Travel

Dr. Lazarovits Ernő
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Bokor Gabriella
Az interjúkészítés időpontja: 2004. október

Lazarovits Ernő nyolcvan évéből legalább tízet letagadhatna, tartása egyenes, arca ránctalan. 

Az interjúra készségesen vállalkozik, szívesen és fáradhatatlanul mesél.

A beszélgetést Síp utcai irodájában rögzítettük, mindennap bejár ugyanis a Hitközségre,

ahol –nyugdíjasként – évek óta a „külügyi vezetői” posztot tölti be.

Életrajz

Apai nagyapámat Lazarovits Józsefnek hívták, de Szilágysomlyón, ahol élt, mindenki Langer Joszelnek, vagyis „Hosszú Józsinak” hívta [Szilágysomlyó rendezett tanácsú város volt Szilágy vm.-ben (1876-ig Kraszna vm. székhelye). Lakosainak száma az 1910-es népszámlálás idején közel 6900 fő volt, a lakosok 21%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez.

A város Trianon után Romániához került.  – A szerk.]. Valamikor az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyon vallásos, szakállas zsidó volt, imádkozott, templomba járt, és egy ma már kevéssé ismert foglalkozást űzött: rongyszedő volt.

Egy nagyvállalkozó megbízásából járta a vidéket, és különböző, már nem használt rongyokat szedett össze, amelyekből aztán egyebek között papírt készítettek. Szekérrel járt, amit szamár húzott, és a munkájáért gyakran nem pénzt kapott, hanem a cserekereskedelem elve alapján olyasmit, amire szüksége volt.

Apai nagyanyámat Rosenfeld Rózának hívták, Zilahon született az 1860-as években [Zilah – Szilágy vármegye székhelye volt, lakosainak száma 1850-ben 4294, 1910-ben 8100 fő volt, mindössze 5%-uk tartozott az izraelita hitfelekezethez. A város Trianon után Romániához került. – A szerk.].

Nagyon egyszerű asszony volt, analfabéta, ami zsidóknál igen ritka. Tudott imádkozni, és ismerte a héber betűket, de mást nem. A pénzérméket és a papírpénzt például szín és méret alapján azonosította. Nagyanyám gyakran mesélt az egyik bátyjáról, aki neves ügyvéd lett Zilahon, de én sem ezt a testvérét, sem más hozzátartozóját nem ismertem személyesen.

Nem tudom, hogy a nagyszüleim hogyan ismerkedtek meg egymással, csak azt, hogy Szilágysomlyón kezdték meg közös életüket. Úgy gondolom, valamikor az 1880-as években köthettek házasságot.

Nagyanyámék tíz gyereket neveltek, kilenc fiút, és egy lányt. Négy fiuk meghalt az első világháborúban, az életben maradottak közül pedig négyen: Herman, Sándor, Vilmos és Lajos aktívan részt vettek a Kommünben [lásd: Tanácsköztársaság], még a direktóriumban is helyet foglaltak.

A Kommün leverése után, a megtorlástól tartva, apám bátyjai az Egyesült Államokban kezdtek új életet. A családi legendárium szerint a szilágysomlyói pap szekerén először Budapestre jöttek, innen tovább Franciaországba, majd az Egyesült Államokba. Később apámék egyetlen lánytestvére, Szeréna is utánuk ment, házasságot kötött egy Schalk nevű zsidó orosz emigránssal, ma Los Angelesben, egy szeretetotthonban él.

Az apai nagyapám kiválóan tudott magyarul, románul és jiddisül, de otthon és velünk is mindig magyarul beszélt. Érdekes, hogy nagyanyám, bár nem tudott se írni, se olvasni, milyen választékosan és helyesen beszélt magyarul. A mindennapi életükről keveset tudok, mert egyéves koromban Kolozsvárra költöztünk, és ettől kezdve ritkán látogattuk meg őket, inkább ők jöttek hozzánk.

Azt sem tudom, mikor és miben halt meg a nagyapám, csak azt, hogy természetes halállal, valamikor az 1930-as évek vége felé.

Nagyapám halálát követően, amikor nagyanyám egyedül maradt Szilágysomlyón, elhatároztuk, hogy magunkhoz vesszük Kolozsvárra. Először nem akart jönni, de végül meggyőztem, és az együtt töltött időszak máig felejthetetlen. Érdekes jelenség volt, bűbájos, helyes, pici asszonyka, amikor megláttam, mindig elcsodálkoztam azon, hogyan tudott tíz gyereknek életet adni.

Elmesélte, hogy állapotosan is dolgozott, és mindig akkor jöttek rá a szülési fájások, amikor a kenyeret a kemencébe rakta. Amikor nálunk lakott, nekem már sok barátom volt, akik gyakran megfordultak nálunk, és nagyanyám mindegyiknek kitalált valami jópofa nevet, az egyiket elnevezte „Nyurgónak”, egy másikat, aki filozófiával foglalkozott, „Zófusnak”. Sajnos, egyszer télen megbotlott az udvaron, felfázott, tüdőgyulladást kapott, ami el is vitte. Ez még a [második világ]háborút megelőzően történt, így az apai nagyszüleim a holokauszt előtt haltak meg.

Anyai nagyszüleim Dés mellett egy Csáka nevű román faluban laktak, ahol mindössze két zsidó család élt [(Almás)csáka – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, az 1910-es népszámlálás idején 700 főnyi, román nemzetiségű lakossal. Trianon után Romániához került (Ceaca). – A szerk.].

Nagyapámat Fülöp Jákobnak hívták, valamikor az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyapám apja és nagyapja is a Fülöp családnevet viselte, ők egyébként szóferek voltak, azaz Tóra-másolással foglalkoztak. A nagyszüleimnek egy kis szatócsüzletük volt, ahol mindenfélét árultak, cukorkát, különböző szalagokat, pántlikákat, de elsősorban petróleumot, hiszen a faluban mindenki ezzel világított. Az üzletet szombatonként természetesen zárva tartották [lásd: szombati munkavégzés tilalma], hiszen nagyapám nagyon vallásos volt.

Hosszú pajeszt és szakállt viselt, és ha nem dolgozott, a diófa alatt üldögélt Bál Sém Tóv történeteit vagy Mózes öt könyvét olvasgatva [Bál Sém Tóv neve héberül azt jelenti „az isteni név tudója”, Rabbi Jiszráél (1698–1760), a haszidizmus alapítója. Lásd még: haszidizmus. – A szerk.].

Anyai nagyanyámat Eszternek hívták, a lánykori vezetéknevére nem emlékszem. Az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyanyám többet tartózkodott Kolozsvárott, mint Csákán, mert igazi hipochonder lévén, állandóan orvostól orvosig járt. Állítólag többféle baja volt, de hogy ezek milyen jellegűek lehettek, nem tudom. A nagyszüleim sohasem beszéltek arról, hogy milyen körülmények között ismerkedtek meg és kötöttek házasságot, de azt tudom, hogy öt gyereket neveltek, négy fiút és egy lányt – az édesanyámat. A családtagok egymással jiddisül beszéltek.

Anyukám négy testvére közül háromra emlékszem. Herschel bácsikámat, aki szintén Csákán élt, és nagyon vallásos volt, a négy gyerekével együtt Auschwitzban ölték meg. Ignác bácsikám dobozos volt, dobozokat készített, ha jól tudom, Nagyváradon, és még a háború előtt meghalt. A három gyereke közül csak az egyik lány jött haza Auschwitzból. Volt még egy szatócs bácsikám Meggyesen, ő is meghalt még a háború előtt, a gyerekeire nem emlékszem. [Valószínűleg a Nagy-Küküllő vm.-ben lévő rendezett tanácsú városról, Medgyes van szó, amelynek 1910-ben 8600 lakosa volt, a lakosok 45%-a német, 32%-a román és 20% magyar volt, 45% protestáns, 13% római, 21% görög katolikus, 4% izraelita. – A szerk.]

Csáka nem volt messze Kolozsvártól, ezért elemista koromban gyakran töltöttem ott a nyarakat. Komppal kellett átkelni a Szamoson, utána szekéren utaztam Csákáig. A falubeliek nagyon szerettek, és bőven volt alkalmam megismerkedni a falusi élettel. Sose felejtem el, amikor először jártam nagyanyáméknál, éppen leborjadzott a tehén, én meg kihoztam a kisborjút az istállóból, felültem a hátára, az meg elkezdett velem rohanni, egészen addig, amíg le nem estem róla. A jeleneten az egész falu nevetett. Nagyapámnak egy vak lova is volt, amivel néha bement Désre. Ezzel a vak lóval szántotta fel a kis nadrágszíjparcelláját is, amelyet teljesen egyedül művelt. Herschel nagybátyám nem segített, ő olyan vallásos volt, hogy semmiféle fizikai munkát nem végzett, csak imádkozott egész nap. Nagyapám viszont egészen idős koráig reggeltől estig dolgozott, járt ki a földekre, hordta a szénát a vállán az állatoknak, vagy az üzletben volt.

A szatócsbolt egy egészen aprócska és nyomorúságos kis üzlet volt, egyetlen pulttal meg egy petróleumoshordóval. A ház, amelyben a boltot egykor kialakították, már félig a föld alá süllyedt. Iszonyúan ínséges körülmények között éltek a nagyszüleim, egy rozoga, düledező házban laktak, ami még az első világháború előtt épült, a Monarchia idejében, amikor letelepedtek Csákán. Az istálló is roskadozott, kútból húzták a vizet, a budi hátul volt a kertben. A bútoraik nyersfából készültek, az asztal, az ágy, minden. Nagyanyámék szegények voltak, de nem szenvedtek ettől, úgy emlékszem, hogy jól érezték magukat a bőrükben, nekem pedig, főleg Kolozsvárhoz viszonyítva, romantikusnak tűnt a csákai világ.

Nagyanyám remekül főzött. A hétköznapokon málét, paprikás krumplit, tejes és túros puliszkát ettünk, de a leggyakrabban babot készített, és ezután három-négy napig ettük a tejfeles bablevest. Érdekes, hogy mindig minden elfogyott, sohasem maradt az asztalon egyetlen morzsa sem. Akármilyen szegények voltak is a nagyszüleim, az ünnepi asztal mindig csodálatos volt. Péntek este gyertyát gyújtottunk, és szombaton, mikor hazaértünk a templomból, terített asztallal várt minket a nagyanyám. Húslevest főzött, aztán volt libasült, tarhonya, sütemény, és nem málékenyeret kaptunk, hanem kalácsot [Azaz nem kukoricalisztből készült kenyeret, hanem búzalisztből sütött kalácsot, föltehetően bárheszt. – A szerk.].

Csákától hat kilométerre volt egy kisközség, szombatonként és a nagyünnepeken oda jártak imádkozni a környékbeli zsidók. Ez nem volt egyszerű, hiszen a zsidó vallás előírja, hogy ünnepnapkor milyen hosszú utat lehet gyalog megtenni. Egyetlen lehetőségünk volt arra, hogy ne szegjük meg az előírásokat: nagyapám a falu határában elhelyezett egy kanalat, amelyben különböző dolgok voltak, én csak a fokhagymára emlékszem. Ezt elásta, közben imádkozott, és így lehetővé vált a hosszú, szombati gyalogút. Ilyenkor én is elkísérhettem nagyapámat, hiszen már tudtam imádkozni [lásd: érüv].

A Csákán élő két zsidó családnak nagyon jó volt a kapcsolata a falubeliekkel. Nagyapámat különösen szerették, és kedvesen csak Jákob bácsinak szólították. Nem csak vásárolni jártak hozzá, de jó tanácsért is, mert bár nem volt rabbi, az egész falu a „bölcs zsidóként” tisztelte.

Nagyapám üzletében, az egyik fiókban egyszer találtam néhány koronát, a Monarchia idejéből megmaradt aprópénzt [A korona váltópénze a fillér volt, egyébként 1927. január 1-jétől váltotta föl a koronát a pengő. – A szerk.]. Naiv voltam és lelkes, rögtön szétosztottam mindet a falubeli gyerekek között. Azok meg csak csodálkoztak, fogalmuk sem volt, hogy mi lehet ez. Úgy emlékszem, hogy Csákán egyáltalán nem volt pénzforgalom, csak cserekereskedelem. Apró, elszigetelt falucska volt ez, az idősek közül sokan nemhogy autóról, de még vonatról sem hallottak soha, én meséltem nekik először ezekről a dolgokról, ők meg csodálkozva hallgatták.

Édesanyámat Fülöp Reginának hívták, 1894-ben született Csákán. Emlékszem, gyakran mesélte, hogy amikor valamelyik környékbeli faluban a magyar iskolában az első osztályba került, még nem értett mindent, hiszen otthon jiddisül beszéltek. Egyszer aztán boldogan újságolta az édesanyjának, hogy a tanító néni tud „zsidóul”, mert azt mondta, hogy „kéz”. Ugyanígy mondják jiddisül a sajtot, ez tévesztette meg anyukámat. Emlékszem, arról is mesélt, hogy volt egy első férje, egy Singer nevű pesti férfi, de többet nem tudok erről a kapcsolatról, és arról sem, hogy később hogyan ismerkedett meg és házasodott össze apámmal.

Édesanyám a húgomékkal 1950-ben kivándorolt Izraelbe, és ott halt meg 1975-ben, 81 éves korában.

Apám 1890-ben született Szilágysomlyón. Lazarovits Izsáknak hívták, de anyukám Bélának szólította, hogy miért, nem tudom. Az iskoláiról nem mesélt, talán nem is érettségizett, pedig nagyon tehetséges fiú volt, és kiválóan festett. Az első világháborúban orosz fogságba esett, egy bojárhoz [orosz nemes] került, és nála kezdett ikonokat festeni. A bojárnak annyira tetszettek a képek, hogy festékeket vásárolt apámnak, és jól tartotta, egészen a 1917-es forradalomig. Ekkortájt ismerkedett meg apám egy orosz nővel, akivel 1919-ig együtt is élt, de a Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére hazautazott. Megismerkedett anyámmal, megszülettem én, és nem sokkal ezután levelet kapott az egyik Amerikában élő bátyjától, aki arra biztatta, küldje ki néhány képét, mert esélye lenne egy ösztöndíjra. Apám pályázott, el is nyerte az ösztöndíjat, de az anyukám nem engedte ki az Egyesült Államokba. Sajnos, otthon egyáltalán nem tudott festőművészként érvényesülni. Szegény arra kényszerült, hogy címfestést vállaljon, vagy kávéházak szeparéjában rajzoljon meztelen nőalakokat a falra, végül még szobafestéssel is foglalkozott. Emlékszem, egyszer a „Poale Cedek” templomban festett oszlopokat, és az egyikre, heccből, rápingált egy százlejes bankjegyet. Akkoriban minden ortodox munkás zsinagógát így hívtunk. Kolozsváron mi a Malom utcában lévő „Poale Cedek” templomba jártunk. Ez olyan tökéletesre sikerült, hogy egy alkalommal bejött egy ismeretlen férfi, és el akarta tenni a pénzt. Apám tényleg nagyon tehetséges volt, talán Amerikában vannak még képei, de otthon, Kolozsvárott nem tudott érvényesülni. Mindig volt munkája, eltartott minket, de igen szerény körülmények között éltünk, a középosztálynál jóval alacsonyabb színvonalon.

Lazarovits Ernő néven 1924-ben születtem Szilágysomlyón, a Magura hegység lábánál. Édesanyámnak a korábbi években már született négy kisfia, de egyikük sem érte meg az egyéves kort. Az orvosok semmiféle magyarázatot nem találtak a rejtélyes halálesetekre, és anyám persze rettegett, hogy engem is elveszít majd, ezért elment tanácsot kérni a híres tinódi rabbihoz [Tinód – nyilván a Bihar vm.-ben lévő Tinăud községről van szó. – A szerk.]. A rabbi ránézett a hasára, és azt mondta, hogy ez a gyerek is fiú lesz, és meg fog maradni. Ugyanakkor figyelmeztette anyámat, hogy szigorúan vallásos szellemben nevelje a gyerekét, különben akkor fogja Isten magához szólítani a kisfiút, amikor a szülőknek a legnagyobb örömük telik benne. Anyám megnyugodott, hazament, és néhány hónap múlva megszült engem. Nem sokkal ez után az a mendemonda terjedt el a faluban, hogy a házunkon valamiféle átok ül. Erre a szüleim, akik persze borzasztóan féltettek engem, otthagyták Szilágysomlyót, és felköltöztek Kolozsvárra. Ez 1925-ben történt, amikor még egy éves sem voltam. Anyám négy év múlva még egy gyereket szült, a húgomat, Évát, aki 1950 óta Izraelben él.

A szüleim mélyen vallásos emberek voltak. Apám mindennap kétszer, reggel és este is eljárt a vallásos iparosok templomába. Anyám kóser háztartást vezetett, és még ma is pontosan emlékszem arra, hogy mit főzött a hétvégeken. Péntekenként elvittük a libát a sakterhez, anyukám aztán a hájából és a bőréből tepertőt készített, a máját pedig kisütötte. Ez volt a pénteki ebéd tört krumplival és savanyúsággal. Vacsorára halkocsonyát vagy töltött halat ettünk [lásd: halételek], húslevest és libaaprólékot savanyúsággal, esetleg kompóttal. Szombatonként ebédre almából vagy körtéből készített gyümölcslevest kaptunk és libasültet tarhonyával, természetesen ezeket is hidegen ettük [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Emlékszem, hogy a liba combját mindig apa kapta.

A szüleim igen komolyan vették a tinódi rabbi figyelmeztetését, ami a vallásos nevelésemet illeti, de őszintén és mélyen hívő emberek lévén ez nem esett nehezükre. Három éves voltam, amikor beírattak a héderbe, és mivel igen fejlett gyerek voltam, ötévesen már elkezdtem az elemi iskolát. Emlékszem, első nap elkéstem az imáról [lásd: imádság], és ez annyira bántott, hogy attól kezdve mindig egészen korán ott voltam már az iskolában. A zsidó elemi iskolát Tarbutnak hívták, itt töltöttem a délelőttöket, délutánonként pedig a héderbe jártam [Lazarovits Ernőt valószínűleg megcsalja az emlékezete: a Tarbutnak, amely tulajdonképpen egy iskolahálózat volt, Kolozsváron nem volt elemi iskolája. Föltehetően zsidó elemibe járt. Lásd még: Tarbut Romániában; Kolozsvári Tarbut Zsidó Líceum. Egyébként a Tarbut líceum megszüntetése után (1927) a fiú tanulók nagy része a Baritiu (román) líceumba ment át, ahol tervezték is külön zsidó osztály indítását. A megvalósulásról nincs információnk. – A szerk.]. Jó tanuló voltam, a tanáraim tehetségesnek tartottak, és a szüleim is azt akarták, hogy továbbtanuljak. Apám beíratott egy román líceumba, ott ugyanis nem kellett tandíjat fizetni. Mielőtt elkezdtem az iskolát, a nyakamig érő pajeszomat rövidre vágattuk, ami megmaradt belőle, azt a fülem mögé fésültem. Az osztályban persze a román fiúk voltak többségben, de jártak ide szászok, magyarok és zsidók is. Én nagyon hamar beilleszkedtem, összebarátkoztam az osztálytársaimmal, és a többnyire filoszemita tanáraimmal is jó volt a viszonyom.

A líceum második osztályába jártam, amikor új földrajztanárt kaptunk. A tanárról az a hír járta az iskolában, hogy antiszemita, mi több, a Vasgárda tagja. Az egyik földrajzórán kihívott a térképhez, és megkérdezte, mi az a furcsa valami a fülem mögött. Mondtam, hogy a pajeszom, erre azt kérdezte, hogy mi vagyok én. Azt válaszoltam, hogy izraelita. Erre megfogta a pajeszomat, durván rángatni kezdte, és azt kiabálta, hogy nem izraelita, hanem piszkos zsidó vagyok. Megdöbbentem és kétségbeestem, hiszen addig ilyesmi nem fordult elő velem. Sírva mentem haza, és mindent pontosan elmeséltem a szüleimnek. Apám másnap bement az iskolába, megkereste ezt a bizonyos tanárt, egy szót sem szólt, csak két akkora pofont adott neki, hogy az összeesett. Ez után, mint aki jól végezte dolgát, apukám kisétált az épületből. A dolognak nem lett különösebb következménye, persze, a földrajztanár továbbra is gyűlölt.

Amikor a többi román iskolához hasonlóan nálunk is bevezették a szombati tanítási napot, a szüleim kivettek a líceumból. Az utolsó két évet egy év alatt, magántanulóként végeztem. Úgy terveztem, hogy érettségi után a kolozsvári egyetemen tanulok tovább filozófia–pszichológia szakon.

Ebben az időben Kolozsvárott az Árpád utcában laktunk egy kétszoba-konyhás lakásban. A házban senkinek sem volt fürdőszobája, lavórban mosakodtunk, kijártunk az udvari vécére, és hetente két vagy három alkalommal elmentünk a zsidó rituális fürdőbe, a mikvébe. A házban lakókkal nagyon jó viszonyban voltunk, a zsidó és a nem zsidó szomszédokkal is barátkoztunk. Nagy vendégeskedésekre azonban nem emlékszem, a szüleim inkább csak a rokonsággal jártak össze.

A kolozsvári iskolás éveim alatt nagyon sok barátot szereztem. Nem csak a zsidók társaságát kerestem, több román barátom is volt, akik gyakran meghívtak magukhoz vendégségbe. Ilyenkor persze a szülők kínáltak étellel-itallal, de én soha nem fogadtam el semmit [Hiszen a kínált étel nem volt kóser. – A szerk.]. Természetes volt, hogy komolyan veszem a vallás előírásait, hiszen kicsi koromtól fogva ebben éltem. Minden lépésemet mérlegeltem, egyszer például, amikor a líceum kórusával meghívtak minket fellépni egy román ortodox templomba, a rabbi engedélyét kértem, amit végül meg is kaptam. Különös alkalom volt ez, beléptem egy keresztény templomba, én, akit régen a héderbeli tanárai arra figyelmeztettek, hogy még a neológ templomot is messzire kerüljem el! Ha tehát arra vitt az utam, mindig átmentem a másik oldalra. Szóval, nagyon vallásos voltam, mint ahogyan a szüleim is. Feltűnő külső jegyei azonban nem voltak ennek, apámnak simára borotvált arca volt, és általában inget és zakót viselt nyakkendő nélkül, és anyám sem viselt soha parókát. Apukám ráadásul politizált is, állandóan újságot olvasott, rádiót hallgatott, és vitatkozott az ismerőseivel. Meggyőződéses baloldali volt, bár sohasem volt tagja semmiféle politikai szervezetnek.

