Travel

Földes Klára

Életrajz

Földes Klára egyedül él a város központjában levő lakásában. A szobáiban nagy a rend. A falakon absztrakt festmények. Klára néni nagyon kedves hölgy. 83 éves, de sokkal fiatalabbnak látszik. A konyhában ültünk le beszélgetni. Ott melegebb volt, mint a lakás többi részében, és ez barátságosabbá tette beszélgetésünket. Szereti, ha meglátogatják, mert így van kivel beszélgetnie.

Sajnos nem tudok semmit a dédnagyszüleimről. De emlékszem dolgokra a nagyszüleimmel kapcsolatban. Édesanyám szüleit Kohn Móricnak és Vilmának hívták, Nagyvárad mellett éltek, Váradlesen [Váradles – kisközség Bihar vm.-ban, 1910-ben kb. 900 főnyi lakossal. – A szerk.]. A nagymama, úgy tudom, Váradlesen született, a nagyapám nem tudom, ha ott született. Erről nincs semmilyen dokumentumom. Édesanyám szülei magyarul beszéltek, mert Nagyvárad az Osztrák–Magyar Monarchia része volt akkoriban. Az anyai nagyszüleim Nagyvárad mellől Sofronyára költöztek, ez egy kis falu Aradtól nem messze. Itt vendéglőféleségük volt, közel az állomáshoz. Móric nagyapám Sofronyán halt meg 1918-ban, de mivel ott nem volt zsidó temető, ezért Aradra vitték, és ott temették el. Vilma nagymamám ott maradt egy darabig Sofronyán. Három lányuk volt: Margit (az anyám), Erzsébet és Zseni. Mind Váradlesen születtek. Édesanyám, Kohn Margit, 1898-ban született. 8 évvel volt fiatalabb édesapámnál. Erzsébet Kürtösön [Kürtös Arad vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben is, 1920-ban is 8300 főnyi magyar, román és német ajkú lakossal. – A szerk.] élt. A férjét Stern Józsefnek hívták, textilüzlete volt és földje Nagyiratoson [Nagyiratos vagy Forraynagyiratos – Arad vm.-ben lévő község volt, 1910-ben 1400 főnyi lakossal. – A szerk.]. Két gyermekük volt: Márta és Károly. Mártának van egy orvos fia, aki nős és két gyereke van, Kölnben, Németországban élnek. Károly meghalt Segesvár mellett egy munkatáborban. Hegyeket robbantottak, s egy szikla zuhanás közben megváltoztatta az irányát, és őrá zuhant. Ez az 1940-es években történt, a második világháború alatt. Édesanyám kisebbik testvére, Zseni Temesváron élt [Temesvár székhelye volt Temes vm. törvényhatósági és a temesi járás közhivatalainak; már a 20. század első évtizedeiben is számos gyár volt a városban (dohánygyár – 1600 munkást foglalkoztatott), vasúti műhely, 2 gépgyár, a harangöntőgyár, pénzszekrénygyár, cement- és mozaikgyár, több téglagyár, a majolika- és kályhagyár, gyapjúfonalgyár, 2 pamutfonó- és szövőgyár, 1 kötszövöttárugyár, kalapgyár, cipőgyár, kesztyűgyár, 3 gőzmalom, 1 cukorka- és csokoládégyár, sörgyár, 2 szeszgyár, 2 szilvóriumgyár, gyufa- és kocsikenőcsgyár, villanytelep, gázgyár, több nagy könyvnyomda stb. Dél-Magyarország forgalmi gócpontja volt (a vasutak 8 irányban ágaztak szét). Kereskedelmének fő cikkei: gabona, fa, ló, marha és ipari cikkek voltak. A hiteligényeket az Osztrák–Magyar Bank fiókja, 22 bank- és takarékpénztár és 4 szövetkezet elégítette ki. Lakosainak száma 1850 és 1910 között több mint négyszeresére, 17 700 főről 72 600 főre emelkedett (1925-ben 90 000 lakost számláltak össze.). 1910-ben a lakosok 44%-a német, 39%-a magyar, 10%-a román, 5%-a szerb ajkú volt. Hitfelekezet szerint az alábbi megoszlást mutatták: 67% római katolikus, 15% görög katolikus, 9% izraelita, 5% református, 2% evangélikus, 1% görögkeleti. – A szerk.]. Első férje pesti zsidó volt, Ungár Sándornak hívták, ő meghalt az első világháború után. Zseni második férje román volt, nem volt zsidó, Simedrea Vasilénak hívták. Két gyermeke volt: az első házasságából Anna, a második házasságából Titusz.

Édesanyám a vonaton ismerkedett meg édesapámmal, mindketten Kürtösre utaztak. Édesapám az Osztrák–Magyar hadsereg katonája volt [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], édesanyám tisztviselőként dolgozott. Az édesapám, Grünbaum András 1890-ben született, Konyáron [Konyár Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2752 fő lakossal. – A szerk.]. Édesapám is, édesanyám is Kereskedelmi Líceumot végzett [valószínűleg felső kereskedelmi iskoláról van szó; lásd: kereskedelmi iskolák]: édesanyám Aradon, édesapám Debrecenben. A szüleim magyarul beszéltek, de az édesapám ivritül is tudott. Édesapám harcolt az első világháborúban, de nem emlékszem, hol.

Az édesapám szülei Magyarországon éltek, egy Konyár nevű faluban, Debrecen környékén. A magyarországi nagyszüleim magyarul és jiddisül beszéltek, és nagyon vallásosak voltak. Grünbaum volt a nevük. Ismertem az apai nagyanyámat. Kicsi, sovány asszony volt, parókát viselt. Nagyon vallásos volt. Az apai nagyszüleimnek öt gyermekük volt, mind Konyáron születtek: egy lányuk, Aranka és négy fiúk volt: Márton, fogorvos, Pál, hivatalnok, Lajos, aki a szülei üzletét vezette, és édesapám, András.

Anyagilag jól álltak. Volt egy textilüzletük, mindennel, ami kell és földjük. Kukoricát és görögdinnyét termesztettek. Voltak alkalmazottjaik is, akik a földeket megmunkálták. Emlékszem, nagyanyámnak volt egy nagy udvara, ahol a kukoricát tartották. A görögdinnyék hatalmasnak tűntek nekem. 4-5 éves voltam akkor, és úgy játszottam, hogy lovagoltam rajtuk. Mivel közel laktunk a magyar határhoz, gyakran meglátogattuk Konyáron élő nagyszüleimet. Nem emlékszem, hogy lettek volna állataik, de mivel nagy háztartásuk volt, úgy gondolom, kellett legyenek csirkék és libák. A nagyanyámnak nagy, szép háza volt, két konyhával (az egyik télire, a másik nyárára). A házban 4 szoba volt, egy sorba építve, előttük egy hosszú, üveges tornáccal.

Valami másra is emlékszem Grünbaum nagymamámmal kapcsolatban. Volt neki egy nyári konyhája sütőkemencével. A kemence nagyon nagy volt, és mögötte volt egy külön hely, ahol egy nagy edényt tartottak, amiben a zsírt gyűjtötték a töpörtyű kiolvasztása után. Egy napon a tejesasztalnál ültem, egy csésze kakaót iszogatva. A másik, húsosasztalnál dolgozó nőket néztem, és észrevettem, hogy egyre a kemence mögötti edényhez járnak, és odaöntik a zsírt. Így hát én is vettem a csészémet, és beöntöttem a kakaót az edénybe. Aligha örült a nagymama, hogy nem lehetett már felhasználni a zsírt, ugyanis nagyon vallásos volt [lásd: étkezési törvények]. Túl kellett adjon rajta – valószínűleg a személyzetnek adta, akik hazavitték.

A család kóser volt, a férfiak minden nap eljártak a zsinagógába, és amikor nem mentek, elmondták otthon az imádságokat. A nők csak sábeszkor mentek zsinagógába. Megtartottak minden zsidó ünnepet [lásd: nagyünnepek]. Az édesapám szülei, a fivérei, a sógornői nagyon vallásosak voltak, a sógornők parókát viseltek.

A szüleim, miután 1919-ben összeházasodtak, Kürtösön éltek. Kürtös egy nagy, gazdag falu volt, később város lett belőle. Abban az időben Kürtösön a zsidó foglalkozások a szabóság és a kereskedés voltak; [a zsidóknak] üzletük volt, földjük is volt, amit bérmunkások dolgoztak meg. Egyiküknek szatócsboltja volt.

Én Aradon születtem, 1920. március 17-én. Volt egy fivérem, György, aki 5 évvel volt fiatalabb nálam, tehát ő 1925-ben született. [Csak szülni ment oda az anya, egyébként Kürtösön laktak. – A szerk.] Kürtösön, a háború előtt nem voltak anyagi gondjaink. Jól ment nekünk. Nem volt földünk, de volt egy nagy házunk, benne az üzletünkkel. Textilüzlet volt, nyári és téli anyagokat, gombot, cérnát, zsebkendőt és a temetésekhez szükséges szemfedőt árultak. Édesanyámnak volt egy szolgálója a házban, Florica, az üzletben meg volt egy inasuk. A kürtösi házunk nagy, “U” alakú volt. Nem emlékszem, hány szobája volt, csak azt tudom, hogy hármat használtunk közülük. A többi szoba ki volt adva bérbe, három albérlőnk volt. A szüleim komfortosították a házat: volt folyó vizünk. Vizet pumpáltunk a kútból egy nagy tartályba, ami a padláson volt, és azt a vizet használtuk a konyhában és a fürdőszobában. Mi, gyerekek nagyon élveztük ezt csinálni. Fával fűtöttünk, öntöttvasból készült kályháink voltak. Volt egy nagy udvarunk is, és a veranda folytatásában egy kicsi kertünk. Az édesanyámé volt, ő gondozta. Nem voltak állataink.

Volt irodalom a házban, nem tudom, sok vagy kevés, mert csak vakáció idején voltam otthon, és ilyenkor együtt töltöttük az időt. A szüleim a helyi lapot olvasták, nem volt zsidó újság Kürtösön.

A piac mellett laktunk, a sarkon. A tér közepén állt a görögkeleti templom és a templom és az azt körülvevő házak között volt egy félkör alakú üres térség a piac számára. Kürtösön a piacnapok hétfőn és csütörtökön voltak. Nagyon gazdag piac volt a kürtösi, tejtermékekkel, tojással, majorsággal és egy mészárszékkel a templom mögött. Mi tejterméket, zöldséget és majorságot vettünk a piacon. A sakter kóser módon vágta le. A mészáros zsidó volt, de a hús, amit árult, nem volt kóser, mert csak néhány zsidó család élt Kürtösön.

Amikor 7 éves voltam [1927-ben], nagyanyám (édesanyám anyja) hozzánk költözött Sofronyáról Kürtösre. Akkor már a nagyapa rég meg volt halva. Édesanyám épp akkor esett át egy műtéten, és nagymama segíteni jött hozzánk, aztán ott maradt nálunk. Nagymama 5 lejjel szokott elküldeni minket a mészárszékbe, ezekkel a szavakkal: “Menj és vegyél húst, hogy estére borjúgulyást tudjak csinálni apádnak.” Nem mentünk túl gyakran vásárolni. Nagymama szeretett vásárolni. Gondoskodott a háztartásról, amíg a szüleim az üzletben dolgoztak. Nem vásároltunk disznóhúst. Ősszel libát vettünk, miután megtöltöttük őket, a legfinomabb részeket savanyú sós vízbe tettük, és megfüstöltük. Így nagyon jól elálltak egész télen, tavaszig. Ugyanezt tettük a marhahússal. A füstölt húst a kamrában tartottuk. Nagyon finom íze volt.

A zsidók elszórtan laktak Kürtösön, nem volt külön zsidó negyed. A zsidó hitközség tizenöt családból állt, ami azt jelentette, hogy elegen voltunk ahhoz, hogy megtartsuk a szertartásokat a törvény szerint. A zsinagóga egy átalakított parasztházban volt, az egyik szoba a nők, a másik a férfiak számára. Nem erre a célra készült épület volt, de minden pénteken, szombaton és minden ünnepkor összegyűltek benne. Olyan kevesen voltunk, hogy nem volt rabbink vagy más elöljárónk. Édesapám volt a közösség vezetője. Édesapám nem volt vallásos ember, de tudott mindent [tradíciót]. Édesanyám gyertyákat gyújtott, de nem viselt parókát.

Emlékszem, hogyan ünnepeltük a Pészáhot. A legtöbbször az iskolai szünidő idejére esett, így együtt tölthettem a családdal. A máceszt [lásd: afikómen] a párnák közé rejtették el, és nekünk, gyerekeknek meg kellett találnunk és el kellett lopnunk őket. Mivel édesapám ismert minden szokást, ezt az ünnepet minden részletében megtartottuk [lásd még: széder].

Amire még emlékszem, hogy a Purimot sok tésztával ünnepeltük meg. Édesanyám porcelán tányérokon különféle tésztákat rendezett el, fehér szalvétával takarta le őket és elvittük őket a zsidó baráti családoknak. Sok selahmóneszt csináltunk mindig, ez egy diós és mákos tészta [Sláchmónesznak azt az  ételajándékot (rendszerint persze süteményt) magát nevezik, amit Purimkor küldenek a barátoknak, nem a sütemény fajtáját. – A szerk.].

A család többi tagjával ünnepek idején találkoztunk. Temesvári nagynéném, Eugénia  [Zseni] nálunk szokta tölteni az ünnepeket. Édesanyám második lánytestvére, Erzsébet Kürtösre ment férjhez, és a két gyerekével, az unokatestvéreinkkel találkozgattunk.

Nagyon jól egyeztünk a keresztény szomszédainkkal. Az ő lányaik nagyon jó barátnőim voltak. A szüleink is baráti viszonyban voltak. Jó viszonyban voltunk a görögkeleti pópával, Brădeannal is. Három lánya volt, akikkel sok időt töltöttem együtt.

Nem emlékszem, hogy megünnepeltük volna a születésnapomat, nem volt szokás ez nálunk. Még arra sem emlékszem, hogy valaha meg lettem volna híva valaki más születésnapi zsúrjára: sem a Brădean pópa lányaiéra, sem az Ardelean tanító lányáéra, akivel együtt jártam óvodától a kolozsvári érettségiig.

Kürtösön jártam óvodába, aztán állami iskolába jártam, mert nem volt zsidó iskola Kürtösön. Elemi iskolában a kedvenc tanítónőm Elvira Cioară volt. Ő volt a tanítónőm az első négy tanévben. A két kedvenc tantárgyam a nyelvtan és a matematika volt. Amíg Kürtösön laktunk, emlékszem, hogy egy tanár járt be az iskolába Aradról, és engem hegedülni tanított. Ez nagy segítségemre volt, amikor tanár lettem, mert az énekórákon tudtam hegedülni nekik.

Az elemi iskola elvégzése után a szüleim fizettek az iskoláztatásomért. Nem volt nagyon drága, bárki megengedhette magának. 12 évig jártam iskolába. Tehát az első négy elemi osztályt Kürtösön végeztem, aztán 8 évig tanítóképzőben tanultam, hogy tanítónő lehessek. Az első évet Aradon végeztem. Mivel ott az iskolát bezárták, elhelyeztek Lugosra [lásd: Lugos (1920–1940)], ahol a második évemet töltöttem. Aztán azt az iskolát is bezárták, és Kolozsvárra [Kolozsvár (1920–1940) – Város Romániában a Kis-Szamos mentén, Kolozs vármegye székhelye. 1919-ig és 1940–44 között a Magyar Királyság része. Fontos gazdasági, kereskedelmi, ipari, kulturális és oktatási központ, Erdély egyik legjelentősebb városa. Jelentős a bőr-, dohány-, fém-, textil- és agyagipara. Kolozsváron zajlott le 1918. december 22-én az a nagygyűlés, amelyen kijelentették, hogy az erdélyi magyarok továbbra is Magyarország keretei között kívánnak élni. Két nappal később a román hadsereg bevonult a városba. 1919-ben a Ferenc József Tudományegyetem elhagyni kényszerült Kolozsvárt (Szegedre tette át székhelyét), épületeit és fölszerelését pedig kénytelen átadni az I. Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek. A város a két világháború között az erdélyi magyar kultúra legfontosabb központja volt. Itt volt a székhelye az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Erdélyi Közművelődési Egyesületnek, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnek, az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek stb. Ugyancsak itt szerkesztették a legfontosabb magyar napilapokat is, az „Ellenzék”-et és a „Keleti Újság”-ot. 1930-ban 100 ezer lakosa volt (47 600 magyar, a többi pedig román, zsidó és német). – A szerk.] kerültem, ahol a következő 6 évet végeztem, és leérettségiztem.

Kolozsvárott bentlakásban laktam. A bentlakás olyan volt, mint a mesében. Saját konyhája volt. Minden étkezés olyan volt, mint egy kisebbfajta ünnep. Persze az étel nem volt kóser, mert az iskola nem zsidó iskola volt. A bentlakás nem volt olyan, mint a börtön. Ha voltak rokonaid vagy barátaid a városban, eljöhettek érted, és vasárnap délután, órák után kivihettek a városba, de szükség volt engedélyre a szülőktől. Az iskola jól vigyázott ránk. Volt egy keresztény ismerős család, amelyik ki szokott engem vinni, a Cucu család. Csak vakációk idejére mentem haza – karácsonyra, húsvétra és nyáron.

Az iskola ugyanabban az épületben volt. A földszinten voltak az osztálytermeink, és az emeleten kaptak helyet a hálótermek és a tanulószobák. Két egyenruhánk volt. Mindennapi öltözetként fehér-fekete egyenruhát hordtunk. Amikor hangversenyre, színházba mentünk, vagy különböző ünnepélyes alkalmakon, fehér és világoskék blúzt és kék színű szoknyát és blézert viseltünk. A délutáni szünet alatt a nevelő elvitt minket kötelező sétára a városba – moziba mentünk, ha ment valami érdekes film, vagy színházba. Szerdán színházba, szombaton az Operába mentünk, a matinéra. Az osztálytársnőimmel nagyon jól egyeztem. Nem volt megkülönböztetés vallási alapon. A tanszemélyzet sem tett különbséget köztünk. Nem én voltam az egyedüli zsidó az iskolában. Volt még két zsidó iskolatársnőm, az egyik idősebb, a másik fiatalabb volt nálam. Az egyikük egy rabbi lánya volt.

Kedvenc tanárnőm az igazgatónő, Ioana Gábor, egy rendkívüli nő volt, a franciatanárnő, Jana Casian és az anatómia-tanárnő. Az anatómia-tanárnő csodálatosan tanított. Színes krétával olyan kifejező ábrákat rajzolt, hogy mindent megértett az ember, még csak nem is kellett otthon tanulni. Később különböző egyetemekre vittek bennünket, ahol előadásokat hallgathattunk. Emlékszem, az egyik előadás alkalmával egy professzor azt mondta: „A szeretet útja a gyomron vezet keresztül. Vigyáznunk kell arra, hogy az állatot jól tápláljuk.” Ezt a gondolatot tudományosan is kifejtette.

Emlékszem a vallásórákra. Valaki elvitt engem minden vasárnap. Később a rabbi kezdett bejárni az iskolába, és a tanáriban tartottuk a vallásórákat. A rabbi fiatal volt, nagyon jóképű, nős ember volt, és két gyereke volt. Miután meséltem róla az osztálytársnőimnek, mindig találtak különféle ürügyeket, hogy bejöjjenek a tanáriba vallásóra alatt, mindig kerestek valakit vagy valamit.

Az iskolának volt kápolnája. Néha elmentem oda. Az iskola kórusában is énekeltem. Alt hangom volt. Sokszor, főleg a húsvéti böjt idején, meghívtak énekelni a görögkeleti katedrálisba. Nagyon jó zenei hallásom van, és a tanárunk ragaszkodott hozzá, hogy ne hiányozzak, mert altot énekeltem, amit jóval nehezebb, mint a rendes dallamot énekelni.

Kolozsvári tartózkodásom alatt elvégeztem egy vöröskeresztesnővér-tanfolyamot. Elvittek a kórházba, ahol figyelhettünk és tanulhattunk dolgokat. Az oklevelem még mindig megvan.

1938-ban elkezdtem egy kéthónapos védelmi kurzust önkéntesként. Az első hónapot Tordán töltöttem. Mind elméleti, mind gyakorlati oktatásban volt részünk. Megtanultam lőfegyvert használni. Volt egy tiszt, aki a kiképzést végezte. Pitic volt a neve, egy átok volt. Nem fejezhettem be a kurzust, mert az első rész után zsidókat már nem engedtek részt venni, így hazaküldtek. Végigsírtam az utat Tordától hazáig.

A háború alatt, amíg Kürtösön éltünk, amikor elkezdődött Hitler uralma, sok bukovinai zsidó – aki azelőtt Németországba ment tanulni, és ott maradt –, most a Budapest – Kürtös – Arad útvonalon tért vissza, megpróbálva hazajutni Bukovinába. Mert nem voltak irataik, sem útlevelük, csupán a rajtuk levő ruhájuk volt, le kellett szállniuk a vonatról Kürtösön, mert Kürtös a román–magyar határon van. Édesapámnak, aki a zsidó hitközség vezetője volt akkoriban, sikerült kapcsolatba lépnie néhánnyal a határőrök közül, és ezek mindig, amikor újabb személy vagy csoport érkezett, értesítették apámat. A határőrök ezért jutalmat kaptak. Néhányan az utasok közül nálunk maradtak pár napot, alkalmuk volt megfürödni, átöltözni, és mi új ruhát vettünk nekik. Volt egy ember, Guttman József nevű – tavaly halt meg Izraelben –, aki segített apámnak, az utasokat Aradra vitte. A hitközség gondoskodott róluk, segítette őket a hazatérésben. Mindnyájan nagyon szegények voltak. Emlékszem, egyszer otthon voltam Kürtösön vakáción. 1938-ban vagy 1939-ben lehetett. Az egyik menekült, egy Sturm nevű, egy egyetemi tanár, akart adni nekem valamit emlékbe. Nem volt semmi más nála, csak egy konzervnyitó. Még most is használom azt a konzervnyitót, bár van nekem modernebb is.

Miután 1939-ben leérettségiztem, hazamentem Kürtösre. Nem dolgoztam tanítónőként Kürtösön. Nem dolgozhattam állami iskolában, mert a zsidókat akkor már kitiltották az állami intézményekből, annak ellenére, hogy állami, román nyelvű oklevelem volt [lásd: zsidótörvények Romániában]. A gyulafehérvári zsidó hitközségnek szüksége volt iskolájuk számára egy tanítónőre, ezért 1939. december 1-jén Gyulafehérvárra költöztem. [Gyulafehérvár (1920–1940) – Város Romániában, a Maros és az Ompoly összefolyásánál, Erdély déli részén. Alsó-Fehér vármegye székhelye. Az erdélyi római katolikus érsekség és több egyházi intézmény székhelye volt. 1919-ig Magyarországhoz tartozott, azóta Románia része. 1918. december 1-jén itt került sor a Romániával való egyesülést kimondó román nemzetgyűlésre. (Ma december 1-je Románia nemzeti ünnepe). Gyulafehérváron található a Batthyáneum, Erdély egyik legértékesebb könyvtára és kéziratgyűjteménye. 1920-ban 9600 lakosa volt (5200 román, 2000 magyar 530 német és 1700 zsidó). – A szerk.] 1942. augusztus 31-ig laktam Gyulafehérváron. A gyulafehérvári rabbi neve Kraus volt. Volt neki egy velem egykorú lánya. A zsidó közösség nagyon vallásos volt; még azt sem engedték meg, hogy szombatonként retikült hordjak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ketten voltunk tanítók a zsidó iskolában. A másik egy magyar tanító volt, Gál. Ő a harmadikosokat és negyedikeseket tanította, én az elsősöket és a másodikosokat. A közösség nagy volt, és rendkívül gazdag. Voltak földbirtokosok is közöttük. Két és fél évig laktam Gyulafehérváron.

1941-ben egy új törvény arra kényszerítette a szüleimet, hogy Aradra költözzenek. Minden falun élő zsidónak városra kellett költöznie [lásd: zsidótörvények Romániában], és Arad volt a Kürtöshöz legközelebb fekvő város. 21-22 éves lehettem akkor. Emlékszem, hogy apámat behívatták a városházára, és azt mondták neki, hogy két órán belül minden zsidónak el kell hagynia Kürtöst. A 11 órás vonattal mentek Aradra. Várta őket valaki a zsidó hitközségtől, és elvitte őket a zsidó iskola udvarára. Innen különböző családokhoz küldték őket. Természetesen, Vilma nagyanyám is velük tartott Aradra. Ő 1945-ben halt meg Aradon, mert már öreg volt. Ő is az aradi neológ zsidó temetőben van eltemetve, mint a nagyapám.

Nem látogathattam meg a szüleimet, mert a zsidók nem utazhattak, volt egy törvény, amit a legionáriusok adtak ki [lásd: legionárius mozgalom; zsidótörvények Romániában]. Egy napon kaptam egy iratot a tanfelügyelőségtől, melyben az állt, hogy három napon belül be kell mutassak a törvényszéken egy írásos bizonyítékot arról, hogy nem voltam soha elítélve. Mit csináljak, hiszen nem engedtek Aradra utazni? Ha nem hozom az iratot, az a veszély fenyegetett, hogy elveszítem az állásom. Elmentem a törvényszékre, hogy a főügyésszel beszéljek. Tudtam, hogyan néz ki: kicsi, sovány ember. Elmentem egyenesen hozzá, és azt mondtam neki: „Zsidó vagyok, ön is nagyon jól tudja, hogy nem utazhatok. Úgy gondolom, segíthetne rajtam azzal, ha kérne az aradi törvényszéktől egy iratot arról, hogy soha nem voltam elítélve. Ön ideadná nekem ezt az iratot, és ha bebizonyosodna, hogy nem mondok igazat, amikor azt állítom, hogy soha nem voltam elítélve, ön visszavonhatja.” Rám nézett, és megkérdezte. „Ez törvényes?” Azt válaszoltam: „Nem tudom, hogy törvényes-e, de emberséges!” Ideadta a szükséges iratot, és azután soha többet nem láttam.

Csak az ismeretségeimnek köszönhettem, hogy sikerült hazamennem a szüleimet meglátogatni. A Vasgárda uralmának [lásd: legionárius mozgalom] idején a törvények nagyon gyakran változtak. Egy időben a zsidók csak akkor utazhattak, ha rendelkeztek orvosi igazolással Fehér megye orvosától, miszerint az illető személynek orvosi vizsgálatokra volt szüksége, amiket az én esetemben csak Aradon lehet elvégezni. Így hát elmentem az orvoshoz – kicsi, tömzsi ember volt –, megmondtam, hogy zsidó vagyok, és haza akarok menni meglátogatni a szüleimet. Mondtam, nem szenvedek semmilyen betegségben, 21 éves vagyok, és nem tudom, milyen betegséget állapíthatna meg, mert egyetlen gondom, hogy hiányoznak a szüleim. Megvizsgált és azt mondta, másnap menjek vissza a titkárságra egy bélyeggel, mert ott fogom megkapni a szükséges iratot. Megkaptam az igazolványt, és hazamentem.

Azt hiszem, a szüleim beszéltek rólam az aradi hitközségnél, és hogy Aradra szeretnék költözni. Amikor valaki nyugdíjba vonult, idehoztak. Hét évig tanítottam az aradi zsidó iskolában, 1942–1948 között. Az ivrit ábécéskönyvből tanítottam, mert tanultam egy kicsit ivritül Gyulafehérváron. Az ábécéskönyv nagyon jó könyv volt, sok képpel; a gyerekek könnyen tanultak belőle. Sok gyerek (vagy 30-35) volt egy osztályban, sokan közülük ortodox zsidók voltak. Én voltam a legfiatalabb tanítónő. Nagyon szerettem ünnepélyeket rendezni. Az egyik ünnepélyünket az Állami Színházban tartottuk. A primadonnát Blum Katalinnak hívták, és a barátnőm volt, őtanította a tornát és a balettet az iskolában. A háború idején a németeknek szükségük volt az iskolára, és el kellett költözzünk abba az épületbe, ahol a hitközség irodája van. Az iskolát az 1948-as államosítási törvény [lásd: államosítás Romániában] értelmében bezárták, minden kisebbségi iskolát állami iskolává alakítottak. Áthelyeztek egy aradi állami iskolába, a Ghiba Birta Iskolába, ahol 30 évig dolgoztam, a nyugdíjazásomig, 1978-ig.

A második világháború alatt az élet nehéz volt. Senkit nem kényszerítettek Arad elhagyására, de a hitleristák néhány korlátozást bevezettek: zsidók nem mehettek be bizonyos cukrászdákba, vendéglőkbe, strandra. Édesapám nehezen talált munkát. Az inasunk Kürtösön maradt, gondoskodott az üzletünkről, és időről időre pénzt küldött nekünk. A görögkeleti pópa, Bradean és más falubeliek szintén hoztak nekünk tartalékokat.

A második világháború idején apai nagyanyámat, lányát és kettőt a fiai közül koncentrációs lágerbe vittek. [Földes Klára rokonságát, mivel magyar fennhatóság alatt lévő területen éltek, deportálták. Ő maga és családja, valamint azok a rokonok, akik Dél-Erdélyben laktak, megmenekültek a koncentrációs táboroktól. Lásd még: Zsidók Észak-és Dél-Erdélyben. – A szerk.] Nem tudom, Mártonnak hogyan sikerült megmenekülnie [A felesége nem zsidó volt, talán ezért. – A szerk.], de a két fiútestvére – Lajos és Pál – nem jött haza a koncentrációs táborból. Palit és a fiait Debrecenből vitték el a németek, aknásított hídra kellett felmenniük, de nem tudom, hogy hol. Jól volt aknásítva a híd, mert felrobbantak. Az egyik fiával együtt volt, mindketten meghaltak. Ez 1944-ben volt. A másik fia valahol máshol halt meg. A felesége, amikor megtudta, hogy mi történt velük, megtébolyodott és rövidesen rá meg is halt. Lajos ott maradt a családjával Konyáron, s a nagyanyámmal éltek, onnan deportálták őket. Nagyanyám visszatért, a menyével, Lajos feleségével, Bertával és annak négy gyermekével (két kislány és két fiú). Berta a nagymamát egy taligában vitte, de sajnos meghalt a hazafelé vezető úton, miután már Magyarországra értek, a háború végén, 1945-ben. Nem tudom, hol van eltemetve. Ezután Berta a gyermekeivel együtt kiment Izraelbe. Nagyon vallásos volt: parókát viselt, sábeszkor nem gyújtott tüzet vagy villanyt, nem beszélt telefonon, és gyalog ment a zsinagógába, pedig sokat kellett gyalogolnia. Az ő egész családja nagyon vallásos volt. Berta egyik fia, Öcsi, az izraeli vám igazgatója volt egy ideig. Aranka, édesapám lánytestvére, aki már férjnél volt a háború előtt, és Mezőtúron lakott [Mezőtúr Jász-Nagykun-Szolnok vm.-i város, az 1930-as években 27 000 fő körül volt a lakosság lélekszáma. – A szerk.], visszajött a koncentrációs táborból, és kivándorolt Amerikába. Mártonék Pesten mellett éltek, magyar nő volt a felesége, aki a háború után halt meg, az 1950-es években. A halála után nem sokkal Márton a lányával együtt kiköltözött Izraelbe.

Férjemmel, Földes Andrással 1943-ban találkoztam, szilveszterkor. Aradon történt, egy barátnőmnél, akit Gyulafehérvárról ismertem. Már tanítónő voltam. Ő aradi volt. Három fiatalemberrel, akik testvérek voltak, mentem a szilveszteri mulatságra. Kettő közülük orvos volt, a harmadik mérnök. Ők is kitelepítettek voltak. Ők kísértek haza, de az volt az az este, amikor megismertem a jövendőbeli férjem.

András Aradon született 1906-ban [Arad: Arad vm. székhelye, itt találhatók a vármegye törvényhatósági hivatalai és az aradi járás közigazgatási hivatalai. Számos oktatási intézmény van a városban (görögkeleti püspöki hittudományi főiskola, kir. főgimnázium, áll. főreáliskola, állami felsőbb leányiskola, állami elemi és görögkeleti román elemi tanítóképző intézet, községi polgári fiú-és leányiskola, görögkeleti román polgári leányiskola, községi felső kereskedelmi iskola, állami fa-és fémipari szakiskola, kereskedelmi és iparos tanonciskola, konzervatórium, 22 mindennapi és 3 ismétlő elemi iskola, 7 kisdedóvó). Nagyobb iparvállalatai: Weitzer-féle vagon- és gépgyár, a vasúti javítóműhely, automobilgyár, fűrésztelep, 4 bútorgyár, a Széchenyi-gőzmalom és Neumann-féle gőzmalom, a Neumann-féle óriási szeszfinomító és élesztőgyár, szalmaanyaggyár, textilgyár, ecet- és likőrgyár, gázgyár, könyvnyomdák stb. Kereskedelme a nyersterményeken (gabona, bor, fa) felül az ipar minden ágára kiterjed. A kereskedelem és ipar támogatására az Osztrák–Magyar Bank egyik legnagyobb fiókintézete mellett 4 bank, 11 takarékpénztár és 37 szövetkezet és számos biztosítóintézet ügynöksége működik. Lakosainak száma 1869 és 1910 között közel megduplázódott, 32 700 főről 63 200 főre emelkedett (69% a magyar, 17% a román, 10% a német és 2% a szerb ajkúak aránya; a lakosok kb. 10-11%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez). – A szerk.], amikor Arad az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Idősebb volt, mint én, és volt három fiútestvére. A szüleit Földes Teréznek és Adolfnak hívták, de ők meghaltak, mielőtt megismertem Andrást. Géza testvérével együtt egy építőanyag-raktár társtulajdonosa volt Aradon. A háború alatt úgy segítette András a zsidó közösséget, hogy ellátta őket koporsónak való fával. András egyik testvére, Gyula Temesváron élt, mérnök volt, egy német gyárnak, az AEG-nek dolgozott [Az AEG (Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft) világcég volt, amelyet 1883-ban alapított Emil Rathenau német mérnök. Erősáramú elektrotechnikai berendezéseket gyártott. – A szerk.]. Az volt a jó abban, amit csinált, hogy munkaadói megtartották a második világháború idején is. A másik testvére Béla volt, aki gyógyszerészként dolgozott Aradon. A magyar katonák ölték meg, amikor 1944-ben bejöttek Aradra. Nem menekült el, mert azt gondolta, a magyarok nem fogják bántani, hiszen budapesti egyetemen szerzett diplomát.

1946. március 17-én esküdtünk Andrással a neológ zsinagógában Aradon. A szertartás nélkülözött minden fényűzést, de a házasság 44 évig tartott. Háború volt, és mindenki gondokkal küzdött. Nem volt gyermekünk, bár szerettünk volna. Megtartottunk minden ünnepet, zsidót és keresztényt egyaránt, mert sok keresztény barátunk volt. A férjem nem volt nagyon vallásos, de eljártunk a zsinagógába ünnepekkor [lásd: nagyünnepek].

A kommunizmus idején nem lettem tagja a kommunista pártnak, pedig felkértek rá. Végeztem a munkámat mint tanítónő, és nem érdekelt a politika. Eléggé el voltam foglalva: tanítottam, tisztán tartottam a házat, bevásároltam. Nagyon szerettem a nyarat, amikor minden szabadidőmet a strandon töltöttem.

Miután az építőanyag-raktárát elvették tőle, András tisztviselőként kezdett dolgozni ugyanannál a raktárnál. Drága András férjem 15 évvel ezelőtt [1987-ben] halt meg Aradon. A neológ zsidó temetőben van eltemetve.

György öcsém, miután befejezte a kürtösi elemi iskolát, az aradi német líceumba került. Édesanyám akarta, hogy megtanuljon németül. 1938-39 táján az osztályfőnök azt tanácsolta neki, vegye ki abból az iskolából a háború miatt, mert nem akarta, hogy később kitegyék. Egy nagyon jó asztalos befogadta inasnak. Aradon maradt a háború idején, és a háború után kiszökött Franciaországba egy barátjával, és elkezdett műbútorasztalosként dolgozni. Nagyon jó volt a szakmájában. Az antiszemitizmus miatt elhagyta Franciaországot, és Hollandiába ment. Ott dolgozott asztalosként, amikor valaki egy zsidó szervezettől megkérdezte tőle, nem akar-e Palesztinába menni. Repülővel vitték volna oda, de mint zsidó katonát. Én akkor már férjnél voltam. György felhívott és megkért, hívjam el a szüleinket (nekik akkoriban nem volt telefonjuk), hogy beszélhessen velük. Kiment Palesztinába, ahol részt vett a függetlenségi háborúban, a hatnapos háborúban és a Jom Kipur-i háborúban [lásd: 1973-as arab-izraeli háború]. Volt egy kis gyára Tel-Avivban. Izraelben egy volt gyulafehérvári diákomat vette feleségül, akit Klára Zsuzsannának hívtak. Egy kislányt fogadtak örökbe, egy unokatestvérünket, apánk testvérének, Mártonnak a lányát. Ő Izraelben él, orvos, van férje és két gyereke. György elég fiatalon halt meg [1978-ban], 53 éves korában, szívproblémák miatt. Zsuzsanna tavaly halt meg [2002-ben].

A szüleim nem költöztek vissza Kürtösre, bár a törvényt, ami megtiltotta a zsidók falun élését, eltörölték. Minden héten jártak ki Kürtösre eladni anyagokat. 1950-ben kimentek Izraelbe, édesapám ott halt meg 1951-ben, nem tudom pontosan, hol, de valahol Tel-Aviv közelében egy kis faluban. A halála után édesanyám egy ideig Nahariján élt az öcsémmel és a családjával. Süteményt sütött és eladta. 1989-ben halt meg Kirjat Jamban, néhány nappal a román forradalom előtt [lásd: az 1989-es romániai forradalom].

Minden ifjúkori zsidó barátom elment Romániából. Többségük Izraelbe ment. Új barátságokat kellett kössek. Két okból maradtam Romániában: először is, mert 29 éves koromban magas vérnyomást állapítottak meg nálam, és az izraeli klíma nem felelt volna meg az egészségi állapotomnak, másodsorban azért, mert nem tudok megtanulni egy idegen nyelvet. Nem tudva a nyelvet, ott nem taníthattam volna. 1969-ben jártam először Izraelben, utoljára 1988-ban, egy évvel férjem halála után. Izrael csodálatos ország.

Pészáh előtt két hétig önkéntesként dolgozom a zsidó hitközség irodáján. Régebben öregeket látogattam, de most gondok vannak az egészségemmel. Szeretek olvasni regényeket, a zsidó újságunkat, a „Realitate Evreiască”-t [Zsidó Valóság]. Tévét nézek, majdnem minden hétfőn elmegyek a közösség klubjába, ahol találkozom a barátaimmal. Pénteken szeretek eljárni imádkozni.

Gábor Marianne

Életrajz

Mintegy tízezer kötetnyi feldolgozásra váró könyv, megszámlálhatatlan kézirat, számtalan műtárgy és több száz saját festmény és rajz között él a Városliget közelében a hamarosan 90. születésnapját betöltő Budapest-díjas, érdemes művész, festő és grafikus, az egyetlen olyan élő magyar művész, akinek két képe van az Uffizi képtár önarcképgyűjteményében. A nagy lakásban kézzelfoghatóan vele van 15 éve elhunyt férje, Rónai Mihály András, 1945-ben meggyilkolt apja, Gábor Ignác, és mindenki, a kiterjedt rokoni és baráti körből, akik a 20. századi Magyarország híres és jeles értelmiségi tagjai voltak.

(Az interjúban olvasható, B. J.-vel  jelzett jegyzeteket az interjúkészítő írta.)

Apai dédapám, szóval a papa nagyapja, cádik volt, az a legnagyobb tekintély, nyilván tudja, aki olvassa [lásd: caddik]. Mi nem tudtuk. Papa soha nem mondta. Cádik dédpapának gyönyörű neve volt: Léderer Lázár, felesége Weber Eszter.

Nagypapám, Léderer Gábor [Gábriel] rabbi volt Tiszolcon [Tiszolc – nagyközség volt Gömör és Kis-Hont vm.-ben, 1891-ben 3700 szlovák, 1910-ben 3900 szlovák és magyar lakossal, „jelentékeny iparosközség” (Révai Lexikon). Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.], a Felvidéken. Később Miskolcon élt, ott is halt meg, de a férjem szerint csak segédrabbi volt. Ez nem járt nagy jövedelemmel. Nagyanyám Klein volt, Klein Lotti. A fényképüket láttam szüleim hálószobájában. Lőcsén vannak eltemetve [Végül is bizonytalan, hogy a nagypapa Miskolcon halt-e meg vagy Lőcsén. – A szerk.]. Nagymama révén voltunk rokonságban Mohácsi Jenővel, akinek az anyját is ismertem. Mohácsi Jenő „Az ember tragédiájá”-t fordította németre, és az ő fordításában adták elő a bécsi Burgtheaterben [Mohácsi Jenő (Mohács, 1886 – 1944) – költő, író, műfordító, újságíróként a „Pester Lloyd” főmunkatársa. Egyformán írt németül és magyarul, több külföldi német nyelvű lapba dolgozott rendszeresen. Németre fordította Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét, Katona József Bánk bánját és Madách Imre színművét, Az ember tragédiáját. Titkára, 1942-ben alelnöke volt a magyar Pen Clubnak. „Irodalmi tevékenységének javát a német és magyar kultúra kapcsolatainak szolgálatába állította.” 1944. július 8-án deportálták Békásmegyerről, valószínűleg még aznap meghalt a lezárt vagonban (MÉL). – A szerk.].

Apai nagyszüleimről többet nem tudok. Három fiuk született, a legidősebb az én papám volt. Egyik öccse Léderer Lajos [Leo (1876–1898)]. Gyakran volt ízületi gyulladása, ami aztán áthúzódott a szívizomra. Huszonkét évesen halt meg, Lőcsén van eltemetve. Megvan az egyetemi indexe. Az első félév van benne aláírva, a másodikban csak a tantárgyakat írta fel, 1898. február 26-án halála miatt lezárták a leckekönyvét. Jogot hallgatott a budapesti tudományegyetemen. Másik öccse, Léderer Miksa [n. a. – kb. 1938] ügyvéd lett. Nagy tekintély volt Szepességben, Szepes megye tiszteletbeli főügyésze volt, Lőcsén lakott. Akkora magyar volt, hogy amikor elcsatolták a Felvidéket, otthagyott mindent, házat, tekintélyt meg az egész életét, idejött Pestre, és itt ügyvédkedett, ahol az ezer vagy még több ügyvéd közt volt az egy, és egyáltalán nem volt könnyű élete. Papával nagyon jó testvérek voltak, szerették egymást, és mi is őt. Miksa még háború előtt meghalt betegségben, kb. 1938-ban. Állandóan összejártunk. Főleg ők jöttek, mert hát valamiképpen szerettek hozzánk jönni. Amikor utoljára láttam, mellettem ült a vacsoránál, és úgy mutatta, nagyon fáj. Valami vesedolog volt. Itt a Park Szanatóriumban, a Dózsa György úton, akkor Aréna út – ahol mind a három Gábor gyerek született – halt meg [A Park Szanatórium az egykori Aréna úton, ma Dózsa György út 84/b alatt volt, a második világháború alatt rommá lőtték. – A szerk.]. Emlékszem, jöttem haza a főiskoláról, a mama ott állt a szobában és sírt. A szekrényből zsebkendőt vett ki, és németül, ahogy otthon beszéltünk, mondta: „ist gestorben” [meghalt] – és ez volt a Miksa bácsi. Felesége, Kohn Berta 1946-ban halt meg.

Miksa bácsinak három fia volt, most már egy sincs meg. Mind jogot végzett, kettő ügyvéd lett. Aladár volt a legidősebb, ő ügyvédeskedett, és hatvanéves korában természetes halállal halt meg az 1950-es évek végén. Zoltán a középső, munkaszolgálatban, Ukrajnában halt meg. Ez a család egyik szörnyű története, de egészen különleges. Sorakozó volt, és ő akadályozva volt a sorakozásban, mert a reteráton ült [Reterát (német): illemhely]. Nem tudott sorakozni, nem tudott fölállni, és akkor az őrmester, vagy ki volt a felettes, lelőtte. Lajos volt a legfiatalabb, akit fiatalon elhunyt nagybátyja után neveztek így. Kimondottan gyönyörű férfi volt, de nem az a fogpasztaszépség. Jogot végzett, de újságíróskodott. Már egész fiatalon kiment Angliába, és ott az Observernél volt főmunkatárs. És hogy s miképpen – nyilván nagy sznob volt, és igyekezett –, bekerült a legfelső körökbe, még a királyi családdal is volt kapcsolata. A mostani királynő [II. Erzsébet] gyerekként a térdén lovagolt. Persze akkor még szó sem volt arról, hogy királynő lehet. Volt Lajosnak egy nagy szerelmi ügye, úgy nézett ki, hogy abból házasság lesz, de nem lett, nyilván a család nagyon ellenezte, hogy egy Talleyrand hercegnő hozzámenjen. Végül nem őt, de angol nőt vett feleségül. Kint is halt meg. Három gyerekét nem is ismerem. Összesen egyszer volt itthon a felszabadulás után.

Papa, Léderer Ignác Abaújkomlóson [Abaúj-Torna vm., 1910-ben nem egészen 300, 1920-ban nem egészen 400 fő lakta (ma Füzérkomlós). – A szerk.] született, 1868. április tizenharmadikán. Valószínűleg nagypapa őt is rabbinak szánta, mert a budapesti rabbiszemináriumban érettségizett. Később erről egyáltalán nem volt szó. Úgy végezte az összes iskolát, még a középiskolát is, hogy közben tanított, hogy fönntartsa magát. Azt tudom, hogy hónapos szobában – akkor úgy hívták az albérletet – lakott a barátjával, aki orvos lett. Az egyetem előtt még járt az Eötvös utcai felső kereskedelmibe [lásd: kereskedelmi iskolák]. 1894-től a budapesti Királyi Tudományegyetem Bölcsészeti Karán tanult [Ennek az egyetemnek lett a neve később Pázmány Péter, majd Eötvös Loránd Tudományegyetem. – B. J.].

Megtaláltam papa indexében professzorainak fantasztikus névsorát: doktor Heinrich Gusztáv [(1845–1922) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1867–75-ben gimnáziumi tanár, 1875-től 1905-ig a budapesti egyetemen egyetemi tanár, 1891–94-között a Közoktatási Tanács alelnöke. 1905–1920-ban az MTA főtitkára. Hosszú időn át a Budapesti Philologiai Társaság és a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke (MÉL). – A szerk.], Gyulai Pál [(1826–1909) – irodalomtörténész, kritikus, az MTA tagja, a budapesti tudományegyetem tanára volt. A 19. század második felében meghatározó volt kritikusi és irodalompolitikusi tevékenysége (MÉL). – A szerk.], doktor Kármán Mór [(1843–1915) – pedagógus, művelődéspolitikus. 1872-ben a pesti egyetemen magántanár lett. 1872-től 1897-ig az elgondolásai alapján szervezett gyakorló főgimnázium vezető pedagógiatanára, az egyetemi tanárképző intézet filozófia- és pedagógiatanára. 1909-től az egyetemen a neveléstan, lélektan, etika tanára, 1873-tól 1883-ig az Országos Közoktatási Tanács titkára, a „Magyar Tanügy” szerkesztője. Gimnáziumi tanterve (1879) és módszertani munkái több évtizeden át meghatározták a középfokú iskolák munkáját (MÉL). – A szerk.], doktor Hatala Péter [(1832–1918) – orientalista, egyetemi tanár. 1856-ban teológiai doktorátust szerzett, 1861-től a budapesti teológia, 1873–1905 között a bölcsészkaron a sémi nyelvek tanára. 1874-ben kilépett egyházából, és áttért az unitárius vallásra (MÉL). – A szerk.], Goldziher Ignác [(1850–1921) – orientalista, egyetemi tanár, az MTA tagja, 1894-től haláláig a budapesti egyetem bölcsészeti karának sémi filológiai tanszékén egyetemi tanár. Kora egyik legnagyobb sémi filológusa volt. Megalapította a modern, kritikai módszerekkel dolgozó iszlámtörténetet (MÉL). – A szerk.], doktor Beöthy Zsolt [ (1848–1922) – irodalomtörténész, esztétikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1875–82-ben reáliskolai tanár, 1878-tól egyetemi magántanár, 1883-tól haláláig a budapesti egyetemen egyetemi tanár. 1893-tól 1907-ig az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, 1910–13-ban az MTA másodelnöke, 1900-tól haláláig a Kisfaludy Társaság elnöke (MÉL). – A szerk.]. Elég egzotikus dolgokat hallgatott, például arab nyelvet. Ezeket vette föl, mert ez érdekelte. Elsősorban a nyelvészet, a ritmika.

Legalább tíz nyelven tudott, és szerintem mindegyiket egyedül tanulta. Melyek? Német, francia, olasz természetesen. Aztán nem jiddis, hanem héber, az ősi héber ritmusról írt egy könyvet. Óizlandiból fordította az Edda-dalokat. Szankszritból is fordított. Aztán holland, ógörög, arab és persze latin. Mi az hogy! A gimnáziumban hat évig volt nekem is latin – és mindig mondta, hogy „Segítek neked. Gyere, bármit kell, segítek”. – És én egyetlenegyszer mentem, hogy meggyorsítsam a leckekészítést, hogy ne kelljen szótáraznom – és soha többet nem mentem, mert ahelyett, hogy én egy perc alatt megnéztem volna a szótárban, a papa elkezdte nekem a szó eredetét magyarázni. Ez nálunk különben is asztali téma volt. Mert mindig rendes szabályos ebéd, vacsora volt, a család együtt. És ilyen témák voltak. A szó eredete.

Az 1890-es évek közepén ment Párizsba, és a Sorbonne-on összehasonlító nyelvészetet tanult, közben kint is tanított, és akkor kezdett írogatni. 1896-ban Szomory Dezsőt [(1869–1944) író, újságíró, színműíró. – B. J.] kérte fel a „Magyar Hírlap”, hogy írjon egy cikket az ezeréves évforduló kapcsán, de beteg volt, s helyette a papa keresett fel Párizsban érdekes embereket, hogy mit tudnak a millenniumról. Nagy embereket szerzett, nem tudom, hogy hogyan, de a millenniumról senki nem tudott semmit. Az első a Jules Simon [1814–1896] volt, „a világhírű államférfi, a francia haza bölcse”, aki a lakásán fogadta a papát. Aztán Leroy-Beaulieu [Pierre Paul, 1843–1916], „a világ legnagyobb nemzetgazdásza”, akadémikus. Aztán híres írók, először is Émil Zola [1840–1902], François Coppée [1842–1908], „a franciák jeles költője”, Alfonse Daudet [1840–1897], szintén híres író, Puvis de Chavannes [1824–1898] „az élő legnagyobb és legérdekesebb francia festő” és Hanoteaux [Gabriel], aki „a legérdekesebb, legédesebb, a legfranciább politikusok egyike” [(1853–1944) külügyminiszter, történész]. A cikk a „Magyar Hírlap” 1896. április ötödikei, húsvéti számának első oldalán jelent meg. A mostani „Magyar Hírlap” 1996-ban, napra pontosan leadta ezt az interjút megint a teljes első oldalon.

Papa 1896-ban hazajött, és Budapesten bérelt lakást. Öt éven keresztül [1896–1901] szerkesztette a Le Progrès című kétnyelvű, magyar–francia szépirodalmi lapot, amelynek célja, 1939-ben írt önéletrajza szerint „…a francia nyelvet még tökéletesen nem bíró közönségnek, elsősorban a tanuló ifjúságnak a francia irodalmi művek olvasását megkönnyíteni és francia nyelvismereteiket tökéletesíteni. Ugyanezt a célt szolgálta az általam ugyanekkor megindított és szerkesztett »Bibliothèque française« c. gyűjteményes vállalat [Sic!], melynek egyes füzeteit több közép- és kereskedelmi iskolában segédkönyvül használták és melyet később a Franklin Társulat folytatott”.

És nekem valami dereng halványan, hogy a mama Craiovából [Románia] valamiképpen levelezett ezzel az újsággal, vagyis beküldött rejtvényt vagy ilyesmit. Tehát valamilyen levelező ismeretség kellett hogy legyen kettejük között. Megismerkedésük körülményeit részletesen nem tudom.

Anyai nagyanyám, Rubin Anna szerb zsidó családból származott, akik menekültek Szerbiából, amikor zsidóüldözés volt. De úgy látszik, hogy ottrekedtek majdnem a határon Romániában, Craiovában. A nagypapám, Raiss Móric bőrgyárigazgató volt ugyanitt. Békés megyéből származott. Azt hiszem, hogy gyerekkorban került ki, talán örökbe fogadták, de magyarul szerintem csak ennyit tudott, hogy „Isten velünk”, ezt írta abba az imakönyvbe, amibe bejegyezte a családi eseményeket. Németül beszéltek, mert a zsidó németül is beszél, románul természetesen mindenki, aki Romániában élt, de a jobb családok, mint az övék is, franciául is teljesen anyanyelvi szinten. A család egyáltalán nem beszélt magyarul.

Anyai nagypapám testvérének, Raiss Józsefnek Rimaszombaton [Gömör és Kis-Hont vm.] volt áruháza, erre emlékszem. Neki él az a lánya, Kelen Zsuzsi, aki nekem nagynéném, de fiatalabb nálam. Minden kiállításomon ott van, és mindenkinek elmondja, hogy ő a nagynéném. A mama ősei között volt Tyroler József, aki a Kossuth-bankót metszette [Tyroler József (1822–1860-as évek) réz- és acélmetsző, nyomtató, kiadó. 1837-ben jött Pestre, itt tanulta a metszést. Eleinte a Tomola-féle műkereskedésben dolgozott, majd a bankjegynyomda alkalmazottjaként ő metszette Wachtler Fülöppel együtt a Kossuth-bankókat. A szabadságharc leverése után ezért néhány hónapig az Újépületben raboskodott. Sokat dolgozott a különböző lapoknak („Hölgyfutár”, „Délibáb” stb.). Önálló metszetei közül Petőfiről, Kossuthról és az első magyar minisztériumról készített művei a legismertebbek. – B. J.].

Nagyszüleimnek nyolc gyermeke volt. A mama volt a legidősebb, ő 1880-ban született. Hét testvére közül kettő szerencsétlenül járt. Albert tízévesen a Zsilbe fulladt, nem vigyáztak rá a nagyobb gyerekek. Anton pedig háromévesen a bőrgyár udvarán labdázott, a labda beleesett a csirizes hordóba vagy tartályba, és ahogy ki akarta onnan halászni, beesett a tartályba, és megfulladt. Akkor szegény nagymamám harminckét éves korában olyan idegbajt kapott, hogy nem tudott nyelni. Bécsbe vitték, ahol a legjobb orvosok voltak, nyilván jobbak, mint Craiovában, ami egy porfészek lehetett akkor, a múlt előtti század végén. 1892-ben halt meg Bécsben, ott is van eltemetve a zsidó temetőben.

Amikor meghalt a nagymama, a szegény mamám nevelte a kisebbeket. Mindegyiket, öt gyereket, tizenhat éves koráig. Akkor az apja elvett egy tizennyolc éves leányzót. A nevét nem tudom. Azt viszont nagyon jól tudom, hogy olyan volt, mint a mesebeli boszorka. Tüzes piszkavassal verte a gyerekeket. Mert a tizennyolc éves lány nyilván érdekből ment férjhez egy jóval idősebbhez, és terhére volt az a hat gyerek. Tudtommal saját gyereke nem született.

A család nem tartotta a zsidó vallási hagyományokat, de szülei esküvője természetesen zsidó templomban volt. Mama nem is tudta ezeket. Romániában akkor már nem volt kötelező vallástanulás. Mivel Craiova kisváros volt, az Angolkisasszonyoké volt az egyetlen jó iskola, mamám ott érettségizett [Az angolkisasszonyok (Congregatio Jesu / Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált rendet az angol nemesi családból származó Mary Ward (1585–1645) alapította. A rend a jezsuiták nevelési elveit kívánta a nőnevelés gyakorlatára alkalmazni (a lányok vallási és hitéletét kialakítani, őket vallási oktatásban részesíteni iskoláikban és bentlakásos intézeteikben). – A szerk.].

1900-ban a Raiss család kivándorolt Amerikába, az apja a mostohamamával és az öt gyerek, kivéve a mamám. Hirtelen döntés volt. Valószínűleg közrejátszhatott az, hogy félt az idegen világtól. Ez az egyik. De főleg az, hogy megszabadul a boszorkától. Végül itt is ismeretlenbe ugrott, na de itt volt egy imádat a papa részéről, ami eltartott negyvennégy évig, a halálukig.

Szüleim 1900. november elsején esküdtek. Az esküvői dokumentumukon rajta van a fordító, mert mama németül esküdött. (A polgári szertartáson, az anyakönyvi kivonat tanúsága szerint: „Felolvastatván a magyar nyelven nem értő feleségnek, az általa értett német nyelven megmagyaráztatott, helybenhagyatott és aláíratott.”) Semmit nem hallottam, hogy ki volt ott az esküvőn. Azt mesélték különben, hogy annyira nem volt semmijük, hogy az esküvői ebéd egy ládán volt. Ezt azért nem hiszem el, de vagyon nem volt természetesen.

Mama olyan gyönyörű volt – papa mesélte –, hogy a Párizsi Operában őt gukkerezték, nem a színpadot. És van egy fájó emlékem, hogy egyszer az Oktogonon mentünk a mamával, és találkoztunk valakivel, akit én akkor láttam először, de mamával ismerős volt. Azt mondta nekem: „Tudja azt, hogy a maga édesanyja volt a legszebb pesti asszony?” És ez a „volt” engem úgy szíven ütött, mert a mama előtt mondta, és ez neki valószínűleg rosszul esett. És még akkor is szép volt. Hát végig szép volt, mert hatvannégy éves volt, amikor meggyilkolták.

Hogy mikortól, nem tudom, mama irodalmi munkásságot folytatott. Egy szót se tudott magyarul, amikor itt maradt. A „Pester Lloyd”-ba és a bécsi „Neues Pester Journal”-ba írt németül novellákat, később már magyarokat fordított. Az írást aztán teljesen abbahagyta. Nem hiszem, hogy titokban folytatta volna. Viszont van egy tele füzet a novelláival – de hát most hogyan tudnám még ezt is elvállalni, hogy kiadatom? Esküvő után már mindent a papával együtt csináltak. Olyan segítőtársa volt, hogy egész életükben mindig együtt dolgoztak.

Papa első ritmikai műve a múlt század legelején jelent meg, „A magyar ősi ritmus” [1908]. A „Nyugat” első évfolyamának [1908] 10. számában Schöpflin Aladár nyolcoldalas tanulmányt írt erről a könyvről. Ez akkor nagyon nagy szenzáció volt, hiszen Schöpflin Aladár nagy tekintély volt [Schöpflin Aladár (1872–1950) – kritikus, irodalomtörténész, író, műfordító, az MTA tagja. A Nyugatnak kezdettől fogva munkatársa, egyik vezető kritikusa volt, dolgozott a radikális értelmiségi Huszadik Századba is. 1909-től a Franklin Társulat irodalmi titkára, 1941-tól a Baumgarten-díj kurátora. Jelentős része volt Ady, Móricz és mások elismertetésében (MÉL). – A szerk.]. A következő ritmikai műve „A magyar ritmus problémája” [1925], az utolsó pedig „A magyar ritmika válaszútja” [1942] volt. Németországban jelent meg „Az ősi héber ritmus” (Der hebräische Urrhythmus, Giessen, 1929) című könyve héber és német nyelven. A mama imakönyvében vannak a nagy kincsek, a különleges levelek. Gyönyörű héber–német nyelvű imakönyv, fémkeretes bársonykötésben, elefántcsont-berakással, fémcsattal zárhatóan. Ez az az imakönyv, amibe nagypapám feljegyezte felesége és gyermekei születési, illetve halálozási dátumát, s a végére odaírta: Isten velünk. Rengeteg kincs van benne. Például az összes nagy magyar nyelvésztől van a papámnak levele.

Papámnak sok más munkája is volt. Edda-dalok, az óizlandi hősköltemények fordítása, megjelent a Kisfaludy Társaság kiadásában, 1903-ban; Manoello élete és költészete, 1925 [Manoello Giudeo („Manoello, a zsidó”) (Immanuel ben Solomon) (1266–1328) – Rómában, ill. Firenzében élő költő, kezdetben egyformán írt szonetteket héberül, latinul, arabul és olaszul, Firenzében letelepedvén (ekkor már áttért) csak olaszul. Őt tartják a héber nyelvű világi költészet megteremtőjének. Barátságban volt Dantéval (Encyclopaedia Britannica, Hegedűs Géza). – A szerk.]; ezenkívül tudományos értekezések, cikkek egész sora a „Budapesti Szemlé”-ben, a „Magyar Nyelvőr”-ben, a „Nyugat”-ban stb.; ezenkívül felolvasásokat tartott a Kisfaludy Társaságban, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságban, a Philologiai Társaságban stb.

További műfordításai közül megemlítem: szanszkritből Amarú költeményei (felolvasva a Kisfaludy Társaságban); hollandból Multatuli elbeszélései [Multatuli  (Eduard Douwes Dekker, 1820–1887) holland író, leghíresebb munkája az 1860-ban megjelent “Max Havelaar” c. szatirikus regény a gyarmatosítás visszásságairól Holland Kelet-Indiában. – A szerk.]; franciából Brieux „A bölcső” című színműve. (Előadta a Nemzeti Színház, megjelent a Magyar Könyvtárban.) Ezenkívül Michelet és Victor Hugo fordítások, héberből Manoello és Alcharizi versek stb. [Jehuda Alharizi (Alcharizi) (1165–1234) héber költő. – B. J.].

1818–19-ben Forradalmi Könyvtár” címmel sorozatot indított, amelyben egy ívnyi terjedelmű füzetek jelentek meg. Az első négy Victor Hugo klasszikus parlamenti beszédeit foglalta magában, az ötödikben Micheles-től „A nő és a család”, Multatulitól „Az igazi házasság” című dolgozatait és Manoello versét a nőről. „Káin és Ábel” címmel megjelentette Pilisi Lajos páholybeszédeit [Pilisi Lajos (1878–1918) – író, újságíró, az I. világháború idején a „Világ” tudósítója; az 1917-ben alakult „Világ” szabadkőműves-páholy alapító tagja volt (miként Gábor Ignác is), akkor már a szimbolikus rendszer legmagasabb fokát, a mesterfokot is elérte. – A szerk.]. Ezt a vállalkozást méltatta Trencsényi-Waldapfel Imre a „Magyar Tudomány” 1968. októberi számában.

1922 és 1930 között Bánóczi Józseffel [Bánóczi József (1849–1926) – irodalomtörténész, filozófus, az MTA levelező tagja (1879). Budapesten, Bécsben, Berlinben, Lipcsében, Párizsban és Londonban tanult. 1878-tól a budapesti egyetemen a filozófiatörténet tanára, 1887-től az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet igazgatója. 1884-től 1893-ig Bacher Vilmossal szerkesztette a „Magyar Zsidó Szemlé”-t, Alexander Bernáttal a Filozófiai Irók Tárát (1881–1919) (MÉL). – A szerk.] szerkesztette a Népszerű Zsidó Könyvtár sorozatot, amit a papa finanszírozott. Fantasztikus műveket adtak ki: Alexander Bernát: Spinoza; Bächer Vilmos: Agáda; Bánóczi József: Mendelssohn; Blau Lajos: A Talmud; báró Eötvös József: A zsidók emancipációja; Feleki Géza: Menase ben Israel; Fischer Gyula: Jézus sirah; Gábor Ignác: Manoello élete és költészete; Goldziher Ignác: A zsidóság lényege és fejlődése; Heller Bernát: A héber mese; Hevesi Simon: A makabeusok könyve; Kaufmann Dávid: Júda Halévi; Kiss Arnold: Gábriol élete és költészete; Kolbach Bertalan: Zsidó néprajz; Mahler Ede: Tanulmányok; Marczali Henrik: A zsidók Mária Terézia alatt; Mezei Ferenc: Rajzok a zsidó életből; Mohácsi Jenő (a papa unokatestvére volt): Jiddis drámaírók; Rubinyi Mózes: Kiss József; Sebestyén Károly: Makai Emil; Szabolcsi Bence: Zsidók a zenében; Szabolcsi Lajos: Haszid legendák; Venetiáner Lajos: Mózes és Hamurábi; Weisz Miksa: Zsidó élet a középkorban. Végül huszonegy kötet jelent meg.

A papának a tudományos munkásságából, a verslábakból nemigen lehetett megélni. Talán ezért találták ki, hogy fiúnevelő intézetet nyissanak 1901-ben, a mai Benczúr utcában, amit akkor úgy hívtak – még az én gyerekkoromban is –, hogy Nagy János utca. Ott is laktak. A szülők nem tanítottak, csak szervezték és ellenőrizték a munkát. Hogy ez mekkora és milyen volt, nem tudom, de úgy látszik, jól ment. Már akkor Gábor Fiúnevelő Intézetnek hívták. Itt kezdték, aztán átköltöztek a Munkácsy Mihály utca 21-be. Az már a papa háza volt. Hogy hogyan tudtak olyan jól keresni, hogy a házat megvették? Lehet, hogy esetleg eredetileg bérelték. De azt biztos, hogy már az első világháború alatt itt voltak.

A ház nagyon nagy volt, és az egész házban az intézet volt, kivéve a mi lakásunkat. Két emelet volt, illetve félemelet, első emelet, második emelet, mindenütt legalább kétszer kétszáz négyzetméter. És volt még szuterén, ahol a játszóterem, az ebédlőterem, a konyha és a személyzeti lakosztály volt. Mi az első emeleten laktunk. Hat szoba és két személyzeti szoba volt mellékhelyiségekkel.

Az itt lakó fiúk kijártak iskolába, vagy a Kölcseybe [A Kölcsey gimnázium elődjének tekinthető állami főgimnáziumot az 1898/99-es tanévben alapították, iskolaépület híján azonban még évekig más fővárosi iskolában, ill. bérelt épületben folyt az oktatás. A saját iskolaépület 1909-re készült el Körössy Albert Kálmán (1869–1955) tervezésében. 1924-ben az iskola reálgimnáziummá alakult át. Az 1930-as években, Hóman miniszteri működése idején az iskola reálgimnáziumból gimnáziummá minősült (a latint ismét 8 évig oktatták, a németet a harmadik osztálytól). – A szerk.], vagy a Rippl-Rónai utcában (akkor Bulyovszky utcának hívták) lévő valamibe. Az nem gimnázium volt, azt hiszem, hanem líceum vagy ilyesmi, ahol latin is volt [VI. kerületi Magyar Állami Kőrösi Csoma Sándor Főreáliskola, Bulyovszky u. 22–26.]. Mindegyikben 8 osztály volt [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Az első világháború alatt az egész házat elfoglalta az intézet. Mert akkor az terjedt el, hogy biztosabb a város, mint a vidék, tehát ide sok gyereket küldtek. Később aztán, az én időmben a második emeletet már bérbe adták lakóknak.

A fiúk a legváltozatosabb társadalmi rétegből voltak. És mindenféle vallás volt. Ez nem zsidó intézet volt. Nem volt megkülönböztetés. Soha nem volt szempont, hogy zsidó gyerek vagy nem zsidó, gazdag gyerek vagy szegény, hanem mindenféle volt nálunk. Emlékszem egy grófi gyerekre, Esterházy volt, a keresztnevét nem tudom, a legvége felé volt, én is ismertem. Volt egy Draskovics gróf is, egy Ulmann báró, aztán voltak szegény proli gyerekek, akiket a papa ingyen vett oda. Nem kellett fizetniük, vagy esetleg valami minimálist.

Úgy volt, hogy a fiúk kijártak az iskolába, és nálunk korrepetálták őket. Papa azért nem lett milliomos, mert ha volt egy különleges gyerek, annak vett egy külön tanárt. És ha azzal adtak be az intézetbe egy fiút, hogy bukásra áll, akkor a papa neki is külön tanárt vett. Szóval nyüzsögtek a tanárok, volt, aki ott is lakott a szuterénban. Különben tanár volt nálunk Illés Endre [Illés Endre (1902–1986) – író, műfordító, könyvkiadó igazgató, a Nyugat kritikusai és esszéírói közé tartozott. 1938-tól a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője volt. 1950-ben, a Révai Könyvkiadó államosítása után eltávolították a szerkesztőségből, évekig a könyvkiadó műszaki osztályán dolgozott. 1957-től a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója (MÉL). – A szerk.].

Az intézetben túlsúlyban volt a személyzet is, nem kellett volna ennyinek lenni. Szüleim mindig személyzetmániások voltak. Volt például egy külön lépcsős lány, akinek csak az volt a dolga, hogy az első lépcsőt délelőtt, a hátsó lépcsőt pedig délután mossa le. Erre így emlékszem, hogy lépcsős lány. És mosónő meg házvezetőnő, szakácsnő.

A zsidótörvényekkel [lásd: zsidótörvények Magyarországon] kezdődött a leépülés. Ehhez mindenféle dokumentumok vannak. Amikor a harmadik zsidótörvény bejött 1941-ben, a papa intézetébe már csupán tíz gyereket engedélyeztek, de csak zsidót. Megvannak azok a dörgedelmek, hogy mi van, ha a papa nem tartja be, és van nem zsidó gyerek is. Személyzetet is tilos volt tartani. Azt hiszem, csak zsidót lehetett, de egyáltalán nem is volt zsidó személyzet. Elvették az intézetet, csak a lakás maradt meg, ami hat szobás volt, két személyzeti szobával, nagy területen. Most találtam egy hivatalos írást, hogy a papának az egész intézeti fölszerelésért kétszáznegyven pengőt fizettek. Én akkor felajánlottam, hogy elköltöznék, s az én szobámba több gyereket el lehet helyezni emeletes ágyakon. Két okom volt, amiért ezt fölajánlottam. Nem tudtam elképzelni, hogy én gyerekekkel egy lakásban éljek. Megőrültem volna. Lármáznak, meg a fürdőszobát foglalják, amikor én be akarok menni. Jól van, vécé három volt, egy a fürdőszobában, meg volt az előszobában, és külön a személyzetnek. De azt, hogy ottan gyerekek nyüzsögnek, hát azt nem bírtam volna. Ez volt az egyik. A másik, hogy akkor már sikeresen kiállítottam, és önállósítani akartam magam. Papával kötöttem meg ezt az „üzletemet”, az volt a feltétel, hogy enni hazajárok, ebédelni mindenképpen.

Nagyon sok régi diák hozta már a gyerekét. És sokan fölemlegették. Például Kuncz Aladár [(1886–1931) író, szerkesztő] „Fekete kolostor”-ában is szerepel a Gábor-intézet. Nemrég Párizsból kaptam egy levelet egy nagyon híres művészeti kiadótól, hogy nem vagyok-e véletlenül rokona Gábor Ignácnak? Amikor visszaírtam, hogy az édesapám volt, akkor sürgősen válaszolt, és azt írta, hogy élete legszebb emlékei a Gábor-intézetben eltöltött évek. Ide járt Kertész Imre [(1929) író, Nobel-díjas 1992-ben.], aki egy levélben pontosan megírta, hogy mikor volt az intézetben.  1936–40 között. Ide járt Szepesi György [(1922) sportriporter].

Papa 1939-ben, a második zsidótörvény értelmében kapott felszólításra a következő beadvánnyal próbálta védeni intézetét:

„Budapesti fiúnevelő intézetemben negyven éven át Magyarország legjobb családjainak gyermekei nevelkedtek, akik közül sokan ma már előkelő pozíciókat töltenek be a társadalmi és közéletben. Most már a második generációt nevelem, mert volt növendékeim fiaik nevelését is intézetem gondjaira bízták. Intézetem működését a Tankerületi Főigazgatóság állandóan a legszigorúbban ellenőriztette, és az internátusok felügyeletét gyakorló Biztosok úgy az intézet berendezése, mint a növendékek ellátása és pedagógiai felügyelete, mindenekelőtt pedig a növendékek tanulmányi eredménye alapján mindenkor legteljesebb megelégedésüknek adtak kifejezést.”

1908-ban papa megalapította a Vándordiák Egyesületet, amely 1918-ig működött. Erről így ír:  „Miután éveken át, intézetem alapításától kezdve minden nyári vakációban tanítványaimmal 2–3 hetes gyalogvándorlásokat vezettem, eleinte a Magas-Tátrából a Mátráig, majd Tirolból Velencéig, később ugyancsak Tirolból – Svájcon és Észak-Olaszországon keresztül – egészen a Haute Savoie-ba, a Mont Blanc alján lévő nyaralótelepünkig –, az a gondolatom támadt, hogy amit jobb módú tanítványaimnak nyújtok, abban szegény sorsú diákokat kellő szervezéssel, altruista alapon, egészen díjtalanul lehetne részesíteni. Megalapítottam tehát 1908-ban (még a cserkészmozgalom előtt!) a Vándordiák Egyesületet, amely azután több mint egy évtizeden át sok száz diákot küldött kellő pedagógiai vezetés alatt többhetes vándorútra Magyarország minden részébe: Erdélybe, a Balaton-vidékre és a Bakonyba, a Királyhegy és a Tátra vidékére, Besztercebánya és Körmöcbánya felé stb. stb. A Vándordiák csapatokat a fővárosi gimnáziumok igazgatóinak ajánlása alapján állítottuk össze. Az eszme propagálására egy Vándordiák Évkönyvet szerkesztettem…” [1914] [Gábor Ignác: Curriculum vitae, kézirat, 1939].

A Vándordiák Évkönyv megjelenése után nem sokkal írt Eötvös Loránd [Báró Eötvös Loránd (1948–1919) a nemzetközileg is elismert fizikus, akadémikus, vallás- és közoktatásügyi miniszter, turista- és fotográfusi tevékenysége is jelentős. – B. J.] egy rövid levelet a papához:

„Tisztelt Igazgató Úr!

Örömmel fogadtam, élvezettel lapozgattam a Vándordiák Évkönyvét, melyet nekem ajándékozni szíves volt. A könyvnél még érdekesebb a tett, melyről beszámol. Kívánom, hogy abban, mint a múltban, a jövőben is gyönyörűségét találja.

Igaz tisztelettel, híve báró Eötvös Loránd

1914. március 27.”

1915-ben papa elindította a Diákvendéglátás Akciót, ami 1918-ig folyt. Erről ezt írta: „Az első világháború alatt 1915 őszén a szegény sorsú hadbavonultak gyermekeire gondolva megindítottam és három éven át vezettem a »Diákvendéglátás-akciót«, mely körülbelül 2000 szegény diáknak szerzett ebédet és vacsorát a felhívásomra jelentkezett vendéglátó családoknál. A diákokat – a Polgármesteri Hivatal felhívására – a székesfővárosi iskolák jelölték ki és küldték el hozzám, és én minden tanulónak igazolványon adtam meg az egész évre szóló beosztást. – A nyári vakáció előtt pedig a vidéki családokhoz fordultam a hírlapok útján azzal a kéréssel, hogy fogadjanak családjukba vendégül egy-egy fiú vagy leány diákot a nyári vakációra. Ez akció is sikerrel járt, és néhány száz diáknak szerzett egészséges és kellemes nyaralást.”

Papa 1921-ben Bardócon [Baldovce, Baldovskákúpele, Szepes vm.] gyermeknyaraltatást kezdett. Baldócfürdő, ahogy a régi Nagy-Magyarországban nevezték, ismert gyógyfürdő volt többféle forrásvízzel Lőcse és Szepesváralja között. Egyik oldalon látszott a káptalan Szepesváralja fölött, mögötte a szepesi vár romjai, a másik oldalon volt Lőcse. Az oda nem látszott persze, hanem látszott az egész Magas-Tátra hegylánca. Úgyhogy mi esténként odamentünk naplementét nézni. Szóval csodahely volt. Az első világháború után dönthette el papa, hogy ezt megveszi. Nagy Tátra-imádó volt – és még arra is emlékszem, hogy egy nyarat Virágvölgyön töltöttünk a Tátrában [Virágvölgy/Kvetnica (Szepes vm.) Poprádtól 4 km-re fekvő gyógy- és üdülőtelep. – B. J.]. De akkor már Baldóc meg volt véve, csak nem lehetett még odamenni, mert nagyon tönkrement a háborúban. Nyilván azért lehetett olcsón megszerezni.

Megvette az egész fürdőhelyet, vagy harminc holdat. Ezen egy főépület, ami régi Csáky vadászkastély volt. Méteres falai voltak. Harminc szobás volt, tizenöt a földszinten, tizenöt az emeleten. És akkor volt egy külön ebédlőépület, óriási nagy ebédlő, és avval összenőve a fürdőépület, ahol minden fürdőszobában két kád volt, egy zománcozott, és szemben vele egy fakád, az volt az iszapfürdőhöz. A fürdőnek meleg szénsavas vize volt. Isteni víz volt. Én nem szeretem a szénsavas vizet, nem is iszom soha, ezzel szemben Baldócon ittam. Erős vastartalma volt, még látszott is. És az volt az érdekes, hogy az egész terület alatt pezsgett valahogy. Eső után mindenütt bugyogott fel. Sima víz nem volt sehol, úgyhogy hajmosáshoz óriási tartályokkal fogták az esővizet, amelyek a ház oldalába voltak építve.

Egy másik forrás volt a fővíz [a Deák-forrás borvize], ez az a baldóci víz, amit palackozva árultak, és még most is árulnak. Pesten is árulták a mai József Attila utcában, amit akkor Fürdő utcának hívtak, az üzletet pedig Édes Kútinak. A mi vizünk volt, mi forgalmaztuk. Ki volt építve Baldócon a töltőház, mellette volt egy szabadon elfolyó csap, úgyhogy a környék onnan vihette ingyen. De amit palackoztak, azt eladták. A fürdő eltűnt, de a vizet most is árulják, az nagyon ki van építve. Mert ez fantasztikus jó ízű, szénsavas víz. Nekem hoztak kétszer is mostanában. Vodu Baldovská, de hát másképp néz ki, másfél literes üvegekben van. Az íze nem tud megváltozni, az megmaradt. Tudok mutatni egy számolócédulát, amin a következő van. Egy üveg egyik oldalán ül egy gyomorbajos, fogja a gyomrát: „óh!”, a másik oldalán virul, és azt mondja: „áh…”. És alatta egy versike, ami a papa találmánya: „Nincs étvágya? Ég a gyomra? / Hallgasson a tanácsomra: / Baldócit igyék éhomra! / Igyék délben, este, reggel, / Mindennap csak egy üveggel! / Így, ha rendszeresen issza, / Egészségét szerzi vissza!”

Még egy forrás volt kiépítve [Ernestine forrás, amely keserűsót tartalmaz], de azt nem árultuk. Mama azt jobban szerette. Abból milliomos lehetne, aki ezt tudja, és újra kiépítené. Mert hashajtó. Jóízű hashajtóvíz! Ki ismer jóízű hashajtóvizet? Az nincs. Mert vagy keserű, vagy valami más undorító íze van. De ez asztali rendes víz és hashajtó. Ott folyt éppen, ahol a tehenek legeltek.

Egy nyolcszögletű épület volt a fürdő, Lobogónak hívták. Fedett, csukott épület volt kabinokkal, lépcső vitt be a medencébe. Itt a víz tizennégy fokos volt, és csak a papa bírta. A bátyám kitalálta, hogy az legyen a gyerekek színháza. Lefedték a medencét, a kabinokból lettek az öltözők, és felszereltek reflektorokat is. Teljes színház volt, ahol színielőadásokat tartottak. A gyerekek csak maguknak játszottak, vendégeket nem hívtak.

Külön épületben volt a csűr meg az istállók, és volt egy erdei lak, amit híd kötött össze a főépülettel, alatta ment az országút. A hidat papa elnevezte Sóhajok hídjának. Az erdei lak már az erdőben volt. Ott a ház mögött, az út után kezdődött az erdő és a hegy, és föl egészen a hegytetőig ment az erdő. Az erdő mellett pedig a mi szántóföldjeink voltak.

Mama szerette volna, hogy ne csak fenyők legyenek, így aztán telepítettek a vadászkastély elé  lombos fát. Körülötte gyönyörűen parkosítottak, csodálatos virágokat ültettek. Az ótátrafüredi főkertészt, Fábri urat elcsábítottuk családostul. Ő télen-nyáron ott lakott egy külön házban az istálló mellett. Ott volt az orvos lakása is, mert orvost is vittünk, a gyerekeknek pedig volt egy betegszoba fenntartva.

Eleinte csak a család ment Baldócra. Mi voltunk ott, és meghívtak egypár rokont meg a papáék művészvendégeit. Mi télen is mentünk síelni, de a művészbarátok főleg nyáron voltak. Főleg zenészek meg írók voltak papáék baráti körében, de óriási mennyiségben. Úgy éltek ott, mint egy angol kastélyban. Nem azt ették, amit éppen főzött a szakácsnő, hanem rendeltek. Ezek ott dínomdánomoztak egy pár évig. Nem fizettek érte semmit. A papát – ezt tőle örököltem – mindenki becsapta. Ő annyira csupa szív ember volt, hogy nem tételezte föl, hogy vannak aljas emberek vagy gonoszak, és ezt rettentően kihasználták. Mikor aztán kiderült, hogy annyit nem tud a papa keresni, hogy őket eltartsa, akkor kitalálta a gyereküdülőt. Télen fiúintézet volt, nyáron gyereküdülő. Mi júniustól szeptemberig Baldócon voltunk. A művészek le lettek építve, kivéve egypár rokon, akiknek a papa kitalált funkciókat, hogy ott lehessenek. Például titkár. Mondd, esetleg legépelt neki három levelet, ha sokat mondok.

A rokonok közül mindig ott volt feleségestől Mohácsi Jenő, papa unokatestvére és Teplánszky Sándor, mama rokona, aki festő volt [(Arad, 1886–1944) – festőművész, 1914-től 1931-ig több gyűjteményes kiállítást rendeztek munkáiból. 1944-ben a nyilasok megölték. – A szerk.]. A Nemzeti Galériának vannak tőle képei. Tönkretette magát azzal, hogy nagy kommunista volt. Rajztanár volt vagy mi, volt valami állása, onnan kirakták, és soha többet állásba nem került. Szakvéleményeket adott képekről, meg nyilván talán segített az eladásukban és műgyűjtőknek vásárlásban. Ő véges-végig minden nyáron ott volt egyedül. Nem volt családja. Ugyan együtt élt egy nővel vadházasságban, de hát az a mamámnak elképzelhetetlen volt, hogy azt a nőt fogadja. Soha nem hozhatta el Pesten sem. Ő minden vasárnap eljött hozzánk ebéd utáni feketére, egész délután ott volt, de a nőt nem fogadták. Nálunk nagyon szigorú erkölcsök voltak. Baldócon fiúnak lánnyal egy padon ülni nem lehetett. A strandon a vízbe előbb a lányok mentek, aztán a fiúk. Versenyméretű uszoda volt, Kassáról jöttek hozzánk versenyezni.

A gyermeküdülő július elsejétől működött. Volt hathetes turnus és nyolchetes. Egyre többen jöttek. A végén már kétszáz gyerek volt egy időben. Budapestről külön vagonban jöttek Kassán át. Szepesolaszin, amit akkor úgy hívtak, hogy Spišské Vlachy, át kellett volna szállni, de ott átkapcsolták a kocsit. Szepesváraljáig egy mellékvágány vitt.

Volt egy ott szerzett barátnőm, tíz éves lehetett, amikor először jött Baldócra. Én is vártam az újonnan jövő gyerekeket. Odajött hozzám, azt mondja: „Te vagy az igazgató lánya?” – Mondom: „Igen.” – Az mondja: „Akkor legyünk a legjobb barátnők!” Ez felejthetetlen történet. Szóval akkor legyünk csak, ha az igazgató a papám. Rettentően elkényeztetett leányzó volt, akinek az édesapja a községi élelmiszerüzem elnök-vezérigazgatója volt, méltóságos úr. Ő többször mondta: „Miért nem emeli föl a papád az árakat? Hogy csak a leg-leg… gyerekek jöhessenek.”

De hát erről szó se volt. Sőt! A papa a szegény gyerekeket ingyen vette oda. Mindenfélék voltak nálunk. Szóval üzleti szempontból ez egy nagy nulla volt. Arra is emlékszem, hogy egy gyerek egy napra hat pengő hatvan fillér volt. Teljes önellátóak voltunk, kivéve ugye a húst, a cukrot és a sót, azt venni kellett. Voltak szántóföldek és egy óriási konyhakert. Minden termett. És szabadon nőtt a málna. Aztán lehetett gombát szedni. A koszt fantasztikus volt. Reggeli, aztán tízórai is volt, például olajban pirított kenyér vagy körözött liptai túróból. És mindig valami gyümölcs. Ribizliből például annyi termett, hogy azt már egyszerűen nem lehetett elfogyasztani. Még akkor sem, amikor kétszáz gyerek volt, és ehhez hetven fő személyzet. Tízóraihoz is mindenki kapott ribizlit, uzsonnához is ribizlit, desszertnek még ráadásul ribizlit. Ebéd persze az szabályosan: leves, hús, tészta, gyümölcs. Fél csirkéket adtak! Délután uzsonna öt óra körül, aki mit akart, kakaó vagy tejeskávé és kétféle kalács, fahéjas meg rendes kalács. Ott sütötték. Öt szakács volt, és nem számoltam, hány mosogatólány külön. Persze mosónő is volt öt.

Nagy versenyevéseket rendeztünk. Én egyszer nyertem, akkor sült krumplit kellett enni, és hatvanhárom krumplival nyertem. Hogy nem haltam bele, azt csak a Jóistennek köszönhetem. Volt versenyevés palacsintából is, amit én nem szeretek. Voltak olyan barátnőim, még levél is van tőlük, akik panaszkodtak már felnőttkorban, hogy Baldócnak köszönhetik, hogy nem tudnak lefogyni. Mert akkor úgy meghíztak. Agyontömték őket. Aminek aztán ugye a lányok nem is nagyon örültek.

Ez ugyan nyaralás volt, de azért reggelitől tízóraiig nyelvórák voltak. Ki mire volt beíratva, németre, franciára. Minden nyelvhez külön tanárt tartott a papa. Tornatanár is volt, kötelező volt reggelenként a torna. Szigorúan szabályozott napirend volt. Pontos időben volt a felkelés, nyolc órakor a reggeli, utána órák, aztán mentek a strandra ebédig. Ebéd után kötelező szieszta, utána séta a hegyekbe vagy a közeli falvakba.

Nagyobb kirándulásokat is szerveztek. Mindig elmentünk Lőcsére, ahol nagyon sok a történelmi emlék. Aztán a szepesi vár romjaihoz és a Dunajechez. Dunajec az a folyó, amelyik elhagyja az országot. Kocsik vittek oda-vissza, ott tutajoztunk. Rendszeresen mentünk Dobsinára [Gömör és Kis-Hont vm.] a jégbarlangba meg Krasznahorkára [Árva vm.].

A gyerekek korok szerint csapatokban voltak, mint a cserkészeknél, és szigorúan mindig külön a fiúk és a lányok. Még az asztalnál is így ültek. Körülbelül húsz gyerek volt egy csapat. Két-két felügyelő tartozott hozzájuk. A nappali tanárok férfiak és főleg német nyelvűek voltak. A praktikus gondokkal nők foglalkoztak, vigyázták meg rendben tartották a holmikat. Egy férfi és egy nő volt mindig egy csapatnál.

A csapatoknak nevük is volt. És mindegyik csapatnak volt külön egy dala. Aztán volt baldóci himnusz. Megvan, de már nem tudom. Baldócon a beszélt nyelv leginkább a német volt, mert Nagy-Magyarország összes vidékéről jöttek gyerekek. De tanultak magyar dalokat és táncokat nálunk. Sok cikk jelent meg a nyaraltatásról, és plakátok is voltak. Fantasztikus híre volt. Egy korabeli baldóci levelezőlap egynegyedén nyomtatva, a gyermeknyaralót reklámozó szöveg olvasható, többek között: „Sporttelep, tennisz, torna stb. / Saját gazdaság! – Hízókúrák. / Teljes ellátás napi 6 pengő. /Az egész fürdőtelep / a Gyermekeké! /

Kívánatra illusztrált prospektust küld / Gábor Nevelőintézet / Budapest VI. Munkácsy ucca 21. / Telefon: Aut. 290–00”

Már húsz éves voltam, amikor 1937-ben utoljára ott nyaraltunk. A zsidótörvények persze beleszóltak abba, hogy megszűnt a nyaraltatás, de nem tudom pontosan, mennyire, nem foglalkoztam soha praktikus dolgokkal. Baldóc viszont elúszott mint tulajdon. És vele együtt a barátok is. Akik ott dínomdánomoztak, azok mind eltűntek. De ez már kicsit később volt.

Papa ezt írta Baldócról: „Az intézettel kapcsolatban: a világháború után 17 esztendőn át a Tátrában volt diáknyaralóm, melyben a megszállt cseh, román és jugoszláv területek magyar diákjai és diáklányai töltötték együtt a nyári vakációt csonkamagyarországi fiúkkal és leányokkal: akiknek odahaza a megszállt területeken minden magyar hazafias érzés megnyilvánulása veszedelmet jelentett, ott a fenyvesektől körülvett, jelképesen izolált telepen – mintegy magyar szigeten – szabadon lélegezhettek fel. Magyar szótól, magyar daltól visszhangzott az erdő, a színháznak berendezett egyik pavilonban állandóan magyar színielőadásokat tartottak a diákok; kirándulásainkon: Lőcsén, a Szepesi-várban, Branyiszkón, a Murányi várban, Krasznahorkán, Kassán stb. a magyar történelem emlékeivel ismertettem meg őket, még Szt. István napját is megünnepeltük, a cseh tilalom ellenére. És a nyaralás befejeztével a diákok nemcsak testben, hanem magyar hazafias lélekben is megerősödve tértek haza a megszállt területek fojtogató légkörébe. […] 1938-ban a beállott politikai események miatt diáknyaraló-telepemet Olaszországba, Portoreséba helyeztem át. Hogy a magyar névnek ott is becsületet szereztem, látható a trieszti »Piccolo della Sera« (az egyik legnagyobb olasz lap) »Unheresi in Italia. La Colonia Magiara« című gyermeknyaralónkról írt cikkéből. Ebben a cikkben az is fel van említve, hogy ugyanezen év tavaszán az Eucharistikus Kongresszus alkalmával negyven olasz pap lakott budapesti intézetünkben, akik külön emlékkönyvben adtak kifejezést köszönetüknek a szeretetteljes vendéglátásért, mely emlékkönyvből a lap is több részletet közöl.”

Amikor 1957-ben meglett az első autónk, férjemmel, Mityuval rögtön elmentünk Baldócra. Húsz éve nem voltam. Odaérünk, és az égvilágon semmi sincs ott. A hegy le lett planírozva, az ősi kastély, a sok egyéb épület eltűnt. Annak idején csináltunk a hegyoldalban, svájci mintára egy villát, amit Tátra-villának neveztünk. Faház volt kő lábazattal, előtte parkosítva, néhány kőlépcső vezetett oda. A háznak nyoma nem volt, de a kő megmaradt, és három fok lépcső a semmibe. Az általunk telepített lombos fák már fölnőttek az égig, és körülveszik azt a pár fok lépcsőt, ami a semmibe visz. Ez az egyik legszörnyűbb emlékem. Képtelen voltam még egyszer Baldócra menni. A háború alatt szétlopkodtak mindent.

Elmentünk a faluba, ami körülbelül egy kilométer onnan. Emlékeztem, hogy az első házban lakott Marinko, aki nekünk majdnem anyahelyettes volt, ő volt mamának a bizalmija. Télen is ott lakott, amikor mi nem voltunk, és ő vigyázott mindenre. Mityu kiszállt, bement a házba, elmondta, hogy a kocsiban van a Gábor lánya. Azt mondja Marinko: „Az nem lehet, mert a Gáborova Jannyka – az én vagyok – kiment Amerikába, és ott meghalt.” Aztán kijött mégis, mert Mityu noszogatta, s rettenetesen sírt. Rettentően marasztaltak minket. Ott voltak a lányai is, a Hancsa meg a Manya, akik nekem gyerekkori barátaim voltak. De hát nem tudtak magyarul. Nem maradtunk, elmentünk Lőcsére a temetőbe a nagyszülőkhöz.

Szüleimnek fantasztikus társasága volt. A Munkácsy Mihály utca 21.-ben laktunk, ahol az intézet is volt. A papáé volt a ház. Hatszobás volt a mi lakásunk az első emeleten. Mellette volt még egy hatszobás, abból lettek kialakítva a vendégek részére az apartmanok. Sokan sokszor ott is aludtak.

Minden szerda este összejöttek, ilyenkor ötvenfős vacsora volt. Művészek jöttek hozzánk. Zene és irodalom, ez a kettő, más emberfajta nem volt nálunk. És az sem lehetett, hogy külföldi ne jött volna. Mert minálunk csak művészvendég volt, egyetlenegy üzletember nem akadt az ismeretségben. Rendszeresen járt hozzánk például zongoraművésznő feleségével, Fricivel Helge Lindberg Finnországból [Helge Igor Lindberg (1887–1928) – finn operaénekes és szobrászművész, kora egyik jelentős koncert- és oratóriuménekese. – A szerk.]. Ahányszor Pesten volt, mindig nálunk lakott. Többször vendégeink voltak Baldócon is. Gyakran jött Erich Kleiber [(1890–1956) osztrák születésű, világjáró karmester. – B. J.] és Fritz Busch [Fritz Busch (1890–1941), az egyik legjelentősebbnek tartott, elsősorban opera- és kortárs zenei felvételeiről híres 20. századi karmester. – A szerk.]. A magyarok közül jött Basilides Mária [(1886–1946) – operaénekesnő (alt), 1915-től az Operaház tagja. Gyakran vállalta új művek bemutatását. Bartók Béla és Kodály Zoltán műveinek első, stílusteremtő előadója, korának legnagyobb magyar oratórium- és dalénekese. volt. – A szerk.], és a férje, Dr. Péterfi István [(1884–1962) – újságíró, zenekritikus. Kapcsolatban volt a Galilei Körrel, a „Nyugat” és a „Világ” belső munkatársa volt. A Tanácsköztársaság idején a külügyi népbiztosság elnöki osztályát vezette. 1926-ban a „Világ utódja”, a „Magyar Hírlap”, majd az „Újság” zenekritikusa. 1945 után 1948-ig a „Szabadság” szerkesztőségének tagja, később a „Világosság”-ban és az „Esti Hírlap”-ban jelentek meg kritikái. 1953-tól haláláig a Zenei Alap vezetője. – A szerk.] Elfért a felesége hóna alatt. Két gyereke volt a Basilidesnek, egy fia és egy lánya, az egész család rendszeresen járt Baldócra is. A fő barát Heltai családostul. [Heltai Jenő (1871–1957) – író, költő színpadi szerző, szerkesztő. – B. J.] Aztán Székely Arnold [Székely Arnold (1874–1958) – zongoraművész és pedagógus. 1907–1939 között a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. 1945-től a Fodor Zeneiskola tanára volt. 1951-től Kanadában működött. Neves tanítványok egész sorát nevelte: Fischer Annie, Földes Andor, Solti György, Kentner Lajos, Farnady Edit, Doráti Antal (MÉL). – A szerk.], na hát ő is stabilan, mindig ott volt, ezenkívül minden vasárnap nálunk ebédelt. Állandó vendég volt Péchy Blanka [(1894–1988) színésznő, író, nyelvművelő. – B. J.] és férje, Relle Pál újságíró [(1883–1955) – újságíró, 1904-től az „Egyetértés”, „Az Újság”, 1912–38 között a „Világ”, a „Magyar Hírlap” munkatársa, színházi kritikusa. Berlinben Brahmnál és Reinhardtnál rendezői tanulmányokat folytatott. 1946–49 között a „Világ” munkatársa, tárcaírója. 1948–1952 között a „Színház és Mozi” felelős szerkesztője. – A szerk.]. Sőt, Péchy Blankának az első házasságából való fia, a Magyar Pista, nekem nagyon jó gyerekkori barátom, egy-két évvel idősebb volt nálam. Állandó baldóci volt Relle első házasságából való lányával, Marianne-nal együtt, aki gimnáziumi osztálytársam lett. Pali csúnya volt és fekete, több rajzom van, amit róla csináltam.

Tanár volt az intézetben egy ideig, és járt hozzánk Kuncz Aladár. Egy jó ideig járt a Füst Milán [(1888–1967) író, költő], aki aztán ki lett tiltva. Úgy viselkedett… Állandó vendég volt Herman Lipót, ahogy mindenki ismerte, Lipi. [(1884–1972) festő, grafikus, Munkácsy-díjas, érdemes művész. – B. J.] A róla készült rajzom a mai napig megvan, kiállításra is szoktuk vinni. Gyakran jött Jemnitz Sándor [(1890–1963) – zeneszerző, esztéta, zenekritikus. Több lap zenei rovatának munkatársa („Független Szemle”, „Magyar Írás”, „Pesti Napló”, „Az Újság”, „Világ”, „Pester Lloyd”,  „Die Musik” /Berlin/ stb.). 1924-től 1950-ig a „Népszava” zenekritikusa volt. Vezetőségi tagja volt a Munkás Dalosszövetségnek, majd elnöke a Munkás Kultúrszövetségnek (1945–48). 1945 után tagja több zenei folyóirat szerk. bizottságának (Éneklő Munkás, Éneklő Nép). Több muzsikusról írt életrajzi regényt. – A szerk.], aki abban az időben híres zenekritikus és zeneszerző volt, s nagyon féltek tőle. Néha hallani a szerzeményeit, de akkor a „Népszavá”-nak volt az állandó zenekritikusa. Aztán Siklós Albert [(1878–1942) – zeneszerző és zeneíró. 1905–1919 között a Fodor Zeneisk.-ban tanított, 1910-től a Zeneművészeti Főiskola tanára. 1920–22-ben a Zeneművészeti Tanács tagja, 1928–1937-ig „A Zene” c. folyóirat szerkesztője volt. Zenetörténeti, hangszertörténeti, esztétikai cikkei jelentek meg a szakirodalomban. – A szerk.], a zeneszerző és a felesége, Aliz. Lehotay Árpád [(1886 /1896?/–1953) – drámai színész. 1926-ban a Nemzeti Színház szerződtette, 1939-ben a Színiakadémia tanára lett. 1945 után a szegedi színház igazgatója, 1947-től a Belvárosi Színház rendezője és színésze, majd a Néphadsereg Színházának (Vígszínház) tagja. – A szerk.] és felesége Budanovits Mária [(1894–1976) – operaénekesnő, 1914-től 1946-ig az Operaház tagja volt, 1943-tól örökös tag. – A szerk.] operaénekes, az Operaház örökös tagja. És persze Teplánszky Sándor festőművész, a mama rokona is jött mindig.

Volt a mamának egy másik híres rokona, Indig Ottó, erdélyi író, de nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele, valószínűleg ő nem járt hozzánk [Indig Ottó (1890–1969) újságíró, író, színműíró. A kolozsvári „Ellenzék” és a „Hétfő Reggel” felelős szerkesztője volt. Versei és elbeszélései után sikereit elsősorban a Budapesten bemutatott színműveivel aratta; a később több nyelvre lefordított „Torockói menyasszony” a Belvárosi Színházban (1931) száznál több előadást ért meg. 1938-tól Párizsban, 1951-től Münchenben élt. Több művét megfilmesítették. – B. J.] Nem mindenkire emlékszem.

Amikor kicsik voltunk, és még egy szobában aludtunk a nővéremmel, le kellett feküdnünk, s mi úgy tettünk, mintha aludnánk. Mi nem lehettünk ott a szerdai vacsorákon. Vigyázzba vágtuk magunkat, úgy tettünk, mintha aludnánk. A szülők büszkén mutogatták alvó gyermekeiket, és akkor úgy helyezkedtünk, hogy lássanak minket szépen, de persze nem aludtunk.

Sok újságot olvasott a család. Mamának mindig volt „Pester Lloyd”, „Neues Pester Journal”, hiszen neki meg is jelentek ezekben írásai. A „Magyar Nemzet”-re emlékszem, ez járt. Aztán reggel a „Pesti Napló”, délben „Az Est” és a „Magyarország”, este pedig az Est-lapok [lásd: az Est-konszern lapjai]. Többet vettek, nem előfizetéses alapon volt. Természetesen volt rádióújság, amiben az egész világ műsora bent volt.

Az első rádiónk az 1920-as évek elején volt Baldócon, telepes rádió, akkumulátorról. Azért kellett ez a telepes, mert akkor ott még nem volt villany. De aztán lett, először saját motorral, saját villany volt egypár évig, aztán vezették be csak az országost. A szülők mindent rögtön megvettek, ami újdonság volt. Telefont, rádiót meg mindent [Európában a rendszeres adások 1923-ban indultak. Ugyanakkor kezdődött el a vevőkészülékek fejlődése. Az első kristálydetektoros rádiók fejhallgatóval voltak hallgathatók. A külső hangszórós készülékek 1925-ben, a hálózati táplálású rádiók 1926-ban, a dinamikus hangszórók 1930-ban jelentek meg. – A szerk.]. Telefon két helyen is volt a lakásban. A rádión ők zenét hallgattak, hiszen nagy zeneszeretet volt a családban. Engem nagyon bosszantott, hogy azelőtt az ebéd és a vacsora közben beszélgettünk. Mert szabályosan volt nálunk az ebédelés és a vacsorázás. És vacsora után papa fölolvasott nekünk. Na most, amióta rádió volt, akkor mindig az a „pszt!”, mert szólt, hallgatták a zenét. És így nem lehetett beszélgetni. Elmaradtak a jó beszélgetések. Igen. Úgyhogy én inkább ellenségnek éreztem a rádiót.

A szüleim politizáltak is. Nálunk vasárnap délután volt főleg a politizálás, akkor jött mindig Teplánszky Sándor. A papa az angolokat várta, Teplánszky meg az oroszokat. Tagja nem volt pártnak egyikük sem, papa szabadkőműves volt. Viszont a nővérem, Judit, aki szintén nagyon szeretett politizálni, egész fiatalon belépett a szociáldemokratákhoz. Én meg kimentem a szobából, mert engem nem érdekelt az egész.

Nálunk otthon egyáltalán nem volt vallásosság, mert papa szabadkőműves nagymester volt, páholyalapító. Ez már igazából csak halála után derült ki [1908. februárban nyert felvételt a „Reform” páholyba, majd 1917-ben alapító tagja volt a „Világ” nevű új páholynak. Berényi Zsuzsanna Ágnes a következőket írja a „Világ” páholyról „A szabadkőműves Kosztolányi Dezső” c. tanulmányában: „A Világ páholy irataiból megállapítható, hogy a páholy szélsőbaloldali beállítottságú volt, antiklerikális akciót indított. … Hamarosan kiállt a választójog követelése mellett, a középosztály érdekeit érintő kérdésekben, a különböző népbetegségek (pl. a nemi betegségek, a TBC) ellen szervezett mozgalmat indított. Gábor Ignác fiúnevelő intézetét, majd a vándordiák mozgalmat a páholy mindvégig kitartóan támogatta” (www.itk.iti.mta.hu/1998-56/berenyi.htm ). – A szerk.]. Ma már úgy tudom, hogy a Világ volt az egyetlen baloldali páholy. Néha hallottunk otthon „valami” páholyról és tagokról, és én csodálkoztam, hogyan fér be az a sok ember ebbe a páholyba. Nem értettem. Ja, és nyáron mindig volt nálunk egy-két olyan ingyenélő meghíva, aki nem művész volt, hanem páholytársak. Nevekre nem emlékszem. Papa mindig segített rajtuk.

Ha a vallási szokásokat nem is tartottuk, persze papa nagyon jó zsidó volt. Sokat segített, sok pénzt adott, és rengeteget írt a zsidó újságokba, az „Egyenlőség”-be, a „Múlt és Jövő”-be. Erre a kettőre emlékszem. Egész munkásságával támogatta a zsidóságot. Ez nagyon fontos, hiszen elsősorban az írásai alapján vett részt a zsidó közéletben. Másra nem is nagyon volt ideje. De főtitkára volt a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségének [A szövetség 1926-ban alakult meg azzal a céllal, hogy a hazai zsidóságot bevonja Palesztina újjáépítésébe. – B. J. Lásd még: cionizmus.]. Ez a szövetség nem cionista volt, tehát nem az, hogy menjünk Izraelbe, hanem hogy segítsük. Akkor még nem is volt Izrael [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Az ott élőket kívánták segíteni. Papa fát ültettetett kint az elesett magyar zsidók, első világháborús halottak emlékére.

Papám a kitérést abszolút ellenezte, verset is írt erről, címe: „Ne légy te olyan, mint apáid voltak”. Az érdekessége ennek a versnek az, hogy még az 1920-as évek előtt írta, és többször megjelent zsidó folyóiratokban. Igen, a papa nagyon nagy tekintély volt országszerte, nem csak a zsidóknál, de a zsidóknál pláne. Csak szerintem kicsit soká vártak, hogy a Hevrába [Pesti Chevra Kadisa] beválasszák. A németek bejövetele előtt [lásd: Magyarország német megszállása] tán tíz nappal történt. Megtaláltam a nyugtát, hogy a papa szaladt, és rögtön befizette a tagdíjat.

Bátyám, Gyuri tizenöt évvel volt idősebb nálam, 1902-ben született. Első emlékem róla – persze akkor ő már jóformán felnőtt volt –, hogy jött haza Firenzéből. Oda járt az egyetemre, mert akkor még úgy tervezte, hogy építész lesz [A MÉL szerint Gábor György Milánóban járt a műegyetemre, nem Firenzében. Firenzében, majd Heidelbergben, Berlinben és Párizsban később romanisztikát és irodalomtörténetet tanult. – A szerk.]. De azt hiszem, csak egy évet volt ott, aztán belekeveredett valami diáklázadásba. Nagyon torzonborzra emlékszem, ahogy megjött, mert az egész társaságot letartóztatták, és börtönbe is zárták ott, Firenzében. Később soha nem beszéltünk róla, tehát nem tudok részleteket. Csak azt, hogy akkor szakállasan érkezett. Direkt. Nyilván büszke volt erre az egészre. Ez az 1920-as évek eleje volt. Nem tudom pontosan, mi történt ott akkor. Firenzébe soha többet nem ment vissza.

Különben itt érettségizett az evangélikusban [A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium 1823-ban kezdte meg működését a Deák téren, és 1904 óta működik a Városligeti fasorban, Glosius Dániel és felesége, Artner Sarolta alapítványának és a magyar állam támogatásának köszönhetően. A fasori épületegyüttes tervezője Pecz Samu (1854–1922) építész, műegyetemi tanár volt. 1952 és 1989 között az iskolában szünetelt a tanítás. – A szerk.]. Nagyon jó iskola volt, falán a tábla, hogy hány Nobel-díjas járt ide. Az iskolát ő is korábban kezdte, akárcsak a férjem. Mert aki elég okos volt, annak el lehetett kezdeni az iskolát ötévesen. A forradalom alatt érettségizett, de valószínűleg 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején érettségizett. – A szerk.], aztán az nem volt érvényes, újra kellett vizsgáznia. Nem volt elég egyszer, szegény feje, kétszer érettségizett.

Mityu, a férjem mindig azt mondta, hogy döntse már el a Gyuri, hogy miben csodagyerek. Mert tényleg túl sok dologhoz volt tehetsége. Kitartása meg nem volt, az nulla volt. Mindig belekapott mindenbe, aztán abbahagyta. Odahaza volt két képe, tizenöt éves korában festette, aztán soha többet. A mamáról volt az egyik, magam előtt látom, nem tudom, mi lett vele. Benne volt a mama, olyan jó volt az a kép. Úgy festészetileg, mondjuk, még nem volt tökéletes, de benne volt az ember. A másik valami tájkép volt. Szóval aztán soha többet nem festett.

Viszont mindig beleszólt az én dolgaimba mint szakértő. Egyszer egy kiállításra a mamával válogattunk képeket, neki nagyon jó érzéke volt ehhez. Azt néztük, mit küldjünk a Szinyei Fiatalokhoz, ahol életem első két képe volt kiállítva az előző évben [1940-ben. Szinyei Merse Pál Társaság – a két világháború közötti periódus egyik legjelentősebb művészeti egyesülete, 1920 tavaszán alakult, 1923-ra fővárosi egyesületből országossá nőtte ki magát. 1925-ben megindította a „Magyar Művészet” című folyóiratot, 1926 és 1943 között a Társaság kezdeményezésére minden évben (májusban) megrendezték  a Nemzeti Szalonban a fiatal művészek seregszemléjét, a Tavaszi Szalont. A Szinyei Társaságot az 1940-es évek végén megszüntették. – A szerk.]. Kiválasztottunk egyet, amikor a bátyám véletlenül átment a szobán, és csúfolódott: „Ezt akarod elküldeni?” És Hatvany-díjat kaptam rá [1941. Zöld a zöldben. – B. J.]. Ez a Nemzeti Szalonban volt. Amikor bementem a nagyterembe, pont szemben láttam az én képem, egy cetli volt alatta, és azt hittem, hogy talán a címe van kiírva. Közelebb mentem, és kiderült, hogy Hatvany-díjat kaptam. Nem felejtettem el, hogy olyan gúnyosan mondta: „Ezt akarjátok?” Nagy szakértőnek tartotta magát mindenben.

Firenze után Gyuri Németországba ment egyetemre, Heidelbergbe és Berlinbe. Nyelveket és irodalmat tanult, szóval bölcsészetet. Aztán Párizsban folytatta. Ezen a három helyen volt, és közben zongorázott. Tényleg nem tudta eldönteni, hogy mit akar. Amikor végzett, a Drezdai Operához került, ahol segédrendező lett [1924/25]. Az nagyon passzolt rá, a rendezőség, mert diktatórikus hajlamokkal rendelkezett, és ott dirigálhatott. Nagy karriert jósoltak neki. Fritz Busch volt a főzeneigazgató, aki nagyon ismert karmester volt abban az időben. Mint említettem, járt is nálunk többször. Hogy zsidó volt-e vagy csak antifasiszta, azt nem tudom, de Amerikába készült kimenni, és vinni akarta magával a bátyámat  [Nem volt zsidó származású, de 1933-ban, miután nyíltan kifejezésre juttatta a nemzetiszocialisták iránti bizalmatlanságát, elbocsátották a drezdai operától. Ettől fogva külföldön élt (1936-ban argentin állampolgárságot kapott) (www.maurice-abravanel.com/busch_fritz). – A szerk.]. A karrier végképp meg lett volna alapozva. Nagyon szerette őt. És emlékszem egy éjjeli nagy ordítozásra, mert a bátyám egy itteni szerelmi ügy miatt nem ment el a Buschsal Amerikába. Akkor teljesen megszakadt ez a zenei vonal.

Itthon maradt, és segített a papának a Gábor-intézet vezetésében. Közben még nagyon sok mindent csinált. Berlinben megjelent egy könyve: „Die Misanthropie Chamforts” (Curtius Verlag, 1928), melyet a német és francia tudományos sajtó elismeréssel méltatott, Magyarországon pedig egy drámája „Egy asszony árnyéka” címmel, a Színpad kiadásában, továbbá cikkei több napilapban és folyóiratban.

Megnősült, a házassága tulajdonképpen nem jól sikerült. 1942-ben elvitték munkaszolgálatra. Ukrajnában volt, ahonnan aztán 1944-ben hazakerült úgy, hogy erdőt irtottak, és egy fa rázuhant a karjára, eltörte, és akkor hazaküldték gyógyulni. Nem ment vissza, nálunk, a szekrényben bujkált [Föltehetően már korában hazakerült Ukrajnából, és máshol volt munkaszolgálatos, ahonnan aztán 1944 végén, már a nyilas hatalomátvétel után megszökött. Ekkor bujkált a szekrényben. – A szerk.].

A háború után a „Nagyvilág” [1946–48 között irodalmi és művészeti folyóirat, 1957-től az élő világirodalom folyóirata. – B. J.] szerkesztőségében dolgozott, ő volt az olasz rész szerkesztője [1957-től dolgozott haláláig a „Nagyvilág” szerkesztőségében mint olasz–spanyol rovatvezető. – A szerk.]. Sokat fordított olaszból. Legsikeresebb saját műve a „Gondolatok könyve”, aforizmagyűjtemény, rettentő sok kiadást ért már el [„Gondolatok könyve. Az aforizma francia mesterei”, Budapest, 1958)]. Közvetlenül a halála előtt jelent meg az „Ingrès hegedűje” [Művelődéstörténeti adalékok és antológia, Budapest, 1972. – B. J.]. A kettős tehetségekről szól. Mert Ingrès tudvalevőleg festő volt, s azért Ingrès hegedűje, mert Ingrès egy olyan nagy festő volt, aki hegedült. Nálunk otthon ebédtéma is sokszor ez volt, hogy ki tud olyat, akinek kettős tehetsége van. És Gyuri örökké kutatta ezeket a kettős tehetségeket.

Szerintem egy kicsit ebbe az Ingrès hegedűjébe halt bele, mert emlékszem, amikor elhozta nekünk, rettenetesen izgatott állapotban volt. A kiadóval fölizgatta magát, hogy valami kimaradt, vagy nem úgy jelent meg – ahogy ez már lenni szokott. Még Mityu csitította, hogy „Örüljél inkább annak, hogy már megjelent! Ne azon, izgasd magad, ami kimaradt!”. Alaptermészetében ilyen volt. Sajnos mindig felfokozott állapotban élt, azt hiszem, ezért kapott infarktust. 1973 nyarán halt meg [Egyébként Gábor György alapította 1945 után a háború és az üldözések következtében elhagyottá vált gyermekek gondozására Fóton, a volt Károlyi-kastélyban a gyermekotthont. – A szerk.].

A nővérem, Judit az olasz hadüzenet napján született, az első világháború idején, 1915. május huszadikán. Két évvel volt idősebb nálam, de mi tulajdonképpen csak felnőttkorban barátkoztunk össze, mert nekem utólag az az érzésem, hogy nem örült az én érkezésemnek. Vége volt annak, hogy ő a szenzáció. Jött egy újabb gyerek, született egy konkurencia, mert addig ő volt a legfontosabb. Gyerekkorunkban nem voltunk jóban. Van egy olyan fénykép, ahol ülünk vagy fürdőkádban, vagy ágyban, és nagyban tépjük egymás haját.

Nekem ő állandóan példaképnek lett fölhozva. Nagyon tehetséges volt. Szerintem ő örökölte legjobban a papától az észt, nyelveket nagyon könnyen tanult, politikai érdeklődése is volt. Nagyon szeretett politizálni a papával otthon. Nem is voltak soha közös barátaink, teljesen más társaságunk volt mindig.

A nővérem hatodik gimnáziumba kezdett iskolába járni, addig, velem együtt, magántanuló volt. Rettenetesen magolós volt. Mindig tiszta jeles volt, s ez nagyon fontos volt neki. Az egész iskolában kiemelkedő volt. Osztályfőnöke Komlós Aladár volt [Komlós Aladár (1892–1980) – irodalomtörténész, író, költő. A „Nyugat” második nemzedékének egyik legfelkészültebb, legkarakterisztikusabb kritikusa és tanulmányírója volt. 1929–1938 és 1940–1944 között a Zsidó Gimnáziumban magyart és latint tanított. 1944–45-ben a bergen-belseni koncentrációs táborban volt. Hazatérése után, 1946-ban egyetemi magántanárrá habilitálták. 1949–1960 között megbízott egyetemi előadó, majd gimnáziumi tanár (MÉL). – A szerk.]. Később is mindig érdeklődött nálunk, hogy van a Judit.

Egyetemre Pesten járt német–francia tanári szakon. Persze, amikor végzett, hogy tudott volna elhelyezkedni? Zsidót akkor már nem vettek föl. Úgyhogy a papa intézetébe ment ő is dolgozni. Talán 1938-ban. A háború után elvégezte az oroszt is.

Juditnak volt egy óriási nagy szerelme évekig, aki huszonöt évvel idősebb volt nála, s aki nem vette el – Jemnitz Sándor. Róla már volt szó, járt hozzánk a szerdai estékre, de nem a legszűkebb körben volt. Találtam is egy képeslapot, amit a papáéknak küldött. A „Népszava” zenekritikusa volt és zeneszerző. Vagyis hát inkább zeneszerző és zenekritikus. A nővérem valami fantasztikus módon imádta. Arra emlékszem, hogy Judit öngyilkos akart lenni, amikor összevesztek. Rájött, hogy Jemnitz letagadott a korából sok évet. Lexikonban talált rá, ezt elmondta neki, és akkor volt a szakítás. Úgyhogy ez nagy izgalmat okozott a családban. Két verset találtam, amit a nővérem hozzá írt.

Volt az intézetben egy vidéki fiú, zirci, aki otthon valami stiklit csinált, és kitiltották az ország összes iskolájából. Beadták hozzánk. Akkor nálunk kétféle gyerek lakott. Vagy olyan, aki kijárt iskolába, és nálunk korrepetálták, vagy olyan, aki nem járt ki iskolába, hanem nálunk tanították mindenre, és év végén vizsgázott. Ez a fiú, K. Gy. is ilyen volt. Juditnál hat évvel volt fiatalabb [K. Gy. (1923–1996)], és fogalmam nincs, mire tanította, de az lett a vége, hogy elrontotta vele az életét, mert hozzáment. Valószínűleg azért, mert a másik nem vette el, ez pedig ellentéte volt, nagyon fiatal. Papáék soha nem egyeztek volna bele, de Judit imádta ezt a nagyképű hólyagot. Annyira nem passzolt hozzá és a Gábor családhoz, ahol mindenki olyan különleges volt. A nyilas időkben viszont ő bújtatta a nővéremet. A háború után esküdtek. Úgy emlékszem, két évig voltak együtt. Aztán elváltak, nővérem rájött, hogy csalja. Élete végéig megtartotta a férje nevét. Én próbáltam őt összehozni valakivel, jártak hozzánk elváltak, agglegények, sokfélék. Mindig meghívtam olyankor. És akkor mit csinált? Vagy a gyerekével érkezett, és akkor már el se kezd egy férfi udvarolni, fél, hogy ezt a nyakába vegye. Vagy pedig utolsó pillanatban lemondta. Szóval nem sikerült még az sem, hogy megismerjék őt.

A Munkácsy utcában laktak, nővérem életében máshol nem is lakott. Ez a papa lakása volt, amit kettéosztottak a bátyámmal. A bátyám előbb költözött oda, és leválasztotta magának a legjobb részt. A másik részben aztán ő maradt. A férjének kialakítottak egy irodát, aki a válás után azt megtartotta. Így tehát mindennap találkoztak. A férje üzletember volt. Már a Rákosi-időkben tudott üzletelni és pénzt csinálni, ez egy nagy dolog. Ehhez volt tehetsége. Tulajdonképpen semmi képzettsége nem volt [Jogi végzettsége volt. – A szerk.]. És akkor kitalálta a Rézkarcoló Alkotóközösséget. Egy ideig tulajdonképpen az alárendeltje voltam, mert a Szőnyi-rézkarcokat én színeztem [Szőnyi István (1894–1960) festő. Az 1920-as évektől kezdve Zebegényben dolgozott, jellegzetesen ún. posztnagybányai festőstílusban. Számos kitüntetést kapott. 1938-tól haláláig a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. – B. J.]. Nekünk abban az időben nem volt betevő falatunk. Kilenc évig úgy éheztünk, hogy borzasztó. És akkor jött ez az üzlet. Szőnyi, hogy segítsen rajtunk, nem engedte mással színeztetni. És a sógorom egy rézkarcért nyolc forintot fizetett, aztán eladta százötvenért. Rabszolgamunka volt, szombaton kaptam, és hétfő reggelre le kellett szállítani. Tehát éjjel színeztem villanynál. Jól tönkretettem a szememet, a hátamat, ahogy ott görnyedtem. Ez az egész a K. Gy. találmánya volt. Ezt meg tudta a Rákosi-időkben csinálni, meg tudott belőle gazdagodni [K. Gy. (1923–1996) jogász 1950-ben alapította a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségét (RMAK) „a tagok grafikai alkotásainak forgalmazása, kereskedelmi értékesítése céljával. 1952-ben az alkotóközösséget államosították, majd egy év múlva újra működési engedélyt kapott. A közösség – tagjainak sorában a kortárs magyar művészet eltérő törekvéseit, más és más generációját képviselő alkotókkal – a nehézségek ellenére, az állami műkereskedelmi monopóliummal dacolva a 80-as évekig, az egyértelmű jogi szabályozás megszületéséig változatlanul fennmaradt, 1990-ben alakult át kft.-vé” (Wehner Tibor, www.artportal.hu). – A szerk.].

Judit tíz évet tanított a Bajza utcai iskolában, amelyik később felvette, majd ledobta a papa nevét [A Bajza utcai Zenei Általános Iskola 1981-ben vette fel Gábor Ignác nevét, az 1990-es évek elején azonban lemondott róla. – A szerk.]. Amikor a tíz év letelt, rögtön otthagyta. Mert ennyi kellett, hogy nyugdíjba mehessen. Hetvenegy éves korában halt meg. A bátyám is. Amikor én hetvenegy lettem, akkor az egy kicsit izgalmas volt, hogy hátha itt van valami, hogy hetvenegy éves koromban nekem is meg kell halnom.

Az igaz, hogy gyerekkorunkban nem voltunk túl jóban, viszont felnőttkorban már, főleg attól kezdve, hogy elvált, jóformán mindennap találkoztunk, de az biztos, hogy minden éjjel, amikor vége volt a tévéműsornak, szólt a telefon. Ha krimi volt, akkor megkérdezte tőlem, hogy mi volt szerintem ez az egész. Ő nem érti, nem figyelt oda nyilván, mert különben sokkal okosabb volt nálam.

