in the activity of Jewish organizations. In fact, Uncle Noach didn’t venture into that area either. We certainly always attended the annual ghetto uprising celebrations 43. During that time, I was interested in books about Jewish issues, if only I could get my hands on something...

Recent years

I’ve been to Israel. Once, in 1979, illegally. [Editor’s note: between 1967 and 1989 the Soviet bloc countries maintained no diplomatic relations with Israel]. I went simply through Vienna because I wanted to see my Uncle [Noach]. I knew he was ill, had a tumor, had been operated. And the second time I went with Andrzej in 1996, to attend the wedding of Marek’s daughter, Michal. I spent two months [in Israel] then, Andrzej spent two weeks. I was taking single-day and several-day excursions throughout the country; I had very many friends there, so I had places to sleep in Haifa and near Haifa, in Tel Aviv, in Jerusalem. I was partly driven about. And I spent those two months very actively. I liked the country very much. I’ve never tried to go again, for various reasons. Andrzej has very nice memories of the trip. He’d join English-language tourist groups and do a lot of sightseeing. At the wedding, Michal held the chuppah, which made him feel very proud.

Hania was in Israel illegally before me, she wasn’t even married yet. She decided to do it but we never dared to tell my husband about it. Firstly, because it hadn’t been agreed upon with him, and secondly, because he’d surely have been scared. He did know about my illegal trip and he accepted it, so I guess he’d have accepted it in this case too. I actually didn’t know, I only learned after she got back. I suspected something was going on, because she disappeared so suddenly, she was in London at the time, I guess. They arranged everything over the phone, she went there, and did a lot of sightseeing as well.

In 1975, I visited Roza Sudman in Proskurov. Her husband had died in 1956. Her parents were also dead. Since my return to Poland, my carers stopped writing me to avoid trouble with the authorities. In 1973, I was in Moscow and wrote them a letter, described my story and gave them my Warsaw address. About a month later I received a very warm letter from them, that I’ve kept to this day. Roza was inviting me to visit them, and I went there. I met her whole family, the students, the teachers, I was in fact received with all the honors, as a guest from the West.

In any case, there were still many people in Proskurov, but there was already a trend for Jews to be leaving, whoever could, he was leaving. Klava with her two sons and her husband are in Israel. Her sister Bronia is in the USA with her sons and her grandchildren and their families. I managed to meet them, because they visited me here in Poland.

In 1988, I retired and went for a year to Canada to nurse my grandchildren. On 4th July 1989, I stood in line before the consulate to cast my vote in those memorable elections. [Editor’s note: On that day, Poland’s first free parliamentary elections after the war took place]. I returned to Poland on 5th June, at the moment of those great changes that I welcomed with joy, because my problems with the passport were finally over, earlier I could neither go to visit Noach, nor was I at Izia’s wedding, nor did they let me go and visit Hania. I never received the passport at the first request. And now it’s in my drawer. I can also invite people to visit me here. Most of my relatives I saw for the first time. Even my grandchildren I knew initially only from photos, though happily I was able to meet them even before 1989.

In Poland, I feel most at ease among Jews, and among some Poles too. After I retired [in 1988], I immediately got involved in Jewish life. I’m a member of the TSKZ 44, the Children of the Holocaust 45, the Jewish Historical Institute Association 46. In any case, I try to be as active as possible, I read a lot, books and magazines; I collect Judaica.

Glossary

Életrajz

Fülöp Elza kis termetű, sovány hölgy. Arca tanúsítja a nem könnyű éveket, amiket megélt, első látásra kemény, mogorva lénynek tűnik. De amint beszélgetni kezd vele az ember, azonnal ennek az ellentéte mutatkozik meg: barátságos, vidám természetű, ritkán találni ma ennyi bizalmat az emberek iránt – és ilyen erős élni akarást. És ez levesz a lábadról, az emberek visszatérnek hozzá, ritka az olyan pillanat, hogy egyedül legyen. Lakása – ámbár szerény, de – mindig nyitva áll a vendégek előtt. A vendégek, jó barátok fogadása minden alkalommal egy egész szertartással kezdődik, mégpedig a kávé elkészítésével. Amint kész van, felszolgálja, és hogy az élvezet teljes legyen, a forró kávéba néhány kiskanálnyi fagylaltot is tehet az ember. Nem csoda, hogy a ház mindig tele van!

Az apai nagyszüleimet sajnos nem ismertem, a születésemkor már nem éltek. De tudom, hogy életüket Bánffyhunyadon élték le, és elég fiatalon haltak meg [Bánffyhunyad – nagyközség, Kalotaszeg központja volt Kolozs vm.-ben (szolgabírói székhely, járásbíróság, közjegyzőség), 1891-ben 3700, 1900-ban 4500, 1910-ben 5200 lakossal, jelentős marhavásárokkal. Iskolák: polgári fiúiskola, felső leányiskola. A trianoni békeszerződést követően Romániához került. Lakóinak száma 1920-ban 4900 fő volt. – A szerk.]. Apám, Fülöp Móric sokgyermekes családból származik: apámmal együtt hárman voltak fivérek és volt négy húga. Mind [Bánffy]Hunyadon születtek. A fiúk, apám testvérei Nagyváradon éltek. A legnagyobbiknak, Fülöp Izsáknak kóser hentesüzeme volt. Házasember volt, a feleségét Sárának hívták, négy gyermekük volt: Erzsi, Irén, Margit és Zoltán. Csak a fiú, Zoltán élte túl a második világháborút, aminek utána kivándorolt Izraelbe, ott él ma is, három gyermekével, mindnek családja van, már nagyszülők. Apám másik fivérének, Fülöp Nácinak (Nátán) vendéglője volt, már nem emlékszem a felesége nevére, tudom, hogy volt egy fia, aki már házasember volt, hivatalnok. A legnagyobbik nővér Fülöp Regina, két lánya volt, Lenke és Matild, és egy fia, Dezső. Lenke férjezett volt, a férje, Simon Móric meghalt a deportálások előtt, három gyermekük volt, Dudus, Öcsi és Babu. Apám egy másik húga Fülöp Eszter volt, a férje Jakab Márton, édesanyám első unokatestvére. Nekik nem volt gyermekük. A másik két húg özvegyasszony volt: Mari és a legkisebbik, Záli, aki kétszer ment férjhez, de mindkét férje meghalt. Ezek mindegyike elpusztult a holokausztban, csak egy szabadult meg, Zoltán, Izsák fia.

Apám, Fülöp Móric Bánffyhunyadon született, 1873-ban, Kolozs megyében. A szüleinek kielégítő anyagi helyzete volt, így megengedhették maguknak, hogy a gyermekeiket, különösen a fiúkat, taníttassák, nemcsak vallásos irányban, hanem általános műveltséget is adva. Apám, mint a fivérei is, egy rabbiképző intézetben tanult szentírástudományt, Csehszlovákiában, abban a városban, amit akkoriban Pozsonynak neveztek, ma Bratislava. Ez az intézmény egyetemi fokú volt, mint egy főiskola [lásd: jesivák Magyarországon; pozsonyi jesiva]. Tehát mondhatjuk, hogy apám egy felsőbb tanulmányokat végzett értelmiségi volt. A szentírási, vallási tanulmányok mellett itt világi tudományokat is oktattak. Addig élt [Bánffy]Hunyadon, amíg megnősült édesanyámmal. Akkor Egeresre költöztek [Egeres – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1400 román és magyar lakossal, gipsz- és műtrágyagyár (a századforduló körül 30 munkással), barnaszénbányák a századforduló körül 3-400 munkással). Trianon után Romániához került. Egyébként valószínűleg nem költöztek a házasságkötést követően rögtön Egeresre, az első három gyerek Kolozsváron, Nagybányán, ill. Mészkőn született. – A szerk.].

Az anyai nagyszüleim földbirtokosok voltak egy Magyarnádas nevű faluban, Kolozs megyében [Magyarnádas – kisközség volt  Kolozs vm.-ben, 1910-ben 700 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. De nagyapám, akit Mandel Ábrahámnak hívtak, Kozárvárról származott, Kolozs megyéből [Kozárvár – kisközség volt, akkor Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 1400, 1910-ben 1700 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Nagyapám is tanult ember volt, különösen szentírástudományt tanult, de általában is művelt ember volt. Nagyon tevékeny, modern ember volt, dacára annak, hogy [Magyar]Nádas kis falu volt, csak három zsidó család élt ott. Akkoriban igen sok zsidó koldus járt-kelt a világban, különösen Máramarosból, ahol a zsidók nagyon vallásosak voltak, és persze hogy eljutottak [Magyar]Nádasra is, minthogy ez a koldusmesterség ügyessé tesz, és mindenhová elmennek [lásd: snorrer]. Nagyapám nagyon vallásos volt, és említésre méltó, hogy hetekre magánál tartotta a koldusokat, etette, altatta, hogy megtarthassa a vallási szertartásokat, minthogy a zsidóknál szükség van tíz férfira egy vallásos szertartáshoz [lásd: minján]. És így legalább péntek este és szombaton legyen istentisztelet. A szertartásokat a házban tartották, minthogy olyan kevés zsidó élvén ott, nem volt templomuk. Nem engedhették meg maguknak, nem is lett volna, aki látogassa. És nagyapámnak volt háza, szobái, adott nekik szállást is, ételt, még pénzt is. Megengedhette magának. Volt a házban minden, ami a szertartásokhoz kellett. Voltak imádságos könyvei. A zsidóknál minden egyszerűbb, mint a keresztényeknél. A zsidóknál elég egy szoba, két gyertya vagy akár csak egy, és lehet imádkozni. Persze vannak bizonyos alkalmakhoz kötődő imádságok, mint a keresztényeknél is: reggeli ima, délutáni ima, esti ima, ünnepi alkalmakkor elmondandó imák, péntek esti ima, szombati ima. A zsidóknál, és különösen a vallásosabbaknál, akik betartják a szokásokat és az igazi vallási hagyományokat, inkább a férfiakat veszik számításba vallási szempontból. Nem helyettesítheti asszony, sem egy, sem száz a férfiakat a szertartásban. Emiatt szállásolta el nagyapám ezeket a koldusokat. Országszerte elterjedt a híre, az egyik koldus mondta a másiknak: „Eredj oda, kapsz mindent.”    

Nagyapám szorgalmas ember volt, csupa energia, okos. Nem tűrte el azt, amit illetlennek tartott. Szót kellett fogadnunk neki. Mindannyian, az unokái nagyon tiszteltük. Aztán megvoltak az elvei, és általában ezeket mi is átvettük tőle: a tisztességet, a becsületet és főleg az idősebbek iránti tiszteletet. Nagymamám, Mandel Sára Beszterce mellől származott, ha jól emlékszem, Lekencéről [Lekence (Szászlekence, Lechnitz) – nagyközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 2400 német, román, cigány és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Nagyapám a második férje volt. Az elsőről annyit tudok, hogy megfulladt, amikor valakit ki akart menteni, amikor a Nádas kiáradt, és elárasztotta a falut. Ezután ment hozzá nagymama nagyapámhoz. Tulajdonképpen a birtok az első férjtől maradt. Nagyanyám rendkívüli asszony volt, szelíd, okos. Minthogy szász vidékről származott, megtanult németül, nemcsak beszélni, hanem tudott olvasni és írni is, ami ritkaság volt akkoriban. Nagyapám beszélte az anyanyelvét, a jiddist, beszélt románul, magyarul, németül. Én inkább tőlük tanultam az idegen nyelveket. Nagymamám minden reggel egy órán át imádkozott egy nagy imádságos könyvből. Leült egy székre, és mondta az imádságokat, amiket állva kellett volna mondani. Mindent férfi módra végzett.

Édesanyámnak egyetlen nővére volt, Róza, aki sokkal nagyobb volt, mint anyám, lévén az első gyermek, anyám pedig az utolsó. A többi gyermek kis korban elhalt, édesanyám is csak ezt a nagynénémet ismerte. Tizenegyen születtek, és csak a legkisebbik meg a legnagyobbik maradt meg. Tulajdonképpen csak féltestvérek voltak, nagynéném apja nagymama első férje volt. Tizenkét-tizenhárom év volt a korkülönbség a testvérek között, édesanyám még kicsi volt, és a nővére már férjnél. A férjét Goldstein Ábrahámnak hívták, Körösfőn éltek, és négy fiuk volt: Dávid, Móric, Vilmos és Zsiga [Körösfő – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 1910-ben 1100 magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Dávid volt a legnagyobb, jegyző volt Körösfőn, szép nagy háza volt, és fiákere, két lóval. Egy Szamos menti lányt vett el, Malvint. Móricnak boltja volt Körösfőn, nem volt megnősülve. Vilmos elment Kubába, Zsiga meg valahova Dél-Amerikába, még a második világháború előtt, róluk többé nem hallottam. Az összes többit deportálták.

Édesanyám, Mandel Mária Karolina 1880-ban született [Magyar]Nádason. Úgy nevelték, ahogy akkoriban a szokás megkívánta: legyen tisztességes, tisztelettudó, ne legyen illetlen. Inkább a nagyapa jellemét örökölte, aki szigorú, határozottabb, függetlenebb ember volt. Tizenhat évesen már független volt, tudta, mit akar. Szépecske volt, gazdag lány, semmi sem hiányzott neki, sok kérője volt. Két tulajdonsága volt, amit a kérők elvártak a házasságban: gazdag volt és szép. De okos is volt, sok olyan tulajdonsága volt, amit persze hogy bármely férfi becsülne a feleségénél. Mindezt, amit anyámról tudok, inkább nagymamám mesélte el, mert anyámnak öt gyermeke lévén, nemigen volt ideje mesélni, elmondani az önéletrajzát, volt neki egyéb dolga. Egyetlen nap, mesélte nagymama, négy kérő jött, és ő az ötödiket választotta, apámat. A zsidóknál szabad, mint ahogy más nemzetiségeknél is, rokonok között is házasodni [lásd: házasságra vonatkozó szabályok a Tórában]. Anyám és apám másod-unokatestvérek voltak. Anyai nagyanyám és apai nagyapám első unokatestvérek voltak. Nagymamámat, házassága előtt, szintén Fülöpnek hívták. Persze hogy nagyapám nemigen támogatta ezt a házasságot, ámbár nem tilos. Nem akarta, hogy anyám egy unokatestvérhez menjen, ugyanakkor szerette volna, hogy a nagyobbik nővérem hozzámenjen Dávid unokatestvérünkhöz, Róza néni legnagyobbik fiához [Végül Goldstein Dávid mást vett feleségül. – A szerk.]. Végül is nem volt mit tenniük a nagyszüleimnek, persze hogy áldásukat adták erre a házasságra. Sose bánták meg, sem a nagyszüleim, sem anyám, mert – ahogy mondják – elnyűhetett volna egy vascipőt a sok járkálásban, akkor sem találhatott volna jobb férjet apámnál. Nagyon szépen éltek, jó megértésben, öt gyermekük volt – a legnagyobbikat Bellának hívták, aztán Ernő, aztán Irén, Margit, és az utolsó voltam én, Elza –, így aztán a házasság sikeres volt, ha eltekintünk a nehézségektől. Persze hogy ez mindkettejük érdeme.

Apám kereskedő lévén – Sebestyén Dávidnak, Mandel nagyapám testvérének dolgozott –, sokat utazott az országban, de végül Egeresen telepedett le. Egeres egy kis ipari központ volt, két gyára volt, egy gipszgyár, krétagyár (a gipszből krétát készítettek), aztán volt egy villanyerőműve, onnan látták el Kolozsvárt is árammal, meg volt az egeresi szénbánya. Nagy község, azt beszélik, hogy város lesz, a falusiak ott műveltek, civilizáltak, nem írástudatlanok.

Az egeresi hitközség elég nagy volt. Körülbelül harminc zsidó család élt ott – most egy sincs –, és a legtöbb családban gyermekek is voltak. Volt zsinagóga is, minden szükségessel ellátva. Volt sakter, volt elnök, titkár, a tanács tagjai. Minden reggel volt istentisztelet, minden este, szombaton, pénteken este. Tehát minden szokás és az ortodox vallás minden követelménye megvolt ebben a kis zsinagógában. Rabbik nemcsak városokban voltak. Mi Kolozsvárhoz tartoztunk, onnan jött a rabbi. Volt egy rabbi, Glasner Akibának hívták, aki körülbelül egyidős volt apámmal [A Magyar Zsidó Lexikonban a következők olvashatók Glasner Akibáról: „Kolozsvári főrabbi, … szül. Kolozsváron 1885. A pozsonyi rabbiiskola elvégzése után Csíkszeredán és Hannusfalván rabbi állást töltött be. 1921 óta Kolozsvár orthodox hitközségének főrabbija.” (Hivatalát egyébként apjától vette át, aki 44 évig volt előtte a kolozsvári ortodox hitközség főrabbija.) – A szerk.]. Nagyon szép ember volt, hasonlított a keresztény templomok szentképein látható Krisztushoz. Olyan fekete szakálla volt ennek a kolozsvári rabbinak, fekete bajusza, olyan szépen és tisztán öltözködött, hogy a keresztények tisztelték, mert Krisztushoz hasonlított. Olyannyira tisztelte apámat, hogy gyakran megtörtént, hogy behívta Kolozsvárra bizonyos szentírási tanulmányokért, és apámmal tárgyalta meg e tanítások magyarázatát. Ezek a tanult zsidók, akik ismerik a Talmudot – a legfőbb zsidó tudományt nevezik Talmudnak –, onnan magyarázzák a Tórát is – a tízparancsolatot – és mindezeket a tanításokat. Van egy fejezet, és ez különböző módon magyarázza a parancsolatokat. Apa olyan szülő volt, aki szinte ötvenéves korában tanulta meg a mészárosságot. Egy értelmiségi! A zsidók csak az állat első részét eszik meg. A hátsó részét nem szabad. Miért? Később apa megmagyarázta nekem, hogy vannak vénák és artériák, amelyek tulajdonképpen tartalmazzák a vért, és a zsidóknak ki kell venniük ezeket az ütőereket, nem szabad vért enniük. Hátulról nem lehet kivenni, több van, mint elöl. És akkor, hogy a hús kóser legyen, tiszta, rituális, ezeket a vénákat kiveszik, anélkül, hogy a húst megsértenék. Van egy módszerük, és ez igazi mesterség [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákovnak az angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Egyébként a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb.) – A szerk.]. Láthatja, apám képes volt megtanulni. Volt két magyar üzlettársa, akik eladták az állatok hátsó részét. Így volt mészárszékünk. Aztán volt egy kőbányánk Magyarnádason, ahol édesanyám született. A földbirtokból egy kőbánya maradt, ami jó volt építkezésekhez meg sírköveknek. Volt egy cégünk, ahogy ma mondják, egy alkalmazottal, aki megtanulta a mesterséget, köveket készített zsidóknak, románoknak, magyaroknak. Nagyon szorgalmas volt, Sósnak hívták, [bánffy]hunyadi magyar volt – a bánffyhunyadi magyarokat tatárnak nevezték –, azt mondják, hogy ők a hazánkba betörő tatároktól származtak, hogy olyan kemény emberek, a legtöbb. És apa véste a betűket, a héber feliratokat, szemüveg nélkül. Nem voltunk gazdagok, de apám keresett, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ne szenvedjünk hiányt.

A két szülőm közül anyámban volt több energia, jólelkű volt, de nem tűrt meg semmilyen hibát. Minden hibánkat megbüntette, természetesen, ahogy egy gyermeket kell büntetni, a tettekkel arányosan, pedagogikusan, hogy emlékezzünk ezekre a büntetésekre. Anyámnak az volt az elve: a gyermek, amíg kicsi, amíg még befolyásolható, addig sajátítson el bizonyos tulajdonságokat. Ahogy mondják, a gyermekszoba nagyon fontos. És anyám ragaszkodott ehhez. Tulajdonképpen mi is, mint bármilyen gyermek, eleget rosszalkodtunk, akarva-akaratlanul alkalmazkodtunk, nem volt kiút, mert ha nem, jött a büntetés. Én örökké hálával gondolok erre: másként nem élhettem volna túl mindazt, amit megéltem az életben. Például: mi heten ültünk az asztalhoz, a szolgálóval nyolcan, és persze hogy mint bármilyen gyermek, de még felnőtt is, válogatósak voltunk, nem ízlett ez, nem ízlett az. Nálunk ilyen nem volt. Ha elkezdtünk kényeskedni, anyám nem szidott, hanem elvette az ételt: „Rendben, nem eszel, majd megeszed este.” Este, ha nem ízlett: „…semmi baj, majd reggel.” Így aztán biztosan másnap reggel haltunk meg az éhségtől, és megettük; tehát megszoktuk, hogy amit az asztalra tesznek, azt meg kell enni. Egyetlen kivétel volt. Irén nénémnek egyetlen rossz szokása volt, nem evett marhahúst. És aztán édesanyám megkérdezte a családi orvost, mert volt családi orvosunk, és az orvos azt mondta, hogy ne büntesse, mert nem tudja megenni. És a borjú- vagy marhahúslevesből csak a velőt tudta megenni a velős csontból. Egy ideig kényszerítették, nem ment, és nem ő volt a hibás. Persze hogy mi, a többiek irigyeltük, hogy vele miért tesznek kivételt. És ő annyira jó volt, tulajdonképpen nagyon okos volt, mindegyikünknek adott egy darab velőt, hogy ne haragudjunk rá. És ennek a ténynek köszönhetően, amikor eljutottam ahhoz a bizonyos kötelező étrendhez, amikor napi száz gramm kenyeret kaptam, az ételről nem is szólva, én mindent megettem. Voltak sportolók, erős férfiak, akik az éhségtől meghaltak, mert nem tudták megenni ezt a kötelező étrendet. Én meg tudtam, és mondhatom, hogy ez mentett meg a haláltól. Ez a nevelés egészséges elvre épült, és mondhatom, hogy én egészséges ember voltam. Nem volt gyermekem, de neveltem gyerekeket, alkalmaztam ezt a módszert, és miután felnőttek, mindig hálásak voltak nekem.

Négyen voltunk lányok, persze hogy egymástól örököltük a ruhákat. Négy év volt a korkülönbség a lányok között. Én voltam a legkisebb, persze hogy én voltam az utolsó. És örökké imádkoztam a jóistenhez, hogy már nőjek én is meg, hogy már ne legyen jó a nővéreim ruhája, legyen nekem is új ruhám. Volt, de nem olyan mértékben, mint a legnagyobb nővéremnek, természetesen. Ráadásul a nővéreim nagyon pedánsak voltak, vigyáztak a ruháikra, és akkor kár volt pénzt kiadni új ruhára. Kellett takarékoskodni, ahol lehetett.

Később aztán volt valamelyes szabadságunk, édesanyám sose tiltotta, hogy szórakozni menjünk. És nem jöttek mindig velünk. De a bátyám, aki vagy tizenkét évvel volt nagyobb, mint én, mindig el kellett kísérjen [Ernő bátyja kereken 20 évvel volt idősebb nála: 1902-ben született. – A szerk.]. Édesanyám megbízott bennünk, és így is mondta: „Én megbízom bennetek…” De persze hogy előtte egy prédikációt tartott, hogy tudjuk, mi a dolgunk. Mindegyikünkkel ezt tette, különösen velem, a legkisebbikkel: „Megbízom benned, okos vagy, és mondom neked, hogy sose bízzál meg egy fiúban, mert a fiúk meglehetősen hazugok, amikor egy lányról van szó. Egy dolgot jól véss az eszedbe: vigyázz, hogy ne kerülj kellemetlen helyzetekbe, és akkor megőrzöd magadat.” Persze, más idők voltak, más volt a divat. Őszintén megvallhatom – bár nagyon bátor voltam, nagyon barátságos, legtöbb barátom fiú volt –, soha sem felejtettem el az anyám tanácsait, anyám nevelésének köszönhetően tudtam, hogy kell viselkednem a fiúkkal, hogy kell megőriznem a távolságot. Azt hiszem, hogy nagyon kevés anya dicsekedhetett jól nevelt, erkölcsös lánygyermekekkel, és ebből a szempontból csak dicsérően beszélhetek anyámról, az elveiről, és mondhatom, hogy az emléke ma is kísér.

Egységes, összeforrt család voltunk. Voltak nekünk is hibáink, minden, ami más gyerekeknél is megvan, néha veszekedtünk, néha összeverekedtünk, de megvolt ez az összetartás és szeretet. Bíráltuk egymást, verekedtünk, de amikor bármelyikünk veszélybe került, vadállatokká váltunk, ahogy mondják, és egymást védtük. Egy szóval: mintacsalád voltunk, és nemcsak a rokonok, hanem a szomszédok is tiszteltek, mondhatom, hogy az egész község, példát adtunk a neveltetésünkkel. Anyámnak köszönhetően megedződtem. Volt neki egy mondása: „Ha majd lesz rá módotok – merthogy a szülő szerencsét nem adhat –, hogy legyen cselédetek, ha jó módban fogtok élni, tudni kell, hogy irányítsátok a személyzetet. Ha nehezebben fogtok élni – ezt sem rendezhetem el –, akkor ne tűnjön nehéznek, hogy az élet gondjait, minden helyzetben, elbírjátok.” És ezért minden munkát elvégeztetett velünk, hiába volt szolgálónk, amellett nekünk is dolgoznunk kellett: „A szolgáló nem azt jelenti, hogy te ne dolgozz semmit, ő azért van, hogy segítsen, mert egyedül nem tudtam volna elrendezni egy ekkora családot, és ő is a család tagja.” Anyám mindig így kezelte a szolgálókat, mint családtagokat. Mondhatom, hogy a legtöbbjük addig volt nálunk, amíg férjhez ment. Volt egy szolgálónk, Nastasia, egy szomszédos faluból, éppen az anya falujából, [Magyar]Nádasról, aki tudott magyarul is – szolgált egy szomszéd faluban, ami tiszta magyar falu volt. Amikor férjhez ment, vagy hat éves voltam, vagy két napon át sírtunk mindketten, és könyörögtem neki, hogy ne menjen férjhez. Gyermek voltam, mit tudtam én? Amíg élt, szegény, úgy hívott, hogy „kislányom”, miután a szüleim meghaltak, és egyedül maradtam, járt hozzám, hozott ezt-azt, és sírtunk – ennyire ragaszkodó volt.

Utoljára a tehervagonok mellett láttam anyámat, akkor is tiszteletet éreztem iránta, és amíg csak élek, csak tisztelettel és szeretettel tudom említeni.

Egy élet nem lenne elég jellemezni külön-külön a testvéreimet. Csak néhány fontosabb vonás. Legnagyobb nővérem, Bella Kolozsváron született 1900-ban. Amolyan lélekember volt, jóságos, mindig készen arra, hogy a rászorulókon segítsen. Mi Bellucinak hívtuk, kényeztettük. Kolozsváron járt gimnáziumba, egy anyai nagynénénknél lakott. Sebestyén Dávidról, nagybátyámról, [anyai] nagyapám testvéréről azt mondták, hogy a leggazdagabb ember volt Kolozsváron. Nála lakott a nővérem, amíg Kolozsváron tanult. És minthogy ő volt a legnagyobb, én meg a legkisebb, mondhatom, hogy leginkább ő büntetett. Aztán elköltözött Désre, a férjének volt a háború előtt egy kalapgyára, és ő vezette a dési kirendeltséget, a férje meg a kolozsvárit. A holokauszt után ő volt az egyetlen, aki visszatért. Deportálták, igen nagy nehézségeken ment át, olyan maradt szegény, amilyen volt: vidám, ezt megtanulhattam tőle, de az egészsége tönkrement ott a lágerben. Mindenünket elvették a holokauszt idején, a lakásokat, házakat, ami nálunk volt, azzal maradtunk. Voltak bizonyos tárgyai egyes barátoknál, keresztényeknél, akik nagyon becsületesek voltak, és megőrizték a dolgait, így aztán mégis megvoltak a szükségesek. Én dolgoztam, volt fizetésem, amire lehetett számítani, és volt egy garzonlakásom. 1945-ben férjhez mentem, nem számít, mert rövid idő múlva el is váltam. A nővérem is újraházasodott, de neki sem volt szerencséje, másodszorra sem, ő is elvált. Így aztán együtt maradtunk. Nem engedtem dolgozni, így láttam jónak mindazok után, amiken átment. 1944 és 1963 között nagy nehézségeink voltak, mind gazdasági, mind egyéb szempontokból, de sohase bántuk, hogy segítettük egymást, és boldog lennék, ha visszatérnének azok az idők, de sajnos ez lehetetlen, így aztán nem volt mit tenni, bele kellett nyugodnom. Mintegy második anyám volt, talán még jobb is. Mindig mondta: „Te vagy az én gyermekem.” Nem hiszem, hogy egy igazi anya meghozta volna azokat az áldozatokat, amiket ő megtett értem. Például minden nap hozott ételt a kórházba. 1963-ban meghalt, szegény, gyógyíthatatlan betegségben.

Bátyám, Ernő Mészkőn született, 1902-ben [Mészkő – kisközség volt Torda-Aranyos vm.-ben, 1910-ben alig több, mint 800 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Szép fiú volt, Nagyváradon tanult, ott élt apám egyik testvére, nála lakott. Az iskola befejezése után hazatért, és hivatalnokként dolgozott. Volt egy orvos a bányánál, Schnabel Ede, a bátyám őt segítette az adminisztratív dolgokkal. Kolozsvári volt, de az Egeresi Szénbányákhoz helyezték. Jó barátságban volt a bátyámmal, nálunk is étkezett. Édesanyám híres háziasszony volt, nemcsak jó volt, hanem az egész vidéken híre volt, és azt mondta, hogyha édesanyám egyetért, nagyon szeretne nálunk étkezni, és anyám azt mondta, hogy ahol heten esznek, ott ehet a nyolcadik is. Olyan volt ő is, mint egy családtag. Ernő tehetséges volt, énekelt, kedvelték, szép fiú volt, bárhova ment, mind rá figyeltek, mit mondjak, egyetlen fiú volt közöttünk. Jó fiú volt, különösen engem támogatott, a kishúgát, aztán én szorgalmas is voltam, ahogy nagyobb lettem, tizennégy-tizenöt éves, én vasaltam az ingeit. Akkoriban nem voltak műszálas ingek, puplinból voltak, dezsalinból – valamiféle selyemkeverék –, nagyon kényesek voltak ezek az anyagok, és vasaltam, és minden ingért kaptam öt lejt. Sok pénz volt az! Aztán elvett egy dési özvegyasszonyt, akinek boltja volt. Nagyon rendes nő volt, nagyon szerette a bátyámat. A bátyám szorgalmas volt, intelligens, és az asszony azt akarta, hogy vegye át az üzletet. És olyan jól vezette, hogy megkétszereződött a bevétel. A deportálások idején Németországba vitték, dolgozni. Ugyanott volt egy sógora is, a felesége révén, a feleség húgának a férje, aki sokkal gyengébb volt, és ahogy vitték a csoportot máshova, munkára, nem tudott menni, és a bátyám ölbe vette, nem hagyta ott – ilyen volt a családunk, szerettünk segíteni másokon –, és mindkettejüket agyonlőtték. Nem kezelték a betegeket, ha nem tudtak menni, lelőtték őket. És minthogy a bátyám ölében volt, őt is lelőtték. Ezt tudtam meg a társaktól, akik hazatértek. Azért halt meg, mert egy másik embert meg akart menteni, mint egy hős, csak éppen ismeretlen hős. És nagyon sokan voltak ilyenek, akik megmentették az emberek életét. Nagybányán volt egy ezredes, Reviczkynek hívták, kis növésű volt, de nagy volt a lelke, emberszámba vette a munkaszolgálatosokat, nem is léptették elő. És akik hazatértek ezek közül a fiúk közül, Izraelbe repatriáltak, és elvitték ezt az ezredest is Izraelbe, megmentették, egész egyszerűen gazdaggá tették [lásd: Reviczky Imre].

Irén nővérem Nagybányán született, 1904-ben. Nagyon okos volt. Elvégezte a gimnáziumot is, mindannyian tanultunk, de ez a lány egész egyszerűen rendkívüli volt. Autodidakta volt, egyfolytában olvasott, csodálatra méltó általános műveltsége volt, olyan dolgokról beszélt, amiket egyetemet végzett emberek sem tudtak, és mindezt csak a könyvekből, no meg a tudásvágyából. Ha más környezetben élt volna, vagy más lehetőségek között, azt hiszem, hogy legalábbis kutató lett volna belőle. Különleges jelleme volt, hasonlított édesanyámra, határozott volt, tudta, mit tesz. Tiszteltem is őt, az ő véleménye számított a leginkább, minthogy okos volt, születésétől, nagyon értelmes. És szegénynek nem volt szerencséje az életben, neki sem, azzal házasodott össze, akivel nem kellett volna. És valóban bosszút állt a sors, mert nem tudtak együtt élni, egy nála sokkal alacsonyabb szintű ember volt, nem tudtak összecsiszolódni. Nem veszekedtek, ő nagyon értelmes volt, és azt mondta, „Figyelj ide, ember, nem tudunk szót érteni, nem gondolkodunk egyformán, miért gyötörjük egymást…” A férfi gazdag volt, volt neki mindene, csak éppen megfelelő intelligenciája nem volt. És elváltak. Irén aztán beköltözött Kolozsvárra, Margit nénénknél lakott, munkába állt, eltartotta magát.

Margit Egeresen született, 1908-ban. Nagyon szerető szívű volt, ő volt mindünk közül a leggyengébb, a legbetegesebb, és miután férjhez ment, lett egy kisfia, és az egész család körülötte forgott. Egy bolti alkalmazotthoz ment, ott, Egeresen, Szinetár Józsefhez. Nagyon szorgalmas, jóképű fiú volt, őt is Németországba vitték munkatáborba, de nem oda, ahova a bátyámat, és ott halt meg. Tőle kaptam egy szabvány-levelezőlapot: „Jól vagyok, a Waldsee-nál” – egy rejtjeles helynév [Föltehetően tehát Auschwitzba deportálták, nem Németországba. Lásd: Waldsee. – A szerk.]. Valószínűleg csak ennyit volt szabad nekik írni. Erős, fiatal fiú volt, egyidős volt a nagyobbik nővéremmel, ő 1899. december harmincegyedikén született, a nővérem meg 1900. január másodikán. Mindig nevettünk ezen, kétnapos korkülönbség, mégis egy évvel idősebb. Margit, miután szült, a legellenállóbbá vált. Rendkívül jó kezű volt, és varrni tanult, ott, a községben, egy nagyon jó varrónőnél. Olyan keze volt, hogy tanulás nélkül – a varrónő női szabó volt – tudott férfiinget varrni, férfinadrágot, alsóneműt, női ruhát, kabátot. És a legnagyobbik nővérem elvitte Désre, hogy tanuljon meg szabni a legjobb szabótól. Ott volt néhány hónapig, és megtanult szabni. Volt egy családi barátnőnk itt, Kolozsváron, aki luxusfehérnemű-varrónő volt, ő is tanította. Ő varrt és szabott mindent a családnak.

A kisfia, Tibor az öt testvér egyetlen gyermeke volt, elképzelheti, mennyire szerettük! Ő se tudta, kit szeressen jobban, a nagynénjeit, az anyját, az apját, a nagyszülőket. Mégis a leginkább édesapámat szerette, ezt ő mondta. A zsidóknál a fiúk tizenhárom évesen a hitközség tagjaivá válnak, Izraelben a lányok is megélik ezt az ünnepet [lásd: bár micvó; bát micvá]. Az a szokás, hogy ilyenkor a gyermek beszédet tart, elbúcsúzik a gyermekkortól. Megköszönte a szüleinek, hogy fölnevelték, és – most is sírva fakadok, annyira megható volt – amikor apámhoz ért, szegény gyereknek elakadt a hangja. „És te, nagyapám (mert tegezte apát, mi is tegeztük a szüleinket), te is, nagyapám, nem tudom, hogy búcsúzzam el tőled…” És a gyerek nem tudta folytatni, megölelte a nagyapját, és mindketten sírtak, és az egész közönség – minthogy anyám ebédet adott – sírva fakadt. Ilyen volt ez a gyerek. Nem kényeskedett, egész egyszerűen így, spontán fejezte ki az érzéseit. Jött, megpuszilt, megölelt: „Úgy szeretlek!” – de nem udvarolt egyikünknek sem. A fiú még Egeresen volt, ott járt elemi iskolába, a nagyszüleinél – mi már nem voltunk otthon. Volt ott minden, ami a falusi gazdáknak volt – tyúkok kutyák, libák, csirkék. Leült az udvar közepébe, és a csirkék és ludak és kacsák a vállára szálltak meg a fejére, a szomszédságban minden borjúnak meg tehénnek tudta a nevét, úgy járt velük, mint akármelyik paraszt. Szerették a parasztok. Ha ment az utcán, és látott egy idős embert, megfogta a kezét, átvezette a túlsó oldalra. Rendkívüli gyermek volt! Ahogy nagyobb lett, a szülei elvitték Kolozsvárra. Tizenöt éves volt, amikor deportálták, ugyanott volt egy osztálytársa is, szintén egeresi – ma is él Izraelben – és egy szomszéd, aki szintén Izraelben van most. Amikor jött a parancs, hogy öljék meg ezeket a gyerekeket, elvitték a krematóriumba, és ez a fiú, aki túlélte, elbújt egy kemencébe, így maradt életben, a többi meghalt.

Én, Fülöp Elza Egeres községben születtem, 1922-ben. Az iskolában örökké első voltam. Egeresen végeztem el az elemit. A gimnáziumot magántanulóként végeztem el, csak vizsgázni jártam be a bánffyhunyadi fiúgimnáziumba – akkoriban csak ez a gimnázium volt [Bánffy]Hunyadon. Négy év gimnáziumot végeztem, és aztán a líceumot Kolozsváron [A gimnázium felső négy osztályát nevezi Fülöp Elza líceumnak. – A szerk.].

Egy idő után, az 1920-as évek végén nagyapa úgy határozott, hogy eladja a földbirtokot, és beköltözik a mi községünkbe. Róza nagynéném máshol lakván, Körösfőn, mi meg Egeresen, arra a következtetésre jutott, hogy mégis, öreg korára jobb, ha közelebb lesz a gyermekeihez és az unokákhoz. Nem laktak ugyanabban a házban, külön voltak, de nagyon közel. Miután a nagyszülők Egeresre költöztek, minthogy egyedül voltak, és én voltam a legkisebb unoka, a szüleim úgy határoztak, hogy én többet legyek a nagyszüleimmel, és onnan járjak iskolába (otthon voltak még a nővéreim meg a bátyám). Én egyetértettem, pedig még gyermek voltam, mert erősen szerettem őket, különösen a nagymamámat. Tiszteltem és szerettem, és ma is azt mondhatom, hogy egész életemben, mindenféle kapcsolatom között, senkit úgy nem szerettem, mint nagymamámat. Művelt volt, bölcs, olyan emberi tulajdonságai voltak, amilyenekkel azóta sem találkoztam senkinél. Nekem például nem is volt nevem, sohase mondta ki. Ha szólított, vagy ha szólt hozzám, a nevem az volt, hogy „kicsi lelkem” vagy „lelkecském”. Zárójelben közbevetve, gondolom, hogy bárki az én helyemben ugyanezt érezte volna. Minden bölcsességemet, minden közmondást, a háztartási tudnivalókat, a főzés tudományát, mindent, amit csak tudok, a legnagyobb mértékben a nagymamámtól tanultam.