Az 1940-es évek elején szomorú időszak kezdődött Erdélyben [lásd: első bécsi döntés]. Ebben az időben fedeztem fel, hogy él Pesten egy rokonom. Naiv voltam, nem hallottam még a numerus claususról, így hát elhatároztam, hogy Budapestre utazom, és majd ott fogok egyetemre járni [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

1942-ben érkeztem Budapestre. A nagybátyám, egy igen vallásos zsidó, a feleségével három lányt nevelt, és nagyon örült, hogy végre fiú is érkezett a családba. Tulajdonképpen nem is nagybátyám volt, mert az apai nagypapám húgának a gyereke volt ez a bácsi. De hogy melyiknek, nem tudom, mert a nagypapám testvéreivel én sosem találkoztam. A bácsikámnak gombgyára volt, és azt javasolta, hogy dolgozzam nála, legalábbis addig, amíg rendeződik a helyzet, és elkezdhetem az egyetemet. A gyár egyik művezetője, egy sváb fiú éppen ebben az időben határozta el, hogy kivándorol Németországba, és az ő helyét kellett betöltenem. Fogalmam sem volt a fizikai munkáról, állandóan ügyetlenkedtem, egyszer például a prés alatt maradt az ujjam. Több kisebb baleset is ért, de lassan azért belejöttem a munkába, és egészen a német megszállásig [lásd: Magyarország német megszállása] a gombgyárban dolgoztam.

Ebben az időben a nagybátyámnál laktam a Hermina úton egy gyönyörű, fürdőszobás villában. Nem messze onnan, a Nürnberg utcában lakott Hermann István, aki később az ELTE Filozófia tanszékének a vezetője lett [Hermann István (1925–1986) – filozófus, esztéta, az MTA tagja. – A szerk.]. Pistával hamar összebarátkoztunk, ő vitt el a Bosnyák téri színjátszó csoportba. Ez a csoport akkor alakult, amikor a zsidó művészeket leparancsolták a színpadról, ők pedig létrehozták az OMIKE-t. A Goldmark Terem lett a játszóhelyük, ott léptek fel a nagy művészek, de velünk, műkedvelő fiatalokkal is foglalkoztak, klasszikus darabokat tanítottak be nekünk, amelyeket aztán előadtunk a színjátszó csoportokkal, egyebek közt a Bosnyák téri teremben. Emlékszem, a leggyakrabban Szigeti Jenő bácsi, a Nemzeti Színház örökös tagja foglalkozott velünk, és igazi főszerepeket bízott rám, Hamletet és Csongort játszhattam [Szigeti Jenő (1890–1949) – sok színházban és társulatban szerepelt (leghosszabb ideig, összesen 7 évig a Magyar Színházban, illetve összesen 6 évig a Belvárosi Színházban), de a Nemzeti Színháznak soha nem volt tagja. – A szerk.]. A nagybátyám házával szemben, a Hermina út 6. alatt volt egy zsidó leányotthon, ahol nagyon szép vidéki lányok laktak, őket is sikerült beszervezni a színjátszó csoportba. Remekül szórakoztunk, egészen megfeledkeztem arról, hogy háború van.

A munka és a színjátszó csoport mellett még arra is maradt időm, hogy lejárjak az ifjúmunkás-mozgalom összejöveteleire. Kolozsvárott néhányszor megfordultam közöttük, úgyhogy ez sem volt ismeretlen világ a számomra. Pesten találkoztam egy régi kolozsvári barátommal, Majer Jóskával, ő vitt el az ifjúmunkások zuglói csoportjába. Marxról, Engelsről, és Leninről ugyan nem sokat tudtam, de addigra már annyi pszichológiai és filozófiai tárgyú könyvet elolvastam, hogy felkértek, tartsak ezek alapján előadásokat. Itt, az ifjúmunkások között is remekül éreztem magam, nagyon megszerettem ezeket a fiúkat. Egyáltalán nem zavart, hogy marxista-leninista tanokat hirdetnek, és őket sem zavarta, hogy én továbbra is gyakorlom a vallásomat. Minden reggel és este eljártam a Thököly úti templomba, eszembe sem jutott, hogy felhagyjak a vallásos élettel. Szóval, ilyen furcsa kettősségben éltem, de remekül megfért egymás mellett az ifjúmunkás-mozgalom és a templomba járás.

Amikor bejöttek a németek, ez az eseménydús és mozgalmas élet egy csapásra véget ért. Soha nem felejtem el, a Ligetben volt egy faszínház, 1944. március 19-én [lásd: Magyarország német megszállása] éppen ott voltam egy Árvai Ági nevű lánnyal, akit a színjátszó csoportból ismertem [Talán a Magyar Műszínkörről van szó, amely egy varieté-féle nyári színház volt, melyben egész délutánokat is betöltő darabokat is adtak. A Városligetben állott a fából készült színház az Amerikai parkban (ma: Szabadság park), 1944-ig működött. – szerk.]. A színházban bemondták, hogy bejöttek a németek, erre persze rögtön hazamentünk. Hamarosan fel kellett varrni a sárga csillagot, májusban pedig bevonultam munkaszolgálatra.

Munkaszolgálatosként először Fülekre kerültem. A körülményekhez képest kimondottan jó dolgunk volt, a századparancsnokunk ugyanis igazán emberségesen bánt velünk. Érdemes megemlíteni a nevét, Májlinger Dezsőnek hívták, a háború előtt rajztanár volt Miskolcon. A Horthy-proklamációt követően Pestre hoztak minket, az Albrecht-laktanyába, onnan pedig először Bodajkra, majd Gántra kerültünk. Itt már keményen kellett dolgozni a bauxitbányában. Ezután Fertőrákos következett, ott földmunkát végeztünk, azután Szombathely, ahol elvették az imaszíjamat, a táleszemet, és az imakönyvemet, végül Deutsch-Schützenbe, vagyis Németlövőbe vittek [Németlövő Burgenland déli részén lévő kisközség, mely egykor Vas vm.-hez tartozott. – A szerk.]. Lövészárkokat és tankcsapdákat ástunk, nagyon kemény munka volt. Amikor közeledett a front, Németlövőtől Mauthausenig [Ausztria] gyalogoltattak minket étlen-szomjan, az út kilenc vagy tíz napig tartott. Érdekes, hogy még ilyen körülmények között sem adtam fel a reményt, én, az örök optimista hittem abban, hogy túléljük, és a többieket is biztattam.

November végén értünk Mauthausenbe. Nem a táborba vittek minket, hanem a kerítésen kívül épített, úgynevezett Zeltlagerbe, azaz sátortáborba. Hét vagy nyolc nagy ponyvasátor állt itt kinn, de azok többnyire zsúfoltak voltak már, így a szabadban aludtunk pokrócba csavarva. Hideg tél volt, állandóan fáztunk, víz nem volt, ételt alig adtak. Huszonnégy emberre jutott egy szögletes kenyér – ez általában penészes volt –, és néha kaptunk egy kis levest. Dolgoznunk nem kellett, beszélgettem a többiekkel, és vigasztaltam őket. Amikor tavaszodni kezdett, egy éjszaka bombázni kezdték a sátortábort, de nem az oroszok, hanem a németek. Közeledett a front, azt akarták, hogy minél többen elpusztuljunk. Tizennyolc-húszezren lehettünk a táborban, és másnap reggel az emberek nagy részét – köztük engem is – felsorakoztatták. A günskircheni táborig kellett menetelnünk. Halálmenetnek neveztek minket, mert azt, aki nem bírt tovább jönni, azonnal főbe vagy tarkón lőtték. A távolság Mauthausen és Günskirchen között 18 kilométer, de annyira ki voltunk merülve, hogy az út három napig tartott.

Günskirchenben egy gyönyörű fenyőerdőbe értünk, amelyben hosszú fabarakkok álltak. Kiderült, hogy ez a berlini UFA egyik filmstúdiója [UFA (Universum Film Aktiengesellschaft) – 1917-ben alakult német filmgyártó- és terjesztő tröszt, amely, noha csak 1937-ben került állami tulajdonba, mindvégig állami-politikai befolyás alatt működött. – A szerk.]. A házakat eredetileg ötszáz férőhelyesre tervezték, de mi kétezren kerültünk egy épületbe, csak ültünk összezsúfolódva, feküdni egyikünk sem tudott. Vizet nem kaptunk, hordókba gyűjtöttünk esővizet. Iszonyatos volt, az emberek gyakran bent, a barakkban vizeltek, mert csak egyetlen latrina állt a közelben. A felszabadulásunk előtt egy héttel a Vöröskereszt kis csomagokat küldött, keksz volt benne, csokoládé meg ilyesmi. A kiéhezett emberek persze tömték magukba az ételt, aztán rosszul lettek, és rohantak a latrinára. Én is kaptam egy hasmarsot, és még szerencse, hogy ennyivel megúsztam, mert a táborban akkor már a vérhas és a flekktífusz is elterjedt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Rettenetes volt, amikor reggelenként felébredtem, azt láttam, hogy jobbra egy hulla, balra egy hulla, előttem egy hulla, mögöttem egy hulla. Mint a legyek, úgy hullottak az emberek.

Egy pénteki napon, 1945. május 4-én hurrázást és éljenzést hallottunk a táborban [Forrásunk – Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában, Budapest, 2000, http://www.gusen.org/dok/gk/gk01x.htm – május 5-ét említi a felszabadulás napjaként, de volt más egykori günskircheni fogoly is, aki szerint a tábor 1945. május 4-én, pénteken szabadult föl. – A szerk.].

Kimentem, hogy megnézzem, mi történt, akkor mondták a többiek, hogy egy amerikai dzsip fordult be a lágerbe. Néhányan, akik még nem voltunk teljesen legyengülve, kimentünk a főbejárathoz köszönteni az amerikaiakat.

Én, a született optimista, végig bíztam abban, hogy ez előbb-utóbb megtörténik, de amikor valóban bekövetkezett, egészen hihetetlennek tűnt. Hirtelen meg is ijedtem, hogy a nagy örömöt és izgalmat nem tudom feldolgozni. Mondtam a barátomnak, egy Klein nevű fiúnak, akivel már a munkaszolgálatban is együtt voltunk, hogy menjünk vissza a barakkba egy kicsit lepihenni és megnyugodni. Sokan már aznap elmentek közülünk, de mi elhatároztuk, hogy erőt gyűjtünk, és csak másnap hagyjuk el a tábort.

Szombat reggel Klein barátommal kettesben elindultunk gyalog a közeli nagyváros, Wels [Felső-Ausztria] felé. Egyszer csak szembejött velünk egy dzsip, rajta két amerikai katona. Én még Kolozsvárott tanultam angolul, és megszólítottam őket, de nem nagyon akartak velünk beszélgetni. Rémesen nézhettünk ki, mint két túlvilági szörny.

A katonák azért megálltak, és ledobtak nekünk egy élelmiszercsomagot, aztán továbbmentek. Akkor egymásra néztünk a barátommal, és rájöttünk, hogy olyanok lehetünk, mint két mozgó csontváz. Nyilván ezért nem akartak velünk beszélgetni az amerikaiak. És akkor elmosolyodtunk, hosszú idő után először.

Leültünk, kibontottuk a csomagot, figyelmeztettem a barátomat, hogy ne egyszerre essen neki. Szép lassan elszopogattunk egy-egy kekszet, aztán továbbmentünk, egy krumpliföldön kikapartunk néhány szem krumplit, és megfőztük. Elértünk egy házhoz, ahová bekopogtattunk, de az ott lakó idős hölgy, miután meglátott minket az ablakon keresztül, nem nyitott ajtót.

Egy másik házba is megpróbáltunk bekéredzkedni, de oda sem engedtek be. Közben beesteledett, és mi olyan kimerültek voltunk, hogy hiába terveztük, nem jutottunk el Welsig. Találtunk egy garázst, benne néhány kiszuperált autóülést, azokban töltöttük az éjszakát.

Másnap reggel továbbindultunk Welsbe, és estére értünk be a városba. Az Alpenjäger [hegyivadász] laktanyához irányítottak minket, és az egyik kaszárnya melletti, volt tiszti fabarakkban szállásoltak el. Reggel a barátom találkozott a régi szolnoki ismerőseivel, és úgy döntött, hogy velük megy tovább. Elbúcsúztunk egymástól, én felszálltam egy amerikai teherautóra, ami egy kórháznak berendezett egykori iskolához vitt bennünket.

A kórházban először az alagsorban berendezett fertőtlenítőbe kísértek minket. Ott álltak a személyzet tagjai, akiktől borzasztóan megijedtem, mert – bár a paroli [vállap, rangjelzés] egy részét letépték – látható volt, hogy SS-egyenruhát viselnek. Ijedten fordultam az amerikaiakhoz, de azok megnyugtattak, hogy nem kell félnünk a személyzettől, azok örülnek, hogy itt vannak, és nem valamiféle fogolytáborban. Ezután leborotváltak és fertőtlenítettek minket. Elvették a büdös, tetves ruháinkat, helyettük tiszta pizsamát kaptunk.

Az alagsorból felvezettek egy terembe, ahol ágyak álltak, és – amiről álmodni sem mertünk – fehér lepedő és paplan közé fekhettünk. Rövidesen egy orvos jött hozzám. Fehér köpenyben volt, de az alatta viselt ruhán láttam, hogy SS-orvos lehetett. Beszélgetni kezdtünk, megnyugtatott, hogy meggyógyít, és elmondta, hogy bár az SS tagja volt, mindvégig hű maradt a hippokratészi eskühöz, és soha nem ölt meg senkit. Nagyon előkelő családból származott, a nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy a „von” szócska is szerepelt benne [Német családnevekben a nemesi származásra utaló szócska. – A szerk.]. Időközben kiderült, hogy én is megkaptam a flekktífuszt. Napokon át negyvenfokos lázam volt, de a volt SS-orvos olyan lelkiismeretesen kezelt, hogy elég hamar felgyógyultam. Vele és egy osztrák nővérrel olyan jó kapcsolatba kerültem, hogy a kórházban töltött születésnapomon még ajándékot is kaptam tőlük, az orvostól egy gót betűs Heine-kötetet [Gót betű – a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.], az ápolónőtől pedig fogport és egy fogkefét.

Amikor felépültem, szeptember elején, egy kórházvonattal hazautaztam Kolozsvárra. Meg voltam győződve arról, hogy otthon viszontláthatom a szüleimet és a húgomat, akikről az első munkaszolgálatos bevonulásom óta semmiféle hírt nem kaptam. A kórházvonat Jugoszlávián át vitt minket, és megállt Zágrábban, ahol partizánok fogadtak bennünket. Elvittek egy iskolába ebédelni, és – ezt soha nem felejtem el – olyan erős lecsót adtak, hogy szikrázott a szemünk. Ebéd közben odajött hozzám egy fiatal százados, és elmondta, hogy ő is zsidó. Délután elvitt moziba, már nem emlékszem, milyen filmet adtak, mert annyira fáradt voltam, hogy elaludtam vetítés közben. Aztán visszamentünk az iskolába, ahol felruháztak minket, kaptunk bakancsot, SS-nadrágot, és Luftwaffe [A német légierő hivatalos neve. – A szerk.] lemberdzseket. És akkor ez a zsidó fiú, akivel összebarátkoztam, adott nekem egy partizánsapkát ötágú vörös csillaggal. Sokáig viseltem, mert kedves emlék volt.

Amikor megérkeztem Kolozsvárra, rögtön a lakásunkhoz mentem. Abban reménykedtem, hogy ott találom a szüleimet. Bekopogtam, de egy idegen nő nyitott ajtót, és azt állította, hogy ő lakik itt. Kétségbeesésemben elmentem a Hitközségre, és onnan a Péter-Pál villába, amit azoknak a visszatérő zsidóknak rendeztek be, akiknek elfoglalták a lakását. A családomat itt sem találtam, ismerősöket sem láttam, ezért elvonatoztam Budapestre, és elmentem a gombgyáros nagybácsimékhoz, akiknél laktam. A legidősebb lány, Judit nyitott ajtót, és nagyon meglepődött, amikor meglátott, mert az egyik barátnőjétől azt hallotta, hogy engem a Dunába lőttek a nyilasok [lásd: zsidók Dunába lövése]. Azt is elmondta, hogy előző nap itt járt anyám meg a húgom, és nekik is ezt mondta. Ez nagyon dühített, nem értettem, miért kell anyámat kósza rémhírekkel ijesztgetni. Be sem mentem a holmimért, otthagytam az unokahúgomat, kimentem a Keletibe, és felszálltam az első Kolozsvár felé induló vonatra.

A kolozsvári pályaudvarról egyenesen a Péter-Pál villába mentem. Jártam szobáról szobára, és egyszer csak megláttam egy ágy szélén ülve az anyukámat és a húgomat. Elmondhatatlan, hogy akkor mit éreztem.

Anyám és a húgom elmesélték, hogy min mentek keresztül. Auschwitzba deportálták őket, szerencsére együtt maradhattak, és mivel jó fizikai állapotban voltak, bekerültek egy gyári munkára szánt, ezerfős csoportba. A kiválasztott nőket a Kassel melletti Lichtenauba [ahol egy hadianyaggyár volt – A szerk.] vitték, egy lőszergyárban kellett dolgozniuk [Kassel – németországi város Hessen porosz tartományban. – A szerk.]. A német művezetők és munkások állítólag nagyon rendesek voltak, bár tilos volt, ők mégis élelmiszert és ruhaneműt hoztak a zsidó csoportnak. És itt elmondanék egy érdekes esetet. Volt a gyárban egy kápó, egy kolozsvári zsidó asszony, ha jól emlékszem, Pál Magdának hívták. Ez a nő ki nem állhatta anyámat, és mindenáron vissza akarta vitetni Auschwitzba, vagyis a biztos halálba, ezért azt terjesztette róla, hogy nem dolgozik rendesen, nem bírja a nehéz munkát. Furcsamód az SS-munkafelügyelő védte meg anyámat, hangoztatta mindenhol, hogy „Frau Lazarovits” nagyon szorgalmas, és nem engedte elvitetni. Itt, Lichtenauban érte őket a háború vége. Anyukám a húgommal vonaton és gyalog Passaun át Budapestre jött. Az első dolguk az volt, hogy fölkeressék a nagybátyámat, Szilágyi Pali bácsit, akinél a háború előtt laktam, és megtudják, mi van velem. Akkor mondta nekik a Judit unokahúgom, hogy engem a Dunába lőttek, erre anyámék hazautaztak Kolozsvárra.

Otthon aztán azt is megtudtuk, hogy apukámmal mi történt. Aput is Auschwitzba vitték, onnan tovább Dachauba, azután pedig Kauferingbe. A németek ott építettek egy föld alatti repülőgyárat, ahol zsidó foglyokat dolgoztattak, ide került apukám is, és valószínűleg ott is halt meg. Ezt a történetet a háború után hallottam egy kolozsvári borbélytól, de többet sajnos ő sem tudott. Aztán teltek az évtizedek, míg nemrégiben egy müncheni hitközségi delegáció egyik tagja elmesélte nekem, hogy előkerült egy, a kauferingi foglyok nevét tartalmazó lista, és ezen Lazarovits Izsák neve is szerepel. Amikor ezt megtudtam, elmentem Kauferingbe, és felkerestem azt a tömegsírt, amelyikben valószínűleg apukám is fekszik. Azóta többször is jártam ott.

A háború után anyukám a húgommal visszaköltözött a régi kolozsvári lakásunkba, én pedig visszajöttem Budapestre. A húgom aztán férjhez ment, és 1950-ben anyukámmal együtt kivándoroltak Izraelbe. Anyu ott halt meg 1975-ben, a húgom ma is ott él, két felnőtt gyereke és hat unokája van.

A háború utáni pesti életemet a ZSESZ-ben kezdtem, ez volt a Zsidó Egyetemi Hallgatók Szervezete, ami akkoriban alakult. A szervezet több diákotthont tartott fenn, én a Molnár utcai kollégiumba kerültem. Közben elkezdtem az orvosi egyetemet, az volt az elképzelésem, hogy ideggyógyász leszek. Az első két évben minden jól ment, de a harmadéves kórbonctannál rosszul lettem. Nem bírtam a halottak látványát, felidéződött bennem a tábor. Ekkor elmentem Haynal professzorhoz [lásd: Haynal Imre], mindent elmondtam neki, és ő is megerősített abban, hogy az orvosi pálya nem nekem való. Abbahagytam az orvosi egyetemet, és átmentem a bölcsészkarra, csakhogy a filozófia szakot közben áthelyezték az Orosz Intézetbe, a későbbi Lenin Intézetbe [1952 tavaszán az Egyetemi Orosz Intézet átalakult Lenin Intézetté. Feladata: „Magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól ismerő egyetemi előadók, ideológiai munkaterületen dolgozó funkcionáriusok képzése. 1956-ban szűnt meg. – A szerk.]. Itt végeztem el a filozófia szakot, amit akkor dialektikus és történelmi materializmusnak hívtak.

1945 szeptemberében, amikor elkezdtem az egyetemet, a Kommunista Pártba is beléptem, hiszen éppolyan baloldali gondolkodású voltam, mint apukám. A nagybátyám zuglói címére voltam bejelentve, így a zuglói XIV/1. alapszervezetbe kerültem, ide tartozott egyébként Rákosi „apánk” is. Jártam tehát az egyetemre, a pártba, és közben egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy fel kellene hagynom a vallásom gyakorlásával. Furcsa dolog ez, az egyetemen érdeklődéssel hallgattam a marxista-leninista tanokat, aztán meg mentem a templomba imádkozni. Sohasem felejtettem el, hogy „kikönyörgött” gyerek vagyok, és hogy a tinódi rabbi anyám lelkére kötötte, hogy vallásosan éljek. Érdekes módon ez az egész semmiféle zavart nem okozott a lelkemben. Az egyetemen hallottakat úgy fogtam fel, hogy ez a szakmám része, a mesterségemé, ami ahhoz kell, hogy megéljek, és ennek semmi köze a valláshoz, ami az én privát életemhez tartozik.

Egyetemre jártam, amikor az unokahúgom elvitt bemutatni egy barátnőjének. A lány egyáltalán nem tetszett nekem, viszont épp ott volt nála a szomszédból a Gitl, és ő nagyon nagy hatást tett rám. Udvarolni kezdtem neki, és 1948-ban összeházasodtunk. Bár Gitl is zsidó, nem tartottunk hagyományos vallásos esküvőt [lásd: házasság, esküvői szertartás], csak polgárit. Hamarosan megszülettek a gyerekeink, Györgyi 1949-ben, Szilvia pedig 1953-ban. A nagyobbik lányom banktisztviselő, a kisebbik újságíró lett. Györgyi révén egyébként kétszeres nagypapa vagyok, 1972-ben született Zsolt unokám ügyvéd, a két évvel fiatalabb Judit pedig marketing-szakember.