A nővéremnek gégerákja lett. Elment Németországba, volt valami csodadoktorról szó, de ott sem tudták meggyógyítani. Egyedül utazott ki vonattal, aztán mi érte mentünk. Utána minden nap elmentem hozzá, és késő estig, körülbelül tizenegyig ott voltam. Taxin jöttem haza, mert féltem este egyedül az utcán. Már előre megbeszéltük a Honvéd Kórházban a gégészet vezető professzorával, hogy amit nekünk szoktak adni, a tábornoki lakosztályt, az neki rendelkezésére áll, bármikor jöhet. De csak halogatta, míg egy reggel a takarítónője felhívott, hogy nem tudja felébreszteni. Kómában volt. Én vittem mentőkkel a kórházba. Azóta nem megyek a Munkácsy utcába. Ez 1986-ban volt. A zsidó temetőben temettük el. Elégették, és betették lábtól a papa sírjába. Bár, azt hiszem, papa forog ettől a sírjában, mert Judit kitért a szerelme kedvéért – és ő ezt meg nem bocsátotta volna, ha megtudja. Egy cádik dédunokája, egy rabbi unokája kitért!

Az egyik legkorábbi emlékem az, hogy a papáék minden februárban elmentek a tavasz elébe a Riviérára. Menton [Franciaország] volt a kedvenc helyük, mindig odamentek, és engem persze otthon hagytak, bölcsőben, dadával. Nénikének hívták a dadát, akit imádtam. És küldözgették a szép kék lapokat. Kék ég, kék tenger, és én tomboltam, hogy engem otthon hagytak. Látom magam előtt az egész jelenetet. Pedig nem lehettem akkor még két éves sem. Hogyha dada volt és bölcső, nem lehetett másképp. Erre emlékszem, de a nővéremre például nem, aki két évvel volt idősebb, ő 1915-ben született, én 1917-ben.

A másik emlékem az – akkor két éves voltam, ezt nem nehéz kiszámítani, mert az egész város vörös volt –, hogy a bátyámmal és a nővéremmel kimentünk az Andrássy útra. A nővéremnek és nekem is piros jambósapkánk volt. És minden piros volt, piros zászlók, csupa piros, piros. Nem tudtam, miért, nekem nem magyarázták el. Előttem van az egész látvány. Nem furcsa, hogy kékre meg pirosra emlékszem? Nagyon furcsának tartom.

Szüleim hozzám képest idősek voltak, mert majdnem ötven éves volt a papa, amikor születtem, a mamám meg harminchét. Főleg a papa tűnt nekem ősöregnek. Egész gyerekkoromban féltem, hogy meghal. Ha a szomszéd szobában kicsit horkolt, akkor én féltem, hogy hörög.

Engem mindenki csúfolt, a bátyám is, a nővérem is. Hiszen ők sokkal okosabbak voltak nálam, mert nagyok voltak. Azt hiszem, hogy ez természetes. Olyan is volt, hogy a bátyám fölültetett a szekrény tetejére, majd kiment a szobából. Az „r”-t nagyon sokáig nem tudtam kimondani, ezért is csúfoltak. Otthon németül beszéltünk. Ha mamáról álmodom, akkor azt csakis németül. Nevemben sajnos ugye több „r” van. Ha kérdezték németül, hogy hívnak: „Wie heisst du?” Mondtam: „Majanne.” Ebből lett a Jannylein meg Janele. Mamának a Janele nagyon nem tetszett, azt mondta: „Még azt hiszik, hogy Janka vagy.” Jannylein két „nny”-nal volt írva, úgy volt a monogram a fehérneműmben is. A felszabadulásig tulajdonképpen senki nem nevezett Marianne-nak. Még véletlenül se voltam Marianne. Az iskolában Gabi voltam a Gáborból.

Az „r” miatt annyira csúfolt a bátyám, hogy az egyik születésnapomra egy hatalmas „r” betűt kaptam tőle. Akkor azt mondtam, hogy hát ebből elég! Nagyon nehéz volt tudniillik a szó végén azt az „r”-et, a Gábort kimondani. Nem tudtam. Ezért a mama kitalált egy verset, amiben minden szóban „r” volt. Amíg ez a vers nem volt, úgy mondtam, mint a franciák, torokból. És én tökéletesen megtanultam. Mert mamával ott, Baldócon, amikor a többiek már hazajöttek, és ketten maradtunk csak, folyton gyakoroltunk. Ez a mamának a műve és eredménye. 

Alapvetően balkezes voltam, de akkor még mindenkit átszoktattak. Így volt ez nálam is. Révai Izidor volt a család orvosa, papa régi barátja, gimnazista korukban együtt laktak hónapos szobában [Révai Izidor (1868–?) – orvos, a „Pesti Hírlap” orvosi munkatársa; számos szakcikke jelent meg német és francia orvosi folyóiratokban. – A szerk.]. Minden vasárnap jött, megkopogtatott, meghallgatott minket. Ő azt mondta a mamámnak, aki nagyon odavolt az én balkezességem miatt, hogy aki balkezes, annak jó, mert mind a két kezét tudja használni, de aki jobbkezes, az a ballal nem tud semmit. Én is tulajdonképpen kétkezes lettem, jobb és bal kézzel is festettem. Egy csomó dolgot pedig kimondottan bal kézzel csináltam, például a varrást. Nemrég egy enyhe stroke-om volt, azóta gyenge a bal kezem.

Természetes, hogy zongorázni tanultam. Első zongoratanárom Doráti volt [Doráti Antal (1906–1988) – Weiner Leónál, Kodály Zoltánnál tanult, Bartók maga jelölte ki társául 1926-ban „A csodálatos mandarin” négykezes előjátszására. Később Bartók és Kodály minden jelentősebb művét dirigálta, lemezre játszotta. Rendszeresen hangversenyezett a világ legjelentősebb szólistáival és zenekaraival. 1934-től haláláig több mint 500 lemezt készített. Zürichben halt meg (MÉL). – A szerk.], akkor még Dütsek Tóni, ott lakott a Bulyovszky utcában. Minden nap másfél órát kellett gyakorolnom, azt ellenőrizték. Már egészen kicsi koromban koncerten föl is kellett lépnem, és Székely Arnoldnál vizsgáznom minden évben. Kimondottan utáltam. Szerintem egyáltalán nem volt tehetségem hozzá, meg szorgalmam sem. Muszáj volt, és én sose bírtam semmit, amit muszáj. Az ellen lázadoztam.

Heltaitól kicsi gyerekként egyik születésnapomra kaptam az autogramkönyvet. Még a háború alatt megvolt, de aztán valaki ellopta. Mindenki írt vagy rajzolt bele, aki hozzánk járt. Heltai az első oldalra írt nekem egy verset, a következőt: „Akit az istenek szeretnek, / Örökre meghagyják gyereknek, / Bizakodónak, nevetőnek, / Az élet annak puha szőnyeg / Amelyre mosolyogva lép, / És minden körülötte szép. /Te is maradj, kicsi lányom / Mosolygó lelkű, üde, friss. / Maradj gyerek, szívből kívánom, / Hogy nagymamakorodban is!”

A világhírű finn operaénekes, Helge Lindberg rajzolt nekem. Nagyon szeretett rajzolni meg mintázni. Hórihorgas, kétméteres ember volt. A képen ő volt látható, kicsi fej, óriási magas, sovány, csupa csont. Fog egy kicsi gyereket kézen, az vagyok én, és németül – tudott pár szót németül, magyarul pedig egy szót se –, méghozzá hibásan, ezt írta: „Wann wir heiraten” [Amikor mi összeházasodunk].

A rajzolás ötéves koromban jött. Nem is tudom, hogy lehetett, amikor egyszer a papának azt mondtam: „Ne mozdulj! Lerajzollak.” Nagyon csodálkozott: „Hogyhogy lerajzolsz?” Én akkor még nagyon kicsi voltam. Nem korán fejlett, inkább ellenkezőleg. Nem tudtam még írni, olvasni vagy számolni. Van, aki ötéves korában már tud. Erről szó sem volt nálam. Tehát nem tudom, hogy jutott eszembe, hogy „lerajzollak”. Erre nem emlékszem, csak arra, hogy csodálkozott a papa. Most is láthattad a zsidó múzeumi kiállításon. Kint volt az a mű, megvan. A mama nagyon féltette a gyerekrajzokat. Ő nem élte túl a háborút, de a gyerekrajzokat olyan jól helyezte el, hogy megmaradtak.

Ezután mindenki azt akarta, hogy rajzoljam le, annyira hasonlított a rajz a papára. Agyonszekíroztak. Nem hagytak élni. De a rajzolásban nem volt semmi kényszer. Ez egy olyan terület volt, ami az enyém volt. Addig nem rajzoltam, és nem is volt nekem semmiféle szerszámom. Színesem meg egyáltalán nem volt húszéves koromig. Nem is érdekelt.

De miután a rajzaim nagyon hasonlítottak a modellekre, és mindenki akarta, hogy rajzoljam le, azt hittem, talán újságrajzoló leszek. Híres embereket fogok lerajzolni. Csak embereket rajzoltam, mást soha. Házat, hajót, vonatot, amit a gyerekek szoktak, soha. Akkor a bátyám elvitt a Szépművészeti Múzeumba, hogy megmutassa, mik vannak. Ha már rajzolok. Őszintén szólva, én rettentőn untam a múzeumot, az óriási történelmi képeket. A franciákhoz is elvitt Gyuri, meg a magyarokhoz is. Az egyetlen volt Paál László, aki tetszett egyáltalán [Festő (1846–1879), a 19. századi magyar művészet egyik kiemelkedő alakja. – B. J.]. A többi borzalmas volt.

Gimnazista koromban, tizenhárom évesen rajzoltam le – az is ki volt most állítva – Herman Lipótot. Abban a rajzban annyira benne van, amilyen volt. Lipi ismerte a többi rajzomat is, hiszen ő is papáék állandó vendége volt. Elvitt Kernstok Károlyhoz [Kernstok Károly (1873–1940) – a Nyolcak egyik vezető alakja, majd plein-air képeket festett, később dekoratív, konstruktív és expresszív elemeket egyesített (MÉL). – A szerk.], hogy mit ajánl, ezzel a gyerekkel mi legyen. Kernstoknak nagyon tetszett az általam „Értelmiségi zsidó”-nak nevezett kép, ami most szintén ki volt állítva. Általában baldóci falusiakról rajzoltam ezeket a zsidó portrékat. Szegény mamám, ezeket is hogy megőrizte! Az „Értelmiségi zsidó”-ra azt mondta a Kernstok, hogy erre a világ minden múzeuma büszke volna. Ami nem csekélység, igaz?

A rokon Teplánszky viszont bele akart mindig beszélni abba, amit én rajzoltam. Akart volna engem dirigálni. Pláne később, amikor már a főiskolán voltam. Azt hiszem, neki tulajdonképpen nem tetszett az, amit én csináltam.

Szüleimnek a gyerekekkel sok dolguk nem volt, mert mindig volt nevelőnő, méghozzá mindig Németországból. Fräuleinnak hívták. Ausztriából nyüzsögtek az ilyen lányok, akik egyrészt már tudtak magyarul, másrészt az osztrák németség az borzasztó – tehát, hogy ne azt tanuljuk, azért Németországból. A bátyám akkor már egyetemre járt Heidelbergben és Berlinben, ő hozott családoktól úri lánykákat mellénk, haustochternek hívják őket németül. Úgy volt, hogy jött az egyik, akkor jött a húga vagy a nővére, aztán jött az unokatestvére, és karácsonykor meglátogatta őket az apjuk. Szóval teljesen be voltak véve a családba. A német kisasszonyok csak tízéves koromig voltak, utána már francia nálunk lakó kisasszony. Akkor kezdtem franciául tanulni, külön franciatanárunk is volt.

Sokáig nem jártam iskolába, a nővérem sem, magántanuló voltam a negyedik gimnáziumig [azaz tizennégy éves koráig]. Papának az volt az elmélete, hogy minek az iskola – ez egy pedagóguselmélet! –, hogy minek ott ülni, míg minden butának bemegy a fejébe a tananyag. Inkább legyünk Baldócon a jó levegőn. Pláne szeptemberben úgyse lehetne iskolába menni, mert zsidó ünnepek vannak. Úgyhogy mi október elsejéig mindig ott maradtunk. És vizsgázni is előbb lehetett, mint ahogyan a tanításnak vége volt.

Hozzánk külön házitanítót fogadtak, nem az intézetben lévő tanárok tanítottak. Az egyiket Csejkel Lilinek hívták. Vörös haja volt, és nagyon jóban, tegező viszonyban voltam vele. Mindent ő tanított. Sokáig volt nálunk. Utána jött egy másik, azt már nem tudom, hogy hívták, de ki nem állhattuk.

Az elemiből Bánóczi Józsefnél vizsgáztam. Ő volt a Zsidó Tanítóképző főnöke, és a papával közösen szerkesztette a Népszerű Zsidó Könyvtárat. Ott lehetett összevonva két-két osztály anyagából vizsgázni. Kaptam egy kis csokoládét, szóval nem volt a dolog túl izgalmas, volt egy kis protekcióm. Persze, ami elő volt írva, azt tudtam.

Szoktam is mondani, hogy olyan igazságtalan dolgok vannak. Hiszen nálunk sok minden természetes volt. Napjában kétszer, délben és este – de este fix – terített asztalnál evett a család. Sőt, a papa terített asztalnál reggelizett. Minket ötéves kortól már Wagnerekhez cipeltek az Operába, ahol az első emelet bal hetes páholy évekig a mi bérleményünk volt. Papa este mindig fölolvasott. Wagner maga írta a szövegeket, és azok vacsora után föl lettek olvasva. Fantasztikusan tudta csinálni, hogy francia nyelvű könyvből folyamatosan magyarul olvasott föl, mert akkor mi még nem tanultunk franciát. Én tízéves korban kezdtem.

Mielőtt bekerültem a gimnáziumba, elvittek megmutatni, milyen egy iskola. Nem emlékszem, milyen óra volt, oldalt leültettek, és egyszer csak kitört egy őrült röhögés, mert én szépen elővettem a tízóraimat – hiszen otthon, ahogy jött a tanárnő, behozták az uzsonnát, és hogy engem békén hagyjon, ne kérdezzen annyit, direkt jó sokat ettem. Annak örültek, hogyha van étvágyam. Na mostan, azért volt a nagy röhej, mert elkezdtem enni – ez volt az első bűn –, de az semmi, hanem a tízóraim vagy sonka volt, vagy téliszalámi, más nem lehetett. Ez volt a második bűn a zsidó gimnáziumban. A harmadik meg az, hogy vajon volt. Megtanultam, hogy ezt itt nem lehet [lásd: étkezési törvények].

Tehát a nővéremmel együtt, aki két osztállyal feljebb járt, beírattak a Zsidó Leánygimnáziumba, ami az Andrássy út és Munkácsy Mihály utca sarkán volt, egy vörös téglaépületben, hozzánk rém közel, jóformán a csöngetés is áthallatszott [A Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Leánygimnáziuma a Síp utca 12. szám alatti leány polgári iskolából 1921-ben a Munkácsy Mihály utcába, a Fiú Árvaház tulajdonában lévő épületbe költözött, innen 1931-ben költözött a Zsidó Gimnázium Abonyi utcai épületébe. Lásd: Zsidó Gimnázium. – A szerk.]. Papa azt mondta, itt vannak a legjobb tanárok, mert mind rég egyetemi tanár volna, ha nem volna zsidó. Később így is lett. Például Komlós Aladár, a nővérem osztályfőnöke, rögtön egyetemi tanár lett. Az én osztályfőnököm Turóczi-Trostler József volt [Turóczi-Trostler József (1888–1962) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja (1945). 1913-tól temesvári főreáliskolai tanár, 1918-ban a vallás és közoktatásügyi minisztérium előadója, a Tanácsköztársaság alatt a budapesti egyetemen a világirodalmi tanszék tanára. 1922-től gimnáziumi tanár és a Pester Lloyd munkatársa. 1945-től a budapesti egyetemen tanár, majd tanszékvezető tanára (MÉL). – A szerk.]. Németet és magyart tanított. De a magyarórán is mindig Thomas Mannról és Goethéről volt szó. Velem rettentően kivételezett, mert először is én tudtam németül. Aki csak ott tanult, az semmi nem volt. Rengeteg német verset tudtam, és még most is tudok, ma is elszavaltam magamnak egyet. Könnyebben tanultam meg, mint a magyart. De azért a „János vitéz”-t meg a „Toldi”-t is jóformán végig tudtam kívülről. Irtó jó memóriám volt. Nagyon gyatrán tudtam viszont a hébert, mert otthon azt nem tanultuk szigorúan, előre tán meg is mondták, hogy mit fognak kérdezni a vizsgán. Amikor a tanár látta, hogy én csak döcögve olvasok, jóindulatúan megkérdezte: „Milyen ünnep jön most, Gábor?” Erre én szépen bemondtam: „Karácsony.” Szóval fogalmam nem volt, hogy más ünnep is van. Nálunk mindig nagy karácsonyfa volt, alatta ajándékok. És a mama olyan szépen tudta énekelni a „Stille Nacht”-ot és az „Oh, Tannenbaum”-ot [Stille Nacht – népszerű karácsonyi dal, melynek szövegét a 19. század elején írta Joseph Mohr osztrák pap, dallamát pedig dallamát Franz X. Gruber szerezte. Oh, Tannenbaum – eredetileg német népdal, legismertebb leírt változata Ernst Anschütz lipcsei orgonista nevéhez fűződik (Wikipedia). – A szerk.]! Hiszen a papa szabadkőműves nagymester volt, tehát semmiféle vallási ünnepet nem tartott.

Az iskolában kivételeztek velem, így aztán nagyon elrontottak. Olyan kis félénken érkeztem oda, de aztán rájöttem, hogy én csinálhatok, amit akarok. Elrontottam a többieket is úgy, hogy mindenféléket kitaláltam a tanárok bosszantására, és beszerveztem őket. Például a katedrának arra az oldalára, amit nem lát a tanár, krétával fölírtuk, amit felelni kellett. Meg nem is tudom, még miket, szóval rettentő gonoszságokat találtam ki. Tudod, ha az ember, a gyerek rájön arra, hogy mindent csinálhat, mert mint Gábor Ignác lánya úgyse lesz megbüntetve, akkor megteszi.

Az sem tetszett, hogy szombaton volt szünet, és vasárnap tanítás. Voltak barátnőim, akiket Baldócon szereztem, azok normál iskolába jártak, és vasárnap volt szünetük. A nővérem is már leérettségizett, én járjak egyedül vasárnap iskolába? Hát nem! Elhatároztam, hogy elmegyek ebből az iskolából. A papa azt mondta, ő nem szól bele, szabad akarattal csinálhatok, amit akarok, de ő nem ajánlja, hiszen itt vannak a legjobb tanárok. Nem parancsolt, csak le akart beszélni róla. Én meg ki akartam próbálni a saját erőmet. Nem tudtam előre, hogy Gábor Ignác lánya máshol egy elveszett ember.

Saját felelősségemre jöttem el, de jól ráfizettem, hogy átmentem az államiba, a Mária Teréziába, ami szintén az Andrássy úton volt [A Mária Terézia Leánygimnázium elődje 1875-ben kezdte meg működését mint felsőbb leányiskola. 1902-ben költözött későbbi, VI. kerületi Sugár út (később: Andrássy út 63–65. szám alatti épületébe. 1905-től már felsőbb leányiskola és leánygimnázium. 1921-ben a M. kir. áll. Mária Terézia Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium nevet kapta, 1923-ban a felsőbb leányiskola megszűnt, ekkortól az iskola neve: M. kir. áll. Mária Terézia Leánygimnázium. (1946-ban Varga Katalin gimnáziumként működött tovább. A gimnázium 1968-ban megszűnt, helyén szakközépiskola nyílt.). – A szerk.]. Itt már nem az volt, hogy én Gábor Ignác lánya csinálhatok, amit akarok, sőt, épp azért, mert Gábor Ignác lánya… Rettentően antiszemiták voltak, kivéve a dirit, akit Bernolák Kálmánnak hívtak, s aki nagyon tisztességes volt. Megérdemli, hogy megemlékezzem róla. Az érettségi banketten szemben ültem vele. Az órákon általában nem figyeltem oda, nemhogy nem tanultam meg, hanem azt sem tudtam, mi volt föladva, és az sértés a tanárnak. Igaz? Olyankor el tudtam játszani, hogy nagyon fáj a fejem. Kikészítettem a folyosón egy regényt, s amikor azt mondták, fáj a feje, menjen kicsit levegőzni, akkor kint szórakoztam, olvastam. Ez volt az én trükköm. De úgy látszik, hogy Bernolák ezt tudta. Mert a banketton azt mondta: „Ugye, Gábor, most már nem fáj a feje?” Sejtette, hogy én ezt megjátszom csak. Színészi képességeimet ebben éltem ki. De hát utáltam iskolába járni. Minden kötelezőt egész életemben mindig utáltam.

A többi tanár rettentően üldözött. Tiszta jelesen mentem át, és itt egy csomó hármasom volt. Mert ha bemagoltam a történelemkönyvet, amit az osztályfőnök, Váradi „Böszke” írt, tehát szóról szóra tudtam, ami a könyvében volt, akkor „Jól van, Gábor, megkapod a hármast”. S akkor én lelkesen mentem haza, hogy nem buktam meg. A nővérem más volt. Egyszer valamiből kettest kapott, bőgve jött haza, azt hiszem, ki is kapott [Az 1947/48-as tanévig a magyar iskolarendszerben az 1-es osztályzat volt a legjobb. – A szerk.]. Én viszont avval jöttem haza, hogy „Képzeljétek, nem buktam meg!”. Én meg meg lettem dicsérve.

Szóval az osztályfőnököm nem bírta a csinos lányokat. „Böszke” vénkisasszony volt, és ha valakit fiúval látott egyszer, akkor az már elveszett ember volt. És főleg, ha az a zsidó gimnáziumból jött. Nem engedtek tanulmányi versenyre sem, pedig akartam rajzból. Nem mehettem, mert zsidó voltam. Az osztálytársaim is borzasztóak voltak. Igazi barátnőm egy sem maradt közülük. Három csoport volt az osztályban: a zsidó, a keresztény és a kitért. A kitértek hatalmas kereszttel, ugye, ezt tudjuk, És azok udvaroltak a keresztényeknek, nem a zsidókkal barátkoztak. Jobban barátkoztak a keresztények a zsidókkal, mint ezek a kitértek. Ezek elsőtől kezdve kialakult csoportok voltak, én meg negyedik osztályban kerültem közéjük. Egy osztálytársamra emlékszem, Relle Marianne-ra, aki nagyon szép volt. Ő Relle Pali lánya, aki újságíró volt, és Péchy Blankának a második férje. Relle első felesége volt Marianne mamája, egy angol nő. Péchy Blankáék papáék barátai voltak, jártak hozzánk, és Baldócon is mindig voltak, Marianne is.

Érettségi ajándékként szüleimtől egy olaszországi utazást kaptam. Velem jött a nagynéném, mama húga, Erna, aki New Yorkban lakott. Vele sokáig levelezett a pesti család. Amíg a férje élt, aki szabadkőműves nagymester volt, minden évben hazalátogatott. A velencei Lidón voltunk. Papáék befizették őt is, mert még nem volt soha Itáliában.

1935-ben érettségiztem, és ősszel kezdtem a főiskolára járni [Abban az időben hivatalos nevén Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola. – B. J.]. Előtte már, tizennégy éves koromtól, tanultam rajzolni, az után, hogy Kernstok megnézte az „Értelmiségi zsidó”-mat. Azt mondta, hogy okvetlen tanuljak. Két magániskola volt abban az időben, Szőnyié és Aba-Nováké [Aba-Novák Vilmos (1894–1941) – festő, grafikus. A modern magyar festészet, különösen a monumentális piktúra egyik eredeti tehetsége, a két világháború közti időszak ünnepelt freskófestője, hivatalosan támogatott művésze volt. 1939-től a Képzőművészeti Főiskola tanára. – B. J.]. Aba-Novák nagyon hírhedt volt, közismerten reklámhős. Őróla papáék is hallottak mindenfélét. Én azt hiszem, Van Goghig sem jutott el, mert egy kicsit előbb fejeződött be a festészeti érdeklődése. Szőnyiről viszont senki nem hallott, mert ő olyan csendes volt. A fiatalság persze már tudott róla, de a szülők semmit. Miután olyan hírhedt-híres volt, elmentünk először mamával az Aba-Novákhoz. Nekem nagyon nem tetszett, mert olyan léha elvei voltak a művészetről. Aztán ott már folyt a tanítás, a növendékek dolgoztak, és mikor szünet volt, az aktmodellek nem öltöztek föl, hanem úgy pucéran mászkáltak. Nálunk, Gáboréknál a lánynak nem volt szabad egy padon ülni egy fiúval, Baldócon meg nem volt szabad közösen vízbe menni. Tehát ez elképzelhetetlen volt.

Akkor elmentünk Szőnyihez, és ő mindkettőnknek, mamának is meg nekem is tetszett. A Baross utca 21-ben vagy 23-ban lakott, ott volt a műterme is. Az ostrom alatt lebombázták. De volt neki Zebegényben egy háza. A háza fölötti hegyoldalból festette a sok Duna-képet, a Duna-kanyarokat, azok a legszebb képei. Később a feleségét, Duci nénit emlékezetből megfestettem, mert meghívott minket Mityuval. Akkor Szőnyi már nem élt. A képet a Magyar Nemzeti Galériának ajándékoztam, ott a helye. És még egyet adtam ajándékba, azt nem én festettem, engem festettek le gyerekkorban. Nyergesinek hívták a festőt, aki egy paraszti őstehetség volt, Kernstok fölfedezettje. Nyilván papáék segíteni akarták, és azért rendeltek nála [Nyergesi János (1895–1982) festő, grafikus. – B. J.].

Visszatérve a főiskolára. Már tizenhat éves kortól lehetett jelentkezni, és ha fölvették az embert, járhatott. De akkor még nem rendes hallgató lett, hanem rendkívüli. Ami azt jelentette, hogy nem fekete indexük volt, hanem piros, és én nagyon irigyeltem őket, mert nem volt semmi kötelező számukra, csak dolgozni, festeni meg rajzolni. Nem volt semmi vizsgájuk, beírták, hogy jártak, nem jártak. Ennyi. Sajnos a szüleim nem engedték, hogy én ne érettségizzek. Mert mentem volna tizenhat éves koromban, de akkor nem jelentkezhettem. Érettségi után viszont rögtön.

A felvételi két hétig tartott. Egy hétig kellett fejet rajzolni, egy hétig aktot, és jeligésen beadni. Elmélet semmi, csak ennyi volt, az ott készített rajzok alapján döntöttek. Sokan jelentkeztek, hányan, nem tudom. Az a terem, ahol én rajzoltam, tele volt. Volt olyan, aki már harmadszor jelentkezett, és nem vették föl, és voltak sokkal idősebbek.

Tehát semmi más vizsga nem volt. Az öt festőtanár és a két szobrásztanár szavazott, és az ember maga választhatott azok közül, aki szavazott rá. Elég volt-e, hogy egy szavazzon? Azt hiszem, igen. Aki magához vette, az már az ő felelőssége volt. Nekem ebből a szempontból szerencsém volt, mert mind az öt szavazott rám. Választhattam. Megkérdeztem a Szőnyit, hogy mit csináljak. Akkor ő még nem volt tanár. Azt mondta, hogy ő is járt a Rétihez, miután előbb Ferenczyhez járt [Réti István (1872–1945) festő, a nagybányai művésztelep egyik alapító tagja és a nagybányai mozgalom teoretikusa. 1913-tól a Képzőművészeti Főiskolán óraadó tanár. 1927-ig nyaranta Nagybányán tanított a szabadiskolában. 1920-ban Lyka Károllyal elkészítette a főiskola reformját a nagybányai elveknek megfelelően. 1923-tól a főiskola rendes tanára, 1927-től rektora, 1938-ban vonult nyugalomba; Ferenczy Károly (1862–1917) festő, az impresszionizmus legnagyobb magyar mestere. – B. J.].

Így a tanárok közül Szőnyi Rétit ajánlotta, akinek az volt a híre, hogy nagyon jó mester. De a Szőnyi ebben tévedett, mert lehet, hogy annak idején jó mester volt, szóval nagyon tudott, meg ez így rendben volna, de akkor már abszolút nem érdekelte őt az egész tanítás. Semmi emberi kapcsolatom nem volt vele. Festőtanár volt még akkor Aba-Novák, akiről már beszéltem, akiről mindenki hallott. Pont ellentéte volt a Szőnyi, akiért a fiatalság rajongott, ismerte a képeit, és aki minden évben kérte, hogy nevezzék ki, de évekig nem sikerült elérnie ezt. Harmadéves voltam, amikor kinevezték. A harmadik évet már őnála csináltam. Aztán ott volt Rudnay és Benkhard, és még valaki, akinek neve nem jut eszembe [Rudnay Gyula (1878–1957), a főiskola rektora 1939–1940 között; Benkhard Ágost (1882–1961), a főiskola rektora 1935–1937 között. – B. J.].

Szobrásztanár volt a Sidló meg a Strobl Zsiga [Sidló Ferenc (1882–1954), a főiskola rektora 1940–1941 között; Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975), hatalmas munkásságát mintegy 2600 portré, ötvennél több köztéri mű őrzi. – B. J.]. Én mind a kettőhöz jártam, de ezt csak saját szorgalomból, fakultatíve egy-egy évet, mert festőszakon voltam, nem szobrászszakon. A mesterek szerint voltak a növendékek, nem évfolyam szerint. Szóval minden mesternél volt minden évfolyam.

Miután érettségi után jöttem, nekem fekete indexem lett. Örültem, hogy kinn vagyok az iskolából, amit mindig utáltam, aztán újra iskolába kellett járnom. És újra volt magyar és világirodalom, történelem, filozófia, és sajnos minden félévben osztályoztak, azonkívül vizsgázni kellett, kollokválni.

A művészettörténetet az a csodálatos Lyka bácsi tanította [Lyka Károly (1869–1965) művészettörténész és kritikus, 1914–1936 között a képzőművészeti főiskola tanára, 1920-ban igazgatója. 1902-ben megalapította és 1918-ig szerkesztette a „Művészet” című folyóiratot. Réti Istvánnal együtt szervezte át a magyar művészképzést. 1927-ben a felsőház tagja lett (MÉL). – A szerk.]. Vetített képekkel tartotta az órát, és ezért sötét volt az előadása alatt. Persze nagyon-nagyon gyönyörű előadásokat tartott, de az egész főiskola begyűlt oda – most nem akarok gyanakodni, hogy a sötétért-e. De az felejthetetlen, hogy mellettem egy kolléga megbökött, és azt mondta: „Kollegina, mit jelent az, hogy kvázi?” Vidéki fiú volt, és ezt nem hallotta otthon. Tündéri volt a Lyka. Aztán nyugdíjba ment, és Kampis Antal volt egy vagy két évig [Kampis Antal (1903–1982) művészettörténész. Legjelentősebb művét a középkori faszobrászatról írta. – B. J.].

Magyartanárom Alszeghy Zsolt [(1888–1970) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. A Képzőművészeti Főiskolán az irodalomtörténet tanára volt, 1935–1949 között a budapesti tudományegyetem tanára (MÉL). – A szerk.] volt, ismert irodalmár, irodalomprof. Mikor meglátta az indexemet, akkor azt mondja: „Gábor…? Nem rokona véletlenül Gábor Ignácnak?” Mondom: „Egész véletlenül a papám.” Nem is kellett tudnom semmit. El volt intézve. A kitűnő megvolt. A papáról társalogtunk. Úgyhogy ezt a papának köszönhettem. Ezek az irodalomtörténészek a papát mind ismerték, tisztelték.

Öt év volt a rendes főiskolai tanulmányi idő. Ide jártak azok is, akik polgári iskolai rajztanárok akartak lenni, nekik négy év volt, de a gimnáziumi rajztanári az öt. A felsorolt tárgyakon kívül még valamit tanultak. Én hat évig jártam, mert továbbképzős is voltam. Öt év után lehetett kérvényezni még egy évet, aztán lehetett még a hetediket is, de azt újra kellett kérni. Nagyon nagy kegy volt, ha az ember megkapta. Nem kellett már semmiféle kötelező elméletekre meg kollokválni járni, tehát lehetett egész nap dolgozni. Mert akkor volt műterem, volt modell, fűtés, világítás, akkor nagy úr voltál. Hát jó, nekem otthon is volt fűtés és világítás, és hát modell is mindig akadt, aki szerette volna, hogy lefessem. Még irigyeltek is a kollégák, hogy nekem mindig van kit festeni. Mert akit egyszer lefestettem, az újra akarta, hogy nem volna-e jó ebben a ruhában is, vagy még úgy is. Úgyhogy volt, akit nem tudom, hányszor, lefestettem.

Húszéves koromig nem festettem, csak rajzoltam. Akkor kaptam az egyik lovagomtól egy Van Gogh-albumot, aztán megvettem a többit, az impresszionistákat meg Cézanne-t. És akkor azt mondtam: „Ha az ember azt is festheti, amit lát, és nemcsak unalmas történelmi jeleneteket, akkor én is megpróbálom.” Addig szekíroztam a papáékat, hogy vettek nekem festéket, és akkor papát festettem meg először. Az általam megjelentetett papa összes, négy ritmikai könyvének a borítóján látható. Fent van az interneten is. Szóval a papa olyan rajta, hogy kilép belőle. Komolyan.

A főiskola két helyen működött. Az Andrássy úton volt a főépület, ahol ma is, a főiskola másik helyszíne az Epreskert [Budapest, Kmety György u. 26–28.A magasabb szintű művészképzés megteremtésére a 19. század utolsó évtizedeiben életre hívott I. és II. számú Festészeti Mesteriskola, valamint a Szobrászati Mesteriskola létesítésével egyidejűleg a főváros a Sugárút mellett, az ún. Epreskertben kijelölte egy művészkolónia helyét is, és szorgalmazta neves művészek letelepedését. A magyar képzőművészet jeles alkotói indultak innen útjukra, vagy készítették alkotásaikat az Epreskertet körbeölelő műtermes villákban. A mesteriskolák vezetőinek (Benczúr Gyulának, Lotz Károlynak és Stróbl Alajosnak) epreskerti műterme kizárólag az oktatás szolgálatában állt, ahol a művészjelöltek együtt dolgoztak a mesterrel. Az epreskerti mesteriskolák és műtermek 1921-től „beolvadtak” az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolába. Az Epreskert jelenleg is a Magyar Képzőművészeti Egyetem része. – A szerk.].

Réti lett a mesterem, ő az Epresben volt, ami nekem nagyon kényelmes volt. Mert pont szemben laktunk, az ablakból ráláttam a kertre. Csak átsétáltam a kék festőoverallban, amit a mama csináltatott nekem. Akkor még nadrágdivat nem volt, de kellett, hogy elleplezzem a magas szárú cipőmet. Mert akkor csúfolták a magas szárú cipőt, az azt jelentette, hogy állapotos. Egész nap állni kellett, és nekem nagyon gyenge volt a bokám, az pedig fogta. És hogy ne csúfoljanak, akkor a mama kitalálta ezt az overallt. A benzinkutasoknak vagy szerelőknek szokott ilyen lenni. Ami isteni, rengeteg zseb volt rajta, mindent ott lehetett tartani. Szóval radír, ceruza, toll, ami kézhez kell, minden a zsebekben volt. És az ember beletörülte az olajfestéket, amitől olyan lett, mint a páncél. Minden héten ki lett mosva, de csak a belső része, a festék megkeményedve rajta maradt. Az inkább dicsőség volt. Volt két overallom, még az egyik valahol meg is van. Szóval nagyon-nagyon szerettem benne dolgozni.

A főiskolán nagyon antiszemiták voltak a kollégák. Rondán viselkedtek velem, pedig nem volt érdemes ottan zsidózni, mert az egész főiskolán pár száz növendék lehetett, és zsidó az egészben hat volt. Szőnyi osztályában csak én voltam. Elkezdtek rettentően zsidózni a pertu kollégák, s amikor bejöttem, kórusban énekelték azt a gúnydalt, amit addig én nem ismertem: „Fütyül a zsidó, mi van eladó?” No, egy reggel bejöttem, az után, hogy már volt ez, hogy kórusban énekeltek, az ajtóban fogadott az egyik kolléga, és azt mondta: „Ha még egyszer be mer jönni, erőszakkal lesz eltávolítva.” Nemrég halt meg. Megérdemli, hogy a nevét is megmondjam. Cziráki Lajos [(1917–2003) Munkácsy-díjas festő, grafikus. – B. J.]. Mert üldözött a szerelmével, ez inkább szerelmi bosszú volt. Gondolom. Engem ő nem érdekelt. Senki. Úgy csináltam végig a főiskolát, hogy onnan nem volt partnerem. Nagyon rossz híre volt különben a főiskolának ebből a szempontból, hiszen ottan szabad szellem volt. És ott volt az Epreskert, ott ugye lehetett...

Ezután bementem Szőnyi szobájába, elmondtam neki, és kérdeztem: „Mester! Most mit csináljak?” Azt mondta: „Amíg én főiskolai tanár vagyok, minden növendék egyforma. Maga csak nyugodtan járjon!” Szőnyi az, akire én csak jót mondhatok minden szempontból. Maga volt a tisztesség. Én láttam, a férjemmel együtt láttuk, amikor linóba metszett hamis bélyegzőket, mentett embereket. Úgyhogy az életét kockáztatta. Ha azt egy nyilas akkor megtudja, vagy kiderül, akkor neki vége. Én ezt terjesztem, valószínűleg kevesen tudják. Én azt is terjesztem, hogy van két írásom a Szőnyitől, ahol engem véd, illetve protezsál római ösztöndíjra. De naiv volt! Nem lehetett zsidónak akkor már. Azt hiszem, utoljára zsidó az 1920-as évek végén kapott római ösztöndíjat. Egyszerűen nem jöhetett szóba már.

Két csúcs volt. Az egyik az, hogy az iparművészeti prof, a Megyer-Mayer behívatta az egyik kollégát – tőle hallottam –, és azt mondta, ha még egyszer meglátja a folyosón velem, akkor röpül. A másik az, hogy amikor már nem az Epreskertbe jártam, hanem az Andrássy útra, overallban szaladtam ki a festéküzletbe, ami az Izabella utca és Aradi utca sarkánál volt. És ekkor a Megyer-Mayer azt üzente nekem – vagy mondta személyesen? –, hogy ki leszek rúgva, hogyha overallban sétálok az utcán. De ez mind csak a zsidóságom miatt volt [Megyer-Meyer Antal (1883–1948) – iparművész. 1921-ig a Székesfővárosi Iparrajz-iskolának, majd a Képzőművészeti Főiskolának volt a tanára. Elsősorban bútor- és szőnyegtervezéssel, díszítőfestészettel foglalkozott, számos egyházi megbízásnak tett eleget (kereső.hu). – A szerk.].

Világos, hogy ezek után nagyon rosszul éreztem már magam a főiskolán. Hiába mondta a Szőnyi, hogy járjak nyugodtan. Ez már a továbbképzős évben volt. De nem bírtam ki, így aztán a hatodik évben, 1941-ben kimaradtam.

Életem első két képét az Ernst Múzeumban állították ki 1938 tavaszán [XIII. Tavaszi Szalon, Ernst Múzeum, Budapest. – B. J.]. Nekem persze eszembe nem volt kiállítani. Abban az évben kezdtem csak festeni. Összesen két képem volt, egy olaj meg egy nagy méteres pasztell. És akkor jött az Örkényi Strasser szobrász az Epreskertből [Örkényi Strasser István (Szentes, 1911 – Kiskunhalas, 1944. október 11.) – szobrász. Kereskedősegéd volt, majd Szentes városa taníttatta. A Képzőművészeti Főiskolán Sidló Ferenc tanítványa volt. 1935-ben és 1937-ben a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján kitüntető elismerést nyert. 1941-ben elnyerte a Wolfner Gyula-díjat. 1935-től állította ki a Műcsarnokban Barlachra utaló, zárt kompozíciójú szobrait (MÉL). –  A szerk.]. A legtehetségesebb volt, de hát munkaszolgálatban meggyilkolták. Nagyon tetszett neki, amit csinálok, mindig átjött nézni, hogy miket festek. Kérdezte, hogy küldtem-e a Szinyeire. A kiállításra? „Szinyei Fiatalok”, ez volt a címe. Hogy küldtem volna, azt se tudtam, hogy lehet. Mert a kollégák sutyiban vitték, nehogy a konkurencia is menjen. Senkinek eszében nem volt szólni. És akkor voltam olyan – ezt csak zsidó szóval tudnám kifejezni – hücpe [szemtelen, arcátlan/pofátlan], hogy nincs keret, meg nekem csak ez a kettő van. A rábeszélésre végül keret nélkül adtam be a zsűrihez. „Csak nem fogok keretre pénzt kiadni?” Hát azóta se csináltam ilyet. Ez pofátlan dolog volt. És mind a kettőt bevették. Még más is történt azon a kiállításon. Az volt a szokás, hogy megnyitáskor a festő ott áll a saját képe előtt. Én is ott álltam, amikor jött egy magas, fekete inges valaki. Súgták nekem, hogy ez a Kassák. Mindig így járt. A képem előtt megállt, nézte-nézte, utána hozzám fordult, és azt mondta: „Gratulálok a kedves papa képéhez.” Mert Gábor M. volt aláírva – soha nem írtam úgy alá, hogy kiderüljön, nő a festő. Kassák tehát azt hitte, hogy a kép Gábor Móré [Gábor Móric (1889–1987) – festő. Budapesten és Párizsban végezte tanulmányait, és 1906-tól állított ki alakos képeket. – B. J.]. Nem akarok rossznyelvű lenni, de azt gondolta, hogy most ez végre festett valami jót. Gábor nagyon neves ember volt, de hát nem az én ízlésem, az arcképei olyan fényképszerűek. Szóval az nem illik hozzám. Sose ismert, nem volt rokon persze, mert nem is volt nekünk Gábor rokonunk, hisz a papa Léderer volt. Ámde papa ismerte, és csináltatott vele egy képet a mamáról még egészen a század elején. Amikor szétosztottuk a papáék lakását, a nővéremhez került a kép. Egyszer kirabolták őket, a kép elveszett. Egy ismerős újságíró később a bolhapiacon megtalálta, kérésemre megvette. Aztán visszaadtam nekik. Ez nem volt olyan rég.

Ezután itt minden évben kiállítottam, de nem adtam el képet.

1939-ben megkaptam a főiskolán a Nemes Marcell-díjat, amiért külön utáltak a kollégák – ugye lány, taknyos, zsidó, ők nálam jóval idősebbek, nem zsidók. A Nemes Marcell-díjra pályázni lehetett [Nemes Marcell (1866–1930) – műgyűjtő. „Szerencsés leletek, pl. Greco festményeinek felvásárlásával a világ legismertebb műgyűjtői közé emelkedett. 1918-tól Münchenben élt, de Magyarországgal nem szakadtak meg kapcsolatai. Számos nagy értékű ajándékkal (Greco: Bűnbánó Magdolna, Mányoki: II. Rákóczi Ferenc arcképe stb.) gyarapította a Szépművészeti Múzeum anyagát, emellett ösztöndíjat juttatott tehetséges magyar festőnövendékeknek” (MÉL). – A szerk.]. A „Pesti Napló” Vasárnapi Mellékletében jelent meg reprodukálva a nyertes képem. Két néven szerepelt tulajdonképpen. „Cselédek” volt az egyik címe, a másik „Evő emberek”. Asztalnál ül két nő. Relatív nagy kép volt, hetvenszer százas. A bátyám dajkája volt az egyik, ő teát iszik, a másik pedig eszik, ő is az akkori személyzet egyik tagja volt.

A bátyám dajkáját, aki Gyuri születésétől, 1902-től volt nálunk, Gavléder Annának hívták. Két rajzom is van róla. Anna néni ott lebzselt a konyhában élete, vagyis hát a mi életünk végéig – lehet inkább így mondani. Papa tartotta őt, amikor már rég nem csinált semmit, csak ült a konyhában. Lehet, hogy krumplit pucolt, meg lencsét válogatott. Karácsonykor mindig kapott új kendőt, kötényt, nem tudom, micsodát. Be lett híva a karácsonyfához. Volt egy törvénytelen fia – így lehetett ő dajka –, aki időnként írt neki. Anna néni nem tudta elolvasni, mert analfabéta volt, mi olvastuk föl neki, és mi írtuk a választ, ő pedig odatett egy keresztet. A papám még kitüntetést is szerzett neki a fővárostól, a Városházától, hogy negyven évig egy helyen volt.

A szomorú az, hogy amikor a papáéknak el kellett költözniük, mert a házuk nem lett csillagos ház, mindent otthagytak, Anna nénire bíztak. És Anna néni másnap elárvereztette a holmikat. Negyvenkét év után! Én tovább nem tudok róla, hogy meddig élt, mi történt vele.

Tehát 1941-ben kimaradtam a főiskoláról. Nyáron parasztházat béreltem Zebegényben. Akkor már nem volt Baldóc. Hétvégeken hazajöttem föltankolni papáéknál egy kis elemózsiát. Egyszer, mikor visszamentem, Berény Róbert [(1887–1953) festő. Az első világháború előtt az új törekvéseket képviselő Nyolcak csoportjának tagja. Ő alkotta a Tanácsköztársaság „Fegyverbe, Fegyverbe” c. plakátját. Kossuth- és Munkácsy-díjas. – B. J.] lánya és veje azzal fogadott a vonatnál, hogy azalatt, míg Pesten voltam, kitiltották a zsidókat Zebegényből. A hegyoldalban, ami már nem tartozott Zebegényhez, volt doktor Lorber Leó orvosnak [1897–1985] egy villája. A felesége – vagyis az csak élettárs volt, nem feleség – rajongott értem. És amikor mentem elbúcsúzni, azt mondja: „Gyere ide! Tolj ki velük! Ez nem tartozik Zebegényhez.” És nem volt bennem elég büszkeség, hogy azt mondjam, hogy én ilyen helyen nem maradok. Ezt utólag most már nem csinálnám. Vagy juszt is? Lehet mondani, hogy juszt is? Kössétek föl magatok! Szóval undorítóak voltak ottan Zebegényben. Tulajdonképpen rosszul tettem, hogy maradtam, de annyi megkezdett képem volt.

Egyébként otthon dolgoztam, otthon is laktam. 1942-ben költöztem el, ami persze nagyon nehéz volt. De már kiállítottam, és kezdtek érdeklődni a képeim iránt. 1938-ban az Ernst Múzeumban az egész kiállításon csak az én egyik képemet vette meg egy ismert szombathelyi műgyűjtő, a nevére nem emlékszem – elpusztították. Megjelent Pesten, akart még egy képet. A múzeumban nem találkoztam vele, csak fölhívtak, hogy itt hagyott kétszáz pengőt, vegyék meg számára a képet. Azt mondtam, nem adom, és letettem a kagylót. Utána eszembe jutott, hogy azért az nem kis dicsőség, hogy csak az enyémet veszi, és igaz volt az a sláger, hogy „Havi 200 pengő fixszel…” [Az ember könnyen viccel.] –, tehát ez nem kis pénz volt. Mert tudom még az árakat: tíz deka parizer tíz fillér volt, téliszalámi hetven, az igazi prágai sonka, nem olyan, amilyen most van, ötven fillér, egy minyon – attól függ, hogy hol – a Hauernál tíz fillér, a Gerbeaud-nál kicsit több volt, azt hiszem, tizenhat. Tehát ez komoly pénz volt. Meggondoltam magam, fölhívtam őket, hogy mégis adhatják. Na mostan az, hogy jönnek az érdeklődők, és én gyerekként lakom a szüleimnél, haustochter vagyok, ez nem elég tekintély ahhoz, hogy komoly művésznek vegyenek. 

Mondtam otthon, keresek egy albérletet valahol a szomszédságban. De eszembe nem volt. A Bimbó úton akkor épült egy ház, ott, ahol az út olyan derékszögben fölmegy a hegyre, az Ady lépcső ott kezdődik mellette. Egyik legelső vevő voltam, vagyis nem vevő, mert csak bérbe vettem, nem volt pénzem vásárolni. Az egész lakás egy szoba plusz egy fél szoba, amit hálófülkének hívtak. Ugyanakkora hosszúságban, mint a szoba, csak szélességben egyharmada volt, hajókajüt ablakkal. A szobán volt erkély, előtte kanyargott föl a Bimbó út. Van egy téli pasztell képem a kilátásról. A hálófülkéből nyílt a fürdőszoba, beépített káddal, és központi meleg víz is volt, nemcsak fűtés. Ezenkívül hall, előszoba és teakonyha tartozott a lakáshoz. Két beépített szekrény is volt.

Eleinte elég nehéz volt egyedül élni, már csak abból a szempontból is, hogy rettenetesen rám kapcsoltak a férfiak. De ez izgalmas volt valamiképpen. Egy taknyos festő, akinek neve van, akiről írnak. Találtam egy nyilas lapot is, amiben pozitív kritika volt. Szóval rettentően fölkaptak, nem akarok fölvágni. Azért is volt nagy sikerem, mert részt vettem a Műcsarnokban a nemzeti kiállításon, ahol fölfedeztek a híres kritikusok. A műcsarnoki kiállítás védnöke Horthyné volt, három vagy négy egymást követő évben rendezték meg [„A Magyar Művészetért” című kiállítás 1940–43 között. – B. J.]. Mindig hatalmas hűhó volt a megnyitáson, az Andrássy utat lezárták az Oktogonig. Az első a régi Műcsarnokban volt, emlékszem, hogy én a bátyámmal mentem [„Régi Műcsarnok” – az épület 1877-ben készült el a Magyar Királyi Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde – későbbi nevén a Képzőművészeti Főiskola – melletti telekre közadakozásból. Láng Adolf (1848–1913) tervezte. 1921-ig működött, akkor a főiskolához csatolták az épületet. – A szerk.]. Úgy látszik, ott csak a kép számított.

Az egyik ilyen kiállításon megvették azt a képemet, amin egy pásztorfiú volt. Ez akkor készült, amikor Síkfőn [a Bükkben] nyaraltunk a szülőkkel és az intézetiekkel. Akkor már nem volt meg a mi Baldócunk, Síkfőre vitték a gyerekeket. Én fölszereléssel mentem, mama velem jött, hogy ne féljek. Idegenben féltem. Egyszer csak meglátok egy pásztorfiút, aki teheneket legeltetett. Az a pásztorfiú isteni modell volt. Nagy szalmakalap, és ült a fűben. Szegény mamám átvette a tehenek legeltetését, őrzését, életében először és utoljára, hogy én lefesthessem őt.

Az első saját kiállításom az Erzsébet téren, a Nemzeti Szalonban volt [A Nemzeti Szalon egyesületet 1894-ben alapították, képzőművészek és műpártolók egyesülete volt, az V. kerületi Erzsébet téren volt a kiállítóhelyiségük (1960-ban lebontották). – A szerk.]. Öt terméből az egyik csak az enyém volt. Talán 1943-ban [1942-ben. – B. J.]. Ezután meghívtak tagnak. A [Magyar] Képzőművészek Országos Szövetsége [A Szövetség 1932–1944 között működött, 1949-ben alakult meg a Magyar Képzőművészek Szövetsége, melyet 1957-ben feloszlattak. 1959-ben alakult meg ismét. – A szerk.] is beválasztott, azt hiszem, ugyanabban az évben. Mind a két tagsági igazolványom megvan, túlélték a háborút. Ezekkel az igazolványokkal hivatalosan is festő lettem. Ami, mondjuk, azért nőnek nehezebb. És azt hiszem, én voltam ott a legfiatalabb. A felszabadulás után megalakult a [Magyar] Képzőművészek Szabad Szervezete [1946–1948], ahol a 37-es számú alapító tag voltam.

A Tamás Galériában, az Akadémia utcában is adtam el képet. Tamás úr híres műgyűjtő volt, akinél csak úgy lehetett kiállítani, hogy ő meghívott. Zsidó volt. Úgy tudom, hogy feleségével együtt lett öngyilkos [Csak a feleség lett öngyilkos Tamás Henrik halála után. Tamás Galéria – Tamás Henrik (1879–1960) gyűjtő, műkereskedő és művészeti kiadó (korábban a Singer és Wolfner könyvkiadó vezető tisztviselője) galériája az Akadémia u. 8. szám alatt (1927–1944) „a modern magyar mesterek és törekvések propagálója és forgalmazója” volt. Tamás mecénásként Rudnay Gyula és Koszta József művészetét pártolta. (Rózsa Gyula: „Ahonnan jöttünk”, Mozgó Világ, 2004/9). – A szerk.]. A Tamás Galériában 1944 januárjában állítottam ki. Mityuval ott voltam a galériában, amikor nyílt az ajtó, és bejött két úr. Az egyiket én is ismertem, a Petrovics Elek volt, aki nagyon nagy művészeti tekintély volt, egy időben a Szépművészetinek a főigazgatója. Ismertem kiállításokról [(1873–1945) művészettörténész, művészeti író, az MTA tagja 1914-től a Szépművészeti Múzeum igazgatója, 1921–1935-ben főigazgatója. Nevéhez fűződik az Új Magyar Képtár megnyitása. 1922-től tagja volt a Kisfaludy Társaságnak. Széles látókörű, haladó szellemű művészetkritikus volt. 1918-ban megindította a Szépművészeti Múzeum Évkönyveit, 1922-ben a Művészeti Pantheon sorozatot. – B. J.]. A másik úr pedig a Kárpáti Aurél volt [(1884–1963) költő, író, kritikus, 1922-től a Pesti Napló munkatársa. Nevét szubjektív hangú, esszészerű irodalmi és színikritikái tették ismertté. 1931–1935 között ő volt a Tamás Galéria művészeti igazgatója. – A szerk.]. Gyorsan elbújtunk az irodában, hogy mi tudjuk őket figyelni, de ők ne lássanak. Mert, amit szemben mondanak, az nem ér semmit. Megálltak Gachot portréja előtt. Hallani lehetett, hogy a Petrovics azt mondja: „Ez egy chef-d'oeuvre!” Azt jelenti: „Ez egy remekmű.” Franciául. Ez a kép sajnos elpusztult a háború alatt, viszont a fényképe megmaradt.

Gachot-t jól ismertem még a főiskoláról, szerette a képeimet [François Gachot (1901–1986) – francia irodalomtörténész, kritikus, műfordító, lapszerkesztő, diplomata. 1924-től francia nyelvet tanított a budapesti Eötvös Kollégiumban, a Kemény Zsigmond Gimnáziumban, 1926-tól a Képzőművészeti Főiskolán is. Szoros baráti kapcsolatban állt Babits Mihály irodalmi körével. Több mint egy negyedszázadon át hathatós közvetítőjévé vált a francia–magyar irodalmi és művészeti kapcsolatoknak. A modern kortársi francia irodalmat rendszeresen ismertette a „Nyugat”-ban, s a magyar irodalmat a francia folyóiratokban. Kassák és Babits versfordításait az „Europe”-ban tette közzé. Mint a budapesti francia követség kulturális attaséja diplomáciai státusát felhasználva nyújtott segítséget a magyar antifasiszta ellenállás köreinek. 1944 októberében, a Szálasi-puccs után illegalitásba vonult. 1945 után a francia követség sajtóattaséja volt. 1949-ben a koncepciós perek kapcsán koholt vádak alapján kiutasították. Nyugdíjazása után magyar feleségével Nizzában élt. – B. J.]. Már nem élt itt, amikor megírta a Budapesti szerelmesek című regényét. Fölhívott a Szépirodalmi, hogy Gachot azt az utasítást adta, engem kérjenek föl, rajzoljak hozzá. Kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy én nem vagyok illusztrátor. Akkor megtaláltam a portréjáról készült fényképet, az lett a könyvnek a hátán. Elöl viszont egy akvarellem van, ami a témába belepasszol, mert egy szerelmespár. A borítón kívül nyolc rajzom került bele. Valahol megvan Gachot levele, hogy pont így gondolta, ahogy én megcsináltam [Végül magyarul az Európa Kiadó adta ki 1979-ben. – B. J.].

Most egy éve talán vagy két éve Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum adott ki egy Tamás Galéria kötetet [2004-ben rendeztek kiállítást a Tamás Henrik-féle gyűjteményből. A Tamás házaspár munkaszolgálatban elpusztult 24 éves, ill. az ostrom utólövöldözéseiben elpusztult 21 éves fia emlékére adományozta képgyűjteményét 1959-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak. – A szerk.]. Nálam is jelentkeztek, fölfedezték, hogy nekem ott volt kiállításom, és betették a meghívót meg egy régi fényképet a kiállításról, ahol a papa képe előtt állunk mi, a Mityu meg én, aki akkor még csak udvarló volt, nem férj. Nagyon jól látszik az a nagy kép a papáról, amelyik ma a Zsidó Múzeum tulajdona.

Megtaláltam a mamám által összeállított két fotóalbumot. Mama volt az, aki bőszen vezette, hogy hol mit állítottam ki, minden kiállított képnek és az első eladott képnek a fényképe benne van. És benne vannak a megjelent kritikák is. De az a fantasztikus, hogy sem a nyilas kritikák, sem a nyilas lapokban megjelent tudósítások nem tudták, kiről [zsidóról] van szó.

Kilencévi mellőzés után először a Csók Galériában állítottam ki 1957-ben. Szőnyi egyetlenegyszer volt minálunk, előtte följött tanácsot adni. Én mindig dolgoztam, összegyűlt egy csomó kép. Olyan nagyon nagy csomó azért nem, mert nem volt mire és nem volt mivel festeni. Akkor meglátta az állványon a „Tihanyi postás” képemet. Sokan ismerik, és nagy sikere volt, de a Szőnyi látta először, mert akkor még nem volt kiállítva. Nagyon ünnepélyes modora volt, azzal mondta: „Kérem, ez egy remekmű.” Hasonlóan, mint a Petrovics. Megvette a Postamúzeum.

Sokkal későbbi történet, hogy hogyan került a két önarcképem az Uffiziba. Nekem rögeszmém volt, hogy oda be kell kerülni. Mert olvastam a Ripplnek a visszaemlékezéseit, és ő rettentő büszke volt, amikor bekerült az Uffiziba. Ez az önarckép-gyűjtemény egyedülálló a világon. Leonardóval kezdődik. Azt mondtam, hogy ezt kéne nekem is elérni. Még a férjem mondta is németül: „Nicht wenig eingebildet.” Magyarul: „Nem kevéssé beképzelt.”

Amikor Firenze városa meghívott kiállításra [1976], PÖG válogatta a képeket [Pogány Ö. Gábor, akit a szakma csak PÖG-ként emleget (1916–1998), művészettörténész, művészeti író. 1945–47: a Szépművészeti Múzeum muzeológusa; 1947–50: a Fővárosi Képtár igazgatója; 1950–52: a Múzeumi Központ elnökhelyettese; 1953–55 és 1956–57: a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese; 1957–80: a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója; 1960–72: a „Művészet” főszerkesztője; 1961–80: a „Művészettörténeti Értesítő” főszerkesztője. Kutatási területe a 19. és 20. század magyar művészete volt. A Fővárosi Képtár, az Országos Képtár és a Szépművészeti Múzeum magyar gyűjteményéből 1957-ben megszervezte a Magyar Nemzeti Galériát, 1957-ben pedig áttelepítését a Kossuth téri Kuriából a Budavári Palotába. – B. J.]. Kezébe került a szalmakalapos önarckép, s azt mondta: „Hát az Uffizi képének menni kell!” Ez már tényleg rögeszmévé lett. Azt gondoltam, ha most nem, akkor soha nem fog bekerülni, mert az Uffizi nem fog idejönni, körülnézni. Igaz? Tehát ez az egyetlen lehetőség.

Firenze városa csinált egy katalógust, amit természetesen meghívóval együtt elküldött az Uffizi igazgatójának is, aki egyben az egész tartomány művészeti főnöke volt. Ott álltunk a férjemmel a kiállításon, és egyszerre csak nyílt az ajtó, bejött egy férfi, kezében a katalógus kinyitva ott, ahol az önarckép volt látható. Rámutatott: „Ez a kép kell nekünk” [Florentin kalapos önarckép]. Ő ezért jött el. Aztán megnézte a kiállítást, és ott volt egy másik önarckép is, kétszer vagy háromszor akkora, egy teljes figura. És azt mondta: „Ez is kell” [Munka közben]. A katalógusban ez nem volt benne. Azt hiszem, életem legnagyobb napja volt.

A következő évben – talán ennek hatására – a hatvanadik születésnapomra életmű-kiállítást rendezett a Magyar Nemzeti Galéria [Az említett és más jelentős képek láthatók a www.web.axelero.hu/psycho/gabor.html lapon. – B. J.].

Arra pontosan emlékszem, mikor találkoztam a férjemmel, Mityuval. 1938-ban meg voltam híva Pálóczi-Horváth Györgyékhez [Pálóczi-Horváth György (1908–1973) – publicista, író. A „Pesti Napló” munkatársa, majd külügyi rovatvezetője a lap megszűnéséig (1939). 1939-től Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjának, a „Független Magyarország”-nak volt külpolitikai szerkesztője, de 1940–41-ben Teleki Pál felkérésére a „Magyarország” nevű kormánylap külpolitikai rovatát is szerkesztette. 1943 tavaszán Isztambulban vett részt a Kállay-féle kiugrási kísérlettel kapcsolatos tárgyalásokon. 1945-ben Londonba ment, és az angol rádió magyar osztályán dolgozott. 1947-ben hazatért, belépett a Magyar Kommunista Pártba. A Magyar Rádió idegen nyelvű osztályát vezette (1948–49), 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, 1954-ben rehabilitálták. 1956 végén Londonban telepedett le (MÉL). – A szerk.]. Ismert újságíró volt, aki a „Pesti Napló”-nál Mityunak volt kollégája, a felesége meg nekem volt a legjobb barátnőm, Reich Márta. Így kerültünk mind a ketten oda. Amikor beléptem az akkori eljegyzett vőlegényemmel, Pálóczi ült a rekamién, és felolvasta Mityu akkor megjelent második verseskötetét. „Két háború közt” volt a címe. Rettenetesen ünnepelték. Nagyon flancos társaság volt, estélyi ruha, szmoking kötelező. Én már odafele menet összevesztem a vőlegénnyel, és Mityu fölfedezett engem, egész este együtt táncoltunk. De ekkor ő a „Pesti Napló”-nak volt a párizsi tudósítója, és visszament Párizsba.

Itt van az első levele 1939-ből, a „Pesti Napló” levélpapírjára írta, itthon volt akkor, csak a szüleit látogatta meg, és a dolgait intézte. Úgy látszik, randevúnk lett volna. Abban az évben szűnt meg a „Pesti Napló”, és akkor ő kint maradt emigrációban. Nagyon jó barátságban volt Füsi Horváth Jóskával, mind a ketten kint voltak, és megállapodtak, hogy egyik se fog a másik tudta nélkül nekem udvarolni, de persze egyik se tartotta be. Párizsból még közös lapot vagy levelet is küldtek, az nincs meg. Viszont van Füsitől külön vers is, amit írt nekem – szóval konkurencia volt [Füsi József, Horváth (1909–1960) – író, műfordító. 1935-től 1945-ig a budapesti olasz középiskola tanára, 1947-ig megbízott igazgatója. Elbeszéléseket, tanulmányokat, kritikákat írt hírlapokba, folyóiratokba, a rádióba színpadi műveket írt (MÉL). – A szerk.].

A másik vőlegény le lett építve, de nem a férjem miatt. Hanem mert téveszme volt az egész. Azért a barátság megmaradt, járt hozzánk. Sőt, amikor bujkálnia kellett, hogy a behívót ne kelljen átvennie, a papáékhoz ment, náluk bújt egypár napig. Sokan azt csinálták, hogy nem mentek haza. Az én lakásomat már elvették a nyilasok, visszaköltöztem, ő meg összebarátkozott a papámmal. Addig üldözték, ameddig vőlegény volt, utána már jóban voltak, nem volt az a veszély, hogy elvesz. Üzletember volt, komoly vagyonnal, de a papáéknak nem tetszett. Mert ő más „állatfajta” volt, idegen világ. Emlékszem, azt mondta, hogy te majd férjhez mész, én is lehet, hogy megnősülök, de a végén csak el foglak venni, csak hozzám fogsz jönni. Ő ebben biztos volt. Nem így lett. Amerikában halt meg.

Én egyáltalán nem akartam senkihez férjhez menni. Olyan romantikus elképzeléseim voltak, mint párizsi padlásszoba, és én a festészetnek szentelem az életemet. A papám meg azt mondta, hogy az a jó, hogyha olyan sokan vannak körülöttem, mert az egyik vigyáz, néz a másikra, hogy nehogy sikeres legyen. Mert rengetegen voltak, tényleg. Mind megkérte a kezemet. Ebbe viszont a szülők nem szóltak bele, csak nekik az az üzletember első vőlegény nem tetszett.

Tehát Mityu Párizsban volt, keveset találkoztunk. Amikor hazajött, négy évig munkaszolgálatban volt. Eleinte még Pesten, a Honvéd Építési Igazgatóságon dolgozott. Az egy nagyon szerencsés dolog volt, mert otthon lehetett lakni. Valakinek volt egy nagy protektora, s hogy ne legyen feltűnő, hozzávettek valakit egészen ismeretlenül. Nem is tudta, hogy kicsoda. Így jutott ehhez a kivételezett helyzethez. Aztán átrakták előbb Erdélybe – sőt, az nem is volt tán országhatáron kívül, visszacsatolt területen [lásd: második bécsi döntés] volt Szinérváralja [Szatmár vm.] –, aztán Jászberénybe [Jász-Nagykun-Szolnok vm.]. Járt hozzánk, de akkor még nem kérte meg a kezemet, hanem csak februárban, mielőtt a németek bejöttek. A Tamás Galéria kiállításon, 1944 januárjában, ahol együtt voltunk, még nem is gondoltam volna. Egy szép napon csöngettek, ott állt a Mityu, és azt mondta: „Jöttem megkérni a kezed.” Illetve nem így, hanem „Most pedig elveszlek feleségül”. Ez eléggé váratlan volt.

Mityu családja is nagyon érdekes. Tudniillik a szülei első generációs értelmiségiek. Nagyapja vidéki pék volt – eredetileg Rosenberg, de már ő is a Rónai nevet használta, ő volt Rónai Fülöp –, de folyton tönkrement, folyton költözött egyik kisvárosból a másikba. Békés megyéből származtak, de aztán mindig máshol működött. Nem tudom, mikor halt meg. A nagymamával sem találkoztam soha, de megvan a kézzel írott naplója: „Egy 86 éves anya naploja 10 éves korátúl 1939. D[ecember] végéig.” Szegeden élő fiát látogatta meg, amikor kezdték összeszedni az embereket. Őt is bevagonírozták, onnan vitték el, kilencvenéves korában. Véletlenül volt pont akkor ott. Elpusztult.

Az apja doktor Rónai Mihály. 1879-ben született, nagysikerű író, novellista volt. Az idén adták ki a karácsonyi novelláját egy tematikus kötetben, amelyben a múlt század elejének összes nagy írója benne van. Számomra ismeretlen kiadó jelentkezett, hogy fölfedezték.

„A Hét”-ben [(1890–1924) társadalmi, irodalmi és művészeti hetilap, a Nyugat megjelenéséig (1908) az új szellemű irodalmi törekvések legfontosabb orgánuma. – B. J.] meg a „Szerdá”-ban, a legjobb hetilapokban jelentek meg dolgai [„Szerda” – „Tudományos és művészeti folyóirat”, Szablya-Frischauf Ferenc (1876–1962) festő és iparművész Bild entfernt.Bild entfernt.Kairó kávéházbeli asztaltársaságához tartozó „szecessziós fiatalok” alapították. „A kávéházi asztalnál ott ült többek között Fülep Lajos, Felvinczi Takács Zoltán és a festö-ambiciókkal induló későbbi miniszterelnök Teleki Pál.” Hét száma jelent meg, de „a későbbi folyamatok felől nézve több írása is különös jelentőségűvé emelkedett” (Kenyeres Zoltán: „A Nyugat és kora”, http://www.btk.elte.hu/celia/ja/ja_bm.htm). A lap szerkesztője és tulajdonosa Gundel Antal volt, irodalmi vezetője Ambrus Zoltán, színházi rovatvezetője Ignotus, képzőművészeti rovatvezetője Dr. Meller Simon. – A szerk.]. Több meg is maradt. Van olyan, hogy az egyik oldalon ő, mellette Ady. És gyönyörű kritikák! Aztán egy szép napon, egyik napról a másikra abbahagyta az írást, mert megsüketült, kioperálták a hallócsontocskáit, tehát menthetetlen lett. Azt mondta nekem egy gégész, hogy a mai világban ez kisebb műtét, mint egy fogbeültetés. De hát akkor! Akkoriban nem volt penicillin, állandóan gyulladásos volt, nem tudták másképp megoldani. Egész fiatal volt, tán harminckét éves. Az utolsó hang, amit életében hallott, amikor a férjem kijött az anyja hasából, és felsírt. Abbahagyta az írást, mert azt mondta, hogy ehhez közvetlen kapcsolatban kell lennie az élettel.

Apósom egyébként az állatorvosit végezte el. Azért azt, mert nem volt pénzük, hogy érettségizzen, és oda nem kellett érettségi, csak a tizenhat éves korhatár [Az állatorvoslás szakiskolája 1890-ben lett négy évfolyamos, és akkor kapta a „Királyi Állatorvosi Akadémia” elnevezést (1899-től „Magyar Királyi Állatorvosi Főiskola”). A felvétel feltétele a betöltött 16 év és valamely középiskola hat osztályának sikeres elvégzése volt. – A szerk.]. Úgyhogy én azt hiszem, ő az egyetlen, aki summa cum laude doktorált érettségi nélkül.

Teljesen áttért a tudományra, amikor abbahagyta az írói pályát. Egy nagy tudományos könyve meg is jelent, még külföldön is kiadták, „Constitutio melanotica” a címe. Írtak is persze sokat róla. És vezette Budapesten a vágóhidat. A lóvágóhidat meg a sertésvágóhidat, nem tudom, milyen sorrendben [Hivatalos nevén: Sertésközvágóhíd. – B. J.]. Később állat-egészségügyi főtanácsos lett.

Remekül megtanult szájról olvasni. Sokat beszélt, beszélgetett, annyira, hogy volt, aki észre sem vette, hogy süket. Nem volt evvel semmi probléma. Gyönyörű férfi volt. Mindig mondtam a férjemnek, hogy milyen kár, hogy a mamádra hasonlítasz. Mert egész más külső volt [Rónai Mihályról a következők olvashatók a Magyar Életrajzi Lexikonban: Rónai Mihály (Eger, 1879 – Budapest, 1945) – „író, állatorvos, az új magyar elbeszélő próza s később a higiéniai, majd alkattani szempontú kórbonctan, az élelmiszerhigiéniai szervezés … egyik úttörője”. 1901-ben lépett a főváros szolgálatába, vezető főállatorvosként szervezte a modern nagyvárosi közélelmezés tudományos szakszolgálatát, 1940-ben állategészségügyi főtanácsosként nyugdíjba vonult. Budapest ostromakor megölték. Novellái 1904–08 között jelentek meg a Népszava, a Pesti Hírlap, A Hét, a Szerda és a Nyugat hasábjain. … hallását elveszítvén, csak a tudománynak élt. Tankönyve (1910) és tanfolyamai kialakították a hazai húsvizsgálat mai rendszerét. Legfontosabb kórbonctani kutatásai 1920–1945 között az alkattan, a pigmentáció, a belső szekréció kérdéseire, végső soron az öregedés problémájára vonatkoztak s főként a melanosarcomák, festékes daganatok tekintetében mutattak új irányt az állati és emberi patológiában egyaránt.” – A szerk.].

Az apósom testvérei közül leghíresebb Rónai Dénes fényképész volt. Sorra fényképezte a század nagy íróit és ismert embereit, akik közül többel baráti kapcsolata volt. Így készülhetett édesanyjáról a Pátzay szobra, ami itt van nálam, s nagyon szép [Pátzay Pál (1896–1979) szobrász, művészpedagógus]. Nagyon jóban volt például Gulácsy Lajossal [(1882–1932) festő. Korai művein a preraffaeliták és a szimbolikus szecesszió, míg késői alkotásain a szürrealizmus és az expresszionizmus hatása látszik. A világháború kitöréséről Velencében értesült, rossz idegállapotban került kórházba, és csak a következő évben tért haza. Egyre súlyosbodó elmebaja kevéssé engedte dolgozni, életének utolsó évtizedében már teljesen felhagyott a munkával. – B. J.]. Váci utcai műtermében kiállítást is rendezett neki. Megvan a meghívó. És hát persze megpróbálta ismeretségi és rokoni körben elhelyezni és eladni a képeit. Nem ő vette meg. Testvére viszont gyűjtötte, szerzett is neki. Van az egyik mappában három képeslap Gulácsytól, hogy köszöni Rónai Dénesnek. Másokat is segített, például Kmety Györgyöt [(1889–1975) festőművész, grafikus, főiskolai tanár, Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a magyar festőművészet és művészetpedagógia jelentős egyénisége. – B. J.].

Az interneten állítólag nagyon sok minden van Dénes bácsiról, mert külföldi díjakat is nyert, és számtalan fototechnikai újítása volt [Rónai Dénes (Gyula, 1875 – Budapest, 1964) – „fényképész, fotóművész, a művészi bábjáték magyar úttörője. … Lyonban Lumière mellett részt vett az akkor születő mozgófényképezés munkáiban. … Mint fotóművész a korában uralkodó festői stílus képviselője. Karinthy, Móricz, Móra, Tóth Árpád, Rippl-Rónai képmásai s Bartókról készült ismert cigarettás képe kora fotóművészetének kiváló alkotásai. ... Több jelentős fényképészeti szabadalma volt. … több éven át a Fényképészeti Lapok főszerk.-je volt. … Filmesztétikai nézetei korában úttörőek voltak. 1917–18-ban megalapította az első m. művészi bábszínházat, … Babits Mihály, Balázs Béla, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Mohácsi Jenő, Rédey Tivadar stb. voltak írómunkatársai. … Gulácsy Lajos első kiállítását saját fotóműtermében rendezte meg” (MÉL). – A szerk.]. Rengeteg anyaga megmaradt, és letétben van a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Képek és lemezek. Anyagának egy része a kecskeméti fotómúzeumban [Magyar Fotográfiai Múzeum] van. Annak idején a férjem Dénes bácsi halála után kiállításra adott huszonhat keretezett képet a fotószövetségnek kölcsön, azok a múzeumban vannak, de nem az övék. Azóta is több kiállításon voltak a képek láthatók, és most egy könyv is megjelent [Az udvarias fényképész. Rónai Dénes (1875–1964). Kecskemét, 2006. Magyar Fotográfiai Múzeum. – B. J.]. Dénes bácsiról festettem két képet, az egyik a Nemzeti Galériáé.

Apósom másik két fivére is fényképész volt. Rónai Hajnal Egerben élt, kezdetben Dénessel együtt dolgozott. Öngyilkos lett, nem tudom, melyik évben, feleségét deportálták, ott pusztult el [Rónai Hajnal (Eger, 1881–Eger, 1939) – fényképész, 1911-től volt fényképészeti műterme Egerben. Szecskó Károly „Egri fotográfusok a XIX. század második és a XX. század első felében” című cikke (Új Hevesi Napló, 1999. november) szerint 1939-ben hunyt el. – A szerk.]. Rónai József Szegeden élt. Nem élte túl a háborút. Feleségét és kisfiát Auschwitzba deportálták, mind odavesztek. A nagymamát is velük együtt vitték.

Volt még egy nővér is, Rónai Hermin [1877–1926], aki színésznő volt Miskolcon [A Magyar Életrajzi Lexikon szerint a 20. század első évtizedeiben mint kiváló jellemszínésznő és komika, a magyar vidéki színjátszás egyik legnépszerűbb, kiemelkedő művésze volt. – B. J.].

Unokatestvérük volt Székely Aladár, a híres fotográfus [Eredetileg Bleyer (1870–1940). A fotóművészeti realizmus első jelentős hazai képviselője. Jellemző erejű portrékat készített a 20. század eleji magyar művészeti élet szinte valamennyi kiemelkedő egyéniségéről. Különösen híresek Adyról készült képei. – B. J.].

Férjem édesanyja, doktor Hauser Emma nagyon ismert nőgyógyász volt, 1886-ban született. Apja újpesti születésű hordár volt. nagyon elesett família volt. Utána kéne nézni, hogy hogyan, miként lett anyósom orvos. Biztos elég nehezen. Ösztöndíjak azért voltak. Esetleg nagyon jó tanuló volt, és az iskolából ajánlották. Fogalmam nincs. A női nőgyógyász most is ritka, akkor pedig majdnem az első vagy az elsők közt lehetett. Először iskolaorvos is meg Mabi-orvos is volt. A Mabi a Magántisztviselők Biztosító Intézete. Mabi-orvosként a lakásán rendelt, fél Budapest dolgozó női jártak őhozzá. Volt egy specialitása azokra, akik évekig nem tudtak szülni. Nem tudom, mi volt a módszere, csak arra emlékszem, hogy fektette sokáig a beteget. Volt a férjemnek egy osztálytársa, nagyon jó barátunk is volt, akinek a két fia így született. Örökké hálásak voltak érte. Mindenhol nagyon szerették őt. Ha valamit hivatalban el kellett intéznünk, és együtt mentünk a férjemmel, rögtön el volt intézve minden Hauser Emma fiának [Hauser Emma (Dunaföldvár, 1886 – Budapest, 1945. január 10.) – „Orvosi diplomáját a bp.-i tudományegyetemen 1909-ben szerezte. Az Erzsébet szegényház, majd a munkásbiztosító pénztár, végül a kereskedelmi betegsegélyző pénztár s az abból alakított Magánalkalmazottak Biztosító Intézetének (MABI) orvosa, a harmincas években egyúttal főorvosi iskolaorvos és egészségtantanár Angyalföldön. 1914. szept.-től 1918. jún.-ig hadikórházban működött. Munkásságával, közleményeivel, előadásaival a dolgozó nők higiéniai nevelésének kezdeményezője, egészségügyi és szociális ellátásának egyik úttörője volt. A főváros ostroma idején a nyilasok férjével és fiatalabbik fiával együtt megölték” (MÉL). – A szerk.].

Anyósomnak két húga és egy öccse volt. Az egyik húga, Magda [Kéval Tiborné, szül. Hauser Magda], Romániában élt, a másik, Margit, Pesten, aki mindenképpen rosszul sikerült volt, már külsőre se volt valami szép, és szellemileg sem követte a testvérét. Semmire nem vitte, hanem hozzáment egy nem zsidó villamoskalauzhoz. Megmaradt a régi társadalmi színvonalon. Ez a villamoskalauz, Vágvölgyi Feri, akiben semmi zsidó nem volt, bedugta a feleségét és az akkor pár hónapos gyerekét abba a csillagos, illetve vegyes házba, ahol az apósomék voltak. Szerintem nem bánta volna tán, ha elpusztulnak. Túlélték.

Szóval Vágvölgyi Feri mindennap bejött, és mindennap „mentett” valamit az apósomék holmijából. Ez volt a fedőmicsoda, tehát ellopta. Később semmit nem adott vissza. Ők pedig meg voltak hatva, hogy megmenti a dolgaikat. Az apósom egyszer csak kezdett tisztán látni, amikor volt pofája bejönni hozzájuk úgy, hogy fölvette a ruháját. Abban jött be! Ez! Akkor azt mondta az apósom, hogy összeveri „ezt”, ha megéri. Rájöttek, hogy „ez” tulajdonképpen mindent ellop.

A nagymama stafírungját az anyósom örökölte, s megőrizte, soha nem használta. Kézzel bele volt hímezve, hogy „Emmi”, és úgy volt, hogy majd az a fiacskája kapja, amelyik először nősül. És képzeld! Felszabadulás után Vágvölgyiék megvoltak. Kimentünk hozzájuk Újpestre, és kérem szépen, az ágyra fölhúzva az „Emmi” hímzésű stafírung, és nem adta vissza. A szekrényben rengeteg holmit megtaláltunk. Mi egy hivatalos személlyel mentünk, mert felszólításra semmit nem adott vissza. Akkor Vágvölgyi behívta a hivatalos személyt a másik szobába – de már minden jegyzőkönyvben volt meg összepakolva egy húzós kocsira –, és egy kicserélt ember jött ki onnan. Nyilván neki ígérte a holmi felét vagy egynegyedét, ahogy szokták ezt, és soha, semmit nem kaptunk vissza. Az anyósomnak ez a primitív testvére ebben benne volt.

Az anyósomnak volt még egy öccse, Ernő, aki külföldön diplomázott, mert nem vették föl itthon az egyetemre. Valahol megvan az ő doktorátusa is, valamilyen mérnök lett. Azt tudom, hogy nekünk Kenyából írt a háború után, hogy ő a kenyai Bat’a gyárban van [A Bat’a cég 1924-ben kezdte meg működését a csehországi Zlinben. Kezdetben csak cipőgyártással foglalkozott, innen a világhírű Bat’a cipő, azonban 1931-ben már elkezdődött a kerékpárabroncsok gyártása is, és 1932-ben elkészült az első Bat’a márkájú személyautó gumiabroncs. Ezt követően az abroncsgyártás darabszáma robbanásszerűen emelkedett. 1946-ban kialakult a Barum márkanév. A gyár a mai napig működik a Zlin melletti Otrokovicében. – B. J.]. Később elkerült Buenos Airesba. Előbb még megírta, hogy van egy háza Pesterzsébeten vagy valamelyik kertvárosban, nézzük meg. Ott már évek óta ingyen lakik a lakó. Mióta ő elment, azóta nem fizet bért. Hajtsuk be. Ugyanabban a levélben írta, hogy adjuk is el, miénk a pénz, neki nem kell. Kimentünk megnézni. Családi kertváros volt, kis rövid kertes utca. De nem volt rossz helyen, mert autóbusz állt meg a sarkon. Külön volt nyári konyha és egy épület. Lehet, hogy csak szoba-konyha. Szóval nagyon egyszerű kis valami volt. Nem volt otthon a lakó, hagytunk neki valami fölszólítást, hogy jöjjön el. Eljött, s úgy telesírta a Mityu fejét, hogy ő milyen nyomorban van, hogy a Mityu a gyerekének csokit küldött. Semmi pénzt nem követeltünk tovább tőle. Aztán később megjelent, hogy meg akarja venni a házat, és pontosan emlékszem az összegre, Mityu odaadta neki ötezer forintért.

Mityu a Lovag utca 20-ban született, 1913-ban. József Attila a szomszédjukban lakott – erről ír is valahol. Azért lett a Mihály András, mert a Mihályt akarták, az már családi tradíció volt, többen is voltak, de apját így hívták, és zsidóknál nincs az, hogy ifjabb [lásd: névadás]. A Mityu becenév végleg rajta ragadt, mindenki úgy ismerte. Amikor már híres volt, az egész város ismerte ezen a néven.

Egy öt évvel fiatalabb öccse volt, Bálint. Jogot tanult, abból doktorált. Kitanulta a fényképészetet is, dolgozott Dénes bácsinál.

Mityu már ötéves korában olvasott, és be is íratták akkor iskolába. Mindig az első volt. Elemiben is, gimnáziumban is nem csak az osztályában volt kitűnő, hanem az iskola dísze-virága volt. A Markó utcában a Berzsenyi Gimnáziumba járt [Az 1858-ban alapított, akkor K. K. Gymnasium (a  mai Vigadó helyén) a főváros első állami gimnáziuma volt. 1861-ig német, azt követően magyar tannyelvű iskola volt. A Markó utcai épület (Kolbenheyer Ferenc /1840–1881/ tervei szerint, Lotz Károly és Than Mór freskóival) 1876-ban készült el. Az iskola neve 1920-ban lett Berzsenyi Dániel Főgimnázium. 1941-ben összevonták az ugyancsak Markó utcai Bolyai János gimnáziummal, az összevont iskola a Bolyai épületében működött tovább. 1952-ben az iskolát áthelyezték az V. kerületből a XIII. kerületbe (felszerelését, bútorzatát, könyvtárát házra kellett hagynia). Mai helyén, a Kárpát utcában 1986 óta működik. – A szerk.]. Több híressé vált diákja volt a gimnáziumnak, például Hegedűs Géza [(1912–1999) író, kultúrtörténész, egyetemi tanár] és Vas István [(1910–1991) író, költő, műfordító]. Nagyon hamar megjelentek dolgai. A diákhírlapban volt egy pályázat, és tizenhárom éves korában ő nyerte meg a nagyfiúk elől. A nyári emlékeket kellett megírni.

Pesten nem vették fel az egyetemre, és akkor a „Délmagyarország”-nál, Szegeden kezdett újságíróskodni tizenhét éves korában. Csinszka [Boncza Berta (1894–1934) Ady Endre költő, majd Márffy Ödön festő felesége. – B. J.] ismerte őt, írt Móra Ferencnek [(1879–1934) író, a szegedi múzeum igazgatója. – B. J.], így jutott be aztán a szegedi egyetem jogi karára [akkori nevén Ferenc József Tudományegyetem]. Csinszka abban az időben Márffy Ödön felesége volt, és Rónai Mihály baráti köréhez tartoztak. Innen volt az ismeretség. Azon túl Mityu rendezte sajtó alá Csinszka verseit 1931-ben, tizennyolc évesen. A dedikált példány meg is van, sőt hálából kapott egy Ady-kéziratot, ami itt lógott évtizedekig a falon. A múltkori betöréskor ellopták.

Csak egy évig kellett Szegeden laknia, mert a második évtől elég volt, ha a vizsgákra lejár. Attól kezdve a „Pesti Napló”-nál volt, és ott ismerkedett meg a Pálóczi-Horváth Györggyel. Nagyon jó barátságba kerültek. Mint meséltem, nála ismerkedtünk meg. A „Pesti Napló” munkatársaként volt parlamenti újságíró is.

Franciául, olaszul és németül anyanyelvi szinten beszélt. Cikkeket is írt ezeken a nyelveken, irodalmi újságokba is. Újságíróként nagyon hamar kezdett külföldön dolgozni. Olaszországban nem hitték el, hogy nem olasz. És ugyanez Franciaországban. A hallása nagyon jó volt, így a kiejtése is. 1935 és 1937 között római tudósító volt. Aztán Olaszországból kiutasították, mert Mussoliniról nem szépen nyilatkozott. Ekkor a „Pesti Napló” elküldte Párizsba, 1938 és 1939 között itt élt, a „Népszava” cikkírója is volt egyben. Soha nem utazott írógép nélkül. Még a munkaszolgálatra is magával vitte.

Első verseskötete tizennyolc éves korában jelent meg 1931-ben, „Első ének” címmel. Arra volt a legbüszkébb, hogy a nagy költő, Dsida Jenő [1907–1938] igen szépet írt róla. A második 1937-ben jelent meg, „Két háború közt”. Amikor először találkoztunk Pálóczi-Horváthéknál, ezt olvasták fel. Ő akkor már tudta, hogy lesz egy új háború. A „Párizsi rege” 1947-ben, a „Hirtelen ébredés” 1967-ben jelent meg. Itt van egy gyönyörű levél Fodor Jóskától [(1898–1973), költő, újságíró], hogy Mityu miért újságban pocsékolja el az életét, mikor ilyen csodás versei vannak. Mindnek irtó sikere volt. „A késdobáló” főműve 1985-ból való. Én kiadtam az összes verseit 1997-ben, és a kritikai szemelvényeket is beletettem.

Saját versein kívül versfordításai is megjelentek. Van egy lista, összeszedtem a fordításait. Olaszból, franciából fordított a legtöbbet, de van persze németből is, mint a Heine, van angol, spanyol, latin, van Puskin, amit közvetítőnyelvvel csinált, mert oroszul nem tudott. A többit eredetiből fordította. Munkaszolgálata és a bujkálásunk idején Dantét fordított, meg az „Írástudók árulásá”-t [Julien Benda (1867–1956) francia esszéista és filozófus 1927-ben megjelent esszéje. Hazai kelendőségét és szokatlan népszerűségét-olvasottságát elsősorban annak köszönhette, hogy Babits Mihály propagálta, méghozzá politikai éllel: a fasizmusok-nácizmusok irracionalitása ellen állította hadrendbe a descartes-i racionalizmust képviselő, még a nyilvánvalóan nem náci-fasiszta „antiintellektualizmust” is vehemensül támadó esszét. Igazi vitairat volt, amelyet a kísérő Babits-tanulmány (amely Benda művénél lényegesen színvonalasabb és mélyebb) irodalmi szenzációvá tett. – B. J.].

Legnagyobb munkája a „Nyolc évszázad olasz költészete” volt, 1957-ben jelent meg. Ő válogatta és fordította. A papát tényleg tanítják az egyetemen, de Mityut is a „Nyolc évszázad”-nak köszönhetően. Nemrég megismerkedtem egy volt diplomatával, aki olasz szakon végzett Moszkvában, és még ott is ebből tanultak. Húsz évig dolgozott rajta. Leginkább az alatt a kilenc év alatt, amikor 1948–1957 között mellőzve voltunk, és sehol nem kaptunk állandó munkát. Amikor majdnem éhen haltunk. Abban az időben az volt a szokás, hogy a kézirat átvételekor fizetik az első részletet, amikor nyomdába megy, a másodikat, és amikor megjelenik, a harmadikat. De az én férjem abszolút nem értett az anyagi dolgokhoz, s bár nem volt semmi pénzünk, nem is jutott eszébe, hogy fölvegye az első meg a második részletet. Tehát mi egyben kaptuk az egészet, ha jól emlékszem, több mint nyolcvanezer forintot. Nagyon sok pénz volt akkor, hiszen a kenyér három forint volt egy kiló, és egy-tíz a joghurt. Ebből a pénzből az írószövetségen [Magyar Írók Szövetsége, 1990-től Magyar Írószövetség] keresztül vettünk egy autót. Segítettek, hogy soron kívül kapjunk kiutalást. A felét kellett kifizetni, és két év alatt a másik felét. Illetve aztán hallottuk, hogy ötévi részletre is lehet, és bár ki tudtuk volna fizetni az egészet, hülye fejjel, öt évre vettük – a barátok széthordták a többi pénzünk, kölcsönkérték, és soha vissza nem adták.

Az ötévi részletet a Nemzeti Bankban lehetett megszerezni. Ahogy ott vártunk az elnöki szoba előtt, átment egy férfi az előszobán, és azt mondtam a Mityunak, hogy milyen jó volna, ha ez volna az elnök, mert én őt ismerem. És ez volt az elnök, a László Bandi [Tévedés, dr. László Andor 1961–1975 között volt az MNB elnöke. – B. J.]. Egy társaságban voltunk lánykoromban, egy kicsit emlékeztem az arcára, de nem tudtam, hogy hívják, semmit nem emlékeztem, mert nem volt érdekes. Nem volt az esetem. Kiderült, hogy ő emlékszik rám. Arra emlékezett, hogy huzigálta a copfomat. Tehát nagyon kiskoromban lehettünk egy társaságban. A copfokat én tizenhat éves koromban vágattam le, mert a pingpongpartnerem nem nézett nőnek, hanem gyereknek. Sajnos levágattam, amikor a mamám nem volt Pesten, a bátyám elvitt, ő pártolta, hogy mama ellen csináljunk valamit. Mama azt mondta, amikor meglátott a vonatnál, ahol vártam: „Hát, ha nem a vonatnál lennénk, fölpofoználak.” Sosem engedte volna meg. Rémesen nézhettem ki, frissen fodrászozva, valami teljes idegen külső… – Szóval megkaptuk, amit nagyon kevesen, az öt évig fizethető részletet.

Moszkvics volt ez az autó. Mityu rajongott érte. Autón utaztunk attól kezdve mindig. Mityunak régi jogosítványa volt, még Párizsban szerezte, ahol vett egy használt kocsit, s azzal jött haza a háború kitörése után. Az autót mindjárt elvették tőle. Párizsban csak KRESZ-ből kellett vizsgázni. Amúgy antitalentum volt minden technikához. Abban az időben még meg kellett tölteni a töltőtollat meg az öngyújtót, írógépszalagot kellett cserélni. Ezeket mind én csináltam. Ezért aztán rendszeresen cseréltünk autót, a férjem írt a belügyminiszternek, hogy kér új kocsit. Fillérekbe került az autóval utazás, tíz liter benzin huszonhét forint volt.

A „Nyolc évszázad olasz költészete” a Magvetőnél jelent meg. A férjemnek az volt a legnagyobb vágya, hogy újból kiadják. Levelezett is a kiadóval. És dolgozott hozzá még cirka száz oldalt. Amit aztán én beraktam az új kiadásba 1997-ben. Hogyha valami marad utána, ez az egy biztos, hogy megmarad – mint ahogy ő ezt le is írta. Hát most már nagyon úgy néz ki, hogy tényleg más nem marad meg. Hiába erőlködök.

Amikor hallottam, hogy új igazgatója lett a Magvetőnek, írtam neki egy levelet. Visszaírt nekem, hogy ismeri a könyvet, ezt tényleg ki kell újra adni, amint lesz pénz. Nagyon meghatódtam a levelén, mert kézzel írta. Mert ki ír ma már kézzel? Csak én, ugye? Úgy gondoltam, hogy ez egy rendes ember. El is jött hozzám kétszer. Írtam aztán neki, hogyha ezen múlik, én fölajánlok egymilliót.

Kapcsolatban voltam éppen a jogvédővel [Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület – a zenei és irodalmi szerzői jogok közös jogkezelő szervezete. – B. J.], valami miatt szükségem volt őrájuk, és ott ezt teljesen gyanútlanul elmeséltem. Büszkélkedtem, hogy hát most meg fog jelenni a könyv. Első szavuk az volt, hogy „Szerződés van?”. Hát kinek jutott eszébe, hogy szerződést? Azt mondták: „Hát azt mi megcsináljuk. Ingyen és bérmentve, mert a szerzőket mi ingyen védjük, a kiadókat nem védjük ingyen.” Megcsinálták a szerződést, megvan, ahol expressis verbis az van, hogy kölcsönadom a milliót. Amit természetesen nem kaptam vissza. Ja, és hogy ötven százalék az eladásokból jár, ez is benne van. Semmit nem kaptam. Se ezt, se azt.

Egy év eltelt a megjelenés után, amikor találkoztam egy másik kiadóval az írószövetség előtt, aki gratulált nekem. Azt mondja: „Gratulálok.” „Mihez gratulál?” „Hát a díjhoz.” Mondom: „Miféle díjhoz?” Hát a Nyolc évszázad, olvasta valahol, nem tudja, milyen díjat kapott. Később megint találkoztam vele. Azt mondja: „Már tudja, hogy milyen díjat kapott?” Mondtam: „Fogalmam nincsen. Én nem tudok róla.” Erre azt mondja: „Hát miért nem kérdezi meg a kiadót?” Erre én írtam, hogy azt beszélik, kapott valami díjat a könyv. És azt írta vissza, hogy „Jók az értesülései, a Művelődési Minisztériumnak a díját kapta. Úgy hívják, hogy Fitz-díj”. Előtte sohasem hallottam róla. Ez a Fitz-díj a könyvtárosok szavazata alapján az év legkeresettebb könyve. Én ezt nagyon gyönyörű díjnak tartom, mert a könyvtárosok nem elfogultak. Nem úgy, mint általában a zsűrik, akik már előre tudják, hogy ki fogja kapni a díjat. Igaz? És nem is értesített!

Aztán elküldte nekem – tehát egy évvel később! – a meghívást. A meghívólevélen az volt, hogy „Aki a legtöbbet dolgozta a könyvvel”. Én egy álló évig dolgoztam vele, mert nem hasonmást csinált, hanem újra szedette az őrült. Nem tudom, miért, ez sose derült ki. Küldött egy nőt, ő nézte a szöveget a kiadótól, és voltam én. Egyikünk nézte a régit, a másikunk az újat, minden vesszőt meg kellett nézni. Mert Mityu írt egyszer egy végrendeletet, és abban azt írta, ha van pénz, legyen a szülőknek új sírkő – mert nem mi csináltattuk, akkoriban nem volt pénzünk, a nagybácsi, Rónai Dénes csináltatta –, de nekünk nem tetszett a rózsaszín márvány. Tehát: „Ha van pénz, legyen új sírkő, a szöveg a régi legyen, de a vesszőkre tessék ügyelni!” Nyilván volt ott egy vessző, ami neki nem tetszett, hiányzott, vagy rossz helyen volt. És ez engem ugye annyira kötelezett, hogy én ebben a „Nyolc évszázad”-ban mindent bemondtam. Kettőspont, vessző, szóval nagyon lelkiismeretesen csináltam.

Egy évvel később írtam, hogy nekem most már kamat is járna a millióra. Addig semmit nem kaptam. És akkor karácsony napján becsöngettek, ott állt két nő a kiadótól, hoztak nekem kétszázharmincezer forintot, és aláíratták, hogy nincs több követelésem. Azért írtam alá, mert egy vasam nem volt. Letárgyaltam az önkormányzattal, hogy övék lesz a lakás meg minden, de ők fizetik, akkor még házbért. De aztán mégsem így lett, kellett a pénz.

Fontos könyv volt a „Heine Németországa”, a Béketanács adta ki, azt is újra kiadtam bővítve, a többi Heine-fordításait is hozzátettem és a Heine-tanulmányokat.

Mityu mindig dolgozott újságnál. A háború után többnél is, rengeteg cikket írt. Főszerkesztője volt a „Szivárvány”-nak [képes hetilap], amit 1948-ban megszüntettek. Mindenkit elhelyeztek, csak őt nem. Ezt úgy mondta, hogy őt akarták kifúrni, azért szüntették meg. Kapott hat havi felmondást, akkor ez így volt divat. Abból elutaztunk külföldre. És nem is tudtuk, hogy közben itthon volt a fordulat éve.

Jöttünk volna haza karácsony körül, amikor a római magyar nagykövet szólt Mityunak, hogy a torinói elvtársak kérnek egy előadót a gyönyörű magyar viszonyokról. Akkor kisrádió nem volt, ahol laktunk, szintén nem volt rádió, újságra lehetőleg nem adtunk ki pénzt, spóroltunk, hogy minél tovább maradhassunk, legfeljebb kávéra költöttünk. Nem tudtunk semmiről. Elvállalta Torinót, az elvtársak remekül tartottak minket a legszebb szállodában, apartman, minden. Odairányítottuk a postánkat. Egy sürgöny várt minket a bátyámtól. A sürgöny megvan. Tehát semmi linkelés. „Lakástok hatóságilag kirámolva. Azonnal gyertek haza!” A kísérőnk kérdezte: „Jó hír? Rossz hír?” Persze nem mondtuk el neki, és mi egyáltalán nem siettünk haza. Még útba ejtettük Bécset, ahol én még nem voltam. Szép lassan jöttünk haza. A bátyám később többször mondta: „Ti nem vagytok normálisak! Nem értettétek azt, hogy ez azt jelenti, hogy nehogy hazajöjjetek, mert veszélyben vagytok?” Mert ugye tűntek el a szocdemek. De nekünk erről fogalmunk sem volt. Kellett volna újságot venni, de esetleg abból kijött egy fél kávé.

A lakás kirámolva. A rajzaimba volt pakolva a Rosenthal porcelán [A német Rosenthal cég, melyet a 19. század végén (1879) alapított a névadó Philip Rosenthal, főleg barokk és rokokó ornamentikával díszített porcelánárut készített, majd az 1920-as évektől felhasználtak art deco motívumokat is. – A szerk.], az összes festőholmit elvitték, a művészeti könyvek kompletten eltűntek. És az összes marxista irodalom. És még mi tűnt el? Hát nagyon sok minden érték. Már nem is emlékszem. Akkor kezdődött a kilenc évig tartó éhezésünk.

Mityu a „Szabad Nép”-be sose írt [„Szabad Nép” – politikai napilap, 1942. február – 1956. október (1942. május és 1944. szeptember között nem jelenhetett meg), 1945 márciusától az MKP, majd 1948 júniusától az MDP központi lapja. Utódja 1956 novemberétől a „Népszabadság”. – A szerk.]. Egyetlenegy írása se jelent ott meg. Ennek 1956 után vége volt, és akkor lett a „Népszabadság”, ahova kezdettől fogva írt, de sose volt ott állásban. Ez bizonyos embereknek a féltékenysége miatt volt így, mert mindenkinél jobbat írt. Rendszerint a hétvégi számban jelent meg.

1959-től [első] szerkesztője volt a „Magyar Hírek”-nek [a Magyarok Világszövetségének hetilapja], ami a külföldön élő magyaroknak szólt. Úgy nevezte, hogy honvágylap. Ha jól emlékszem, a Szakasits volt rajta mint főszerkesztő [Ő volt 1959–1963 között a Magyarok Világszövetségének elnöke. – B. J.]. De annyira Mityu szerkesztette, hogy őhozzá jöttek az olvasói levelek. A világ minden tájáról írtak neki magyarok. Két doboz tele van, azt gondolom, ki kéne adni, mert fantasztikusak. Először az egész lapot ő csinálta, ő írta. Mert olyan munkatársakkal volt körülvéve, akik semmit nem értettek hozzá. Később már nem írt annyit, igyekezett a baráti körnek lehetőséget adni a megjelenésre. Például a Boldizsár Ivánt mindig leadta, ha írt [Boldizsár Iván (1912–1988) – író, publicista, az 1930-as évek elején több lap munkatársa, 1936-ban a Cserépfalvi Kiadóhoz került, 1938-tól a „Pester Lloyd” szerkesztője. Bekapcsolódott a falukutató mozgalomba, ő alapította a Szolgálat és Írás Munkaközösségét (ennek könyvsorozatában jelent meg az első falukutató szociográfia, Szabó Zoltán A tardi helyzet című műve). A II. világháborúban katona, orosz fogságba esett. Hazatérése után, 1945-ben lett az Nemzeti Parasztpárt tagja. Magyarország első UNESCO-képviselője volt. 1945–1946-ban a „Szabad Szó”, 1945–1948-ban az „Új Magyarország” szerkesztője volt. 1947–1951 között külügyi államtitkár, 1951–1955 között a „Magyar Nemzet” főszerkesztője, majd a „Béke és Szabadság” és a „Hétfői Hírlap” szerkesztője. Ez utóbbi első számának (1956. október 8.) vezércikkében a Nagy Imre-kormány 1953–1954-es reformtevékenységét állította példának, sajtószabadságot, valódi népfrontpolitikát sürgetett, az október 29-i vezércikkben üdvözölte Nagy Imre előző napi bejelentéseit. November 16-án a szovjetek letartóztatták, de a tiltakozások hatására szabadlábra helyezték. 1960-tól a New Hungarian Quarterly szerkesztője, 1968-tól a Színház főszerkesztője. 1970-től a Magyar PEN Klub elnöke, 1972-től az Országos Béketanács elnökhelyettese volt. 1984-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották. – A szerk.]. Az még gyerekkori barátság volt.

Rendszeresen publikált a „Nagyvilág”-ban, a „Magyar Nemzet”-ben [főmunkatárs volt], a „Tükör”-ben, ami képes hetilap volt, néha az „Élet és Irodalom”-ban. A különböző helyen megjelent írásaiból két tematikus kötetet szerkesztett. 1984-ben jelent meg a „Magyar lant”, amely hetvenegy magyar költőről szól születésük időrendjében, a másik 1991-ben „Magyar toll” címen harmincnégy magyar íróról. Mindkettőt újra kiadtam 2002-ben, illetve 2003-ban a Glória Kiadónál.

A férjem tizenkilenc éves korától kezdve a szocdem párt tagja volt [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt], mégpedig baloldali szocdem. Mindenkit ismert, és mindenki ismerte őt. Már Olaszországban és később Franciaországban is személyes kapcsolatban volt kinti vezetőkkel, és eljárt mindenféle gyűlésekre, összejött szocdem munkásokkal. A háború után is természetesen a szocdem pártba lépett be, hiszen csinálta a lapjukat. Aztán egyesültek a pártok.

Párizsban ismerkedett meg és barátkozott össze Faludy Györggyel [(1910–2006) író, költő, műfordító]. Ugyanitt találkozott Károlyi Mihállyal. A legszűkebb köréhez tartozott. Azért én nagyon mérges vagyok, hogy valamelyik újságíró azt írta, hogy Károlyi Mihály baráti köréhez tartozott. Ez egy hülyeség! Ki is javítottam. Hiszen Károlyinak nem lehetett a baráti köréhez tartozni. Különben nem is hiszem, hogy volt neki baráti köre, mert olyan természetű volt. Ezt a férjem megírja több helyen. A Károlyi könyvet 2004-ben adtam ki. Főleg Mityu Károlyi Mihályhoz írt verséből tudható meg kettőjükről sok minden [Rónai Mihály András: Hódolat Károlyi Mihálynak. Glória Kiadó, 2004. – A fülszöveg eligazít: „Cikkeket, leveleket, dokumentumokat gyűjtöttünk egybe, azért, hogy egy nagyformátumú politikus, egy hűséges feleség (Károlyi Mihályné) és egy elkötelezett író, publicista Rónai Mihály András (a Károlyi hamvak hazahozatalának és az Egyetem utca Károlyi Mihály utcává történő elnevezésének kezdeményezője) az őket megillető helyre kerüljenek, és hogy a magyar történelem nagy alakja megítélésében megszűnjön a méltatlan és nemtelen sárdobálás. 1947-ben Károlyi Mihály, párizsi nagykövetté kinevezésekor Rónai Mihály András kérdésére: »Mégis milyennek kell lennie az országnak idehaza, hogy emelt fővel képviselhesse Elnök Úr odakünn?«, a következőt válaszolta: »Kifelé szerénynek, de nem alázatosnak, befelé erkölcsileg puritánnak, panamamentesnek és félreérthetetlenül haladó szelleműnek…«” – B. J.].

Már meséltem, hogy papáék minden februárban elutaztak a Riviérára, Mentonba. Azért volt ez a kedvenc helyük, mert a papa imádta a tengert, és imádta a hegyeket, s itt ez a kettő együtt van. 1948-ban itt töltöttünk két hónapot. Amikor megérkeztünk, az állomáson hagytuk a csomagokat, hogy megkeressük azt a szállodát, ahol papáék mindig laktak. Van egy szállodasor, de a hegyre föl van a régi város. Ott sétáltunk, és egy üzlet előtt ült egy házaspár, akikkel szóba elegyedtünk. Nagyon érdekes jelenség volt nekem, mindjárt akartam volna rajzolni, mert suszter volt a férfi, kinn az üzlet vagy a műhely előtt dolgozott. Szegény, egyszerű ember volt, meglehetősen ágrólszakadt. Mellette ült a felesége, mint egy bálvány, felékszerezve, kidíszítve. Egyszer csak azt kérdezték tőlem: „Nem jártak itt esetleg az ön rokonai?” Mondták, évekig jött egy házaspár, akik nagyon jól beszéltek franciául, nagyon összebarátkoztak, és úgy hasonlítok rájuk. Erre megállt a szívverésünk. És akkor azt mondtuk, nem megyünk tovább, itt maradunk, és az ő szállodájukban.

Mentonban állandóan festettem, nálam volt a sok vászon, fölfeszítettem, és kihurcoltam mindent a tengerpartra. Így készült a „Tengerparti nénikék”, az anya nyolcvan éves volt, és hatvanéves lányával ült ott a parton. Velük is beszélgettünk, barátkoztunk. Rengeteg vázlatot csináltam Mentonban, hogy majd otthon megfestem.

Itt találkoztunk Károlyi Mihályékkal. Persze ők a legdrágább szállodában laktak. Meglátogattak minket, és a Károlyi kinézett egy képet. Meg akarta venni azt, ami a falon volt. Azt mondtuk, ez még munkában van. Elodáztuk, hiszen nem adunk mi pénzért Károlyi Mihálynak. Este pár sor kíséretében leadtuk neki – arra már nem emlékszem, mit írtunk. Ezért van nekem Károlyi-levelem, mert gyönyörűen megköszönte.

Szerintem Mityu az ország legjobb publicistája volt. Természetesen alapító tagja volt az újságíró-szövetségnek [Magyar Újságírók Országos Szövetsége – MÚOSZ (1945-)] és az írószövetségnek is. És tizennyolc éves korától tagja volt a Pen Clubnak, később vezetőségi tag is volt, meg dísztag [A Pen Club az írók nemzetközi szövetsége, amelyet 1922-ben alapított Dawson Scott angol írónő a nemzetközi irodalmi kapcsolatok ápolására. Minden országban működik önálló csoportja. A magyar 1926-ban alakult. – B. J.]. És miután közismert volt, hogy olyan tökéletesen tud nyelveket, megkérték, próbálja megakadályozni, hogy kizárják a magyar PEN Clubot. Ez 1956 után volt. Mondta, szívesen elvállalja, de nem megy nélkülem, mert kilenc évig őmiatta éheztem, vagyis éheztünk. Nyilván őmiatta, és nem énmiattam, mert én nem voltam politikai tényező. Azt mondta, ha most végre valami jó is van, nem megy nélkülem. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor államköltségen utaztunk. És sikerült elérnie, hogy nem zárták ki a magyar PEN Clubot. Ez nagyon fontos. Ugye a mostani rossznyelvek azt mondják, hogy Mityut utaztatta az állam, hogy ő ilyen kegyben volt. Soha nem volt kegyben. Ezt leszögezem, nem volt kegyben. Ezt az egy alkalmat kivéve, mindig saját pénzen utaztunk, vagy meghívtak minket.

Mityuék családjában nem volt semmilyen vallásosság, de nyilván valamilyen szokások voltak, hiszen volt bár micvója. Volt egy szokása, hogy amikor megjelent az első cseresznye, és vettünk, mielőtt evett volna, fejére tett kézzel – hiszen nem lehet fedetlen fővel! – bróhót [(héber) áldás] mondott [lásd: áldások]. Ez valahogy megmaradt. Most is az első cseresznyét neki adom, odateszem az asztalára, s eszembe jut mindez.

De úgy, mint a papa, fontosnak tartotta a zsidóságot, a zsidóságát. Rengeteg cikket írt az „Új Élet”-be [a magyarországi hitközségek lapja] 1947-től kezdve, s mindig az első oldalon hozták. Címek: Pogányok ellen, Levél az igazakhoz, Kortes beszéd, Lehel kürtje. Zsidó meg a pántlika. Olyan cikke is van, ahol megírja pontosan, hogy a zsidósággal milyen kapcsolatban van. Nagyon fontos írás a Solymosi Eszter vére. Most megint előszedték. Azt mondják, az interneten is rajta van.

Kifejezetten az írásai miatt nevezték ki, illetve választották meg 1958-ban a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének tagjává, majd hitközségi elöljárónak és dísztagnak. De ő csak írt, nem vett rész gyakorlatban a hitközségi életben, annak szervezésében.

1992-ben halt meg, de élete végéig dolgozott. Most is ott van az asztalán az utolsó munkája a Bárdossy-perről, amit okvetlen meg akart írni. Ott van a régi nagy cikke is Bárdossyról, ami a „Népszabadság”-ban jelent meg [Bárdossy László (1890–1946) politikus, miniszterelnök. 1922-től külügyi pályán tevékenykedett különböző beosztásokban. 1941 elejétől külügyminiszter, Teleki Pál öngyilkossága után (1941. április 3.) miniszterelnök. Nevéhez fűződik a III. zsidótörvény. 1941-ben a Parlament hozzájárulása nélkül előbb a Szovjetuniónak, majd az Egyesült Államoknak is hadat üzent. 1942 márciusában ellentétbe került Horthyval, ezért lemondott. A háború után a népbíróság háborús bűnök miatt halálra ítélte, kivégezték. Tevékenységéről, peréről mai napig történészek vitatkoznak. – B. J.]. Amikor megjelent a per teljes anyaga, rögtön meghozatta, és mindennap kérdeztem: „Hol tartasz?” „Már haladok, már haladok.” Ült rajta nagyon, és a végén azt mondta, hogy most már nekifog.

Mityu is meg papa is életük végéig tökéletes szellemi frissességben volt.

Az embernek állandóan minderwertigkeit komplexei [(német) kisebbségi komplexus] vannak. Mert én tényleg olyan különleges emberekkel voltam körülvéve, s az biztos, hogy a papa és a Mityu volt a csúcs. Szóval elérhetetlen magaslatok. De mindig ilyen nagyokosokkal körülvéve lenni, az bizony nehéz dolog. Azt gondolom, hogy talán azért lettem festő, mert az az én külön ügyem volt. A műtörténetet biztos jobban tudták, mint én, de megcsinálni nem tudták. Itt nem tudtak a helyembe lépni, ez az én területem volt.

Mint már meséltem, 1944 áprilisában egy szép napon csöngettek, ott állt a Mityu, s azt mondta: „Most pedig elveszlek feleségül.” A polgári esküvőnk április huszonhetedikén volt, csütörtökön, az ötödik kerületi elöljáróságon. Akkor találkozott először a két család. Semmiféle menyasszonyi ruha nem volt persze, az esküvői ebéd pedig az anyósoméknál. Már „csillagos idők” voltak, sárga csillag, sárga karszalag, a miénket én varrtam, meg is van, ki volt állítva a Zsidó Múzeumban.

Azért ez mégis egészen különleges, megható esküvő volt. Az én tanúm a Berény Róbert volt, Mityué a Fodor Jóska. És aki összeadott bennünket, Turcsányi Elek költő [(1889–1944) író, költő. Fővárosi tisztviselő, főjegyző volt. Írásai főleg a „Nyugat” és az „Esztendő” című folyóiratban jelentek meg. Súlyos betegsége miatt öngyilkos lett (MÉL). – B. J.]. Ahogy jöttünk az esküvőre, le kellett takarni a virágot, mert zsidónak nem volt szabad virággal. A családtagoknak külön kellett jönniük, mert csoportosulni sem volt szabad. Turcsányi felejthetetlenül kezdte a beszédét: „Ilyen esetekben – ez azt jelentette, hogy zsidók esetében – tilos ugyan beszédet tartani…”, de ő bizony juszt is tartott. Jókívánságai mellett nagyon ijesztgetett, fekete jövőt jósolt. Pár hónappal később meghalt. Semmi zsidó nem volt a családjában, viszont lelkileg nem bírta a sok szörnyűséget [meg a betegségét]. Mityu a „Magyar lant”-ban egy egész fejezetben emlékszik meg róla „Egy szál virág” címmel. Gyönyörű írás, jelképesen ez a szál virág Turcsányi sírjára.

Esküvőnk idején Mityu Jászberényben volt munkaszolgálatos. Három nap kimenőt kapott. Elment a hitközségre valami igazolásért nekem. Ismerte a hitközségi elnököt vagy helyettesét még parlamenti újságíró korából, aki akkoriban képviselő volt, ezekben az időkben már persze nem. Neve nem jut eszembe. Első kérdése az, volt-e egyházi esküvő? Azt mondta, csak akkor segíthet, hogyha egyházi esküvő is volt. Mondta a férjem, neki vissza kell mennie vasárnap, három napot kapott csak, ezt nem lehet ilyen gyorsan megrendezni. És akkor azt mondta ez az elnök: „Mi megrendezzük.”

És valóban megrendezték vasárnap azt a csodálatos esküvőt a Dohány utcai templom kertjében, hüpe alatt. Egy munkaszolgálatos századot vezényeltek ki díszőrségnek. A pesti főrabbi adott össze minket, talán Groszmannak hívták [Groszmann Zsigmond (1880–1945) főrabbi, a 19. századi magyar zsidóság történetének kutatója, számos történeti munka szerzője (A recepciós mozgalom politikai története /1915/, A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt /1916/, A magyar zsidók a XIX. sz. közepén /1917/ stb.). – A szerk.]. Szép beszédet tartott, a kötelező borral kínált. A századból kilépett, és odajött hozzám a Goda Gabi [(1911–1996) író, költő, színházigazgató. – B. J.], akit még nem ismertem, bemutatkozott, a Mityut ismerte, és gratulált.

Rónaiék az Alkotmány utca 21-ben laktak, a Törvényszékkel pont szemben. Ez vegyes ház lett. Tulajdonképpen én találtam ki, hogy a szüleim költözzenek oda, azóta is bánom, hogy beleavatkoztam a sorsukba. Talán kellett volna hagyni, hogy a sors maga intézkedjen. Ki tudja? Tán túlélték volna. Még az esküvő előtt, április ötödikén el kellett költözniük a régi Gábor-házból. Talán lett volna más lehetőség. A házunk régi portása fölajánlotta, hogy a padláson vagy valahol elrejti őket, nagyon szerették a papát mind az alkalmazottak. De én arra gondoltam, isten ments, orvosra lehet szükségük – papa ebben az időben hetvenhét éves volt –, s akkor ott vannak az anyósomék. Nagy lakásuk volt, méghozzá jól kettéosztható. Az előszobából jobbra és balra nyíltak a szobák, elfértek. Ezt én kitaláltam. Pedig előtte nem is ismerték egymást.

A hitközségi elnök adott nekem egy munkaszolgálatos papírt, és részt vettem a ruhagyűjtő század munkájában. Téli ruhát gyűjtöttünk a városban, lakásokba csöngettünk be. Párban jártunk, az én társam Kálmán Imre sógora volt. A zeneszerzőé. Sok és fontos tapasztalatot szereztem az emberekről. A szegény adott, és mindig a jobbik darabját adta oda.

Aztán ki lett plakátozva, hogy a nőknek be kell vonulni, nem tudom, hány éves korig a KISOK-pályára. A férjem értesült a dologról, mert néha tudtunk telefonon beszélni. Megszökött Jászberényből, és csodával határos módon meg is érkezett Pestre, pedig a nyilasok, a hírhedt Zöldi emberei, az állomáson szedtek le mindenkit a vonatról [Dr. Zöldi Márton csendőrszázadost bűnösnek találták az újvidéki vérengzésekben, ezért 1946. január 12-én halálra ítélték, de másokkal együtt kiadták Jugoszláviának, ahol ismét bíróság elé került, és 1946. november 4-én kivégezték. (Az Újvidéken történtek miatt dr. Zöldi Mártont Kállay miniszterelnöksége idején – többekkel együtt – bíróság elé állították, és 11 évi börtönbüntetésre ítélték. Másokkal együtt azonban 1944 elején a szabadlábon védekező Zöldi is kiszökött az országból, és politikai menedéket kapott a Harmadik Birodalomban, majd a német megszállókkal, a Waffen-SS tagjaként tért vissza Magyarországra 1944 áprilisában. A katonai bíróság, amelynek személyzetét eddigre részben kicserélték, visszavonta az ellene (is) kibocsátott elfogatási parancsot, és rangját is visszaadta. Zöldi rögtön bekapcsolódott a Sztójay-kormány zsidótlanítási politikájába.) – A szerk.]. Én már készültem a bevonulásra, bepakoltam a hátizsákot. És mit raktam bele? Teljes rajzfelszerelést, blokkot, minden hozzávalót és vajszínű sportcipőt, tisztaselyem harisnyát, szóval ilyen „nagyon okos” dolgokat. Mityu azt mondta, szó se lehet arról, hogy én bevonuljak, mert a fiatal lányokat egészen más céllal viszik. Ugye ez köztudott. Ő se megy vissza, szökjünk együtt meg! Szegény papámat életemben először láttam sírni. Örök optimista volt, de folytak a könnyei, amikor mi búcsúztunk. Ő azt nem tudta elképzelni, hogy hamis papírok meg ilyesmi, de akkor még semmink nem is volt. Úgy indultunk, hogy eldobható legyen minden, mert a házból úgy tudtunk csak kimenni, hogy bevonulunk. A házmester nyilas volt, és tudta, hogy mi bevonulunk. Mindez 1944 októberében volt. Azt hiszem, aznap mentünk el, amikor volt a Szálasi-puccs. Még hallottuk a hatalomátvételt [Valószínűleg rosszul emlékszik, és már a nyilas hatalomátvétel, 1944. október 15. után kezdtek bujkálni, hiszen ez után jelentek meg az utcai hirdetmények a (15–60 év közötti zsidó férfiak, valamint) 16–40 év közötti zsidó nők „honvédelmi munka” céljára való totális mozgósításáról. A nőknek 1944. október 23-ig kellett jelentkezniük a KISOK-pályán. – A szerk.].

Az egész felszerelést egy sarokkal arrébb, egy lépcsőházban eldobtuk. Megpróbáltunk nem zsidó barátokhoz menni, akikről sorban kiderült, hogy nem segítenek. Egyáltalán nem segítettek. Nem akarom megnevezni, akinek a lakásán kinn volt az exterritoriális tábla [(latin) valamely területre érvényes törvényeknek alá nem vetett hely. – B. J.], és nagyon jó barát volt. Ő nem volt otthon, a felesége kereken visszautasított, de azt mondta, hogy ebédre meghív minket. Az ebéd állt egy rántott levesből, hozzá száraz zsömle, és a szöveg az volt, hogy az megtömi a gyomrot. És ezek a papáéknál azokon a bizonyos szerdai nagy vacsorákon megszámolhatatlanul sokszor voltak vendégek. Már nem él egyik se.

Volt egy nagyon rendes kollégám, Breznay Jozsó, fölöttem járt a Szőnyi osztályba [Breznay József  (1916) – festő, Benkhard Ágost, Karlovszky Bertalan, Szőnyi István növendékeként végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, ahol Szőnyi tanársegédjeként is dolgozott. Munkásságát számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték el. – A szerk.]. A férjemet nem is ismerte, és bevett minket egy éjjelre. Hát ez dicséretes volt. Ugyanabban a házban volt egy fotóműterem, egy vadidegené, ő is megengedte, hogy ott, fotelban ülve, eltöltsünk egy éjszakát. Emlékszem, nagyon hideg volt. Jó pár napig eltartott mindez, amikor Mityunak eszébe jutott egyik kollégája, Kussinszky újságíró és felesége, Kató [Kussinszky Endre – újságíró (ekkoriban: Esti Magyarország). – A szerk.]. Baráti kapcsolatban voltak. Elmentünk hozzájuk, s minket szeretettel fogadtak. Nekik barátjuk volt Horváth Árpád, a híres rendező [(1899–1944) rendező, színházigazgató, kritikus, színészpedagógus. Az ellenállási mozgalomban való részvétele miatt a nyilasok 1944 decemberében megölték. Lásd Molnár Gál Péter: Horváth Árpád legendája, Kritika, 2001. november. – A szerk.]. Így kerültünk hozzá. Ő hamisította meg a férjem katonakönyvét. Kiszerelt egy oldalt, és betett egy másikat. Tehát saját név volt, de mérnökként szerepelt – pedig a kétszerkettőt se tudta, teljes matematikai antitalentum volt. Nálam egy bátaszéki lány, Reinauer Éva iratai voltak még akkor. A papírokat egy ismeretlen dobta elém az utcán.