Megtanított engem is hagyományosan főzni. Akkoriban a zsidó családoknál, különösen a régieknél, sokkal több hagyományos ételt készítettek. A zsidóknál nem szabad disznóhúst használni [lásd: étkezési törvények], nem szabad keverni, a tejtermékeket elkülönítik a hústermékektől. Például nem szabad, hogy ugyanabban az edényben, ugyanabban a tányérban olyan ételeket egyél, amik tejföllel, túróval és hússal készülnek. Ha tettél túrót, már nem szabad húst tenned. A zsidó vallás általában igen nehéz. De a véleményem az, hogy ezek a hagyományos törvények meg ezek a táplálkozással kapcsolatos törvények a higiénére alapulnak. Akkoriban az emberek primitívek voltak. Különösen ott, ahonnan származnak a zsidók – a meleg éghajlaton –, ott szükséges volt valamiféle fanatizmus, meg kellett magyarázni, hogy tartsák tiszteletben ezeket az egészségügyi előírásokat. És akkor, úgy gondolom, ezek a tanult emberek, a bölcsek, a vallásból indultak ki, a hitből, hogy meg tudják magyarázni a zsidó lakosságnak a hit alakjában, hogy különösen a disznóhús nem tartható, hiszen nem volt jégszekrény. Én így magyarázom, különösen, hogy apánk mindent megmagyarázott. Például jönnek a húsvéti ünnepek, Pészah, amikor az egyiptomi szabadulást ünnepeljük, amikor két este a vacsora több órán át tart, és akkor megmagyarázzák, hogy miért eszünk tormát, miért eszünk bizonyos ételeket, e nép szenvedéseinek emlékére, hiszen amint látom, ez a nép a történelem folyamán csak szenvedett [A diaszpórában Pészah ünnepének első két estéjén tartják a széderesti szertartást. Izraelben hét napig tart a Pészah, a diaszpórában viszont nyolc napig. Az ősi Izraelben a hónapok kezdetét, az újhold megjelenését Jeruzsálemben figyelték. A hegyek csúcsain őrségek tanyáztak, amelyek azonnal továbbították a híreket a babilóniai és perzsiai hitközségnek, amelyek az újhold megjelenéséről még azon az éjjel értesültek. Az őrségek nappal füst-, éjszaka pedig tűzjeleket adtak tovább egyik hegyről a másikra. Ez a rómaiak alatt lehetetlenné vált, és a bizonytalanság elkerülése érdekében azóta bizonyos ünnepek egy nappal tovább tartanak a diaszpórában, mint Izraelben. – A szerk.]. Véleményem szerint, modern ember vagyok, de azért értem a vallást, azért választotta Isten ezt a népet, mert azt mondják, hogy a zsidók Isten választott népe, hogy többet szenvedjen bármelyik más népnél. Ez a nép annyi szenvedésen ment át, és annyi csodán, azt hiszem, hogy nincs még egy nép a világon, amelyik ennyit szenvedett volna. És mégis talpon maradt, mégse lehetett megsemmisíteni semmilyen terrorral, szenvedéssel. A történelem folyamán mennyit szenvedtek, hányan próbálták megtizedelni őket, megsemmisíteni, letörölni a föld színéről… Mégse sikerült, mégis talpon maradtak. Én azt hiszem, hogy ezért választották őket, hogy szenvedjenek. Többet nem lehetett. Látja, a föníciaiak, a tatárok, sok más nemzet, népség… Nyomuk sincs. Hol van Babilon, hol vannak azok a bibliai helyek? Sehol sincsenek. Mi nem is tudunk róluk, csak azt tudjuk, hol jártunk. Én jártam Izraelben is és Amerikában is, láttam és érdekelnek ezek a dolgok. De nem találtam sem a történelemben, sem a saját életemben még egy népet, amelyiket ennyit aláztak és gyötörtek. Több szenvedést ismernek, mint boldogságot. Én is eleget szenvedtem. Nem beszélek a többiről. Lehet, hogy én kevesebbet szenvedtem, mint a szüleim meg a többiek. Ezt csak úgy, személyesen mondtam magának, egy véleményt, hogy látom én, a saját szememmel.

Beszéltem a nagymamámról, és lehet, hogy ez ihletett arra, hogy amint már mondtam… A bölcsességet nem tudom, hogy örököltem-e, de mindenesetre maradt bennem ennek a bölcsességnek valamiféle nyoma. És tőle van ez, a lelkembe vésődött. Amikor nagymamámról beszélek, mindig föllelkesedem! Látom lelki szemeimmel, milyen szelíd volt, milyen türelmes… nem értem föl az asztalig a konyhában, fölálltam egy kisszékre, hogy érjek föl az asztalig, és már azt tanította, hogyan készül egy sütemény, hogy kell meggyúrni a kis kezemmel. Nagy türelme volt. Már ebből arra következtetek, hogy bölcsnek kellett lennie, ha egy hét-nyolc-kilenc éves gyermekkel türelmes volt, mindent elmagyarázzon neki! Olyasmiket, amiket tíz-tizenkét éveseknek mondanak. És én hét-nyolc évesen már tudtam ezeket a dolgokat. Mekkora türelme kellett hogy legyen, egy idős embernek! Minden nap történik valami, ami rá emlékeztet, közönséges, nem rendkívüli dolgok, de türelemmel végezte őket. Éreztem, hogy vigyáznak rám, de különösen a nagymamám. Nagyapám nem ért rá, férfi is volt, más dolgokkal volt elfoglalva, családi problémákkal, az ő férfiúi dolgaival. De nagymamám inkább ráért.

Mondjak el egy esetet, mint a szeretet bizonyítékát – nem akarok sokat mondani, mert ebből is rájöhet, mennyi szeretet volt benne. Nagymama minden héten levágott egy tyúkot vagy kacsát, valamit. De persze ezt a levágást nem maga végezte, hanem a sakter, csak annak volt szabad állatot levágni. A tyúk, amit ez a sakter levágott – aki kimondottan ezt tanulta, az volt a dolga egy közösségben, azokat az állatokat vágta le, amelyeket szabad volt megenni. Mert nem lehetett akármit megenni: vadat nem, a zsidók nem esznek meg bizonyos madarakat – csak a galambot szabad, nyulat még házi nyulat sem. Tehát tyúkot, csirkét, ludat, kacsát és galambot meg marha- és borjúhúst. Minden egyéb tilos. Nagymamám minden héten levágatott egy tyúkot ezzel a sakterrel. És honnan tudta, hogy kóser? A zsidó ételről azt mondják, hogy kóser, azaz tiszta, mindentől tiszta. Kivette a nyakból a nyelőcsövet, és ha látszik rajta bármilyen apró tisztátalanság, már nem volt szabad a szárnyast fölhasználni [A sakter, ill. kétséges esetben a rabbi vizsgálja meg a baromfi nyelőcsövét, ill. begyét. – A szerk.]. Már nem kóser. Édesanyám és nagymamám mindig a szomszédoknak adták egy másikért cserébe, vagy ha szegények voltak, ingyen. Emlékszem, hogy egy szomszédasszony, lelea Ana [Ana néni], így hívták, alig várta, hogy valami ne legyen kóser – és különösen, hogy egy kövér libát kapjon cserébe egy soványért, amit nem tömtek. Persze hogy ez előnyös volt. Ennyire szigorúak voltak a szokások tekintetében nagymamám és a szüleim. Aztán miután nagymama mindent elkészített, a tyúk máját elkészítette egy kis láboskában. Tett egy kis hagymát, kevéske borsot, amit kellett, megsütötte, és ez volt az ebédem, amikor hazajöttem az iskolából. Mert tudta, hogy nagyon szeretem a májat. És senki sem evett abból, csak én. Ez volt az én ételem, az én pénteki ebédem, semmi más: máj és friss kenyér (minden héten sütött kenyeret) – pénteken ebédre egyszerűbb ebéd jár, egyfogásos, általában kis előétellel, ebben nőttem fel. Néha szerencsés voltam, és nagyobb volt, mikor hogy. Mindig imádkoztam Istenhez, hogy minél nagyobb és minél jobb legyen a máj. Senkinek sem volt szabad enni belőle. Annyira szeretett engem. Se nagyapa, se ő nem evett belőle, csak én. Szegény nagyszüleim, nem tudnak pihenni a földben, annyit emlegetem őket. A zsidóknál azt mondják, hogy a szombat ünnepnap, nem szabad sírhoz menned, hagyd őket pihenni.

Mindkét nagyszülőm egészséges volt, megélték az aranylakodalmukat. Nagymamám kilencvenkét éves volt a halálakor, 1935-ben. Nagyapa egy héttel előtte halt meg. Egymás mellett vannak eltemetve, a zsidóknál tilos egy sírba temetni a halottakat. Egeresen nyugszanak. Nagymama a kezeim között halt meg. Így történt. De tudja meg: nem féltem. Akkor láttam először halottat. Tudatánál volt az utolsó pillanatig. Akkor, az utolsó másodpercben mondta: „Édes lelkecském, halok meg…” – és abban a pillanatban meg is halt. Akkor láttam először halottat életemben. És nem féltem. Lehet, hogy emiatt választottam ezt a foglalkozást, mert nyitott voltam a betegek irányában. És láttam, milyen boldog egy beteg, ha van körülötte valaki, aki szeretettel törődik vele. Ezt nem lehet szavakkal kifejezni, csak az érti, aki megtapasztalta.

És most másvalamiről. Apám nagy horgász volt, és minden zsidó a községből kapott péntek este halat. A bátyám már Nagyváradon volt, iskolában, és én, a legkisebbik, mentem apámmal horgászni, és én vittem el minden zsidó családhoz a halat péntek estére. Olyan boldog voltam, megvolt a jövedelmem! Persze hogy mindenki adott valamit: egy kis pénzt, egy süteményt, egy cukorkát, és így minden péntek este meggazdagodtam.

Kötelező volt a pénteki nagytakarítás. A leglustább háziasszonyok is, akarva-akaratlanul, takarítottak a sábesz miatt. A gyermekeket megfürdették, a szülők is megfürödve, tiszta ruhában, tiszta fehérneműben, az egész család… Pénteken, mielőtt az ünnep megkezdődne: mindenki megmosakodva, tisztán, bármilyen anyagi helyzetben is voltak, egyesek szegényebbek voltak, nem volt fürdőkádjuk, akkor mosdótálban. A lusta háziasszonyoknak is meg kellett ezt tenni, kötelező módon. Péntek este csak tisztán, váltott fehérneműben lehetett az asztalhoz ülni. Ez volt a törvény, erősebb, mint bármilyen törvényszéki végzés.

Péntek este, miután a nap lenyugszik, nálunk akkor van a legnagyobb ünnep. Az asszonyok gyertyát gyújtanak, a férfiak elmennek a zsinagógába. Amikor apánk elment a zsinagógába, mindnyájunkat megáldott. Édesanyámtól elbúcsúzott. A fejünkre tette a zsebkendőjét, és elmondott egy imádságot. Megcsókolt bennünket, és elment a zsinagógába. Rendkívüli hagyományok ezek, sose felejted el, ha már nem tartod is be. A péntek esti előétel hal, kocsonyaként elkészítve, zöldséggel, fűszerekkel. A hal után apa ivott egy kevés pálinkát – amikor nagyobbak lettünk, nekünk is szabad volt –, és elmondta a péntek esti imádságot. Aztán húsleves csirke- vagy tyúkhúsból, főtt hús valamiféle tarhonyával, farflinak mondták zsidóul, sült tésztából, utána vagy sütemény, vagy kompót, valami desszert. Apa és nagyapa megittak egy pohár bort vagy fröccsöt szódavízzel vagy ásványvízzel, mi meg azt, amit szabad volt, szódavizet magában vagy gyümölcssziruppal. Általában a vallásos zsidóknál ez volt a péntek esti szertartásos vacsora.

Péntek este, miután megkezdődött az ünnep, egy papírt sem volt szabad eltépni – igazi pihenőnap, a keresztényeknél azt mondják, hogy a vasárnap a pihenőnap, akkor pihen mindenki.

Egyébként reggel, amint fölkelsz, három lépésnél nem tehetsz többet anélkül, hogy kezet ne moss. Nem tehetsz semmit a szádba, mielőtt meg ne mosnád [lásd: mosdás]. Ezért mondtam, hogy a vallás a higiénére alapozódik. Most, hogy megtanultam ezt a foglalkozásomat, most már tudom, rájöttem. Nem vehetsz egy korty vizet a szádba, míg fogat, szájat nem mosol. Nem érintheted meg a kenyeret, míg kezet nem mosol. De ennek a mosdásnak megvolt a maga szertartásossága: vettél egy csészét, háromszor töltöttél mindkét kezedre, összesen hatszor, és utána megtörölköztél. A temetéskor is, miután a sírásók kijönnek a gödörből, a zsidó temetőben elő van készítve egy vödör víz és poharak vagy csészék, amivel megmossák a kezüket [Sőt: a temetőből távozó látogatónak is el kell végeznie egy minimális tisztulási szertartást, és le kell öblítenia a kezét. – A szerk.]. Azt gondolom, hogy e szertartásnak az volt a célja, hogy az emberek megtanulják a higiénét. És még sok más példát is adhatnék.

Mi nem eszünk vért, tilos [A vért nemcsak a különleges vágási eljárás (sehita) során távolítják el, hanem a főzést megelőző műveletek (áztatás, sózás, öblítés) során is. – A szerk.]. A hús félórát áll vízben, egy órát sóban. Azután három-négy lében megmossák. Minden húsdarabot kilencszer kell megmosni, amikor kiveszed a sóból [Nyilván helyenként és koronként változtak a kóserolás egyes mozzanatai. Máshol a következő volt: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Olyan szertartások ezek, amelyek szeget ütnek a fejedbe. Például ha valami odaég a kályhán, le kell mosnod. Különösen ha tej folyt ki, jól, nagyon jól le kell mosnod, csak azután tehetsz fel más ételt – és ez törvény, tehát vallás. Nem elgondolkodtató ez? Minden a higiénét szolgálja.

Szombaton van egy sajátos zsidó étel, sólet a neve, péntek este teszik be a kemencébe, az ünnep kezdete előtt – falun nem volt pékség, városon elvitték a pékségbe – egy hőálló edényben. Egy keverék: fehér vagy tarka bab, árpakása [Gersli – hántolt és párolt árpaszem. – A szerk.], liba- vagy marhahús, libazsírral. Ma már másképpen készül, olajjal, de akkoriban nem ismerték az olajat, csak bizonyos ételekhez használták, mint például a fánkhoz, különben libazsírral sütöttek-főztek. Édesanyám például negyven-ötven libát tömött, és mint a keresztényeknél, összegyűjtötte a libazsírt. A libák hátát és combját fölfüstölték, és jobb volt a legfinomabb szalonnánál [Ez volt a libaszalonna vagy inasz. – A szerk.]. Most már tudom a különbséget, mert most már én is bármit megeszem. Aztán készült valamilyen tésztaféle, amit egy kisebb dologba tettek, ami a liba nyelőcsövéből készült [Helyesebben: nem a nyelőcsőből készült, hanem a libanyak bőrébe töltötték. – A szerk.], egy vagy két tojással – a család nagyságától függően – kukoricalisztből, cukorból, borsból – egy olyan készítmény, valamiféle tészta, amit szintén a sóletes edénybe tettek. Ennek a tésztának kugli volt a neve. Van egy munkatársam, orvos, aki emlékszik még, hogy gyermekkorában egy zsidó családnál evett ilyet. Ezt beteszik a bab közé, és ezt az egész keveréket fölöntik vízzel, és úgy teszik be a fölhevített kemencébe. Légmentesen becsukják a kemence ajtaját, és másnap délben kiveszik. És attól függ, hogy hogy sikerül: néha a víz fölszívódik, néha levesesebb. Ezért mondják: „sikerül, mint a sólet”. Érdekes dolog ez, zsidó hagyomány. Sok keresztény is tudja a készítését, szeretik.

Egeres, ahogy mondták, streng kóser volt. A „streng” azt jelenti, hogy „szigorúan”, ahogy az elő van írva, zsidóul, németül így mondják, streng kóser. Nem volt szabad kilógni ebből a sorból. De máskülönben mehettünk bálba, táncolhattunk, tehettünk bármit, amit mások is tettek. Csak az étkezésre, az ivásra, az imádkozásra vonatkozó  szabályokat, ezeket a dolgokat kellett szó szerint betartani. Ez volt. Szombatonként nem volt szabad elszakítanod egy papírlapot, tüzet gyújtanod, abszolút semmit. Én, minthogy gyermek voltam, hát nemigen voltam szófogadó, nagyon fudri voltam, rosszabb voltam, mint egy fiú. Szerettem fára mászni, csak a fiúkkal éreztem jól magam, a parasztokkal, a falusi fiúkkal játszottam. Nem szerettem a lányokat, mert túl félősök voltak. Én olyan voltam, mint egy fiú. Minthogy a szüleim fiút vártak, én voltam a hatodik gyermek [Az interjúban csak négy testvérről számol be, lehet, hogy csak öten érték meg a nagyobb kort, és volt kiskorban elhunyt testvére. – A szerk.]. És csalódást okoztam nekik azzal, hogy lánynak születtem, csak éppen fiús viselkedéssel. Annyi lehetett az elégtételük, hogy rosszabb voltam, mint egy fiú. Micsoda huncutságokat követtem el! Volt egy nagy gyümölcsöskertünk – szerettem az éretlen almát és szilvát. De hát nem volt szabad letépnem. És hát szófogadó voltam, a vallást követtem. De mégis, annyira kívántam! És mit tettem?  Egy újítást, egy találmányt! Fölmásztam a fára, mert tudtam, hogy ez nem tilos, senki se tiltotta meg. Fölmásztam, mert bátor voltam – most is tornászom –, magamhoz húztam az almás ágakat, rugalmasok voltak, meghajoltak, a számhoz húztam, és megettem a fán a gyümölcsöt. Nem szakítottam le, megettem „közvetlenül”. Nem vétkeztem! Enni szabad volt szombaton is. De nem szakítottam le a gyümölcsöt. Ez volt az első újításom, ha jól emlékszem. A vallással is játszottam.

Szombat este, amikor elbúcsúztunk a sábesztől – rituális pillanat, a szombat este –, apának megvolt a maga pohara (mi, gyerekek vettünk neki az ezüstlakodalmukra egy ezüstpoharat, rávésve a monogramja meg egy szöveg, belül aranyozott volt), ezzel imádkozott minden péntek este meg szombat este. Szombat este különleges, fonott gyertya járt, havdala[-gyertya] volt a héber neve, amit a legkisebb gyermek tartott, vagy egy fiú, ha volt fiú a családban (a bátyám távol volt, így én tartottam). Apa tartotta a borospoharat a kezében, mind körben álltunk, és apa mondta az ünnepből való kilépés imádságát [lásd: hávdálá, szombat]. Volt imádságunk a kenyérre, a vízre, mindenre mondtunk egy imádságot [lásd: imádkozás]. Én mindet tudtam, megtanultam őket, a testvéreim is. És akkor mindenki a gyertyához jött, és elmondta ezt az imát, mint egy áldást: hogy most szabad végeznünk a tiltott dolgokat, kiléptünk az ünnepből, jelképesen. Nagyon érdekes jelkép. Nekem van keresztény vallási kultúrám is, szerettem megismerni más vallásokat is, nemcsak a miénket, de a miénket apa tanította meg. Sohase tettem semmit sem gépiesen. Héberül nem tudtam, nagyon nehéz nyelv volt, de apa fordított. Semmit sem tettünk, hogy meg ne magyarázta volna. Annyira intelligens volt, nem akarta, hogy úgy nőjünk fel, hogy gépiesen tegyünk bármit is, mint az állatok. Azt mondta: tudnotok kell, mit miért tesztek. Mi tudtuk, ezért emlékszem mindenre.

Apám nem volt egy fanatikus. Ilyenek vannak a zsidóknál is – ahogy a keresztényeknél is – a vallás terén, a böjtökkel, mindenfélével. Apám művelt ember volt, vallásos, aki tiszteletben tartotta az előírásokat. De különben beszélgethettél vele szépirodalomról, bármilyen tudományról. Sokat olvasott. Naponta járt az újság a házba. Újságok, folyóiratok. Volt például egy folyóirat, a „Tolnai Világlapja” [lásd: Tolnai Simon]. Magyar folyóirat, ami írt művészekről, kulturális életről. Azaz mi kulturális életet is éltünk, nem csak zsidó életet, nemzetközit, hogy így fejezzem ki magam. Megtanultunk énekelni is. Nem volt olyan dolog, ami lehetséges volt vidéken, falun, és mi meg ne tettük volna. Apa el tudta választani a társadalmi életét a vallási élettől. Volt általános műveltségünk. Ha mégy a világba, tudj viselkedni. Például meg kellett tanulnunk késsel-villával enni. Mindegyikünknek volt külön csészéje, tányérja, evőeszköze és így tovább. Nem volt szabad a másik csészéjéből innunk. Ez mit jelent? Általános műveltséget, nem? A parasztok odatesznek egy fazekat vagy egy csészét, és mindenki abból iszik. És ez nem jó, mert lehet, hogy öt gyermekből egynek tébécéje van, Isten ments, vagy valami más betegsége, amitől aztán mind megbetegszenek.

Így telt az életem, mint bármelyik fiatalnak, nehezen, szeretetben, szerelemmel, szerelem nélkül, gondokkal. 1939-ben eljegyeztem magam. Olyan szép fiú volt, persze hogy egy ilyen korú lány szerelmes lesz egy szép külsőbe. Nem volt még tapasztalatom a belső tulajdonságokra is figyelni, nemcsak a külsőre. Ő szép volt, én egy tapasztalatlan lány, nagyon szerelmes voltam. Aztán nagyon kiábrándított, és fölbontottam az eljegyzést. Megtanultam, hogy ne mondjak olyat, amit nem kell. Inkább hallgass, de ne hazudj. Otthon, miután megházasodtak a nővéreim meg a bátyám, egyedül maradtam az öt gyermekből. Egy ideig otthon ültem, aztán meguntam az otthon ülő lány életét, és azt mondtam, meg kell teremtenem a jövőmet. Anyám nem akarta, hogy kórházban dolgozzam. Félt, hogy erkölcstelenné válok. Az volt a mendemonda akkoriban, hogy minden nővér az orvosok babája, és ez adja számukra a védelmet, ha… És félt. De én híres voltam, az orvosok azt mondták rólam, hogy „ezzel a kicsivel nem megy”. Vad voltam, tudja, mert ebben a stílusban neveltek. Nem mintha nem értettem volna, és senkit el nem ítélek, de engem úgy neveltek, hogy egy lány ne engedjen egy férfinak, csak ha a férje. Ebben a szellemben neveltek. Most, civilizáltabban, úgy mondják, hogy „barát”. Mi akkor ezen a szón az eredeti jelentését értettük. Nekem annyi fiúbarátom volt, hogy fel se tudom sorolni. Annyian szerettek! Lehet, hogy egyesek nemcsak barátként, de én tudtam, hogy kell viselkednem, nem bántottam meg őket, mindegyikkel megőriztem a barátságot, nem mentem túl a határon. Lehet, hogy ha akkor, amikor még otthon voltam, találkozom  egy fiúval, lehet, hogy kisiklottam volna én is. De senkivel sem találkoztam, aki annyira csábított volna, pedig szerelmes voltam én is, mint bármelyik lány. De nem jutottam el eddig a fokig, visszatartott a neveltetésem. Annyira ragaszkodtam a szüleimhez, az ő korrektségükhöz, nem akartam bánatot okozni nekik. Különben tettem mindent, amit egy keresztény is tett, vagy egy modern ember – táncoltam a bálban, összeölelkezve mentem az utcán a fiúkkal. Fejezzem ki magam civilizáltabban. Például ragaszkodtam ahhoz a dogmához, hogy egy lánynak meg kell őriznie az érintetlenségét mindaddig, amíg meg nem házasodik.

1940-ben végleg eljöttem Kolozsvárra, édesanyám nem is tudta egy ideig, hogy munkába álltam. A nővéreim támogattak. A legnagyobbik azt mondta, hogy ad lakást, ételt. A Zsidó Kórház mellett – ahol dolgoztam – volt egy nővérképző iskola, jó családból való lányok számára, ahol két évig tanultam, utána különböző tanfolyamokra jártam, különböző iskolákba. Tanultam lélektant, intenzív kezelést, mindenfélét, különböző területeken dolgoztam, sebészeten, más osztályokon. Elvégeztem a főasszisztensi tanfolyamot, és eljutottam e legmagasabb fokra, főasszisztens lettem. Mert nálunk is ranglétra volt: ápolónő, nővér, asszisztens, főasszisztens. Minden fokozaton átmentem.

A kórház neve „Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Közkórház” volt, nagyapám testvére alapította, aki nagyon gazdag ember volt [„Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Közkórház”  – 1929-ben alapították. Alapítása részben Glasner Akiba főrabbi nevéhez is fűződik. Ő javasolta a dúsgazdag Sebestyén Dávidnak (1815–1930) és nejének aranylakodalmukon, hogy tegyenek adományt létrehozására. Sebestyén Dávid és neje telket és nagy összegű pénzadományt ajánlott fel. 1929-ben Devecseri Emil mérnök tervei szerint nőgyógyászati-sebészeti, 1931-ben belgyógyászati-gyermekgyógyászati részleget építettek. Az orvosok többsége még a magyar egyetemi klinikák tanszemélyzetéhez tartozott, s 1919 után magánrendelőkben, szanatóriumokban dolgozott. 1936-ban 2200 fekvőbeteget láttak el. – A szerk.]. Az orvosok mind zsidók voltak, de a segédszemélyzet – a szakács, a takarítónők – keresztények, az ápolónők között is néhányan. A zsidó orvosokat nem vették be az állami klinikákra, hozzánk jöttek. Ugyanúgy, a zsidó orvostanhallgatók is a Zsidó Kórházba jöttek gyakorlatra, nem fogadták be őket az állami kórházakba. A páciensek tekintetében nem volt megkülönböztetés, keresztényeket is elfogadtak. Az igazgató a nagybátyám unokájának a férje volt, azaz az igazgató felesége az unokatestvérem volt. De én nem árultam el ezt az igazgatónak, azt akartam, hogy a képességeim szerint értékeljenek, nem pedig a családi kapcsolataim alapján. Megvolt a büszkeségem. Később, évek múlva elárultam az igazgatónak, aki meglepődött, hogy nem éltem ezzel a családi kapcsolattal. És úgy dolgoztam, igyekeztem megfelelni a munkahely elvárásainak, tanultam, és ez sikerült. Az egyik legjobb alkalmazottként tartottak számon. És az vezetett erre a pályaválasztásra, hogy szerettem a betegeket. Az eredmények mindig látványosak voltak. Mert a betegek nagyon ragaszkodtak hozzám, tehát lelki kapcsolat jött létre közöttem és a betegek között, és legtöbb esetben pszichoterápiát végeztem. Így foglalkoztam ezzel a hivatással, ami nagyon közel állt hozzám, és nem kötelességből végeztem ezt, hanem jószántamból. Így a foglalkozásom élvezetté vált, nem teherré. Nem nyolc, hanem tizenkét órát dolgoztunk. Huszonnégy órából tizenkettőt, és hetente egy alkalommal volt egy szabad félnapunk. De számomra ez nem tűnt nehéznek, mert a kórház a második otthonom volt.

1940-től 1944-ig ott dolgoztam, de már kezdődött a faji üldöztetés, és 1944 elején már megjelentek bizonyos törvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], ahol minket, zsidókat, sarokba szorítottak, megvonták bizonyos szabadságainkat. Ezek a törvények kezdtek elválasztani bennünket az ország lakosságától, már nem magyar állampolgárok voltunk, hanem zsidók – mert ez Észak-Erdély elfoglalása idején volt [lásd: második bécsi döntés]. Arra köteleztek, hogy sárga csillagot viseljünk [lásd: sárga csillag Magyarországon], hogy megkülönböztessenek a többségi lakosságtól. Fehér köpenyt hordtunk, így jártunk az utcán is, egy nagy [vörös] kereszttel és egy sárga csillaggal, hogy megkülönböztessenek, hogy látható legyen, kik a zsidók. Az egész zsidó lakosságot sárga csillag viselésére kötelezték. Ez volt a kezdet, a nagy és kis bántásokon kívül. Bámultak minket, mint valami páriákat, akikre nincs szüksége az országnak. Nem is találok szavakat, hogy  kifejezzem magam, annyira magalázó volt, nemcsak zsidóként, emberként is lealacsonyító… nem tekintettek embernek. Nem mondhatom ezt a teljes lakosságról, mert akkor is voltak becsületes, korrekt emberek, akik fölháborodtak annak a rendszernek a magatartása miatt. És nagyon beszédes példákat adhatok. Otthon volt egy magyar szomszédunk, akit elég sovinisztának ismertek, és minthogy a szüleim szomszédja volt, eljött Egeresről, megkeresett a kórházban, és biztosított arról, hogy megőrizte a szüleimtől rábízott háztartási tárgyakat, és legyek nyugodt, hogy vigyázni fog rájuk. Akkoriban ez a tény bátorított, hogy vannak még emberek.

Általában a szülőfalumban a szüleimet nagyon becsülték. Amikor a vasgárdista mozgalom kezdődött [lásd: Vasgárda], természetesen ott is szerveztek, 1940 előtt, vasgárdista szervezetet. És maga a szervezet vezetője mondta, hogy minden zsidót kihajtanak a községből és megölnek, kivéve az apámat, aki mindig jó volt és becsületes. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert be akartam bizonyítani, kik is voltak a szüleim és az egész családom. És tudja, amikor így beszélek… amikor emlékezem… olyan fájdalmas ez. És mindaz, ami következett, persze hogy nem hasonlítható a vasgárdista mozgalomhoz, mert akkor még nem mertek ilyen veszélyesebb tettekhez folyamodni. Ezzel kezdődtek ennek az ártatlan népnek a szenvedései. Nem mondom, hogy nem voltak vétkesek a zsidók között is, minden népben találsz mindenféle embert, jót, rosszat, bűnöst és így tovább. De különösen a zsidó nép mindig fegyver volt az ellenfelek ellen. Mindig a zsidókkal volt a baj, ők voltak a legbűnösebbek. Emiatt szenvedett és fog szenvedni sok ártatlan ember, mert ezt így veszik, általánosítva. Nekem nem ez a véleményem. Találkoztam például egy német katonával, aki tudta, hogy zsidó vagyok, mert jöttek a kórház udvarára, amikor kezdődött a megszállás, amikor kezdtek érkezni a német csapatok. És ez a német katona éjjel eljött velem a nővérem lakásáig, hogy vigyázzon rám.

Májusban kezdődtek a deportálások a gettóba [lásd: Kolozsvár], ami a Kajántói úton volt, egy téglagyárban, oda deportálták a zsidókat, akiket aztán elvittek az országból. Természetesen miután megkezdődött az üldözés, miután összeszedték és deportálták a zsidókat, minden zsidó házat bezártak. A zsidó javakat, amiket össze tudtak gyűjteni, elvitték a zsinagógába – volt egy zsinagóga a kórház mellett –, sok olyan tárgyat gyűjtöttek oda, ami a zsidó családoktól származott. Zárójelben közbevetve, a felszabadulás után találtam egy kilim asztaltakarót, amit a nővérem hímzett. A felszabadulás után nem volt semmink, és mindenki, aki visszatért az otthonába, ami természetesen ki volt fosztva, a lehetőségek mértékében válogathatott a számára szükséges tárgyakat ezekből az összegyűjtött dolgokból. Akkor fedeztem föl ezt a takarót, amit Bella nővérem hímzett. Nem tudom elmondani, mennyire megrendültem, mit éreztem… erre nincsenek szavak…

Nagyon nehéz napok következtek. Súlyos betegeink voltak. Például az egyik első unokatestvérem, Fülöp Zoltán volt a neve, a deportálás előtt betegedett meg, be kellett utalnom a kórházba. Két gyermeke volt, a felesége meg terhes, a nyolcadik hónapban. Vérző gyomorfekélye volt, illetve átfúródása. Így szabadult meg. Voltak a kórházban betegek, akiket nem lehetett szállítani. És ezek mentettek meg bennünket. Miután beállt a fasiszta rendszer, minden hozzátartozónkat deportálták, mindannyian fölkészültünk, becsomagoltunk, hátizsákkal, a szükségesekkel, vártuk, mikor kerül ránk a sor. A terv az volt, hogy a kórház alkalmazottait kell utoljára elvinni, illetve a zsidó alkalmazottakat, minthogy keresztény alkalmazottak is voltak, de  a legtöbb zsidó volt. És néhányunkat áthelyeztek a volt járványkórházba, ott voltak a szállíthatatlan betegek. Fizetetlen munkára soroltak be, tehát kényszermunkára, napi százgrammos kenyéradaggal. De mégis sokkal könnyebb volt, mint azoknak, akiket marhavagonokban vittek el, ötven-hatvan személyt egy kocsiban, gyermekekkel, betegekkel, akiket még lehetett szállítani. Vártuk mi is a napot és az órát, amikor bennünket is elszállítanak.

A magyar korszakban a kórházunkat a MÁV vette át, és továbbra is ehhez a kórházhoz tartoztunk. A gondnok, ő sem él már, szegény, nagyon rendes ember volt, egyszerű, család nélküli ember, ha jól tudom. Minket már áthelyeztek, de még vagy hárman-négyen, adminisztratív személyzet, ott maradtak, hogy segítsék ezt az adminisztrátort, aki annyira emberi volt, hogy utasítást adott, hogy ezeket az embereket úgy kezeljék, mint a többi alkalmazottat. Mi, sajnos, a senkiéi voltunk. Ha jött egy ellenőrzés, a szakhatóság, senki se kérdezett semmit. Tehát elég nehéz élet volt, de azokhoz képest, akik többet szenvedtek, mégis valamennyire megkíméltek. 

Volt a magyar rendőrségen egy rendőrorvos, Konczwaldnak hívták [Konczwald Tibor Kolozsvár tiszti főorvosa volt a háború idején. Egy érintett visszaemlékező szerint karantént szándékozott elrendelni a gettóra, ami megakadályozta volna a kiürítését. Lásd: Gáll András: Volt egyszer egy XX. század (variációk prózában) http://mek.oszk.hu/03700/03779/03779.doc – A szerk.]. Ez egy rendkívüli ember volt. Mi, az egész áthelyezett személyzet ennek az orvosnak a parancsnoksága alatt voltunk. Közöttünk volt három orvos is, idősebb férfiak, a többi zsidó orvost elvitték munkaszolgálatra. Ez a rendőrségen alkalmazott orvos annyira emberséges volt, hogy ez ma is ritka lenne. Az csoda, ami velünk történt. Mi néhányan – vagy húsz személy –, akik maradtunk [a kórház személyzetéből], ennek az orvosnak köszönhetően maradtunk, aki nem hunyhatott szemet ezek fölött az embertelenségek fölött. Bár köteles volt szemmel tartani bennünket, és átadni a hatóságoknak, akik a zsidókat gettóba vitték, amikor ránk kerül a sor. Ez az orvos a magyar rendőrségről, akinek szigorúnak kellett volna lennie, és pokollá tennie minden napunkat, ez az ember megmentett. Küldött egy jelentést a Belügyminisztériumba, hogy szállíthatatlan betegek vannak, és a kórház jelenlegi személyzete, a keresztény, magyar személyzet nem elegendő, és a minisztérium rendelkezzen úgy, hogy tartsanak ott bennünket [a zsidó személyzetet], ebben a szigorú rendszerben, mint a munkaszolgálatban. Így maradtam életben a felszabadulásig. Persze hogy nem volt könnyű. Köteleztek a vörös kereszt mellett a sárga csillag viselésére, és köpenyben jártunk a városban.

A gettót a téglagyárban hozták létre, azokban a nyitott épületekben, ahova épp csak az eső nem esett be, de az idő minden változását el kellett viselni, mintha szabad levegőn lettél volna. Csak fedele volt, fala nem ennek a gettónak. De voltak önkéntesek, akik vittek be ételt, jólelkű keresztények. Mi, a kórházi alkalmazottak vittünk tejet a bent levő gyermekeknek. Amikor először láttam az apámat a gettóban, olyan sokkot éltem meg, aminek talán még ma is viselem a nyomait. Apám, aki hívő ember volt, nem vétkezett, jó ember volt, olyan, amilyennek egy igaz embernek lennie kellett. „Hol van az Isten?” – kérdeztem magamban. Abban a pillanatban megváltozott az egész hitem, az egész bizalmam. Hogyan lehetséges?  Megtörténhet ez, egy ilyen tragédia, egy ilyen emberrel, mint apa? És még sok más hívő ember volt ott: ilyen szenvedést megélni? Mint az állatok, épphogy eteted őket, hogy éhen ne haljanak? És hogy viselkedtek velük a hatósági emberek, le nem lehet írni! De voltak közöttük is olyanok, akik valamennyit könnyítettek az állapotokon, ha nem is sokat.

Egyszer beléptem a magyar rendőrség épületébe, és annyira meglepődtek a sárga csillagomtól, hogy ki se tettek a rendőrség épületéből. Azért mentem be, hogy engedélyt kérjek egy beteg számára, hogy odajöhessen, hogy ápolhassuk, és volt merszem bemenni a parancsnokhoz, hogy adja meg. Ezért. Egyszerűen tanácstalanok voltak, hogy be mertem menni. De semmi bajom sem lett. Ezt azzal magyarázom, hogy akkora meglepetés volt ez számukra, hogy látnak még ilyet, az egyik talán mondta is, „Ilyenek még vannak?!”.

Ha csak lehetett, nem közlekedtem, hogy ne tegyem ki magam a csúfolódásnak. De egyszer mentem az utcán, kellett, és elmentem egy hölgy mellett, aki egy tiszttel sétált, és a hölgy fölkiáltott, persze magyarul: „Még vannak ilyenek?!” Mintha valamilyen egzotikus állatról beszélt volna. A tiszt arca elvörösödött, megfogta a kezét, és azt mondta: „Hogy beszélhetsz így? Emberek ők is.” Igen, így jártam. El tudja képzelni, egy elegáns, szépen felöltözött nő! Általában azt tapasztaltam, bár magam is nő vagyok, hogy több gonoszságot találsz a nőknél. A nő, ha rossz, sokkal rosszabb egy férfinál. Nagyon sokat beszélhetnék a szenvedésről, de a legtöbbet a megaláztatás miatt szenvedtem. Egyszerűen nem tekintettek embernek. Ahogy egy állatot az igába fogsz, úgy tekintettek bennünket is. Ezek a megaláztatások egy életre benned maradnak.