A gyerekeim kezdettől fogva tisztában voltak a származásukkal, de nem kaptak zsidó nevelést. Tudták, hogy én járok templomba, a Thököly útra, de őket nem vittem magammal, és otthon sem tartottuk a zsidó ünnepeket [lásd: nagyünnepek]. Úgy gondoltam, hogy azért, mert én gyakorlom a vallásomat, a gyerekeknek nem kell feltétlenül ugyanezt tenniük. Nem akartam, hogy megbélyegezzék őket, hogy rossz szemmel nézzenek rájuk, mert templomba járnak. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy tudják, mi történt a zsidósággal a háború alatt, és elmeséltem nekik, hogy a családunk tagjai mi mindenen mentek keresztül.

Utolsó éves lehettem, amikor a különböző egyetemeken megalakultak a filozófia tanszékek. Miután megkaptam a diplomámat, tanítottam az orvosin, utána pedig a közgázon. Aztán váltottam, és 1956 elején a Mávag Művelődési Ház igazgatói székébe kerültem.

1956 októberében nem tartoztam a hősök közé [lásd: 1956-os forradalom]. Épp ellenkezőleg. Ha egy lövést hallottam, összerezzentem, mert a koncentrációs tábor, a lövöldözések iszonyú mély nyomot hagytak bennem. Egyébként szörnyű élmény volt, amit ezekben a napokban átéltem. Ezt a történetet egyszer talán még meg fogom írni.

1956 után a külkeres szakmába kerültem. Több nyelven beszéltem, ez előnyt jelentett, és a munkába is hamar belejöttem. Biztos öndicséretnek tűnik, amit most mondok, de én azt is el tudtam adni külföldön, amit más nem. A keleti piacot bízták rám, mert nyugatra nem mertek kiengedni. Féltek, hogy nem jönnék vissza, hiszen az önéletrajzomban is szerepelt, hogy négy nagybátyám és egy nagynéném él az Egyesült Államokban. Ráadásul a személyzetis enyhén szólva antiszemita volt, így nem reménykedhettem abban, hogy kihelyeznek valamelyik nyugat-európai kirendeltségre, pedig felsőfokú nyelvvizsgám volt angolból, németből, franciából, oroszból, románból. Éppen ebben az időben jött anyámék ajánlata Izraelből, azt javasolták, menjünk ki mi is, és éljen végre egy helyen az egész család. Mivel itthon úgysem láttam perspektívát, 1965-ben fogtam a nagyobbik lányomat, és Bécsen keresztül Izraelbe utaztunk. [Mivel disszidálni akartak, attól féltek, hogy esetleg nem kapnak útlevelet, ezért illegálisan Bécsen kereszül mentek. – A szerk.] A feleségem a kisebbik lányunkkal itthon maradt, úgy terveztük, hogy majd ők is utánunk jönnek.

1965 őszén érkeztünk Tel-Avivba. Ivritül még nem nagyon beszéltem, ezért olyan munkát kellett keresnem, ahol az általam már ismert nyelveket tudtam használni. Ez idő tájt készült el az új tel-avivi Hilton szálloda, és a húgom a kapcsolatai révén elintézte, hogy én lehessek a recepció vezetője. A munka nekem való volt, igazán jól éreztem magam a portán. Rengeteg külföldi jött a szállodába, úgyhogy bőven volt alkalmam a nyelvgyakorlásra. Sok hírességet is láttam a pult mögül, többek között Konrad Adenauert. [Konrad Adenauer (1876–1967), a második világháború utáni első (nyugat)német kancellár, 73 éves korában kezdte meg kancellári pályafutását 1950-ben. – A szerk.] Közben a lányom is elkezdte az iskolát. A gimnázium második osztályába került, az első időben persze csak ült némán az órákon, mint egy kuka. Egyszer aztán munka után megyek haza, és a lakásban ott ül a lányom, aki hat osztálytársának éppen a matematikaleckét magyarázza, természetesen ivritül. Én akkoriban még nem beszéltem ilyen jól a nyelvet, hiszen a szállodában leggyakrabban az angolt használtam. Szóval beilleszkedtünk, jól éreztük magunkat. A kislányom kitűnően végezte a tanévet, még az igazgató is behívatott, hogy elmondja, milyen tehetséges a Györgyi. Már csak egyetlen dolog hiányzott, az, hogy a feleségem és a kisebbik lányom is kijöjjön, és újra együtt legyen a család. A feleségem itthon mindent megpróbált, hogy útlevelet kapjanak, még Kádár titkárságára is elment. Sajnos, hiába. Közölték, hogy nem engedik ki. Nem volt más megoldás, nekünk kellett hazajönnünk. Egy év után visszaköltöztünk Izraelből Budapestre. Itthon aztán elkezdődtek a kellemetlenségek. 1967-ben kitört az izraeli–arab háború [lásd: hatnapos háború], és a környezetemben azt kezdték mondogatni, hogy engem biztosan a Moszad küldött haza [Moszad – Központi Hírszerző és Biztonsági Ügynökség, az öt nagy izraeli titkosszolgálat egyike; 1951-ben alakult meg. – A szerk.]. Néha megjelent egy-egy illető a házmesterünknél, és arról érdeklődött, kik járnak hozzám látogatóba. Persze, a gyanúnak semmiféle alapja nem volt, eszébe sem jutott a Moszadnak, hogy éppen engem foglalkoztasson.

Izrael után itthon „persona non grata” lettem, nem kellettem sem egyetemi oktatónak, sem külkeresnek. Végül az Állami Biztosítóhoz kerültem ügynöknek. Először kínlódtam, aztán ebbe is belejöttem, végül is az ember mindent meg tud tanulni. Egy idő után áthelyeztek a központba, a nemzetközi osztályra, később pedig az egyik kerületi irodában lettem vezetőhelyettes. Ebben az időben találkoztam egy ismerősömmel, aki az egyik belkereskedelmi vállalat vezérigazgatója volt. Azt ajánlotta, hogy vezessem a vállalata külkereskedelmi osztályát. Igazi nagy káder volt, neki nem mondhatták a „jóakaróim”, hogy a Lazarovits egy megbízhatatlan disszidens. Persze, örömmel vállaltam a munkát, és ettől kezdve már nem éreztem magam „nem kívánatos személynek”, senki sem zaklatott azzal, hogy miért disszidáltam. Az útlevelemet azért bevonták, öt évig nem utazhattam se nyugatra, se keletre. Végül is jól beletanultam a külkereskedelembe, és ebből a szakmából mentem nyugdíjba.

Évtizedeken keresztül a zuglói körzetbe jártam imádkozni. A rendszerváltás előtti években aztán megválasztottak a körzet elnökévé. Egy idő után a Hitközség tagjai is megismertek, és beválasztottak az intézőbizottságba. A rendszerváltás után megkaptam a Hitközség külügyi vezetői posztját, ezt a munkát a mai napig örömmel végzem. Elsősorban a külföldi kapcsolatokat ápolom, gyakran tartok Németországban és Ausztriában előadásokat a holokausztról, részt veszek a mauthauseni megemlékezések szervezésében, és én foglalkozom a Jad Vasembe történő felterjesztésekkel is. Ezen kívül tagja vagyok több zsidó–keresztény tanácsnak. Ha marad időm, írok, több cikkemet és tanulmányomat közölték különböző folyóiratok, és nemrég jelent meg „A pokoljáró” című önéletrajzi könyvem. Megkaptam a „Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjé”-t, a „Honvédelemért” kitüntetést, a „Nagy Érdemkereszt”-et az Osztrák Köztársaságtól, valamint a Német Szövetségi Köztársaságtól és Felső-Ausztria „Nagy Érdemkeresztjé”-t, és magas állami kitüntetést kaptam a Francia Köztársaságtól is. Büszke vagyok ezekre az erkölcsi elismerésekre, nagyon jól esik, hogy méltányolják a munkámat.

Fanya Israilevna is a short woman with young lively eyes. She is very old.
Remaining faithful to her profession, Fanya Israilevna still works
as a volunteer librarian at Hesed Avraam 1.

When she tells her story, events get confused in her reminiscences,
because all this happened a very long time ago.

Fanya Israilevna has many relatives and she makes a
lot of effort to tell me more about their lives as well as about her own fate.
It was a real pleasure for us to work on this particular interview.

Family backround

School and work

During the war

Marriage and later life

Glossary 

Family background

I was born in Kiev [today Ukraine] in 1917. My mother, Maria Maryanchik, nee Slutskaya, came from the village of Anatovka, Kiev province. She was born there in 1892. My father, Srul Avrumovich Maryanchik was born in Brusilov [today Ukraine] in 1889. I don’t know how they found themselves in Kiev. They met each other in 1916. Mother told me that they had a wedding with a chuppah, according to Jewish traditions.

All the relatives of my father – the Maryanchiks – came from Brusilov, Kiev province. I don’t remember my grandfather, Avrum Maryanchik, as he died when I was a small girl, in the 1910s in Kiev. According to my mom, when I was three years old, I saw my grandmother, but I don’t remember her either. My grandmother was my grandfather’s second wife. His first wife died giving birth to a baby. She had six children. His second wife also gave birth to six children; my father was one of them. The family was very big – 14 people. Grandfather was the only one who worked. Father told me that Grandpa worked as an agronomist for a landowner in Brusilov and was engaged in agriculture.

Grandpa and Grandma had big families. Everyone lived in Kiev. It’s difficult for me to describe everyone. They all observed the Jewish way of life and paid visits to each other. I remember that when I was a little girl, before the war started in 1941 2, Mother’s cousins celebrated their weddings. At first one of my mom’s sisters got married, then another, then her third sister celebrated her wedding, and so on and so forth. We were present almost at all the weddings of our relatives in Kiev. 100-150 guests were invited and klezmer musicians played. Mother’s brother Moisha had such a big wedding in January 1927. There was a chuppah installed in the five-room apartment. Aunt Rosa was the bride; she was from the Slutsky family – just a namesake. Cooks prepared food and waiters served the tables.

My maternal grandfather, Berl or Boris Slutsky, came from Anatovka. I came across this name only in literature, because everyone called the place Ignatovka. I don’t know why people gave Anatovka the name of Ignatovka. Ignat is a Slavic name, Russian or Ukrainian. This is probably the reason for giving such a name to this place. As Sholem Aleichem’s 3 character Tevye, my grandfather was a milkman. Sholem Aleichem’s family lived not far from Anatovka. Grandma even told me that she saw Sholem Aleichem and his wife, Olga Mikhailovna.

Milkmen, as is well known, kept cows, produced sour cream and cottage cheese and sold their products at the market place. Grandpa was not as sociable and talkative as Tevye. Once in 1919 Grandpa and his son Mikhul, my mother’s brother, loaded their cart with goods and went to Kiev. As soon as they left Ignatovka, they were attacked by either local or Petliura bandits 4. There were two of them. They killed Grandpa and wounded Mikhul in the head. One of the bandits said, ‘They are still alive.’ Mikhul lay there silently. The other one said,  ‘Leave it, they’ll die.’ The bandits took the horse and the goods and left. Mikhul remained on the road with Grandpa’s dead body next to him. When it got dark, he went to Anatovka and told everyone about what had happened.

After the robbery Mikhul had to undergo medical treatment for a long time, but remained disabled for the rest of his life and worked in commerce from then on. His wife, Yeva Stolyarova, came from the village of Taraschi, Kiev province. They got married in 1931 and had a wedding with a chuppah. Their elder son was born in 1932 and their younger son was born in 1938. They were in evacuation with both their children during the war. Uncle died in 1964. Aunt Yeva died in the 1980s. Their elder son Boris is still alive and lives in Israel now. He called me recently.

My maternal grandmother’s name was Rivka, nee Kholemskaya, she became Slutskaya after marriage. She was born in 1863, also lived in Anatovka and got married there. Grandmother and Grandfather were religious people. They had two sons and five daughters; my mother was one of them. Grandma Rivka had three sisters but I don’t remember their names.

Grandpa died and the Slutsky family moved to Kiev. Grandma stayed with her daughters and sons at 4 Basseynaya Street. It was a single-floor building, where they occupied a three-room apartment without any facilities and with a Russian stove 5. Grandma was illiterate and looked after the house. Her favorite work was to sort out pepper and make pillows.

My grandmother did not attend the synagogue, never wore a wig, however, she observed all ceremonies. Grandma kept everything kosher in her household; there was even a butcher, a shochet in the yard, who cut chicken on Fridays. She made challah every Friday. She baked it in the Russian stove in a special form and it was not twisted. At 5 o’clock Grandma lit the candles, prayed, but there was no family gathering – no Sabbath. The whole family usually gathered only for Jewish holidays, which Grandma always celebrated. I spoke to her in Yiddish. When in 1933 we were not able to buy matzah because it was very expensive, I made it for Grandma myself. Mother’s brothers and sisters’ weddings were celebrated according to the tradition – with a chuppah.

The siblings and cousins lived in peace and friendship. Everyone had a big family. All families observed the Jewish way of life. There were no [Communist] Party members in the family. We were closely in touch and met for holidays, weddings as well as when visiting friends. We were great friends with my father’s cousin Shloima Maryanchik and rented a summer house 6 together in Svyatoshen. Such gatherings were very cheerful. I remember huge tables covered with plentiful viands, especially during summer time. The children helped the adults to set the table and serve the dishes. The children were fed first, so when the grownups had their meal, the children already played in the yard.

My father was born in 1889. He had no education and my mother also only had home-education. Dad served in the tsarist army starting from 1911. In 1916 he was sent to the war [World War I]. But he did not stay long at the front: he began to lose his sight because of gassing, which the Germans started to use during World War I. He was brought to a hospital and soon, in spring 1917, he was sent home. He suffered from optic atrophy. In 1924 he was still able to see, read and write, but little by little he lost his sight completely.

Father had twelve brothers and sisters. Rukhl, the younger stepsister, my grandfather’s first wife’s daughter, left for America before the revolution 7. The next stepsister, Inda, was ill and died in Kiev in 1920. I don’t know why. She had no children. After that her husband married another woman. Later they both perished. Father’s brother Falek Maryanchik, was born in 1893. He was a furniture upholsterer and perished at the front in 1942. The next brother Kiva, born in 1895, was in evacuation with his family in Chkalovskaya region during World War II, retired after the war and died in Kiev in 1953. Grigory Maryanchik, my father’s next brother, emigrated to the USA in 1966. My father’s stepsister Etl Maryanchik was run over by a tram in 1934. I don’t know any details of her life.

In the 1920s and 1930s both Mother and Father were handicraftsmen. Mother worked from home and Father joined the Cooperative Association of Blind People. He knocked up wooden cases and assembled switches. We lived in the center of the city, in Bessarabka  [Bessarabskaya Square – a district in Kiev, where mostly Jewish families lived], across the covered market. The famous actor Mikhail Svetin also comes from this district. When I met him, I asked him, ‘Are you from Bessarabka?’ – ‘How did you know?’ I said, ‘I read about it in a book.’

Mother had a workshop with knitting machines used for knitting stockings, socks, and theater tights and a small store. A lot of interesting people came to the store. For instance in 1928 the famous actor Solomon Mikhoels 8 and his wife visited us after their trip to America. He made orders for his theater. Since I went to a Jewish school, I could speak Yiddish to him and answer questions, which Solomon Mikhailovich asked me. I remember that encounter to this very day.

First we lived in premises attached to the workshop with no facilities. In 1930 the building’s upper floor, which was a hotel, was reconstructed into communal apartments 9 and we occupied one of the rooms. Our neighbors in Kiev were very different people, both Russians and Jews. We all got along very well. Father was respected most of all. He was a very witty and sociable person and always took part in public work – he was a member of the mutual aid fund, when he worked in the Blind People Cooperative. In summer my parents rented summer houses in Boyarka and Svyatoshen. We had a housemaid up to 1930, Aunt Vera, who was a Jewess. Later on she left for Simferopol for her relatives’ place and perished there in 1941.

Mother and Father were very busy working, but they never forgot about their children’s upbringing. Their mother tongue was Yiddish, but they spoke Russian. Mother received a home education. We had a lot of books at home – children’s books and religious books, including prayer books. I cannot remember the names of the books. It is difficult for me to say, how religious my parents were. They never were members of any party, or any Jewish community. I don’t recall my father praying, we never celebrated Sabbath and we did not even know the word. But we celebrated Jewish holidays and attended the Lisatsedikh synagogue on these days.

There were a lot of synagogues in Kiev in those times. There were three synagogues on Malaya Vasilkovskaya alone, where we lived: Lisatsedikh, Brodskogo synagogue, constructed with the use of Brodsky’s money and Kupecheskaya synagogue, constructed by the merchants. [Brodsky – famous sugar manufacturer in Kiev. There was a choral synagogue located on 13 Malaya Vasilkovskaya, built on his donations. Later on the Kievsky Puppet Theater was arranged there.] At the end of the 1930s the synagogues were abolished 10. A sports club was organized in the first synagogue, a children’s theater in the Brodskogo synagogue – now a synagogue is being organized there again – and a club in the Kupecheskaya synagogue. 

School and work

I went to a private Russian kindergarten. In those times, at the beginning of the 1920s, such kindergartens still existed. They taught French there and, moreover, there was a ballet troupe with choreographer Chistyakov as a teacher. Two sisters, who studied together with me, became ballet dancers. Later I was accepted to a ballet school. I acted in 1924 in a ‘Fairy Doll’ ballet performance to the music of Joseph Bayer. I remember my mother bringing me to the theater before the performance and leaving me there. I was walking around there crying. Somebody found my mother in the box, I calmed down and went to put on makeup and get dressed as a doll. All our relatives came to watch the performance. I also remember a circus performance – a Chinese pantomime. I practiced ballroom dances since I was seven and I still dance.

In 1925 I was eight and time came for me to go to school. Mother wanted to send me to a prestigious Russian school, but she failed. There were Jewish schools in Kiev in those times, and the RONO [District Department of Education] directed me to such a school located on Malaya Vasilkovskaya, now it is Rustaveli Street. It was school #85, later #59 11. This school was closed after 1932.

Only Jewish children attended the school. I was accepted to the second grade. First we had to pay three rubles per month. Later we did not pay anything. All subjects were taught in Yiddish: Mathematics, Physics, Chemistry, Biology, Geography and others. I did not like exact science at school, I liked languages better. We were taught Ukrainian, Russian and German. We knew nothing about Hebrew, it was prohibited. There was a Jewish theater at school and a gymnastics group. I loved to dance and do sports. We were not told anything about Jewish traditions and we had classes on Saturdays. There were approximately 30 children in our class. Now I cannot remember exactly what kind of special subjects we had in this school.

My favorite teacher was Zalman Skudinsky, I even read about him in the newspaper. He taught Yiddish. In 1931 he left our school for the Literature Department at the Academy of Sciences. Dora Moiseyevna Epstein was our headmistress. She perished during the war in Babi Yar 12. Her husband worked together with me at the Manuscript Department at the Academy of Sciences Library in Ukraine before the war. I also attended a Jewish Musical College. The headmaster, Moisey Beregovsky, was a famous specialist in Jewish folklore. Owing to him I came to love the Jewish folklore.

I did not feel the political climate at that time. I did not feel any anti-Semitic manifestations. We were brought up as atheists. It was prohibited for us to attend the synagogue; however, we did go there for the Simchat Torah holiday. We went to the theaters, including Jewish ones. There was a Jewish children’s theater in Kiev. We had a pioneer organization 13 at school. I was an activist and member of the Red Cross Society when I was in the 6th grade. Beginning from the 1930s we spent summer in a pioneer camp in Boyarka. The camp belonged to the Society of Disabled and my father was a member of it.

All my school friends were Jews. Fima Burakovsky was also a Jewish boy. We often visited each other, did our homework together, but didn’t play any games. In 1927 he left for America.

My parents wanted to send me to a musical college also, but, alas, I did not really have an ear for music. We had no piano at home and I did not possess any musical talent. My brother Boris, who was three years younger than me, learned to play the violin at the Jewish Musical College. Kholoneiser was his teacher. The college was not far from our house and he went there by tram or walked. I also went to Jewish music concerts with Boris. Boris studied in a Russian school. Mother didn’t want to send him to a Jewish school. He did not know a word of Yiddish. Everyone, including Mom and Dad, were sure that he should study in a Russian Soviet school. He finished Russian school #131 located on Malaya Vasilkovskaya Street. I attended foreign languages courses in that school.

When the Great Patriotic War started Boris wanted to join the army, but he was not accepted because of his illness. He left the city on foot and joined the army as a volunteer. He studied at the Polytechnic Institute and was transferred to the Leningrad Optical and Mechanical Institute during the war. He graduated in 1947 and worked as an engineer. Boris married a Jewish woman, whose name is Rosa Samuilovna. They have a daughter, Maria Borisovna Ivanova. Boris died in St. Petersburg in 2000.

In 1932 I finished the seventh grade of the Jewish school and entered a Librarian College. I studied there for two years. I found out from my friends that the Library of the Academy of Sciences was looking for employees to work at the Exchange Fund Department for the Dnepropetrovsk University. I was accepted to the Library. At the same time the Kharkovsky Institute of Culture with an affiliate in Kiev announced enrollment to the Librarian faculty. Women with a certificate of a gymnasium and even high school education applied for this faculty in order to obtain a librarian education degree certificate. Girls, who already graduated from a librarian college, also took the exams. They invited me to try and enter the Institute with them.

I went to the District Department of Education with a request to be released from the college because I was still a college student by that time. They told me: ‘If you pass the exam we will accept you as if you have secondary education, without a college certificate.’ I passed the exam and thus was accepted to the part-time study faculty at the Librarian Institute, Kharkov affiliate. I studied and worked at the same time. It was in 1934. I was transferred from the Exchange Fund at the Library to the Acquisition Department. I received all literature and distributed it to various departments in the Library. There were around 300 employees at our library. When everybody understood that I was a hard-working employee I was accepted to the library to work on a permanent basis.

I worked at the Academy of Sciences Library and often visited the Jewish Culture Institute at the Academy of Sciences of Ukraine. My schoolteachers worked there: Yiddish teacher Skudinsky and Maidansky, the teacher of Ukrainian. My friends were Ulya Wolfmann, Nastya Adamenko, Barya Pavlova and Vera Turyan. We studied together at the institute and everybody called us ‘academicians.’ We studied in the morning and I had to work in the evening.

The working day was six hours. It remained like that until 1940: there existed a law about the six-hour working day. I was busy with acquisition; later on I was ‘shifted’ to work with the alphabetical catalogue and sorted out catalogue cards the whole day. Later on I worked at the book distribution department, which was more convenient for me: I stayed at the Institute until 1pm and had enough time to have lunch at home, as my department worked between 4.30pm and 11pm. I came back home late at night. I was 17 years old at that time and I actually helped to support the family. Our work at the library was counted as practice. We graduated from the Institute within three years, in 1937.