Horváth Árpád azt mondta, ne maradjunk ott, mert őt személy szerint keresik. Menjünk el a Wesselényi utcába, ott van egy szálloda, a portást Nemesányinak hívják. Mondjuk neki azt, hogy Nemesányi elvtárs, és hogy ő küldött, akkor egész biztosan fog nekünk segíteni elvtársi alapon. Horváth Árpádot még aznap el is vitték [Molnár Gál Péter hivatkozott tanulmánya szerint ez 1944. november 25-én történt. – A szerk.].

Nemesányi elvtárs azonnal elhelyezett minket egy fürdőszobába. Aminek én nagyon örültem, hiszen már egy ideje nem volt alkalmunk fürödni. De az volt a veszély, hogy a fürdőszobában nem volt semmi, ahová el tudtuk volna rejteni a papírokat, s nálam voltak a komplett zsidó iratok is. Rettegtünk, mert nyilas razzia volt aznap éjjel a szállodában. A férjem kiment körülnézni, amikor is egy nyilas kolléga a nyakába esett. Ölelgette! De tök részeg volt, az volt a szerencse. Félelmetes volt a szituáció, de megúsztuk.

Valahonnan hallottuk, hogy a Svéd Vöröskereszt segít az Esterházy utcában [ma: Puskin utca]. Ez egy kicsi utca volt a Károlyi kertnek a Rádió felé eső oldalánál. Millió ember! Az egész utcát kitöltötte a tömeg, akik mind be akartak jutni, és hát órákig persze nem sikerült. Az Esterházy utcában egy svéd házaspár, Langlet professzor és a felesége segített. Van az a három ember, akiről mindig szó van, akik segítettek, de én még sose hallottam, hogy róluk is megemlékeztek volna [Valdemar Langlet (1872–1960) főszerkesztő, sokoldalú nyelvész, kultúraközvetítő. 1934-től a budapesti Pázmány Péter Egyetem svéd lektora, a svéd főkonzulátus, majd 1938-tól a svéd követség munkatársa. 1944 májusától a Svéd Vöröskereszt fődelegátusaként feleségével, Ninával és számos munkatársával együtt az ún. menlevelek segítségével ezrek életét mentette meg. Raoul Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, s építette ki párhuzamos mentőakcióját. – B. J.].

Végre az ajtóhoz jutottunk. S akkor kijött valaki, nem mondom meg, hogy ki volt, azt hittük, meg vagyunk mentve, kértük, tegyen be minket az ajtón belülre. De kereken visszautasította, mondván, ő is csak nagy nehezen jutott be, mert a felesége zsidó, azért van itt. Szóval elhárította. De hát nem ez volt az egyetlen eset. Végre bekerültünk. Mind a ketten sokkal fiatalabbnak néztünk ki. Az első szobában a professzor, a belsőben a professzorné volt. Úgy látszik, rettentően megnyertük a szívét. Megsajnált bennünket, rögtön félreállított. Estére már volt lakásunk a József körúton, és még oda is vett minket munkára. Hiszen, ha nem lett volna igazolványunk, és hogy dolgozunk is, akkor mindjárt gyanúsak lettünk volna. Tehát úgy szerepeltünk, hogy erdélyi menekültek és a Vöröskereszt munkatársai. Mindkettőnknek lett menlevele, Mityué svéd, az enyém svájci [A humga036 és a humga037 számú fényképeken látható, hogy szeptember 28-i, ill. október 23-i dátum van a menleveleken. Nyilván antedatálták. – A szerk.].

Özvegy Berzeviczy Albertné háromszoba-hallos lakását kaptuk ketten, ő vidéken volt, félt a bombázásoktól és az oroszoktól. Az exterritoriális tábla kint volt, és minden volt, telefon, a fürdőszobában gázmelegítő, ami éjjel még működött, ez óriási dolog volt. Csak ablak kevés volt. Az anyósomnak is megvolt akkor még az orvosi telefonja, így a szülőkkel tudtunk beszélni.

A József körút 14-be költöztünk. Mellettünk volt a híres Spolarics kávéház, ahol ki volt írva, hogy „Zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet!”. Erre mi nyugodtan bejártunk. Persze nem nagyon ettünk, néha egy főzeléket közösen, pénzünk nem volt. De tudtuk, hogy ottan, ahol ez ki van írva, nyugodtan lehetünk, nem gondolják azt, hogy be merünk menni. Egyszer jött a razzia, s én annyira megijedtem, hogy az asztal alá akartam bújni. Ez lett volna a legrosszabb, rögtön elvittek volna, volt, akit el is vittek. De a férjem nem ijedt meg, és amikor odajöttek igazoltatni, fölényesen tudott beszélni velük: hogy neki ezt jelentenie kell a Vöröskeresztnél stb. – hiszen akkor valóban ott dolgoztunk.

Ugyanebben a házban lakott a Berzeviczy Albertnénak a veje a legfölső emeleten. Volt kulcsa az anyósa lakásához, és bármikor jöhetett. A háború után, amikor már tudta, hogy kik vagyunk, kért valami szívességet. A múltkor megtaláltam egy levelét. Szóval az, hogy váratlanul jöhetett, elég izgalmas dolog volt, tudniillik a bátyám „kilépett” a munkaszolgálatból, és nálunk bújt a szekrényben. Ahányszor hallottuk a kulcsot zörögni, be a szekrénybe!

November tizenötödikén mama elment a Gyöngyház utcába a húgához [Valériához]. Meg akarta kérdezni, hogy ők hova költöznek. Mert mindenkinek költöznie kellett. Kiskosztümben és városi cipőben ment át az Alkotmány utcából. Nem volt turistának fölöltözve. Előző nap még nálunk volt, mert mentette a ruháimat. Hozott egy egész pakk nyári ruhát a József körútra. És mikor a felszabadulás után kinyitottuk a pakkot, az egyik ruhán virított egy sárga csillag. Ezzel jól lebukhattunk volna. Viszont azt is hihették volna, hogy zabráltuk. Mondtam mamának: „Ne sétálj, mert ez most veszélyes!” Mert ő ugye csillaggal sétált, büszkén a sárga csillaggal. Már csak gyalog lehetett menni. Papa is folyton sétálgatott, bejárt hozzám a Vöröskeresztbe.

Mama épp indult haza a húgától, amikor körülzárták a házat. Rettentően megijedt, amikor meglátta a nyilasokat, mert nála volt az a lista, amit a papával napokig írtak, hogy mit hova, kinél rejtettek el. Az összes holmijukat, az egész vagyonukat tulajdonképpen. Több helyre kellett tenni a rengeteg könyvet, szőnyeget, mit tudom én, mit. Igaz, mi már szereztünk nekik nagy nehezen svéd és svájci schutzpasst, de ott volt a lista. Az, hogy nála volt, az kész lebukás. Visszarohant a testvéréhez, a listát a vécétartály tetejére akarta tenni, de nem volt teteje, így beleesett a vízbe. Örökre eltűnt. Őket pedig elvitték.

Még nem tudtuk, hogy a mamát elvitték, amikor az anyósom telefonált, hogy figyelmeztették, papa ne menjen haza – bent volt nálam a Vöröskeresztben –, mert viszik a férfiakat. A nyilasok bent vannak az Alkotmány utcai házban. Odarohantunk, az apósom már be volt állítva a sorba. Velünk volt egy kihozó – a Vöröskeresztnek voltak hivatalos kihozói –, és sikerült az apóst kivenni ebből a sorakoztatásból. Fölmentünk a lakásba, és az ebédlőben megünnepeltünk, hogy megvannak. Akkor szólalt meg a telefon, a nagybácsi volt, hogy a mamát elvitték a feleségével és a lányával együtt.

Ez nekem borzalom volt, rettentően mamás voltam. Avval a svéd kihozóval, aki velünk volt, elrohantam a Gyöngyház utcába, hátha még ott el tudjuk érni. Rohantunk a csoportokat végignézni. Le akartak minket lőni a nyilas suhancok, hogy „Zsidót akar menteni?”. Isteni csoda, hogy nem tették, mert sokat lelőttek. Aztán futottunk az ötödik kerületi rendőrségre, ahol megígérték, hogyha eléjük kerül a mama, elengedik.

Elkövettem azt a hülyeséget, hogy a Mityu nélkül mentünk. Otthagytuk, vagyis nem vártuk meg, míg ő az apjának, aki süket volt, és szájról tudott csak olvasni, elmagyarázza, mi történt. Egyszerűen elvesztettem a fejem, rohantam ezzel az emberrel a Gyöngyház utcába, és lehet, hogy másképp alakult volna, hogyha a Mityut megvárom. Ő egyedül aztán nem a Gyöngyház utcába, hanem egyenesen az Óbudai Téglagyárba ment, ahova gyűjtötték a zsidókat. Az isteni csoda, hogy nem fogták ott. Ő ottan szájaskodott – pedig hát mije volt? Egy bujkáló munkaszolgálatosnak?! Volt az a hamis katonakönyve, a svéd menlevele, de mása nem. Neki nem volt kihozói írása. Persze nem engedték be.

Ketten látták még ezután a mamát. Először az exsógorom találkozott vele a téglagyárban. Akkor még nem volt a nővérem férje, hanem komplett szerető. A családban nem volt benn, mert nem vették volna be. A nővéremet ő rejtette el a Gábor-házzal szemközti házban, ahol egy pazar lakást bérelt Sonnenbergnétól. Ismertük őket gyerekkorunkból. Az egyik szekrény mögött volt egy ajtó, ott valami kis helyiség, abban el lehetett bújni, oda dugta el a nővéremet. Talán a papáékat is oda kellett volna vinni… A háború után a nővérem hozzáment, két év után elváltak.

Az exsógorom kihozóként működött a Vöröskeresztnél. Ő csak fél zsidó volt, az apja nem volt zsidó, és pénzért csinálta a mentést. Ment a határra valakit kihozni egy menetből, és útba ejtette a téglagyárat, ahol találkozott a mamával, aki a szakadó novemberi esőben abban a kiskosztümben és városi cipőben volt, ahogy elfogták, összefagyva, étlen-szomjan. Nem adta rá a bundáját – pedig abban járt. Annyit kellett volna, hogy megfogja, viszi magával – neki volt olyan igazolványa, hogy a nyilasok szalutáltak, s kiengedték.

Felültethette volna egy villamosra, vagy beültethette volna egy taxiba, odaadva a pénzt. Nem lett volna gyanús. Mama szolid külsejű volt, soha életében rúzs nem volt rajta, mint ahogy nekem se volt soha. A haja sose volt festve. Semmiféle ilyen női micsodák nem voltak rajta – különben abszolút nem nézett ki zsidónak. Nem is tudott rendesen magyarul, rossz kiejtéssel meg sok hibával beszélt. Szóval a leendő sógorom ahelyett, hogy kimentette volna, semmit sem tett, csak vállon veregette: „Majd a Mityuék kihozzák.”

Aztán meghallottuk, hogy már elvitték. Gönyűig gyalogoltak [A nyilasok november 6-tól nagyjából november végéig mintegy 30 ezer budapesti zsidót és kb. 50 ezer munkaszolgálatost hajtottak a nyugati határszélre, főleg gyalog. A Nemzetközi Vöröskereszt egyik vezetőjének jelentése szerint a Budapestről Hegyeshalom felé hajtott deportáltak egy részét Gönyűnél négy kikötött uszályon szállásolták éjszakára. Sokan a végkimerültségtől a jeges Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe (Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon, Budapest, 1948.). Lásd még: halálmenetek Hegyeshalomba. – A szerk]. Véletlenül egy baldóci lány volt ott, és a mama hozzá került. Ő volt az utolsó, aki látta. Ezt tőle tudjuk. Azt mesélte, mamának el volt törve a karja. Ki tudja, mit csináltak vele? És ő ezen az alapon a mamát ott tudta volna fogni a segélyhelyen. De a mama azt mondta, hogy nem maradhat, mert neki meg kell találnia a többieket, a húgát meg annak a lányát, s azt gondolta, hogy a papáékat is [Valéria és lánya, Edit elszakadtak tőle, túlélték a szörnyűségeket, visszajöttek. – B. J.].

Azt mondták, hogy aki nem tud tovább gyalogolni, mehet tutajon. Persze mindenki jelentkezett. Már elegük volt. Esőben gyalog Pestről Gönyűig… Mind elpusztultak. Azért festettem én olyan sok holokausztképet, mert ez mindig előttem volt. Nemrég volt az újságban – és én ezt addig nem tudtam –, hogy a tutajokat ott helyben elsüllyesztették. Aki érezte, hogy süllyed a tutaj, beugrott a jeges vízbe – november közepén, hogy az milyen volt! –, azokat lelőtték. Állat ilyet nem csinál a saját fajtájával, igaz?

A bátyámat 1942-ben vitték el munkaszolgálatra. Ukrajnában volt, ahonnan aztán 1944-ben hazakerült úgy, hogy erdőt irtottak, és egy fa rázuhant a karjára, eltörte, és akkor hazaküldték gyógyulni. Nem ment vissza, mint említettem, nálunk, a szekrényben bujkált.

Meghallottuk, hogy keresnek valakit, aki tud oroszul. Beajánlottam a bátyámat, aki nálunk „lakott” a szekrényben. Sok nyelvet tudott, és Baldócon tótul is megtanult. Emlékszem, a kályhának támaszkodva tanulta az oroszt. És ezzel ő megmenekült, mert a svédek a fronton át kivitték Fótra. Azért kerestek valakit, hogy megmentsék a fóti Károlyi-kastélyt. Ő lett a Károlyi-kastélynak és az előtte levő nagy földterületnek az ura. A Károlyi-kastélyba gyerekeket vittek ki. A kastély teraszán a szovjetek vágóhidat rendeztek be. A város éhezett, de itt minden volt. A háború után a bátyám egy ideig Fóton maradt. Kitalálta, hogy baldóci mintára gyereküdülőt csinál a fővárossal együtt. Szóval a fővárosnak lett ez az intézménye, de nem üdülő lett, hanem gyermekváros. Ez lett a Fóti Gyermekváros.

A család már a mama nélkül költözött az Alkotmány utcából a Hold utcába. A Svéd Vöröskeresztnek volt ott egy lakása, ahol huszonöt zsidót helyeztek el. Papán és az anyósomon-apósomot kívül velük volt az utolsó napokban Bálint, a sógorom is. Munkaszolgálatos volt Budapesten, utcát söpörtek, s onnan valahogy sikerült neki ellógni. Egyenesen a szülőkhöz ment. Odaszökött, és ottmaradt a szülőkkel meghalni. Előtte nem sokkal doktorált jogból, de Dénes bácsinál kitanulta a fényképészetet is. Huszonhét éves volt. Fölvette a férjem ruháját, mert ugye a munkaszolgálatos holmiban feltűnő lett volna.

Papa az ostrom alatt a pincében is dolgozott, de tulajdonképpen nem volt hajlandó ott aludni, fölment a lakásba. Elcserélte a klasszikus, széles, arany jegygyűrűjét élelmiszerre, tárolta, hogyha a mama visszajön, legyen mit ennie. Mindenki, én is, papa is szentül hittük, visszajön.

Január kilencedikén a ház zsidó lakóit összeszedték. A Vöröskereszt-lakás fölött lakott egy ezredes, aki próbálta megvédeni őket. A nyilasokra ráripakodott, hogy ez svéd vöröskeresztes lakás. Az első világháborúban szerzett valamilyen keresztet, így kormányzói mentessége volt [lásd: mentesítések a zsidótörvények hatálya alól]. De ekkor ez már nemigen számított, úgy emlékszem, őt is elvitték. A Royal Szálloda mellett volt egy nyilas ház, odavitték őket. A férfiakat összeverték, de a papát elengedték. Nem tudom, hogy vicceket mesélt-e nekik, vagy milyen alapon. Ez sose derült ki. Tehát elengedték, de ő lent megvárta a többieket.

Hogy aztán tovább hogy volt, azt onnan tudjuk, hogy a felszabadulás után eljött hozzánk egy nő, akinek mind a két keze hiányzott. Lelőtték, de életben maradt. A részleteket tőle hallottuk. Együtt vitték el őket, párban mentek az utcán, ő a papával ment. És a papa akkor azt mondta: „Itt a malchemóvesz.” Zsidó szó: a halál angyala. Én nem ismertem ezt a szót, akkor tanultam meg szégyenszemre. Szóval papa érezte, hogy ez a malchemóvesz [A szó etimológiájáról és a halál angyalának a zsidó néphitben betöltött szerepéről lásd Raj Tamás írását:
www.interdnet.hu/zsido/UJELET/archiv/u980212.html – A szerk.]. Azt mondták nekik, hogy viszik őket a gettóba – és útközben a Liszt Ferenc téren mindenkit lelőttek. Elgondolni azt, hogy valaki reggel fölkel, megfésülködik, fogat mos, megborotválkozik, szóval megcsinálja az egész procedúrát azért, hogy a Liszt Ferenc téren így fejezze be 1945. január tizedikén este… És ott több mint ötszáz hulla volt – semmi emlékmű nem jelzi!

Mama húga, Valéria még gyerekkorában visszajött Amerikából. Tíz évvel volt fiatalabb a mamánál. Papáék magukhoz vették, felnevelték a Gábor-házban. A fiúnevelő egyik tanára vette feleségül, Pásztor József. Kaptak egy hatszobás lakást a házban, papa bevette társnak, a jövedelmet elosztotta, de az adót mindig ő fizette. Később a nagybácsi egy konkurens intézetet nyitott a Délibáb utcában, csalta el a növendékeket. Két gyermekük született: Edit, akit az édesanyjával és a mamával együtt vittek el a Gyöngyház utcából, ők szerencsére visszajöttek. Fiuk nálam öt évvel volt fiatalabb volt, Pásztor Iván. Nagyon szép fiú volt, már akinek tetszenek a szőke, kékszemű férfiak, mert nekem nem tetszenek. De nagy-nagy sikere volt gimnazista korától a nála idősebb hölgyeknél. Színész lett belőle, és nagy jövőt jósoltak neki. A Belvárosi Színházban játszott. Bárdos Artúr [(1882–1974) színházi író, műfordító, igazgató. – B. J.], aki nagy szakértő volt, el volt tőle ragadtatva. Sose láttam színpadon, csak hallottam a sikereiről. Deportálták, fogalmam sincs, hogy hova. De még felszabadult, üzent a szülőknek, hogy jön haza, amikor kitört rajta a tífusz. Belehalt.

Egy másik unokatestvérem is elpusztult. Papa Miksa nevű testvérének egyik fia, Léderer Zoltán, aki ügyvéd lett. Ukrajnában munkaszolgálatosként az egyik sorakozás idején a reteráton volt, emiatt agyonlőtték. Mama festő rokonát, Teplánszky Sándort is megölték.

A férjem nagymamája, özv. Rónai Fülöpné is elpusztult. Felváltva volt a pesti és a szegedi fiánál, aki szintén fényképész volt, Rónai József. Volt felesége és kisgyereke, egyiket se ismertem. A nagymama hályogoperációja volt a vagonírozás előtti napon. És azt hiszem, pontosan a kilencvenedik születésnapján, frissen operálva, a kórházból vitték el a nyilasok. Soha többet már nem hallottunk felőle. Elpusztult a sógorom, Auschwitzban a sógornőm és a tíz év körüli kisfia is. Két levelet is találtam Jóskától [Rónai József, Rónai Mihály András öccse], amiben már előreveti árnyékát minden rémtörténet. Öngyilkos lett az Egerben élő, szintén fényképész Rónai Hajnal, feleségét deportálták, nem jött vissza [Rónai Dénes testvére, Rónai Hajnal (Eger, 1881) fényképész, akinek 1911-től volt fényképészeti műterme Egerben, Szecskó Károly „Egri fotográfusok a XIX. század második és a XX. század első felében” című cikke (Új Hevesi Napló, 1999. november) szerint 1939-ben hunyt el. – A szerk.]. És elhurcolták, soha vissza nem jött anyósom testvére, Hauser Magda sem.

Azt hiszem, tizenötödikén jött az első szovjet katonatiszt. Bejött, és a Mityut megkínálta cigarettával. Mityu el is tudná mondani, mit beszélgettek vagy németül, vagy franciául, hiszen oroszul egyikünk sem tudott. Még néhány napig nem mehettünk el a József körútról. Szomorúan folytatódott a dolog. Amikor már menni lehetett, természetesen a szüleinket kerestük, a szüleinket akartuk. Azt hittük, hogy ott vannak, ahol elbúcsúztunk tőlük, a Hold utcában. Végre elindultunk. Szegény férjem nagyon nehezen járt, mert részt vett a barikádok bontásában, amiket előző nap rakattak velük, és valaki ráejtett a lábára egy óriási terméskövet, amitől tiszta vér lett. Gyalog elkerültünk végre a házhoz, ahol kiderült, hogy papáékat elvitték.

Azt hittük, mindenki azt mondta, hogy a gettóba [lásd: budapesti gettó] vitték őket. Amikor kinyitották a gettót [január 18.], dőltek ki a népek, és mindenkit megszólítottunk, nem találkoztak-e velük, nem tudnak-e róluk. Senki nem tudott semmit, ezért kezdtük a kórházakat járni. Az egyik kórházban felfedeztünk egy lányt, aki a szüleivel a papáék melletti szobában lakott, a Hold utcában. Nem tudom, tudtuk-e, hogy abban a kórházban dekkol. Nem volt ápolónő, de annak volt kiadva. Ő mesélte, hogy egy német tiszt – közöttük is volt néhány rendes ember – bevitte a papáját tarkólövéssel a kórházba, aki még annyit tudott mondani a lányának: „Az anyád a Liszt Ferenc téren halt meg.” És azzal ő is meghalt.

Ez lett a nyom. Így mentünk el a Liszt Ferenc térre, ahol végigjártuk a házakat. Azt mondták, hogy itt rengeteg halott van, nem csak zsidó, légitámadás is volt a sortűz után, és akkor a nyilasok iszkoltak. Ezt hallottuk egy túlélő lánytól. De ott van, mondták – ahol most a könyvesbolt van, a Liszt Ferenc téri oldalon – egy alagsori helyiség, ahol egy Vöröskereszt-segélyhely működik, és ott van lista a hullákról. Hát persze odamentünk.

Ez egy rémtörténet! Ott ült egy magányos férfi. Mondtuk neki: „Hallottuk, van magánál lista.” Erre azt mondja: „Hát lista csak a keresztényekről van.” Mert ugye volt keresztény légitámadás-halott is. „Zsidókról nincs lista, de egy zsidó biztosan volt, mert megtaláltuk az orvosi táskáját.” Elővette. Az anyósom orvosi táskája volt – két helyen átlőve –, benne voltak a Rónai család svéd schutzpassai, a papáé nem.

Azt a percet nem lehet elfelejteni! Mityu abban a percben tudta, hogy a családja odavan. Én is tudtam. De az nem volt még biztos, hogy a papa is, hiszen később hallottuk, hogy elengedték. Azonkívül mi szentül hittük, hogy a mama visszajön. Pár nap múlva viszont jött hozzánk az a kéz nélküli nő, s akkor bizonyos lett, hogy a papa is ott van a Liszt Ferenc téren. Később Mityu mondta, hogyha én nem vagyok, ő nem élte volna túl ezt. Akkor voltak ilyen családok, most már nem nagyon – a mienk is ilyen volt. Tömény imádat egymás iránt.

Egy teljes évig jártunk a fővároshoz az exhumálás miatt. Érdekes, hogy se a nővérem, se a bátyám soha nem jött. Mi a Mityuval mindennap elmentünk. Végül elrendelték. Ugyanaz a főváros most ott dínomdánomot csinál a Liszt Ferenc téren. Brodway! Zenélnek, éttermek, kávéházak vannak. Ez bűnös dolog. Hiszen ez egy temető volt! Hogy lehet ott, ahol ennyi hulla volt? Én ezt megbocsáthatatlannak tartom. Bächer Iván [(1957) író, újságíró] megígérte, hogy ezt megírja. Azóta se írta meg.

Az exhumálás borzalmas volt. Hétfőtől kezdve néztük a hullákat. Mindenki fölismerhetetlen volt, tele földdel. És ha a földet levetted, lejött az arc vele. Istentelen szaguk volt. Már álmomban is alám tettek egy ilyen szörnyű hullát. Egész héten, minden nap néztük, de nem jött elő senki. Szombaton arra ébredtem, hogy negyvenfokos lázam van, szörnyen hányok, nem tudok lábra állni. Mityu egyedül ment. És ő találta meg őket. Legalább nem láttam a sajátjaimat így. Szinte teljesen fölismerhetetlenek voltak.

Először az apját találta meg. Előbb kijött az apjának a notesze. Mivel süket volt, mindig jegyzetelt. Aztán előjött az ezüst cigarettatárcája, elfelejtették elkobozni. Ezt a tárcát  Szegeden élő testvérétől kapta, bele van vésve: „Nagy testvéremnek nagy szeretettel, Jóska.” Innen tudta a férjem, hogy most a sírból az apja fog kijönni. Különben nem lehetett megismerni. Az anyját a formájáról ismerte meg, alacsony és molett volt, a fejformája teljesen a Mityué, óriási homlok, pici arc. Az öccsét a saját ruhájáról ismerte fel, aki a munkaszolgálatos öltözékét cserélte le bátyja ruhájára [Természetesen nem volt semmiféle „munkaszolgálatos egyenruha”, a munkaszolgálatosok polgári ruhájukat viselték (lásd: muszos ruházat). Nyilván tönkrement a saját ruhája, és ezért vette föl a bátyjáét. – A szerk. ].

Végül a papa. Mityu azt mesélte, hogy a papa volt az egyetlen, aki tökéletesen fölismerhető volt. Csak a nagy bajusza volt olyan, mint egy műbajusz, el volt mozdulva. De egyébként teljesen épségben volt. És ott volt vele az ezüst nyelű botja. Hiszen soha nem járt kalap és bot nélkül.

Megkaptuk a noteszt, a tárcát, az átlőtt orvosi táskát, amiben az iratokon kívül mérget is találtunk, amit nem volt idejük bevenni, az ezüst nyelű botot. És hivatalos írást kaptunk mindenkiről: erőszakos halál, gyilkosság, tarkólövés. Ezek a szavak mindegyiken rajta vannak. Hát nem borzasztó? – Több kiállításon bemutattam mindezeket.

Januárban gyilkolták meg őket, és egy évvel később, 1946. március tizenötödikén volt a temetésük. Kaptak a zsidó temetőben, Rákoskeresztúron két díszsírhelyet a mártírparcella első sorában. Csak arra emlékszem, hogy rabbi temette őket, és nagyon sokan voltak. Apósoméknak dupla sírjuk van, ott van a sógorom is. A férjem még versben is megírta, hogy „Jön a két gyerek.” Mi ketten. Mert azért mi nekik mindig gyerekek maradtunk. Ide temettem Mityut. A Hitközségen azt mondták, hogy én nem mehetek ebbe a sírba, mert idegen férfival nem lehet. De már a kőre rá vagyok írva… A másik sírban a papa fekszik, mama rá van csak vésve a kőre. Később a nővérem urnáját is ide tettük. A két tujafenyőt mi ültettük, már jól megnőttek. Most azért harcolok, hogy a sírok előtti kis földterületet ne adják el.

Hogyan kezdtünk el újra élni a felszabadulás után? Először is visszaköltöztünk az Alkotmány utca 21-be, amikor sikerült kiraknunk a betelepített népeket a lakásból. Ez az anyósomék lakása volt. De én semmiképpen nem akartam ott maradni. Több oka is volt ennek. Először is minden sarokban ott láttam a mamát, a papát. A másik az, hogy szemben volt a Törvényszék, és én megszoktam, hogy zöld van előttem, nagy kert, benyúlt az akác az ablakomba. Nekem túlságosan sok volt a város. Bár nagyon jó hely volt tulajdonképpen, lejártam a Duna-partra festeni. Pár lépés volt oda lemenni. Azóta se jutok soha a Duna-partra. Évekig kerestünk másik lakást, mígnem 1950-ben elköltöztünk a Szabadság-hegy tetejére egy bérvillába, ahol egy nyolcszáz négyszögöles kert is volt, tehát egy egész birodalom. Ott már kutyánk is volt. Nekem gyerekkorom óta mindig volt, és a Mityuval is volt háromszor.

A holmink nagy része elveszett. Próbáltuk visszaszerezni, amit lehetett. Érdekes, a Mityu szüleinek baráti köre sokkal tisztességesebb volt. Még az ékszereket is visszaadták. Rengeteg volt, lespórolták egész életükben. Az anyósom nem hordott ékszert, de hát vettek pénzbiztosításra. Visszakaptunk mást is, bútorokat, képeket stb. Papáék művészbarátai nem voltak ilyen rendesek, senki nem adott vissza semmit. A rengeteg perzsa szőnyeg egy villában volt rejtve egyik barátjuknál, de a villát felgyújtották a németek, mind odaveszett. Úgy tudom, a tulajdonos anyja is bennégett.

Az én művészeti könyvgyűjteményem is elveszett, az egyik kollégám lopta el. Érte jött! Azt mondta a mama, milyen rendes ember, aki eljön, hogy ő menteni akar. És aztán mama összepakolta mind, még le is takarta a kocsiját az eső ellen. Mindent ellopott. A festőállványokat se adta vissza. Semmit. Egy másik kolléga pedig több képemet vitte el a Tamás Galéria-beli kiállításom után. Nem kaptam azokat sem vissza.

A háború után hatalmas fellendülés kezdődött a művészeti és az irodalmi életben. Rettentően pezsgett az élet, úgy indult meg minden, ahogy vártuk. Teljes szabadság volt. Senki nem szólt bele semmibe. Mindenki azt írt, festett, amit akart. Minekünk minden jól ment. Mindenki akart képet, mindenki akart cikket, zajlott az élet, s olyan jó irányba ment. Úgy nézett ki, hogy minden gyönyörű lesz. Nem egészen így történt.

Gábor Pálné

Életrajz

A mi családunk Győrből való. Mindnyájan ott éltünk. A nagypapámra nem nagyon emlékszem, azt tudom, hogy fiatalon, 58 éves korában halt meg, 1930 körül. A nagymamám túlélte őt, őt velünk deportálták. Az anyai nagypapát Egermann Józsefnek hívták. Utazó volt. Nagyon jóképű ember volt, arra emlékszem, és hogy nagyon szerette a családját. A nagymamát Schwartz Herminának hívták, az 1870-es években született. Nem tanult ki semmilyen szakmát, háztartásbeli volt.

A nagyszüleim Győrben a Vasút utca 4-ben laktak. Ez akkoriban nem volt kimondottan zsidó környék. A nagypapáék minden zsidó ünnepet megtartottak. Volt Ros Hasóne, a Jam Kipur, sátorosünnep, és minden pénteken este gyertyagyújtás volt nálunk is és a nagyszüleimnél is. Ha jól emlékszem, nem volt kóser a konyha, de libazsírral főztek csak. Szóval anyám is és a nagyszülőm, az anyám családja is, de biztos, hogy megették a disznóhúst. Nem tudok rá konkrétan igent vagy nemet mondani, de libazsírral főztek, azt tudom. A nagymamámnak volt egy testvére, akit Resowsky Bélának hívtak – Ausztriában felvett egy új nevet –, és Bécsben élt a hitleri megszállásig [lásd: Anschluss]. Cipőüzlete volt. Édesanyám ott született 1904. május 1-jén, Bécsben. De hogy hogyan került oda a nagymamám, bevallom őszintén, nem is tudom. Aztán Bélának el kellett menekülnie Bécsből, és csak annyit tudok róla, hogy lett két lánya és egy fiú, akik az Anschluss után mind széjjelszóródtak a világban. Állítólag az egyik lány Angliába ment, a fiú – Hanzi – Argentínába, a másik lány pedig állítólag Amerikába. Nem tudunk róluk.

Nekik négy gyerekük lett. Anyámon kívül három. Volt egy lány, a Lili. S volt egy fiútestvére, aki a szülés után meghalt, tehát a nevét sem tudom, és volt még egy fiú, Jenő, az anyám öccse, ő 1908-ban született, és most hat éve halt meg. Ő is Győrött élt.

Apám családja Bőnyrétalapon élt, ez Győr mellett egy kis falu [Bőnyrétalap – Győr vm.-i nagyközség, 1910-ben 2500 lakossal. – A szerk.]. Ott volt a családnak egy szatócsüzlete. A nagyapát Abelesz Sámuelnek hívták. Nem emlékszem a nagymamámra, azt tudom, hogy Idának hívták; korán meghalt, még hamarabb, mint a nagypapa. Azt tudom, hogy parókát hordott. Én csak néhányszor jártam náluk. Olyan igazi parasztok voltak, illetve annyival előkelőbbek, hogy nekik kocsmájuk is volt meg az üzlet, a földjeik mellett. A földet nem ők művelték, és ha jól emlékszem, állataik is voltak. Ő vallásos zsidó volt, ortodox a mai értelemben. Ott a faluban minden nap imádkoztak a férfiak, de ha jól emlékszem, templom nem volt, valahova eljártak az ünnepeken, persze gyalog [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mi autóval mentünk hozzájuk, mert az  apám a Sztár-garázsban dolgozott mint főkönyvelő, és onnan kapott autót. Akkor költözött be a nagyapa, mikor már nagyon megöregedett, meg nem bírta egyedül. Ott halt meg a Vasút utcában, arra emlékszem, mert szegény anyám mindig mondta, hogy mindig nagyon nyögött, fájdalmai voltak – nem tudom, miben halt meg –, és én ahányszor megkérdezték, hogy megyek-e a nagypapához, én leültem és elkezdtem nyögni, mint ahogy ő nyögött. Hát olyan három éves lehettem, mikor meghalt.

Apámék kilencen voltak testvérek. Apám volt a legidősebb. Az egyik volt a Géza, aki kiment Olaszországba, és építészmérnök lett, és kivitette a másik fiútestvérét, az Imrét, aki egészen a német megszállásig Milánóban élt. Beszélt angolul, franciául, németül, olaszul, spanyolul és magyarul. És amikor a megszállás volt, az Imre nem jöhetett haza, mert katonaság elől szökött ki, és a Géza kitaníttatta, és banktisztviselő lett. Majd amikor a Mussolini éra kezdődött Olaszországban Imre – ő akkor még nőtlen volt –, elment Ausztráliába, és Sidneyben halt meg körülbelül olyan 1953–54–55-ben. Ott volt felesége, gyerekei nem lettek. Kint is végig mint banktisztviselő dolgozott. A Géza 1948-1949 körül halt meg Olaszországban. Volt egy fia, de már ő sem él. Se Géza, se Imre nem folytatta azt a fajta vallásosságot, amit otthonról hoztak.

Aztán volt a Róza, aki Nagykanizsán élt, ők aztán feljöttek Pestre a holokauszt előtt. A KISOSZ [A Kiskereskedők Országos Szervezete 1946-ban alakult. – A szerk.] egy éttermében dolgozott, azt bérelték, és ők voltak az üzletvezetők. A férje, Koch Géza Pesten halt meg. Róza bujkált, illetve a gettóban volt. Volt egy lányuk, aki férjhez ment Miskolcra, ott született egy kislány, Ági, és a mamával együtt Auschwitzba deportálták, ott meg is halt. Volt egy fia is, az Imre, ő itt volt vele, Pesten, 1956-ban kiment, ma is kint él Ausztráliában. Róza már meghalt az 1950-es évek elején.

A következő gyerek a Sári néni volt. Ő Győrben élt, Gráner Jánosnénak hívták. A Híd utcában laktak, ott, ahol az ortodoxok. Ők nagyon vallásosak voltak, fűszerüzletük volt a Híd utca 6. szám alatt. Velük mindig együtt voltunk. Náluk abszolút kóser koszt volt [lásd: étkezési törvények], szombaton nem nyitották ki az üzletet. Minden ünnepet az előírásoknak megfelelően megtartottak. A családok között volt egy ilyen munkamegosztásféle: Ros Hasóne első napján az ebéd mindig nálunk volt az egész családnak. Sári magához vette egy másik testvérét, a Katit, aki nem ment férjhez. És a legfiatalabb fiút, az Andort, is ő nevelte. És volt még egy testvérük, a Jolán, aki Tatára [Tata nagyközség volt Komárom-Esztergom vm.-ben, 1920-ban 6500 főnyi lakossal. – A szerk.] ment férjhez; a férje nevére nem emlékszem. Nekik is fűszerüzletük volt, és két gyerek volt. Az egész család elpusztult Auschwitzban. És volt még egy testvér, az Abelesz József. Mindegyik fiú Angyalra magyarosította a nevét még a háború előtt. Én már Angyal Zsuzsannának születtem.

Az apám könyvelést tanult a győri kereskedelmi főiskolán. [Győr – Győr vm., 1920 után Győr, Moson és Pozsony vm. székhelye, lakosságának száma a 19. század végétől rohamosan emelkedett (1890-ben 22 800 fő,  1910-ben 44 300 fő, az 1920–1930-as években pedig már 50-51 000 fő). Székhelye a vármegye közigazgatási intézményeinek és hivatalainak, pénz- és hitelintézetek székhelye, vasúti csomópont, dunai kikötő, virágzó gyáripar (vagon- és gépgyár, szeszgyár és szeszfinomító, légszeszgyára, viaszosvászongyár, szövőgyár, Taussig-gyár, gazdasági gépgyár, cukorka- és bisquit-gyár, bőrdíszműárugyár, Zeiss-féle optikai gyár, 2 olajgyár, 3 gőzmalom, gyufagyár, selyemfonó stb.). Iskolák: bencés főgimnázium; áll. reálgimnázium, két (1930-ban már három) tanítóképző, áll. felsőbb leányiskola, felső kereskedelmi iskola, 1910-ben még csak három, 1930-ban már öt polgári iskola (köztük leányiskola is), női kereskedelmi tanfolyam, állami fa- és fémipari szakiskola, iparos- és kereskedő-tanonciskola (1930-ban már két-két iparos- és kereskedőtanonc-iskola). – A szerk.] Utána a Sztár-garázsba ment dolgozni. Ez volt ez egyetlen garázs Győrött. Ők üzemeltették a győri autóbuszokat. Tehát nem úgy volt garázs, hogy javított, hanem az összes győri autóbusz az övék volt, ahol volt javítóműhely meg minden az égvilágon. Ennek két zsidó tulajdonosa volt, a Csillag és a Linkei, apám meg gazdasági igazgató volt – most úgy hívják –, akkor főkönyvelőnek hívták.

Anyukám 1904-ben született. Egermann Adélnak hívták. Ő érettségizett itt, Győrben. Aztán persze sosem dolgozott, csak otthon tartotta a háztartást, nem volt alkalmazottunk. Rengeteget járt a piacra, közel volt hozzánk, úgy hívták, hogy a kispiac, oda jártunk hét közben, aztán hétvége előtt bejártunk a nagypiacra, mert minden héten pénteken liba volt véve. Anyám a Győri Zsidó Nőegyletnek a tagja volt. Ők tulajdonképpen segélyezéssel foglalkoztak. Csináltak Hanuka-estet a gyerekeknek, akkor ott a Zsidó Nőegyletnél volt a zsidó öregek otthona is, azoknak szervezték a széderestét, az ünnepi esteket.

Mi a zsidó környéken laktunk, a Kossuth Lajos utca 26-ban, a zsidó templommal és a zsidó iskolával szemben, a Zsidó Nőegylet melletti házban. A nagymama is hozzánk költözött. Persze velem lakott egy szobában. Állandóan velem römizett. A Kossuth Lajos utcai házban összesen két szobánk volt meg konyhánk, és ott közös vécé volt, és fürdőszoba nem volt. A díványon aludtam én, a két ágy előtt, és a másik szobában volt az ebédlő. A konyhában volt egy sparhert, vaságy meg kredenc, arra emlékszem, mindig ott lettem fürdetve, és egyszer ráestem a forró sparhertre és az egész, mind a két kezem tenyere húsig leégett. Ebben a lakásban rengeteg könyvünk volt. Volt Biblia, és a zsidó könyvektől kezdve a pöttyös regényig minden. A háztulajdonos zsidó volt. Egy ilyen köves udvar is volt, és ott volt a Krausznak – ő volt a tulajdonos – a szatócsüzlete. A zsidó iskola is ott volt, én oda jártam iskolába.

Pénteken, mielőtt gyertyagyújtás volt, akkor hazamentünk a nagymamához, amíg nem lakott velünk. A péntek este úgy volt, hogy anyám meggyújtotta a gyertyát, kettőt; minden pénteken este volt bárhesz, és nálunk egy héten háromszor tészta volt. Pénteken is mindig tészta volt ebédre, vacsorára pedig hús, általában liba. Apám dolgozott. Mire már hazajött, addigra meg volt terítve, és már vacsorához ültünk. Volt úgy, hogy a libamáj volt kisütve, akkor töpörtyű, és abba a zsírba a krumpli belenyomva, én ezt nagyon szerettem. Akkor anyám sütött egy kuglófot, és szombat reggelire mindig kuglófot ettünk. Sokszor sóletot csinált a szombati ebédre; a Kossuth Lajos utca közel volt ahhoz a részhez – a Híd utcához –, ahol az ortodoxok laktak, a nagyon vallásosak, akik minden nap jártak a templomba, mikvébe; ott volt zsidó pék, és akkor a sütőbe betettük a mi sóletünket is és kész. Kenyeret is ott sütöttünk mindig. Én nem jártam iskolába szombaton, mert zsidó iskolába jártam, és szombaton templomba mentünk az iskolával.

Mi minden vasárnap jártunk ki apámmal a temetőbe apám szüleihez, én voltam a kőfelelős [lásd: temető], és hazafelé mindig úgy jöttünk, hogy fölmentünk a Híd utcába a Sári nénihez, ott leültünk 10-15 percre, és úgy mentünk haza. Minden szombaton ebéd után nálunk volt a család, együtt az összes élő testvér, akik Győrött laktak. Sütemény volt mindig, mert azt megették nálunk szalvétáról, mást nem. A Sáriéknál volt mindig a  szédereste, és akkor a Géza mindig hazajött Olaszországból, Imre sajnos nem jöhetett haza, mert katonaszökevény volt, ő telefonált. Amikor a széderestének ahhoz a részéhez értünk, hogy most bejön a fiú, akkor a Géza bácsi mindig megjelent. Ajándékkal, mindennel. Az egész család ott volt együtt. Amíg az Abelesz nagyapa élt, ő olvasta a Hagadát. Tudom, hogy volt külön étkészlet, meg rengeteget kellett Pészah előtt takarítani [lásd: homecolás]. Amikor a nagypapa meghalt, a Sári férje vette át a szerepét. A maceszgombóc leves után volt tyúkhús almamártással és resztelt krumplival, és anyám mindig csinált tortát maceszlisztből. A Kol Nidré [lásd: Jom Kipur] előtti este a vacsora is mindig a Sári néniéknél volt, és amikor kiment az ünnep, a böjttörő vacsora is. Mindenki böjtölt, a templomban voltunk egész nap [Böjttörő: az a vacsora, amellyel megtorik, azaz befejezik a 25 órás böjtöt. – A szerk.]. Mentünk együtt. Birsalmába szegfűszegeket szúrtunk, és amikor már nagyon éhesek voltunk, ezt szagolgattuk. A Hanuka is szép volt, azt azért szerettem különösen, mert akkor kaptam ajándékot. Hol játékot, hol ruhát, hol könyvet, mindenfélét. A Híd utcában volt a sátor  felállítva az udvarban [lásd: Szukot, sátoros ünnep; etrog]. Az egész család belefért, a lulávval meg mindennel. Abban a házban 99 százalékban, de lehet, hogy 100 százalékban zsidók laktak csak, vallásos zsidók. A Rosenbergékre emlékszem pontosan, Fischerékre.

Nyaranként Balatonalmádira jártunk nyaralni. Anyámék a Lili testvérével, na meg a férjével, meg apám, anyám mentek le, és én is mindig lent voltam egy hétig. Ott azon a részen, Győrhöz közel esik. A többi időt a nagymamánál töltöttem. Otthon beszéltünk németül. Anyám tanított engem, aztán az iskolában is tanultunk. És mikor apám ugye a Sztár-garázsban dolgozott, minden kedden ment autóbusz Bécsbe, és ha volt üres helye, akkor mindig kimentem anyámmal Bécsbe anyám nagybátyjához, a Resowsky Bélához, mert ő ott élt. És akkor minden kedden mentünk – ha volt üres hely –, addig, míg nem jártam iskolába.

Elemibe a zsidó iskolába jártam, utána négy gimnáziumot jártam és utána négy kereskedelmit, ott érettségiztem a felső kereskedelmi lányiskolában [lásd: kereskedelmi iskolák]. Végig jártam hittanra, és minden szombat délután templomba, mivel szombaton tanítás volt, ez nem zsidó gimnázium volt, mert Győrött az nem volt, csak elemi iskola. Szombat délután a templomban a földszinten ültünk, jobboldalt a lányok, baloldalt a fiúk. Mi már nagylányok voltunk, 14 meg 15 évesek. Utána ott volt egy kultúrterem, és akkor az természetes volt, hogy oda mentünk, ott társasjáték, táncoltunk gramofonra, minden, szóval ez adta a társaságot.

Nálunk egy nagyon híres rabbi volt, a dr. Roth Emil. Jártam zsidó ifjúsági társaságba, aminek ő volt a vezetője. Mint fiatal arra emlékszem, hogy legtöbbször a család, az emberszeretet és maga a zsidóság története volt a tanításaiban. Jártam hozzá órákra is. Most így utólag az is fölmerült bennem, mert ő akkor nem beszélt arról, hogy cionizmus, de szerintem ez egy cionista mozgalom volt, mert beszélt Palesztináról, és hogy egyszer az lesz majd a zsidók országa. De akkor még ez egy álom volt. Tanultunk hórázni, énekelni zsidó énekeket. Rengeteget voltunk együtt, minden Hanukakor szavaltam, gyertyát gyújtottunk, trenderlivel játszottunk, persze dióban, és mindig hóráztunk Nagyon szerettünk járni ide, a fiúk-lányok együtt voltak. Tulajdonképpen így alakult ki az a társasági élet, zsidó lányok és fiúk együtt. Amikor én gimnáziumba kerültem, akkor is megmaradt ez a zsidó társaság, akkor is kijártam ide, a Roth Emilhez ezekre a baráti körökre meg előadásokra meg ünnepségre. Mindenfelé eljártunk. 1939-ben a győri strandra zsidók nem mehettek be, akkor eljártunk együtt kirándulni meg a Rábára fürödni.

Amikor 1940-ben a gimnáziumból átkerültem a kereskedelmibe, egyetlenegy zsidó maradtam kilencven közül [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Meg kell hogy mondjam, hogy az osztályban senki nem bántott, egyetlenegy lány, a Szili Márta köpött le. De a szó igazi értelmében leköpött. Barátnőm, iskolatársam, sok nem zsidó volt, mert végül egyedül maradtam. Nem hitték el rólam, hogy zsidó vagyok, soha. Egyszer majdnem fegyelmit kaptam, mert mikor kereskedelmibe jártunk, én is jártam hittanra, kötelező is volt. Egy osztálykönyv volt, és az Ulmann, a hittantanár odaadta nekem, hogy légy szíves, vidd át a katolikusokhoz, és akkor mondom, hogy az Ulmann tanár úr küldte. Akkor elkezdett velem kiabálni, hogy miért űzök gúnyt az Ulmann tanár úrból. Ránéztem, mondom, hogy én, miért űznék gúnyt? Hogy miért mondom, maga nem zsidó, miért csinál itt ilyet? És akkor az osztálytársamnak kellett igazolni, hogy zsidó vagyok, mert olyan cirkuszt csinált.

Ha nem jönnek a törvények, óvónő akartam volna lenni, de nem lehettem. A felső kereskedelmi iskolába mentem, és könyvelési versenyt meg gyorsíróversenyt nyertem. Effektív nem akartam könyvelő lenni, eszemben sem volt, de apám könyvelő volt, és így kerültem aztán erre a területre.

Anyám testvérének a férje Katona György volt, és volt neki egy műszaki üzlete Győrött. A zsidótörvények miatt elhelyezkedni sem tudtam máshol. Apámat is elbocsátották a Sztár-garázsból, és a szén- és fakereskedő Mendelsonéknál helyezkedett el, a deportálásig ott dolgozott. Én ebben a műszaki üzletben mindent csináltam. Ketten voltunk, a nagynénim meg én. Gépszíjat mértem, gépolajat, gépzsírt árultam, abszolút megtanultam azt a szakmát. Könyveltem, pénztárt vezettem, mert a nagynénim férjét elvitték munkaszolgálatra. Itt maradt egy kislánnyal, én ott dolgoztam, segítettem neki egészen addig, míg hát azt be nem kellett zárni.

Amikor a németek bejöttek március 19-én [lásd: Magyarország német megszállása], az apám kórházban feküdt, nagyon beteg volt. Abba betegedett bele, hogy amikor jöttünk egy vasárnap a temetőből – az apámon semmi se volt, ami zsidóssá tette, semmi, még kalap se volt ott nála, mert volt nála kis kápedli, azt föltette a temetőben. Na és jöttünk ott szigetben, a zsidók ott laktak. Leugrottak a németek, megállították a tankjukat, az egyik leugrott, és úgy megpofozta, hogy elesett a földre. Akkor utána beteg lett, kórházba került, operálták.

Ez időben mi a Visinger sétány 12-ben laktunk, és ezt a lakást egy vagy két hét után lefoglalták a németek. Már apám kórházban volt, énnekem kellett otthon lenni, és én akkor keresztényekhez költöztem. Utána a lakásunk védetté vált, kitették a cédulát, hogy a németek által lefoglalva, és rajta a hitleri bélyegző. Végül is ott maradhattunk, semmi problémám nem volt, soha senki be nem csengetett. Mikor a gettóba kellett menni, akkor lezártuk. Bútort nem vihettünk ki semmit, mert őáltaluk lefoglalt lakás volt. De állítólag, ahogy mondják, soha nem költöztek be. Mi a háború után nem költöztünk oda vissza. Csak lefoglalták. Csak a telefont keresték. Aztán mikor a gettóba kellett menni, a Híd utcába, a Sári néniékhez mentünk, az egész család ott lakott, mert az ő eredeti lakásuk már a kijelölt gettón belül volt. [Randolph L. Braham írja: „A győri gettó Győrszigeten jött létre. Épületekből állt mintegy 430 helyiséggel, amelyekben azelőtt mintegy 1200 ember élt. Az itt összezsúfolt több mint 5600 zsidó közül mintegy 1000 fő volt nem helybéli.” (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk. ]

Én őszintén mondom, nem tudtuk, hogy mi történik. Azt mondták, hogy Svájcba viszik az embereket. A Simor téren gyülekeztünk, onnan kivittek a barakkokba, az egy ilyen tanonciskola Győrben. És ott volt egy Tatai nevezetű  kakastollas csendőrszázados, s az mindenáron el akart szöktetni, el akart venni feleségül. Debrecenben voltak földbirtokosok a szülei. Sohase felejtem el, egy piros autója volt, és abba a barakkrészbe, ahol mi laktunk, az egész család egy szobában, oda soha németet nem engedett be. Ő minden nap vagy tízszer eljött hozzánk. Anyám cigarettázott, Mirjam cigarettát szívott, minden nap meghozta a cigarettáját. Volt júniusban a cseresznye, eper, minden, hozta nekem meg a nagynéni kislányának a gyümölcsöt. Csokoládét, mindent. Én minden nap írtam a Palinak levelet – föladta, ő tudott róla. Könyörgött, hogy ekkor és ekkor menjek ide, itt áll autóval, és lemegyünk Debrecenbe a szüleihez, vannak papírok, elvesz feleségül és megment. Mondom, nem megyek, csak akkor, ha a szüleimet is. Azt mondja, azt nem tudja. Mindannyian együtt voltunk, a nagymama is és az egész család. Mikor vagoníroztak, alumíniumvödröt kettőt, hogy az legyen a vécé, egy zománcvödröt, abban adott be vizet, meg még egy kanna vizet, meg négy-öt kenyeret, és akkor is még azt mondta, ha akar, viszem. Mondtam, hogy nem.

És az érdekessége az a dolognak, hogy én már azt se tudtam, hogy néz ki. 1945 után, mikor én a Jutkával állapotos voltam, Győrben, a Baross utcában elém áll egy férfi, borzalmas barna ruhában. Amikor uniformisban volt, még csendőrnek mutatott valahogy. Összecsapja a kezét, azt mondja, nem várt meg? Mondom, miért kellett volna magát megvárni, azt se tudom, ki maga. S akkor mondja, hogy ki. Mondom, te jó Isten, hogy néz ki maga ebben a ruhában – s elkezdtem nevetni. Aztán kaptam én és anyám egy papírt igazolásra, hogy a Tatai így és így segített [lásd: Igazolások a második világháború után Magyarországon]. Nagyon nehéz volt döntenem, végül is minket ő küldött Auschwitzba. Abban megállapodtam a férjemmel, az anyámmal, hogy velünk ezt és ezt tette – mert minket étellel-itallal, mindennel ellátott, a Palinak bakancsot küldött, postát, mindent –, hogy mással mit, mi nem tudjuk. Fölmentették, és feljött egy nagy virágcsokorral hozzánk. Akkor ismerte meg a Palit, bemutatkozott, és elmondta hogy ő volt, aki elküldte a postát meg minden, és aztán soha többet nem is hallottunk róla. Az anyám azt szokta mondani, hogy minden gajnak [gójnak] van egy zsidaja.

Minket véletlenül deportáltak, mert Amerika fizetett, a Roth Emilért pénzt adtak, és úgy volt, hogy minket nem deportálnak. Kassán a határon álltunk is három napig, mert a vagonszám a németek listáján nem volt rajta. És azt mondták, ha már itt vannak, menjenek. És akkor helyettünk Kiskunhalasról vittek három vagy négy vagonnyi embert Ausztriába, családi, Familienlagerbe. A Roth Emilt meg minket pedig Auschwitzba. [Randolph L. Braham: „A sors különösen kegyetlen játékot űzött a győri zsidóság nagy részével. Úgy volt, hogy ők is haszonélvezői lesznek az Eichmann és Kasztner között létrejött megegyezésnek (lásd: Kasztner vonat), melynek értelmében 30 000 zsidót – 15 000-et Budapestről és 15 000-et vidékről – »félretettek« volna az ausztriai Strasshofban, s további sorsuk az »emberéleteket áruért« misszió kimenetelétől függően alakul. A szerelvényekért felelős Scharführer azonban az őket szállító vonatot megszokásból Kassára irányította, ahonnan nem Ausztriába, hanem Auschwitzba kerültek.” (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) Strasshof egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert. A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást.  – A szerk.]

Úgy voltunk egy sorban Auschwitzban, hogy anyám, én, a nagymamám, ez a Lili nagynénim és a kislánya, és a nagymamámnál vágták le a sort, azok mentek gázba, és én anyámmal mentem dolgozni. Anyámmal is jöttem haza, ő életben maradt.

A férjemet Grüngold Pálnak hívták, 1949-ben magyarosított [lásd: névmagyarosítás], és akkortól lett Gábor. 14 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Az ifjúsági társaságban ismerkedtünk meg, és első szerelmem volt nekem, nem is volt más udvarlóm. Az  anyám nem akart hazajönni a deportálás után, mert Imre, az apám testvére, aki kint élt Sidneyben, ki akart vitetni bennünket, de én nem voltam hajlandó, mert megtudtam, hogy ő él. 1945 decemberében volt az esküvőnk zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás], az akkor hazajött zsidó fiatalokkal együtt egy ilyen közös esküvő volt. Ez volt az első győri zsidó esküvő a borzalmak után.

Pali 1922-ben született Budapesten, de Győrött éltek. Árva gyerek volt, meghalt az édesapja. Budapesten az Orion-gyárban [1924 óta: Orion Villamossági Rt., 1925-ben kezdték meg a rádiógyártást „Orion” márkanéven. A gyár elődje az 1913-ban alapított  Magyar Wolframlámpagyár Rt. volt. – A szerk.] volt munkás, és tüdővészben meghalt. Ott maradt az édesanyja két gyerekkel, a férjemmel meg a kislánnyal, és akkor leköltöztek Győrbe. Ott az édesanyja „háztartási alkalmazott” volt, mert az egész család dolgozott, és ő maradt otthon, mosott, főzött, takarított, minden a családra, hogy élhessen ott a két gyerekkel. A férjem leérettségizett Győrben úgy, hogy egy gazdag zsidó fizette, a Deutschék, akiknek volt egy nagy drogériájuk, a Hattyúüzlet. Nem tudott tovább tanulni, mert zsidó volt. A Deutschék taníttatták volna, de már nem a pénzen múlt. Mivel ő családfenntartó volt, leszerelték a munkaszolgálatról, és elhelyezkedett a Lövi-féle üvegcsiszoldában mint üvegező és tükörfoncsorozó. Őt csak akkor vitték el, amikor a gettó lett, akkor elvitték Úrkútra [Veszprém vm.], és ott egy mangánbányában dolgozott. Nem volt az országon túl, ő végig ott volt Úrkúton. Aztán 1952-ben vagy 1953-ban jelentkezett a Közgazdaság-tudományi Egyetemre. Fölvették, 1954-ben Pestre jött dolgozni, ide nevezték ki az ÜVÉRT-hez vezérigazgatónak. Közbejött az 1956, és 1957/58-ban folytatta csak az egyetemet, és úgy doktorált le, hogy pár évet kihagyott.

Ők nagyon vallásos család voltak, ő is annak lett nevelve. De a háború után, mivel senkije nem maradt, még egy unokatestvére sem, akkor annak ellenére, hogy templomban esküdtünk meg, azt mondta anyámnak, hogy egy kérése van, hogy őt nem zavarja, ha én és ő eljárunk templomba, de ő nem, mert ha lenne Isten, akkor az nem létezik, hogy ilyen sorscsapás őt érje, hogy senkije nem maradt. Hát én jöttem vissza egyedül az összes ismerőse közül.

Nagyon szegényesen éltünk ez elején. Az összes berendezésünk három matrac volt a földön és egy ovális étkező, ebédlőasztal, slussz-passz, ez volt a lakás. Februárban állapotos maradtam a Jutkával, és novemberben megszületett. Otthon szültem mind a két gyereket, bába nénivel meg anyámmal meg orvossal. A Jutkát 1946-ban, Marit 1950-ben. Egészen 1954-ig Győrben maradtunk. Előbb a férjem jött fel, aztán mi 1955-ben utána. Az anyámmal együtt laktunk egészen a haláláig, 1964-ig. Egy pillanat alatt halt meg édesanyám szívinfarktusban. Amíg élt, nevelte a két gyerekemet, és a mi háztartásunkat vezette, úgyhogy teljesen levette a vállunkról ezt a gondot. Apám halálát sohasem tudta feldolgozni. Apám Bergen-Belsenben halt meg, a felszabadulás előtt két nappal.

1945 után a Katona György [az anyai nagynéni férje] visszajött a munkaszolgálatból, és én ugyanoda mentem vissza dolgozni. Egészen rövid ideig. Aztán mikor férjhez mentem és állapotos maradtam, akkor eljöttem tőle, mert nagyon csúnyán viselkedett velem. Elmentem a kereskedelmi bankba, de mikor meglátták rajtam, hogy állapotos vagyok, azonnal kirúgtak, akkor a zsidó hitközségnél helyezkedtem el mint gyors- és gépíró, aztán ott megalakult a Joint, s akkor a Jointnál voltam gyors- és gépíró. A Joint pénzt osztott, csomagot. A Fleischman Elek volt a rasekol, és ő volt egyben a Joint elnöke. Rendesen eljártunk a templomba. Az államosításig dolgoztam ott. Utána egy vállalatnál dolgoztam, aztán a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezeténél. A Ruházati Bolt Vállalatnál voltam személyzeti és munkaügyi vezető, de pártonkívüli, és akkor végeztem társadalmi munkát is, és azok agitáltak meg, és akkor léptem be a pártba. 1951-ben léptem be, még Győrött.

A munkahelyemen mindenki tudta, hogy zsidó vagyok. Akkor is keresztények bújtattak, mikor Oroszországban volt a zsidó orvos-per [lásd: orvosper], mert az ÁVH el akart vinni. Volt egy asztalos, Szalai Gyuri, aki engem elbújtatott, úgy, hogy hozzánk feljött lakni – akkor már megvolt a két gyerek –, hogy majd ő ajtót nyit. És akkor nem engem vittek el, hanem a Lusztig Nácit, aki akkor rasekol volt Győrben. A munkahelyemen soha nem éreztették velem azt, hogy én zsidó vagyok. Én már 77. évemben vagyok, és a munkatársaimmal, van nyolc-tíz, keresztények, tíz meg húsz évvel fiatalabbak, minden hónapban találkozunk, és én vagyok az egyetlen zsidó.

A zsidóság számomra fontos maradt mindig. Böjtöltem Jom Kipurkor, de dolgoztam. Ha én otthon maradok, akkor kirúgnak. Addig, amíg anyám élt, annak ellenére, hogy a szakszervezetben dolgoztam, már Pesten, a Kol Nidré estére elmentem a templomba a Dohány utcába. Minden évben. A férjem nem jött be, megvárt bennünket, kint sétálgatott, de be nem jött. Mindig azt mondta, ha valami bajod lesz, kirúgnak az állásodból, agyonverlek. De persze nem volt semmi probléma.

A gyerekeinknek elmeséltük az életünk történetét, amikor az „Anna Frank naplójá”-t játszották a színházban, elvittük oda őket. Mindenről tudtak, de nem lettek zsidónak nevelve. Amikor a férjem meghalt, az unokám odatérdelt mellém, és azt mondta sírva, hogy neki van egy nagy kérése. Mondom, mi? Azt mondja, hogy ő tudja, hogy a nagypapa mit érzett, de nagyi, ne felejtsd el, hogy a nagypapa is zsidónak született és zsidónak halt meg, zsidó temetőben legyen eltemetve.

Az 1980-as években volt az első alkalom, hogy Izraelben jártam. Mi úgy kerültünk ki, akkor még nem volt Izraellel semmiféle diplomáciai kapcsolat, de nagy protekcióval a belügyben sikerült elintézni, hogy az útlevélbe kaptam kiutazási engedélyt én is és a férjem is. A svájci nagykövetség adta a vízumot ilyen külön lapra. De az sohasem merült fel bennem, hogy elmenjek itthonról. Az a társaság, amelyikkel akkor ott jártunk, és akik közül sokan kimentek Izraelbe, azok vitettek ki bennünket tulajdonképpen. De mi amúgy nem foglalkoztunk Izraellel. Aztán végül is háromszor voltunk kint Izraelben a férjemmel.

Freud Gézáné

Életrajz

A 76 éves Freud Gézáné egy másfél szobás budai panellakásban él egyedül, szerény körülmények között. Számítógépet használ, de az internetre nincs rákötve. Rendkívül gyors észjárású műszaki ember, aki főleg racionális megfontolások alapján bírálja a környező világot. Keserűen emlegeti, hogy jómódú szülők gyermekekét, két diplomával végigdolgozva életét, milyen szerény anyagi körülmények között kell élnie. Szorgalmas levelezője több újságnak, minden őt érdeklő kérdésről megírja keresetlen véleményét.

Személyesen egyik nagyszülőmet sem ismertem, egyik sem élt már, amikor megszülettem.

Apai nagyapám Putnokon volt állomásfőnök, valami hibát követett el, és emiatt nagyon korán nyugdíjazták [Putnok – nagyközség volt Gömör és Kishont, ill. Trianon után Borsod, Gömör és Kishont egyesített vm.-ben (egykor Gömör vm. székhelye is volt); járásbíróság, adóhivatal, ipartestület, iparostanonc- és nőipariskola működött Putnokon, és volt pótkávégyár, nagy gőzmalom és téglagyár, valamint nagy forgalmú gabonapiac. Lakosainak száma 1891-ben 3100, 1910-ben 3900, 1920-ban 4200 fő körül volt. – A szerk.]. Akkor Putnokról Pestre költöztek, de nem tudom pontosan, mikor. Pesten a Bezerédi utcában laktak. Nagyon nehezen éltek, édesanyja [azaz az egyik apai dédmama] ruhákat varrt, de ügyetlen volt. Nagypapa egy ideig négerként dolgozott újságíróknak. A „leiterjakab” úgy keletkezett, hogy bosszút állt egy újságírón, aki nem fizetett neki [A súlyos fordítási hibákat szokták „lejterjakabnak” (leiterjakabnak) nevezni (egy újságíró a Jakob’s Leiter – Jákob létrája – kifejezést személynévnek vélve, Leiter Jakabnak fordította). – A szerk.]. Ezután soha többé senki nem alkalmazta. A család nagy nehézségek között küszködött.

Apámnak négy testvére volt. A legnagyobb testvére, Tivadar, aki a legtehetségesebb volt, nagyon korán, autóbalesetben elpusztult. Érettségi előtt pár nappal halt meg. A többi testvér: Béla, Erzsébet és Aranka.

Olyan szegények voltak, hogy három zsemle jutott négyüknek. Nagyanyám azt csinálta, hogy mindegyik zsömléből kivágott egy-egy negyed zsömlét, és a három negyedet apám kapta. Mert apám volt a legkevésbé erőszakos. Tivadar és apám azért tudott a szegénység ellenére gimnáziumba járni, mert tandíjmentesek voltak. Mindig mindenből jelesük volt.

Apám már nagyon korán elkezdett járni építkezésekhez dolgozni, hogy a családon segítsen. Az egész iskolai szünetet végigdolgozta. Akkoriban az volt a helyzet, hogy ha valaki leérettségizett, akkor nem tudom, hány hónap munka után mestervizsgát tehetett. Így lett apám építőmester [Az építőmester az a szakember volt, aki az építkezéseknél előforduló összes iparosmunkákat irányította, ill. felügyelte. Építőmesteri bizonyítványt vagy műegyetemi oklevél birtokában két év gyakorlati építési munka után kaphatott valaki, vagy (1884 óta) állami vizsgát kellett tenni gyakorlati építészeti tárgyakból (tervezés, szerkezetismeret, költségvetés, földmértan, anyagtan /főtárgyak/ és mennyiségtan, geometria, műtörténelem stb. /melléktárgyak/). Az építőmesterség a képesítés megszerzésén kívül engedélyhez volt kötve (ellentétben az építési vállalkozással, amelyet nem kötöttek sem képesítéshez, sem engedélyhez, de a vállalt építkezéseket az építési vállalkozó csak jogosított építőmesterrel végeztethette). Magyarországon az építőmesterek jogosultak voltak tervezésre is. – A szerk.]. Azután ment el a műszaki egyetemre. Az első világháborúban az utászoknál szolgált, főhadnagyi rangig ment. Kétszer sebesült, nagyezüst vitézségi érmet és Károly király keresztet [Károly csapatkereszt] is kapott [lásd: rendjelek, kitüntetések].

Béla sokkal fiatalabb volt. Tizenegy évvel később született, mint ők. Hites könyvvizsgáló lett, és nagyon gazdag. Nagyon sok pénzt keresett, sokkal többet, mint apám a maga műszaki végzettségével. Holott apám volt a legjobb mérnök Magyarországon. Béla bácsi megjárta Bort [lásd: bori rézbányák], de életben maradt. 1945 után a Joint igazgatója lett [Föltehetően nem a Jointnál állt alkalmazásban, hanem az OZSSB-nél volt osztályvezető. Országos Zsidó Segítő Bizottság (OZSSB). Elnöke: dr. Görög Frigyes. Tagjai: dr. Szücs Géza, Zeitinger Jenő, dr. Harsányi Sándor (BM-kiküldött), Vida Miklós (pesti osztályvezető), Wágner Béla (pénzügyi osztályvezető, 1947-ben meghalt) (Forrás: Novák Attila: Cionizmus érett korban – a magyarországi cionista mozgalom a második világháború után, Múlt és Jövő 1998/2-3.). – A szerk.]. Komoly, nagy képességű ember volt. Egyszer csak egy csudálatos autóbalesetben az egész Joint vezetőség meghalt, kivéve a sofőrt [A Joint igazgatási szerve a "Joint Comité”. Elnöke 1945-től 1948 februárjáig: dr. Görög Frigyes, 1948 februárjától 1951 őszéig dr. Szücs Géza. Tagjai voltak: Kahán-Frankl Samu, Stöckler Lajos, 1945-től 1946 elejéig dr. Geyer Albert mint az MCSZ elnöke (utóda 1948 márciusáig Salamon Mihály, majd 1949 márciusáig Bisselisches Mózes), dr. Benedek László (egészségügyi szakértő), Zeitinger Jenő (a Népjóléti Minisztérium biztosa), dr. Szücs Géza (a párizsi Joint központ kiküldöttje), Lakatos Sándor, a BM biztosa és 1947-től az amerikai Joint kiküldöttje, Israel G. Jakobson.]. És ez volt 1947-ben, pedig akkoriban nem volt még olyan forgalom az utakon, hogy ennek be kellett következnie.  Nekem első pillanattól kezdve az volt a véleményem, hogy megölték. Ugyanis előtte járt Svájcban, és szerintem megtalálta a bankokban a zsidó vagyont. Én is nyomoztam, és megtaláltam egy csomó zsidó vagyont Svájcban és Svédországban. A dolog úgy történt, hogy a Ganz vállalat gyűjtötte a zsidó vagyonokat, és kicsempészte az országból. Részvényeket vittek ki külföldre. Én megtaláltam a svájci bankokba és egy svéd vállalathoz csempészett vagyont. Arra vonatkozóan iratokat találtam a levéltárban. A legnagyobb vagyon Dél-Amerikába lett kicsempészve, és erről egy darab iratot nem találtam, pedig gondosan végigelemeztem az egész levéltárat.

Wágner Bélának volt egy lánya, Zsuzsi, aki 1938-ban született, Budapesten. 1956-ban disszidált, Svédországba ment. Gimnáziumba itt járt, de már Svédországban érettségizett. Utána matematika–fizika szakos tanári diplomát szerzett. Még 1956-ben férjhez ment Gabriel Giacomo Sándorhoz, akitől 1960-ban elvált. Gyerekük nem volt. 1963-ban megint férjhez ment. A második férj neve Bjare Torgny Stigson. Így Zsuzsit úgy hívták, hogy: Wagner-Bjare Susanne. 1999-ben egyszer csak telefonált a férje, hogy Zsuzsi öngyilkos lett. Még beszéltem vele két hónappal korábban, és nem úgy nézett ki, mint aki meg akar halni. Szerintem megölte a férje. Amikor telefonált, akarta tudni, hogy van-e Zsuzsitól végrendeletem. Volt végrendeletem, 1997-ben írta, és 1999-ben megerősítette, de nem mertem bevallani, mert Zsuzsi apja is furcsa körülmények között halt meg, ő is. A végrendelet az unokám javára szólt, és nekem az unokám élete többet ér, mint bármiféle pénz. A svéd vagyonnak nem mentem utána, mert tíz évvel azelőtt a férje nevére csinált egy végrendeletet. De a beszédéből arra következtettem, hogy megtalálta a zsidó vagyont, amit még Béla bácsi juttatott ki. Hogy Béla bácsi mit csinált Svédországban, hogy milyen pénzeket fektetett be és hova, azt nem tudom. Egy papírt találtam a levéltárban, ami bizonyítja azt, hogy talán az Ericsson cégen keresztül. Amikor Zsuzsi kiment Svédországba, sok mindent kivitt. Például rengeteg aranytárgya volt. Olyan briliánsai voltak, hogy amikor itthon volt, féltem vele végigmenni az utcán. Ebből semmit nem örökölt a család, pedig a végrendelet értelmében ez az unokámat illette volna.

Szerintem Zsuzsi férje orosz vagy Gestapo kém volt. Ezt onnan gondolom, hogy amikor Zsuzsi elvált az első férjétől, állandóan ott volt mellette egy orosz zsidó barátnő. Aztán amikor kint jártunk Pistával, az élettársammal, és megláttam a férjet, odasúgtam Pistának, hogy te, ez egy Gestapo kém. És Pista, aki III/II-es nyomozó volt, azt válaszolta, hogy nagyon jól képzett. Zsuzsi mesélte, hogy a férje azt mondta neki, hogy a nagyanyja zsidó volt. Ugyanakkor az anyja több alkalommal éltette Hitlert mindenfajta ok nélkül. És valahogy nem volt alkalmam rá, hogy megmondjam Zsuzsinak, vigyázz, ez az ember kém. És amikor a csípőprotézis operációja volt, és kint voltam, akkor sem kerültem olyan helyzetbe, hogy meg tudjam neki mondani, mi van körülötte. De különben sem hitte volna el nekem.

Apámnak volt még két lánytestvére is, Erzsébet és Aranka. Aranka tíz évvel volt öregebb, mint apám. Tisztviselő volt. Nem tudom, mikor halt meg, de valamikor 1944 után. 1945 után még tisztviselőként dolgozott a hitközségnél. Férje soha nem volt. Erzsi néni énekesnő volt. Nem valami nagy helyen, csak ilyen tingli-tangli társulatoknál. Férje neki sem volt, de neki nagyon sok szerelmi kapcsolata volt. 1960 körül halt meg. A 1940-es évek elején a szüleim segítették őket. Volt anyámnak egy háza, a Reitter Ferenc utca 77. szám, ott adtunk nekik egy lakást, amiért nem kellett fizetniük, és a szüleim még pénzt is adtak nekik a megélhetésre.

Térjünk át az anyai ágra. Anyám nagyszüleit sem ismertem személyesen. Viszont a dédanyámról anyám sokat mesélt. A dédanyám, Fáni mama volt a meghatározó, aki egyszerű parasztasszonyként dolgozott. De különleges képességű parasztasszony volt. Amikor olvastam Sellye „Stressz” című könyvét [Sellye János: Életünk és a stressz, Akadémiai, 1978], akkor időnként az volt az érzésem, hogy ezt mind ismerem, de úgy, mint a dédanyám tanácsait, ahogy anyám mesélte. Csodálatosan tehetséges nő volt. Ehhez azt kell tudni, hogy az ükapám nem adta ki a dédanyám hozományát, mert nem ahhoz ment hozzá, akihez ő akarta. Akkoriban csodálatos dolog volt, hogy dédanyámat szerelemből vették feleségül. A dédapám, Grünwald Mór, azért tudta megcsinálni, hogy feleségül vette dédanyámat, mert meghalt az ő édesapja. És akkor az édesanyja hazahívta Faddra, hogy ő vezesse a kocsmát és a gazdaságot. Volt egy ötholdas földjük és egy kocsmájuk. Előtte az volt, hogy amikor dédapám tizenhárom éves lett, elküldték a tanyavilágba árulni. Először körültekerték a derekát egy csomó szalaggal, és azt árulta. Aztán egyre jobban ment, és a végén már tolós kocsival vitte az árut. Tudni kell, hogy a szülei taníttatták a gyerekeket, úgyhogy ő tudott írni, olvasni, számolni. Nagyon szerették a különböző falvakban, mert ha kellett tíz férfi, mindig ő volt a tizedik [lásd: minján]. És nagyon szerették azért is, mert jól tudott olvasni. Úgyhogy fölfutott az üzlet. Az árut az ükapámtól, Fáni mama apjától vásárolta. Állandó harc volt, hogy olcsón kapja az árut, és ügyesen adta el, és gyűlt a pénze. És akkor meghalt az apja, és az anyja hazahívta. De kellett asszony is. És akkor vette feleségül Fáni mamát. Fáni mama és az ő édesanyja jól összedolgoztak, és a földből kihozták a maximumot. De a férjének volt még négy testvére, és azokat ki kellett fizetni. Arra gondoltak, hogy majd a hozományból, de Fáni mama nem kapott hozományt, ezért egy összegben nem tudták. Kénytelenek voltak úgy kifizetni, hogy minden évben adtak nekik két mázsa gabonát, napi két liter tejet, hetente egy pár csirkét, ősszel pedig egy-egy libát. Később két kacsára váltották a libát, mert kevesebb takarmányból kihozták ugyanazt a húst. Dédanyám nagyszerű háziasszony volt. Máig is vannak olyan törülközőim, amik az általa termesztett lenből készültek, ő tilolta, ő fonta, és a takácsok megszőtték. De volt olyan törülközőm is, amit még ő is szőtt.

Érdekes történet, hogy amikor a nagyanyám eladósorba került, nagyon jó partinak nézett ki, és egy kecskeméti család akarta a fiának. Jöttek háztűznézőbe, és előkerült Fáni mama véres köténnyel, mert ő segítette világra a farfekvéses borjút. Ugyanis az állatorvost elrúgta a tehén, csak őt tűrte meg maga mellett. A család összefutott, hogy egy úriasszony véres köténnyel. Aztán kiderült, hogy ez volt a jó, mert azt mondták ezek a kecskemétiek, hogy nézd meg az anyját, és vedd el a lányát. Merthogy milyen nagyszerű nő, hogy ő segíti világra a farfekvéses borjút. A dédapám ugyanis azt csinálta, hogy összevásárolta a leromlott állatokat, a dédanyám pedig rendbe hozta, és fölhizlalta ezeket az állatokat. Nagyon tudott az állatokkal bánni, úgyhogy azt  mondták róla, hogy boszorkány, beszél az állatok nyelvén, és delejes a keze. De nem rossz boszorkány, aki megrontja a szomszéd tehenét, hanem a saját tehenét babonázza meg, hogy sok tejet adjon. Amikor ment a csorda, és potyogtatott, azt összeszedte. Ezért volt neki olyan a kertje, hogy fantasztikusan sok növénye volt, mert sok volt a trágyája, mert összegyűjtötte végig a faluban. Ő magát teljes egészében parasztnak tartotta. Kilenc gyereke volt, és mind a kilencet föl tudta nevelni. Egyik sem halt meg. Vagy a holokauszt során irtották ki őket, vagy a fiúkat elvitték katonának, és ott haltak meg. Összesen ketten vagy hárman haltak meg betegségben, de nem gyerekkorban. Olyan elveket vallott, amik ma a legmodernebbek. Például vacsorára minden nap kávé volt kaláccsal. Nem nagy vacsorákat adott. És az ebédnél mindig volt főzelék. A mostani elveknek megfelelően etette a családját, és nevelte az állatokat. Neki mindig volt februári csirkéje, mert a februári csirke a legjobb. A tehene mindig ragyogott. Valami fantasztikus személyisége volt, és olyan keze, hogy azt  mondták, hogy delejes. Én örököltem ezt a képességét, sőt a lányom is örökölte. Úgy tudunk masszírozni, tudjuk, hogy kell megfogni a beteg, fájó részt, hogy a fájdalmat kiszedjük belőle. Megnézheti a virágomat is. Van valami kisugárzásunk. Van egy olyan növényem, amelyik nem a fény felé nő, hanem felém.

Szóval nagymamát, Grünwald Karolint elvette a kecskeméti Weisz Gyula, aki valamikor, talán már a házasság előtt, Vágóra magyarosított. Vágó Gyulának semmi képzettsége nem volt, csak egy jómódú kecskeméti család fia volt, és elkártyázta a nagymama hozományát. Pedig jelentős pénz lehetett, mert a család többi tagja gazdag volt. Pontosan nem tudom, mennyit adtak. Amikor összeházasodtak, akkor Grünwald Karolina előbb Kecskemétre költözött, és a gyerekek ott születtek Kecskeméten. Anyámnak volt két testvére, Boriska és Mihály. Nagyanyának rengeteg kosztos diákja volt, abból tartotta el a családot. Azt nem tudom, hogy saját lakásuk volt-e, vagy a nagypapa szüleinél laktak. De Kecskeméten nem tudtak megélni, és akkor Faddra költöztek a Fáni mamáékhoz [Fadd – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 5500, 1910-ben 6000, 1920-ban 5000 lakossal. – A szerk.]. Gyulát alkalmazták magtárosnak, ahol lopott, mint a szarka, és hagyott lopni másokat is. Ezért kirúgták. Hogy ez hány év múlva következett be, azt nem tudom. Akkor Gyula visszament Kecskemétre, a nagymama pedig a gyerekekkel egy ideig Faddon maradt, aztán Fornád-Kecsegére ment. Anyám mesélte, hogy zokogott, és imádkozott, hogy Istenem, tedd lehetővé, hogy ne legyek olyan szegény, hogy lopni legyek kénytelen. Nagypapa és nagymama többet nem került össze. Nem váltak el, mert a család nem akarta. Akkoriban nem jól vette ki magát, ha egy nő elvált asszony volt.

Anyámék azért kerültek Fornád-Kecsegére, mert nagymama egyik testvére, Grünwald Lajos és a másik testvérének, Grünwald Máriának a férje, Heisler Jakab kibérelték Széchenyi Gyuláné Esterházy Bernadett hercegnő kétezer holdas  birtokát. Ez volt Fornád-Kecsege [Valószínűleg Fornád-pusztáról és Kecsege-pusztáról van szó – ma mindkettő Tamási külterülete. – A szerk.]. Különben nagymama többi testvére közül senkit nem tudok felsorolni, mesélték, hogy volt még egy Rozi néni, egy fiú, aki az egyik árvízben halt meg, és egy másik fiú, aki az első világháborúban halt meg, azt talán Istvánnak hívták.

Anyám a faddi évekről nem nagyon mesélt. Fornád-Kecsegéről azt mesélte, hogy Tolnára járt iskolába, és a tejeskocsival hozták-vitték a polgáriba. Egy udvarházban laktak, ahol egy hosszú tornácról nyíltak a szobák. Minden nap megmosták a lábukat, és anyám volt mindig az utolsó. Egy lavór víz volt csak, mert spórolni kellett a vízzel. Sokszor aludt Mariska néniéknél, és hallgatta Lajos bácsi és Jakab bácsi vitáját a gazdaság fejlesztésével kapcsolatban, hogy extenzív vagy intenzív gazdálkodást folytassanak. Jakab bácsi azt mondta, hogy extenzív gazdálkodást, és ki kell venni a pénzt, és másba fektetni, Lajos bácsi azt mondta, hogy nincs jobb befektetés, mint a föld. A végén Jakab bácsi győzött. Ez egy állandó vita volt köztük, és ezt anyám hallgatta, és ezért tudta később Pesten az ügyeket intézni, mert pontosan tájékoztatva volt a gazdaság problémáiról.

Anyám nagyon szép szőke lány volt. Tizenhárom éves korában elvitték egy bálba, és senki nem kérte föl táncolni. Ő tudta, hogy neki nincs hozománya, és annyira nem szép, hogy feleségül vegyék, és azért döntött úgy, hogy tanítónő lesz, hogy ne maradjon vénkisasszonynak a család  nyakán. Ezen a bálon döntötte el. Egyébként később nagyon sikeres nő volt. Gyönyörű szép volt, és feleségül vették volna a szépségéért is. És nagyon tudott az emberek nyelvén beszélni.

Amikor elvégezte a polgárit, írt egy kétségbeesett levelet a veszprémi apácazárda főnöknőjének. Erre az elküldte neki a tanítóképző első évfolyamának a könyveit. És anyám fölment a padlásra Fornád-Kecsegén, és egy szál magában, minden segítség nélkül fölkészült az első évből. Nem is tudta senki, és amikor jött a vizsga ideje, akkor azt mondta a nagyanyámnak, hogy anya, kellene egy kis pénz. Minek? Föl akarok menni Veszprémbe. Miért?  Mert le akarok vizsgázni a tanítóképzőben. De ne mondd el senkinek, mert ha megbukok, ne nevessenek rajtam. Megkapta a pénzt, fölment, és levizsgázott.

Utána felkerült a család Pestre, mert kellett valaki, aki intézi a birtok ügyeit, és Pesten voltak a bankok. Anyám Pesten befejezte a tanítóképzőt, és tanítani kezdett a Százados úti iskolában, aztán átment a Peterdy utcai elemi iskolába. Közben ellátta a fornád-kecsegei birtok ügyintézői feladatát. Hallatlan ügyes ügyintéző volt. Tulajdonképpen az anyám tartotta el a családot. Tizenhat évesen volt a birtok ügyintézője. Sokszor százezer koronával a táskájában ment egyik bankból a másikba. Ki a fene gondolta volna, hogy egy kislánynak a táskájában ennyi pénz van?! Közben tanítványai is voltak. Végül a Hernád utca 42-ben volt, onnan ment nyugdíjba.

Amikor a nagymama felköltözött a gyerekekkel Pestre, béreltek egy háromszobás lakást az Aréna [ma: Dózsa György] út 64-ben, a harmadik emeleten. Amikor Lajos bácsi 1930-ban meghalt, vagyona egyik felét a feleségére hagyta, a másik felét pedig a nagymamára. Lajos bácsiéknak nem volt gyerekük. Az örökség egy részéből nagymama megvette anyám nevére az első emeleti, százhét négyzetméteres lakást, ami három szobás volt, cselédszobával, konyhával, fürdőszobával, két vécével.

Volt olyan időszak is, amikor anyám egyik unokatestvére, Juliska is itt lakott. Ez egy érdekes történet. Juliska nagybátyja 1919-ben, Szekszárdon a direktórium elnöke volt. Amikor jöttek az ellenforradalmárok, egy Sz. Richárd nevű csendőrtiszt volt a parancsnokuk. A család úgy döntött, hogy feláldozza Juliskát, aki Tolna megye legszebb lánya volt, és elküldték Sz.-hez, hogy legyen a szeretője. Juliska állapotos lett, Sz. megkérte a kezét, de nem mentette meg a nagybácsit. Erre kifizették a kauciót hadikölcsönkötvénnyel, és kitagadták a Juliskát. Nem voltak hajlandók velük szóba állni. Akkor anyám azt mondta, hogy a születendő gyerek nem tehet róla, hogy a szülők mit csináltak, és odavette Juliskát az Aréna úti lakásba, és onnan ment szülni. Julis néni és anyám egyidősek voltak, és nagyon szerették egymást. Az a család gazdag volt, az anyám családja viszonylag szegény volt. Sz.-nak ezután nem tetszett a pofája, mert zsidó nőt vett feleségül, de Julis néni nagyon szép volt, és amellett szellemes és csodálatos személyiség, a férje imádta, úgyhogy a férfi elment nyugdíjba. A háború alatt a Mauthner gyár katonai parancsnoka lett. Tudta, hogy a háborút elvesztették a németek, és amikor jött 1944, föl akarták robbantani a gyárat. Ő tudta, hogy ki a gyárban az illegális kommunisták vezetője, mert ő kommunisták ellen nyomozott, ez volt a feladata. Odahívta, és mondta neki, hogy „Maga kommunista”. „De alezredes úr, hogy képzeli.” „Arra nekem nincs időm, hogy magával vitatkozzak. Itt az aláaknázási terv, én holnap tizenkettőkor meggyújtom a kanócot.  Magának kötelessége elintézni, hogy ne robbanjon föl. Én nem tehetem azt, hogy nem gyújtom meg, mert akkor kivégeznek. Ha véletlenül megtalálják magánál az aláaknázási tervet, maga lopta el. Ha megmondja, kitől van, az magát nem menti meg, de engem kivégeznek. Ez történt, és megmenekült a gyár. 1945-ben ezért igazolták, és bekerült a rendőrségre. És mint jó nyomozó, ő volt az, aki a magyar rendőrséget felfuttatta. Például ezeket a vetkőztetőket ő nyomozta le [1945–1948 között, különösen a főváros budai oldalán egymást érték a rablótámadások, az ún. utcai vetkőztetések. – A szerk.]. Nem sokáig hagyták, és elővették a 19-es dolgait. Lefogták és börtönbe csukták. A smasszerok azért verték, mert csendőr, a volt kollégái azért verték, mert áruló. Amikor 1956 körül kikerült a börtönből, hamar rákos lett, és meghalt. Pedig Julis néni mindent elkövetett, mert szerette. A lányuk, J. 1920-ban vagy 1921-ben született. Róla annyit tudok, hogy háromszor ment férjhez, a harmadik férje Petrovics Emil zeneszerző volt. Judit egy külkereskedelmi vállalat egyik főosztályvezetője volt, mert gyönyörűen beszélt angolul, németül, franciául és spanyolul, és nagyon jól tudott tárgyalni. Egy zseniális nő volt. A rendszerváltáskor még ott volt, és onnan ment nyugdíjba. 2004-ben halt meg [Sz. J. Petrovics Emil első felesége volt. Apjáról a következők olvashatók Petrovics önéletírásában: „Horthy Miklós kémelhárító (defenzív) osztályának parancsnoka, aki Budaörs tájékán megakadályozta az utolsó trónkövetelő, a Habsburg-ivadék IV. Károly visszatérését a magyar trónra. Aki az első zsidótörvény életbeléptetésének napján lemondott hosszú éveken át folytatott, hazához hű katonai kötelességteljesítéséről, és ezzel természetesen tábornoki rangjáról is. A 2. világháború befejeződése után a demokratikus Magyarország reaktiválta, s egyik vezetője lett a rendőrség s a biztonsági szolgálat megszervezésének, szakmai felkészítésének. Az ’50 körüli koncepciós perekben letartóztatták, (emlékeim szerint) 17 évi börtönre ítélték, mint horthysta bűnözőt” (Petrovics Emil: Önarckép – álarc nélkül, 1930–1966, Elektra Kiadóház, 2006). – A szerk.].  

A többi férje nevét nem tudom, de azt igen, hogy egyik sem volt zsidó. Ő sem tekintette magát zsidónak. Sőt, egy kicsit mintha antiszemita lett volna. A zsidó rokonaim miatt kerültem én bajba, mondta. Egyszerűen nem fogta föl, hogy ő zsidó származású. Persze a holokauszt nem érintette, mert nem számított zsidónak. Aki időben kikeresztelkedett, mint  Judit anyja, és a házastársa keresztény volt, az nem számított zsidónak. Az árja párja volt. És akkor az ilyenek gyereke sem számított zsidónak.

Tehát ott laktunk az Aréna úton, és Boriska nagynénémet közben beíratták a Zeneakadémiára, mert kivételes hangja volt. Később olyan operaénekes lett, aki a Városi Színházban vagy százszor énekelte Mártát a Faustból. Vágó Boriskának hívták [Neve szerepel az Opera archívumban. – A szerk.].

Mihállyal problémák voltak, mert jól elhelyezkedett, de sikkasztott. Ennek következtében kirakták az állásából, és nagyon komoly pénzekbe került a családnak, hogy kimossa ebből a sikkasztásból. Úgyhogy a nagyanyám aztán nem is állt vele szóba.

Nagyanyám halála után a nagymama végrendelete alapján a pénzt három egyenlő részre osztották anyám és két testvére között. És ez volt az én tragédiám. Mihály beperelte anyámat, hogy anyám miért kapott ugyanennyit, amikor övé lett a lakás is. Egyébként azért kapta anyám még a lakást is, mert Borcsa néni kapott hozományt, amikor férjhez ment. És amikor a férje az 1929-es válságban tönkrement [lásd: 1929-es gazdasági világválság], akkor a nagymama visszavásárolta a képeket, bútorokat a Boriskának. Misi pedig sikkasztott, és azt kellett visszafizetni. Borcsa néni nem perelt, de mivel azt hitte, hogy anyám halála után az ő lánya, Éva fogja örökölni az Aréna úti lakást, amikor anyám terhes lett, akkor megátkozta. Harmadik hónapos terhes volt velem anyám az első átoknál, akkor anyám jobb karja megbénult három napra. A második átoknál fél éves magzat voltam, akkor elment a fejvíz, és a harmadik átok hatására hét és fél hónapra megszülettem. Koraszülött voltam. Boriska egyszerűen gyűlölt engem, csak ezért, mert lettem. Ugyanis anyám volt a menedzsere, és szerette volna, ha anyám továbbra is segít neki a pályáján. Amikor operaénekes volt, akkor vitte anyámat külföldre, jó volt hozzá. És megsértődött, mert neki szüksége volt anyámra, erre ő bejelenti, hogy állapotos, és nem tud tovább segíteni. Ez egy olyan harc volt a családon belül, amiről nem illett tudni.

Az örökségből anyám és Borcsa néni vettek egy negyvenlakásos bérházat, a Reitter Ferenc utca 77. számút, abban a reményben, hogy abból lesz jövedelem. Aztán jött a huszonkilences válság, nem lehetett kiadni a lakásokat. Különben anyám és Borcsa nem voltak összeveszve. Csak volt egy ordítós jelenet, amikor kiderült, hogy anyám állapotos. Anyám akkor már harmincegy éves volt [1897-ben született].

Az én születésem [1931] után Borcsa néni az operaénekléssel már nem keresett pénzt. Akkor már nem alkalmazták. Úgyhogy cselédmunkákat látott el, például varrt. Nem volt varrónő, de varrt. Aztán kénytelenek voltunk eltartani Borcsa nénit, mert a férje elvált tőle, és nem adott tíz fillért sem a gyerekhez. Anyám adott nekik hetven pengőt havonta, és minden vasárnap ott ebédeltek.

A bérház sajnos nem jövedelmezett. A lakók nem fizettek, rosszul fizettek. Minden hónapban bejött apámhoz a házmester, és hozta a pénzt. És akkor apám odaültetett maga mellé, és megmutatta, hogy mire költi a pénzt, és mennyi marad belőle, miután kifizették a házadót, a vízdíjat, a csatornadíjat. Aztán akkoriban kötelező volt tízévenként felújítani, kifesteni, homlokzatot festeni, a lakások ajtajait, ablakait passzítani és mázolni. Ehhez apám még hozzáírta az ő saját gondnoki bérét, amit azonosnak vett a házmesterével, és azt mondta, hogy ezt nem veszi föl. És minden kiadás után nagyon kis pénz maradt. Azért később a kommunista párt nagy hülyeséget követett el a házak államosításával [lásd: államosítás Magyarországon], mert azt hitte, hogy a házak sokat hoznak. De a házak nem hoztak sokat. Nagyon kis jövedelem volt a házakból.

Közben anyám férjhez ment Wágner Sándorhoz. Amikor összeházasodtak, akkor odaköltözött anyámhoz, az Aréna út 64-be. Ott volt az irodája is. Nem tudom, hogy ismerkedtek meg, valaki bemutatta őket egymásnak. Érdekes, tíz évvel korábban már találkoztak, és akkor nem lett belőle semmi, és később valahogy megint összefutottak. 1930-ban házasodtak össze. Nagyon jó házasságban éltek. Amikor apám délben hazajött, rögtön átöltözött otthoni ruhába. Anyám kérdezte: Apukám, nem éhes? Megenném a szépasszony főztjét, válaszolta. Amikor megevett, odament anyámhoz, és kezet csókolt, és azt mondta, köszönöm az ebédet. Anyám szerénykedett, hogy ugyan, ugyan. És akkor apám mindig elmondta, hogy ha én egy házat építek, az száz év múlva is meglesz, maga egy egész délelőtt dolgozott ezzel az ebéddel, és tíz perc alatt vége van. El kell ismerni a háziasszonyt az ő munkájáért. Soha nem veszekedtek. Elmondok egy vitát. Apám azt mondja: „Olyan életlen volt a borotva, alig tudtam vele megborotválkozni.” Mire anyám: „Nem értem, amikor a szappant vágtam vele, akkor még jó éles volt.” Apám letette a leveseskanalat. Egy hangos szót nem szólt, talán csak a kanál letevése volt egy kicsit hangosabb. Anyám a konyhában sündörgött, átmelegítette a leveset, és azt  mondta: „Vidd be, Panni, apádnak.” Amikor apám megette az ételt, kihozott a szobájából egy drótot: „Máskor ezzel vágja a szappant.”

Az ebéd mindig egykor volt. Anyám délelőtt tanított, addig a cseléd mindent előkészített. Megpucolta a krumplit, a zöldséget, meggyúrta a tésztát. Anyám délben hazajött, és egy óra alatt megvolt az ebéd. Apám délelőtt az épületen volt, egyre hazajött, megebédelt, és délután otthon dolgozott. Ő egy olyan építészmérnök volt, hogy amikor egy épületrészt befejeztek, akkor ment a mérőlécével, tizedmilliméter pontossággal bemérte a távolságokat, új rajzokat csinált, és ötéves koromtól az én feladatom volt, hogy odaadjam az asztalosnak, a vízvezeték- szerelőnek, mindenkinek, hogy pontosan tudja, mert ott az építkezésen nem volt szabad semmit sem igazítani. Műhelyben lehet igazítani, de épületen nehéz, drága, és nem lehet jól megcsinálni. Apám ragaszkodott hozzá, hogy az épületen nincs igazítás. Ott a csöveket már csak összecsavarni lehet, beépíteni az ajtót, ablakot, de igazítani nem. Egyszer előfordult, hogy az asztalos rajzát a vízvezeték-szerelőnek adtam, és fordítva. Akkor nagyon kikaptam.

Tulajdonképpen én voltam apám irodájának a diszpécsere egészen fiatalon. Egyébként tizenkettőtől fél egyig én voltam egyedül a telefonnál, és az iparosok, akik rendszeresen késtek a munkával, inkább akkor telefonáltak, nem akkor, amikor apám otthon volt. Felhívtak, hogy késni fognak a munkával. És én mindig mondtam, hogy amennyiben a következő iparost nem gátolja a befejezésben, akkor meg lehet oldani, ha gátolja, és akár egy nappal is késünk az átadással, akkor pönálét kell fizetni, és ezt apám bírói úton vissza fogja perelni. Képzelje, ötévesen tudtam azt a szót, hogy pönálé. És megmondtam, hogy ki az az iparos, aki utána jön, és megmondtam a telefonszámát. És akkor már apámnak úgy mondták, hogy fogok késni három napot, de megbeszéltem a lányával, hogy a befejezés nem fog késni. Apám odavolt, hogy miért nem őt hívták. És akkor anyám mondta neki: mert a Panni sose mondja nekik, hogy hatemeletes disznóság. Ez volt apám szavajárása, ha valaki azt mondta, hogy késni fog. Én nem pöröltem, hanem egyeztettem. Gondolja el, ehhez öt éves voltam. Nem tudtam olvasni, de egy olyan szervezési készség volt a kobakomban, ami abszolút ritkaság. Apám Budapest legjobb építészmérnöke volt, de nem volt jó üzletember. §§Az üzletember ötéves koromtól én voltam. Úgy kezdődött, hogy volt egy Démán nevű fővállalkozó, aki megbízta apámat a svábhegyi házak építésével. És Démán nem fizetett, emiatt állandó volt a végrehajtó nálunk, noha nagyon nagy beosztással éltek a szüleim. És akkor azt mondtam anyámnak, hogy én szólok Démánnak. Démánnak volt egy vendéglője, kiálltam a vendéglő közepére, voltam talán hat éves, és azt kiabáltam, hogy adja meg apámnak a pénzét. Maga miatt foglalnak nálunk, viszik a zongorát, anya sír. Démán másnap fizetett [A Svábhegyen és a Széchenyi-hegyen 1937 és 1941 között 11 szálló, ill. társas üdülőszálló épült föl 1937 és 1941 között (és még korábban kettő). Wágner Sándor az 1939-ben épült, 48 egyszobás lakosztályból, társalgóból és étteremből álló Lomnic üdülőszállónak volt a kivitelezője (a tervező Szőke Imre, a megrendelő Démán Iván volt). Lásd: Majestic, Mirabel. – A szerk.]. Soha többet senki nem mert tartozni az apámnak, úgy féltek a számtól. Szóval fantasztikus gyerek voltam. Ezzel születtem, erről nem tehetek. Azt se mondhatom, hogy én ezt tanultam. Nem tanultam sehonnan. Attól kezdve emelkedett a család gazdasági helyzete, és a család rettenetesen gazdag lett emiatt. Akkor egyébként egy föllendülés is volt, és ezt a föllendülést én nagyon jól ki tudtam használni. Meg tudom mutatni apám 1943-as végrendeletét, látszik belőle, hogy szépen volt vagyonunk. Volt a ház, több lakás és rengeteg építési anyag. A Manci hidat [lásd: pontonhidak] az utolsó szögig abból az anyagból építették föl, amit apám telepén foglaltak le. Tíz fillért nem kaptunk érte.

Elmesélem a Spitzer-ügyet. Apám az egyik munkájáért kapott hat lakást egy Pipiske úton [Budapest, XII. kerület] újonnan épült házban, és ebből négyet eladtunk. Az egyiket én adtam el. Jött egy Spitzer nevű vevő, hogy megveszi az egyik lakást. Elmondtam neki, hogy milyen negatívumok vannak a ház körül. Erre elment. Aztán mégis visszajött. Ötször jött vissza, és a  végén mégis megvette. Apám közben rettenetesen összeszidott, hogy miért kellett megmondani a negatívumokat. Jött egy másik vevő, akinek a Petőfi Sándor utcában volt gyermekruha-szalonja, és szó nélkül aláírta apámmal a szerződést. Három hónap múlva beperelte apámat ezek miatt a hátulütők miatt, amiket apám nem mondott el. És Spitzer ment el tanúskodni apám mellett, hogy még a gyerek is megmondta. Én már tizenkét évesen tudtam, hogy nem szabad félrevezetni a partnert. Inkább vállalni kell a vitát, de félrevezetni nem szabad.

Apám egészen addig alkalmazásban volt, ameddig a nagy válságban az Ast Ede és Társai cég tönkre nem ment [Ast Ede és Társai Mérnökök beton-, vasbeton- és vizierőmővek építési vállalata, Budapest, II. Pálffy (ma: Bem) tér 1.]. Utána önálló lett. Ő építette a Városkapu üzletházat (Kálvin tér) [Az egykori Fenyves Áruházról van szó. Fenyves Dezső 1922-ben vette meg a református egyháztól a Kálvin téri templom mellett álló, akkor már üres telket, ahol egykor egy református lelkészlakás, imaterem és iskola állt, és itt építtette fel áruházát az 1920-as években. – A szerk.], a Corvin mozit, és az Urániát is [A Corvin mozi (Corvin Mozgóképszínház Rt.) épületének (1920–1922) tervezője Bauer Emil (Budapest, 1883 – Sydney, 1956) volt. Az Uránia mozinak helyet adó épületet Schmahl Henrik (1846–1913) tervezte még a 19. század végén. 1898-ban nyílt meg az épületben (az Alhambra mulató helyén) az Uránia Magyar Tudományos Színház, amely lényegében ismeretterjesztő intézmény volt, ahol már 1901-től vetítettek filmeket (1917-től rendszeresen is). Az „igazi” mozihelyiség, a mai mozi elődje 1930-ban nyílt meg, akkor alakították át a színházteret ténylegesen mozivá. Az 1000 fősre tervezett mozi terveit az UFA cég megbízásából Jánszky Béla (1884–1945) és Szivessy Tibor (1884–1963) készítette (Fabó Beáta: A moziépítészet és a város, Budapesti Negyed, 1997/2–3). Wágner Sándor minden bizonnyal a Corvin épületének, ill. az Uránia mozi átépítésének a kivitelezője volt. – A szerk.]. Épített ezenkívül hidat Tiszaugnál [Az 1927–1929 között épült tiszaugi híd kivitelezőjeként Reiniger Hermant, a M. kir. Állami Vas-, Acél- és Gépgyár alkalmazottját tartják számon; Wágner Sándor valószínűleg alvállalkozó volt. – A szerk.], síremléket (Schossberger mauzóleum a Kerepesi temetőben – lásd www.mult-kor.hu), lakóházakat a Svábhegyen [A fent említett „Lomnic” szállón kívül sajnos csak egy olyan lakóépületnek tudtunk a nyomára bukkanni, amelynek ő volt a kivitelezője: a XII. Nárcisz utca 44. szám alatt 1931-ben épült, Bauer Emil tervezte lakóépületnek, amely Solc János fa- és szénkereskedő megrendelésére készült. – A szerk.]. És Magyarország első környezetvédelmi berendezését, a Weiss Manfréd galvanizálójának a víztisztítóját is ő építette. Ez egy óriási dolog volt. Annak idején végighallgattam azt a beszélgetést, voltam összesen talán négy vagy öt éves. Weiss Manfréd azt mondta apámnak, hogy őt csak azért piszkálják, mert zsidó, és csak egy pro forma berendezést építsen. Erre apám azt mondta, hogy hatástalan berendezést ő nem épít, ő kitüntetéssel végzett magyar mérnök, ő csak jó berendezést épít. Megkapta mégis a munkát, és rövid idő múlva hívatta a Weiss Manfréd, mert visszanyerte a berendezés árát. Aranyat, ezüstöt és színesfémet nyertek vele vissza. Azt mondta apámnak, hogy nem azért kellett megépíteni a víztisztítót, mert a Dunában halpusztulás volt, hanem azért, mert botor fejjel drága nyersanyagot engedtünk a Dunába. És kétezer pengő jutalmat kapott apám. Ez akkor óriási összeg volt.

1935-ben apám házat épített Práger Pálnak, a Ganz & Danubius Vagongyár igazgatójának, aki megkérte apámat, hogy szerezzen szovjet megrendelést a Somogyi rokonságon keresztül. Ugyanis Somogyi Béla valamilyen módon rokonunk volt [Somogyi Béla (1868–1920) – tanító, újságíró. Felsővisón volt állami tanító, majd 1897-ben Budapestre került, és a „Népszava” munkatársa, majd 1897–98-ban szerkesztője nyolc hónapig. Utána egy kültelki iskolában jutott tanítói álláshoz. Közben megszerezte a tanári képesítést is, reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított. 1905-től a napilappá átalakult „Népszava” belső munkatársa. Ugyanekkor megindította a tanítók szervezkedését, majd 1906-ban lapjukat, az „Új Korszak”-ot, amelyet maga szerkesztett. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság idején elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet. A Tanácsköztársaság bukása után a „Népszava” felelős szerkesztője. A fehérterrort támadó cikkei miatt az Ostenburg-különítmény tisztjei elhurcolták, és társával, Bacsó Bélával együtt meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták (MÉL). – A szerk.]. Soha nem tudtam megállapítani a rokonsági fokot, de mindenki tudta, hogy rokon. Elmentünk Somogyi Béla özvegyéhez, Ferike nénihez, aki azt mondta, hogyha a magyar  munkásosztály kivívja a forradalmát, lesz megrendelés. Apám azt mondta, hogyha sokáig vártok, nem lesz magyar munkásosztály. És bizonyította ezt számadatokkal, amiből csak egyre emlékszem. Négy éves voltam, amikor ez a  beszélgetés elhangzott. Azt mondta, hogy 1919-ben harmincezres volt Weiss Manfréd gyárának a létszáma, és most nem éri el a háromezret. A Ferike néninek volt egy ilyen rojtos terítője, és közben én összefontam az összes rojtot. Később apám közölte, hogy többet ilyen beszélgetéseken nem vehetek részt. Ugyanis elképesztő volt, hogy egy négyéves gyerek egy ilyen beszélgetést földolgozott.

Ezek után a szüleim elmentek a Hatvany báróhoz, aki Somogyi Jolánnak, Somogyi Béla lányának volt a férje [Somogyi Jolán (1903–1991), Hatvany Lajos harmadik felesége volt. – A szerk.], és ott találkozott apám a szovjet nagykövettel. Amikor odamentünk, a szalonban ott ült Vezér Erzsébet [Vezér Erzsébet (1915–2003) – irodalomtörténész, Ady-kutató. – A szerk.], Justus Pál, és nekem ki kellett mennem a konyhába. Pedig nekem nagyon tetszett Justus, szerettem volna vele játszani. Justus Pál akkor egy csinos fiatal férfi volt. Gyerekfejjel borzasztóan tetszett nekem. Megszületett a szovjet megrendelés, de a Ganz tulajdonosa, most nem tudom, hogy hívták, nem akarta aláírni, mert az oroszok a svédektől vettek mozdonyt, kétharmadát fizették ki, és ennél egy kicsivel többért eladták a mozdonyokat külföldnek, és ezáltal a svédeket lehetetlen helyzetbe hozták. Akkor anyám egyik unokatestvérével, aki a Nemzeti Bankban volt – valami Dodónak hívták ezt a férfit, én csak így hallottam –, elintézte, hogy a Nemzeti Bank magára vállalta, hogy amennyiben nem fizetnek az oroszok, a bank fizet. Ezen a beszélgetésen is ott voltam. Anyám azt mondta ennek a Dodónak, hogyha a magyar paraszt kap bolettát, hogy olcsóbban tudja kiszállítani az árut, akkor a magyar ipar is megérdemli bolettát [A boletta bevezetésével 1930. július 1-jétől mázsánként 3 pengőt, 1931. július 1-jétől 6 pengőt, 1932. július 1-jétől 4 pengőt, 1933. július 1-jétől ismét 3 pengőt kaptak a termelők a tőzsdei eladási ár fölött. (A búza mázsánkénti ára ebben az időben 10 és 20 pengő között mozgott.) A fentebb ismertetett árkiegészítésen felül a bolettából befolyó összeget elkülönített pénzügyi alapba helyezték, és más forrásokkal kiegészítve a gazdák egyéb módon történő megsegítésére fordították. A bolettát 1934-ben megszüntették (Wikipédia). – A szerk.]. Volt egy irat, amit sajnos nem tettem el. Ebben egy Urbányi Sándor nevű nemzeti bankos illető írta, hogy az oroszok nem engedték érvényesíteni az acél árában bekövetkezett változást, mert a háború miatt megnőtt az acél ára, de ők sem érvényesítették a pamutnál, és csinált egy szaldót, és megállapította, hogy jól jártunk. És láttam Mikoján levelét, amit a saját embereinek írt, és ugyanezt írta. Tehát ez egy nagyon jó szerződés volt, mind az orosz, mind a magyar félnek. Egy kvázi bartelszerződés volt, ami lényegében lenyomta az árat a nemzetközi ár alá. Tehát ez a szerződés egy óriási dolog volt, és ezt a szüleim intézték el.

Közben elkezdtem az elemit a Hernád utca 42-ben, utána a Zsidó Gimnáziumba mentem, az Abonyi utcába. Az elemiben kitűnő voltam, a gimnázium első három évében jó rendű. Azért gyerekkoromban nem csak dolgoztam, hanem játszottam is, de nem éreztem munkának, amit apám irodájában csináltam. Én egyáltalán semmit sem éreztem munkának. Azt éreztem, hogy rám szükség van. Jártam különórákra is, németórára, angolórára és zongoraórára. És Berczik Sári nénihez tornára [Berczik Sára (1906–1999) –  a magyar mozdulatművészet egyik megalapítója és megújítója, a tánc és a torna művészi ötvözetének megteremtője. 1931-ben szerzett diplomát a Zeneakadémián (zongora és ének szakon), ill. a Mozdulatkultúra Egyesület tanárképző tanfolyamán mozdulatművészetből. 1932-től saját iskoláját vezette. 1949-ben a mozdulatművészeti iskolák politikai elmarasztalása s az egész irányzat intézményes betiltása után koreográfusnak szerződött a volt Fővárosi Varieté társulatához (1950), a Testnevelési Főiskolán pedig megszervezte a művészi torna nevű tantárgy oktatását. Hamarosan a női tornászválogatott művészeti vezetője, majd mesteredzője (1953–1972) lett (Kaán Zsuzsa írása alapján, Táncművészet, 1999. 1. sz.). – A szerk.]. És ameddig lehetett, a Műjégpályára jártam korcsolyázni. Aztán később mint zsidó nem járhattam oda. Pontosabban: bérletet nem válthattam, és akkor a szüleim azt mondták, hogy akkor nem megyek.

Évenként egyszer, a szüleim házassági évfordulója alkalmából elmentünk színházba, és utána elmentünk vacsorázni. Borcsa néni és a lánya, Éva is ott volt ilyenkor. Jártunk moziba, és rengeteget olvastunk. Anyám be volt iratkozva a könyvtárba, a szüleim elolvasták a könyveket, és megbeszélték. Én például a „Csendes Don”-t 1945 előtt olvastam [A „Csendes Don”-t igen hamar lefordították magyarra: oroszul az első két kötet 1928-ban, a harmadik 1932-ben, a negyedik pedig 1940-ben jelent meg. A magyar fordítás 1941–45 között készült el. Valószínűleg a Cserépfalvi Kiadónál jelent meg. – A szerk.].

Apámnak volt egy barátja, Tolnai Elemér, aki az állványozást csinálta, a felesége, Rózsika néni anyám barátnője volt, és volt egy fiuk, Tamás. Tolnaiékkal minden héten együtt mentünk el kirándulni. A család úgy döntött, hogy Tamás és én össze fogunk házasodni, de aztán Tamás 1949-ben elment Amerikába. Ezenkívül apám unokatestvérével, Berán Böske nénivel jártunk össze.

Rendszeresen jártunk nyaralni különböző helyekre, de külföldre nem. Egy nyaralásról szeretnék részletesen beszámolni. A fővárosnak volt egy üdülője Balatonkenesén, ami később honvédüdülő lett. Ott a szomszéd szobában nyaralt a polgármester fia, a menye és az unokája. A polgármester unokája nem tudott magyarul, és kerestek egy gyereket, aki tud németül. Én voltam az egyedüli gyerek, aki tudott németül. És elválaszthatatlanok lettünk Tiborral. Anyámat is nagyon tisztelték, mert látták, hogy milyen hallatlan erővel dolgozik azon, hogy apám karrierjét megcsinálja. Aztán visszamentek Amerikába, és egy hónappal azelőtt, hogy Magyarország belépett volna a háborúba, írtak egy levelet, hogy Tibor majd megőrül, vissza akar kapni engem, egyetlen gyerekkel nem áll szóba, csak engem akar, és küldjenek ki hozzá a szüleim. Tibor megkérte a kezemet. Volt nyolc éves. Kiderült, hogy újság-előfizetéseket gyűjt, és azt írta, hogy eltartani nem tud még, de az előfizetésekből a taníttatásomat fedezni tudja, és a szülei vállalják az eltartásomat. Ha két héttel korábban írja a levelet, akkor ma nem itt élek Magyarországon. Tibor volt életem igazi szerelme. Soha többet nem találkoztunk.

Valamikor 1944 nyarán bekerültünk egy csillagos házba, az István utca 40-be. Október tizenötödike, a proklamáció után [lásd: Horthy-proklamáció] a csillagos házból begyűjtötték a férfiakat, apámat is elvitték munkaszolgálatra. Csepelre került, aztán elindították őket nyugat felé. Az utolsó levél akkor jött tőle, amikor átlépték a határt. Attól kezdve semmit nem tudtunk róla. Miután apámat elvitték, megpróbáltunk elbújni a Reitter Ferenc utca 77-ben, ugyanis egy hónappal korábban apám betette oda az egyik munkását, hogy az majd minket elrejt. De nem elrejtett, hanem feljelentett. Itt jön megint az, hogy milyen rettenetesen erélyes voltam. A rendőrség elvitt bennünket, és átadtak a nyilasoknak. Anyám könyörgött a rendőröknek, hogy ne adjanak át a nyilasoknak, mert azok gazemberek. És a rendőr visszamondta. Három nyilas jött állig fölfegyverkezve. Na, te azt mondtad rólunk, hogy gazemberek vagyunk. Anyám próbálta enyhíteni. De én azt gondoltam, hogy meghalni lehet, de az önbecsülésünket nem adjuk föl, és azt mondtam  nekik: „Igen, mondtuk, és én még azt is mondom, hogy maguk földön csúszó gyáva férgek, mert három férfi állig fölfegyverkezve kísér egy nőt és egy tizenhárom éves kislányt. Nem sül le a bőr a képükről. Ha annyi becsület volna magukban, mint körmöm alatt a piszok, akkor Vecsésnél harcolnának az orosz tankok ellen. De az orosz tankok visszalőnek, maguknak egyszerűbb ártatlanokat hurcolgatni.” Erre ők: „Igen, mert ti elárultátok a hazát.” Mire én: „Amíg az én apám katona volt, kétszer sebesült, nagyezüst vitézségi érmet kapott, addig ellenség nem tette a lábát a szent magyar földre. Bezzeg a maguk dicső Horthyja a románok után lovagolt be fehér lovon Budapestre.” Mire ők: „Kormányzósértés.” Mire én: „Én sértettem meg a kormányzót, nem a maguk gyönyörű nemzetvezetője váltotta le a Horthy Miklóst?” Erre már nem tudtak mit mondani, azt mondták, hogy hallgass, büdös zsidó, mert befogom a szádat. Mire megszólalt anyám, hogy csak egy golyóval, édes fiam. Arra gondoltunk, hogy agyonlőnek bennünket, de akkor legalább az önbecsülésünk megmarad. Bevittek a Petneházy utcai nyilasházba. Ott történt egy csoda. Anyám volt tanítványának a fia volt az ottani vezető, és anyám ráismert. Az kezdte mondani, hogy ti, büdös zsidók, sose dolgoztatok. Kérdezd csak meg az anyádat, az ilyen-olyan Bözsit, hogy a Vágó tanító néni mennyire nem dolgozott. Ehhez hozzátartozik az, hogy anyám vitte 1919-ben a Százados úti iskolából a gyerekeket Abbáziába föltáplálni. És Bözsit nem akarták elvinni, mert zabigyerek volt. Akkor anyám kiállt érte, hogy nem a keresztlevelet visszük ki, hanem Bözsit, aki éhezik. Magyarán szólva, megmentette a gyerek életét. A nyilas kétségbeesett, ugyanis ő is zabigyerek volt, és ez akkor derült ki, amikor anyám mondta a neveket. Mert ugyanaz volt a neve, mint az anyjának. Olyan méregbe gurult, hogy akkorát rúgott egy bácsiba, akit velünk együtt hoztak be, hogy az hármat szaltózott. Amellett, hogy tragikus volt a jelenet, annyira komikus volt, hogy elnevettem magam. Máig szégyellem, hogy akkor nevettem. Akkor bezártak bennünket a bácsival együtt egy szobába. Nem kaptunk enni, egész éjjel ott ültünk a sarokban, anyám ölébe hajtottam a fejemet. Másnap reggel azt  mondták, hogy takarítsuk ki a nyilasházat. Föl voltak rá készülve, hogy az elkényeztetett zsidó asszony nem tud takarítani. Én és anyám is tudtunk takarítani. Gyönyörűen kitakarítottuk a házat, olyan tiszta nem volt az a nyilasház korábban, mint ahogy anyám takarítása után kinézett. És akkor azt mondta anyám, hogy aki dogozott, annak enni is kell, és akkor kaptunk egy szelet zsíros kenyeret, egy pohár tejet. Aztán bevittek minket a zsidó templomba, a rendőrségre. Ugyanis a zsidó templomban volt egy rendőrőrs. A menyasszonyi szobában aludtunk. Aztán a Goldmark Teremben átadtak bennünket a zsidó hitközségnek, ott ültünk három vagy négy napig, és akkor kitelepítettek bennünket a gettó valamelyik házába [lásd: budapesti gettó]. Amikor bejöttek az oroszok, akkor előbb visszamentünk az István utca 40-be, onnan pedig visszamentünk az Aréna út 64-be. Az a keresztény család, amelyik a lakásunkban lakott, átköltözött abba a harmadik emeleti lakásba, ahol eredetileg laktunk. A berendezés, amit otthagytunk, megvolt, és volt, amit visszavittünk az István utcából.

1945 telén a Reitter Ferenc utcai házból hazahurcoltuk kézben az ajtófélfákat, amiket a bomba kivert. Anyám fölvágta baltával, és azzal fűtöttünk. Ruhám az volt, amit a Jointtól kaptam. Amikor anyám rájött, hogy apám nem fog visszajönni, megbetegedett, és leesett a lábáról. Kórházba kellett vinni, és ott maradtam egyedül. Én voltam a családfő. Ápoltam az édesanyámat, gimnáziumba jártam. Nem volt pénzünk. A Dózsa György úti iskolában volt egy ingyenkonyha, onnan hordtam az ebédet. Eljártam a Jointba péntekenként, hogy UNRA- csomagot kapjak [UNRRA (UNRA) = United Nations Relief and Rehabilitation Administration (az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Hivatala). – A szerk.]. Abból volt a vacsora. Reggelit éveken át nem ettünk. Anyám kapta a tanítónői fizetést, de az nagyon kicsi volt. Közben beteg is volt, de akkoriban nem táppénzt kapott, hanem a teljes fizetését. De az is kevés volt. Ehhez jött a Reitter Ferenc 77 tetejének a megcsinálása. Bombatalálatot kapott. A lakók visszaköltöztek, a saját lakásukat megcsinálták, és a tető megcsinálása ránk várt.