Volt a zsidóknak egy fajtája, akik [első világ]háborús veteránok voltak, vagy valamilyen tudományos érdemeik voltak – nagyon nagy érdemei kellett hogy legyenek, ha nem deportálták, de akkor is elköltöztették faluról városra, valamit csak tettek velük is –, azt mondták rájuk, hogy „kivételezett zsidó” [lásd: Horthy mentesség; sárga csillag Magyarországon]. Nagyon kevesen voltak ezek, akiket mentesítettek az üldöztetéstől. Aztán voltak egy páran Svájcban, néhány zsidó vezető, akiket Svájc befogadott – Svájc semleges ország volt, oda nem léphettek be a fasiszták. Volt itt Kolozsváron egy újságíró, Kasztner Rezsőnek hívták, neki voltak kapcsolatai a Gestapóval, éppen a parancsnokságával, volt ott egy kollégája vagy barátja, nem tudom, akárki, akivel elintézte – persze hogy ez igen sok pénzbe került –, hogy néhány zsidó, azaz néhány zsidó család elmehessen Svájcba [Kolozsvárról 250 család menekült meg a deportálástól Kasztner révén. Lásd: Kasztner-vonat; Kasztner-csoport]. Ismertem személyesen, legkisebb volt négy fiútestvér közül, és volt egy nagynénje Egeresen. Így ismerhettem meg. Az „Új Kelet” című újságnál dolgozott. Ami Izraelben is létrejött, magyar nyelven. Megmentett néhány zsidót, de a többség haragudott rá. Hogy persze először a szüleit, illetve az anyját, aki özvegy volt, meg egy testvérét, a legnagyobb és a közbülső már Izraelben volt. De a nagynénjét és az egeresi unokatestvéreket már nem tudta megmenteni, mert már elvitték őket. A svájciak közül a legtöbb már nem jött haza, csak néhányan, a legtöbben elmentek vagy egy másik országba, vagy pedig Izraelbe. Mint a zsidók, akiket ez a fiú megmentett. Aztán végül ő is elment Izraelbe, és ott lelőtte egy zsidó az utcán, így halt meg… Haragudtak rá, pedig hát… nagyon furcsa ez az élet, attól függ, hogyan magyarázzuk. De ismerek olyan embereket is, akiket megmentettek, akik nem voltak gazdagok, szegények voltak. Voltak olyan emberek is, akiknek sok pénzük volt, de a megmentettek között voltak átlagemberek is. De nem menthette meg az egész zsidóságot, én így magyarázom, minthogy ismertem ezt a nagyon okos, nagyon intelligens fiút. Például 1940 előtt volt ez a parasztpárti vezető, nem Maniu, az, aki Maniu után jött a Nemzeti Parasztpártba, aki  kimondottan szeretett ezzel a Kasztnerrel beszélgetni, ő volt a kedvence, és hát a parasztpártiak sem voltak olyan nagy zsidóbarátok. Aztán volt még egy vasgárdista vezető is, aki szintén kedvelte ezt a fiút. És amiatt, hogy újságíró volt, bárhová be tudott jutni, és így került kapcsolatba ezzel a magyar vezetővel. Mindenki akarja menteni a bőrét, nem mindenki hős, nem vagyunk mindannyian hősök. Egyszerű, félős emberek vagyunk, tele hibával, nem lehet mindenki lángész, tudós, valakinek dolgoznia is kell. Mindenki képességei szerint.

Mindenesetre, huszonnégy óra alatt mindenkit elvesztettem, aki kedves volt, nem láttam őket a felszabadulásig. Nem tudtam, mi történik velük, élnek-e vagy meghaltak, nem tudtam semmit. Egyszer kaptam egy levelezőlapot a sógoromtól, aki szegény szintén elpusztult aztán, rejtjelesen írt, valószínűleg ennyit engedtek nekik, hogy „Drága Elza, a Waldsee-nál vagyunk (ami valamilyen rejtjeles név), jól vagyunk, remélem, te is”. Ennyi. Ennyit kaptam a felszabadulásig eltelt időben.

Úgy esett, hogy a nővéreim, Irén és Margit, ugyanabban a lágerben voltak, a legnagyobb nővérem máshol volt. Bella nagyon élelmes volt, és egyik kedvence volt a láger vezetőinek, mert nagyon szorgalmas, dolgos és eleven volt. A kegy az volt, hogy beengedték a konyhába, hogy ehessen a sűrűbb ételből, aminek valamennyire íze is volt. És mert jobban viselte magát, sokakat megmentett, de a húgait nem tudta. Én is megmentettem embereket, csak a családomat nem sikerült megmentenem. A sors iróniája. Izraelben annyira meglepődtem, hogy az utcán találkoztam emberekkel, utánam kiáltottak, szégyelltem magam a sok hálálkodás miatt. Azért lepődtem meg, mert az emberek általában hálátlanok, ilyen történetekben is volt részem. Irénről és Margitról egy magyarnádasi lány mesélt, aki visszatért, akit e két nővéremmel egy helyre deportáltak. Volt egy hajó, ami munkára vitt lányokat a balti államokba, Észtországba vagy Lettországba, nem tudom pontosan. Németországnak voltak valamiféle kapcsolatai, és aki akart önkéntesen odamenni a lágerből, elvitték. És a nővéreim, ahogy az a lány mesélte, azt gondolták, hogy hátha ott jobb lesz, és szegények fölszálltak, és ez a hajó, mint a Titanic… [elsüllyedt]. Volt még egy hajó, a Strúma, ami Romániából ment el, Izraelbe [akkor még: Palesztinába] akart eljutni, de nem tudom, mi történt, és a Fekete-tenger közepén maradtak, sehol sem rakhatta ki az utasokat, nem engedték be egyik kikötőbe se, egyik part se fogadta, és éhen haltak a hajón. Egy bukaresti unokatestvérem is ott halt meg. Magánszemélyek voltak, akik megfizették a hajót, a személyzet görög volt [lásd: zsidó menekülőket szállító hajók].

Időközben javában zajlott a háború, és Kolozsvárt megbombázták [1944. június 2-án]. Ahol a Mentőállomás van, az állomás közelében, ott volt a református templom. Oda is leesett egy bomba. Úgy tudom, hogy nem voltak halottak, csak az épület pusztult el. Újjáépítették. Újjáépült, majd államosították, és ott jött létre a Mentőállomás. A Horea úti hidat is bombázták, nem lehetett közlekedni a Szamos felett. Estek olyan bombák, amiket Sztálin-gyertyának neveztek magyarul. Mert világítottak. Nálunk is esett az udvarra, de semmi kárt sem okozott [Sztálin-gyertya – ejtőernyővel alábocsátott szerkezet, amely szinte nappali világosságot árasztva megvilágítja a bombázni kívánt célpontokat. – A szerk.].

Május harmadikán volt a felszabadulás napja [1944 októberében szabadították föl Kolozsvárt – A szerk.]. Lövöldözések mindenütt, Kolozsvárt nagy harcok közepette foglalták el. Mi nem láttuk, el voltunk szigetelve a világtól. Miután bejöttek az oroszok, visszavittek a kórházba. Szükség volt ránk, és elvittek, hogy legyünk együtt. Már kezdődtek a kis változások. Kezdődött a normális élet, mindenki számára, jött egy új korszak, az emberek örvendtek, hogy végre többé nincsenek halálveszélyben. Persze hogy a változás nagy volt, emberszámba vettek. Mindannyian ismét elfoglaltuk a munkahelyeinket, megkaptuk a korábbi fizetésünket, kezdtünk visszailleszkedni a társadalomba. Amíg megszoktuk, hogy mi is emberek vagyunk, eltelt egy idő.

Higgye el, hogy a felszabadulás után, nem túlzok – csúnya se voltam, szép se, megvoltak a kvalitásaim, a hibáim, a hiányosságaim –, de akkor ha legalább százan nem kérték meg a kezemet, egy sem. Tértek haza a munkatáborokból a férfiak, és különösen a fiatalok, valószínűleg szegények árvák is voltak, volt, aki az egész családját elvesztette, senkit sem talált. Én, a Zsidó Kórházban dolgozva, különösen, hogy ott volt az a nagy raktár a dolgokkal, amiket elosztottunk mindenkinek, adtam nekik ruhaneműt, mindent, ami e fiúk segítségére szolgálhatott. Végül hozzámentem a százegyedikhez, ahhoz, akihez nem kellett volna, hibáztam, azzal házasodtam össze, akivel nem kellett volna. De ezek olyan dolgok, amiket nem tudsz irányítani. Szerelmes lettem bele, és ő éppen ellentéte volt a vőlegényemnek, nem volt szép férfi, derék férfi volt, mert nem tetszettek a kis termetűek, mert én is kicsi vagyok. 1945-ben férjhez mentem. A férjemet Braun Andornak hívták, Kolozsváron született 1918-ban. A deportálások idején munkaszolgálatos volt, valahol az országban. Művelt, intelligens, jó fiú volt, ez látható volt, de azt tette, amit nem kellett volna, és akkor azt mondtam, elég, látom, hogy hiába próbálkozom. Mert tudod, hogy mondják a parasztok: akinek nincs szerencséje nappal, nincs szerencséje éjjel sem. Elváltam, aztán meg is halt a volt férjem. Azután többé nem próbálkoztam, azt mondtam, kész, elég, látom, hogy hiába próbálkozom, nem megy a dolog, nem vagyok vénkisasszony, nem ártok senkinek, és többé nem mentem férjhez, hanem egyedül küzdöttem az élet nehézségeivel, szinte. Voltak jó barátaim, voltak rokonaim – most már nincsenek rokonaim sem, aki még túlélő volt, elment vagy meghalt. És annyira megedzett az élet, hogy többé semmitől sem féltem, korrekt maradtam, általában senkinek sem tettem rosszat, hibáztam eleget, mint akármilyen ember, mert nem vagyunk természetfölöttiek, nem vagyok rendkívüli ember, senkinél sem tartom magam felsőbbrendűnek. De úgy tudtam átmenni az életemen, hogy mindig feleltem a tetteimért.

Jött az államosítás, akkor államosították a Zsidó Kórházat is, az lett az első számú rendelőintézet a Berthelot utcában. Akkoriban az egyetlen poliklinika volt, és volt még egy, a vasúté. Három évvel később kineveztek főasszisztensnek, mert időközben vizsgáztam. Az egészségügyi személyzet lehetett már asszisztens is, addig mindenki ápolónő volt. Akinek volt érettségije, abból lehetett asszisztens, egy fokkal magasabbra került. Nekem volt érettségim, de különbözeti vizsgát kellett tennem – az egészségügyi szakszervezet segítségével egy bizottság jött létre –, és így neveztek ki főasszisztensnek. A poliklinika nagy volt, igen nagy, az egyetlen a városban, nagyon nagy betegforgalom volt. Három emeleten voltak a szakrendelők, körülbelül harminc-harmincöt beosztottam volt. Egyáltalán nem volt könnyű, de igyekeztem helytállni. Tizenkét órát dolgoztam, vasárnap volt az egyetlen szabadnap. Szerettem a rendet, a tisztaságot, és megköveteltem ezt. A betegforgalom ötven-hatvan beteg volt nyolc óra alatt egy rendelőben. Rendelőnként két orvos dolgozott, az egyik délelőtt, a másik délután, úgy hat órát. Ha összeadjuk, kijön egyetlen rendelőben több, mint száz beteg. Láthatja, három emeletnyi rendelő, így aztán szegény takarítónőknek volt mit dolgozniuk. Mert kellett, miután a személyzet váltotta egymást, a szünetben, mindegyik rendelőben, és különösen a vécék tisztaságához ragaszkodtam, ott egyfolytában takarítani kellett. Aztán voltak a szakszervezeti választások, és javasolták, hogy a legyek a blokk szakszervezeti titkára – az első számú rendelőintézet, a második számú belgyógyászati kórház, az ortopédia klinika, a Stanca-kórház [II. sz. Nőgyógyászati Klinika] és a vállalati rendelők, amelyek a városnak abban a felében voltak, ezek képezték ezt a „blokkot”. Egy másik volt a járványkórház és az ideggyógyászati klinika. Nyílt szavazás volt, két takarítónő nem emelte föl a kezét. Nem szavaztak nemmel, csak nem szavaztak. A gyűlés vezetőjének kötelessége volt megkérdezni, mi a kifogásuk az elvtársnő ellen, aztán az egyik, a bátrabbik, azt mondta: „Hát úgy személyesen nincs semmi bajunk vele, mert nagyon jó, megosztja velünk a kenyerét is, amikor eszik, elenged, nincs okunk panaszra, csak éppen nem hagy békén a vécékkel.” Nagy nevetés tört ki a teremben, nem lehetett megállítani. Ez volt az én nagy hibám, hogy a vécéknek tisztáknak kellett lenniük. Kimondta, ami a begyében volt, utána meg rettegett, hogy bosszút állok. Mondom neki: „Ne félj, igazad van neked is, de nincs mit tennem: ha te elmennél valahova, és a vécét piszkosnak találnád, mit mondanál? Azt, hogy a háziasszony lusta, ugye? Na hát így van ez nálunk is, itt mi vagyunk a háziasszonyok.” Kedvesek voltak azután is, bocsánatot kértek, másfelől igazuk is volt. Természetesen én feleltem az igazgatók és vezetők előtt. Voltak összetűzéseim is egyik-másik osztályon, nem értettem mindig egyet azzal, amit a főnökök akartak, és különösen védtem az embereimet, ami nemigen tetszett nekik. Nem kapitális gondok, de elég, hogy néha ne tudjak aludni éjszaka.

1956-ban áthelyeztek a Clujanához – ott is csináltak kórházat és rendelőintézetet, aztán abból lett a negyedik számú belgyógyászati kórház, aztán 1964-ben visszajöttem a kettes blokkhoz, és a gyermekfogászaton dolgoztam, majd a fogászati klinikán, a sétatér mellett, a Kis-Szamos partján. Elegem lett a főnökségből. Asszisztensek vagy csak a fogászaton, vagy a klinikákon dolgozhattak, és én a fogászatot választottam. Azután 1976-ban nyugdíjaztattam magam, de azután is dolgoztam a fizetéses klinikán 1999-ig, amikor balesetet szenvedtem. Hazajövet általában olyan kollégákkal mentem át az úttesten, akik autóbusszal jártak – a buszmegálló a klinikával szemben van –, és miután fölszálltak a buszra, jöttem haza ezen az oldalon. Akkoriban a Horea úton laktam, itt csak négy éve lakom. És azon az estén, 1999. június huszadikán, nagy zápor volt, nem tudtam elindulni, akkora vihar volt, hogy nem tudtam kilépni az ajtón. Vártam, amíg elcsitul, este tíz körül volt, de égtek a lámpák, nappali világosság volt. És én megharagudtam, hogy miért nem vártak meg, előbb elindultak, én az előcsarnokban olvastam, és nem vettem észre, mikor állt föl a másik két kolléganő. Nem szóltak semmit, én meg annyira elmélyedtem az olvasásban, egy újságot olvastam, amikor hallottam egy zajt, akkor mentek ki. És akkor azt mondtam magamban: „Na, ha nem hívtatok, én megyek a becsületes úton.” És mentem, nagyon törvénytisztelőn, ahogy egy átkelőhelyen át kell menni, de jött egy kocsiban egy kisasszony a szüleivel és egy férfival Bánffyhunyadról, az állomás felől, olyan sebességgel, hogy nem láttam meg, és a kisasszony belém hajtott. Én is hibás vagyok, hogy nem néztem körül, de ki gondolt erre, amikor a zebrán megy, törvénytisztelő módon. Két helyen tört el akkor a lábam. Ott maradhattam volna végleg. Volt a kezemben egy jénai tál, abban vittem a kollégáknak és az orvosoknak néha valami ennivalót, az úttesthez csapódott, akkorát csattant, hogy elhallatszott szembe, a buszmegállóig. Akkor akart fölszállni egy kolléganő a trolira, hallotta a nagy zajt, és azt mondja: „Nem tudom, mi fordult meg a fejemben… vajon nem Elza?” Odaszaladt, ő vett fel az útról, én nem tudtam. És amikor fölemelt, iszonyú fájdalmat éreztem. De nem ájultam el, magamnál maradtam, és éreztem ezt az iszonyú fájdalmat. Megállt ez a kisasszony, huszonnyolc éves volt, fiatalasszony, válófélben volt, lehet, hogy szórakozott volt, elkezdett sírni, és én, a palimadár, még kezdtem vigasztalni, „Ne félj, nem bántalak…” Aztán sok gondom volt vele, nem viselkedett szépen, perre kellett mennünk. Három hónapig nem volt szabad letennem a lábam az ágyból. Három hónapig nem ettem rendes ételt, nem volt étvágyam, narancslével, citromlével táplálkoztam. És tudja meg, hogy sohase fáj, a fejem sem, pedig komoly repedésem volt, úgy kellett bevarrni. És azóta volt még egy balesetem az idén, itt, a jobb kezemmel, öt hétig voltam gipszben.

És most már öt éve nem dolgozom. De nagyon sajnálom, mert most is hiányzik a tevékenység, nagyon szeretem a foglalkozásomat. Háziasszonykodom, minden munkát elvégzek, de jobban elfáradok a konyhai munkában, mint annak idején tizenkét óra alatt a munkahelyemen, mert nem szeretem annyira, azt élvezettel végeztem. 

Gyermekeim nem voltak, nem akartam, nehezebb lett volna. És nem sajnálom, hogy nem voltak, mert túl sok gondot és bajt láttam a gyerekekkel, azt mondtam – mintsem hogy szenvedjek a gyermekekért is, inkább küzdök az élettel, ahogy tudok. Ellenben neveltem mások gyermekeit, két távolabbi unokaöcsémet, Vatra Dorneiből, zsidókat, így nem maradtam éppen gyermekek nélkül. Nálam laktak, amíg az orvostudományi egyetemen voltak itt. Ritka pár… Mindketten tizenhét évesek voltak, amikor bejutottak az egyetemre. Mindketten tízessel. A kisebbik bálványozta a bátyját, aki két és fél évvel volt nagyobb nála. Amit a bátyja csinált, csak az volt jó. Reál tagozatra járt, nagyon jó volt számtanból és fizikából. Nem is gondoltuk, hogy az orvosiról álmodozik. Csak orvosira akart menni. „A bátyám orvos, én is orvos akarok lenni.” Nagyon fiatalon árvák lettek, meghalt az apjuk – a kisebbik éppen akkor jutott be az egyetemre –, megéltek, szegények, néhány tragédiát. De olyan jó fiúk, ma is büszke vagyok, hogy volt valamiképpen nekem is részem, ők is elismerik. Sok mindent kellett megtanulniuk az életről. Nem az iskolára gondolok, ott mindig éltanulók voltak. A nagyobbik, Fleischer Arie értelmes volt, született intelligens, a kisebbik, Fleischer Adiel nagyon szorgalmas, így aztán mindkettőnek jó jegyei voltak, az egyiknek az erőfeszítései miatt, a másiknak születése okán – az apjuk is főkönyvelő volt, nagyon okos ember, az anyjuk meg Kolozsváron végzett egyetemet, angol szakon. De ami a neveltetésüket illeti, nem szép dolog dicsekedni, de a társadalmi meg kulturális nevelést inkább tőlem kapták meg, nem pedig az egyetemet végzett anyjuktól. Nem tudtak viselkedni, úgy viselkedtek, mint valami falusi gyerekek. Az anyjuknak, szegénynek, nem volt ideje foglalkozni velük, dolgoznia kellett, el kellett tartania őket. Nálunk három tányér került az asztalra, náluk egy tányérból ettek mindent, vagy mentek a fazékhoz, és abból ettek, nálunk ez elképzelhetetlen volt. Néha szigorú is voltam, szabályokat állítottam föl. Dornában, ahol éltek, nem volt fürdőszoba, nálam lefekvés előtt kötelező volt a fürdés, tiszta alsónemű, naponta zoknit váltani, este kimosták a zoknijukat, odatették száradni, ha nem volt más száraz zokni. A fehérneműnek nem volt szabad szennyesnek lennie, este meg kellett vetniük az ágyat, az enyémet is. Reggel én, mert siettek az egyetemre, este az urak. Sok mindenről beszélgettem velük, a tanulmányaikról is, minthogy brancsbeli voltam én is. Például én mutattam meg nekik, hogyan kell tartani a kézben a fecskendőt, tőlem tanultak meg bizonyos egészségi szabályokat, bizonyos diagnózisokat. Az asztalnál: addig nem volt evés, amíg meg nem terítettek, amíg nem tettek tányérokat és evőeszközt, levesestányért, lapos tányért, kistányért az előételnek, kanalat, kést, villát, a megfelelő sorrendben. Egyszer jön a kicsi. Nagyon  nehezen bírta az éhséget, ha éhes volt, nem lelte a helyét. A nagyobbik fegyelmezettebb volt, de ez, már az ajtóból: „Jaj, de éhes vagyok, jaj, de éhes vagyok!” „Na, terítsd meg az asztalt!” Akarva-akaratlanul, mert tudja, hogy nem kap enni, megterít, „Nincs kész, nincs megterítve”. „Már hogyne volna” – mondja, már ideges volt az éhségtől. „Hogyne, tettem poharakat is, tettem mindent!” „Nem igaz, valamit nem tettél. Nézd csak meg jól. Valamit nem tettél…” – ezen a téren nagyon szigorú voltam. „Na, nézd csak meg jól!” Megnézi, nézi… „Jaj, a fene enné meg, elfelejtettem a papírszalvétát.” Megannyi ilyen epizód, az ilyesmiket nem lehet elfelejteni.

A kicsi, Adiel elvett egy amerikai zsidó lányt, páncélcsehi származású, Kolozsvár közelében van ez a falu. Ez a lány egy ismerősömnek volt rokona, aki visszatért Kolozsvárra a nagyon beteg férjével. Én ápoltam a férfit a kórházban, Adiellel együtt, aki ott gyakorolt – hatodéves volt. Ez az asszony beszélt az amerikai unokahúgáról, összehozta őket, elkezdtek telefonálni egymásnak, aztán végül összeházasodtak. Az esküvő után kellett várniuk még egy évet, csak akkor mehetett el ő is Amerikába. Kiváló nőgyógyász lett belőle. Két emelete van ott Amerikában, ami az ő osztálya. A nehéz szülésekkel foglalkozik. Előadásokat is tart. Mexikóban is, mindenhová elhívják. Három lánya van, mind barnák. Az egyik befejezte az egyetemi tanulmányait, most jár a másodikra. A kicsi, amikor 1994-ben Amerikában voltam, hat éves volt. Tanított engem angolul beszélni. Az a kicsi.

Arie azután ment el Amerikába, miután az első felesége meghalt autóbalesetben. A testvére már ott volt. Ariénak két lánya van. Ő is orvos, újranősült egy nagyon rendes, finom német nővel. Bár azt mondják, hogy a németek kemények, hogy a német olyan, mint a magyar, szókimondó. Rossz is, verekedős is. De ez jóravaló, úgy is viselkedett velem! A másik, az Adielé feleannyira sem, a zsidó nő. Sokkal értékesebb, mint a másik, aki francia–angol tanár. Két lányuk van, mindkettő szőke. Két fiúnak öt lánya. Egyetlen fiuk sincs. Ezek szőkék, azok barnák.

Egyszer voltam Amerikában, 1994-ben, a fiúk vittek. Szerettem ott, de nem tátottam el a számat, nem kellett csontocskát a számba vennem. Azt mondják, hogyha valahova először mész, és az egy olyan… akkor tátott szájjal maradsz, kell egy csont a szádba, hogy ne maradjon tátva. Egy dolog tetszett – nagy házakat láttam Izraelben, láttam Németországban, láttam Bulgáriában, a Szovjetunióban. Sokat jártam külföldön, amikor volt alkalmam, hogy bővítsem az ismereteimet. Szerettem a változatosságot. És egy kicsit meg is tudtam értetni magam. Jó volt. De az, ami mély benyomást tett rám, ez a két torony volt [a World Trade Center], amit leromboltak. Megszámoltam, százöt emelet. Amikor a felvonóval mentem, valamennyi, talán nyolcvan emelet után, liftet kellett váltani. És megszámoltam a százöt emeletet. Képzelje el! Másodpercek alatt feljutottál. Csak láttad a számjegyeket, hogy változnak. Máig nem felejtettem el. Aztán feljutsz egy akkora teraszra, amekkora az épület, minden sarokban egy távcső. Utána már nem akartam menni, nem volt értelme zavarni őket. Jöttek ők néha. Mióta megjártam Amerikát, a nagyobbik volt a családjával, a lányokkal most két éve, 2002-ben.

Háromszor voltam Izraelben. Miután meghalt a nővérem, Bella, nagyon egyedül éreztem magam, és megpróbáltam. Kilenc hónapig dolgoztam egy kórházban, Haifában. Segített egy orvos, aki kolozsvári volt, de kivándorolt, és egy kórházban dolgozott ott. Ismerősöknél laktam, rokonoknál, hol az egyiknél, hol a másiknál, nem akartam túl sokáig zavarni senkit. Meg voltam elégedve, annyit kerestem egy hónapban, mint itt egy év alatt. De mindezzel együtt nem szerettem az emberek közötti kapcsolatokat, a rendszert. Az emberek nem voltak annyira közel egymáshoz, mint itt, Romániában. Ha odamennék, ott is egyedül lennék, nővéreim nincsenek, aki rokonom van még, Izraelben él, de nem annyira közeli, hogy zavarjam őket azzal, hogy náluk lakjam, mert mindegyiknek megvannak a családi gondjai, és magamról csak nekem kellene gondoskodnom. És akkor mi értelme lenne egy másik országba menni, és újrakezdeni mindent, miután egy egész életet végigdolgoztál egy olyan országban, ahol megvannak a jogaid, amik járnak neked, és tudod, hogy dolgoztál, és a saját erődből megélsz, mintsem hogy elmenjek, és ajtóról ajtóra menjek könyörögni. Mondjuk, hogy anyagilag jobbak a feltételek, mert e miatt mennek sokan oda dolgozni, de én olyan vagyok, hogy mindig annyit költök, amennyi van. Bár most sajnos a jövedelmem kisebb, de az ember lemond erről-arról, még segíthetsz magadon ezzel-azzal, és egyedül mégis könnyebb, mintha nagy családod lenne.

A fasiszta iga alóli felszabadulás utáni első években semmi okom nem volt, hogy kivándoroljak. Elsősorban is volt egy munkahelyem, amit szerettem, mellettem volt a nővérem, minden szükséges megvolt. És szerettem az országomat, most is szeretem. Teljes lelkemből szeretem ezt az országot, úgy, ahogy van, a gondjaival, a hiányaival, jó és rossz embereivel, olyanként szeretem őket, amilyenek, szeretek mindent, ami körülvesz. Ezt érzem, amikor kimegyek a házból, mert a kövek is ismernek, és én is őket. Hazafi vagyok, a szó igazi értelmében.

Az elsők között iratkoztam be a kommunista pártba, minthogy a kommunista párt szabályzatában van néhány alapvető dolog, amik befolyásoltak a szomorú tapasztalat után, hogy csak a miatt, mert zsidónak születtem, el kellett viselnem a fajüldözést. A párt statútumában azt írja: nincs megkülönböztetés, mind egyformák vagyunk, függetlenül a nemzetiségtől, mindünknek azonosak a jogaink – ezt a felszabadulás előtt sohase hallottam. A faji megkülönböztetés és üldözés miatt szenvedtem a holokauszt idején, elvesztettem az egész családomat. Egyenlő jogok, függetlenül a nemtől, életkortól, nemzetiségtől, mindenkit képességei szerint értékeljenek meg a társadalomnak nyújtott szolgálatáért, ennek a szabályzatnak voltak ezek a pontjai, ami számomra újdonság volt, és ami boldoggá tett. Szenvedtem a fajüldözés miatt, nem tudtam tanulni előbb, mert nem voltak anyagi lehetőségeim. A felszabadulás után fejlődhettem szakmailag, mindent elérhettem, amit kívántam az élettől, a szakmai és kulturális fejlődés szempontjából. Nem számított, hogy zsidó vagyok, végre lett helyem a társadalomban, ahol azt tehettem, amit a többiek is körülöttem. A fasiszta rendszer mindent elvett, ami drága volt számomra, ez a rendszer lehetőséget adott arra, hogy éljek. Ezek az elvek vezettek arra, hogy beiratkozzam a pártba. Nem voltak egyéb érdekeim, nem akartam karriert, nem akartam igazgató lenni, sem meggazdagodni. Sohase volt olyan becsvágyam, hogy gazdag legyek, hogy vagyonom legyen.

Volt nekem is bajom a vallás miatt, de mindig meg tudtam védeni magam, emberiesen, olyan válaszokkal, amelyek meg tudták győzni az ellenfelet vagy az antiszemitákat, hogy nincs igazuk. Nem ereszkedtem le a színvonalukra, hanem megőriztem emberi, nem csak zsidó méltóságomat. És sohase bántam meg. Nem asszimilálódtam olyan értelemben, hogy tagadjam a zsidó voltomat, sohase tagadtam meg az önazonosságomat, volt merszem megőrizni, és ezzel példát adtam, elvettem a fegyverüket. A népek tudatában mindig az volt, hogy a zsidó gyáva, azt teszel a zsidóval, amit akarsz, mert fél, és egyéb valótlan dolgok, ezek mind az antiszemitizmus fegyverei, a sovinizmus fegyverei. A nagy háborúkban a zsidók bebizonyították, ugyanannyira vitézek voltak, mint bármelyik másik nemzet. Bebizonyították, hogy nem félősök, és az a kisgyerek elment a katonai táborba, és vitt nekik kenyeret és vizet, úgy nevelték. A mi nemzedékünket úgy nevelték, hogy a zsidónak le kell mindig hajtania a fejét, bárkinek szabad kigúnyolni a zsidót, meg kell aláznod magad. Én magam azoknak vagyok egyike, akiknek mindig volt bátorságuk. Nagyon sokat szenvedtem a miatt a rendszer miatt, és nemcsak én, hanem azt hiszem, hogy mindenki ebből a népből. Igazságtalanságokat más népek ellen is elkövettek, de miellenünk különösen, mert én úgy mondtam, tréfából sokszor, de ez az igazság is, hogy a zsidó azért Isten választott népe, hogy mindenki megüthesse. Akárhányszor megbántottak emberi méltóságomban, megaláztak, megrövidítettek csak amiatt, hogy zsidó vagyok, és akkor ha valaki elítél, mert beiratkoztam a kommunista pártba, legyen boldog vele. Én párttagként semmi olyat nem tettem, amiért szégyellnem kellene magam. És a vallást tiszteltem – vallásos szellemben nevelkedtem, de nem vakbuzgónak és nem nacionalistának, hogy légy büszke arra, hogy zsidó vagy. Nem kell szégyellned magad, legyen hited, de ne gyűlöld, vagy sértsd meg a másikat amiatt, hogy keresztény. Engem így neveltek, de az élet nem adta meg ezt a dolgot, mert megaláztak, sárga csillagot viseltem, hogy megismerjenek, hogy a legalantasabb fajhoz tartozom. Mint iskolást, minden héten elvittek a keresztény templomba, de megtartottam a vallásomat [Az interjúalany valószínűleg az 1940–42 közötti időszakról beszél, amikor nővérképző iskolába járt. – A szerk.]. El tudom mondani a Miatyánkot, jobban, mint egy keresztény, magyarul, francia nyelven, román nyelven, megtanultam az osztálytársnőimtől. Egy dolog tisztelni a másiknak a vallását, és más dolog, hogy gyűlöld. Az ember ugyanaz az ember. És a kommunizmusban megvannak a szabályzatnak ezek a pontjai, akkor miért kellene szégyenkeznem? Mert kommunista karriert nem futottam be, nyugdíjaztatásomig ugyanazt a munkát végeztem, amivel kezdtem, azzal is végeztem, úgyhogy nem szégyenkezem. Mások eldobták a pártkönyvüket, eltépték, őrjöngtek, ezek nem jellemes emberek. Mert nem tudsz kitörölni az életedből bizonyos időszakokat, mert ismer a világ. De elmondtam az okát, senki sem kényszerített, nem a karrier miatt, hanem meggyőződésből iratkoztam be. Most is fennen kimondom, hogy nem a párt volt a hibás a miatt, ami történt, hanem a párt vezetői, a vezetők nem tartották tiszteletben, amit a párt törvénye ír. Ha ezeket az elveket követték volna, akkor minden nagyon jó lett volna.

Mindenekelőtt Hitler kezdte el az antiszemitizmust Németországban, de mellette voltak a teoretikusok, akik bevezették a fajgyűlöletet. Nem ő az egyedüli hibás, hanem a körülötte levők. Ceauşescu sem felelős mindenért. Ceauşescu nem juthatott el minden emberig Az emberek, akik körülötte voltak, miért nem állították meg? Én ezeket bűnösebbnek tekintem, az értelmiségieket, mint Ceauşescut, pedig diktátor volt, és sok hibát követett el. Ő egy egyszerű ember volt, nem volt általános műveltsége, volt tehetsége a beszédhez. De miért hallgattak rá, a körülötte levők miért teljesítettek mindent, amit mondott? Miért nem mondta egy tanácsadója, „Elvtárs, ez nem jó, amit teszel. Ha szereted a népedet, figyelj oda, foglalkoztasson a néped java, ne adj el mindent, amid van”. Miért hagyták, hogy elkövesse ezt az ostobaságot, és kiürítse az országot? Miért? Hogy ő legyőzze Amerikát? Hiszen ha lett volna egy kis józan esze, rájöhetett volna, hogy te, egy kis ország, nem győzhetsz le egy nagy országot, amilyen Amerika. Hogy megfizesd az adósságodat? A leggazdagabb országoknak is van adóssága.

A véleményem az, hogy mi most egy igen nehéz időszakban vagyunk, az ország. Nem vagyunk sem kommunisták, sem demokraták a szó igazi értelmében, átmenetben vagyunk, szerintem még nem lábaltunk ki az átmenetből.

Én nem tudom megmondani, hogy hol van igazi demokrácia. Ahhoz, hogy megértsd a demokráciát, meg kell élned. Igazi demokrácia nincs Amerikában sem, Angliában sem, a legfejlettebb országokban sem. Ott is követnek el hibákat, sajnos. Amerikában is úgy harcoltak az elnökségért, mint nálunk. Nem mondhatom, hogy nem akarnám, hogy legyen demokrácia, szeretném bizony, de nekünk, mindegyikünknek segítenünk kellene ezt a rendszert, hogy demokrácia legyen. Itt az a különbség, hogy a kommunizmusban nincs megengedve, hogy nagy vagyonod legyen, de a demokráciában azt mondják, hogyha tisztességes úton szerezted, miért ne lehessen? Mert neked jobb a fejed, és te képes voltál. De látja-e, hogy most is, a demokráciában is ellenőrzik a vagyonokat, hogyan szerezted, és ebben igazat adok nekik. Ugyanaz a véleményem. Mert sajnos nincs összhang a jövedelem és a kiadások között, és amíg odajutunk, hogy a mi emberi jövedelmünkből fedezni tudjuk… Mert lehet, hogy emiatt fajul el a tisztességtelen dolgok irányába, mert az emberek nem jutnak elég jövedelemhez tisztességes munkával, csak azok, akik spekulálnak, például. Nem mondom, a kommunizmusban is azt mondják, hogy mindenki képességei szerint. Nekem nem lehet akkora fizetésem, mint egy miniszternek, persze hogy nem, neki nagy felelőssége van. De ha te dolgoztál, volt eszed, hogy emberi módon, tisztességesen nyerj, neked ez jár. Én ebben az értelemben demokrata vagyok. Annak van igaza, aki gondol arra is, akinek kevesebb van, hogy azt is segítsék. Ne annyit adj neki, mint egy koldusnak, segítsd, hogy haladhasson, jusson el legalább a te szinted közelébe. És sajnos nem mindenki szeret dolgozni, egyesek szeretnének egyből meggazdagodni. És ez nem tisztességes, hagyd a másikat is, adj neki alkalmat, ha neked jut, legalább biztosíthassa a napi megélhetését. Így értem én a demokráciát, és mi még nem jutottunk el ide. Senki sem hibás ezért, még ne értünk oda, mert nem érhettünk, az idő túl rövid, az ifjúságot egyféleképpen nevelték, más országokban másféleképpen. Aztán azt is mondják, hogy szegénységet örököltünk. Mások is szegénységet örököltek, de tudták, hogy kell élniük, hogy emberi szintre jussanak, dolgoztak, és jobb lett. Így van ez az országgal is. Még nincs meg az a tapasztalatunk, ami a gazdagabb országoknak megvan. De Románia nem szegény, csak nem tudják, hogy kell hasznosítani az ország vagyonát. És sok minden tönkrement, amit nem kellett volna elrontani. Most a korrupcióra fogják a dolgokat, a  tolvajlásra, erre-arra, én voltam külföldön, és láttam ott is szegénységet, láttam korrupciót, láttam tolvajokat. Voltam Amerikában, voltam Németországban, voltam Bulgáriában, Magyarországon, a Szovjetunióban, nem mondhatom, hogy ezek tisztességesebbek, mint a mieink. Semmivel sem jobbak, ugyanazok a hibáik, mint nekünk, csak éppen nekik nagyobb a tapasztalatuk.

Ami a vallást illeti, mondtam magának, hogy miután láttam az apámat a gettóban, valami elszakadt bennem, és már nem vagyok annyira hívő, mint azelőtt. A gyermekkoromban, ifjúkoromban nagyon vallásos voltam, megtartottam minden ünnepet. Most is tisztelem a vallást, de már nem úgy, mint a gyermekkorban, mert az idők változnak, és az embernek alkalmazkodnia kell az adott feltételekhez. Először is itt, Romániában nem is lehet betartani a zsidó vallási előírásokat. Csak rituális ételeket lenne szabad enni. Izraelben megengedheted magadnak, ott megvannak a feltételei ennek. Itt nincs sakter, van egy zsidó étkezde, ott van valaki, aki jön Bukarestből, és ellenőrzi, hogy a hús kóser legyen, ahogy a vallás megköveteli, de nem engedheti meg magának mindenki, hogy eljárjon az étkezdébe. Inkább hagyománytiszteletből: megtartom a Pészahot, akkor az étkezdében eszem, aztán megtartom az őszi ünnepeket, a Hanukát és az Újévet [Ros Hásáná]. Jom Kipur napján alkonyattól másnapig, amikor feltűnnek a csillagok, nem esznek semmit, böjtöt tartanak, vizet sem szabad inni, mindenki mindenkivel kibékül, és egész nap imádkozik a zsinagógában, fehérbe öltözve – no persze mi már nem öltözünk így, csak azok, akik vezetik a szertartást, mi retiküllel megyünk, ami tilos [Legalábbis ha bőrből készült; e miatt tilos bőr cipőt viselnie Jom Kipurkor a vallásos embernek: a bőrcipő jelképe egy akaratlan bűnnek, az állatkínzásnak. – A szerk.]. Akkor mondják el a halottakért mondott imádságot, és adományt tesznek a zsinagóga javára a halottak emlékére. Megtartom a halottak évfordulóját is [lásd: jahrzeit]. Sajnos nemcsak a nővéreimét, mert mindenki meghalt a lágerben, és nem tudom, mikor, de van egy imádság, mindannyiukért, anyámért, apámért, a bátyámért, amit akkor mondok el. Amikor a nővérem halálának az évfordulója van, én is adományt teszek, süteményt és italt adok a zsinagógába jövőknek. Ezeket a hagyományokat én is betartom. 