I became a member of the Young Communist League 14 at the Academy of Sciences. In 1969 the Academy YCL organization celebrated an anniversary and I received an invitation. However, my son was sick and I was not able to go. I sent a long telegram, which was read out during the celebration.

When I graduated from the Institute in 1937, I worked as a Senior Librarian Assistant, later as a Librarian and finally as Senior Librarian. When I started to work as Chief Librarian, I was transferred to the Department of Arts. Its assets were stored at the Vladimirsky Cathedral and I had a key to it. The artist Nesterov arrived unexpectedly and I was told to go see him. He was very surprised and said, ‘Women were never allowed to the altar and suddenly a girl opens the door for me!’ I invited students from the Institute of Arts to meet the famous artist. We usually worked in the Cathedral in summer. During the war the Germans destroyed all assets that were kept there. 

During the war

At 6 o’clock early in the morning in June 1941, when the war started, Mother came from the market place and said to me, ‘Take the gas-mask and run!’  I was a member of the PVO group [antiaircraft defense troops]. On 17th September 1939, the Germans entered Poland and state of siege was announced in Kiev 15. We were on duty at the library, as we were afraid of attacks. We were well prepared for cases of military warning. I remember that the siege lasted for five days. And when in 1941 the Germans crossed our border I told everyone at home that we all had to leave. But Dad said, ‘I will not go anywhere.’ He told us that nothing awful would happen. However, we had already heard about ghettos from those who came from Poland. I wrote in the evacuation reference note for the library that my father, my mother and me were leaving together. However, my parents changed their mind and decided to stay.

We packed precious books urgently at the library to take them out to Ufa. We also took part in digging trenches in June 1941, 30 kilometers from the city. We cut wood there and lived in tents. We were soon told to leave that place. Almost all employees from the library participated in these defense works. We were 100 people and on 11th July, on our way back several people, including me, became detached from the rest. I reached a peasant house and suddenly bombing began and everything was set on fire. I was not sure if we would survive. Everyone managed to come back home before 11pm, except for me. We spent the night in the village and then another bombing started. We were not allowed to go to the city and had to stay with the military in the forest. Later on, when everyone came back to Kiev and went to the library, my mom was there crying: everybody came back, except for me. 

On 26th July I went to Ufa by train together with other library employees, where we delivered the most precious books. Before the evacuation my mother gave me 700 rubles and I was able to rent a room in Ufa. I had to find a job and started working as a timekeeper at a construction site. Later I met some relatives on the Maryanchik side. They were planning to leave for Fergana [Central Asia]. Our uncle lived there. He worked as a superior at the KGB 17 and ‘turned into’ Kuzma Timofeyevich Makarenkov from Abram Maryanchik. [A lot of Jews were forced to change their first, patronymic and last names, since it was easier to find a job and to enter an institute that way] 18. Together with my relatives I went to Fergana where again I had to look for a job; my uncle could not help me. It was the end of 1941.

There was an Oriental Institute in Fergana. I thought I would be able to enter the institute, get a room at the dormitory and some scholarship. But I was not accepted since I had no secondary education certificate. My higher education did not count. So I took a job as a pioneer leader at a children’s home. I never had any conflicts related to my Jewish identity. However I could not stand the Central Asian climate with its sand and heat. It was very difficult to live there because we had no ration cards. Aunt Sima’s husband died and she invited me to come to Sverdlovsk.

Two Mikhalchuk boys worked at that children’s home. Both their mother and their stepmother were Jewish. These Mikhalchuks asked me to hand over a letter to their father who worked in Sverdlovsk in UNIKHIM [Ural Scientific Research Chemical Institute]. I went to Sverdlovsk in 1942 and visited UNIKHIM looking for Boris Vasilyevich Mikhalchuk. He asked me how his children were – they were his children from his first marriage. He also asked me why I had come there. I told him that I had come to visit my aunt and that I was looking for a job. The librarian at their institute was on maternity leave, so I started to work at the UNIKHIM library. I arrived in Sverdlovsk on 25th July and started to work on 1st August. Soon people evacuated from the Leningrad blockade 19 started to arrive and among them was my husband-to-be. He also started to work at the UNIKHIM. He liked me at first sight.

In Sverdlovsk I was very often summoned by the District Committee for various works. Later, in October 1943, I was mobilized by the YCL to work for the KGB. I was asked if I spoke Yiddish. I spoke the language and they offered me a job as a censor for them. I was given letters, which I had to unseal and read. The letters were written in Yiddish. My responsibility was to check if anything bad had been written about the Party or about Stalin. I was a special public official. The result of my check-up, in case I detected nothing discordant with the Soviet Government ideology, was a stamp that said ‘Passed by the censor’ and the check-up date. Letters of anti-Soviet nature were put aside to be checked further by the KGB. That was none of my business. Two Jewish women worked there and all chiefs were Jewish.

However, my previous place of employment did not want to let me go and sued me. I brought a note from the KGB to the court and, certainly, was let go immediately. Later on they tried to evict me from my apartment, but failed: I was working at the KGB and we were placed on a secret list. We worked there for 14-16 hours. I left the apartment at 8am and came back home at 10pm. We had very good ration there 20 as well as good salaries. 

Marriage and later life

I rented a room in a private apartment in Sverdlovsk. My husband-to-be lived in the men’s dormitory in a room for five people. They all left for various places later on. The last one to leave was Abram Aisikovich Chizhik, a colleague of my husband-to-be. By the way, he kept proposing us to each other. Once I was planning to go to the cinema with my friend, but she refused. So I offered the ticket to Abram Aisikovich. He sent Alexander Gavrilovich instead, who started to court me. Everyone at the institute, where I worked at the library, noticed that Alexander Gavrilovich was not indifferent to me. I came home from work at 9-10pm and he already waited for me. In the evening we went for a walk and everybody saw it.

My Russian husband, Alexander Gavrilovich Karandin, was born in Leningrad in 1898 and raised there. His parents also came from Leningrad and in 1912 they built a house in the suburbs of St. Petersburg, in Sablino. Alexander Gavrilovich got university education and worked as an engineer at GIPKH [State Institute of Applied Chemistry]. My husband’s father was a worker. He died in 1917 and his mother, a housewife, died in 1937. He had three sisters and one brother, who was subjected to repression 21. My husband’s sisters got on very well with me. My husband was Russian and I decided to stay a Jew, thus I did not change my last name. My aunts, who came to visit me, were very much pleased with my husband.

However, a fatal tragedy befell our family. I concealed from my husband the fact that our son had a sarcoma. I did not tell him about this disease in order not to upset him, since his mother had died of a sarcoma. His nephew also died of this disease. My son finished school, entered the LEEI, Leningrad Electrical and Engineering Institute. He served in the army between 1964 and 1967. When he returned from the army he worked at the LEEI and studied at the same time. However, at the age of 25 he fell sick very severely and died in 1970. It was a total tragedy for me and we could not do anything to save him.

My husband spent the beginning of the war and the first blockade winter in Leningrad. He was evacuated from Leningrad along the Road of Life 22 in a very grave condition in 1942. He was older than 40 at that time but he looked younger than his age. We got married in 1944 and lived together for 35 years.

We did not really have any wedding. When our baby was born we went to the ZAGS [State institution, which registers acts of civil status – birth, marriage, death] and registered our marriage. We did not celebrate the event and had no feast. Our son Kolya, or Nikolai, was born in 1945 and weighed only 1.6 kilograms. My pregnancy was very painful and I had to stay at the hospital all the time. The labor was very difficult and nobody thought that I would give birth to a baby. There were no gifts because everyone thought I would die. I had nothing to swaddle the baby into. Later on my husband’s sisters sent us some clothes. I quit my job in Sverdlovsk after my son was born. In 1947-1948 I worked as a librarian at the Sverdlovsk Musical College.

My son, Nikolai Alexandrovich Karandin, was not raised as a Jew. He understood his identity as a Jew on his mother’s side, but he was more attracted by the Russian Orthodoxy. He lived in Leningrad, finished the Electrical and Engineering Institute and worked there for some months as a laboratory assistant. But as I mentioned before, he died in Leningrad in 1970 of a sarcoma.

After Kiev was liberated I made an inquiry at the District Soviet [local state authority] about my relatives who stayed in Kiev during the war. I knew that all the Jews, who stayed in Kiev at the beginning of the war, perished at Babi Yar. My mother, father, grandmother Rivka, two of her sisters and her grandson perished there in 1941. I do not know exactly how my parents died. However, I know that it happened at Babi Yar, because our former neighbors, Russians, told me about it. My relatives’ names are not written down anywhere. Though someone told me that he saw their names in some museum, but I couldn’t find them in the books. On my visit to Israel I made an inquiry at Yad Vashem 23, where all Jews, who died during the Holocaust, are being registered. I never received a reply from them.

After the war my uncle Mikhul, my mom’s brother, found out from various witnesses about Uncle Moisha and his wife, Aunt Rosa. They also lived in Kiev and had no children. My uncle came from a butchers’ family. When in 1941 the Germans entered the city the local population gave over my uncle and aunt Rosa’s brothers. When the men were taken away, Aunt Rosa hanged herself in her apartment.

At the end of 1949 I moved to Leningrad with my husband. The Ministry transferred him to GIPKH. He worked as an engineer at the Design Administration. In 1950 we obtained accommodation on Kirovsky Prospekt, which is now called Kamennoostrovsky Prospekt.

In 1953 I wanted to find a job. Those who saw my labor book, which said that I worked as a Chief Librarian in Kiev, were very much surprised and said to me, ‘You’ve reached the position of a library General!’ But when I asked why they did not give me a job, they simply had nothing to reply. The reason was clear: I was a Jewess 24. In 1953 I had been working for two months at the Library of the Botany Institute of the Academy of Sciences of the USSR. Later on, in 1954 I managed to get a temporary job at the Library named after Pushkin 25 in Petrogradsky district. At first I borrowed books there and later on I offered my services. I was asked to prepare a catalogue, which I fulfilled. I worked in this library for 20 years. Later on I organized an affiliate of this library at the Leningrad telephone station, where I stayed to work. From 1982 I was managing the technical library there, which I also organized. After 1994 all pensioners were fired.

I live alone now. My husband died in 1979. I lived for 48 years in a communal apartment. When we came to Leningrad after the war and got a room, it was luxurious for those times, we even had hot water! In 1988 I exchanged my room for a small, separate, bedraggled single-room apartment on Leninsky Prospekt.

I had a lot of relatives on the Maryanchik side as well as on the Slutsky side. Almost all of them have died by now. Many perished in Babi Yar. I am the only one from my generation who is still alive. I keep in touch with my cousins’ grandchildren. Two of my nieces on the Maryanchik side, as well as one cousin on the Slutsky side live in Israel now. In 1994 I visited my niece in Israel. I meet some of my relatives and keep corresponding with my half-cousin. Some of my relatives on the Slutsky side live in America. I liked Israel, though its climate is too hot for me. Besides, I love Leningrad too much and I got used to living here.

I’ve devoted all my life to library science. When I came to Hesed to the Yiddish club and saw the books, I started to work as a volunteer at the library in Hesed. This is how Judaism reveals itself in my life. I never attended the synagogue and I do not attend it now. The life of the Jewish community is very tangible in our city: Jewish music concerts, major holiday concerts. A lot is done for the revival of Jewish traditions. And I think it is good. 

Glossary:

Maria Mordukhovna Lipovskaya is a short, gray-haired elderly woman. She is wearing loose clothes – dressing gowns, warm jackets – and a head kerchief.
Maria Mordukhovna walks leaning on a walking stick. She lives in a small room of a two-room apartment, which she shares with her daughter and son-in-law.

Her room is very clean and orderly; everything is in its right place. A big ottoman is covered with a beautiful motley blanket;
photos of her grandchildren and great-grandchildren are standing on her bedside table and hanging on the wall above her bed.

At the foot of the bed there is an enormous antique sunduk [chest] where young Maria’s attires were kept a long time ago.
An old writing-table is standing by the window: medicines are kept on it, and old photos
and documents of Maria Mordukhovna and her relatives inside its drawers.

At the age of 93, she still takes a keen interest in world events, watching news,
reading papers and magazines and sharing her impressions on all that with her children, grandchildren and acquaintances.
She has a strong, clear voice and her speech is vivid and emotional. She carries away her audience with her stories.
Many events of her life and the life of her relatives are preserved in her memory.

She is very open and sincere in her reasoning and evaluations.
Maria is capable of displaying her feelings which makes her story all the more interesting.

My family history

My childhood in Belarus

Life during the Soviet Power

My school years

Observance of Jewish traditions and holidays

Studying in Leningrad

My first marriage

Evacuation during the Great Patriotic War

Returning to Leningrad

My second marriage and raising my children

Anti-Semitism in the 1950s

Life after perestroika

Glossary

My family history

I believe my family settled down in Belarus a very long time ago. I know nothing about my great-grandparents, but I know a little about my grandparents both on my mother and father’s side. My paternal grandfather’s name was Girsha Lipovski; unfortunately, I don’t know the name of his wife, my paternal grandmother. I only know that she was a very kind person, while my grandfather’s character was somewhat worse.
My maternal grandfather’s first name was Meer; as for my maternal grandmother, I don’t know anything about her. They both died at an early age – Grandfather Meer died of liver insufficiency, the reason of my maternal grandmother’s death I don’t know. My mother became an orphan at the age of 15.

My father’s name was Mordukh Girshevich Lipovski. I don’t know the exact date of his birth. Father was very good-looking, even handsome; he wore a small beard. He wore secular clothes. I don’t remember if my father wore a kippah. But I remember that he had a tallit. Everybody in the village respected my father. He was noble and delicate. He was very kind and polite, kind of intellectual. I show some resemblance to him. I think he was even naïve, but clever. He liked to joke. He and his brother Isroel had two turpentine plants – one 6 kilometers away from the town of Bykhov [a town in the eastern part of Belarus, on the Dnepr river], the other one 4 kilometers away from the village of Sledyuki.

My father had three brothers and one sister. His brothers’ names were Isaac, Isroel and Shender; his sister’s name was Seina or Sonya. Shender left for America yet before the [October] Revolution 1, but I don’t know the year exactly. His brother Isroel, the co-owner of the turpentine plants, didn’t work very much, he often complained about feeling unwell. Therefore his son Lev worked at the plants together with my father and his brother Isaac, who was called Iche at home.

Father pitied poor workers and always paid them more than had been agreed. His brother Isroel sometimes scolded him, ‘You will have no money, you give away everything! You have four girls. Who will marry them without dowry?!’ And Father would reply, ‘I have good girls. My girls will be all snatched away without any dowry.’ And so it happened: all of us were ‘snatched away’ without any money.
My father and his brothers Isaac and Isroel had inherited a house in Bykhov. The house was very big: my father and his two brothers had two rooms each.

My father’s sister Seina was married to Kalman Ginsburg, a joiner. They were very poor. They had 12 children. All their children were very gifted; they were able to educate themselves in any field they wanted. So they educated themselves to be bookkeepers, tailors… Their whole family was very fond of music. Each of them played some musical instrument or sang. They had no money to buy the instruments. My father brought them some instruments sometimes or gave them as presents for holidays. My father loved children and he tried to ‘catch up’ with his sister in this respect.

Long before the [October] Revolution, father was a soldier. He served in the Tsar’s Army. At the times of Nikolai II, Jews were recruited to the army, if there was more than one son in the family. Though, to tell the truth, a Jew was not entrusted with a rifle – they thought that a Jew could not shoot. He was a cook; he cooked food for the soldiers. He worked with civilian peasant men. Nevertheless, my father learned to fire. But he wasn’t at any war, I believe.

My mother’s name was Tsire Meerovna Lipovskaya. I don’t remember her maiden name. She was born in Rogachev, a town not far from Bykhov, in the 1870s. My mother became an orphan at the age of 15. After the death of her parents, she lived in her brother Ariveliul’s house. Her brother married a rich woman; she was the daughter of a timber merchant, but I don’t remember her name. Mother’s brother and his wife treated her well, but made her work a lot. Mother got used to working so hard that sometimes she saw it in her dream that she was working, so she rose without waking up really, and tried to carry firewood or do something else in her sleep. My mother was a housewife. She kept the house and brought up children.

My mother had three brothers: Ariveliul, Nokhem and an elder brother, whose name I don’t remember. She also had a sister, Rosa, whom she loved very much. Rosa died in circa 1910, when I was born already. Rosa died at a young age, leaving behind four kids: Boris, Sarah, Gnesya and Basya. My mother grieved for her so much that she lost the use of her right hand. Then my father’s friend, the village doctor Ratner, prescribed her drinking five liters of milk daily. And owing to this milk, my mother got well soon.

My parents got to know each other with the help of the Jewish community. They married in a synagogue, of course – it happened long before the [October] Revolution, and synagogues were still operating then.
My parents had five children: my elder sister Basya, Jewish name: Berta, brother Lev, Jewish name: Leibe, later on I was born – Maria, Jewish name: Mirra, then my sisters Zinaida, Jewish name: Zysya, and Rosa, Jewish name: Reizel. So I was born in 1910 in the village of Sledyuki, Bykhovsky district of Mogilev province [eastern part of Belarus], into the family of a merchant of the Guild I 2.

My childhood in Belarus

Our village was 12 kilometers away from Bykhov. We had a big house in the village – there were five rooms in it. The water was taken from a well, and the house was lit with kerosene lamps. We had an icehouse in our village house. When I and my sisters and brother grew up a little, we made ice cream ourselves. The house was heated with stoves, some of which had stove-benches, and some resembled German fireplaces.
We had a vegetable garden near the house. We also kept cattle: two cows and a few calves. We kept the whole household ourselves; we had no servants.
It was very nice in the village of Sledyuki. Father and I would often go to Bykhov in a cart or riding a horse. The road to town was a good one – a surfaced road. We would pass very beautiful places. There were so many berries there! Sometimes when we were riding to his plant, Father would take me to a glade rich with berries and leave me there for a couple of hours. I would eat berries to my fill and gather them in something. When Father came back, we would eat them together. The air was very fresh and pleasant. We had a very nice horse. I remember horseflies twining around her and her brushing them off with her tail.
As a child, I often played with my cousin who was the same age as me. Near our house in the town we had a ‘zavalinka’ [mound of earth round a Russian peasant house used for sitting out, and in former times – also as protection from weather] and a hillock of sand. We would play in this sand, making different ‘food’ from it.
We, children, were showered with love. Our parents loved us very much. They taught us to labor. And the most important was that we were polite and good to people. And if someone did us good, we always thanked them.

Mother always worked a lot. My sister Rosa loved her very much. Rosa always told her how she would be building bridges when she would grow up. My sister Rosa was named after Mom’s sister. Mother was a kind person, but we, children, thought that our father was a little more kind. My parents had friends, of course, but I remember them very poorly.
Father often went to Mogilev, sent wagons of turpentine for sale and brought Jewish sausage, challah and different presents from there. He gave mother shawls, material for dresses. I will never forget how tasty that Jewish sausage and challah was! We even did not sleep at night, waiting for Father to come from Mogilev. It was a holiday for us. Father bought almost everything himself. Mother hardly ever left the village, only on major Jewish holidays. She took care of the children and household.

Our parents strived to give us education. They had almost no education themselves. Father could write, and Mother could only sign: she was an orphan, nobody taught her.
When I turned seven or eight years old, I went to school in Bykhov, the first preparatory grade. This happened at the same time as the October Revolution.

My parents took me to Bykhov, to our family house. All the children of my father’s brother Isroel lived there: Ruvim, Naum, Lev, Iasi, Efim, Grigory. The two rooms that belonged to my father were occupied by me, my sister Berta, my brother Lev, and there was also my sister Berta’s friend living with us – Nadezhda Senkevich. Her mother was Russian and her father was Polish.

Mother and Father stayed in the village. Father came to visit us in Bykhov once or twice a week, and Mother remained in the village with our younger sisters, Zinaida and Rosa; she could not leave the household. During all the time we studied we lived in Bykhov, we only went to the village for holidays. We had a garden around our house in the town with all kinds of fruit trees – pears, apples…

When we lived in Bykhov, there was a whole library in Uncle Isaac’s room. There were secular books in Russian and Yiddish. I would get absorbed in reading. I liked books by Pisemsky [Aleksey (1821-1881): a famous Russian novelist and dramatist] very much. But I don’t know if my uncle read those books.

In the village, we had everything we needed. Father laid in a lot of stores of provisions, so we did not go to the market very often in Bykhov. When we stayed alone in our town house, it was our elder sister Berta who would go to the market and store. Father agreed about it with the butcher that he would give us meat, and later he came from the village and paid the butcher. All the food was kosher. We were given all the products we needed on credit. Father came to visit us once or twice a week. When he came, he would cook food. Father worried about us very much.
The air in Bykhov was fresh. There were few cars. The houses were one-storied, some were two-storied. There were gardens around some houses.
There was a synagogue in Bykhov. My parents went to the synagogue on high Jewish holidays like Rosh Hashanah, Yom Kippur, Chanukkah and Pesach. I would also go there with my mother to pray. There was a men’s section and a women’s section in the synagogue.

In Bykhov, Jews lived in the main streets. Well, there was also Bannaya Street: there was a banya 3 where the Jewish community was situated. I cannot remember how many Jewish families lived in the town at that time. The poorest Jews lived in this street. Our home was near the market, in the main street, where prosperous Jews lived.

In Belarus, Jews were generally engaged in buying-and-selling. You could also come across Jewish beggars. They would go beg around the houses. They were swearing like hell. If someone did not give them alms, they swore terribly. At seeing a beggar, mother would immediately take some bread and ask us to carry it to that person. Mother could not stand swearing. We [children] were never scolded.
We did not face anti-Semitism then. Mother said that anti-Semitism existed in Ukraine, but in the village and in Bykhov we didn’t feel it.

Life during the Soviet Power

When the Soviet power came, my father was deprived of his right to vote. He became a ‘lyshenetz’ [‘deprived’: lyshentzy are those who were disfranchised and incapacitated from their civil rights, in particular, when entering higher and secondary educational institutions.] The local authorities also wanted to deport my father from the village together with the whole family, but the whole village rose to protect him. Fellow villagers went to the ‘selsovet’ [village council: the primary organ of the Soviet power in the villages], and representatives of the ‘selsovet’ went to Bykhov to tell the authorities that Father and all his relatives worked themselves every day, that they had no farm-laborers or workers.

Father gave peasants an opportunity to earn some money – he ordered to carry stumps of wood, which were used for producing turpentine. Volunteer peasants took orders and brought as many stumps as they could, and he paid them for this. Father was a specialist and not just an owner of a business. He controlled the technological process himself. We had only one hired worker at the plant – a watchman.

After the October Revolution of 1917 father was deprived of his plants. Father remained a chief engineer at one plant. There were several turpentine plants in Belarus, but Father had the best ones. They supplied these goods to Mogilev and Mogilev region, and from there it was supplied further – to Moscow, Leningrad. After the [October] Revolution, a former shoemaker became the director of the plant. We had ordered shoes from him before the Revolution, had given him the opportunity to earn money. When the shoemaker became the director, he sometimes mocked at my father being so mild, delicate and polite. Father got very upset because of his boorishness.