Én közben összejöttem cionistákkal, voltam a Hasomér Hacair ülésein, héberül is  megtanultam. Aztán a MADISZ-ban voltak viták ilyen előadókkal, és az egyik azt mondta, hogy a városokat a szökött jobbágyok alapították. Erre én megkérdeztem tőle, hogy Róma város-e. Mondta, igen. De Rómát még a feudalizmus előtt alapították, akkor nem voltak jobbágyok. Nem tudott válaszolni, én többet a MADISZ-ba nem tettem be a lábam, mert hülyékkel nem állok szóba. Akkor eljártam a Szocialista Ifjúsági Szövetségbe [Magyarországon nem volt ilyen nevű ifjúsági szervezet, valószínűleg az SZDP ifjúsági szervezetéről, a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomról (SZIM) van szó. – A szerk.]. Egyszer Marosán György tartott szemináriumot. Mondta, hogy így a nehézipar, úgy a nehézipar. Erre felszólaltam, hogy ez nem jó, mert harmonikus iparfejlesztés kell. De hát a nehézipar így, a nehézipar úgy. Nézze, mondtam, a szovjet hadseregnek ragyogó fegyverei voltak, de nem volt órájuk. És ennek az lett a következménye, hogy a támogató tüzérség szétlőtte a rohamozó gyalogságot. Az óragyártás éppúgy hozzátartozik a szükséges dolgokhoz, mint az ágyú és a puska legyártása. Rögtön leállított. Láttam az arcán, hogy végigfut rajta, hogy agent provocateur vagyok. Rám nézett, tizenhat éves voltam, de nem néztem ki többnek tizennégynél, mert az éhezés miatt alultáplált voltam. És akkor hazakísért. Borzasztóan imponált nekem, hogy Marosán György engem hazakísér. Elkezdett faggatni. Elmondtam neki, hogy 1945-ben összebarátkoztam egy szovjet katonával, aki adott nekem egy szappant. Ez akkor óriási dolog volt. És egy darab kenyeret. Engem anyám úgy tanított, hogyha valaki valamit kap, akkor adni is kell érte, és én adtam neki egy lavór meleg vizet, mert koszos volt a keze. Leimádkoztam a lábáról a csizmát. Ember ne lássa, hogy milyen állapotban volt az a láb. Anyám rögtön széttépett egy lepedőt kapcának, valami krémmel bekente a lábát. Aztán csinált egy köménymagos levest. Anyám ragyogóan tudott főzni, de amúgy is olyan éhesek voltunk, mint a farkasok, tehát nagyon ízlett. Egyetlen tojásunk volt, azt beleverte. Hát az a fiú odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ő bekerült egy családba. Akkor kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy az édesapja elesett a háborúban, a nagyobbik testvére is elesett, anyját és húgát a nácik megölték, ő úgy menekült meg, hogy a partizánok kimentették, Nem volt több tizenöt évesnél. Ő tizenhatnak mondta magát. Én is tizennégynek mondtam magam, de csak tizenhárom voltam. Másnap reggel ott találtam holtan a házunk előtt. Ezt elmondtam a Marosánnak, a Marosán szeme pedig tele lett könnyel. És akkor rátértem a Reitter Ferenc utca 77-re. Miért nem csináltatjátok meg, kérdezte. A ti házatok. Bocs, Gyuri, nézz rá a cipőmre, kilóg a lábam ujja belőle, arra sincs pénzünk, hogy a cipőmet megcsináltassuk, nemhogy a ház tetejére. Anyámnak száz forint a havi fizetése, az a tető pedig legalább hetvenezer forint. Két hét múlva kaptunk egy levelet, hogy hetvenezer forint kölcsönt kaptunk a ház tetejének a megcsináltatására. Marosán megértette, hogy miről van szó. Elmentem Almár Ivánhoz (aki később csillagász lett), mert az apja építészmérnök volt, apám barátja, és kértem, hogy vállalja el a tető megcsinálását. Elvállalta, és amikor fönt volt a zsaluzás, azt mondta, hogy póthitelt kell kérni, mert nem elég a pénz a lefedésre. És akkor anyám azt mondta, ezt se tudjuk miből kifizetni, a lakók egyharmad lakbért fizetnek, mert ők csináltatták meg a lakást. Mennyi pénz maradt? Almár Iván apukája leszámolta a pénzt. Én kimentem a téglagyárba, és megvettem a cserepet. Amikor mentem odafele, úgy mondta a kalauz a megállóhelyet, hogy féltéglagyár. Amikor megvettem a cserepet, fogtam egy fuvarost, és látom, hogy törött cserepeket akarnak adni. Én építészmérnök lánya voltam, éveken keresztül én vettem át az anyagot, mondtam, nem félcserepekért jöttem, egész cserepekért. Szólunk a párttitkárnak, hogy maga lebecsüli a magyar melós munkáját. Mondom, tévednek, én megyek a párttitkárhoz, mert maguk akarják ellopni az angyalföldi melósok feje fölül a tetőt. Több szó nem esett, tíz százalékkal több első osztályú cserepet kaptam. Megbeszéltem a fuvarossal, hogy kap kétszáz forintot, ha leteszi a ház udvarára törés nélkül a cserepet. Ugye, építészmérnök lánya voltam, tudtam úgy irányítani, hogy egy darab sem tört el. Összekolompoltam a ház lakóit, mondtam nekik, hogy maradt kétezer forintom. Több pénz nincs, de ha holnap fönt van a cserép, ezt a pénzt itt hagyom. Ha nem, akkor egész télen ázni fognak. Mert ennyiből nem lehet szakemberrel föltetetni. Csupa melós lakott a házban, másnap otthagyhattam a kétezer forintot. Így a végén kétezer-kétszáz forintról nem volt belégünk – anyám százforintos fizetése mellett. Soha senki nem kérte tőlünk ezt a beléget. Minden másról megvolt pontosan a számlánk, erről a kétezer-kétszázról nem.

Sokat segítettek a gimnáziumi barátnőim. Amikor 1946-ban először kaptunk pénzt, amiért vásárolni lehetett valamit, vettem tíz kiló szilvát, és a barátnőimmel együtt befőztük. Vagy vettem huszonöt kiló paradicsomot, és azt is befőztük. De eljártunk strandra is, Pünkösdfürdőre, és kolkaját csináltunk. Ez azt jelentette, hogy mindenki hozott valamit, abból kellett csinálni szendvicseket, és szétosztani, hogy minden gyereknek jusson mindenből. És ezt én csináltam. Az én reszortom volt.

Anyám sose gyógyult meg, de olyan állapotba került, hogy már nem kellett ágytálazni. Elment az iskolába tanítani, hazavánszorgott, és lefeküdt. Huszonöt évig volt ilyen állapotban, az utolsó években már ágytálazni kellett. Azt, amit én csináltam, normál ember nem tudja  megcsinálni. Közben az történt, hogy anyámat csak akkor tartották meg az iskolában, ha elvállalja az úttörővezetést. El tudja képzelni, hogy anyám ebben az egészségi állapotban hogyan tudott úttörővezetni. Erre mondtam, hogy csöppet se félj, majd én csinálom. Úgyhogy anyám mellett tulajdonképpen én voltam az úttörővezető, és a csapat a hetedik kerület legjobb úttörőcsapata lett 1949-ben, megkaptuk a Vörös Vándorzászlót.

Ameddig volt a szociáldemokrata ifjúsági szervezet, addig oda is jártam. Aztán mikor összevonták a két pártot [lásd: Magyar Dolgozók Pártja (MDP)], akkor megszűnt. A pártba soha nem léptem be. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Én akkor Marosánnak megmagyaráztam azt is, hogy például a házakkal kapcsolatban mi az igazság. Nem igaz, hogy extraprofit jön ki a házból, mert annak a jövedelemnek nagyon kicsi százaléka csak a profit. Pontosan elmondtam neki annak alapján, amire apám tanított. Budapest újjáépítését Marosán annak a felvilágosításnak az alapján szervezte meg, amit tőlem kapott. Nálunk az egész család ilyen volt. A család bankára hozta létre a kiegyezést [lásd: 1867-es kiegyezés] azzal, hogy elmagyarázta a császárnak, hogy miért kell. Apámék hozták létre azt a magyar–szovjet szerződést, amiről beszéltem.

Úttörővezetőként szerveztünk egy bált az iskolában. És ott a bálon fölkért egy fiatalember táncolni. Nem tagadta le, hogy a belügyben dolgozik. Nem lehetett kifogás ellene, mert úri módon viselkedett. Tehát nem fogdosott, hanem jegyet hozott az Operába, hangversenyjegyet hozott a Zeneakadémiára, és utolsó alkalommal a mezőgazdasági vásárra hozott jegyet, de ott már ő nem jelent meg, pedig akkor anyám kiöltöztetett engem. Szerintem ez a pacák azért volt körülöttem, hogy megfigyeljen bennünket, hogy mi lesz azzal a pénzzel. De kiderült, hogy megcsináltattuk a házat. Ez egy olyan dolog volt, ahogy én ezt a házat megcsináltattam, hogy lehetetlen volt, hogy ne mondtam volna el neki. Mert olyan büszke voltam rá. És amikor látták, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, akkor leszedték rólam ezt a fiút.

1949-ben leérettségiztem, és rögtön mentem egyetemre, és rögtön férjhez is mentem. A férjemet az unokatestvérem mutatta be, két hónap múlva összeházasodtunk. Amikor megismerkedtünk, még az összes negyedéves vizsgája hiányzott, azokat a házasságunk alatt tette le. Mégpedig oly módon, hogy mivel alkalmatlan volt a műszaki dolgok megtanulására, én tanultam meg az anyagot, és én tanítottam meg neki. Csak egy apróság: amikor diplomázott, akkor azt mondta, hogy azért nem kapott jelest a diplomatervére, mert én csúnyán rajzolok. Én csináltam meg a diplomatervét. Szóval rengeteget dolgoztam ebben a kérdésben is, mint mindenben. Aztán később nem is műszaki lett, hanem matematikus.

A férjem édesapjának, Freud Frigyesnek volt a legnagyobb csavaráruüzlete Magyarországon, a Teréz körúton. 1944-ben a boltot tökéletesen kirabolták, még a polcokat is eltüzelték. A holokausztot a gettóban élték túl. 1945 után megvolt még egy darabig ez a csavarárubolt, 1949-ben államosították [lásd: államosítás Magyarországon], 3,4 millió forint volt a bolt évi forgalma. A semmiből 1949-re ennyire felfuttatta a boltot. Kirakták őket anélkül, hogy tíz fillér jövedelmet hagytak volna nekik. A bácsi akkor már elmúlt hetven, a néni elmúlt hatvan. Volt a Szabadság-hegyen egy ötszáznegyvenegy négyzetméteres hatalmas villájuk, azt is elvették. Selyebre [Borsod-Abaúj-Zemplén megye] telepítették ki őket [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Nekünk kellett segítenünk őket. Összesen négyszáz forintot tudtunk adni. Az nagyon kevés volt az élethez, de nekünk borzasztóan hiányzott. 1953-ban visszajöhettek, és a sógornőjéhez mentek lakni (a Freud néni testvéréhez). Ott halt meg a néni agyérgörcsben, és a bácsi bekerült a zsidó idősek otthonába Újpestre, és ott halt meg. Egy darabig nálunk lakott a Dózsa György úton, de a tüdejével lett valami probléma, és amikor megszületett a lányom, halálosan féltem, hogy elkap valamit. Szóval, kirabolták őket a nácik, kirabolták őket a kommunisták.

Meg kell mondanom, hogy a házasság alkalmával még egy köves gyűrűt sem kaptam tőlük. Most utólag látom, hogy ez milyen erkölcstelen dolog volt, akkor föl se fogtam, mert engem nem érdekelt a pénz, engem a férjemnek a különlegesen jó képességei érdekeltek. Az apósomék például nem engedték, hogy a férjem eladja az öröklakását, és az árát behozza a házasságba. Volt neki egy öröklakása a Margit körúton. A végeredmény, hogy mindent elvett az állam. Nem bíztak bennem, hogy kitartok a fiuk mellett. Ugyanis skizofrén volt. Ők ezt tudták, de én, aki nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem láttam. Azt láttam, hogy olyan furcsán öltözik. Majd én rendbe hozom, gondoltam. De nem lehetett rendbe hozni. És azt végképp nem tudtam, hogy inkorrekt is. Amikor befutott, akkor azt mondta, hogy nem vállaltam, hogy eltartalak. És nem adott haza pénzt, mert az a pénz, amit megkeresett, az az övé. Nem fogta föl, hogy az a családé. Abból nem csinálhat zsebpénzt. Őt ugye a szülei elkényeztették, heti négyszáz pengő zsebpénzt kapott az édesapjától. Nem fogta föl, hogy egy családnak akkoriban havi kétszáz pengőből meg kellett élnie.

Amikor összeházasodtunk, odaköltözött a Dózsa György út 64-be. Az egyik szobában mi laktunk, a másik szobában anyám, és a középső szoba egy ilyen nappali volt. Aztán kénytelenek voltunk odavenni valakit a cselédszobába, mert különben kiigényelték volna [lásd: jogos lakásigény].

Közben én egyetemre jártam, az ELTE-re, és 1954-re elvégeztem a fizikus szakot. De már 1953-tól az Egyesült Izzó kutatórészlegében dolgoztam, amit úgy hívtak, hogy Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet. Először abba a laboratóriumba kerültem, ahol a félvezetőgyártással foglalkoztak. És mit tesz isten, én találtam meg a félvezető leírását a szaklapokban. Akkor rúgtak ki, mert a főnök el akarta tulajdonítani azt a húszezer forintot, ami ezért járt. Én abból tíz fillért nem kaptam, mert azt mondták, hogy rossz munkaerő vagyok, és áttettek a fénycsőgyártáshoz. Meg kell mondanom, hogy én megmentettem az Egyesült Izzót. Ugyanis ingadozott a feszültség, és emiatt a fénycsőgyártásban kilencven százalék volt a selejt. Csináltunk három feszültségstabilizátort, bekötöttük oda, ahova kellett. A selejt százaléka lement húszra. Ezzel megmentettem a fénycsőgyártást. Ez nekem jutott eszembe, egy frissen odakerült diplomásnak. A többiek nem tudták megcsinálni. Akinek az Isten a kezébe adja a lehetőséget, hogy valamit kitaláljon, az másnak nem adhatja át. Volt ott egy nő, aki sokkal okosabb volt, mint én, és nem tudta megcsinálni. Én meg tudtam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért van az, hogy az én kezemben az a kis darab germánium tranzisztor lett, a másik kezében nem. Egyszerűen az Isten ilyennek teremtett.

Amikor 1955-ben racionalizáltak [lásd: racizás], akkor beiratkoztam a Műszaki Egyetemre a villamosmérnöki karra, és levelezőn végeztem. 1962-ben fejeztem be. Közben 1956-ban megszületett a gyerek. Aztán Géza 1959-ben Kossuth-díjas matematikus lett [Freud Géza (Budapest, 1922 – Columbus /Ohio, USA/, 1979) – matematikus, a matematikatudomány doktora (1957), Kossuth-díjas (1959). 1939-ben az Eötvös Társulat fizikai tanulóversenyén első díjat nyert, ennek ellenére, származása miatt nem vették föl az egyetemre. 1943–45 között munkaszolgálatos volt. 1950-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen B-tagozatos gépészmérnöki oklevelet szerzett. Ezt követően az ELTE TTK Fizikai Intézetének tanársegédje lett, majd aspiráns. 1951-ben részt vett az „Elméleti fizikai feladatok” c. tankönyv összeállításában. 1954-ben lett kandidátus, s hamarosan a Fizikai Intézet differenciálegyenletek osztályának vezetője mint tudományos főmunkatárs. Ekkor tüntette ki a Bolyai Társulat Grünwald-díjjal. 1959-ben Kossuth-díjat kapott a matematikai analízis elmélete és gyakorlati alkalmazása terén elért jelentős eredményeiért. 1976-tól az Ohio State University vendégprofesszora volt (MÉL). – A szerk.].

1964-ben elváltunk. A válás közvetlen oka az volt, hogy úgy megvert, hogy eltört az orrcsontom. A gyerek előtt vert meg. Nagyon nehéz életem volt. Amikor elváltunk, nem költözött el, úgy kellett kidobni. Odahozta még a második feleségét is. Végül bírói úton sikerült kitenni. Halála előtt négy évvel, 1975-ben disszidált. Akkor volt a lányom elsőéves egyetemista. Borzasztóan féltem, hogy egy Kossuth-díjas apukából egy disszidált apuka lett, de nem lett a lányomnak semmi baja. Elvégezte az állatorvosi egyetemet, és állatorvos lett.

1955-ben a Lapkiadó Vállalathoz kerültem, újságíró-gyakornoknak. 1957-ben áthelyeztek a Gondolat Könyv-, Lapkiadó és Terjesztő Vállalathoz újságíró-gyakornoknak, ami tulajdonképpen az „Élet és Tudomány”-t jelentette. 1958-ben itt nem hosszabbították meg a szerződésemet, elmentem tanítani a Ruhaipari Technikumba. Itt voltam egy évig, innen mentem a Telefongyárba mérnök-fizikusnak. Innen saját akaratomból mentem 1960-ban az Akadémiai Kiadóhoz a lexikon szerkesztőségbe felelős szerkesztőnek. Innen 1961-ben azért mentem el az MTA Központi Fizikai Kutató Intézetébe tudományos munkatársnak, mert nem volt mindegy, hogy ezernégyszáz vagy ezernyolcszáz forintot keresek-e. 1966-ban megint nem az én akaratom érvényesült, amikor áthelyeztek az Izotóp Intézetbe műszaki ügyintézőnek. Itt voltam öt évig, és innen egy kicsivel több pénzért elmentem a Szabványügyi Hivatalba. Onnan mentem nyugdíjba 1986-ban

A Szabványügyi Hivatalba azért mentem, mert az addigi helyeken állandó vitáim voltak a főnökeimmel, és azt mondtam, olyan helyre akarok menni, ahol nem érdekel annyira a munka, hogy vitatkozzak a főnökeimmel. A szabvány olyan hülyeség, gondoltam, hogy azon nem fogok vitatkozni. Két perc múlva már vitatkoztam. És nagy dolgokat tudtam végrehajtani. Például 1970-ben én mondtam ki azt, hogy Budapest körül körgyűrűt kell építeni. A Közlekedési Minisztérium nem akarta elfogadni a környezetizaj-szabványt, mondván, hogy nem tudják a környezeti zajt szabályozni. És akkor én mondtam nekik, hogy nem lehet úgy szabályozni, hogyha Budapesten áteresztik a kamionforgalmat. Ráadásul ez tönkreteszi Budapest úthálózatát, a levegőjét, emellett rettenetesen zajos. És a piros lámpánál kipufogjuk Magyarország egész benzinfogyasztásának a felét. Tehát az a célszerű, ha megcsinálják a körgyűrűt. Először nem akarták elfogadni. Hazamentek, számoltak, és kiderült, hogy ez a valóság. És akkor aláírták a szerződést. És utána nem csinálták meg, és ez már nem rajtam múlt. Vagy behozták a Zsigulikat, és koptak az első kerekek. És kiverekedtem, hogy ki kelljen egyensúlyozni a hátsó hidat is, hogy az első kerekek ne kopjanak. Alapszabványokat csináltam, zaj, rezgés, hangtan, optika. Lámpatestek szabványait. És az olyan alapszabványokat, mint normál állapot vagy hogyan kell írni a matematikai és fizikai jeleket, milyen jeleket lehet használni. Szerettem ezt a munkát. Mivel soha nem akartam magasabb beosztásokba kerülni, nem éreztem a hátrányát annak, hogy nem léptem be a pártba.

A válás után egy évvel összekerültem az élettársammal, Nógrádi Istvánnal, akivel harminc évig éltem együtt. Ameddig férjhez nem mentem, rengeteg barátnőm volt. Nem csak zsidók, hanem vegyesen. Aztán az osztálytársaim közül néhánnyal tartottam éveken át a kapcsolatot. A férjem révén is lett barát, például Csibi Sándor és a felesége [Csibi Sándor (1927–2003) – mérnöki pályáját a Távközlési Kutató Intézetben kezdte, és itt lett huszonkét évre egyik szellemi vezetője az akkori idők legnagyobb szabású technikai fejlesztésének. Munkájuk nyomán születtek meg a mikrohullámú távközlési rendszerek, indult el az elektronikus berendezések számítógépes tervezése és gyártása, vált a híradástechnika a magyar ipar akkori húzóágazatává. 1973-ban meghívták a híradástechnikai tanszékekből egyesülő intézet vezető professzorának, ettől számíthatjuk a híradástechnikai oktatást a műegyetemen. – A szerk.]. Aztán Nógrádi révén is volt egy társaság, akivel összejártunk. Én azokat sohasem tudtam elfogadni. Szellemi színvonalban messze alattam voltak.

Nógrádi sem volt magas szellemi nívójú, viszont végtelenül ügyes technikai képességei voltak, és nagyon komoly megérzései az emberekkel való kapcsolatban. 1929-ben született Budapesten, a foglalkozása nyomozó volt. Volt egy francia fordító és tolmács főiskolai végzettsége, de nem tudott franciául [Elképzelhető, hogy a Belügyminisztérium Idegennyelvi Főiskoláján tanult. – A szerk.]. A papírja megvolt róla. Azért tették be oda, hogy mint nyomozónak legyen egy bizonyítványa. De németül sokkal jobban tudott. A III/II-es osztályhoz tartozott. Ha egy nagy ember valami disznóságot csinált, akkor azt rá bízták. Például a Tűzoltó utcai postát egy katonatiszt rabolta ki a szolgálati fegyverével. Akkor azt ő nyomozta ki. Vagy valami magas rangú fene tudja, micsoda Pécsett megerőszakolt egy kislányt, és megölte. Őt küldték le, hogy nyomozza ki, mert az illető Pécsett jóban volt mindenkivel. Általában nem nagyon beszélt arról, hogy mit csinál. Mindig véletlenül tudtam meg a kollégáktól, akikkel jóban voltunk. 1945-től kezdve ezt csinálta. Volt Komlón, ahova sok köztörvényes bűnözőt telepítettek. És ha markecoláson érték valamelyiket, akkor ő kimutatta, hogy mit csinált 1945 előtt. Mert a markecolásért csak három hónapot kaptak volna, de majdnem mindegyik esetben bebizonyosodott, hogy nyilasként mit csináltak. És akkor kaptak öt évet. Innen is ment nyugdíjba. 1994-ben halt meg.

Szabadidőnkben kirándultunk, minden hónapban egyszer elmentünk vagy színházba, vagy operába, vagy hangversenyre. Nagyon rendes élet volt ez, csak szép lassan mindenből kikoptunk, mert egyre csökkent a nyugdíj vásárlóértéke, és egyre kevesebbet engedhettünk meg magunknak.

Egész Európát beutaztam. Először 1962-ben voltam a Tátrában. Többször voltam a Tátrában, síelni nem tudok, kirándultunk. Aztán elmentünk a párommal autóval egészen Rostockig. Voltam egy hónapos tanulmányúton Angliában 1964-ben. Voltam kétszer Svédországban. 1986-ban meglátogattam az unokahúgomat, aki ott kint élt. Másodszor 1993-ben azért mentem ki, hogy az unokahúgomat ápoljam. Kétszer voltunk Törökországban, egyszer autóval, egyszer busszal. Kétszer vagy háromszor voltam Olaszországban.

Autónk 1966-tól volt, egy autónyeremény-betétkönyvvel nyertünk egy Moszkvicsot [lásd: Autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Én nem vezetek, mert alkalmatlan vagyok rá. Két vagy három év múlva kicseréltük Zsigulira, majd kétszer cseréltünk Zsigulit. 1993-ban eladtuk, mert anyagilag nem bírtuk fenntartani.

Viszonylag jól éltünk, bár állandó féltékenység volt közte és a lányom között, és ez engem eléggé tönkretett. Amikor megszerezte ezt a lakótelepi lakást, akkor ideköltöztem, és a Dózsa György úti lakás a lányomé lett. A lányom soha sem házasodott meg. Egy élettársától született egy gyereke. Az élettárs elhagyta, amikor megszületett a gyerek. Aztán tizenöt évig élt együtt egy emberrel, aki alkoholbeteg volt, aztán meghalt, és a lányom most özvegyi nyugdíjat kap utána.

A családunk nem volt vallásos. Ezzel nem foglalkoztunk. Amikor Izrael állam létrejött [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátum volt. – A szerk.], felmerült bennem, hogy ki kellene menni, de a beteg anyámmal már nem lehetett volna, itt hagyni meg nem akartam. Az 1967-es háború [lásd: hatnapos háború] kétségbe ejtett. Többek között azért nem mentem ki később, anyám halála után se Izraelbe, mert az volt a véleményem, hogy ott is bizonytalan a helyzet. Nem biztos, hogy Izrael állam meg fog tudni maradni. Annak meg nincs értelme, hogy az ember az egyik helyről a másikra rohangáljon. Nem is jártam soha Izraelben. Soha nem volt annyi pénzem.

Lazarovits Ernő

Dr. Lazarovits Ernő
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Bokor Gabriella
Az interjúkészítés időpontja: 2004. október

Lazarovits Ernő nyolcvan évéből legalább tízet letagadhatna, tartása egyenes, arca ránctalan. 

Az interjúra készségesen vállalkozik, szívesen és fáradhatatlanul mesél.

A beszélgetést Síp utcai irodájában rögzítettük, mindennap bejár ugyanis a Hitközségre,

ahol –nyugdíjasként – évek óta a „külügyi vezetői” posztot tölti be.

Életrajz

Apai nagyapámat Lazarovits Józsefnek hívták, de Szilágysomlyón, ahol élt, mindenki Langer Joszelnek, vagyis „Hosszú Józsinak” hívta [Szilágysomlyó rendezett tanácsú város volt Szilágy vm.-ben (1876-ig Kraszna vm. székhelye). Lakosainak száma az 1910-es népszámlálás idején közel 6900 fő volt, a lakosok 21%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez.

A város Trianon után Romániához került.  – A szerk.]. Valamikor az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyon vallásos, szakállas zsidó volt, imádkozott, templomba járt, és egy ma már kevéssé ismert foglalkozást űzött: rongyszedő volt.

Egy nagyvállalkozó megbízásából járta a vidéket, és különböző, már nem használt rongyokat szedett össze, amelyekből aztán egyebek között papírt készítettek. Szekérrel járt, amit szamár húzott, és a munkájáért gyakran nem pénzt kapott, hanem a cserekereskedelem elve alapján olyasmit, amire szüksége volt.

Apai nagyanyámat Rosenfeld Rózának hívták, Zilahon született az 1860-as években [Zilah – Szilágy vármegye székhelye volt, lakosainak száma 1850-ben 4294, 1910-ben 8100 fő volt, mindössze 5%-uk tartozott az izraelita hitfelekezethez. A város Trianon után Romániához került. – A szerk.].

Nagyon egyszerű asszony volt, analfabéta, ami zsidóknál igen ritka. Tudott imádkozni, és ismerte a héber betűket, de mást nem. A pénzérméket és a papírpénzt például szín és méret alapján azonosította. Nagyanyám gyakran mesélt az egyik bátyjáról, aki neves ügyvéd lett Zilahon, de én sem ezt a testvérét, sem más hozzátartozóját nem ismertem személyesen.

Nem tudom, hogy a nagyszüleim hogyan ismerkedtek meg egymással, csak azt, hogy Szilágysomlyón kezdték meg közös életüket. Úgy gondolom, valamikor az 1880-as években köthettek házasságot.

Nagyanyámék tíz gyereket neveltek, kilenc fiút, és egy lányt. Négy fiuk meghalt az első világháborúban, az életben maradottak közül pedig négyen: Herman, Sándor, Vilmos és Lajos aktívan részt vettek a Kommünben [lásd: Tanácsköztársaság], még a direktóriumban is helyet foglaltak.

A Kommün leverése után, a megtorlástól tartva, apám bátyjai az Egyesült Államokban kezdtek új életet. A családi legendárium szerint a szilágysomlyói pap szekerén először Budapestre jöttek, innen tovább Franciaországba, majd az Egyesült Államokba. Később apámék egyetlen lánytestvére, Szeréna is utánuk ment, házasságot kötött egy Schalk nevű zsidó orosz emigránssal, ma Los Angelesben, egy szeretetotthonban él.

Az apai nagyapám kiválóan tudott magyarul, románul és jiddisül, de otthon és velünk is mindig magyarul beszélt. Érdekes, hogy nagyanyám, bár nem tudott se írni, se olvasni, milyen választékosan és helyesen beszélt magyarul. A mindennapi életükről keveset tudok, mert egyéves koromban Kolozsvárra költöztünk, és ettől kezdve ritkán látogattuk meg őket, inkább ők jöttek hozzánk.

Azt sem tudom, mikor és miben halt meg a nagyapám, csak azt, hogy természetes halállal, valamikor az 1930-as évek vége felé.

Nagyapám halálát követően, amikor nagyanyám egyedül maradt Szilágysomlyón, elhatároztuk, hogy magunkhoz vesszük Kolozsvárra. Először nem akart jönni, de végül meggyőztem, és az együtt töltött időszak máig felejthetetlen. Érdekes jelenség volt, bűbájos, helyes, pici asszonyka, amikor megláttam, mindig elcsodálkoztam azon, hogyan tudott tíz gyereknek életet adni.

Elmesélte, hogy állapotosan is dolgozott, és mindig akkor jöttek rá a szülési fájások, amikor a kenyeret a kemencébe rakta. Amikor nálunk lakott, nekem már sok barátom volt, akik gyakran megfordultak nálunk, és nagyanyám mindegyiknek kitalált valami jópofa nevet, az egyiket elnevezte „Nyurgónak”, egy másikat, aki filozófiával foglalkozott, „Zófusnak”. Sajnos, egyszer télen megbotlott az udvaron, felfázott, tüdőgyulladást kapott, ami el is vitte. Ez még a [második világ]háborút megelőzően történt, így az apai nagyszüleim a holokauszt előtt haltak meg.

Anyai nagyszüleim Dés mellett egy Csáka nevű román faluban laktak, ahol mindössze két zsidó család élt [(Almás)csáka – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, az 1910-es népszámlálás idején 700 főnyi, román nemzetiségű lakossal. Trianon után Romániához került (Ceaca). – A szerk.].

Nagyapámat Fülöp Jákobnak hívták, valamikor az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyapám apja és nagyapja is a Fülöp családnevet viselte, ők egyébként szóferek voltak, azaz Tóra-másolással foglalkoztak. A nagyszüleimnek egy kis szatócsüzletük volt, ahol mindenfélét árultak, cukorkát, különböző szalagokat, pántlikákat, de elsősorban petróleumot, hiszen a faluban mindenki ezzel világított. Az üzletet szombatonként természetesen zárva tartották [lásd: szombati munkavégzés tilalma], hiszen nagyapám nagyon vallásos volt.

Hosszú pajeszt és szakállt viselt, és ha nem dolgozott, a diófa alatt üldögélt Bál Sém Tóv történeteit vagy Mózes öt könyvét olvasgatva [Bál Sém Tóv neve héberül azt jelenti „az isteni név tudója”, Rabbi Jiszráél (1698–1760), a haszidizmus alapítója. Lásd még: haszidizmus. – A szerk.].

Anyai nagyanyámat Eszternek hívták, a lánykori vezetéknevére nem emlékszem. Az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyanyám többet tartózkodott Kolozsvárott, mint Csákán, mert igazi hipochonder lévén, állandóan orvostól orvosig járt. Állítólag többféle baja volt, de hogy ezek milyen jellegűek lehettek, nem tudom. A nagyszüleim sohasem beszéltek arról, hogy milyen körülmények között ismerkedtek meg és kötöttek házasságot, de azt tudom, hogy öt gyereket neveltek, négy fiút és egy lányt – az édesanyámat. A családtagok egymással jiddisül beszéltek.

Anyukám négy testvére közül háromra emlékszem. Herschel bácsikámat, aki szintén Csákán élt, és nagyon vallásos volt, a négy gyerekével együtt Auschwitzban ölték meg. Ignác bácsikám dobozos volt, dobozokat készített, ha jól tudom, Nagyváradon, és még a háború előtt meghalt. A három gyereke közül csak az egyik lány jött haza Auschwitzból. Volt még egy szatócs bácsikám Meggyesen, ő is meghalt még a háború előtt, a gyerekeire nem emlékszem. [Valószínűleg a Nagy-Küküllő vm.-ben lévő rendezett tanácsú városról, Medgyes van szó, amelynek 1910-ben 8600 lakosa volt, a lakosok 45%-a német, 32%-a román és 20% magyar volt, 45% protestáns, 13% római, 21% görög katolikus, 4% izraelita. – A szerk.]

Csáka nem volt messze Kolozsvártól, ezért elemista koromban gyakran töltöttem ott a nyarakat. Komppal kellett átkelni a Szamoson, utána szekéren utaztam Csákáig. A falubeliek nagyon szerettek, és bőven volt alkalmam megismerkedni a falusi élettel. Sose felejtem el, amikor először jártam nagyanyáméknál, éppen leborjadzott a tehén, én meg kihoztam a kisborjút az istállóból, felültem a hátára, az meg elkezdett velem rohanni, egészen addig, amíg le nem estem róla. A jeleneten az egész falu nevetett. Nagyapámnak egy vak lova is volt, amivel néha bement Désre. Ezzel a vak lóval szántotta fel a kis nadrágszíjparcelláját is, amelyet teljesen egyedül művelt. Herschel nagybátyám nem segített, ő olyan vallásos volt, hogy semmiféle fizikai munkát nem végzett, csak imádkozott egész nap. Nagyapám viszont egészen idős koráig reggeltől estig dolgozott, járt ki a földekre, hordta a szénát a vállán az állatoknak, vagy az üzletben volt.

A szatócsbolt egy egészen aprócska és nyomorúságos kis üzlet volt, egyetlen pulttal meg egy petróleumoshordóval. A ház, amelyben a boltot egykor kialakították, már félig a föld alá süllyedt. Iszonyúan ínséges körülmények között éltek a nagyszüleim, egy rozoga, düledező házban laktak, ami még az első világháború előtt épült, a Monarchia idejében, amikor letelepedtek Csákán. Az istálló is roskadozott, kútból húzták a vizet, a budi hátul volt a kertben. A bútoraik nyersfából készültek, az asztal, az ágy, minden. Nagyanyámék szegények voltak, de nem szenvedtek ettől, úgy emlékszem, hogy jól érezték magukat a bőrükben, nekem pedig, főleg Kolozsvárhoz viszonyítva, romantikusnak tűnt a csákai világ.

Nagyanyám remekül főzött. A hétköznapokon málét, paprikás krumplit, tejes és túros puliszkát ettünk, de a leggyakrabban babot készített, és ezután három-négy napig ettük a tejfeles bablevest. Érdekes, hogy mindig minden elfogyott, sohasem maradt az asztalon egyetlen morzsa sem. Akármilyen szegények voltak is a nagyszüleim, az ünnepi asztal mindig csodálatos volt. Péntek este gyertyát gyújtottunk, és szombaton, mikor hazaértünk a templomból, terített asztallal várt minket a nagyanyám. Húslevest főzött, aztán volt libasült, tarhonya, sütemény, és nem málékenyeret kaptunk, hanem kalácsot [Azaz nem kukoricalisztből készült kenyeret, hanem búzalisztből sütött kalácsot, föltehetően bárheszt. – A szerk.].

Csákától hat kilométerre volt egy kisközség, szombatonként és a nagyünnepeken oda jártak imádkozni a környékbeli zsidók. Ez nem volt egyszerű, hiszen a zsidó vallás előírja, hogy ünnepnapkor milyen hosszú utat lehet gyalog megtenni. Egyetlen lehetőségünk volt arra, hogy ne szegjük meg az előírásokat: nagyapám a falu határában elhelyezett egy kanalat, amelyben különböző dolgok voltak, én csak a fokhagymára emlékszem. Ezt elásta, közben imádkozott, és így lehetővé vált a hosszú, szombati gyalogút. Ilyenkor én is elkísérhettem nagyapámat, hiszen már tudtam imádkozni [lásd: érüv].

A Csákán élő két zsidó családnak nagyon jó volt a kapcsolata a falubeliekkel. Nagyapámat különösen szerették, és kedvesen csak Jákob bácsinak szólították. Nem csak vásárolni jártak hozzá, de jó tanácsért is, mert bár nem volt rabbi, az egész falu a „bölcs zsidóként” tisztelte.

Nagyapám üzletében, az egyik fiókban egyszer találtam néhány koronát, a Monarchia idejéből megmaradt aprópénzt [A korona váltópénze a fillér volt, egyébként 1927. január 1-jétől váltotta föl a koronát a pengő. – A szerk.]. Naiv voltam és lelkes, rögtön szétosztottam mindet a falubeli gyerekek között. Azok meg csak csodálkoztak, fogalmuk sem volt, hogy mi lehet ez. Úgy emlékszem, hogy Csákán egyáltalán nem volt pénzforgalom, csak cserekereskedelem. Apró, elszigetelt falucska volt ez, az idősek közül sokan nemhogy autóról, de még vonatról sem hallottak soha, én meséltem nekik először ezekről a dolgokról, ők meg csodálkozva hallgatták.

Édesanyámat Fülöp Reginának hívták, 1894-ben született Csákán. Emlékszem, gyakran mesélte, hogy amikor valamelyik környékbeli faluban a magyar iskolában az első osztályba került, még nem értett mindent, hiszen otthon jiddisül beszéltek. Egyszer aztán boldogan újságolta az édesanyjának, hogy a tanító néni tud „zsidóul”, mert azt mondta, hogy „kéz”. Ugyanígy mondják jiddisül a sajtot, ez tévesztette meg anyukámat. Emlékszem, arról is mesélt, hogy volt egy első férje, egy Singer nevű pesti férfi, de többet nem tudok erről a kapcsolatról, és arról sem, hogy később hogyan ismerkedett meg és házasodott össze apámmal.

Édesanyám a húgomékkal 1950-ben kivándorolt Izraelbe, és ott halt meg 1975-ben, 81 éves korában.

Apám 1890-ben született Szilágysomlyón. Lazarovits Izsáknak hívták, de anyukám Bélának szólította, hogy miért, nem tudom. Az iskoláiról nem mesélt, talán nem is érettségizett, pedig nagyon tehetséges fiú volt, és kiválóan festett. Az első világháborúban orosz fogságba esett, egy bojárhoz [orosz nemes] került, és nála kezdett ikonokat festeni. A bojárnak annyira tetszettek a képek, hogy festékeket vásárolt apámnak, és jól tartotta, egészen a 1917-es forradalomig. Ekkortájt ismerkedett meg apám egy orosz nővel, akivel 1919-ig együtt is élt, de a Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére hazautazott. Megismerkedett anyámmal, megszülettem én, és nem sokkal ezután levelet kapott az egyik Amerikában élő bátyjától, aki arra biztatta, küldje ki néhány képét, mert esélye lenne egy ösztöndíjra. Apám pályázott, el is nyerte az ösztöndíjat, de az anyukám nem engedte ki az Egyesült Államokba. Sajnos, otthon egyáltalán nem tudott festőművészként érvényesülni. Szegény arra kényszerült, hogy címfestést vállaljon, vagy kávéházak szeparéjában rajzoljon meztelen nőalakokat a falra, végül még szobafestéssel is foglalkozott. Emlékszem, egyszer a „Poale Cedek” templomban festett oszlopokat, és az egyikre, heccből, rápingált egy százlejes bankjegyet. Akkoriban minden ortodox munkás zsinagógát így hívtunk. Kolozsváron mi a Malom utcában lévő „Poale Cedek” templomba jártunk. Ez olyan tökéletesre sikerült, hogy egy alkalommal bejött egy ismeretlen férfi, és el akarta tenni a pénzt. Apám tényleg nagyon tehetséges volt, talán Amerikában vannak még képei, de otthon, Kolozsvárott nem tudott érvényesülni. Mindig volt munkája, eltartott minket, de igen szerény körülmények között éltünk, a középosztálynál jóval alacsonyabb színvonalon.

Lazarovits Ernő néven 1924-ben születtem Szilágysomlyón, a Magura hegység lábánál. Édesanyámnak a korábbi években már született négy kisfia, de egyikük sem érte meg az egyéves kort. Az orvosok semmiféle magyarázatot nem találtak a rejtélyes halálesetekre, és anyám persze rettegett, hogy engem is elveszít majd, ezért elment tanácsot kérni a híres tinódi rabbihoz [Tinód – nyilván a Bihar vm.-ben lévő Tinăud községről van szó. – A szerk.]. A rabbi ránézett a hasára, és azt mondta, hogy ez a gyerek is fiú lesz, és meg fog maradni. Ugyanakkor figyelmeztette anyámat, hogy szigorúan vallásos szellemben nevelje a gyerekét, különben akkor fogja Isten magához szólítani a kisfiút, amikor a szülőknek a legnagyobb örömük telik benne. Anyám megnyugodott, hazament, és néhány hónap múlva megszült engem. Nem sokkal ez után az a mendemonda terjedt el a faluban, hogy a házunkon valamiféle átok ül. Erre a szüleim, akik persze borzasztóan féltettek engem, otthagyták Szilágysomlyót, és felköltöztek Kolozsvárra. Ez 1925-ben történt, amikor még egy éves sem voltam. Anyám négy év múlva még egy gyereket szült, a húgomat, Évát, aki 1950 óta Izraelben él.

A szüleim mélyen vallásos emberek voltak. Apám mindennap kétszer, reggel és este is eljárt a vallásos iparosok templomába. Anyám kóser háztartást vezetett, és még ma is pontosan emlékszem arra, hogy mit főzött a hétvégeken. Péntekenként elvittük a libát a sakterhez, anyukám aztán a hájából és a bőréből tepertőt készített, a máját pedig kisütötte. Ez volt a pénteki ebéd tört krumplival és savanyúsággal. Vacsorára halkocsonyát vagy töltött halat ettünk [lásd: halételek], húslevest és libaaprólékot savanyúsággal, esetleg kompóttal. Szombatonként ebédre almából vagy körtéből készített gyümölcslevest kaptunk és libasültet tarhonyával, természetesen ezeket is hidegen ettük [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Emlékszem, hogy a liba combját mindig apa kapta.

A szüleim igen komolyan vették a tinódi rabbi figyelmeztetését, ami a vallásos nevelésemet illeti, de őszintén és mélyen hívő emberek lévén ez nem esett nehezükre. Három éves voltam, amikor beírattak a héderbe, és mivel igen fejlett gyerek voltam, ötévesen már elkezdtem az elemi iskolát. Emlékszem, első nap elkéstem az imáról [lásd: imádság], és ez annyira bántott, hogy attól kezdve mindig egészen korán ott voltam már az iskolában. A zsidó elemi iskolát Tarbutnak hívták, itt töltöttem a délelőttöket, délutánonként pedig a héderbe jártam [Lazarovits Ernőt valószínűleg megcsalja az emlékezete: a Tarbutnak, amely tulajdonképpen egy iskolahálózat volt, Kolozsváron nem volt elemi iskolája. Föltehetően zsidó elemibe járt. Lásd még: Tarbut Romániában; Kolozsvári Tarbut Zsidó Líceum. Egyébként a Tarbut líceum megszüntetése után (1927) a fiú tanulók nagy része a Baritiu (román) líceumba ment át, ahol tervezték is külön zsidó osztály indítását. A megvalósulásról nincs információnk. – A szerk.]. Jó tanuló voltam, a tanáraim tehetségesnek tartottak, és a szüleim is azt akarták, hogy továbbtanuljak. Apám beíratott egy román líceumba, ott ugyanis nem kellett tandíjat fizetni. Mielőtt elkezdtem az iskolát, a nyakamig érő pajeszomat rövidre vágattuk, ami megmaradt belőle, azt a fülem mögé fésültem. Az osztályban persze a román fiúk voltak többségben, de jártak ide szászok, magyarok és zsidók is. Én nagyon hamar beilleszkedtem, összebarátkoztam az osztálytársaimmal, és a többnyire filoszemita tanáraimmal is jó volt a viszonyom.

A líceum második osztályába jártam, amikor új földrajztanárt kaptunk. A tanárról az a hír járta az iskolában, hogy antiszemita, mi több, a Vasgárda tagja. Az egyik földrajzórán kihívott a térképhez, és megkérdezte, mi az a furcsa valami a fülem mögött. Mondtam, hogy a pajeszom, erre azt kérdezte, hogy mi vagyok én. Azt válaszoltam, hogy izraelita. Erre megfogta a pajeszomat, durván rángatni kezdte, és azt kiabálta, hogy nem izraelita, hanem piszkos zsidó vagyok. Megdöbbentem és kétségbeestem, hiszen addig ilyesmi nem fordult elő velem. Sírva mentem haza, és mindent pontosan elmeséltem a szüleimnek. Apám másnap bement az iskolába, megkereste ezt a bizonyos tanárt, egy szót sem szólt, csak két akkora pofont adott neki, hogy az összeesett. Ez után, mint aki jól végezte dolgát, apukám kisétált az épületből. A dolognak nem lett különösebb következménye, persze, a földrajztanár továbbra is gyűlölt.

Amikor a többi román iskolához hasonlóan nálunk is bevezették a szombati tanítási napot, a szüleim kivettek a líceumból. Az utolsó két évet egy év alatt, magántanulóként végeztem. Úgy terveztem, hogy érettségi után a kolozsvári egyetemen tanulok tovább filozófia–pszichológia szakon.

Ebben az időben Kolozsvárott az Árpád utcában laktunk egy kétszoba-konyhás lakásban. A házban senkinek sem volt fürdőszobája, lavórban mosakodtunk, kijártunk az udvari vécére, és hetente két vagy három alkalommal elmentünk a zsidó rituális fürdőbe, a mikvébe. A házban lakókkal nagyon jó viszonyban voltunk, a zsidó és a nem zsidó szomszédokkal is barátkoztunk. Nagy vendégeskedésekre azonban nem emlékszem, a szüleim inkább csak a rokonsággal jártak össze.

A kolozsvári iskolás éveim alatt nagyon sok barátot szereztem. Nem csak a zsidók társaságát kerestem, több román barátom is volt, akik gyakran meghívtak magukhoz vendégségbe. Ilyenkor persze a szülők kínáltak étellel-itallal, de én soha nem fogadtam el semmit [Hiszen a kínált étel nem volt kóser. – A szerk.]. Természetes volt, hogy komolyan veszem a vallás előírásait, hiszen kicsi koromtól fogva ebben éltem. Minden lépésemet mérlegeltem, egyszer például, amikor a líceum kórusával meghívtak minket fellépni egy román ortodox templomba, a rabbi engedélyét kértem, amit végül meg is kaptam. Különös alkalom volt ez, beléptem egy keresztény templomba, én, akit régen a héderbeli tanárai arra figyelmeztettek, hogy még a neológ templomot is messzire kerüljem el! Ha tehát arra vitt az utam, mindig átmentem a másik oldalra. Szóval, nagyon vallásos voltam, mint ahogyan a szüleim is. Feltűnő külső jegyei azonban nem voltak ennek, apámnak simára borotvált arca volt, és általában inget és zakót viselt nyakkendő nélkül, és anyám sem viselt soha parókát. Apukám ráadásul politizált is, állandóan újságot olvasott, rádiót hallgatott, és vitatkozott az ismerőseivel. Meggyőződéses baloldali volt, bár sohasem volt tagja semmiféle politikai szervezetnek.

Az 1940-es évek elején szomorú időszak kezdődött Erdélyben [lásd: első bécsi döntés]. Ebben az időben fedeztem fel, hogy él Pesten egy rokonom. Naiv voltam, nem hallottam még a numerus claususról, így hát elhatároztam, hogy Budapestre utazom, és majd ott fogok egyetemre járni [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

1942-ben érkeztem Budapestre. A nagybátyám, egy igen vallásos zsidó, a feleségével három lányt nevelt, és nagyon örült, hogy végre fiú is érkezett a családba. Tulajdonképpen nem is nagybátyám volt, mert az apai nagypapám húgának a gyereke volt ez a bácsi. De hogy melyiknek, nem tudom, mert a nagypapám testvéreivel én sosem találkoztam. A bácsikámnak gombgyára volt, és azt javasolta, hogy dolgozzam nála, legalábbis addig, amíg rendeződik a helyzet, és elkezdhetem az egyetemet. A gyár egyik művezetője, egy sváb fiú éppen ebben az időben határozta el, hogy kivándorol Németországba, és az ő helyét kellett betöltenem. Fogalmam sem volt a fizikai munkáról, állandóan ügyetlenkedtem, egyszer például a prés alatt maradt az ujjam. Több kisebb baleset is ért, de lassan azért belejöttem a munkába, és egészen a német megszállásig [lásd: Magyarország német megszállása] a gombgyárban dolgoztam.

Ebben az időben a nagybátyámnál laktam a Hermina úton egy gyönyörű, fürdőszobás villában. Nem messze onnan, a Nürnberg utcában lakott Hermann István, aki később az ELTE Filozófia tanszékének a vezetője lett [Hermann István (1925–1986) – filozófus, esztéta, az MTA tagja. – A szerk.]. Pistával hamar összebarátkoztunk, ő vitt el a Bosnyák téri színjátszó csoportba. Ez a csoport akkor alakult, amikor a zsidó művészeket leparancsolták a színpadról, ők pedig létrehozták az OMIKE-t. A Goldmark Terem lett a játszóhelyük, ott léptek fel a nagy művészek, de velünk, műkedvelő fiatalokkal is foglalkoztak, klasszikus darabokat tanítottak be nekünk, amelyeket aztán előadtunk a színjátszó csoportokkal, egyebek közt a Bosnyák téri teremben. Emlékszem, a leggyakrabban Szigeti Jenő bácsi, a Nemzeti Színház örökös tagja foglalkozott velünk, és igazi főszerepeket bízott rám, Hamletet és Csongort játszhattam [Szigeti Jenő (1890–1949) – sok színházban és társulatban szerepelt (leghosszabb ideig, összesen 7 évig a Magyar Színházban, illetve összesen 6 évig a Belvárosi Színházban), de a Nemzeti Színháznak soha nem volt tagja. – A szerk.]. A nagybátyám házával szemben, a Hermina út 6. alatt volt egy zsidó leányotthon, ahol nagyon szép vidéki lányok laktak, őket is sikerült beszervezni a színjátszó csoportba. Remekül szórakoztunk, egészen megfeledkeztem arról, hogy háború van.

A munka és a színjátszó csoport mellett még arra is maradt időm, hogy lejárjak az ifjúmunkás-mozgalom összejöveteleire. Kolozsvárott néhányszor megfordultam közöttük, úgyhogy ez sem volt ismeretlen világ a számomra. Pesten találkoztam egy régi kolozsvári barátommal, Majer Jóskával, ő vitt el az ifjúmunkások zuglói csoportjába. Marxról, Engelsről, és Leninről ugyan nem sokat tudtam, de addigra már annyi pszichológiai és filozófiai tárgyú könyvet elolvastam, hogy felkértek, tartsak ezek alapján előadásokat. Itt, az ifjúmunkások között is remekül éreztem magam, nagyon megszerettem ezeket a fiúkat. Egyáltalán nem zavart, hogy marxista-leninista tanokat hirdetnek, és őket sem zavarta, hogy én továbbra is gyakorlom a vallásomat. Minden reggel és este eljártam a Thököly úti templomba, eszembe sem jutott, hogy felhagyjak a vallásos élettel. Szóval, ilyen furcsa kettősségben éltem, de remekül megfért egymás mellett az ifjúmunkás-mozgalom és a templomba járás.

Amikor bejöttek a németek, ez az eseménydús és mozgalmas élet egy csapásra véget ért. Soha nem felejtem el, a Ligetben volt egy faszínház, 1944. március 19-én [lásd: Magyarország német megszállása] éppen ott voltam egy Árvai Ági nevű lánnyal, akit a színjátszó csoportból ismertem [Talán a Magyar Műszínkörről van szó, amely egy varieté-féle nyári színház volt, melyben egész délutánokat is betöltő darabokat is adtak. A Városligetben állott a fából készült színház az Amerikai parkban (ma: Szabadság park), 1944-ig működött. – szerk.]. A színházban bemondták, hogy bejöttek a németek, erre persze rögtön hazamentünk. Hamarosan fel kellett varrni a sárga csillagot, májusban pedig bevonultam munkaszolgálatra.

Munkaszolgálatosként először Fülekre kerültem. A körülményekhez képest kimondottan jó dolgunk volt, a századparancsnokunk ugyanis igazán emberségesen bánt velünk. Érdemes megemlíteni a nevét, Májlinger Dezsőnek hívták, a háború előtt rajztanár volt Miskolcon. A Horthy-proklamációt követően Pestre hoztak minket, az Albrecht-laktanyába, onnan pedig először Bodajkra, majd Gántra kerültünk. Itt már keményen kellett dolgozni a bauxitbányában. Ezután Fertőrákos következett, ott földmunkát végeztünk, azután Szombathely, ahol elvették az imaszíjamat, a táleszemet, és az imakönyvemet, végül Deutsch-Schützenbe, vagyis Németlövőbe vittek [Németlövő Burgenland déli részén lévő kisközség, mely egykor Vas vm.-hez tartozott. – A szerk.]. Lövészárkokat és tankcsapdákat ástunk, nagyon kemény munka volt. Amikor közeledett a front, Németlövőtől Mauthausenig [Ausztria] gyalogoltattak minket étlen-szomjan, az út kilenc vagy tíz napig tartott. Érdekes, hogy még ilyen körülmények között sem adtam fel a reményt, én, az örök optimista hittem abban, hogy túléljük, és a többieket is biztattam.

November végén értünk Mauthausenbe. Nem a táborba vittek minket, hanem a kerítésen kívül épített, úgynevezett Zeltlagerbe, azaz sátortáborba. Hét vagy nyolc nagy ponyvasátor állt itt kinn, de azok többnyire zsúfoltak voltak már, így a szabadban aludtunk pokrócba csavarva. Hideg tél volt, állandóan fáztunk, víz nem volt, ételt alig adtak. Huszonnégy emberre jutott egy szögletes kenyér – ez általában penészes volt –, és néha kaptunk egy kis levest. Dolgoznunk nem kellett, beszélgettem a többiekkel, és vigasztaltam őket. Amikor tavaszodni kezdett, egy éjszaka bombázni kezdték a sátortábort, de nem az oroszok, hanem a németek. Közeledett a front, azt akarták, hogy minél többen elpusztuljunk. Tizennyolc-húszezren lehettünk a táborban, és másnap reggel az emberek nagy részét – köztük engem is – felsorakoztatták. A günskircheni táborig kellett menetelnünk. Halálmenetnek neveztek minket, mert azt, aki nem bírt tovább jönni, azonnal főbe vagy tarkón lőtték. A távolság Mauthausen és Günskirchen között 18 kilométer, de annyira ki voltunk merülve, hogy az út három napig tartott.

Günskirchenben egy gyönyörű fenyőerdőbe értünk, amelyben hosszú fabarakkok álltak. Kiderült, hogy ez a berlini UFA egyik filmstúdiója [UFA (Universum Film Aktiengesellschaft) – 1917-ben alakult német filmgyártó- és terjesztő tröszt, amely, noha csak 1937-ben került állami tulajdonba, mindvégig állami-politikai befolyás alatt működött. – A szerk.]. A házakat eredetileg ötszáz férőhelyesre tervezték, de mi kétezren kerültünk egy épületbe, csak ültünk összezsúfolódva, feküdni egyikünk sem tudott. Vizet nem kaptunk, hordókba gyűjtöttünk esővizet. Iszonyatos volt, az emberek gyakran bent, a barakkban vizeltek, mert csak egyetlen latrina állt a közelben. A felszabadulásunk előtt egy héttel a Vöröskereszt kis csomagokat küldött, keksz volt benne, csokoládé meg ilyesmi. A kiéhezett emberek persze tömték magukba az ételt, aztán rosszul lettek, és rohantak a latrinára. Én is kaptam egy hasmarsot, és még szerencse, hogy ennyivel megúsztam, mert a táborban akkor már a vérhas és a flekktífusz is elterjedt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Rettenetes volt, amikor reggelenként felébredtem, azt láttam, hogy jobbra egy hulla, balra egy hulla, előttem egy hulla, mögöttem egy hulla. Mint a legyek, úgy hullottak az emberek.

Egy pénteki napon, 1945. május 4-én hurrázást és éljenzést hallottunk a táborban [Forrásunk – Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában, Budapest, 2000, http://www.gusen.org/dok/gk/gk01x.htm – május 5-ét említi a felszabadulás napjaként, de volt más egykori günskircheni fogoly is, aki szerint a tábor 1945. május 4-én, pénteken szabadult föl. – A szerk.].

Kimentem, hogy megnézzem, mi történt, akkor mondták a többiek, hogy egy amerikai dzsip fordult be a lágerbe. Néhányan, akik még nem voltunk teljesen legyengülve, kimentünk a főbejárathoz köszönteni az amerikaiakat.

Én, a született optimista, végig bíztam abban, hogy ez előbb-utóbb megtörténik, de amikor valóban bekövetkezett, egészen hihetetlennek tűnt. Hirtelen meg is ijedtem, hogy a nagy örömöt és izgalmat nem tudom feldolgozni. Mondtam a barátomnak, egy Klein nevű fiúnak, akivel már a munkaszolgálatban is együtt voltunk, hogy menjünk vissza a barakkba egy kicsit lepihenni és megnyugodni. Sokan már aznap elmentek közülünk, de mi elhatároztuk, hogy erőt gyűjtünk, és csak másnap hagyjuk el a tábort.

Szombat reggel Klein barátommal kettesben elindultunk gyalog a közeli nagyváros, Wels [Felső-Ausztria] felé. Egyszer csak szembejött velünk egy dzsip, rajta két amerikai katona. Én még Kolozsvárott tanultam angolul, és megszólítottam őket, de nem nagyon akartak velünk beszélgetni. Rémesen nézhettünk ki, mint két túlvilági szörny.

A katonák azért megálltak, és ledobtak nekünk egy élelmiszercsomagot, aztán továbbmentek. Akkor egymásra néztünk a barátommal, és rájöttünk, hogy olyanok lehetünk, mint két mozgó csontváz. Nyilván ezért nem akartak velünk beszélgetni az amerikaiak. És akkor elmosolyodtunk, hosszú idő után először.

Leültünk, kibontottuk a csomagot, figyelmeztettem a barátomat, hogy ne egyszerre essen neki. Szép lassan elszopogattunk egy-egy kekszet, aztán továbbmentünk, egy krumpliföldön kikapartunk néhány szem krumplit, és megfőztük. Elértünk egy házhoz, ahová bekopogtattunk, de az ott lakó idős hölgy, miután meglátott minket az ablakon keresztül, nem nyitott ajtót.

Egy másik házba is megpróbáltunk bekéredzkedni, de oda sem engedtek be. Közben beesteledett, és mi olyan kimerültek voltunk, hogy hiába terveztük, nem jutottunk el Welsig. Találtunk egy garázst, benne néhány kiszuperált autóülést, azokban töltöttük az éjszakát.

Másnap reggel továbbindultunk Welsbe, és estére értünk be a városba. Az Alpenjäger [hegyivadász] laktanyához irányítottak minket, és az egyik kaszárnya melletti, volt tiszti fabarakkban szállásoltak el. Reggel a barátom találkozott a régi szolnoki ismerőseivel, és úgy döntött, hogy velük megy tovább. Elbúcsúztunk egymástól, én felszálltam egy amerikai teherautóra, ami egy kórháznak berendezett egykori iskolához vitt bennünket.

A kórházban először az alagsorban berendezett fertőtlenítőbe kísértek minket. Ott álltak a személyzet tagjai, akiktől borzasztóan megijedtem, mert – bár a paroli [vállap, rangjelzés] egy részét letépték – látható volt, hogy SS-egyenruhát viselnek. Ijedten fordultam az amerikaiakhoz, de azok megnyugtattak, hogy nem kell félnünk a személyzettől, azok örülnek, hogy itt vannak, és nem valamiféle fogolytáborban. Ezután leborotváltak és fertőtlenítettek minket. Elvették a büdös, tetves ruháinkat, helyettük tiszta pizsamát kaptunk.

Az alagsorból felvezettek egy terembe, ahol ágyak álltak, és – amiről álmodni sem mertünk – fehér lepedő és paplan közé fekhettünk. Rövidesen egy orvos jött hozzám. Fehér köpenyben volt, de az alatta viselt ruhán láttam, hogy SS-orvos lehetett. Beszélgetni kezdtünk, megnyugtatott, hogy meggyógyít, és elmondta, hogy bár az SS tagja volt, mindvégig hű maradt a hippokratészi eskühöz, és soha nem ölt meg senkit. Nagyon előkelő családból származott, a nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy a „von” szócska is szerepelt benne [Német családnevekben a nemesi származásra utaló szócska. – A szerk.]. Időközben kiderült, hogy én is megkaptam a flekktífuszt. Napokon át negyvenfokos lázam volt, de a volt SS-orvos olyan lelkiismeretesen kezelt, hogy elég hamar felgyógyultam. Vele és egy osztrák nővérrel olyan jó kapcsolatba kerültem, hogy a kórházban töltött születésnapomon még ajándékot is kaptam tőlük, az orvostól egy gót betűs Heine-kötetet [Gót betű – a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.], az ápolónőtől pedig fogport és egy fogkefét.

Amikor felépültem, szeptember elején, egy kórházvonattal hazautaztam Kolozsvárra. Meg voltam győződve arról, hogy otthon viszontláthatom a szüleimet és a húgomat, akikről az első munkaszolgálatos bevonulásom óta semmiféle hírt nem kaptam. A kórházvonat Jugoszlávián át vitt minket, és megállt Zágrábban, ahol partizánok fogadtak bennünket. Elvittek egy iskolába ebédelni, és – ezt soha nem felejtem el – olyan erős lecsót adtak, hogy szikrázott a szemünk. Ebéd közben odajött hozzám egy fiatal százados, és elmondta, hogy ő is zsidó. Délután elvitt moziba, már nem emlékszem, milyen filmet adtak, mert annyira fáradt voltam, hogy elaludtam vetítés közben. Aztán visszamentünk az iskolába, ahol felruháztak minket, kaptunk bakancsot, SS-nadrágot, és Luftwaffe [A német légierő hivatalos neve. – A szerk.] lemberdzseket. És akkor ez a zsidó fiú, akivel összebarátkoztam, adott nekem egy partizánsapkát ötágú vörös csillaggal. Sokáig viseltem, mert kedves emlék volt.

Amikor megérkeztem Kolozsvárra, rögtön a lakásunkhoz mentem. Abban reménykedtem, hogy ott találom a szüleimet. Bekopogtam, de egy idegen nő nyitott ajtót, és azt állította, hogy ő lakik itt. Kétségbeesésemben elmentem a Hitközségre, és onnan a Péter-Pál villába, amit azoknak a visszatérő zsidóknak rendeztek be, akiknek elfoglalták a lakását. A családomat itt sem találtam, ismerősöket sem láttam, ezért elvonatoztam Budapestre, és elmentem a gombgyáros nagybácsimékhoz, akiknél laktam. A legidősebb lány, Judit nyitott ajtót, és nagyon meglepődött, amikor meglátott, mert az egyik barátnőjétől azt hallotta, hogy engem a Dunába lőttek a nyilasok [lásd: zsidók Dunába lövése]. Azt is elmondta, hogy előző nap itt járt anyám meg a húgom, és nekik is ezt mondta. Ez nagyon dühített, nem értettem, miért kell anyámat kósza rémhírekkel ijesztgetni. Be sem mentem a holmimért, otthagytam az unokahúgomat, kimentem a Keletibe, és felszálltam az első Kolozsvár felé induló vonatra.

A kolozsvári pályaudvarról egyenesen a Péter-Pál villába mentem. Jártam szobáról szobára, és egyszer csak megláttam egy ágy szélén ülve az anyukámat és a húgomat. Elmondhatatlan, hogy akkor mit éreztem.

Anyám és a húgom elmesélték, hogy min mentek keresztül. Auschwitzba deportálták őket, szerencsére együtt maradhattak, és mivel jó fizikai állapotban voltak, bekerültek egy gyári munkára szánt, ezerfős csoportba. A kiválasztott nőket a Kassel melletti Lichtenauba [ahol egy hadianyaggyár volt – A szerk.] vitték, egy lőszergyárban kellett dolgozniuk [Kassel – németországi város Hessen porosz tartományban. – A szerk.]. A német művezetők és munkások állítólag nagyon rendesek voltak, bár tilos volt, ők mégis élelmiszert és ruhaneműt hoztak a zsidó csoportnak. És itt elmondanék egy érdekes esetet. Volt a gyárban egy kápó, egy kolozsvári zsidó asszony, ha jól emlékszem, Pál Magdának hívták. Ez a nő ki nem állhatta anyámat, és mindenáron vissza akarta vitetni Auschwitzba, vagyis a biztos halálba, ezért azt terjesztette róla, hogy nem dolgozik rendesen, nem bírja a nehéz munkát. Furcsamód az SS-munkafelügyelő védte meg anyámat, hangoztatta mindenhol, hogy „Frau Lazarovits” nagyon szorgalmas, és nem engedte elvitetni. Itt, Lichtenauban érte őket a háború vége. Anyukám a húgommal vonaton és gyalog Passaun át Budapestre jött. Az első dolguk az volt, hogy fölkeressék a nagybátyámat, Szilágyi Pali bácsit, akinél a háború előtt laktam, és megtudják, mi van velem. Akkor mondta nekik a Judit unokahúgom, hogy engem a Dunába lőttek, erre anyámék hazautaztak Kolozsvárra.

Otthon aztán azt is megtudtuk, hogy apukámmal mi történt. Aput is Auschwitzba vitték, onnan tovább Dachauba, azután pedig Kauferingbe. A németek ott építettek egy föld alatti repülőgyárat, ahol zsidó foglyokat dolgoztattak, ide került apukám is, és valószínűleg ott is halt meg. Ezt a történetet a háború után hallottam egy kolozsvári borbélytól, de többet sajnos ő sem tudott. Aztán teltek az évtizedek, míg nemrégiben egy müncheni hitközségi delegáció egyik tagja elmesélte nekem, hogy előkerült egy, a kauferingi foglyok nevét tartalmazó lista, és ezen Lazarovits Izsák neve is szerepel. Amikor ezt megtudtam, elmentem Kauferingbe, és felkerestem azt a tömegsírt, amelyikben valószínűleg apukám is fekszik. Azóta többször is jártam ott.

A háború után anyukám a húgommal visszaköltözött a régi kolozsvári lakásunkba, én pedig visszajöttem Budapestre. A húgom aztán férjhez ment, és 1950-ben anyukámmal együtt kivándoroltak Izraelbe. Anyu ott halt meg 1975-ben, a húgom ma is ott él, két felnőtt gyereke és hat unokája van.

A háború utáni pesti életemet a ZSESZ-ben kezdtem, ez volt a Zsidó Egyetemi Hallgatók Szervezete, ami akkoriban alakult. A szervezet több diákotthont tartott fenn, én a Molnár utcai kollégiumba kerültem. Közben elkezdtem az orvosi egyetemet, az volt az elképzelésem, hogy ideggyógyász leszek. Az első két évben minden jól ment, de a harmadéves kórbonctannál rosszul lettem. Nem bírtam a halottak látványát, felidéződött bennem a tábor. Ekkor elmentem Haynal professzorhoz [lásd: Haynal Imre], mindent elmondtam neki, és ő is megerősített abban, hogy az orvosi pálya nem nekem való. Abbahagytam az orvosi egyetemet, és átmentem a bölcsészkarra, csakhogy a filozófia szakot közben áthelyezték az Orosz Intézetbe, a későbbi Lenin Intézetbe [1952 tavaszán az Egyetemi Orosz Intézet átalakult Lenin Intézetté. Feladata: „Magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól ismerő egyetemi előadók, ideológiai munkaterületen dolgozó funkcionáriusok képzése. 1956-ban szűnt meg. – A szerk.]. Itt végeztem el a filozófia szakot, amit akkor dialektikus és történelmi materializmusnak hívtak.

1945 szeptemberében, amikor elkezdtem az egyetemet, a Kommunista Pártba is beléptem, hiszen éppolyan baloldali gondolkodású voltam, mint apukám. A nagybátyám zuglói címére voltam bejelentve, így a zuglói XIV/1. alapszervezetbe kerültem, ide tartozott egyébként Rákosi „apánk” is. Jártam tehát az egyetemre, a pártba, és közben egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy fel kellene hagynom a vallásom gyakorlásával. Furcsa dolog ez, az egyetemen érdeklődéssel hallgattam a marxista-leninista tanokat, aztán meg mentem a templomba imádkozni. Sohasem felejtettem el, hogy „kikönyörgött” gyerek vagyok, és hogy a tinódi rabbi anyám lelkére kötötte, hogy vallásosan éljek. Érdekes módon ez az egész semmiféle zavart nem okozott a lelkemben. Az egyetemen hallottakat úgy fogtam fel, hogy ez a szakmám része, a mesterségemé, ami ahhoz kell, hogy megéljek, és ennek semmi köze a valláshoz, ami az én privát életemhez tartozik.

Egyetemre jártam, amikor az unokahúgom elvitt bemutatni egy barátnőjének. A lány egyáltalán nem tetszett nekem, viszont épp ott volt nála a szomszédból a Gitl, és ő nagyon nagy hatást tett rám. Udvarolni kezdtem neki, és 1948-ban összeházasodtunk. Bár Gitl is zsidó, nem tartottunk hagyományos vallásos esküvőt [lásd: házasság, esküvői szertartás], csak polgárit. Hamarosan megszülettek a gyerekeink, Györgyi 1949-ben, Szilvia pedig 1953-ban. A nagyobbik lányom banktisztviselő, a kisebbik újságíró lett. Györgyi révén egyébként kétszeres nagypapa vagyok, 1972-ben született Zsolt unokám ügyvéd, a két évvel fiatalabb Judit pedig marketing-szakember.

A gyerekeim kezdettől fogva tisztában voltak a származásukkal, de nem kaptak zsidó nevelést. Tudták, hogy én járok templomba, a Thököly útra, de őket nem vittem magammal, és otthon sem tartottuk a zsidó ünnepeket [lásd: nagyünnepek]. Úgy gondoltam, hogy azért, mert én gyakorlom a vallásomat, a gyerekeknek nem kell feltétlenül ugyanezt tenniük. Nem akartam, hogy megbélyegezzék őket, hogy rossz szemmel nézzenek rájuk, mert templomba járnak. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy tudják, mi történt a zsidósággal a háború alatt, és elmeséltem nekik, hogy a családunk tagjai mi mindenen mentek keresztül.

Utolsó éves lehettem, amikor a különböző egyetemeken megalakultak a filozófia tanszékek. Miután megkaptam a diplomámat, tanítottam az orvosin, utána pedig a közgázon. Aztán váltottam, és 1956 elején a Mávag Művelődési Ház igazgatói székébe kerültem.

1956 októberében nem tartoztam a hősök közé [lásd: 1956-os forradalom]. Épp ellenkezőleg. Ha egy lövést hallottam, összerezzentem, mert a koncentrációs tábor, a lövöldözések iszonyú mély nyomot hagytak bennem. Egyébként szörnyű élmény volt, amit ezekben a napokban átéltem. Ezt a történetet egyszer talán még meg fogom írni.

1956 után a külkeres szakmába kerültem. Több nyelven beszéltem, ez előnyt jelentett, és a munkába is hamar belejöttem. Biztos öndicséretnek tűnik, amit most mondok, de én azt is el tudtam adni külföldön, amit más nem. A keleti piacot bízták rám, mert nyugatra nem mertek kiengedni. Féltek, hogy nem jönnék vissza, hiszen az önéletrajzomban is szerepelt, hogy négy nagybátyám és egy nagynéném él az Egyesült Államokban. Ráadásul a személyzetis enyhén szólva antiszemita volt, így nem reménykedhettem abban, hogy kihelyeznek valamelyik nyugat-európai kirendeltségre, pedig felsőfokú nyelvvizsgám volt angolból, németből, franciából, oroszból, románból. Éppen ebben az időben jött anyámék ajánlata Izraelből, azt javasolták, menjünk ki mi is, és éljen végre egy helyen az egész család. Mivel itthon úgysem láttam perspektívát, 1965-ben fogtam a nagyobbik lányomat, és Bécsen keresztül Izraelbe utaztunk. [Mivel disszidálni akartak, attól féltek, hogy esetleg nem kapnak útlevelet, ezért illegálisan Bécsen kereszül mentek. – A szerk.] A feleségem a kisebbik lányunkkal itthon maradt, úgy terveztük, hogy majd ők is utánunk jönnek.

1965 őszén érkeztünk Tel-Avivba. Ivritül még nem nagyon beszéltem, ezért olyan munkát kellett keresnem, ahol az általam már ismert nyelveket tudtam használni. Ez idő tájt készült el az új tel-avivi Hilton szálloda, és a húgom a kapcsolatai révén elintézte, hogy én lehessek a recepció vezetője. A munka nekem való volt, igazán jól éreztem magam a portán. Rengeteg külföldi jött a szállodába, úgyhogy bőven volt alkalmam a nyelvgyakorlásra. Sok hírességet is láttam a pult mögül, többek között Konrad Adenauert. [Konrad Adenauer (1876–1967), a második világháború utáni első (nyugat)német kancellár, 73 éves korában kezdte meg kancellári pályafutását 1950-ben. – A szerk.] Közben a lányom is elkezdte az iskolát. A gimnázium második osztályába került, az első időben persze csak ült némán az órákon, mint egy kuka. Egyszer aztán munka után megyek haza, és a lakásban ott ül a lányom, aki hat osztálytársának éppen a matematikaleckét magyarázza, természetesen ivritül. Én akkoriban még nem beszéltem ilyen jól a nyelvet, hiszen a szállodában leggyakrabban az angolt használtam. Szóval beilleszkedtünk, jól éreztük magunkat. A kislányom kitűnően végezte a tanévet, még az igazgató is behívatott, hogy elmondja, milyen tehetséges a Györgyi. Már csak egyetlen dolog hiányzott, az, hogy a feleségem és a kisebbik lányom is kijöjjön, és újra együtt legyen a család. A feleségem itthon mindent megpróbált, hogy útlevelet kapjanak, még Kádár titkárságára is elment. Sajnos, hiába. Közölték, hogy nem engedik ki. Nem volt más megoldás, nekünk kellett hazajönnünk. Egy év után visszaköltöztünk Izraelből Budapestre. Itthon aztán elkezdődtek a kellemetlenségek. 1967-ben kitört az izraeli–arab háború [lásd: hatnapos háború], és a környezetemben azt kezdték mondogatni, hogy engem biztosan a Moszad küldött haza [Moszad – Központi Hírszerző és Biztonsági Ügynökség, az öt nagy izraeli titkosszolgálat egyike; 1951-ben alakult meg. – A szerk.]. Néha megjelent egy-egy illető a házmesterünknél, és arról érdeklődött, kik járnak hozzám látogatóba. Persze, a gyanúnak semmiféle alapja nem volt, eszébe sem jutott a Moszadnak, hogy éppen engem foglalkoztasson.

Izrael után itthon „persona non grata” lettem, nem kellettem sem egyetemi oktatónak, sem külkeresnek. Végül az Állami Biztosítóhoz kerültem ügynöknek. Először kínlódtam, aztán ebbe is belejöttem, végül is az ember mindent meg tud tanulni. Egy idő után áthelyeztek a központba, a nemzetközi osztályra, később pedig az egyik kerületi irodában lettem vezetőhelyettes. Ebben az időben találkoztam egy ismerősömmel, aki az egyik belkereskedelmi vállalat vezérigazgatója volt. Azt ajánlotta, hogy vezessem a vállalata külkereskedelmi osztályát. Igazi nagy káder volt, neki nem mondhatták a „jóakaróim”, hogy a Lazarovits egy megbízhatatlan disszidens. Persze, örömmel vállaltam a munkát, és ettől kezdve már nem éreztem magam „nem kívánatos személynek”, senki sem zaklatott azzal, hogy miért disszidáltam. Az útlevelemet azért bevonták, öt évig nem utazhattam se nyugatra, se keletre. Végül is jól beletanultam a külkereskedelembe, és ebből a szakmából mentem nyugdíjba.

Évtizedeken keresztül a zuglói körzetbe jártam imádkozni. A rendszerváltás előtti években aztán megválasztottak a körzet elnökévé. Egy idő után a Hitközség tagjai is megismertek, és beválasztottak az intézőbizottságba. A rendszerváltás után megkaptam a Hitközség külügyi vezetői posztját, ezt a munkát a mai napig örömmel végzem. Elsősorban a külföldi kapcsolatokat ápolom, gyakran tartok Németországban és Ausztriában előadásokat a holokausztról, részt veszek a mauthauseni megemlékezések szervezésében, és én foglalkozom a Jad Vasembe történő felterjesztésekkel is. Ezen kívül tagja vagyok több zsidó–keresztény tanácsnak. Ha marad időm, írok, több cikkemet és tanulmányomat közölték különböző folyóiratok, és nemrég jelent meg „A pokoljáró” című önéletrajzi könyvem. Megkaptam a „Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjé”-t, a „Honvédelemért” kitüntetést, a „Nagy Érdemkereszt”-et az Osztrák Köztársaságtól, valamint a Német Szövetségi Köztársaságtól és Felső-Ausztria „Nagy Érdemkeresztjé”-t, és magas állami kitüntetést kaptam a Francia Köztársaságtól is. Büszke vagyok ezekre az erkölcsi elismerésekre, nagyon jól esik, hogy méltányolják a munkámat.

Herbert Wolfgang Reisner

Wien
Österreich
Datum des Interviews: Oktober 2001
Name des Interviewers: Sandra Slomovits

Meine Großeltern väterlicherseits kamen ursprünglich aus der Slowakei nach Wien, die zu der Zeit zu Österreich-Ungarn gehörte. Sie wohnten im 2. Bezirk, in der Herminengasse. Mein Großvater war Lehrer, meine Großmutter war Hausfrau. Sie waren beide sehr religiös und natürlich koscher 1. Mein Großvater, seinen Vornamen weiß ich nicht, war schon gestorben, als ich 1924 geboren wurde. Meine Großmutter Regina muss um 1925/1926 gestorben sein.

Mein Vater, Ludwig Reisner, wurde am 4. November 1896 in Senec, cirka 25 Kilometer nordöstlich von Bratislava, geboren. Er sprach ein wenig Slowakisch und sehr gut Ungarisch, weil er ungarische Schulen besucht hatte. Er ist 1915 oder 1916, jedenfalls während des 1. Weltkrieges, nach Wien gekommen. Mein Vater hatte einen jüngeren Bruder Samuel, der 1892 in Senec geboren war und eine Schwester Frieda. Onkel Samuel hatte auch in Wien gelebt und war auch nach Bratislava geflüchtet, von wo er am 29. September 1944 nach Polen deportiert und ermordet wurde. 

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Markus Stern, meine Großmutter Ida, geborene Balint. Meine Großmutter kam aus einer sehr guten ungarischen Familie und hatte zwei Brüder - einer war ein sehr berühmter Arzt, der andere war Diplomat. Die Großeltern waren 1898 aus Budapest nach Wien gekommen. Sie hatten zwei Töchter, eine war meine Mutter Anna und die andere war meine Tante Edith, die bei den Großeltern wohnte. Meine Tante war Schauspielerin, und ich hatte ein sehr nahes Verhältnis zu ihr - uns verband die Kunst. Bis zu ihrer Hochzeit mit Max Wolf, der Angestellter in einem Konfektionsgeschäft auf der Mariahilferstraße war und wenig mit dem Judentum zu tun hatte, spielte meine Tante unter dem Namen Edith Siegwart sogar in kleinen Rollen am Burgtheater. Durch meine Tante waren dadurch oft, aber das war vor meiner Zeit, verschiedene junge Kunst-, Musik- und Schauspielstudenten zu Besuch bei den Großeltern, die dann später teilweise berühmt wurden, wie zum Beispiel der Dirigent Lovro von Matačić, damals ein junger Bursch war und bei den Großeltern Klavier gespielt hat.

Meine Großmutter war eine große stattliche Frau, mein Großvater war etwas kleiner als sie. Er war Versicherungsdirektor bei der Versicherung ‚Victoria zu Berlin’ in der Währingerstrasse 2, und sie war Hausfrau. Beide waren ganz normal gekleidet. Der Großvater hat sich bis zu seinem Tod viel mit Religion beschäftigt. Er war nicht direkt religiös, also nicht direkt fromm, aber er hat sich sehr viel mit dem Talmud 2 beschäftigt. Immer, wenn ich gekommen bin, hat er im Talmud gelesen. Aber ich weiß nicht, ob er koscher war, jedenfalls Schweinefleisch ist nicht auf den Tisch gekommen.

Meine Großeltern haben in der Dürwaringstraße, im 18. Bezirk, gewohnt. Wir haben sie jeden Sonntag besucht. Ich erinnere mich, ich bin oft auf dem Schoß des Großvaters gesessen. Das Haus war groß und hatte einen schönen Garten, in dem ich als kleiner Junge gespielt habe. Einmal hat mich ein hinter mir herlaufender bellender Hund gebissen, seither habe ich bellende Hunde nicht gern. Ich erinnere mich auch an die vielen Hendln und an die Gansln, die ich bei meinen Großeltern gegessen habe.

Zwei Tage nach dem Begräbnis meines Großvaters in den 1930er-Jahren ist meine Großmutter auch gestorben. Sie hat sich wahrscheinlich so aufgeregt, dass sie, als sie auf die Toilette ging, tot zusammen gebrochen ist. Auch meine Tante Edith starb auch noch vor dem Krieg.

Meine Mutter war 1896 in Budapest geboren. Durch die häusliche Atmosphäre war sie sehr kunstbegeistert, literarisch gebildet und interessiert. Sie hat verhältnismäßig viele Bücher gelesen und auch durch ihre Schwester viel gewusst. Sie hat fast den ganzen Faust [Goethe] auswendig gekonnt, und manchmal hat sie meinem Vater und mir am Abend aus dem ‚Faust’ etwas vorgetragen. Auch meinen Vater hat sie dazu gebracht, mit ihr ins Theater zu gehen. Sie waren oft im Volkstheater oder in die Josephstadt [Theater in der Josephstadt].

Wie meine Eltern sich kennen gelernt haben, weiß ich nicht. Sie haben 1920 im Tempel, im 18. Bezirk, geheiratet. Der Rabbiner Güdemann, das war ein berühmter Rabbiner, hat sie getraut.

Ich bin am 18. November 1924 zur Welt gekommen. Wir haben damals im 8. Bezirk, in der Lederergasse Nummer 16, gewohnt. Ich bin zu Hause mit Hilfe einer Hebamme zur Welt gekommen, meine Schwester im Spital. Ich kann mich aus meiner frühesten Kindheit nur daran erinnern, dass wir im Rathauspark spielen waren und dort in die erste Klasse Volksschule am Albertplatz gekommen. Die zweite Klasse habe ich in der Jagdschlossgasse im 13. Bezirk gemacht, und dann sind wir in die Maxingstrasse übersiedelt, vis a vis vom Hietzinger Friedhof, und dort bin ich dann in die 3. und 4. Volkschule am Hietzinger Platz gegangen. Danach habe ich die Aufnahmeprüfung für das Gymnasium Fichnergasse gemacht, das war ein humanistisches Gymnasium. Ich wollte aber keinen humanistischen, ich wollte einen technischen Beruf erlernen. Doch leider hatten wir kein Realgymnasium in der Nähe. Daher bin ich die ersten zwei Jahre in das humanistische Gymnasium Fichnergasse gegangen.
Wir waren in der Klasse 13 jüdische Kinder. Das war ein Drittel der Klasse. Unser Klassenvorstand war Dr. Riedl. Wir nannten ihn immer den ‘Vergaser’, da er immer ‘Oh, ich vergaß,’ gesagt hat. Zu der Zeit war die Vaterländische Front sehr stark, die ist mit der heutigen ÖVP [Christlichsoziale Partei] vergleichbar. Der Direktor der Schule ist jeden Tag vor dem Schultor gestanden und hat kontrolliert, ob wir das Abzeichen der Vaterländischen Front tragen. Das war ein Dreieck mit weißen Streifen und einem Blatt drauf. Dieses Abzeichen mussten alle Kinder der Schule tragen, es war unser Schulabzeichen, denn das war ein Christlich-Soziales Gymnasium. Der Sohn von Franz Völker ging mit mir in die Klasse. Franz Völker war ein sehr berühmter Kammersänger in den 1930er-Jahren. Dadurch wurde Franz Völker vom Musiklehrer immer bevorzugt. Ich bin sehr ungern in die Schule gegangen. Ich habe viel gelesen, hab Musik gehört. Die Schule war für mich immer ein Zwangs - und Druckmittel. Ich bin auch damals ungern in die Schule gegangen, da man sehr zeitig dort sein musste. Ich steh auch heute nicht gern früh auf.

Mein Vater, der aus einfachen Verhältnissen kam, war ein fescher, großer und kräftiger Mann mit einem Schnurrbart. Meistens hat er nicht viel geredet, meistens war er still. Meine Mutter, die klein und zart war, hat unseren Haushalt beherrscht. Meine Eltern und meine Großeltern haben immer ungarisch miteinander gesprochen, wenn ich etwas nicht verstehen sollte. Das Lustige an der Sache ist, auf diese Weise habe ich soviel Ungarisch gelernt, dass ich mich heute auf Ungarisch verständigen kann.

Meine ganze Liebe zur Kunst habe ich von meiner Mutter. Seit meiner jüngsten Kindheit war ich ein großer Opernfan. Ich bin ein sehr großer Wagnerfan [Komponist Richard Wagner], obwohl man ihm so einiges nachsagt. Meine Eltern haben mich in dieser Hinsicht immer sehr unterstützt. Zu Hause hatten wir ein Radio, da bin ich oft vor dem Radioapparat gestanden und habe Opern dirigiert. Seit ich zehn oder elf Jahre alt bin, habe ich mich in der Oper angestellt, um gute Stehkarten zu ergattern. Meine Eltern sind mir so weit entgegengekommen, dass, wenn ich länger Schule hatte, sich mein Vater auf den Stehplatz in der Oper gestellt und gewartet hat, bis ich kam, damit mir niemand den Platz wegschnappte. Ich hab den Jan Kiepura [Opern-und Operettensänger, Filmstar] gesehen, ich hab den Benjamino Gigli [Opern-und Operettensänger, Filmstar] gesehen. Da ich so früh ein Opernfan war, kann ich mit dem Operndirektor Holländer sehr gut reden.

Meine Schwester Renate ist im Juli 1931 geboren, also sieben Jahre nach mir. Zu dieser Zeit hat meine Mutter gemeint, dass es für die Kinder besser wäre, wenn sie einen Garten hätten, und wir sind in die Veitingergasse, im 13. Bezirk übersiedelt. Ich war nicht eifersüchtig auf meine Schwester. Ich habe mich gut mit ihr verstanden. Meine Schwester ist mehr ein pragmatischer Mensch, sie steht mit beiden Beinen im Leben. Das war schon so, als sie noch ein Kind war. Wir haben uns schon als Kinder auch gestritten, aber das war mehr ein Spaß.

Mit zehn Jahren bin ich zum Betar 3 gekommen, das war 1934. Ich bin jeden Samstagnachmittag um 15.00 Uhr zum Jugendgottesdienst in den Tempel in der Neuen Welt-Gasse gegangen. Der Tempel wurde im November 1938 zerstört. Jetzt stehen dort, wo der Tempel sich befunden hat, Wohnhäuser. Eine Gedenktafel hat man nicht gewollt, da wurde ein Gedenkstein in den Boden vor dem Haus eingelassen. Ich habe damals zur Einweihung des Gedenksteins gesprochen, weil ich Mitglied des Tempelchores war.

Vis a vis des Tempels war das Moadon vom Betar. Das waren die jüdischen Pfadfinder - so haben wir dazu gesagt. Die haben Werber für den Betar in den Tempel geschickt. Seither bin ich ein treuer Heruthnik 4. Das ist jetzt der Likud 5. Ich habe viele Freunde im Beitar gefunden. Wir haben Sport betrieben, haben gesungen, und wir haben Ausflüge gemacht. Jeden zweiten Sonntag sind wir zum Beispiel zum berühmten Sieveringer Steinbruch gefahren, und es war meine Spezialität, da hinunter zu springen. Ball spielen ist mir nicht gelegen, aber Laufen und Springen waren meine Leidenschaft. Ich bin auch zwei oder drei Jahre auf Sommerlager gefahren, das erste Mal war ich in Auen bei Velden, dann waren wir in Keutschach am Keutschachersee, beides in Kärnten. Da waren wir immer ungefähr zwei Wochen, haben in Hütten geschlafen und uns selbst die Strohsäcke stopfen müssen. Natürlich wurde im Betar auch immer für die Einwanderung nach Palästina geworben, aber die meisten haben nicht geglaubt, dass es einmal dazu kommen wird, dass wir aus unserer Heimat flüchten müssen. Wir waren sehr verankert in Wien und haben an Palästina überhaupt nicht gedacht. Durch den Beitar bin ich dem Judentum auch näher gekommen. Wir haben zum Beispiel Kurse über das Judentum gemacht. Religion hatte vorher keine große Rolle in meinem Leben gespielt. Wir waren die so genannten ‚Jom Kipur 6 Juden’. Wir haben Jom Kippur und Pessach 7 gehalten. Wir haben Mazzes 8 gegessen und immer einen Seder Abend 9 gehabt. Wir sind aber nicht koscher gewesen.

Man hat nicht fassen können, was sich seit 1933, seit der Machtübernahme Hitlers, in Deutschland getan hat, aber es war auch nicht so arg, wie es ab März 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich wurde. Mein Vater hat im 14. Bezirk Dauerbrandöfen erzeugt. Er hatte einige, aber nicht viele Angestellte. Das Geschäft ging dann zur Zeit der Rezession in Österreich nicht mehr sehr gut. Als Hitler 1938 nach Österreich kam, war es schon so weit gekommen, dass mein Vater gesagt hat: ‚Na, vielleicht wird es jetzt wirtschaftlich besser.’ Das traf dann aber nicht zu!

1938 sind wir nach Bratislava geflüchtet, weil mein Vater tschechoslowakischer Staatsbürger war. Er ist auf die tschechische Botschaft gegangen, und die Tschechen waren sehr anständig und haben ihm sofort einen Pass ausgestellt. Aber die Juden durften damals aus Österreich nicht einfach hinaus. Man hat später die Judensteuer [Reichsfluchtsteuer] 10 eingeführt, aber am Anfang gab es die noch nicht. Mein Vater hat in Wien versucht unser Geschäft zu liquidieren, und meine Mutter ist mit uns Kindern, mit meiner Schwester Renate und mit mir, nach Bratislava, gefahren. Es hat damals eine elektrische Bahn gegeben. An der Grenze hat man uns aufgehalten, weil wir viel Gepäck hatten. Wir haben gesagt, dass wir nur für ein paar Tage fahren, und die haben gesagt: ‚Nein!’ und haben uns nicht durchgelassen und wieder nach Wien zurückgeschickt. Erst beim zweiten Versuch haben wir es geschafft durchzukommen. Diesmal hatten wir sehr wenig Gepäck mitgenommen - jeder hatte nur einen kleinen Koffer.

Wir wussten in Bratislava nicht, wohin wir gehen sollten. Wir hatten kein Quartier und nichts zu essen. Wir hatten aber Verwandte in Bratislava, die ein Restaurant und Hotel hatten. Als wir zu ihnen kamen, haben sie uns Kindern je eine Limonade und eine Semmel gegeben, und als es Abend wurde, haben sie gesagt: ‚Habt ihr schon irgendwo etwas zu schlafen?’ Wir haben nichts gehabt, und sie haben uns trotzdem weggehen lassen. Wir sind zur tschechoslowakischen Kultusgemeinde gegangen, und die haben uns beim Schammes 11 vom Großen Tempel ein Zimmer gegeben. Der Schames, ein gewisser Stern, war eine Kapazität. Er ist im KZ Auschwitz ermordet worden.

So war der Anfang. Nach zwei oder drei Wochen ist mein Vater nachgekommen, und wir haben dann in der Gasse, in der die Kultusgemeinde war, eine Wohnung bekommen. Viele jüdische Familien in Bratislava haben damals je ein Kind in der Woche zum Mittag essen zu sich genommen. Dadurch habe ich viele jüdische Haushalte kennen gelernt und das erste Mal einen richtigen Schabbat bei einer frommen Familie erlebt. Da habe ich das Scholet [Anm.: Gericht zum Schabbat, auch Tscholent genannt] kennen gelernt. Eine Familie war sehr fein, das war die Familie Kövary. Das war eine ungarische Familie und die Söhne haben ihre Eltern noch mit ‚Sie’ angesprochen. Sie hatten eine sehr hübsche Schwester. Da gab es einen geselchten Rindskamm, und noch heute schwärme ich vom geselchten Rindskamm. Der Leiter der Hitlerjugend in Bratislava hieß Franz Karmasin. An einem Schabbat sind diese Karmasin-Jugendlichen auf die Kövary Brüder losgegangen. Die waren sehr gut angezogen und haben die Nazis derartig verdroschen, dass sie sich nicht mehr an diese Kövary Burschen herangetraut haben. Bei denen war ich einmal in der Woche.

Auch meine Eltern sind in Bratislava religiöser geworden und wir haben mehr jüdisch gegessen als in Wien. Da gab es eine Bäckerei, wo meine Eltern jeden Freitag Scholent zum Schabbat 12 abgeholt haben.

Der Betar in Bratislava war ziemlich religiös. Es waren einige sehr fromme Burschen dabei, durch die ich viel über das Judentum von der religiösen Seite gelernt habe. Ich bin durch meine Freunde vom Betar oft in den Tempel gegangen. Wir hatten einen Kantor, oder Hilfskantor, ein gewisser Fettmann, ein fescher Bursch war der, zu dem wir immer gesagt haben: Sing das und sing das…das waren alles liturgische Lieder.

Zuerst bin ich aufs deutsche Gymnasium gegangen, dann wurden die jüdischen Schüler aus den Schulen hinaus geworfen. Mein Freund Salamon, der in Israel Architekt ist, und ich, haben zusammen auf der jüdischen Gewerbeschule, die von der jüdischen Gemeinde gegründet worden war, Architektur und Baumeisterei studiert. Diese Schule besuchte man wie ein Gymnasium, also nach der Volksschule. Das hat nur ein oder zwei Jahre gedauert und anschließend, schon im slowakischen Staat, der 1939 entstanden und ein Verbündeter Deutschlands war, war ich im Architekturbüro der jüdischen Kultusgemeinde Bratislava beschäftigt. Es gab in der jüdischen Gemeinde in Bratislava eine sehr tüchtige Führung, die versucht hat, mit den slowakischen Ministerien in Verbindung zu kommen. Es wurde ein Architekturbüro gegründet, in dem ich zwischen 1943 und 1944 für die Regierung gearbeitet und ein kleines Gehalt bekommen habe. Dafür wurden wir nicht in die Vernichtungslager deportiert. Wir haben zum Beispiel ein berühmtes Hotel in der Tatra renoviert. Wir haben gearbeitet für die ‚Groskopferten’ die das ausgenützt haben. Die haben sich Möbel anfertigen lassen, und einige haben sich Häuser bauen lassen, und ich habe im Baubüro gesessen und die Zeichnungen gemacht.

Mein Vater hatte sich inzwischen heraufgearbeitet. Im Keller eines Hauses besaß er ein Haus - und Küchengerätegeschäft en gros. Als 1944 die Deutschen kamen und die Judenverfolgungen losgingen, durfte man sich selbst einen Ariseur suchen. Unser Ariseur, Herr Gara, war ein hochanständiger Mensch. Er stammte aus einer sehr angesehenen Familie, er war Versicherungsdirektor, sein Vater war Notar. Sie waren Ungarn und verhielten sich zu den Juden sehr anständig.

Die Verhältnisse haben sich dann drastisch verschlechtert. Aber zum Glück waren die Slowaken käuflich. Zum Beispiel wurde mein Vater einmal verhaftet, und mit 30.000 Kronen Strafe ist er freigekommen.

Dann mussten wir übersiedeln. Wir haben in der Nähe eine Wohnung bekommen. Dann mussten alle Juden ins Ghetto, in die Judengasse. Das Ghetto war in der Slowakei nicht abgesperrt, also war man frei, aber man musste dort in einem bestimmten Quartier wohnen. Von dort wurden ständig Juden abtransportiert in die Konzentrationslager. Wir haben zugeschaut - hinter dem Vorhang - wie man die Juden gefangen hat. Mein Vater war unbehelligt, weil er ein ‚wirtschaftlich wichtiger Jude’ war - so hieß das. Er hatte eine Legitimation, für die man bezahlen musste, und mein Vater war berechtigt, ein Geschäft zu führen, obwohl das Geschäft ja offiziell dem Ariseur gehörte.

Und dann eines schönes Tages, zu Jom Kippur 1944, sagte mein Vater: ‚Irgendetwas stimmt nicht, es liegt was in der Luft.’ Wir haben uns nach Jom Kippur, am 28. September 1944, in einem Bunker versteckt, den mein Vater innerhalb des Magazins unseres Geschäftes gebaut hatte. Das war ein Verschlag, der 1 Meter 60 groß war. In dem Verschlag standen sehr niedrige Betten, und die Tür zum Büro des Geschäftes war mit Stellagen verstellt. Wir sind den ganzen Tag gelegen - meine Eltern, meine Schwester und ich -  und haben zugehört, wie das Geschäft vom Herrn Gara und von einem ehemaligen Angestellten, einem großen blonden jüdischen Burschen, der mit arischen Papiere gelebt hat, geführt wurde. Er hieß Tibor Herz und hat ausgeschaut wie zehn Nicht-Juden. Ich habe ganz gut gezeichnet und habe für eine illegale Gruppe falsche Papiere hergestellt. Das Material dazu wurde uns in unser Versteck gebracht. Wir hatten Formulare, die wir ausgefüllt haben, Stempel haben wir mit Kartoffeln gemacht. Originale, nach denen wir uns gerichtet haben, haben wir gehabt. Der Tibor hat mit diesen christlichen Dokumenten den Holocaust überlebt und lebt heute in Australien. Er hat mich vor kurzem durch einen gemeinsamen Bekannten grüßen lassen, ich hatte 50 Jahre nichts von ihm gehört.

Die Kunden sind gekommen, und wir haben gehört, wie sie gesagt haben: ‚Ja, ja wir haben den Reisner gesehen, wie er auf der Straße gegangen ist und wie er abtransportiert wurde.’ Das war unser Glück! Die Leute haben uns nicht mehr gesucht. Wir waren offiziell abtransportiert ins Konzentrationslager.

Dann hat Herr Gara meine Schwester als Dienstmädchen genommen. Damals haben die Nicht-Juden wegen der Bombenangriffe am Land Wohnungen bekommen. Der Herr Gara hatte ein kleines Häuschen am Land, zirka 30 oder 40 Kilometer von Bratislava entfernt. Dorthin hatte er meine Schwester als Dienstmädchen genommen, so dass wir nur zu dritt waren. Sie hat im Haushalt geholfen und die fünf oder sechs Kinder betreut.

Wir haben alles gehört, was im Geschäft gesprochen wurde. Wir haben gehört, wie die Leute gesagt haben: ‚Na, es geht doch auch ohne die Juden. Der macht das ganz gut.’ Nach Geschäftsschluss sind wir herausgekommen, haben die Kommissionen zusammengesellt und haben die Ware für den nächsten Tag vorbereitet, die der jüdische Bursche mit den arischen Papieren in der Früh ausgeliefert hat. Danach hat er das Geschäft geführt und die Kunden bedient. In der Nacht haben wir auch gekocht. Wir haben von Herrn Gara alles bekommen: Wurst, Käse und Kartoffeln. Meine Mutter hat auf einem kleinen Elektrokocher Suppen gekocht. Wir hatten ein kleines Radio, da haben wir BBC gehört. So sind wir am Laufenden geblieben. Ich hatte eine große Karte von Europa und habe abgesteckt, wo die Deutschen sind, die Russen, die Engländer, die Amerikaner und die Franzosen sind.

Eines schönen Tages ist Herr Gara gekommen und hat gesagt: ‚Herr Reisner, es tut mir wahnsinnig leid. Ich kann die Renate nicht mehr behalten, weil man im Dorf schon munkelt, dass sie eine Jüdin ist.’ Da hat er sie hereingebracht. Da waren wir dann wieder zu viert. Ganz zum Schluss ist meine Tante Frieda, die Schwester meines Vaters, die mit arischen Papieren außerhalb des Bunkers gelebt hatte, auch in das Versteck gekommen, weil sie Angst hatte, dass man draufkommt, dass sie Jüdin ist. So waren wir in diesem kleinen Raum zum Schluss zu fünft. Tante Frieda ist nach dem Krieg nach Amerika gegangen, wo auch zwei ihrer Söhne lebten. Der dritte lebt in Israel.

Besonders arg ist es dann gewesen, als die Russen einmarschiert sind. In Bratislava hat man zwei oder drei Wochen gekämpft. Es war insbesondere gefährlich, weil eine Granate in unsere Tür eingeschlagen ist. Die Tür war mit Stahlplatten gesichert. Aber als die Granate eingeschlagen ist, war unsere Tür offen. Da haben wir Angst gehabt, dass Russen oder Deutsche reinkommen und uns erschießen. In den Kampfhandlungen wäre das nicht aufgefallen. Da hat mein Vater, sehr gescheit, ein Holzkreuz hingegeben mit der Aufschrift: ‚Achtung Blindgänger’. Keiner hat sich reingetraut. Er hat die Tür wieder mit schweren Kisten verstellt, und so haben wir überlebt. Das Geschäft ist weitergegangen. Der jüdische Bursche kam dann und hat gesagt: ‚Die Russen sind da. Herr Reisner verstecken sie die Uhren!’ Da hat mein Vater seine goldene Uhr runter genommen und hat gesagt: ‚Geben Sie die dem erstbesten Russen. Die haben uns wirklich befreit!’

In unserem Versteck waren wir vom 28. September 1944 bis zum 4. oder 5. Mai 1945. Also volle sieben Monate waren wir in diesem Bunker, 70 000 Juden wurden in der Zeit der deutschen Besatzung, also inner halb der sieben Monate aus der Slowakei deportiert.

Mit 18 Jahren hatte ich eine Freundin. Sie war 1928 geboren. Sie war vier Jahre jünger als ich. Sie hatte mich dann aber für einen Burschen verlassen, der ein oder zwei Jahre älter war als ich. Wir sind am 28. September 1944 in den Bunker hinunter, und ihr Freund ist zu den Partisanen gegangen. Meine Eltern hatten das Mädchen sehr gern. Sie war dann ganz allein, denn ihre Eltern wurden abtransportiert. Meine Eltern haben versucht, sie zu retten. Sie war zu uns in den Bunker gekommen, und wir haben beide so geweint, weil wir nicht wussten, wie es weitergeht. Sie hat sich dann einer Freundin, die ein Spitzel für die Gestapo war, anvertraut. Die hat sie dann verraten. Sie war schwanger, und im KZ Auschwitz wurde ihr das Kind wegoperiert. Sie hat aber überlebt und hat mich nach dem Krieg gesucht. Sie hat zufällig in Salzburg jemanden getroffen, der mich gekannt hat und der hat gesagt: ‚Ja, die Reisners sind noch in Bratislava.’ Und so sind wir wieder zusammengekommen. Sie hatte als Einzige ihrer Familie überlebt, auch ihre hübsche ältere Schwester, ist in Auschwitz umgekommen. Später hat sie dann einen anderen geheiratet.

Die Familie Gara, die uns gerettet hat, hat uns sofort, als der Krieg zu Ende war, alles, was wir bei Ihnen sichergestellt hatten, zurückgegeben. Mein Vater hat den Herrn Gara dann zu 50% in das Geschäft genommen, und wir haben sie immer unterstützt. Jede Weihnachten haben meine Schwester und ich Ihnen 100 Dollar geschickt. Wir haben sie unterstützt, bis sie ins Spital gekommen und gestorben sind.

Meine Schwester Renate hat gleich nach dem Krieg in Bratislava einen Ungarn geheiratet und ist mit ihm nach Israel gegangen. Dort hat sie eine Tochter bekommen. Alica hat inzwischen geheiratet und hat drei Kinder. Meine Schwester Renate ist inzwischen geschieden, hat ein zweites Mal geheiratet und hat einen Sohn. Der ist auch schon 30 Jahre alt.

Für mich war Wien immer noch besser als die Slowakei, wo ich gesehen hatte, was mit den Juden passiert ist und wie die Slowaken sich benommen haben. Sie waren zwar käuflich, man hat dort bestechen können, was man in Deutschland weniger konnte, aber ich habe gesehen, was das für Banditen waren. Ich hab mich einfach an die Brücke gestellt und bin mit einem russischen Lastwagen nach Wien gefahren. Ich hatte noch eine christliche Tante in Wien. Der Bruder meines Vaters, der Samuel, hatte eine christliche Frau geheiratet. Sie lebte noch in Wien, in der Leopoldsgasse 5, und ich bin gleich zu ihr gegangen. Onkel Samuel und seine Frau hatten einen Sohn, der vor dem Krieg gestorben war. Sie war allein, und ich habe ein paar Jahre bei ihr gewohnt. Zuerst habe ich anstatt der Matura einen Überbrückungskurs gemacht und dann an der Technischen Hochschule studiert.

Der erste Präsident der Jüdischen Hochschülerschaft nach dem Krieg in Wien war Gutmann, ein älterer Student, der war sicher schon 30 Jahre alt damals. Seinen Vornamen weiß ich nicht mehr und ich glaube, er hat Wien nach ungefähr zwei Jahren verlassen und ist nach Israel oder in die USA ausgewandert. Viele Juden wollten in Wien nicht bleiben. Dann kam Fratisek Spitzer. Er war mit der Erika Wien, einer jungen Sängerin von der Volksoper, die in Wien debütierte liiert. Frantisek Spitzer war Journalist. Auch sie sind nach einiger Zeit aus Wien weggegangen. Ich wurde der Kulturreferent. Im Hotel Stefanie auf der Taborstrasse gibt es einen großen Saal, in dem die jüdischen Hochschüler Vorträge hörten, und ich habe mit der Jüdischen Hochschülerschaft in den 1950er-Jahren die ersten jüdischen Bälle in Wien organisiert, die im Messepalast stattgefunden haben. Da hatten wir immer eine Jazzkapelle engagiert. Ich hatte den Namen für unsere Bälle aus einem deutschen Film mit dem Schauspieler Fritz Kampers. Noch heute heißen die Bälle der jüdischen Hochschüler Ball-Paré - das ist so geblieben. Der Name stammt von mir!

Aber man konnte nicht immer tanzen! Meine Idee war es dann, ein Mitternachtskabarett zu veranstalten. Ich habe Künstler angesprochen und sie gebeten für uns aufzutreten. Der erste war der Karl Farkas 13. Der Karl Farkas hat mit dem Publikum gelebt. Er ist auch vor der Tür des ‚Kabaretts Simpl’ gestanden und hat das Publikum begrüßt. Den habe ich angerufen und gefragt, ob er für die jüdische Hochschülerschaft spielen würde. Er hat zugesagt und ist immer gekommen. Dann habe ich Künstler gefragt, die gerade in Wien waren. Wir konnten nur sehr wenig bezahlen und der Farkas war immer einverstanden, aber der Armin Berg 14 hat mir einmal gesagt: Gehen Sie zum Braun am Graben und verlangen Sie ein Hemd für die jüdischen Hochschüler. Die werden Ihnen das auch nicht umsonst geben. Mein Beruf ist mein Geschäft.’ Er trat auf, aber wir mussten ihn richtig bezahlen. Dann gab es während der 1930er-Jahre eine berühmte Schauspielerin namens Camilla Horn, eine in den 1950er-Jahren schon etwas ältere Blondine. Sie hat für uns Chansons gesungen. Auch der berühmte Burgschauspieler Raoul Aslan ist für uns aufgetreten, sogar ohne Bezahlung. Für die jüdische Hochschülerschaft ist mir vieles gelungen. Damals haben sich viele bemüht, den Juden etwas Gutes zu tun.

Mit dem Studium bin ich nicht weit gekommen. Ich habe bis zum 3. Semester studiert, und dann habe ich mich nicht mehr so gut für das Studium geeignet.

Ich hatte schon immer ein Faible für Künstler und einen guten Draht zu Künstlern. Von 1972 bis 1976 war Rudolf Gamsjäger Staatsoperndirektor. Bei ihm hatte ich mich um eine Stelle als Regieassistent beworben. Ich wäre auch dazu bereit gewesen zuerst die Würschteln und den Kaffee für die Theaterleute zu holen. Aber ich bekam einen Brief in dem stand, ich sei schon zu alt, um ganz unten zu beginnen. Ich hätte mich sicher hinaufgearbeitet. Der Leiter des Keren Kajemet, Dr. Ungar, war künstlerisch sehr interessiert und hat verschiedene Matineen veranstaltet, und da habe ich auch oft aktiv mitgewirkt. Ich war immer sehr interessiert am Theater.

Meine Eltern blieben noch ein paar Jahre in Bratislava. Die Villa in Bratislava haben sie dann einem Kommunisten überlassen, der ihnen dafür, dass sie ihm die Villa übergeben haben, eine Bewilligung gab, dass sie die Möbel und alles, was zu unserem Haushalt gehörte - Bilder und Schallplatten usw. - in einem Container nach Wien mitnehmen konnten.

Zuerst haben wir alle in Wien am Brahmsplatz in der Tillgerstraße - das ist die kleine Straße die zum Brahmsplatz führt – gewohnt. Das ist im 4. Bezirk. Mein Vater hatte ein Schuhzubehörgeschäft, aber das ist nicht so gut gegangen. Als meine Schwester schwanger wurde, und die Geburt immer näher kam, sagte meine Mutter: ‚Weißt du was? Ich helfe ihr ein bisschen.’ Sie ist nach Israel gefahren, das war Anfang der 1950er-Jahre. Meine Schwester hatte in Holon, in der Wüste, ein kleines Häuschen. Damals war noch Sand rund um Tel- Aviv. Ein paar Monate später hat mein Vater in Wien alles verkauft und ist auch nach Israel übersiedelt. Meine Schwester und meine Eltern sind dann nach Tel-Aviv gezogen, wo meine Schwester heute noch lebt.

Ich bin dann in eine Gewerbeschule gegangen, wo es mehr Praxis gab, und dann später von der Gewerbeschule zu dem Architekten Kronfuss hinter dem Rathaus. Dort habe ich in der Praxis gearbeitet und die erste Staatsprüfung gemacht. Es gibt zwei Baumeisterprüfungen, und ich habe die erste gemacht. Dann wollte ein guter Freund ein Geschäft auf der Kärntnerstraße mit Büromaschinen eröffnen. Das war die Firma Braun. Ich weiß nicht, ob sie noch existiert. Eine Zeit lang war ich angestellt bei der Firma Braun und habe Büromaschinen verkauft - damals waren Büromaschinen ein sehr guter Artikel. Dann ist Frau Friedrich, die Direktorin von EL AL, an mich herangetreten. Sie brauchte Leute, sie wollte ein EL AL Büro eröffnen, hatte auch schon ein Büro, aber sie brauchte eine Vertretung von der EL AL beim Reisebüro Kosmos. Das war im Jahre 1952, ich hab dann dort die Israelabteilung übernommen und mich raufgearbeitet. Ich war im Reisebüro Kosmos bis 1989, dazwischen hatte ich allerdings einige Zeit mit einem anderen Freund eine Vertretung von Fruchtsaftmaschinen aus Israel.  Das Reisebüro war am Ring vis a vis vom Hotel Imperial. Ich war mit meiner Arbeit sehr zufrieden, habe fast 30 Jahre dort gearbeitet. Deshalb bekomme ich noch heute verschiedene Ermäßigungen.

Im Mai 1964 habe ich in Wien geheiratet. Meine Frau Edith, geborene Broz, ist Nicht-Jüdin. Sie hat ein Kind in die Ehe mitgebracht, das damals fünf Jahre alt war. Wir haben keine gemeinsamen Kinder. Das Mädchen, das meine Frau in die Ehe mitgebracht hat, hat geheiratet und hat inzwischen auch zwei Mädchen. Bei uns haben alle Mäderln. Die Claudia ist die Ältere, die ist jetzt 31 Jahre alt, und die Tamara ist 29 Jahre alt. Claudia ist verheiratet und hat auch zwei Töchter. Die kleine ist sechs Jahre alt, die größere neun Jahre. Das bedeutet, dass ich und meine Frau schon Urgroßeltern sind.

1989 bin ich in Pension gegangen, und seither ist es mein Hobby und gleichzeitig mein Beruf, dass ich die Zeitung Heruth herausgebe. 

Glossar

1 Koscher [hebr

: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

2 Talmud

wörtl: Lehre; wichtigstes nachbiblisches Buch des Judentums, Gesetzeskodex.

3 Betar

revisionistische zionistische Jugendbewegung. Betar ist eine Abkürzung und steht für ‚Brit Josef Trumpeldor‘. Die Bewegung wurde im Jahr 1923 in Riga [Lettland] gegründet.

4 Heruth [deutsch

Freiheit]: Parteiorganisation des revisionistischen Zionismus in Israel, die 1948 gegründet wurde.  

5 Likud [Partei in Israel]

Der Ursprung Likuds liegt in der 1948 gegründeten Partei Cherut [dt.: Freiheit], deren Parteiprogramm stark nationalistisch geprägt war. Das Programm des Likud-Blocks sieht es als seine Pflicht an, die Einheit des jüdischen Volkes zu pflegen und zu bewahren, sowie die jüdische und zionistische Erziehung zu vertiefen und die Assimilation von jüdischen Jugendlichen in der Welt zu verhindern. Das Recht des jüdischen Volkes auf das Land Israel sei ein ewiges Recht, das nicht angefochten werden könne. Die Existenz Israels als selbstständiger jüdischer Staat im Nahen Osten steht an allererster Stelle der Sicherheit.

6 Jom Kippur

der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum.
Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

7 Pessach

Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

8 Mazzot [Einz

Mazza]: Ungesäuertes Brot, für das  nur eine der fünf Getreidearten Weizen, Gerste, Dinkel, Hafer oder Roggen verwendet werden darf. Die Mazzot wird als das ‚Brot der Armut’ bezeichnet, ‚das unsere Väter in Ägypten gegessen haben’. Es gilt aber auch als das Brot der Erlösung, die so schnell kam, ‚dass der Teig unserer Vorfahren keine Zeit hatte zu säuern’, bevor er gebacken wurde. Mazza essen gilt nur am ersten Abend des Pessachfestes, dem Sederabend, als Pflicht. An den restlichen Tagen des Festes darf man zwar weiterhin nichts Gesäuertes [Chamez] zu sich nehmen, muss aber keine Mazza essen.

9 Seder [hebr

: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

10 Reichsfluchtsteuer

eine 1931 von der Weimarer Republik erlassene Steuer mit
dem Zweck, die Kapitalflucht einzudämmen. Ab 1933 wurde die Reichsfluchtsteuer zur 'Menschenfluchtsteuer', die sich in erster Linie gegen Juden richtete und ein Teil der Ausplünderungs- und Vernichtungspolitik der Nationalsozialisten war.

11 Schammes [hebr

Schamasch = Diener]: Synagogendiener. Er erfüllt die unterste Funktion in einer Synagoge. Daher wird der Begriff allgemein abwertend als ‚Laufbursche‘ gebraucht. Als Schammes wird auch für die Kerze bezeichnet, die zum Anzünden der übrigen Kerzen der Chanukkia [Chanukkaleuchter] verwendet wird.

12 Schabbat [hebr

: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

13 Farkas, Karl [1893-1971]

österreichischer Schauspieler und Kabarettist. 1938 flüchtete Farkas vorerst nach Brünn, und dann über Paris nach New York, wo er vor anderen Exilanten auftrat. 1946 kehrte er nach Wien zurück und trat ab 1950 auch wieder im bekannten Kabaret ‚Simpl‘ auf, das er bis zu seinem Tod leitete.

14 Berg, Armin [1883 - 1956], Kabarettist und Schauspieler

Armin Berg wurde in Brünn geboren, spielte er mit 15 Jahren bereits verschieden Rollen an Theatern in Mähren. In Wien war Armin Berg am ‚Theater der Komiker’ und im ‚Ronacher’ engagiert. 1938 flüchtete er in die USA. Nach seiner Rückkehr nach Wien 1949 trat Armin Berg unter anderem im Kabarett ‚Simpl’ auf.

Piotr Levitas

Piotr Yakovlevich Levitas
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Tamara Rozensaft
Date of interview: October 2001

Piotr Yakovlevich Levitas is a man of a very advanced age. He is 90 years old. But despite his age, he visits Hesed 1, where he must go by subway. And in Hesed Piotr Yakovlevich is very active – he speaks perfect Yiddish, sings Jewish songs. He sang some Jewish songs to me, including those sung to him by his mother, when he was a child.

Piotr Yakovlevich lives together with his wife Maria in a one-room apartment on the sixth floor in a large, new block of flats. Dust has accumulated on the furniture in their room, but the spouses are both very elderly and it is difficult for them to clean up. Maria is Russian, but her husband has accustomed her to celebrating Jewish holidays. He complains that in Leningrad Jews are reluctant to speak Yiddish.

Piotr Yakovlevich has a book by Sholem Aleichem 2 at home, published in Yiddish, and a book of Jewish culinary recipes. Living in Leningrad [today St. Petersburg], Piotr Yakovlevich did not try to assimilate, as did many Jews, but, on the contrary, he tried his best to be loyal to Jewish traditions.

My family history
Growing up
During the War
After the War
Glossary

My family history

I, Piotr Yakovlevich Levitas, was born in 1911, in the small town of Brusilovo in Zhytomir region [today Ukraine].

The name of my paternal grandfather was Bentsij Levitas. He was a hatter. He had five sons and two or three daughters. I don’t remember what my grandmother’s name was. The parents of my father were born in Brusilovo. Unfortunately, that’s all I remember about my father’s parents.

My father, Yankel Bentsionovich Levitas, was born in 1881 or 1882 in Brusilovo. Father finished сheder, then became a hatter. His brothers were tailors and blacksmiths. Four of his brothers left for America when I was two or three years old. One of his brothers lived in Canada and was engaged in construction of trams, what the others did I do not know. My father wasn’t able go away as he didn’t have enough money for it. Those of his brothers left, whose work turned out to be more profitable and who were able to make some money. The sisters remained with my father.

My mother’s name was Hanna Peisakhоvna Levitas, nee Lakhterman. Mom, too, finished сheder. She worked as a dressmaker and when my parents got married, Father also became a tailor. Our family was of an average well-being. We had no nannies. I was brought up by my father and mother. If I didn’t obey – they would give me a slap in the face. When we were small, we went to сheder. Later, my sister and I studied in the Ukrainian school. I went to school in 1920 and studied there for three years.

I had several brothers and a sister, but all my younger brothers died at an early age in an orphanage, when Father had to send us there. It happened in the time of the Soviet regime. At that time Father didn’t have enough money to keep us, and he had to send us to the orphanage, where we lived for three years. The only ones who survived were me, my sister Manya, born in 1913, and my two grown-up brothers: Boris and Syoma. Syoma was born in 1905, and Boris in 1908.

Syoma died in 1922 at the age of seventeen or eighteen. He had fallen in a lethargic sleep [coma], slept more than two months and they fed him while he was sleeping, but in the end he died.

About my grandfather and grandmother on my mother’s side I know absolutely nothing, because in 1916, when just another pogrom took place in Brusilovo, they were shot by gangsters. Pogroms were a usual thing in Brusilovo 3.

My grandfather and grandmother on my mother’s side used to bake bagels. They had a bakery. There was a large Russian stove 4 there and we, the children, frequently went there as visitors to eat fresh bagels.

Growing up

Jewish traditions were strictly observed in our family. All our women would always wear kerchiefs. We observed Sabbath. On Saturday we went by foot to the synagogue, because during Sabbath it was prohibited to ride. The synagogue was situated not far off. At all times we went there by foot. Our borough was a small one, with a population of about 20,000. There was only one synagogue. It was a small synagogue, for about twenty persons. We frequently went to the synagogue. The synagogue was also a place of communication.

It was also prohibited to work until the end of Saturday. We used to have a big feast on these days, where they necessarily served stuffed fish, though fish was rare where we lived. Fish was bought at the local market. Russians used to come to our place on Saturdays and for a little money they did the work, that couldn’t be done by Jews on Saturdays: put the lights on and off and so on.

The language that we spoke at home was ‘loshn koydesh’ [‘Holy tongue’ in Hebrew] – it is a dialect that the Jews in those places use. Yiddish was different in different locations. In our place Yiddish was referred to as ‘loshn koydesh’ and was different from the Yiddish spoken by Jews in other places. We also knew Russian, because it was necessary to communicate with Russians, but at home we spoke only ‘loshn koydesh.’

Jews lived as friends. They often went to see each other, baked various tasty things – pies, lekakh. Lekakh is a cake made of biscuit dough, with some honey in it. They baked challah. They baked patties with raisin and millet porridge, but I’ve forgotten what they are called. They also cooked some broth.

There was a kosher shop in the town, where people bought clean ground wheat on Pesach. This wheat had to be absolutely clear, without any rye. At first this wheat was examined by a rabbi. In the case it turned out to be clear, that is, without any rye, the rabbi sanctioned to put it on sale, so that people could bake matzah. People bought it and baked matzah in the special bakery or at home.

At home we sang a lot of songs in Yiddish. We celebrated all Jewish holidays. There was a tradition: when a child was born, neighbors took children from сheder, gave them lekakh and other sweets, and came to congratulate the parents to admit the newborn in our community. On Chanukkah, we, the children, were given money.

Jews in our small town worked both as merchants and workers. Basically, Jews were engaged in trade and crafts. There were carpenters, tailors, shoemakers.

In 1914, when the World War I began, Father was drafted into the army. And then he returned and worked again as a tailor.

There were a few hundred residents in the small town of Brusilovo. Besides Jews, there lived Russians and Ukrainians there. There was a market place and a church in our small town.

Jewish pogroms were frequent in our area. To start a pogrom they needed an excuse. During the rule of Nikolai II there was the so-called ‘Beilis case’ 5. Beilis was a manufacturer in Kiev. He owned sugar factories. One day somebody stealthily abandoned a small, stabbed Russian child in his yard and filed a suit against him claiming that Jews took the blood of Russian children to make matzah. It was a very scandalous affair, and it lasted several years. Prominent scientists, among whom was a St. Petersburg professor called Bekhterev, took the side of the Jews and tried to convince the public that it could not be true. But on the basis of these suspicions pogroms began. Pogroms raged in Brusilovo, Radomysl, Korostyn, Zhytomir and many other towns – all of Ukraine was engulfed in pogroms.

I remember one of these pogroms. Bandits came to our home, put my father and mother against the wall and were about to shoot them. But as Mom and Daddy were tailors, the bandits made them sew clothes for them. And they ordered to sew them immediately. Father shows them, ‘here, look – I have cut it, now I will sew,’ but they shouted that they had no time to wait; they demanded to have the clothes right now. The bandits put my father and mother to the wall, frightened them, and Mother fell on her knees begging them to have mercy and told them that when they arrive next time everything would surely be ready. And these scenes repeated themselves many times, the bandits came very often.

Then the revolution began 6 and bandits started to rage even more. In 1917 soldiers of the Red Army took the Jews who stayed alive to the village of Kocherevo to hide them from bandits. That village was in Zhytomir region, twenty kilometers from Brusilovo. There we stayed with one Ukrainian peasant family. They were very nice people; we lived with them, and my parents made clothes for them. But their son was a bandit.