Életrajz

Apai dédszüleim mind a négyen Szatmár megyében éltek, és ott is nyugszanak. Anyai nagyapám szülei Bihar megyeiek voltak, nagyanyám szülei pedig felvidékiek, Gömör és Kishont megyéből. A huszadik század tízes éveire mindegyik család Budapestre költözött.

A szatmári [lásd: Szatmárnémeti] izraelita hitközség születési anyakönyvének első bejegyzettje Izsák Iczik festő és Katz Eszter fia, az 1850. július 30-án született Mózes. Ő volt a nagyapám. Az elődök – apám idősebb testvéreinek ismerete szerint – Strasbourg környékéről, Franciaországból vagy talán Hollandiából jöttek, mégpedig nem is nagyon régen. Gyerekkoromban reménykedve gondoltam arra, hogy valahol Nyugat-Európában másod- vagy harmad-unokatestvéreim élhetnek.

Izsák Mózes mérnöksegéd lett, ez amolyan műszaki rajzolót jelentett, és egy mérnöki irodában dolgozott, de – az anyakönyvi bejegyzés foglalkozás rovata szerint – még mint tanuló kötött házasságot huszonkét éves korában a tizenhét éves Steiner Hanival. Az ő apja, Steiner József vendéglős volt, és valószínűleg jómódú. Bizonyosan sok gyereke volt, de én nagyanyám testvérei közül csak Hermina nénit ismertem, és valamennyire emlékszem Zseni nénire. A többiek már az én gyerekkoromban sem éltek, de apám sok, különböző foglalkozású unokatestvérével tartott szorosabb vagy lazább kapcsolatot. Meglehetősen kiterjedt, de nagyon összetartó család volt a mienk. Kissé elmosódott gyerekkori emlékeim vannak arról, amikor látogatóba mentünk; nem szerettem, hogy hangosan kellett köszönni és felelni a többnyire triviális kérdésekre. Viszont már gyerekként is érdekeltek a lakások, a berendezések, és határozottan észleltem a különbséget a jobb módú rokonok modern újlipótvárosi és a szűkösebben élők nyolcadik-kilencedik kerületi lakása között.

Izsák Mózesék Szatmáron [Szatmárnémetiben] földszintes, meglehetősen nagy, kertes házban laktak. Hani nagymamám tizenegy gyereket szült, a felnőttkort hatan érték meg. Apám volt a legfiatalabb. Ő öt éves volt, amikor az apja, ötvenkét évesen meghalt. A nagyanyám akkor a kisebb gyerekekkel, Szatmárból [Szatmárnémetiből] Pestre költözött. A Tisza Kálmán téren laktak, eléggé szerény körülmények között.

A legidősebb fiú, Ignác, azaz Náci bácsi, huszonnégy évvel volt idősebb apámnál. Papírüzlete és kölcsönkönyvtára volt az Aréna úton. A cégnév és a bélyegző „Székely-féle kölcsönkönyvtár” volt, az előző tulajdonos ugyanis Székely Tivadar volt, apám unokatestvérének, Steiner Herminnek a férje. Nekem nagyon imponált Hermin néni, mert a húszas években a francia Riviérán kis panziója volt, és sokat mesélt a modern francia életmódról, a könnyű franciás ételei meg kuriózumot jelentettek a mi hagyományos étrendünkben. Akkoriban eléggé elterjedt volt az ilyen kicsi magánkölcsönkönyvtár: néhány száz, legfeljebb ezer kötetről volt szó. Némi igazi szépirodalom, több bestseller, detektívregények – akkor még így hívták a krimit –, ifjúsági irodalom – olvasnivaló a környéken lakóknak, főleg nőknek. A kölcsönkönyvtár engem nem nagyon érdekelt – kisgyerekkoromtól sok saját könyvem volt –, a papírüzlet annál inkább. Imádtam a rengeteg árnyalatban létező színes ceruzákat, amilyen ügyetlen voltam, annyira szerettem rajzolni, a különböző méretű, fedelű, vonalazású füzetekbe mindenfélét lehetett írni. Kaptam rengeteg préselt képet is, az egyik oldalukon fényes, színes papírképecskéket sokfajta témájuk szerint ragasztottam albumokba. A harmincas években ez általános kedvtelés volt az elemista gyerekek körében. A legizgalmasabb azonban a tanév kezdete körüli időszak volt. Közvetlenül az üzlet mellett egy nagy polgári iskola volt. Az első mellékutcában, az Abonyiban volt a zsidó hitközség lánygimnáziuma, onnan pár lépésnyire a fiúgimnázium [lásd: Zsidó Gimnázium]. Másik irányban alig volt messzebb az Ajtósi Dürer sorban a Szent István Gimnázium. A diákok jó része Náci bácsi üzletében vette meg a tankönyveket, füzeteket, írószereket, rajzeszközöket. Az év negyvenkilenc hetében Náci bácsi egyedül volt az üzletben. A tanévkezdet körüli két-három héten négy-öt segítő volt: sógornők, barátnők. És én – már elemista koromtól az ötödik gimnáziumig. Különösen izgalmas volt, amikor az ismerős iskolatársaimat szolgálhattam ki.

Náci bácsi az unokahúgát, anyja, Steiner Hani József nevű fivérének a lányát, Ilust vette feleségül. Ő nem segített, nem ért rá. Banktisztviselő volt, egy kis magánbank cégvezetője. Okos asszony volt, magas, fess termetével megjelenésében is tekintélyt parancsoló, hát még az eszével és határozottságával. Élete végéig mater familiasként tisztelte a család, és minden fontos döntéshez kikérte a véleményét. A rokoni kapcsolat miatt nem vállaltak gyereket. Mégis, az ő lakásuk – három eléggé kicsi szoba, személyzeti fülke, mellékhelyiségek, a hetedik kerületi Alpár utcában, jellegtelen kis/középpolgári berendezéssel – szinte mindig tele volt a család gyerekeivel. Állandóan ott lakott a korán megözvegyült Marcsa, Ilus húga, tehát szintén apám unokatestvére. Egy ideig vele volt a két fia is. A fiatalabbik – Krausz/Krasznai László – az 1930-as évek végén „véletlenül” Palesztinába keveredett, mert Bulgáriában egy oda tartó teherhajón talált munkát. Belépett az angol hadseregbe, 1945-ben hazajött. Az idősebbik fiú – Krausz/Krasznai Dezső – részt vett a munkásmozgalomban, Dachauban szabadult fel. Még a háború alatt tőle kaptam az első József Attila-kötetet, tőle hallottam Major Tamás és Gobbi Hilda szavalóestjeiről. Szóval Marcsa néni vezette a háztartást, állandó háztartási alkalmazottjuk nemigen volt, inkább csak bejárónő, a háború előtt. Ilus néniék nem voltak kóserek, de a szombatot úgy-ahogy tartották. Péntek este Marcsa néni gyújtott gyertyát, és úgy emlékszem, szombaton zárva volt az üzlet.

Iskoláskorom előtt gyakran aludtam Ilus néniéknél, egy, két vagy több napra, mert – mint a népes családban az akkor egyetlen kisgyereket (Vera unokahúgom még pici volt) és talán mint az egyetlen Izsák vezetéknevű utódot – nagyon szerettek, és ragaszkodtak hozzám. Én is szerettem őket, de nekem kicsit idegen, komor és sivár volt a lakásuk. De azért szívesen voltam ott. A legérdekesebb az volt, hogy Marcsa nénivel mindig elmehettem a Garay piacra. Kaptam egy pici fonott füles kosarat, a felnőttekének szakasztott mását; abba vásárolhattam én is. Ma ebben a több mint hetven éves kis kosárban tartom a napi gyógyszereimet.

Dr. Izsák Ede nagybátyám, azaz Edus bácsi orvos volt, generációjában a család egyetlen diplomása. Gyomorspecialista belgyógyász volt, a lakásban volt magánrendelője, de egy ideig OTI-orvos is volt, és ingyenesen is kezelt rászorulókat [Országos Társadalombiztosító Intézet – az OTI 1929. január elsején kezdte meg működését, elődje az 1907. évi XIX. tc.-kel létrehozott Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár volt. Magyarországon egyébként 1891-ben tették kötelezővé a munkások betegség elleni biztosítását, és az említett 1907. évi tc.-kel terjesztették ki a betegbiztosítást a biztosítottak családtagjaira. – A szerk.]. Elkötelezett cionista volt, az 1920-as évektől a Magyar Cionista Szövetségben különböző vezető funkciókat töltött be [Az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikon szerint éveken át vezette a Keren Kajemet magyarországi szervezetét. – A szerk.]. A felesége, Beck Irén gazdag ortodox családból származott; az apja földbérlő volt valahol a Dél-Dunántúlon, és nagyon sok testvére volt. Ketten vagy hárman éltek közülük vidéken, amíg a családjukkal együtt Auschwitzban el nem pusztították őket. Izsák Edéék nem voltak ortodoxok, de a szombatot és persze a többi ünnepet szigorúan tartották, és kóser háztartást vezettek. Irén néni a cionista nőszervezetben [lásd: WIZO] volt valamilyen vezető. Gyerekük nem volt.

Edus bácsiéknál nem voltam olyan otthonos, mint Náci bácsiéknál, de sokkal érdekesebbnek találtam mindent. Amit Irén néniről tudtam: az elegáns, divatos öltözködés, a festett haj, a bridzspartik – az nem volt szimpatikus. De a lakásuk nagyon tetszett, a József körút legelején, a későbbi sajtóház helyén lévő épületben nagy, négyszobás saroklakás. A legnagyobb szobában – ez volt a rendelő is – három falon végig könyvek. Egy részük orvosi meg zsidó tárgyú, és nagyon sok filozófiai, művészeti, szépirodalmi. A nagybátyám többször magyarázott nekem vallásról és cionizmusról, de a nézeteit nem akarta rám erőltetni.

1944 nyarán mint cionista vezetők a Kasztner-vonattal Bergen-Belsenen át Svájcba kerültek. 1945 tavaszán hazajöttek, dr. Izsák Ede SZTK-orvosként dolgozott, és továbbra is volt magánrendelője [1950-ben a társadalombiztosítás a szakszervezetek irányítása alá került (36. sz. tvr.), és létrejött az SZTK, a Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja. – A szerk.]. Később emellett az izraeli követségen az alijázók orvosi vizsgálatát végezte. 1957-ben kivándoroltak Izraelbe.

A következő fivér volt Henrik, aki az első világháborúban orosz fogságba esett, és még a halálhíre se érkezett meg.

Apám idősebbik nővére az anyakönyv szerint Eszter volt, de mindenki Etelnek szólította. Öt fia volt és két lánya, mind sokkal idősebbek, mint én. A férje is, Weisz Mór, aki fiatalabb korábban egy italmérésben dolgozott, és a Liliom utcai lakásuk is öregnek, idegennek tűnt nekem. Etel nénire kedves, szelíd, egyszerű idős asszonyként emlékszem, feltehetően vallásos volt. 1944 nyarán halt meg, betegségben. Így legalább nem kellett megtudnia-megérnie négy fia halálát… Ernő, aki szabó és autóbusz-kalauz volt, 1942-ben munkaszolgálatosként a Don-kanyarban pusztult el. Márton és Andor – ők szállodai és szanatóriumi recepciókon dolgoztak, néhány évig Párizsban is – és Józsi, akinek papírüzlete volt, 1944-ben Fertőrákosnál, a halálmenetben végezte az életét [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba; de elképzelhető, hogy munkaszolgálatosként volt halálmenet tagja. – A szerk.]. Az ötödik fiú, Jenő még a háború előtt kiment Palesztinába. Egyik fúnak sem lett utóda. Etel néni két lánya férjhez ment, „háztartásbeli” maradt; Ella férje vendéglőben italmérő, Lilié vásározó kiskereskedő volt. Gettóban, illetve munkatáborban túlélték a vészkorszakot. Mindketten szültek egy-egy lányt, azok diplomások lettek, s nekik is lett egy-egy lányuk.

Izsák Flóra mindössze három évvel volt idősebb apámnál, így őket a közös gyerekkor is összekötötte. Az első férje, aki tisztviselő volt, fiatalon meghalt, s a kisfiukat, Bélát a második férje, Lőwi Mór adoptálta. Ebből a házasságból is lett egy fiú, Alfréd. Apai ágon ő volt a legkedvesebb unokatestvérem, bár hét évvel idősebb volt, gyerekkorunkban sokat voltunk együtt. Emlékszem Frédi bár micvójára, illetve hát csak arra, hogy finom uzsonna és nagy családi összejövetel volt náluk, tele volt az egész ház és a kert. A harmincas évek közepéig Rákosszentmihályon laktak, Lőwiéknek ott volt hentesüzletük. Bizonyára kóser volt; csak arra emlékszem, hogy nagy nyers húsokat tartottak, amiknek éreztem a szagát, mert a lakásuk közvetlenül az üzlet mellett volt. Aztán Móric beteg lett, eladták az üzletet, beköltöztek Pestre. Flóra néni a Korona tejcsarnok-hálózat [Rt.] egyik fióküzletét bérelte, először a nyolcadik (vagy a kilencedik?) kerületben, aztán sikerült jobb helyen, a hatodik kerületi Nagymező utcában. Ezt folytatta a felszabadulás után is, akkor már özvegyen, a férje a háború alatt, betegségben halt meg. Amolyan „mérsékelten” voltak vallásosak; a nagy ünnepeket tartották, a háború előtt kóser háztartást vezettek, Flóra néni péntek este gyertyát gyújtott, de szombaton alighanem ki kellett nyitnia a tejcsarnokot. A két fiú már egészen fiatal korától tudatosan nem volt vallásos, zsidóságuknak sem volt vállalt jelentősége számukra, a háború alatt a baloldali munkásmozgalommal volt kapcsolatuk. A munkaszolgálatot szerencsésen átvészelték, együtt szöktek meg és bujkáltak. Béla még a háború alatt textiltechnikusnak tanult, Frédi pedig a négy gimnázium után a burkolószakmát tanulta ki. A háború után mind ketten Lukácsra magyarosították a nevüket, Frédi még a keresztnevét is megváltoztatta, a „demokratikusabb” Andrásra. Ő 1945-ben segített nekem eligazodni a társadalmi környezet értékrendjei között. Később Béla egy nagy textilvállalat igazgatója lett, Frédi pedig az egyetem elvégzése után újságíró, szerkesztő. Neki két lánya és két unokája van (Béla egyetlen fia az 1970-es évek közepén, a diplomája megszerzése és az esküvője után öngyilkos lett. Az egyik közvetlen kiváltó ok valószínűleg az volt, hogy egy KISZ-táborban egy gúnyos megjegyzésből tudta meg, hogy zsidó…)

Ötéves korában félárván maradt apám számára az apai nevelést és anyagi gondoskodást idősebb bátyjai nyújtották. Ők tartották el természetesen az édesanyjukat is. Én nem emlékszem Izsák-nagymamámra, egy éves voltam, amikor meghalt. De azt tudom a család tagjaitól, és a megmaradt kevés fotón és egy „családi” olajfestményen is látható, hogy kedves, szelíd teremtés volt. Nem hiszem, hogy parókát viselt volna, de nagyon ragaszkodott a főbb vallási szabályokhoz. Évekig az akkor még nőtlen apám szolgálati lakásában lakott, de mikor gondozásra szorult – valamilyen keringési betegsége volt –, Flóra lányához költözött. Élete utolsó néhány napjára, 1930 márciusában visszahozták hozzánk, azaz apám lakásába, mert az volt az utolsó kívánsága, hogy ott halhasson meg. Három napig ott voltak mellette a gyermekei, testvérei.

Visszatérve apám gyerekkorához… Alig tudok róla valamit, ő túl racionális volt ahhoz, hogy meséljen róla, hiába faggattam. Két információ: szeretett futballozni, és édességhez többnyire úgy jutott, hogy már Pesten, a lakásukhoz közeli Hauer cukrászdában zárás előtt fillérekért adták a sütemények törmelékét. A négy elemi után a Tavaszmező utcai gimnáziumba íratták. A negyedik osztályban baj történt: valamilyen (vélt) igazságtalanság miatt gorombán visszafeleselt a földrajztanárnak, és ezért eltanácsolták a gimnáziumból. Sem a pontos okot, sem a bizonyosságot nem tudtam kiszedni se belőle, se a testvéreiből. Ahhoz képest, hogy apámat túlságosan is tekintélytisztelőnek, néha már szinte szervilisnek ismertem, különösen tetszett nekem a történet.

A bátyjai ezek után úgy döntöttek, hogy komoly, hasznos szakmát kell tanulnia, mégpedig olyan helyen, ahol nemcsak oktatnak, hanem nevelnek is, erkölcsi tartást is követelnek. Ez a hely volt a MIKÉFE.

A Magyar Izraelita Kézműves és Földművelési Egyesület 1842-ben jött létre, a Pesti Izraelita Hitközség kezdeményezésére, azzal a – kezdetektől folyamatosan teljesülő – céllal, hogy segítse a zsidó fiatalokat az előlük addig elzárt ipari és mezőgazdasági szakmák elsajátításában. Több évi tervezés és előkészítés után 1908-ban hozták létre a MIKÉFE kertészképző telepét. A növendékek jól felszerelt internátusépületben laktak. A gyakorlati ismereteket a kertészeti termelésben szerezték meg. A szaktárgyakból és a közismereti tárgyakból elméleti tanítást is kaptak, és valláserkölcsi oktatásban is részesültek 1910-ben indult az első évfolyam tizenhárom hallgatóval, 1911-ben tizenkét kertésznövendéket vettek fel. Az egyikük volt az apám. Kétszer megszökött, Ede bátyja visszavitte. 1914-ben jeles eredménnyel letette a kertészsegéd-képesítő vizsgát. 1915-ben a kassai gazdasági akadémia kertészetében volt segéd, aztán bevonult katonának. A leszerelése után, 1919 áprilisában, visszament a MIKÉFE-re, kertészsegédnek. 1921-ben (éppen tíz évvel a szökései után) kinevezték főkertésznek.

Anyai nagyapám a Bihar megyei Alpár községben született [Nagyközség volt, 1891-ben 600 főnyi lakossal. – A szerk.], de fiatal korában Nagyváradon élt. Az édesanyja, Wallerstein Fanni a második felesége volt a dédapámnak, Turteltaub Gergelynek, akinek az első házasságából már volt két nagyobb, felnőtt lánya. Hamarosan meghalt, így a nagyapámnak nem lett édestestvére. Egyetlen rokoncsaládról tudok, Szenesékről. Anyám úgy beszélt róluk: Szenes bácsi és Margit néni, ebből következően az asszony lehetett a rokon, talán Wallerstein Fanni unokahúga. Volt egy Laci nevű fiuk és egy Bözsi nevű lányuk. Ő tanítónő volt, anyám és a húga lány korában sokszor találkozott vele, néha együtt voltak társaságban. Úgy emlékszem, hogy 1945 után is járt nálunk. Aztán valószínűleg külföldre ment, különben biztosan maradt volna valami kapcsolat.

A nagyapámat eredetileg Turteltaub Dávidnak hívták, és cipőkereskedőnek tanult Nagyváradon. Még fiatalemberként Törökre magyarosította a vezetéknevét, a házasságkötésétől kezdve pedig a Dávid helyett a Dezső nevet használta. A névváltoztatásnak valószínűleg az volt az oka, hogy cipőüzletet akart nyitni, és „pesti polgárként” akart élni, ami sikerült is. Turteltaubné Wallerstein Fanni [tehát anyai ágon az egyik dédmama] élete végéig Nagyváradon élt. Anyám egyetlen emléke róla: kisgyerekkorában egyszer elvitték hozzá [Nagy]Váradra. Nem tetszett neki a sötét, egyszerű lakás, a nagymama idegen volt, valószínűleg parókát hordott, és lekváros süteménnyel kínálta, amit ő nem szeretett.

Anyám anyai nagyszülei, Glück Adolf és Grad Franciska a Gömör-Kishont megyei Jolsván éltek [Jolsva – rendezett tanácsú város volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1891-ben 2400, 1910-ben 2800 főnyi lakossal. A trianoni békeszerződést követően Csehszlovákiához került (Jelsava). – A szerk.]. Glück Adolf a közeli Rozsnyón járt középiskolába. Jeanette nevű lányuk volt a nagymamám, rajta kívül még nyolc gyermekük született, öten érték meg a felnőttkort. A régi fényképek szerint (az 1840-es évekből valók a legkorábbiak) sem a ruházatuk, sem a hajviseletük nem volt zsidó jellegű, és zsidó mivoltukat alapvetően a neológ vallási előírások megtartása jelentette. A dédapám rokonságáról csak azt tudom, hogy Bécsben élt Glück Móric, aki minden bizonnyal a fivére volt. Aztán van egy érdekes képeslap 1907 szeptemberéből. Egy aradi teret ábrázol, közepén a Szentháromság-szobor, nagy kereszttel. Rá van nyomtatva héber betűkkel: „Lösónó Tauro Tikoszévu”, alatta magyarul: „Boldog új évet!” A Glück Adolfnak címzett képeslapon kézírással „Szeretett rokonainak boldog új évet kíván a Szőllösi család”. Soha nem hallottam ilyen nevű rokonokról. Sajnos, mire jól megnéztem ezt a képeslapot, már nem volt kitől kérdezni. Vagy talán van, csak nem ismerem?

A Glück gyerekek kulturált polgári körülmények között éltek. Erről tanúskodnak a máig megmaradt könyvek, újságok is. Német nyelvű mesekönyvek, néhány klasszikus szépirodalmi kötet, több romantikus lányregény a nagymamám könyvei közül. „Az Én Újságom” című gyermeklap 1890-ben már bizonyára az ő húgainak, Irmának és a fiatalon meghalt Toncsinak járt [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes. – A szerk.].

Glück Adolfék két legfiatalabb gyermeke húszéves kora körül, a tizenkilencedik század végén kiment Amerikába. Glück Izidor elektrotechnikus volt, és tulajdonképpen a katonaság elől ment az Újvilágba. Három fia, több unokája, dédunokája lett. A húga, Juliska őt követte, kint feleségül ment egy unokabátyjához, Kohn Miksához. A fiuknak, Eliasnak két fia lett, az egyiknek afroamerikai felesége van. A lányának, Edithnek a férje Lengyelországból került az USA-ba, egy fiuk született, neki nincs gyermeke. A nagymamám levelezett az Amerikában élő testvéreivel, főleg a húgával, akárcsak anyám és a pár évvel fiatalabb Edith gyerekkorukban és később is, bár csak idős korukban ismerték meg egymást személyesen. Edithék nem voltak vallásosak, de a zsidó identitásuk erős volt. Egyébként ő volt a népes amerikai rokonságban az egyetlen, akit érdekeltek a magyarországi gyökerei, kétszer volt itt, megnézte, holt élt a mamája gyerekkorában.

A dédnagyanyám, Grad Franciska viszonylag fiatalon meghalt tébécében, akkor a férje, Glück Adolf a gyerekekkel feljött Pestre, és újra megnősült. A második felesége Albachári Mari volt, szefárd zsidó, akinek a családja Spanyolországból vándorolt ki vagy menekült [lásd: a zsidók kiűzése Spanyolországból]. Ez feltehetően már sok évszázada történt, de a külseje, a neve vagy ki tudja, mi miatt, ezt nagyon számon tartották, és anyám még nekem is úgy mesélt róla, hogy a „spanyol nő”. Arról viszont semmit nem tudok, hogy mennyire volt vallásos.

A legfiatalabb Glück testvér, Irma szabónő volt, a József körúton volt szalonja, több alkalmazottal. Nem ment férjhez, talán azért, mert tébécés volt. Harmincnyolc éves korában meghalt.

A legidősebb testvérnek, Dezsőnek csonttuberkulózisa volt. Ő orvos volt, és egy ideig hajóorvosként dolgozott, a tengeri levegő jó hatása miatt, de azért is, mert szeretett utazni, és a New Yorkban élő testvéreit is meglátogathatta. Azután itthon körorvos volt, többek között Tiszaszentmiklóson [Torontál vm.] és Köröstarcsán [Békés vm.]. Erről a neki címzett, máig megőrzött képes levelezőlapok tanúskodnak. Ő is sok, változatos képeslapot küldött, főleg Irma húgának, még Pestről Pestre is, és akkor tizenéves anyámnak, aki rajongott a sokoldalúan művelt nagybácsiért. Sokat tanult és sok könyvet kapott tőle, szépirodalmit, filozófiait – és néhány kis imakönyvet. Dr. Glück Dezső valószínűleg ezeket is inkább tág értelemben vett kulturális, mintsem vallási szempontból nézte. Ő sem házasodott meg, és ötven évet sem élt.

Nagyanyám, Glück Jeanette (az anyakönyvben Janka, de ő így, franciásan írta alá a nevét, és így is szólították) tizenhat éves volt, amikor az édesanyja meghalt. Nem sokkal később Bécsbe költözött, Glück Mórékhoz. A nagybácsiéknak nem volt gyermekük, de volt több elegáns cipőüzletük. Jeanette ezekben kitanulta, majd gyakorolta a cipőkereskedő-szakmát. Akkor ez valóban szakma volt, a nagymama (még idős korában is) pontosan ismerte a különféle cipőbőröket, sarokformákat, tudott mértéket venni a rendelésre készülő cipőkhöz. Tehát harminc-harmincegy éves koráig Bécsben élt, aztán hazajött férjhez menni. Eltökélt célja volt, hogy „szakmabelivel” köt házasságot, és Budapesten saját cipőüzletük lesz.

Török Dezső – aki akkor segéd volt egy cipőüzletben – és Glück Jeanette 1901-ben házasodott össze, és rögtön megnyitották a cipőüzletüket az Erzsébet körút 5. számú házban. Eleinte az üzlet mögötti kis földszinti lakásban éltek. Később felköltöztek egy nagyobb lakásba az emeletre, egy idő múlva pedig, amikor az üzletnek már kialakult a jómódú, biztos vevőköre, és jól jövedelmezett, az Erzsébet körút 15-be költöztek, egy elegáns, nagy lakásba. Kellett is a hely: két gyerek, mellettük a fräulein és – legalábbis néhány évig – ott lakó szakácsnő és szobalány, később csak a mindenes háztartási alkalmazott.

Török Dezsőné komoly, szikár asszony volt, ilyen volt a külseje is, a természete is. A gyerekei pici korától kezdve hetvenöt éves koráig (azaz 1944 tavaszáig, amíg az övék volt) a cipőüzletet vezette. A férje haláláig annak a nevén volt az üzlet, és közösen vezették, de inkább ő, nélküle semmiben sem döntött a nagyapám. Néha mentek színházba, operába, olvasott német nyelvű szépirodalmat, de a szűk családon és az üzleten kívül más nemigen érdekelte. A háztartás és a társaság a legkevésbé. A gyerekeiért – majd később az unokáiért – biztosan bármit feláldozott volna, a férjével kiegyensúlyozott házasságban élt, a vejeit becsülte és szerette, de az édesapja halála után az unokatestvérekkel, távolabbi rokonokkal alig tartotta, sohasem kezdeményezte a kapcsolatot. Nem voltak barátnői sem. Szolid eleganciával öltözött, nem sok, de szép ékszerei voltak.

Török Dezső derűsebb természet volt, könnyebben vette a dolgokat. Szerette a társaságot. Rendszeresen járt a „Kör”-be, ezt a családban csak így emlegették, valószínűleg Erzsébetvárosi Kör volt a rendes neve, és egy kávéházban – vagy talán valami klubhelyiségben? – jöttek össze rendszeresen, kártyázni és beszélgetni. Nagyapám a detektívregényeket és a fantasztikus történeteket szerette, ördögfiókákról és barátságos szellemekről mesélt a lányainak, majd évtizedekkel később az unokáinak. A nagymama ritka és komoly hangú meséi viszont „valóságos” grófkisasszonyokról szóltak.

A mindennapi életvitelben, a kultúrában a zsidóság nagyon keveset jelentett a Török családban. (De az soha fel sem merült tudomásom szerint a tágabb családban sem, itthon sem, külföldön sem, hogy kitérjenek.) Nem voltak kóserek, a szombatot nem tartották [lásd: szombati munkavégzés tilalma], a Pészahot talán úgy, ahogy (a maceszkávét szerették), az őszi nagyünnepeket igen [Ros Hásáná, Jom Kipur, Szukot]. Ezeken a napokon az üzlet zárva volt, és Jom Kipurkor böjtöltek – a nagymama még idős korában, határozott orvosi tanács ellenére is, majdnem egész nap.

Anyám, Török Irén 1902 októberében született, Klári húga 1904. júniusban. Kisgyerekkorukban dada volt mellettük, aztán egészen középiskolás korukig német nevelőnő. Az ő neveltetésükben sem volt semmilyen különösebb szerepe a zsidóságnak. Elemibe a Muraközy magániskolába jártak, itt több tanulónak y-ra végződött a neve, és az egyik kisfiú báró volt [1872–1934 között állt fenn Breuer-Muraközy Ilona Nyilvános Elemi Népiskolája (ezen a néven 1902-ig, később az  „özv. Breuer J.-né”, majd a „Breuer-Bittner Magán Elemi Népiskola” nevet viselte). – A szerk.]. Az elemi után polgáriba jártak, a Verő-féle intézetbe. Ez a Gyár utca (a mai Jókai utca) elején volt, az Andrássy út közelében. A (legalábbis egyik) tulajdonosa és igazgatója, Verő Adél zsidó volt [A Verő-féle nyilvános Polgári Leányiskola 1909–1929 között működött. – A szerk.]. Amennyire anyámtól tudom, a növendékek a tehetősebb pesti zsidó középpolgári családok lányai közül kerültek ki, de az intézetnek nem volt zsidó jellege. A polgárit követte az úgynevezett továbbképző. Ez nem adott hasznosítható bizonyítványt, de speciális humán műveltséget igen. Anyám nagyon szerette a továbbképzőt. Főleg görög művészettörténetet és germán mitológiát tanult, és az ismeretei, bár végül is amatőr szintűek voltak, egész életében sok örömet szereztek neki. Klári húga is járt a továbbképzőbe, de rövidebb ideig, és őt nem érdekelte annyira. Anyám gyerekkorában a minden nap használt német mellett tanult angolul, és mindkét lányt taníttatták zongorázni.

A Török szülőknek nagyon meg kellett mindezért dolgozniuk. Üdülni, utazni soha nem mehettek, mert az üzletet nem zárhatták be, és az alkalmazottakra sem bízhatták, legfeljebb a nagymama ment néha, egy-egy napra a bécsi rokonokhoz. Volt viszont egy nyaralójuk Rákosszentmihályon. Nem tudom, az övék volt-e, vagy csak bérelték a villát. [Rákos]Szentmihály akkor, az 1910-es években, jó levegőjű, nyugodt kertváros volt [Közel 10 ezer lakosú nagyközség volt 1910 körül Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. – A szerk.]. A szülők inkább csak a nyári hétvégékre jártak ki, de a gyerekek a nevelőnővel az egész iskolai szünetet ott töltötték.

A jómódú polgári életvitel az első világháború után alaposan leromlott. Törökék minden pénzüket hadikölcsönbe fektették, és az utolsó fillérig elveszett [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Emellett bizonyára az ország általános helyzete is hozzájárult, hogy az Erzsébet körúti üzletet eladták, és elköltöztek először a Wesselényi utcába, aztán hamarosan a Dohány utca 68. számú házba, ahol majdnem húsz évig maradtak. Itt bizonyára kisebb volt a lakbér, de ez is rendes polgári lakás volt. Itt már én is sokat voltam, igaz, csak gyerekkoromban, és anyámtól is sokat hallottam róla. A lakás: három utcai és az előszobából nyíló nagy udvari szoba, meg egy kis személyzeti a konyhából, a szokásos mellékhelyiségek, előszobai bejárat a lépcsőházból, konyhai a függőfolyosóról. A berendezés átlagos, de ízléses polgári, a többletet talán a viszonylag sok könyv – köztük sok német nyelvű klasszikus és a „Remekírók képes könyvtára” jelentette [„Remekírók Képes Könyvtára” – a magyar és a világirodalom klasszikusainak 1901–1908 között kiadott 50 kötetes sorozata Radó Antal szerkesztésében (kiadó: Lampel Róbert könyvkereskedése). – A szerk.]. A lányok szobájában nagy zongora állt. A középső szoba amolyan szalon és ebédlő volt, de ezt csak ünnepi alkalmakkor vagy vendégekkel használták. A kredencben szép, komplett, bár nem márkás porcelán étkészlet, kávés, teás, likőrös és kompótos készlet. Biztosan volt más is, de ezekre emlékszem, illetve ezeknek az egyes darabjai vannak még meg. A tálalón csiszolt üvegtálak és színes domború, talpas söröspoharak, még a dédnagypapától. Glück Adolf otthonából egyébként több kedves darab maradt meg nemzedékeken keresztül. Hétköznap az udvari szoba volt az ebédlő, de ez volt egyben az üzlet is, előre megbeszélt időben itt fogadták a vevőket. A személyzeti szoba volt a műhely, itt dolgozott egy cipészmester, és más iparosok is szállítottak cipőket. Törökék ezeket továbbadták, főleg kiskereskedőknek. Voltak egyéni vevők is, és készítettek cipőket mérték után is.

Az 1920 körüli néhány évben nagyon nehezen és bizonytalanul éltek, de aztán az ő körülményeik is konszolidálódtak. A Török lányok társaságba jártak, tánciskolába, kirándulni, színházba és főleg moziba: a lakással szemben lévő Palace-ba és az Erzsébet körútra, az Apollóba. Anyám – a mozitól eltekintve – a legszívesebben otthon maradt. Rejtvényt fejtett, rendezte a képeslap-, számolócédula- és egyéb gyűjteményeit, olvasott, bár kissé felületesen, görög mitológiától gót betűs Goethéig, művészettörténettől a papája fiókjaiban elrejtett detektívregényekig sok mindent. És írt. Naplót, jegyzeteket az olvasmányairól, meséket és leveleket a leendő gyermekéhez. Az elsőt tizenhárom éves korában, aztán rendszeresen, bár sajnos ritkán. Pedig most is jó olvasni őket.

Anyám nem szeretett ugyan táncolni, meg az időt is sajnálta rá, de mégis járt tánciskolába, főként azért, hátha talál ott valakit, akivel majd házasságot köthet. A sors iróniája: egyetlen fiatalember tetszett meg neki igazán, kölcsönös volt a vonzalom, de az illető keresztény volt. Egyébként elsősorban nem ezen múlt a dolog. A társaságuk amúgy főként zsidókból állt, de nem kizárólag. Nem jártak kifejezetten zsidó jellegű helyekre, programokra. A Török lányok egy kis hosszúnapi [Jom Kipur] böjtöléstől eltekintve, úgyszólván semmit nem tartottak a vallásból. Anyám nem egyszerű közömbösségből, hanem mert már formálódott a későbbi, tudatosan nem istenhívő világnézete.

Férjhez menni nagyon akart, alapvetően azért, mert gyereket akart. Megalkudni viszont nem volt hajlandó. A szülei házasságközvetítőhöz is fordultak, de neki egyik potenciális kérő sem tetszett eléggé, és volt, akinek ő nem felelt meg, mert nem volt elég nagy a hozománya. Egyébként a hadikölcsönnel az „eredeti” hozomány is elveszett, s amíg a Török szülők újra össze nem szedték, gondolni se lehetett férjhezmenésre. Aztán 1927 tavaszán Török Dezsőnek egy kártyapartnere ajánlotta a felesége unokaöccsét, Izsák Károlyt mint nősülendő fiatalembert. Bemutatták őket egymásnak, és rögtön kölcsönös volt a szimpátia, pár hónap múlva megtartották az eljegyzést. Nem lett lángoló szerelem, de nagy szeretet, teljes megértés és elfogadottság igen, több mint ötven évig, az életük végéig.

Török Dezsőékről még el kell mondani, hogy nem csak a két lányuk hozományát szedték újra össze, hanem az 1930-as évek közepére saját magukat is. Új cipőüzletet nyitottak, az Andrássy út 33. számú házban. Főleg rendelésre, mérték után dolgoztak, de volt valamennyi kész cipő is, mind kézzel varrott, finom bőrből. A hosszú, keskeny üzlethelyiség galériáján két cipészmester készítette a cipőket. Alkalmaztak egy segédet is, de a mértékvétel mindig a tulajdonosok teendője volt. A nagyszüleim hatvanhat évesek voltak az új üzlet nyitásakor, és egészen megfiatalodtak tőle. Az üzletnek jó vevőköre volt, a közeli Operaházból sokan dolgoztattak náluk. Úgy emlékszem, a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] még nem csökkentették a vevőkört.

1935-től Törökék az új üzlethez sokkal közelebb, a Nagymező utca 21. számú sarokházban béreltek lakást. Három nagy külön bejáratú, de egymásba is nyíló utcai, egy nagy udvari és egy személyzeti szoba volt, konyha, mellékhelyiségek. Addigra a fiatalabb Török lány, Klári is férjhez ment. A férje Bíró Gyula volt, akinek az édesapjával volt közösen vas- és csavaráru üzlete a Jókai téren. A költözéskor már megvolt a kisfiuk, Tamás is. Kláriék együtt laktak a Török szülőkkel a Dohány utcában, és aztán együtt is költöztek. Nem tudom, hogy miért, eléggé különböző volt a természetük, egyikük sem szorult a másik semmilyen segítségére, külön háztartást vezettek, csak a háztartási alkalmazott, majd a bejárónő volt közös, amíg egyáltalán volt. De nyilván elegánsabb és olcsóbb volt egy nagyobb, mint két kisebb lakás. A Nagymező utcai lakásba a nagymamáék jó állapotban lévő régi bútora került: a komplett teleháló [A teleháló „Keményfából v. lemezelt deszkalapból, nagy sima felületekkel készített hálószobabútor” a Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó, 2003) szerint. – A szerk.], a középső szobába az ebédlőasztal, a márványlapos tálaló, a kredenc, a könyvszekrény, a tonett karosszék és hintaszék [A gőzöléssel meghajlított tömör fából készült biedermeier, majd a szecesszióhoz illeszkedő, olcsó sorozatban gyártott székeket Thonet osztrák bútorgyárosról nevezték el. – A szerk.], a zöld pamlag, fölötte a velencei tükörrel és a szecessziós kiegészítő darabok: üveglapos asztalka, faburkolatos álló ingaóra és réz virágállvány. A legnagyobb utcai szoba lett Kláriéké, ők oda modern bútort vettek.