After the [October] Revolution, in the lean years, when I was already a kid, we saw people starving. Father would come home, cut half a loaf of bread and carry it to the starving. He would tell Mother, ‘You have half the loaf left, and tomorrow you bake skovorodniki. I will bring you flour.’ Mother baked skovorodniki, mixing dough and water like the one for pancakes, only thicker, as a skovorodnik was very thick. People respected Father so much that they always gave him flour, even on credit. Mother did not scold him very much for giving away bread to the starving, but still she got upset.

My cousin Ekhiel, Uncle Isaac’s son, wanted to leave for America. Uncle Shender sent him an invitation; he did not have children himself. Then all of a sudden, my cousin got acquainted with a girl. Her name was Gita. She was an orphan and lived together with her sister. Ekhiel fell in love with her. Sometimes he called me to go for a walk with him and Gita. I was fourteen then; he must have felt more confident in my company. Ekhiel wanted to marry her and didn’t go to America; he stayed in Russia. He lived together with his father on a small farm, where Latvians were living. They were farmers, so they weren’t ‘lyshentzy’ and were not threatened with deportation. After the [October] Revolution, he was taken to work at a plant. He also helped my brother Lev to get a job at that plant because Lev could not find any job then, as a son of a ‘lyshenetz.’ Our cousin helped us very much then. Soon he died of typhus. It is such a pity.

My father used to read the papers. He seldom said bad things, but the Soviet power deprived him of his plants and destroyed him. He had been a proprietor, and after the [October] Revolution, though he was a chief engineer, he was reproached for his merchant origin.

Of course, Father liked his life before the [October] Revolution better. He tried to speak about it with Mother or his close friends in intimate talks, but mother would stop him from doing it. When the authorities started organizing kolkhozes 4, some neighbors came to Father for advice, if they needed to join the kolkhoz or not. Father told them that they should not hurry with it. And Mother got scared and started to scold him for his straightforwardness. She was afraid that Father would be arrested. But in spite of this, Mother was loyal to the Soviet power. She said the reason for it was that with the Soviet power Jewish pogroms 5 ceased, and there was no more persecution of Jews.

I remember my parents’ friends very poorly. I only remember the village doctor, Ratner, who had cured my mother from paralysis, and his son Eugeniy. In hungry times, they came to us to the village sometimes to get some food.

My school years

In 1917 my parents didn’t know where to bring me to study. I could not get admitted to the school in Bykhov because of my merchant origin, so my father wanted to fix me in a village school where a priest was teaching. I was afraid that the priest would make me pray to the Orthodox God and started crying. And father said that a person cannot afford not studying at all.

When my parents brought me to Bykhov to study, my sister Berta, my brother Lev and I studied at school. Lev studied in another school, so I know nothing about his school years. After the death of Lenin 6 [in 1924], oppression of Jews and ‘the former’ ones [former proprietors, merchants, landlords, noblemen were called ‘the former’] started. They started forcing me and my sisters, both the younger and the elder one, out of the Soviet school as ‘merchant children.’ But I went to school anyway, and I was the third sitting at the desk, together with my two friends. Teachers were good to me. They did not send us away from lessons. So I attended school ‘unofficially.’

We had one teacher, Anna Nikolaevna, who was very beautiful and loved me very much. But her bridegroom came for her and took her to Leningrad. We, pupils, bought her an inkpot as a souvenir. I cried bitterly. Finally, the school staff started sending me away from lessons. But I continued going to school, because I had friends there.

In two years after the [October] Revolution, owing to the efforts of our fellow villagers, Father resumed his rights. We could take part in the elections of the Soviet power, we were not threatened with exile in Siberia, and we were officially admitted to the school. I finished seven grades.

I had a friend at school – she was Russian, a Komsomol 7 member. Her name was Evdokiya Selitskaya. She wrote poems. She was respected at school. She was one year older than I, and guys – Komsomol members – already courted her. They would tell her, ‘Take your friend with you, bring her to our organization as well.’ But still, I was a ‘lyshenka,’ though a former one. And she got married to a military man, already at seventeen.
I did not have any favorite subject at school. I was not a very hard-working pupil. My parents did not control my studies. If I didn’t do some homework, I just would not go to that lesson: I did not want to get a bad mark. And Rosa, unlike me, was a diligent pupil.

One day, after school, pupils were listed for music lessons. I went to get listed. The teacher looked at my hands and said that I have good hands and she would teach me. But she had no vacant time left during the day. And for evening lessons, I had to bring kerosene with me. But I was silly and did not take music lessons. Now I regret it. At home, I did not do anything special. Sometimes I was just fooling around. Once I took a glass and started blowing into it. The glass got broken and cut my lip.

Mother taught us to wash the floors. We tried to wriggle out of it and delayed washing the floors till the very evening. Mother would remind us, ‘It is Sabbath soon! Go wash the floors now!’ We realized that evening was approaching, and then we started washing the floors. It was clean in our house – well, there were four of us, girls! It is a shame to live in a house with dirty floors.

Sometimes after school we met our friends, girls and boys, and went to the bridge across the Dnepr River. Boys made declarations of love to us on the bridge. I was courted by Stankevich – a tall, handsome guy. I was in the fifth grade, and he was in the seventh grade. In the evenings, we used to sit on the porch, but we did not kiss. I was very shy, and he was shy as well. He taught me to ski. Guys organized parties, but we did not go to those parties with him. And I wasn’t a member of any youth or sport organization.

My sister Zinaida studied in cheder, not in an ordinary school. There was one very strict teacher there. Sometimes he slapped pupils on their hands, if something was wrong. He didn’t beat my sister; she was a diligent pupil. But in general, beating pupils was normal in cheder. Pupils were punished for everything. They were taught to read and write [in Hebrew] there. Zinaida didn’t study in cheder for a long time. I believe she could read and write in Hebrew. No one else in our family could. My sister Berta studied in a gymnasium before the October Revolution, and after that she studied in a Soviet school. My parents spoke both Yiddish and Russian to each other and to us. We understood everything.

Father prayed every day, although he wasn’t very religious. It was Mother who reminded him to pray. Father and Mother observed Sabbath. On Friday, the stove was heated twice in our house, and on Saturday it wasn’t heated. A lot of food was cooked for Sabbath. On Friday my mother lit candles. On Saturdays, Father didn’t go to the plants, and Mother would rest on this day. She often had a headache, so she would lie down and ask everybody not to disturb her. But we did not obey and bothered her with different questions.

Observance of Jewish traditions and holidays

There was no synagogue in our village. Three Jewish families would gather, about ten persons all in all, and we prayed together every Saturday. We gathered in the big hall of our village house. There was one Afro-American Jewess living 10 kilometers away from us, and she came to pray with us too. Sometimes her husband came with her; he was also somewhat dark.

We only ate kosher food. And we celebrated all Jewish holidays: Rosh Hashanah, Yom Kippur, Sukkot, Simchat Torah, Chanukkah, Purim, Pesach and some others as well. On high holidays, Father and Mother came to Bykhov. We had relatives there, and we visited each other. I liked Jewish holidays very much. Such tasty dishes were cooked then! Different ‘nuts’ made of dough and honey; gefilte fish was cooked on Sabbath. We ate milk products the whole week, and on Saturday we ate meat.

Our parents did not teach us to pray and observe Jewish traditions. We saw Mother and Father doing it and learned ourselves. Then the Soviet power came, and it became more difficult to observe traditions. Many synagogues were closed. Of Jewish holidays, I remember Pesach and Sukkot best of all. A small hut [sukkah] was built in our yard, and we would dine in it.

Studying in Leningrad

After Vladimir Lenin’s death, Jews started getting oppressed. My elder brother Lev wanted to become a military man very much. After he had finished school in Bykhov, nobody wanted to hire him for any job. That was all because of his ‘merchant origin,’ and anyway, Stalin didn’t like Jews. Lev managed to get a job at some plant as a worker, thanks to our cousin Ekhiel. Lev suffered from a heart disease. He died at a very young age, in 1932; he was only 25 then. There is one story connected with his illness.

In 1927, my parents were called to the NKVD 8 for a ‘talk.’ I was 17 then, and my brother Lev was 20. My parents were afraid to go there themselves, and they sent two kids instead: my brother Lev and our cousin, Uncle Isroel’s son, whose name was also Lev. Those who talked with them yelled fiercely and threatened them. Lev took it so hard that he fell ill and, lying unconscious, was screaming all the time, ‘Don’t bang with your fist! Don’t shout!’ When Lev fell ill, our father sent him to Leningrad to a very good cardiologist. It was father’s good friend, Doctor Ratner, who advised him to send Lev to that specialist. The doctor said that Lev had endocarditis. This illness was incurable at that time.

There is one more family story connected with the NKVD. In about the same year my parents and my uncle Isroel were arrested as potential enemies of the revolution. I was already studying in Leningrad at that time. My mother’s elder brother, whose name I don’t remember, kept watch over our house and household. My parents spent almost two months in prison. My uncle Isroel’s son-in-law had influence in the NKVD. This was the only reason why they all were freed.

I finished seven grades, as did my brother and sisters. We wanted to go on studying. But we were not admitted to any technical school neither in Bykhov nor in Mogilev. We were ‘lyshentzy,’ though former ones, and many people there knew us. We had to go to Leningrad and try to enter somewhere there.

Father was given a document at the ‘selsovet’ certifying that we had a hectare of land and were farmers; and they kind of ‘forgot’ that we also had plants. Later, when my sister Rosa went to Leningrad as well, the ‘selsovet’ also issued a certificate for her saying that she was the daughter of a tar-extraction plant worker, and nobody recalled who had been the owner of this plant before. People loved and respected my father very much; this is why they helped us.

We went to Leningrad with these forged certificates. First my sister Basya left. Then I did. Basya already worked as a bookkeeper at that time. Later she came back home to her fiancé and married him. Her husband was a Jew originating from a family of prosperous traders, and he was engaged in trading as well. His name was Mikhail Ivanovich Zlatkin.
I entered a technical school. I was fifteen when I came to Leningrad, and I entered the technical school at sixteen. First I entered preliminary courses; this was where I met Sonya and Fira. They were also Jewish. They also came to Leningrad from Belarus, they were from Lepel [a town 140 kilometers to the north-east of Minsk].

Sofia, I and three other girls, whose names I do not remember, rented a small room in an apartment at that time. We paid rent, though money was constantly lacking. One of my friends lived in a room in another woman’s apartment for free, because this room was taken away from that woman – nationalized. Then Sofia, I and one more girl moved to another apartment. We started living in two rooms in the apartment of Sofia Mikhailovna and Daniil Markovich. They were a Jewish family; he was an engineer. Their apartment was situated on Mira Street, on Petrogradskaya side.

We had a teacher of Russian at the preliminary courses. You see, we came from Belarus and didn’t know Russian so well as to pass an entrance examination in a technical school. The teacher’s name was Nikolai Ivanovich; he was a young man. His mother was a common peasant woman, and his father was a landlord. Nikolai Ivanovich taught at preliminary courses and also gave private lessons. I went to him and asked him to help us prepare for entering the technical school. He agreed at once. He lived together with his mother somewhere in the upper stories. We came to his place to study, and about twelve or fifteen guys at once were sitting in his room. Everybody paid him money. Our father also sent us money. That was the period of the NEP 9, and he worked as a chief engineer at the plant. But he only sent a little money and not regularly. We often had no money at all.

Our teacher did not take money for lessons from me and Sonya. He would tell other pupils, ‘Guys, it’s time to pay.’ Sonya and I blushed and got upset, because we didn’t have money. I went up to teacher and said we would pay when our parents would send us money from the village. And he replied, ‘This doesn’t concern you.’ Such a kind man he was, he pitied us. He had a bride, though for some time it seemed to me that he tried to court me. Once Sonya and I rode in a tram without paying for a ticket – we had no money for tickets. Suddenly, our teacher came up to us and asked us if we had money to ride in the tram. We started worrying, and he laughed and paid for us.

Later, in 1928, Sonya, Fira and I entered the technical school. We were actually starving. We worked at factories as students of the technical school, cleaning the machines. The factories produced different manufactured goods. We cleaned the machines at night. I was healthy and strong, and I worked a lot. And Sonya was weak; she would work for some time and then lie down under the machine. Sometimes we were paid for our work, and sometimes we were not. In the evenings we studied in the technical school, and during the day we took a rest.

My first marriage

I met my first husband, Serafim Ivanovich Bogoyavlensky, in our technical school. Our technical school admitted those who had not been admitted to the economical department of some institute – ‘lyshenzy,’ ‘former ones’ [former noblemen – landowners, etc.] and so on. In our technical school, the staff didn’t pay a lot of attention to their documents. The guys who studied with us were all handsome, tall and slim. They were not admitted to any institute because of their origin. They entered our technical school with forged documents.

Then suddenly a checkup started in our technical school. A guy from a senior course came to us; his name was Volchanski, he was the son of a diplomat. He gathered all of us and said, that the technical school partkom 10 suggests everyone who studies with forged documents confess it. Then everybody would be left to study. And if somebody does not confess, everybody will be expelled. There was a German guy studying with us; he spoke hardly any Russian. And suddenly he says to one guy in Russian, ‘You have a ram at home, confess it.’ My future husband confessed then that he was the son of a priest. And before that he had been hiding from everyone, who his parents were.

When he courted me, I also didn’t know that he was Russian and the son of a priest. Jews had very strict rules about it at that time: we could marry only ‘each other.’ Serafim Ivanovich looked like a Jew. He was brought up in such a way that I thought he was from a Jewish family. He knew when Jewish holidays were celebrated. Many people took him for a Jew. We never spoke to each other about our nationality.

Formerly, his father Ivan had a common Russian last name, something like ‘Kopeikin.’ He was a teacher at school and he was married to the daughter of a priest. But soon his father-in-law got too old and couldn’t perform his duties properly. Then Serafim’s father was forced to become a priest; otherwise his wife’s family could have been deprived of their estate. This was how he became a priest and got the last name Bogoyavlensky.

Serafim Ivanovich had an elder brother, Sergey. His fate is tragic indeed. In Soviet times, he was teaching at some institute in Moscow. I don’t remember at which one exactly. Then he became a ‘dissident’ [nonconformist]. He was arrested by the KGB 11 and was put in a mental hospital. I don’t know what became of him later and I don’t want to speak about it.

My husband had another brother called Ivan, who was older than him as well, and two sisters, Maria and Klavdiya. Ivan was a veterinary surgeon. He fought in World War II, but I don’t know where, and after the war he did not live in Leningrad, but in some other city. He died around 1960. Maria was a biologist; she worked as a teacher at some school in Leningrad. She also died after the war, but I don’t remember when exactly. Klavdiya graduated from an agricultural institute in Moscow, she worked at some kolkhoz in Moscow region. She also died a long time ago, after World War II.

I finished technical school in 1930 and married Serafim Ivanovich Bogoyavlensky. We registered our marriage in ZAGS [Civil Status Registry Office, an institution where birth, death, marriage and divorce are registered]. My husband took my last name, because his own last name betrayed his ecclesiastic origin, and he didn’t want it. It could hinder him from finding a job.

At first, my parents didn’t know that my husband was Russian. He wrote a letter to them saying he wanted to propose to me. The letter was very nice. In his letter he called me gently Mirra and Busya. When my parents read the letter, they couldn’t understand anything: who was Serafim Ivanovich going to marry, their daughter Mirra or some Busya? I had a cousin called Lev, the son of Uncle Isroel. He lived in Belarus then. He was handsome and very smart. My parents invited him, gave him the letter to read and asked, which way he understood it. But Lev didn’t understand anything either. When he came to Leningrad and came to visit me, he asked me, ‘Mirra, who is your husband going to marry? What does ‘Busya’ mean?’ I was very surprised that my parents and my brother did not understand what ‘Busya’ meant. Calling me by this name, Serafim Ivanovich expressed his love to me. And my parents, as it turned out, did not guess it.

In 1931, I gave birth to my daughter. I named her Lyubov. In the same year, my brother Lev came to Leningrad to consult the cardiologist and stayed with us at our place. My husband and I told Lev that Serafim Ivanovich was Russian. My brother didn’t say anything bad about it. He liked my husband. But we didn’t tell my father anything about it then.

Next year, in 1932, my brother Lev died. My husband and I went to my parents, to attend my brother’s funeral. They knew about my husband already, because Lev had already told them everything. My parents liked my husband very much. They didn’t say a bad thing about him; they treated him very well. He was a highly cultured man; he had very cultured parents. My husband offered an adventure to my parents and me. Our relatives started visiting us, and my husband suggested not telling anyone that he was Russian, but telling everybody that he was Jewish. He wanted to please my parents. Once Aunt Sonya, my father’s sister, came to us and started speaking Yiddish to my husband. And Serafim Ivanovich knew German, so he could understand Yiddish. He told my aunt that in his family they only spoke Russian, though they understood Yiddish, and therefore he understood Yiddish but didn’t speak it. Such an adventure he invented. My parents loved him very much anyway. He sent them parcels from Leningrad, wrote them nice letters. My parents used to say that he was even better than me.

My husband’s brothers and sisters also loved me and treated me very well. My husband cared about Jews, he was a friend of many Jews. He even wanted me to teach him Yiddish. He had the soul of a Jew.
Before my daughter Lyubov was born, I had worked as an economist at the Leningrad ‘Nevgvozd’ [‘Neva Nail’] plant. My husband worked as a deputy director of the military shooting range at the ‘Economizer’ plant. He was a very good employee. If my husband had agreed to join the Communist Party, he would have become the director of the military field. His director was a member of the Party, but he had a serious drinking problem. Therefore my husband did almost his entire job. 

After my daughter was born, I went on working at the Leningrad ‘Nevgvozd’ plant. My husband would fix me up with a position as an economist for the winter period,
and then I rested for the whole summer and the beginning of autumn. He took good care of our daughter and me. 
In Soviet times, it was difficult to observe Jewish traditions.
Therefore I didn’t try to teach my daughter Lyubov to do that. But we celebrated Pesach and bought matzah. Matzot were baked by Jews at home. 

Evacuation during the Great Patriotic War

When the Great Patriotic War 12 started, we, members of Lipovski family, found ourselves in different places.
In 1941 I evacuated together with my sister Rosa to the Urals, to the village of Chisto-perevoloka, Chernovskoy district of Perm region. In evacuation, I gave birth to daughter Margarita. I worked for a year in the kolkhoz, and I took my daughter to a day nursery. When my daughter turned one, I managed to get a job as the manager of the Chisto-perevoloka post office. I was responsible for serving about five to seven villages. Each village was about 5-6 kilometers away from the other. In each village there was a kolkhoz postman who came to me. I gave the postmen money; they delivered it to the houses and then reported back to me.
There was a savings bank department at our post office. Money was brought to us from Chernovskoy district, and it was about 40 or 50 kilometers from our village. There was a man responsible for bringing the money to us, but he often sent his 18-year-old daughter instead. I was anxious every time that she might be robbed, because it was me who was responsible for the money. I often had to walk that distance in order to be present at the meetings, though I didn’t know the way very well and was afraid to get lost. It was very seldom that I managed to get a horse to ride there.

My younger sister Rosa was a smart girl. She was appointed the secretary of ‘selsovet.’ She had to endure conflicts with a very nasty woman, the secretary of ‘partkom.’ The head of ‘selsovet’ was a weak-spirited man, and Rosa was a very just person. She did a very important and noble thing. There were seven people in the village who were in terrible need, they didn’t get the ration and starved. And the head of selsovet was also a very poor man; he had twelve kids. There was also a priest’s wife, whose husband died and nobody helped her, so she was starving. So Rosa went to Kukushkin, the head of the NKVD, and fixed all these seven people up with a ration, 300 gram of bread per each.

Rosa was in poor health. Sometimes she felt really ill, but she endured it very courageously and did her job very well. She was greatly appreciated both by the new kolkhoz chairman and by the district authorities. She could harness a horse, she went to different villages to mow the grass… She proved to everybody in the village that she was able to do everything herself and gained respect this way.
One year, the river overflew its banks considerably. The flood lasted for a long time, and it was impossible to bring our bread rations to our village. All evacuated people were starving, and so were Rosa and I. Rosa was the secretary of the ‘selsovet’ and could have asked the chairman to give us bread, but she never did. We went to the field, just like everybody else, and picked the grain that was left after winter. And this grain could be poisonous sometimes. Many people in our village died from it. We survived because I had a goat, and we drank the goat’s milk and also boiled the grain in it. In two weeks, when the flood sank, people brought us food and told us that if we had a dry throat, we had to come to the hospital immediately, because in case of a poisoning a person could be saved in the period of two days. For the next two days, my sister and I were trying to recognize if we had a dry throat or not.

When I was pregnant, I was once in ‘sel’po’ [village consumers’ society; a village shop] for some business. I heard one man slandering the Soviet power there. When I gave birth to my daughter and was in hospital, suddenly Kukushkin [the head of the NKVD] came to me and started interrogating me about what I heard that man saying. I answered him that it was no concern of mine, my elder daughter and all my relatives were on occupied territory in Belarus and I knew nothing about them, and my husband was at the front, so I walked around without noticing or hearing anything. Kukushkin went away, and then came back again another time. I asked him not to torture me with interrogations and not to come again. He really didn’t come anymore. I think this Kukushkin was not a real chekist 13, but was a ‘former one.’ Otherwise he would neither have given me rations nor left me alone.
In evacuation, we lived at a local woman’s apartment. She had a son, a very delicate boy. They were starving. I shared my ration with them, but still the child died. Rosa fixed her up with a job at a bakery. But the woman was too weak. She was a very honest person and didn’t take a single piece of bread from the bakery.
At the very beginning of the war, my daughter Lyubov found herself in occupation in Belarus together with my parents, my sisters and their families. Shortly before World War II I was bringing up my elder sister Berta’s daughter, whose name was also Lyubov. Berta had difficult times then, her husband was arrested for illegal business activity and put into prison. And on 20th June, 1941 my relatives took both girls, my daughter and my niece, to Belarus for vacation. They took them from Leningrad to Bykhov. Lyubov wrote me a letter in a couple of days saying that they all went to the village [Sledyuki] from Bykhov. They found themselves in the ghetto there. She wrote, ‘Mother, don’t worry for me, though I miss you a little.’ She was ten years old. These words from her letter still hurt me. Lyubov was interested in politics at the age of ten already. She knew about fascists and said that they could attack us.