When pogroms began 7, Mother gave the jewelry to one woman, not Jewish, who brought us milk all the time. She wanted that woman to keep the jewelry hidden from gangsters. When we were hurriedly taken away from Brusilovo, Mother had no time to take it back. So my parents went from Kocherevo to Brusilovo to get the jewelry, and gangsters were all around. The woman was not at home and Father didn’t want to wait and went back, and Mother stayed and waited. Besides, Daddy thought that one by one they would have more chances to slip away unnoticed. Mom waited until the woman returned, recovered the jewelry and rode back. But on the way she met the son of the peasants at whose family we lived. He ordered her to get off the cart. Mom answered that she wouldn’t do that. He shot and killed her. Then the carter came to us the following day and described what had happened. And Father with my older brother, who was ten years old then, went to the site and buried Mom right there in the woods.

We didn’t live for long with those peasants in Kocherevo. As soon as the raging calmed down a little, we escaped to another place. We would move from place to place. We could not go back home, because our houses were seized by bandits.

It was difficult for Dad to raise us all by himself, and he handed us over to an orphanage, and began to roam through villages and sew clothes to earn some money. He was paid sometimes with cash, sometimes food, and he fed us up a little bit. In that shelter I lived for about three years. The shelter was in Radomysl, also in Zhytomir region. Many children died there of various illnesses: typhus, scarlet fever, and influenza. All my younger brothers died. Having earned a little money, Father took those of us who stayed alive from the orphanage.

That orphanage was a common one, there were both Jewish and Russian kids. We lived in the orphanage in the Soviet time, and at that time there were no Jewish orphanages. While living in the orphanage, we didn’t observe any Jewish holidays. But it was not out of fear or because of prohibition; we simply did not observe them. There were mainly Russians and Ukrainians and a few Jews in the orphanage. We never had any troubles on account of our Jewish nationality. Everybody there was treated equally. After my father took us away from the orphanage, we began to keep Jewish traditions again.

In 1924 Father got married the second time. The name of his second wife, my stepmother, was Faina Grigorievna, or Fradl. Before marriage she worked as a cook for an owner of a sugar factory named Brodsky, and, having married my father, she became a housewife.

In 1925 our family left for Mariupol [today Ukraine], because Father had no work and we were in need. We lived in misery. At first, when we settled in Mariupol, my father also went from house to house, took orders and sewed, but later he got a job as a cutter at a garment factory.

My older brother, Boris, was sent by Father to a grammar school. The rule in those times was like this: for a Jewish child to be admitted to grammar school, his parents were to pay not only for their kid’s studies, but also for the study in this same grammar school of one or two non-Jews. So Father had to pay both for Boris, and some Russian boy.

Father was not able to pay for my studies too, and so I went to work. It was in 1925. I worked as a tin worker with a Jewish foreman. The first year I worked unpaid and lived on Father’s money, and in the second year I got fifty kopecks a week, and in the third year I already received nine rubles a week, and then 22 rubles.

After finishing grammar school my older brother went to tailor school. In 1931 he was drafted into the army. He served in an aircraft regiment first, and then was enrolled in the fleet, where he became a captain, first rank. But then he got dismissed, for he was a Jew. He was in advanced years then and after his dismissal he lived on his pension.

My brother was married. His wife’s name was Anna Lvovna, she was Jewish. They had no children. Soon after his dismissal my brother and his wife left for Vitebsk [today Belarus]. Before, they lived somewhere in Ukraine. I don’t know why they left for Vitebsk. You see, I lived in Leningrad and my brother didn’t let me know of his news very often, although we had amicable relations with each other. They lived in Vitebsk to their dying days. My brother died in 1993, his wife died shortly after.

My sister Manya married a Russian man. Neither for my father, nor for anyone else in our family was this a tragedy. We didn’t mind it very much, though I doubt whether anyone of us would have wished to follow her example. She was a housewife. She married early – she was only 13-14 years old. Their son was born soon. When the Germans came to Mariupol in 1941, she pretended to be Armenian and fled. She died soon after the war, in 1947; she was hit by a car.

I worked as a tin worker, and in 1926 I was enrolled into the army. At first I was in Georgia, then in Armenia and in Turkmenistan. There I participated in battles against local bandits. I got wounded and returned as an invalid. Having done my service term, I came back to Mariupol. I worked again as a tin worker, then as a stove-maker and construction worker. 

I got married in 1929. My wife’s name was Sonya, she was Jewish. We had two children. We continued living in Mariupol, I worked again as a tin worker. My wife was a worker in a fish factory. We were a family of moderate means. My father worked as a senior cutter at the garment factory. They built a four-storied house especially for the workers of this factory, so that a worker was able to buy an apartment at a low price. When I got married, my father bought an apartment for me in this house, and I lived there with my wife and children. There were three rooms in our apartment, a kitchen and a corridor, and also a bathroom and a lavatory.

A lot of Jews lived in Mariupol. For some reason, most of the personnel of the factory, where my father worked, were Jews. There were Ukrainians and Russians as well, but they were in minority. So in our house there lived mainly Jewish families.

As compared to other towns, where synagogues and churches were closed down by the Soviet regime 8, Mariupol synagogues continued to operate. There were three synagogues: one for ‘the intellectuals,’ that is, for merchants, doctors, teachers and so on, another synagogue ‘for craftspeople,’ that is, for simple workers and handicraftsmen, and the third one was the so-called Small Synagogue. The Small Synagogue was visited by people regardless of their social status, but it was meant for about 20 persons. It was generally visited by those who rarely went to the synagogue. The synagogue for ‘the intellectuals’ had space for about 50 persons. Seats there were numbered, as compared to the two other synagogues.

I and members of my family visited the synagogue ‘for craftspeople.’ It was the biggest synagogue: it had room for more than 100 persons. The synagogues were situated in different city districts. We, as before, observed all Jewish holidays. My children attended cheder.

During the War

My wife and children were killed by the Germans during the war. On 14th August 1941 the Germans entered Mariupol. Almost all my relatives, including my father, stepmother, my wife and children were shot. As soon as the Germans came into the city, they immediately gathered all the Jews and convoyed them with their dogs along the street. In the first day they shot about one thousand men. They took their things and clothes.

Some local residents were pleased that the Jews were being killed. Few people helped Jews. It was mainly Ukrainians who helped Germans to kill Jews. From all the Jews who I knew in Mariupol only a few survived. I managed to escape shortly after the Germans came to Mariupol. I could not take either my wife, or children with me, because it was difficult to escape even for one person, and had I run together with them, we would have surely been caught. 

At nights I was crawling through some vegetable gardens, then I ran along the coast of the Azov Sea. At first I reached Taganrog, then Eisk, from there I got somewhere else – I can’t remember where. Germans were all around. I spoke Georgian, Armenian or Azeri. These languages I had learned back in the army. I gave myself out for a Georgian or an Armenian. The Russian commanders did not want to take me to the front, because I was an invalid after dismissal from the army [in 1926]. I decided to make my way to Leningrad.

At long last I reached Leningrad and was enlisted into the national voluntary army. I was liberating Leningrad from the blockade 9, fought in the hottest places. I participated in the battles at ‘Neva spot’ [‘Neva spot’ was a place where it was practically impossible to survive, only the wounded survived there, because they were taken away and sent to the hospital.] I was wounded and taken to hospital, where I got acquainted with my second wife. Her name was Maria Nikolayevna Avilova, she was Russian. She worked as a therapist in that hospital. Having recovered, I was dismissed from the army as a war invalid in 1944, and in that same year we got married.

After the War

Jews were treated well in the army, there was no anti-Semitism. I didn’t have to conceal my religiosity and my knowledge of Yiddish.

I had no place to live in Leningrad, and my wife and I settled in her apartment together with her relatives. They lived in a communal apartment 10. A few more families lived there along with us. All of them were Russian. We received a separate apartment many years later. With my wife’s relatives I had very good relations. I was on friendly terms with my neighbors as well.

Living in Leningrad, I tried as much as possible to observe the Jewish traditions. I attended the synagogue, each year I bought matzah. At one time, for about two years, I didn’t go to the synagogue, because I had too much work to do and just didn’t have the time for that, and then again I became a regular congregant. A lot of people always visited the Leningrad synagogue.

I celebrated all Jewish holidays and my wife celebrated them with me. I cooked stuffed fish and other Jewish meals. I learned to cook in my childhood – looking how mother did it, and remembering. Now I have a culinary book with Jewish recipes.

When my neighbors would come to congratulate me on Pesach, I would treat them to matzah and other things, and they liked it all. They, in turn, treated me to a kulich [Easter bread], eaten during Orthodox Easter.

Certainly, sometimes it was necessary to work on Saturdays. I didn’t always manage to observe kosher principles, because it was very expensive to do so. Sometimes I ordered kosher food in the synagogue, but one meal used to cost 120 rubles [in the Soviet times], and I couldn’t afford to spend this much money each day.

I went to work as a painter to paint cars in the Second Taxi Park. There I worked all my life, until retirement. People were nice to me everywhere. I can communicate with people. I had more friends among Russians in Leningrad because the majority of people I met were Russians. Besides, in Leningrad, Jews were too shy to speak Yiddish and did not observe traditions. I know and remember many Jewish songs that I learned in childhood.

In 1945 our son Boris was born. He acquired a worker’s profession and worked at a factory. He has four daughters and one son, as well as grandchildren. We didn’t get on well with him, that’s why it’s hard for me to speak about him. My son was registered as a Jew in his passport 11. I had him circumcised. I took him to the synagogue, tried to teach him Yiddish. But he had closer relations with his mother and her folks, and all of them are Russian. He did not learn to speak Yiddish. He was a poor pupil in school. He did not like to study. After finishing school, he worked somewhere. All his friends were Russian. He was not interested in Jewish traditions. My grandchildren do not know of any Jewish traditions either.

Glossary:

1 Hesed

Meaning care and mercy in Hebrew, Hesed stands for the charity organization founded by Amos Avgar in the early 20th century. Supported by Claims Conference and Joint Hesed helps for Jews in need to have a decent life despite hard economic conditions and encourages development of their self-identity. Hesed provides a number of services aimed at supporting the needs of all, and particularly elderly members of the society. The major social services include: work in the center facilities (information, advertisement of the center activities, foreign ties and free lease of medical equipment); services at homes (care and help at home, food products delivery, delivery of hot meals, minor repairs); work in the community (clubs, meals together, day-time polyclinic, medical and legal consultations); service for volunteers (training programs). The Hesed centers have inspired a real revolution in the Jewish life in the FSU countries. People have seen and sensed the rebirth of the Jewish traditions of humanism. Currently over eighty Hesed centers exist in the FSU countries. Their activities cover the Jewish population of over eight hundred settlements.

2 Sholem Aleichem (pen name of Shalom Rabinovich) (1859-1916)

Yiddish author and humorist, a prolific writer of novels, stories, feuilletons, critical reviews, and poems in Yiddish, Hebrew and Russian. He also contributed regularly to Yiddish dailies and weeklies. In his writings he described the life of Jews in Russia, creating a gallery of bright characters. His creative work is an alloy of humor and lyricism, accurate psychological and details of everyday life. He founded a literary Yiddish annual called Di Yidishe Folksbibliotek (The Popular Jewish Library), with which he wanted to raise the despised Yiddish literature from its mean status and at the same time to fight authors of trash literature, who dragged Yiddish literature to the lowest popular level. The first volume was a turning point in the history of modern Yiddish literature. Sholem Aleichem died in New York in 1916. His popularity increased beyond the Yiddish-speaking public after his death. Some of his writings have been translated into most European languages and his plays and dramatic versions of his stories have been performed in many countries. The dramatic version of Tevye the Milkman became an international hit as a musical (Fiddler on the Roof) in the 1960s.

3 Black Hundred

The Black Hundred was an extreme right wing party which emerged at the turn of the twentieth century in Russia. This group of radicals increased in popularity before the beginning of the Revolution of 1917 when tsarism was in decline. They found support mainly among the aristocrats and members other lower-middle class. The Black Hundred were the perpetrators of many Jewish pogroms in Russian cities such as Odessa, Kiev, Yekaterinoslav and Bialystok. Although they were nowhere near a major party in Russia, they did make a major impact on the Jews of Russia, who were constantly being oppressed by their campaigns.

4 Russian stove

Big stone stove stoked with wood. They were usually built in a corner of the kitchen and served to heat the house and cook food. It had a bench that made a comfortable bed for children and adults in wintertime.

5 Beilis case

A Jew called Menachem Mendel Beilis was falsely accused of the ritual murder of a Russian boy in Kiev in 1913. This trial was arranged by the tsarist government and the Black Hundred. It provoked protest from all progressive people in Russia and abroad. The jury finally acquitted him.

6 Russian Revolution of 1917

Revolution in which the tsarist regime was overthrown in the Russian Empire and, under Lenin, was replaced by the Bolshevik rule. The two phases of the Revolution were: February Revolution, which came about due to food and fuel shortages during World War I, and during which the tsar abdicated and a provisional government took over. The second phase took place in the form of a coup led by Lenin in October/November (October Revolution) and saw the seizure of power by the Bolsheviks.

7 Pogroms in Ukraine

In the 1920s there were many anti-Semitic gangs in Ukraine. They killed Jews and burnt their houses, they robbed their houses, raped women and killed children..

8 Struggle against religion

The 1930s was a time of anti-religion struggle in the USSR. In those years it was not safe to go to synagogue or to church. Places of worship, statues of saints, etc. were removed; rabbis, Orthodox and Roman Catholic priests disappeared behind KGB walls.

9 Blockade of Leningrad

On September 8, 1941 the Germans fully encircled Leningrad and its siege began. It lasted until January 27, 1944. The blockade meant incredible hardships and privations for the population of the town. Hundreds of thousands died from hunger, cold and diseases during the almost 900 days of the blockade.

10 Communal apartment

The Soviet power wanted to improve housing conditions by requisitioning 'excess' living space of wealthy families after the Revolution of 1917. Apartments were shared by several families with each family occupying one room and sharing the kitchen, toilet and bathroom with other tenants. Because of the chronic shortage of dwelling space in towns communal or shared apartments continued to exist for decades. Despite state programs for the construction of more houses and the liquidation of communal apartments, which began in the 1960s, shared apartments still exist today.

11 Item 5

This was the nationality factor, which was included on all job application forms, Jews, who were considered a separate nationality in the Soviet Union, were not favored in this respect from the end of World War II until the late 1980s.
 

Krausz Dezső

Életrajz

A 91 éves Krausz Dezső Kiskunhalason él feleségével. Két családi házuk van egy telken, az egyikben egyik gyermekük él családjával. Krausz bácsi alacsony termetű, szikár, szűkszavú egyszerű ember. Sokat dolgozott, és családjában és környezetében megbecsült személynek számít. Maga építette családi házában, a konyhában beszélgettünk vele, ahova gyakran néhány szóra betoppantak a rokonai is. Lányával, fiával, unokáival, dédunokájával napi kapcsolatban van. Gyakorlatilag a család központi találkozóhelye az udvaruk és a kertjük, és a nagy telek lakóházai. Krausz bácsi idős kora ellenére igen aktív. A mai napig rendszeresen jár a pénteki imákra. Nem szeret tétlenkedni, és napjait pontosan beosztja, amitől eltérni nem lehet.

Amikor én születtem 1916-ban, már egyik nagyszülőm se élt. Semmit nem mesélt a család róluk, úgyhogy én nem tudok róluk semmit, nem volt családi terefere témája. Azt tudom, hogy nem voltak ortodoxok. Zsidók voltak a maguk módján. Egyszerű neológok voltak. Nem vallástalan, csak nem olyan bigott vallásúak, mint az ortodoxok.

Apám, Krausz Miksa Nyitrán született 1875-ben. Édesanyám neve Pach Irma volt. Galántán született 1888-ban. Apám szatócs volt. Miután el kellett hagynunk felvidéki lakóhelyünket, a későbbiekben hentesüzlettől kezdve mindenfélével foglalkozott. A szüleim 1908 körül házasodtak össze. Öten voltunk testvérek, mind Kicőn láttuk meg a napvilágot. Apám ott volt először kereskedő. [Kicő, szlovákul Skýcov, a trianoni békeszerződésig Bars vármegye Aranyosmaróti járásához tartozott. A falunak 1910-ben 896, többségben szlovák lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A település lakói mezőgazdasággal, erdei munkákkal, pálinkafőzéssel foglalkoztak. A falut a partizánok támogatása miatt 1945. március 16-án a német csapatok felgyújtották, 232 házából 226 égett le. – A szerk.] Én a harmadik voltam a testvérek sorában. A bátyám, Krausz Oszkár 1909-ben született. Ő később cipőkereskedő lett Pestszentlőrincen. Oszkár bátyám 1942-ben bevonult egy aknaszedő munkaszolgálatos századba Oroszországba, ahonnét egyetlenegy ember se jött vissza. Fölrobbantak. 1943-ban halhatott meg, mert ahogy a szüleim mesélték, akkor jött egy levél, hogy eltűnt. Ez azt jelenti, hogy meghalt. A nővérem, Krausz Szerén 1911-ben született. Ő háztartásbeli volt. Szerén Pestre ment férjhez, Wilheim Imréhez, aki egy bőrkereskedőnél volt adminisztrátor, később az üzletet vezette. Én 1916-ban február 5-én születtem. Az idősebb húgom, Krausz Aranka 1919-ben született és kozmetikus lett. Az ötödik testvér, Krausz Edit 1921-ben látta meg a napvilágot, és később lapszerkesztő lett. Aranka Mohácsra ment férjhez Klein Manóhoz, aki textilkereskedő volt, Edit pedig Kiskunhalasra, Engel József asztaloshoz. Edit 1941-ben korában ment férjhez. Én akkor már munkaszolgálatos voltam. A nővéremnek, Szerénnek volt egy ötéves kislánya, az egyik húgomnak, Arankának meg egy kétéves kislánya, mindegyiküket Auschwitzban gázosították el. A férjeik munkaszolgálatosok voltak, mindkettő hazajött. A Wilheim Imre újranősült és 1956-ban kiment Ausztráliába. Azóta se tudok róla. Aranka férje is hazajött, megnősült, és ő is kiment 1958-ban Ausztráliába.

A Krausz család 1923-ban jött Csehszlovákiából a trianoni Magyarországra a zsidó- és magyarüldözés miatt. Apámat koholt vádak alapján majdnem fölakasztották a szlovákok, vagyis a csehek. Magyarellenes, zsidóellenes vádak voltak, már nem tudom megmondani, hogy mik is pontosan. Először Kispestre mentünk. Apám először vendéglői, italmérési jogot kapott, és 3 évig folytatta ezt a tevékenységet az Üllői úton. Itt laktunk egy házban, ahol a vendéglő is volt. Aztán megvonták tőle ezeket a jogosítványokat. Egyszerűen zsidóellenes volt az iparjogosítványokat kibocsátó hatóság. Valószínűleg nem kedvelték édesapámat, akire úgy néztek, mint csehszlovákiai menekült zsidóra. Kisebb munkákból élt ezután, próbált kereskedni, adni-venni ezt-azt, de már nem iparjogosítvánnyal. Nem sokkal később Pestszentlőrincre költöztünk. Itt egy tehenészetet csináltunk, tejtermeléssel foglakoztunk, ahol én is dolgoztam, mikor kikerültem az iskolából. Egészen 1940-ig, amíg be nem vittek engem katonának meg munkaszolgálatosnak. Addig rendezett körülmények között éltünk.

3 osztályt a zsidó elemibe jártam. Az első évet Kicőn egy kis szlovák iskolában jártam, a 2., 3. és 4. osztályt Kispesten a zsidó elemi iskolában. Sok zsidó gyerek járt a kispesti polgáriba. A polgáriban se volt antiszemitizmus. A tanáraink nem mondhatom, hogy antiszemiták lettek volna. Kisgyerekkorunkban nagyon menő dolog volt a golyózás a gyerekek körében. Leginkább iskolán kívül volt divat. Volt agyaggolyó, üveggolyó, Golyókban játszottuk, aki nyert az bizonyos mennyiséget zsebre vágott. Sokszor részt vettem ilyenekben. Jó voltam abban a játékban. Másra nemigen emlékszem az elemiből. Utána 4 polgárit végeztem, és aztán otthon dolgoztam apámmal egészen 1940-ig.

A családom járt zsinagógába, de csak ünnepekkor. Elsősorban a nagyobb ünnepekkor, mivel olyan foglalkozások voltak, hogy szombaton is kellett dolgozni. Politikával nem foglalkozott a család semmilyen szinten. Fiatalkoromban, olyan 16−17 éves koromban voltam egyszer-kétszer kiránduláson a cionistákkal. A budai hegyekbe mentünk fel.

Pestszentlőrincen saját házunk volt. A környékünkön nem éltek zsidók, de Pestszentlőrincen élt legalább 600 zsidó, kereskedő, értelmiségi, iparos. Velük tartottuk a kapcsolatot. Volt egy kis zsinagóga. A kispesti rabbi fiát nevezték ki Pestszentlőrincen rabbinak. [1931−44 között dr. Günczler Péter volt Pestszentlőrincen a főrabbi. Günczler Erdőbényén született 1902-ben. Az ORI elvégzése után 1931-ben doktorált. A deportálásból sem ő, sem családja nem tért vissza. (in: Frank Gabriella: A lőrinci zsidóság története I-II. Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény, Budapest, 2004) – A szerk.] Volt kántor, aki sachter is volt, odavittük a vágni való baromfit. Pestszentlőrincen, aránylag kóser háztartást vezetett édesanyám. De 1940 óta, ahogy én bevonultam, én már akkor, azóta nem tartok kóser háztartást. Volt egy kis kultúrház. Ott volt 1936-ban a nővérem esküvője Wilheim Imrével. A pestszentlőrinci zsidó hitközség elég messze volt tőlünk, legalább 3-4 kilométerre, mert mi teljesen a város szélén laktunk, volt egy sín, ez választotta el Kispest és Pestszentlőrinc határát.

Én Pestszentlőrinctől 1940-ben szakadtam el. Először, mint katona vonultam be Orosházára, és a gyalogsághoz kerültem [Orosházára akkor gyalogsági alakulatként a 19/III. gyalogezred volt telepítve. – A szerk.]. Ott voltam 1940. február 1-től december 1-ig. A századparancsnok nevére emlékszem, Őscsanádi Jakab hadnagy volt [1915-ben született, tényleges katonai szolgálatát 1938-tól kezdte meg. 1940-ben már főhadnagyként szolgált, majd 1944-ben századosnak nevezték ki. – A szerk.]. Nagyon rendes fiú volt, körülbelül olyan idős volt, mint mi. A bevonulás után főhadnagy lett. A hadnagy úr is szeretett minket. 1940. júniusban vagy júliusban bevonultunk Nagyváradra. Orosházáról gyalog mentünk Nagyváradra. Nagyvárad majdnem tiszta magyar város volt. Egy laktanya udvarában voltunk, kis sátrakat csináltunk sátorlapokból, és ilyenekben éjszakáztunk. Azután őrséget adtunk, meg éjszaka sokszor be voltam osztva őrségbe. Sok zsidó volt a században.

Aztán ősszel Nagyváradról visszakerült a század, és december 1-jén jött parancsba, hogy minden zsidó fiút le kell szerelni, és munkaszolgálatos századba kell besorolni. Ameddig katona voltam, addig nagyon konkrét megkülönböztetés nem volt. Csak az volt, hogy a zsidó fiúk nem lehettek tisztesek. Decemberben bevonultunk mi, zsidó fiúk Szolnokra. A cukorgyár területén voltunk 8−10 napig. Aztán különböző munkásszázadokba lettünk besorolva. Először a Felvidékre kerültem. Ottan az volt a dolgunk, hogy az utakról a havat eltakarítottuk, mert a Kárpátok felől szállították a rengeteg faanyagot, és hogy tiszták legyenek az utak. Azután elkerültünk egy másik helyre. Annak a nevét sem tudom, Beregszásztól ment egy kisvasút körülbelül egy 30−40 kilométert, ott repülőteret építettünk. A keretlegénység ottan nem szórakozott, dolgozni kellett. Például volt egy úthenger, nem volt üzemanyag, és 40−50 munkaszolgálatos húzta ide-oda. Hoztak nagy köveket, azt kalapácsokkal vertük széjjel zúzott kövekre. A repülőtéren ástak hosszú folyósokat, a köveket beleraktuk, aztán letakartuk fűtéglákkal. Ez a vizet vezette. Jellemző, hogy a parancsnokunk, egy zászlós a faluban egy zsidó lánynak udvarolt. Egy darabig elég antiszemita volt, aztán egy pár hónap múlva annyira megkedvelt minket, hogy ha jött valami ellenőrzés, ő figyelmeztetett. Azt mondja „tré”, az azt jelentette, hogy valami van. Annyira megváltoztatta ez a zsidó lány ezt a zászlóst.

Mikor készen lett ez a reptér 1941-ben, Szászrégenbe mentünk. Marosvásárhely meg Szászrégen közé, már nem is tudom, ottan mit is csináltunk. Aztán nem sokkal később Hajdúhadházán bevagoníroztak, és kivittek Kijevbe 1942-ben. Ott már az úgynevezett tábori csendőrség vett minket kezelés alá. Ottan először erdőirtás volt. A kijevi parancsnokságot kellett ellátni tüzelővel. Nagy erdőket vágtunk ki, föl lett méteresre fűrészelve, és úgy szállították Kijevbe. 1942. november vagy december elején a Dnyeszter már annyira befagyott, hogy azon jártunk keresztül. Na, gondoltam magamban, ha ez beszakad, akkor az egész század ott lesz a víz alatt. A század egy Darnica nevű üdülőközpontban volt elszállásolva egy rommá lőtt iskolaépületben [Darnica falu a Dnyeper keleti oldalán volt, akkor nem tartozott Kijevhez, jelenleg annak egy kerülete. A második világháború alatt súlyos vérengzések folytak itt a nácik és szövetségeseik részéről. – A szerk.]. A munkaszázadnak nem volt jó az ellátása, kevés volt az élelem. Az orosz nép nagyon jólelkű volt. Egyszer például emlékszem, hogy egy orosz asszony főtt krumplit hozott ki az útra, ahol havat takarítottunk. A sok éhes ember úgy rohant oda, hogy szegény asszony a földre került. Úgy rohamoztuk meg a főtt krumplit. A szállásom fázni nem fáztunk, mert mindenki hasábfával fűtött az erdőből. A szálláson mindig volt 2−3 ember, aki fölfűrészelte és fűtöttek. Ottan nem fáztunk, csak a munkán. Ott hideg volt, mert akkor Kijevben sokszor volt mínusz 30 fokos hideg. Nekem a bal lábam nagyujja elfagyott. Ott már elég szélsőséges érzelmű keretlegények voltak. Volt egy keretlegény, akit még Oroszországban leváltották. Az igen nagy antiszemita volt. Például én is ki voltam kötve, nem tudom már miért. De az volt a szerencsém, hogy aki kikötött, az egy nagyon rendes fiú volt, szintén keretlegény, de úgy kötött ki, hogy a talpam érintette a földet. Úgyhogy nem függtem. A munkaszázadban voltak alföldi településekről fiúk, akik között ortodoxok is voltak. A keretlegénység nem tolerálta, ha meg akarták ünnepelni a nagyobb ünnepeket vagy esetleg a szombatot. Titokban se próbálkoztak meg ünnepelni. Kijevben találkoztam egy unokatestvéremmel, valamilyen Géza volt. Munkaszolgálatos volt ő is. Ott 3 fiútestvér volt, és mind életben maradt, és kivándoroltak Izraelbe.

Onnét elkerültünk a Pripjáty mocsarakhoz, ott dorongutakat építettünk [A Pripjáty mocsarak Európa legnagyobb mocsárvidéke Dél-Belorusszia és Észak-Ukrajna területén. 1941. augusztus 12-én 6 526 fosztogatónak titulált zsidót lőttek itt agyon. Az asszonyokat és a gyermekeket a mocsárba akarták süllyeszteni, de a mocsár nem bizonyult elég ingoványosnak (www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Pripet). – A szerk.]. Süppedős talaj volt, ott nem lehetett nehéz járművekkel közlekedni. Fiatal fenyők lettek kivágva, és abból lettek ezek az úgynevezett dorongutak. Ez elég nehéz munka volt. És mikor a német offenzíva kudarcba fulladt, az oroszok hajtották a németeket kifelé, és mi is mentünk. Sokszor német század felügyelete alatt voltunk. Kisebb átfolyásokon fahidakat is építettünk. Ez a jelenlegi Fehéroroszországban lehet. Gomelig mentünk előre [A Pripjáty mocsaraktól keletre fekvő legnagyobb fehérorosz nagyváros, fontos vasúti csomópont ide a magyar és német csapatok 1944. június közepére értek. − A szerk.]. Onnét aztán mindig visszafelé. És nem tudom már melyik állomáson, bevagoníroztak minket, és egész Varsóig meg se álltunk. Varsóban nem dolgoztunk sokat. Egyszer egy német munkásigénylésre 20 munkaszolgálatost egy nagy gumicsónakkal átvittek a Visztulán. Én is beleestem ebbe. Ahogy mentünk, gondoltam magamban, ha ezt a 20 embert belenyomják a Visztulába, innét nem menekülünk. De aztán tényleg valami munkára vittek. Hogy mire, arról fogalmam sincs, nem emlékszem. Varsóban nem voltunk, csak egy pár hónapig.

Megint bevagoníroztak, és megint Erdélybe vittek. 1944 nyár legvégén, ha jól emlékszem. Kolozsvártól délre voltunk, nem tudom már hol pontosan [Valószínű, hogy a tordai csatában kívánták őket bevonni 1944 szeptemberében, de inne, a bekerítés veszélye miatt a magyar és német egységek gyorsan visszavonultak. – A szerk.]. Ott semmit se csináltunk, mert már jöttek az orosz, meg román csapatok. Egészen a Tisza vonaláig gyalogoltunk, ott lövészárkokat ástunk a Tisza jobb partján, Csongrád körül valahol [A csongrádi hídfő kiépítése már az ún. Duna-Tisza közi védelmi harcoknak az egyik előzménye volt. 1944 október elején esett el ez az állás. – A szerk.]. Mikor a Tisza-parton az oroszok átjöttek – persze, hogy átjöttek –, akkor mentünk egészen Gödöllőig. Ennivalónk nemigen volt, és a Gödöllői Vadasparkban lőttek szarvast, és azt ettük. Gödöllőről Pestre mentünk. De akkor már Pest és Buda az oroszok által körül volt véve, úgyhogy nem tudtak mit csinálni, a pesti gettóban elengedtek minket.

Tehát feloszlott a munkásszázad, akkor már csak a századnak körülbelül 50%-a volt meg, mert közben mindenféle betegségekben nagyon sok ember elhunyt. A pesti gettóban, a Klauzál téren volt egy nagy ház, a 18 vagy 19-es számú ház, és ott voltak üres lakások. Ott vackoltunk be egy földszinti helyiségbe. Mit tudom én, szereztünk szalmát vagy mit, pokrócokkal leterítettük, és ott aludtunk. Akkor nagyon kis helyen is megfértek az emberek, kénytelenek voltak. Lehettünk 15−16-an. A többiek a jó isten tudja, hogy merre voltak, mert nem maradtunk együtt. A gettónak volt egy parancsnoksága, és minket, munkaszolgálatosokat beosztottak járőrszolgálatra, ketten-hárman egy-egy járőrcsoportban. Tehát az volt a gettó rendőrsége gyakorlatilag. Járőröztünk szabad kézzel, jelentést se tettünk senkinek. Nem volt ez olyan komoly dolog, csak a neve. Meg katonasapka volt egyikünknek-másikunknak. Azt tudom, hogy egyszer valahogy beszabadultak a gettóba nyilasok, és leverték a fejünkről, hogy, hogy merünk magyar katonasapkát hordani. De bizony csak továbbviseltük, mert nem volt más. Más atrocitásról nem tudok. Volt a gettónak egy élelmezési központja, és ott kaptunk ebédet. Nagyon sok bab volt, az jó volt, meg néha egy kis kenyér is volt. Két hónapig voltam körülbelül a gettóban.

Akkor volt Budapest ostroma. Voltak belövések, de a gettóban nem volt. Ott a téren, ahol laktunk, azt tudom, hogy fel voltak stószolva a halottak. Rengeteg halott volt ott, mert nem volt hol eltemetni őket. Meg voltak fagyva, mert elég hideg volt. 1945. január 18-án az oroszok áttörték a gettó falát − mert körül volt véve; ahol utcák nyíltak kifele nagy fakerítések voltak, majdnem 100 000 ember volt kis helyen összezsúfolva − és 2−3 nap múlva egy barátommal, aki Kispesten lakott, Donnernek hívták, elindultunk gyalog. Valahonnan szereztünk egy kis szánkót, és ráraktuk, ami volt cókmókunk. Ő Kispestre ment, én meg Pestszentlőrincre. Ez biztos volt olyan 10−15 kilométer séta, de akkoriban meg se kottyant az embernek 26−27 éves korban. Elmentem a házunkhoz, be volt zárva. Egy asszony lakott egy fiával meg egy lányával a mi házunkban. Ő ott lakott, ahol kialakították a gettót, és onnét szállásolták el a volt zsidó házakba. De ők is elmenekültek valahova a bombázás elől. A szomszédban kaptam éjszakai szállást. Azok megismertek. És másnap, mikorra megjöttek a lakók, én a konyhába lettem elszállásolva. Az utcában volt egy kihelyezett konyha szovjet katonáknak, odamentem dolgozni ételért. Krumplit pucoltam, vagy mit tudom én. Az tartott jó pár hónapig. Pár hónap múlva a sógorom is megjött, meg a húgom, Edit. A húgomnak sikerült Auschwitzból hazajönni, a többiek nem jöttek haza. Mi ketten maradtunk ötünkből.

A pestszentlőrincieket Auschwitzba vitték. Sokan haltak meg Pestszentlőrincen. Hatan-heten, ha visszajöttek akkoriban. Pestszentlőrincen a háború után volt hitközségi élet. Rabbi nem volt, azt elvitték, elpusztult. Volt egy pár ember, aki visszajött. Ott is körülbelül 600 fő volt a háború előtti tagok száma, és alig néhányan jöttek vissza, aztán próbálták a hitközségi életet visszaállítani. Azután az országos hitközség-vezetőség a pestszentlőrinci templomot eladta [Pestszentlőrincen 1941-ben 1101 (2,6 %) izraelitát regisztráltak. 1944 tavaszán a település neológ közössége 887 főt számlált, a hitközség elnöke Bauer Adolf volt, az anyakönyvvezető rabbi feladatát dr. Günczler Péter látta el. A gettót május első felében jelölték ki, később több mint 1500 zsidót (akik között valószínűleg a környékről beszállítottak is ott voltak) a helyi állami méntelepen helyeztek el. A pestszentlőrinci zsidókat vélhetően június végén-július elején deportálták a monori gyűjtőtáborba. Innen július 6. és 8. között hurcolták őket Auschwitzba. A háború után 300 túlélő tért vissza a városba, újra megindult a közösségi élet, a zsinagógát felújították. A következő években azonban nagyon sokan elköltöztek. 1949 körül a hitközség lényegében megszűnt. („Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye”. Vági Zoltán − Végső István In: Randolph L. Braham (szerk.) A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park Kiadó, Budapest, 2007. 807-889. p.) A ma is álló lőrinci zsinagóga az 1906-ban épített igmaház bővítésével jött létre 1928-ban. 2002-ben a romos állapotban lévő zsinagógát is felújították (jelenleg okmányirodaként működik) (in: Frank Gabriella: A lőrinci zsidóság története I-II. Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény, Budapest, 2004. – A szerk.].

Egy darabig mindig mentem a mártír istentiszteletekre Pestszentlőrincre. Valami házban volt megtartva. Előtte meg a kistemplomban voltak ezek az események és a márványemléktábla is. 1945 körül avatták a táblát. De a kistemplomot elbontották, és akkor leszerelték a táblát. Máig se tudom, hogy hova lett a márványtábla. A szüleim meg a testvéreimnek a neve mind megvoltak, és nem tudjuk, hova lett.

1945 után próbáltunk talpra állni. Egy barátommal jártunk piacra, üzleteltünk. 1945 után jegyrendszer volt, minden meg volt állapítva, ennyi kenyér, tej, fontosabb élelmiszerek jutnak egy személyre. Elég nehéz élet volt. 1946. április 1-jén idejöttem Kiskunhalasra Pestszentlőrincről kerékpárral. A húgomnak, Editnek köszönhetően jöttem Kiskunhalasra, mert a férje itt volt asztalosmester, és hogy együtt legyünk, lejöttem. Azóta itt ragadtam. A sógoromnál dolgoztam, mint asztalos. Őneki a Kossuth utcán volt üzlete meg műhelye. 1948−49-ben laktanya-építkezésen dolgoztam Kiskunhalason. 1949-ben házasodtunk össze a feleségemmel. A zsidó közösségen belül ismerkedtünk meg, a templomon belül. Akarták összehozni azt a pár megmaradt zsidót és akkor így történt a megismerkedésünk. Nekem is mindenki elhalt, nem volt hozzátartozóm. Őneki a nagynénje volt, ebben az öreg házban laktak itt Kiskunhalason. A feleségem nagynénje, meg annak a férje, a Künsztler Gyuláék is odakerültek Strasshofban, így menekültek meg a haláltól. Gyógynövény-kereskedő volt, meg sok mindennel foglalkozott.

1957-ben a Faipari Vállalatnál kezdtem, ott dolgoztam 20 évig. Meg a kiskunhalasi vágóhídon is voltam karbantartó asztalos. Volt maszekolás is, az 1977-es nyugdíjba menetel után is. A szomszédaink is mindig mesélték, hogy arra ébredtek, hogy én már ott kopácsolok a műhelyben reggel 5 órakor. És akkor úgy mentem még a munkába. Sokat dolgoztam, nagyon sokat. A feleségemnek gyógynövény-felvásárlása volt. Ott is besegítettem mint nyugdíjas.

1945 után az 1944 előtti polgármesternek, a dr. Kathona Mihálynak adtunk szállást [Kathona Mihály (Budapest, 1892 – Kiskunhalas, 1959) 1923−1939 a város főügyésze, 1939­−44 között polgármester volt. Az ő vezetésével készítették el a helyi gettó tervét, és állították fel a gettót. 1945 után az Igazoló Bizottság bűnösnek találta. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.] Mert tudom, hogy mi az, hogyha valakit üldöznek és van egy kéz, amelyik kezet nyújt. Kathonával nem nagyon beszéltünk a régi időkről. Nagyon beteges volt. Nagyon meghurcolták 1945 után. Arról tudtam, hogy 1944-ben kinevezték őt kitelepítési kormánybiztosnak, mert a front már itt volt a Duna-Tisza közén. A zsidókhoz való hozzáállásáról mi nem tudtunk,  hiszen mi nem éltünk itt Kiskunhalason. Egy üldözött ember volt, akit próbáltunk segíteni. Családja volt, ők hárman, a felesége és a lánya. Kathonáékat akkor nem merte senki befogadni, mindenki félt.

A feleségem nagynénje, a nagybeteg nagybátyja és annak a 90 éves édesanyja laktunk tulajdonképpen együtt. Betettek lakót. Amikor elment a lakó, mi kérvényeztük – már akkor megvolt a lányom –, hogy szeretnénk különmenni, és oda szeretnénk költözni. És elutasítottak. Azt mondtam, hogy én akkor is beköltözöm. Kifestettünk, megcsináltunk mindent, idejött a Kathona Miska bácsi és mondta, hogy ideiglenesen adjuk ki neki, amíg nem tudnak szerezni valahol lakást. Ez olyan 1950­−51-ben volt, és 31−32 évig tartott. Szegény Miska bácsit innen vitték ki a temetőbe.

Aztán a régi ház mellett ezen a nagy telken 1967-ben kezdtük ezt a házat építeni. Két évig épült. 1967-ben raktuk le az alapot, és 1969 végén költöztünk beAz 1960-as, 1970-es években nem volt már megélhetési probléma. Megélhetésünk megvolt. Nem panaszkodhatunk.

Kiskunhalasra sokkal többen jöttek vissza, mert a kiskunhalasi zsidókat Strasshofba vitték [Kiskunhalasról  506 személyt deportáltak, közülük a hitközség számításai szerint 184-en meghaltak, és 332 fő élte túl a vészkorszakot. A kiskunhalasi zsidók teljes vesztesége 264 fő volt, mivel a munkaszolgálatban 80 férfi meghalt. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007. – A szerk.]. A kiskunhalasi hitközségi élet 1945 után jól beindult. És azok mind visszajöttek. A hitközség elég nagy volt kor. Minket még dr. Dohány József főrabbi adott össze a kiskunhalasi zsinagógában [Dohány József (Nagyvárad, 1881 - Jeruzsálem, 1972) 1914-től működött rabbiként Kiskunhalason. Az ortodox hitközség cionista, asszimiláció ellenes vezetője volt. A halasi zsidókhoz hasonlóan őt is Strasshoffba deportálták. 1948-ban alijázott. Az ortodox hitközség klasszicista-romantikus stílusban épült zsinagógája 1861-ben készült el, 1939-ben kibővítették. 1993/94-ben újították fel. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.] Emlékszem a Dohányékra, főként a lányaira, de nevüket nem tudom. A fia, Marcell is rabbi volt, de ő is elhagyta az országot. Akkoriban az volt, hogy mindenki igyekezett összetartani a zsidók között. Templomba is sokkal többet jártunk. De egyszer csak kezdett elfogyni a kiskunhalasi zsidóság Nagyon sokan fölkerekedtek 1946−48-ben és Amerikába, Izraelbe, Kanadába, Ausztráliába és Budapestre szétszóródtak. Bizonytalanság volt, nem akartak még egy ilyen traumát végigélni, mint 1944. Mi ekkor még nem gondoltunk erre.

1956-ban aztán Kiskunhalasra is eljutott a forradalom. Nagy volt az öröm, hogy a szovjeteket esetleg ki lehet űzni. Volt egy  „jó szomszédom”, aki zsidózott, hogy úgy mondjam. Hogy majd így, meg úgy… De aztán a forradalom elbukott sajnos. Sajnos? Mi akárhogy is mondjuk, az oroszoknak köszönhetjük az életünket. Ha nem jönnek az oroszok, akkor rég elvittek volna nyugatra, valamelyik koncentrációs táborba és ott pusztultunk volna el. Nem féltünk, de tartottunk tőle [a forradalomtól] egy kicsit. Akkor akartunk kimenni. Mi is jelentkeztünk, hogy kivándorolunk. Én nem nagyon szerettem a romantikát, hogy megszökünk, meg mi legálisan akartunk menni. De nem engedtek az akkori hivatalok. Nahariában volt 3 unokabátyám, oda mentünk volna.

Elküldtek Kecskemétre a Honvéd Kórházba, mert tartalékos katona voltam, hogy alkalmatlan vagyok. Meg is beszéltem ott a főorvossal, hogy szeretnék Izraelbe menni, hogy írja rá, hogy alkalmatlan vagyok. Meg is tette, de hiába. Nem engedtek ki. Akkoriban Kiskunhalason már alig maradt zsidó, akkorra már csupán 50 fő körül voltunk. Dohány rabbi 1949-es távozása után már nem volt rabbija a kiskunhalasi közösségnek, a mai napig nincs és már nem is lesz valószínűleg. A hitközségben 1956 után nem nagyon maradtak vallásos családok. Ilyen család csak a Reinholdék voltak. Ott is csak a Sándor, a felesége nem. A lánya is egy keresztény fiúhoz ment feleségül, aztán Bécsbe mentek, autószerelő műhelyt nyitottak, azt is a Reinhold Sándor intézte.

A hitközségi elnök Grósz Lajos próbálta összetartani a hitközséget. Majd ezt mások is megpróbálták. Nem sok sikerrel. Az utána jövő hitközségi elnök, Reinhold Sándor vagy 10 évig volt a közösség élén. Az még jobban tartotta a zsidóságot és tudott is. Ő tudta a Tórát olvasni, tudta az imákat, mindent, akkor a hitélet jobban ment. Most sehogy. A Reinhold Sándor fogta össze az embereket. Az fölkutatta olyan embereket is, akinek az egyik nagymamája zsidó volt, és azt is bevonta a hitéletbe. Reinhold előtt volt 2−3 évig a Szekulesz István. Ő nem volt vallásos ember. Ő inkább csak temetéseket tudott rendezni. [Grósz Lajos (1897-1985) gyógyszerész 1975−1985 között volt a kiskunhalasi hitközség elnöke. Szekulesz István (1906−?) kereskedő; 1945 előtt szatócsként dolgozott. 1985-ben volt a hitközség elnöke. Reinhold Sándor (1918−1998) kereskedőként és hivatalnokként dolgozott különféle ipari és kereskedelmi cégeknél. 1985−1998 között volt a kiskunhalasi hitközség elnöke. (in: Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.) – A szerk.]. Mi maradtunk továbbra is a hitközség tagjai. Rendszeresen jártunk a hitközségbe az 1950-es, 1960-as, 1970-es években is. Ekkoriban inkább a nagyünnepeken. Most egy héten egyszer elmegyek, ha nem is a templomba, hanem a rabbi ház helyiségben gyűlünk össze néhányan az imádkozás miatt [Az 1851-ben megvásárolt hitközségi telken épült fel a rabbi ház az 1860-as években a mai Petőfi utca 1. szám alatt. A 20. század legelején átépítették és a mai napig a hitközség tulajdona. – A szerk.]. Én előveszem az imakönyvemet, elmondom a péntek esti imát, a többiek beszélgetnek. Egyes-egyedül ez, amit tartok, aztán slussz, többet én se tartok.

Gondoltuk, hogy 1990 után fellendül kicsit a hitközség, de nem. Kezdtek holokauszt-megemlékezéseket tartani, 1994-ben a zsinagógát is fel tudták újítani, ám a hitélet nem megy sehol. Ám örülni kell, hogy egyáltalán van hitközség, mert Bács-Kiskun megyében ez az egyetlen. 1945 előtt Baján 5 000 zsidó volt és most nincs hitközség, Kiskunhalason azt hiszem 600 zsidó volt és még mindig van közösségünk. Kiskunhalason itt van a Zsidó Nyári Fesztivál [2005 óta vannak kiskunhalasi programja is a Zsidó Nyári Fesztiválnak. (in: Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.) − A szerk. ]. Ennek örülünk. Voltunk már kétszer, szép dolog az, viszont ez nem fogja segíteni a hitközség előremenetelét, a hitéletet semmi esetre sem.

A rendszerváltás után erősödött az antiszemitizmus. Pláne most. Tévében, rádióban, újságban, a focipályán. A Kádár-rendszerben nem szabadott zsidózni. Most meg nem büntetik azt se, aki Auschwitzba invitálja a zsidókat. Rosszabb lett a helyzet. A kiskunhalasiak között is vannak antiszemiták, de többségében nem azok. Nagyon jóban vagyunk a szomszédainkkal is.

A családi életünk nagyon jó. Közel 60 éve békességben és nyugalomban élünk itt. A gyerekeink, unokáink itt élnek körülöttünk, vagy a mi udvarunkon vagy a városban.

Éva lányom 1950. március 1-jén született, a Zoltán meg 1959. szeptember 20-án. Éva érettségizett és a Faipari Vállalatnál dolgozott körülbelül 30 évig. Adminisztrátorként dolgozott, volt szakszervezetis, volt bérszámfejtő. Amikor megszűnt a faipar, megszűnt az állása. Éva gyerekei közül Ágnes 1974-ben, a Noémi meg 1981-ben született. Ágnes magyar és ének szakos tanár. Foglalkozott a kiskunhalasi zsidók történetével. Rendszeresen szervez a hitközség által rendezett ünnepségeket, rendezvényeket. Tőle származik az első és eddig egyetlen dédunokám. Noémi Államigazgatási Főiskolát végzett, most a Földhivatalban dolgozik.

Zoli általános iskola után elment egy vasboltba kereskedő tanulónak. Ott szabadult föl. Most egy villamossági szakboltot vezet Euronics néven a Krausz és Társai cég. Zoli gyerekei közül Tamás 1986-ban, Zsolt pedig 1991-ben született. Tamás most megy egyetemre, Zsolti középiskolás. 

Gyerekeinknek, unokáinknak lehetett volna lehetősége a zsidó vallásban jobban elmélyülésre, de nem érdekelte őket. A lányom férje keresztény, Bakos Pál, de a két lány zsidónak számít, mivel az anyjuk zsidó. A fiúnknál fordítva, ott a keresztény feleség és a gyerekek nem számítanak. A nagyfiú, a Tamás kiment Izraelbe. Ő próbál a zsidó vallás felé fordulni. Ennek örülünk. 5 hónapra kinn volt nyelvet tanulni Izraelben, konyhán dolgozott. Konyhán dolgozott, megvolt a teljes ellátása. De hazajött, mert el kellett volna menni katonának, és a kibucból kikerült, senki ismerőse, már egy pár barátján kívül senkije nem volt. Ő ebbe nagyon belegondolt, és úgy gondolta, hogy nem fogja bírni, úgyhogy hazajött.. De elhatározta, hogy tökéletesen fog tudni héberül, mert angolul tud, egy évig volt Amerikában cserediákként.

Kárpótlást is kaptunk, Németországból valami életjáradékot, nem tudom mennyit. Meg ezekben az időkben is. Meg amikor a Fidesz-kormány volt 2001-ben, akkor a szülőkért kaptunk 30 ezer forintot, a testvérekért 15-öt. És utána ezt valahogy fölemelték 400 ezerre a szülők után, és 200 ezer a testvérek után. Ez volt a legnagyobb kárpótlásunk.

Vári Pálné

Életrajz

Én nagyon későn ismertem meg az apai nagyapámat, Hochberger Lipótot [1870-es évek – 1930-as évek második fele] – nagyanyám már nem élt, nevére sem emlékszem –, mert anyámék, mikor én egy éves voltam, elváltak, és akkor megszakadt minden kapcsolat. Lehettem olyan 12 éves, amikor apám egyszer Miskolcon megjelent, és kérte anyámat, hogy szeretne magával felhozni Pestre, hogy a nagyapámat és a még élő nagybátyáimat megismerjem. És anyám hezitált, én meg azt mondtam, hogy igen. És akkor ismertem meg a nagyapámat és a még élő nagybátyáimat. A Nagymező utcában laktak. Gangos ház volt. A lakásukat inkább nevezem nagypolgári lakásnak. Amikor bementünk, az első blikk egy kicsit megdöbbentő volt, mert az első szoba teljesen nagyanyámról szólt. Ott volt egy vitrin, amiben az utolsó dolgok voltak, amikhez hozzányúlt: a szemüvege, a könyv, amit olvasott, minden, ami az élete utolsó napjaiban volt, mind ott volt, és az egész fal telis-tele volt az ő képeivel. Nagyapám egy nagyon bűbájos idős ember volt. Nekem akkor nagyon öregnek tűnt. Emlékezetem szerint zongorahangoló volt. Tudomásom szerint nagyapám vallásos volt. Azt is onnan tudtam meg, hogy vallásos, hogy én mint fiatal lány vacsora után akartam segíteni leszedni meg elmosogatni azt az egy-két tányért, és volt valami bejárónőjük, aki másnap mondta, hogy nem szólunk a nagypapának, de nem jól csináltam, mert én a tejest a húsossal összemosogattam – mert énnekem fogalmam nem volt, hogy azt hogyan kell –, és innen tudtam, hogy kóser valószínűleg [lásd: étkezési törvények]. A fiúk – legalábbis tudtommal – nem voltak vallásosak. Apám biztos, hogy nem, nem is úgy nézett ki.

Hat fiú volt apáméknál. Abból egy öngyilkos lett, ha jól emlékszem, Józsinak hívták. Volt a Náci. Annak volt két fia: a Rudi és az Ernő. A Rudival [Hochberger Rudolf, Izrael] lényegesen jobb kapcsolatom volt. Náci kiment családostul 1945-ben Izraelbe. Aztán volt az Ernő, a Dezső és a Tibi nagybátyám, akikkel utána tartottam is a kapcsolatot. Dezső volt a legkedvesebb nagybátyám. Ő is bőrös volt, bőrkereskedő. Gyakorlatilag a családnak az a része majdnem mind bőrös volt. Neki nem volt családja. Mauthausenban halt meg. Ők együtt voltak az Ernővel, és annyit tudott ő is róla, hogy nem sokkal a felszabadulás előtt tífuszt kapott, bevitték a kórházba, és soha többet nem találkoztak.

Az Hochberger Ernőék itt éltek Pesten. A felesége zsidó volt. Jól éltek végeredményben. Udvarolt a későbbi feleségének, és amikor a  mamája haldoklott, a halálos ágyán megkérte a nagybátyámat, hogy ne hagyja el a lányát, és vegye feleségül. És mert tisztességes ember volt, feleségül vette. Volt két gyerekük. Nagyon sikerült gyerekek voltak. És meghalt mind a két gyerek: a fiút munkaszolgálatosnak vitték, nem került haza, a kislány pedig bujkált itt Pesten a németek elől, együtt a vőlegényével, és ott, ahol bujkáltak, hallották, hogy kiabálnak, hogy jönnek az utca végéről az oroszok. És nagyon boldogok voltak, hogy felszabadultak. És kézen fogva szaladtak az oroszok elé. És az utca végén mentek ki a németek, megfordultak, legéppuskázták őket, és ott haltak meg – a felszabadulás napján. Az Ernő deportált volt, és arra jött haza, hogy egyik gyereke sincsen. És 1956-ban voltak ezek a zűrök [lásd: 1956-os forradalom] – a Manne Bőrgyárban volt ő a nyersbőrosztály vezetője. Nagyon közkedvelt ember volt a bőrgyárban, és valaki jóindulatúan figyelmeztette, hogy Hochberger úr, most egy darabig jó lenne, hogyha eltűnne. S akkor elszakadt nála a cérna, és azt mondta, hogy ő egy ilyen országban nem akar élni, és úgy döntött, hogy kivándorol Izraelbe, ahol Náci nevű nagybátyám élt a családjával. És rettenetesen agitált bennünket, hogy menjünk. Nevelőapám hajlamosnak mutatkozott. Én semmiképpen nem akartam menni. Mi abban az időben már különváltan éltünk a gyerekeim apjától. És mondom, hogy én nem vállalok fel három gyereket úgy, hogy elmenjek idegenbe egy rossz házassággal. De nagyon akartak menni, és én azon meggondolás alapján, hogy úgysem kapjuk meg a kivándorló útlevelet, mondtam, hogy jó, adjátok be. Na mit tesz Isten, megkaptuk. Akkor én határozott nemet mondtam, mert nekem már akkor honvágyam volt, mielőtt elmentem volna. Mondtam, hogy én nem megyek anyukámék nélkül. Mert mi mehetnénk, ők pedig nem. Úgyhogy a nagybátyámék elmentek megbántva, mert nehezen emésztette meg, hogy mi nem akartunk elmenni. Ha jól emlékszem, úgy hívták a helyet, ahol laktak, hogy Petach Tikva. A nagybátyám bőrgyárban helyezkedett el. Viszonylag korán meghalt, a nagynénémmel semmilyen kapcsolatunk utána már nem volt.

Apám, Hochberger Miksa [1890-es évek – 1944], ha jól emlékszem, talán a harmadik fiú volt. Eredetileg zongorista volt. Az egész család zenélt, lévén nagyapám zongorához való kötődése. Kereskedőt akartak volna nevelni belőle, de hát a zene. És azt hiszem, hogy anyámék házassága is ezért ment tönkre – ők egy évig voltak házasok, akkor váltak el, amikor én megszülettem. Anyukám 18 éves volt, mikor férjhez ment. És ő nem szerette ezt a bohémnak nevezett életet, hogy hol itt dolgozik, hol ott dolgozik. Később aztán azt hiszem, kereskedő lett, de nem esküszöm rá. Borzasztó kevés az emlékem róla. Találkoztam még vele talán egyszer vagy kétszer. Felvidékre költözött, ha jól emlékszem, Eperjesre, ott elvette egy rabbinak a lányát. Abból a házasságból tudomásom szerint született két fia. Az egyiket ismertem, azt elhozta Pestre, hogy megismerjen. Nagyon aranyos gyerek volt, borzasztóan ragaszkodott hozzám. Aztán gondolom, 1944-ben az egész családot elvitték és kiirtották.

A nagypapámat úgy hívták, hogy Alsó Ferenc. A mondások szerint az egész család anyai részről erdélyi, és állítólag a nagypapámat egy erdélyi köznemesi család fogadta örökbe. Az Alsó neki nem magyarosított neve, eredetileg ezt kapta. Nagyapám 40 évig főtörzs foglár volt, katonai börtönben, a legmagasabb beosztásban. Nem tudom, mikor keveredtek ők Debrecenbe – mert Erdélyből aztán átkerültek Debrecenbe –, és még Debrecenben is azt hiszem, azt csinálhatta. Nagy népszerűségnek örvendett, fegyvert soha nem használt. Ahogy hallottam, voltak még az első világháború utántól olasz foglyok meg mindenféle náció, és amikor lázadás volt, fegyver nélkül lement a rabok közé, és mindig rendet tudott csinálni. A nagyapámnak van Ferenc József kitüntetése, amire nagyon büszke volt. Ő vallásos zsidó volt. Ez azt jelentette nekem, hogy soha nem reggelizett úgy, hogy előtte táleszben-tfilinben  ne imádkozott volna. Nagyapám tartotta az ünnepeket. Ő, gondolom, így nevelkedett, és ahogy anyámtól tudtam, ő ugyanezt csinálta végig, amíg a katonaságnál szolgált. Tehát ott is betartotta ezeket, hogy reggel ima előtt nem evett. Az ünnepeket aztán mi is megtartottuk, már annyiban, hogy például hosszúnapot, hogy addig nem ültünk le vacsorázni, amíg nagypapa nem jött haza. 1944-ben halt meg, gázban. Deportálásban. Bár könyörögtünk neki, mert volt papírja [Azaz voltak hamis papírjai – A szerk.], és a kinézete után  nyugodtan feljöhettek volna Pestre, talán lett volna mód, hogy valahol elbújtassák őket. Nem volt hajlandó, mindig azt mondta, hogy mit ér az én életem, ha nem tudom, hogy veletek mi lesz.

A nagymama lánykori neve Grünstein Zseni volt. A nagymama csak annyira volt vallásos, hogy elment a nagyünnepeken  a templomba. Az anyai nagyszülők részéről senkit sem ismertem. Hallomásból tudtam, hogy nagyanyámnak volt valami unokahúga, ha jól tudom, Marosvásárhelyen. Az anyai ág Marosvásárhelyről származott, anyám is marosvásárhelyi volt. Hogy mikor települhettek át, fogalmam sincs róla. Azt tudom, hogy anyám – mert apám pesti volt – 18 évesen ment férjhez. Tehát ők akkor már Magyarországon lehettek 1923-ban. Debrecenben éltek. Három gyerek volt nagyanyáméknál. Anyám, Margit született 1905-ben, és ő volt a legkisebb. Valamivel idősebb volt a nagybátyám, őt Gyulának hívták. És a legidősebb volt a nagynéném, azt Teréznek hívták. Gondolom, ő 1900 körül születhetett.

A családnak evvel a részével jó volt a kapcsolat. Nagybátyám, mióta visszaemlékszem rá, Bécsben élt. Nem találta meg itthon a számításait, és kiment Bécsbe. Kirakatrendező volt, Bécs legelső kirakatrendezője. Volt rá elképzelés, hogy majd kint fogok élni náluk egy darabig, mert én olyan pályára szerettem volna menni, ami csak Bécsben lehetett volna. Mozdulatművészeti főiskolára akartam menni. Közbeszólt a történelem. A nagybátyám elvett egy osztrák nőt. Még az Anschluss előtt úgy gondolta, hogy jobb, ha elmegy. Ki akart vándorolni. Ha jól emlékszem, Chilébe ment az utolsó hajóval. Akarta, hogy a felesége vele menjen, de ő nem akart vele menni. A későbbiekben állítólag kiderült, hogy fasiszta volt. Amikor vége volt a háborúnak, ha jól tudom, a nő valahol megtalálta a nagybátyámat, azzal, hogy szeretne utánamenni, de mondta, hogy köszöni szépen, ő ezt a részét lezárta az életének, és ott valakivel együtt él.  Mi nem is láttuk azóta, hogy kiment. Terézék Pesten éltek sokáig, neki volt egy lánya. Aztán mikor befejeződött a háború, akkor előkerült a nevelőapám – ők bujkáltak itt-ott-amott, és valahogy megtalálták egymást. Apám rögtön nyitott egy optikai üzletet Miskolcon, és ők jobbnak látták, ha leköltöznek Miskolcra. Úgyhogy mikor anyámmal hazakeveredtünk a deportálásból, akkor ők már lent éltek Miskolcon apámmal. Aztán visszaköltöztek Pestre, és aztán utolsó éveikre leköltöztek Kecskemétre, és ott is haltak meg. Anyámnak nem volt szakmája. De mindenhez értett, mert borzasztó kézügyessége volt. Mi nagyon csórók voltunk, úgyhogy a ruhákat mindig ő varrta nekem, és mindenki csodálkozott, hogy én mitől vagyok olyan elegáns. Attól, hogy anyám nagyon ügyesen varrt. Minden, amihez nyúlt, arannyá vált a kezében.

Tehát én Pesten születtem. 1924-ben. Aztán anyám elvált, még nem is voltam egy éves, akkor – gondolom – visszaköltözhetett Debrecenbe, és együtt laktunk az anyai nagyszülőkkel. S ha jól tudom, a nevelőapámmal Debrecenben ismerkedett meg. Nekem a nevelőapám olyan volt, mintha az apám lenne. Lőwinger Lászlónak hívták, utána Ladányi lett belőle [lásd: névmagyarosítás]. Ő 1905-ben született, egyidős volt anyámmal. Fogalmam sincs róla, milyen végzettsége volt. A nevelőapám apja órás volt, lehet, hogy kitanulta a szakmát, de arra nem esküszöm meg. Mindennel foglalkozott, hogy meg tudjon élni.

Az ő szüleivel nagyon jó viszonyban voltunk. Ők Miskolcon éltek. Átköltöztünk Debrecenből Miskolcra, de fogalmam sincs, miért. Miskolcon teljesen vegyes környéken laktunk. Egy kis telken volt négy kis földszintes ház, ott volt egy házinéni, és rajta kívül volt három lakó. Amiben mi laktunk, anyámék, a nagyanyámék és én, az egy kétszoba-konyhás lakás volt és a WC az udvaron. A nagyszülők meg én az egyik szobában, a másikban meg anyámék. Könyvek voltak otthon. Nem volt könyvtár, mert nem volt rá lehetőség, de azért naprakészen volt, amit én is megkaptam. Én nagyon sokat olvastam. Nagymosásra volt, hogy hívtak valakit, aki azt megcsinálta, de különben nem volt háztartási alkalmazott.

Én Miskolcon kezdtem az iskolákat. A zsidó elemiben kezdtem el az iskolát. Onnan kerültem át a zsidó polgári iskolába, ami azt hiszem, az életem egyik legmeghatározóbb része volt. Mert szerintem az ottani tanári kar magasan felülmúlná a mostani egyetemi tanárokét. Csak jót és szépet lehetett tanulni abban az iskolában, és magas szinten. Az iskolába nagyon sok keresztény lány is járt, mert iskolán belül működött egy tanítónőképző, ahova nagyon sokan jártak az ország különböző részéről, keresztény lányok is. Szóval nem volt egy bigott iskola. Én jó tanuló voltam. Abban az időben – legalábbis nálunk a családban – mindenki beszélt németül. A németet külön tanultuk. A lehetőségekhez képest jártam különórára. Akkor még tudtam héberül olvasni. Borzasztóan szerettem a hittantanárt, ha jól emlékszem, Büchler bácsinak hívták. Egy tüneményes öregúr volt, mindenki hülyének vette. De hát akkor megtanultam héberül olvasni. Zenét nem tanultam, énekkarra jártam az iskolába. Torna volt a kedvenc tárgyam. Jártam különtornára. Az iskolában tanított egy fiatal tornatanárnő, akinek volt egy privát mozdulatművészeti iskolája, s ahhoz jártam. Ez inkább a művészet felé hajlott, mint a sport felé. Szerettem csinálni, és ő is, meg volt, hogy jártam máshoz is, aki egy-egy előadásra vagy valamire felkészített, és mindenki azt mondta, hogy igen nagy tehetséget látnak bennem. És én szerettem, és gondoltam, ez egy nagyon szép pálya, és ezt kéne csinálni. Nem, mert beleszóltak a németek. Én soha nem voltam egy nagy barátkozó. Voltak persze olyan barátok, akik meghatározók voltak az életemben, de nagyon kevés. Fiatalabb években, mikor a nagynénémék még Pesten voltak, sokat voltam fent, Pesten a szünidőben. Emlékszem, anyámék voltak síelni, de úgy komplett nagy nyaralások nem voltak. Egyszer voltam bálban életemben, akkor lehettem 17-18 éves. Én már nem is tudom, kinek a rendezvénye volt, de egy nagyszabású bál volt. Anyám kísért, és akkor volt egy nagy szerelem, és az. Szép volt, emlékezetes volt.

Templomba akkor mentem, ha látogatóban voltam, hogyha nagyünnepek voltak, akkor elmentem, mert nagyünnepekkor elment nagyanyám is. Meg hát az volt egy ilyen találkozóhely. Nem szerettem, mert nem arról szólt, amiről kellett volna. A vallás mint olyan, se a zsidó, se más vallás nem vonz igazából. Mert én bigottnak tartom. De hát ezt mindenkinek a szíve joga úgy gyakorolni, ahogy ő szereti. Miskolcon én két templomra emlékszem. Volt egy a Palóci utcán, nem messze tőlünk, nagypapám oda járt, és volt a Kazinczy templom, ami a legnagyobb zsidó templom volt. Nagyünnepekre készültek a szép, divatos ruhák, és akkor kiöltözködött mindenki, és rázta a rongyot. A templomban is ha felmentem a női részre, akkor nem az imádkozás volt a fő, hanem a beszélgetés meg a pletyka. És ez nekem igazából nem tetszett.

Cionizmusról akkor hallottam, mikor már nagyobb lány voltam. Már a polgári után. Mert volt néhány kassai barátom, nagyon jó haverok, fiúk, és az egyik nagyon nagy cionista volt. Erdőkitermeléssel foglalkoztak, és nagyon sok zsidót segített át, gondolom, Magyarországon keresztül aliákban, hogy ki tudjanak menni. Vele jóban voltam, de a cionizmussal nem igazán foglalkoztam.

Mivel nem volt tehetős a család, amikor elvégeztem a négy polgárit, tovább akartam tanulni, de gimnáziumra nem volt pénz, úgyhogy beírattak engem a női ipariskolába, ahol amellett, hogy magas szinten a művészettörténettől kezdve mindent tanítottak, tantárgy volt a szabás-varrás. Azt hiszem, nem tévedek, én voltam az egyetlen zsidó az iskolában. Sokáig nem éreztem megkülönböztetést igazából. Feltűnő volt, hogy a katolikusok és a keresztények [azaz a protestánsok] sokkal nagyobb ellenségek voltak egymással szemben – valószínű, én egyedül kiestem ebből a szórásból. De arra emlékszem, hogy ott kicsit mindig rá kellett hajtanom a jó jegyekért. Tehát valahogy bizonyítani kellett, hogy azokat a jó jegyeket megérdemlem. Aztán a későbbiekben voltak antiszemita megnyilvánulások. Az egyik legjobb barátnőmnek nevezett nagyon helyes keresztény lány egy bírónak volt a lánya, nagyon jóban voltunk. Ő volt az egyetlen, akivel én – már akkor nagyon szélsőséges hangok voltak – színházba, koncertre el tudtam menni, ő volt az egyetlen, aki szívesen jött velem.

Ez három év volt, és nem érettségit, hanem képesítőt kaptunk. És megkaptam a segédlevelet is, női és lánykaruha-készítő segédlevelet. És ha egy fél évet rátanult valaki, akkor le lehetett tenni a mestervizsgát. Úgyhogy én ezt elvégeztem. Ott is vizsgázni kellett, és a város legjobb szabói adták ki a feladatokat, hogy annak alapján bírálják el, hogy megkapom-e. Emlékszem rá, hogy kaptam egy ruhát, ami egy borzasztóan kacifántos darab volt. Ebédszünetben hazaengedtek, nagyon el voltam keseredve, és mondtam az anyámnak, hogy ezt képtelen leszek megcsinálni. Anyám azt mondta, hát hogyne tudnád, és akkor elmagyarázta. Megcsináltam. És aki vizsgáztatott, az a szabó, abban volt legalább annyi tisztesség, hogy azt mondta, hogy kifogástalanul sikerült, pedig tudja, az volt a szándékom, hogy megbuktatom. De az iskola befejezése után már nem is igazán lehetett mit csinálni, mert ez már 1942-1943 körül volt. Nem tudtam már elhelyezkedni.

Mikor bejöttek a németek, nekem emlékezetes maradt, hogy mentem egyszer hazafelé, és két egészen fiatal, nagyon jóképű német katona leszólított az utcán – rajtam sárga csillag volt természetesen –, és beszélgettünk. És az lett a vége, hogy meghívtam őket magunkhoz. Kicsit tágra meredt a szemük anyáméknak, mikor én két SS-katonával megjelentem a lakásban. S akkor leült a család, és beszélgettünk. Két nagyon értelmes, maximális empátiával rendelkező fiatal srác volt. Elmondták a háború összes rémségeit, és mindent elmondtak, hogy mire vigyázzunk, és higgyük el, ők nem tehetnek róla, hogy ez van. Őket hozzák, tőlük ez idegen, ezt kell csinálniuk.

Gondolom olyan – nem emlékszem rá pontosan –, olyan április körül lehetett, amikor jöttek a csendőrök, hogy elvisznek minket a gettóba. Az Arany János utcában volt a gettó. Annyit lehetett vinni, amit a kezünkben el tudtunk vinni. Apám már akkor nem volt otthon. Munkaszolgálatos volt. Akkor még lehetett lapokat kapni. És akkor ott összepakoltak. Ugyanakkor vitték el a házinénit is, aki szintén zsidó volt, a másik két lakó az nem. És a szomszédok jöttek át, és mindenki megnézte, hogy mit szeretne nekünk megmenteni, és ölszámra cipelték ki a holmit a lakásból. Beköltöztünk a gettóba. Engem elvittek onnan minden reggel dolgozni – aki akart mehetett, és én akartam menni, és jártam egy ilyen kertészetbe dolgozni, ahol katonák voltak a felvigyázók, és rendesek voltak. Palántázni kellett, meg mit tudom én, mit kellett csinálni. Fegyveres kísérettel vittek reggel, aztán este visszahoztak. Aztán nem sokkal utána, május végén, júniusban, összeszedték a gettóban lévőket, és vittek bennünket a téglagyárba. Ott aztán egymás hegyén-hátán, rettenetes körülmények között voltunk. Ott már csendőrök voltak, és ott is vagoníroztak bennünket, és onnan vittek Auschwitzba. Marhavagonokban vittek minket összezsúfolva. Én együtt voltam a nagyszülőkkel és anyámmal. Ha jól emlékszem, beiglit vittünk magunkkal, és nagyon kellett spórolni a kajával.

Na és amikor megérkeztünk Birkenauba, ott kiszállítottak, és mindent ott kellett hagyni: kaját, amivel spóroltunk, a világon mindent ott kellett hagyni. És akkor ott volt a Mengele, ő szelektált minket, és csak így intett: jobbra, balra. Először a nagyapámat küldték el jobbra. Az róla az utolsó képem, hogy visszafordult, és annyit mondott, hogy vigyázzatok anyátokra. És akkor mi együtt maradtunk anyámmal és nagyanyámmal. Aztán nagyanyámat is elküldte jobbra, és akkor láttam őt utoljára. Akkor betereltek minket egy nagy helyiségbe – ez júniusban volt már, gyönyörűen sütött a nap, emlékszem – és mindenkinek levágták kopaszra a haját, leszőrtelenítettek mindenütt. S emlékszem rá, egymásra néztünk anyámmal, és elkezdtünk nevetni. Kínunkban, mert szörnyen néztünk ki. És akkor le kellett anyaszült meztelenre vetkőzni, és vittek minket a fürdőbe. Akkor még mi azt nem tudtuk, hogy az lehet fürdő, lehet gáz. Akkor speciel fürdő volt. És hát törülköző semmi nem volt. Jött az ember libasorban, volt egy nagy kupac, amiben ruháknak nevezett rongyok voltak, és ami jött, azt vette fel az ember. Mi az auschwitzi lágerbe kerültünk, az megsemmisítő láger, tehát onnan nemigen vittek munkára embereket. Ezért nem vagyok tetoválva.

Végig anyámmal voltam, mindenhol. Ha anyám nincs, akkor én nem kerülök haza. Én borzasztóan élhetetlen voltam. Ez, mondom, megsemmisítő láger volt. Itt nem voltak priccsek. Itt volt a barakk, és olyan 1000–1200 ember volt egy barakkban, és semmi, csak a csupasz föld, se takaró, semmi. És csak úgy lehetett lefeküdni, hogy a szemben lévő sornak a lába az én vállamnál volt, és az én lábam az ő vállánál volt. És ha valaki meg akart fordulni, akkor az egész sornak meg kellett fordulni, mert annyi hely nem volt. Azon a remek helyen töltöttem én el három és fél hónapot június végétől október közepe tájáig. Időnként jöttek szemrevételezni, mert volt olyan hír, hogy a szemrevalóbb fiatal nőket vitték bordélyokba. Amikor jöttek és lehetett látni, hogy most megint valami válogatás lesz, akkor bujkálni kellett, hogy ne lássák az embert. Meg volt azért, amikor munkára is elvittek. És mindig úgy volt, hogy én beálltam a sorba, és anyám mindig legalább négy-öttel hátrább állt, hogyha engem nem választanak be, hogy ő kilógjon, hogyha beválasztanak és őt nem, akkor oda lógjon. És ez volt nekem az utolsó válogatás; nem voltak már akkor rengetegen a táborban. Emlékszem, hogy ez Ros Hásáná első napján volt. És beválasztottak minket. És anyám azt mondta, ez borzasztó rossz, ami itt van, de már ezt megszoktuk. Nem kéne inkább itt maradni? És mondtam, hogy anyukám, idáig soha nem választottak be minket, most beválasztottak, akkor menjünk el. Azok közül, akik ott maradtak, egy sem jött haza.

És akkor elvittek minket Bergen-Belsenbe, ami felüdülés volt az Auschwitzhoz képest, mert itt zell-sátrak voltak, szalma vagy mi a fene volt leszórva a földre, és mindenki kapott két pokrócot. Akkor már nagyon hideg volt. Leterítettünk négyen-öten egy pokrócot, összebújtunk, és a megmaradt pokrócokat rátettük magunkra. Auschwitzban a kaját azt nem lehet kajának mondani, mert az körülbelül olyan volt, mint mikor a rétet lekaszálják, aztán úgy megfőzik minden nélkül. Na most Bergen-Belsenben már azért valami normálisabb volt. És ott is volt egy sorozás, és besoroztak minket és elvittek bennünket Wienerstadtba, ahol egy hatalmas fegyvergyár volt. Ott már emberibbek voltak a körülmények: emeletes priccsek voltak, és mindenkinek megvolt a saját fekhelye. Minket bevittek egy hatalmas nagy hodályba – rengeteg ember dolgozott ott –, és mindenkit valahova leültettek. Én a terem teljesen más felébe kerültem, mint ahol anyám volt. Azon a részen kézigránátfejeket csináltak. És ott volt egy nagyon helyes munkafelügyelőnő. És kitudódott, hogy anyám jól beszél németül, s mondta a nő, hogy neki nem szabad velünk beszélgetni, de azért beszélgettek. És mondja, hogy ott, az előtte lévő sorban olyan nehezen tanulják meg, amit kell csinálni. Erre anyám kapott az alkalmon, és mondta, hogy itt dolgozik a teremben a lánya, akinek nagyon jó a kézügyessége, nem próbálná-e ki. Ó dehogynem, úgyhogy átvittek oda.

Az első időben sok volt a munka, de aztán egyre kevesebb lett. És úgy határozott a vezetőség, hogy kinti munkára visznek, gyomokat irtani. És erre mondta ez a német felügyelőnő, az a nagyon rendes, az SS-nőnek, hogy neki három rabra szüksége van, mert nagyon sok áru van, amit még be kell csomagolni. Mellettem dolgozott egy volt osztálytársam is. És mondta, hogy anyám, én és az a csaj. Úgyhogy mi hosszú időn keresztül azt csináltuk: voltak ezek a kézigránátfejek, amikből egy bakelitdobozba mit tudom én, tizenkettőt kellett egy sorba rakni, és egy fadobozba nem tudom, hány ilyen dobozt berakni. És ő visszatartott nem tudom, hány ládával, és nekünk az volt a dolgunk, hogy minden reggel a ládákat kinyitottuk, kiöntöttük a sok kézigránátfejet, és estére becsomagoltuk. De melegben voltunk, és nem kellett odakint fagyoskodni.

Majd eljött az a nap, amikor mondták, hogy jönnek az angolok, jönnek az amerikaiak, jönnek az oroszok, és el kell vinni a foglyokat. És akkor bevagoníroztak minket, és három hétig utaztunk vagonokban. Ez már március-április körül volt. Valahova megérkeztünk, épphogy csak elhelyeztek, már kellett megint továbbmenni. Volt olyan nap, hogy az volt a napi élelem, hogy búzaszemet adtak így a markunkba, ami belefért, és ezt rágtuk. És végül megérkeztünk Theresienbe, úgyhogy nem tudtuk, hogy hol járunk, mert Theresienstadt a kirakattáborok egyike volt, ahol együtt maradtak a családok, csomagot kaphattak, levelezhettek. Az egy katonai városszerűen kialakított tábor volt, bástyás házak voltak, éltek ott emberek. Minket oda felvittek, és lentről a városból jöttek fel, mindenki kereste, hogy nincs-e hozzátartozója, ismerőse, rokona. És jött egy fiatal fiú, beszélgetünk, és mondja, hogy ők munkaszolgálatosok voltak, és van egy kórház, és ott teljesítenek szolgálatot. Kérdezem tőle, hogy Hochberger nincs véletlenül köztetek? Még most is emlékszem, hogy amikor kimondtam, akkor úgy éreztem, hát ilyen hülyeséget hogy lehet kérdezni ilyen helyen. Azt mondja, de, van, azt mondja, van, a Rudi, a legjobb barátom. Mondom, én meg az unokatestvére vagyok, szóljál már neki. És akkor elment, és úgy egy óra múlva megjelent az unokabátyám, és azt hiszem, az életem egyik legszebb ajándékát kaptam tőle, mert hozott két fogkefét, és ugye egy évig azt sem tudtuk, hogy néz ki. És hozott fel kaját. És egyszer felkeltünk reggel, és volt ott még egy miskolci nő, ha jól emlékszem, akivel nagyon összebarátkoztunk még Auschwitzban, és egy hajdúszoboszlói nő, egy keramikusművész. És anyám, ez a miskolci nő, ez a keramikus meg én fölébredtünk a sátorban, és nem volt egy lélek sem. És mentünk ki, és az egész tábor üres volt. Hát mi lehet? S akkor megtudtuk, hogy az éjjel bejöttek az oroszok.

Átvették az oroszok Theresienben a felügyeletet, és mondták, hogy mivel Theresienstadt Csehszlovákiához tartozik, természetesen először a cseheket viszik haza, és azokat a fiúkat, akik a kórházban dolgoztak, és mindegyik vihet magával két hozzátartozót is. Jött az unokabátyám, és mondta, hogy ő és van egy másik barátja, akinek senkije sincs, elvisznek minket kettőnket, meg ezt a miskolci nőt meg ezt a hajdúszoboszlói nőt, és akkor soron kívül haza lehet menni az oroszok különvonatán. Valamikor június végén, július elején keveredtünk mi haza. És akkor Pestre jöttünk, és mindenki rohant haza, hogy megnézze, hogy ki maradt meg a családból. Mi mentünk a nagybátyámékhoz, ahol csak két nagynéném volt, még akkor a nagybátyám nem keveredett elő. Aztán volt valami zsidó segélyszervezet, valami pénzt vagy valami papírt adtak, már nem emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy mentem az utcán, és összetalálkoztam egy régi miskolci ismerőssel, és mondta, hogy ad nekem pénzt. Mondom, ne adjál pénzt, hát mire föl. Tudta, hogy mire jöttem haza. És mondta, hogy én csak nyugodtam fogadjam el a pénzt, mert apámnak üzlete van Miskolcon, és van mire. Hát mondtam, köszönöm szépen. És akkor lementünk Miskolcra. Miskolcon állítólag naponta kiírták a zsidó templom falán, hogy kik azok, akiket életben találtak, és állítólag ők már tudtak arról, hogy mi életben vagyunk. Volt egy albérleti lakása akkor már apámnak, már ott volt a nagynéném meg az unokanővérem is, és apámnak már akkor megvolt az üzlete. Apám összetársult egy másikkal, akinek volt egy ékszerüzlete a főutcán. Tehát látszer és ékszer lett, és az egy nagy üzlet volt. A társnak volt egy fia, aki kitanult látszerész volt, és volt egy kis üzlete és egy kis műhely is mögötte. Úgy döntöttek akkor anyámék, hogy ők lesznek a nagy üzletben, és ezt a kis üzletet vezettem én, és a fiú pedig bent dolgozott a műhelyben. Úgyhogy nem volt megélhetési problémám.

A visszaérkezésünk után egy-két napra el kellett menni, hogy valami ruhát vegyünk. Mikor mentünk vásárolni, akkor ismerkedtem meg a férjemmel. Textilkonfekció-üzletük volt, pont a város szívében, úgy hívták, hogy Weinich-udvar, nagy kétportálos üzlet volt. És ott állt valami úriember fajta. Akkor még Weitzenfeldnek hívták. A lányok még Weitzenfeldnek születtek. Ha jól emlékszem, Pesten kaptuk meg a papírt a névmagyarosításról.

A férjeméknél három fiú, három lány volt, és mindegyik másképp magyarosított. Ő 1906-ban született Miskolcon. Kereskedő lett. Ez egy jól szituált család volt. Kiházasították a lányokat és a fiúkat is. Kivételt képezett Pali, aki segédeskedett a szülők üzletében, azzal, hogy amikor ők már nem lesznek, akkor az üzletet ő fogja örökölni. Deportálták a feleségét és a 12 éves fiát. Nem jöttek vissza. A szülők sem maradtak meg, ő egyedül volt.

Az egyik testvérének Pesten szövet-nagykereskedése volt. Volt két gyereke, ők leköltöztek Miskolcra, beköltöztek a szülők lakásába, és nagy meglepetést okozott, mikor Pali beállított. És akkor mondták, hogy ha már a Pista ott volt, akkor csinálja ő az üzletet, úgyhogy akkor együtt csinálták az üzletet. Majd a harmadik testvér, a Gyuszi, aki szintén valami szövetben utazott itt Pesten, úgy döntött, hogy ő is beszállna az üzletbe. És ő is beszállt az üzletbe, úgyhogy ha én az üzletbe bementem, olyan voltam, mint egy előkelő idegen.

Én voltam húsz éves, ő meg negyven. De nagyon jóképű volt, nagyon jó kiállású, nagyon kedves. Anyámék hallani sem akartak róla. És mindig azt mondták, hogy idős hozzám. Annyi kérőm volt, mint égen a csillag. Jöttek haza a zsidó fiúk, akik itt maradtak család, minden nélkül. Én meg szemrevaló lány voltam. Kérő lett volna, de nekem ez kellett, mert nyugodt, kiegyensúlyozott életre vágytam a deportálás után. Ha jól emlékszem, annak az évnek a decemberében esküdtünk. Egyházi esküvőnk volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], mert még nem volt meg a felesége holttá nyilvánítása, és ezért nem lehetett polgári. És rá talán egy évre volt a polgári. Én első perctől szerettem volna gyereket, de egy évig nem maradtam teherben. Amikor Zsuzsikával terhes voltam, akkor már nem dolgoztam. Az ikrek 1950-ben születtek. Nem tudtuk, hogy ikrek lesznek. Őket is otthon szültem, és amikor az első kijött álltam volna fel, de mondta az orvos, maradjak csak, jön még egy. Az anyám rengeteget segített a nevelésükben. Én sok munkát el tudtam vállalni, mert tudtam, hogy ő velük lesz.

A lányokat nemcsak azért nem neveltük zsidónak, mert én nem voltam vallásos, hanem mindig az volt az elvem, hogy kétféleképpen egy gyereket nem lehet nevelni, és amikor ők iskolába kezdtek járni, akkor a vallás nem volt téma – ami szerintem nagyon helyes volt. Nekik az első találkozásuk a zsidóságukkal még Miskolcon volt. Ahol laktunk, ott volt egy belső udvar, és az egyik szomszéd testvérének volt egy kislánya, annyi idős, mint az én gyerekeim, játszottak. Egyszer csak beszaladt Zsuzsika sírva. Azt mondta a hogyhívjákocska nekem, hogy én zsidó vagyok. Mondtam, hogy és ezért te miért sírsz? Hát ő azt hitte, hogy ez valami borzalmas sértés. És akkor magyaráztam meg neki, hogy zsidó vagy, zsidó az anyád, zsidó az apád, zsidó az egy vallás, ez nem téma már nálunk, egyik ember olyan, mint a másik, de ezért te ne sírjál, ez nem sértő. Ha azt mondják, hogy te zsidó vagy, akkor mondd nagyon büszkén, hogy igen, én zsidó vagyok. Én azért bementem a szomszédhoz, és mondtam, hogy ezt máskor hanyagolják el, mert ha nem tudnák, a felekezet ellen való izgatást ma már büntetik. És ez a gyerek nem magától találta ezt ki, ezt otthon hallhatta.

Nálunk mindig volt karácsony. Mindig volt plafonig érő fa. Az én gyerekkoromban otthon nem volt. Azt hiszem, nem is volt módunk rá. De már Zsuzsikánál volt, minden gyereknél volt karácsonyfa. Zsuzsikánál is volt, amit a Gyuri, a férje ugyan nehezen tolerált.

12 évi házasság után mentünk szét. 1957. szeptember 5-én. Elég sok huzavona után megállapodtunk abban, hogy ad havi ezer forintot a három gyerek után. Én mindenképp el akartam jönni Miskolcról. Nem szerettem. Tipikus kisváros. Volt egy ingatlanközvetítő a városban, és mondtam, hogy ha tudtok egy cserelakást Pesten, szóljatok. Rendben volt a lakásunk, szép volt és jó helyen. És egyszer csak telefonáltak, hogy volna itt valaki, aki szeretné nagyon sürgősen elcserélni a lakását egy miskolcira. Jött egy fiatal nő, nagyon tetszett a lakás – máris csinálhatjuk a papírokat. Mondtam, hogy azért csak szeretném megnézni, hogy mire cserélek. Apám jött fel velem. És eljöttünk, és volt ez a lakás, és nekem borzasztóan nem tetszett. A miskolci lakásban nagy franciaablakok voltak, nagy szárnyas ajtók, itt meg olyan kicsi volt minden. S azt mondta apám: „Ide figyelj, ez nem egy rossz lakás. Soha nem lesz ilyen alkalmad, hogy ingyen el tudd cserélni. Mert hiába szép a lakásod, a vidéki az vidéki. Pest meg Pest.” Hagytam magam meggyőzni.

Apám 1957-ben halt meg egyik napról a másikra, abban az évben, amikor feljöttünk Pestre. Akkor anyám még velünk maradt. Anyámnak volt özvegyi nyugdíja. És én sokat dolgoztam, éjjel-nappal dolgoztam.

Amikor széjjelmentünk, egy műanyag-szövetkezetben dolgoztam, még csak csoportvezető voltam. Alapító tag is ebben a szövetkezetben, a csínját-bínját tudtam, nagyon sokat dolgoztunk exportra. Az üzemvezető egy ilyen felső szervnek a felesége volt, fogalma sem volt a szakmáról. Nagyon sokat kellett menni külker vállalatokhoz tárgyalni, mindig én mentem vele. Így volt ismeretségem, és tudtam szerezni magamnak másodállást. Elmentem Pilismarótra, mert ott volt egy téesz, és meg kellett szervezni embereket, betanítani őket, szóval egy üzemet csinálni. Az 1970-es évek a téesz-melléküzemágak virágzásának kora. Az Új Gazdasági Mechanizmus 1968-as bevezetésétől kezdődően ugyanis a mezőgazdasági szövetkezetek ipari és építőipari tevékenységet végző csoportokat hozhattak létre, amelyek szabadon vállalkozhattak. – A szerk.] Oda jártam le minden délután munkaidő után. Anyu volt ezalatt a gyerekekkel. Végeredményben ő nevelte fel őket. 1977-ben halt meg.

Aztán nálunk lehetett bedolgozókat foglalkoztatni, és volt egy igen-igen nagy árvíz akkortájt, és hatalmas műanyaglepedőket csináltak a töltésre. Anyámat felvettem a szövetkezetbe bedolgozóként, és szombat-vasárnap csináltam hajnalig ezeket a lepedőket. Aztán még volt valami, ami megmaradt ékszer, gyűrű, kép, ez az, és amíg lehetett, azt eladtuk. És így éltünk meg.

Csoportvezetőként kezdtem, és üzemvezetőként mentem el nyugdíjba. Ha én belépek akkor a pártba, lehet, hogy én vagyok a szövetkezet elnöke. És mindennek ellenére eljutottam oda, hogy én lettem a szövetkezeti bizottság elnöke. Engem akkor jól fizettek. De nagyon sokat dolgoztam, mert kötetlen volt a munkaidő. Üzemvezető voltam, több mint száz ember dolgozott a kezem alatt. Én három üzemet vezettem egyetlen tanyán, kettőt Pesten. És nagyon jól tudták, hogy én a világon mindent, amit értük ki lehet harcolni, azt én kiharcolom. Minden ellenszolgáltatás nélkül.

A pártban soha nem voltam. Volt olyan a szövetkezetben, hogy az akkori párttitkár szólt nekem, hogy Évike, kérje a felvételét a pártba. És mondtam, hogy nagyon megtisztelő, de köszönöm szépen, nem. Nagyon meg volt lepve. Hát de miért nem? Mondtam, mert addig, amíg nekem kell a dolgozóimat megvédenem magukkal szemben, addig nincs szükség a piros könyvecskére. Ezt tudomásul vették. Tudták, hogy zsidó vagyok, tudták, hogy nem voltam hajlandó belépni a pártba.

Toman Brod

Toman Brod
Prague
Czech Republic
Interviewer: Lenka Koprivova
Date of interview: February – October 2005

Mr. Toman Brod lives with his wife in a cozy and very tastefully furnished apartment near the center of Prague. In his study, where the interviews took place, he has many books, for the most part historical literature, for Mr.

Brod is a historian. In his research, he has devoted himself primarily to the subject of Czechoslovak-Soviet relations, the Czechoslovak resistance movement in the West during the time of World War II, the Holocaust and World War II as a whole.

Recently he had a book published, which he himself considers to be his life’s work: ‘The Fatal Mistake of Edvard Benes 1939-1948: Czechoslovakia’s Road Into The Soviet Yoke.’

Mr. Brod is capable of talking about his life in a very interesting and captivating manner. Doing this interview with him was a great pleasure for me.

  • My family background

I never knew my grandparents on my father’s side. They died before I was born, and so everything I know about them, I know only from stories. My grandfather was named Alois Brod and was likely born in the first half of the 19th century. He lived in a village a little ways away from Caslav, it’s called Vrdy-Bucice, and there he had a mixed-goods store. It was definitely a large store, perhaps the largest in the vicinity.

You could buy anything there: textiles, shoes, tools, sweets, groceries. Behind the store there were also stables and also many fields belonged to it. My grandfather had a lot of employees. In fact, everything I know about him, I know from one of them, from Mrs. Anna Kopska, who later worked as a cook for my parents as well, and then after the war lived with me and took care of my daughter.

My grandfather probably wasn’t very religiously inclined, allegedly he used to have ham brought to him in the washroom, so that my grandmother wouldn’t see it, for she was more Orthodox. My grandfather had siblings; for sure I know that he had a brother, Josef, whose descendants are still alive today, some here, some in America.

Mrs. Kopska also used to tell me that my grandfather used to sit in front of the house, and on Sunday, when children would be on their way to church, he would give out sweets to them. And he used to say, ‘look, what a grimy child that is, if it washed itself, how beautiful it would be.’

My grandmother was named Marie, nee Friedlanderova. She probably also came from Bucice or somewhere around Caslav. She was a housewife and her faith was most likely stronger than my grandfather’s. She cooked kosher, didn’t eat pork, but whether she attended the synagogue, that I don’t know. She probably also had siblings, but I don’t know anything about them.

Both of them had German as their mother tongue; however, both of them spoke very good Czech with their employees. They had four or five children, later it was a very widely branched out family. I don’t remember all of them though, because afterwards my father didn’t associate with a number of them.

The sons were named Arnost, which was my father, Jindrich, he later lived in Pardubice and had a fountain pen factory, he often visited us, then Alfred, who was mentally ill and died in Bohnice. My father also had a sister, but he didn’t associate with her, I myself didn’t meet her until in Terezin 1. She was named Hermina.

My grandparents on my father’s side died sometime in the 1920s, before I was born. My father then took over their store, for some time he and my mother ran it, but then he sold it and they moved to Prague. After the war I went to Vrdy-Bucice to have a look around, and at that time that store was still there, in fact after the war you could still see the sign, Alois Brod, of course now it’s completely different.

My father was named Arnost Brod and was born on 28th November 1878 in Vrdy-Bucice. I think that his mother tongue was German, but he spoke Czech without any problems. Until the end of his life he wrote in kurent [also called black-letter script], that pointy German lettering, so even when he was writing a Czech letter, he had sharp edges, he didn’t draw arches, so from this I judge that he went to German schools, after all in those days that was normal.

For sure, he only had a high school education, he had no title. His religious inclinations were probably no great shakes. If they had been, he certainly would have led us in that direction, which though didn’t happen. He was never in the army, he didn’t even have to join up during World War I, and that was most likely because he was important for the war effort, because he worked in supply.

When my father moved to Prague, that was sometime in the second half of the 1920s, he became a grain wholesaler. He sold and bought wheat from farmers, and in Prague he sold it on the commodities exchange. From time to time, once a week, he went to Caslav on business, he had this big shopping bag and the farmers would bring him eggs, butter, various vegetables...

About my grandparents on my mother’s side, I don’t know much either. I never even knew my grandpa [Eduard Pick], he died before I was born, that was also sometime in the 1920s. My grandmother [Anna Pickova, nee Kernova] I faintly remember from my childhood, she died when I was three.

When I was small, I wasn’t very interested in them. And when I did start to become interested, there wasn’t anyone left who could tell me something about them. I know that my mother’s father was named Eduard Pick. He married Anna Pickova, born Kernova, and lived in Ledec nad Sazavou, where they had a sawmill. So they were industrialists, you could say. Probably they also spoke German.

They had several children: the sons Jindrich, Karel, Jiri, and the daughters Olga, that was my mother, Stefa and Anna. After their father’s death, the sons took over the sawmill and together continued in the lumber business; they did business in Prague and vicinity and their sawmill was, I think, in Satalice. To more easily integrate into Czech society, they changed their name, they became the Petrovskys. That was sometime after World War I.

The oldest brother was named Karel. He married a Christian woman; she was a bit of a clotheshorse. During the war he stayed in Prague, because he somehow managed to have himself declared a child born out of wedlock, via some fraud he got a different birth certificate, so he wasn’t considered a Jew, and after February 1948 2, he moved away to Brazil.

Jiri Petrovsky was born in the year 1897, so he was seven years younger than my mother. He had two wives; his first wife died, she was some Italian woman, and he probably met her when he was at the front in Italy during World War I. His second wife was named Anna and was born in 1907. From his first marriage he had a daughter, Vera, who was here during the war, she wasn’t considered to be Jewish, so survived the war and died afterwards in America, because she had leukemia. With Anna, his second wife, who was a Jewess, Jiri Petrovsky had a little boy, Ivosek [Ivo], who was born in 1935, and together they were transported to Lodz, where their trail ends in the fall of 1941.

Jindrich Petrovsky was born in the year 1891. His wife was named Ruzena and they had two children together, Eva and Mario. They were also a relatively rich family, they owned some buildings in Prague, later we even lived with them. Jindrich Petrovsky didn’t survive the war, the rest of his family did.

Anna Ungerova-Pickova married and then lived in Vienna. She had a son, Otto, who, after she died in the 1920s, returned to Prague. Him I remember very well, we saw each other often, for example, he used to come and visit us at our summerhouse. Later he was also in Terezin and Auschwitz. He survived, and after the war he married his Christian girlfriend. Otto was this kindly person; he had a personality very similar to my mother’s. He died in the year 1984.

Stefa Pickova was born in the year 1886 and was mentally handicapped. She died in the year 1944 in Riga.

  • Growing up

My mother was named Olga Brodova, nee Pickova. She was born on 29th January 1890 in Ledec nad Sazavou. Her mother tongue was also German I think, but she spoke Czech perfectly, her handwriting was also clear. When she spoke, the same as when she wrote letters, she crossed over fluently from one language to the other. Both languages were completely normal back then. Unfortunately, I don’t know much about my parents’ youth, I was born very late, and when I was a child, these things didn’t interest me.

I don’t know when and where my parents met, but their wedding was in July of 1912; they were married in Bucice, by a rabbi. My mother then also helped in the store. In the 1920s, they moved to Prague. We were by no means rich, but we did live in a nice building on the riverfront; I’d say that we were part of the well-situated middle class.

My parents waited a long time for children. They had already been together 15 years when my brother Hanus was born in 1927. At that time, they had already given up hope that they could have a family. My father also already wanted to retire, but when children came, he had to once again restart his business, to support the household.

I think that my mother managed to get pregnant when they were on vacation in Italy, that somehow the local climate favorably affected her. So my brother Hanus was born in 1927 and I was born two years after him, on 18th January 1929.

My father was a somewhat conservative type, who was of course glad that he had sons, because at his age he had no longer hoped that he would have any offspring. So he was very proud, he took care of us, gave us precise orders as to what we could do and what we couldn’t. He checked what time we were going to sleep, checked how we were bathing ourselves.

He was a person who, as long as he had the time, took very good care of his family. Unfortunately he had very little time; he was basically already an old person. When he died at the age of 60, everyone said that he had already been an old man, that his time had come.

Today that’s nonsense, 60-year-old people are fundamentally very active, but as I say, already when he was 50 he wanted to retire, and didn’t do so only because we were born. Well, so I have him in my memory as a person who of course tried to somehow play with us, but I think that at his age he didn’t understand children much any more.

My mother was a woman with a completely calm disposition, who was flustered by absolutely nothing. The children could romp about and yell and she would sit after dinner at the table and crack nuts. And the children could demolish the house, or more precisely the hallway, furniture, and it didn’t faze her. But, of course, our father was somewhat more nervous, hot-tempered.

When our parents argued, it was mainly in German, so that we couldn’t understand them. But eventually we understood them anyways. Our mother was very gentle, kind-hearted, I remember her as being a very gentle and kind-hearted woman.

As a teenager, I didn’t always act very nicely towards her, that’s of course also true, but later she showed herself to be, that’s already another history, as a very courageous woman. Even though she never worked, in those horrible conditions in Terezin that she had to experience, she showed herself to be a very adaptable woman; she worked as a nurse for mentally and physically handicapped children.

My mother was a very passionate card player. She had lots of lady friends, who just like her, played bridge. It was this social circle, that came to visit her, or she would go with them to coffee houses, because they mainly played in coffee houses.

This society of women met at our place for various tea parties, afternoons, various women’s matters were discussed. Some of these ladies spoke Czech, some German and they would fluidly switch from one language to the other.

With some of these lady friends of hers, who had children, we used to go to our summerhouse, as summer holidays were then called. It’s interesting that they were all assimilated Jewish families. Really, our family friends were again only Jews.

We didn’t associate much with our mother’s siblings and their families. Yes, we knew about each other, but they were more these bigwigs, they moved about in different social circles. They owned buildings, were members of auto clubs, rode horses... In contrast to this, my father’s brother Jindrich visited us often.

His wife Berta was also Jewish, they adopted a child together. My uncle had a fountain pen factory in Pardubice; however, it didn’t do very well, and so he would always come to borrow money from my father. He was a very kind-hearted person, whom we always respected and loved. He was younger than our father, and so he also acted differently toward us.

When our father died, we lived close to each other in the Old Town, we would regularly go for Sunday walks with him, he would show us Prague’s sights. Uncle Jindrich died along with Aunt Berta in Auschwitz, but their daughter perhaps wasn’t even in a concentration camp, and later immigrated to Australia.

My brother Hanus was two years younger than me. For sure he had a better disposition, for I was a terrible, annoying child. I was a poor loser, even today, when I lose at chess, it bothers me, but if in those days I for example lost in some children’s sport competition, I was really a very unpleasant child. While he was prudent, would try to calm me down in various possible ways, that it’s only a game, and so after a time the anger would leave me.

Hanus, I think, was that contemplative, scientific type. Here I have one of his books of composition exercises that he wrote when he was 15 years old. They’re these philosophical, essay-like ponderings. Even back then one could see that he was a contemplative person, that he was interested in the future.

For example, here he writes: ‘About my life I would just like to write that I was born...other details are unfortunately unknown to me, I don’t know when and where I will die, what sorts of interesting incidents I will yet live to experience. Hanus didn’t live to experience many more interesting incidents.

I would suggest, that I be given this task again after a certain number of years, then I will be able to write more, having behind me a larger part of my life and with that also a larger number of interesting experiences.’ Already as a boy, he was interested in politics and political-historical things;

I think that in this respect he was quite serious for his age, and also in this respect stood quite above other boys with his interests and his knowledge. Then, during the war, when he was 16, 17, he was perhaps part of some Communist cell in Terezin.

Otherwise, I think that my brother and I were this normal pair. Sometimes we fought like cats and dogs, like all siblings sometimes fight or egg each other on. But we of course also played ping-pong together, soccer, went swimming in the summer, skated; I really do think that we were a normal pair.

We neither loved each other a lot, nor did we hate each other. Well, of course in childhood it’s a different relationship than in adulthood, so maybe that relationship would have changed. Back then I was jealous of Hanus, he was older, stronger, so I tried to keep up with him. We had mutual friends and so on.

Our family was largely assimilated. We practically didn’t know anything about any Judaism. Though I was circumcised from childhood, that’s about all. I never visited a synagogue during the entire time of the First [Czechoslovak] Republic 3, I first found out about Judaism in 1938, when various anti-Jewish measures [see Anti-Jewish laws in the Protectorate of Bohemia and Moravia] 4 began, and when there already was a difference between Christians and Jews.

Perhaps because of their experiences with the Hilsner Trial 5, they told us: you should identify yourselves as Czechs, that will give you a certain amount of protection, but a Jew will always have problems. Probably because of that. I don’t know, I never talked about it with them; I didn’t have time, because they all died before I was old enough.

An inseparable part of our family was certainly also Anna Kopska, our cook. Anci [Anna] was born in 1892 in Vrdy-Bucice, and when she was 17 she started working for my grandfather. Then she also worked for my parents, and after the war she took care of me and my family.

During the time of the First Republic it worked that way, that every middle-class family, like ours was, had a governess and cook. We got especially lucky with our Anci. Not only because of her being an excellent cook, but also because of her immense devotion and good-heartedness that helped us very much during the war.

Mrs. Kopska was a widow. Her marriage is a mystery, apparently she had been married for only a short time. Her husband was some coachman and died of tuberculosis. Anci never talked about it. But she had a son, Pepek, who she had when she was around 18, certainly still during the time of Austria [the Austro-Hungarian Monarchy].

When he died in the middle of the 1960s, he was something over 50. I don’t know where he grew up, the first time I saw him was when he returned from the war as a grown man. One morning a stranger came over, I was home at the time, and suddenly I hear Mrs. Kopska greeting him.

Pepek then married, had a child and lived with his family in Zleby u Caslavy, where they built a house. Mrs. Kopska probably helped him out with it a lot financially, because she wasn’t too happy that Pepek divorced a few years later, left the house to his wife and moved to Prague. But I remember the house in Zleby very well to this day; we used to go there during summer vacations, and that’s where we were when we heard that my father had died.

A few years ago I went to Zleby to have a look, and I even met up with Pepek’s ex-wife. Back then she had been a young, beautiful woman, now this old, hunched-over lady came out. Our meeting years later was interesting. Pepek worked in some factory in Prague, and when we left for Terezin, he and his mother took care of our apartment.

Of the things that Anci cooked for us, I’ll for example never forget her blueberry dumplings. No one makes those any more these days. They were large dumplings, most likely from cottage cheese dough, and they had a very thin shell; it was an art to make them so that the shell didn’t tear.

Another delicacy for me was her sauerbraten, also absolutely unrivalled. And her plaited Christmas cake, that probably doesn’t even exist any more today. Maybe it wasn’t only her recipe, but in general nothing made now can equal the Christmas cakes that were made before the war. They had an indescribable taste and indescribable aroma. When you broke them in half, the dough formed these little needles. And they were full of raisins and almonds and all kinds of goodies. So that was an amazing thing.

Tomato sauce! At our house we had tomato sauce with rice, but Kaja Marik, my childhood hero, ate tomato sauce with dumplings, so I asked Anci to also make it for me with dumplings. Her bread dumplings were absolutely superb. What I on the other hand didn’t eat much of was cream of wheat.

That I only started to like when I was in Terezin, understandably so, but after the war I didn’t like it again. And so my granddaughter, who as opposed to me likes it very much, pesters me at breakfast time to eat porridge with her. I also didn’t eat fish, I didn’t like those bones in them; for example at Christmas I would always have a schnitzel instead.

Mrs. Kopska made excellent schnitzels. Of course, we didn’t eat meat every day; we also cooked ordinary foods, like for example spinach with eggs and potatoes, semlbaba. Potato salad! That’s again something that no one can manage to make any more, she made it with her own homemade mayonnaise, and salami or ham was also put into it. And more things, all goodies. I liked hanging around the kitchen when Anci was cooking, and I always managed to get a taste of something. Like that sweet dough that you could scoop up with your finger and eat raw...The delicious marble cakes that Anci made!

I was a nervous child, so in the morning before going to school I didn’t eat much, I’d perhaps only drink some white coffee or some tea. I got a mid-morning snack to take with me to school, which I didn’t eat until around 10am, when my stomach began working. So our family for sure didn’t eat breakfast all together, after all, my mother was mostly still asleep when we left for school. But we ate dinner together, my father if he was home, my mother always.

And that was already a certain ritual. We ate in the dining room, which was festively set, Mrs. Kopska served us... But Mrs. Kopska or the governess, didn’t eat with us, they ate in the kitchen. It was this certain detachment that was observed, it was further expressed for example by my mother and father addressing Mrs. Kopska as Anna, while she addressed them as Milady and Sir. They addressed each other formally. We addressed Anci informally and for us she was Anci.

My father was practically never at home, so my mother was the head of the household. My mother never cooked, that wasn’t proper for a well-to-do woman, though she did go do the shopping. She took care of the shopping, and it wasn’t any problem. She didn’t carry any bags, she only picked out things in the store, paid, and they then delivered it to our apartment. In fact, we had a delicatessen right in our building where you could go shopping. My mother also took care of the finances, she kept the books.

The Prague of my childhood was an idyllic city. Though back then there were already cars in Prague, but what was that, a couple of cars here and there. In my time, there were still horses! I remember brewers’ horses, coal merchants’ horses, postal horses.

Prague was really this village, where you could normally walk down the street and crossing it was no problem, though even back then people said that it was congested, but if they would have seen what it looks like today...We lived on Palacky Nabrezi, that’s between the Palacky and Jirasek bridges, today the Dancing House is on that stretch of riverfront.

We had a beautiful five-room apartment on the second floor of this burgher’s house from the late 19th century, which stands there to this day. Our apartment had a children’s room, then on the right side was a kitchen, on the left our parents’ bedroom, then a dining room, a so-called gentlemen’s room, used for receiving guests, and the last room was an office, used by my father to conduct his business affairs.

Our apartment had a beautiful balcony with a view out on the Vltava River and Hradcany [the Prague Castle]. Basically, it was a beautiful, pleasant, gracious apartment, and also very well furnished for the times. Not luxuriously, but nevertheless very well, comfortably.

My brother and I shared a room. Here we each had our own bed; our nanny slept in the room next to us. Here we used to play, had our toys, read...Otherwise we didn’t walk about the apartment all that much. Into the dining room, to the bathroom, yes, of course, into the gentlemen’s room only if there was company over, but otherwise we stayed in our room, where it was warm and where we had our world.

When I had the time, and time I used up quite a bit of, I would stand at the window and watch life on the Vltava River. There were still rafts on the river then, but already also steamboats. From where I was I could see two harbors, one was right under our windows, the second by the Jirasek Bridge. And one of my childhood amusements was to watch the steamships, I always hoped that an arriving steamboat would drop anchor at my harbor.

In the winter the Vltava would freeze over, there was a skating oval on it and we used to go skating there, we would also go for walks on it, for example we would take our sleds all the way to Vysehrad. Well, and then of course there was snow, in the winter Prague was full of snow. Prague was covered by snow each winter, and it was real snow, not mud, like it is today. So that was also a certain romance, a certain idyll.

Otherwise, Prague, fairs, well, that was a huge thing in those days, back then there were still those Czech fairs. Prague had more of them, but for me there were two main ones. They were held on Karlovo Namesti [Charles Square] twice a year, a Christmas fair and a St. Joseph’s fair. There were various attractions, merry-go-rounds and magicians and a half-man, half-woman, animals, some monkeys, a shooting range and of course all sorts of goodies, especially that what we weren’t allowed at home.

For example, we weren’t allowed to eat speck sausages. If our father had seen us eating them, he would have had a stroke. But that was our greatest delicacy, to buy a sausage there for 50 halers. We did get some allowance, always when some acquaintance would come to visit, mainly Uncle Jindrich to come borrow money from our father, so when he would get it, he would give us a crown or two. In those days a crown was a huge amount of money, back then 5 halers would get you a gummy snake that you could chew, some candy for 10 halers, and for 50 halers those sausages.

We didn’t even know what to do with a whole crown, what to spend it all on. Or the cotton candy, disgusting, all those were our delicacies. All around the park on Karlovo Namesti stood booths with attractions, and the mood was amazing, there was music playing everywhere, there were candles and the scent of frankincense...

I also loved roasted chestnuts, there were always old ladies standing outside with these locomobiles, round ovens with a smoking chimney, inside of which there were chestnuts roasting on a spit, and the old ladies sold them for a crown a bag. Now I buy chestnuts perhaps only when I go to Vienna; there they probably still have those old recipes, otherwise not.

And I also liked whipped cream and ice cream, that I could eat for breakfast, lunch and supper. But we weren’t allowed to just go to any stand, our father first had to approve some confectioner and then we could shop there. Ice cream cost 50 halers a cone.

We loved fruit, melons, mandarin oranges, oranges, bananas; back then you could of course get all that. But we weren’t some sort of free-spending family. Yes, we were well off, there was certainly no lack of money, but we didn’t throw it around. When we got 50 halers to go to the fair, we were happy.

Our governess definitely had to account for each crown that she spent on us. Back then money was scarce, so we respected it; after all, we hardly ever got our hands on it. Everything that we needed was bought for us, so perhaps only when our uncle came to visit would we get a crown or two, but otherwise not.

I was a passionate collector of toy soldiers, back then these plaster soldiers were popular; I had a whole army of them. One cost about two or three crowns in the toy store, so when I saved, earned a crown here or there, I could go to the toy store and buy a soldier. Soldiers were also the best present that I could possibly get.

As was the custom in those days, our family also had a nanny. Back then the way it worked was that the children were given to the nanny to take care of, and she made sure they behaved, walked them to school and from school, went with them to the playground and for walks. We had several nannies, not all of them stuck it out with us, and neither did we stick it out with all of them. They were all Christian girls. We used to call them Miss, so I don’t even know their names any more. The first left because she got married.

Then we had this robust lady, Krajcova she was named, she was very sports-oriented. She also left, our parents weren’t happy with her. And then we had one, by then we were already bigger boys, around nine or ten, and she was German. She tried to teach us German, which we of course refused, because German was the language of our enemy.

We were ashamed of it when she spoke German to us, we forbade her to talk to us in German in front of our friends. I think that this nanny left when [the] Munich [Pact] 6 happened. With our nannies we went for walks, to the theater, played various games...Basically we got along, mainly when they didn’t speak German to us in front of our friends. We had about five nannies, but these services ended in 1939, after our father died. There wasn’t money for it any more, our mother kept a smaller household, so we said goodbye to that beautiful apartment.

Anci Kopska also took very good care of us. Not only would she cook or bake what we wanted, but for example I could go and knock on her door and say: ‘Listen, I’d like, if you’d be so kind, for you to read me a bit from Bozena Nemcova 7.’ So Anci would come, when she had the time, and read it to me. Whether she read for herself when she had time off, I don’t know. I actually remember almost nothing of what she did in her spare time. I used to go to the kitchen only for food; otherwise I was in our children’s room. She knitted, yes, a lot of that, maybe she occasionally went to see a movie, but otherwise I don’t know.

  • School years

Our school was on Pstrossova Street, in a building where in 1890 Eliska Krasnohorska’s Minerva had been founded, the first Czech high school where girls could study. In our time though, it was a boys’ school. This is because in those days children were educated separately; schools weren’t co-ed like they are now. And also in other ways school in those days was completely different from how it is now.

In the first place, it was ruled by an absolutely natural and observed authority and discipline: there was such order that today’s children would scarcely be able to imagine it. My impression is that today’s teachers are more tamers than educators. Back then, whatever the teacher said, was law. Mr. Teacher said this, so I have to do it like this.

Of course in those days there already were also women teachers. But I think that they were all single, that they weren’t allowed to be married. Basically they weren’t supposed to have other responsibilities, so that their own children wouldn’t take time away from teaching.

In school I liked for example drawing or composition. I think that I liked school as such. It was a duty that I understood in some way. Of course that I was glad when I didn’t sometimes have to go, like every child is glad, but that it was some sort of shock for me to go to school, that certainly can’t be said.

On the contrary, at the end of summer holidays we looked forward to returning to it, that again there would be boys that we played with the previous year, that maybe some new ones will arrive... The teachers addressed us by our last names.

As soon as I arrived at school in the first grade, I was Brod, and when the teacher called someone by his first name, that was an honor. He was the teacher’s pet, he might then be addressed familiarly with a diminutive, but otherwise it didn’t exist... And we of course envied him that.

Though we liked school, we also liked being ill. For one because we didn’t have to go to school, but also because our mother, governess and Anci took very good care of us.

I remember there being some sort of difference between boys that were better and worse off, I do, however it wasn’t in that we wouldn’t be friends, that we wouldn’t play soccer together, but when someone had a birthday, we always got together more with others from that middle class, as it were.

So a certain class aspect did exist. On the other hand, our teacher said to us: ‘look here, we’ve got some poor children here, so maybe, if you can, at Christmastime bring some clothing or shoes that you don’t need, some toys that you don’t need, and we’ll give it to the poorer children.’

Or I also know, that when the father of some boy left for Spain to fight for the Spanish Republic [see Spanish Civil War] 8, the teacher said: ‘this boy here has no father, so if you’re from those so-called better families, invite him over once a week for dinner.’ So I know that one boy used to come over to our place sometimes for dinner. Like I said, if he knew how to play soccer, he was our friend, and no one cared if he was rich or poor.

And of course, it’s true that we were big on sports, we were soccer fans, at least my brother and I were. We also actively played soccer, but with more enthusiasm than skill, we were fans of Sparta 9 and Slavia 10, we followed their performance, and that was something, when during the World Championship in 1934 in Italy, our soccer players reached the finals.

[Editor’s note: the year 1934 brought great success to Czechoslovak soccer at the World Championship in Italy, although the Czechoslovak Republic lost 2:1 to the home team in the finale.] They lost, but it wasn’t all fair. Then they got a hero’s welcome in Prague: they arrived in an open coach and everyone covered them in flowers; I was there too.

Soccer players of those times weren’t gladiators, millionaire slaves, that let themselves be sold back and forth for millions; they were people that really played for prestige and with enthusiasm, for the love of it. With patriotism. For them it was a real point of pride to represent Czechoslovakia in the international arena. In those days patriotism wasn’t a cliche, it was a real, deep feeling.

I was a Sparta fan, Hanus a Slavia fan. In fact, before he died, our father bought my brother a Slavia and me a Sparta sweater. I knew the entire Sparta team roster, I had it hanging above my bed, and always on Monday our teacher, Mr. Pokorny, he was this older man with glasses, would come up to me and say: ‘Brod, how did you end up on Sunday?’ So I reported: ‘Mr. Teacher, sir, we won.’ I would say we. ‘So you won? That’s amazing news.’ And so then I would describe to him how it was that we won.

We also read a lot. My brother and I used to fight over books. It goes without saying that we read books by Karl May, Robinson [Crusoe], Tarzan, Kaja Marik, all the books by Foglar... we devoured books. And we fought as to who would get to read a book first. We got books on birthdays and Christmas, it’s not like today, when as soon as a child wants something, it gets it immediately.

In those days gifts were bought only at Christmas and for birthdays. Later we could also buy them with money we had made. My mother also read a lot. Our father, as I said, wasn’t at home much, and when he did come home, I was maybe already asleep. Children didn’t go to bed as late as today, at 11pm. At 8, that was it, bedtime. Our mother also used to give us the newspaper to read.

In the summer we used to go to a summer house. If I remember correctly, in the beginning it was only around Prague, when I was a small child we used to for example go to Revnice. The first bigger holiday event was Doksy, Mach Lake, then for a few years it was Libverda, that’s near Liberec, where we went for about three years, but because it was in the border region, where it wasn’t all that pleasant to be in the 1930s, we spent our last summer vacation, in 1938, at Mala Skala near Turnov.

We would always go there for two months, the two of us, our mother, the cook, and the nanny. Our father had work, so he wasn’t there regularly, he would come when he had the time, and then would again leave for Prague. Besides us there were also other families there, some three, four would always be there. They were Jews.

Some of them were our relatives; some were more distant relatives with whom my mother was in closer contact than with her own. They were women that played bridge with her, and who had children, so we spent our summer vacation with them, we knew them from childhood. We spent beautiful, calm, secure times together.

I think that about three times a year, for Christmas, during spring break and at Easter, we used to go to the mountains. Our father would say: ‘you’re pale, you’re city children, at least once in a while you have to have mountain air, you have to go skiing.’ So we would go to the mountains. To Spindleruv Mlyn, and to Harrachov, always to the same hotel, to this day it still stands there.

Well, as a skier I was no great shakes, but it was fun. We skied downhill, uphill you had to walk, back then there were no ski lifts yet, and those hills were more these pastures, not ski runs, those I didn’t have the courage for. You went, stopped against some fence, and walked uphill again. Other than this we hardly did any traveling around the country, nor to other countries. At school we used to go on these day-trips...

You know, we were raised as Czechoslovak patriots. It was a time of that fresh republican patriotism, the Republic was new and we were immeasurably proud that we had our president, Masaryk 11, that he was a person respected and liked world-wide and we used to sing a song about him:

Old father of ours,
you’ve got gray hairs,
while we’ve got your head,
we know we’ll be well led.

It’s some traditional folk song, but we of course referred to the President with it. Our principal was a former Legionnaire. He would always lead us down to the gym and there he would project slides for us, photos from the Legion, the life of the Legionnaires in wagons, in Siberia, and bear cubs that they used to bring for the President.

Every 28th October we would celebrate, at school there would be a big celebration, then we would go to the Emauzy Church, where there used to be, and now again has been renewed, Maratek’s memorial to fallen Prague Legionnaires. [Editor’s note: on 28th October 1918 Czechoslovakia gained independence from Austria-Hungary.]

I don’t know if there was some sort of speech, but in any case the entire school would gather there and celebrate the holiday. 7th March was also a big holiday: the birthday of President Masaryk. All of Prague was decorated, flags were hung out, every store had a picture of the president, everything was absolutely natural and absolutely spontaneous, everyone admired Masaryk and everyone was glad that that’s the way it was.

Nothing was decreed. Of course, it was mainly Czechs who were enthusiastic about the Republic; for other nationalities it wasn’t all that great, but we, the Czechs, were proud of the fact that we had a republic and that we had our president.

In 1937 President Masaryk died. I saw his funeral, our father got us a place in the windows of the Dunaj Palace, that’s on Narodni Trida [National Avenue], and from there we watched the procession that wound its way through Prague’s streets, I don’t remember details, but I do remember the overall feeling.

So that was the time of the First Republic. We thought that it was an absolutely secure, reliable existence, of course in the 1930s there were already reports getting through, of war in Abyssinia, war in Spain. It reached us children, we already read the papers and were interested in these events, so we did feel that there existed some sort of danger, but otherwise our childhood wasn’t affected by it.

We kept on playing soccer, kept on playing cops and robbers, just with the awareness that there were some clouds gathering on the horizon. For me it was even worse, in that the clouds were also gathering above our family, by coincidence our father died on 28th October 1938, and on 30th October the Munich Pact was signed. So for me the state and family catastrophes were really one and the same. Thus ended my carefree childhood.

We started to notice that the situation was thickening. In the middle of October 1938, Jiri Pick and I, Toman Brod, two Jewish boys, took up a collection for the defense of the state at school, not in Pstrossova Street, which had been closed, but in Stepanska Street, and collected over 200 crowns, which in those days was a huge sum.

We gave it to our teacher and our teacher was very moved by our initiative, which was of course useless, but it was a show of patriotism, we really felt that we lived with this republic, and that its end would be a catastrophe.

  • During the war

In the fall of 1938 our father was in the hospital for about a month. Already before that he had been ill; he used to visit the spas for treatment. His condition got worse though, and he had to be operated on, I guess it was because of his prostate or something like that. However he didn’t cooperate with the doctors very much, and I think that this is why he died.

He was afraid of life, afraid of Hitler. He was buried in the Jewish cemetery on 28th October. Neither my brother nor I took part in the funeral, at that time we were outside of Prague, in Zleby. Shortly after our father his brother Alois also died, it was also in the fall of 1938.

After his death we had to move out of the apartment on the riverfront, not because we were thrown out, but simply because there wasn’t the money to keep such a large apartment. We moved into an apartment that was on Veletrzni Street. It became available because its former owners, German Jews, had committed suicide after [the] Munich [Pact], they jumped out of a window.