Bíró Gyula, anyám húgának a férje, 1940-ben, harmincnyolc éves korában meghalt. Munkatáborban volt, Szolnokon, de az ismert előzmények nélküli, hirtelen és azonnali halált okozó szívinfarktushoz ennek nem volt köze. Ugyanígy halt meg a fia ötvenkét éves korában, a lakásában, a nővérének a fia pedig negyvenéves kora körül a teniszpályán. l941-ben tüdőgyulladásban meghalt a nagyapám, Török Dezső. A két özvegyen maradt asszony élete bizonyos szempontból nem sokat változott. A cipőüzletet a nagymama vezette egyedül, akkortól már a régi segéd se tudott segíteni, mert sokat volt munkatáborban. A cipészmesterek nem voltak zsidók. Klári otthon volt, nevelte a kisfiát, jövedelme a vasüzletből volt, amit az apósa vezetett.

Mivel apám, Izsák Károly a MIKÉFE főkertésze volt, az esküvője nagy hitközségi eseménynek számított. 1928 januárjában a Dohány utcai zsinagógában tartották, dr. Hevesi Simon főrabbi, a MIKÉFE díszelnöke vezette a ceremóniát, és sok hitközségi vezető is részt vett az esküvőn. Utána rögtön nászútra mentek, az olasz és a francia Riviérára.

Török Irén, akkor már Izsák Károlyné az esküvő után természetesen a férjéhez költözött, a MIKÉFE kertészképző telepére, apám szolgálati lakásába. Ez egy villaszerű magasföldszintes épület volt, benne három nagy szoba, egy háromablakos zárt veranda, nagyméretű konyha, személyzeti szoba, nagy mellékhelyiségek, hosszú előszoba és belső folyosó, hatalmas mosókonyha, több kis kamra, nagy pince és padlás. Gáz nem volt, a nagy tűzhely a konyhában vegyes tüzelésű volt, a szobákban fafűtéses cserépkályhák. A berendezés anyám hozományának része volt. Átlagos teleháló, intarziás, elegáns tizenkét személyes ebédlőberendezés, a szalonban ülőgarnitúra, vitrin és a zongora Törökék lakásából. A szőnyegek, képek, étkészletek szintén a hozományhoz tartoztak, de a kiegészítő darabokat, például gyümölcstálakat, ezüst tálcákat nászajándékként kapták, a legértékesebbeket a MIKÉFE vezetőségi tagjaitól és nagy virágkereskedőktől.

A házhoz kert is tartozott, nem nagy, de változatos kis birodalom. Egyik szélén hatalmas diófa, a másikon magas mogyoróbokor. Két, vadszőlővel és más futónövénnyel borított lugas is volt, néha, meleg nyári napokon, főleg vendégekkel, ezekben uzsonnáztunk, vacsoráztunk. A kert egy része baromfiudvarnak volt elkerítve, tyúkot és kacsát tartottunk. Amikor három éves voltam, apám ásatott az udvarban egy kis lubickoló medencét, később pedig, amikor már tudtam úszni, megnagyobbították, kábé 12x4 méteresre, és a kertészet öntözővíz-vezetékéről töltötték fel. Mivel a MIKÉFE-n nagyon jó, tiszta volt a levegő (a telep a Gellért-hegy magasságában volt), lehetett fürödni, sétálni, inkább hozzánk jöttek nyaralni a rokonok, minthogy mi mentünk volna. 1945-ig összesen négyszer nyaraltam. Az elsőre nem is emlékszem, két és fél évesen voltam egy kis osztrák üdülőhelyen a szüleimmel. Aztán kétszer anyámmal és egy-egy nagynénivel: 1936-ban a Bükk hegységben, egy falusi parasztházban, lavórból mosakodva, két évvel később a Bakonyban, egy egyszerű panzióban, és 1940 körül egy unokanővéremmel és a kislányával a Velencei-tónál, ott is egy egyszerű magánházban.

Mielőtt apám megnősült, az anyjának a húga, Hermina néni vezette a háztartást. Egy ideig az esküvő után is ott maradt, hogy megismertesse anyámat a kóser háztartás és az egyszerű vallásgyakorlás szabályaival. Anyám a férjhezmenetelével persze vállalta mindezt, de csöppet sem lelkesedett érte, és mindig idegen maradt a számára. Hermina néni aztán hamarosan elköltözött, de gyakran volt rövidebb-hosszabb ideig nálunk, és engem már kicsi koromban tanított imádkozni, mutatta a szép imakönyveket. Anyám később sokszor felidézte nekem, hogy négyéves korom tájt az obligát kérdésre, hogy „mi akarsz lenni, ha nagy leszel?”, azt mondtam: „vallásos”, jól megnyomva a két l-t, mert tetszett a szó hangzása. Anyám egészen megrémült. Azt gondolta, amikor nagy leszek, majd eldönthetem, akarok-e vallásos lenni, (bár remélhetőleg nem), de a bigott nagynéni semmiképpen se befolyásoljon. Attól kezdve Hermina néni sokkal ritkábban jött hozzánk.

A MIKÉFE kertészképző telep különbözőképpen, de mind a hármunk – a szüleim és a magam – számára nagyon fontosat jelentett: apámnak hivatást és elkötelezettséget, anyámnak a családja gyönyörű otthonát és környezetét, nekem pedig a magától értetődő (hiszen beleszülettem), de mégis folyton meglepetéseket nyújtó, növényekkel, állatokkal, érdekes tárgyakkal teli világot, amelyben pici koromtól kezdve többé-kevésbé szabadon mozoghattam.

A MIKÉFE fő profilja a dísznövény-, ezen belül is elsősorban a virágtermesztés volt; a növényeket eladták, ebből volt jövedelme az egyesületnek. Zöldség- és gyümölcstermesztés csak annyi volt, hogy a növendékek megtanulhassák; a termés az internátus konyhájára került. Volt tehenészet és baromfitelep, szintén a saját ellátáshoz, és takarmányt termeltek az állatoknak. Egy ideig volt szőlőtermelés és méhészet, de ezekre én már alig emlékszem.

Izsák Károly főkertészi feladatköre a MIKÉFE vezetőségének meghatározása szerint a kertészeti termelési ágak vezetése, a termelvények értékesítése, a kertészképző telepen tanulók gyakorlati és elméleti kiképzésének biztosítása volt. Munkájának szakmai színvonaláról tanúskodik, hogy a zsidó fiatalemberek képzésére létrehozott telep az ország egyik legjelentősebb virágkertészete lett, a legelegánsabb fővárosi virágüzletek szállítója. Ezek főleg zsidó tulajdonban voltak, de önálló zsidó virágkertész alig volt. Apám mégis 1942-ig(!) választmányi tagja volt az Országos Magyar Kertészeti Egyesületnek [OMKE, al. 1885], a szintén nem éppen zsidó jellegű Faiskolai Szövetségnek [Magyar Faiskolai Szövetség, 1932–1949] pedig tizenkét évig számvizsgálója volt. Az 1920–30-as években sokszor járt nyugat-európai országokban tanulmányúton és kertészeti szaporítóanyagot vásárolni a MIKÉFE részére.

Apám borzasztóan – igen, borzasztóan! – lelkiismeretes, fegyelmezett, kötelességtudó volt. A legeslegfontosabb számára a család volt, de a napi élet gyakorlatában mindent előzött a munka és a kötelesség. A házunk a telep közepén állt, talán ötvenméternyire, egy nagyobb épületben volt a főkertészi iroda. Apám kora reggel, nyáron már hét óra előtt lement, elindította a napi munkát, fél kilenc-kilenc körül jött fel reggelizni. (A „le” és „fel” igekötőt valószínűleg a ház hét lépcsője miatt használtuk, ki és be csak a macska meg a kutya ment, ember csakis le és föl. „Be” mi Pestre mentünk, azaz a városközpontba, de „ki” a telepre csak mások jöttek, mondjuk, látogatóba, mi hazamentünk.) Anyám mindig együtt reggelizett vele, és amíg nem jártam, vagy amikor nem voltam iskolában, én is. Apám evés közben szinte mindig újságot olvasott. Az „Újság” című napilapra fizettünk elő [„Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap utóda. „Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.], és egy ideig a Pesti Naplóra is [A „Pesti Napló” (1850–1939) (1920-tól, amikor Miklós Andor tulajdonába került, az Est-lapok egyike) – reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt. – A szerk.]. Délután, kora este is sokáig volt lent az irodában, akkor tudott nyugodtan dolgozni, amikor a kertészeti munkáknak aznapra vége volt. A hálószoba ablakához létra volt támasztva, Johann, a tót éjjeliőr ősztől tavaszig annak a tetejéről kiabálta be minden hajnalban, hogy hány fok van a szabadban, apám ez alapján adott utasítást, hogy mennyire kell fűteni az üvegházakat. A nagyobb téli (nem zsidó) ünnepek előtt, amikor különösen sok szállításra váró ciklámen, azálea és más kényes, drága virág volt az üvegházakban, vagy ha változékony volt az időjárás, apám éjszakánként többször is várt jelzést az éjjeliőrtől.

A szüleim ezért – bár szerettek volna – csak nagyon ritkán mehettek színházba, operába, és nem csinálhattak esti programokat, mert apámnak otthon kellett lennie, és hajnalban kellett kelnie. Rigorózusan tartotta az alkalmazásához kapcsolódó egyéb előírásokat is. A fizetéséhez többféle természetbeni járandósága is volt, így burgonya, főzelék- és zöldségféle, baromfitakarmány a „saját háztartásához”. Nyaranta sokszor volt nálunk egy-egy hétre valamelyik rokon. Apám ilyenkor mindig befizetett egy összeget a MIKÉFE pénztárába, mert amit a vendég evett, az már nem számított a „saját háztartásunkhoz”.

Apám különben is szigorú ember volt. Főleg a tanítványaihoz, de hozzám is. Alig játszott velem, soha nem mesélt, amíg kicsi voltam, nem tudott velem hosszabban beszélgetni. Nem is hiányzott, anyámtól mindezt bőségesen megkaptam. Már kisgyerekkoromban, ha még nem is tudatosan, nagyon becsültem apámat az eszéért, a szakmai tekintélyéért. Valahogy úgy érzékelhettem – szavakba foglalni persze nem tudtam volna –, hogy azért nem játszik velem, mert inkább dolgozik, hogy legyen miből szép játékokat venni. Nem, ez sem igaz, nem volt ilyen anyagias, tárgyiasult a világunk. Azért dolgozott sokat, hogy Anyu nyugodtan és biztonságban játszhasson velem…

Ez mindenesetre így is történt. Míg apámat mindig nyomasztotta a családja iránti felelősségérzet és az aggodalom a politikai helyzet miatt, anyámat ez utóbbi egyáltalán nem érdekelte. Jól megvolt társaság, szórakozási lehetőség nélkül. Még a háztartással sem foglalkozott – nem is akart egy csöppet sem! –, a nálunk lakó háztartási alkalmazott, akinek időnként mosónő meg más is segített, mindent megcsinált. Vásárolni se kellett, nem is nagyon lehetett: a legközelebbi élelmiszerüzlet jó félórányira volt. Ami nem termett vagy „nőtt” (mint a baromfi) helyben, azt az üzletből hazaszállították. Anyám részben folytatta lánykori foglalatosságait: sokat olvasott, az újságokból kivágta és műfajuk, témájuk szerint csoportosította az érdekesebb írásokat: tárcákat, novellákat, folytatásos regényeket, bűnügyi riportokat… A folyosón egy erre a célra csináltatott hatalmas ládában halmozta őket. Szaporította, gondozta a kaktuszgyűjteményét (a verandán polcok, kosarak voltak tele a cserepekkel), néha zongorázott, és néha kézimunkázott: gobelinterítőt, párnát, később meg kötött nekem pulóvert, sálat. És naplót írt. Minden nap, több oldalnyit. Szinte alig történt vele valami, de ő olyan tartalmasan, intenzíven élte meg azt is, hogy bőségesen volt mit leírnia. A háború végén csak néhány füzet maradt meg a soktucatnyiból, ezért 1945-ben nem folytatta.

A legeslegfőbb elfoglaltsága azonban én voltam. Iskoláskoromig abszolút mértékben, tízéves koromig is meglehetősen, gimnazistaként azonban már önállósodtam. Óvodába természetesen nem jártam, hatéves koromig csak nagyon ritkán találkoztam gyerekekkel. Öt-hat éves koromig a szüleim hálószobájában aludtam, akkor a szalont alakították át egy kicsit, ott lett egy sarkom, sezlonnal, nagy állólámpával. Már korábban enyém volt az ebédlő egyik sarokrésze is, itt voltak polcokon a játékaim. Sok játékom volt, egyszer valaki azt mondta, olyan, mint egy kiállítás. Még nem tudtam rendesen kimondani ezt a szót, így lett a játéksarok a „kiálos”. Nagyon sok és szép babám volt. A legszebbekkel nem játszhattam, ezeket, például az alvó porcelán Denise-t, „akit” apu Brüsszelből hozott, anyu elzárta a vitrinbe. Eltette a legszebb csokoládéfigurákat is, amiket Mikulásra, húsvétra meg azon kívül is kaptam. Vett nekem helyettük sima csokoládét, ezeket meg eltette a kredenc mélyére. Mintha csak sejtette volna, micsoda kincs lesz ez hat-nyolc év múlva, a háború alatt. Egy része penészes vagy kukacos lett ugyan, de a többsége ehető, valódi csokoládé maradt. A játékokkal egyébként nem sokat játszottam, inkább mint tárgyakat szerettem őket. Egyik kedvencem a babaház volt, ezt a MIKÉFE ácsmestere csinálta, emeletenként különféle kis szobaberendezések voltak benne, még konyha, fürdőszoba és mosókonyha is. Az élmény tartós: külföldi városokban, ahol csak lehet, megnézem a játékmúzeumot és a babaházgyűjteményt.

A legfontosabbak azért a könyvek voltak, kezdve a kicsi, hajtogatós képeskönyvekkel. Minden alkalomra – születésnapra, zsidó újévre és keresztény húsvétra, mikulásra és Hanukára – kaptam könyvet a szüleimtől és a rokonoktól. Sokszor nem újat, hanem anyám, sőt a nagymamám, illetve fiatalabb testvérei gyerekkori könyveit és újságjait. Például „Az Én Újságom” 1890-es és a „Jó Pajtás” 1913–1916-os évfolyamait, szépen bekötve [Benedek Elek (és Sebők Zsigmond) szerkesztésében a 20. század első évtizedeiben megjelent gyermekújság. – A szerk.]. Az is ajándék volt, hogy az „Újság” és a „Pesti Napló” című napilapok heti gyermekmellékletét ugyanúgy beköttették. Anyám már 1928-tól eltette a lapokat, hétéves koromtól pedig már nekem is előfizettek „Az Én Újságom” című gyermeklapra [Valószínűleg valamelyik másik gyermeklapra fizettek elő, mert „Az Én Újságom kb. akkor szűnt meg, amikor Izsák Erika hét éves lett, 1936-ban. – A szerk.]. Az első könyvespolcom is születésnapi ajándék volt. Akkor már iskolás voltam. Olvasni már előbb tudtam, sőt írni is, nyomtatott nagybetűkkel értelmes mondatokat, de szóközök nélkül és olvashatatlanul rondán. Az olvasással már kicsit később, iskoláskoromban, nagyképűen mondva „nyelvi, kiejtési” problémáim voltak. Megdöbbentem, például, amikor megtudtam, hogy az egyik ifjúsági regényben sokat idézett „Sakespeare” és az a bizonyos Sekszpír, akiről anyám mesélt, ugyanaz. Rengeteget rajzoltam is, de abban is nagyon ügyetlen voltam. Sok német nyelvű könyvem is volt, régiek is, ezért a gót betűket is tanultam, de nem szerettem [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.]. Anyámmal sokat kellett németül beszélni. Ő tanított zongorázni is, öt-hat éves koromtól. Csak azt akarta elérni, hogy az apámtól örökölt rossz zenei hallásom, „abszolút botfülem” ellenére szeressem, képes legyek élvezni a zenét. Ezt teljes mértékben el is érte. Az is jót tett, hogy hat évesen ritmikus tornára jártam. Öt évesen tanultam meg úszni, a Lukács uszodában, szabályosan, úszómestertől. Anyám számára bizonyára fárasztó volt rendszeresen bevinni engem Pestre, illetve Budára, és valószínűleg anyagilag is le kellett ezért mondaniuk valamiről.

A MIKÉFE kertészképző telep Budapest külterületén volt, a tizedik kerület Rákos nevű részén. A Keresztúri úton volt a bejárat. A legközelebbi villamosmegálló harmincöt-negyven percnyire volt, közben át kellett menni egy több emeletnyi magas vasúti hídon. A huszonnyolcas villamossal további fél óra volt, amíg beértünk Pestre. A telepnek volt egy hintója, amikor apámnak hivatalosan be kellett mennie a városba, ez vitte-hozta a villamosig, és a harmincas évek elején még anyámat és engem is.

A legközelebbi iskola, a Maglódi úti elemi, éppen a villamosmegállónál volt. Elsősként ezért magántanuló voltam, a Bezerédj utcai elemiben, ahol az egyik első osztályos tanítónő rokon volt: apám egyik unokabátyjának a felesége. Másodikba és harmadikba a Maglódi útra jártam, tulajdonképpen szívesen, bár meglehetősen idegen volt számomra az a környezet. A MIKÉFE intézőjének volt egy velem egy idős lánya, ő rövid ideig lakott csak a telepen, akkor persze együtt mentünk-jöttünk. Az osztályban rajtunk kívül nem is volt, illetve ha jól emlékszem, a harmadik osztály vége fele került oda egy zsidó kislány, az egész iskolában alig voltunk néhányan. Külön hittanóránk volt, de nem csak nekünk, hanem a többi néhány „más vallásúnak”, azaz a nem római katolikusoknak is. Soha nem tapasztaltam, hogy zsidó voltom miatt másképpen néztek volna rám.

Az iskolán kívül más volt a helyzet. 1938 tavaszán egyszer hazafelé menet három ismeretlen suhanc nekem támadt, „lezsidózott” és megütött. Nem fájt különösebben, és meg se ijedtem nagyon: a falakon, kerítéseken akkoriban már láttam sok nyilas, antiszemita feliratot. Az bántott igazán, hogy az osztálytársnőm, akivel, noha keresztény volt, elég jóban voltunk, és akkor is együtt mentünk, ijedtében rögtön elszaladt. A harmadik osztályt még ott befejeztem, de negyedikben megint magántanuló voltam a Bezerédj utcában. Hittanra Sashalomra jártam egy hittantanárhoz, különórára. Ő volt az első, aki valamennyire felkeltette az érdeklődésemet, ha nem is a vallás, de a Biblia és a héber betűk iránt.

1939 őszétől gimnáziumba jártam, a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumába, azaz a Zsidó Gimnáziumba. Nagyon izgultam, felvesznek-e, mert akkor már nagyon nagy volt a túljelentkezés. Az volt az első év, amikor állami gimnáziumba már nem vettek fel zsidót [A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.]. „Felvételi” is volt, nem vizsga, de beszélgetés. Nagyon szerettem ezt az iskolát. Már maga a fizikai környezet – a remek, modern épület, a nagy, világos tantermek, a jól felszerelt óriási tornaterem, a szertárak, a tetőterasz és az udvaron a szőlőlugas – sugározta a biztonságot és a színvonalat. Sok olyan tanár volt, aki csak zsidó volta miatt nem taníthatott egyetemen, de valamennyiük többsége széles körű tudású és jó pedagógus volt. Hetente háromszor volt hittanóránk. Csodálatos hittantanárunk volt: dr. Kandel Sámueltól humanizmust, emberséget, úgy általában kultúrát tanultunk (Kandel Sámuelt és feleségét, dr. Scheiber Erzsébetet, aki magyar- és némettanárunk volt, a nyilasok agyonlőtték) [Kandel Sámuel rabbi a Nyitra vm.-i Nagyrippényen született 1884-ben. Több tanulmánya és fordítása jelent meg, munkatársa volt a Frenkl-féle illusztrált Biblia-kiadásnak. Az 1920-as évektől volt a zsidó leánygimnázium vallástanára. – A szerk.]. A másik kedvenc tanárom Rieger Richárd volt. Matematika volt a tantárgya, és önállóan, logikusan gondolkozni, következtetni tanultunk tőle [Ugyanerről a három tanáregyéniségről – Kandel Sámuelről, Scheiber Erzsébetről és Rieger Richárdról – lásd Kőbányai János Heller Ágnessel készített interjúregényének néhány bekezdését: epa.oszk.hu/00300/00381/00006/heller.htm – A szerk.]. Az iskola összességében korszerű európai műveltséget segített megalapozni.

A gimnáziumba vonattal jártam, a lakásunktól húsz percnyire lévő Rákos állomástól további húsz perc múlva érkeztem a Keleti pályaudvarra, és onnan még tíz perc se volt az iskola. Tavasszal és ősszel, ha jó idő volt, gyakran biciklivel mentem-jöttem. Kivéve ha gyógytornára vagy angolórára mentem. Ilyenkor az iskola után vagy Ilus nagynénéméknél, vagy Török nagymamánál ebédeltem és tanultam. Ott is aludtam néha valamelyiküknél, esetleg anyámmal együtt, mert tizenhárom-tizennégy éves koromtól már jártam színházba, hangversenyre, vagy valami programom volt késő délután, ami után már nem mehettem egyedül ki a telepre.

Zsidó intézmény kellős közepén laktam ugyan, és zsidó iskolába jártam, de alig volt zsidó identitástudatom, a vallás pedig érzelmileg alig érintett meg. A gimnáziumban a szombat délelőtti istentisztelet kötelező volt, de persze csak azoknak, akik közel laktak, és mehettek gyalog [Szombaton a vallás előírásainak megfelelően csak gyalog szabad közlekedni és csak meghatározott távolságra. Lásd: szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Én az öt év alatt egyetlen egyszer vettem részt rajta, előtte pénteken a nagynénimnél aludtam, hogy megnézhessem a híresen szép imaházat. A MIKÉFE-telepen egy kis imaház volt, a növendékeknek ott volt minden héten péntek esti ima. Rabbi az őszi nagyünnepeken jött, akkor volt egész napos istentisztelet. Ilyenkor anyám és én is ott voltunk, hosszúnapon [Jom Kipur] böjtöltünk, nekem gyerekként nem kellett estig. Valahol a közelben lakott két zsidó család, hosszúnapon ők is a MIKÉFE imaházába jöttek, mert csak ez volt tőlük gyalog elérhető. Az egyik asszony mindig hozott szegfűszeggel teletűzdelt birsalmát, mert az illata állítólag csökkenti az éhségérzetet. Nem tudom, így van-e, de ezt az illatot nagyon szerettem, máig ünnepi hangulata van számomra. A szüleim besötétedéskor először uzsonnáztak, kuglóf volt és tejeskávé vagy kakaó, és csak később jött a vacsora. A kedvenc ünnepem a Pészah volt, főleg a macesszal készült ételek miatt. Egy kredenc mélyéről előszedtük a húsvéti edényeket, de semmiféle rituálé nem volt. Nyolc napig nem ettünk lisztes, kovászos ételt, de úgy emlékszem, a lisztes zacskó ott maradt a helyén, a spájzban [Azaz elmaradt a homecolás. – A szerk.]. Széderestén mindig csak hárman voltunk (a távolság miatt gyalog mi sem mehettünk, hozzánk se jöhettek), én lelkesen mondtam a mánistánut [má nistáná]. Hanuka-gyertyákat mindig gyújtottunk. Hanukára gimnazista koromig mindig sok ajándékot kaptam, mint a keresztény gyerekek karácsonyra. Ám a legmarkánsabb „ünnepi” emlékem egészen másfajta. Tizenhárom-tizennégy éves koromban, Jom Kipurkor, az imaházban a férfiak és a nők helyiségét elválasztó függöny mögött, egy nálam pár évvel idősebb fiúval leszögeztük, hogy ateisták vagyunk…

Apám vallásos volt, anélkül, hogy különösebben elgondolkozott volna róla; inkább a családja iránti tisztelet, hagyomány kötelezte. A kertészeti termelés jellege miatt azonban nem tarthatta be maradéktalanul az előírásokat. A kertésztelepen a szombat és a vasárnap nem volt rendes munkanap, de teljes pihenőnap sem. A kertészeti munkákat a zsidó növendékek végezték, de volt néhány, főidényben pedig sok nem zsidó napszámos. A munkát közvetlenül irányító kertészsegédek és az íróasztal mellett a tisztviselők majdnem mind zsidók voltak, az iparosok – szerelők, ács, üveges stb. – viszont nem. Szombaton a nem zsidók rendesen dolgoztak, a zsidó növendékek közül pedig felváltva néhány, amennyire a kertészetben feltétlenül szükség volt. Apám minden szombaton dolgozott, mert a kereskedelmi partnerek, a nagy virágüzletek számára ez rendes munkanap volt. Tehát ő telefonált, írt, anyámnak és nekem viszont, mivel nem kellett, nem is volt szabad. Anyám péntek este ímmel-ámmal gyertyát gyújtott, tüzet gyújtani, főzni nem kellett, azt megcsinálta – amíg volt – a háztartási alkalmazott. Viszont nem írhatott a naplójába, és nem kézimunkázhatott, én meg nem rajzolhattam, és nem írhattam. Képtelen voltam megérteni, hogy ha a vallás a szombati munkát tiltja, akkor apám miért tiltja azt, ami nekünk szórakozás, hogy az Isten által rendelt pihenőnapon miért nem tehetjük éppen azt, ami örömöt okoz. Ehhez a „filozófiai” problémához aztán jött az erkölcsi is. Anyám ugyanis azt mondta: írjunk nyugodtan, csak Apu ne tudjon róla, mert rosszul esne neki.

1939–40-től, a zsidótörvények, majd a háborúba lépés után kezdett változni az életünk. Apám 1940 nyarán három hónapig volt munkatáborban [vagyis munkaszolgálatban], Vácott és Máramaros megyében. Több unokabátyám és másodunokabátyám volt munkaszolgálatos. Nem tudom, hogy a zsidótörvények közvetlenül érintették-e már akkor a MIKÉFE helyzetét, de az anyagi körülményeket bizonyosan. Tudom, hogy apám jövedelme csökkent, és ettől eltekintve is szerényebben kellett élnünk. Azt persze nem tudtuk, hogy mi történik a zsidókkal Németországban és a németek megszállta országokban, de apám valamit hallott-sejtett, és nagyon pesszimistán, illetve sajnos reálisan nézett az itthoni kilátások elébe is. Lemondtunk sok olyasmiről, ami a MIKÉFE kis fizetésű keresztény alkalmazottainak szemében talán luxusnak, túlzott kényelemnek tűnhetett. Elküldtük a háztartási alkalmazottat, hetente egyszer segített egy asszony a nehezebb munkákban. Nem tartottunk többé baromfit, nem engedtek vizet az amúgy is javításra szorult úszómedencébe, kopár lett a kertünk.

Én akkor ebből nagyon keveset értettem és éreztem. Jártam színházba, operába, irodalmi estekre a Zeneakadémiára és a Vajda János Társaságba, uszodába és korcsolyázni, kirándulni és antikváriumokba, lett néhány barátnőm az iskolában, születésnapi zsúrra jártunk egymáshoz még 1943-ban is.

1942 őszén honvédkórháznak vették igénybe a zsidó lánygimnázium épületét [A kórház csak később költözött ide. Előbb, egy rövid időre a fiúgimnáziumot költöztették a lánygimnázium helyére, ezt követően volt 1944 novemberéig hadikórház a leánygimnázium. – A szerk.]. Akkortól a Wesselényi utcai zsidó polgári iskola épületébe jártunk, hetenkénti váltásban délelőtt vagy délután, és a szombatot kivéve minden nap. Eredetileg ötnapos tanítási hetünk, de majdnem minden nap hat óránk volt. A két műszak mellett erre már nem volt lehetőség, ezért volt vasárnap is tanítás.

Így volt 1944. március 19-én is. Éppen matematikaóránk volt. Az egyik tanárnő az ajtóhoz hívta Rieger tanár urat, majd ő komoran azt mondta: azonnal menjünk haza, a legrövidebb úton. Én telefonáltam apámnak (a lakásban nem, de az irodájában volt telefon), hazamenjek-e vagy valamelyik közel lakó rokonhoz. Ő azt mondta, haza, de ne a szokásos úton, vonattal, hanem villamossal. Pedig nem is tudta, hogy a Keleti pályaudvaron akkor már több embert összeszedtek, elvittek Egy hónappal később, április 21-én a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség elfoglalta a kertészképző telepet (és a MIKÉFE tanoncotthonát is), kisajátította minden vagyonát. Nekünk is el kellett költöznünk, a saját tulajdonunkat elvihettük, illetve amit a bútorok közül nem tudtunk hova tenni, meg több telepakolt ládát otthagyhattunk a pincében (nagy részét egy év múlva megtaláltuk).

Természetes volt, hogy a nagymamához megyünk, a Nagymező utcába. A százharminc négyzetméteres, négyszobás lakásban négyen laktak: ő, Klári nagynéném és Tomi fia és egy albérlő. Júniusban ezt a házat is csillagos háznak jelölték ki. A lakók nagy többsége zsidó volt, úgy emlékszem, hogy akik nem, azok se költöztek el. Az egyik keresztény háztulajdonos és a házfelügyelő biztosan nem, nem is voltak antiszemiták, és a következő hónapokban is jóindulatúnak mutatkoztak. A mi lakásunkba két négy-négy tagú idegen család költözött be. Apámat június elején hívták be ismét munkaszolgálatra egy pesti alakulathoz. Időnként hazajött néhány órára, néha üzenetet küldött. Ez nagy biztonságérzetet jelentett. Egyébként sem tudtuk, mennyire nem vagyunk biztonságban… Fogalmunk sem volt arról, mi történt vidéken a zsidókkal. Nekünk se rokonunk, se közelebbi zsidó ismerősünk nem élt Budapesten kívül. Vidéki gettókról, később vagonokról hallottunk ugyan közvetve „kósza híreket”, de nem tudtuk ezeket értelmezni. Mesélte valaki, hogy egy „munkára vitt” rokonától Waldseeből érkezett lap, és anyám azt mondta, ilyen szép nevű helyen nem lehet olyan borzasztó… [Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyvének glosszáriumában olvasható: „Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” Egyébként van egy Waldsee nevű település Dél-Németországban. – A szerk.]. Apám többet tudott, és reálisabban gondolkozott. Volt egy német származású, „őskeresztény” kollégája, akivel elég jóban voltak, többször volt nálunk vendégségben. Budán volt kertészete, ott is laktak, nagy házban. Apám elküldött hozzá minket, anyámat és engem, hogy megkérjük: szükség esetén elrejtőzhetünk-e náluk. Anyu se akarta, én se, de meg kellett próbálnunk. Mentegetőzve, mindenfélére hivatkozva – nem vállalta. Szereztünk egy megalázó tapasztalatot, és rohannunk kellett, hogy a kijárási idő vége előtt hazaérjünk. A sárga csillaggal ugyanis csak meghatározott órákban volt szabad az utcára menni [lásd: kijárási tilalom Budapesten]. Ilyenkor vásároltunk ennivalót, persze csak azokban az üzletekben, ahová egyáltalán bemehettek zsidók.

Egyébként a nagymama mindjárt a német megszállás kezdetén, még mielőtt rendeletileg elvették a zsidók üzleteit, a cipőüzletet a régen ott dolgozó, megbízható cipészmester nevére íratta [lásd: stróman]. A részleteket nem ismerem, azt tudom, hogy a következő hónapokban segítettek, a felesége gyakran eljött, hozott mindenféle élelmiszert, háztartási cikkeket. A nagymama egyszer megkérte, pénzt is adott persze rá, hozzon nekünk süteményt a közeli cukrászdából, mert oda zsidók már nem mehetnek be. Az asszony halkan megjegyezte: ő ugyan mindig bemehetett, de neki soha nem tellett rá, hogy ott vegyen valamit a gyerekeinek.

Október második felében, a nyilas hatalomátvétel után már hallottuk, hogy Budapesten a csillagos házakból „munkára viszik” a 16–42 éves nőket [Randolph L. Braham szerint több alkalommal is felszólították a budapesti zsidó nőket munkára: 1944. október 22-én minden 18 és 40 év közötti – tehát 1904 és 1926 között született – nőt; november 2-án a 16 és 50 év közötti – tehát az 1928 és 1894 között született (varrni tudó) nőket; november 3-án ismét elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra”. Lásd Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.]. Kezdtünk felkészülni. A férfinadrágokat igazítottuk át, a nagymama finom, vastag abroszaiból varrtunk hátizsákot. Én beletettem egy selyemblúzt is, mert úgy gondoltam, ha dolgozunk, akkor pihenőnap is lesz, és akkor hadd öltözzek fel rendesen. (A jóhiszemű naivitásnak nincsen határa… De haszna volt: a tetvek kevésbé szerették a selymet, mint a flanelt.) November 10-én reggel jött három fiatal nyilas: mindenkinek le kellett menni az udvarra. Ránézésre válogattak, korhatár alatt-fölött is, aki munkabírónak látszott. Néhány órát adtak felkészülésre az indulás előtt. Anyám és nagyanyám majdhogynem veszekedett (addig egy életen keresztül soha). Mert volt egy kacsamáj, zsírban lesütve, és a nagymama az egészet be akarta nekünk csomagolni, de anyám azt mondta, csak a felét, hiszen nekik is alig van már mit enni. Aztán valahogy elosztották. A keresztény lakók – úgy tűnt, némileg szégyenkezve – behúzták az ajtajukat, a házmesterné segítgetett, amit tudott, és ígérte: próbál majd vigyázni az otthon maradt öregekre, gyerekekre…

A mi családunkból a hetvenöt éves nagymamám és a tízéves unokaöcsém maradt otthon. A deportálandók menetébe anyám húgával hárman kerültünk. A Nagymező utcából mindjárt befordultunk, azt hiszem, az Ó utcába, és azon vagy egy másik, párhuzamos utcán mentünk az akkori Vilmos császár út felé. Csak arra emlékszem, hogy nagyon megalázottnak éreztem magam, és borzasztóan szégyelltem, hogy csak így terelhetnek az utcán. A nyolcnapos menetelés alatt előfordult, hogy leköpködtek, de az is, hogy ablakokból almát és friss cipót dobtak ki nekünk [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Amikor Magyaróváron meneteltünk, az út széléről a nevünket kiáltották. Néhány mikéfista szólt, apám tanítványai. Ott voltak munkaszolgálatosok, már előző este keresték, nincs-e ismerős a menetben, így tudták meg, hogy ott vagyunk. Kenyeret, sok szalonnát, sertészsírt nyomtak a kezünkbe.

Több mint egy hónapig Kópházán voltunk, kisebb csoportokban, parasztgazdáknál, mi egy nagy pajtában, harmincan-negyvenen. Mosakodni az udvari kútnál lehetett, de néha bemehettünk a ház konyhájába, ahol a gazda pénzért adott lavórban melegvizet. A nagynénim karórájáért harminc-negyven dekányi kolbászt kaptunk. Minden hétköznap kivezényeltek munkára: lövészárkot ástunk. A legrosszabb élményem az volt, amikor egy német katona bottal ráütött anyám karjára, mert nem mozgott elég gyorsan. Fizikailag nem volt jelentősége, de a megalázó helyzet bántott. Anyám könnyedén viselte.

December második felében vittek át minket vonattal a határtól nem messze lévő osztrák Lichtenwörthbe. Egy leszerelt textilgyár termeiben voltunk, körülbelül háromezren, a kőpadlóra szórt szalmán volt a helyünk, szorosan egymás mellett. Asztalt, széket három és fél hónapig jóformán nem is láttunk. Eleinte néhányszor kimentünk itt is árkot ásni; az úton legalább marharépát és csipkebogyót szedtünk, egy időre ez jelentette a vitamintartalékot. Enni ugyan nagyon keveset kaptunk: leveslöttyöket, ragacsos kenyeret, apró, fagyos krumplit, de éhségérzetre nem emlékszem, inkább arra, hogy nagyokat nyeldekelve soroltuk, mit fogunk otthon enni (én például a téliszalámit és a bejglit nem szeletelve, hanem a rudat harapva…). Nem maga az éhség volt a baj, hanem a legyengülés. Egy idő múlva a nagynéném [Bíró Gyuláné Török Klára] teljesen elvesztette az erejét, nemcsak a fizikait, hanem az akaraterejét is. Az egyik járványos betegséggel, a vérhassal végképp nem tudott megbirkózni a szervezete, belehalt. Anyámnak egészen más természete volt, ő el se tudta képzelni, hogy ne jussunk haza, „muszáj, hiszen a nagymama, és főleg Apu, vár. Kikapnánk tőle, ha nem mennénk haza…”. Bizonyára részben ezért bírta leküzdeni a kiütéses tífuszt és a több napos nagyon magas lázat. Nekem fizikailag a legnehezebben elviselhető a latrina volt meg a tetvek. A fejünk eltetvesedését meg tudtuk előzni: volt a lágerben egy fodrásznő, aki két- vagy háromnapi kenyéradagért vállalt kopaszra nyírást. A ruháinkat azonban lehetetlen volt megszabadítani.

1945. április 2-án megérkeztek a szovjet csapatok. Én éppen akkorra lettem tífuszos, így még a táborban maradtunk néhány napig erősödni, aztán elindultunk hazafelé. Első este egy falusias udvar kerítése előtt ültünk ketten, kijött a házból egy idős asszony, bevezetett minket, alig szólt, egy fészerszerű helyiségben egy üst meleg vízben szappannal lecsutakolt, meleg levest adott, és végül ágyba feküdhettünk, tiszta, friss ágyneműbe… Másnap reggelit kaptunk. Máig szégyellem, hogy nem kértem el akkor a nevét, címét. Több mint egy hétig jöttünk még gyalog, osztrák területen. Ahol kértük, többnyire befogadtak éjszakára, enni adtak, és behúzódtunk megüresedett házakba is, ahonnan a lakók elmenekültek, de ennivalót hagytak.

Sopronban felkapaszkodtunk egy Pest felé tartó vonatra. A kupékban is volt még hely, de az ott utazó lengyel tisztek elzavartak. Féltek a szó szoros értelmében tetves zsidóktól. A vonat órákig, fél napokig vesztegelt az állomásokon, ilyenkor egy lánnyal leszálltunk ennivalót, vizet szerezni. Egyszer aztán, már a főváros közelében, lemaradtunk a vonatról. Tudtam, hogy anyám borzasztóan odavan, de azt is, hogy hamar találkozunk Pesten. Április 20-án érkeztem a Kelenföldi pályaudvarra. Hazafelé gyalogolva egy pékségféle üzletben vizet kértem, kaptam hozzá néhány kiflit is meg egy óvatoskodó kérdést és egy kényszeredett mosolyt.