My husband was at war; he wrote letters to me to the Urals. He was also mourning for our elder daughter and all our relatives when he learned about it.
Eleven of my relatives died during the Great Patriotic War. My father could have saved all of them. People had been hiding him all that time. He sent peasants to the ghetto to give food to his family. I think he could have hid everyone, because everybody in the village treated him well. Of course, it is hard to hide eleven persons… My father didn’t find himself in ghetto. Lyubov was together with him in the village. She had fair hair and she didn’t look Jewish. My mother wrote to Father from the ghetto saying that the Germans are sending all people from the ghetto to settle down in another place. The Germans deceived them, of course. But a mother or a father will never leave their children. My father came to the ghetto and also got into that massacre. My parents were somewhat naïve.

My father was hid in the village by our neighbor. This man told the Germans that Mordukh was not in the village. The neighbor was Russian. He was a poor man, had many children, but he lived in a ‘rich’ street. And the rich ones mocked him, and he used to steal from them in revenge. But he didn’t steal anything from us. Mother would leave somewhere and tell him, ‘Sergey, let everything be in order, all right?’ And when she came back, all our stuff was safe. Sergey hid my father from the Germans. I wrote to him after the war, and he wrote me back telling me how he had been hiding father and how terribly sorry he was that he still perished.

Father’s sister Sonya was killed too. She lived at her son’s in Belarus, and her husband was in Baku. He survived, and Aunt Sonya perished. Uncle Isroel lost his wife Frada. Uncle Isroel also perished later, around 1941 or 1942.

Only those who were the children of communists were saved. They were scared. And my parents were not party members, so they thought that they wouldn’t be hurt. And all our communist relatives survived. For example, the wife and children of Matvey, my father’s nephew. As soon as they heard about Hitler approaching, they left Belarus.

Of our close relatives, only my sister Rosa and I survived World War II. And of the families of my parents’ brothers and sisters, about 12 persons survived. This is a half of all our relatives. When the war ended, my sister Rosa and I were going to leave from Chisto-perevoloka. People didn’t want to let Rosa go. They were afraid that as soon as she would leave they would be deprived of their rations. But Rosa comforted them. She said, ‘The war is over, your husbands will come back and life will get easier, you won’t get lost.’

Returning to Leningrad

After the war, I came back to Leningrad with Rosa and Margarita. I received a ‘call-up’ 17 from my husband. [‘Call-up’: during World War II and shortly after it, people could move to other places only if they had special permits issued on the basis of official invitations.] My husband was already demobilized. But while I was on my way there, my husband went to visit this one woman; they had been at the front together. My husband was contused on the front, but he didn’t want to go to hospital and leave his fellow soldiers. And then that woman, a civilian from Leningrad, took care of him at her home. Owing to her, he was able to recover without staying at a hospital. After he was demobilized, he decided to call on her. And she fell ill with hepatitis at that time. My husband couldn’t leave her alone and stayed to take care of her.
When I came to Leningrad, I learned that my husband lived with that woman. He wanted to come back to me, but I didn’t forgive him. Though I should have done so. I did not let him come back to me. However, 20 years later, when my second husband died, we got married again and lived together for nine years. We would have lived our whole life together, had he not died of cancer.
It seems to me that after the war, anti-Semitism intensified in the Soviet Union. I was a witness to a few incidents myself. One of our friends helped Rosa and me. Her name was Veronica Leonidovna, she was Russian; she had been with us in evacuation. Her husband served in Air Defense Forces during World War II. When she asked to issue a ‘call-up’ for us, the director told her, ‘Why do you take the trouble – they are Jews!’ When Rosa wanted to get a job in the Textile Institute, the head of the staff department did not accept her because of her nationality, though she had vacancies. So Rosa found a job at the ‘Electronica’ plant where her husband was working.

Once I heard some man shout in the street that Jews didn’t fight during the war, they only hid and sat on the fence. I went up to him and asked his address. He got scared and ran away.
There was another incident at the beginning of the 1970s. I went shopping. There was a long line in the shop, and I had my small granddaughter Nadezhda in my arms and also heavy bags with food products. I asked people standing in line to let me in front of them. But suddenly one man shouted, ‘You are a Jew! To let you go first, and with a Jewish child? Never!’ But the line moved, pushed the man aside and let me forward.
After the war, anti-Semitism started showing more in Leningrad. I think it was connected with rumors spreading, that Jews didn’t fight at war. And I heard Stepashin, former prime minister of Russia, saying in a TV-program that there are more Jews among the Heroes of the Soviet Union 14 than representatives of any other nation.
After the war, I came back to the Baltic plant to work as an economist.

Then in 1947 I married for the second time; my second husband was Mikhail Ivanovich Zlatkin. He was a Jew, and he had been married to my elder sister Berta before the war. In 1941, both his family and mine perished in Belarus. After the war, he worked in the field of restaurant service.

My second marriage and raising my children

In 1949 our son Alexander was born. He grew up a very tender and obedient boy. He always tried to help me about the house. He studied well at school. My daughter Margarita helped him to do his homework. At the age of eighteen, Alexander went to serve in the Soviet Army, in the navy. They served in the navy for three years then. After the army, in 1970, Alexander wanted to enter the historical department of Leningrad State University. But he was not admitted. My son studied at a technical school, and then found a job at a plant producing telephones. He married a Russian woman; her name is Natalya. They have two daughters – Natalya and Maria. They are a very nice and harmonious family.

It was already dangerous to bring up Margarita and Alexander according to Jewish traditions, and Margarita even didn’t like talking about Jews. We didn’t celebrate Jewish holidays; we just ate matzah. Once, when Rosa was still alive, I went to the synagogue and ordered a Kaddish to remember my dear relatives. Rosa praised me a lot for this.

Stalin’s death provoked my tears of joy. I knew he was a monster; I just didn’t talk to anybody about it. I was afraid to let little Alexander go to a kindergarden – he could have said something incautiously. I knew one Jewish woman with a little child; we would go for walks together. One day somebody heard her saying something about Jews and Russians. She was arrested. She barely got out of this scrape. I knew that Stalin hated Jews. Everybody was crying when Stalin died; you had to cry. It’s just that people had different reasons for it. It’s good that he died. Otherwise he would have killed all Jews with some poison.

Anti-Semitism in the 1950s

I remember the ‘Doctors’ Plot’ 15. Many of us, Jews, knew it was a set-up. But we saw famous, talented people change their Jewish surnames for Russian ones – for example, Mikhail Svetlov [(1903-1964), a famous Soviet poet and dramatist. His poems about the Civil War were well known; some of them were set to the music of the famous composer Isaac Dunaevski and became popular songs]. People cannot hide their Jewish origin, no matter how hard they try. But they did it for the sake of their career.

When I was young, I didn’t face any obstacles in getting education or a job because of my nationality. I did not have any special talents; I have a different talent – to settle in this life. Margarita also wasn’t hindered by anybody in her career or studies. She is registered as Russian, and she doesn’t look Jewish. But Alexander has suffered from this. He passed the entrance exams to the Historical Department of St. Petersburg State University, got the necessary mark, but didn’t find himself in the list of the admitted. He went to the dean. The dean asked him about his marks and went to clear up the situation. He found out that Alexander is Jewish and couldn’t do anything. Elderly communists and aspirants with bad marks did enter the university. And Alexander did not.
 
We do not have any connection with our relatives in America, with Uncle Shender. In Soviet times, from 1917 till 1985, it was dangerous to have relatives abroad. When relatives of my son’s wife Natalya came to visit her from Germany, I was against meeting them. I was anxious for Alexander and for all of us.

When Israel and the Soviet Union had bad relationships, I worried so much about Jews both here and in Israel. I am for Jews and Russians communicating with each other. There are good and bad people among Jews, as in any other nation. But bad ones do not count. Jews are very kind people; they bring up their children very well. Russians could learn it from Jews, too. I couldn’t emigrate to Israel, and actually I didn’t really want it. I was a loner already, so where could I have gone alone. Besides, the climate is too hot there. And after all, it has become dangerous to live in Israel now. This is why I worry about Jews.

Life after perestroika

When Mikhail Gorbachev came to power and perestroika 16 started, I was very happy. Both Margarita and I hurried to turn on the TV-set every evening to listen to Gorbachev’s 17 speech. First we liked him very much. But then he started speaking in such a way that we couldn’t understand anything. But still he is a nice man. He released Andrey Dmitrievich Sakharov 18, our academician and lawyer, from under arrest.
My first husband, Serafim Ivanovich, died in 1975; my second husband, Mikhail Ivanovich, died in 1965. Now that both my husbands are dead and my children are not so young and healthy as before, the St. Petersburg Jewish Community helps me very much. Hesed 19 has helped me a lot. They send me meals for the whole week. This is a great help for me, because I cannot cook for myself. Before, a nurse also visited me. But now she doesn’t visit me anymore, and I need it so much. When I broke my leg, Hesed gave me a wheel chair, a special mattress preventing bedsores and crutches. I had a course of massage as well. I am very grateful to Hesed and the people who work there.

Unfortunately, almost all my relatives from my generation have already died. My friends of Jewish origin must also have died already. I broke my leg three years ago, in 2000, and I have not gone out since that, so I know nothing about my friends.

Glossary:

Genrikh Yakovlevich Len
Russia
St. Petersburg
Interviewer: Lyudmila Lyuban
Date of interview: February 2002

Genrikh Yakovlevich Len is a man above average height, of stout constitution and gray-haired, but he looks rather young. 
By character he is very active, persevering, speaks loudly, and you can feel that he is used to achieving positive results in every situation. His words are convincing;
it is clear that he was a professional teacher and lecturer. 

He still delivers lectures on Yiddishkeit and other issues at Hesed 1 as a volunteer. In spite of the fact that Genrikh Yakovlevich is retired now, he remains a busy person, 
and it’s hard to make an appointment with him, you have to postpone the meeting several times. 
However, he is always friendly, responsible and tries to keep his obligations.

My family background

During the war

After the war

My personal life 

Glossary

My family background

I, Genrikh Yakovlevich Len, was born in 1938 in Leningrad [today St. Petersburg]. My ancestors on my father’s side came from Poland. My grandfather on my father’s side, who was called Naum Yakovlevich Len in the Russian way 2, had the original name Chaim Nukhem Len. He was born in Poland, in the small Jewish town of Vogyn in Radzynsky district in 1888. He was from a well-to-do family. In 1916, during World War I, he took his wife, my grandmother, and their two sons – Yakov, born in 1910, and Samuel, born in 1915 – and left for Russia. As far as I know from the stories of my relatives, he wanted to reach America and settle down there, but the war was going on in Europe, and he remained in Russia.

In 1920 he lived in Samara, where his daughter Maria was born. [Editor’s note: Samara (named Kuibyshev between 1935 and 1991) was founded in 1586 as a fortress. A major center of cereal trade in the 19th century, as well as lard, wool and leather. From 1851 the center of Samara province. Some monuments of civil architecture of the late 19th/early 20th century are well preserved until today.] During the period of the NEP 3 he became a nepman, a dealer, he had enough money, owned a business and their house was very well furnished, as I was told. The children were taught languages and music.

All that came to an end when the NEP was abolished. Grandfather was sent to a labor camp 4 for ‘reeducation’ because he was a nepman: to fell trees in Perm district. Grandmother formally divorced him, as was customary then, and moved to Leningrad with the children in 1929. Having come back from timber cutting, Grandfather worked at the shoe factory ‘Skorokhod’ as a cutter. He was of a very robust constitution and strong physically; he also had, as they say, a Slavic appearance: light eyes, fair hair, 185 centimeters tall. His considerable physical strength allowed him to be a cutter of footwear.

Grandfather’s native language was Yiddish; he didn’t speak Russian very well and had a pronounced Jewish accent. When people met him in the street, they often thought he was a spy with a bad command of Russian. He was quite religious, but not a conformist. I was subjected to the customary circumcision in 1938. You can understand how Jewish traditions were observed in the family even in those hard years 5. Granddad received religious education in his birthplace in Poland. He knew very well the history of his people, traditions of the Jewish nation and observed them. I was small and can’t remember more details.

I remember how Grandfather used to give me a ride on sledges, when I was three years old. He loved his grandchildren very much. He was very devoted to us. His deprivation of civil rights, which was announced to him as a nepman, didn’t knock him out in any way; he continued to believe in the good future for all his family. In Leningrad Grandfather had two rooms in a communal apartment 6 in Zagorodny Avenue, where he lived with his wife and children, of which my father was the elder. Grandfather lived in Leningrad until 1942, stayed here during the blockade 7 and died of famine in January 1942. He was buried in the mass grave in the Piskarevsky memorial cemetery.

My grandfather’s brother continued to live in Poland; he was a merchant, quite a prominent businessman. His name was Genokh, the Russian equivalent would be Genrikh. Therefore I was named, as I heard from my relatives, in his honor. Genrikh was a trader, an owner of extensive property. He had a stone house, a big courtyard. He got stuck in Poland during the German occupation, almost got through it, but in 1945 was killed by the Germans or by local inhabitants, presumably in Lodz [today Poland]. During the Holocaust he was a worker, at the disposal of the local commandant. Probably, being rich, he regularly paid off the Germans, for them to leave him alive, and they, as the Russians say, gradually ‘milked’ him, until they picked up all he had, and then they did away with him. No one of his family survived in Poland, and all the property was lost. Both brothers perished being comparatively young, neither one had lived up to the age of 60.

My grandmother on my father’s side was in the Russian way called Eugenia Lvovna Len after her marriage. Upon birth she was named Gitsa Litmanovna Skurnik. She was born in Poland, too, in the same small town where Grandfather was born, in 1891. At 18 she was already married. Being the most beautiful girl in town, she married a rich man. Grandma Eugenia Lvovna was a seamstress and a housewife. They moved to Russia, as I already said, in 1916, and they first resided in Samara, and then in Leningrad.

My grandmother received her education in a cheder in her native town. She was not particularly religious, and after the death of Grandfather she practically didn’t observe any traditions, but celebrated Jewish holidays. Grandmother didn’t observe the kashrut.  Her native language was Yiddish; she spoke poor Russian with a Jewish accent.

During the Holocaust Grandmother lived in Leningrad, in the blockade, and in 1943, after the blockade was lifted she was evacuated to Kuibyshev [formerly Samara], from where she returned to Leningrad in 1946. When her daughter Maria got married, Grandmother moved to live with her in Moscow. She died in 1964 in Moscow in her daughter’s family, and was buried at the Jewish Vostryakovsky cemetery.

Her brother, Khenik Skurnik, also born in Poland, in 1901, went to serve in the voluntary Polish army, participated in the revolutionary movement, was an active member of the Communist party of Poland from 1919 to 1923, carried out revolutionary work among poor and landless peasants of Rodzynya, Narchev, Lukov. He was repeatedly arrested, was many times behind bars, persecuted by the police and was compelled to move to Warsaw in 1921, where he was a member of the Communist organization of the dressmakers’ trade union until 1923. In 1923, due to the risk of another arrest, he was sanctioned by the Central Committee of the Communist party of Poland to escape to the USSR. There he wanted to serve in the Red Army, but they didn’t allow him, as he was not a USSR citizen. He became a citizen and consequently a soldier of the Red Army.

By the end of the Civil War 8 he found himself somewhere in Turkestan [old-fashioned designation for Central Asia]. Once they received an order to send one of the soldiers – a party member – to Leningrad, to get a legal education. It was necessary to train judges for the Soviet Republic. Khenik, as I was told, asked the commander of the battalion, ‘Why me, of all the guys?’ And the commander answered, ‘You are the only one in the entire battalion, who did not ask me to write addresses on your letters, you did it yourself, which means you’re literate, therefore you are going to go and study.’ He was admitted as a student of the Leningrad university, as a military man directed by the Communist party. He lived in a hostel, and by the time of his graduation his nephew came to join him – my father. Other relatives followed his example very soon.

After obtaining legal education, Khenik served as a people’s judge between 1935 and 1937. He frequently acted as a judge in court cases of Poles and Jews, thanks to his good command of both Polish and Yiddish. At the end of 1937 he was subjected to repressions 9, announced an ‘enemy of the people’ 10 and put in jail for ten years. His wife, having learned about it, hanged herself.

Grandmother Eugenia Lvovna first took care of their small son, born in 1936. Later she sent the boy to an orphanage in the town of Pushkin in Leningrad region, because she was afraid that the boy would be taken away from her as ‘the son of an enemy of the people.’ In 1941 the child was evacuated with the orphanage to the Urals.

Khenik served his term in prisoners’ camps, survived, and was released in 1947 without the right of residing in Moscow and Leningrad. He took his son and went to Western Ukraine, to live closer to his native land. However, in 1956 he was rehabilitated 11 and restored in the Communist party. By then he already was a veteran of the Communist party with huge experience, but he flatly refused to work as a people’s judge any more. His son first studied in a military school in Kiev [today Ukraine], then in Odessa [today Ukraine], and finished his service in Minsk [today Belarus] in the rank of lieutenant colonel. Khenik died in 1990 in the family of his son in Minsk. Most of the truthful family stories were recounted to me by him.

According to my Uncle Khenrik Skurnik, there were both poor and rich Jews in the small Jewish town of Vogyn in Poland, where all my ancestors on my father’s side lived. There were handicraftsmen, military officers, dealers, and, of course, everybody lived very different lives.

By the way, the surname Len originates from a nickname, because the square of land in Western Europe was measured in lens. One len was not less than half a hectare, it was not the 0.06 of a hectare that is usually owned by kitchen gardeners 12 in today’s Russia. Some people had up to 100 lens. But even a man, who possessed one len, for which my ancestors received their surname, was already considered a land owner, and had the right to shout at meetings: ‘Off with the king!’ These small landowners were authorized to serve in the Polish army, if they wished, and could pursue a military career.

It is known that my distant relatives served as high-ranking military officers in the 1800s, and this military inclination periodically manifests itself in our kin. The Lens belonged to merchants of nothing less than the second guild 13 and were rich enough and quite independent in that small town. The Skurniks were by origin more noble, but impoverished. Therefore the Skurniks took to revolutionary activity, and the Lens stayed in trade.

My ancestors on my mother’s side came from Belarus. My maternal grandfather, Abram [Avraam] Mendelevich Sorkin, was born in the small Jewish town of Drutsk, Tolochin district, Belarus, in 1885. Later he moved to the town of Tolochin with his family. He was a handicraftsman by profession. His last job was that of a storekeeper in the artel 14 ‘The Red Fuller.’ He was religious, observed all Jewish traditions. His native language was Yiddish. He couldn’t write Russian. He didn’t serve in the army because of his poor health and as the single son of his mother Perl, my great-grandmother.

Perl Sorokina was born in Belarus in 1850, was a housewife, had a poor health, but a strong character. Grandfather Abram remained single for quite a long time until his mother allowed him to get married. His wife, my grandmother Golda, recollected that they hadn’t left for America in the 1920s, when all their close relatives were leaving, because her husband couldn’t oppose his mother Perl, who categorically objected to his departure. The moment for emigration was quite convenient because their children were still young and didn’t have their own families. However, Abram, as an obedient Jewish son, followed his mother’s advice. Great-grandmother Perl lived up to a very old age and died in 1936, after the arrest of her son, my grandfather. He perished in 1937 upon false denunciation.

He was arrested in the town of Tolochin. He was put in prison in that town, and there his track is lost, and we don’t know where exactly he was executed. In 1956 he was posthumously rehabilitated after my personal inquiry. I have an official confirmation, that he was relieved of all accusations. As to the place of his death, specified in the reference sent to me, everyone understands that it is very approximate. The fact that Abram Sorokin was posthumously rehabilitated due to the absence of corpus delicti, became known to me from the letter signed by the General Public Prosecutor of the Belarusian Republic, because the case had been reconsidered there. As it was required to issue a pension to his wife, my grandmother Golda, due to the loss of all support, I requested the certificate of Grandfather’s death, and it was sent to me. And they also advised me to obtain a reference from his artel, stating how big his salary was. Relatives of the deceased, that is my grandmother, had to be compensated in the amount of his two-month salary. I asked Grandma, what the name of that artel was before the war, in what street it was located, and who the neighbors were. And she mentioned one man, who used to live in the neighboring house and work with Granddad. I wrote a letter to that man with this request: ‘Due to rehabilitation of my grandfather would you be so kind as to inform me of any facts that you know about his life?’

In response I received several letters from that man, who was arrested together with my grandfather and very badly beaten on the very first night, then sent to a settlement in Kazakhstan, survived, returned and was rehabilitated after some time. He wrote that the situation in prison, beatings, shouting, groans and all the rest was obviously so terrible, that apparently Grandfather was beaten to death during an interrogation on the first night. Otherwise he would have got to the same settlement, because he was not really guilty, all members of the artel were arrested on accusations of financial deficit and putting the artel on fire to hide those shortages, which apparently they didn’t do.

In the official death certificate it was stated that Grandfather died in 1942 in some village in the Urals. Grandma, having read the certificate, burst into tears and said, ‘I wonder how he could hold out for five more years in the camp with his poor health.’ The letters of the witness leave an eerie impression, no one would ever want to re-read them, because it is a ghostly and detailed story about all the hardships suffered by the prisoners. My sister keeps those letters. I don’t have them. But many people faced the same dreadful destiny in those times.

My grandmother’s name was Golda Yankelevna Sorkinа, nee Kagan. She was born in Belarus in the small town of Krupki of Tolochin district in 1885. It was a large Jewish family with seven or eight children. She received religious education in this town, finished a cheder, and considered Yiddish her native language. She could read and write Yiddish, also knew Belarusian and, living in Russia afterwards, studied Russian as well, so she could read newspapers and write letters. She loved to read all her life and respected educated people.

Grandmother lived with her parents for quite a long time. She got married rather late, and gave birth to her first child, my mother Tsiva, in 1912, that is at 27 years of age; then there were two more children, who died in infancy, and son Alexander or Alter was born in 1920. My grandmother kept the house, brought up the children and helped the family of her brother Girsha, who died in 1912.

Her native Jewish shtetl of Krupki consisted mainly of small wooden houses. They were occupied by poor people, generally referred to as ‘ragged.’ But there were also people who had a cow, a goat, a piece of land, a large garden and a good house and who were engaged in the carrier’s trade. Everything depended on physical abilities and presence of the minimum initial capital. The rabbi was certainly in charge of the religious issues, there was a synagogue, it was obligatory to go to cheder, all Jewish traditions were observed.

Children, in spite of living in a small town, received good education, allowing them to continue their education in the future. They read, wrote, counted well and were smart enough to advance in their further careers. Boys could enter a yeshivah. There was also a school for girls who wanted to continue studying after cheder. Of course I can’t remember now what it was called, but I saw in the documents of one of my aunts, that she had graduated from some Jewish school, where they were taught needlework, languages, and were basically prepared for the family life. They studied, first, their native language, i.e. Yiddish, and secondly, it was obligatory to learn the Belarusian language, plus you could optionally master Polish or Russian. Hebrew was not in great demand then.