Our cook came with us, but we no longer had the nanny. I started attending school in Holesovice, it was a Czech school. Once again we would go to Letna to play. Back then Letna was still this Wild West, it wasn’t that beautiful plain it is today, neither the park nor Stalin’s monument were there yet, just wilderness, where we played Cowboys and Indians and soccer.

Before the war I practically never met up with anti-Semitism. During my whole time at school I never heard the word Jew, or some anti-Semitic comment. We were Czech boys and we played soccer together, fought together, and I don’t know what else.

We went on outings together, and if someone was a Jew, that wasn’t important then. Of course, others have different experiences, but up until the war, I really didn’t meet up with any anti-Semitism. Actually, once I did, but it was a trifle: in our building, still on Palacky Nabrezi, lived this Member of Parliament, a National Democrat, named Branzovsky, a lawyer, who tended towards the extreme right.

Once he wrote ‘Jews out’ or something like that on our door. I didn’t understand it, I figured that some kid had scrawled some stupidity, but my father was very agitated by it. Of course no one knows if it was really he that wrote it, but they suspected him. After that Branzovsky was involved in the National Unity party.

[Editor’s note: The political party National Unity (NS) was founded in 1934 with the credo ‘Foreigners unwanted, our own protected’.]

Back then, at the end of the 1930s, that was probably the first display of anti-Semitism, which though wasn’t directed at me, but at my father, our whole family. During the war, that was a different situation, even after Munich it was different, we could already see that something was up, that the annexation of the Sudetenland 12 was no joke, even though as children we understood it only superficially. But I can only talk about anti-Semitism in official displays, among children there was absolutely nothing like that.

The apartment on Veletrzni Street was still under our name, but we weren’t there long, Uncle Jindrich Petrovsky convinced us to move into ‘his’ building on today’s Obranci Miru Street. But a few months later the Germans threw us out of there. The thing was, that at that time the Germans were going around and looking at Jewish apartments, and an apartment that they liked, they confiscated.

So I remember that one day some German lady in a fur coat came to our place, started to look it over, and was saying, ‘ja, schön, schön, schön’, that meant that she liked it, and so we had to abandon it and move to the Old Town, where Jews from Prague that had had to leave their apartments were concentrated.

We lived in an apartment together with two other families. But because our cook was a Christian, she rented a two-room apartment under her name on Masna Street, and we actually lived there with her. We would only go to Kozi Street in the Old Town to sleep.

The whole building on Masna Street knew that there was a Jewish family there, but no one ratted on us. Likely it was a peculiarity, maybe not really a peculiarity, but for sure it wasn’t common, but that’s the way it was.

Because the anti-Jewish measures were increasing, and we, the children, could for example no longer go play at a normal playground, our playground became the old Jewish cemetery. It was open, there were benches, old people would sit there and children would run about among the tombstones. We played various games, made first contacts with the opposite sex; at that time we were 13.

I had actually already begun to be interested in girls earlier, but it was this pure and innocent thing, it was a certain co-education, a certain new experience. So-called first loves were born, which didn’t last long, a few months at most, up until the spring of 1942.

While we still could, we tried to go out on trips somewhere. In the summer of 1940 we found out that somewhere in Jablonna nad Orlici some man was accepting Jewish children and youths, but also Christian children and youths, for stays at a summer house. He was the owner of this one old factory, which he provided for this purpose.

Of course, it was a secret, because at that time Jews were already not allowed to go to any communal camps, but he risked it and thanks to him we spent two nice months in the company of other young people. We went on walks, played some games, I think that we still didn’t know much about the war.

The war was far off, there was no bombing, and though food was rationed via coupons, we didn’t go hungry. In the beginning I was homesick, it was the first time that I had been away from my mother for that long, but in two or three days I got used to it and then I liked it there very much. Well, that was Jablonna, my last summer holidays.

Anti-Jewish measures became worse and worse. At first we weren’t allowed to go to restaurants, to the theater, to the cinema, shopping hours were limited, we weren’t allowed to own radios, telephones, jewelry was confiscated, we weren’t allowed out after 8pm, we weren’t allowed to go to the town square, to the park, to the Vltava river, we weren’t allowed to buy various goods…Of course this I already felt…

In the summer of 1940 they threw me out of school [see Exclusion of Jews from schools in the Protectorate] 13, after that I was only allowed to associate with Jewish boys and girls. This sort of ghetto was created, which didn’t allow us out, not many people wanted or were even allowed to associate with us. When some Christians came over for a visit, it was a secret. They didn’t want to take the risk and we didn’t want to endanger them.

When we could no longer attend public schools with non-Jewish children, home study started to be organized, that is, as far as Jews still had some sort of home. Jewish teachers privately taught us certain subjects. There were about eight, ten children in our group, boys and girls together. I don’t recall that we knew each other from before; we simply got to know each other and were friends.

For about a half, three quarters of a year we attended these groups, then in 1942 transports began leaving and so a Jewish school on Jachymova Street became free, that’s where today the Terezin Initiative 14 has its offices. I then attended this school for about two months in the spring of 1942. We were normally taught that what we were supposed to be learning at that age. It wasn’t until here that I started attending Jewish religion classes.

While it was still possible, we rode bikes, we had this group of about ten young Jewish people, and would go for example on trips to Roztoky or to Zbraslav, to Stechovice. The youth tried to make use of their free time somehow, and to spend it together. But this was only while stars [see Yellow star – Jewish star in Protectorate] 15 weren’t worn, after that it was bad.

When we had to start wearing a star, it was a real shock for me. Because everything, all those other measures didn’t really affect me that much. I went to the cinema anyways. Though there was a sign saying ‘Juden nicht zuganglich’ [Jews not allowed], it didn’t bother me, no one noticed me, so I kept on going. I didn’t go to the theater, that’s true.

After eight in the evening, for example when it was summer and it was nice out, I didn’t pay much attention to it, I still went out with the guys. But when the star started to be worn, that was when I first realized that I’m something that doesn’t belong in society, and that made me weep. Though it was basically foolishness, despite this, this measure affected me most of all.

At that time my mother took me to the dentist, I needed to have my teeth fixed, and told him about how I had reacted to this event; that was in September of 1941. He was this young doctor, and he said to me: ‘boy, you know, I think that we’re going to have much worse and more serious reasons for weeping, than this one.’

So I tried to cover my star up somehow, put a school bag over it or something, it was really horrible for me to walk around with it. Of course that this covering up was punishable, there were rats that watched out for it. Many anti-Semitic magazines were being put out, published by Czechs, one of them was called Aryan Struggle. In it was written, for example, that the Jew Winternitz was hiding his star, or that the Jewess Rudi Roubickova had been seen out after 8pm, talking to a white Jew, white Jew was a designation for Semitophiles, Christians that associated with Jews. Aryan Struggle was this denunciatory rag that was very dangerous, could bring a person denouncement, punishment, jail, even a concentration camp. Even Jews used to buy it a lot, of course while they still didn’t have to wear a star, even I bought it, it amused us in a masochistic sort of way. We kids would then draw Jewish caricatures according to it, Roosevelt, Roosevelt was Rosenfeld and that was a Jew, and Churchill was also a Jew, and Stalin was also a Jew, everyone was a Jew. Masaryk was of course a Jew. Really, we made fun of it more than anything else.

But the situation kept getting worse. It was no longer permitted to go outside of Prague; a Jew wasn’t allowed to leave his area of residence. It was forbidden to ride the train, ride in the streetcar or maybe just in the last wagons, later not at all.

The limitations kept getting worse and worse, but it was still life, when a person could lie down in his own bed, perhaps eat in a decent environment, and still have decent food. In Terezin it was something else again, though even that Terezin wasn’t the worst. Horror has its dimensions.

When I give a talk somewhere, I say that when someone lived in London or New York during the war, and imagined that he was in occupied Prague, he was horrified how it could be possible to live under such a Hitlerite dictatorship. And when someone lived in Prague, he was happy, that he could live in Prague and did all sorts of things so he wouldn’t have to go to Terezin.

And Terezin, that was another stage, another dimension of horror. And understandably Terezin, when we got to Auschwitz, we saw that it hadn’t been any horror, that there in that extermination camp was the real horror, and then on and on. Horror is a relative concept, it can descend into great depths, to great lows, before reaching its bottom, and then it can no longer be graded.

Some of our friends emigrated while there was till time, but no one in our family left the country. All of the Petrovsky brothers stayed here, because they had property here, they couldn’t take their buildings and factories and their farms on their backs. They said to themselves: ‘We’ll survive it.

After all, we’re not going to abandon our real estate that we have here, our sawmill, while it doesn’t belong to us any more, we still have to watch over it somehow.’ Karel, who had the Christian wife, collaborated with the Germans in some fashion, or perhaps she collaborated, so they were protected in some way, and thus stayed here. The others stayed as well, right up until the bitter end, when there was no longer any escaping.

That’s this Jewish characteristic, no one imagined that the worst would happen. We’ll live through it somehow. We can’t go to coffee shops, so we’ll play cards at home. We’re not allowed to attend the theater, that we’ll survive. After 8pm we’re not allowed to go out, so we won’t go anywhere. It still wasn’t dangerous.

What the Germans were doing, it was this tactic of whittling down. They didn’t say it all at once, so people got used to it. It was this mentality, though we’re oppressed, second-rate, it’s still livable. If they don’t allow us to shop in stores, we’ve still got some money, so we’ll buy on the black market. You could still get food.

There were Christians that helped us, of course: our cook, she also had her connections, and then there were friends from when we were still in that house on the riverside… This one Christian woman used to come over, Miss Janska. We always looked forward to her coming over, not only because of the news she would bring us, but also because to celebrate her visit.

Mrs. Kopska would always prepare open-faced sandwiches and excellent potato salad. So it was always this pleasant get-together.

Miss Janska listened to the radio, had connections with the underground, brought us secret magazines, especially Boj. Each time we threw ourselves at her and wanted to know what London was saying, we were waiting and waiting that the war would be over. In 1940 we were waiting, thinking that it couldn’t last long.

We very much believed that ‘dependable news one lady was saying,’ in Terezin it was called Latrinengeschichte [empty rumor]. And so it was until the end of the war: we were constantly waiting, thinking that it can’t last long.

Like the writer Milan Kundera says in his novel The Joke: ‘optimism is the opiate of the masses.’ But it worked precisely like that. Imagine that they would have told the Jews, that it’s going to last six years and that they’ll go somewhere to the East to extermination camps. Many would have committed suicide. Even so there were a lot of suicides during those times.

In May 1942 Heydrich was assassinated [see Heydrichiade] 16. Martial law 17 was proclaimed, but we still didn’t take it seriously. That day our mother left to go sleep in Kozi Street, but it was crowded, infested, dirty, that many people couldn’t maintain any hygiene, and so we two boys stayed that night as well, after martial law was proclaimed, in the apartment on Masna Street. The Hitlerites however were conducting inspections of all buildings, to see if there wasn’t someone unregistered there; they were combing through Prague, looking for the assassins.

Can you imagine what would have happened had they come there? We would have all been dead; they would have shot all of us as illegal and unauthorized inhabitants. Our mother wasn’t with us at that time, and of course found out from friends what was happening during the night, that SS and police patrols were going about, so she couldn’t sleep.

She couldn’t even go out at night, since there was martial law. So it wasn’t until 6am that she arrived, all terrified, to see if we were all right. We didn’t know about a thing, and luckily were all right, the German controls hadn’t come here. These are coincidences… the coincidence was that we were saved. And coincidences played a big role in my life later on.

The first of our relatives to be deported were my uncles Jindrich and Jiri Petrovsky with their families: already in 1941 they went with all their children to Lodz [ghetto] 18. My family, my mother, brother and I, went to Terezin on 27th July 1942. We packed our bags and along with them we were gathered at the so-called New Exhibition Grounds, where otherwise they exhibited tractors or something like that during trade shows.

Now people were gathered here before transport. We stayed there for about three days, it was pretty sad, we slept on only some mats. Then, in the morning, they led us off to the railway station in Bubny, from where we left, still in normal passenger rail cars, watched over by policemen, not for Terezin but for Bohusovice, because at that time there wasn’t yet a rail spur to the ghetto.

Our transport was named Aau and contained about a thousand people, under eight percent survived [to the end of the war]. From Bohusovice we had to walk about three kilometers, carrying our luggage, which though they soon confiscated and we never saw it again. I found myself in Terezin.

All ties were formed anew here. People lived in various barracks, in different buildings, different lodgings, it was necessary to make new contacts. Uncle Jindrich Brod from Pardubice, who arrived there around the same time we did, worked as a cook there. In fact, when he could, he always gave us something extra with our food.

My mother lived in the Hamburg barracks, I lived in school L417, and my brother lived in a different boys’ home. Even though she had never held a job in her life, my mother adapted quite well to the conditions there. She was a very courageous woman, who didn’t fall into any sort of despair, on the contrary, she provided us with some sort of security. In Terezin she worked as a nurse for mentally and physically handicapped children, and behaved well. We went to visit her almost every afternoon.

In the afternoon we would have lessons. And what was taught? Mostly they talked about food; it’s interesting that in concentration camps they always talked about food. There they’d cook in their imaginations, exchange recipes, talk about what’s the first thing we’ll make for dinner when they liberate us. Of course we studied mathematics, we studied history, religion, naturally.

At noon we had time off, and we would go visit our mother. In the afternoon there might have been some smaller chores: we took care of the garden, or played soccer, read and so on. We also sometimes went to see some performance, to see Brundibar or something else. Under the guidance of our tutors we also rehearsed a varied repertoire of our own, the girls joined us and together we put together some recitals, theater, concerts, played various games…

[Editor’s note: The children’s opera Brundibar was created in 1938 for a contest announced by the then Czechoslovak Ministry of Schools and National Education. It was composed by Hans Krasa based on a libretto by Adolf Hoffmeister. The first performance of Brundibar – by residents of the Jewish orphanage in Prague – wasn’t seen by the composer. He had been deported to Terezin. Not long after him, Rudolf Freudenfeld, the son of the orphanage’s director, who had rehearsed the opera with the children, was also transported. This opera had more than 50 official performances in Terezin. The idea of solidarity, collective battle against the enemy and the victory of good over evil today speaks to people the whole world over. Today the opera is performed on hundreds of stages in various corners of the world.]

For children life in Terezin wasn’t such a catastrophe. Of course, we knew that we were hemmed in by walls, that there was a certain restriction, but we didn’t perceive it as an immediate horror. Maybe the smaller children did, well, everyone experienced it differently, everyone has different experiences.

As I am saying, for me Terezin wasn’t so horrible. It may also have been due to the fact that we were 13, 14 years old and we were starting to live like young people, we were beginning to experience loves, we were forming impressions of what it was going to be like when we would once again be able to live like normal people; it was the springtime of our lives.

While we weren’t yet utterly destroyed, like in Auschwitz or other camps, while we were healthy and strong, fed after a fashion, really after a fashion, we also thought about pleasant things.

The head teacher in our boys’ home was named Ota Klein. He was this young guy, who was something over 20 years old. Actually, all the teachers were young people between the ages of 18 to 25. And understandably each one of them had his own idea of how to lead his section of the home.

For example, in No. 1, Eisinger, who was older, a Communist, led his class in a leftist way. They published a magazine called Vedem 19, which was leftist. On the other hand, Franta Mayer in No. 7 was a Zionist, and so the children were led towards Zionism.

Our teacher, Arno Ehrlich, was a Czech Jew, who led us in this pseudo-scouting spirit: we had various principles, we ‘hunted beavers’ [similar to collecting scout badges in various disciplines – Translator’s note] by Foglar’s example, we learned the Morse code and so on. I think our magazine was called Beaver, but unfortunately hasn’t been preserved. I don’t know why. In the end a number of boys remained in Terezin and could have saved it, in any case it didn’t happen. I remember that I drew some covers for it. Each issue had some sort of slogan.

One slogan for example was ‘help your fellow man’ – a scout helps his fellow man. And so as a symbol I drew two people shaking hands. The cover was symbolic; it was supposed to represent the concept of the entire issue. Thanks to his naturalness and his way of behaving, Arno Ehrlich was much respected and liked among the boys. He also went to Auschwitz, but he survived. Now he’s named Arno Erban and lives in America.

Friday evening was Erev Shabbat. Each home had to line up, and Otta Klein walked about and checked whether everything was clean, if boots were clean, if there weren’t bits of food in your canteen… Points were given for all this, and if someone had a mess, everyone lost points.

The boy in question then became the subject of derision, because he had ruined the entire home’s evaluation. You see, the homes competed among themselves as to who would have the best marks that month. You know, the teachers were always trying to in some fashion isolate us from that everyday ghetto life, from the everyday horrors of that prison. They tried, within the realm of possibility, to give us some sort of normal living conditions.

We competed in soccer; each home had its own soccer team. We played on some sort of field that had been built on the fortress walls. [Editor’s note: The town of Terezin is basically an old fortress, which was surrounded by walls – in places very wide ones.

As the town gradually developed, soil was piled up around some of the walls and so in places it reached the height of the walls – that’s why it was possible for a soccer field to be located ‘on the walls.’] Of course, the grown-ups also played soccer in the barracks courtyard. That was always a big event.

Several hundred, perhaps a thousand people would gather around and cheer for the individual teams. Other things also helped us free ourselves from the reality of prison. A performance of ‘The Bartered Bride’ was a huge experience, though it was a concert performance, without costumes, but with amazing singers:

German singers learned their parts in Czech, and sang it with such amazing style that it was said that that performance would have held up even on the stage of the National Theater. It was performed in the school gymnasium, and the effect of them singing ‘a good thing has happened, true love is victorious…’ – everyone was so moved they wept. It was a huge spiritual support.

We got packages that were sent to us by our former cook, Mrs. Kopska, and this on the other hand was a huge material support. It wasn’t a simple thing, the post office was accepting less and less packages, and if for example some anti-Semitic clerk was sitting behind the counter, he would peer suspiciously at them, in the sense of ‘what are you, Christians, doing sending packages to Jews?’ Another thing was finding the food, which wasn’t at all a simple matter, because food was rationed via coupons.

It was expensive. Where Anci got the money, I don’t know, perhaps her mother left her some cash. She even managed to send us packages to Auschwitz, when about twice there was the opportunity to do so. They were addressed to the Arbeitslager [labor camp] near Neuberun – no one knew where that was.

So we got one or two packages from her even in Auschwitz. Then it stopped. The packages weighed about five kilos, three to five kilos. Of course bread was sent, some flour, cream of wheat…simply basic foodstuffs. Maybe some salami, it was a big help. There wasn’t such a horrible hunger in Terezin, like there was later in Auschwitz, at least not for us, for the children, because we for example got packages that came for the other prisoners but were undeliverable, because they had either died or left for the East. The Jewish self-government then gave these packages mainly to the children.

Entirely different was the situation of old people, who died horrible deaths in Terezin. Over 30,000 people died here, mainly old people, and mainly from Germany. Young German Jews were sent from their homes to the East right away, old people were sent to ‘spas.’

They were told that they could purchase a stay at the spa in Terezin, if they pay for it, give the Hitlerites their home, sell all their belongings, and in exchange for that they can move to the Terezin spa, where they will have accommodations with a view out on a lake, on a park.

They then arrived in Terezin and saw in what conditions they would have to live here. In buildings packed from cellar to attic, in absolutely desperate hygienic conditions. If there were toilets at all, they were dry, water always only ran for a little while, there were bugs, dirt, disease…And so those that arrived from some sort of civilized environment to these horrible conditions, quite often died. They had it the worst here.

We children would of course see them from time to time. Not that we would go visit them in their homes, that was something so repellent, that we were disgusted, and it was also dangerous, there were bedbugs, fleas, it was simply horrible, horrible conditions.

These people got no rations, there was no one left in Germany to send them packages, and so they would stand at the food distribution points and beg for soup. We children didn’t eat soup, because it wasn’t soup, it was some sort of warm water left over from boiling potatoes or something, so we would give it to them, we weren’t as hungry as all that. I also remember them picking out rotten potatoes…they simply lived in desperation, but that was the paradox of Terezin.

The paradox of Terezin was that on the one hand people were dying of hunger, desperation, dirt, disease, hopelessness, but on the other hand people played soccer, there were concerts, operas such as Brundibar, The Bartered Bride and so on.

In Terezin people sang, people died. And you have to put that together. For example, lectures. There were dozens and dozens of lectures. You know, the SS didn’t mind, the SS mainly said to themselves: the main thing is that you’re not preparing some sort of rebellion, that you’re keeping order that we’ve ordered you to keep. The Jewish self-government is to keep an eye on that, and as long as there isn’t some sort of disorder, you can do what you want. Maybe not.

More likely it was tolerated, rather than someone permitting it. But there were amazing lectures. Historical lectures, philosophical lectures, law lectures, musical theory, Jewish history… I’m saying that Terezin was in this respect the freest town in the entire Protectorate or Reich. Because there could be no thought of what was put on here, be it lectures, allegorical sketches or theater performances, that something like that could be held in the Protectorate.

So in this spiritual respect it was the freest place. Another paradox. Don’t forget, that Jews that met here were really the elite of all of Europe, whether they were German, Austrian or Czech Jews, whether they were painters, writers, musicians, doctors, scientists…it was simply an intellectual elite, that when it had the means, made itself known here. And again, it’s necessary to put this into the proper perspective. Of course, Terezin was for one a place where people died, that was one of its purposes, but it was also a place where one waited for further transport.

For young people life in Terezin wasn’t the worst thing. During their time there they managed to adapt to the local conditions, they managed to make some connections in the kitchen or with the guards, they went to work in gardens outside of the ghetto, so they would bring back some vegetables, they got packages… 

The longer a prisoner lives in certain conditions, and this doesn’t have to do with just Terezin, this is in every jail, the better he is able to make connections, orient himself, find where you can get what advantages, which guard is more sympathetic, which one you can talk to, who will help or how you can smuggle something in. People managed it, and those who managed to stay in Terezin until the fall of 1944, when the transports to the East were stopped, saved their lives.

While people that didn’t escape the transports, 99 percent of them died. In Auschwitz, in Treblinka, in Majdanek, in Minsk, or wherever they were sent. The biggest fear of young people in Terezin was the wait for the next transports to the East. In Terezin everyone tried to avoid the transports, and it really was the biggest luck of their life when someone managed it. How many people survived from those Eastern transports? And especially children didn’t survive. As long as children stayed in Terezin, they had a chance of survival. But children that were sent to the East, had practically no chance at all.

We left Terezin on the December transport in 1943, for Auschwitz. We got the summons on these strips of paper, and so we proceeded in the morning with the remnants of our luggage, the cattle wagons arrived, they threw some of our luggage into them, stuffed about 60 or 70 of us people into one wagon, plus they stuck in a pail of tea and another big pail as a toilet, and sealed the wagon.

I was saying to myself, this can’t be happening, how can we breathe in here, how are we supposed to survive the trip? It was one of the worst experiences ever. The shock, when from the, despite everything, civilized environment of Terezin, they all of a sudden transported us like cattle…

The tea was soon spilled or drunk, and the toilet overflowing, because one pail was simply too little for sixty people. Filth, stench, of course there were already several corpses, you couldn’t breathe, horrible thirst… Two days we rode on, two nights and a day or something like that, it was an utterly unimaginable experience. The thirst was terrible.

After those two days and two nights we were close to insanity from thirst, and what of those who were transported here from Greece or Crete for seven or twelve days without water, by then most of them were of course dead, and the rest would have given everything for a bit of tea.

We were that December transport that went to the family camp and wasn’t immediately liquidated. A second, similar one, went in May of 1944, and also wasn’t immediately liquidated. While the first transport, which left in September, and also went to the family camp, was completely destroyed on 8th March 1944. Before their deaths the prisoners had to write postcards post-dated to 25th March 1944. Based on these, those in Terezin didn’t believe that they were all dead. I think that they didn’t want to believe it, that it was an attempt to rather not talk about it, to rather not spread panic.

By me it was a huge moral failure: in the summer of 1944 there were reports from other sources coming to Terezin, so there they already knew that there were gas chambers in Auschwitz. And they, the leaders of the self-government, they let those people in Terezin, in fact they talked them into it, board the transports.

Why didn’t they say no, we aren’t going to organize the transports any more? Let the Germans do it themselves now. We’re not going to have anything to do with it. The Jewish council of elders didn’t dare to do this. What was the organization of those deportation transports like? The Germans might have said about someone, this one’s going on the transport, because he was smoking or stole something, but the others were to be selected.

Can you imagine what then ensued? When someone was selected for the transport, he tried to do a so-called ‘self-reclamation.’ That means that he went to see the representatives on the council of elders and said: ‘I’m indispensable, I don’t want to go, take me off the list.’ But, his place had to be taken by someone else. Do you understand this Hamletesque dilemma? It was a battle for life. One was saved, but another was sent to his death.

In 1943 they could still say that they didn’t know what was happening there, that they thought that they were work transports, and so they organized them. They didn’t know anything yet about Auschwitz, about Treblinka, they did think that there wasn’t anything good there, but neither did they know about anything concretely terrible. There was no certainty, only a suspicion.

But during the time that the Jewish council already knew what was going on there, and despite that still organized the transports, that I look upon as a failure. They should at least have said, ‘no more. You can’t count on us any more. We aren’t going to organize it any more.’ And it was a matter of only days.

On 28th October 1944 the last transport left, and in a few days it was over: the Hitlerites blew up the gas chambers. Whoever didn’t get onto that transport saved his own life.

I don’t have a right to judge, of course, because I know that those conditions… but you know, when someone takes on some sort of function, it’s not only a privilege. When he accepts some function, he then has to realize that the moment some sort of crisis develops, some sort of horrible dilemma, he must then be prepared to put his life on the line. And this doesn’t have to do with just this case.

Well, so what would have happened? Maybe something would have happened, I don’t know, maybe they would have put another, different system into place, but it would at least have been an act of some sort of resistance.

They unloaded us at Auschwitz, at that time there wasn’t yet a spur line to Birkenau. It was horribly cold there, it was a freezing December day, around us the barking of dogs and the SS and prisoners in that striped clothing. Before that we hadn’t seen prisoners in striped clothing, in Terezin we wore normal civilian clothes, there were no prison uniforms there.

We even had normal hair, we only wore the star. Everyone in Terezin was decently dressed. Now we saw those striped figures. They loaded us onto trucks and drove us, from Auschwitz it’s about three kilometers. While still in Terezin, the old prisoners said to us: when you see electrified barbed wire, and beside them warning signs, that there is high voltage, you’re in a concentration camp. And this is exactly what we saw from the truck.

So I said to myself, concentration camp, that was a concept. Of course no one knew exactly what it meant, but those rumors and stories, what was going on here, just that inspired horror. We didn’t know about extermination camps, but just the concentration camp was enough for us.

Now I said, ‘so now I’m suddenly out of that relatively civilized environment of Terezin in a concentration camp.’ They threw us on some pallets, luckily they didn’t make a selection, led us off to the showers, where they stripped us, shaved us, tattooed numbers on us and gave us some prison rags, they were already disinfected and were horrible, plus wooden shoes and we looked like scarecrows.

Eventually we managed to exchange these rags for some better ones. The first impression was so terrible, and the horror of those buildings, they probably used to be stables, maybe for horses, and now they had six or seven hundred people stuffed into them.

On top of that of course the brutality of the functionaries, the SS… Basically the entire shock of arriving in Auschwitz was horrible. You know, those are the various degrees of horror. Now we had once again sunk to a lower level, to a higher category of horror.

Luckily I got into the children’s block, which was led by Fredy Hirsch 20, and this was a certain relief. During the day we could stay in the children’s block, and so in some fashion separate ourselves from that horrible life outside, we didn’t have to continually be looking at the SS and at that whole horror of the rest of the camp. It was an amazing privilege that Fredy Hirsch managed to obtain.

He was an extraordinarily charismatic person, who impressed even the Germans. He had this military bearing, so they in some fashion respected him, and thanks to this the children’s block was created. In it were children up to the ages of 14 or 15, I think that I shaved off a year or so, to be able to get into it. In it we had a teacher who tried to occupy us somehow: the small children played or sang, the older ones had some sort of studies; it helped us to for at least a while forget the excruciating hunger.

Interesting people used to come see us, for example, once a former journalist who had participated in the Olympics in Berlin in 1936 came by, and he spoke to us about what the atmosphere there had been like, how Hitler had the feeling that the Aryan race must be victorious, but when Jesse Owens defeated a German and got four gold medals, Hitler could have had a fit. And we were overjoyed that that Negro had beat Hitler, and so we were filled with hope that one day we would also beat Hitler. Not all were successful, but at least some were.

When there were roll calls at the camp, this meant that once or twice a day the prisoners had to line up in groups of five and the SS would walk around and count them; they took place outside, no matter what the weather. We children again had the advantage that we could do the counting in our block, in relative warmth.

Not that it was hot or anything in there, but it wasn’t freezing either, because there was actually some sort of heating. For example, Fredy Hirsch arranged for the small children to get better food, like perhaps getting thicker soup. But what the sense of that was, why they fed those children for six months and then sent them all into the gas, that I don’t know.

Hitler’s chief doctor Dr. Josef Mengele used to walk about there. He was this man who was always in a perfect uniform, always wore white gloves, he looked very distinguished and acted very kindly towards the children, like an uncle. Simply no one would have believed that he’s a murderer. This was of course all a big fraud, a sham.

The prisoners in the family camp had a note in the central registry, ‘Sonderbehandlung nach sechs Monaten.’ Special handling after six months. This was a code; special handling meant death in the gas chambers after six months. We had it too.

The fateful June 1944 arrived. But the situation had changed, there was an invasion, the front was approaching. Germany needed workers, so the Hitlerites apparently realized that it would be a waste of human resources if they liquidated healthy people. And so they picked several thousand healthy men and women and sent them to work camps. Some of these people survived.

They picked my brother as well. He however didn’t survive, he apparently died in the spring of 1945, either due to illness or during the death marches. My mother had already undergone an operation for cancer in Terezin – they removed one of her breasts – and now couldn’t pass the selection, so they left her there. I also stayed, because I was a boy of fourteen, unfit for labor.

One hot summer day, some boys say that it was on Thursday, 6th July 1944, I don’t remember the date, it’s possible, Mengele came to the camp and one boy found the courage to come near him and said to him that we were one more group of boys, who were capable of working:

‘They aren’t yet emaciated and sick, it’s true they’re not sixteen yet, but are willing to work.’ Mr. Mengele was apparently in a good mood, and was so kind that he didn’t have the boy shot on the spot, and he actually organized a selection in the children’s block, which was already empty.

I remember that he was standing on the right, and we, naked with clothes and shoes in our hands, marched past him. He then indicated whether we could survive, or couldn’t. He pointed about ninety boys in the right direction. The registrar then recorded their numbers. I had the luck to be among them. He sent us to the neighboring camp.

That was our salvation. Not the salvation of all, but of those ninety boys almost half survived. It was this miracle, pure chance. On 10th July there was another mass murder, which was perhaps even bigger than the one in March, about seven thousand people from the Terezin family camp were murdered over two nights. Women with children, old, sick people, they simply all died in the gas chambers. It was the end of the family camp. It was also the death of my mother.

Then we arrived at the men’s camp. Because there wasn’t room anywhere else, we were assigned to a block that was designated for the penal commando, for prisoners that were guilty of something and so were put into an especially tough work group.

We however were not subject to the duties of the ‘Strafkommando.’ Our block was closed, it had its own courtyard that was enclosed by a wall, and on the other side of that courtyard was the ‘Sonderkommando,’ prisoners that worked in the crematoriums and in the gas chambers.

From these people we learned what had happened to the family camp. Of course we suspected it; it was they that finally confirmed it. They told us how exactly it had taken place; one prisoner showed us a box full of gold teeth. He probably smuggled them in, and then tried to exchange them for food or cigarettes or something like that.

Every little while sirens would go off, that meant that some prisoner had escaped. Lots of people tried to escape. As soon as it was found out, the barbed wire was electrified: you see, the wire wasn’t always electrified, only in the event of some crisis, like when the transports were going to the gas chambers. But now a state of emergency was declared, the wires were charged with high voltage, and most of those that tried to escape were caught.

They were led back in a horrible fashion, accompanied by taunting music, some sort of march, then they gave them a sign to hold, how happy they are to be back again, they led them to our block’s courtyard, beat them horribly, and a few days later, when they had barely regained their health and hadn’t died straight away from the beating, they hung them. The gallows stood in the middle of the camp and the entire camp had to come watch the execution. And of course we were also witnesses to people being tortured in the courtyard of our block.

After some time we again got our bearings. For the first time we got the chance to go outside of the area of the highly guarded camp. We had this hay-wagon, about eight of us boys pulled it, and we would for example go for wood for the crematoriums. It was stacked up in the courtyard there, and the functionaries told us to bring it, that it was needed for heating, cooking...

On the way we passed a spur line around which were piled things that had remained from some transport. For example when Hungarian Jews arrived, there were lots of things lying there, because they hadn’t had a chance to clean it up yet. We found for example loaves of bread, salamis, shirts, shoes, jam... those were all amazing possessions.

So we loaded it up under the wood and smuggled it into the camp, in this way we helped ourselves out and improved our lives. As well, when someone would, say, work in the kitchen, peeling potatoes, he could tie up a pant leg, dump some potatoes in it, smuggle them out and help himself out in this way; it was a good opportunity. In time we were able to orient ourselves in the camp, we saw where it was possible to come by some things, so a trip out of the camp was always useful.

Here I spent three months, but once at the beginning of October I was in the kitchen, peeling potatoes and suddenly someone called out that they were picking out boys for another transport to someplace else, outside of Auschwitz. I found out that it was my friends, so I ran out, made my way in among them, and again some SS soldier was pointing right, left. He pointed me in the opposite direction of most of my friends, but suddenly, on some impulse, I ran over behind his back without him seeing me, to the larger group.

So maybe it was better, maybe it wasn’t better, but in any case I’m alive, so I guess I saved my life. They took our group of twenty or thirty boys to the Gross-Rosen camp 21 in Silesia, and there it was an utter catastrophe. Yet another dimension of horror. It was already fall, cold, we had only summer clothing.

There was no possibility of getting something more, to go get some packages, for some remnants of food, the only thing remaining was work. Slave work in the forest at a sawmill, in the freezing cold, in hunger, infested by thousands of lice.

In Auschwitz the lice had been at least somewhat under control. There was some sort of cleanliness, when a louse was found, you went for disinfection. You see, the Germans were very afraid of spotted fever, which was transmitted by lice. But here... it was something catastrophic.

You can’t imagine, what it’s like, to be constantly lice-ridden, lice multiply geometrically, you can’t exterminate them, you kill one and in a little while there are ten in its place. You sleep under a blanket that moves. And when for example old people can’t defend themselves... well, it was simply one big catastrophe.

The winter of 1944-45 was moreover very cold, we were in the mountains, either the Orlicke or Anderspass, it was somewhere close to Broumov, on the other side of the mountains. We chopped down trees, which was hard work, but worst of all was that horrible winter, that constant freezing cold and the constant hunger, the whole hopelessness of it. The food was meager, a person couldn’t come by anything extra any more. There was nothing in the fields, we looked for frozen acorns, but you couldn’t find anything, it was winter.

While we had looked down upon those German Jews in Terezin, now I also picked rotted potatoes, if I had the chance to get to them. We were really becoming ‘muselmen.’ People whose bones were covered only by skin. I then fell ill, I went to the headquarters; it was my certain salvation. The food was still nothing much, but it was more or less warm, I was in bed and didn’t have to go out into that horrible freezing cold and do that horrible work. It was a certain liberation.

After a few days, at the end of January 1945, they took me to yet another camp, so I lost touch with the rest of the boys. Of those thirty boys, only two of us unfortunately survived. Of those that stayed in Auschwitz, about forty survived. They also got into different camps, but on the whole had better conditions.

Perhaps if I hadn’t run over, I would have survived in a more comfortable fashion... who knows. Out of the ninety, forty survived, and from our twenty or thirty only two of us survived: I, and this one Dutch boy. I don’t know of anyone else. That Dutch guy is already dead, he was named Durlacher. So from that group I’m the only one alive.

Then I got into this one factory, really more of a repository of the ill, who practically weren’t going to do any work at all, and were just waiting for death. There were old people, the ill, you can’t imagine what sort of hygienic conditions ruled the place, the lice and of course hunger.

Those few months before the end of the war, that was a battle for life. I was really calculating what would happen first, whether I’d die or the war would end. It was a matter of weeks, of days, of hours. I was in strategically unimportant Kladsko, which the armies aiming for Berlin and into the Protectorate at first skirted, and only the second wave arrived there. The Germans ran away before them, the evening of 8th May it was empty, and on 9th May the Russians and Polish appeared. The end of the war.

With the last of my strength I crawled outside, I slept in some stable among horses, and in the morning I was crawling along a road, when some Russian saw me. I remember that he was this typical Ivan, he had a beard, and when he saw that I was picking through garbage, he took me by the hand and led me to a nearby German farm.

The entire family had to line up, he told them to give me some eggs, and ordered them to take care of me. That family stared at me like at someone from Mars. They had never seen the likes of it: I was deathly ill. They stripped me, put me in a tub. I told them to burn my clothes, that they were full of lice... and then they brought other Germans, their friends, to come have a look at me.

They probably didn’t know at all that somewhere a half kilometer away there was a concentration camp, where people were dying. They put me in a clean room, and then they could think of nothing better than to make me some sort of strong soup, beef or chicken, which for me, emaciated as I was, was of course a catastrophe, subsequently I got diarrhea.

At that time I had spotted fever, tuberculosis and I don’t know what else... and so, when they saw that they themselves couldn’t help me in any way, that I’m not improving, they took me to some hospital, some Polish field hospital. I laid there for several weeks, I got over the spotted fever and then they released me.

I set out on the road to Prague, partly on foot, partly on some trucks or freight trains, until I got to the Czech border, to the border station Mezilesi-Lichkov. I sat at the train station and waited for a train to Prague. Then I got on it and said to myself, well, so what, I’m going to Prague.

  • Post-war

I staggered around Prague, I hadn’t forgotten where I lived, so I went there. I only hoped that the building wouldn’t be destroyed, because I had heard that there had been fighting in Prague. Luckily the building was still standing, our neighbor, Mrs. Bondy, took me in to her apartment, because Mrs. Kopska wasn’t at home.

Then Mrs. Kopska arrived as well, I went over there and was telling her my whole tale, and mainly I ate. That saved my life. The doctor told me that he hadn’t hoped at all that I would survive, that’s how serious my condition was, but I had such a strong will to live, that I overcame my physical condition.

I gained weight, I easily ate a whole marble cake in one sitting; food was my only joy. And then to be in a clean bed and have some sort of comfort. I spent the first few months in various hospitals and sanatoriums, for practically two years I was out of circulation. My condition was not that easy to overcome. That’s what the post-war period was like for me.

As far as my family went, I was the only one to survive the war, my mother and brother both died. From my other relatives, my uncle Jindrich Brod and aunt Berta from Pardubice died in Auschwitz, Uncle Jiri Petrovsky with his wife Anna and son Ivos most likely died in Lodz, Uncle Jiri’s daughter, Vera, who he had from his first marriage with that Italian woman, she wasn’t deported, and died after the war of leukemia.

Further, my mother’s sister Stefa Pickova died in Auschwitz in 1944, her brother Jindrich was also in Auschwitz, but he didn’t die until after its liberation in March of 1945. It’s a miracle that his wife, Aunt Ruzena, and their two children also survived the war. My mother’s brother Karel wasn’t deported anywhere.

After the war I lived with Mrs. Kopska in the apartment on Masna Street, from which we had left for the transports. For a long time I couldn’t go to school or work, it wasn’t until the beginning of 1948 that I began working as some sort of clerk in a company that in those days was named ‘Gramofonove zavody’ [Gramophone Works], where I worked for about two years.

In the meantime I got an offer, that people that wanted to study and actively participate in society, can apply, and if they didn’t have their high school diploma, that they had to finish it. For a few months after that I attended some sort of course, at its end I had an exam that substituted for a high school finals, and after that I could register at university.

In the 1950-51 semester I entered the School of Political and Economic Sciences, which was really more of a school that was supposed to educate functionaries for an economic and political life. In time it was closed, and its students were transferred to the Philosophico-historical Faculty of the Charles University, where they could choose various fields for further study, such as philosophy, history or some politico-diplomatic path.

I chose history and finished in 1955. After graduation each student got a placement certificate, some sort of document, the right to work either in an institute or in some company. I applied for a position in the Military Historical Institute, where I and about five other fellow students started working in 1955.

We were very poor. Right after the war there was a currency reform, when all money was transferred to so-called fixed deposits, thereby all savings accumulated during the Protectorate became invalid. My mother had left behind some jewelry, which Mrs. Kopska had saved, and for example for one gold chain I bought myself a suit in Darex. Darex was a predecessor to Tuzex [a special store with foreign goods that weren’t normally available in Communist countries], where with gold you could buy things that otherwise weren’t available in stores.

As I said, the fate of other Jews had missed my uncle Karel, who stayed in Prague. After the war he was really my only relative that could help me. They had a beautiful building in Vinohrady, and I used to go begging to him, like when I needed some money for school. While he did usually give me something, it was usually in a way so that his wife wouldn’t see it. I was so humiliating! That’s why I was basically glad when his family moved to Brazil after 1948. We didn’t keep in touch after that; my uncle has since died.

The time following the year 1948, when the Communist regime took power, was a time of the harshest persecutions and of that whole strained atmosphere, when really anyone could be a potential enemy and everyone could be arrested.But I was apart from all that; I didn’t participate in any political activity. I was a student that was interested in studies, so I didn’t involve myself in practically any public functions or politics; it was outside my sphere of interest.

I didn’t have the kind of preparation for studies that other boys had, who went through all seven grades of high school; for me studies were tough to handle. So my main worry was managing my studies: to pass exams and continue on to the next years of school. So that’s why I have to admit that political events were outside of my focus of attention, outside of my main focus.

Even before February [1948] I joined the Communist Party, because I had this idea, that they’re against the one extreme, which was represented by Hitler’s regime, that it’s only possible to fight with another extreme, that democracy as a political system had failed, hadn’t managed to defend itself. And that the only truly strong opponent, and guarantor that Hitler’s rule and Hitler’s regime won’t happen again, is a Communist regime.

These, idealistic reasons, led me to joining the Party in January of 1948. Even though it’s not possible to understand it unilaterally. By my nature I wasn’t a Communist, I had been raised in a democratic spirit, I came from a bourgeois family. In those days everyone’s origins were carefully investigated and a bourgeois origin was dangerous, it represented a huge impediment and a big minus for your profile.

But I was an orphan, and had lived through hard times during the war, so in my case it didn’t maybe play such a big role, but of course it was nothing positive. I tried to accept Communism as a thought, as an ideology, but perhaps precisely because I had a different nature, I suppressed my doubts and my notions that despite everything, that democracy is something we should respect, even if it did fail, it does have some good points.

This all was something unconscious, because what did I, a seventeen year old kid, know about democracy? The fact remains, that in this sense I wasn’t one of those enthusiastic, unthinking and herd-mentality types, who at meetings clapped and shouted ‘three cheers for Stalin!’ and ‘long live the Soviet Union!’

Or could have been beside himself with joy when he marched in a 1st May parade, or saw some Communist leader at a meeting; I really wasn’t like that. I had to fight within myself with what in those days were called the residuals of bourgeois thinking.

All expressions of these so-called relics were very closely watched by the other Communists, who were leading functionaries at the school, and very carefully recorded everything that didn’t agree with their ideas of what a young Communist nation-builder should look like.

When February came, I would say it something like this: with my intellect I accepted it as some sort of solution, but my heart was certainly not a hundred percent on that side. Certainly not that. I knew that something good was ending.

That now was beginning something that I intellectually understood, I had to study the writings of Marx, Stalin and similar, and orient myself in Communist ideology, but in my heart I was sorry that it was the end of an era, where discussion, opposition, expression of opinions other than Communist ones were possible. So I didn’t blend in with the crowd, the crowd always provoked me to questions that were non-conformist.

But of course I had to be careful to not express myself out loud. If a person wanted to be at school and wanted to finish his studies, he had to be careful in what he expressed. He couldn’t show that he didn’t belong to the collective, that he wasn’t one with it. The school had a big political police presence.

There were people there, who very closely watched our behavior; everything was recorded in cadre critiques. Every few months they conducted so-called vetting. I never hurt anyone, but naturally I didn’t want to hurt myself either, by saying that this is nonsense, empty talk, an incorrect opinion.

Of course, the time of the Slansky trials 22 was while I was at the school, but again it didn’t really affect me. I felt that there was something bad here, that there’s something here that’s not right, what is dangerous and what is a symptom of unfortunate developments, but I thought it better to turn away from it. I said to myself, that after all I, as a Jewish boy, can’t sympathize with those sentenced Jews, with those Zionists, because then that stigma would fall on me as well.

So I withdrew and said to myself, that the Party has a reason to say this, so I rather won’t think too much. It was however a mistake, it was my shame, that I didn’t see through it even back then, but in that atmosphere that existed, it wasn’t possible, and it wouldn’t have been good, because if I would have seen through it, I would have had to have been expelled or would have had to drop out of school.

In 1953, Gottwald 23 died. That was time of deep sorrow in the nation. Of course at school there were official speeches and tears, mainly girls sobbed emotionally at the loss, the horrible wound, moreover it wasn’t just Gottwald, shortly before that, Stalin had also died.

Everyone tried to outdo each other in expressions of grief, I don’t know anymore if black armbands were worn, but in any case laughter was a crime. It really was a time when a person had to very obviously show what a loss had afflicted this nation and the Party and all progressive people in the world. Of course, it was a farce.

A farce in a time of horror, when one knew that everywhere there was someone waiting and watching him. Who is making notes of his statements and who is watching his behavior, speech, opinions. We lived in a police state and went to police school.

Expulsion of people was common. For example, one colleague dug up Trotsky 24 somewhere and began to read him. But Trotsky’s book, that was a crime. That was enough to get burned at the stake. It was discovered in his personal possessions, and so he was immediately expelled. Really a horrible time.

On the other hand, we were young; I was twenty, twenty-one, really, I was making up for my lost youth. I had spent the best years of my youth in prison or in hospitals, so I was also beginning to want to live a real life, have loves and so on, and while I was still handicapped by my condition, in spite of that a person wanted to have some interests, tried to go out and have fun: there were various clubs, dancing, singing... Fun was limited in various ways, but still, it was a certain escape from a regimented political life.

During my studies, in 1952, I also met my future wife. She was named Libuse Kvasnickova, was three years younger than me and came from Moravia. We met at the school residence in Opletalova Street, where I used to go see my friends, to hold various parties or rehearsed all sorts of amusing theatre performances. We began to go out together, and after two years, while we were still in school, in 1954, we were married.

Libuse was fairly politically conscious, more of proletarian origin, even though her father was a policeman, so not really a proletarian. After the war their entire family devoted themselves to politics and joined the Communist party. My wife was a committed member of the Czechoslovak Socialist Youth Movement.

I think that she looked at me with some sort of detachment, because she could see that I wasn’t as much a believer as she was, that in fact in private I was willing to tell so-called reactionary jokes, which was a huge insult, it wasn’t allowed.

But under my influence she became more civilized and very soon she turned into a normal girl. We had a student wedding at the Old Town city hall; I had practically no money to pay for it. It was really student-style, it was on 30th April 1954 and right the next day we went to the [May Day] parade.

In those days we’d go parade through Prague, the entire school took part. It was a farce, we were supposed to celebrate 1st May, and our party and government, our leaders. After the wedding we lived, together with Mrs. Kopska, in the apartment on Masna Street. In the fall, our daughter Sarka was born.

After finishing school, I started to work at the Military Historical Institute. Up until 1955, the main enemy of all faithful Communists was Tito 25. He was a traitor and all accusations in the Slansky trials rested in the fact that it was a Titoist, Zionist group.

Lev Haas, who also experienced Terezin, later completely discredited himself by the fact that in every edition of Rude Pravo [newspaper with a leftist-oriented editorial policy] there was his picture of the bloody dog Tito, together with other Imperialist criminals, such as Eisenhower, MacArthur. But Tito always commanded them, and blood dripped from his hands. In them he held an axe, with which he wanted to commit murders. You could also be expelled from the Party for associating with Yugoslavs, simply put: Yugoslavia with Tito at its head was our enemy.

But then, in 1955, Khrushchev 26 visited Belgrade, got off the plane, and Tito was waiting for him at the airport. And Khrushchev addressed him ‘my dear comrade Tito.’ Well, that was a shock for me. I said to myself, I must be dreaming. Such a bloodstained cur, this agent of imperialism, this embodiment of all horrible, evil and disgusting, is suddenly our dear comrade? That’s a fraud, I said to myself.

Now I know that you’ve fooled me. Now I know, that what I was concealing in my heart and what I was afraid to show, is the truth, you’re criminals. Of course it wasn’t possible to immediately switch from Communist thoughts to anti-Communism. In this behavior and thinking I wasn’t alone.

We tried to reorganize Communism in some fashion, to reform it. We tried to in some fashion pick holes in the ideology of one clairvoyant and omniscient thought, Communist truth, we wanted to point out the crimes that were happening. That, however, wasn’t an easy thing.

In Czechoslovakia, practically the entire intellectual front in the humanities, philosophers, historians, journalists, writers, who had up to now been Communists, tried to reform Communism; we tried to subvert that infallible Party. That intellectual front was so huge, that no one knew what to do with it. Functionaries and leading Party ideologues were saying that we were paid from the West by revisionists and American imperialists. That it’s all some sort of intrigue, some sort of fraud, some sort of conspiracy.

Of course, no one was getting anything; it was an attempt at purification by people that realized that they had believed in something that turned out to be a fraud, something so horrible. That’s why they now tried to in some way improve it, regenerate it. Naturally, we were idealists; that regime couldn’t be rehabilitated, that regime needed to be destroyed. For a long time though, we couldn’t bring up the courage to do that, because the idea of socialism as a just system that could benefit society was still sympathetic to us.

We believed, that if you set out in the right direction, and if the right people take charge, it can be fixed somehow. I myself was always looking for some model that would combine socialism with democracy. That would combine an Eastern system with a Western one, I was looking for a third way, which of course was also nonsense, but I simply didn’t want to give up the idea of reforming socialism somehow. A person wasn’t reborn all at once.

A person only realized that Communism is a crime. That Stalinism is a crime. That the Soviet Union is an imperialistic, criminal state. But this, after all, doesn’t mean putting socialism on the scrap heap! There can still be an idea and practice that could be realized, and would bring the world some good. In this was the schizophrenia and problem of the generation that I represented.

At the Military Historical Institute I got to the question of Czechoslovak resistance in the West during World War II, which of course was a huge taboo. For one, Benes 27 was a gangster, and all those that fought in the West were criminals, most or all of them were accomplices of imperialism, so after February they were in prisons.

I and another colleague, Eduard Cejka, tried to describe this history more objectively. Not objectively, that wasn’t possible, but at least to show that they weren’t all reactionaries, that on the contrary, they were people that fought against Hitlerism, for the Republic, that they were people that should be given credit.

But that was a shock for the political workers in the army. They almost lynched us for that. We wrote a book, that when a person reads it today, he would say is horrible, but unfortunately it wasn’t possible to write it in any other way.

The important thing isn’t that it contains rubbish, the important thing is the theme, that it’s written about soldiers in the West, who weren’t imperialists, who fought for freedom. That book met with an amazing response. It even won some prize in a Freedom Fighters Union contest, but for a long time the censors didn’t allow its publication, that didn’t happen until the 1960s.

We put on many lectures across the entire country, they were full, former soldiers from the West would come to them, those that had already been released from jail at the beginning of the 1960s. Of course, it was a sensational thing for them that someone had finally begun to talk about them as people that had helped free the country. I recall that at one lecture one former soldier came forward and said to me, ‘You know, I fought for our country. But now, if we again had the situation where someone would be threatening our country, and my son joined the army, I’d rather break his legs than let him go fight for it.’ That really engraved itself deeply into my memory.

Khrushchev’s secret speech, which he gave in 1956 – at that time I still worked in that military institute – of course in some fashion became publicly known. We knew it after a fashion, and in Party organizations people started discussing what Stalinism had really been and what crimes it carried with it.

At one meeting I imprudently compared the methods of Party politics and police to the methods of the Gestapo. Which the ‘politruks’ [or political officer, representative of the Czechoslovak Communist Party responsible for politically educational matters] made a note of. It was immediately investigated, the secret police came to see me; they even tried to draft me as a collaborator... They wanted to expel me from the Party. It was a very dangerous situation.

In the end they took away my ability to do research, they gave me a second-rate position at the institute, so the period on the cusp of the 1950s and 1960s was a very difficult one for me. In fact, I was ostracized, even my former colleagues, friends, who had started at the institute with me, didn’t want to have anything to do with me... in the end it’s always like that. When someone falls out of favor, it’s better to distance yourself.

At the beginning of the 1960s the time of horrors passed, it was again somewhat freer, and I got an offer from the Czechoslovak Academy of Sciences, to concern myself with international and Czechoslovak politics under their auspices. I accepted, in 1963 I transferred to an institute that concerned itself with the history of Eastern Europe.

During my studies of Czechoslovak-Soviet relations, however, I came across things that were very dangerous and even more explosive than the issue of Czechoslovak soldiers in the West. That’s why I more or less only gathered material; when I began to write a book, they threw me out. I did then publish the book as a ‘samizdat’ 28, but it wasn’t until after 1989 that I could really concern myself with it seeing the light of day. I consider it to be my life’s work.

The time of the 1960s was mainly political, I gave loads of lectures, about Benes, about soldiers in the West, about February, about the resistance, about the situation during the Protectorate. Here in those days it was claimed that the Communists had been the biggest fighters against Hitlerism, we were refuting that falsehood, because on the contrary, up until 1941 the Communists didn’t fight against Hitler at all.

Opposition to Hitler was mainly composed of the citizenry; the Communists were concentrating on usurping power after the war, not fighting Hitler. Of course this was all news. Everyone stood in amazement when we, the historians, who had access to secret materials, were telling them this. And can you imagine what sort of a shock it was for Communist functionaries, when they heard about it? How we, also Communists, are disrupting the Party and social monolith...

My wife also worked at the Academy of Sciences, though before that she had worked at the Central State Archive, but because she fairly often came into contact with foreigners, the secret police were interested in her, and one day they told her that she can’t work in the secret document archive. They didn’t jail or fire her, but they gave her another position, for a few years after that she participated in the creation of an encyclopedic dictionary at the Encyclopedic Institute of the Academy of Sciences.

Our daughter was cared for by Mrs. Kopska; she was like a grandmother to her, Granny. Actually, she shifted all of her love to her. It was another generation that Mrs. Kopska took care of. My wife was working, as opposed to my mother during my childhood, so it really was Anci who devoted herself to Sarka the most during her childhood. Back then it was the custom to put children in school; Sarka also attended for some time, but Granny would always pick her up and go to the park or the playground with her.

She cooked porridge for her, when she was crying I said, ‘for Pete’s sake, let her cry.’ But Anci said no, that she can’t let her cry. She was probably right: a small child constantly needs some sort of company. So she’d go to her, console her, read her fairy tales, lull her to sleep...She definitely was more afraid for Sarka than we were.

When she was sick, it frightened her. We didn’t concern ourselves very much with it, so what, small children tend to have fevers. As my granddaughter told me, my daughter still thinks about her a lot, and talks about her a lot; after all, Sarka did experience the most beautiful years of her childhood with her.

Anci died in the winter of 1963. She was already ill for several years before her death; she had cancer. She died in the Hospital ‘na Frantisku,’ it wasn’t a very good hospital. We did go and visit her, but we couldn’t secure her quality medical care. I certainly took her death as the death of another member of my family. Of course the entire family attended the funeral, even my father-in-law came. The ceremony was in Strasnice and Anci is buried in the cemetery in Sarka. She’s got an urn there. Her son is also buried in the same grave.

Of course, today I regret it...I regret everything. Back then I wasn’t yet interested in those questions that I would ask her today. Back then, I was beginning to be interested in a different lifestyle, I didn’t ask what and how things had been. I wasn’t interested in it until now. Perhaps everyone or at least the majority of them has certain regrets regarding their parents, those who raised them. The people that were responsible for their childhood. It’s like that one poet says: you want to pay the debt, but there’s no one left to pay.

Her loss was especially hard for Sarka, she cried a lot over her. But in the end she was already big, so she began to go to school by herself, she was already taking care of herself. After elementary school she went to a high school of the arts in the Vinohrady neighborhood. She had and has a considerable talent for art.

We would go on vacation for three or four weeks, mainly in Bohemia, because it was the easiest, or we would send our daughter to some friends out in the country, so she wouldn’t have to be in Prague during the summer, and then we would travel to see her. In the 1960s we managed about two or three times to go to Bulgaria or Yugoslavia, to the sea.

As is well known, the 1960s meant a certain freeing up of conditions for life in Czechoslovakia. It wasn’t for example all that difficult to go to the West for various scientific conferences. I was a founding member of the Committee for the History of the National Struggle for Liberation, so also thanks to that I was invited to foreign conferences.

I went to Vienna, Berlin; I saw a world that was for us absolutely unthinkable. Goods everywhere, fruit and especially electronics, clothes – at that time jeans were starting to be popular, finding them was a problem, and when someone had them, that was fantastic.

You could naturally find similar goods in Tuzex [a special store with foreign goods that weren’t normally available in Communist countries], but still, to see those full display windows, those riches in Vienna and Berlin, neon lights and night life... simply a different world. Yeah, today it’s boring, today the West doesn’t entice me at all, I have neon here too, I have the same goods here too, so what would I do there? The only reason I go there is for the historical sights. But in those days the main goal was to go to a department store.

We could buy things for about a thousand, two thousand crowns. Of course, all sorts of things were smuggled in, or our German friends, when they came for a visit, brought us gifts and various things, it wasn’t again all that impermeable.

Women mainly bought shoes, handbags and similar things: that was a miracle here. Once my wife was returning with her sister from East Germany; they had bought some shoes that hadn’t made it here yet, and then they trembled with fear, hoping that they wouldn’t be confiscated at the border. Because it also happened that he customs officials, when you bought something that exceeded the allowed value, confiscated it. There were various controls at the border, like for example they delayed me for hours and hours when I was going to Germany or Austria, those were odious scenes.

In August of 1968 I received an invitation to a conference that was held each year in the Austrian Alps. I accepted it, my wife and daughter accompanied me to Vienna, then they returned home, and the occupation [see Prague Spring] 29 surprised them here. I experienced the occupation in Alpbach.

I remember how I saw on TV when our notorious delegation arrived in Moscow. I very well recall their cowardice. The occupation, that was confusion, chaos, no one was checking anything at the borders, no one knew what was going to be. The Soviets were here, but they hadn’t yet forbidden travel, and so a great number of people left after 1968, they loaded up their cars and left.

My wife and daughter returned to me to Austria. We had a fall vacation paid for in Yugoslavia, so we left for there. The top leaders of our country, President Svoboda 30, the First Secretary of the Central Committee of the Communist Party of Czechoslovakia, Dubcek 31, and the then premier of the National Assembly, Smrkovsky 32 were home again, that was also a representation par excellence, but they said that the situation had somewhat calmed down, that we should return. We returned, and saw what was going on here.

At the beginning of 1969 I still got a one-year stipendium to go to Germany. At that time I was considering emigrating. The family came to see me, it had still been a short time, when normalization wasn’t yet so firmly entrenched and you could still travel.

In Germany they were offering me a position at a university, so I had the possibility of staying. If I had had the support of my family, I’d perhaps have done it. But my family didn’t want to emigrate, and I didn’t want to live in Germany alone, so when my stipendium ended, I returned home. Then they threw me out of the Party, because apparently I wasn’t worthy of being a member, they threw me out of the Academy [Czechoslovak Academy of Sciences], well, so I went and pumped water.

They also threw my wife out of the Party and out of the Academy [Czechoslovak Academy of Sciences], she then went to work as a cleaning woman. A long fourteen-year career as a cleaning woman awaited her, which she did until retirement.

Our daughter also had various problems, I think that at the end of the 1960s she was still a member of the Pioneers, but they weren’t accepting her anywhere any more, it was unthinkable that the daughter of an expelled person would be involved in anything. She didn’t even want to be. I think that she quickly realized what was what.

Other things also went on, above all they also harassed her, if she had a driver’s license, then she had to take the exams again, they summoned my wife for retesting, my driver’s license they confiscated, when our daughter wanted to go on an art class trip to France; they didn’t let her... Mainly though she didn’t get to go further in school. [She wasn’t allowed to go on to university due to her parent’s political opinions.]

Not every company would employ people like me. There were special companies that could employ these apostates, these traitors, dissidents: for example we could clean windows, work in boiler rooms... And then there was also this company called Water Resources, whose employees drove around the Czech countryside in trailers and drilled wells, pumped water out of them and measured the flow.

So for a year I did that. For about a year I drove around in a trailer, together with my historian colleague Jan Kren and Petr Pithart [journalist, dissident, now a politician], and there were many more of us in this group. To constantly be driving around in a trailer, even in the winter, was no fun, so I left. For some time I had a work agreement with this one company that provided taxi services to various companies.

They would for example call, saying that so and so wants to be driven someplace, so I drove him there. I made money by counting kilometers traveled and time spent on the trip. But it was of course very dangerous, because it wasn’t a real job. There was the potential danger that they’d jail me as a parasite, I didn’t have insurance... Then, through some connection, I got into a hospital, where there were decent doctors, and they advised me to go see a psychiatrist, that I could have a complex from the concentration camps, and be deemed an invalid.

That worked, and in 1975 I got a disability pension. Thanks to that I could stay at home and work in peace. While it was a meager existence, it was a free one. It was, after all, some sort of financial certainty. There was little money, but prices were also low, so a person could get by on it.

Sometime around Christmas 1976, I think it was Milos Hajek, my historian colleague, also a member of the Committee for the History of the National Struggle for Liberation, came by and told me that a project was being prepared, which wasn’t illegal, on the contrary, that its goal was for the government to observe its own laws and regulations. And I agreed without hesitation, signed it and so I became one of the first of about 150 signatories of Charter 77 33.

It immediately generated a great hue and cry, even though almost no one read the text of the Charter, because it wasn’t allowed to be published; only Radio Free Europe 34 and the Voice of America broadcast about it, or it made the rounds in samizdat form. People didn’t care though, they immediately took a stand against the traitors and subversives, signed the anti-Charter. This happened even in the National Theater, to this day it’s the shame of Czech culture.

They then searched my apartment, they turned my books upside down, they were looking for some sort of counterrevolutionary writing. They managed to find the manuscript of my book. They immediately put it to one side; it seemed suspicious to them. They were however these quite primitive types, and so when I saw them looking the other way, I took it again and hid it somewhere else. If they would have confiscated it, that would have been the end of my book, because I hadn’t yet made a copy.

They confiscated lots of trivial things, for example a children’s rubber stamp set, which children use to put together rubber letters of the alphabet. Those idiots thought that it was a corpus delicti and that I’m using it for illegal magazine activities. They then wanted to search the cellar. I went there with them, and said to myself, ‘boys, now I’m going to punish you.’

The cellar was covered in a layer of dust, and it was clear even to them that no counter-revolution had been taking place here in the recent past, so they wanted to leave again. But I said, ‘no, no, you’re being paid to perform a proper job here, I pay my taxes, so you have to search here too...’ I wasn’t really even some big fish for them, other Charter signatories, for example those who were its spokesmen, were worse off.

We Charterists basically continued to meet as friends. This circle of acquaintances, those who had been in the Committee for the History of the National Struggle for Liberation, they all signed the Charter. So we continued to meet as Charterists, but also as friends, colleagues, historians. And as well, other friends used to come over to wash our windows.

It wasn’t expensive, so we said to ourselves, why should we do it ourselves, when we can call a company, and the company always sent over some friend of ours that worked there. So that’s how Dienstbier [Czech journalist, politician, diplomat] came to visit us, Cardinal Vlk [Czech dissident, Catholic priest, now Cardinal of Prague], Dobrovsky [Czech dissident, diplomat], Jaroslav Sedivy and also Rudolf Battek.

Rudolf Battek is this enfant terrible of social democracy. He was arrested several times, and once, on 28th October, they came for him right when he was washing our windows. The day before he was supposed to have reported to the police, but he didn’t do it, and the next day he was scheduled to be at our place.

Battek was washing windows and suddenly someone rang. At first two came, but when he refused to leave with them, saying that he’d go but that first he had to finish his work, they called a third as reinforcement. Well, it was a horrible situation, him in the window, yelling, that if they took one more step he’d smash the window and jump. In the end he even broke the window.

My wife, who’s very resourceful, was also already quite agitated, but it occurred to her to pretend to have a hysterical fit. She threw herself on the ground, waved her arms about and shouted that he’d jump out of the window, that they should leave. So they got scared – one in the window, another writhing around on the ground – and they left. Police coming over to our place, that was customary.

We were also wiretapped. One Saturday, when my wife was at home alone, she was lying on the bed and heard some sort of commotion behind the wall, scratching, drilling and something being pulled... It was very obvious, because we lived next door to a school, where no one had any business being on a Saturday afternoon.

Everything was quiet, the neighbors had left Prague, there was hardly anyone out on the streets. It lasted about half an hour, and when it ended, she looked out the window and saw four men with briefcases leaving the school. It was clear that they had installed a listening device. We didn’t really care: we spoke politically openly, so they could listen to it for all we cared.

After 1989 [see Velvet Revolution] 35 a plan of our apartment that they had used during the installation of the bug came into my hands. One of our good friends, who we used to see quite often, had drawn it.

My wife worked for fifteen years at the Academy and another fifteen years with a bucket as a cleaning woman, and that at three different places. She had problems even finding any sort of work: she was refused at about forty-nine places before she even found something, thanks to some connection.

As a cleaning woman she wasn’t very well paid, she got about a third of her former salary, but it did have the advantage that she could basically do the work anytime and I could also help her out at work or take her place occasionally. The place where she worked the longest, and the time from which she has the fondest memories, was when she cleaned at the Theatrical Institute on Celetna [Street]: it had been reconstructed, a nice environment, they treated her decently...

There was a hall there, where today’s Kaspar Theater is, and in the morning the Smetana Quartet always rehearsed in that hall. So she grew to quite like it. She more or less had free time, during that time she began to do yoga; my wife is also a vegetarian. In 1987 she retired.

Each evening at home we listened to Free Europe, however Free Europe couldn’t be heard in Prague, so I learned Polish and listened to it in Polish. That wasn’t jammed. Then we also listened to the Voice of America and a bit of the BBC. My daughter used to say, ‘hey, dad, I need you to tell me for school, about this or that situation, but please, don’t tell it like Free Europe tells it, tell it like I’m supposed to tell it in school.’ My daughter very well knew what was what, what you could and couldn’t, she really did see through the regime quite early on.

My daughter wasn’t allowed to go to university, even though she had the best marks, the best recommendations, wrote the best entrance exams, but Brodova was simply on the index, so they automatically put her aside and she didn’t interest them any more. She then worked for a few years as a window dresser in various shops.

In the 1980s this one American came to Prague, my future son-in-law, Richard Hyland. Before that he had studied for some time in Germany, and had gotten a recommendation from one of my friends, that when he’d be in Prague, he should stop by and see the Brods. So he stopped by and he and Sarka fell for each other.

Richard is a Jew and it was actually through him that Sarka got to Judaism and began to be more interested in it; we didn’t raise her in it. It wasn’t until that time that I told her what had happened to me and my family during the war. Otherwise we didn’t talk about it at home.

When she asked me what that number on my arm was, I said it was a phone number. I didn’t much want to talk about it; all in all I actually don’t like talking about myself. By now I’ve hopefully managed to partially overcome that, but for a long time before I didn’t want to talk about it.

Maybe I was ashamed of it. I was ashamed that it was this time of wretchedness. Humiliation and wretchedness. I came away from the war with complexes: that I’m not an adequate and complete person, that I always have to stylize myself into the role of a full citizen. My remembrances and everything somehow mixed it up and ruined it. At that time Sarka didn’t press me very much. She only began to press me when she was grown up.

I don’t know if my wife or Mrs. Kopska said something to Sarka; the children weren’t very interested in it. I think that back then no one was all that interested in our wartime fates, interest in the Holocaust is a phenomenon of the last ten, fifteen years. During the time of socialism talking about it wasn’t very desirable. Jews were basically Zionists, and that was an extension of American imperialism. Israel, Jews, all that was very suspicious.

Not long ago I got together with my former colleagues from the Military Historical Institute, and they said that they had no idea that I had experienced something like that. And they had worked with me for several years. People knew I was a Jew, but it either didn’t interest them, or they were too embarrassed to ask about it. The embarrassment was mutual. I was embarrassed that I had been such a wretch, and they were embarrassed that they had spent the war in calm and safety. Probably, maybe, I don’t know.

So when Sarka met her Jewish man, she began to be interested in my life. She asked me to write down my reminiscences, so I did it. I don’t know what sort of an effect it had on her. In this respect Sarka is an introvert and doesn’t show her feelings. Whether afterwards she took a larger, deeper interest in the Holocaust, I can’t say. I also don’t know who else she discussed it with. None of my relatives returned, and I didn’t associate with anyone who had a similar fate.

I practically didn’t even have any Jewish friends that I could talk to about it. They lived abroad and I could renew contact with them only after the revolution. At that time I also began to associate with fellow Auschwitz prisoners living here.

Before, I basically didn’t at all know that there were some other Auschwitz prisoners living in Prague. I myself didn’t look for them, for it’s true that I only began to concern myself more deeply with these issues fifteen years ago. Back then, there really wasn’t any literature on this subject. And if there was, it was only propaganda. But several times I did take some friends to Terezin.

During Communist times, a visit to Terezin was a farce. They didn’t talk about Jews at all, all visits went to the Little Fortress, and there they would take pictures of the sign ‘Arbeit Macht Frei,’ and thought that this was the ghetto. In the Jugendheim, where we had lived, there was a police museum.

Once I went to Terezin with one American that concerned himself with the Holocaust. He wanted to know where in Terezin the jail was. We found out that it had been in some police station, so we went there to look in the cellar, where there was some policeman that was showing us everything. He however didn’t know that my companion was an American.

When he found this out, he got into a panic and forbade us to take pictures. But despite this we managed to take a few pictures. Also, once an old lady relative of mine came from Germany and wanted to see the barracks in Terezin where she had lived. I took her there, the officer that came out of the gate was at first quite accommodating, but when we were to give him our identification, and she presented her German ID, that was the end. No visit took place; they didn’t let us in at all.

My future son-in-law’s parents moved to America at the beginning of the 20th century, so the events of World War II practically passed them by. Rick didn’t really come into contact with the Holocaust until his studies in Europe. Sarka and Richard were married in 1982.

They had a Jewish wedding, my daughter converted to Judaism, as she wasn’t a halakhah Jewess. The mikveh was in the Vltava River, where Sarka ritually cleansed herself, then she had to go have a shower, to wash off the dirt that floats in the Vltava.

The wedding took place at the Old New Synagogue and at the Jewish City Hall. It was a big event, dozens of guests came, as well as her father-in-law from America, who paid for it all. Of course, the police also took an interest, but the 1980s were after all already a more relaxed time.

For Sarka, marrying Richard was a liberation. From the 1980s the rule was that when a girl married a foreigner, she could automatically leave with him. So first they moved to Germany, where they lived for a time, and after about two years they moved to America, where they live to this day.

At first they lived in Washington, where Sarka studied and graduated in design from Yale, then they lived for some time in Miami, where her husband lectured at university. Richard is a lawyer and lectures a lot, now they’re again living on the East Coast, in Philadelphia. Sarka works as a graphic designer: she designs book jackets, exhibitions, and also lectures at university. She’s very lucky in that what she’s doing is really her hobby, she does what she enjoys.

During the 1980s it was already easier to go out of the country, the regime took into account if you had some close relatives outside of the country, so about once a year we were allowed to visit her. Then they didn’t even check how often we met our daughter outside of the country, we simply got an exit visa and we could leave.

The last time we were out like this was in the summer of 1989, in West Berlin. When we were then crossing the border on the way back, they again tried to make it as unpleasant as possible, they did a through search and confiscated books that we had with us.

During the time of the Communist regime, the environment in Czechoslovakia suffered extensive damage. We lived on Masna Street, so just a little ways away from Republic Square, which apparently had the worst air in all of Prague. In the Old Town, where we lived, it was apparently unbreathable.

So my wife suffered from various breathing difficulties, but it never happened to me. They tell me that I have no feeling left, no smell and taste buds, so I’m immune to dirty air. Really, to me it never seemed that bad. Living on Masna Street also had its advantages, there’s this little square, and basically back then it was a village.

No cars drove through, people sat outside, in the evening they would gather to debate things...It was really this oasis of calm. Today it’s all bars, lots of tourists, normal shops have disappeared. Today it’s not such an idyll, cars drive through there too.

The summer of 1989 was this exciting time. Changes in Poland [see Events of 1989] 36, in Hungary had already partially taken place, then in the fall there was the exodus of Germans, that was still before the wall had fallen in Germany. Germans tried to get to the West, first through Hungary and then through us.

I remember this: I was going to the German embassy in the Lesser Quarter, and there were throngs of Germans there, their cars were parked all over Petrin and the Lesser Quarter. They were leaving them there; they were trying with all their might to get on the grounds of the German embassy.

And then our November was nearing. When the year 1989 was just beginning, there were demonstrations in Prague, called Palach’s Week. [Palach, Jan (1948-1969): a Czech student, who on 16th January 1969 immolated himself in Prague’s Wenceslaus Square in protest to the occupation of Czechoslovakia by the armies of the Warsaw Pact. Palach’s Week – a number of protest demonstrations to mark the 20th anniversary of Jan Palach’s immolation in January of 1989.

The week of protests culminated with a procession to Palach’s grave in Vsetaty. The police intervened harshly, and thousands of people never reached the goal.] The police intervened during them, so I experienced how they used water cannons against us, arrested people and beat them with truncheons.

I myself avoided any direct conflict with the police, when they started to use the water cannons, I simply always hid behind some corner, so that they wouldn’t mow me down. It certainly wasn’t anything pleasant to get hit by a stream of cold water in January. So I was some sort of participant, but didn’t suffer any harm. Then of course there were demonstrations on 28th October, that was already all approaching 17th November.

On 17th November, students announced a demonstration at Albertov, I and some friends went there as well. It was already this unusual atmosphere, but I don’t think you could characterize it as expressly revolutionary. Some slogans about truth were bandied about for example, but I don’t think it was explicitly anti-Communist yet.

We proceeded up to Vysehrad, I think that they wanted to put some flowers on Macha’s 37 grave, then, spontaneously, the procession headed back down, grew in strength and at the bottom of Vysehrad split in two. One part headed along the riverfront, it finally arrived at Narodni Avenue, and the second part, where I was, went via Vysehradska Street, where on that little square by the Botanical Gardens a cordon of policemen stopped us. There was no violence, the procession stopped and waited.

I didn’t know that the procession had another offshoot, so I said to myself, what’s the point of sitting here and looking at these cops, we skirted it via some side street, got to Charles Square and ‘see you,’ went home. I had no idea at all that something was going to happen. My wife was at that time somewhere out of Prague.

In the evening I turned on Free Europe and now they were announcing that there’s a massacre on Narodni Avenue. I realized that it’s no joke any more, that it’s something serious now. The following day the actors of the Realistic Theater announced a strike, then students joined them and the whole thing began to gain momentum, it began to be clear that it was a revolution.

A revolution doesn’t always have to be bloody, revolution means a fundamental social change. The end of one social system and the beginning of a different one. Without a doubt, in this aspect it was a revolution. The communist government fell, there were demonstrations on Wenceslaus Square...

At the beginning, the TV stations boycotted the events, but after a couple of days it was already clear to everyone that there’s something happening that can’t be suppressed, can’t be silenced. I had friends at Melantrich; its building stands to this day on Wenceslaus Square, even though Melantrich itself no longer functions.

Here on the balcony was the Civic Forum center, speeches were made here. I wasn’t on the balcony, but it was made possible for me to watch everything from its window, so I was in the thick of it. It was amazing, there were banners saying ‘End of one-party rule’ everywhere, simply a superb atmosphere.

So after waiting for so long we finally had a change. On Letna [plain] there were gatherings... We did have some fears, that it could still all come to nothing, but basically the situation had changed so much, that the Soviet Union wouldn’t have risked taking responsibility for there being some sort of bloodbath, and our leaders, well, they were also cowards, so the People’s Militias withdrew and the army stayed in its barracks.

Each day brought something new, suddenly the government wasn’t composed of just Communists. Then it came out that there were to be more Communists in it, so people protested yet again, there was simply always something going on... There was a lot of talk about how yet again we were the last. That it’s another disgrace. Poland had already fallen, Hungary had fallen, in Germany the Wall had fallen, only Czechoslovakia again looked like it was going to be the last to free itself.

Of course we told ourselves that the all-pervasive euphoria wouldn’t last long. That in the beginning people will be thrilled, but after a time, when it’s apparent that no revolution can fulfill all expectations that they put into it, and that power will be assumed not by idealists, who have plenty of ideals but no organization, but by the boys with the sharp elbows, then it became clear to me that in a few years people were going to reminisce about Communism.

Because it was cheap here, people didn’t need freedom, of what use was freedom of speech to them, when they could sit in pubs and drink cheap beer? A person who wasn’t stigmatized got out of the country on an exit visa once in a while, so people lacked practically nothing.

What they stole, they had. Stealing was permitted, because the government said: we’re pretending that we’re paying you, you’re pretending that you’re working. And so people stole, it was absolutely common, whoever didn’t steal was a fool, and so people didn’t lack much.

Communism wasn’t as bloody as it had been in the 1950s. Husak 38 was by then senile, then that idiot Jakes 39 assumed the presidency, people made fun of him... so of course, the police were still tough, they always had truncheons in their hands, but if you didn’t go to a demonstration, nothing happened to you. Thus dissatisfaction was really only among the intellectuals and people who were somehow stigmatized. It was huge luck that the CKD workers also joined the demonstrators.

The problem, however, was that there was no one to hand the government over to. I think that dissidents like Havel 40, Vondra [Sasha (Alexandr) Vondra, born 1961, geographer, signatory of Charter 77. In February 1989 sentenced to two months’ jail; from 2nd January 1989 to 6th January 1990 the spokesman of Charter 77.

After the start of his jail term, Vaclav Havel filled in his function as spokesman for 52 days], Maly [Czech dissident, Catholic priest, bishop] were really more spiritual people, who weren’t particularly interested in power. So gradually power here was assumed by people who hadn’t been any sort of fighters against Communism, but who knew how to go about things and managed to push their way in.

Now I could have returned to the Institute for Eastern European History. There was different management there now, but I was no longer used to any sort of discipline. I wanted to say and do what I wanted; I wasn’t willing to listen to orders and observe some regulations, so I said my goodbyes after a year and a half and went back into retirement. Because there was no money, that institute ceased to exist anyways; it became part of the Historical Institute of the Academy of Sciences.

My wife and I were secured materially, our daughter was abroad, so she was able to help us. I also got some compensation for my stay in the concentration camp from the Czech government and from the Germans, which in the end helped us out, when we were buying this apartment.

The building where we were living on Masna Street was undergoing reconstruction, so that’s why we had to move in the mid-1990s. We found a place to live in Bubenec. We had a lot of work with it when we were buying it, the apartment was in desolate condition, but we made it cozy and we enjoy living here. Then I could also publish what had earlier made the rounds only in samizdats, I could lecture, publish articles, I was paid for that, so it looked like we’d be financially secure; after all, we only had to look after the two of us.

When Israel was created, I didn’t really reflect on it much. For one, in 1948 I was still ill, my inability to join society still lingered, so I really only began to be aware of Israel during the time of the Slansky trials and then mainly during the Six-Day-War 41.

Back then all intellectuals, including the Communist ones, were for Israel. Every hour I listened to the news on Free Europe or the BBC, so that I’d know what the situation at the front looked like. It was a terrible situation, if Israel hadn’t attacked back then, they wouldn’t exist now. That’s precisely the question of a preventive war.

A preventive war is sometimes so necessary, a matter of life or death, that you can’t argue about it. What pacifism? War is simply sometimes necessary, morally justifiable, while pacifism is sometimes morally absolutely rotten. Pacifism was in France before the war, why should they fight, when Verdun destroyed their entire male population? While in Germany there was no pacifism, and how did it end up?

That’s an absolutely clear thing, with my whole being, my whole reason I’m on the side of Israel. I know that it’s a very complex situation, after all, even within the scope of Israel there are constructive and destructive forces. But the main thing is for Israel to be able to find a partner with whom it’s possible to negotiate, who is trustworthy.

I don’t agree with Israel trading territory for peace, I also told them that there, when I visited Israel. Because you’ll make peace with one representative, they’ll then murder him, and so much for peace. And there won’t be territory, or peace. It’s good that we’re for peace, but the others must also honestly be for peace, and they have to be stable, have influence, so they can enforce it.

So we’ll yet see, what this Mahmud Abbas [former Palestinian premier and Yasser Arafat’s successor] is going to be like. It seems that he sincerely means it, but whether he’ll also have enough influence to manage to enforce it, I don’t know. So I’m not going to give anyone any advice. They themselves have to know if they can declare peace with someone, if they can withdraw from Gaza, if they can withdraw from the West Bank, all this they have to know themselves. But it’s a risk, that’s for certain.

I was in Israel once in 1996, at that time the Jewish Community had organized a trip for people that hadn’t been to Israel yet. A relatively inexpensive trip, I paid only about ten thousand [Czech crowns] for some expenses, and spent a week there. We lived in Natania in a hotel, and traveled all over the country. I’ll tell you this: I had mixed impressions of Israel.

On the one hand I admired the huge amount of work they’d done there, the irrigation and care for the countryside, on the other hand I was disappointed by the filth that exists there. So of course, the Golan Heights made a great impression on me. Here I realized how strategically important they are. I visited Jerusalem, I saw Yad Vashem 42, the Old City, we bathed in the Dead Sea, and it really is a sea that you can’t drown in.

It was an amazing experience, that I have to admit, but was I enthused by it? For one, when it comes to nature, for me it’s still this parched land. Of course they don’t have enough water to irrigate the entire country, so there, where they can, it’s amazing, but there’s still a huge amount of desert there.

And like I said, filth, there’s litter lying along the side of the road... well, so it’s not a country where I’d want to live, nope. For one it’s hot there, and I like northern lands more than southern ones. I visited Israel in October and it was still around 30 degrees. It’s true that it’s not as intolerable as Florida. For me Florida is absolutely intolerable, but I can’t even imagine what it’s like there for example in June.

My aunt Ruzena, the wife of Jindrich Petrovsky, lived in Israel at one time, as well as her son Mario with his wife. They moved there after the invasion of Czechoslovakia in 1968, they had said to themselves that for sure it was going to be bad for Jews here, so they’re moving.

Aunt Ruzena’s daughter, my cousin Eva, was married to some doctor, so she didn’t go with them. In Israel they lived in Natania. Mario was educated as a chef, in fact he became a head chef in some hotel and they weren’t badly off. We maintained more or less only formal contact, for one what was I really supposed to write them, it wasn’t always desirable to maintain relations with Israel. Should I have written about how I’m living? That was impossible, there was censorship here, so we only wrote some formalities in the manner of where we had been on vacation, really, it was quite formal communication.

When the Communist regime in Czechoslovakia fell, they returned and managed to get back a large amount of property that had belonged to the Petrovskys. My aunt isn’t alive anymore, she died at a very advanced age, she was over ninety.

I used to go visit her often when she was here in Prague in the hospital. My cousin isn’t alive any more either, and Mario commutes with his family between Prague and Israel, because they’re still supposed to be there. We see each other, but not that often, we have different interests; we lead different lives.

Currently I’m for example keeping myself busy by lecturing at various lectures. Not that I have some sort of regular commitment or force my lectures on someone, but simply when someone wants, I do a lecture for them. For example, I’ve lectured for teachers, who were augmenting their education, I also lecture at various schools, both in Prague and outside of Prague. My one and only condition is for the people, like the students for example, to come voluntarily and have an interest in it. And it really doesn’t happen that they’d behave impolitely, not pay attention or leave early. I always try to for example connect my telling about the Jewish genocide with perhaps some stories that are dramatic, so in that way it probably engages them.

We’re practically the youngest generation that can still talk about the war from their reminiscences. Maybe there are some others, who were born during the war, perhaps in a concentration camp or ghetto, but those aren’t capable of talking about it. While I remember the past, I remember the experiences, and what’s more, I can enrich them with certain historical knowledge, compare personal experiences with general knowledge, so I think that on the whole it’s interesting.

Of course, as soon as we disappear, then only the experts will be able to talk about it. I also do lectures here at the Jewish Education Center in Prague, and I go to Terezin with students, where I tell them about it... Once one of them asked me, if lecturing about the Holocaust is still a painful thing for me. So I said, that I’m a professional, that after all, I can’t be moved by my fate during every lecture, by that I’d devalue the lecture in a major way.

You can’t do that: have a hysterical fit during a lecture. A certain professionalism prevents you from expressing your emotions. You can say it with a certain amount of passion, with a certain subjectivity, but you can’t succumb to fits, wring your hands, that can’t be done.

As I’ve already said, a book I consider to be my life’s work recently came out: it deals with relations between Czechoslovakia and the Soviet Union.

We have a granddaughter, she’s named R. and was born ten years ago. She tells me that I’m this dinosaur, that is, a person from the last, twentieth century... Although she lives in America, she speaks perfect Czech, she even writes very well, for which I admire her.

I think that many Czech children wouldn’t manage it as well. She comes to visit us several times a year. She always stays for some time, in the summer she’s here for the entire holidays. She has friends here, we go to the theater, go on trips... Now she’s going to be attending a different school, so she’s looking forward to wearing a school uniform.

R. is being brought up as a Jewess. At home they for example celebrate Sabbath, earlier they used to eat in restaurants a lot, now they’re at home a lot. When they came to visit once and Chanukkah was supposed to be celebrated, we celebrated Chanukkah. R. was veiled as it’s supposed to be.

R. says that she likes Christians, because they have Christmas, we also celebrate Christmas. I think that in my daughter’s household, Jewish customs used to be observed a lot at least earlier on, earlier on they were very Orthodox, now I don’t know, how much they still are. For sure they eat kosher, they don’t eat pork.

Once, when we were over visiting them during the time of Passover, we weren’t allowed to bring any bread or rolls into the house. We’ve been over in America to visit them two or three times, now I don’t want to go there any more, the East Coast isn’t interesting for me.

Their lifestyle is such that they’re always working and we sit there and stare at the wall. I’d for example like to go have a look at the West Coast, to California, the Grand Canyon, Yellowstone Park, but that doesn’t come into consideration. I know Philadelphia, I know New York, I know Chicago, I know Washington, so there’s nothing there that I need to see or get to know. So I prefer it when they come here, here we have time for them.

R. knows what happened during the war and is very interested in it, of course. I try to help her in this, for example I took her to the Military Historical Museum for an exhibition about Heydrich, I tell her lots of stories...She wants to know various details, she’s still got these childlike questions. She for example also claims that she’s going to have three children and that one of them is going to be named Hanus, after my brother. Not Toman, that she’s got my genes, and that that’s enough for her.

I of course agree that the Czech Republic should be part of organizations like the European Union, NATO... It’s the only road that’s possible and is also necessary and good. If the European Union lasts, everything will be fine. The problem is that the European Union isn’t a country like America, which integrated all immigrants and made them into Americans.

A European will likely never be a European: he’ll be a Frenchman, a German, an Englishman… Maybe in a few generations it’ll change, in any case it’s going to be a long road. It’s very complex, full of pitfalls and misunderstandings, but it’s necessary to set out on it. So when we were voting on entry into the European Union, we voted in favor, and if we’re going to be voting on the European Constitution, I’ll vote for it as well.

As a child of the First Republic I was raised to be a patriot. I don’t feel myself to be one any more. For me, patriotism is a relic of the 19th or the middle of the 20th century. I feel myself to be a citizen of this country; I think that a citizen is a person who should be conscious of his rights and responsibilities toward this state.

I’m glad that I live in this country, but I always get angry, when someone tells me that he’s proud of being a Czech. I think that he should be ashamed of being a Czech. It’s enough to remember all of what Czechs caused, what sort of a tradition they have, that they’re not only those fabulous Hussites, who besides were quite the bastards, and so on and on.

So I’m not proud of being Czech, but I like this country, I like this language, I like this culture. On the other hand I also know the pitfalls associated with this country and with this people. I don’t feel any patriotism, I feel responsibility. So I try to behave like a person who somehow contributes to our good name.

  • Glossary

1 Terezin/Theresienstadt: A ghetto in the Czech Republic, run by the SS. Jews were transferred from there to various extermination camps. It was used to camouflage the extermination of European Jews by the Nazis, who presented Theresienstadt as a ‘model Jewish settlement’.

Czech gendarmes served as ghetto guards, and with their help the Jews were able to maintain contact with the outside world. Although education was prohibited, regular classes were held, clandestinely. Thanks to the large number of artists, writers, and scholars in the ghetto, there was an intensive program of cultural activities.

At the end of 1943, when word spread of what was happening in the Nazi camps, the Germans decided to allow an International Red Cross investigation committee to visit Theresienstadt.

In preparation, more prisoners were deported to Auschwitz, in order to reduce congestion in the ghetto. Dummy stores, a cafe, a bank, kindergartens, a school and flower gardens were put up to deceive the committee.

2 February 1948: Communist take-over in Czechoslovakia. The ‘people’s democracy’ became one of the Soviet satellites in Eastern Europe. The state apparatus was centralized under the leadership of the Czechoslovak Communist Party (KSC). In the economy private ownership was banned and submitted to central planning. The state took control of the educational system, too. Political opposition and dissident elements were persecuted.

3 First Czechoslovak Republic (1918-1938): The First Czechoslovak Republic was created after the collapse of the Austro-Hungarian Monarchy following World War I. The union of the Czech lands and Slovakia was officially proclaimed in Prague in 1918, and formally recognized by the Treaty of St. Germain in 1919.

Ruthenia was added by the Treaty of Trianon in 1920. Czechoslovakia inherited the greater part of the industries of the Austro-Hungarian Monarchy and the new government carried out an extensive land reform, as a result of which the living conditions of the peasantry increasingly improved.

However, the constitution of 1920 set up a highly centralized state and failed to take into account the issue of national minorities, and thus internal political life was dominated by the struggle of national minorities (especially the Hungarians and the Germans) against Czech rule. In foreign policy Czechoslovakia kept close contacts with France and initiated the foundation of the Little Entente in 1921.

4 Anti-Jewish laws in the Protectorate of Bohemia and Moravia: In March 1939, there lived in the Protectorate 92,199 inhabitants classified according to the so-called Nuremberg Laws as Jews. On 21st June 1939, Konstantin von Neurath, the Reichs protector, passed the so-called Edict Regarding Jewish Property, which put restrictions on Jewish property.

On 24th April 1940, a government edict was passed which eliminated Jews from economic activity. Similarly like previous legal changes it was based on the Nuremburg Law definitions and limited the legal standing of Jews. According to the law, Jews couldn’t perform any functions (honorary or paid) in the courts or public service and couldn’t participate at all in politics, be members of Jewish organizations and other organizations of social, cultural and economic nature.

They were completely barred from performing any independent occupation, couldn’t work as lawyers, doctors, veterinarians, notaries, defence attorneys and so on. Jewish residents could participate in public life only in the realm of religious Jewish organizations. Jews were forbidden to enter certain streets, squares, parks and other public places.

From September 1939 they were forbidden from being outside their home after 8pm. Beginning in November 1939 they couldn’t leave, even temporarily, their place of residence without special permission. Residents of Jewish extraction were barred from visiting theatres and cinemas, restaurants and cafés, swimming pools, libraries and other entertainment and sports centres.

On public transport they were limited to standing room in the last car, in trains they weren’t allowed to use dining or sleeping cars and could ride only in the lowest class, again only in the last car. They weren’t allowed entry into waiting rooms and other station facilities. The Nazis limited shopping hours for Jews to twice two hours and later only two hours per day.

They confiscated radio equipment and limited their choice of groceries. Jews weren’t allowed to keep animals at home. Jewish children were prevented from visiting German, and, from August 1940, also Czech public and private schools.

In March 1941 even so-called re-education courses organized by the Jewish Religious Community were forbidden, and from June 1942 also education in Jewish schools. To eliminate Jews from society it was important that they be easily identifiable. Beginning in March 1940, citizenship cards of Jews were marked by the letter ‘J’ (for Jude – Jew).

From 1st September 1941 Jews older than six could only go out in public if they wore a yellow six-pointed star with ‘Jude’ written on it on their clothing.

5 Hilsner Trial: In 1899 the Jew Leopold Hilsner was accused of ritual murder.

During the first trial proceedings the media provoked an anti-Jewish hysteria among the general public and in legislative bodies, as a result of which Hilsner was sentenced to death, despite the lack of any direct evidence. Both his ex officio counsel and President T. G. Masaryk tried to demythologize superstitions about the blood libel.

In 1901 Emperor Franz Josef I changed the sentence to life imprisonment but he did not allow a retrial probably out of fear of pogroms. In 1918 Hilsner was granted pardon by Emperor Charles.

6 Munich Pact: Signed by Germany, Italy, the United Kingdom and France in 1938, it allowed Germany to immediately occupy the Sudetenland (the border region of Czechoslovakia inhabited by a German minority).

The representatives of the Czechoslovak government were not invited to the Munich conference. Hungary and Poland were also allowed to seize territories:

Hungary occupied southern and eastern Slovakia and a large part of Subcarpathia, which had been under Hungarian rule before World War I, and Poland occupied Teschen (Tesin or Cieszyn), a part of Silesia, which had been an object of dispute between Poland and Czechoslovakia, each of which claimed it on ethnic grounds. Under the Munich Pact, the Czechoslovak Republic lost extensive economic and strategically important territories in the border regions (about one third of its total area).

7 Nemcova, Bozena (1820–1862): born Barbora Panklova in Vienna into the family of Johann Pankl, a nobleman’s coachman. She was significantly influenced by her upbringing at the hands of her grandmother Magdalena Novotna during the years 1825-29. In 1837 she was married to financial official Josef Nemec.

She contributed to a number of magazines. She was inspired by traditional folk stories to write seven collections of folk tales and legends and ten collections of Slovak fairy-tales and legends, which are generally a gripping fictional adaptation of fairy-tale themes.

Through her works Nemcova has to her credit the bringing together of the Czech and Slovak nations and their cultures. She is the author of travelogues and ethnographic sketches, realistic stories of the countryside (Crazy Bara, Mountain Village, Karla, The Teacher, At The Chateau and The Village Below) and the supreme novel Granny. Thanks to her rich folkloristic work and particularly her work Granny, Bozena Nemcova has taken her place among Czech national icons.

8 Spanish Civil War (1936-39): A civil war in Spain, which lasted from July 1936 to April 1939, between rebels known as Nacionales and the Spanish Republican government and its supporters. The leftist government of the Spanish Republic was besieged by nationalist forces headed by General Franco, who was backed by Nazi Germany and fascist Italy.

Though it had Spanish nationalist ideals as the central cause, the war was closely watched around the world mainly as the first major military contest between left-wing forces and the increasingly powerful and heavily armed fascists. The number of people killed in the war has been long disputed ranging between 500,000 and a million.

9 Sparta: The Sparta Praha club was founded on 16th November 1893. A memorial of the first very famous era of the club’s history are first and foremost two victories in the Central European Cup, which in the 1920s and 1930s had the same significance as today’s Champions League. Sparta, usually with Slavia, always formed the foundation of the national team and therefore its players were present during the greatest successes of the Czechoslovak and Czech teams.

10 Slavia: on 21st January 1896 at a general meeting of the Slavia Praha club a soccer union was formed. Slavia already played its first international match on 8th January 1899 against Berlin with a 0:0 result. Up to the start of WWI Slavia won the Charity Cup in the years 1906, 1920, 1911 and 1912. This very strong team won the Czechoslovak League in the years 1930, 1933, 1934 and the Central Bohemia District Cup in the years 1922, 1926, 1927, 1928, 1930 and 1932. Subsequently Slavia were league champions in 1935 and 1937 and won the Cup in the year 1935.

11 Masaryk, Tomas Garrigue (1850-1937): Czechoslovak political leader and philosopher and chief founder of the First Czechoslovak Republic. He founded the Czech People’s Party in 1900, which strove for Czech independence within the Austro-Hungarian Monarchy, for the protection of minorities and the unity of Czechs and Slovaks.

After the collapse of the Austro-Hungarian Monarchy in 1918, Masaryk became the first president of Czechoslovakia. He was reelected in 1920, 1927, and 1934. Among the first acts of his government was an extensive land reform. He steered a moderate course on such sensitive issues as the status of minorities, especially the Slovaks and Germans, and the relations between the church and the state. Masaryk resigned in 1935 and Edvard Benes, his former foreign minister, succeeded him.

12 Sudetenland: Highly industrialized north-west frontier region that was transferred from the Austro-Hungarian Empire to the new state of Czechoslovakia in 1919. Together with the land a German-speaking minority of 3 million people was annexed, which became a constant source of tension both between the states of Germany, Austria and Czechoslovakia, and within Czechoslovakia.

In 1935 a nazi-type party, the Sudeten German Party financed by the German government, was set up. Following the Munich Agreement in 1938 German troops occupied the Sudetenland.

In 1945 Czechoslovakia regained the territory and pogroms started against the German and Hungarian minority. The Potsdam Agreement authorized Czechoslovakia to expel the entire German and Hungarian minority from the country.

13 Exclusion of Jews from schools in the Protectorate: The Ministry of Education of the Protectorate of Bohemia and Moravia sent round a ministerial decree in 1940, which stated that from school year 1940/41 Jewish pupils were not allowed to visit Czech public and private schools and those who were already in school should be excluded. After 1942 Jews were not allowed to visit Jewish schools or courses organized by the Jewish communities either.

14 Terezin Initiative: In the year 1991 the former prisoners of various concentration camps met and decided to found the Terezin Initiative (TI), whose goal is to commemorate the fate of Protectorate (Protectorate of Bohemia and Moravia) Jews, to commemorate the dead and document the history of the Terezin ghetto. Within the framework of this mission TI performs informative, documentary, educational and editorial activities. It also financially supports field trips to the Terezin Ghetto Museum for Czech schools.

15 Yellow star – Jewish star in Protectorate: On 1st September 1941 an edict was issued according to which all Jews having reached the age of six were forbidden to appear in public without the Jewish star. The Jewish star is represented by a hand-sized, six-pointed yellow star outlined in black, with the word Jude in black letters. It had to be worn in a visible place on the left side of the article of clothing.

This edict came into force on 19th September 1941. It was another step aimed at eliminating Jews from society. The idea’s author was Reinhard Heydrich himself.

16 Heydrichiade: Period of harsh reprisals against the Czech resistance movement and against the Czech nation under the German occupation (1939–45). It started in September 1941 with the appointment of R. Heydrich as Reichsprotektor of the Protectorate of Bohemia and Moravia, who declared martial law and executed the representatives of the local resistance.

The Heydrichiade came to its peak after Heydrich’s assassination in May 1942. After his death, martial law was introduced until early July 1942, in the framework of which Czech patriots were executed and deported to concentration camps, and the towns of Lidice and Lezaky were annihilated. Sometimes the term Heydrichiade is used to refer to the period of martial law after Heydrich’s assassination.

17 Martial law: The Nazis reacted to Heydrich’s assassination with an immediate increase in terror, on 27th May 1942 martial law was immediately proclaimed for the entire territory of the Protectorate. Anyone who provided support for the perpetrators or only agreed with the assassination or wasn’t registered as a permanent resident with the police was shot.

All exits out of Prague were immediately closed, and posts controlling all movement out of the city were set up. Immediately after the assassination a huge wave of arrests began, and executions were performed on a massive scale.

As a warning, the names of the executed were posted every day in the newspapers and on street corners. In the night of the 27th to the 28th of May, all of Prague was subjected to a mass search whose purpose was to find the perpetrators.

18 Lodz Ghetto: It was set up in February 1940 city in the former Jewish quarter on the northern outskirts of the city. 164,000 Jews from Lodz were packed together in a 4 sq. km. area. In 1941 and 1942, 38,500 more Jews were deported to the ghetto. In November 1941, 5,000 Roma were also deported to the ghetto from Burgenland province, Austria.

The Jewish self-government, led by Mordechai Rumkowsky, sought to make the ghetto as productive as possible and to put as many inmates to work as he could. But not even this could prevent overcrowding and hunger or improve the inhuman living conditions.

As a result of epidemics, shortages of fuel and food and insufficient sanitary conditions, about 43,500 people (21% of all the residents of the ghetto) died of undernourishment, cold and illness. The others were transported to death camps; only a very small number of them survived.

19 Vedem: The magazine Vedem was put out by boys from the 1st boys’ home inTerezin (located in a former school designated L 417), which for practically all of its existence was led by the educator and teacher Valtr Eisinger, alias Prcek [Squirt]. He established the principle of self-government in the home, and named it after a Russian school for orphans, which was named ‘Respublika Skid’.

Vedem began to be published as a cultural and news magazine. In the beginning it was available to all, thanks to it being conceived as a bulletin-board magazine. Subsequently for security reasons this approach was abandoned. After each publication the magazine was passed around, and its entire contents were discussed at the home’s plenary meetings held every Friday.

Everyone who was interested could attend these meetings. Vedem was published weekly from December of 1942, and always as one single copy. The magazine’s pages are numbered consecutively and together the entire magazine has 787 pages.

The authors of the absolute majority of the contributions were the boys themselves, who ranged from 13 to 15 years old. We can, however, also find in the magazine contributions by educators and teachers. Published in Vedem were stories, critical articles, articles inspired by specific events, educational articles, poems and drawings.

Mostly the boys describe in their works the situation in the camp, state their perceptions relating to life in Terezin, but also concern themselves with the problem of the Jewish question, Jewish history, and so on. Often-used literary devices are irony (especially in commenting the overall situation in the camp), satire (mainly in poems), metaphors, the use of contrasts.

Most articles are written anonymously, or under various nicknames. Some boys, supported by the efforts for collective education that ruled in Terezin, formed an authors’ group and all used the pseudonym Akademie [Academy] for their articles. Part of the magazine Vedem was published in book form by M.R. Krizkova in collaboration with Zdenek Ornest and Jiri Kotouc under the name ‘Are The Ghetto Walls My Homeland (Je moji vlasti hradba ghett).

20 Hirsch, Fredy (1916–1944): member of the Maccabi Association, a sports club founded in the middle of the 1920s as a branch of the Maccabi Sports Club, the first Jewish sports association on the territory of Bohemia and Moravia.

Hirsch organized the teaching of sports to youth at Prague’s Hagibor, after his deportation to Terezin he continued in this activity there as well. After the reinstatements of transports to Auschwitz in 1943 and after the creation of the “family camp” there, Hirsch and other teachers organized a children’s home there as well.

They continued to teach until the Nazis murdered virtually all the members of the “family camp”, including children and teachers, in the gas chambers.

21 Gross-Rosen camp: The Gross-Rosen camp was set up in August 1940, as a branch of Sachsenhausen; the inmates were forced to work in the local granite quarry. The first transport arrived at Gross-Rosen on 2nd August 1940.

The initial labor camp acquired the status of an independent concentration camp on 1 May 1941. Gross-Rosen was significantly developed in 1944, the character of the camp also changed; numerous branches (approx. 100) were created alongside the Gross-Rosen headquarters, mostly in the area of Lower Silesia, the Sudeten Mountains and Ziemia Lubuska.

A total of approximately 125,000 inmates passed through Gross-Rosen (through the headquarters and the branches) including unregistered prisoners; some prisoners were brought to the camp only to be executed (e.g. 2,500 Soviet prisoners of war). Jews (citizens of different European countries), Poles and citizens of the former Soviet Union were among the most numerous ethnic groups in the camp. The death toll of Gross-Rosen is estimated at approximately 40,000.

22 Slansky trial: In the years 1948-1949 the Czechoslovak government together with the Soviet Union strongly supported the idea of the founding of a new state, Israel. Despite all efforts, Stalin’s politics never found fertile ground in Israel; therefore the Arab states became objects of his interest. In the first place the Communists had to allay suspicions that they had supplied the Jewish state with arms.

The Soviet leadership announced that arms shipments to Israel had been arranged by Zionists in Czechoslovakia. The times required that every Jew in Czechoslovakia be automatically considered a Zionist and cosmopolitan. In 1951 on the basis of a show trial, 14 defendants (eleven of them were Jews) with Rudolf Slansky, First Secretary of the Communist Party at the head were convicted.

Eleven of the accused got the death penalty; three were sentenced to life imprisonment. The executions were carried out on 3rd December 1952. The Communist Party later finally admitted its mistakes in carrying out the trial and all those sentenced were socially and legally rehabilitated in 1963.

23 Klement Gottwald (1896 – 1953): the first Communist president of Czechoslovakia is born on the 23rd of October, 1896 in Dedice. In the 1920’s, up until the year 1926, Klement Gottwald is a functionary of the Communist Party.

In February of 1929, during negotiations the V. Meeting of the Communist Party of Czechoslovakia (KSC), Klement Gottwald, along with Guttmann, Sverma, Slansky, Kopecky and Reiman get into the party leadership. In September and October of 1938 Klement Gottwald belongs to the main representatives of the opposition to the acceptance of the Munich Agreement.

After the KSC is banned Klement Gottwald emigrates in November of 1939, that is, after Czechoslovakia’s occupation by Germany, to the Soviet Union. In December 1943 Klement Gottwald and E. Benes, the representative of the London emigrés come to an agreement on the unification of the internal and foreign anti-Nazi resistance movements.

When the Communists win the democratic elections in 1946, Klement Gottwald becomes the premier on July 2nd. On 14th June 1948, after the abdication of E. Benes, Klement Gottwald is elected to the post of Czechoslovak president.

During Gottwald’s rule, many show trials take place  at the beginning of the 1950’s, political terror is unleashed – based on the law regarding the protection of the People’s Democratic Republic No. 231/1948 Sb., over 230 death sentences are handed down, and over one hundred thousand citizens are sentenced to life or long years’ imprisonment.

For five years, people are deported to forced labor camps with no trial. Tens of thousands of “anti-state elements” pass through correctional army PTP (Technical Assistance Battalion) units. Finally Gottwald even sent eleven of his closest highly-ranked Communist functionaries, led by R. Slansky, to the gallows. Klement Gottwald dies in 1953.

24 Trotsky, Lev Davidovich (born Bronshtein) (1879-1940): Russian revolutionary, one of the leaders of the October Revolution of 1917, an outstanding figure of the communist movement and a theorist of Marxism.

Trotsky participated in the social-democratic movement from 1894 and supported the idea of the unification of Bolsheviks and Mensheviks from 1906. In 1905 he developed the idea of the ‘permanent revolution’. He was one of the leaders of the October Revolution and a founder of the Red Army. He widely applied repressive measures to support the discipline and ‘bring everything into revolutionary order’ at the front and the home front.

The intense struggle with Stalin for the leadership ended with Trotsky's defeat. In 1924 his views were declared petty-bourgeois deviation. In 1927 he was expelled from the Communist Party, and exiled to Kazakhstan, and in 1929 abroad. He lived in Turkey, Norway and then Mexico. He excoriated Stalin's regime as a bureaucratic degeneration of the proletarian power. He was murdered in Mexico by an agent of Soviet special services on Stalin’s order.

25 Tito, Josip Broz (1892-1980): President of communist Yugoslavia from 1953 until his death. He organized the Yugoslav Communist Party in 1937 and became the leader of the Yugoslav partisan movement after 1941. He liberated most of Yugoslavia with his partisans, including Belgrade, made territorial gains (Fiume and the previously Italian Istria).

In March 1945 he became the head of the new federal Yugoslav government. He nationalized industry but did not enforce the Soviet-style collective farming system. On the political plane, he oppressed and executed his political opposition.

Although Yugoslavia was closely associated with the USSR, Tito often pursued independent policies. He accepted western loans to stabilize national economy, and gradually relaxed many of the regime’s strict controls. As a result, Yugoslavia became the most liberal communist country in Europe. After Tito’s death in 1980 ethnic tensions resurfaced, bringing about the brutal breakup of the federal state in the 1990s. 

26 Khrushchev, Nikita (1894-1971): Soviet communist leader. After Stalin’s death in 1953, he became first secretary of the Central Committee, in effect the head of the Communist Party of the USSR. In 1956, during the 20th Party Congress, Khrushchev took an unprecedented step and denounced Stalin and his methods. He was deposed as premier and party head in October 1964. In 1966 he was dropped from the Party's Central Committee.

27 Benes, Edvard (1884-1948): Czechoslovak politician and president from 1935-38 and 1946-48. He was a follower of T. G. Masaryk, the first president of Czechoslovakia, and the idea of Czechoslovakism, and later Masaryk’s right-hand man. After World War I he represented Czechoslovakia at the Paris Peace Conference.

He was Foreign Minister (1918-1935) and Prime Minister (1921-1922) of the new Czechoslovak state and became president after Masaryk retired in 1935. The Czechoslovak alliance with France and the creation of the Little Entente (Czechoslovak, Romanian and Yugoslav alliance against Hungarian revisionism and the restoration of the Habsburgs) were essentially his work.

After the dismemberment of Czechoslovakia by the Munich Pact (1938) he resigned and went into exile. Returning to Prague in 1945, he was confirmed in office and was reelected president in 1946. After the communist coup in February 1948 he resigned in June on the grounds of illness, refusing to sign the new constitution.

28 Samizdat literature in Czechoslovakia: Samizdat literature: The secret publication and distribution of government-banned literature in the former Soviet block. Typically, it was typewritten on thin paper (to facilitate the production of as many carbon copies as possible) and circulated by hand, initially to a group of trusted friends, who then made further typewritten copies and distributed them clandestinely.

Material circulated in this way included fiction, poetry, memoirs, historical works, political treatises, petitions, religious tracts, and journals. The penalty for those accused of being involved in samizdat activities varied according to the political climate, from harassment to detention or severe terms of imprisonment.

In Czechoslovakia, there was a boom in Samizdat literature after 1948 and, in particular, after 1968, with the establishment of a number of Samizdat editions supervised by writers, literary critics and publicists: Petlice (editor L. Vaculik), Expedice (editor J. Lopatka), as well as, among others, Ceska expedice (Czech Expedition), Popelnice (Garbage Can) and Prazska imaginace (Prague Imagination).

29 Prague Spring: A period of democratic reforms in Czechoslovakia, from January to August 1968. Reformatory politicians were secretly elected to leading functions of the Communist Party of Czechoslovakia (KSC). Josef Smrkovsky became president of the National Assembly, and Oldrich Cernik became the Prime Minister.

Connected with the reformist efforts was also an important figure on the Czechoslovak political scene, Alexander Dubcek, General Secretary of the KSC Central Committee (UV KSC). In April 1968 the UV KSC adopted the party’s Action Program, which was meant to show the new path to socialism. It promised fundamental economic and political reforms.

On 21st March 1968, at a meeting of representatives of the USSR, Hungary, Poland, Bulgaria, East Germany and Czechoslovakia in Dresden, Germany, the Czechoslovaks were notified that the course of events in their country was not to the liking of the remaining conference participants, and that they should implement appropriate measures.

In July 1968 a meeting in Warsaw took place, where the reformist efforts in Czechoslovakia were designated as “counter-revolutionary.” The invasion of the USSR and Warsaw Pact armed forces on the night of 20th August 1968, and the signing of the so-called Moscow Protocol ended the process of democratization, and the Normalization period began.

30 Svoboda, Ludvik (1895-1979): During World War II General Ludvik Svoboda commanded Czechoslovak troops under Soviet military leadership, which took part in liberating Eastern Slovakia.

After the war Svoboda became minister of defence (1945-1950) and then President of Czechoslovakia (1968-1975).

31 Dubcek, Alexander (1921-1992): Slovak and Czechoslovak politician and statesman, protagonist of the reform movement in the CSSR. In 1963 he became the General Secretary of the Central Committee of the Communist Party of Slovakia. With his succession to this function began the period of the relaxation of the Communist regime.

In 1968 he assumed the function of General Secretary of the Central Committee of the Communist Party of Czechoslovakia and opened the way for the influence of reformist elements in the Communist party and in society, which had struggled for the implementation of a democratically pluralist system, for the resolution of economic, social and societal problems by methods suitable for the times and the needs of society. Intimately connected with his name are the events that in the world received the name Prague Spring.

After the occupation of the republic by the armies of the USSR and the Warsaw Pact on 21st August 1968, he was arrested and dragged to the USSR. On the request of Czechoslovak representatives and under pressure from Czechoslovak and world public opinion, they invited him to the negotiations between Soviet and Czechoslovak representatives in Moscow. After long hesitation he also signed the so-called Moscow Protocol, which set the conditions and methods of the resolution of the situation, which basically however meant the beginning of the end of the Prague Spring.

32 Josef Smrkovsky (1911-1974): member of the Communist Party of Czechoslovakia since 1933. During the German occupation, worked in the Communist resistance. In 1945 he was the deputy chairman of the Czech National Council and a leading political figure of the May Uprising in 1945. Criticized for his methods during the uprising by the Soviets as well as the leadership of the Communist Party of Czechoslovakia. After the liberation is shortly the chairman of the Provincial National Committee in Bohemia (deposed on Soviet intervention).

1949-51 deputy of the Minister of Agriculture and General Director of State Farms. 1946-51 member of the National Assembly. Imprisoned 1951-55. In 1963 legally, socially and politically rehabilitated. One of the main representatives of the reformist forces in the Communist Party of Czechoslovakia during the second half of the 1960’s.

On 21st August 1968 he stood up against the Soviet military intervention in Czechoslovakia, and together with other leading reformist politicians was dragged away to the USSR, on 23rd-26th August 1968 participated in negotiations in Moscow with the leadership of the Communist Party of the Soviet Unions, and co-signed the so-called Moscow Protocol.

On 27th August 1968 he returned home and during subsequent months attempted to resist the ascension of pro-Soviet “normalization” forces. In the fall of 1969 stripped of all functions and in 1970 expelled from the Communist Party of Czechoslovakia.

33 Charter 77: A manifesto published under the title Charter 77 in January 1977 demanded the Czechoslovak government to live up to its own laws in regard to human, political, civic and cultural rights in Czechoslovakia. The document first appeared as a manifesto in a West German newspaper and was signed by more than 200 Czechoslovak citizens representing various occupations, political viewpoints, and religions.

By the mid-1980s it had been signed by 1,200 people. Within Czechoslovakia it was circulated in samizdat form. The government’s retaliation against the signers included dismissal from work, denial of educational opportunities for their children, forced exile, loss of citizenship, detention, and imprisonment. The repression of the Charter 77 continued in the 1980s, but the dissidents refused to capitulate and continued to issue reports on the government's violations of human rights.

34 Radio Free Europe: Radio station launched in 1949 at the instigation of the US government with headquarters in West Germany. The radio broadcast uncensored news and features, produced by Central and Eastern European émigrés, from Munich to countries of the Soviet block. The radio station was jammed behind the Iron Curtain, team members were constantly harassed and several people were killed in terrorist attacks by the KGB.

Radio Free Europe played a role in supporting dissident groups, inner resistance and will of freedom in the Eastern and Central European communist countries and thus it contributed to the downfall of the totalitarian regimes of the Soviet block. The headquarters of the radio have been in Prague since 1994.

35 Velvet Revolution: Also known as November Events, this term is used for the period between 17th November and 29th December 1989, which resulted in the downfall of the Czechoslovak communist regime. A non-violent political revolution in Czechoslovakia that meant the transition from Communist dictatorship to democracy.

The Velvet Revolution began with a police attack against Prague students on 17th November 1989. That same month the citizen’s democratic movement Civic Forum (OF) in Czech and Public Against Violence (VPN) in Slovakia were formed. On 10th December a government of National Reconciliation was established, which started to realize democratic reforms.

On 29th December Vaclav Havel was elected president. In June 1990 the first democratic elections since 1948 took place.

36 Events of 1989: In 1989 the communist regime in Poland finally collapsed and the process of forming a multiparty, pluralistic, democratic political system and introducing a capitalist economy began. Communist policy and the deepening economic crisis since the early 1980s had caused increasing social discontent and weariness and the radicalization of moods among Solidarity activists (Solidarity: a trade union that developed into a political party and played a key role in overthrowing communism).

On 13th December 1981 the PZPR had introduced martial law (lifted on 22nd June 1983). Growing economic difficulties, social moods and the strength of the opposition persuaded the national authorities to begin gradually liberalizing the political system. Changes in the USSR also influenced the policy of the PZPR. A series of strikes in April-May and August 1988, and demonstrations in many towns and cities forced the authorities to seek a compromise with the opposition.

After a few months of meetings and consultations the Round Table negotiations took place (6th Feb.-5th April 1989) with the participation of Solidarity activists (Lech Walesa) and the democratic opposition (Bronislaw Geremek, Jacek Kuron, Tadeusz Mazowiecki). The resolutions it passed signaled the end of the PZPR’s monopoly on power and cleared the way for the overthrow of the system.

In parliamentary elections (4th June 1989) the PZPR and its subordinate political groups suffered defeat. In fall 1989 a program of fundamental economic, social and ownership transformations was drawn up and in January 1990 the PZPR dissolved.

37 Macha, Karel Hynek (1810–1836): representative of High Romanticism, whose poetry, prose and drama express important questions of human existence. Reflections on Judaism (and human emancipation as a whole) play an important role in his work. Macha belonged to the intellectual avant-garde of the Czech national society. He studied law.

Macha died suddenly of weakening of the organism and of cholera on 6th November 1836. Macha’s works (Krivoklad, 1834) refer to a certain contemporary and social vagueness in Jewish material – Jews are seen romantically and sentimentally as beings exceptional, tragically ostracized, and internally beautiful. They are subjects of admiration as well as condolence.

38 Husak, Gustav (1913–1991): entered into politics already in the 1930s as a member of the Communist Party. Drew attention to himself in 1944, during preparations for and course of the Slovak National Uprising. After the war he filled numerous party positions, but of special importance was his chairmanship of the Executive Committee during the years 1946 to 1950. His activities in this area were aimed against the Democratic Party, the most influential force in Slovakia.

In 1951 he was arrested, convicted of bourgeois nationalism and in April 1954 sentenced to life imprisonment. Long years of imprisonment, during which he acted courageously and which didn’t end until 1960, neither broke Husak’s belief in Communism, nor his desire to excel. He used the relaxing of conditions at the beginning of 1968 for a vigorous return to political life. Because he had gained great confidence and support in Slovakia, on the wishes of Moscow he replaced Alexander Dubcek in the function of First Secretary of the Czechoslovak Communist Party.

More and more he gave way to Soviet pressure and approved mass purges in the Communist Party. When he was elected president on 29th May 1975, the situation in the country was seemingly calm. The Communist Party leaders were under the impression that given material sufficiency, people will reconcile themselves with a lack of political and intellectual freedom and a worsening environment.

In the second half of the 1980s social crises deepened, multiplied by developments in the Soviet Union. Husak had likely imagined the end of his political career differently. In December 1987 he resigned from his position as General Secretary of the Communist Party, and on 10th December 1989 as a result of the revolutionary events also abdicated from the presidency.

Symbolically, this happened on Human Rights Day, and immediately after he was forced to appoint a government of ‘national reconciliation.’ The foundering of his political career quickened his physical end. Right before his death he reconciled himself with the Catholic Church. He died on 18th February 1991 in Bratislava.

39 Milos Jakes (born 1922): Czech Communist politician, in the 1970’s one of the leading representatives of the so-called normalization in Czechoslovakia and in during the years 1987-89 the General Secretary of the Communist Party of Czechoslovakia (KSC).

In 1977 Jakes becomes a member of the KSC Central Committee, from 1981 he is then a member of the presidium – in is function he is responsible for overseeing Party work in agriculture, from June of 1981 then assumes responsibility for the entire sphere of economics in Czechoslovakia.

From the second half of the 1980’s Jakes acts as an ally of the reforms of M. Gorbachev in the Soviet Union, attempts to implement (partially and unsystematically) similar reforms in Czechoslovakia. In 1987 Jakes replaces G. Husak in the function of General Secretary of the Central Committee of the KSC, his attempts at half-baked reforms while preserving the KSC’s political monopoly however end in 1989 with an absolute fiasco – after the November events in 1989 the leading role of the KSC in Czechoslovakia ends, Jakes himself is forced to leave the head of the party (November 24th) and in December of that same year (December 5th) he expelled from the party at a special congress of the KSC.

Still in December of 1989 Jakes gives up his mandate as a member of the National Assembly (having been an assemblyman since 1971) and leaves politics. In the 1990’s he is charged several times for his role during the August events of 1968, however he is never sentenced. Today Milos Jakes lives in seclusion.

40 Havel, Vaclav (1936- ): Czech dramatist, poet and politician. Havel was an active figure in the liberalization movement leading to the Prague Spring, and after the Soviet-led intervention in 1968 he became a spokesman of the civil right movement called Charter 77.

He was arrested for political reasons in 1977 and 1979. He became President of the Czech and Slovak Republic in 1989 and was President of the Czech Republic after the secession of Slovakia until January 2003.

41 Six-Day-War: (Hebrew: Milhemet Sheshet Hayamim), also known as the 1967 Arab-Israeli War, Six Days‘ War, or June War, was fought between Israel and its Arab neighbors Egypt, Jordan, and Syria.

It began when Israel launched a preemptive war on its Arab neighbors; by its end Israel controlled the Gaza Strip, the Sinai Peninsula, the West Bank, and the Golan Heights. The results of the war affect the geopolitics of the region to this day.

42 Yad Vashem: This museum, founded in 1953 in Jerusalem, honors both Holocaust martyrs and ‘the Righteous Among the Nations’, non-Jewish rescuers who have been recognized for their ‘compassion, courage and morality’.

Toman Brod

Toman Brod 
Praha 
Česká republika 
Rozhovor pořídila: Lenka Kopřivová 
Období vzniku rozhovoru: únor – říjen 2005  

Pan Toman Brod žije se svou paní v útulném a velmi vkusně zařízeném bytě nedaleko centra Prahy. Ve své pracovně, kde rozhovory vznikaly, má mnoho knih, většinou se jedná o literaturu historickou, pan Brod je totiž historik.