Mivel az Andrássy úton mentem, a cipőüzlet esett először útba. Ahogy számítottam, a régi mester, az új tulajdonos volt ott. Tőle tudtam meg, hogy a nagymama meghalt, és hogy apám itthon van! Ő novemberben az egész családnak szerzett svájci menlevelet, egy nappal az után lett meg, hogy minket elvittek [lásd: svájci diplomaták embermentő tevékenysége]. Próbálta a téglagyárhoz utánunk juttatni, de nem sikerült. A nagymamának és az unokaöcsémnek viszont legalább nem kellett a gettóba menniük, úgynevezett svájci védett házban voltak. A nagymama még megérte a felszabadulást, otthon halt meg, tüdőgyulladásban. Tomi szerint azért gyengült le annyira, mert minden ennivalót neki adott. Tomi akkor egy vidéki zsidó gyerekotthonba került. Onnan hamarosan hazahoztuk. Teljesen árva volt, a szüleim nevelték fel, én testvéremnek tekintettem. Az ő felesége lett a családban az egyetlen keresztény. Tomi egyáltalán nem volt vallásos, ilyen ismeretei se voltak. A római katolikus felesége a család miatt ismerkedett meg a zsidó alapfogalmakkal, tartotta számon az ünnepeket. Apám először nagyon odavolt, hogy siksze kerül a családunkba, egy idő múlva aztán nagyon megszerette, becsülte.

Apámat 1944-ben a tél elején Fertőrákosra vitték, és a muszos alakulatát hamarosan át Ausztriába. Neki megfagyott néhány lábujja, és erre hivatkozva valahogy elintézte, hogy ne kelljen továbbmennie. A századából majdnem mindenki elpusztult. Amikor Fertőrákoshoz értek a szovjet csapatok, őt is úgy tekintették és vitték volna el, mint a keretlegénységet és a többi magyar katonát. Szinte kilátástalanul hangoztatta, hogy ő nem fasiszta, ő zsidó, és eddig is fogoly volt. Végül eljutott egy szovjet tiszthez, aki szintén zsidó volt. Ő segített apámnak, hogy megszökhessen. Április közepén visszaérkezett Pestre.

A MIKÉFE kertészképző telepet a nyilas uralom idején teljesen kifosztották, az épületek egy részét a bombák pusztították el. Apámnak már nem volt ott szakmai tere, nem mentünk vissza, a Nagymező utcai lakásban maradtunk. Ő néhány évig vetőmag-külkereskedelemmel foglalkozott, 1951-től a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, onnan ment aztán nyugdíjba. Anyám a hazaérkezésünk után majdnem két évig kórházban és szanatóriumban volt, hogy kigyógyuljon a deportálásban szerzett betegségéből.

Szüleim viszonya a valláshoz 1945 után sem változott. Apám az őszi nagyünnepeken és mázkirkor ment templomba, a későbbi években egy közeli imaházba. Hosszúnapon azokban az években is böjtölt, amikor a minisztériumban dolgozott. A szombat megtartása fel sem merült. Valamilyen konzervatív, kissé formális módon ragaszkodott a zsidó valláshoz. Egyszer a barátommal karácsonyfát állítottunk, illetve, mint ahogy akkor hivatalosan is nevezték, fenyőfát [Az ötvenes évek első felében kísérleteztek a „karácsony” szó és összetételei száműzésével a magyar nyelvből: karácsonyfa helyett valóban fenyőfa járta, az iskolákban „fenyőfaünnepséget” rendeztek, és nem mellékesen, az 1.050/1952. MT. sz. határozattal karácsony másnapja (december 26.) mint munkaszüneti nap is megszűnt. (A korabeli „házi használatra szóló nyelv” a helyette adott május 2-ai munkaszünetet elnevezte „karácsony másnapjának”. Nem tudjuk, hogy érveltek a döntés mellett, mindenesetre 1953 márciusában, amikor húsvét hétfőjét nyilvánították munkanapnak /1.014/1953 MT. sz. határozat/, akkor „számos üzem dolgozóinak kérelmére” hivatkoztak.) – A szerk.], természetesen nem vallási jelleggel, csak a szépsége, a hangulata kedvéért. Utána apám egy hétig nem állt velem szóba.

Nekem a legelső időben – néhány heti szanatóriumi „felerősítés” mellett, illetve után – az iskolai mulasztások pótlása volt a legfontosabb. Júniusban már jártam iskolába. Nyáron kezdtem a MADISZ egyik kerületi szervezetébe járni. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség a Kommunista Párt kezdeményezésére jött létre 1944 végén. Deklaráltan nem pártokhoz kötődő, egységes baloldali ifjúsági mozgalomnak indult, de gyakorlatilag a Kommunista Párt ifjúsági szervezete lett. Nagyon tetszett nekem az ottani közösségi élet, és őszinte naiv lelkesedéssel vallottam és vállaltam a politikai célokat. 1945 őszén mint tizennyolc évesnél fiatalabbat, korkedvezménnyel vettek fel a Kommunista Pártba. Úgy láttam, itt nincs különbség zsidók és keresztények között, helyeseltem, hogy ez a kérdés szóba se kerül. Néhány évtizeddel később tudtam meg, hogy tulajdonképpen alig volt közöttünk nem zsidó. A politika nem kerülte el a Zsidó Gimnáziumot se. Legalábbis a mi osztályunkban, az 1945/46-os tanévben, a VII/a-ban éles vita folyt a madiszosok és a cionisták között. Az utóbbiak voltak többen, de lassan „elfogytak”, bár csak néhányan mentek ki Izraelbe [Lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon].

Én akkor már nem annyira vitatkoztam, mint inkább írtam. A MADISZ központi lapjának, az „Ifjúság”-nak a munkatársa lettem, ezzel kezdődött az újságírói pályám. 1947 őszén néhány hónapig a „Szabad Nép”-nél, a Kommunista Párt központi napilapjánál gyakornokoskodtam, aztán a Vegyipari Szakszervezet lapját szerkesztettem. 1948 őszétől a Magyar Távirati Irodánál dolgoztam, 1953 elején már mint olvasószerkesztő. Ekkor zajlottak a Szovjetunióban a cionista  orvosperek [lásd: koncepciós perek; orvosper]. A főnökeim azt mondták: meg akarják előzni, hogy a nagybátyám (dr. Izsák Ede) cionista és izraeli kapcsolatai miatt az államvédelmisek [lásd: ÁVH; ávós] felfigyeljenek rám, ezért vidékre küldtek, egy megyei MTI-szerkesztőség vezetőjének. Ez több fokkal kisebb beosztás volt, mint az addigi, de végül is nem bántam, a munka, a környezet érdekes volt. Közben elvégeztem az egyetemet. Az érettségi után magyar–filozófia szakon kezdtem, de később átmentem történelem szakra és levelező tagozatra.

1957-ben jöttem vissza Pestre, az MTI-ben különböző munkaköreim voltak. 1991-ben mint szerkesztőségvezető-helyettes mentem nyugdíjba, de még négy évig dolgoztam. Az évtizedek alatt nagyon sok és sokféle politikai, világnézeti, etikai kérdésről beszéltünk, vitatkoztunk a kollégáimmal, de zsidóságról, zsidókérdésről, antiszemitizmusról nem. Számomra a zsidóságomnak a legutóbbi évekig nem volt külön jelentősége, magától értetődően voltam az, mindenki, akit ez egyáltalán érdekelt, tudta rólam, de nem volt mit beszélni róla. Nekem meg valahogy nem volt érzékem ahhoz, hogy felismerjem, ki zsidó, ki keresztény, és nem is nagyon érdekelt. A kollégáim között biztosan voltak különböző típusú és mértékű antiszemiták, ezt pontosan tudtam, de magamat illetően közvetlenül nem tapasztaltam. Igaz, nem is voltam rá érzékeny.

A baráti társaságom, a közvetlen „magánkörnyezetem” vegyes volt. Zsidók és keresztények, de „egyik istenben” sem hívők. Házasságot nem kötöttem, egy-egy hosszabb időszakban volt társaim keresztények voltak. Így „kívülről” is láthattam a zsidóságot mint embercsoportot, mint filozófiai és etikai rendszert, mint kultúrát, mint egyéni jelleget. Általában: nem zsidó barátaim révén erősödött a zsidó identitásom.
 

Mieczysław Weinryb ma 89 lat i jest inżynierem budowlanym. Urodził się w Zamościu, ale jeszcze przed wybuchem wojny przeniósł się do Warszawy. Wojnę przeżył w Związku Radzieckim. Zawsze był syjonistą, jednak nigdy nie udało mu się emigrować do Izraela. W czasie naszych rozmów często przytaczał długie fragmenty z Biblii, które niekiedy przeplatał krytyką zbyt ortodoksyjnej religijności. Spotkaliśmy się czterokrotnie w warszawskim mieszkaniu jego syna, który pracuje na Uniwersytecie w Yale. Wspólnie odtwarzaliśmy historię pana Weinryba i historię jego rodziny, oglądaliśmy rodzinne zdjęcia. Wiele z nich ocalało dzięki temu, że siostra pana Weinryba zabrała je przed wojną do Palestyny.

Rodzina
Dzieciństwo
Lata wojny
Lata powojenne

Rodzina

Nie pamiętam moich dziadków – zmarli zanim ja się urodziłem. Najstarsze osoby, które pamiętam w rodzinie to moi dwaj wujkowie. Brat mojej mamy miał dwie córki i syna. Nie pamiętam jego imienia oraz jego córek. Syn natomiast na imię miał Awigdor. Mieszkał w Lublinie. Brat mojego taty, Szalom Weinryb, miał syna Chaima Mojżesza i córkę Itę. Wuj był właścicielem młyna w Grabowcu, położonym 20 kilometrów od Zamościa. Okolica była żyzna, plony obfite, więc żyli dosyć dostatnio. Pomiędzy Zamościem a Grabowcem kursowały wtedy wozy, które - tak jak cygańskie - miały płócienne dachy. Przewoziło się nimi zarówno ludzi jak i różne towary. Na takich właśnie wozach jeździliśmy odwiedzać wuja i jego dzieci.

Mój ojciec miał także siostrę, Leę, która mieszkała w Kowlu. Po mężu nazywała się Rejder. Jej mąż był zarządcą w dużym młynie.

Mój ojciec nazywał się Eliasz Winryb. Urodził się około 1880 roku. Jego rodzina pochodziła z Zamościa. Nasi przodkowie, którzy przybyli do Polski kilka wieków wcześniej, należeli do Żydów sefardyjskich (sefardyjscy Żydzi osiedli się w mieście już pod koniec XVI wieku, ze względu na jego dobre położenie przy ważnym szlaku handlowym łączącym Warszawę, Lublin i Lwów). Ojciec prowadził sklep galanteryjny – sprzedawał swetry, wełnę, mufki, rękawiczki. Przychodzili do niego różni ludzie. Pamiętam, że ojciec zimą otwierał sklep w soboty po zmroku. Wszyscy tak robili, bo zimą szabas kończył się wcześnie; wtedy zawsze ktoś wpadał, ktoś czegoś potrzebował, na przykład kamasznicy przybiegali po nici. Sklep miał też swoje stałe klientki – żony oficerów z miejscowego garnizonu.

Ojciec był syjonistą. Zakupił nawet w Izraelu małą działkę z funduszu Keren ha-Jesod, ale ziemia nie była w za dobrej lokalizacji. Ojciec ubierał się po europejsku - nie nosił pejsów ani jarmułki. Zawsze miał krótki szczeciniasty zarost. Ojciec był dla nas bardzo dobry, czuły. Czasem się oczywiście denerwował. Miał zresztą sporo powodów do tego. Był kryzys gospodarczy, szczególnie 1929 był ciężkim rokiem.

Ojciec modlił się w sztiblu (w jidysz jest to mały dom modlitewny) z Żydami reformowanymi, takimi jak on. [od redakcji: w Zamościu wówczas żadna z żydowskich organizacji nie była oficjalnie uznawana przez Państwo. Życie religijne Żydów skupiało się wokół kilku mniejszych społeczności: Żydów ortodoksyjnych, reformowanych oraz chasydów. Żydzi ortodoksyjni mieli do swojej dyspozycji jedyną synagogę w mieście, podczas gdy reformowani oraz chasydzi modlili się w prywatnych domach modlitwy]. Pewnego dnia poszli całą grupą do synagogi ortodoksyjnej, ale zostali stamtąd przepędzeni.

Ojciec wraz ze swoimi przyjaciółmi działał na rzecz rozwoju edukacji. W 1921 roku wspólnie założyli w Zamościu szkołę Tarbutu, zwaną „Kadima”, co oznacza „naprzód” (była to prywatna szkoła żydowska uznawana przez Państwo). „Kadima” była szkołą czteroklasową. Fundusze na jej budowę pochodziły częściowo z wkładu własnego jej fundatorów, a częściowo ze zbiórek pieniężnych wśród mieszkańców Zamościa. Sam budynek był jednopiętrowy. Potem w Zamościu powstało gimnazjum żydowskie, ale z jego budową mój ojciec nie miał już żadnego związku.

Moja mama miała na imię Chana i urodziła się około 1880 roku. Pochodziła z Lublina. Jej rodzina mieszkała na słynnej ulicy żydowskiej – Lubartowskiej [była to ulica w samym sercu przedwojennej dzielnicy żydowskiej. Ulica ta często pojawia się we wspomnieniach lubelskich Żydów]. Nazwisko rodowe mojej mamy brzmiało Sztern. Rodzice poznali się prawdopodobnie przez swatów. ponieważ rodzina dziadków była ortodoksyjna. W ogóle to było bardzo ciekawe, obserwować jak wszystko się zmieniało. Nasze domostwo było już inne chociażby w odniesieniu do kwestii małżeństwa. Co prawda rodzice doradzali moim siostrom, jakiego męża wybrać, ale o szadchenie [swacie] nie było już mowy. Mniej więcej kiedy osiągnąłem wiek pełnoletniości, matka przestała nosić perukę. Nie oznacza to, że w piątki nie zapalała świec, to byłoby niedopuszczalne. Mama pomagała w sklepie, ale głównie zajmowała się prowadzeniem domu. Podobnie jak ojciec matka była syjonistką. Bała się jednak podróży przez morze. Wówczas do Palestyny emigrowało się najczęściej nielegalnie, statkami włoskimi albo przez Rumunię. Pewnie w końcu udałoby się ją przekonać, ale wybuchła wojna i rodzice nie zdążyli już wyjechać.

Miałem trzy siostry: Margolię, Sarę i Rywę oraz jednego brata – Mojżesza. Margolia była najstarsza. Urodziła się około 1902 roku. W Zamościu uczyła się w gimnazjum państwowym. Pod koniec lat 20. XX wieku wyjechała na studia do Warszawy. Skończyła tam Wolną Wszechnicę Polską, wydział przyrodniczo-matematyczny. Uczyła potem w szkole Tarbutu przy ulicy Nalewki 2. Nie zdążyła wyjechać do Palestyny, bo ją ciągle w tej szkole zatrzymywali prosząc, by została jeszcze trochę dłużej. Margolia miała najłagodniejszy charakter ze wszystkich moich sióstr. Zawsze się mną opiekowała. W rodzinie mówiło się nawet, że nigdy nie wyszła za mąż, bo poświęcała mi zbyt wiele czasu i uwagi. Była dla mnie jak druga matka.

Losy dwóch moich młodszych sióstr - Sary i Rywy - były podobne. Obie wyjechały do Palestyny w latach 20. XX wieku. Obie należały do Ha-Szomer Ha-Cair. W Zamościu przechodziły hachszarę. Był tam taki wykształcony w tym względzie agronom, który posiadał ogród warzywny i duże sady. On uczył szomrowców jak uprawiać ziemię.

Rywa urodziła się w 1906 roku. W Zamościu skończyła 6 klas gimnazjum. Ona pierwsza z naszej rodziny wyjechała do Palestyny. To było około 1925 roku. Na początku pracowała w prywatnym gospodarstwie u Arabów. Żyli tam w ciężkich warunkach. Panowała malaria. Nie mieli domów, tylko szałasy. Dopiero potem udało im się utworzyć kibuce. Rywa zamieszkała w kibucu Ein Harod.

Jeszcze w Zamościu moja siostra miała takiego, można powiedzieć, narzeczonego, nazywał się Szalom Luksemburg. On też przygotowywał się do wyjazdu, ale zwlekał z tym cały czas i w końcu Rywa pojechała bez niego. W Palestynie poznała swojego przyszłego męża. Nazywał się Josif Jawnai i pochodził z Litwy. Wcześniej nazywał się Slept, ale po przyjeździe do Palestyny zmienił nazwisko na hebrajskie. Był bardzo oczytany a przy tym również bardzo pracowity. Pamiętam, że posyłałem mu książki z Polski. W ogóle muszę przyznać, że miałem bardzo porządnych szwagrów. Z czasem Rywa i Josif usamodzielnili się. Zaczęli od hodowli kur, potem uprawiali sady, aż w końcu zaczęli hodować krowy. To bardzo poprawiło ich sytuację materialną. Przenieśli się z kibucu do miejscowości, która nazywa się Kfar Vitkin.

Sara była dwa lata starsza od Rywy, urodziła się w 1904 roku. Kształciła się w kierunku pedagogicznym. Potem pracowała jako wychowawczyni w sierocińcu w Kobryniu, pod Bydgoszczą, a potem gdzieś w okolicach Łodzi. Do Palestyny pojechała trochę później – po koniec lat 20. XX wieku. Sara, podobnie jak Rywa, wyszła za mąż już po przyjeździe do Palestyny. Jej mąż też miał na imię Josif. Josif Szifeldrin pochodził z Niemiec. Mieszkali w kibucu Kwucat Schiller obok Rechowot. Sara spędziła tam 70 lat. W kibucu pracowała jako wychowawczyni zajmując się dziećmi. Powodziło im się zupełnie dobrze - mieli swój dom otoczony kwiatami. W tym kibucu na początku wszyscy zajmowali się rolnictwem, a potem otworzyli fabrykę gumy, która dosyć dobrze prosperowała. Produkowali również na eksport, wysyłali swoje produkty nawet do krajów arabskich, ale oczywiście bez oznaczenia miejsca pochodzenia produktu.

Jeżeli chodzi o moje siostry, to muszę powiedzieć, że każda z nich różniła się od siebie, miała inny charakter. Jak już mówiłem Margolia miała najlepszy charakter. Była bardzo oddana. Rywa, która była najmłodsza, musiała wiele przejść, zanim do czegoś doszła. Kiedy wyjechała do Palestyny musiała nauczyć się żyć w skrajnie ciężkich warunkach. To odbiło się na jej charakterze. Była zahartowana. Uważała, że nie można zbyt wiele oczekiwać od życia. Sara, która wyjechała kilka lat później, nie miała już takich problemów jak Rywa. Od razu zamieszkała w kibucu, miała swój dom. I to też wpłynęło na jej usposobienie - nie miała w sobie tej surowości, która cechowała Rywę.

Mojżesz urodził się około 1909 roku. Uczęszczał do gimnazjum żydowskiego. Pewnego dnia, na wiosnę, kiedy grał z kolegami w piłkę nadepnął na gwóźdź. Został zawieziony do Lublina do szpitala, ale zmarł od gangreny. Miał wtedy 15 lat. Dziś wystarczyłby jeden zastrzyk, ale wtedy nie było jeszcze penicyliny. Rocznica śmierci Mojżesza wypadała w okolicach święta Pesach. Pamiętam, że każdego roku, kiedy ojciec czytał opowieść o tym jak Bóg ukarał faraona śmiercią wszystkich pierworodnych w Egipcie, zawsze bardzo płakał. Ta historia przypominała mu śmierć jego pierworodnego syna, którą bardzo ciężko przeżył.

Dzieciństwo

Urodziłem się 8 lutego 1915 roku w święto Purim. Imię dostałem po dziadku, który tak jak bohater historii purimowej [Megillat Ester] miał na imię Mordechaj. Byłem najmłodszy w rodzinie. Właściwie można powiedzieć, że jestem dzieckiem wojny [I wojny światowej]. Pamiętam, jak podczas bombardowań mama brała mnie na ręce i schodziliśmy wszyscy do piwnicy. Kiedy trochę podrosłem i zacząłem bawić się na ulicy, widziałem jak do miasta weszli żołnierze Gen. Hallera – znieważali Żydów, zatrzymywali ich i obcinali im brody, śpiewali „Żydku, dawaj brodę”, itp. Później kiedy przez Zamość przechodzili rosyjscy jeńcy wojenni, to my dzieci biegaliśmy za nimi. Oni robili różne zabawki, ptaszki z drewna i tego typu rzeczy. Oddawali je nam za bułkę.

Nigdy nie chodziłem do chederu, żeby „klepać” abecadło. Czasami z ciekawości zaglądałem tam przez okno. Nauczyciel miał swojego pomocnika. Do chederu chodziły takie małe trzy- czteroletnie dzieci, więc trzeba je było odprowadzać i przyprowadzać do szkoły. One tylko się uczyły „klepać modlitwy”, ale nic z nich nie rozumiały [od redakcji: rodzice Pana Weinryba nie byli zadowoleni z tradycyjnej formy edukacji w chederze, dlatego posłali syna do nowoczesnej szkoły syjonistycznej]. Kiedy miałem 6 lat zacząłem się uczyć w żydowskiej szkole podstawowej „Kadima” - tej samej, w której otwarcie zaangażowany był między innymi mój ojciec. Mieliśmy tam język hebrajski, no i oczywiście polski oraz inne przedmioty. Byłem pierwszym rocznikiem, który ukończył tę szkołę. Potem chodziłem do gimnazjum państwowego.

Miałem też swojego nauczyciela od religii, który przychodził do domu i przygotowywał mnie do bar micwy. To jest oczywiście tradycja. Chłopiec kiedy kończy 13 lat staje się mężczyzną. Prowadzi się go do synagogi, jednak wcześniej uczy się on specjalnej modlitwy i tak dalej. On musi umieć coś odczytać, zrozumieć. Więc ze mną też tak było. Miałem nauczyciela, który przychodził do domu i uczył mnie tego wszystkiego. Moja bar micwa wypadła na wiosnę. Pamiętam ten dzień, wszystko odbywało się w wielkiej synagodze. Gdy wyczytano moje imię miałem podejść i przeczytać fragment Tory. Serce trochę mocniej biło mi ze strachu czy wszystko dobrze pójdzie, no ale jakoś się udało. Potem przy modlitwie zakładało się tefilin – na rękę jedno pudełko a na czoło drugie - gdzie wewnątrz napisane jest dziesięcioro przykazań. Zakładałem tefilin może rok, może dwa, potem coraz rzadziej, rzadziej aż w końcu w ogóle przestałem. Tak samo jak moi koledzy.

Jako prezent na bar micwę dostałem trochę pieniędzy, za które mogłem sobie coś kupić. Nie mogłem się jednak zdecydować: rower czy radio? Myślałem nad tym i myślałem, a pieniądze powoli się rozchodziły na drobnostki i w końcu ani radia ani roweru sobie nie kupiłem. A jeżeli już o rowerach mowa to trzeba powiedzieć, że mieliśmy w Zamościu dwie żydowskie wypożyczalnie. Zamczer wypożyczał takie stare graty, u niego było dużo taniej i tam wypożyczali wszyscy, którzy dopiero zaczynali się uczyć jeździć. A drugi – Pekler - wypożyczał drożej, ale rowery miał porządne.

W 1930 roku pojechałem do Lublina, do rodziny, żeby zobaczyć otwarcie jesziwy „Chachmej Lublin” [od redakcji: jesziwa została założona z inicjatywy Agudat Izrael; jego rektorem i założycielem był M. Szapiro. Była to jedna z największych akademii talmudycznych w tamtym czasie. Jej otwarcie w dniu 24 czerwca 1925 roku było bardzo uroczyste i podniosłe. Z wielu miast dowożono ludzi specjalnie na to wydarzenie]. Miałem wtedy 15 lat. Rodzice nie mogli jechać razem ze mną. Wsadzili mnie więc do samochodu, który kursował na trasie Zamość – Lublin, a wujek odebrał mnie na miejscu. Pamiętam, że wtedy pierwszy raz w życiu jechałem samochodem. To była ciężarówka przystosowana do przewozu ludzi – z tyłu na przyczepie wzdłuż boków ustawione były ławki. Otwarcie jesziwy było bardzo uroczyste. Był ogromny tłum ludzi, więc w sumie niewiele zobaczyłem. Zresztą to było tak dawno temu, że nie pamiętam już żadnych szczegółów.

Kiedy wyjeżdżaliśmy na wakacje zawsze któreś z rodziców musiało zostać w domu. Trzeba było pilnować sklepu – wtedy zabiegało się o każdego klienta. Jechaliśmy zwykle do Krasnobrodu. To jest mniej więcej 20 kilometrów od Zamościa. Tam były wspaniałe lasy. Nie tak jak teraz, ale piękne bory. Drzewa były tak stare i gęste, że zatrzymywały światło. Wynajmowaliśmy od lokalnych chłopów pokój z kuchnią. W Krasnobrodzie były też pensjonaty, ale tam mieszkali ludzie, którzy przyjeżdżali na dzień, dwa. Ojciec budził mnie rano i zabierał na dalekie spacery do lasu. Zbieraliśmy grzyby, poziomki, jeżyny. Pamiętam też, że przyglądałem się jak chłopi robili gliniane naczynia. One były ładnie malowane, poza tym dobrze trzymały chłód. Mnie najbardziej interesowały jednak gwizdki z gliny. Wszystko to chłopi sprzedawali potem za grosze na jarmarku.

W Zamościu przed wojną było około 25 000 ludzi, w tym około 15 000 Żydów. Podobnie jak moja rodzina, większość Żydów zamojskich była sefardyjczykami. Do naszych czasów nie przetrwała jednak ich obyczajowość ani język. Ludzie obchodzili te same święta i ubierali się tak samo jak aszkenazyjczycy. Wszyscy mówili w jidysz. Oczywiście jidysz mówiony w Zamościu różnił się trochę od tego z Lublina czy Wilna. Miał swoje niuanse. Można więc powiedzieć, że z całej kultury sefardyjskiej nic w Zamościu nie pozostało, zachowała się jedynie pamięć o pochodzeniu naszych przodków.

W mieście była jedna wielka synagoga a poza tym były liczne sztible. Synagoga miała wystrój tradycyjny, z bimą na środku oraz zdobioną Arką [Aron ha-kodesz]. Wokół drzwi do Arki znajdowały się ornamenty. Były tam wyrzeźbione dwa lwy i dwa jelenie a wokół nich napis „Gibor keari, rac kecwi” [hebr. „silny jak lew, szybki jak jeleń”]. Mój ojciec chodził do sztibla, do synagogi rzadko. Ja chodziłem razem z nim kiedy byłem mały i jeszcze przez jakiś czas po bar micwie. Mama nie chodziła do sztibla – w ogóle kobiety nie przychodziły się modlić do sztibli, tam spotykali się mężczyźni. W ważniejsze święta i czasami w piątki chodziła do synagogi, w której było specjalnie wydzielone miejsce dla kobiet. Do synagogi przychodziliśmy też ze szkołą, na przykład kiedy odprawiano nabożeństwa za prezydenta Rzeczpospolitej.

Wśród Żydów zamojskich poza kupcami byli także rzemieślnicy różnego rodzaju. Byli stolarze, blacharze, kowale, cieśle, malarze, kamasznicy, szewcy. Byli też biedni nosiwodzi. (tak, bo nie było wtedy bieżącej wody w domach). Więc oni nosili tą wodę ze studni, która stała na rynku; najbardziej cieszyli się, jeśli ktoś robił pranie, bo wtedy potrzebowano więcej wody i zarobek był większy. Pamiętam jeszcze, że w zamożniejszych domach były służące – też Żydówki. To były młode dziewczyny z okolicznych miasteczek. Zbierały zarobione pieniądze na posag. Zdarzało się i tak, że którejś nie udało się wyjść za mąż; wtedy z zaoszczędzonych pieniędzy fundowały Torę dla synagogi.

W Zamościu mieszkali ludzie o różnych poglądach: byli i syjoniści i bundowcy. Byli także komuniści. Ludzie zamożni i inteligencja byli najczęściej syjonistami. Komuniści mieli wielu zwolenników wśród ludzi biednych. To wynikało z tego, że oni mieli sprawną propagandę [egalitarna idea komunizmu przyciągała ludzi ubogich w ogóle, nie tylko ze względu na propagandę]. Komuniści mówili o tym, że wszyscy będą mieli pracę i będą równi między sobą, nie obrażali Żydów.

Oczywiście w Zamościu byli również chasydzi. Pamiętam, jak zaprosili do siebie cadyka, żeby zamieszkał z nimi. Najpierw była długa wymiana korespondencji. Zdaje się, że on pochodził z Góry Kalwarii. Cadyk przyjechał do Zamościa pociągiem. Na stacji czekały na niego tłumy. Byli tam nie tylko chasydzi, lecz również inni Żydzi a nawet Polacy. Ja pobiegłem tam razem z grupą moich kolegów. To było wielkie wydarzenie w Zamościu. Wielu ludzi przyszło z ciekawości – zobaczyć, jak to będzie wyglądało.

Chasydzi wynajęli wszystkie dorożki w mieście. W pierwszej, najładniejszej, zaprzężonej w białe konie posadzili cadyka. Zawieźli go do domu przy ulicy Lubelskie Przedmieście, który uprzednio przygotowali dla niego. Wzdłuż całej drogi były rozciągnięte kolorowe lampki. Mniej więcej 100 metrów przed domem chasydzi wyprzęgli konie i sami pociągnęli dorożkę. Potem zjeżdżali się do niego w piątki i soboty po błogosławieństwo. Pamiętam to, bo często chodziliśmy tam i zaglądaliśmy przez szybę. Widziałem, jak cadyk brał chałę błogosławił ją i potem drobił na kawałki i jego wyznawcy brali to, bo to było takie poświęcone. Widziałem, jak tańczyli i cieszyli się – tak modlili się do Pana Boga.

Niecodzienne wydarzenia, jak przyjazd cadyka, były atrakcją dla mieszkańców takiego miasta jak nasze. Ludzie chętnie przychodzili, żeby popatrzeć na niezwykłe rzeczy. Kiedyś rozeszła się wiadomość, że w pobliskiej wsi jest lunatyk. Ja wtedy tam nie poszedłem, bo byłem za mały, ale mnóstwo ludzi się zebrało żeby go zobaczyć. Była letnia, księżycowa noc, wszyscy stali na ulicy i uciszali się wzajemnie, żeby tylko go nie zbudzić kiedy z wyciągniętymi rękami chodził po dachach domów.

Mieszkaliśmy przy samym rynku. Nasza rodzina była średniozamożna - nie można powiedzieć, że byliśmy bogaczami, ale nie można powiedzieć także, że cierpieliśmy głód. Mieszkaliśmy w kamienicy, której okna naszego mieszkania wychodziły na rynek. Cały rynek w Zamościu otoczony jest podcieniami, więc w czasie deszczu można go obejść dookoła bez parasola. Na parterze naszego domu mieściła się żydowska piekarnia. W kuchni stał piec chlebowy, w którym piekło się chałę i różne ciasta: z serem, z makiem, z miodem, pierniki, no i oczywiście zwykły chleb. Pamiętam, że był taki okres, kiedy trudno było dostać mąkę, ale nam posyłał ją stryj, który w Grabowcu miał młyny.

Mieliśmy też służącą, młodą dziewczynę, Żydówkę. Pochodziła z biednej rodziny z jakiegoś małego miasteczka. Ona gotowała i sprzątała. Pracowała i jednocześnie uczyła się jak prowadzić dom, bo u siebie w miasteczku to nawet nie miałaby z czego gotować. Chodziła też do rabina pytać, czy na przykład dana kura jest koszerna, czy nie; mama nie miała na to czasu.

W pokoju stał piec kaflowy. W zimowe wieczory graliśmy w loteryjkę. To była taka gra: rzucaliśmy kostką i zależnie od wyniku kładliśmy numery na specjalnych kartonach. Grało się też w domino i w szachy. Ojciec grywał u znajomych w karty. Mieszkanie oświetlane było przy pomocy lamp naftowych. Później w latach 20. XX wieku pojawiła się elektryczność. To było w 1926 lub 1927 roku. Pamiętam ten dzień, w którym u nas pojawiło się światło elektryczne – jak nagle wszystko się rozjaśniło!

Kiedy zbliżał się piątkowy wieczór po ulicach chodzili szamesi z kołatkami w ręku i krzyczeli: „Zamykać! Zamykać te sklepy, szabas nadchodzi!”. Mężczyźni czyścili sobie buty, dziewczyny myły włosy. Nie było wtedy szamponu, więc brały sobie jakąś naftę, a często myły głowy czymś w rodzaju barszczu. To był jakiś wywar z buraków, ale nie wiem, z czego dokładnie się to robiło. W każdym razie mówiło się na to „barszcz”.

W szabas wszystko musiało wyglądać ładnie. Wieczorem mężczyźni udawali się na modlitwę a w domu gospodyni modliła się i zapalała świece. Potem następował posiłek: obowiązkowo kołacz, chałka i ryba faszerowana. Te kołacze były robione z drożdżowego ciasta. Splatało się je z 12 wałeczków, które symbolizowały 12 plemion Izraela. Chała to była taka wysoka bułka. Potem leżały obok siebie – kołacz i chała. A tego smaku ryby faszerowanej to już się dzisiaj nie spotyka. Nawet w Izraelu robią jakieś takie rybne kulki, ale to już nie jest to samo. U nas zazwyczaj używano do tego dania karpia. Ci, których nie stać było na karpia przyrządzali gefilte fysz z małych rybek. Karpia kroiło się na dzwonka, wycinało mięso z wewnątrz, które następnie mieliło się z bułką, z jajkiem, pieprzem i solą do smaku a następnie takim farszem wypełniało się z powrotem rybę. Nie jestem w stanie dokładnie powiedzieć jak się przyrządzało tą rybę, bo ja nigdy tego nie robiłem - ja tylko ją jadłem.

Przed Paschą organizowało się pomoc dla biednych. Zgłaszali się ochotnicy, którzy dostawali mąkę, wodę i zagniatali ciasto na macę. Wtedy wypiekało się mace okrągłe – nie tak jak dzisiaj prostokątne. Potem rozdawano je ubogim.

Pascha była jednym z najbardziej uroczystych świąt. Cała rodzina zbierała się razem przy stole, na którym były piękne naczynia i wyszywane kolorowymi nićmi „przegródki” na macę – każda dla kogoś innego: jedna dla Izraelitów, jedna dla Lewitów, a jedna dla Kapłanów [od redakcji: na talerzu sederowym znajdowały się trzy kawałki macy, które czasem umieszczane były w specjalnie przygotowanej na tą okazję torbie z trzema „przegródkami”]. Byłem najmłodszy w rodzinie, więc to ja zadawałem cztery pytania, a ojciec – jako głowa rodziny -odpowiadał. Były różne ciasta i wino. Mówiło się też: „Kto pragnie przyjść i być gościem naszym niech wejdzie, niech przyjdzie”. Wielu gości przychodziło do nas na święto. Ja sam, później kiedy byłem w wojsku, również byłem zapraszany na Paschę przez różne rodziny. Zawsze przygotowany był kielich dla proroka Eliasza. Otwierało się drzwi i czekało aż przyjdzie. Pytaliśmy rodziców, dlaczego nie widać, żeby w kielichu dla proroka ubywało wino. – Bo on upił tylko troszeczkę – odpowiadali.

Obchodziło się także i pozostałe święta: Jom Kipur, Rosz ha-Szana i inne. Na Purim odczytywało się w synagodze Megilę [Megillat Ester]. My dzieci mieliśmy specjalne grzechotki i na słowo „Haman” krzyczeliśmy i robiliśmy wielki hałas. W końcu dorośli zaczynali krzyczeć na nas, żebyśmy już przestali, a my nie chcieliśmy i taka to była zabawa. Były też przedstawienia purimowe. Król Achaszwer siedział na tronie w papierowej koronie na głowie, przychodził do niego minister i coś mu tam meldował. Potem pojawiała się piękna Ester i mówiła: „Dlaczego chcesz wymordować mój lud?”. Król zmieniał zdanie, a na koniec była taka scena, że Haman już leży w ziemi, a na jego miejsce jedzie Mordechaj na koniu. W Purim przyjęło się jeść takie trójkątne ciastka z makiem; a trójkątne dlatego, że miały przypominać czapkę, którą nosił Haman. Te ciastka nazywały się humentaszn.

Świętowaliśmy też Chanukę na pamiątkę wydarzenia, które miało miejsce w Jerozolimie. Podczas oblężenia miasta obawiano się, że zabraknie oliwy do podtrzymania w świątyni wiecznego płomienia, ale jednak jakoś jej wystarczyło do końca. My też mieliśmy w domu taką menorę na oliwę [od redakcji: rozmówca najprawdopodobniej miał na myśli hanukiję].

O stosunkach polsko-żydowskich należy powiedzieć, że układały się różnie. To bardzo złożony problem. Na przykład Jan Zamojski sam zaprosił Ormian i Żydów do Zamościa [sprowadził ich w XVI wieku]. Nie było to oczywiście bezinteresowne działanie – dzięki nowym przybyszom w mieście rozwinął się przemysł i handel. Żydzi pożyczali królom pieniądze. Były też sławne rodziny, jak na przykład Kronenbergowie, którzy stworzyli kolej warszawsko-moskiewską. Pod koniec XIX wieku w Rosji pojawiły się insynuacje, jakoby Żydzi wykorzystują krew do wyrobu macy i tak dalej [oskarżenie o mordy rytualne]. W latach międzywojennych z jednej strony mieliśmy endeków, z drugiej natomiast trzeba pamiętać, że Polska miała problemy gospodarcze. Żydzi doświadczyli wówczas wielu trudów, w szczególności ci religijni, co wiązało się na przykład z kwestią uboju rytualnego. Niby chodziło o ochronę zwierząt.

Trzeba także powiedzieć, że w całej tej sprawie niemało zawinił kościół katolicki. Znamy historię: inkwizycja – palenie Żydów i czarownic... Kościół nie starał się dążyć do pojednania. Zresztą może było mu to potrzebne, żeby utrzymać wiarę. Mówiono, że Żydzi zamordowali Jezusa i muszą za to odpokutować. Dopiero teraz papież zmienił podejście do Żydów i szuka pojednania, ale i tak są to tylko powierzchowne działania. Z drugiej strony trzeba dodać, że Żydzi zawsze trzymali się niejako w odosobnieniu, tworzyli własne getta [od redakcji: w zasadzie to w czasach średniowiecza Żydzi zmuszani byli przez ludność nie-żydowską do przeniesienia się do gett – specjalnie wydzielonych dla Żydów dzielnic, często otoczonych murami. Z drugiej strony należy dodać, że pod wieloma względami taki rodzaj „osadnictwa” sprzyjał żydowskim interesom]. Dopiero przed wojną zaczęło się to zmieniać. Mieliśmy sławnych pisarzy żydowskiego pochodzenia tworzących po polsku – Tuwima, Brzechwę, Leśmiana. Młodzi ludzie uważali, że sytuacja musi ulec zmianie, że trzeba dążyć do wspólnego zbliżenia.