Originally Grandmother and Grandfather lived in Drutsk, but by 1920 they moved to the town of Tolochin. Tsiva, my mother, was born in Drutsk, and her brother Alexander was born in Tolochin. It was a Jewish town, too. In Tolochin Grandmother and Grandfather had a large house, and according to the jocular memoirs of Grandma, she and her husband had separate bedrooms, and he ‘came whenever he felt like it.’ There was a fruit garden, a kitchen garden, an ice cellar, they kept a cow and poultry.

When the NEP was established, she was smart enough to understand that she could as well make ice cream out of milk rather than sour cream, and sell it. Ice cream was bought like hot cakes. So with her own hands she brought the wealth of her family to the point where it almost equaled the fortune of the landowner Gorzhelovsky, who lived in a nearby estate before the revolution. Grandmother’s means sufficed to send, when it became necessary, both her son Alexander and her daughter Tsiva to study in Leningrad. To spare them from living in hostels, each one had been bought a separate room.

Soon after her husband’s death Grandmother joined her daughter in Leningrad bringing all her belongings with her thanks to the help of her son who worked at the railway. She brought everything from her native town: home utensils, candlesticks, all those home appliances that are still kept in my house. She took a part of the kosher dishes, special wine glasses for Pesach celebrations, as well as other things that were not so valuable, but that are now considered antiques, and cannot be taken out of Russia. Grandmother also brought her books that accompanied her through evacuation and war. I have handed over a part of these books to the synagogue, and I still keep some, which, unfortunately, I can’t read.

They include the following books: first, prayer books, because Grandmother knew exactly which chapter should be read each Saturday, and she read them not just formally, but with deep understanding; secondly, there were the stories by Sholem Aleichem 15, and there were some short historical books issued in imperial Russia, by a printing house in Vilno [today Vilnius, Lithuania]. I remember checking where it was all published, and of course the nearest cultural place to where they lived was Vilno.

Actually my relatives lived within the territories allowed for the residence of Jews 16, and I don’t think they ever travelled farther than Orsha. And only cancellation of residence regulations and the increase of my grandmother’s wealth allowed her children to go and study in Leningrad. It is understood that some preferred to stay in Tolochin, and the town suited them well, because there was a beautiful river, remarkable gardens, the weather was always fine and the natural conditions very good. It was a very warm place and very attractive to summer residents.

When the war 17 began, Grandmother was evacuated together with our family to Kuibyshev, and we returned to Leningrad in 1946.

The destiny of her elder brothers and sisters is almost unknown to me, except that some of them, including her brother Meyer and sister Elke had left for the USA in 1920, when it was still allowed, and Grandmother helped them with money; but then their traces were lost. I only heard from some relatives, that Vulf, the nephew of Grandmother Golda, the son of one of her sisters who left, married a German lady and lived in Germany, and they had a son. Vulf was rich and had a factory. When in 1930 Russia was struck by famine 18, he sent a letter to his relatives here welcoming them to come and live with him in Germany. When Fascists came to power in Germany, he was executed, as were both his German wife and his son. All their property was confiscated by the Gestapo.

About the lives of other relatives, who stayed in Russia, I know the following. When Grandmother’s elder brother Girsh died in 1912, there remained a mill and flour-grinding manufacturing facility. The widow of this brother was not a businesswoman by character and only spent her time with her three children, and Golda, very reasonable and vigorous, operated the mill. She put all her effort in management during several years and then handed everything over to the family of her brother, for which she was deeply respected by all her relatives.

Her brother’s daughters subsequently got married and lived in Leningrad. Tsilya’s husband was a militiaman, Nata’s a technologist with the Leningrad metal factory, and Dora married a watchmaker. As it happens in Jewish families, Dora’s daughter Sophia, born in 1926, married Uncle Samuel, my father’s brother.

Grandmother’s sister Maryasya moved to the town of Shuvalovo, Leningrad region, in 1929. Maryasya’s husband, bearing the surname Solovei, was a butcher, providing kosher meat for the Leningrad synagogue. They were well to do and owned a large house. Their daughter Rosa [1920-2002] was a housewife, and her son is a businessman now, involved in trade and living somewhere in Shuvalovo.

My father, Yakov Naumovich Len, was born in the small town of Vogyn of Radzynsky district, Poland, in 1910. In the Polish documents he was registered as Yankel Itskhak Len. He moved to Russia with his parents as a child in 1916 and lived at first in Samara and then in Leningrad. His family supported his aspiration to acquire an education. He entered the Philosophy Faculty of the Leningrad State University in 1934. Before university he was a fitter, worked for two or three years as a manual laborer. When he was a third-year student, the Philosophy Faculty was liquidated for ‘sedition’ [anti-Communist dissident activity]. Students were offered to shift to the third year of the History Faculty, or to the first year of the Physics Department. Father chose the latter, which was why it took him so long to complete his studies – seven years. During his training he taught Physics in an evening school.

My mother, Tsiva Abramovna Sorkinа, Len after marriage, was born in the small town of Drutsk in Tolochin district in Belarus in 1912. She went to study in Leningrad approximately in 1930. She studied in the Institute of Silicate Technologies. Grandma had bought a room for her; it was possible then, because there was a lot of uninhabited living space that year. Sorting out her registration documents in the passport bureau, Tsiva met her future spouse Yakov, because, as it turned out, they lived very near from one another. It was in 1933, when Father was 23.

My father married my mother at the end of 1934, graduated from the university in June 1941, having received a diploma of a Physicist – a rare diploma for that time. By then he already had two children: my sister Polina and me. It seems that they didn’t receive their parents’ consent for marriage at once, because both were students, but obtained it after all. According to their ‘Certificate of Shlyuby’ [certificate of marriage in Belarusian], it happened in the town of Tolochin in 1934. ‘Shlyuby’ means ‘love’ in Belarusian.

I think that the wedding took place at the house of my mom’s parents, the Sorkins, who had a big house, with a large garden; they kept a cow and there was enough milk, butter and sour cream. There was a large apple garden. I was born in 1938 and I actually spent half a year in the summertime at Grandmother Golda’s place, as my parents continued to study in Leningrad. In 1940 my younger sister Polina was born. In order to help her daughter, who had to work after graduation from the institute 19 – Father was still a university student – Grandmother Golda finally moved to Leningrad. By that time her husband had died. She sold the house reserving the right to come and stay there each summer.

I have a sister, Polina Len, after marriage – Ezrokh. She finished the Shipbuilding Institute in Leningrad, worked as an instrument engineer in the Research Institute Hydropribor [institute developing devices for ships]. She retired in 1995 and has lived in the USA, in New York City, since 1998. She has two children: son Alexander, born in 1963, who lives in New York at present and works as a programmer. Another son Eduard, born in 1970 remained in St. Petersburg, Russia, and is an engineer. She has already got three grandchildren.

My father’s brother, Samuel Naumovich Len, was also born in the small town of Vogyn in 1915, was taken to Russia as a baby, lived in Samara, and from 1929 in Leningrad. He was a sportsman, got enlisted in the Soviet Army as a volunteer and fought in the Great Patriotic War, was awarded with an Order of Glory, numerous medals and after the war graduated from the evening course of the Machine-Building Institute at the Leningrad metal factory, where he worked in the department of the chief technologist. He married Sophia, who was my second cousin. Sophia was a pharmacist by profession. They had two children: a daughter and a son. They all together left Russia for the USA in 1981. Samuel immigrated to the USA in his pension age and died there in 1996. He is buried in New York.

My father’s sister, Maria Naumovna, was born in Samara in 1920, moved to Leningrad with her relatives, and after leaving school entered the Medical Institute. During the blockade she was a doctor in a hospital. It was a military hospital in Leningrad. Students were granted doctors’ degrees ahead of time. After the death of her father in 1942 and after the breakthrough of the blockade, she went to Kuibyshev. She graduated from the Medical Institute there. All of us were moving between these two poles: Samara [Kuibyshev] and Leningrad.

In Kuibyshev, having completed her medical education, Maria received her first assignment – a camp doctor for Soviet citizens subjected to repressions after the war. There she obtained a vast experience. She told me how she used to wander around the camp with her friend making out from how a prisoner looked which clause of the criminal code he had been convicted for and for how many years. Then, having the right to look into the personal files, they verified their guesses finding out what experts they had become in such issues. She didn’t work there for long.

She married Isaak Vaiman and went to live with her husband in Moscow. Her son was born there, and she took her mother to Moscow later. She lived in Moscow before her son left for Israel. After the deaths of her mother and husband she left for Israel, where she has lived since 1979. 

When Mom finished the institute, she worked as a technology engineer at the brick factory #1, and then in the Transportation Research Institute until 1941. Mom was not religious. Her native language was Yiddish, but she learned to speak Russian without any accent.

During the war

After the war began, in August 1941, we went to Kuibyshev, where Father was assigned a job as quality control engineer of planes at a military plant. He was working by methods of non-destructive tests. After Mom’s death in 1942 Father became a widower at the age of 32, with two small children and a mother-in-law to support. We returned to Leningrad in 1946. Father started to live with his mother, my Grandma Eugenia. The living space belonging to my mother and us had been lost in the war perturbations. Father got married two more times. He worked in his field of specialization, in the Research-and-Production Association ‘Positron’ in Leningrad, but he was barred from defending his candidate’s thesis 20 as a Jew. He was not religious, knew some Yiddish, but spoke and wrote Russian in everyday life; he did not serve in the army. He died in Leningrad in 1972.

As I mentioned before, when the war began, we were evacuated to Kuibyshev where Father worked and Mother got a job in a drugstore. We were given a very bad living space in the district called Bezymyanka [‘nameless’ – in Russian]. I was attending a kindergarten there. We lived in one room with Grandmother Golda, all together.

My grandmother Golda lost her son Alexander in 1941, and in 1942 her daughter Tsilya, my mother, died. Grandmother was a woman with a strong character, she was terribly upset, mourning the deaths of her closest people and unable to understand what God had sent her such severe trials for – the deaths of her husband, son and daughter – but she never lost her spirit. She had her grandchildren to take care of, and she managed to bring them all up.

After the war

Grandmother lost her room from the pre-war times in Leningrad, so she first lived in the house of her niece Dora and then moved to the settlement of Vsevolozhskoye in Leningrad region together with her grandchildren, where they rented a house. At the age of 60 to 65 she worked as a seamstress at home. Pension was granted to her much later, when she turned 70, after the rehabilitation of her husband. She was tall and strong, and at the age of 70 chopped firewood herself and brought water from the well. Grandmother was a clever and fair person and all our relatives always listened to her opinion.

Living with Grandmother Golda in Vsevolozhskoye, I brought her matzot from the synagogue on Pesach, lit candles for her on Sabbath, so I could see her performing all the religious customs, but still we didn’t have a very strict religious atmosphere at home. Grandmother observed the kashrut. She was a strong-willed woman. When at the age of 75 she had to go to hospital with a cataract, people were asking her, ‘How are you going to live there, what are you going to eat, there is no kosher food there?’ and she answered, ‘No problem, I’ll eat whatever they give me.’ And she lived ten more years after that.

From Grandmother Golda I learned a little bit of Yiddish, so I can understand the language and I know some Jewish traditions from her stories. She died in Leningrad in 1970 in the family of her granddaughter Polina. The burial service was in keeping with Jewish tradition in the Small Synagogue, which was situated in the Preobrazhenskoye Jewish cemetery. She is buried in the Jewish section 21 in the ‘Cemetery of Victims of the 9th of January’, in which two plots – numbers 62 and 64 – were specially allocated as burial places for Jews. I remember how I took the rabbi back to the synagogue after he had completed the prayers.

Golda had a son, Alexander Sorkin, born in 1920 in Tolochin. He also left for Leningrad to study in the Railway Technical School, served in railway troops, and never married. It so happened that in 1941 he got killed on the territory of Kazakhstan not far from the railway station Timertau during the construction of the railway Timertau–Karaganda, built by convicts. The documents we have state that he fell victim to a gangster attack. It could have had something to do with his nationality, or with his uniform, because the black railway uniform was very similar to the one of security guards. There were many gangsters at railroad construction sites then. Alexander had rather a hot temperament and probably just came across some of the bandits. It happened in November 1941.

As I mentioned earlier, we returned to Leningrad in 1946. Father got married for the second time, and we had a stepmother. I was not on very good terms with my stepmother, so my sister Polina stayed with Daddy, and I moved to live with Grandmother Eugenia. We lived for several years in Zagorodny Avenue; it was a large communal apartment consisting of 12 rooms, where Jews and Russians coexisted, sometimes in peace and sometimes at enmity. By the way, such a well-known man as Nechiporenko, people’s actor, had also lived in that apartment for some time, with his daughter, with whom we were friends. The apartment is shared until today.

Later Grandmother Eugenia left to live in Moscow with her daughter who had her own family, and Father got married for the third time. Then our family rented a house in the town of Vsevolozhskoye, where Grandmother Golda settled with us. Polina and I went to school there, and Father used to give us money. We lived there from 1950 to 1961. In 1961 we received two rooms in Leningrad, as people who lost their accommodation during the war. Grandmother Golda and Polina moved to one of the rooms in Troitskoye Pole, and I moved to the second room in the city center.

From 1952 to 1956 I was a student of the Technical School of Communications in Leningrad specializing in ‘governmental communication.’ I was only 18 years old, and according to legislation of those times I had to wait until I turned 19 in order to enter a higher educational institution. I worked at a factory for one year, and then, due to excellent graduation marks from the technical school I was to be admitted to the Military Academy of Communications. But in 1957 the leader of our state, Nikita Khrushchev 22 announced the reduction of the armed forces, and plenty of reservists were written off, and all the first-year students of the Academy were transferred to the Leningrad Electro-Technical Institute of Communications named after Bonch-Bruevich, and to other educational institutions as well.

So from 1957 to 1963 I studied and graduated from the Institute of Communications, evening department. I combined my studies with working at the factory ‘Mezon’ as a technician. After graduation from the institute I received the specialty ‘engineer/ officer of communications’, and started to work in the same institute as an engineer, later entering a post-graduate course.

After completing the post-graduate course in 1971, I encountered a serious problem of anti-Semitism. I became a candidate of engineering science then, but had not received an assignment for work. Such assignments were given to all post-graduate students who had defended their thesis at the same time with me, except for three persons – all Jews, and I was among them. We received the so-called ‘free employment,’ that is,  we were supposed to find work ourselves, and it was not an easy task for Jews in those times.

At first I worked as a non-staff teacher in the institute, but then I was compelled to shift to the research-and-production association ‘Thermoinstrument,’ where I worked in the position of chief quality control engineer from 1973. But that work did not suit me, and in 1977 I changed jobs and worked as head of the design bureau in the ‘Sputnik’ factory. From 1981 to 1989 I occupied the post of senior scientific employee in the institute ‘Lengiprokhim’ [research and design institute of chemical industry]. They still didn’t allow me to be staff professor in the Institute of Communications, and from 1990 to 1997 I taught in the technical school of communications. Now I am a pensioner. In 2000 I received the rank ‘Honorary Radio Operator.’

My personal life

My personal life was not traditional for a Jew. I was married more than once, which is usually unacceptable in Jewish families. My first wife, Inna Mikhailovna Ablavskaya, was Jewish. I met her in the Institute of Communications. She was born in 1940. We had a son. But our family life didn’t shape up properly, our relations became absolutely unsatisfactory. I divorced her long ago. It was, probably, in 1970, when we finally parted. And, being a Jewish wife, she complained about me being in the Party Committee at work, which doesn’t add credit to her personality either. But the Party Committee took my side. In 1987 she left for the USA, taking with her our son, with whom I am on good terms until today: we call and write to each other. His name is Vitaly. He was born in 1968.

Since my position at work demanded that I have a family, I married Tatyana Anatolievna Pomazanskaya two years later, taking a considerable share of risk. She was born in 1946, and seemed to me to be Jewish at first. She worked as a teacher. We officially registered our marriage. In 1973 my second son Anatoly was born. He lives in St. Petersburg now. Tatyana turned out to be Russian. There was much confusion with that. I was mistaken, my father was mistaken, we both believed that she had Jewish roots, but her relatives insisted that they were all Russian. When the mass emigration of Soviet Jews began, she declared, that she hadn’t intended to marry a foreigner, that she was not going to leave for Israel, if I decided to move there. She addressed the director of her school asking not to dismiss her from work [as was customary then], if it became clear that her husband had emigrated to Israel, and that she would rather break off her marriage, and that she had nothing in common with me. Notwithstanding all the fuss, I remained on good terms with Anatoly.

Now I am married for the third time. My wife, Eleonora Leonidovna Dubovitskaya, was born in Leningrad in 1938. She didn’t leave Leningrad, was in town throughout the period of the blockade. She is not Jewish. Her native language is Russian; she graduated from the Leningrad University in 1963, the Philology Faculty, German language department. She worked as a teacher at school, and later as an interpreter in Inturist [organization of foreign tourism]. Now she is a pensioner. We didn’t have children together and she had no children before.

My children have not received a Jewish education, but realize their Jewish roots, Anatoly – on his father’s side, and Vitaly – on both his father’s and mother’s side. Vitaly immigrated to the USA when he was 19, completed a university in Boston and became a programmer. We have managed to keep warm relations with him. He has never been to Russia since. We exchange letters and telephone calls, congratulating each other on Jewish holidays, which he observes, not being religious. Vitaly is married, but has no children so far.

My son Anatoly first obtained basic legal education in a sort of vocational school. It means he received the right to act as a legal adviser, but not as a judge or lawyer. He was very much attracted to the legal profession. It might have got something to do with his genes, and so he continued to study in the Faculty of Law of Leningrad University. Now he has two professions according to his military ticket: driver and lawyer. He is not officially married and has no children. So I have no grandchildren yet. We regularly meet with Anatoly, we recently celebrated his birthday in the Jewish restaurant ‘Pearl’ in Vasilievsky Island.

There was a funny incident in 1970. We received a letter from Geneva, from the International Red Cross, sent to our pre-war address in Zagorodny Avenue with a request: whether there still was anybody by the name of Len living in that apartment. They asked to respond to the Red Cross, which worked on behalf of some of our aunts, nee Len, but it was not specified, where she lived, in Israel or in America. And one of the Russian elderly ladies who lived in that apartment at the time was enterprising enough to pick this letter out from the common post box, took it to the address bureau, found the address of my father, living on the other end of town with his Russian wife, and brought him this letter, dumbfounding the whole family.

After she left, an urgent council of relatives was convened, where they had been deciding whether they should answer the letter or not, and if it was to be answered, who should do it. My stepmother said, ‘We should respond. How do you know that it’s not about an inheritance? But my husband certainly wouldn’t do it, you chose someone between yourselves.’

The die was cast and Uncle Samuel was chosen. He worked at the Metal Plant in the department of the chief technologist in the post of head engineer at that moment. He was a member of the Communist Party, a participant of the Great Patriotic War, a deserved and respected man awarded with the Order of Glory – not everyone was given such a high award – and many medals. It was decided that he would answer. Samuel wrote, that his mother Gitsa was no longer alive, but other relatives were OK, and gave the address, to which it was possible to write.

After that Samuel received a letter with expressions of gratitude that we had responded and a photo of very elderly people, our Polish relatives, who at one time left Poland, yet not for Russia, but for America. And one month later Uncle Samuel was summoned to the appropriate department at work, and was denied access to confidential materials - that was a kind of punishment for connection with relatives living abroad 23. Unfortunately, communication with these relatives was interrupted, and my sister, having arrived in the USA in 1998, could not find anybody with this surname.

In 1980 I decided to check myself if there were any relatives of ours by the name of Skurnik still living in America, and wrote a letter to the United States. I received an answer to my home address. It happened to be my father’s cousin, also born in Poland in 1920. After Western Belarus was annexed to Russia, he became a Soviet citizen, and took part in the war on the side of the Red Army. In 1945, after the war was over, he took advantage of his right to go to Poland where he was born, and through Poland he moved to America.

Then for some time this correspondence was interrupted. But in the meanwhile another thing happened. My sister was suddenly summoned to the special department at her place of work and charged with serious accusations based on the fact that her relatives were corresponding with people from the USA. She was even deprived of the opportunity to work with secret materials, which meant for her the loss of certain privileges and a possible dismissal from her job. She burst into tears and said that she was absolutely innocent, not implicated in anything and knew nothing. They told her, ‘Your brother receives letters from two people abroad.’ They told her the names.

She came to me in tears: ‘What have you done? You are going to ruin all of us! There are two people writing to you from America.’ I said, ‘Tell them that it’s not two persons, it’s the first and the second name of one and the same man, that this man had served in the Red Army, was a soldier on the Soviet side and is a friend of the Soviet Union, not its enemy. At present he is already retired, and there mustn’t be any claims against you.’ But still they lowered her degree of access to information, complicating her work to a certain extent, but her direct boss, respecting her business qualities, kept her at work all the same, actually saving her family from big trouble. And the officer, who wanted to gain promotion and show that he had found a ‘leak’ of information at his enterprise, did not receive the next ‘star’ on his shoulder straps, as this affair was not really credited to him.

Now I correspond with my relatives living abroad, but I no longer have a job to be dismissed from, because my wife and I are both pensioners. I work in Hesed as a volunteer in the ‘Consulting program,’ I read lectures on Yiddishkeit and the current vital problems.

My mother and father were not religious people, both of them graduated from Soviet universities in which atheism was taught. Religious convictions were then frowned upon and even persecuted. I was brought up in the same manner. I saw ‘Jewish life’ only in my grandmother’s home, and even she didn’t follow the kosher principles, she only celebrated Jewish holidays. I was very devoted and respectful to my grandmother, appreciating her faith and helping her in every possible way. I brought her matzot from the synagogue, acted as ‘the tenth’ [for a minyan] during prayer at her request, but I never changed my views and she never insisted on that. She was a wise Jewish lady possessing a profound insight into the way of life that we lived.

It is only in recent years that the world began changing and the Soviet Jews started to show interest in their national traditions, forgotten by us in the past. Undoubtedly, the opportunity to visit Israel had a serious influence on me in this respect. I was in Israel in 1994. I liked the country very much. I have a lot of friends there. I am very concerned about what is happening in Israel now.

I am studying literature on Judaism and Jewish history and then pass it all over to other Jews at lectures.

My wife is Russian and we don’t celebrate Jewish holidays at home. But I often attend the synagogue and all events in Hesed and the Jewish Cultural Center – concerts dedicated to Chanukkah and Pesach, each of which are sometimes attended by over 12,000 St. Petersburg Jews in major concert halls of this city.

Glossary:

Ninel Aronovna Kunina
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Inna Gimila
Date of interview: November 2001

Ninel Aronovna is a sunny person, she is very rotund and shining,
she smiles a warm smile and has kind eyes.

Evidently, early in her life she was a very beautiful woman,
as until now she retains fascination and charm,

which can rarely be found in a person, who has lived such a hard life.