Při svém bádání věnoval pozornost zejména problematice československo-sovětských vztahů, československému odboji na Západě v období druhé světové války, holocaustu a druhé světové válce celkově.

Před nedávnem mu vyšla kniha, kterou on sám pokládá za své životní dílo: Osudný omyl Edvarda Beneše 1939-1948: československá cesta do sovětského područí. Pan Brod dokáže velmi zajímavě a poutavě vyprávět o svém životě.

Dělat s ním tento rozhovor bylo pro mne velkým potěšením.

  • Rodina

Své prarodiče z otcovy strany jsem nikdy nepoznal. Zemřeli dříve, než jsem se narodil, a tak všechno, co o nich vím, vím jenom z vyprávění. Můj dědeček se jmenoval Alois Brod a narodil se pravděpodobně v první polovině devatenáctého století. Žil ve vesnici, která se nachází kousek od Čáslavi, jmenuje se Vrdy-Bučice, a měl tu obchod se smíšeným zbožím. Byl to určitě velmi velký obchod, snad největší v okolí. Dostalo se tu všechno. Látky, boty, nářadí, cukrovinky, potraviny. Za obchodem byly i stáje a patřilo k němu i mnoho polí, dědeček měl hodně zaměstnanců. Vlastně všechno, co o něm vím, vím od jedné z nich, od paní Anny Kopské, která později dělala kuchařku i u mých rodičů a po válce ještě žila u mě a starala se o mou dceru. Dědeček asi nebyl moc nábožensky založený, prý si nechával nosit šunku do koupelny, aby to babička neviděla, ta totiž byla ortodoxnější. Dědeček měl sourozence, bezpečně vím, že měl bratra Josefa, jehož potomci dodnes ještě žijí, někteří tady, někteří v Americe. Paní Kopská mi taky vyprávěla, že děda sedával před domem a v neděli, když chodily děti z kostela, tak jim rozdával cukrovinky. A říkával, podívejte se, jaké to je umouněné dítě, kdyby se umylo, jak by bylo krásné.

Babička se jmenovala Marie, rozená Friedländerová. Pocházela pravděpodobně taky z Bučic nebo odněkud z Čáslavska. Byla v domácnosti a její víra byla nejspíš pevnější než ta dědečkova, vařila košer, nejedla vepřové, ale jestli chodila do synagogy, to teda nevím. Pravděpodobně taky měla nějaké sourozence, ale o těch nic nevím.

Mateřský jazyk obou dvou byla němčina, ovšem oba mluvili se svými zaměstnanci velmi dobře česky. Měli asi čtyři nebo pět dětí, byla to později velmi rozvětvená rodina, na všechny si ale nepamatuji, protože s celou řadou z nich se potom otec už nestýkal. Synové se jmenovali Arnošt, to byl můj otec, Jindřich, ten žil později v Pardubicích a měl tam továrnu na plnicí pera, často nás navštěvoval, pak Alfréd, který byl duševně nemocný a zemřel v Bohnicích. Otec měl ještě sestru, ale s tou se nestýkal, já sám jsem ji poznal až v Terezíně. Jemnovala se Hermina.

Moji prarodiče z otcovy strany zemřeli někdy ve dvacátých letech ještě před tím, než jsem se narodil. Otec potom převzal jejich obchod, nějakou dobu v něm společně s mojí matkou hospodařili, pak ho ale prodal a přestěhovali se do Prahy. Já jsem se byl ve Vrdech-Bučicích podívat po válce, a to tam ten obchod ještě byl, dokonce tam byl ještě vidět nápis Alois Brod, teď už je to samozřejmě předělané.

Můj otec se jmenoval Arnošt Brod a narodil se 28.listopadu 1878 ve Vrdech-Bučicích. Myslím, že jeho mateřským jazykem byla ještě němčina, ale mluvil bez problému česky. Až do konce svého života psal kurentem, tím ostrým německým písmem, takže i když psal český dopis, měl ostré hrany, nedělal obloučky. Z toho soudím, že chodil do německých škol, koneckonců to tehdy bylo obvyklé. Určitě měl jenom střední školu, titul neměl. S jeho náboženským založením to asi moc slavné nebylo. Kdyby ano, vedl by nás k tomu, což se ale nedělo. V armádě nikdy nebyl, nemusel narukovat  ani za první světové války a nejspíš to bylo proto, že byl válečně důležitý, protože pracoval v zásobování. Když se otec odstěhoval do Prahy, bylo to někdy v druhé polovině dvacátých let, stal se  velkoobchodníkem s obilím. Prodával a kupoval od sedláků obilí a v Praze na burze je prodával. Čas od času, asi jednou týdně, jezdil s takovou velkou nákupní taškou služebně do Čáslavi. Sedláci mu vozili vajíčka, máslo, různou zeleninu...
 
O prarodičích z matčiny strany toho také moc nevím. Dědečka [Eduard Pick] jsem ani nepoznal, zemřel dřív, než jsem se narodil, taky to bylo někdy ve dvacátých letech, babičku [Anna Picková, rod. Kern] si z dětství matně pamatuji, zemřela, když mi byly tři roky. Ve svém dětství jsem se o ně moc nezajímal, a když jsem se zajímat začal, nebyl tu už nikdo, kdo by mi o nich mohl něco říct. Vím, že otec mé matky se jmenoval Eduard Pick. Oženil se s Annou Pickovou, rozenou Kernovou, a bydleli v Ledči nad Sázavou, kde měli pilu, takže to byli takoví průmyslníci, řekněme. Pravděpodobně také mluvili německy. Měli několik děti, syny Jindřicha, Karla, Jiřího, dcery Olgu, to byla moje matka, Štefu a Annu. Synové po smrti otce pilu převzali a dále společně pokračovali v podnikání ve dřevě, podnikali v Praze a okolí a jejich pila byla, myslím, v Satalicích. Aby se snadněji integrovali do české společnosti, změnili si jméno, stali se z nich Petrovští. To bylo někdy po první světové válce.

Nejstarší bratr se jmenoval Karel. Vzal si za ženu křesťanku, to byla taková modedama. Za války zůstal v Praze, protože nějak docílil, že byl prohlášený za nemanželské dítě, nějakým podvodem dostal jiný rodný list, takže nebyl považován za žida, a po Únoru 1948 se odstěhoval do Brazílie.

Jiří Petrovský se narodil roku 1897, byl tedy o sedm let mladší než moje matka. Dvakrát byl ženatý. Se svou první ženou se nejspíš seznamil v Italii, kde byl za první světove války na frontě, byla to Italka, ale bohužel zemřela. Jeho druhá žena se jmenovala Anna a narodila se roku 1907. Z prvního manželství měl dceru Věru, která byla za války tady, nebyla brána jako židovka, takže válku přežila a zemřela po ní na leukémii. Se svou druhou manželkou, která už byla židovka, měl strýc malého synáčka Ivoška, který se narodil roku 1935. Tihle všichni byli transportováni do Lodže, kde jejich stopy na podzim 1941 končí.

Jindřich Petrovský se narodil roku 1891. Jeho manželka se jmenovala Růžena a měli spolu dvě děti, Evu a Mária. Byla to také bohatší rodina, vlastnili v Praze nějaké domy, později jsme dokonce u nich bydleli. Jindřich Petrovský válku nepřežil, ostatní z jeho rodiny ano.

Anna Ungerová-Picková se vdala a žila ve Vídni. Měla syna Ottu, který se poté, když ona ve dvacátých letech zemřela, vrátil zpět do Prahy, Na toho si velmi dobře pamatuji, stýkali jsme se často, například za námi jezdil na letní byt. Později byl také v Terezíně a Osvětimi, přežil a po válce se oženil se svou křesťanskou přítelkyní. Otto byl takový milý člověk, měl povahu velmi podobnou povaze mé matce. Zemřel v roce 1984.

Štefa Picková, matčina poslední sestra, se narodila roku 1886 a byla duševně postižená. Zemřela roku 1944 v Rize.

Má matka se jmenovala Olga Brodová, za svobodna Picková. Narodila se 29. ledna 1890 v Ledči nad Sázavou. Jejím mateřským jazykem byla myslím také němčina, ale mluvila perfektně česky, písmo měla taky zřetelné. Když mluvila, stejně jako když psala dopisy, přecházela plynule z jednoho jazyka do druhého. Obě řeči byly tenkrát naprosto běžné. Bohužel, o mládí rodičů toho moc nevím, narodil jsem se velmi pozdě a když jsem byl dítě, o takové věci jsem se nezajímal.

Nevím, kdy a kde se moji rodiče potkali, ale svatbu měli v červenci roku 1912, brali se v Bučicích, oddával je rabín. Má matka pak také pomáhala v obchodě. Ve dvacátých letech se přestěhovali do Prahy. Nebyli jsme žádní boháči, ale bydleli jsme v pěkném domě na nábřeží, řekl bych, že jsme byli taková dobře situovaná střední třída. Rodiče na děti dlouho čekali. Byli spolu už patnáct let, když se narodil v roce 1927 můj bratr Hanuš. Tehdy už vůbec nedoufali, že by mohli mít rodinu. Otec taky už chtěl jít do penze, ale když se narodily děti, musel znovu obnovit své podnikání, aby bylo z čeho domácnost živit. Myslím, že matce se podařilo otěhotnět, když byli na dovolené v Itálii v Benátkách, že tam nějak příznivě na ni působilo místní klima. Můj bratr Hanuš se tedy narodil roku 1927 a já dva roky po něm, 18. ledna 1929.

Můj otec byl člověk takového konzervativního ražení, který byl samozřejmě šťasten, že má syny, protože ve svém věku už nedoufal, že bude vůbec nějaké potomky mít. Takže byl velmi hrdý, staral se o nás, dával nám přesné příkazy, co smíme a co nesmíme dělat. Kontroloval, kdy chodíme spát, kontroloval, jak se koupeme. Pokud měl čas, velmi se o svou rodinu staral. Bohužel času měl velmi málo, v podstatě to už byl starý člověk. Když v šedesáti letech zemřel, všichni říkali, že už to byl starý pán, že už se jeho věk naplnil. To je dneska nesmysl, šedesátiletí lidé jsou v podstatě velmi činorodí, ale jak říkám, už když mu bylo padesát, chtěl jít do penze a nešel jenom proto, že jsme se mu narodili my. Já ho mám v paměti jako člověka, který se samozřejmě sice snažil si s námi nějak hrát, ale myslím, že už ve svém věku dětem moc nerozuměl.

Má matka byla povahově naprosto klidná žena, kterou nerozházelo vůbec nic. Děti mohly dovádět a křičet a ona seděla po obědě u stolu a loupala oříšky. A děti mohly zbořit dům, respektive halu, nábytek, a jí se to nedotklo. Ovšem, samozřejmě, otec byl poněkud nervózní, prudší. Když se rodiče hádali, tak hlavně německy, abychom jim nerozuměli. Ale my jsme jim potom už stejně rozuměli. Matku mám v paměti jako mírnou, laskavou ženu. Jako pubertální kluk jsem se k ní vždycky nechoval hezky, to samozřejmě je taky pravda, ale ona se pak ukázala, to už je další historie, být velmi statečnou ženou. I když nikdy nepracovala, tak v těch hrozných podmínkách Terezína, které musela zažít, se ukázala jako žena velmi adaptabilní, pracovala jako ošetřovatelka mentálně a fyzicky postižených dětí.

Má matka byla vášnivá hráčka karet. Měla spousty kamarádek, které, stejně jako ona, hrály bridž. Byla to taková společnost, která chodila k ní, nebo zase ona chodila s nimi do kaváren, protože se hrálo většinou v kavárnách. Tato společnost žen se u nás scházela  na různé čajové dýchánky, odpoledne, hovořilo se o nejrůznějších ženských záležitostech. Některá z těchto dam mluvila česky, některá německy, a plynule se přecházelo z jednoho jazyka do druhého. S některými těmito jejími přítelkyněmi, které měly děti, jsme jezdili společně na letní byt, jak se tehdy říkalo prázdninám. Je zajímavé, že to všechno byly asimilované židovské rodiny. Opravdu, naši rodinní přátelé byli zase jen židé.

Moc jsme se nestýkali se sourozenci naší matky a jejich rodinami. Věděli jsme o sobě, to ano, ale oni spíš byli taková honorace, pohybovali se v jiných společenských kruzích. Vlastnili domy, byli členy autoklubu, jezdili na koních… Naproti tomu bratr mého otce Jindřich nás navštěvoval často. Jeho manželka Berta byla také židovka, adoptovali spolu dceru. Strýc měl továrnu v Pardubicích na plnicí pera, která ovšem moc neprosperovala, a tak si vždycky chodil půjčovat peníze od mého otce. Byl to člověk velmi laskavý, kterého jsme si vždycky vážili a milovali, byl mladší než otec, tak se k nám i jinak choval. Když otec zemřel, bydleli jsme blízko sebe na Starém Městě, pravidelně jsme s ním chodili v neděli na procházky, ukazoval nám pražské pamětihodnosti. Strýc Jindřich zahynul i s tetou Bertou v Osvětimi, jejich dcera snad ale ani v koncentračním táboře nebyla a později emigrovala do Austrálie.

  • Dětství

Můj bratr Hanuš byl o dva roky starší než já, narodil se roku 1927. Povahu měl určitě lepší, poněvadž já byl vzteklé, protivné dítě, neuměl jsem prohrávat, ještě dnes, když prohraji v šachách, tak mě to mrzí, ale když jsem v té době třeba prohrál v nějakých dětských sportovních kláních, to jsem byl opravdu velmi nepříjemné dítě. Kdežto on byl rozvážný, všemožně mě uklidňoval, že je to jenom hra, a tak mě po čase zlost zase přešla. Hanuš byl, myslím si, ten přemýšlivý, vědecký typ. Tady mám jeden jeho sešit se slohovými cvičeními, které psal, když mu bylo patnáct let. Jsou to takové filosofické, esejistické úvahy. Už tehdy bylo vidět, že je člověk přemýšlivý, že se zajímá o budoucnost. Například tu píše: „O svém životě bych rád jen napsal, že jsem se narodil… ostatní data jsou mi bohužel neznáma, že nevím, kdy a kde zemru, jaké zajímavé příhody ještě zažiji. (Hanuš už moc zajímavých příhod nezažil.) Navrhoval bych, aby mi byl uložen za určitý počet let znovu tento úkol, tehdy toho budu moci napsati více, maje za sebou větší část života a tím i větší počet zajímavých zážitků.“ Už jako chlapec se zajímal o politiku a politicko-historické věci, myslím si, že v tomto ohledu byl na svůj věk dost vážný, a také v tomto ohledu dost převyšoval ostatní chlapce svými zájmy a svými vědomostmi. Potom, za války, když mu bylo šestnáct, sedmnáct let, byl snad v Terezíně zapojen do nějaké komunistické buňky.

Jinak jsme byli, myslím, s bratrem taková normální dvojice. Někdy jsme se prali jako koně, ostatně jako každí sourozenci se někdy perou nebo si dělají naschvály. Ale taky jsme samozřejmě spolu hráli ping-pong, fotbal, chodili v létě plavat, bruslili jsme, opravdu myslím, že jsme byli normální dvojice. Ani jsme se moc nemilovali, ani jsme se nenáviděli. Samozřejmě, v dětství je to jiný vztah než v dospělosti, tak možná by se ten vztah změnil. Já jsem tenkrát na Hanuše žárlil, on byl starší, silnější, a tak jsem se mu snažil vyrovnat. Měli jsme společné kamarády a tak dále.

Nedílným členem naší rodiny byla dozajista i Anna Kopská, naše kuchařka. Ančí se narodila roku 1892 ve Vrdech-Bučicích, a když jí bylo šestnáct let, nastoupila do služby k mému dědečkovi. Potom pracovala i u mých rodičů, po válce se starala o mě a o mou rodinu. Za první republiky to tak fungovalo, že každá středně situovaná rodina, jako byla i ta naše, měla vychovatelku a kuchařku. My jsme měli na naší Ančí obzvlášť štěstí. Nejenom kvůli tomu, jaká to byla vynikající kuchařka, ale i pro její nesmírnou obětavost a dobrosrdečnost, která nám velmi pomohla v době války. Paní Kopská byla vdova. Její manželství je takovou záhadou, zřejmě byla vdaná jen velmi krátce, její muž byl nějaký kočí a zemřel na tuberkulózu. Ančí o tom nikdy nemluvila. Měla ale syna Pepka, který se jí narodil asi v osmnácti, určitě ještě za Rakouska [Rakúsko-Uhorská Monarchia]. Když v polovině šedesátých let zemřel, měl něco přes padesát. Kde byl vychováván, to nevím, poprvé jsem ho viděl už jako dospělého muže po návratu z vojny. Jednou ráno k nám přišel cizí člověk, já byl zrovna doma, a najednou slyším paní Kopskou, jak se s ním vítá. Pepek se poté oženil, měl dítě a žil se svou rodinou ve Žlebech u Čáslavi, kde si postavily domek. Paní Kopská mu s tím asi finančně hodně pomohla, proto se jí moc nelíbilo, že se Pepek po několika letech rozvedl, dům nechal ženě a odešel do Prahy. Ale na dům ve Žlebech si dodnes velmi dobře pamatuji, jezdili jsme tam na prázdniny, zde jsme se dozvěděli, že zemřel otec. Před několika lety jsem se byl ve Žlebech podívat a dokonce jsem se ještě setkal s Pepkovou bývalou ženou. Tenkrát to byla mladá, krásná žena, teď vyšla stará, shrbená paní. Zajímavé bylo naše setkání po letech. Pepek v Praze pracoval v nějaké továrně a když jsem odjeli do Terezína, staral se se svou matkou o náš byt.

Z toho, co nám Ančí vařila, například nikdy nezapomenu na její borůvkové knedlíky. Ty už dnes nikdo neudělá. Byly to velké knedlíky z nejspíš tvarohového těsta, které měly velice tenkou slupku, bylo umění je udělat tak, aby se slupka neprotrhla. Další pochoutkou pro mě byla její svíčková, také naprosto jedinečná. A její vánočky, to snad dnes už ani neexistuje. Možná, že to nebyl jenom její recept, ale obecně vánočkám, jaké se vyráběly před válkou, se dnes už nic nevyrovná. Měly nepopsatelnou chuť a nepopsatelnou vůni. Když se rozlomily, těsto dělalo takové jehličky. A byly v nich rozinky a mandle a samé dobroty. Tak to byla báječná věc. Rajská omáčka! U nás se dělala rajská omáčka s rýží, ale Kája Mařík, hrdina mého dětství, jedl rajskou omáčku s knedlíkem, tak jsem požadoval, aby mi ji dělala také s kendlíkem. Její houskové knedlíky byly naprosto vynikající. Co jsem naopak moc nejedl, byla krupicová kaše. Ta mi začala chutnat až v Terezíně, pochopitelně, ale po válce už mi zase nechutnala. A tak mě má vnučka, která ji má naopak velmi ráda, při snídaní zlobí ,abych si s ní dal kaši. Také jsem nejedl ryby, neměl jsem rád ty kosti v nich, třeba o Vánocích jsem si dával místo nich  vždycky řízek. Paní Kopská dělala vynikající řízky. Samozřejmě, ne každý den jsme jedli maso, vařila se také obyčejná jídla, jako například špenát s bramborem a vajíčkem, semlbába. Bramborový salát! Ten taky teď už nikdo nedokáže, ona ho dělala s vlastnoručně vyrobenou olejovou majonézou, přidával se do něj i salám nebo šunka. A další věci, jenom dobroty. Já jsem rád okouněl v kuchyni, když Ančí něco vařila, a vždycky jsem tam něco ulízl. Třeba takové to sladké těsto, co se dalo nahmátnout prstem a jíst i syrové… Výborné mramorové bábovky dělala Ančí!

Já byl nervózní dítě, takže jsem ráno, než jsem šel do školy, moc nejedl, snad jen nějakou bílou kávu nebo čaj jsem vypil. Svačinu jsem dostal do školy a snědl jsem ji až tak někdy kolem desáté hodiny, až můj žaludek začal pracovat. Takže celá rodina jsme určitě spolu nesnídali, vždyť matka taky ještě většinou spala, když jsme odcházeli do školy. Obědvali jsme ale společně, otec, pokud byl tedy doma, matka vždycky. A to už byl určitý obřad. Jedli jsme v jídelně, která byla slavnostně prostřená, paní Kopská přinesla na stůl… Paní Kopská ale, a myslím, že ani vychovatelka, s námi nejedly, jedly v kuchyni. Byl to takový určitý odstup, který byl dodržován, dále se projevoval napříkald tím, že matka i otec paní Kopskou oslovovali Anna, ona je milostpaní a pane. Vykali si. My jsme Ančí tykali a byla to pro nás Ančí.

Otec prakticky doma nebyl, takže hlavou domácnosti byla matka. Matka nikdy nevařila, to se pro dobře situovanou ženu nehodilo, ale chodila třeba nakupovat.  Nákupy obstarávala sama, taky to nebyl žádný problém, nenosila žádné rance, třeba jen v obchodě vybrala zboží, zaplatila a oni to pak donesli do bytu. Nakonec, přímo v domě jsme měli lahůdkáře, kde se dalo nakoupit. Matka také pečovala o finance, vedla účetnictví. 

Naše rodina byla do velké míry asimilovaná. Prakticky jsme vůbec nic o nějakém židovství nevěděli. Byl jsem sice obřezaný od dětství, ale to je tak všechno. Synagogu jsem za celou první republiku 1 nenavštívil, o židovství jsem se dozvěděl teprve v osmatřicátém roce, když začala různá protižidovská opatření 2 a kdy už byl rozdíl mezi křesťany a židy. Rodiče snad proto, že měli své zkušenosti z hilsneriády 3, nám říkali: radši se hlas spíš k národu českému, to budeš v určité ochraně, ale žid vždycky bude mít potíže. Asi proto. Já nevím, já jsem s nimi o tom nikdy nemluvil, neměl jsem na to čas, protože všichni zahynuli dřív, než jsem nabral rozum.

Praha mého dětství, to bylo idylické město. Tehdy sice už v Praze jezdila auta, ale co to bylo, přejelo několik aut. Za mě jezdili ještě koně! Pamatuji si pivovarské koně, uhlířské koně, poštovní koně, Praha vlastně byla taková vesnice, kde se dalo normálně chodit po ulici a nebyl žádný problém ji přejít, i když už tehdy se říkalo, že Praha je zahlcená, ale to kdyby viděli, jak vypadá dneska... My jsme bydleli na Palackého nábřeží, to je mezi Palackého a Jiráskovým mostem, dnes je na tom nábřeží Tančící dům. Měli jsme krásný pětipokojový byt ve druhém patře takového měšťanského domu z konce devatenáctého století, který tam ještě dneska stojí.V našem bytě byl dětský pokoj, pak po pravé straně byla kuchyně, po levé straně ložnice rodičů, dále jídelna, takzvaný panský pokoj, kde se přijímali hosti, a poslední pokoj byla kancelář, kde měl své sídlo můj otec, vyřizoval zde své obchodní záležitosti. Náš byt měl krásný balkón s výhledem na Vltavu a na Hradčany. Prostě byl to byt krásný, přívětivý, vlídný, na tehdejší dobu i velmi dobře zařízený. Sice ne nijak přepychově, ale přeci jen velmi dobře, pohodlně.

Já a bratr jsme měli pokoj společně. Zde měl každý svou postel, naše vychovatelka spala v pokoji vedle nás. Zde jsme si hráli, měli své hračky, četli jsme si… Jinak jsme po bytě moc nechodili. Do jídelny, do koupelny to ano, samozřejmě, do panského pokoje jenom, když tam byla nějaká návštěva, ale jinak jsme pobývali v našem pokoji, kde bylo teplo a kde byl náš svět.

Když jsem měl čas, a času jsem užíval dost hojně, stál jsem u okna a pozoroval život na Vltavě. Pluly tam ještě vory, ale také už i parníky. Na dohled jsem měl dva přístavy, jeden byl hned pod našimi okny, druhý u Jiráskova mostu. A taková moje dětská zábava byla parníky pozorovat, vždycky jsem doufal, že parník, který tam přijede, zakotví u toho mého přístavu. V zimě Vltava zamrzala, bylo na ní kluziště a my jsme tam chodili bruslit, taky jsme po ní chodili na procházky, jezdili jsme třeba na sáňkách až k Vyšehradu. No a pak samozřejmě byl sníh, v zimě bylo v Praze plno sněhu, Praha byla každou zimu zasněžená a byl to opravdu sníh, ne bláto, jako to je dneska. Takže to byla taky určitá romance, určitá idylka. Jinak Praha, poutě, no to byla obrovská záležitost tehdy, tenkrát byly ještě takové ty české poutě. Bylo jich v Praze víc, ale pro mě byly hlavní dvě. Konaly se na Karlově náměstí dvakrát do roka, jednou vánoční pouť, jednou josefská pouť. Byly tu všelijaké atrakce, kolotoče a kouzelníci a polomuž a položena, zvířata, nějaké opičky, střelnice no a samozřejmě všelijaké dobroty, zejména to, co jsme měli z domu přísně zakázáno. Nesměli jsme například jíst špekáčky, kdyby otec viděl, jak je jíme, tak by ho ranila mrtvice, ale to byla naše největší pochoutka, koupit si tam za padesát halířů toho buřta. Nějaké kapesné jsme dostávali, vždycky, když přišel někdo známý, hlavně strýček Jindřich půjčit si od otce peníze, tak když je dostal, nějakou tu korunu nám dal. Koruna představovala tenkrát obrovské bohatství, tehdy třeba pět halířů stál takový gumový had, který se dal žvýkat, a deset halířů nějaký bonbón, a padesát halířů stál ten buřtík, to jsme ani nevěděli, co s takovou korunou dělat, za co ji vydat. Nebo taková tu lepená vata, hnusná, to všechno byly naše pochoutky. Kolem parku, co je na Karlově náměstí, stály boudy s atrakcemi a nálada byla ohromná, všude hrála hudba, byly tam svíčky a voněly františky… Taky mi moc chutnaly pečené kaštany, venku vždycky stály báby, které měly takové lokomobily, kulaté pece s komínem, ze kterých se kouřilo, uvnitř na otočném roštu se pekly kaštany a báby je prodávaly za korunu do sáčku. Kaštany si teď koupím snad jen když jedu do Vídně, tam asi mají ještě ty staré receptury, jinak ne.

A taky mi chutnala šlehačka a zmrzlina, to jsem mohl jíst třeba k snídani, k obědu i k večeři. Nesměli jsme ale chodit jen tak k nějakému stánku, to otec prvně schválil nějakého cukráře a pak jsme u něj mohli nakupovat. Zmrzlina byla za padesát halířů do kornoutku. Milovali jsme ovoce, melouny, mandarinky, pomeranče, banány, to všechno bylo tenkrát samozřejmě k dostání. Nebyli jsme ale nějaká rozmařilá rodina. Sice jsme byli dobře situovaní, to ano, peněz určitě nechybělo, ale že by se rozhazovaly, to teda ne. Když jsme dostali padesát halířů na pouť, byli jsme šťastni. Naše vychovatelka určitě musela vyúčtovat každou korunu, kterou za nás zaplatila. Peníze tedy byly vzácné, taky jsme k nim měli úctu, vždyť jsme je prakticky do ruky nedostali. Všecko, co jsem potřebovali, nám někdo koupil, tak snad jedině když přijel strýček, dostali jsme nějakou korunu, ale jinak ne.

Byl jsem vášnivý sběratel vojáčků, tehdy byly v módě takoví ti sádroví vojáčci, měl jsem jich celou armádu. Jeden byl v hračkářství za dvě, za tři koruny, tak když jsem si šetřil, vydělal nějakou tu korunu, mohl jsem si za to v hračkářství koupit vojáčka. Vojáčci taky byli ten nejlepší dárek, jaký jsem mohl dostat.

Jak bylo ostatně tehdy zvykem, i v naší rodině jsme měli vychovatelku. Tehdy to bylo tak zařízené, že se děti daly na starost vychovatelce a ta pečovala o jejich dobré chování, vodila je do školy a vodila je ze školy, chodila s nimi na hřiště a na vycházky. Vychovatelek jsme měli několik, ne každá u nás vydržela, a taky ne s každou jsme vydrželi my. Všechny byly křesťanky, říkali jsme jim slečno, tak už ani nevím, jak se všechny jmenovaly. Ta první se vdala a proto odešla. Dál jsme měli takovou zdatnou paní, jmenovala se Krajcová, byla hodně sportovně založená. Také odešla, rodiče s ní nebyli spokojeni. A pak jsme měli jednu, to už jsme byli větší chlapci, takoví devítiletí, desítiletí, a ta byla Němka. Snažila se nás naučit německy, což jsme my ovšem odmítali, protože němčina byla řečí našeho nepřítele, styděli jsme se za to, když na nás německy mluvila, zakazovali jsme jí, aby nás před kamarády, německy oslovovala. Myslím, že tahle vychovatelka odešla, když byl Mnichov 4. S vychovatelkami jsme chodili na procházky, do divadel, hráli jsme různé hry… No rozuměli jsme si celkem, hlavně když na nás nemluvily před chlapci německy. Měli jsme asi pět vychovatelek, ale tyto služby skončily v devětatřicátém roce poté, co zemřel otec. Už na to nebyly peníze, matka udržovala menší domácnost, také jsme se rozloučili s tím krásným bytem.

Velmi pěkně se o nás starala i Ančí Kopská. Nejen, že uvařila, upekla, co jsme chtěli, ale třeba jsem k ní mohl přijít, zaklepat a říct: Heleď, já bych chtěl, kdybys byla tak hodná, abys mi přečetla kousek z Boženy Němcové. Tak Ančí šla, když měla čas, a přečetla mi ho. Jestli ona sama nějak více četla, když měla volno, to nevím. Vlastně si skoro vůbec nepamatuji, co dělala, když měla volno. Já jsem do kuchyně chodil tak za jídlem, jinak jsem byl v dětském pokoji. Štrikovala, to ano, hodně, možná šla někdy do kina, ale jinak nevím.

Naše škola byla v Pštrossově ulici, v budově, kde byla v roce 1890 založena Minerva Elišky Krásnohorské, první české gymnázium, kde mohly studovat dívky. Za nás zde už ovšem byla chlapecká škola. Děti se tenkrát totiž vychovávaly odděleně, školy nebyly koedukační, jako je tomu teď. A i v jiném ohledu byla tehdejší škola naprosto odlišná od té současné. Zaprvé tam vládla naprosto přirozená a dodržovaná autorita a kázeň, byl tam takový pořádek, že si to dnešní děti ani nedovedou představit. Mám dojem, že dnešní učitelé jsou spíše krotitelé, než aby byli vychovatelé. Tehdy co řekl učitel, to platilo. Pan učitel to řekl, tak já to musím takhle udělat. Samozřejmě, že tehdy už byly i ženy učitelky. Myslím ale, že to všechno byly ženy svobodné, že nesměly být vdané. Prostě neměly mít jiné povinnosti, aby jim jejich vlastní děti nezaneprázdňovaly výuku.

Ve škole mě bavilo třeba kreslení nebo nějaké slohové cvičení. Myslím, že mě škola bavila jako taková. Byla to povinnost, kterou jsem tak nějak chápal. Samozřejmě, že jsem byl rád, když někdy odpadla, jako každé dítě je rádo, ale že by pro mě byl nějaký šok chodit do školy, to rozhodně ne. Naopak jsme se po prázdninách vždycky těšili, že se zase do ní vrátíme, že tam zas budou kluci, se kterými jsme se bavili minulý rok, že třeba přijdou nějací noví… Učitelé nás oslovovali příjmením. Jakmile jsem přišel v první třídě do školy, tak jsem byl Brod a když někoho pojmenoval pan učitel křestním jménem, bylo to vyznamenání. To byl miláček, tomu mohl potom říct Jarouši nebo Karlíčku, ale jinak to neexistovalo… A my jsme dotyčnému samozřejmě záviděli. Školu jsme měli sice rádi, ale taky jsme rádi byli nemocní. Jednak právě proto, že jsme do školy nemuseli, ale také proto, že matka, vychovatelka a Ančí nám poskytovaly velmi vzácnou péči.

Vzpomínám si, že byl jakýsi rozdíl mezi lépe a hůře situovanými chlapci, to ano, ovšem nebylo to v tom, že bychom se spolu nekamarádili, že bychom spolu nehráli fotbal, když se však slavily narozeniny, vždycky jsme se scházeli spíše s ostatními z takové té střední vrstvy. Takže určitý třídní aspekt tu byl. Na druhou stranu učitel nám říkal: heleďte se, tady máme nějaké chudé děti, tak přineste třeba, kdo můžete, na Vánoce šaty nebo boty, které nepotřebujete, hračky, které nepotřebujete, a rozdáme to těm chudším dětem. Nebo taky vím, že když odešel otec nějakého chlapce do Španělska bojovat za španělskou republiku 5, tak učitel řekl: tady tenhleten chlapec teď nemá otce, tak když jste z takzvaných lepších rodin, tak si ho vždycky jednou týdně vezměte domů na oběd. Tak vím, že k nám chodil jeden chlapec někdy na oběd. Jak říkám, když uměl hrát fotbal, tak byl prostě náš kamarád, a na to, jestli byl chudý nebo bohatý, se nebral žádný ohled.

A samozřejmě, že jsme byli také velcí sportovci, ohromně jsme se zajímali o fotbal, teda aspoň já a můj bratr. Aktivně fotbal jsme taky hráli, ale spíš nadšeně než dobře, fandili jsme Spartě [16. listopadu 1893 byl založen klub Sparta Praha. Památkou na první velmi slavné období klubové historie jsou předveším dvě výhry ve Středoevropském poháru, který měl ve dvacátých a třicátých let obdobný význam, jako dnes Liga mistrů. Sparta povětšinou spolu se Slavií vždy tvořila základ národního týmu a její hráči proto nechyběli u největších úspěchů československé i české reprezentace – pozn. red.] a Slávii [dne 21. ledna 1896 na Valné hromadě klubu Slavie Praha se ustavuje odbor footbalový. První mezinárodní zápas hraje Slavia již na Letné dne 8. ledna 1899 proti Berlínu s výsledkem 0:0. Do vypuknutí I. světové války je nutné zaznamenat, že Slavia vyhrála Pohár dobročinnosti - Charity Cup v letech 1906, 1910, 1911 a 1912. Toto velmi silné mužstvo vyhrává československou ligu v letech 1930, 1933, 1934 a Pohár středočeské župy v letech 1922, 1926, 1927, 1928, 1930 a 1932. V následném období vyhrává Slavia ligu v letech 1935 a 1937 a Pohár v roce 1935 – pozn. red.], sledovali jsme jejich výsledky, a to byla událost, když na mistrovství světa v třicátém čtvrtém roce (1934) v Itálii se naši fotbalisté dostali až do finále [rok 1934 přináší československému fotbalu veliký úspěch na mistrovství světa v Itálii, kde ČSR ve finále prohrává s domácími 2:1 – pozn. red.], kde prohráli, ovšem to nebylo moc regulérní, pak byli v Praze vítáni jako hrdinové, přijeli v otevřeném autokaru a všichni je zasypávali květinami, taky jsem byl u toho. Fotbalisté té doby nebyli gladiátoři, milionoví otroci, kteří se nechávají prodávat za miliony tam a zase zpátky, byli to lidé, kteří hráli skutečně pro prestiž a s nadšením, pro lásku k věci. S vlastenectvím. Pro ně byla opravdu hrdost reprezentovat Československo na mezinárodním poli. Vlastenectví tehdy nebyla fráze, byl to skutečně hluboký cit.

Já jsem byl Sparťan, Hanuš fandil Slávii. Dokonce otec, ještě než zemřel, koupil bratrovi slavistický a mě sparťanský dres. Znal jsem celou sestavu Sparty, měl jsem ji navěšenou nad postýlkou a vždycky v pondělí ke mně přišel pan učitel Pokorný, to byl takový starší pán s brejličkama, a řekl: Brode, jak jste dopadli v neděli? Tak jsem hlásil: pane učiteli, prosím, vyhráli jsme. My, my jako. Tak vy jste vyhráli? Tak to je ohromná zpráva. No a já mu referoval, jak jsme teda vyhráli.

Také jsme hodně četli. S bratrem jsme se prali o knížky. Četli jsme samozřejmě mayovky [Karl May], Robinsona, Tarzana, Káju Maříka, všechny foglarovky… já hltal knížky. A prali jsme se, kdo tu knížku dřív přečte. Knihy jsme dostávali na narozeniny a na Vánoce, to není jako dneska, že pokud dítě něco chce, tak to hned dostane.

Tehdy se kupovaly dárky jenom na Vánoce a na narozeniny. Později jsem si je mohl koupit i z vydělaných peněz. Má matka také četla hodně. Otec, jak říkám, se moc doma nezdržoval, a když přišel domů, já jsem třeba už spal. Děti nechodily spát tak pozdě jako dneska v jedenáct hodin. V osm hodin byl konec a šlo se do postele. Matka nám taky třeba dávala číst noviny.

V létě jsme jezdili na letní byt. Pokud si pamatuji, tak nejdříve to bylo jenom kolem Prahy, když jsem byl malé dítě, jezdili jsme třeba do Řevnic. První taková větší prázdninová akce byly Doksy, Máchovo jezero, pak to byla několik let Libverda, to je u Liberce, kam jsme jezdili asi tři roky, ale protože to bylo v pohraničí, kde nebylo až tak příjemné ve třicátých letech pobývat, tak poslední prázdniny jsme strávili v třicátém osmém roce v  Malé Skále u Turnova.

Vždycky jsme tam jezdili tak na dva měsíce, my dva, matka, kuchařka, vychovatelka. Otec míval práci, takže tam nebyl stabilně, přijel, když měl čas, a pak zase odjel do Prahy. Mimo nás tam byly i rodiny další, tak tři, čtyři se vždycky našly. Byli to židé. Někteří z nich byli příbuzní, někteří byli vzdálenější příbuzní, se kterými se matka víc kamarádila než se svými vlastními. Byly to ženy, které s ní hrály bridž a které zase měly děti, tak s těmi jsme trávili prázdniny, znali jsme se od dětství. Trávili jsme pospolu krásné, klidné, bezpečné chvíle.

Myslím, že třikrát ročně, na Vánoce, na pololetní prázdniny a na Velikonoce, jsme jezdili na hory. Otec říkal: jste bledí, vy jste takové prostě ty městské děti, musíte mít alespoň jednu za čas horský vzduch, musíte na lyže. Tak jsme jezdili na hory.

Do Špindlerova Mlýna a do Harrachova, vždycky do stejného hotelu, ještě dneska tam stojí. No, sice jsem žádný slavný lyžař nebyl, ale bylo to fajn. Jezdili jsme z kopce, do kopce se chodilo pěšky, tenkrát ještě nebyly vleky, a ty kopce také spíš byly loučky, ne sjezdovky, na ty bych se neodvážil.

Člověk jel, zastavil se o nějaký plot a zase šel nahoru. Jinak jsme prakticky po republice moc necestovali, do zahraničí taky ne. Se školou jsme chodili na takové jednodenní výlety…

Víte, my jsme byli vychováváni jako českoslovenští vlastenci. Byla to doba takového toho čerstvého republikánského vlastenectví, republika byla nová a my jsme byli nesmírně hrdí na to, že máme svého prezidenta Masaryka 6, že to je člověk světově vážený a oblíbený a zpívali jsme o něm písničku:

Tatíčku starý náš,
šedivou hlavu máš,
dokáď bude tvoje hlava,
bude dobrá naše správa.

Je to nějaká lidová píseň, ale my jsme ji vztahovali samozřejmě na prezidenta. Náš ředitel byl bývalý legionář. Vždycky nás vodil dolů do tělocvičny a tam nám promítal obrázky, záběry z legií, život legionářů ve vagónech, na Sibiři a medvídky, které přiváželi panu prezidentovi. Každý osmadvacátý říjen jsme chodili slavit, ve škole byla veliká slavnost, potom jsme šli k Emauzím, kde byl a teď zase je obnoven Mařatkův pomník padlým pražským legionářům. Nevím, jestli byl i nějaký proslov, ale každopádně celá škola se tam sešla a slavila svátek. Velkým svátkem byl také sedmý březen, kdy měl narozeniny prezident Masaryk. Celá Praha byla ozdobená, byly vyvěšovány vlajky, každý obchod měl obraz prezidenta, vše bylo naprosto přirozené a naprosto spontánní, všichni Masaryka obdivovali a všichni byli rádi, že to tak je. Nic nebylo předepisováno. Samozřejmě, že z  republiky byli nadšeni hlavně Češi, že pro ostatní národnosti to nebylo až tak slavné, ale my, Češi, jsme byli hrdí na to, že máme republiku a že máme svého prezidenta.

V roce třicet sedm zemřel prezident Masaryk. Viděl jsem jeho pohřeb, otec nám tehdy zajistil místa v oknech paláce Dunaj, to je na Národní třídě, a tam jsme sledovali průvod, který šel pražskými ulicemi, podrobnosti si už nepamatuji, ale na ten dojem ano.

Tak to byla doba první republiky. Mysleli jsme, že je to naprosto zabezpečená, spolehlivá existence, samozřejmě, že v třicátých letech už pronikaly zprávy o tom, že je válka v Habeši, válka ve Španělsku. Na nás děti to doléhalo, už tehdy jsme četly noviny a zajímaly jsme se o tyto události, takže jsme cítily, že tady nějaké ohrožení je, ale jinak tím naše dětství dotčeno nebylo. Dál jsme hráli fotbal, dál jsme hráli na zloděje a na četníky, jen už to bylo s vědomím, že se tu schylují nějaké mraky. Pro mě to bylo ještě horší v tom smyslu, že mraky se schylovaly i nad naší rodinou, otec zemřel shodou okolností 28. září 1938, 30. září byla podepsána mnichovská dohoda 4. Takže pro mě byla katastrofa státní a rodinná vlastně totožná. Tím skončilo moje bezstarostné dětství.

Začali jsme vnímat, že situace houstne. V polovině září třicet osm (1938) jsme dva židovští chlapci, Jiří Pick a Toman Brod, už ne ve škole v Pštrossově ulici, která byla zrušena, ale ve Štěpánské, kam jsme přešli, tak tedy my dva jsme uspořádali mezi kluky sbírku na obranu státu a vybrali jsme přes dvě stě korun, což byla na tu dobu obrovská částka. Dali jsme je učiteli a učitel byl velmi dojat z naší iniciativy, která byla samozřejmě zbytečná, ale byl to projev vlastenectví, opravdu jsme cítili, že žijeme s touto republikou a že její konec bude znamenat neštěstí

Na podzim třicátého osmého roku (1938) byl otec asi měsíc v nemocnici. Už předtím byl nemocný, jezdíval do lázní se léčit. Jeho stav se ale zhoršil a musel být operován, asi to bylo kvůli prostatě nebo něčemu takovému. Ovšem nespolupracoval moc s lékaři, a myslím, že zemřel právě kvůli tomu. Bál se života, bál se Hitlera. Byl pochován na židovském hřbitově 30. září. Pohřbu jsem se já ani bratr nezúčastnil, byli jsme tenkrát mimo Prahu, ve Žlebech. Krátce po otci zemřel i jeho bratr Alois, také to bylo na podzim osmatřicátého roku.

Po jeho smrti jsme se museli přestěhovat z bytu na nábřeží, ne, že by nás vyhodili, ale prostě už nebyly peníze na to udržovat tak velký byt. Nastěhovali jsme se do bytu, který byl ve Veletržní ulici. Uprázdnil se, protože jeho původní majitelé, němečtí židé, spáchali po Mnichovu 4 sebevraždu, skočili z okna. Naše kuchařka šla s námi, ale vychovatelku už jsme potom neměli. Začal jsem chodit do školy do Holešovic, byla to česká škola. Zase jsme si chodili hrát na Letnou, Letná tenkrát byla ještě takový divoký západ, nebyla to ještě ta krásná plocha jako dnes, park ani  Stalinův pomník tam ještě nebyl, prostě divočina, kde jsme si hráli na kovboje a fotbal.

Před válkou jsem se prakticky nikdy s antisemitismem nesetkal. Za celou dobu, co jsem chodil do školy, jsem neslyšel slovo žid, nějakou antisemitskou poznámku. My jsme byli čeští chlapci a hráli jsme společně fotbal a prali jsme se společně a nevím, co všechno. Chodili jsme na výlety společně a jestli někdo byl žid, to se tehdy nerozeznávalo. Samozřejmě, někdo jiný má jiné zkušenosti, jiné zážitky, ale já se opravdu až do války s žádným antisemitismem nesetkal. Jednou vlastně ano, ale to byla hloupost, u nás v domě, ještě na tom Palackého nábřeží, bydlel jakýsi národně demokratický poslanec, jmenoval se Branžovský, advokát, který inklinoval k té nejkrajnější pravici. Jednou napsal na naše dveře židé ven, nebo něco takového. Já jsem to nechápal, bral jsem to, že nějaký kluk načmáral nějaké blbosti, ale otec z toho byl velmi rozčílený. Samozřejmě se neví, jestli to napsal opravdu on, ale podezírali ho. Branžovský se potom ještě nějak angažoval v Národním sjednocení [Politická strana Národní sjednocení (NS) byla založená v roce 1934 a řídí se krédem: „Cizí nechceme, svoje nedáme.“ – pozn. red.]. Tehdy, koncem třicátých let, to byl asi první antisemitský projev, který se ovšem netýkal mne, nýbrž mého otce, celé naší rodiny. Za války to už byla situace jiná, i po  Mnichově už to bylo jiné, už jsme viděli, že se k něčemu schyluje, že zábor Sudet 7 není legrace, i když jako děti jsme to chápaly jen povrchně, o nějakém antisemitismu ale můžu mluvit jen z projevů oficiálních, mezi dětmi absolutně nic takového nebylo.

  • Za války

Byt ve Veletržní třídě jsme měli ještě pod vlastním jménem, ale dlouho jsme tam nebyli, strýc Jindřich Petrovský nás přemluvil, abychom se nastěhovali do „jeho“ domu v dnešní ulici Obránců míru. Jenomže odtud nás za několik měsíců Němci vyhodili.

Němci totiž tehdy chodili a vyhlíželi si židovské byty, no a byt, který se jim líbil, zabrali. Tak si vzpomínám, že jednoho dne k nám přišla nějaká Němka v kožichu, začala si ho prohlížet a říkala ja, schön, schön, schön, to bylo znamení, že se jí líbí, a tak jsme jej museli opustit a přestěhovat se na Staré Město, kam byli soustřeďováni židé z Prahy, kteří postupně museli opouštět své vlastní byty.

Bydleli jsme ve společném bytě s dalšími dvěma rodinami. Ale protože naše kuchařka byla křesťanka, tak si na své jméno pronajala dvoupokojový byt v Masné ulici, a my vlastně s ní žili tam. Do Kozí ulice na Staré město jsme chodili jen přespat. Celý dům v Masné věděl, že je tam židovská rodina, ale nikdo nás neudal. Asi to byla zvláštnost, nebo ne zrovna zvláštnost, určitě to nebylo běžné, ale bylo to tak.

Protože protižidovská opatření 2 přibývala a my, děti, jsme si třeba už nemohly chodit hrát na normální hřiště, stal se naším hřištěm starý židovský hřbitov. Byl otevřený, byly tu lavičky, staří lidé tam seděli a děti se honily mezi náhrobky.

Hrály jsme nejrůznější hry, navazovaly jsme první kontakty s druhým pohlavím, tehdy nám bylo třináct let. Já jsem se vlastně začal zajímat o děvčata už dřív, ale bylo to takové čisté a naprosto nevinné, byla to určitá koedukace, určité nové poznání. Navazovaly se i první takzvané lásky, které netrvaly dlouho, maximálně několik měsíců, do jara až léta čtyřicet dva (1942).

Dokud jsme ještě mohli, snažili jsme se někam jezdit. V létě čtyřicátého roku jsme se dozvěděli, že někde v Jablonném nad Orlicí přijímal jeden pán židovské děti a mládež, ale i  křesťanské děti a mládež, na letní byt. Byl to majitel jedné staré továrny, kterou k tomuto účelu poskytl. Samozřejmě, že to bylo tajné, protože tehdy už židé nesměli chodit na žádné společné tábory, ale on si to ještě dovolil a díky němu jsme strávili hezké dva měsíce v  družné společnosti ostatních mladých lidí.

Chodili jsme na procházky, hráli jsme nějaké hry, myslím, že jsme pořád ještě o válce nic moc nevěděli.Válka byla daleko, bombardování nebylo, jídlo se dostávalo sice na lístky, ale hlad jsme neměli. Zpočátku se mi stýskalo, bylo to poprvé, co jsem byl na tak dlouho od matky pryč, ale za dva, za tři dny jsem si zvyknul a pak se mi tam moc líbilo. No tak to bylo to Jablonné, moje poslední prázdniny.

Opatření proti židům se víc a víc stupňovala. Nejdřív jsme nesměli chodit do restaurací, do divadla, do biografu, byla omezena doba nákupu, nemohli jsme vlastnit rádia, telefony, zabavovaly se šperky, nesmělo se po osmé hodině chodit ven, nesmělo se chodit na náměstí, do parku, k Vltavě, nesmělo se kupovat různé zboží… To už jsem samozřejmě cítil…

V létě čtyřicátého roku mě vyloučili ze školy 8, potom už jsem se pohyboval jenom mezi židovskými chlapci a děvčaty. Vzniklo takové ghetto, které nám nedovolilo proniknout ven, nikdo se s námi už moc nechtěl a ani nesměl stýkat. Když k nám chodili nějací křesťané na návštěvu, tak to bylo tajné. Oni nechtěli riskovat a my je zase nechtěli ohrožovat.

Když jsme nemohli navštěvovat veřejné školy s nežidovskými dětmi, začala se organizovat výuka po domácnostech, teda pokud ještě židé nějakou domácnost vůbec měli. Židovští učitelé nás učili soukromě určité předměty. Ve skupině nás bylo asi osm, deset dětí, chlapců a děvčat dohromady.

Nepamatuji se, že bychom se předtím znali, prostě jsme se seznámili a byli jsme kamarádi. Asi půl, tři čtvrtě roku jsme chodili do takových kroužků, pak začaly ve dvaačtyřicátém roce odcházet transporty a tak se uvolnila židovská škola v Jáchymově ulici, to je tam, co dnes sídlí Terezínská iniciativa 9. Asi dva měsíce na jaře čtyřicet dva jsem pak chodil do této židovské školy. Učilo se normálně to, co jsme se měli v tom věku učit. Až tady jsem začal chodit na židovské náboženství.

Dokud byla možnost, jezdili jsme na kole, měli jsme takovou skupinu asi deseti mladých židovských lidí a jezdili jsme třeba na výlet do Roztok nebo na Zbraslav, do Štěchovic. Mládež se snažila nějak využívat volného času a trávit ho společně. Ale bylo to  jenom dokud se nenosily hvězdy 10, pak už bylo zle.

Když se musela začít nosit hvězda, byl to pro mě opravdu šok. Protože to všechno, ta všechna jiná opatření se mě tak striktně nedotýkala. Já jsem chodil do biografu stejně. Sice tam byl nápis Juden nicht zugänglich [Židům nepřístupný – pozn. red.], ale mě to nevadilo, mne si nikdo nevšiml, tak jsem chodil na představení dál.

Do divadla jsem nechodil, to je pravda. Po osmi večer, když bylo třeba léto a bylo hezky, tak jsem toho taky moc nedbal, pořád ještě jsem chodil s klukama ven. Ale když se začala nosit hvězda 10, tak to jsem si poprvé uvědomil, že jsem něco, co nepatří do společnosti, a to jsem oplakal. Ač to byla hloupost v podstatě, přece jen se mě toto opatření dotklo ze všech nejvíc.

Matka mě tehdy zavedla k zubaři, potřeboval jsem spravit zuby, a řekla mu, jak jsem reagoval na tuhletu událost, to bylo v září čtyřicet jedna. Byl to takový mladý doktor a řekl mi: chlapče, víš, já si myslím, že budeme mít ještě mnohem víc horších a vážnějších důvodů k tomu, abychom plakali, než je tohle to.

Tak jsem se snažil svou hvězdu nějak zakrýt, dát si přes ni třeba tašku nebo tak něco, bylo to pro mě opravdu hrozné s ní chodit. Samozřejmě, že tohle zakrývání bylo trestné, byli udavači, kteří na to dávali pozor. Vycházelo mnoho antisemitských časopisů, které vydávali Češi, jeden z nich se jmenoval Arijský boj.

Psalo se v něm třeba, že žid Winternitz si schovává hvězdu nebo že byla viděna židovka Rudi Roubíčková po osmé hodině venku, jak se baví s bílým židem, bílý žid bylo označení pro filosemity, křesťany, kteří se bavili s židy. Árijský boj byl takový denunciační plátek, který byl velmi nebezpečný, mohl člověku přinést udání, trest, kriminál, dokonce koncentrační tábor.

Hodně si ho chodili kupovat i židé, samozřejmě dokud ještě nenosili hvězdu, i já jsem si ho kupoval, no, měli jsme v tom takovou masochistickou zábavu. My děti jsme si pak podle něj kreslily židovské karikatury, Roosvellta, Roosvellt byl Rosenfeld a to byl žid a Churchill byl taky žid a Stalin byl taky žid, všichni byli židi. Masaryk byl žid samozřejmě. Spíš jsme z toho měli takovou legraci.

Situace se ale víc a víc přiostřovala. Už nebyla ani možnost chodit mimo Prahu, žid nesměl opustit své bydliště. Nesmělo se jezdit vlakem, nesmělo se jezdit v tramvajích nebo třeba jenom v zadních vagónech, později už vůbec ne. Omezení byla pořád horší a horší, ale pořád ještě to byl život, kdy si člověk mohl lehnou do své vlastní postele, najíst se třeba ve slušném prostředí a mít ještě slušné jídlo.

V Terezíně 11 to zase bylo něco úplně jiného. I když ani ten Terezín nebyl to nejhorší. Hrůza má své dimenze. Když mám někde přednášku, tak říkám, že když někdo žil za války v Londýně nebo v New Yorku a představoval si, že je v okupované Praze, zděsil se, jak je možné žít pod takovouhle hitlerovskou diktaturou.

A když někdo žil v Praze, tak zase byl šťastný, že může žít v Praze a dělal všechno možné, aby nemusel do Terezína. A Terezín byla zase další etapa, další dimenze hrůzy. A pochopitelně Terezín, když jsme se dostali do Osvětimi, viděli jsme, že to zase žádná hrůza nebyla, že tam ve vyhlazovacím táboře teprve byla ta hrůza, a pak ještě dál a dál. Hrůza je relativní pojem, může sestupovat do velkých hloubek, do velkých nížin, než dosáhne svého dna, pak už se stupňovat nedá.

Někteří naši známí ještě, když byl čas, emigrovali, ale z rodiny republiku neopustil nikdo. Všichni ti bratři Petrovští tady zůstali, poněvadž zde měli majetek, nemohli si vzít na záda své baráky a své továrny a své statky, řekli si, my to přežijeme. Přece neopustíme svůj nemovitý majetek, který tu máme, svou pilu, sice už nám nepatří, ale musíme nad ní pořád ještě nějak bdít. Karel, který měl tu křesťanskou manželku, nějakým způsobem kolaboroval s Němci nebo možná ona kolaborovala, takže ti byli jaksi chráněni, a proto tady zůstali. Zůstali i ostatní a to až do hořkého konce, kdy už nebylo úniku.

To je taková židovská vlastnost, nikdo si nepředstavoval, že bude nejhůř. My to nějak přežijeme. Nesmíme chodit do kaváren, tak budeme hrát karty doma. Nesmíme chodit do divadla, to přežijeme. Po osmé hodině nesmíme chodit ven, tak nikam nepůjdeme. Pořád to ještě nebylo nebezpečné. Byla to taková salámová taktika to, co dělali Němci. Oni to neřekli najednou, tak si na to lidé zvykali.

To byla taková mentalita, jsme sice utlačovaní, druhořadí, ale pořád ještě to je k životu. Jestliže nám nedovolí nakupovat v obchodech, máme ještě pořád nějaké peníze, tak budeme nakupovat na černém trhu. Jídlo se pořád ještě dalo sehnat, byli tu křesťané, kteří nám pomáhali, pochopitelně, naše kuchařka, ta zase měla své známé, pak tu byli známí ještě z toho domu na nábřeží…

Chodila k nám jedna křesťanka, slečna Jánská. Vždycky jsme se na ni těšili, nejen kvůli zprávám, které nám nosila, ale i kvůli tomu, že na počest její návštěvy paní Kopská pokaždé připravila chlebíčky a vynikající bramborový salát. Bylo to tedy vždy takové příjemné posezení. Slečna Jánská poslouchala rozhlas, měla styky s odbojem, nosila nám tajné časopisy, zejména Boj.

Pokaždé jsme se na ni vrhli a chtěli vědět, co hlásí Londýn, pořád jsme čekali, že bude konec války. V čtyřicátém roce jsme čekali, že to nemůže dlouho vydržet. Velmi jsme věřili takovým těm „zaručeným zprávám jedna paní povídala“, v Terezíně se to nazývalo Latrinengeschichte.

A tak to bylo až do konce války, pořád jsme čekali, že to už dlouho nemůže vydržet. Je to jak říká spisovatel Milan Kundera ve svém románu Žert: optimismus je opium pro lid. Ale to fungovalo naprosto přesně, představte si, že by židům řekli, že to bude trvat šest let a že půjdou kamsi na východ do vyhlazovacích táborů. To by mnozí spáchali sebevraždu. Sebevražd i tak bylo v té době hodně.

V květnu čtyřicet dva byl spáchán atentát na Heydricha 12. Bylo vyhlášeno stanné právo 13, ale my jsme to pořád ještě brali na lehkou váhu. Matka tenkrát odešla spát do Kozí ulice, kde ale bylo těsno, bylo to tam zahmyzené, byla tam špína, tolik lidí nemohlo dodržovat žádnou hygienu, a proto jsme my dva hoši zůstali i tuto noc, po vyhlášení stanného práva, v bytě v Masné ulici.

Hitlerovci ovšem dělali prohlídky po všech domech, jestli tam není někdo neohlášený, pročesávali Prahu, hledali atentátníky. Dovedete si představit, co by se stalo, kdyby tam přišli? Všichni bychom byli mrtví, kompletně by nás jako ilegální a nedovolené obyvatele zastřelili.

Matka tenkrát s námi nebyla, a samozřejmě se od známých dozvěděla, co se v noci děje, že chodí esesácké a policejní hlídky, tak nemohla dospat. Nemohla ani jít v noci ven, protože bylo stanné právo 13. Tak až v šest hodin ráno celá vyděšená přiběhla, jestli jsme v pořádku. My jsme o ničem nevěděli a naštěstí jsme v pořádku byli, sem německé kontroly nepřišly. To jsou takové náhody… náhoda byla, že jsme se zachránili. A náhody hrály v mém dalším životě velikou roli.

Z našeho příbuzenstva byli nejprve deportováni strýcové Jindřich a Jiří Petrovští s rodinou, se všemi dětmi šli ještě v jedenačtyřicátém roce do Lodže 14. Má rodina, matka, bratr a já, šla do Terezína sedmadvacátého července čtyřicet dva. Sbalili jsme si kufry a s nimi jsme byli shromažďováni na takzvaném novém výstavišti, kde se jinak o veletrzích předváděly traktory nebo něco takového. Teď se tu shromažďovali židé před transportem. Zůstali jsme tu asi tři dny, bylo to dost tristní, spali jsme jenom na nějakých rohožkách a pak, ráno, nás odvedli na nádraží do Buben, odkud jsme odjeli ještě normálními osobními vagóny pod dozorem četníků ne do Terezína, ale do Bohušovic, protože tehdy ještě nebyla vlečka do ghetta. Náš transport se jmenoval AAu a jelo v něm asi tisíc lidí, zachránilo se necelých osm procent. Z Bohušovic jsme museli jít asi tři kilometry pěšky i se zavazadly, které nám ovšem záhy sebrali a my se s nimi už nesetkali. Ocitl jsem se v Terezíně.

Všechny svazky se zde vytvářely znovu.  Lidé bydleli v různých kasárnách, v jiných domech, v jiných ubytovnách, bylo nutno utvořit nové kontakty. Strýc Jindřich Brod z Pardubic, který se tam dostal přibližně ve stejné době jako my, tam dělal kuchaře.

Dokonce nám, když měl možnost, vždycky dal jakýsi přídavek k jídlu. Matka bydlela v Hamburských kasárnách, já jsem bydlel ve škole L417 a bratr bydlel v jiném domově pro chlapce. Matka i přesto, že v životě nikdy nebyla zaměstnaná, tak se na místní prostředí velmi dobře adaptovala, byla to velmi statečná žena, která netrpěla nějakým zoufalstvím, naopak nám dodávala jakousi jistotu. Dělala v Terezíně ošetřovatelku pro mentálně a fyzicky postižené děti a chovala se dobře. Téměř každé poledne jsme za ní chodili.

Dopoledne jsme mívali vyučování. A o čem se vykládalo? Většinou se vykládalo o jídle, je to zajímavé, že v koncentračních táborech se vykládá vždycky o jídle. Tam se ve fantaziích vaří, vyměňují se recepty, mluví se o tom, až nás osvobodí, co si prvně uděláme k obědu.

Samozřejmě, že jsme se učili matematiku, učili jsme se dějepis, náboženství, pochopitelně. V poledne bylo volno, šli jsme tedy za matkou, odpoledne možná byla nějaká ta menší pracovní povinnost, starali jsme se o zahrádku, nebo jsme hráli fotbal, četlo se a podobně.

Taky jsme někdy šli na nějaké to představení, na Brundibára nebo na něco jiného. I my jsme pod taktovkou vychovatelů nacvičovali různý vlastní program, přidala se k nám děvčata a společně jsme dávali dohromady nějaké recitační pořady, divadla, koncerty, hráli různé hry…

Život v Terezíně nebyl pro děti taková katastrofa. Samozřejmě jsme věděli, že jsme ohraničení hradbami, že to je určitá nesvoboda, ale jako bezprostřední hrůzu jsme to nevnímali. Ty menší děti třeba ano, no, každý to zažil jinak, každý ma jiné zážitky. Jak říkám, pro mě Terezín taková hrůza nebyl.

Taky to snad bylo dáno i tím, že nám bylo třináct, čtrnáct let a že jsme začínali žít jako mladí lidé, začínali jsme poznávat lásky, tvořili jsme si představy o tom, jaké to bude, až budeme moci zase žít jako normální lidé, bylo to jaro našeho života. Pokud jsme nebyli naprosto zničení jako v Osvětimi nebo v dalších táborech, pokud jsme byli zdraví a silní, jakžtakž najezení, opravdu jakžtakž, mysleli jsme i na věci příjemné.

Hlavní vychovatel v našem chlapeckém domově se jmenoval Otta Klein. Byl to takový mladý chlapec, kterému bylo něco přes dvacet. Vlastně všichni vychovatelé byli mladí lidé ve věku asi osmnáct až pětadvacet let. A pochopitelně každý z nich měl vlastní představy, jak své oddělení v domově vést.

Například na jedničce Eisinger, ten byl starší, komunista, vedl tuto třídu levicově. Vydávali časopis Vedem, který byl levicový. Naopak Franta Mayer na sedmičce byl sionista, a tak děti byly vedeny sionisticky. Náš vychovatel, Arno Ehrlich, byl český žid, který nás vedl v takovém pseudoskautském duchu, měli jsme různé zásady, lovili jsme po vzoru Foglara bobříky, učili jsme se morseovku a tak dále.

Náš časopis se myslím jmenoval Bobřík, ale bohužel se nedochoval. Nevím proč, nakonec celá řada chlapců zůstala v Terezíně a mohli ho zachránit, každopádně se tak nestalo. Pamatuji si, že jsem pro něj kreslil nějaké obálky, každý časopis byl pod nějakým heslem. Jedno heslo například bylo pomáhej bližnímu, skaut pomáhá bližnímu.

A tak jsem jako symbol nakreslil, jak si dva lidé podávají ruce. Obálka byla symbolická, měla uvozovat smysl celého čísla. Arno Ehrlich byl díky své bezprostřednosti a svým způsobům chování mezi chlapci velmi vážený a oblíbený. Také šel do Osvětimi, ale zachránil se. Nyní se jmenuje Arna Erban a žije v Americe.

Pátek večer byl erev šabat. Každý domov musel nastoupit a Otta Klein chodil a kontroloval, jestli je všude čisto, jestli jsou čisté boty, jestli nejsou v esšálku nějaké zbytky jídla… Tohle všechno se bodovalo, a když někdo měl nepořádek, tak byly všem strženy body. Dotyčný se následně stal předmětem opovržení, protože zkazil hodnocení celému domovu.

Ony totiž domovy mezi sebou soutěžily o to, kdo bude mít za měsíc nejlepší známky. Víte, vychovatelé se pořád snažili nějakým způsobem nás oddělit od toho všedního života ghetta, od všední hrůzy toho vězení, snažili se nám dát v mezích možností jakési normální podmínky života.

Soutěžili jsme ve fotbale, každý domov měl své vlastní fotbalové družstvo. Hrálo se  na jakémsi hřišti, zbudovaném na „šancích“ na hradbách. Samozřejmě, že i dospělí hráli fotbal na dvoře kasáren a byla to vždycky veliká událost. Kolem se shromáždilo několik set, snad tisíc lidí a fandili jednotlivým družstvům.

I jiné věci nám pomáhaly odpoutat se od vězeňské reality. Uvedení Prodané nevěsty byl obrovský zážitek, sice to bylo koncertní představení, bez krojů, ale účinkovali ohromní pěvci, němečtí pěvci se naučili svůj part česky a zpívali to takovým ohromným stylem, že se pak říkalo, že toto představení by obstálo i na prknech Národního divadla.

Hrálo se v tělocvičně školy a ten dojem z toho, když se zpívalo dobrá věc se podařila, věrná láska zvítězila… to všichni plakali dojetím. Byla to obrovská duchovní pomoc.

Dostávali jsme balíčky, které nám posílala někdejší naše kuchařka paní Kopská, a to zase byla ohromná pomoc fyzická. Nebyla to tak jednoduchá věc, pošty balíčky čím dál tím míň přijímaly a třeba pokud za přepážkou seděl nějaký antisemitský úředník, tak se díval skrz prsty ve stylu co vy, křesťané, máte co židům posílat balíčky? Další věc byla taky potraviny sehnat, což vůbec nebylo jednoduché, protože se potraviny přidělovaly na lístky. Bylo to drahé. Kde na to Ančí vzala peníze, to nevím, snad jí tady matka nechala nějakou hotovost.

Dokonce se jí podařilo poslat nám balíčky i do Auschwitzu, když zde asi dvakrát ta možnost byla. Byly adresovány do Arbeitslager bei Neuberun, nikdo nevěděl, kde to je. Tak asi jeden nebo dva balíčky od ní jsme dosatali dokonce i v Osvětimi. Pak to přestalo. Balíky bývaly asi pětikilové, tří až pětikilové. Posílal se samozřejmě chleba, nějaká mouku, krupice… prostě základní potraviny.

Možná taky nějaký tvrdý salám, byla to obrovská pomoc. V Terezíně ještě nebyl tak strašný hlad, jako byl později v Osvětimi, alespoň ne pro nás, pro děti, protože my jsme například dostávaly balíčky, které chodily ostatním vězňům, ale byly už nedoručitelné, protože dotyční buď zemřeli nebo odjeli na Východ. Židovská samospráva pak dávala tyto balíčky k dispozici hlavně dětem.

Zcela jiná byla situace starých lidí, kteří v Terezíně umírali hrozivým způsobem. Přes třicet tisíc lidí zde zemřelo, většinou šlo o staré lidi a to hlavně z Německa. Mladí němečtí židé byli ze svých domovů posláni na Východ hned, staří lidé byli posláni do „lázní“.

Bylo jim totiž řečeno, že si můžou koupit pobyt v lázních Terezín, zaplatí-li si ho, dají hitlerovcům svůj byt, všechen svůj majetek prodají a výměnou za to se odstěhují do terezínských lázní, kde budou mít ubytování s výhledem na jezero, na park. Oni potom do Terezína přijeli a viděli, v jakých podmínkách tu mají žít.

V domech, které byly napěchovány od sklepa až po půdu, za naprosto zoufalé hygieny. Pokud záchody vůbec byly, tak byly suché, voda tekla vždycky jen chvilku, hmyz tam byl, špína, nemoci… A tak ti, kteří přijeli z ještě jakéhosi civilizovaného prostředí do takovýchto otřesných podmínek, velmi často umírali. Ti se zde měli nejhůř.

My děti jsme je samozřejmě potkávaly. Ne že bychom chodily za nimi do jejich domů, to bylo něco tak odporného, že jsme se štítily, a také to bylo nebezpečné, byly tu štěnice, blechy, no hrozné to bylo, hrozné podmínky. Tito lidé nedostávali žádný přídavek, balíčky z Německa jim už neměl kdo posílat, a tak stáli u výdejen jídla a žebrali o polévku.

My děti jsme polévku nejedly, poněvadž to nebyla polévka, to byla nějaká teplá voda vyvařená z nějakých brambor nebo z čeho, tak jsme jim ji dávaly, zas až takový hlad jsme neměly. Taky si vzpomínám, že vybírali shnilé brambory… žili prostě v zoufalství, ale to byl paradox Terezína. Paradox Terezína byl, že na jedné straně umírali lidé hladem, zoufalstvím, špínou,  nemocemi, beznadějí, ale na druhé straně se hrál fotbal, byly koncerty, zpívaly se opery, Brundibár, Prodaná nevěsta a tak dále.

V Terezíně se zpívalo, v Terezíně se umíralo. A to je třeba dát dohromady. Například přednášky. Byly tu desítky a desítky přednášek. To víte, že ti esesáci na to nedbali, esesáci si řekli: hlavně že nepřipravujete nějaké povstání, že dodržujete pořádek, který jsme vám přikázali. Židovská samospráva na to měla dbát, no a pokud se nebude dít nějaká nepravost, tak si dělejte, co chcete. Možná, že ne. Spíše to bylo trpěné, než aby to někdo povoloval. Ale pořádaly se ohromné přednášky. Historické přednášky, filosofické přednášky, právnické přednášky, hudební věda, židovské dějiny… Já říkám, Terezín byl v tomto ohledu nejsvobodnější město v celém protektorátu nebo v celé říši. Protože nemohlo být pomyšlení, že by to, co se zde pořádalo, ať už to byly přednášky, jinotajné skeče, divadelní představení, že by to někdy bylo uvedeno v protektorátu. Takže v tomto duchovním ohledu to bylo nejsvobodnější místo. Další paradox.

Nezapomeňte, že židé, kteří se tu sešli, byli vlastně elita z celé Evropy, ať už šlo o německé, rakouské nebo české židy, o malíře, spisovatele, hudebníky, lékaře, vědce… prostě to byla intelektuální elita která, když měla možnost, tak se tu projevovala. A zase je třeba tohle dát do správných dimenzí. Samozřejmě, že Terezín byl jednak místo, kde se umíralo, to byl jeden z jeho cílů, ale také to bylo místo, kde se čekalo na další transport. Pro mladé lidi nebyl život v Terezíně to nejhroznější. Oni se během doby dokázali adaptovat na zdejší poměry, dokázali si trošku získat styky v kuchyni nebo s četníky, chodili na práci do zahrad mimo ghetto, takže si přinášeli nějakou zeleninu, dostávali balíčky…

Čím déle vězeň žije v nějakých podmínkách, a to se netýká jenom Terezína, to je v každé věznici, tím lépe si dovede opatřit styky, dovede se zorientovat, kde je možno získat jaké výhody, který dozorce je sympatičtější, s kterým se dá mluvit, který pomůže nebo jak se dá něco propašovat. Lidé to dokázali, a ti, kterým se podařilo udržet se v Terezíně až do podzimu čtyřiačtyřicet, kdy byly zastaveny transporty na Východ, si zachránili život. Zatímco lidé, kteří se transportům nevyhnuli, z devadesáti devíti procent zemřeli.

V Osvětimi, v Treblince, v Majdankách, v Minsku, nebo kam všude byli posíláni. Největší hrůza Terezína pro mladé lidi bylo očekávání dalších transportů na Východ. V Terezíně se každý snažil transportům vyhnout a bylo to opravdu životní štěstí, když se to někomu podařilo. Kolik lidí přežilo z těch východních transportů? A zejména nepřežily děti. Pokud děti zůstaly v Terezíně, měly šanci přežít. Ale děti, které byly poslány na Východ, prakticky žádnou šanci neměly.

Z Terezína jsme odjížděli prosincovým transportem 1943 do Osvětimi. Dostali jsme předvolání na takových ústřižcích papíru, a tak jsme se dostavili ráno se zbytky našich zavazadel, přijely dobytčí vagóny, naházeli nám do nich nějaká ta zavazadla, asi šedesát, sedmdesát lidí nás nacpali do jednoho vagónu, dovnitř strčili ještě veliký kýbl s čajem a druhý  veliký kýbl jako WC a vagón neprodyšně uzavřeli. To jsem si říkal, to snad ani není možné, jak tady můžeme dýchat, jak tady vůbec můžeme tu cestu přežít? Byl to jeden z těch vůbec nejhorších zážitků. Ten šok, kdy nás z toho přece jen civilizovaného prostředí Terezína vezli najednou jako dobytek… Čaj byl brzo vylitý nebo vypitý a záchod přetékal, protože prostě pro šedesát lidí je jeden kýbl málo. Špína, smrad, samozřejmě už tam bylo několik mrtvol, nedalo se dýchat, hrozná žízeň… Dva dny jsme jeli, dvě noci a den nebo tak nějak, byl to zážitek naprosto nepředstavitelný. Žízeň byla strašná. Za ty dva dny a dvě noci jsme už byli na pokraji šílenství z žízně, a co teprve když sem někteří jeli z Řecka nebo z Kréty sedm nebo dvanáct dní bez vody, to už samozřejmě většina z nich byla mrtvá a ostatní by za trošku čaje dali všechno.

Byli jsme ten prosincový transport, co šel do rodinného tábora a nebyl hned zlikvidován. Druhý podobný šel v květnu čtyřicet čtyři, ten taky nebyl hned zlikvidován. Zatímco první transport, který šel v září a šel taky do rodinného tábora, byl kompletně zničen osmého března 1944. Ještě před svou smrtí museli vězňové napsat pohlednice s antidatováním pětadvacátého března 1944. Na základě nich pak v Terezíně nevěřili, že jsou všichni mrtví. Já si myslím, že tomu nechtěli uvěřit, že to byla taková snaha radši o tom nemluvit, radši nešířit paniku. Podle mého názoru to bylo obrovské morální selhání, v létě čtyřicet čtyři šly do Terezína zprávy ještě z jiných pramenů, takže už tam věděli, že jsou v Osvětimi plynové komory. A oni, vedoucí samosprávy, ty terezínské lidi nechali, dokonce je přemlouvali, aby nastoupili do transportů. Proč neřekli ne, my už transporty organizovat nebudeme? Teď ať si to třeba Němci dělají sami. My dáváme ruce pryč. Židovská rada starších se toho neodvážila. Jaké bylo organizování těch deportačních transportů? Němci třeba o někom řekli, že tento pojede transportem, protože kouřil nebo něco ukradl, ale ostatní měli být vybráni. Dovedete si představit, co se potom dělo? Když byl někdo do transportu zařazen, snažil se takzvaně se vyreklamovat. To znamená, že šel za představiteli do rady straších a řekl: já jsem nepostradatelný, já nechci jít, mě z toho vyřaďte. No ale na jeho místo musel přijít někdo jiný. Chápete to hamletovské dilema? To byl boj o život. Jeden se zachránil, ale druhý byl poslán na smrt. Ve třiačtyřicátém roce mohli říct, že neví, co se tam děje, že si myslí, že jde o pracovní transporty a tak je vypravovali. Ještě o Osvětimi, o Treblince nic nevěděli,  sice si mysleli, že tam není nic dobrého, ale nevěděli ani o ničem vyloženě strašlivém. Jistota nebyla, bylo jenom tušení. Ale v době, kdy už židovská rada věděla, co se tam děje, a přesto dál transporty vypravovala, to už pokládám za selhání. Aspoň měli říct tak my už ne. S námi už nepočítejte. My už to organizovat nebudeme. A to šlo o dny. Osmadvacátého října 1944 byl vypraven poslední transport a za několik dní byl konec, hitlerovci vyhodili plynové komory do povětří. Kdo se do toho transportu nedostal, ten si zachránil život. Já nemám právo soudit, samozřejmě, protože vím, že ty podmínky… ale víte, když někdo vezme nějakou funkci, tak to není jenom výsada. Když příjme někdo nějakou funkci, tak musí vědět, že v okamžiku, když nastane nějaká krize, nějaké strašné dilema, tak musí být připraven nasadit svůj život. A to se netýká jenom tohoto případu. No tak co by se stalo? Možná, že by se něco stalo, já nevím, třeba by zavedli nějaký jiný režim, ale byla by to aspoň akce nějakého odporu.

V Auschwitzu nás vyložili, ještě nebyla vlečka do Birkenau. Byla tam strašná zima, byl mrazivý prosincový den, kolem psi a štěkot a esesáci a vězňové v těch pruhovaných šatech, předtím jsme neviděli vězně v pruhovaných šatech, v Terezíně jsme chodili normálně v civilních oděvu, žádné vězeňské šaty tam nebyly. I vlasy jsme měli normálně, jenom hvězdu jsme nosili. Všichni byli v Terezíně slušně oblečení. Teď jsme viděli ty pruhované postavy. Naložili nás na nákladní vozy a vezli nás, z Osvětimi to je asi tři kilometry. Ještě v Terezíně nám staří vězňové říkali: když uvidíte ostnaté dráty nabité elektřinou a u nich budou tabulky s výstražnými nápisy, že je tam vysoké napětí, tak jste v koncentračním táboře. A tohle přesně jsme z  vozu viděli. Tak jsem si řekl, koncentrační tábor, to byl prostě pojem. Nikdo samozřejmě přesně nevěděl, co to znamená, ale ty pověsti a chýry, co se zde děje, už jenom toto vzbuzovalo hrůzu. O vyhlazovacích táborech jsme nevěděli, ale nám stačil jenom ten koncentrační tábor. Teď jsem říkal, tak teď jsem z toho relativně civilizovaného prostředí Terezína najednou v koncentračním táboře. Hodili nás na nějaké pryčny, naštěstí neudělali selekci, odvedli nás do sprchy, kde nás svlékli, oholili, vytetovali čísla a dali nám nějaké vězeňské hadry, už byly vydezinfikované a byly hrozné, ještě dřeváky a vypadali jsme jak strašidla. Postupem doby se nám podařilo vyměnit tyto hadry za nějaké lepší. Ten první dojem byl tak strašlivý, ta hrůza těch baráků, asi to byly dřív stáje snad pro koně, a v nich teď bylo nacpáno šest set nebo sedm set lidí. K tomu samozřejmě surovost funkcionářů, esesáků… Prostě celý šok z  příjezdu do Osvětimi byl hrozný. Víte, to jsou ty různé dimenze hrůzy.  Teď jsme se opět dostali do nižšího stupně, do vyšší kategorie hrůzy.

Naštěstí jsem se dostal do dětského bloku, který vedl Fredy Hirsch 15, tak to zase byla jistá úleva. Přes den jsme v dětském bloku mohli být a tak se nějakým způsobem oddělit od toho hrozného života venku, nemuseli jsme se pořád dívat na esesáky a na celou hrůzu toho ostnatého tábora. Byla to ohromná vymoženost, kterou si Fredy Hirsch vymohl. On byl neobyčejně charismatický člověk, který dokonce i Němcům imponoval. Měl takové vojenské chování, takže ho tak nějak respektovali a díky tomu dětský blok vznikl. Byly zde děti do čtrnácti nebo do patnácti let, myslím, že jsem si tehdy nějaký ten rok ubral, abych se sem dostal. Měli jsme tu vychovatele, který se nás snažil nějak zabavit, malé děti si hrály nebo zpívaly, ty starší zase měly jakési vyučování, pomáhalo nám to alespoň na chvíli zapomenout na mučivý hlad. Chodili za námi zajímaví lidé, například jednou přišel mezi nás jeden bývalý novinář, který se zúčastnil olympiády v Berlíně ve třicátém šestém roce, a ten nám vyprávěl o tom, jaká tam byla atmosféra, jak Hitler měl pocit, že musí zvítězit árijská rasa, ale když zvítězil černoch Jesse Owens, porazil Němce a získal čtyři zlaté medaile, Hitler byl vztekem bez sebe. A my jsme se radovali, že ten černoch zvítězil nad Hitlerem, a tak jsme byli zase naplněni vírou, že i my jednou nad Hitlerem zvítězíme. A všem se to nepodařilo, ale přece aspoň některým.

Když se v táboře prováděly apely, to znamená, že jednou nebo dvakrát denně museli vězni nastoupit do pětistupů a esesáci chodili a sčítali je, dělo se to venku, za každého počasí. My děti jsme zase měly tu výhodu, že jsme mohly sčítání provádět na našem bloku, v poměrném teple. No tak nebylo tam žádné horko, ale nebyl tam mráz, protože se dokonce jakýmsi způsobem topilo. Fredy Hirsch také například zařídil, že malé děti dostanou lepší stravu, že dostanou třeba hustší polévku. Ale jaký to mělo smysl, proč ty děti krmili šest měsíců a pak je poslali všechny do plynu, to nevím.

Chodil tam hitlerovský šéflékař Dr. Josef Mengele, byl to takový pán, který byl vždycky v perfektní uniformě, vždycky měl bílé rukavičky, opravdu vypadal důstojně a k dětem se choval velmi vlídně, jako strýček. Prostě nikdo by nevěřil, že to je vrah. Tohle všechno byl samozřejmě velký podvod, přetvářka.

Vězni z rodinného tábora měli v ústřední kartotéce poznámku Sonderbehandlung nach 6 Monaten. Zvláštní zacházení po šesti měsících, což byla kryptomluva, zvláštní zacházení znamenalo smrt v plynových komorách po šesti měsících. My jsme to tam měli také. Nadešel osudový červen 1944. Jenomže situace se změnila, byla invaze, fronta se blížila, Německo potřebovalo pracovní síly, tak si hitlerovci zřejmě uvědomili, že by to bylo plýtvání lidskými silami, kdyby dál likvidovali zdravé lidi. A proto vybrali několik tisíc zdravých mužů a žen a poslali je do pracovních táborů. Z těchto lidí někteří přežili. Vybrali také mého bratra, ten ovšem nepřežil, zahynul patrně na jaře čtyřicet pět, buďto kvůli nemoci nebo při pochodech smrti. Moje matka byla už v Terezíně operována na rakovinu, měla odebráno jedno ňadro, a tedy nemohla projít selekcí, takže si ji tam nechali. Já jsem zůstal také, protože jsem byl práce neschopný čtrnáctiletý kluk.

Jednoho horkého letního dne, někteří chlapci říkají, že to bylo ve čtvrtek šestého července 1944, já si datum nepamatuji, je to možné, přišel Mengele do tábora a jeden chlapec se odvážil k němu přiblížit a řekl mu, že jsme tady ještě jedna skupina chlapců, kteří jsou schopni pracovat. Nejsou ještě vysláblí a nemocní, sice jim není ještě šestnáct, ale jsou ochotni pracovat. Pan Mengele byl zjevně v dobré náladě a byl tak slušný, že toho chlapce na místě nezastřelil, a že opravdu v dětském bloku, který už byl prázdný, uspořádal selekci. Pamatuji si, že stál napravo a my jsme před ním nazí, šaty a boty v rukou, defilovali. On pak ukazoval, jestli můžeme přežít, nebo nemůžeme. Asi devadesáti chlapcům ukázal na správnou stranu, písař si pak zapsal jejich čísla, já měl to štěstí, že jsem byl mezi nimi. Poslal nás do vedlejšího tábora, to byla naše záchrana. Záchrana sice ne všech, ale z těchto devadesáti chlapců přežila skoro polovina. To byl takový zázrak, náhoda. Desátého července se opakovala hromadná vražda, která byla snad ještě větší než ta březnová, asi sedm tisíc lidí z terezínského rodinného tábora bylo ve dvou nocích zavražděno. Ženy s dětmi, staří, nemocní lidé, prostě všichni zahynuli v plynových komorách. To byl konec rodinného tábora. Byla to i smrt mojí matky.

Potom jsme přišli do mužského tábora. Protože nikde jinde nebylo místo, byli jsme přiděleni do bloku, který byl určen pro trestní komando, pro vězně, kteří se něčím provinili a tak byli zařazeni do zvláště těžkého pracovního oddílu. My jsme ovšem povinnosti Strafkommanda nepodléhali. Náš blok byl uzavřený, měl vlastní dvůr, který byl ohraničen zdí, a na druhé straně toho dvora sídlilo Sonderkommando, vězni, kteří pracovali v krematoriích a v plynových komorách. Od těchto lidí jsme se dozvěděli, co se s rodinným táborem stalo. Samozřejmě jsme to tušili, ale až oni nám to potvrdili. Řekli nám, jak konkrétně se to provedlo, jeden vězeň nám ukazoval krabici plnou zlatých zubů. Asi je propašoval a pak se je snažil vyměnit za jídlo nebo za cigarety nebo za něco takového.

Každou chvilku hučely sirény, to znamenalo, že utekl nějaký vězeň. Spousta lidí se pokoušela utéct. Hned jak se to zjistilo, dráty se nabily elektřinou, ony totiž dráty nebyly nabity pořád, ale jen v případě nějaké krize, třeba když šly transporty do plynu. Teď ale byla vyhlášena pohotovost, do drátů bylo zavedeno vysoké napětí a většinou byli ti, co se snažili utéct, chyceni. Strašným způsobem je vedli zpět, k tomu jim hrála muzika něco posměšného, nějaký marš, potom jim dali do rukou nápis, jak jsou strašně rádi, že jsou zase zpět, přivedli je do našeho bloku na dvůr, strašlivým způsobem je zmlátili a za několik dní, když se jakžtakž uzdravili a nezemřeli hned při tom bití, je pověsili. Šibenice stála uprostřed tábora a celý tábor se musel jít na tu popravu podívat. No a samozřejmě jsme byli také svědky toho, jak byli lidé mučeni na dvoře našeho bloku.

Po čase jsme se zase tak nějak rozkoukali. Poprvé jsme dostali možnost jezdit mimo oblast přísně střeženého tábora. Měli jsme takový žebřiňák, vozík, asi osm chlapců nás ho táhlo a jezdili jsme třeba pro dřevo do krematoria. Bylo tam naskládáno na dvoře a nám funkcionáři řekli, ať ho dovezeme, že je třeba topit, vařit… Cestou jsme míjeli vlečku, kolem níž byly naházeny věci, které tam zůstaly po nějakém transportu. Třeba když přijeli maďarští židé, ležela tam spousta věcí, protože je ještě nestačili uklidit. Našli jsme tam třeba bochníky chleba, kusy salámu, košile, boty, marmeládu… to všechno byl obrovský majetek. Tak jsme to naložili pod to dřevo a propašovali do tábora, tím jsme si pomohli a nějak vylepšili svůj život. Taky třeba když někdo pracoval v kuchyni při loupání brambor, mohl si zavázat nohavici, do toho nasypat brambory, propašovat to ven a tímto způsobem si nějak pomoci, byla to dobrá možnost. Časem jsme se dokázali v táboře nějak orientovat, viděli jsme, kde je možno nějaké takové věci získat, takže cesta z  tábora vždycky přinesla nějaký užitek.

Zde jsem prožil tři měsíce, pak ale jednou na začátku října jsem byl v kuchyni, loupal jsem brambory a najednou někdo zavolal, že se vybírají chlapci pro další transport někam jinam, mimo Osvětim. Zjistil jsem, že to jsou moji kamarádi, tak jsem vyběhl, vpletl jsem se mezi ně a zase nějaký esesák nám ukazoval doprava, doleva. Mně ukázal na jinou stranu než většině chlapců, ale já najednou, v jakémsi momentálním nápadu, jsem za jeho zády přeběhl, aniž by on to zpozoroval, do té větší skupiny. Tak možná, že to bylo lepší, možná, že to nebylo lepší, ale každopádně jsem naživu, tak jsem si asi zachránil život. Naši skupinu dvaceti nebo třiceti chlapců odvezli do tábora Gross Rosen ve Slezsku, a tam už to byla naprostá katastrofa. Zase další dimenze hrůzy. Už byl podzim, zima, my měli jen letní šaty. Nikde nebyla žádná možnost získat něco navíc, chodit si pro nějaké balíčky, pro nějaké zbytky potravin, zůstala už jen práce. Otrocká práce v lese na pile, v mrazu, o hladu, zaplavily nás tisíce vší. V Osvětimi byly vši ještě jaksi pod kontrolou. Udržovala se jakási čistota, když se nějaká veš našla, šlo se do desinfekce. Němci se totiž strašně báli flektyfu, který vši přenášejí. Ale tady… to bylo něco katastrofálního. To si nedovedete představit, co to je, být neustále zavšivený, vši se rodí geometrickou řadou, nedají se vyhubit, prostě zabijete jednu a za chvilku se jich na tom místě zase objeví deset. Spíte pod pokrývkou, která se hýbá. A když třeba staří lidé se nedovedou bránit… no tak prostě to byla jedna velká katastrofa.

Zima na přelomu let čtyřicet čtyři, čtyřicet pět byla navíc velmi tuhá, my jsme byli v horách, buď v Orlických nebo Adršpašských, bylo to někde blízko Broumova na druhé straně hor. Káceli jsme stromy, což byla těžká práce, ale nejhorší ze všeho byla ta ukrutná zima, ten neustálý mráz a ten neustálý hlad, celá ta beznaděj. Jídlo bylo nuzné, člověk si nemohl už ani nijak přilepšit. Na polích nic nebylo, hledali jsme zmrzlé žaludy, ale nic se nedalo najít, byla zima. Jak jsme v Terezíně opovrhovali těmi německými židy, tak i já jsem tu vybíral shnilé brambory, pokud jsem se k nim dostal. To už jsme se opravdu stávali muselmany. Lidmi, co už mají jenom kosti potažené kůží. Já jsem pak onemocněl, dostal jsem se na revír, to byla pro mě jistá záchrana. Jídlo sice dál nebylo nijaké, ale bylo tam jakžtakž teplo, byl jsem v posteli a nemusel jsem do toho hrozného mrazu a do té hrozné práce. Bylo to jisté vysvobození. Po několika dnech na konci ledna čtyřicet pět mě odvezli ještě zase do jiného tábora, takže jsem kontakt s ostatními chlapci ztratil. Z těch třiceti chlapců jsme bohužel přežili jenom dva. Z těch, co zůstali v  Osvětimi, jich přežilo asi čtyřicet. Taky se dostali do jiných táborů, ale měli celkem slušnější podmínky, možná, kdybych nepřeběhl, přežil bych lepším způsobem… no nevím. Z těch devadesáti přežilo čtyřicet a tady z těch dvaceti nebo třiceti jsme přežili jenom dva. Já a ještě jeden holandský chlapec. O nikom jiném nevím. Ten Holanďan už zemřel, jmenoval se Durlacher, takže z této skupiny už žiji jenom já.

Pak jsem se dostal do jedné továrny, spíš odkladiště nemocných, kteří už prakticky na žádnou práci nechodili a čekali jen na smrt. Byli tu staří lidé, nemocní, dovedete si představit, jaké hygienické poměry zde panovaly, co tam bylo vší a samozřejmě hlad. Těch pár měsíců do konce války, to už byl boj o život. Už jsem opravdu počítal, jestli dřív umřu já nebo jestli dřív skončí válka. Šlo o týdny, o dny, o hodiny. Nacházel jsem se v strategicky nevýznamném Kladsku, které armády směřující na Berlín a do protektorátu nejdříve obešly, a sem přišel až druhý sled. Němci před nimi utekli, osmého května večer bylo prázdno a devátého května se objevili Rusové a Poláci. Konec války.

  • Po válce

Z posledních sil jsem vylezl ven, přespal jsem někde ve stáji mezi koňmi a ráno jsem se plazil po silnici, než mě uviděl nějaký Rus. Pamatuji si, že to byl takový ten typický Ivan, měl vousy a když viděl, že sbírám odpadky, vzal mě za ruku a dovedl do blízkého německého statku. Celá rodina musela nastoupit, on jim řekl, ať mu dají nějaká vajíčka a poručil, že o mě mají pečovat. Ta rodina na mě koukala jako na bytost z Marsu. Nikdy nic takového neviděli, byl jsem na smrt nemocný, svlékli mě, dali mě do vany, já jim řekl, ať moje šaty spálí, jsou plné vší… a pak vodili ostatní Němce, své známé, aby se na mě podívali. Asi vůbec nevěděli, že tam někde o půl kilometru dál je koncentrační tábor, kde umírají lidé. Dali mě do čistého pokoje a pak je nenapadlo nic chytřejšího, než mi uvařit jakousi silnou polévku, hovězí nebo slepičí, což pro mě, vysláblého, byla samozřejmě katastrofa, následně jsem dostal průjem. Tehdy jsem měl flektyfus, tuberkulózu a nevím, co ještě… a tak, když viděli, že mě sami nijak nepomůžou, že se můj stav nelepší, odvezli mě do nějaké nemocnice, jakéhosi polského lazaretu. Ležel jsem v něm několik týdnů, překonal jsem flektyfus a pak mě propustili. Vydal jsem se na cestu do Prahy, částečně pěšky, částečně na nějakých náklaďácích nebo nákladních vlacích, až jsem se dostal na české hranice do pohraniční stanice Mezilesí Lichkov. Seděl jsem na zastávce a čekal, až přijede vlak na Prahu. Pak jsem do něj nastoupil a řekl jsem si, no tak co, jedu do Prahy.

Prahou jsem se potácel, nezapomněl jsem, kde bydlím, tak jsem šel tam. Jen jsem doufal, že dům nebude zničený, protože jsem se doslechl, že se v Praze bojovalo. Naštěstí dům stál, naše sousedka, paní Bondyová, mě vzala k sobě do bytu, protože paní Kopská nebyla doma. Pak přišla i paní Kopská, šel jsem k ní a vyprávěl jí celý svůj příběh, a hlavně jsem jedl. To mi zachránilo život. Doktor mi řekl, že vůbec nedoufal, že přežiji, natolik vážný byl můj stav, ale já měl tak silnou touhu žít, že jsem svůj fyzický stav překonal. Přibíral jsem na váze, na posezení jsem klidně snědl celou bábovku, jídlo bylo mou jedinou radostí. A pak být v čisté posteli a mít jakési pohodlí. Následující měsíce jsem strávil v různých nemocnicích a sanatoriích, prakticky po dva roky jsem byl vyřazen ze života. Můj stav se nedal tak snadno překonat. Tak taková byla pro mne poválečná doba.

Co se týče mé rodiny, byl jsem tedy jediný, kdo válku přežil, matka i bratr zahynuli. Z příbuzných dále zahynuli strýc Jindřich Brod a teta Berta z Pardubic v Osvětimi, strýc Jiří Petrovský s manželkou Annou a synem Ivoškem nejspíše v Lodži, dcera strýce Jiřího Věra, kterou měl z prvního manželství s tou Italkou, nebyla deportována, zemřela po válce na leukémii. Dále v Osvětimi zemřela ve čtyřiačtyřicátém roce matčina sestra Štefa Picková, jejich bratr Jindřich byl také v Osvětimi, ale zemřel až po jejím osvobození v březnu čtyřicátého pátého roku. Je zázrak, že i jeho manželka, teta Růženka, i jejich dvě děti válku přežili. Matčin bratr Karel nebyl nikam deportován.

Po válce jsem s paní Kopskou bydlel v bytě v Masné ulici, ze kterého jsme odcházeli do transportu. Ještě dlouho jsem nemohl chodit do školy a ani nemohl být zaměstnán, až začátkem osmačtyřicátého roku jsem nastoupil místo jakéhosi úředníka v podniku, který se tehdy jmenoval Gramofonové závody, kde jsem pracoval asi dva roky. Mezitím se ke mně dostala nabídka, že lidé, kteří by chtěli studovat a zúčastnit se aktivně života společnosti, se mohou přihlásit, a pokud nemají maturitu, tak že si ji musí dodělat. Několik měsíců jsem pak chodil do jakéhosi kurzu, po jehož konci jsem udělal zkoušku, nahrazující maturitu, následně jsem se mohl přihlásit na vysokou školu. V semestru padesát, padesát jedna jsem nastoupil do Školy politických a hospodářských věd, což byla spíš taková škola, která měla pro hospodářský a politický život vychovávat funkcionáře. Po čase byla ale zrušena a její studenti byli převedeni na Filosoficko-historickou fakultu Univerzity Karlovy, kde si mohli vybrat pro další studium různé obory, filosofii, historii nebo nějakou politicko-diplomatickou dráhu. Já jsem si vybral historii a dokončil jsem ji v pětapadesátém roce. Po absolvování dostal každý student umístěnku, jakousi listinu, nárok na zaměstnání buď v ústavu, nebo v nějakém podniku. Já jsem se ucházel o místo ve Vojenském historickém ústavu, kam jsem v pětapadesátém roce s dalšími asi pěti spolužáky nastoupil.

Byli jsme velmi chudí. Hned po válce byla měnová reforma, kdy se všechny peníze převedly na takzvané vázané vklady, tudíž všechny protektorátní úspory přestaly platit. Matka tu nechala nějaké šperky, které paní Kopská zachránila, a já si třeba za jeden zlatý řetízek koupil v Darexu oblek. Darex byl předchůdce Tuzexu [vybraný obchod se zahraničním zbožím, které se v komunistických zemích nedalo běžně koupit – pozn. red.], kde se daly za zlato koupit věci, které se jinak v obchodě nedostaly.

Jak jsem říkal, strýci Karlovi se osud ostatních židů vyhnul, zůstal v Praze. Po válce to byl vlastně jediný můj příbuzný, který mi mohl pomoct. Měli krásný dům na Vinohradech a já jsem k němu vlastně chodil žebrat, třeba když jsem potřeboval nějaké peníze na školu. Sice mi nějakou tu korunu dal, ale spíš tak, aby to jeho manželka neviděla. Bylo to tak ponižující! Proto jsem byl v podstatě rád, když jeho rodina po osmačtyřicátém roce emigrovala do Brazílie. Kontakt jsme spolu dále neudržovali, strýc už zemřel.

Doba po čtyřicátém osmém roce, kdy se ujal vlády komunistický režim, byla dobou nejtvrdších perzekucí a celé té politicky vypjaté atmosféry, kdy vlastně každý mohl být potenciální nepřítel a všichni mohli být zatčeni. Já jsem ale byl stranou toho všeho, žádné politické činnosti jsem se nezúčastnil. Byl jsem student, kterého zajímalo studium, takže jsem se prakticky do žádných veřejných funkcí a do žádné politiky nemíchal, šlo to mimo mne. Neměl jsem takovou studijní průpravu, jako měli třeba ostatní chlapci, kteří prošli všech sedm tříd gymnázia, proto pro mne bylo náročné studium zvládat. Takže mou hlavní starostí bylo zvládnout učení. Zvládnout zkoušky a postoupit do dalších ročníků. Proto se musím přiznat, že politické události šly mimo mou pozornost. Mimo mou hlavní pozornost.

Ještě před Únorem 16 jsem vstoupil do komunistické strany, protože jsem měl takovou představu, že proti jednomu extrému, který představoval hitlerovský režim, je možno bojovat pouze druhým extrémem, a že demokracie jako politický systém zklamala, nedokázala se bránit. A tedy jediný skutečně silný protivník a garant toho, že se nebude opakovat hitlerovská vláda a hitlerovský režim, je režim komunistický. Toto, idealistické důvody, mě vedly k tomu, že jsem v lednu čtyřicet osm do strany vstoupil. I když není možno to chápat jednostranně. Svou podstatou jsem nebyl komunista, byl jsem vychován v demokratickém duchu, pocházel jsem z buržoazní rodiny. Tehdy byl původ každého velmi pečlivě zkoumán a buržoazní původ byl nebezpečný, představoval obrovskou zátěž a velké mínus pro váš profil. Já jsem ale byl sirotek a za války jsem prožil těžkou dobu, proto to v mém případě nehrálo snad až tak velkou roli, nic kladného to ovšem nebylo. Snažil jsem se přijímat komunismus jakožto myšlenku, jakožto ideologii, ale snad právě proto, že jsem byl jiného ražení, potlačoval jsem své pochybnosti a své představy o tom, že přece jenom je ta demokracie něco, čeho bychom si měli vážit. I když sice selhala, má nějaká pozitiva. Tohle všechno bylo dost neuvědomělé, protože co já, sedmnáctiletý kluk, jsem věděl o demokracii? Faktem zůstává, že jsem v tomto smyslu nebyl takový ten nadšený, nemyslící a stádní typ, který na schůzích tleskal a provolával slávu Stalinovi a ať žije Sovětský svaz. Nebo se mohl zbláznit nadšením, když šel na první máj v průvodu, případně viděl na schůzi nějakého komunistického představitele, takový jsem opravdu nebyl. Musel jsem v sobě bojovat s tím, čemu se tehdy říkalo rezidua měšťáckého myšlení. Všechny tyto projevy takzvaných přežitků byly velmi ostře sledovány ostatním kolektivem komunistů, kteří byli na škole vedoucími funkcionáři, a velmi pečlivě si zaznamenávali vše, co se neshodovalo s jejich míněním o tom, jak by měl vypadat mladý komunistický budovatel republiky. Když přišel Únor 16, asi tak bych řekl, rozumem jsem ho přijal jako nějaké řešení, ale srdcem určitě jsem nebyl stoprocentně na této straně. To určitě ne. Věděl jsem, že tady končí něco, čeho je škoda. Tady začíná něco neznámého, což jsem rozumem sice chápal, musel jsem totiž studovat spisy Marxe, Stalina a podobných a orientovat se v komunistické ideologii, ale v srdci jsem litoval, že končí éra, kdy byla možnost diskuse, možnost opozice, možnost vyjádřit své názory i jiného druhu než komunistické. Takže jsem nesplynul s davem, vždycky mě dav spíš provokoval k otázkám, které byly nekonformní.

Ovšem samozřejmě jsem si musel dávat pozor, abych se nahlas neprojevoval. Jestliže člověk chtěl být na škole a chtěl dokončit studium, musel být ve svých projevech opatrný. Nesměl dát najevo, že nepatří do kolektivu, že s ním není zajedno. Na škole fungovala velká politická policie. Byli tam lidi, kteří velmi ostře sledovali vaše chování, vše se zapisovalo do kádrových posudků. Každých několik měsíců se konaly takzvané prověrky. Já jsem nikomu neublížil, ale taky jsem sám sobě přirozeně nechtěl ublížit tím, že bych řekl tak tohle to je nesmyl, fráze, nesprávný názor. Samozřejmě, že mě potkala na škole doba Slánského procesu 17, zase to ale šlo mimo mě. Cítil jsem, že je tady něco zlého, že je tu něco, co se nesluší, co je nebezpečné a co je jakýsi symptom neblahého vývoje, ale radši jsem se od toho odvracel. Říkal jsem si, že přece já jako židovský chlapec nemůžu sympatizovat s těmi odsouzenými židy, s těmi sionisty, protože tím pádem by to odium padlo i na mě. Takže jsem se radši stáhl a říkal si, že strana má nějaký důvod to takhle říkat, proto radši o tom nebudu moc přemýšlet. Byla to ovšem chyba, byla to moje hanba, že jsem už tehdy neprohlédl, ale ono to v tom ovzduší, které bylo, nešlo, a nebylo by to dobře, protože kdybych byl prohlédl, tak bych musel být vyloučen nebo musel bych ze školy vystoupit.

V padesátém třetím zemřel Gottwald 18. To byl velký smutek v národě. Samozřejmě na škole byly oficielní projevy a pláč, hlavně děvčata emocionálně štkala nad ztrátou, hroznou ránou, navíc nešlo jenom o Gottwalda, krátce předtím zemřel i Stalin. Všichni se předstihovali v projevech zármutku, nevím už, jestli se nosily i černé pásky, ale smát se byl každopádně zločin. Byla to opravdu doba, kdy člověk musel velmi zřetelně dávat najevo ztrátu, která tento národ a stranu a všechny pokrokové lidi na celém světě postihla. Zajisté, že to byla komedie. Komedie v době hrůzy, kdy člověk věděl, že všude číhá někdo, kdo ho sleduje. Kdo si zapisuje jeho výroky a kdo sleduje jeho chování, řeči, názory. Žili jsme v policejním státu a chodili na policejní školu. Vylučování lidí bylo běžné. Například jeden kolega kdesi vyhrabal Trockého 19 a začal ho číst. Jenže Trockého kniha, to byl zločin. To bylo na upálení. Byla objevena v jeho osobních věcech, a tak byl okamžitě vyloučen. Opravdu hrozná doba. Na druhou stranu jsme byli mladí, bylo mi dvacet, jednadvacet let, doháněl jsem vlastně své mládí. Nejkrásnější léta svého života jsem prožil v lágru  nebo po nemocnicích, takže jsem taky začínal chtít žít pořádný život, mít lásky a tak dále, sice jsem pořád byl hendikepován svým stavem, přesto však člověk chtěl mít nějaké zájmy, snažil se chodit na zábavu, pořádaly se různé kroužky, tancovalo se, zpívalo… Zábava byla různým způsobem omezená, ale přeci jen to jistý únik ze sešněrovaného politického života byl.

Během studia, v dvaapadesátém roce, jsem také potkal svou budoucí ženu. Jmenovala se Libuše Kvasničková, byla o tři roky mladší a pocházela z Moravy. Poznali jsme se na koleji v Opletalově ulici, kam jsem chodil za svými kamarády, abychom pořádali různé takové párty nebo nacvičovali všelijaké veselé divadelní výstupy. Začali jsme spolu chodit a po dvou letech, ještě před dokončením školy, jsme se v čtyřiapadesátém roce vzali.

Libuše byla taková uvědomělá, spíš proletářského původu, i když její otec byl četník, tak jakýpak proletář. Celá rodina se po válce věnovala politice a vstoupila do komunistické strany. Moje žena byla přesvědčená svazačka. Myslím si, že na mě shlížela s jakýmsi odstupem, protože poznala, že já zas tak přesvědčený svazák nejsem, že jsem dokonce ochoten v soukromí vyprávět takzvané reakční vtipy, což byla strašná urážka, nesmělo se to. Pod mým vlivem se však zcivilizovala a velmi brzy se z ní stala normální dívka. Měli jsme studentskou svatbu na Staroměstské radnici, prakticky jsem ani neměl na její zaplacení. Byla opravdu taková studentská, konala se třicátého dubna padesátého čtvrtého roku a druhý den jsme hned šli do průvodu. Tehdy se chodilo do průvodu Prahou, celá škola se podílela. Byla to komedie, měli jsme oslavovat první máj a naši stranu a vládu, naše představitele. Po svatbě jsme bydleli, spolu s paní Kopskou, dál v bytě v Masné ulici. Na podzim se nám narodila dcera Šárka.

Po skončení školy jsem nastoupil ve Vojenském historickém ústavu. Až do padesátého pátého roku byl hlavním nepřítelem věrných komunistů Tito 20. To byl zrádce a všechna obvinění v Slánského procesu 17 spočívala v tom, že jde o titoistickou sionistickou skupinu. Lev Haas, který taky zažil Terezín, se pak naprosto znemožnil tím, že v každém Rudém právu [noviny s levicově orientovanou redakcí – pozn. red.] byl jeho obraz krvavého psa Tita, spolu s dalšími imperialistickými zločinci, jako byli Eisenhower, Churchill, MacArthur. Ovšem Tito jim vždy vévodil a z rukou mu kapala krev. Měl v nich sekeru, kterou chtěl vraždit. Taky za styk s Jugoslávci se vylučovalo ze strany, prostě Jugoslávie a Tito v jejím čele byla náš nepřítel. Pak ale, v padesátém pátém roce, přijel Chruščov 21 do Bělehradu, vystoupil z letadla a na letišti ho čekal Tito. A Chruščov ho oslovil drahý soudruhu Tito. Tak to byl pro mě šok. To jsem si řekl, tohle se mi snad jen zdá. Tak tento krvavý pes, tento agent imperialismu, tento výlupek všeho strašného, zlého a odporného, je najednou drahý soudruh? To jsem si řekl, to je podvod. Teď vím, že jste mě oklamali. Teď vím, že to, co jsem skrýval v srdci a co jsem se bál dát najevo, je pravda, jste zločinci. Ovšem nebylo možné okamžitě přejít od komunistických myšlenek na antikomunismus. V tomto chování a myšlení jsem nebyl sám. Snažili jsme se komunismus nějakým způsobem reorganizovat, reformovat ho. Snažili jsme se nějakým způsobem nabourat ideologii jediné jasnovidné a všeznalé myšlenky, komunistické pravdy, chtěli jsme poukazovat na zločiny, které se děly. To taky nebyla tak jednoduchá věc. V Československu prakticky celá intelektuální fronta humanitního směru, filosofové, historikové, žurnalisté, spisovatelé, kteří byli až dosud komunisté, se snažili komunismus reformovat, snažili jsme se tu nikdy se nemýlící stranu podkopávat. Tato intelektuální fronta byla tak obrovská, že si s ní nikdo nevěděl rady. Funkcionáři a čelní ideologové strany říkali, že jsme placení ze Západu od revanšistů a amerických imperialistů. Že to všechno je nějaká intrika, nějaký podvrh, nějaké spiknutí. Samozřejmě, nikdo nic nedostával, byl to pokus o očistu lidí, kteří si uvědomili, že uvěřili něčemu, co se ukázalo jako podvod, jako něco hrůzného. Proto se to teď snažili nějakým způsobem zlepšit, regenerovat. Přirozeně, byli jsme idealisté, tento režim nešel napravit, tento režim bylo nutno zničit. K tomu jsme se ale dlouho nemohli odhodlat, protože pořád nám byla sympatická myšlenka socialismu jako spravedlivého řádu, který by mohl společnosti prospět. Věřili jsme, že když se vydá správným směrem, chopí se ho správní lidé, dá se nějak napravit. Konkrétně já jsem pořád hledal nějaký model, který by sloučil socialismus s demokracií. Sloučil východní systém se systémem západním, hledal jsem třetí cestu, která samozřejmě byla taky nesmysl, ale prostě jsem se nechtěl vzdát myšlenky socialismus nějak reformovat. Člověk se nepřerodil naráz. Člověk si jenom uvědomil, že komunismus je zločin. Že stalinismus je zločin. Že Sovětský svaz je imperialistický, zločinný stát. Tím přece ale ještě není odepsán socialismus! Pořád to ještě může být myšlenka a praxe, která by se dala uskutečnit a světu by přinesla něco dobrého. V tom byla schizofrenie a problém generace, kterou jsem reprezentoval.

Ve Vojenském historickém ústavu jsem se dostal k problematice československého odboje za druhé světové války na Západě, což ovšem bylo obrovské tabu. Jednak Beneš 22 byl gangster a všichni, kdo bojovali na Západě byli zločinci, většina nebo všichni byli pomahači imperialismu, takže byli po Únoru 16 v kriminálech. Já a ještě jeden kolega, Eduard Čejka, jsme se snažili tuto historii popsat objektivněji. Ne objektivně, to nešlo, ale přece jenom ukázat, že to všichni nebyli reakcionáři, že to naopak byli lidé, kteří bojovali proti hitlerismu, za republiku, že to byli lidé, kteří měli zásluhy. Byl to ale šok pro politické pracovníky v armádě. Málem nás za to upálili. Vydali jsme knížku, když ji dneska člověk čte, řekne, že je hrozná, jinak bohužel napsat nešla. Nejde o to, že tam jsou kraviny, jde o to téma, o to, že je napsána o vojácích na Západě, kteří nebyli imperialisti, kteří bojovali za svobodu. Tato kniha vzbudila ohromný ohlas. Dokonce vyhrála i nějakou cenu v souteži Svazu bojovníků za svobodu, dlouho však cenzura nepovolila její vydání, to se podařilo až v šedesátých letech. Pořádali jsme spoustu přednášek po celé republice, byly plné, chodili na ně bývalí vojáci ze Západu, pokud už byli počátkem šedesátých let propuštěni z kriminálu. Samozřejmě, že to pro ně byla senzace, že se o nich konečně taky začalo mluvit jako o lidech, kteří se zasloužili o osvobozování republiky. Pamatuji si, že na jedné přednášce vystoupil jeden bývalý voják a řekl mi: „Víte, já jsem bojoval za republiku. Ale kdyby teď zase nastala taková situace, že by republiku někdo ohrožoval a můj syn se přihlásil do armády, radši bych mu zlámal nohy, než abych ho nechal jít za ni bojovat.“ To se mi opravdu hluboce vrylo do paměti.

Chruščovova 21 tajná řeč, kterou pronesl v padesátém šestém roce, v té době jsem ještě pořád pracoval v tom vojenském ústavu, se samozřejmě dostala nějakým způsobem na veřejnost. Tak nějak jsme ji znali a ve stranických organizacích se začalo diskutovat o tom, co to stalinismus vlastně byl a jaké zločiny s sebou nesl. Na jedné schůzi jsem neprozřetelně přirovnal metody stranické politiky a policie k metodám gestapa. Což si politrukové [pulitruk, představitel KSČ zodpovědný za věci politickovýchovné – pozn. red.] zapsali. Hned se to pak vyšetřovalo, přišla za mnou tajná policie, snažila se mě dokonce získat, abych s nimi spolupracoval… Chtěli mě vyloučit ze strany, byla to velmi nebezpečná situace. Nakonec mě zbavili možnosti vědecké práce, v ústavu mě dali na podřadné místo, takže tahle doba na přelomu padesátých a šedesátých let byla pro mě velmi těžká. Vlastně jsem byl ostrakizován, dokonce i moji bývalí kolegové, kamarádi, kteří se mnou do ústavu společně nastoupili, se mnou nechtěli mít nic společného… koneckonců to je tak vždycky. Když někdo upadne v nemilost, tak od něj radši dál.

Počátkem šedesátých let doba hrůzy přešla, bylo zase o něco volněji a já dostal nabídku z Československé akademie věd, abych se pod její záštitou zabýval mezinárodní a československou politikou. Přijal jsem, v třiašedesátém roce jsem přešel do ústavu, který se zabýval dějinami východní Evropy. Při studiu československo-sovětských vztahů jsem ale našel věci, které byly velmi nebezpečné a ještě mnohem výbušnější než problematika československých vojáků na Západě. Proto jsem víceméně jenom sbíral materiál, když jsem začal psát knihu, tak mě vyhodili. Knihu jsem pak sice vydal jako samizdat 23, ale vlastně až po osmdesátém devátém roce jsem se opravdu mohl starat o to, aby se dostala na světlo světa. Považuji ji za své životní dílo.

Doba šedesátých let byla hlavně politická, dělal jsem spoustu přednášek, o Benešovi, o vojácích na Západě, o Únoru, o odboji, o situaci za protektorátu, tenkrát se tady tvrdilo, že komunisté byli největšími bojovníky proti hitlerismu, my jsem tuhle tu fámu vyvraceli, protože naopak až do jedenačtyřicátého roku komunisté proti Hitlerovi vůbec nebojovali.  Opozice proti Hitlerovi v této době byla hlavně složena z občanských sil, komunisté se soustředili na poválečné převzetí moci, ne na boj s Hitlerem. To všechno byly samozřejmě novinky. Všichni stáli v úžasu nad tím, když jsme jim to my, historikové, kteří měli přístup do tajných materiálů, říkali. A dovedete si představit, jaký to zase byl šok pro komunistické funkcionáře, když se o tom doslechli? Jak vlastně my, také komunisté, rozvracíme stranický a společenský monolit…

Moje paní také pracovala v Akademii věd, předtím sice byla zaměstnána ve Státním ústředním archivu, ale protože celkem často přicházela do kontaktu s cizinci, zajímala se o ni tajná policie, a jednoho dne jí řekli, že v archivu s tajnými dokumenty pracovat nemůže. Sice ji nezavřeli nebo nevyhodili, ale dali ji na jiné místo, v Encyklopedickém ústavu Akademie věd se potom několik let podílela na tvorbě jednoho naučného slovníku.

O naši dceru se starala paní Kopská, byla pro ni jakoby babička, bába. Vlastně na ni přenesla všechnu svou lásku. Byla to další generace, o kterou se paní Kopská starala. Moje žena byla zaměstnaná, na rozdíl od mojí matky za mého dětství, proto to byla opravdu Ančí, kdo se Šárce v jejím dětství nejvíce věnoval. Tenkrát bylo zvykem děti dávat do školy, Šárka sice nějakou dobu chodila také, ale bába ji vždycky vyzvedla a šla s ní do parku nebo na hřiště.  Vařila jí kašičky, když třeba plakala, já jsem říkal: prosím tě, nech ji brečet. Ale Ančí že ne, že jí nemůže  nechat brečet. Asi měla pravdu, malé dítě vyžaduje pořád nějakou společnost. Tak šla za ní, tišila jí, četla pohádky, uspávala… Určitě měla o Šárku větší strach, než jsme měli my. Když byla nemocná, byla z toho celá vyděšená. My jsme nad nad tím mávli rukou, no tak co, malé děti mívají teploty.  Jak mi říkala vnučka, ještě teď na ni dcera hodně vzpomíná a hodně o ni mluví, vždyť Šárka taky prožila ta nejkrásnější dětská léta právě s ní.

Ančí zemřela v zimě roku 1963. Už několik let před svou smrtí byla nemocná, měla rakovinu. Zemřela v nemocnici na Františků, nebyla to moc dobrá nemocnice. Sice jsme za ní chodili, ale kvalitní lékařskou péči jsme zajistit nemohli. Její smrt jsem určitě  bral jako smrt dalšího člena mé rodiny. Celá rodina jsme se samozřejmě účastnili pohřbu, přijel i tchán. Obřad byl ve Strašnicích a Ančí je pohřbena na hřbitově v Šárce. Má tam urnu. Ve stejném hrobě je pohřben i její syn.

Samozřejmě, že si dnes vyčítám… všechno si vyčítám. Tenkrát mě ještě nezajímaly ty otázky, které bych jí kladl dneska. Copak já tenkrát, to mě začínal zajímat život jiným způsobem, neptal jsem se, co a jak bylo. To mě zajímá až teď. Snad každý člověk nebo alespoň většina z nich má určité výčitky vůči svým rodičům, vychovatelům. Lidem, kteří se zasloužili o jeho dětství. Je to, jak říká ten básník, chce se splácet dluh, ale není  věřitele.

Zejména pro Šárku byla její ztráta velmi těžká, hodně ji oplakala. Nakonec už ale byla velká, tak začala do školy chodit sama, už se starala sama o sebe. Po základní škole  navštěvovala střední uměleckou školu na Vinohradech. Byla a je výrazně výtvarně nadaná.Na dovolenou jsme jezdili tak na tři nebo na čtyři týdny hlavně po Čechách, protože to bylo nejsnadnější, nebo dceru jsme poslali ke známým na venkov, aby nemusela být přes léto v Praze, a pak jsme jezdili za ní. V šedesátých letech se nám podařilo jet asi dvakrát nebo třikrát do Bulharska a Jugoslávie k moři. Jak je známo, šedesátá léta znamenala pro život v Československu určité uvolnění, nebylo třeba až tak obtížné jezdit na Západ na různé vědecké konference, já byl zakládajícím členem Výboru pro dějiny národně osvobozeneckého boje, takže i díky tomu jsem byl do zahraničí na konference zván. Jezdil jsem do Vídně, Berlína, poznal jsem svět, který pro nás byl v té době naprosto nemyslitelný. Zboží všude, ovoce a hlavně elektronika, oděvy, tehdy začínaly džíny, byl problém je sehnat, a když je někdo měl, byla to senzace. Podobné zboží se samozřejmě dalo sehnat v Tuzexu [vybraný obchod se zahraničním zbožím, které se v komunistických zemích nedalo běžně koupit – pozn. red.], ale přeci jenom vidět ty plné výkladní skříně, to bohatství Vídně a Berlína, neony a večerní život… prostě úplně jiný svět. No, dneska je to otrava, dneska mě vůbec Západ neláká, neony mám tady taky, zboží tady mám taky takové, tak co bych tam dělal? Jedině tam jedu za památkami. Ale tehdy bylo hlavním cílem jít do obchodního domu. Mohli jsme nakoupit zboží asi za tisíc, za dva tisíce korun. Samozřejmě, že se ledacos pašovalo, nebo zase naši známí Němci, když přijeli na návštěvu, tak nám také přivezli dary a všelijaké věci, nebylo to až tak neproniknutelné. Ženy si kupovaly hlavně boty, taštičky a podobné věci, to byl u nás zázrak. Jednou se moje žena vracela se svou setrou z Východního Německa, koupily si nějaké boty, které se tady ještě nedostaly, a pak se třásly, aby jim to na hranicích nesebrali. Protože to se taky stávalo, že celníci, když jste si koupili něco, co přesahovalo hodnotu povolené částky, tak vám to zabavili. Na hranicích se dělaly všelijaké kontroly, třeba mě hodiny a hodiny zdržovali, když jsem jel do Německa nebo do Rakouska, byly to nechutné scény.

V srpnu šedesátého osmého roku jsem dostal pozvání na konferenci, která se konala každý rok v rakouských Alpách. Přijal jsem ho, má paní a dcera mě doprovázely do Vídně, pak se vrátily domů a okupace 24 je překvapila tady. Já jsem okupaci zažil v Alpbachu. Pamatuji si, jak jsem viděl v televizi, kterak naše slavná delegace přijela do Moskvy. Moc dobře se mi vybavuje jejich zbabělost. Okupace, to byl zmatek, chaos, na hranicích se nic nekontrolovalo, nikdo nevěděl, co bude. Sice tady byli sověti, ale ještě nezakázali cestování, a tak celá řada lidí po osmašedesátém roce volně odjela pryč, naložili auta a odjeli. Manželka s dcerou se vrátily za mnou do Rakouska, měli jsme na podzim zaplacenou dovolenou v Jugoslávii, tak jsme tam odjeli. Čelní představitelé našeho státu, prezident Svoboda 25, první tajemník ÚV KSČ Dubček 26, a tehdejší předseda Národního shromáždění Smrkovský 27 byli opět doma, to byla taky reprezentace par excellence, no ale říkali, že se situace zase nějak uklidnila, že se máme vrátit. Vrátili jsme se a viděli jsme, co se tady děje.