Jeżeli o mnie chodzi to miałem dwóch polskich kolegów. Oni byli bardzo mili, spędzaliśmy razem dużo czasu. Wspólnie chodziliśmy nad rzekę i na rowery. Pamiętam, że do szkoły chodziły także dzieci okolicznych właścicieli ziemskich. Oni uważali się za lepszych od innych. Jeden z nich podjeżdżał przed szkołę powozem, a stangret, mimo że starszy od niego, schodził z kozła, zdejmował czapkę i mu się kłaniał. Pamiętam, jak pewnego razu na lekcji rysunków jeden z tamtych chłopaków zaczął się skarżyć: „Panie profesorze, bo od niego śmierdzi czosnkiem!”. Nauczyciel nie skarcił go, tylko zwrócił się do wskazanego żydowskiego chłopca mówiąc: „Słuchaj, następnym razem postaraj się nie jeść czosnku przed przyjściem do szkoły”. Nic nie pomagało kiedy tamten mówił, że przecież nie jadł żadnego czosnku. Można więc powiedzieć, że różnie to bywało. Ja miałem grono kolegów, znajomych zarówno wśród Żydów jak i Polaków. Byliśmy dobrymi uczniami, trzymaliśmy się razem. Z drugiej jednak strony w szkole panował antysemityzm.

Moi rodzice również utrzymywali kontakty z Polakami. W naszym sklepie głównie kupowali Polacy, stałe klientki często przychodziły i opowiadały o swoich sprawach; do sklepu zachodziła też właścicielka naszej kamienicy – pani Namysłowska. Przychodziła opowiadać, że musi córkę wydać za mąż, ale że to duże wydatki i tak dalej.

Kiedy skończyłem gimnazjum moja siostra Margolia namówiła mnie, żebym przyjechał uczyć się do Warszawy. Mieszkała tam już kilka lat, pracowała jako nauczycielka, więc mogła mnie utrzymywać. Przyjechałem do Warszawy w 1933 roku i zamieszkałem u siostry. Zacząłem się uczyć w Państwowej Szkole Budownictwa. Po skończeniu tej szkoły można było od razu wstąpić na drugi rok Politechniki Warszawskiej.

W roku 1937 zostałem powołany do wojska. Wielu Żydów unikało wtedy służby, ale ja poszedłem. Mój ojciec też sobie tego życzył. Mówił, że nauczę się walczyć i że to może mi się przydać później w Palestynie. Służyłem we Włodzimierzu Wołyńskim, w 23 pułku piechoty. Potem przeniesiono mnie do Pogórska pod Baranowiczami. Tam budowano poligon, a ja miałem wykształcenie budowlane. Stawialiśmy drewniane baraki dla żołnierzy i pomieszczenia gospodarcze. W tej okolicy było bardzo dużo wilków. Pamiętam, jak pewnego razu nasz kucharz poszedł do miasta po mięso. Tereny były bagniste, trzeba było chodzić po specjalnych drewnianych kładkach. Kiedy wracał usłyszał, że wilki się zbliżają - kucharz ocalał, ale nasze mięso przepadło.

Po wyjściu z wojska w 1938 roku wróciłem do Warszawy. Mieszkałem wtedy w wynajętym pokoju. Chciałem zacząć pracować, żeby nie być już na utrzymaniu siostry ani rodziców. Miałem też plany związane z dalszą nauką na Politechnice. Zacząłem pracować w dwóch firmach budowlanych, jedną z nich prowadził Halber a drugą Krajterkraft. Obydwie firmy były żydowskie. Dostawaliśmy zlecenia na projekty kamienic czynszowych. Ja przygotowywałem te projekty, wprowadzałem poprawki. Od czasu do czasu wykonywałem także zlecenia od architekta Goldszmita. Tak pracowałem aż do wojny.

W tym czasie obracałem się w dość mocno lewicującym środowisku. Byliśmy rozczarowani sytuacją w Polsce. Ja na przykład mogłem pracować tylko w żydowskich firmach. Na uniwersytetach wprowadzane były ograniczenia. Byliśmy naiwni. Wydawało nam się, że wystarczy zmienić ustrój, żeby zmienić tą sytuację. Wszystko to wiązało się jeszcze z buntem przeciwko religii. Ja nie należałem do żadnej partii. Najczęściej moi znajomi należeli do Organizacji Młodzieży Socjalistycznej „Życie” albo do Komunistycznego Związku Młodzieży.

Lata wojny

Kiedy wybuchła wojna miałem bilet mobilizacyjny wyznaczony na siódmy dzień. Jednak zanim zdążyłem się zgłosić, wojsko już zostało rozbite. Nie było jednostek, do których moglibyśmy się dostać. Skierowano nas na wschód. Szedłem wraz z grupą kolegów z wojska w tłumie ludzi, którzy uciekali przed Niemcami. Ludzie w pośpiechu zabierali ze sobą co im wpadło w ręce. Potem widząc, że nie mają siły nieść tego wszystkiego, porzucali różne rzeczy jak ubrania czy buty – pełno tego leżało w rowach.

Kiedy przekroczyliśmy rzekę Bug zaczęliśmy spotykać Ukraińców – uzbrojonych, na koniach. Zatrzymywali nas, chociaż byliśmy w cywilnych ubraniach. W końcu trafiliśmy do Kamienia Koszyrskiego, a stamtąd po kilku dniach wyruszyłem do Kowla. Liczyłem na to, że spotkam tam rodziców i siostrę, bo w Kowlu mieszkała siostra mojego ojca, ciotka Lea. Cała ta droga zajęła mi ponad tydzień – miałem do pokonania kilkaset kilometrów [w rzeczywistości Kamień Koszyrski znajduje się zaledwie 100 km od Kowla]. Było nas w sumie kilku, spaliśmy gdzie się dało. W wioskach było dużo opuszczonych budynków, bo ludzie bojąc się uciekali z domów. Czasem udało nam się złapać jakąś zabłąkaną kurę, znaleźć garnek i rozpalić ogień. Chcieliśmy tę kurę ugotować, ale byliśmy tak głodni, że najczęściej zjadaliśmy ją od razu zanim kura zdążyła się ugotować.

Moje przewidywania spełniły się i ku mojej radości zastałem najbliższych w Kowlu. Okazało się, że kiedy wybuchła wojna rodzice kupili dosyć duży wóz, załadowali na niego cześć towaru ze sklepu i oczywiście własne bagaże i pojechali na wschód, do ciotki Lei. Margolia przyjechała razem z nimi, ponieważ w dniu wybuchu wojny była jeszcze w Zamościu, gdzie spędzała swoje wakacje. Potem w Kowlu żyli z tego, że wyprzedawali towar ze sklepu. Udało im się nawet wynająć mieszkanie.

Jeżeli o mnie chodzi to zaraz po przyjeździe do Kowla zobaczyłem ogłoszenie, że poszukują chętnych do robót budowlanych w garnizonie, który Rosjanie przejęli po Polakach. Zgłosiłem się i dostałem tam pracę. Odpowiedzialny byłem za prace remontowe. Jako osoba zatrudniona w radzieckim garnizonie dostałem od urzędu miasta przydział na kawalerkę. Zakwaterowali mnie w prywatnej kamienicy. Pamiętam, że płaciłem właścicielowi jakiś czynsz. Dzięki pracy w tym garnizonie mogłem nawet trochę pomagać rodzicom, bo stamtąd zawsze udawało się wynieść trochę węgla czy drewna na opał.

Gdy Niemcy zbliżali się do Kowla, na stacje zaczęły przyjeżdżać pociągi ewakuacyjne. Ludzie tłumnie wyruszali na wschód. Udałem się do moich rodziców i Margolii i próbowałem ich przekonać, że powinniśmy uciekać wszyscy razem, lecz oni nie chcieli tak po prostu porzucić całego swojego dobytku. Nie mieli pojęcia, co może się wydarzyć. Rodzice byli starsi i Margolia chciała zostać razem nimi. Przekonali mnie, że nic się nie stanie, jeśli pakowanie potrwa kilka dni. Byłem młodszy. Przeczuwałem, że coś się wydarzy. Postanowiłem wyruszyć wcześniej, wierzyłem jednak, że zdążą i wkrótce się spotkamy. Niestety nie udało im się.

Nigdy nie dowiedziałem się, co dokładnie się z nimi stało. Nigdy nie spotkałem nikogo, kto opowiedziałby mi, jaki los ich spotkał. Najprawdopodobniej byli w getcie w Kowlu, gdzie zostali zastrzeleni oraz pochowani w masowym grobie w lasach na przedmieściach Kowla. Po wojnie próbowałem znaleźć jakieś informacje o nich. Liczyłem na to, że może skontaktują się ze mną. Ale nic takiego się nie stało. Wróciłem do Kowla dwa lata temu, mając nadzieję na odnalezienie jakiejś wskazówki. Odwiedziłem masowy grób – wszystko, co tam zastałem to niewielki pomnik. Nie znalazłem żadnych informacji. Na żydowskim cmentarzu w Warszawie, na ulicy Okopowej, jest cała ściana upamiętniająca ludzi, którzy zginęli podczas wojny. Umieściłem tam tablicę pamiątkową z imionami osób z mojej rodziny.

W każdym razie trafiłem do pociągu ewakuacyjnego. Jechaliśmy na południowy wschód, wkrótce zaczęły się naloty niemieckie. Zostałem ranny, kiedy bombardowali pociąg. Trafiłem do jakiegoś wojskowego samochodu, do jakiegoś szpitala. Ponieważ nikt nie miał czasu się mną zająć, w ranę wdała się gangrena i w końcu amputowali mi część ręki. Potem wyruszyłem w dalszą drogę, w nieznane; znowu jechały pociągi. Dotarłem w ten sposób do Władykaukazu. Piękne miejsce u stóp gór. Prowadziła tam prosta droga, na horyzoncie której widoczne były ogromne góry, ze szczytami spowitymi we mgle.

We Władykaukazie zgłosiłem się do magistratu, żeby dali mi pracę. Przyjechałem bez niczego - nie miałem co jeść ani gdzie mieszkać. Praca dała mi szansę na przydział mieszkania, racji żywnościowych, no i jakieś pieniądze. Zostałem zatrudniony w Dyrekcji Kolei. Znowu nadzorowałem prace budowlane. Często byłem wysyłany z pracy na delegacje; byłem na przykład w Groznem w Czeczeni, w Baku w Azerbejdżanie. Wiele się wtedy naoglądałem. Pamiętam różne sceny z tamtych miejsc – muzułmanina, który zrobił awanturę na targu, bo sprzedawca położył mu mięso baranie na tej samej szali, na której przed chwilą ważył wieprzowinę. Pamiętam też, że na targu sprzedawali niedźwiedzie łapy, bo tam w górach było dużo niedźwiedzi. Albo jak kiedyś przywiozłem z delegacji olbrzymiego arbuza. Był tak wielki, że ledwie mogłem go utrzymać, no i oczywiście ten arbuz rozbił się w ostatniej chwili, kiedy wchodziłem do domu.

Miałem tam dwóch kolegów, jeden z nich – Latyszew był Rosjaninem, a drugi – Zinenko Ukraińcem. Kiedy zorientowali się, że na nich nie doniosę, zaczęli mi opowiadać o tym, co dzieje się w Związku Radzieckim, o tym, co Stalin robi z ludźmi [podczas tak zwanego Wielkiego Terroru]. Zarabiałem marnie, 350 rubli miesięcznie – tyle kosztował kilogram mięsa. Była też stołówka, w której podawali coś w rodzaju kaszy, którą polewano syntetycznym olejem. Codziennie serwowali to samo. W tym okresie bardzo schudłem, często chodziłem głodny.

Front się zbliżał i Niemcy podeszli pod Rostów nad Donem. Wtedy dyrekcja zarządziła ewakuację wszystkich pracowników razem z rodzinami. Wsiedliśmy do pociągu i rozpoczęliśmy podróż donikąd, która trwała następne osiem miesięcy. Kierowaliśmy się na południe. Czasem pociąg stawał na kilka godzin, a potem ruszał dalej. Wychodziłem wtedy kupić coś do jedzenia, popatrzeć na morze. Stać mnie jeszcze było, żeby kupić u miejscowych coś pożywnego do jedzenia. Kupowałem też chleb, który wcale nie przypominał chleba – to była taka papka z ziemniaków. Nawet próbowałem to dopiekać, ale w dalszym ciągu nie smakowało to jak chleb. Pewnej nocy położyłem się spać na górnym łóżku [w przedziale sypialnianym] bo tam było lepsze powietrze. W nocy zaczęło się bombardowanie, obudziłem się i myśląc, że jestem na dole zsunąłem się z łóżka. To był dosyć poważny upadek.

Dyrekcja Kolei starała się cały czas panować nad swoim obszarem. Z tego pociągu utrzymywaliśmy łączność z całym rejonem – kierowaliśmy pociągi towarowe na front i tak dalej. W końcu Niemcy wycofali się i wróciliśmy do Władykaukazu.

W 1943 roku moi przyjaciele z Warszawy dowiedzieli się gdzie jestem i przysłali mi list, zapraszając mnie do Baszkirii, gdzie wówczas przebywali. Tam było sporo Polaków [w zasadzie polskich Żydów], zostało powołane nawet Towarzystwo Patriotów Polskich co dawało jakąś szansę, że będzie można wrócić; postarałem się więc, żeby pozwolono mi tam wyjechać. Musiałem w tym celu trochę nakłamać w dokumentach. Napisałem, że przyjaciele są moją rodziną więc pomogą mi się utrzymać w Baszkirii, gdzie będę miał też pracę. Z dyrektorem Kolei byłem w dobrych układach, więc on też wydał mi pozwolenie na wyjazd. Było w tym wszystkim trochę ryzyka, bo nad całą procedurą czuwało NKWD, ale udało się. Znowu jechałem pociągami towarowymi, tym razem na Ural.

Towarzystwo Patriotów Polskich w przeważającej części składało się z Żydów. W Baszkirii spotkałem inżyniera Słobodkina, architekta z Warszawy, oraz innych znajomych. Zostałem kierownikiem produkcji w warsztatach wytwórczych Towarzystwa Patriotów Polskich. Szyliśmy ubrania oraz robiliśmy buty. Przez jakiś czas mieszkałem u jednej z rodzin, potem miałem własny pokój. Tam był bardzo ostry klimat. Nosiliśmy filcowe buty. Czasem nadchodził buran, burza śnieżna, podczas której nie można było wyjść z domu, bo można było zamarznąć – coś jak ściana lodu i śniegu leciała na człowieka.

Przez cały ten czas, odkąd wyjechałem z Kowla, nie miałem żadnych informacji o tym, co się stało z moją rodziną. Nie wiedziałem też co się dzieje na zachodzie. Korespondencja zza granicy nie dochodziła, nie spotkałem też nikogo, kto by mi przekazał jakieś wiadomości. Dopiero pod koniec 1944 roku można było wysyłać listy. Napisałem więc do sióstr w Izraelu, gdzie jestem i co się ze mną dzieje. Liczyłem na to, że i rodzice do nich napisali. Od sióstr dostałem jednak tylko paczkę pełną mydła. To był dobry pomysł, bo sprzedałem to mydło i dzięki temu miałem na jakiś czas pieniądze. Niestety nadal jednak nie miałem żadnych wiadomości.

Pod koniec wojny zaczęły dochodzić do nas wieści z Polski. Niektórzy wyjeżdżali. Kiedy wracali, pytaliśmy ich – „No jak tam jest z chlebem, jaki jest przydział?”. Mówili, że nie ma przydziałów, że towary leżą w sklepie na półkach i można brać, ile kto chce, że nawet ciastka tam są. Ale my już na tyle przyzwyczailiśmy się do tamtej rzeczywistości, że nie chcieliśmy im wierzyć, nie mogliśmy sobie tego wyobrazić. Wyjechaliśmy stamtąd jesienią 1945 roku. Po paru tygodniach spędzonych w pociągach towarowych przyjechałem w końcu do Lublina.

Lata powojenne

W Lublinie nie spotkałem nikogo z mojej rodziny. Później dowiedziałem się, że przeżył Awigdor (syn wujka) i jego dwie siostry. Zaraz po wojnie wyjechali do Izraela. Potem przeprowadzili się do Kanady, skąd kuzynki wyjechały do Stanów Zjednoczonych, do Bostonu. Jakiś czas temu urwał się z nimi kontakt.

Po powrocie ze Związku Radzieckiego zacząłem pracować w szkole żydowskiej przy Komitecie Żydowskim. Uczyłem języka polskiego. To była niewielka szkoła, było w niej tylko około 30 uczniów. Pamiętam, że mieliśmy takiego żydowskiego chłopca, którego matka odebrała z klasztoru. Problem polegał na tym, że chłopiec był bardzo mały, miał kilka lat, więc przywiązał się bardzo do tych sióstr w klasztorze, zapominając zupełnie o mamie. Wszyscy starliśmy się jakoś pocieszyć tę kobietę, ale ona ciągle płakała i tuliła swojego synka.

Pod koniec roku szkolnego w 1947 roku wyjechałem do Warszawy. Tutaj spotkałem swojego przyjaciela Weinera, który przyjechał z Paryża, inżyniera Słobodkina, z którym byliśmy razem w Baszkirii i wielu innych. Pracowałem w Centralnym Komitecie Żydowskim na stanowisku technika budowlanego. Pierwszy dom, który odbudowałem znajdował się na Pradze [dzielnicy Warszawy]. To był pożydowski dom, więc kiedy skończyliśmy prace zamieszkały w nim żydowskie rodziny. Później część lokatorów wyjechała z kraju a część wyprowadziła się. Odbudowałem także kamienicę przy ulicy Jagiellońskiej 28. To było również zlecenie CKŻP. W tej kamienicy na parterze znajdował się sklep, w którym sprzedawano koszerne mięso. Nie pamiętam, kiedy został zamknięty.

Na początku lat 50. XX wieku zostałem członkiem spółdzielni „Budometal”. W 1955 roku poszedłem na kurs inżynierski i uzyskałem dyplom na Politechnice Warszawskiej. W pracy wszyscy wiedzieli, że jestem Żydem. Zaczęły się sugestie, żebym zmienił imię. Wielu zmieniało nawet nazwiska, ale ja nie chciałem, więc przynajmniej zmieniłem to imię. Jeszcze przed wojną wołali na mnie Mieczysław, Mietek więc tak już zostało - imię Mordechaj wykreśliłem z dokumentów.

Nadal wykonywałem prace zlecane mi przez instytucje żydowskie, tyle że były one organizowane przez spółdzielnię. Tak było najłatwiej. Wielokrotnie remontowałem elewację synagogi Nożyków. To były zlecenia Gminy, fundusze na ten cel pochodziły z pomocy zagranicznej. O ile dobrze pamiętam – z Jointu. Zaraz po wojnie zbudowaliśmy też w tej synagodze wytwórnię macy. Urządziliśmy ją na babińcu, ustawiliśmy maszyny do mieszania ciasta i piece elektryczne i tam się piekło macę na Pesach. Wytwórnia macy funkcjonowała tam kilka lat. Potem zaczęli przysyłać nam macę z zagranicy. Wyremontowałem również budynek gminy żydowskiej na ulicy Twardej 6. W latach 50. XX wieku prowadziliśmy także na zlecenie Gminy prace porządkowe na cmentarzu żydowskim. W czasie wojny cmentarz ten został zdewastowany. Aleje były zasypane ziemią, pomniki poprzewracane. Uprzątnęliśmy więc główną alejkę. Odłamki macew wmurowaliśmy w specjalną ścianę. Kilka lat później dobudowaliśmy również przy wejściu pomieszczenia gospodarcze.

W latach 50. i 60. XX wieku było jeszcze wiele ludzi religijnych. Właściwie było trochę jak przed wojną – byli bundowcy i syjoniści. Była też spora grupa działaczy komunistycznych. Przez Joint przychodziła dosyć duża pomoc amerykańska. Były też żydowskie zakłady: „Solidarność”, gdzie uczono różnych zawodów, a Słobodkin – ten, z którym byłem w Baszkirii - prowadził ORT. Gdyby nie 1946 rok, pogrom w Kielcach, a potem Gomułka, który powiedział, że obywatele Polski nie mogą mieć dwóch ojczyzn, to pewnie tak dużo ludzi by nie wyjechało.

Na początku lat 50. XX wieku poznałem Izabelę, moją przyszłą żonę. Ona pracowała wówczas w związkach zawodowych, jako księgowa. Jej ojciec, Wacław Tłuchowski, walczył w Powstaniu Warszawskim i nigdy nie powrócił do domu. Ma nawet pomnik postawiony na cmentarzu na Powązkach. Izabela jest Polką, więc uczyła się w katolickiej szkole. Pobraliśmy się i w 1955 roku urodził nam się syn. Daliśmy mu na imię Eligiusz, ponieważ przypomina imię mojego ojca – Eliasz; czasy, w których się urodził nie sprzyjały nadawaniu typowo żydowskich imion.

Eligiusz ukończył z wyróżnieniem fizykę na Uniwersytecie Warszawskim. Zrobił też doktorat i habilitację. Teraz pracuje na różnych uniwersytetach. Obecnie przebywa na Uniwersytecie w Yale. Jest tam członkiem zespołu badawczego zajmującego się problemami fizyki teoretycznej. Czym jest dla niego tradycja żydowska? Eligiusz utrzymuje kontakty ze swoją rodziną w Izraelu. W Stanach chodzi na spotkania żydowskie. Interesuje się tradycją żydowską. Jest agnostykiem.

Izabela pochodzi z katolickiej rodziny, ale do kościoła nie chodzi i mam wrażenie, że ma do tego wszystkiego negatywny stosunek. W każdym razie nie jest praktykująca. Oczywiście nigdy jej nie zabraniałem kultywować religii. Ja z kolei do synagogi zawszę chodzę w Jom Kipur, kiedy odmawiana jest modlitwa za zmarłych. A poza tym to do synagogi nie chodzę. W domu nie obchodzimy właściwie żadnych świąt. W te żydowskie chodzę na te uroczystości, które organizowane są przez głównie przez Towarzystwo Społeczno-Kulturalne Żydów.

Izrael? Żydzi od wieków marzyli, żeby powrócić do Izraela. Każdego roku podczas święta Paschy życzyli sobie: „Ba-szana ha-ba be-Jeruszalajim”. Przez setki lat nie było to możliwe – Turcja, Arabowie, protektorat brytyjski [Mandat Brytyjski]. Wychowałem się w syjonistycznej rodzinie; moi rodzice również pragnęli, aby powstało państwo żydowskie.

Wiele razy myślałem o przeprowadzeniu się do Izraela. Zawsze jednak były różne przeszkody, które mi to uniemożliwiały. Przed wojną najpierw chciałem skończyć szkołę, potem zostałem powołany do wojska. Później, kiedy pierwszy raz byłem w Izraelu, w 1956 roku, miałem już nawet zapewnioną pracę. Jednak tu, w Polsce, moja żona miała zobowiązania – musiała opiekować się swoją matką.

Pamiętam swój pierwszy pobyt w Izraelu. Miałem duże trudności z otrzymaniem pozwolenia na wyjazd, ale w końcu się udało. Kiedy nasz statek dopływał do portu w Hajfie na nabrzeżu stała już cała rodzina. Przyjechałem do domu Rywy i Josifa, którzy wówczas zajmowali się hodowlą kur. Nie mieli jeszcze nawet kuchenki gazowej. Mój szwagier miał osiołka – zaprzęgał go do wozu i woził mnie, żebym mógł sobie popatrzeć na morze. Teraz, kiedy przyjeżdżamy z rodziną wszystko wygląda zupełnie inaczej. Ostatnio byłem w Izraelu w 1999 roku. Każde z nas miało osobne pokoje. W ciągu dnia kąpaliśmy się i opalaliśmy. Rano była kawa, herbatka i jeszcze mleko do tego oraz kakao. I dużo jarzyn, bo tam przez cały rok są jarzyny – nie tak jak u nas, tam jest wszystko.

Czy coś się zmieniło w Polsce po 1989 roku? No oczywiście, że się zmieniło. Teraz jest większa demokracja, wtedy byliśmy ciągle ograniczani. Jak pracowałem w tych różnych instytucjach to pamiętam jak na 1 maja trzymali nas w pochodach godzinami. Stało się i stało, tylko po to, żeby parę osób z góry mogło nas oglądać. A w ogóle to było takie nastawienie – Stalin to, Stalin tamto. Miałem zawsze krytyczny stosunek do tego, co się wówczas działo, bo słuchałem BBC. Natomiast miałem znajomych, nawet w Izraelu, którzy wpadli jakoś w te tryby komunistycznej propagandy i oni święcie wierzyli w Stalina. Nie wiem, ja nawet się dziwiłem, bo to byli ludzie na poziomie, wykształceni. Dla mnie to było niewytłumaczalne, jak oni mogli w coś takiego wierzyć.

Jeżeli chodzi o gminę warszawską i dzisiejsze środowisko żydowskie to wydaje mi się, że oni dużo robią „na siłę”. Na przykład szkoły języka jidysz. Nie uważam, żeby język żydowski miał przyszłość. Jidysz jeszcze istnieje ze względu na starszych ludzi. Ale żeby go „wskrzeszać”? Ja nie widzę takiej potrzeby. Może tylko dlatego, że w jidysz powstała wspaniała literatura autorstwa Szolema Alejchema, Pereca, An-skiego.

Tak samo jest w gminie żydowskiej. Jest trochę młodych ludzi, ale ich cała działalność opiera się, jak sądzę, na pomocy finansowej z zagranicy. Zresztą trudno się na ten temat wypowiadać. Ja nie jestem uprzedzony. Może ludzie znajdują w judaizmie jakiś sposób na swoje życie. Niedawno czytałem w gazecie artykuł o młodej dziewczynie, która skarży się, że w Polsce bardzo trudno jest kupić koszerną żywność. Nagle pojawiły się takie problemy! A tu były całe lata, kiedy nikt nie przychodził do synagogi. Ludzie wyjeżdżali do Izraela podejmując tym samym słuszną decyzję.

Nie korzystam z żadnych funduszy rekompensacyjnych, bo ja nie byłem w żadnym getcie. Ale jestem członkiem Stowarzyszenia Kombatantów Żydowskich. Wraz z innymi członkami tego stowarzyszenia trzy lata temu byliśmy w Niemczech. Zaproszono nas tam z ramienia Fundacji Kolbego [Maximilian Kolbe Werk – fundacja działająca na terenie Niemiec, której celem jest niesienie pomocy byłym więźniom obozów koncentracyjnych]. Osobiście odbieram to ze swego rodzaju zażenowaniem. Kolbe był w obozie i oddał życie za innego więźnia – to prawda, ale przed wojną był antysemitą. Wydawał nawet takie antyżydowskie broszurki. O przedwojennej działalności Kolbego w ogóle nikt nic nie wie. Życie przynosi nam różnego rodzaju niespodzianki i ludzie zmieniają także swoje poglądy, ale żeby od razu nazywać fundację jego imieniem? W każdym razie, otrzymaliśmy od nich zaproszenie po niemiecku i pojechaliśmy na spotkanie. Mieliśmy tam wizyty w różnych szkołach. Na spotkaniu było około 1000 uczniów oraz nauczyciele. Pewnego razu poproszono mnie, żebym przeczytał im coś po żydowsku, żeby mogli porównać czy ten język jest rzeczywiście podobny do języka niemieckiego. Więc im przeczytałem coś z Sutzkewera.

Obecnie należę i do Towarzystwa Społeczno-Kulturalnego Żydów i do Gminy. Należę również do Komitetu Społecznego, którego celem jest remont pawilonu w Szpitalu Wolskim [w okresie międzywojennym mieścił się tu szpital żydowski]. Chcemy tam urządzić dom dzienny dla starszych osób. Prawie codziennie odwiedzam gminę. Korzystam z tutejszej stołówki, ponieważ moja żona jest bardzo schorowana i nie ma już siły gotować. Jestem członkiem Klubu Seniora przy gminie wyznaniowej. Spotykamy się kilka razy w tygodniu. Czasem mamy prelekcje dotyczące tematyki żydowskiej, ale najczęściej po prostu opowiadamy sobie swoje losy.

Mieczyslaw Weinryb is 89 years old. He is a construction engineer. He was born in Zamosc, a town in southeastern Poland, but moved to Warsaw before the war.

He spent the war in the Soviet Union. He has always been a Zionist but never had the opportunity to emigrate to Israel. In the course of our conversations he often quoted long excerpts from the Bible, which he sometimes interspersed with criticism of over-orthodox religiosity. We met four times in the apartment belonging to his son, who works at Yale University.

Together we reconstructed Mr. Weinryb’s life and the history of his family, and looked at photographs, many of which survived because his sister, who emigrated to Palestine before the war, took them with her.

Family background

Growing up 

During the war

Post war

Glossary

Family background

I don’t remember my grandparents – they died before I was born. The oldest people I remember in the family were my two uncles. My mother’s brother had two daughters and a son. I don’t remember the names of my uncle or his daughters. His son was called Awigdor. He lived in Lublin. My father’s brother, Szalom Weinryb, had a son, Chaim Mojzesz, and a daughter, Ita. He was the owner of a mill in Grabowiec, which was 20 kilometers from Zamosc. The area was fertile and the grain good, so they lived a fairly plentiful life. At that time tarpaulin-covered wagons like gypsy carts ran between Zamosc and Grabowiec. They were used to transport people and goods. We traveled in such wagons to visit them.

My father also had a sister. Her name was Lea. She lived in Kovel, and her name in marriage was Rejder. Her husband was an administrator in a large mill.

My father was called Eliasz Weinryb. He was born around 1880. His family came from Zamosc. Our ancestors, who had come to Poland several centuries earlier, were Sephardi Jews. [Sephardim settled in the town in the late 16th century, since it was situated on the major trading route between Warsaw, Lublin and Lvov.] My father had a fancy goods store – sweaters, wool, muffs, gloves. Many different people came to him. I remember that in winter my father would open his shop after dusk on Saturdays. Everybody did that because the Sabbath ended early in winter. Somebody would always drop in, there was always someone who needed something, for instance leather workers, and would come in for thread. Then there were the regular customers – the wives of the officers from the local garrison.

My father was a Zionist. He even bought a little land in Israel from Keren Hayesod 1, albeit not in the best location. He dressed according to the European fashion. He didn’t wear sidelocks or a yarmulka. He always had a bristly beard. He was very good to us, very gentle. He would get irritated at times, of course. He had ample reason: there was the economic crisis – 1929 in particular was a hard year.

My father prayed at a shtibl [Yiddish for a small Hasidic prayer house] for Reformists like himself. [Editor’s note: In Zamosc there was one Jewish community organization officially recognized by the state authorities. However, Jewish religious life was divided into a number of smaller communities. In addition to Orthodox Jews there were also Hasidim 2 and Reformists. The Orthodox used the town’s only synagogue, while the Reformists and Hasidim usually prayed in separate prayer houses, shtibls.]. One day a whole group of them went to the big synagogue and the Orthodox Jews chased them away.

My father and his friends were active in the education cause. In 1921 they founded a Tarbut 3 school in Zamosc, called ‘Kadima’, which means ‘forward’ in Hebrew. [This was a private Jewish school with state recognition.] It comprised four classes. The resources for its construction came partly from their own contributions and partly from money that they collected from the residents of Zamosc. The school itself was a single-story building. Later on a Jewish grammar school was also established in Zamosc, but my father wasn’t involved in the construction of that one.

My mother’s name was Chana; she was born around 1880. She came from Lublin. Her family had lived there on a famous Jewish street – Lubartowska [a street in the heart of the pre-war Jewish quarter. It is mentioned in the reminiscences of many Lublin Jews]. Her family name was Sztern. My parents probably met through a matchmaker because my grandparents’ families were Orthodox. In fact it was very interesting to observe how everything was changing. Our household was already different, for instance in terms of marriage. Of course my parents advised my sisters what kind of husband to choose, but there was no longer any question of a shadkhan. Around the time I came of age my mother stopped wearing a wig. That doesn’t mean that she didn’t light the candles on Fridays – that would have been inadmissible. Mama helped in the shop but her main occupation was housekeeping. Like my father, my mother was a Zionist. However, she was afraid of the journey across the sea. And at that time the journey to Palestine was usually illegal, on Italian ships or via Romania. It probably would have been possible to convince her eventually, but then the war broke out and they never managed to leave.

I had three sisters, Margolia, Sara and Rywa, and one brother, Mojzesz. Margolia was the eldest. She was born in 1902. She went to the state grammar school in Zamosc, and towards the end of the 1920s she left home to study in Warsaw. There she graduated from the Free University of Poland [a private university], the faculty of natural sciences and mathematics. After that she taught in the Tarbut school on 2 Nalewki Street in Warsaw. She didn’t manage to emigrate to Palestine because the school administration was always asking her to stay on just a little longer. Margolia had the most gentle character of all my sisters. She always looked after me. The family even used to say that she never got married because she devoted too much time and attention to me. She was like a second mother to me.

My two younger sisters, Sara and Rywa, had similar lives. They both emigrated to Palestine in the 1920s. They were members of Hashomer Hatzair 4. They did hakhsharah in Zamosc. There was an agronomist there who had both a vegetable garden and large orchards, and was educated in hakhsharah, and he taught the Hashomer how to work the land.

Rywa was born in 1906. She completed six classes of the grammar school in Zamosc and was the first member of our family to emigrate to Palestine. That was about 1925. At first she worked on a private farm that belonged to some Arabs. They lived in spartan conditions there. Malaria was rife. They didn’t have houses, just shacks. Only later did they manage to form kibbutzim. Rywa went to live in the kibbutz Ein Harod.

My sister had a fiancé, as I suppose you could call him, back in Zamosc. His name was Szalom Luksemburg. He was preparing to emigrate, too, but kept putting it off, and in the end she left without him. She met her future husband in Palestine. His name was Josif Yavnai and he came from Lithuania. He had been called Slept, but when he arrived in Palestine he changed his name to a Hebrew one. He was very well read and at the same time hardworking. I remember that I used to send him books from Poland. In fact, I have to say that both my brothers-in-law were very decent people. In time Rywa and Josif became independent. They started off by breeding chickens, then they went into orchard cultivation, and eventually they bred cows. That improved their material situation immensely. They left the kibbutz and went to live in a place called Kfar Vitkin.

Sara was two years older than Rywa; she was born in 1904. She studied pedagogy and worked in orphanages in Kobryn, later near Bydgoszcz, and after that somewhere near Lodz. She left for Palestine a little later, towards the end of the 1920s. Like Rywa, Sara didn’t get married until she moved to Palestine. Her husband was called Josif as well, Josif Schifeldrin – he came from Germany. They lived in a kibbutz, Kvuzat Shiller, near Rehovot. Sara was there for 70 years. In the kibbutz she worked taking care of children. They were quite successful, they had their own house with flowers all around it. At first everyone in the kibbutz worked in agriculture. Later they opened a rubber factory, which prospered fairly well. They manufactured goods for export and even sold some of their products to Arab countries, but without any indication of the country of origin, of course.

As far as my sisters go, I have to say that they were all different types, had different characters. As I said, Margolia had the best nature. She was very dedicated. Rywa, the youngest, went through a lot before she made it to anything. When she emigrated to Palestine she had to learn to live in extremely harsh conditions. That took its toll on her character. She was hardened. She was of the opinion that you shouldn’t ask too much of life. Sara, who emigrated a few years later, didn’t experience the problems that Rywa had. She went to live in a kibbutz at once, and had a house of her own. And that in turn influenced her temperament, she had none of Rywa’s rawness.

My brother Mojzesz was born in 1909. He went to the Jewish grammar school. One day, one spring, when he was playing football with his friends, he trod on a nail. They took him to hospital to Lublin, but he died of gangrene. He was 15. Today all he would have needed is an injection, but they didn’t have penicillin back then. The anniversary of Mojzesz’ death is around Passover. I remember that every year when my father read out the story of how God punished Pharaoh with the deaths of all the firstborn sons in Egypt [Haggadah], he cried terribly. That story reminded him of the death of his firstborn son that he had taken so hard.

Growing up 

I was born on 8th February 1915 during the feast of Purim. I was named after my grandfather, who, like the hero of the Purim story [Megillat Ester], was called Mordechaj. I was the youngest in the family. In fact, you could say that I’m a child of war [World War I]. I remember how during the bombardments my mother would pick me up and we would all go down into the cellar. When I was a little older and had started playing in the street, I saw General Haller’s troops 5 enter the town and abuse the Jews. They would stop them and cut their beards off, singing, ‘Yid, give us your beardy!’ and so on. Later on Russian prisoners of war passed through Zamosc. As they were led through the town we children would run after them. They made all kinds of toys, wooden birds and things like that, and they would give them to us in return for a bread roll.

I never went to cheder to chant my Hebrew alphabet. Sometimes, out of curiosity, I would peer in through the window. The teacher there had an assistant. The children that went to cheder were three and four-year-olds, so they had to be taken to school and back. They just learnt their prayers by heart but didn’t understand a word of them. [Editor’s note: Mr. Weinryb’s parents were probably not satisfied with the traditional recitative teaching in cheders, and so they sent him to the modern Zionist school.] When I was six I started to go to the Jewish elementary school, ‘Kadima’, the one that my father had helped to establish. We learnt Hebrew there, and Polish, of course, and other subjects. I was in the first group that went all the way through that school. After that I went to the state grammar school.

I also had a tutor for religion, who came to our home to prepare me for my bar mitzvah. That is a tradition, of course. When a boy is 13 years old, he becomes a man. He is taken to the synagogue. Beforehand he learns the relevant prayers and so on. He has to be able to read a passage aloud and understand it. The same applied to me. I had a tutor who came to our home and taught me all this. My bar mitzvah was in the spring. I remember that day; the celebration took place in the big synagogue. My name was read out and I had to go up and read out a passage from the Torah. My heart beat a little louder, I was nervous whether everything would go alright, but I managed somehow. Then, during the prayers, the tefillin were put on – one case on the arm and the other on the forehead, with the Ten Commandments written inside. Well, this lasted maybe a year or two, I put them on less and less frequently, and eventually I stopped altogether. My friends stopped doing it as well.

As a present for my bar mitzvah I was given some money to buy myself something. But I couldn’t decide: a bicycle or a radio? I thought and thought, and the money was gradually frittered away on trifles and in the end I bought neither a radio nor a bicycle. And since I’m on the subject of bicycles, I should say that in Zamosc we had two Jewish cycle hire shops. Zamczer had these old clapped out things; he was a lot cheaper and that was where everybody who was just learning to ride hired bicycles. The other one, Pekler, was more expensive, but he had good bicycles.

In 1930 I went to Lublin to see the opening of the Hakhmei Lublin Yeshivah. [Editor’s note: The yeshivah was founded on the initiative of Agudat Israel; its rector and founder was M. Szapiro. It was one of the largest Talmudic academies of its time. The opening, on 24th June 1925, was a very solemn affair. In many towns special transport was put on to take people to Lublin.] I was 15 years old. My parents couldn’t take me, so they put me on the bus that went the Zamosc–Lublin route and my uncle met me at the other end. That was the first time I had ever been in a motor vehicle, I remember. It was a lorry adapted to carry people – there were benches along the sides in the trailer. The opening of the yeshivah was a very grand affair. There were large crowds of people, so actually I saw very little. Anyway, it was so long ago that I don’t remember any details.

Whenever we went away on holiday, one of my parents always stayed at home. They had to take care of the shop – the fight for customers was fierce. We usually went to Krasnobrod. That’s about 20 kilometers from Zamosc. There were wonderful woods there – not woods like there are today – it was a thick forest. The trees were so old and standing so close together that they blocked out the light. We would rent one room and a kitchen from some peasants. There were guesthouses in Krasnobrod as well, but they were for people who went there just for one or two days. My father would wake me in the morning and take me for long walks in the woods. We would pick mushrooms, wild strawberries and blackberries. I also remember that I watched the peasants making clay pots. They were painted nicely and kept things cool well. What interested me most of all, though, was the clay whistles. And the peasants sold all these things for a few pence at the market.

There were about 25,000 people in Zamosc before the war, about 15,000 of them were Jews. Like my family, most of Zamosc’s Jews descended from the Sephardim. Neither their customs nor their language have survived to our times, however. People celebrated the same festivals and dressed the same way as the Ashkenazim. Everyone spoke Yiddish. Of course, the Yiddish spoken in Zamosc differed slightly from that spoken in Lublin or Vilnius. It had its own nuances, but they were differences arising from the use of different dialects of the language. [The Yiddish spoken in the Polish lands used to have three major dialects: Galician (southern), Central (often called Polish) and Lithuanian (north-eastern).] You could say, then, that nothing of the Sephardi culture had survived in Zamosc; all that remained was the memory of the origins of our ancestors.

There was one big synagogue in town, and besides that several shtibls. The interior of the synagogue was traditional, with the bimah in the center and a decorated ark [aron kodesh, in Polish often called ark]. It had ornaments carved around the doors – two lions and two deer, and around them the inscription ‘Gibor ka-ari, ratz ka-zevi’ [Heb.: Strong as a lion, swift as a gazelle]. My father went to a shtibl, but rarely to the synagogue. I used to go with him when I was small and for a while after my bar mitzvah. Mama didn’t go to the shtibl – women didn’t go to pray at the shtibls at all; they were meeting places for men. At the more important holidays and sometimes on Fridays she would go to the synagogue, where there was a special area set aside for women. We used to go to the synagogue with school as well, for instance when services were held for the president of the Polish Republic.

In addition to merchants, the Jews of Zamosc were craftsmen of various trades. There were carpenters, metalworkers, blacksmiths, joiners, painters, leather specialists and cobblers. There were poor water carriers too. Yes, because at that time the houses didn’t have running water. So these people would bring water from the well on the market square, and they were happiest when someone was doing the washing because then more water was needed and they earned more. I also remember that there were servants – also Jewesses – in the wealthier households. These were young girls from nearby towns. They saved up their wages for their dowry. There were those who didn’t find a husband, and they would pay for a Torah for the synagogue out of the money they had saved up.

In Zamosc there were people of all different convictions, both Zionists and Bundists 6. There were communists, too. Wealthy people and the intelligentsia were usually Zionists. The communists had a lot of supporters among the poor. That was because they had effective propaganda. [The egalitarian ideal of communism naturally attracted the poor everywhere. It was not merely because of the successful propaganda.] They said that everyone would have work and be equal, and they didn’t offend the Jews.

There were Hasidim as well, of course. I remember that they invited a tzaddik to come and live among them. It started with a long exchange of letters. I think he came from Gora Kalwaria 7. He came to Zamosc by train. There were crowds waiting at the station, not just Hasidim but other Jews, too, and even Poles. I ran down there with a group of my friends. That was a big event in Zamosc. Many people went out of curiosity, to see what would happen.

The Hasidim had hired all the carriages in the town. They put the tzaddik in the first, best-looking one, drawn by white horses, and drove him to the house they had prepared for him on Lubelskie Przedmiescie Street. Colorful lamps were strung out all along the route. About 100 meters before they reached the house the Hasidim unharnessed the horses and pulled the carriage themselves. After that they would all go to the tzaddik on Fridays and Saturdays to be blessed. I remember that because we often used to go down there and peer in through the window. I saw the tzaddik take the challah, bless it and then crumble it into small pieces, which his followers took because it was blessed [shirayem]. I saw them dancing and rejoicing – that was how they prayed to the Lord.

Rare events like the arrival of the tzaddik were attractions for people who lived in a town like ours. People liked to go and see unusual things. Once, word got around that in a neighboring village there was a sleepwalker. I didn’t go, I was too small, but lots of people gathered to see him. It was a moonlit summer night, and everyone stood around in the street and hushed each other so as not to wake him as he walked along the roofs of the houses with his arms outstretched.

We lived right by the square. Our family was relatively well off; you couldn’t say that we were rich, but we didn’t go hungry. We lived in a town house and our apartment overlooked the town square. And all around the square in Zamosc are arcades, so when it was raining you could walk all the way round without an umbrella. On the ground floor of the house was a Jewish bakery. In the kitchen there was a bread oven which we used to bake challah and all kinds of cakes: cheesecake, poppy-seed cake, honey-cake, gingerbread, and regular bread, of course. I remember there was a period when flour was hard to come by, but we were sent flour by my uncle, who had mills in Grabowiec.

We had a servant too, a young girl, a Jewess. She came from a poor family in a small town. She did the cooking and the cleaning; apart from working she also learned housekeeping because back in her home town she wouldn’t even have had anything to cook. She also used to go to the rabbi to ask if a chicken was kosher, for example – Mama didn’t have time for that.

In the living room there was a tiled stove. On winter evenings we would sit and play lottery. That was a game where you threw dice and depending on the result we would put numbers on special cards. We played dominoes and chess as well. My father used to play cards at his friends’. The apartment was lit with kerosene lamps. Later on, in the 1920s, electricity was introduced. That was in 1926 or 1927. I remember the day when electric lights first appeared in our house – how everything was suddenly brighter; what a different light it was!

When Friday evening drew closer the shammash would come out into the streets with his rattle, shouting, ‘Shut up the shop! Shut up those shops, Sabbath is coming!’. The men would clean their shoes and the girls would wash their hair. They didn’t have shampoo then, so they used kerosene, and often they would wash their hair in something that looked like borscht. It was some kind of beetroot stock, but I don’t know exactly what it was made of. In any case it was known as ‘borscht’.

On Sabbath everything had to look nice. In the evening men went to pray, and at home the woman would pray and light the candles. And then the food came. There had to be cakes, challah and stuffed fish [gefilte fish]. Those cakes were made of yeast dough. They were plaited from twelve strands, which symbolized the twelve tribes of Israel. Challah was this kind of tall white bread. Then they stood side by side, the cake and the challah. [Editor’s note: In fact the ‘cakes’ that Mr. Weinryb describes were probably challah, a sweet white bread traditionally woven from twelve strands of dough to represent the twelve tribes of Israel, and the ‘tall white bread’ that he calls ‘challah’ was probably the ‘cake’ (a round yeast cake called ‘kolacz’ in Polish).] And that taste of stuffed fish you don’t find today any more. Even in Israel they make some sort of balls, but it’s not the same. In our house it was usually carp. Those who couldn’t afford it made gefilte fish with small fish. So the carp was sliced into steaks, the flesh cut out of the middle and minced with breadcrumbs, egg, pepper, and salt to taste, and then this mixture was stuffed back into the fish. How exactly it was done I can’t tell you because I didn’t make it, I only ate it.

Before Passover help was organized for the poor. Volunteers reported, and they got flour and water and kneaded this matzah. The matzot that were baked then were round – not rectangular like they are today. Then the matzot was distributed to the poor.

Passover was one of the most solemn festivals. The whole family gathered round the table; there was beautiful crockery and compartments for matzah with colored threads sewn in – each compartment stood for someone different: one for the Israelites, one for the Levites and one for the Priests. [Editor’s note: On the seder plate there were three pieces of matzah, which were sometimes placed in a bag sewn specially for the occasion, which had three compartments.] I was the youngest in the family, so I asked the four questions, and my father, the head of the family, answered. There were various cakes and wine. We also said, ‘Whoever desires to come in and be our guest, let him enter, let him come in.’ Guests were brought round. Later, when I was in the army, I was myself invited to various homes for Passover. There was a glass for the prophet Elijah. The door was opened and we waited for him to come. We would ask our parents why we couldn’t see the wine going down in the glass for the prophet. ‘Because he just sipped a little bit,’ they would answer.

And then there were the other festivals, of course – Yom Kippur, Rosh Hashanah and others. At Purim, the Megillat [Megillat Ester] was read out in the synagogue. We, children, had special twirlers and at the word ‘Haman’ we would shout and make a huge noise. In the end they would shout at us to stop, but we didn’t want to, and that was a kind of game. There were Purim plays, too. King Ahasuerus sat on a throne with a paper crown on his head, and a minister came to him and reported something or other. Then the beautiful Esther came and said, ‘Why do you want to exterminate my people?’ The king changed his mind, and at the end there was a scene where Haman is already in the ground and in his place comes Mordechai riding on a horse. At Purim it was the custom to eat these triangular little cakes with poppy-seeds – they were triangular because they were supposed to resemble the hat that Haman wore. Those cakes were called ‘humentashn’[Galician Yiddish for hamantashen].

There was Chanukkah as well, in remembrance of the time that Jerusalem was surrounded by enemies, and afterwards the eternal flame had to be lit in the temple. Well, and the oil for the menorah was going to run out, but somehow there was enough. We had a menorah that burned oil at home as well. [Editor’s note: The interviewee probably means the chanukkiyah.]

On the subject of Polish-Jewish relations it has to be said that things varied. It’s a very complex issue. For instance, Jan Zamojski invited Armenians and Jews to the town of Zamosc himself [this was back in the 16th century]. It wasn’t a disinterested move, of course – it was thanks to them that industry and trade developed. The Jews lent the kings money. There were famous families, too, such as the Kronenbergs 8, for example, who created the Warsaw-Moscow railway. In the late 19th century there were various insinuations in Russia that the Jews took blood to make matzah [the blood libel accusation] and so on. [see Partitions of Poland] 9 In the interwar years on the one hand there were the Endeks 10, but on the other hand you have to remember that Poland had economic difficulties. There were hardships for the Jews, too, especially for religious Jews, in connection with ritual slaughter, for example. On the face of it the issue was the protection of animals [see campaign against ritual slaughter] 11.

It also has to be said that the Catholic Church is to blame for a lot of it [the bad relations between Poles and Jews]. We know the history: the inquisition – the burning of Jews, of witches... The Church made no attempt at reconciliation. Perhaps it actually needed this, to sustain the faith. They said that the Jews had murdered Jesus and that they had to be punished. It’s only now that the pope has changed the approach to Jews and is seeking appeasement, but even so, it’s only on the surface. On the other hand, you have to add that the Jews always kept themselves apart, and created ghettos. [Editor’s note: In fact Jews were forced into ghettos (separate Jewish quarters, often confined by walls) by the non-Jews in medieval cities. On the other hand, in many respects such communal settlements served Jewish interests, too.] That only started to change just before the war. We had famous Jewish writers who wrote in Polish – Tuwim 12, Brzechwa 13, Lesmian 14. Young people felt that things couldn’t stand still, that it was important to seek reconciliation.

As for me, I had two Polish friends. They were very nice; we spent time together. We would go down to the river and go cycling. But I also remember that the children of local landowners went to school with us. They considered themselves above everybody else. One of them would drive up to school in a carriage, and the driver, although he was older than him, would climb down from the coachbox, take his hat off and bow to him. I remember once in a drawing class, one of them complained, ‘Sir, he stinks of garlic!’ and the teacher didn’t tell him off, but turned to the Jewish boy he had pointed at and said, ‘Listen, try not to eat garlic before you come to school.’ And it did no good him saying that he hadn’t eaten garlic.

So you could say that it varied [the relations between Poles and Jews in interwar Poland]. I had a group of friends, both Jews and Poles. We were good students and stuck together. On the other hand there was a definite anti-Semitic atmosphere at school.

My parents also had contacts with Poles. Most of the customers in our shop were Poles; the regular customers often used to come in and talk about their affairs, and the owner of our house, Mrs. Namyslowska, would come in, too. She used to come to talk about how she had to marry her daughter off, and what an expense it was and so on.

When I finished grammar school my sister Margolia persuaded me to move to Warsaw to go to school there. She had been there for a few years and was earning a living as a teacher, so she could support me. I came to Warsaw in 1933 and moved in with Margolia. I started studying at the State School of Construction. After graduation from that school you could go straight into the second year at Warsaw Polytechnic.

In 1937 I was called up. Many Jews dodged service at that time, but I went. It was what my father wanted, too. He said that I would learn to fight, and that that could prove useful later on in Palestine. I served at Wlodzimierz Wolynski, in the 23rd infantry regiment. Later I was transferred to Pogorsk near Baranowicze. They were building a range there and I had an education in construction. We put up wooden barracks for the soldiers and ancillary quarters. There were lots of wolves in that area. I remember how one time our cook went to town to buy some meat. The terrain was marshy, you had to walk on special wooden planking. When he was on his way back he heard the wolves coming. The cook survived, but our meat didn’t.

When I left the army in 1938 I went back to Warsaw. I lived in a rented room then. I wanted to start working, so as not to depend on my sister or my parents any more. I also had plans to continue my studies at the Polytechnic. I started work for two construction firms, one was run by Halber and the other by Krajterkraft. Both firms were Jewish. We were commissioned to design tenement houses. I worked up the plans and corrected them. From time to time I also took commissions from the architect Goldszmit. That was all the work I managed to do before the war.

At that time I kept fairly extreme left-wing company. We were disillusioned with the situation in Poland. For instance, I could only work in Jewish firms. There were restrictions at university [see Anti-Jewish Legislation in Poland] 15. And we were naive. We thought that by changing the political system we could also change the situation. All this was also bound up with a rebellion against religion. I didn’t belong to any party. Many of my friends belonged to the Socialist Youth Organization ‘Life’ or to the Communist Youth Association.

During the war

When the war broke out, my call-up papers were for the seventh day of war. Before I had a chance to report for service, though, the army had already been smashed. There was no unit for us to go to. We were directed east. I walked with a group of friends from the army in a crowd of people who were escaping from the Germans. In their haste people took with them whatever they had been able to lay their hands on. Then they realized that they didn’t have the strength to carry it, so they abandoned various things including clothes and shoes – heaps of them lay in ditches.

When we crossed the Bug river, we started to meet Ukrainians – armed and on horseback [see annexation of Eastern Poland] 16. They stopped us, even though we wore civilian clothes. Finally we made it to Kamien Koszurski, and from there I set out for Kovel a few days later. I hoped I would find my parents and my sister there because my Aunt Lea – my father’s sister – lived there. The whole journey took me over a week – it was several hundred kilometers. [Kamien Koszurski is actually no more than 100 km from Kovel]. There were a few of us, and we slept where we could. There were lots of abandoned houses in the villages. People were escaping; they were afraid. Sometimes we caught a stray chicken, found a pot and lit a fire. We wanted to cook the chicken, but we were so hungry that the chicken was eaten before it had a chance to go tender.

My predictions came true and to my delight I found my family in Kovel. It turned out that when the war broke out my parents had bought a fairly big cart, loaded up some of the goods from the shop and their own luggage, of course, and gone east, to Aunt Lea. Margolia had gone with them because on the day the war broke out she was still in Zamosc, where she had been spending the summer holidays. In Kovel they lived from selling the goods from the shop. They were even able to rent an apartment.

As for me, soon after I arrived in Kovel I saw a notice that they were looking for people to do construction work in a garrison left by the Poles that the Russians had taken over. I volunteered and was given the job. I was in charge of renovation work there. As a person employed in the Soviet garrison I was allocated a bachelor apartment by the municipal authorities. They billeted me in a private house. I remember that I paid the owner some rent. Thanks to the job in the garrison I was even able to help my parents a little because there was always the chance to take a bit of coal or firewood home.

When the Germans were approaching Kovel evacuation trains began to be put on at the station. People were going east in droves. I went to my parents and Margolia and tried to persuade them that we should all go together, but they didn’t want to just drop everything immediately. They had no idea what might happen. My parents were older by then, and Margolia wanted to stay with them. They talked me into believing that nothing would be lost if they spent a few days packing and so on. I was younger. I sensed that something was going to happen. I decided to leave first, but I thought they would manage to leave in time and that we would meet up. Unfortunately they didn’t make it.

I never found out what exactly happened to them. I never found anybody who could tell me what fate befell them. They were probably in Kovel ghetto, and were most likely shot and buried in the mass graves in the woods outside Kovel. After the war I tried to get news of them. I hoped that they might contact me. But nothing like that happened. I went back to Kovel two years ago thinking that I might find some clues. I went to the site of the Jewish mass graves – all that stands there today is a small monument. But I was unable to find out any details. In the Jewish cemetery on Okopowa Street in Warsaw there’s a whole wall commemorating people who were killed during the war. I put up a plaque there bearing the names of my family.

Anyway, I made it onto an evacuation train. We traveled southeast, and before long the German air attacks started. I was wounded when they bombarded the train. I was put on an army vehicle and taken to a hospital. No one had time to look after me, and I got gangrene and in the end they amputated a part of my arm. After that I set off into the unknown once more, and the trains started running again. That way I reached Vladikavkaz, a beautiful place at the foot of the mountains [the Caucasus]. It was reached by a straight road, and on the horizon there were huge mountains, with their peaks shrouded in mist.

In Vladikavkaz I reported to the town authorities for work. I had arrived there with nothing, I had nothing to eat and nowhere to live. A job gave me the chance to be allocated an apartment, food rations, and some money. I was given a job in the Directorate of Railways. I could speak Russian quite well. I had learnt it before the war, and before I went to Vladikavkaz I had lived more than a year in Kovel, which was under Soviet rule. Once again I was overseeing construction work. I was often sent on business trips; I went to Grozny, in Chechnya, for example, and to Baku in Azerbaijan. I saw a lot then. I remember various anecdotes from those places – a Muslim who made a huge fuss at a market because the trader put the mutton that he wanted to buy on the same scales that he had just used to weigh some pork. I also remember that they used to sell bears’ paws at the market because there were lots of bears in those mountains. Or the time I brought back a watermelon from a business trip. It was so huge that I could hardly carry it, and of course, at the very last minute, just as I was opening the door to my house, I dropped it and it burst.

I had two friends there, one of them, Latyshev, was a Russian, and the other, Zinenko, a Ukrainian. Once they realized that I didn’t inform on them, they started to tell me about what was happening in the Soviet Union, about what Stalin was doing to people [during the so-called Great Terror] 17. I earned a pittance – 350 rubles a month – the price of a kilo of meat. There was also a canteen, where they served something like grits with synthetic oil poured over it. It was the same thing every day. During that period I lost a lot of weight, I often went hungry.

The front was moving, the Germans had got as far as Rostov-on-Don. Then the Directorate decided to evacuate. They took all the employees and their families. We got on a train and began a journey to nowhere, which lasted for the next eight months. We were headed south. Sometimes the train would stop for several hours, and then set off again. Then I would get off and buy something to eat or look at the Caspian Sea. I could still afford to buy something nutritious from the locals. I also bought bread, which wasn’t bread at all – it was a kind of pap made of potatoes. I even tried to bake it some more, but still, like bread it didn’t taste. One night I went to bed on the top bunk [in the sleeping compartment] because the air up there was better. In the night a bombardment started, I woke up, and thinking that I was below, slid out of bed. That was quite a bad accident.

The Directorate of Railways tried to stay in control of its territory all the time. From that train we maintained communication with the whole region – we directed goods trains to the front and so on. In the end the Germans retreated and we went back to Vladikavkaz.

In 1943 my friends from Warsaw found out where I was and sent me a letter inviting me to Bashkiria, where they lived at the time. There were more Poles there [in fact Jews from Poland], there was even a Society of Polish Patriots, which said there was a chance to go back, so I got myself permission to move there. To do that I had to lie a little in the papers. I wrote that my friends were actually my family. They promised that they would support me in Bashkiria and that I would have work there. I was on good terms with the director of my company, so he issued me a permit to leave as well. It was all a bit risky because the NKVD 18 monitored the whole procedure, but it worked. Once again I traveled on goods trains, this time to the Urals.

The Society of Polish Patriots was for the most part made up of Jews from Poland. In Bashkiria I met engineer Slobodkin – an architect from Warsaw – and other people I knew. I was made director of production in the manufacturing shops owned by the Society of Polish Patriots. We sewed clothes and made shoes. For a while I lived with a family, and after that I had my own room. The climate there was very harsh. We wore felt boots. Sometimes the buran, a blizzard, would pass over, during which you couldn’t leave the house because you could freeze to death – something like a wall of ice and snow flew at you.

Ever since I had left Kovel I hadn’t had any news of what had happened to my family. I didn’t know anything of what was going on in the West, either. Correspondence from abroad didn’t get there, and I didn’t meet anyone who could give me any news. It wasn’t until the end of 1944 that we could send letters. So I wrote to Israel to my sisters – where I was and what I was doing. I was hoping that my parents had written to them, too. But all I got from my sisters was a parcel full of soap. That was a good idea, though, because I sold the soap and that got me some money to live on for a while. But I still had no news.

Towards the end of the war news started to reach us from Poland. Some people left. When they came back we asked them, ‘Well, and how is it with bread, what kind of rations?’ They said that there were no rations, that goods were in the shops on the shelves and you could take as much as you wanted, that there were even cakes there. But we had become so used to the reality of life out there by that time that we didn’t believe them, we simply couldn’t imagine it. We left in fall 1945. After a few weeks traveling in goods trains I arrived in Lublin.

Post war

I didn’t meet anyone of my family in Lublin. Later I found out that Awigdor, my uncle’s son, and his two sisters had survived. They left for Israel straight after the war. Later they moved to Canada, and then the girls went to the US, to Boston. Some time ago we lost contact with them.

After I returned from the Soviet Union I started work in the Jewish school of the Central Committee of Polish Jews 19. I taught Polish. It was a small school; there were about 30 pupils. I remember that we had a Jewish boy whose mother had taken him back from a convent [see Jewish children rescued by convents] 20. The problem was that the boy was very small, only a few years old, so he had become very attached to the nuns in the convent and had forgotten his mother. We all tried to comfort the woman somehow, but she was always crying and cuddling her son.

Towards the end of the school year, in 1947, I left for Warsaw. Here I met my friend Weiner, who had come from Paris, engineer Slobodkin, with whom I had been in Bashkiria, and others. I worked in the Central Jewish Committee [CJC] as a construction technician. The first house that I rebuilt was in Praga [a district of Warsaw]. It had been a Jewish house, and after we had finished work on it some Jewish families moved into it. Later on some of the tenants left the country and some moved out. I also worked on the rebuilding of the house on 28 Jagiellonska Street. That was another commission from the CJC. On the ground floor of that house was a shop that sold kosher meat. I can’t remember when it closed down.

At the beginning of the 1950s I became a member of the Budometal co-operative. In 1955 I went on an engineering course and received a diploma from Warsaw Polytechnic. At work everyone knew that I was Jewish, and suggestions started to be made that I change my name. Many people even changed their surnames, but I didn’t want to, so I just changed my first name. Even before the war people used to hail me Mieczyslaw, Mietek [a diminutive of Mieczyslaw], so it stuck, and I struck the name Mordechaj out of my papers.

I was still doing jobs commissioned by Jewish institutions, except that they were organized by the co-operative. It was easiest that way. I renovated the facade of the Nozyk Synagogue 21 several times. They were commissions from the community authorities, and the funds for this work came out of foreign aid, if I remember correctly, from Joint 22. Just after the war we also built a matzah production line in that synagogue. We set it up in the women’s gallery, put in machines to mix the dough and electric ovens, and that was where matzah was baked for Passover. The matzah production line in there operated for a few years. Then they started sending us matzah from abroad. I also renovated the Jewish community building on 6 Twarda Street. In the 1950s we were also commissioned by the community authorities to tidy up the Jewish cemetery. During the war the cemetery had been badly damaged. The avenues were buried in earth and the monuments overturned. So we cleaned up the main avenue. We put broken fragments of mazzevoth [tombstones] into a special wall. A few years later we also built some ancillary premises by the entrance.

In the 1950s and 1960s there were still a lot of religious people. In fact, it was a little bit like the Bundists and Zionists were before the war. There was also a fair group of communist activists. Quite a lot of American aid came in through Joint. There were the Jewish ‘Solidarnosc’ 23 works, where they taught different trades, and Slobodkin – the one I was in Bashkiria with – was the head of ORT 24. If it hadn’t been for 1946, if it hadn’t been for the Kielce Pogrom 25, and then Gomulka [see Anti-Zionist campaign in Poland] 26, who said that one person cannot have two homelands, then probably not so many people would have emigrated.

At the beginning of the 1950s I met Izabela, my wife. She worked with the trade union, she was a bookkeeper. Her father, Waclaw Tluchowski, left home to fight in the Warsaw Uprising 27 and never returned. He even has a monument in Powazkowski Cemetery [the most famous Catholic cemetery in Warsaw; many famous people are buried there]. Izabela is Polish and went to a Catholic school. We got married and in 1955 our son was born. We called him Eligiusz because it’s similar to my father’s name – Eliasz – and the times when he was born weren’t auspicious for giving Jewish names.

Eligiusz graduated from Warsaw University with a distinction in physics. He also did a doctorate and an assistant professorship. Now he works at various universities. At the moment he is at Yale University. He is a member of a research group there that works on problems of theoretical physics. What does the Jewish tradition mean to him? Eligiusz keeps in touch with his family in Israel. In the States he goes to Jewish meetings. He is interested in the Jewish tradition. He is an agnostic, though.

Izabela comes from a Catholic family but she doesn’t go to church and I have the impression that she has a negative attitude to all that. In any case, she isn’t practicing. I have never forbidden her religion, of course. I have always gone to the synagogue on Yom Kippur, when they say the prayers for the dead. But other than that I don’t go. At home we don’t really celebrate any holidays. On Jewish holidays I go to the receptions that the committees put on, mostly the Social and Cultural Society of Jews 28.

Israel? For centuries it has been the Jews’ dream to return to Israel. Every year at Passover they wished each other: ’ba-shanah ha-baa be-Yerushalayim’ [Hebrew: next year in Jerusalem]. For hundreds of years it wasn’t possible – Turkey, the Arabs, the British protectorate [British Mandate]. I grew up in a Zionist family, and my parents also strove for the establishment of a Jewish state.

I thought about moving to Israel many times. There were always various obstacles, though, that prevented me from doing so. Before the war I wanted to finish school first and then I was called up into the army. Later on, when I was in Israel for the first time – in 1956 – I even had a job lined up. But here in Poland my wife had responsibilities – she had to care for her mother.

I remember that first trip. I had a lot of trouble getting permission to go, but in the end I succeeded. When our ship sailed into the port of Haifa, the whole family was already on the quayside. I went to Rywa and Josif’s house; they bred chickens at the time. They didn’t even have a gas cooker then. My brother-in-law had a donkey, which he harnessed up to a cart and drove me around so that I could look at the sea. Now when we go over there with the family, everything is totally different. The last time I was in Israel was in 1999. We had separate rooms to ourselves. During the day we went swimming and sunbathed. In the morning there was coffee, tea, milk and cocoa. And lots of vegetables because there are vegetables all year round there – not like here – they have everything there.

Did anything change in Poland after 1989? Well, of course things changed. Now there is more democracy, then the strict discipline ground us down. When I worked in those institutions back then, I remember how they used to keep us for hours on 1st May, you stood and stood, so that a few people at the top could look at us. And altogether there was this attitude – Stalin this, Stalin that. I always had a critical attitude to what went on because I listened to the BBC and I knew what was going on. But I have friends, even in Israel, who back then somehow got drawn into those communist wheels and they truly believed in Stalin. I don’t know, I was even puzzled because they were decent people, they had a grammar-school education. For me it was inexplicable that they could believe in something like that.

As for the Warsaw community and Jewish circles today, I get the feeling that they overdo it in a lot of cases. The Yiddish school, for example – I don’t believe that the Yiddish language has a future. Yiddish is still around among older people. They were born in Europe and so on, but to revive it? I don’t even see the need. Perhaps just one thing, that wonderful literature written in Yiddish by Sholem Aleichem 29 and Peretz, An-ski 30.

It’s the same in the Jewish community. There’s a few young people, but it all comes down, I suspect, to the fact that they get financial assistance from abroad. In any case, it’s hard to say anything on that subject. I’m not prejudiced. Perhaps in the Jewish religion people do find a way to live their life. Not long ago I read an article in the newspaper about a young girl who was complaining that in Poland it’s hard to buy kosher food. Suddenly problems like that appear, and that, when there were years and years when nobody went to the synagogue here. People moved to Israel and they made the right choice.

I don’t take advantage of any re-compensation funds because I was never in any of the ghettos. I’m a member of the Association of Jewish Combatants, too. Three years ago I and some other combatants went to Germany. We were invited there by the Kolbe Foundation [Maxmilian Kolbe Werk: operates in Germany; its mission is offering aid to victims of concentration camps]. I feel a bit awkward about it. Kolbe was in a camp and he gave his life for another – that’s true, but before the war he was an anti-Semite. He even published these Jew-baiting newssheets. And they don’t know about Kolbe at all – about his pre-war activities. Life brings all sorts of surprises and people change their views, too, but to name a foundation after them just like that? Anyway, so they sent us an invitation in German and we went to meet them. We visited schools there. There were about 1,000 pupils and teachers there. One time they asked me to read something in Yiddish to them, so that they could compare if the language really is similar to German. So I read something by Sutzkever 31 .

At present I also belong to the Social and Cultural Society of Jews and to the Jewish Community organization. I also belong to a social committee whose aim is to renovate the annex in Wolski Hospital [Before the war this was a Jewish hospital, called Orthodox Hospital]. We want to make it into a home for older people. I’m at the community building almost every day. I use the canteen there. My wife is very poorly now and hasn’t got the strength to cook me dinner. I’m a member of the Jewish Community Seniors’ Club. We meet a few times a week. Sometimes we have talks on Jewish topics but often we just tell each other about our lives.

Glossary:

Транскрибированный текст

• Семе́йное преда́ние
• Де́тство
• Вое́нное вре́мя
• Послевое́нное вре́мя  

• Семе́йное преда́ние

Мои прабабушки и прадедушки по материнской линии родом из Польши. На фотографии 1913 года прадед Барух Вингельников снят вместе со своей дочерью (моей бабушкой) Соней Гольдберг и ее детьми. Прадед рано овдовел. Женился вторично. Его дочь от второго брака Берта (1908 г.р.) жила в 2001 году в г. Бостоне, США. Обе дочери Баруха (Лия, Берта) были почти ровесниками с детьми Сони и дружны с ними.

Бабушку Соню привезли из Польши для того, чтобы выдать замуж за Исая Гольдберга - моего деда. Ей в ту пору было всего 16 лет и она очень тосковала по родному дому. Всю жизнь Соня была домохозяйкой, родила и воспитала 6 детей - 5 девочек и одного мальчика. В семье был достаток.

Исай Гольдберг вместе с четырьмя братьями (Абрамом, Пинхасом, Давидом, Левием) владели промтоварным магазином. Торговали оптом и в розницу. У каждого из братьев Гольдбергов был свой дом, прислуга. В дом моего деда нанимали кучера, кухарку и горничную, держали лошадей и корову. Летом детей вывозили на собственную дачу в курорт Шиванду в окрестностях Нерчинска. Для детей нанимали няню. Одно время няней был китаец, и дети очень любили его. Дети Сони и Исая: Яков (1892 г.р.), Рахиль (1895 г.р.), Шифра (1900 г.р.), Лия (1903 г.р.), Малка (1905 г.р.) - моя мать, и Дебора (1907 г.р.).

Дети росли в атмосфере близости к природе и любви к книгам. Малка очень любила ухаживать за животными (лошадью, коровой). Позже, умение обращаться с животными пригодилось ей во время эвакуации в сибирскую деревню в период II Мировой войны. Только моя мать из всех эвакуированных умела доить корову, править лошадью.

Бабушка Соня много читала. Ее любовь к книгам передалась детям. В Нерчинске была доступна всем большая библиотека  известного в Сибири предпринимателя Бутина. В народном доме, построенном Бутиным, устраивались балы.  На одном из них Шифра получила приз за  самую маленькую ножку. [Народные дома это клубные учреждения в дореволюционной России, где размещались библиотека с читальней, театрально-лекционный зал, воскресная школа, чайная, книготорговая лавка.

Народные дома создавались на средства органов городского самоуправления, обществ грамотности и отдельных лиц. Первые народные дома были открыты во 2-й половине 80-х годов 19 века  крупными промышленниками и оказывали на население большое культурное воздействие театральными коллективами, комплектованием библиотек. Большевики широко использовали народные дома для ведения революционной пропаганды, организации массовых митингов. После Октябрьской революции 1917 на смену народным домам пришли массовые культурно-просветительские клубы]

Все дети закончили гимназию, где преподавали учителя высокой квалификации. Якова, Шифру и Дебору учили игре на фортепьяно. В последствии в 20-е годы Шифра подрабатывала тапером в кинотеатрах немого кино. Зимними вечерами собирались дети всех братьев Гольдбергов. Играли, музицировали, сообща лепили пельмени. Было весело!  Дед Исай, игравший на скрипке. И его дочь Шифра на пианино образовали дуэт, который справлялся даже с серьезными произведениями. В семье не было духа строгой религиозности. Посещали молельный дом, обязательно отмечали дома еврейские праздники. В доме говорили по-русски. На идиш говорила только бабушка Хася - мать братьев Гольдбергов.

Антисемитизма не ощущали. Среди тех. Кто посещал дом Исая был и священник местной православной церкви. Мама рассказывала. Они - дети - чувствовали свою “отдельность” только в гимназии на уроках закона божьего: их освобождали от этих занятий. Еще перед революцией умер от рака горла дед Исай. Всю жизнь он любил крутой кипяток. Болел. Лечили его  в Москве. Вставили трубку в горло. Но такая жизнь длилась не долго.

Незадолго перед революцией брат Яков поехал в Петербург, чтобы поселиться там. Ему пришлось каждую неделю платить уряднику взятку, чтобы тот делал вид, что не замечает еврея, нарушившего “ценз оседлости” . Потом Якову надоела такая ситуация и он вернулся в Нерчинск.

Революция и гражданская война резко изменили жизнь семьи. Власти Гольдбергов “уплотнили” т.е. отобрали часть жилья в пользу пролетариата. Отобрали винный завод у двух братьев Голумбов, которые были мужьями Шифры и Лии. Завод разгромили, а винный дух еще долго витал над городом. Братья Голумбы уехали в Харбин и больше о них ничего не было слышно. Шифра и Лия остались в Нерченске с детьми. Дочь Шифры умерла в возрасте до 3-х лет, а сын Лии Гдалий в 16 лет в блокадные дни в Ленинграде.

С середины 20-х годов сестры и брат Гольдберг потянулись в Ленинград, Иркутск. Первой уехала моя мать в 1924 году. В Ленинграде  она закончила техникум хлебопекарной промышленности и получила профессию экономиста. Дебора уехала в Иркутск и поступила в экономический техникум. В конце первого курса ее исключили из техникума. Из-за того, что посмела на вечере в техникуме танцевать фокстрот! Позднее она вместе с двоюродной сестрой, тоже исключенной, обратилась к министру культуры А.В. Луночарскому, приехавшему в Сибирь. По указанию министра их восстановили. Но Дебора уже уехала в Ленинград и выучилась на нормировщика.

Последней уехала Рахиль, похоронив мать. В 1929 году мама вышла замуж  за Бориса Дерибизова. Он был русский. Познакомились на вечеринке земляков-сибиряков.

• Де́тство

В 1930 году родилась я - София.

В начали 30-х годов сестры прислали моей матери из Нерчинска в Ленинград багаж (мебель и другие вещи). Багаж сразу конфисковали. Власти хотели забрать и вещи из квартиры родителей, но отец убедил, что они принадлежат ему, и тем все спас.

В Ленинграде наша семья - мои родители и я - жили трудно. У отца было больное сердце, был инвалидом, не работал. Работала мама, а мною занималась замужняя сестра мамы Рахиль. Она была замужем за Генрихом Иоффе, который преподавал математику в кораблестроительном институте. Мы жили в одной из двух комнат Рахили в коммунальной квартире. Для того, чтобы попасть в нашу маленькую комнату  мы должны были пройти через всю большую комнату Рахили. Отец очень страдал от такой жизни. И в марте 1941 года его не стало.

К началу II мировой войны я окончила три класса государственной школы.  Любимым предметом у меня были математика и история. Ребенком в школе и позже в детинтернате в войну я не испытывала проявлений антисемитизма, никакой обособленности, как еврейка, не чувствовала.  Жили мы на канале Грибоедова, недалеко от православной Никольской церкви и Синагоги. Будучи детьми забегали в тот и в другой Храм. Помню, как в Синагоге служитель мягко спросил меня: “А что здесь делает русская девочка?”. Я не поняла, что это значит...

У меня были подруги. Это были одноклассники. Были ли они евреями, не знаю. Тогда, в 10-летнем возрасте меня это не интересовало.

• Вое́нное вре́мя

Войну я провела в детинтернате в Тюменской области. Вместе со мной была моя мама. Она работала там воспитателем.

• Послевое́нное вре́мя

В августе 1945 года мы вернулись в Ленинград. Я поступила в 8 класс. Мама начала работать в НИИ экономистом. В течении 1945-51 годов мы жили в арендованных комнатах, так как своей жилплощади у нас не было. В 1953 году я окончила Гидрометеорологический институт в Ленинграде. И до ухода на пенсию проработала гидрологом в системе Гидрометеослужбы.

В 1982 году при оформлении загранкомандировки на конференцию в Румынию райком КПСС не дал мне разрешения на поездку. “Причина - не работала в 1957 г., а может быть она,  как дочь еврейки, в это время собиралась эмигрировать в Израиль?” - сказали в райкоме начальнику нашего отдела кадров. И это за 50-годы?! Абсурд! Через месяц под нажимом коллег и отдела кадров я подала документы вновь. Прошла жесткое собеседование в райкоме (все вопросы задавали об Израиле), и поездку разрешили.

Интерес и сопереживание с еврейским народом у меня начались с Нюрнбергского процесса. Большое негативное впечатление произвело чествование Сталина в день его 70-летия в 1951 году. Дело врачей в 1953 году, события в Чехословакии и др.окончательно изменившие мои взгляды.

В 1970 году после отъезда родственников (семьи Берты Вингельминовой-Кроль) в эмиграцию я начала переписываться с ними. Моя мама очень боялась за меня. Письма приходили не на домашний адрес, а на абонентский ящик, чтобы соседи не знали о моей переписке. Мама боялась, ибо почти всю жизнь в ней жил страх обнаружить свое богатое еврейское прошлое.