Začátkem devětašedesátého roku jsem ještě dostal stipendium na rok do Německa. Tenkrát jsem uvažoval o tom, že emigruji. Rodina přijela za mnou, to byla ještě taková krátká doba, kdy normalizace nebyla až tak pevná v kramflecích a mohlo se jakžtakž cestovat. V Německu mi nabízeli místo na univerzitě, takže jsem měl možnost zůstat. Kdybych měl podporu rodiny, tak to snad i udělám. Má rodina ale emigrovat nechtěla, já zase nechtěl žít v Německu sám, proto jsem se, když mi vypršelo stipendium, vrátil do republiky. Potom mě vyloučili ze strany, že prý nejsem hoden, abych byl jejím členem, vyhodili mě i z Akademie [Československá akademie věd], no tak jsem šel čerpat vodu.

Mou paní také vyloučili ze strany a vyhodili z Akademie [Československá akademie věd],  tak šla dělat uklizečku. Čekala ji dlouhá čtrnáctiletá kariéra uklizečky, kterou dělala až do důchodu. I dcera měla různé problémy, myslím, že koncem šedesátých let ještě byla v Pionýru, pak ale už ji nikam nepřijímali, pro dceru vyloučeného člověka nepřipadalo v úvahu, že by se nějak angažovala. Ona ani nechtěla. Myslím, že brzo vzala rozum. I jiné věci se jí děly, především ji taky pronásledovali, jestli měla řidičský průkaz, tak musela dělat přezkušování, moji ženu volali na přezkušování, mě zabavili řidičský průkaz, když chtěla dcera jet na zájezd s nějakou uměleckou třídou do Francie, tak jí to nedovolili… Hlavně se ale nedostala dál na školu.

Každý podnik lidi jako já nezaměstnal. Existovaly specielní podniky, které mohly tyhle ty odpadlíky, tyhle ty zrádce, disidenty zaměstnávat, například jsme mohli čistit okna, pracovat v kotelnách... A pak byl také podnik jmenující se Vodní zdroje, jehož zaměstnanci jezdili v maringotkách po krajích českých a vrtali prameny, čerpali z nich vodu a hodnotili její průtok. Tak to jsem dělal rok. Asi rok jsem jezdil v maringotce, spolu se mnou i kolega historik Jan Křen, Petr Pithart [redaktor, disident, nyní politik – pozn. red.]a mnoho dalších nás bylo v téhle té partě. Jezdit v maringotce pořád, i v zimě, nebyla legrace, proto jsem odešel. Nějakou dobu jsem měl dohodu o práci s jednou firmou, která zprostředkovávala taxislužbu různým podnikům. Třeba si zavolali, že ten a ten chce někam odvézt, tak jsem ho odvezl, vydělával jsem si tím, že jsem počítal najeté kilometry a dobu, kterou jsem s ním jel. Ale bylo to samozřejmě velmi nebezpečné, protože vlastně ani nešlo o zaměstnání. Existovalo potenciální nebezpečí, že mě zavřou jako příživníka, neměl jsem pojištění... Pak jsem se, z jakési známosti, dostal do nemocnice, kde byli slušní lékaři a ti mně poradili, abych si zašel na psychiatrii, že bych mohl mít komplex z koncentračních táborů a být uznán jako invalida. To se podařilo a já v sedmdesátém pátém roce dostal invalidní důchod. Díky tomu jsem mohl zůstat doma a v klidu pracovat. Byla to sice nuzná existence, ale svobodná. Přece jenom to byla určitá ekonomická jistota. Peněz bylo málo, ale taky se málo platilo, takže s tím člověk mohl nějak vyžít.

Někdy na Vánoce sedmdesátého šestého roku za mnou přišel myslím Miloš Hájek, můj kolega historik, také byl členem Výboru pro dějiny národního osvobození, a řekl mi, že se připravuje akce, která není protizákonná, naopak jejím cílem je, aby vláda dodržovala vlastní zákony a nařízení. A s tím jsem bez váhání souhlasil, podepsal jsem a tak jsem se stal jedním z asi sto padesáti prvních signatářů Charty 77 28. Okamžitě se kolem toho strhl pokřik, ačkoliv text Charty skoro nikdo nečetl, protože se nesměla publikovat, vysílala o ní jen Svobodná Evropa 29 a Hlas Ameriky nebo kolovala v samizdatu 23. Lidem to ale nevadilo, hned se stavěli proti zrádcům a rozvratníkům, podepisovali Antichartu. Tak se dělo i v Národním divadle, dodnes je to ostuda české kultury. U mě v bytě se pak konala domovní prohlídka, obraceli mi knihy vzhůru nohama, hledali nějaký kontrarevoluční spis. Podařilo se jim najít rukopis mé knihy. Hned ho dali stranou, zdál se jim podezřelý. Ovšem byli to takoví dosti primitivové, takže já, když jsem viděl, že se obrátili, jsem ho zase vzal a schoval jinam. Kdyby mi ho byli zabavili, byl by s knihou konec, poněvadž jsem ještě neměl kopii. Zabavili nám spoustu hloupostí, například nějakou dětskou tiskárničku, kterou si děti skládají z gumových písmenek. Ti idioti si mysleli, že to je corpus delicti a že s tím vyvíjím ilegální časopiseckou činnost. Pak chtěli ještě prohledat sklep, šel jsem tam s nimi, a řekl jsem si, tak teď vás teda hoši vytrestám. Ve sklepě byla všude vrstva prachu a i jim bylo jasné, že se tu asi žádná kontrarevoluce v dohledné minulosti nekonala, takže chtěli zase odejít. Ale já jsem řekl, to teda ne, vy jste placení za to, že tady provedete dobrou práci, já platím daně, takže to tady prohledat prostě musíte… Vlastně jsem pro ně ani nebyl tak velká ryba, jiní chartisti, třeba ti, co byli mluvčími, na tom byli hůř.

S ostatními chartisty jsme se v podstatě dál scházeli jako přátelé. Takový okruh našich známých, ti, kteří byli ve Výboru pro dějiny národního osvobození, všichni Chartu podepsali. Takže my jsme se dál scházeli ne jako chartisti, ale jako přátelé, kolegové, historikové. A pak taky, další kamarádi k nám chodili mýt okna. Nebylo to drahé, tak jsme si řekli, co bychom to dělali my, když si na to můžeme zavolat firmu, a firma nám vždycky poslala nějakého kamaráda, který u ní pracoval. Tak k nám takto chodili Dientsbier [český novinář, politik, diplomat – pozn. red], kardinál Vlk [český disident, katolický kněz, nyní pražský kardinál – pozn. red.], Dobrovský [český disident, diplomat – pozn. red.], Jaroslav Šedivý a taky Rudolf Battěk.  

Rudolf Battěk je takové enfant terrible sociální demokracie, byl několikrát zatčený a jednou, osmadvacátého října, si pro něj přišli zrovna, když u nás umýval okna. Den předtím se měl nahlásit na policii, to ale neudělal a druhý den byl objednaný u nás. Battěk umýval okna a najednou někdo zazvonil. Prvně přišli dva, když ale odmítl s nimi odejít, prý půjde, až dokončí svou práci, tak si přivedli ještě třetího jako posilu. No byla to situace hrozná, on v okně, křičel, že jestli udělají ještě krok, okno rozbije a skočí. Okno dokonce i rozbil. Moje žena, která je velmi duchapřítomná, taky už byla dosti rozrušená, ale napadlo ji předstírat hysterický záchvat. Praštila sebou na zem, šermovala rukama a řvala, že on skáče z okna, ať odejdou. Tak se lekli, jeden v okně, jedna sebou smýká na zemi, a odešli pryč. To, že k nám chodili policajti do bytu, to byla jejich zvyklost.

Taky jsme byli odposloucháváni. Jednou v sobotu, když byla má žena sama doma, ležela na posteli a slyšela přes zeď jakýsi šramot, škrabání, vrtání a protahování něčeho… Bylo to velmi nápadné, protože jsme sousedili se školou, kde nikdo neměl v sobotu odpoledne co dělat, všude byl klid, sousedé odjeli z Prahy, na ulicích nikdo nebyl. Trvalo to asi půl hodiny a když to skončilo, vykoukla oknem a viděla, že z té školy odchází čtyři muži s aktovkami. Bylo jasné, že nám zabudovali odposlech. Vlastně nám to bylo jedno, politicky jsme mluvili otevřeně, takže si to klidně mohli poslechnout. Po osmdesátém devátém 30 se mi dostal do rukou plánek našeho bytu, který při instalaci odposlechu použili. Nakreslil ho jeden náš dobrý známý, s nímž jsme se často stýkali.

Moje žena pracovala patnáct let v Akademii [Československá akademie věd] a dalších patnáct let u kýblu jako uklizečka, a to na třech různých místech. Taky měla problémy, aby vůbec nějakou práci sehnala, byla odmítnuta asi na devětačtyřiceti místech, než vůbec něco díky nějaké protekci našla. Místo uklizečky nebylo nějak dobře honorované, dostávala asi třetinu svého předchozího platu, ale mělo to tu výhodu, že si práci mohla udělat v podstatě kdykoli a i já jsem jí mohl v práci pomoct nebo za ni zaskočit. Nejdéle pracovala a nejraději vzpomíná na dobu, kdy uklízela v Divadelním ústavu v Celetné, bylo to tam po rekonstrukci, pěkné prostředí, pěkně se tam k ní chovali… Byl tam sál, kde je dnes divadlo Kašpar, a v tom sále vždycky dopoledne zkoušelo Smetanovo kvarteto. Tak s tím se velice spřátelila. Měla celkem čas, v té době začala cvičit jógu, má žena je také vegetariánka. V roce osmdesát sedm šla do důchodu.

Doma jsme každý večer poslouchali Svobodnou Evropu 29, ovšem Svobodná Evropa tady v Praze chytit nešla, takže jsem se naučil polsky a poslouchal ji v polštině. Ta byla nerušená. Pak jsme také poslouchali Hlas Ameriky a trochu BBC. Dcera mi říkala, hele, tati, já potřebuju teď ve škole, abys mi řekl to a to o té situaci, ale prosím tě neříkej mi, jak to říká Svobodná Evropa, řekni to tak, jak to mám říct ve škole já. Dcera dobře věděla co a co, co se může a co se nemůže, ta opravdu prokoukla režim velmi brzy.

Mé dceři nebylo umožněno dostat se na vysokou školu, ačkoliv měla nejlepší známky, nejlepší doporučení, udělala nejlepší přijímací zkoušky, ale Brodová prostě byla na indexu, tak ji automaticky odložili stranou a už je nezajímala. Dělala pak několik let v různých obchodech aranžérku. V osmdesátých letech přijel do Prahy jeden Američan, můj budoucí zeť, Richard Hyland. Předtím pobýval nějaký čas na studiích  v Německu a dostal od jednoho mého známého doporučení, že až bude v Praze, má se stavit u Brodových. Tak se stavil a padli si se Šárkou do oka.

Richard je žid a vlastně až přes něj se Šárka k židovství dostala a začala se o to víc zajímat, my jsme ji k tomu nevychovávali. Až v této době jsem jí řekl o tom, co se se mnou a s mnou rodinou dělo za války. Jinak se o tom doma nemluvilo. Když se mě ptala, co to mám na ruce za číslo, řekl jsem, že to je telefon. Nechtěl jsem o tom nějak mluvit, vlastně celkově ne moc rád mluvím o sobě. Teď jsem se toho snad už částečně zbavil, ale dřív jsem hodně dlouho o tom mluvit nechtěl. Snad jsem se za to styděl. Styděl jsem se, že to byla taková doba ubohosti. Ponížení a ubohosti. Odnesl jsem si z války komplexy, že nejsem plnohodnotný, plnoprávný člověk, že se pořád musím nějak stylizovat do toho, že jsem rovnoprávný občan. Moje vzpomínky a všecko se to nějak tak zapletlo a zkazilo. Šárka tedy moc nenaléhala. Začala naléhat teprve, když byla dospělá.

Nevím, jestli Šárce říkala něco moje paní nebo paní Kopská, děti se o to moc nezajímaly. Myslím, že naše osudy za války tenkrát nikoho nějak moc nazajímaly, zájem o holocaust a o židy je záležitostí  posledních desíti, patnácti let. Za socialismu nebylo moc žádoucí o tom mluvit, židé byli v podstatě sionisty a to byla prodloužená ruka amerického imperialismu, Izrael, židé, to všechno bylo velmi podezřelé. Nedávno jsem se sešel se svými bývalými kolegy z Vojenského historického ústavu a ti říkali, že vůbec nevěděli, že jsem něco takového zažil. A to se mnou pracovali několik let. Bylo známo, že jsem žid, ale buď je to nezajímalo nebo se styděli na něco se zeptat. Stud byl oboustranný. Já jsme se styděl za to, že jsem byl takový chudák, oni se styděli za to, že prožili válku v klidu a v bezpečí. Asi, snad, nevím.

Když tedy Šárka potkala svého židovského muže, začala se o můj osud zajímat. Požádala mě, abych sepsal vzpomínky, tak jsem udělal. Nevím, jak to na ni zapůsobilo, Šárka je v tomto ohledu intorvert a nedává své city najevo. Jestli se potom o holocaust zajímala víc, hlouběji, to nemůžu říct. Taky nevím, s kým jiným by se o tom bavila. Z příbuzných se nikdo nevrátil a já jsem též neudržoval styky s nikým, kdo by měl podobný osud.

Prakticky jsem ani židovské kamarády, se kterými bych se o tom mohl bavit, neměl. Byli v cizině a já s nimi mohl znovu navázat kontakt až po revoluci. Tehdy také jsem se začal  stýkat s osvětimskými spoluvězni žijícími u nás. V podstatě jsem předtím vůbec nevěděl, že v Praze ještě nějací další osvětimští zajatci žijí. Sám jsem je nevyhledával, je totiž fakt, že jsem se o tuto problematiku začal hlouběji zabývat až před těmi patnácti lety. Tenkrát vlastně ani žádná literatura k tomuto tématu nebyla. A pokud ano, šlo jen o propagandu. Ale několikrát jsem vedl své známé do Terezína. Návštěva Terezína za komunistů byla fraška. Vůbec se tu o židech nemluvilo, všechny návštěvy jezdily na Malou pevnost a tam si fotografovaly nápis Arbeit macht frei a mysleli, že toto bylo ghetto. V Jugendheimu, kde jsme bydleli, bylo muzeum policie. Jel jsem do Terezína jednou s jedním Američanem, který se holocaustem zabýval. Chtěl vědět, kde bylo v Terezíně vězení. Zjistili jsme, že se nacházelo v nějaké policejní stanici, šli jsme se tam tedy podívat do sklepa, kde byl nějaký policista a vše nám ukazoval. Nevěděl ovšem, že můj společník je Američan. Když to zjistil, zděsil se a zakázal nám fotografovat. Nějaké snímky se nám ale přesto podařilo pořídit. Jednou také přijela má stará příbuzná z Německa a chtěla vidět v Terezíně kasárna, v nichž byla ubytovaná. Vzal jsem jí tam, důstojník, který vyšel z brány, byl nejdřív docela vstřícný, jenže když jsme mu měli dát své průkazy a ona předložila svůj německý, byl konec. Žádná návštěva nebyla, dovnitř nás vůbec nevpustili.

Rodina mého budoucího zeťě se přestěhovala do Ameriky už začátkem dvacátého století, prakticky se jich tedy události druhé světové války nedotkly. Rick se vlastně s holocaustem setkal až na studiích v Evropě. Šárka a Richard se v osmdesátém druhém roce vzali. Měli židovskou svatbu, dcera konvertovala k židovství, nebyla totiž halachická židovka. Mikve [rituální koupel – pozn. red.] byla ve Vltavě, kde se Šárka rituálně očistila, pak ještě musela jít pod sprchu, aby se očistila od té špíny, co jinak ve Vltavě plave. Svatba se konala ve Staronové synagoze a na židovské radnici. Byla to veliká událost, přijely desítky hostů, taky tchán z Ameriky, který to celé financoval. Samozřejmě, že se o to zajímala i policie, ale v osmdesátých letech už byla přeci jenom ta doba mírnější.

Pro Šárku bylo vysvobození, že si Richarda vzala. Od osmdesátých let platilo, že když si dívka vezme cizince, automaticky s ním může vyjet. Nejprve se tedy odstěhovali do Německa, tam nějakou dobu žili a asi po dvou letech se odstěhovali do Ameriky, kde žijí dodnes. Nejprve bydleli ve Washingtonu, Šárka zde vystudovala na Yale design, pak bydleli nějakou dobu v Miami, kde její muž přednášel na univerzitě, Richard je právník a přednáší hodně, teď opět žijí na východním pobřeží ve Filadelfii. Šárka pracuje jako grafik-designer, navrhuje obálky na knihy, výstavy, taky přednáší na univerzitě. Má velké štěstí, že se vlastně věnuje svému koníčku, dělá to, co jí baví.

V osmdesátých letech bylo už snadnější vyjíždět do ciziny, režim už bral ohledy na to, když měl člověk nějaké blízké příbuzné v cizině, tak asi jednou za rok jsme ji měli dovoleno navštívit. Pak už ani nekontrolovali, jak moc se s dcerou v zahraničí potkáváme, prostě jsme získali výjezdní doložku a mohli jsme vyjet. Naposledy takhle jsme byli ještě v létě osmdesátého devátého roku v Západním Berlíně, když jsme potom přejížděli přes hranice, zase se nám to snažili co nejvíc znepříjemnit, udělali nám důkladnou prohlídku a zabavili knihy, které jsme vezli.

Za vlády komunistů se v Československu velmi poničilo životní prostředí. My jsme bydleli v Masné ulici, tedy kousek od Náměstí Republiky, kde prý byl nejhorší vzduch v celé Praze. Na Starém Městě, kde jsme bydleli, prý bylo nedýchatelno. Také moje žena trpěla různými dechovými potížemi, ale mě to nikdy nepřipadlo. Říkají mi, že už nemám žádný cit, žádné dechové a chuťové buňky, tudíž jsem vůči špatnému ovzduší imunní. Opravdu, mně  to nikdy tak zlé nepřipadalo. Bydlení v Masné ulici mělo i výhody, je tu takové náměstíčko a v podstatě to tenkát byla vesnice. Žádné auto tam nepřejelo, lidé seděli venku, večer chodili na debaty… Byla  to opravdu taková oáza klidu. Dneska už tam jsou samé hospody, spousta turistů, normální obchody vymizely. Dnes už to taková idylka není, auta tam také jezdí.
 

Léto osmdesátého devátého roku byla taková vzrušující doba 30. Změny v Polsku 31, v Maďarsku už částečně proběhly, pak na podzim byla ta anabáze Němců, to bylo ještě před tím, než v Německu padla zeď, Němci se snažili prvně přes Maďarsko a pak i přes nás dostat na Západ. To si pamatuji, že jsem šel k  německému velvyslanectví na Malou Stranu a tam byly zástupy Němců, jejich auta stála všude po celém Petříně a po celé Malé Straně. Nechávali je tam, snažili se ze všech sil dostat se na půdu německého velvyslanectví. A pak se už blížil náš Listopad 30. Ještě na počátku roku osmdesát devět se konaly v Praze demonstrace, které se nazývají Palachův týden [Jan Palach (1948-1969): český student, který se 16. ledna roku 1969 na protest proti okupaci Československa vojsky Varšavské smlouvy upálil na pražském Václavském náměstí. Palachův týden - řada protestních demonstrací k 20. výročí upálení Jana Palacha v lednu 1989. Týden protestů vyvrcholil poutí k Palachovu hrobu ve Všetatech. Policisté tvrdě zasahovali proti demonstrantům, tisíce lidí se k cíli ani nedostaly – pozn. red.]. Zasahovala při nich policie, tak jsem zažil, jak na nás vzali vodní děla, zatýkali lidi a mlátili je obušky. Já jsem se nějakým přímým střetům s policií vyhnul, prostě když začali stříkat, tak jsem se vždycky schoval za nějaký roh, aby mě to nesmetlo. Určitě to nebylo moc příjemné dostat v lednu zásah proudem studené vody, takže já jsem byl takovým jakýmsi souputníkem, ale neutrpěl jsem žádnou úhonu. Pak samozřejmě byly ještě demonstrace osmadvacátého října, to už vše spělo k sedmnáctému listopadu.
 

Po roce 1989

Na sedmnáctý listopad svolali studenti nějakou demonstraci na Albertov, šel jsem tam ještě s nějakými přáteli taky. Už to byla taková zvláštní atmosféra, ale nemyslím si, že by se dala charakterizovat jako vysloveně revoluční. Provolávala se třeba nějaká hesla o pravdě, ovšem vysloveně protikomunistické to asi ještě nebylo. Šlo se nahoru na Vyšehrad, myslím, že tam chtěli dát nějaké květiny k Máchovi 32, pak, spontánně, šel průvod zase zpátky dolů, nabyl na síle a dole pod Vyšehradem se rozdvojil. Jedna jeho část šla po nábřeží, ta dorazila potom na Národní třídu, no a druhá část, ve které jsem byl i já, šla Vyšehradskou ulicí, kde nás u Botanické zahrady na tom náměstíčku zastavil kordón policistů. Nebylo žádné násilí, průvod se zastavil a čekal. Nevěděl jsme, že ten průvod má ještě jednu odnož, tak jsem si řekl, co tady budu koukat na ty policajty, nějakou postranní uličkou jsme to obešli, dostali jsme se na Karlovo náměstí a ahoj, jeli jsme domů. Vůbec jsem netušil, že se něco bude dít. Moje žena byla tehdy zrovna někde venku, mimo Prahu, večer jsem si pustil Svobodnou Evropu a teď hlásili, že je masakr na Národní třídě. Uvědomil jsem si, to už není žádná legrace, už jde o vážnou věc. Další den vyhlásili herci Realistického divadla stávku, pak se přidali studenti a celé to nabíralo na síle, začínalo být jasné, že jde o revoluci. Revoluce nemusí být vždycky krvavá, revoluce znamená zásadní společenský převrat. Konec jednoho společenského systému a začátek jiného. Bezesporu v tomto ohledu to revoluce byla. Padla komunistická vláda, konaly se demonstrace na Václavském náměstí... Zpočátku televize události bojkotovala, ale po několika dnech už všem bylo jasné, že je v proudu něco, co nejde potlačit, nedá se zamlčet. Měl jsem známé v Melantrichu, jeho budova dodnes stojí na Václavském náměstí, i když Melantrich samotný už nefunguje. Zde na balkóně bylo středisko Občanského fóra 33, konaly se tu projevy. Já sice nebyl na balkóně, ale bylo mi umožněno dívat se na všechno z jeho okna, takže jsem byl bezprostředně u toho. Bylo to ohromné, všude visely plakáty „Konec vlády jedné strany“, prostě skvělá atmosféra.

Tak jsme se po dlouhé době konečně dočkali změny. Na Letné se konala shromáždění… Sice nějaké obavy jsme měli, že by se to ještě mohlo zvrtnout, ale v podstatě situace se už tak změnila, že Sovětský svaz by si nevzal na triko, aby tady byla nějaká krvavá lázeň, no a naši představitelé byli taky zbabělí, takže lidové milice se vrátily zpět a armáda zůstala v kasárnách. Každý den přinášel něco nového, najednou měla vláda být složena už nejenom z komunistů, pak se ukázalo, že komunistů tam má být víc, tak lidé zase protestovali, prostě pořád se něco dělo… Hodně se mluvilo o tom, že jsme zase poslední. Že to je zase hanba. Už padlo Polsko, padlo Maďarsko, v Německu se zhroutila zeď, jenom Československo zase vypadalo, že bude poslední, kdo se osvobodí.

Samozřejmě jsme si říkali, že ta všeobecná euforie nevydrží dlouho. Že zpočátku budou lidé nadšení, ale po čase, když se ukáže, že žádná revoluce nemůže nikdy splnit všechna očekávání, které do ní vkládají, a že k moci se dostanou nikoliv idealisté, kteří mají plno ideálů, ale žádnou organizaci, nýbrž hoši s ostrými lokty, tak mi bylo jasné, že za pár let budou lidi vzpomínat na komunismus. Poněvadž to tady bylo laciné, lidi nepotřebovali svobodu, na co by jim byla svoboda slova, když mohli sedět v hospodách a pít laciné pivo? Do ciziny se taky člověk, který nebyl poznamenán, jednou za čas na nějakou tu výjezdní doložku dostal, takže lidem prakticky nic nechybělo. Co si nakradli, to měli. Krást se mohlo, poněvadž vláda říkala: my předstíráme, že vás platíme, vy předstíráte, že pracujete. A tak lidi kradli, bylo to naprosto obvyklé, kdo nekradl byl hlupák, a prakticky jim moc nechybělo. Komunismus už nebyl takový krvavý, jako byl v padesátých letech. Husák [president Československé socialistické republiky  pozn. red.] už byl senilní, pak nastoupil ten idiot Jakeš 34, z něho si lidi dělali legraci… tak samozřejmě, policajti byli tvrdí pořád, obušky měli pořád v rukou, ale kdo nešel na demonstraci, tomu se nic nestalo. Tudíž nespokojenost byla skutečně jenom mezi intelektuály a lidmi, kteří byli nějak stigmatizováni. Bylo velké štěstí, že se k demonstrujícím přidali i dělníci z ČKD. Problém tady ovšem byl, že nebylo vládu komu předat. Myslím, že disidenti typu Havel 35,  Vondra [Saša (Alexandr) Vondra, nar. 1961. Geograf, signatář Charty 77. V únoru 1989 odsouzen na dva měsíce ztráty svobody. V době od 2.1.1989 do 6.1.1990 mluvčí Charty 77. Po nástupu o výkonu trestu jej ve funkci mluvčího 52 dnů zastupoval Václav Havel – pozn. red.], Malý [český disident, katolický kněz, biskup – pozn. red.] byli spíše duchovní lidé, kteří o moc nějak zvlášť nestáli. Tak se u nás postupně dostali k moci lidé, kteří sice nějací bojovníci proti komunismu nebyli, ale kteří se vyznali a dokázali se protlačit.

Já jsem se pak mohl vrátit zpět od Ústavu pro dějiny východní Evropy. Sice tam bylo jiné vedení, ale já už nebyl zvyklý na nějakou disciplínu. Chtěl jsem si říkat a dělat to, co chci, nebyl jsem ochotný poslouchat nějaká nařízení a dodržovat nějaké řády, takže jsem se s nimi radši po půl druhém roce rozloučil a šel zpátky do důchodu. Protože nebyly peníze, tak ten ústav stejně zanikl, stal se součástí Historického ústavu Akademie věd. Materiálně jsme s manželkou zajištěni byli, dceru jsme měli venku, takže nám mohla pomoct, taky jsem dostal nějaké odškodnění za pobyt v koncentračním táboře od české vlády a od Němců, což nám koneckonců pomohlo, když jsme si pořizovali tento byt. Dům, ve kterém jsme bydleli v Masné ulici, se předělával, proto jsme se v polovině devadesátých let museli přestěhovat, našli jsme si bydlení v Bubenči. Měli jsme na něm dost práce, když jsme ho kupovali, byt byl ve velmi dezolátním stavu, no ale zútulnili jsme ho a žije se nám tady dobře. Pak jsem také mohl publikovat to, co dříve kolovalo jen v samizdatu, mohl jsem přednášet, publikovat články, za to byly nějaké honoráře, takže to vypadalo, že budeme materiálně zajištěni, nakonec jsme se starali už jen o nás dva.

Když vznikl Izrael, vlastně jsem to ani nijak nereflektoval. Jednak jsem byl v osmačtyřicátém roce pořád ještě nemocný, dožívala má neschopnost zařadit se do společnosti, takže jsem Izrael prakticky začal vnímat teprve v době Slánského procesu 17 a pak hlavně při sedmidenní válce. Tenkrát všichni intelektuálové, včetně komunistických, byli pro Izrael. Každou hodinu jsem poslouchal zprávy Svobodné Evropy nebo BBC, abych věděl, jak vypadá situace na frontě. Byla to hrozná situace, kdyby byl Izrael tehdy nezaútočil, už by neexistoval. To je právě ta otázka preventivní války. Preventivní válka je někdy tak životně nutná, zejména pro Izrael, že se o tom nedá diskutovat. Jakýpak pacifismus? Prostě válka je někdy nutná, morálně ospravedlnitelná, kdežto pacifismus je někdy morálně naprosto shnilý. Pacifismus byl před válkou ve Francii, co by bojovali, když Verdun jim zničil celou mužskou populaci? Kdežto v Německu žádný pacifismus nebyl a jak to dopadlo? To je naprosto jednoznačná věc, celou svou bytostí, celým svým rozumem jsem na straně Izraele. Vím, že to je velmi složitá situace, koneckonců i v rámci Izraele jsou konstruktivní i destruktivní síly. Hlavní ale je, aby Izrael našel partnera, s kterým je možno jednat, který je důvěryhodný. Nesouhlasím s tím, aby Izrael vyměňoval území za mír, to jsem jim tam taky říkal, když jsem Izrael navštívil. Protože uzavřete mír s jedním představitelem, oni ho pak zavraždí, a bude po míru. A nebude ani území, ani mír. To je dobře, že my jsme pro mír, ale i ti ostatní musí být upřímně pro mír, a musí být stabilní, mít vliv, aby ho taky dokázali prosadit. Tak ještě uvidíme, jaký bude tento Mahmúd Abbás [bývalý palestinský premiér a nástupce Jásira Arafata – pozn. red.] . Zdá se, že to myslí upřímně, ale jestli bude mít i tolik vlivu, aby to dokázal prosadit, to nevím. Takže já nikomu radit nebudu nic. To oni musí sami vědět, jestli mohou mír s někým uzavřít, jestli mohou vyklidit Gazu, jestli mohou vyklidit Západní břeh, to všechno musí vědět oni. Ale je to riziko, určitě.

Já jsem byl v Izraeli jednou v devadesátém šestém roce, židovská obec tenkrát pořádala takový zájezd pro lidi, kteří v Izraeli ještě nebyli. Celkem laciný zájezd, zaplatil jsem asi jenom deset tisíc za nějaké ty režijní poplatky, a strávil jsem tam týden. Bydleli jsme v Natánii v hotelu, cestovali jsme po celé zemi. Řeknu vám, Izrael na mě zapůsobil smíšeně. Na jedné straně jsem obdivoval tu obrovskou práci, kterou tam udělali, to zavodňování a péči o krajinu, na druhou stranu jsem byl zklamán špínou, která tam je. Tak samozřejmě, Golanské výšiny na mě udělaly obrovský dojem. Tady jsem si uvědomil, jak jsou strategicky důležité. Jeruzalém jsme navštívili, Jad Vašem jsem viděl, Staré Město, koupali jsme se v Mrtvém moři a skutečně to je moře, kde se nemůžete utopit. Byl to velký zážitek, to musím uznat, ale že bych byl nadšen? Jednak co se týče přírody, pořád je to pro mě taková vyprahlá země. Samozřejmě, nemají tolik vody, aby mohli zavlažit celou zemi, tak tam, kde můžou, tam je to ohromné, ale pořád je tam ještě obrovské množství pouště. A jak říkám, špína, podél dálnice se válejí odpadky… no tak není to země, kde bych chtěl žít, to teda ne. Jednak je tam horko a já mám radši severské kraje než jižní. Izrael jsme navštívili v říjnu a pořád tam bylo kolem třiceti stupňů, je pravda, že to není tak nesnesitelné, jako je Florida, Florida je pro mě absolutně nesnesitelná, ale nedokážu si ani představit, jaké to tam musí být třeba v červnu.

V Izraeli bydlela jeden čas má teta Růženka, manželka Jindřicha Petrovského, a její syn Mario se ženou. Odstěhovali se tam po invazi do Československa v šedesátém osmém 24, to si řekli, že to tady určitě bude zase pro židy zlé, tak se odstěhují. Dcera tety Růženky, má sestřenice Eva, byla vdaná za nějakého doktora, tak ta s nimi nešla. V Izraeli bydleli v Natánii, Mário byl vyučený kuchař, tak se tam dokonce stal šéfkuchařem v nějakém hotelu a nežilo se jim špatně. Kontakt jsme spolu udržovali víceméně formální, jednak co jsem jim vlastně měl psát, nebylo vždycky žádoucí udržovat styky s Izraelem. Měl jsem psát o tom, jak žiji? To nebylo možné, tady byla cenzura, tak jsme psali jen takové nějaké formální věci stylu kde jsme byli na dovolené, opravdu, korespondence byla dosti formální. Když padl v Československu komunistický režim, vrátili se a podařilo se jim restituovat rozsáhlý majetek, který patřil Petrovským. Teta už nežije, zemřela ve velmi vysokém věku, měla přes devadesát let, často jsem ji chodil navštěvovat, když byla tady v Praze v nemocnici. Nežije už ani má sestřenice, no a Mario pendluje se svou rodinou mezi Prahou a Izraelem, protože tam ještě mají byt. Stýkáme se, ale ne nijak často, máme odlišné zájmy, každý žijeme odlišný život.

V současné době se třeba zaměstnávám tím, že přednáším na různých přednáškách. Ne, že bych měl nějaký stabilní úvazek nebo někde své přednášky nutil, ale když prostě někdo chce, tak pro něj tu přednášku udělám. Přednášel jsem takto například pro učitele, kteří se doškolovali, přednáším i na různých školách v Praze i mimo Prahu. Jedinou mou podmínkou je, aby na to lidé, třeba ti žáci, přišli dobrovolně a měli o to zájem. A opravdu se mi nestává, že by se chovali nějak neslušně, nedávali pozor nebo odcházeli dřív. Snažím se vždycky třeba propojit povídání o židovské genocidě s nějakými příběhy, které jsou třeba dramatické, tak asi je to zaujme. Prakticky jsem ta nejmladší generace, která ještě může o válce vykládat ze svých vzpomínek. Možná jsou ještě nějací, kteří se narodili za války, třeba v koncentračním táboře nebo v ghettu, ale ti nejsou schopni o tom vyprávět. Kdežto já si pamatuji na minulost, pamatuji si ty zkušenosti, navíc je mohu obohatit jistými historickými znalostmi, srovnávat osobní zážitky s obecnými poznatky, tak myslím, že je to celkem zajímavé. Ovšem, jakmile my odpadneme, tak pak už budou muset zase to vykládat jenom odborníci. Mívám také přednášky tady na Židovském vzdělávacím centru v Praze, jezdím se studenty do Terezína, kde jim o tom povídám… Jednou se mě někdo z nich zeptal, jestli je to pro mě pořád bolestná záležitost přednášet o holocaustu. Tak jsem řekl, že jsem profesionál, že se přece nemůžu dojímat nad svým osudem při každé přednášce, to bych tu přednášku strašně znehodnotil. To nejde mít při přednášce nějaký hysterický záchvat. Určitá profesionalita vám brání v tom, abyste projevoval své city. Můžete to říkat s určitým zanícením, s určitým prožitkem, ale nemůžete podléhat záchvatům, lomit rukama, to nejde.

Jak jsem už řekl, nedávno mi vyšla kniha, kterou považuji za své celoživotní dílo, týká se vztahu Československa a Sovětského svazu.

Máme vnučku, jmenuje se Rivka, Rebeka, a narodila se před deseti lety. Říká mi, že jsem jakýsi dinosaurus, tedy vlastně člověk z minulého, dvacátého století... Ačkoliv žije v Americe, umí perfektně česky, dokonce i píše velice dobře, za což ji obdivuji, myslím, že mnohé české dítě by to tak nezvládlo. Několikrát do roka jezdí za námi, to se pak vždycky zdrží nějakou dobu, v létě tady bývá na celé prázdniny. Má tu kamarádky, chodíme do divadla, jezdíme na výlety… Teď bude přecházet na jinou školu, tak se těší, že začne nosit školní uniformu.

Rivka je vychovávána v tom, že je židovka. Doma třeba slavívají erev šabat, dřív chodili na jídlo do restaurace, teď už hodně bývají doma. Když k nám jednou přijeli a měla se slavit chanuka, slavili jsme chanuku. Rivka byla zahalená, tak, jak to má být. Rivka říká, že má ráda křesťany, protože mají Vánoce, slavíme i Vánoce. Myslím, že v dceřině domácnosti se židovské zvyky hodně dodržovaly přinejmenším dřív, byli hodně ortodoxní, teď nevím, jak moc ještě. Určitě jí košer, nejí vepřové. Když jsme u nich jednou byli na návštěvě v době, kdy je Pesach, nesměli jsme si žádné pečivo přinést do bytu. Asi dvakrát nebo třikrát jsme je byli navštívit v Americe, teď už tam nechci, východní pobřeží už pro mě není zajímavé, jejich styl života je takový, že jsou pořád zaměstnaní a my tam sedíme a koukáme. Já bych třeba se chtěl podívat na západní pobřeží, do Kalifornie, Grand Kaňonu, Yellowstonského parku, jenomže to nepřichází v úvahu. Philadelphii znám, New York znám, Chicago znám, Washington znám, tak už tam pro mě není nic, co bych potřeboval vědět nebo znát. Takže jsem radši, když oni přijedou sem, tady na ně máme čas.

Rivka ví, co bylo za války a velmi se o to zajímá, samozřejmě. Já se snažím být jí v tom nápomocen, například jsem ji zavedl do Vojenského historického muzea na výstavu o Hendrichovi, hodně jí vyprávím… Chce vědět různé podrobnosti, má ještě takové dětské otázky. Taky třeba už ví to, že bude mít tři děti a jedno z nich se bude jmenovat Hanuš, po mém bratrovi. Toman ne, má prý po mě geny, to jí stačí.

Samozřejmě souhlasím s tím, že Česká republika má být součástí organizací jako je Evropská unie, NATO… Je to jediná cesta, která je možná a taky nutná a dobrá. Jestli se Evropská unie udrží, vše bude v pořádku. Problém je, že Evropská unie není takovou zemí, jako je Amerika, která integrovala všechny přistěhovalce a udělala z nich Američany. Evropan pravděpodobně nebude nikdy Evropanem, kdežto bude Francouzem, Němcem, Angličanem, možná, že za několik generací se to změní, každopádně to je cesta, která bude velmi dlouho trvat. Je velmi složitá, plná úskalí a nedorozumění, ale je třeba ji nastoupit. Takže když se hlasovalo o vstupu do Evropské unie, hlasovali jsme pro, pokud se bude hlasovat o evropské ústavě, budu hlasovat i pro ni.

Jako dítě první republiky jsem byl vychováván k tomu být vlastencem. Teď už se jím necítím. Vlastenectví je pro mě přežitek devatenáctého nebo poloviny dvacátého století. Já se cítím být občanem této země, myslím, že občan je člověk, který si má být vědom svých práv a povinností vůči tomuto státu. Jsem rád, že žiji v této zemi, ale vždycky se zlobím, když mi někdo řekne, že je hrdý na to, že je Čech. To si myslím, že by se měl taky stydět za to, že je Čech. Stačí vzpomenout, co Češi všechno způsobili, jakou mají tradici, že to nejsou jenom ti bájní husité, kteří mimochodem taky byli pěkní gauneři, a tak dále a tak dále. Takže já na to, že jsem Čech, hrdý nejsem, ale mám rád tuhle zemi, mám rád tento jazyk, mám rád tuto kulturu, na druhou stranu znám taky úskalí, které se s touto zemí a s tímto lidem pojí. Vlastenectví nepociťuji žádné, pociťuji zodpovědnost.Takže se snažím chovat jako člověk, který nějak přispívá naší dobré pověsti.

  • Glosář:

1 První československá republika (1918-1938)

byla založena po rozpadu rakousko-uherské monarchie po první světové válce. Spojení českých zemí a Slovenska bylo oficiálně vyhlášeno v Praze roku 1918 a formálně uznáno smlouvou ze St. Germain roku 1919. Podkarpatská Rus byla připojena smlouvou z Trianonu roku 1920.

Ústava z roku 1920 ustanovila poměrně centralizovaný stát a příliš neřešila problém národnostních menšin. To se však promítlo do vnitřního politického života, kterému naopak dominoval neustálý odpor národnostních menšin proti československé vládě.    

2 Protižidovské zákony v Protektorátu Čechy a Morava

po německé okupace Čech a Moravy byla postupně zaváděna protižidovská legislativa. Židé nesměli chodit na veřejná místa, tj. parky, divadla, kina, koupaliště atd. Byli vyloučeni ze všech profesních asociací a nemohli být veřejnosti sloužící osoby.

Nesměli navštěvovat německé a české školy, později jim byly zakázány i soukromé hodiny. Židé nesměli opouštět svá obydlí po 20. hodině. Mohli nakupovat jen mezi 15. - 17. hodinou. Mohli cestovat jen v oddělených částech prostředků veřejné dopravy. Byly jim zkonfiskovány telefony a rádia. Bez povolení se nesměli přestěhovat. Od roku 1941 museli nosit žlutou hvězdu. 

3 Hilsneriáda

v roce 1899 byl Žid Leopold Hilsner obviněn z rituální vraždy Anežky Hrůzové. Během prvního soudního řízení média podnítila protižidovské nálady u veřejnosti a soudních institucí. Hilsner byl odsouzen k trestu smrti. Jeho obhájce stejně jako T. G. Masaryk se snažili demytologizovat pověry o rituální vraždě. V roce 1901 mu císař František Josef I. prominul trest smrti a Hilsner byl odsouzen na doživotí. V roce 1918 mu císař Karel I. udělil milost.  
4 Mnichovská dohoda: podepsána Německem, Itálií, Velkou Británií a Francií roku 1938. Umožňovala Německu okupovat Sudety (pohraniční oblast osídlenou německou menšinou). Představitelé Československa se jednání nezúčastnili. Maďarsku a Polsku byla také přislíbena část území Československa: Maďarsko okupovalo jižní a východní Slovensko a část Podkarpatské Rusy, Polsko okupovalo Těšín a část Slezska. Československo tak ztratilo rozsáhlá ekonomická a strategicky důležitá teritoria v pohraničních oblastech (asi třetinu z celého území).

5 Španělská občanská válka (1936-39)

občanská válka ve Španělsku probíhala v období od července 1936 do května 1939 a to mezi rebely (Nacionales, tj. nacionalisté) na straně jedné a španělskou republikánskou vládou na straně druhé. Levicová vláda byla nakonec poražena nacionalisty pod vedením generála Franca, který byl podporován nacistickým Německem a fašistickou Itálií. Během války bylo zabito mezi 500 000 až 1 milionem lidí.

6 Masaryk, Tomáš Garrigue (1850-1937)

československý politický vůdce, filosof a přední zakladatel První republiky. T.G.M. založil v roce 1900 Českou lidovou stranu, která usilovala o českou nezávislost v rámci rakousko-uherské monarchie, o ochranu menšin a jednotu Čechů a Slováků. Po rozpadu rakousko-uherské monarchie v roce 1918 se Masaryk stal prvním československým prezidentem. Znovu zvolen byl v roce 1920, 1927 a 1934. Mezi první rozhodnutí jeho vlády patřila rozsáhlá pozemková reforma. Masaryk rezignoval na prezidentský úřad v roce 1935 a jeho nástupcem se stal Edvard Beneš.

7 Sudety

Severozápadní pohraniční oblast, která byla velmi industrializovaná, se stala součástí nově vzniklého československého státu v roce 1918. Spolu s územím byla k Československu připojena německy mluvící menšina tří milionů obyvatel, která se stala zdrojem trvalého napětí mezi Německem, Rakouskem a Československem a uvnitř Československa. V roce 1935 vznikla Sudetoněmecká strana za finanční podpory německé vlády. Na základě Mnichovské dohody v roce 1938 okupovala německá vojska Sudety. V roce 1945 získalo Československo území zpět a na základě Postupimské dohody mohlo provést odsun německé a maďarské menšiny ze země. 

8 Vyloučení Židů z protektorátních škol

ministerstvo školství v Protektorátu Čechy a Morava vydalo v roce 1940 dekret, který zakazoval židovským dětem od školního roku 1940/41 nastoupit do českých veřejných či soukromých škol a ti, kteří již chodili do školy, byli z ní vyloučeni. Po roce 1942 bylo židovským dětem zakázáno navštěvovat i židovské školy a kurzy organizované židovskou komunitou.

9 Terezínská iniciativa

v roce 1991 se setkali bývalí vězni různých koncentračních táborů a rozhodli se založit Terezínskou iniciativu (TI), jejímž cílem je připomenutí si osudu protektorátních Židů, připomenutí si mrtvých a zdokumentování historie terezínského ghetta. Terezínská iniciativa se tedy věnuje informačním, dokumentárním, vzdělávacím a redakčním aktivitám. Finančně podporuje návštěvy českých škol v muzeu terezínského ghetta.

10 Žlutá hvězda – židovská hvězda v protektorátu

1. září 1941 byl vydán výnos, podle kterého všichni Židé starší 6 let nesmí vyjít na veřejnost bez židovské hvězdy. Tato židovská hvězda byla žlutá, ohraničená černou linií. Židé ji museli nosit připevněnou na viditelném místě na levé straně oblečení. Tento výnos začal platit od 19. září 1941. Byl to další krok ve vydělování Židů ze společnosti. Autorem této myšlenky byl Reinhard Heydrich.

11 Terezín

malé pevnostní město, které bylo v době existence Protektorátu Čechy a Morava přeměněno v ghetto, řízené SS (Schutzstaffel, Ochranný oddíl). Židé byli z Terezína transportováni do různých vyhlazovacích táborů. Čeští četníci byli využíváni k hlídání ghetta. Židé však s jejich pomocí mohli udržovat kontakty s okolním světem. Navzdory zákazu vzdělávání se v ghettu konala pravidelná výuka. V roce 1943 se rozšířily zprávy o tom, co se děje v nacistických koncentračních táborech, a proto se Němci rozhodli Terezín přetvořit na vzorové židovské osídlení s fiktivními obchody, školou, bankou atd. Do Terezína pozvali na kontrolu komisi Mezinárodního červeného kříže.

12 Heydrichiáda

období tvrdých represí proti českému odbojovému hnutí a českému národu po příchodu Reinharda Heydricha jako nového říšského protektora v Protektorátu Čechy a Morava v září 1941. Heydrich zavedl stanné právo a nechal popravit členy místního odboje. Heydrichiáda dosáhla svého vrcholu po zavraždění Heydricha v květnu 1942. Po jeho smrti bylo vyhlášeno stanné právo až do července 1942, v rámci kterého byli Češi popravováni nebo deportováni do koncentračních táborů. A města Lidice a Ležáky byly zlikvidovány. 

13 Stanné právo v protektorátu

Nacisté zareagovali na atentát na Heydricha terorem. 27. května 1942 bylo vyhlášeno stanné právo na celém teritoriu Protektorátu Čechy a Morava. Každý, kdo poskytl pomoc pachatelům nebo schvaloval atentát či nebyl přihlášen k trvalému pobytu, byl policií zastřelen. Okamžitě po atentátu byly uzavřeny veškeré výjezdy z Prahy, následovala vlna zatýkání a poprav. Jako varování byly každý den zveřejňovány seznamy popravených lidí v novinách a na rozích ulic. 

14 Lodž, ghetto

Lodžské ghetto bylo založeno v únoru 1940 v bývalé židovské čtvrti. Do oblasti o velikosti 4 km2 bylo shromážděno 164 000 Židů. Během roku 1941 a 1942 bylo do Lodže deportováno dalších 38 500 Židů. Židovská správa v čele s Mordechaiem Rumkowskym se snažila učinit ghetto co možná nejproduktivnější a zaměstnat co možná nejvíc obyvatel. Přesto v důsledku epidemií, nedostatku jídla a nevyhovujících hygienických podmínek zemřelo přibližně 43 500 Židů (21 % všech obyvatel ghetto) na podvýživu, podchlazení a nemoci. Ostatní byli transportováni do vyhlazovacích táborů a pouze malý počet z nich přežil.

15 Hirsch, Fredy (1916–1944)

vůdčí postava výchovy a vzdělání židovských dětí nejprve v Terezíně a pak v Osvětimi, kde zahynul.

16 Únor 1948

komunistické převzetí moci v Československu, které se pak stalo jedním ze sovětských satelitů ve východní Evropě. Státní aparát byl centralizovaný pod vedením Komunistické strany Československa (KSČ). Soukromé vlastnictví v hospodářství bylo zakázáno a vše bylo podřízeno centrálnímu plánování. Politická opozice a disent byli pronásledováni.

17 Slánského proces

V letech 1948-49 československá vláda spolu se Sovětským svazem podporovala myšlenku založení státu Izrael. Později se však Stalinův zájem obrátil na arabské státy a komunisté museli vyvrátit podezření, že podporovali Izrael dodávkami zbraní. Sovětské vedení oznámilo, že dodávky zbraní do Izraele byly akcí sionistů v Československu. Každý Žid v Československu byl automaticky považován za sionistu. Roku 1952 na základě vykonstruovaného procesu bylo 14 obžalovaných (z toho 11 byli Židé) spolu s Rudolfem Slánským, prvním tajemníkem komunistické strany, bylo uznáno vinnými. Poprava se konala 3. prosince 1952. Později komunistická strana připustila chyby při procesu a odsouzení byli rehabilitováni společensky i legálně v roce 1963.

18 Gottwald, Klement (1896 – 1953)

původní profesí byl truhlář. V roce 1921 se stal jedním ze zakladatelů KSČ (Komunistická strana Československa). Od tohoto roku do roku 1926 byl funkcionářem KSČ na Slovensku. V letech 1926-29 stál v popředí snah o překonání vnitřní krize ve straně a prosazení bolševizace strany. V roce 1938 z rozhodnutí strany odešel do Moskvy, kde pracoval pro KSČ až do osvobození ČSR. Po válce 4. dubna 1945 byl jmenován místopředsedou vlády. Po vítězství KSČ ve volbách v roce 1946 se stal předsedou československé vlády a po abdikaci E. Beneše z úřadu prezidenta v roce 1948 se stal prezidentem.   

19 Trockij, Lev Davidovič (nar, Bronstein) (1879-1940)

ruský revolucionář, jeden z vůdců Říjnové revoluce z roku 1917, význačná postava komunistického hnutí a teoretik Marxismu - rozvinul myšlenku “permanentní revoluce”. Využíval represivní prostředky k dosažení disciplíny na frontě, ale i v zázemí. Mezi ním a Stalinem probíhal boj o vedení, který však skončil jeho porážkou. Byl vyloučen z komunistické strany, odešel do exilu do Kazachstánu a později do zahraničí. Žil nějaký čas v Turecku, Norsku a pak v Mexiku, kde byl na konec zavražděn sovětským agentem na příkaz Stalina.

20 Tito, Josip Brož (1892-1980)

prezident Socialistické federativní republiky Jugoslávie od roku 1953 až do své smrti. Roku 1937 se ujal vedení Komunistické strany Jugoslávie a od roku 1941 vedl partizánské hnutí. Se svými partizánskými bojovníky osvobodil většinu Jugoslávie a roku 1945 se stal předsedou nové vlády. Znárodnil průmysl, provedl kolektivizaci zemědělsktví a potlačoval své politické protivníky. I když Jugoslávie měla úzké kontakty se SSSR, J. B. Tito často sledoval vlastní nezávislou politiku. Přijal západní půjčku na stabilizaci národní ekonomiky. Díky němu se Jugoslávie stala nejliberálnějším komunistickým státem v Evropě. Po Titově smrti roku 1980 se začalo projevovat etnické napětí, které se v 90. letech 20. století promítlo do rozpadu federace doprovázeného krutými boji.     

21 Chruščov, Nikita (1894-1971)

sovětský komunistický vůdce. Po Stalinově smrti v roce 1953 se stal prvním tajemníkem ÚV SSSR. V roce 1956, během 20. sjezdu strany Chruščev odsoudil Stalina a jeho metody. V říjnu 1964 byl zbaven všech funkcí a v roce 1966 byl vyloučen z ÚV komunistické strany.  

22 Beneš, Edvard (1884-1948)

československý politik a prezident v letech 1935-38 a 1946-48. Byl stoupencem T. G. Masaryka, prvního československého prezidenta, myšlenky čechoslovakismu a Masarykovou pravou rukou. Po první světové válce zastupoval Československo na Pařížské mírové konferenci. Edvard Beneš působil ve funkci ministra zahraničních věcí (1918-1935) a ministerského předsedy (1921-1922) nového československého státu a stal se i prezidentem po odstoupení T.G.Masaryka z prezidentského úřadu v roce 1935. 

23 Samizdatová literatura v Československu

Samizdatová literatura znamená tajné vydávání a šíření vládou zakázané literatury v bývalém sovětském bloku. Obvykle tato literatura byla psána na stroji na tenký papír. Nejdříve byla šířena v rámci skupiny důvěryhodných přátel z ruky do ruky, kteří pak udělali další kopie a tajně je dále distribuovali. Materiál, který byl takto šířen, zahrnoval beletrii, poezii, paměti, historické práce, politické smlouvy, petice, náboženské traktáty a časopisy. Tresty za tuto činnost se lišily podle politického klimatu, od pronásledování po zatčení a uvěznění. V Československu zažila samizdatová literatura rozkvět po roce 1948, a pak znova po roce 1968 v souvislosti se vznikem řady edic pod vedením různých spisovatelů, literárních kritiků a publicistů: Petlice (editor L. Vaculík), Expedice (editor J. Lopatka), Česká expedice, Popelnice a Pražská imaginace.

24 Sovětská invaze do Československa roku 1968

V noci z 20. na 21. srpna 1968 sovětská vojska spolu s vojsky Varšavské smlouvy podnikly invazi do Československa. Následně byl podepsán Moskevský protokol, který ukončil demokratizační proces a byl zahájen normalizační proces.

25 Svoboda, Ludvík (1895-1979)

během 2. světové války generál Ludvík Svoboda (1895-1979) velel československým vojskům spadajícím pod sovětské vojenské vedení a podílel se na osvobozování východního Slovenska. Po válce se Svoboda stal ministrem obrany (1945-1950) a pak prezidentem Československa (1968-1975).

26 Dubček, Alexander (1921-1992)

slovenský a československý politik a státník, hlavní postava reformního hnutí v ČSSR. V roce 1963 se stal generálním tajemníkem ÚV KSS. V roce 1968 získal funkci generálního tajemníka ÚVKSČ a otevřel tak cestu pro reformní skupiny v komunistické straně a společnosti. S jeho jménem jsou úzce spojeny události označované jako Pražské jaro. Po okupaci republiky vojsky SSSR a Varšavské smlouvy 21. srpna 1968 byl zatčen a odvezen do SSSR. Na žádost československých představitelů a pod tlakem československého a světového veřejného mínění byl pozván k jednáním mezi sovětskými a československými představiteli v Moskvě. Po dlouhém váhání také on podepsal tzv. Moskevský protokol, který stanovil podmínky a metody vyřešení situace, které však v podstatě znamenaly začátek konce Pražského jara.    

27 Smrkovský, Josef (1911-1974)

člen komunistické strany od roku 1933. Během německé okupace působil v komunistickém odboji. V roce 1945 se stal místopředsedou České národní rady a byl vůdčí politickou postavou květnového povstání. 1949-51 byl náměstkem ministra zemědělství a generálním ředitelem Státních statků, 1946-51 poslancem Národního shromáždění. V letech 1951-55 byl vězněn, ale 1963 byl rehabilitován a stal se jedním z hlavních reformistů ve 2. polovině 60. let 20. století. Postavil se proti okupaci z 21. srpna 1968 a podobně jako ostatní reformní politici byl i on odvlečen do SSSR. Ve dnech 23.-26. srpna 1968 se účastnil jednání v Moskvě a spolupodepsal tzv. Moskevský protokol. Po svém návratu ze SSSR byl postupně zbaven všech svých funkcí a v roce 1970 vyloučen ze strany. 

28 Charta 77

manifest vydaný v lednu 1977 pod názvem Charta 77, který požadoval po československé vládě naplňování jejích zákonů v oblasti lidských, politických, občanských a kulturních práv v Československu. Tento dokument se poprvé objevil v západoněmeckých novinách a byl podepsaný 200 Čechoslováky reprezentující různá zaměstnání, politickorientaci a náboženství. Do poloviny 80. let byla podepsána přibližně 1 200 lidmi. Vládní postihy proti těmto lidem zahrnovaly propuštění ze zaměstnání, znemožnění jejich dětem studovat, nucený exil, ztráta občanství, zatčení.

29 Rádio Svobodná Evropa

stanice byla založena v roce 1949 z podnětu americké vlády se sídlem v západním Německu. Rádio vysílalo necenzurované zprávy, vytvářené emigranty z východní a střední Evropy. Vysílalo se z Mnichova do zemí Sovětského bloku. Rádiová stanice byla umístěna za železnou oponou, její pracovníci byli pronásledováni a někteří lidé byli zabiti KGB. Rádio Svobodná Evropa hrálo určitou roli při podpoře disidentů a vnitřního odporu v komunistických zemích východní a střední Evropy a tak přispělo k pádu totalitních režimů Sovětského bloku. Sídlo rádia je od roku 1994 v Praze.

30 Sametová revoluce

známá též pod pojmem  “listopadové události” označující období mezi 17. listopadem a 29. prosincem 1989, které vyvrcholily v pád komunistického režimu. V listopadu vznikla hnutí Občanské fórum a Veřejnost proti násilí. 10. prosince byla vytvořena vláda Národního usmíření, která zahájila demokratické reformy. 29. prosince byl zvolen prezidentem Václav Havel. V červnu 1990 se konaly první demokratické volby od roku 1948.

31 Události roku 1989 v Polsku

v roce 1989 komunistický režim v Polsku zkolaboval a byl zahájen proces formování vícestranického, pluralistického, demokratického politického systému. Komunistická politika a prohlubování ekonomické krize od počátku 80. let 20. století zapříčinila nárůst sociální nespokojenosti a radikalizace nálad mezi členy Solidarity (Solidarita: odborová organizace, která se později přeměnila v politickou stranu a sehrála klíčovou roli při svržení komunismu). Posilování opozice a zvyšování tlaku na komunistické vedení přimělo představitele státu k zahájení postupného uvolňování politického systému. Série stávek a demonstrací v dubnu – květnu a následně srpnu 1988 měly za následek řadu setkání s opozicí – zástupci Solidarity (Lech Walesa) a další představitelé opozice (Bronislaw Geremek, Jacek Kuron, Tadeusz Mazowiecki). 4. června se konaly parlamentní volby a komunistická strana (Polská sjednocená dělnické strana, PZPR) v nich utrpěla porážku. 

32 Mácha, Karel Hynek (1810–1836)

představitel romantismu, jehož poezie, próza a drama se zabývaly otázkami lidské existence. Mácha zemřel poměrně mladý roku 1836 na choleru a vyčerpání organismu. K jeho nejznámějším dílům patří: Máj a Křivoklát.

33 Občanské fórum

opoziční uskupení založené v roce 1989, kterého se účastnily různé opoziční a lidskoprávní organizace. V březnu 1991 se se Občanské fórum rozštěpilo na Občanské hnutí a Občanskou demokratickou stranu. 

34 Jakeš, Miloš (nar

1922): český komunistický politik, v 70. letech 20. století jeden z vedoucích představitelů tzv. normalizace v Československu. V roce 1977 se stal členem ÚV KSČ, od roku 1981 byl členem prezidia a v letech 1987-89 generálním tajemníkem KSČ. V 2. polovině 80. let 20. století se pod tlakem veřejnosti pokusil o zavedení určitých reforem, ale bez úspěchu. Po listopadových událostech skončil monopol KSČ v Československu, a Jakeš sám byl donucen opustit vedení strany, na prosincovém sjezdu byl vyloučen ze strany a sám se vzdal poslaneckého mandátu.

35 Havel, Václav (1936-2011)

český dramatik a politik. Aktivně se podílel na politickém a společenském uvolňování během Pražského jara. Po Sovětské intervenci v roce 1968 se stal mluvčím Charty 77. Z politických důvodů byl zatčen v letech 1977 a 1979. V roce 1989 byl zvolen československým a po odtržení Slovenska i českým prezidentem. Ve své funkci setrval do roku 2003.

Albertos Beraha

Albertos Beraha
Athens
Greece
Interviewer: Annita Mordechai
Date of interview: March 2007

Albertos Beraha has a childlike smile and a round face. He lives in a beautiful apartment in the suburbs of Athens, with his wife Deniz.

They live close to two of their daughters and all of their grandchildren; the third daughter visits them from Paris whenever she can. Around the house there are pictures of their children, grandchildren and family.

Albertos is a retired civil engineer but spends a lot of time in his study reading. In his study he has a big library with books on history, geography and politics.

There is a piano as well for their grandchildren to practice whenever they visit. His memories were always charged with emotion and he helped me gain a better understanding of life in Thessaloniki and the importance of family ties of Jewish families.

Whenever I went to his house, he always welcomed me with a smile and a plate of fruit.

  • Family background

I don't know very much about the origins of my family or my great- grandparents. In the past, the origins of the family were traced according to synagogue, and my father used to say, 'del kal de los pescadores,' from the synagogue of the fishermen. Now, how we became fishermen from Sicily or whether they were real fishermen I have no idea. That is what he used to say though.

The actual site of the synagogue named the 'kal de los pescadores, which my father claimed was the one my family had its origins in, was never one I knew in the town of Thessaloniki. It probably no longer existed when I was born but that is where we originated from. It seems that back then there were different congregations around Thessaloniki, all said that their origins were from Spain but, who knows, it could have been Portugal.

My grandfather on my father's side was called Abraham Beraha and my grandmother, my father's mother, was called Mazaltov, nee Arditi. My grandfather died when I was three years old, so that would have been in 1928. I used to go to him every Saturday to get his blessing; he would put his hand on my head and say a prayer.

Grandfather Abraham was a shochet, which means a butcher. His education was religious but I don't know where he got his training. I know he was born in Salonica, but I don't know when. He was a religious man and his mother tongue was Ladino or Judeo-Spanish 1.

My grandfather Abraham had a brother who was missing; he had left Salonica. After a long time they discovered his whereabouts and realized he had converted to Islam and had become a Turk.

I can't remember his name, but I know that they found him in Constantinople [today Istanbul] where he held a high position in the staff of [Abdul] Hamid [(1842-1918): 34th sultan of the Ottoman Empire]. Hamid had made him director of the Regie National de Tabacs, the company that dealt with the transport of tobacco in Turkey.

My grandfather Abraham was in a difficult economic position having to sustain seven children on his shochet salary, so he used to go to his brother in Constantinople now and again for some assistance. The brother would give my grandfather a pouch of golden liras and he would come back to Salonica.

At some point the brother in Constantinople asked to meet his nephews and so my father, Carolos, and my uncle Morris, the oldest of the four boys, went with their father to his brother.

What is interesting is that this uncle had a daughter called Halide Edip; maybe you have heard of her? [Halide Edip Adivar (1884-1964): Turkish novelist and feminist political leader, who also served as a soldier in the Turkish military during the Turkish War of Independence.]

Halide was part of the close staff of Kemal 2; she was in the group of people who started of the Young Turk Revolution. Everybody knows her name but no one knows of - or if they do they don't speak of - her Jewish descent.

Now about my grandmother Mazaltov: I know she had three sisters, Myriam, Alegra and Eleonor. Mazaltov also had a brother, who was a 'troxodromikos' and worked for the Troxodromikon Electric Lightning of Thessaloniki in 1918. My father Carolos looked after all three of his aunts. He maintained many members of the family; he had his sisters to take care of as well.

Carolos's sisters were named Alegra, Lukia and little Rebecca. They were married: Alegra to Josef Brudo from Thessaloniki, Lukia to Levi Tazartes and Rebecca to a man called Cohen. Even though I have a picture of him, I don't know his first name.

Alegra, her husband and daughter, who now lives in the USA, and Zakinos, the son of another sister, were receiving some sort of help from Carolos. The structure of the family then was such that they didn't let anyone fall by the wayside; my father would take charge after any misfortune.

Carolos also had three brothers. Morris, his older brother, who was born around 1894, died some time in the 1960s. My father's two other brothers were Elias and Jim; Jim was older than Elias, who was the youngest of the family.

Jim and Morris were living in Athens before the war began. Elias got away from Thessaloniki on a boat and my Grandmother Beraha left on the train, as we did. The fact that she survived is the epic of the family. We all left Thessaloniki and came down to Athens and she came along. She only died after the Liberation, at some point in 1947.

My grandfather on my mother's side was called David Saporta and he was originally from Serres. His wife, Ester, was born a Saltiel. Grandmother Ester died in 1931 from a typhoid epidemic that was rampant in Thessaloniki.

I know that Grandfather Saporta died in 1912. He had a large family. He had two wives; from his first marriage he had two girls and after his first wife's death he married my grandmother Ester. She was a widow and had a son from her first marriage called Benveniste. So they had five children all together.

David Saporta was an employee of a pharmaceutical company and was a respected person; however he died early and left his children orphans. I really don't know much about his education but I know his mother tongue was Ladino. I think he may have spoken some French, as the company he worked for was a French one. He wasn't religious.

It was my grandmother Ester who was the most religious of all of us; she used to take me to the synagogue every Friday night to light a candle and to put some oil. She took me to a synagogue near the 12th state elementary school around Analipsis. My grandmother lived with us in the house.

My grandmother would also take me to the working class neighborhoods in Thessaloniki. There was a big fire in Thessaloniki in 1917 3 and almost the whole town had burned down, so lots of people were left homeless.

That was near the end of World War I, and when the British and French troops left the city their deserted camps were turned into refugee housing. Even when I was a child these refugee camps still existed; they were '151' 4 and No. 6 and Baron Hirsch 5. Only Jews lived in these camps and my father, who was a member of the Community Council, was in charge of this section.

David Saporta, my grandfather from my mother's side, had a brother who worked in the same pharmaceutical company; he was one of the people in charge of collecting the natural resources for the company. He would go out in the countryside of Macedonia in order to buy opium and saffron.

Since he went out in the countryside year after year he was well known in the area. However on one occasion he was out in the countryside touring and was caught by the 'komitadgi' [Bulgarian nationalist revolutionaries]. The story goes that they had a fight and he was shot and robbed and left in the wild to die.

Grandfather Beraha I saw every Saturday, he was very old and all he did was give me his blessing, he would put his hand on my head and pass the blessing on me. That is all the contact we had. I don't really know if he was a calm person but I remember him being serious, I don't have a particular memory of how he dressed.

He and my grandmother didn't stay with us; they had their own house. They didn't live in Jewish neighborhoods because after the fire of 1917 Jews and Greeks were living in mixed neighborhoods. We all had lots of Christian neighbors and generally got along very well with them. It seems we only had problems with the refugees, that is, the Greek refugees from the Asia Minor Catastrophe 6 or Destruction of the Greek Army in Asia Minor in 1922.

Neither of my grandmothers wore the traditional Sephardic dress, they were both dressed 'a la franca.' They both had long hair and always wore it tied up.

My family was my mother Mathilda and my father Carolos, my grandmother Saporta, my aunt Sarah, my mother's sister, and me.

  • Growing up

We moved houses a few times. I don't have any memories of the place where they lived when I was born but I knew where it was as it was in the same neighborhood.

We had a family doctor called Dr. Valanidis. He was a Greek doctor who had studied in Italy. He had a beard and he had a bad leg and would walk a bit strangely. He was really nice.

Palaion Patron was our address and then Alexandrias and then another one was on Petros Sindika Street. That last house was an old Turkish house, really big and well preserved. It had lots of wooden features.

There are two things I remember very vividly, once when there was an earthquake in Arnea, and the whole of Thessaloniki felt it, I was in my grandmother's arms and she was washing me as it was Friday evening when the entire house started moving, and we all had to go downstairs and there was a big tremor.

We returned to the house at night to sleep but there were smaller tremors all night and as the house had double doors all night we could hear the 'tak tak tak.' The doors kept on banging; the house was old as I said.

I remember that in the corridor we had a piece of furniture, a buffet, and I had been given a toy car with lights that turned on and off, and I ran up and down the corridor playing with it, always though with my grandmother at my side protecting me.

In that big buffet my grandmother stored her sweets in ceramic pots and now and again the ants would discover them and she would have to empty them. On Saturday families used to visit each other. My cousins and aunts would come to see my grandmother on Saturday and later when she died they would come to visit my mother.

When you entered our house on Sindika Street you saw an open space and all around it there were the rooms, on the left I think was the bathroom and the kitchen. It had four or five rooms. My mother Mathilda and my father Carolos, my grandmother Saporta, my aunt Sarah and I lived together in that house. I shared a room with my aunt Sarah.

The house had electricity and running water. What was typical of the time is the way the bathroom was heated. We used to heat it up with wood. There was a metal structure with pipes that ran through it; it had two sides and that is where we lit the fire to warm it up. We used to do this not only to heat the water up but for the bathroom to warm up so you wouldn't catch a cold.

The house was heated by heaters called 'salamandra.' Each had a small window where we constantly added charcoal. However these were not enough for the whole house to be warmed up. There was a big heater in the living room that was part of the dining room, which was where the family met to eat and sit together. All the other rooms had wood burners, which were used to warm up the rooms only when someone was ill.

Winter was hell. I remember the cold weather very well, and the house was really cold. We didn't have anyone staying with us at home to help with the housework; I think we had a lady coming to help with the washing. At one point only we had a girl from a village who came to stay with us. I never had a nanny as we lived with both my grandmother and my aunt Sarah who looked after me along with my mother.

The second house, which we lived in before moving to the renovated Turkish one, had a beautiful garden that was on Koromila Street. It was a beautiful house; my father liked beautiful things, so he brought flower seeds from Holland. He wasn't the one taking care of them though, as we had a gardener.

The house also had a beautiful veranda looking onto Koromila Street. At some point my aunts and uncles stayed on the first floor of that house, but then we moved into the renovated Turkish house.

My father's full name was Carolos Beraha; he was born in 1898 in Salonica. He didn't live anywhere else but in Greece, and died in Athens in 1982. Appearance-wise he looked very much like me; he was a well built man but not too tall.

My father wore a 'republica' style hat. I even remember the brand: they were Italian made, very expensive, and were called 'Borsalino.' He had many of them and changed them according to what he was wearing. These hats actually survived, my daughter Nineta has them at her house, but I haven't seen them for a while.

Anyway, my father didn't have ginger hair; he only became ginger during the occupation when he let his mustache grow. He was a loud and talkative man. I am not sure if he had a sense of humor as we understand it today, but he was popular and had lots of friends. He read the newspapers at home; in our house there were always French newspapers. He had finished high school at the Alliance School 7. Everyone in Salonica spoke French back then as many people finished the Alliance Schools, which were spread throughout the Middle East and Persia.

My father was a currency broker; for example he bought and sold Russian rubles and would exchange them for liras in Salonica and then sell them in Athens. My uncle Morris, who was in Athens, did the same job as my father. My father had a Jewish associate; I don't recall his name. My father was very sociable; he had lots of friends who were either Jewish or Christian. Carolos and Ernesto Cohen and Ivet's father Isaac Beja were really good friends especially before Carolos got married.

Ernesto's family seems to have had a lot of money and when his father died he was left with a fortune, a shop and cash. He was a communist and he didn't care about money, so he either spent it or donated it to the Party. He managed to end up with nothing to his name.

Eventually, around 1925 he and his family had to move to Paris. They had a very hard time there as everyone had to work; he, his wife, his brother, his sister and their mother. His sister was married to a very difficult man, Beja. He had been married to a woman called Rinet with whom he had a daughter with red hair, very beautiful, but he got a divorce when in Paris. Being a communist he enrolled in the Red Brigades, to fight Franco in Spain.

All this time that Ernesto was in Paris, my father hadn't heard anything of him. After the war people tried contacting each other, my father went to Paris but didn't find him and then he went to London. It seems they were looking for each other.

The story is that Ernesto was probably captured in Spain and was taken to England. Carolos appears to have found him somewhere in England really tired and old in the company of this English woman, who took care of him, and he had a son as well.

Carolos had a really good friend, who was the director of Emporiki Bank [Commercial Bank of Greece], and he was the one who helped us to leave Thessaloniki safely when we had to. Moreover my father had two or three other really good friends from the time they were all single; only he was Jewish.

All these friends of his helped us to hide and leave Thessaloniki when the deportations began. They wouldn't come to our house as it was not safe back then to have men coming in and out of the house but my father saw them frequently. Almost every day he would go to their offices. Some of the names of these people I still remember: Hatsithomas, Kostandinidis, Petros Pougas and Laskarides.

The thing I remember most about my father is that he always worked long hours, he would spend the day out of the house working and in the evening when he came home his feet would be swollen. He always took a long bath in order to soothe his feet.

Even during winter when it was really cold and snowy he would get up early and go to work. I remember once when it was snowing he left the house and fell over because of slippery ice and had to stay at home for 35 days.

Carolos was active in the Jewish Community; he was serving as a member of the board when the German army arrived. He was responsible for the allocation of housing in the Jewish neighborhoods. If a place in these camps became vacant it was his responsibility to allocate it to others. He was dealing with all of this from the early hours of the day; he always left home at 6am in order to have time for everything.

He was not very religious but he never stopped being Jewish. You could say he was conservative. His mother tongue was Ladino and he spoke good French. He didn't know Greek and he didn't serve in the army.

My mother was called Mathilda and she was born in Thessaloniki in 1898. Her mother tongue was Ladino. She was beautiful, a brunette, and combed her hair in a modern way; she went to the hairdresser's and did lots of different things with it. She always dressed according to the latest fashion.

My mother lived in Paris from 1910 to 1915 where she studied to become a teacher, and then worked for a year in Casablanca, Morocco. After that she never worked as a teacher again. During the war she was in Athens and that is where she stayed after the Liberation and where she died. My mother wasn't very religious either.

My mother's sister, Sarah, was not married and lived with us. Sarah was older than my mother. She still had Spanish citizenship as she had kept it all her life; my mother lost hers when she got married. Sarah had come out of World War I sick with tuberculosis.

She had to go to Davos to a sanatorium to get better. She went there in 1924. She left her mother and went to Switzerland, my father used to send her money and support my grandmother as well. She weighed only 42 kilos when she first got there.

My parents' social life always had to include Sarah and that could be an issue. But as I have already said, families were tight-knit and helped each other. There was also Sterina, the sister of my grandmother Saporta. Carolos used to take care of her and her family too. Sterina's daughters were called Sarah Shoulam and Kouenca; they were my mom's cousins.

I wouldn't describe my parents as religious really but they were conservatives for sure; in our house we kept the traditions.

Their mother tongue was Ladino and they both spoke French as they had both graduated from Alliance. My mother Mathilda really enjoyed speaking French; she read in French and loved reciting French poems.

My parents mostly read history books and literature and my mother used to do recitation. They both read whenever they had some spare time. My father mostly read newspapers but he did read books as well, the time he most often read was when he got up in the morning.

He mainly read 'Le Temps' which eventually became 'Le Monde.' He chose not to read the Jewish papers of Thessaloniki as he spent all his time down in the market and so had no reason to.

They would encourage me to read as well but I was lazy and my mother would pester me about it. Thessaloniki didn't have a library, or at least I don't remember one. My parents were not really the sort of people to sit and read history through specialized books.

The books they read, they bought, and I still have some of them here in my library. I actually don't know if these are books my father had before the war and managed to save or books he bought later. These books with the colored jackets that you can see in my library were his.

We had electricity at my father's house but we only used it for light; it was too expensive to use it for heating. We even had an electric cooker but we never had time to connect it as the Germans invaded.

We never had a cook in the house. It was always my mother who cooked. I never had a lady to look after me. I once tried to learn the violin but it was a disaster.

We didn't have a car in Thessaloniki but my father had a friend who owned one and he would come and pick us up for a ride. It was a Dodge with a convertible top. Men used to go out on their own sometimes back then and they took me along with them.

When my father was a young man, socialist principles and the socialist party in Thessaloniki influenced his views. However when he grew up and started becoming someone of importance, he became a boss himself; when he started earning money he abandoned socialism and was never a member of any political party. What my father really wanted was to become Greek in essence.

Later on though, when things started becoming hard for Jews, he became a member of Keren Kayemet 8 and worked really hard to help all the immigrants who were leaving Europe and were passing through Greece on their way to Palestine; they had nothing to their name and my father was fundraising for them.

He never really thought of leaving Greece himself, I would think because he had a fully functional business in Thessaloniki and to go to Israel seemed hard. He didn't know any Hebrew; that is, he knew enough Hebrew to read the Haggadah but that was it. He even did business with Israel but still he never considered immigrating there.

My father had finished the Alliance School and my mother Mathilda too; she also studied to become a teacher, as I have already mentioned. Her diploma is hanging on my daughter Mathilda's wall.

The story of my parents' meeting is a really interesting one. When my mother graduated from the Alliance School she was sent to France to do her teacher training, while she was there World War I began and she had to stay there. When she finished her training she was sent to Casablanca in Morocco to teach. She stayed there for a couple of years and when the roads were once again open she came back to Thessaloniki.

She arrived at the port of Thessaloniki and the story has it that my father Carolos was thunderstruck. He saw her coming down the stairs of the boat, decided she was the one and they almost eloped. Back then to get married one had to go through a whole procedure; he didn't want to delay so he took her to Venice and it's there the ketubbah was written and they got married. It was exactly the opposite of an arranged marriage! They were married one year before I was born in 1924, and my mother got pregnant soon after they were married.

Mrs. Aglaia Schina owned the school I went to for elementary education. It was right next to my house in Analipsi where we lived when I was young. It was a mixed school with many Christians and many Jewish students but we all studied together.

Among my Jewish classmates were a boy called Allouf, who was a very good student, and a boy called Salmona. The reason I went to a Greek school was because my father realized the Greeks had come to Thessaloniki for good and the one sure way to survive was to know the Greek language well.

I had lots of friends from school and I used to play with them in the neighborhood as we all lived close to each other. I have a friend from that school who still remembers me today; he is a doctor at the Mitera hospital, which is a maternity hospital.

High school is a different story, we didn't have sports teams and EON 9 was active already and so anti-Semitism was obvious by then, and we were not included in any of that.

To get to the high school I had to take the tram, it was a vocational high school, as they called them then. It was situated at the YMCA [XAN] building which recently burned down [in 2005], just close to the International Fair complex in Thessaloniki.

In that school the ratio of Jews to Christians was almost one to one. We were all in the same classes. I didn't really have a favorite course and I can't say I was a great student. I have no memory of any special incidents that took place in the school.

Anti-Semitism was sort of legalized at some point though and it became very obvious at school. Every Wednesday they would gather up all the Christian students and have a few hours of 'political education,' which meant that everyone that was member of EON - Jews were not allowed to be members - would be rounded up and indoctrinated with nationalistic and anti-Semitic propaganda.

They didn't have to march, which was what they did with EON, but they were taught lies about the involvement of Jews in the fight to free Thessaloniki from the Turks. We were rounded up separately and did nothing but still we were not allowed to go home. This is how anti-Semitism began in the schools.

The last three years of school in Thessaloniki three brothers appeared at the school; they were called Asseo. They were from Vienna, their mother was Viennese and she was a really good piano player. Their father had died and they came to Thessaloniki to survive.

When the transportations began their mother went to the Germans and said that their names weren't right and that they weren't called Asseo but Gelbart and so they were baptized Gelbarides. George, Alexandros and Carolos Asseo became Gelbarides. We lost contact during the war but I know Alexandros had tuberculosis and he came to Athens where he died shortly after.

George lived for a long time in Thessaloniki and was always very clever and educated. They were all very educated and when they came to the school they made all of us feel useless. George had scoliosis, a serious condition. He got married in Thessaloniki and had a girl.

Carolos, who was really young when they first arrived, went to school after the war and then was hired by the Red Cross and later got a job with BP. He was very successful in BP because he was multilingual and they used him for different positions. He was sent to Italy and the UK and ended up being General Director of BP Italy. He always kept the Gelbart surname.

My father found him after the war; they met up in Spain at a Chamber meeting. Gelbart would always send us a special card to let us know that he was moving houses, it would say, 'Mr. Gelbart will be residing at this and this address from this and this date.'

They were really saved by their mother, who survived during the war by doing translations from German to Greek

As for private lessons at home, I studied French with my mother, who was a teacher. When I grew up a bit I started going to the Lycee Francais to learn it properly. I tried to start learning Hebrew for my bar mitzvah but the Germans invaded and I couldn't carry on.

We were going to Baktche Tchiflic. I never had a pet and we never really cultivated the land ourselves.

For holidays we would go to Florina and then to Pelion, I remember both places being very beautiful. We would always take the train to get to our holiday destination. I remember that most summers before the war, we spent our holidays in Florina; back then the sea wasn't as popular for vacation as the mountains.

I think that was because many people had weak lungs. My parents never went on holiday without me. I had never traveled abroad before the war. I remember playing in Florina with some Greek boys; one of them was called Varadinis, and later became a doctor, and some Jewish kids called Avagiou.

I remember that once we went walking and saw this school with lots of girls. It seems it was a House Economics School for Girls. The Greek state was trying to harness the Greek spirit in the areas around the Bulgarian border. The girls were being taught Greek above all.

So in 1933 there was a 3E phalanx 10. The 3E were nationalists, who used to wear yellow armbands and had the two-headed eagle and flags. They would stroll around Florina and do whatever was possible to Hellenise Macedonia. You see back then in Florina they spoke the Vlacho-Serbian dialect and not Arvanitica. We were in Florina and suddenly these people showed up and started marching.

  • During the war

We were in Pelion when the war was declared and I remember the panic among the tourists there. Loads of Greeks from Egypt were on vacation there and suddenly they all found themselves in the middle of the war zone and so they all hurried to the ports to get boats back to Egypt.

All my cousins were older than me and went to the Italian school and I had one more cousin in Athens, the son of my uncle Morris. My other cousins were called Tazartes and were the sons of Loukia. They all were very good students. When I grew up a bit I had one cousin I used to hang out with even though he was older, I used to go the cinema with him.

His name was David Benveniste. We would go to the various cinemas in Thessaloniki, as there were lots of them around town. As he was three or four years older than me, he took on the role of my guardian.

We used to play various games in the street with other kids, like the one called 'tsilika tsoumaka.' I guess I should explain what that game is as people these days don't play it. You have four pieces of wood, three of them long and one short.

So what you do is make a small hole and you put the small piece in it and hit it with the long one to throw it far away. We also used to chase each other and played all the typical games everyone played in the street. We were totally integrated into the Greek environment.

The children I used to play with in the neighborhood were not only Jewish kids but Christian as well. I never had the chance to be in a sports team as the war began, and I was just about to turn 14.

We always had good relations with our neighbors, Jews or Christians, apart from one incident when someone started throwing stones at our house but that was only once. The rest of my family lived around Thessaloniki and even though we never had a standard day we met up, we did see quite a lot of them. Big families always have their fallouts but in general we all got on.

On Saturdays we went to school and I never went to the synagogue apart from when I was really young and my grandmother Ester would take me to the synagogue to light a candle. Generally, as I grew older I would go out on Saturday night, to a movie with my cousin, as I have mentioned above. I never went to the summer camp because there was only the YMCA [XAN] summer camp and they wouldn't have us.

For summer my father and a friend of his, Anton Cohen, would rent a boat and go from the house to the market in it. They did it for exercise I think. A fisherman would wait for them; they would row to the market. I would go with them and when they went to work I would walk around town and then take the tram back home.

We generally kept Jewish traditions at home. We would keep the taanit for Yom Kippur and we would have a seder table for Pesach. We didn't really keep the Sabbath though.

What I remember vividly is that when Pesach was over, and spring had already begun my grandmother Saporta would take me out to the fields and we would collect some grass and bring it home to throw it around the house and she would say some words. It was like a ritual to bless the house, I think, but I have no idea what she said.

My grandparents didn't go to the synagogue for Sabbath, rather my grandmother would light a candle every Friday night. The truth is that my grandmother Saporta did keep the Sabbath and up until we came to Athens the women in the house wouldn't cook on Saturday.

In Thessaloniki there were two or three factories that produced matzah, it wasn't like today when we buy it in boxes, you had to get big pieces of it and there were the 'hamalides' [hamal in Turkish means porter] who would carry them home.

Moreover I remember that all cutlery and plates had to be changed and so we would bring out the 'losa,' which is the box with the special utensils for Pesach. They would take everything out of the box and wash it and that's what we would use over that period. The box was sent to the matzah factory, which we use to call 'la fabrica de matza' and it would be filled up with matzot and sent back home with the 'hamalides,' and we would eat from it throughout the whole Pesach period.

The women of the house would cook all sorts of traditional Pesach dishes; I remember particularly a fish they used to make with vinegar. It was my grandmother's specialty: 'peshe en salsa.'

Even if they cooked ordinary food it would certainly be kosher. The seder would take place at our house and it would be attended only by the close family that lived together. At the head of the table my father would be seated and on his right my mother and next to her Sarah. I don't ever remember having someone outside the family at the table. It wasn't at all like today when we have huge tables with all the extended family.

I don't remember Rosh Hashanah, they probably did what we do today: 'rodantsas con calavasa' and 'rodantsas con spinaca.' However, I do remember Yom Kippur and I remember Saturdays: my mother wouldn't cook on Saturday, she only started cooking when we moved to Athens. For Pesach my father did the whole seder dinner in Ladino; we had a recording of him but unfortunately the tape disappeared. It was impressive as it was all done in Ladino.

For Yom Kippur they would keep the taanit [fast], even my mother and grandmother did so. My father would take me on Yom Kippur to a really small synagogue in the Allatini orphanage for boys and we would spend the whole day there. He would normally keep the taanit but sometimes he didn't, as he was liberal when it came to traditions.

Some of the institutions of the community in Thessaloniki I do remember. There was the renowned Bikur Holim [Hebrew for 'visiting the sick'] for children and people with no income. Furthermore I remember several Jewish Cultural Clubs that had their receptions at big venues.

The most famous one was the hotel Mediterranee, which was later demolished in a night as it was in a really bad state. It was situated on the beach and it used to be very elegant and grand; the community of Thessaloniki would use it for the big celebrations.

Before the war there were touring orchestras that traveled from town to town, one of them was Attic, an old singer and songwriter; very famous before the war. And another band from Argentina with Eduardo Bianco came to play every year.

Two three years before the war was the last time he came. He sang in Spanish and as the majority of people in the community were Spanish speakers, the band was extremely popular; they would come for a month and stay for five. I used to go and listen to them with my father even though I was still young.

The first time I actually experienced anti-Semitism was this one time in the area of Analipsi on Petros Sindika Street and Trapezoundos Street. Pipiliangopouli was the name of the neighboring family at that house. They were a bit anti-Semitic, once their children threw rocks at our windows. That was around 1938-1939; the atmosphere had begun to change and become hostile.

Another time the 3E were going to Thessaloniki for a big meeting of EON. They had brought their children and there were people from all around. A horrible accident occurred. On the trains in Thessaloniki there were too many people and because it was summer and really hot, the children rode on top of the train instead of in it; but there were bridges on the rails and for anti-earthquake measures the tunnels had some metallic beams running through on top of the wagons.

So as a wagon went into the tunnel there wasn't much space on top of it. As the wagon went in on that occasion the children who were on top were crushed and killed. This was sometime between 1934 and 1940. It was big news in Thessaloniki back then. Lots of kids were killed.

I remember that in our house we always had a radio as I had an uncle who imported radios. That was my father's brother Elias who at some point had worked with my father just like most people in the family. So basically we always had contact or information about what was going on in the world. My aunt Sarah would listen to it all day and she would tell us the news.

One day I remember my mother walking into the room at 6am and saying, 'So guys do not get scared, but the war has been declared.' And that was it, that was the beginning of the war for me. Everyone was out on their balconies.

We actually didn't stop going to school as the authorities were afraid of the Bulgarians and so wanted to keep the Greek spirit going. We went to school until the Italians started the air strikes over Thessaloniki 11 and we were all sent home.

At the house our neighbors and my father had decided to build a concrete bunker in the basement with a separate entrance and exit. So whenever we heard the sirens we would all go to this bunker. In the meantime, everyone from the neighborhood went to a newly built French school that was close by in order to hide.

However, to get out of the house and go there it was really dangerous so what people did was to have the back doors of their houses open for anyone to use instead of walking through the streets. These doors connected the houses and so when the sirens sounded people would use them to go to hiding places. It was this way that people kept moving around town even after the Germans imposed a curfew, from one house to the next and so on.

I am sure you have heard of the call for all Jewish men to go to Eleutherias Square 12 when the Germans entered Thessaloniki. At Eleutherias Square neither my father nor I went, as he was a year older and I was a year younger to the age limits.

In order for anyone to travel through Greece, they had to have specific documents and permits. In effect we were stuck in Thessaloniki. Jews were not given permission to travel; however my uncle Elias and a friend of his left in a boat from Thessaloniki to Katerini and from there they moved south.

Jews were all denied permissions, and I remember the Governor General of Macedonia, his name was Kirinis, had a lot to do with it. He knew it was impossible to travel safely without the right papers and still he would deny all Jews permits. When the Germans arrived it was possible to move around the country, as there was no police or a functional state mechanism really.

My father used to travel a lot at the time, as there was big movement in the area of his profession, foreign exchange and golden liras were very popular. He would travel by taxi. There were both buses and taxis working on gas instead of petrol which was produced through an incomplete burn of charcoal. If you burn charcoal at the point were it starts going reddish it produces carbon monoxide, which is a source of energy able to mobilize engines.

My father, apart from the work he had to attend to in Athens, would always take two suitcases full of food for his brothers there because at the time there was almost a famine in Athens. My father was such a courageous man; he had certain strength, which is impressive. The reason he actually went to Athens was that if he bought golden liras for 200,000 in Thessaloniki he could sell them for 400,000 in Athens. He was a really strong man, my father.

When the Germans ordered the Jews of Thessaloniki to present themselves in Eleutherias I didn't have to go, as I was a year younger and my father was a year older than the ages required.

I have already mentioned my father's involvement in the Jewish Community. When the Germans took over Thessaloniki, they rounded up all the Community Council members and put them in a house and interrogated them, in order to learn the things they wanted. I have no idea what that was though.

They kept them there for about 15 to 20 days and then let them go. They used an interpreter, a guy who lived in our neighborhood. His name was Faidon Kontopoulos. While they were being interrogated by the Germans, he had the courage to tell my father and the others, 'Do not listen to them; do what you have to do if you want you answer, if not don't.' He helped them a lot at the time, which made my father respect him greatly.

He left for the Middle East and when he came back he was studying Chemistry in the Polytechnic School at the same time as I was studying to be a civil engineer. He was a few years older than me and he was tall and blonde. My father was very fond of him; he was a courageous man, a good man. Eventually he married a Jewish girl of the Saltiel family.

We left Thessaloniki just after the first deportation took place. Let's take it from the beginning though. We originally moved to the ghetto close to the train station. We took only our clothes and left everything else. Some of our stuff we gave to an Armenian friend of my father who had a warehouse to store them in.

When Thessaloniki was being bombarded most things got burned but the carpets were still in that warehouse. In these carpets my parents hid pictures and documents, which I still have. David Benveniste was my cousin and the Germans eventually took him. We found out while we were still in Thessaloniki.

You see, the whole of Thessaloniki was split in different ghettos 13 and deportations were taking place ghetto by ghetto. So people from the ghetto where they were staying were deported before we left Thessaloniki.

At the beginning we were in a ghetto in the market so my father could still be in contact with the city centre and the market. My father wouldn't give up; he would go to the market every day as the ghetto was just there. When the first train was filled and left the station, I was there as a civil guard with one of my cousins, and then we moved to another ghetto.

We were given the duties of civil guards by the community in order to help out in little side jobs and we wanted to be part of that so we could move more freely in the ghetto. The worst part was that we had to help people get into the trains, mainly the elderly and children.

It is there that I saw through a window that Ericka Kounio was being deported. I didn't see anyone else I knew, probably on that same train there was my mother's cousin but I didn't see her. The lines of people were moving women, children, old people who couldn't climb on the wagons alone and our role was to help them.

When this whole issue of the deportation finished and we went back to our family, we recounted everything we had seen and it was at that moment that the decision was taken, we would either be caught or we would get out of there.

The day before the first transportation from our ghetto took place we moved ghettos and went to the other one. I don't really remember the second time we moved, as we really didn't have any stuff any longer, we had left it in our house on our first move to the ghetto.

My father was really a blessed man, charismatic. He had a friend in town; in order to go and see him he went into a park and took off his coat and turned it inside out and carried on in town. As my father was a member of the community council he had to wear a yellow armband when he was out, that is why he had to turn his coat inside out.

He went to meet his friend Giannis Hatzithomas, who was a very good friend of his and the director of the Commercial Bank of Greece, and he said to him, 'Giannis, I don't know what you are going to do but I have to leave, I don't care how.'

This Giannis, a hero himself, had some cousins who worked on the railways, and with money and lots of courage they agreed to help. It was me that left first with a friend of my father's named Sam Saltiel. Just before we set off my father said to him, 'Sam, toma el chiquitico [take with you the child] and whatever luck you have...'

So at night we wore a blue coat and a railway hat each and we got into the train station that was guarded by the Germans. While the Germans were inspecting the train carriages we would jump from one wagon to the next to avoid them.

Finally we were put on one of these wagons that have a platform and a small house-like building on it. Back then the trains didn't have brakes that worked with air like today but had mechanical brakes that had to be worked by someone. That's why there were these people working on the trains.

Our goal was to get past Platamonas because the Germans and the Italians had split Greece into two. Platamonas is a bit further north than Larissa. When the train got to Platamonas we had to hide in these house-like buildings each in a different one and we got past the checks. It felt like we had been saved because the Italians were much friendlier towards the Jews.

We carried on to Larissa where we found some other Jews we knew and they helped us go to Volos where some other Jews helped us out. We got on a truck that carried cotton wool and made it to Athens. It took us two days to get to Athens where we met my uncles and they had already rented a house for us.

When the news of our safe arrival reached my father through a telephone call from one of my uncles, he took my mother and they made their way down to Athens as well. They had to act as we did, hide to get past Platamonas and from there to Larissa. There the Fais family - may God keep them safe, although they have passed away and only one of the daughters survives - helped them out. Imagine that one of them even offered to escort my parents on the way to Athens. He did so because my father didn't speak good Greek. He brought them down to Athens and made his way back to Larissa.

My grandmother Saporta had already died in 1931 when there was a typhus epidemic; today typhus barely exists. Sarah had Spanish nationality and so didn't come down to Athens with my parents. She was waiting to leave Thessaloniki with the rest of the Spanish nationals but she couldn't be separated from the family and so eventually got in touch with the people who helped us get down to Athens and she suddenly appeared in front of us there. So eventually the whole family was reunited.

We stayed in that house on Solonos Street for a while, up until the Italians had to surrender, Badoglio 14 did. When the Italians lost power, things became totally different and the German Occupation started [in September 1943]. Then we decided once again that something had to be done. Our house was on Solonos and Lecabetus Streets; it's since then that I started claiming I am an Athenian.

When we moved to Athens I decided I would try to get into the Polytechnic School to study Civil Engineering so I was preparing for the exams and was enrolled in the Polytechneion to take them when suddenly something happened, I don't exactly know what.

The government had several young soldiers who were studying at the Military School for Career Officers - Evelpidon - who were sent to the Polytechneion in order to either train or at least stay out of trouble. So one day we were taking the exams when during one of the breaks some kind of upheaval was obvious. No one had realized what and why there was much movement but suddenly someone called out loudly, 'The Germans the Germans...'

The Polytechneion has walls all around it, so we were trapped. I was looking around me, I had no papers or the ones I had were faked so I could not be searched. I was looking around and suddenly I saw on one side of the wall towards Tositsa Street there was an old cooker left there, and I saw these little kids climbing on the cooker and over the fence and out on the street.

I decided I was going to do the same thing and climbed on the cooker and on the wall, and it was only then I realized that it was four to five meters high. I had no option, so I said to myself, 'you either break a leg or you get to survive,' and jumped.

I got up and crossed over to the other side of the street where the museum is and walked casually along. I walked 200 meters and the first German appeared on the side of the Polytechnic holding his machine gun so others wouldn't jump over the wall. That was the end of my exams; I took them again after the war.

It was then that another of my father's friends appeared. In one's life, if one is a good person, well respected and loved by his/her friends, the most important thing one possesses is friendships!

So this man arrived, a friend my father had helped back in Thessaloniki through a tough period in his own life. You see, my father was very generous and everyone that knew him well enough called him Charles. This friend then goes, 'Charles, I still haven't thought of what you and your son are going to do but your wife and sister-in-law I will take with me to my sister's house, in Kalithea.'

My mother Mathilda and her sister Sarah stayed in Athens, and my father and I were sent to Leivadia where there was a plain, the Copaida plain. It was through the Resistance that we were sent up there. Around the Copaida plain there are some villages.

We were sent to a doctor up in a village and he sent us to another village, where we stayed. It was difficult to live up there in a small village. That was all happening in 1943 after the Italians had capitulated.

The village was called Pavlo and there we rented a small house and stayed there trying to survive just like everybody else did. Before leaving Athens my father gave the friend that was going to hide my mother and aunt all his money and asked him to send us some money when he could.

Money back then was gold sovereigns [liras]. Athens in those days was supplied by the black market merchants that would go around the villages and would barter, for example, twelve eggs for some flour and so on.

One of these merchants was in touch with our friend in Kalithea and my father had a code with him that he would send a note, which would say how many liras we needed. This black market merchant would bring the money each time. May God keep him safe! It was with these liras that we survived even though we really lived on bread and onions, as there was not much else in the village.

My father's friend Sam Saltiel, with whom I came down from Thessaloniki, didn't come up the mountains with us, but was saved as well. There were these two brothers though that came along with us, the Cohen brothers, who were old friends of my father. Together with them we went through the occupation and then took our separate ways. We would hear news of the well- being of my mother and aunt through the same black market merchant; this man never asked for anything in return!

The rest of the family hid as well, my uncle Elias found a girlfriend who agreed to hide him and his brother and their mother. My uncle Morris hid with his wife and child somewhere else. I have to mention that all of them survived on the money that my father had stashed away.

My cousin, the daughter of Alegra Brudo, my father's sister, who now lives in the USA, still remembers going to Mr. Depasta to be given one golden lira. Everyone did the same; thank God there was this money!

While we were hiding in the mountains we never experienced any anti-Semitic incidents. When he was young, my father was a member of the Zionist Federation, which was a bit left-leaning. So he knew a few things to help get around, he knew Communist songs in French and he used to sit in the Cafenio [café] of the village with everyone else and he would lecture them on Communist theory and teach them to sing these songs.

It was in that village that I first heard that the British were planning to land. In that village they had a coal mine, essentially big holes in the mountain that they would produce iron from. It was there I hid my radio and a car battery; we would go each day and listen to the news. The news would be broadcast in English on the BBC World Service and, as I was the only one to know English, I would listen and then report to the rest of the village.

One day I went to listen to the news and I couldn't understand anything. I remember the BBC signal very vividly: 'dan dan dan....dan.' I tried to understand but couldn't make out what they were saying. It seemed some irrelevant stuff but slowly I realized they were talking about thousands of airplanes and thousands of boats.

The World Service was reporting the D- day, the day American and British troops were landing in Europe. It took us a while to realize but once I did, I told the whole village and the nearby villages as we had a loudhailer to inform the villages further down.

There was widespread enthusiasm. It was the beginning of the end; it was 10th June. By September the Germans had been defeated and the war finished for us when the first English parachutist was dropped over Leivadia and jeeps full of British soldiers came to Leivadia. That was the end of the war for us. Everyone was very excited.

We left the village the next day. My mother and Sarah hadn't had any problems, the people they lived with, the sister of Mr. Depasta and his nieces, were really good people and took care of them. They had fake papers and all.

We left the village and came down to Athens, to our little home on Solonos and Lecabettus Street; we had nothing but beds. The Joint Distribution Committee 15 was already active in Athens and was helping Jews resettle, giving out rice and all sorts of supplies which one could go and collect. The Jewish Community of Athens was just starting to recover with the help of the Joint Distribution Committee. It's a different story what happened from then on.

When the partisans came down from the mountains to take over Athens the fighting began. The Communists had a machine gun at the end of Solonos Street and one couldn't even cross from one side of the street to the other.

The area from around our house to where the Ministry of Foreign Affairs stands [currently at Zalokosta Street] was 'free'- meaning not controlled by the partisans but by the British. There was intense fighting going on in Athens at the time. There was a tank that every evening would go up Deinokratous Street and get to Lecabetus and from there it would fire down on Exarheia.

The shooting was literally next to us. I have very vivid recollections of sitting in our kitchen, trying to stay focused on what I wanted to achieve, which was to enter the Civil Engineering school in Polytechneion. I really wanted to study and do something with my life, but trying to study after we had finished dinner and hearing the fighting so close... I can't even describe it to you.

My father started working as soon as he could; he took off for Thessaloniki to sort some inheritance issues of my mother's and when he realized it wasn't worth it he left and came back to Athens to start work. Our house in Thessaloniki was completely looted apart from the famous mirror.

After the war we found our stuff, or what was left of it, and my mother kept all of it at her house. It was only after she died that we found everything, even a dress she wore in Venice, where she got married, and you can see it in a picture I have. In this picture you can see them both dressed up in the clothes people used to wear back then in 1925. You can also see the pigeons in the square!

The other item we rescued was a mirror; it still exists in my daughter's office. That mirror was in our house in Thessaloniki. My father had bought it from the Turks at the time of the exchange of populations [cf. Treaty of Lausanne] 16, when the Turks were selling everything on their way back to Turkey.

He bought the mirror and two carpets. We had this mirror in our living room, and, when the war was over and we found it in the house, my father decided to bring it to Athens and put it in the house we moved to on Academias Street. It was always the jewel of our home.

When he died we thought that we could get rid of some furniture we didn't need and realized that this mirror was so tall; made for houses with a higher ceiling than the ones built today, so we couldn't even move it from the house. The mirror is around 3 meters tall and the houses today are around 2.7-2.8 meters high. I believe the mirror only survived the war because of its immense size and weight; nobody could move it so they left it where it was.

  • Post-war

Slowly the whole family was reunited. My father's brothers and my grandmother had a house up in Kolonaki close to Dexameni; it is still there, it hasn't been demolished. Morris showed up and Mimis the cousin as well and life took its normal course.

People started immigrating to Israel and the USA, even members of our family decided to leave, my father's sister Alegra Brudo and her daughter, who was studying to be a dentist, and her husband left for the USA. The daughter finished her studies and joined her husband and mother in the USA. I still have contact with her.

There were many people leaving at the time but I don't remember names. The truth is I never thought of leaving, as I never really struggled for survival.

We stayed in the house in Solonos for a few years; we didn't have any money left. I got admitted to university and had to study at that same kitchen table after dinner; imagine that. But it was all right, as I had to go to the army after two years since I was a student, everyone else had to go for three years. After that I had to go back to that small room; by then I was grown up.

My father was wandering the streets looking for a more spacious apartment or house for us to move in to. It was Sunday morning, really early, and my father got up and went for a walk in Kolonaki, in order to check if anything was being rented out.

As he was strolling along he saw this guy he knew from the old times - another broker. And he said to him, 'What is it that you are doing wandering the streets at this time of day, Charles?' And my father replied, 'I am in trouble, I have my son coming back from the army and I can't find a house.'

Upon which the other guy replied, 'Is that all you need, a house? So, how about this one here, it's mine, do you like it? You can have it it's empty.' And my father said, 'Well, that's great but I have no money.' And the old friend replied, 'So what, you take it and when you have money you give it to me.'

That is how we got the house on Academias Street, where my daughter Matilda has her office now. I really don't know if people realize how important it is to find someone who tells you, you can have a house and not worry about money. Once again, friends are proven to be the most valuable asset one has. If you are not brought up properly and don't have good surroundings, then it's really hard to become someone, or that's what I think anyway.

I was at university for five years, two before the army and three after it. During that time I wasn't really active in politics. At university I didn't have time for politics, I just wanted to finish my studies. During my army service I was with a distant relative from the Saltiel side, from my maternal grandmother's side. He was from Kavala.

Back then the Americans would accept everyone who came with Joint and would take care of him. So he went and we had a few letters and then he didn't appear again. In addition, during my service, I served with a few people from the Polytechnic; to name but two of them: Stavros Bulos and Nikos. I still see them every 15 days or so.

When I graduated from the Polytechnic University and finished the army I went to Paris where we had some relatives, the Cohens, from my father's side. They were great people; they originally came from Trikala. They left for Paris after the war; they had gone to the Middle East during the war. One of them was a very good lawyer, while in the Middle East he was a corporal for the air force.

So I went to Paris around 1950 to 1952 to do a training program, working for not too much money at an office, as a mechanic for a company. I stayed there for two years and I really enjoyed myself. I felt comfortable, as I was fluent in French. My work included designs and reports, whatever the job of a mechanic generally includes.

I came back because I was the only child and my mother was unhappy about me being abroad but I went on a beautiful trip. I traveled along the French coast to the Atlantic up until Stockholm. I went through France, Belgium, Germany and Denmark and then Sweden. I went alone; I had a car that I had bought with my savings and a little help from my parents. I even had it in Paris for some time.

The whole of that period in Paris was great for me. Imagine, I was just a boy from Thessaloniki, or Athens, and suddenly I was under the Eiffel Tower surrounded by great museums and theaters. I couldn't stand still, I went everywhere. French people are something else. Anyway, after my trip to Stockholm I felt like going back home.

When I got back to Greece I went into business with someone and opened my own office in the center of Athens.

My wife is called Deniz and I met her in the youth club the community ran. Back then we were all one big family. I got married in 1958 and had met my wife a year before...the in-between stage didn't last too long. We got married in Athens at the Beth Shalom synagogue.

The rabbi was called Bartzilai and the funniest part of the wedding was: when he asked me for the wedding rings and I started going through my pockets I couldn't find them. Imagine this: I was in the middle, my father on one side and my father-in-law on the other, and the rabbi looking at me, and I had left the wedding rings at home.

However, my father, quick as ever, took his ring off and gave it to me, and my father-in-law did the same. The rabbi said to bring him the proper ones the day after in order to have them blessed.

The wedding dress was bought and made by a famous designer.

We didn't have a big reception after the wedding; we only had a dinner for the close family and then we left for our honeymoon. We took a car and drove around Europe for a month; we got to Brussels and went to the international expo at the Atomioum. The Atomioum was built particularly for that exhibition and set up in the square. It is a structure that looks like an Atom, very impressive indeed.

We were in Geneva and left the car there and took the plane to Belgium; it was pretty exhausting. We stayed in Brussels for a couple of days and then got back to Geneva and took the car and started our journey back to Greece. The car was a Ford Anglia 1100cc.

My wife's family name is Pardo, and she was born in 1939 in Thessaloniki. Her mother tongue is Greek and she speaks English and French and Ladino. Right after we got married we stayed in the house on Academias Street with my family. It was a big house that could fit all of us, and then we moved to Kolonaki, on Speusipou Street. Very close to both families, as my family lived on Academias Street, and my wife's family on Skoufa Street.

Speusipou is where all our girls were born: we have three children, three daughters. I remember when Matilda was born, I wasn't allowed in while in my wife was in labor but I remember that when we brought my daughter home she would take a deep breath and we would be awake.

The girls all went to the Jewish elementary school, it used to be exactly where it still is, in Psychico. Afterwards, the girls went to the American College of Greece, Pierce College.

After school they all decided to go abroad, the two older ones went to Israel and the youngest one, Sarah, went to Paris. Matilda went to Haifa and Nineta went to Jerusalem; my wife was with me in Jerusalem to get Nineta settled. Nineta also lived in England, while doing a graduate degree at the University of Leicester.

Matilda did her master's in New York, at Columbia University, and then lived there for some time, working. Sarah went to Paris; she was always very talented in dance and so she enrolled at the Sorbonne. She still lives in Paris and has been to the USA for studies, for about five or six years, she would go to the USA during summer and take classes.

I remember when they left for Israel to study, when I had to leave my older daughter in Haifa for her to go to Maon [halls of residence for students attending university in Israel], the student halls, which weren't in the best condition, I thought: 'May God help her.' There were two students in each room and I kept on wondering how she would be studying architecture in that environment.

I remember saying goodbye; it was hard. She studied Architecture and has now her own office and is doing very well for herself. My second daughter studied History of Art and Museumology; saying goodbye to her was easier, as I had done it before. I remember vividly Matilda's graduation from Columbia.

Deniz, my wife was hiding with her family in Thessaloniki during the war and has lived in Athens ever since. She finished high school and she worked with her father for a while. I was never on the extreme in my political beliefs. I have always read the newspaper 'Ta Nea,' and whenever I have some free time I like to read. I read political science and anything else that falls in my lap.

We would go for holidays close to Athens when the children were young; we would go to Glyfada. We would travel abroad either for work reasons or because of some exhibition, but we usually traveled without the children. I didn't really keep close contact with my family, that is, my cousins and aunts and uncles; we would see a lot of Deniz's family though.

We always had friends and most of them have been Jewish even though I had, and still have, good friends who are not Jewish, mostly people I worked with. I never felt discriminated with regards to my religion in my work environment. With our Jewish friends we always spoke about Israel and Judaism but with Christian friends these topics were not really mentioned. I worked for 40 years; I had partners so I didn't work alone.

Two of my daughters are married and have children. I don't have anything to say about their ways of raising their children, each parent decides on his own how to raise his children. They both studied in Israel and are well prepared to teach their children about Judaism, some do more, some less.

I have four grandchildren. Their names are Alberto and Carolos, Mathilda's sons, and Alberto and Mathilda, Nineta's children. They live very close to us and that's very pleasant. My youngest daughter, Sarita, is still in Paris, where she is working.

  • Glossary:

1 Ladino: Also known as Judeo-Spanish, it is the spoken and written Hispanic language of Jews of Spanish and Portuguese origin. Ladino did not become a specifically Jewish language until after the expulsion of the Jews from Spain in 1492 (and Portugal in 1495) - it was merely the language of their province. It is also known as Judezmo, Dzhudezmo, or Spaniolit. When the Jews were expelled from Spain and Portugal they were cut off from the further development of the language, but they continued to speak it in the communities and countries to which they emigrated.

Ladino therefore reflects the grammar and vocabulary of 15th-century Spanish. In Amsterdam, England and Italy, those Jews who continued to speak 'Ladino' were in constant contact with Spain and therefore they basically continued to speak the Castilian Spanish of the time. Ladino was nowhere near as diverse as the various forms of Yiddish, but there were still two different dialects, which corresponded to the different origins of the speakers:

'Oriental' Ladino was spoken in Turkey and Rhodes and reflected Castilian Spanish, whereas 'Western' Ladino was spoken in Greece, Macedonia, Bosnia, Serbia and Romania, and preserved the characteristics of northern Spanish and Portuguese. The vocabulary of Ladino includes hundreds of archaic Spanish words, and also includes many words from different languages: mainly from Hebrew, Arabic, Turkish, Greek, French, and to a lesser extent from Italian.

In the Ladino spoken in Israel, several words have been borrowed from Yiddish. For most of its lifetime, Ladino was written in the Hebrew alphabet, in Rashi script, or in Solitreo. It was only in the late 19th century that Ladino was ever written using the Latin alphabet.

At various times Ladino has been spoken in North Africa, Egypt, Greece, Turkey, Yugoslavia, Bulgaria, Romania, France, Israel, and, to a lesser extent, in the United States and Latin America.

2 Atatürk, Mustafa Kemal (1881-1938): Great Turkish statesman, the founder of modern Turkey. Mustafa Kemal was born in Salonica; he adapted the name Atatürk (Father of the Turks) when he introduced surnames in Turkey. He joined the liberal Young Turk movement, aiming at turning the Ottoman Empire into a modern Turkish nation state and also participated in the Young Turk Revolt (1908). He fought in the Second Balkan War (1913) and World War I.

After the Ottoman capitulation to the Entente, Mustafa Kemal Pasha organized the Turkish Nationalist Party (1919) and set up a new government in Ankara to rival Sultan Mohammed VI, who had been forced to sign the treaty of Sevres (1920), according to which Turkey would loose the Arab and Kurdish provinces, Armenia, and the whole of European Turkey with Istanbul and the Aegean littoral to Greece.

He was able to regain much of the lost provinces and expelled the Greeks from Anatolia. He abolished the Sultanate and attained international recognition for the Turkish Republic at the Lausanne Treaty (1923). Under his presidency Turkey became a constitutional state (1924), universal male suffrage was introduced, state and church were divided and he also introduced the Latin script.

3 The Fire of Thessaloniki: In the night of 18th August 1917, an enormous fire, fed by the famous Vardar wind, destroyed the city centre where most of the Jews lived. It was a region of 227 hectares, where 15,000 families lived, 10,000 of them were Jewish families which were deprived of their homes.

The Jews were hit the hardest, since more than two thirds of the property destroyed by the fire was Jewish and only a tenth of that immense fortune was insured. Nearly all the schools, 32 synagogues, 50 oratories, all the cultural centers, libraries, clubs, etc. were annihilated.

Despite of the aid of a sum of 40,000 golden pounds collected from all over the world, the community never recovered from that disaster. The Jewish face of the city that had been there for more than five centuries was wiped out in 36 hours.

25,000, out of 53,000 of the stricken Jews that belonged mostly to the lower and middle class, were forced to live in the working-class districts that were hastily built in a rudimentary fashion. (Source: Rena Molho, 'Jewish Working-Class Neighborhoods established in Salonica Following the 1890 and the 1917 Fires,' in Rena Molho, 'Salonica and Istanbul: Social, Political and Cultural Aspects of Jewish Life,' The Isis Press, Istanbul, 2005, pp.107-126.)

4 '151': After the Fire of 1917, the Jewish Community acquired the large No. 151 hospital, which belonged to the Italian army and was located east of the Thessaloniki. 75 wooden structures and many brick and cement structures were subsequently built to house the fire-stricken Jewish population.

5 Baron Hirsch camp: One of the poorest Jewish working class neighborhoods near the old railway station in Salonica. During the German occupation it was turned into a ghetto, the so-called Baron Hirsch Camp, where the Nazis assembled the Jews before they deported them.

6 Turkish War of Independence (1919-1922): After the Ottoman capitulation to the Entente, Mustafa Kemal Pasha (later Kemal Ataturk) organized the Turkish Nationalist Party (1919) and set up a new government in Ankara to rival Sultan Mohammed VI, who had been forced to sign the treaty of Sevres (August 1920). He was able to regain much of the lost provinces; stopped the advancing Greek troops only 8 km from Ankara and was able to finally expel them from Anatolia (August 1922).

He gained important victories in diplomacy too: he managed to have both the French and the Italian withdrawn from Anatolia by October 1921 and Soviet Russia recognize the country and establish the Russian-Turkish boundary. Signing a British-proposed armistice in Thrace he managed to have the Greeks withdrawn beyond the Meric (Maritsa) River and accepted a continuous Entente presence in the straits and Istanbul.

In November 1922 the Grand National Assembly abolished the Sultanate (retained the Caliphate though) by which act the Ottoman Empire 'de jure' ceased to exist. Sultan Mohammed VI fled to Malta and his cousin, Abdulmejid, was named the Caliph.

Turkey was the only defeated country able to negotiate with the Entente as equal and influence the terms of the peace treaty. At the Lausanne conference (November 1922- July 1923) the Entente recognized the present day borders of Turkey, including the areas acquired through warfare after the signing of the Treaty in Sevres.

7 Alliance Israelite Universelle: An international Jewish organization based in France. It was founded in Paris in 1860 by Adolphe Gremieux, as a response to the Damascus Affair, with the goal to protect human rights of Jews as citizens of the countries where they live.

The organization was created to combine the ideals of self defense and self sufficiency through education and professional development among Jews around the world. In addition, the organization operated a number of Jewish day schools and has done a lot to standardize the Ladino language.

The Alliance schools were organized in network with their Central Committee in Paris. The teaching body was usually the alumni trained in France. The schools emphasized modern sciences and history in their curriculum; nevertheless Hebrew and religion were also taught. The Alliance Israelite Universelle ideology consisted in teaching the local language to Jews so they could be integrated to their country's culture. This was part of the modernization of the Jews.

Most Ottoman Jews, however, did not take up the Turkish language (because it was optional), and as a result a new generation of Ottoman Jews grew up that was more familiar with France and the West than with the surrounding society.

In the Balkans the first school was opened in Greece (Volos) in 1865, then in the Ottoman Empire in Adrianople in 1867, Shumla (Shumen) in 1870 and in Istanbul, Smyrna (Izmir), and Salonica in 1870s. In 1870, Carl Netter of the AIU received a tract of land from the Ottoman Empire as a gift and started an agricultural school, Mikveh Israel, the first modern Jewish agricultural settlement in the Land of Israel.

The modernist Jewish elite and intelligentsia of the late 19th-century Ottoman Empire was known for having graduated from Alliance schools; they were closely attached to the Young Turk circles, and after 1908 three of them (Carasso, Farraggi, and Masliah) were members of the new Ottoman Chamber of Deputies.

8 Keren Kayemet Leisrael (K.K.L.): Jewish National Fund (JNF) founded in 1901 at the Fifth Zionist Congress in Basel. From its inception, the JNF was charged with the task of fundraising in Jewish communities for the purpose of purchasing land in the Land of Israel to create a homeland for the Jewish people.

After 1948 the fund was used to improve and afforest the territories gained. Every Jewish family that wished to help the cause had a JNF money box, called the 'blue box.' They threw in at least one lei each day, while on Sabbath and high holidays they threw in as many lei as candles they lit for that holiday. This is how they partly used to collect the necessary funds. Now these boxes are known worldwide as a symbol of Zionism.

9 EON: National Youth Organization, founded by the Metaxas regime on the model of the Italian youth fascist organizations.

10 3E (Ethniki Enosi Ellados): lit. National Union of Greece, a fascist nationalist organization, founded in 1929 by George Kosmidis. It had about 2000 members, of whom the majority was immigrants. [Source: J. Hondros, 'Occupation and Resistance: the Greek Agony,' New York, 1983]

11 Greek-Albanian War/Greek-Italian War (1940-1941): Greece was drawn into WWII when Italian troops crossed the borders of Albania and violated Greek territory on 28th October 1940.

The Italian attack of Greece seemed obvious, despite the stated disagreement of Hitler and the efforts of Ioannis Metaxas, who was trying to trying to keep the country in a neutral stance. Following a series of warning signs, culminating in the sinking of Battleship 'Elli' on 15th August 1940, by Italian torpedoes, and all of these failing to provoke the Greek government to react, the Italian Ultimatum was delivered on 28th October 1940, and it demanded the free passage of the Italian army through Greek soil, as well as sole control of a series of strategic points of the country.

The rejection of the ultimatum by Metaxas was in line with the public opinion in Greece and led to the immediate declaration of war by Italy against Greece. This war took place mostly in the mountains of Hepeirous. In the Greek-Albanian War approximately 12.500 Greek Jews took part and 513 Greek Jews died fighting. The Greek counter-offensive pushed the Italians deep into Albania and the Greek army maintained the initiative throughout the winter capturing the southern Albanian towns of Corce, Aghioi Saranda, and Girocaster. [Source: Thanos Veremis, Mark Dragoumis, 'Historical Dictionary of Greece' (London 1995)]

12 Eleutherias Square: On 11th July 1942, following the order of the German Authority published by the local press, 6000-10.000 (depending on different estimations) male Jews aged from 18-45 were gathered in Eleutherias Square, in the commercial center of Thessaloniki. The aim was to enlist/mobilize them to forced labor works. Under the hot sun the armed soldiers forced them to remain standing for hours and imposed on them humiliating gymnastic exercises. The Wehrmacht army staff was taking photographs of the scene, while the Greek citizens were watching from their balconies. [Source: Marc Mazower, 'Inside Hitler's Greece' (Yale 1993)]

13 Salonica Ghettos: The two ghettos in Salonica were established by the Germans on Fleming and Syngrou Streets, in the east and the west of the city respectively. These were formerly neighborhoods with a dense, yet not exclusively Jewish population. There was no ghetto in the city before it was occupied by the Germans. (Source: Mark Mazower, Inside Hitler's Greece: The Experience of Occupation, 1941-44, New Haven and London).

14 Surrender of Badoglio: Pietro Badoglio (1871-1956), Italian general and Prime Minister. When Mussolini was deposed in 1943, Badoglio was chosen to head the new non-fascist government. He made peace with the advancing Allies, declared war against Germany, but resigned soon afterwards (Source: «Badoglio, Pietro».

A Dictionary of World History. Oxford University Press, 2000. Oxford Reference Online. Oxford University Press. Aristotle University of Thessaloniki. 30 August 2007. http://www.oxfordreference.com/views/ENTRY.html?subview=Main&entry=t48.e314) .

15 Joint (American Jewish Joint Distribution Committee): The Joint was formed in 1914 with the fusion of three American Jewish committees of assistance, which were alarmed by the suffering of Jews during World War I. In late 1944, the Joint entered Europe's liberated areas and organized a massive relief operation. It provided food for Jewish survivors all over Europe, it supplied clothing, books and school supplies for children.

It supported cultural amenities and brought religious supplies for the Jewish communities. The Joint also operated DP camps, in which it organized retraining programs to help people learn trades that would enable them to earn a living, while its cultural and religious activities helped re- establish Jewish life.

The Joint was also closely involved in helping Jews to emigrate from Europe and from Muslim countries. The Joint was expelled from East Central Europe for decades during the Cold War and it has only come back to many of these countries after the fall of communism. Today the Joint provides social welfare programs for elderly Holocaust survivors and encourages Jewish renewal and communal development.

16 Treaty of Lausanne (1923): a peace treaty signed in Lausanne, Switzerland, that settled the Anatolian and East Thracian parts of the partitioning of the Ottoman Empire by annulment of the Treaty of Sèvres (1920) that was signed by the Istanbul based Ottoman government; as the consequence of the Turkish War of Independence between the Allies of World War I and the Ankara-based Grand National Assembly of Turkey (Turkish national movement) led by Mustafa Kemal Atatürk.

The treaty also led to the international recognition of the sovereignty of the new Republic of Turkey as the successor state of the defunct Ottoman Empire. (Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Lausanne)

  • loading ...