My family

The war

After the war and later life

Glossary

My family

I, Ninel Aronovna Kunina, was born in Leningrad [today St. Petersburg] in 1929. I left Leningrad only twice: for one and a half years in the mid-1930s, when Daddy worked in Chelyabinsk, and then for one and a half years at the beginning of the 1950s, when after my graduation from the finance-economic technical school I, as a young specialist was sent to work 1 in Anapa in Krasnodar region [South of Russia, Black Sea coast]. The whole blockade I spent in Leningrad 2, not departing for any other place. I couldn’t imagine my life outside this city, just as I can’t imagine it now in any of the possible places of Jews’ emigration.

My genealogy according to my ancestors’ records and my personal recollections appears in the following way. The parents of my father, Aron Movshevich Aronson, Granny Itta Isaacovna Aronson and Grandpa Movsha Aronson lived in Kiev. Grandma Itta was a housewife. She died when she was approximately 37, when her daughter Freidochka was killed in the course of a massacre. This shocked the whole family, and my daddy Aron, while recollecting some events, used to say: ‘It was when Freidochka was so-and-so many years old…’ This massacre of 1905 was a famous one. Afterwards I read about it in books 3. Grandpa and Grandma lived in Kiev [today Ukraine] surrounded by anti-Semites. At that time Daddy was just an infant. When he was wounded in Kiev and people carried him towards home, neighbors yelled at Grandma: ‘Go out, your little kike is being carried around dead!’ I don’t know exactly, what the cause of Granny’s death was: the murder of her daughter Freida or her son’s serious injury.

The family of Grandma Itta lived very poorly. When Daddy was going to school, Grandma used to give him breakfast to take with him, and at school he boasted of how his mamma loved him as she spread a thick layer of butter on his bread. Only later Daddy realized, that it was not butter, but mashed potatoes. It was an unpretentious Jewish family. However, Grandma had an Astrakhan fur coat, there were a few silver glasses at home, and my daddy as the elder son inherited the largest silver one. Grandma had a long pearl necklace – you can see it on a photo I keep – but at the time of the pogrom she hid all valuables in the stove, and when pogrom-makers came, Grandma stoked the stove as she didn’t know that pearls could burn.

Grandma Itta had several sisters. I saw and poorly remember one of them; her name was Chasya. She was married to the jeweler Libenzon. Grandpa had a brother, Boris, a very rich person. He owned four small houses in Kiev. In 1977 I was in one of them, there was a big orchard near the house. The only daughter of Boris was called Bella, she fell in love with a poor, handsome man, and when her parents didn’t permit her to marry him, she ran off with him to a small nine-square-meter room, where his mother lived as well. Bella’s mother didn’t stand firm and after some time went to see her daughter. She saw that her little Bella, brought up by a governess, was washing the floor in this room, so she burst into tears and took her daughter and son-in-law to her place. Bella gave birth to a son, who was named Mikhail in honor of Grandfather.

After the death of Grandma Itta in 1915 four children remained, and my father among them. It was 1917. The eldest sister Berta was 18; she had been earlier married to a very pious elderly Jew, whose surname was Greben. And they were bringing up all the children of Grandma and Grandpa together: my daddy Aron, who was 14 at that time, Nina, who was ten, and Samuel, the youngest, who at that moment was only eight years old.

Grandpa Movsha died in 1921 at the age of 50. He wore a beard, so it seemed to my dad that he was a very old man. All his life Grandpa was a tailor, he sewed clothes. It was dangerous to stay in Kiev during the Civil War 4 and the whole extended family finally moved to Petersburg – this was in 1923. There, Berta and David’s daughter Ada was born.

My father was born in 1903 in Kiev; that is where he studied at school, his mother tongue was, certainly, Yiddish. At the age of 16 he left for the army. In the years of the Civil War Daddy at first was in the cavalry; I recollect, that he often narrated of how a horse saved the life of its equestrian, carrying him off on its back at the time of battle.

In 1920 Daddy became an aide-de-camp of the legendary commander Guy 5, it was the 84th squad of the rifle battalion, 36th rifle brigade. Daddy was 17, but he already was a valiant and famous person, a hero. There are photos, where Daddy can be seen at the feet of Guy, whose aide-de-camp he was. Guy’s wife was a Jewess and loved my father very much. My daddy’s friendship with Guy went on both after the Civil War and when Father married Mom.

In 1933 – by this time we lived in Leningrad – Daddy was sent to study at some regular courses in Moscow, and there we visited Guy. I was only four, but I remember a moment that surprised me. On the table in Guy’s study there were several telephone sets. It was a great surprise for me, because in Leningrad in our room we had a telephone, but its set was attached to the wall. But when in 1937 Guy was executed by shooting, Daddy did away with all the photos, reserving only collective ones, where it was difficult to recognize Guy. Father came back to Kiev after the Civil War safe and sound, and in 1923 the whole family left for Leningrad.

My father got acquainted with Mom in a pioneer camp 6. Dad was the camp director, and Mom was the matron. Dad chased after Mom for a year, took her to the Jewish club, where there were placards in Yiddish. Mom was born illegitimately and didn’t know any other language except Russian. But she read on a placard: ‘Proletarians of all countries unite!’ Dad didn’t believe that she really read it and asked her to prove it. Mom didn’t know that the written Jewish characters should be read from right to left, and in that way gave herself away. It is not known, if she was a Jewess or not, but Dad loved her very much. [Mrs. Kunina’s mother’s origin is unknown].

In October 1925 they got married and Dad moved to live with Mom, to her large family and to their big apartment. There in 1926 my brother Volodya was born, and one and a half years after their wedding Dad found a room near mother’s apartment, rented it, and in it we lived till 1954. Father’s extended Jewish family frowned upon his marriage, as he didn’t marry a Jewess, and for ten years they didn’t accept her into their family. Certainly, Mom was present at my father’s family get-togethers, but she always felt coldness and insincerity directed toward her by his relatives. We had to see all relatives often, as all of us lived in the same street, we visited each other at birthday parties, celebrated all major Jewish holidays.

However, later, after the war [1941-1945] 7 Aunt Berta and Mom kept in very close touch with each other. Apparently, the tragedy of war revised people’s attitude towards each other. Mom her whole life long felt herself as a Jew’s wife, took interest in culinary recipes of Jewish cuisine and knew from Aron all the Jewish holidays, which we always celebrated. So my brother and I were raised in a Jewish, but not religious atmosphere. We didn’t pray and didn’t eat kosher food, and felt an atmosphere of religiosity only when visiting Berta.

Berta always celebrated all the Jewish holidays with lighting of candles and prayers, as she was the wife of a religious man. Her husband, David Greben, had his own seat in the Synagogue 8, and every time we got together in their large 40-square-meter room in Leningrad with the whole big family to celebrate both Rosh Hashanah and Pesach. There were a large number of people: our family – my mom, me, a baby in Mom’s arms, the four-year-old Volodya, my brother, and Dad –, the family of Father’s brother Samuel; plus David had a brother, so he came too with his wife and their three sons; the family of my father’s sister Nina. Her husband Isaac died early, in 1936, and her whole life long she was good friends with her husband’s sister and brother. Thus at the table about 40 persons were gathered! There they sang Jewish songs and danced hand in hand with each other, Daddy danced putting his thumbs in his underarms. But all this was done quietly in order not to attract attention of the neighbors, and David, who was a pious Jew, never wore a beard or side locks.

Berta died in 1968 in Leningrad, a month after her husband David’s death. Her whole life long she worked as a dentist, but when they came back after evacuation – during the war they lived in Omsk – she started working as a passport-clerk in the housing office. Her husband didn’t work after the war but was retired; he died in April 1968 in Leningrad. Their daughter Ada, married name Ronina, studied in the Conservatory, and died in 1993.

My father’s younger sister Nina worked as an accountant in a theater, she died in Leningrad in 1975. Her husband, Isaac Berlin, worked as an engineer at the Kirov Factory in Leningrad, he died in 1936. Their son Yakov Berlin, who was born in 1935, now lives in Israel in the city of Arad.

My father’s younger brother Samuel had studied and worked as a chief of the shipping department at the Karl Marx Factory, he died in 1985 in Leningrad. His wife Nina died in Leningrad in 1969, their son Mikhail, who was born in 1933, now lives in Berlin, Germany.

The parents of my mom, Aleksandra Aleksandrovna Aronson, nee Lukina, were people of a very uncommon fate. They both were illegitimate children. Their mothers placed them both in an orphanage for foundlings in Petersburg. [It seems that the babies’ mothers were seduced and became pregnant, they had to give birth, because abortions were not possible at that time, and attempts of terminating a pregnancy often resulted in the woman’s death.]

Grandma was born in 1868. All foundlings were baptized in the Orthodox [Christian] faith; the tsarist government took care of these children. Trustee services placed them in families and regularly paid for their living. A state inspector came systematically and inspected if they treated the child well. A Finnish family took care of my grandma, though they themselves had seven children, and till the age of 16 she lived in a village not far from Petersburg. Great-grandma, while having placed Grandma in an orphanage, named her Evgenia and gave her the surname Savova. This resulted in the name Evgenia Savovna Savova, as in the orphanage they gave the patronymic according to the surname. Grandpa was called Aleksander, surname Lukin, which resulted in the name Aleksander Lukich Lukin. [It was a tradition that has remained till nowadays: for children whose father was unknown or it was undesirable to mention him, the patronymic was either simply invented or derived from the surname.]

My 16-year-old grandma was brought to Petersburg and got fixed up in a job as a housemaid for a ‘smolyany’ lady. Smolyany were the girls who studied at the Smolny Institute for Noble Maidens 9 in Petersburg-Petrograd [Petersburg was given the new name of Petrograd in 1914, and Petrograd became Leningrad due to Bolsheviks after Lenin’s death in 1924]. Then Grandma got married to another illegitimate child and the government gave them a nice marriage allocation for the wedding.

The new family was able to buy a horse and my grandpa started to work as a cabman, but in 1905 10, at the time of street disorders, Grandpa was lashed with whips and became disabled. Grandma alone worked as a servant for the millionaire Evreinova. Grandma had six children and Evreinova felt sorry for her, giving her leftovers from the kitchen. My grandparents’ family lived in a wooden house with stove heating, occupied one room, and the corridor and a small pantry were rented to lodgers, as housing was very expensive. Grandpa died long before my birth, I don’t know exactly when.

My mom Aleksandra was born in Petersburg in 1901. She completed a three-year school and spoke Russian. She studied only three years instead of eight or ten as usual, because she was the eldest daughter in the family and so had to bring up younger sisters and brothers. At the age of ten she learned to sew and knit and sold things she had made, supporting the family.

Before the revolution Mom worked at a sewing factory for a master, a very kind man, who granted fabrics to the workers and Mom was able to dress her sisters and brothers. In 1917 the master was arrested as a factory-owner, the factory was nationalized, but workers decided to intercede with the new government for mercy for this master. After being set free the master came to the factory and thanked his workers. After she married my father Mom worked as a salesperson in a food store, and she worked as a salesperson till she retired.

I was born in Leningrad on 10th August 1929. You have already realized that my father was a person with firm ideological principles, a Party and Soviet man. He gave my brother the name Vladimir after Vladimir Ilyich Lenin’s death in 1924. And I was given the name Ninel. Reading this name back to front you get Lenin.

Daddy never obtained any university education, he only studied at different courses, it is now called extension courses. Once he studied at such courses and obtained a certificate of a certain profession, another time he studied at other courses. He was good at doing a lot of things, a person with ‘magical hands’! Besides, he was a man of bright intellect. We never were hard up until he retired and didn’t experience noticeable want; we had everything necessary due to my father’s talents. Daddy was a very cheery and witty person as well as very kind. Everyone could turn to him with any question, and he didn’t refuse anything to anyone. He made with his own hands everything what he was able to do; if not, then he tried to buy it.

In 1930 the collectivization of agriculture was carried out in Vologda 11. Villagers were ‘driven’ to kolkhozes 12 and were forced to hand over cattle and household equipment to the general use under the direction of a special brigade of VKPB members. Father was a member of the VKPB [VKPB is CPSUB – the Communist Party of the Soviet Union (Bolsheviks)] and one of those who participated in the collectivization. They were called the ‘twenty-five-thousand persons.’

I remember books by Stalin and Lenin in our house. Besides, Dad bought books by Pushkin 13 and other fiction and children’s literature for my brother and me.

My father was highly successful, and in 1934 he was sent to conduct industrialization in Chelyabinsk, where he served as an assistant director of the Chelyabinsk abrasive factory, and Mom for the first time in her life didn’t have to work for one and a half years. [This means, that Aron was sent to set up large-scale industrial enterprises in the vast territories of the Soviet Union]. She was very homesick, so in 1936 she took me and my brother and left for Leningrad. Two months later Dad was paid off in Chelyabinsk and joined us in Leningrad. And in 1937 the whole governing body of the Chelyabinsk abrasive factory was shot 14. In that way, being unaware of this at the time, Mom saved Daddy’s life.

Daddy was a supply agent; now it is called administrator. He procured everything that was needed for the governing body. While working as an assistant director of the Chelyabinsk abrasive factory, Dad visited Moscow and was at the reception of Ordzhonikidze 15, the Minister of Heavy Engineering, on account of supplying of factory workers. The point was that there were food difficulties in the country, famine, and there was a rigid order of supply depending on the number of workers. But Father wanted to obtain an improvement of the ration supply, which was permitted only in the presence of such-and-such a number [thousands] of workers. The crew size at this factory was much smaller, but Dad got the permit from the authorities to make an exception for this factory.

My father was forced to try to get from Ordzhonikidze the permit of making an exception several times, so he repeatedly had to go to Moscow and at long last Ordzhonikidze’s secretary was told: ‘You throw this Jew out, but he will get in through the window, so we are to comply with his request.’ In such a way Dad was able to supply workers with white bread loaves and other foodstuffs. When Ordzhonikidze killed himself, Daddy put his portrait into a black frame. Dad honored him very much and always remembered how Ordzhonikidze helped poor working people.

After one of his trips to Moscow my father stopped in Leningrad and took me with him to Chelyabinsk. It was a short detour on the way, but Daddy couldn’t refuse the possibility of taking me with him [Moscow and Leningrad are at a distance of 650 km from each other]. Mom and my brother Volodya couldn’t take me with them at once, as I was sick and lived at Grandma Evgenia’s. This was the first time I saw a train, and it seems we travelled for four days in a carriage with numbered, reserved seats. In Chelyabinsk Mom and my brother on horseback met us at the railway station.

It was a very cold winter and my brother got his nose seriously frostbitten. We didn’t get used to the intensely cold weather in the Ural winter, and though the summer there was warm, the winter nevertheless was very cold. In Chelyabinsk we lived in some apartment, I think it was an official apartment, which belonged to the factory. There was quite common state furniture in it, and there was not enough furniture, because we had not taken anything from Leningrad with us.

After his return from Chelyabinsk, Dad worked as a deputy director of some factory, where he was several times given places in a sanatorium [recreation center]. He went to these resorts alone, without Mom. I don’t know why, but he never spent his leave with us and Mom. At this factory he also dealt with the problems of the enterprise’s supply. Dad was given his own room in place of the one he had rented, and now we lived in a communal five-room apartment 16 with stove heating, in which gas was installed in 1939. But there was no bathroom in it. We lived relatively poorly. Five families lived in this apartment: three rooms were occupied by Jewish families, and two by Russian families. Before the war there was no anti-Semitism in our apartment. My parents were friends mainly with Russians. Mother again got a job at a food store and had to work all the time so my brother and I were brought up and educated by Grandma Evgenia. At the time I was already ten.

I was brought up by Grandma, as Mom worked a lot. How were we educated? I danced a lot at home, that was why parents placed me in a ballet school, but I didn’t turn out to be a ballerina. Then my parents bought my brother and me a violin, as they wanted my brother and me to study music, but this also was not successful. We had a gramophone, at that time it was very fashionable, and my parents bought a lot of records. I still keep them. My brother and I listened to music including Dad’s Jewish records. Daddy instilled in us love for animals: we had a dog, a German shepherd Ralph. There were fish in our fish-tank and white mice with red eyes, as I recall now.

Daddy bought my brother and me bicycles and the three of us rode out, we rode out along Zodchy Rossy Street [beautiful street in the center of St. Petersburg], there were no trams and cars at the time and we easily bicycled as much as we liked. On their days off my parents took us in the country, we visited Sosnovka [suburb of Leningrad] for picnics.

I went to a state school, together with my brother. My favorite subject was Mathematics. I remember my first teacher very well; she was loved by everybody. I spent summers at a pioneer camp twice, and exactly there I was caught with news about the outbreak of war. My brother was 14, I was eleven. All children were sent to the forest as planes were already flying; I don’t know now which ones, but in any case a plane in the air was a great event for us. In the evening parents took us home.

The war

In the winter of 1941 schools didn’t operate. My brother Volodya began to be an apprentice to a shoemaker, then to a driver; he earned additionally at the Karl Marx Factory as a driver. At the beginning of the war he was 14, he was sent to dig trenches in the environs of Leningrad, and on 8th August [1941] the German landing party force landed in Strelna [suburb of Leningrad] and barred the way for everyone who dug trenches. These people perished, no doubt. And Volodya alone was able to run away, he went around the Germans. You see, my brother knew these places well because every summer we were on holidays near Strelna. He came running home on the 10th of August. I remember it well, because it was my birthday, there were guests at home. And we led a relatively peaceful life, there were not even ration cards 17. My brother saw the German troops for the first time. He was so shocked with it that he came home running, had a little snack and slept for a whole day.

Father was taken away to the front immediately after the beginning of the war [on 22nd June 1941]. First he was at the Leningrad front, and in 1945 he reached Germany. In May 1945 their military unit was sent to the war with Japan 18, from where he sometimes wrote to us. I kept his postcards depicting pretty Japanese girls.

In Leningrad under the blockade Mother and I lived together. It is very hard for me to recall this. These dreadful bombardments, these destroyed houses, these hungry people, these huge trucks transporting naked corpses with cut-off soft body parts to the present memorial cemetery [the Piskaryovskoe Memorial Cemetery]. My whole maternal kinsfolk, except Granny Evgenia and Mom’s sister Zinaida and her daughter, perished, mainly from starvation. Zinaida’s husband was killed at the factory because of ration cards [i.e. someone killed him to get his ration cards]. He was an electrician and lived in barracks. He was found in spring, covered with coal, when his corpse had already begun to decay. Many close friends of ours perished on the Leningrad front. Boys from our school didn’t reach the front line [the foremost front line]; they were killed during the bombardment.

From September 1941 ration cards were introduced, and Volodya had to work, being a 15-year-old, in order to obtain a worker’s ration card, which allowed you to get twice as much bread. I recall his rate of 250 grams while I was given only 125 grams of bread. Winter came, and children didn’t go to school, because it was a terrible winter, terrible frost, without water and light. We went for water far away – some to the river Neva, some to water-pumps. We had stove heating at home: before the war, Dad had stored up firewood, and we learned to saw it into small blocks. Mom bought a little metal hot plate, we warmed ourselves with it and cooked our meals on it. We certainly didn’t have electric light, but we lived in the center of the city, and in the Ligovsky Prospekt near Moskovsky railway station there was a bread-baking plant, which had its own electric power station. We missed electric light and walked there as if for an excursion to look at the lit up electric light bulbs of the plant.

My mom worked at a store on the outskirts of the city. We didn’t starve, but there was no urban transport running. She lived near the store – it was called ‘she was under barracks conditions’ – and came home seldom, in order to bring us food and to make certain that my brother and I were alive. Sometimes I went to her work place, where we slept on the boxes and in the morning, when the store opened and the sales assistants began to distribute foodstuffs by coupons, we, the children, were seated at the table to glue these coupons on the sheets of paper, because they had to give a report on the foodstuffs.

By spring Mom rented a room not far from the store, and I began to work often in the store, gluing coupons. There were a few dreadful episodes. Once I was walking along the street and heard a dreadful scream of a child. A few men and I stepped out at this scream and saw that a woman was eating a living child. It was not just dreadful, it was so horrifying, that I simply can’t talk about it. Another day I went on foot to Mom’s work and heard hasty steps behind me, turned around and saw that a tall, very slim man wanted to come up to me. He was dystrophic, utterly sick. I was short for my age, because children at that time didn’t grow, but not starved, so I was strong enough to run away from him.

In spring trams were running and I began to visit Grandma Evgenia, who already wasn’t getting up because of asthenia. She was saved by the fact that for a coupon one bottle of vodka was given per month. She told me that she kept the bottle in her bed, and when she felt frozen, one drink of vodka warmed her up and she revived. Coming back home from Granny I went by tram, a bombardment was launched. I was afraid of bombings very much. All people rushed out of the trams and ran under the houses’ arches, stood there until they would announce the end of the bombardment through loudspeakers. Those loudspeakers are present even now in the old districts of our city.

At that time I saw the director of my mom’s store, a tall handsome man, who went off, not waiting till the announcement of the end of the bombardment. Other people also went, and I followed them. It was right near Liteiny Bridge. When I had passed a part of the bridge, a powerful explosion sent that part of the bridge into the Neva River. I hurried as much as possible, but the grown-ups were far away, trams ceased to work and all people were going on foot. I walked for about ten kilometers. I came to Mom’s work place and saw her crying, then she began kissing me. Mom usually was cold and never kissed me. I asked her what had happened; it turned out that her director had come back earlier and had told her, that I was in the Neva with that part of the bridge.

In spring 1942 schools opened again, I got acquainted with the daughter of my mom’s female colleague. We were friends, studied in the fifth grade, and we had only one bag for both of us. We also had no clothes. Americans sent us packages with clothes, and stockings, only of white color, fell to my share. I, a twelve-year-old, decided to dye them blue, so I wore blue stockings. Instead of a coat I asked Mom to buy me a quilted jacket, which was very warm.

In the summer of 1943 Mom took me, a 13-year-old, on the staff, as an apprentice sales person. At school there were holidays, but I worked at the store all the same. But now I had to go for work by eight o’clock in the morning and left at ten o’clock in the evening. I was so desperate to sleep. What work could they assign to a 13-year-old girl? I had the job to deliver buckets with water to women, who were storing up peat for heating, they dug peat straight out of earth. It was very hot there and peat glowed, igniting spontaneously. And another time, when cabbage leaves were brought to the store, I had to sell these leaves. At the end of summer I sold aerated water with saccharin. From the 1st of September I went to school. I wasn’t awarded with a medal ‘For the Defense of Leningrad,’ because I didn’t have a job before January of 1943. Such an unfair law!

After the war and later life

In January 1944 Volodya went away to the front and reached Prague. He was sent to the Far East and in this corner of the world he could have met our father, but he didn’t, because Father was not given the address of his son’s military post. After the end of the war, from September 1945 till October 1947, all the young armed forces personnel took part in the rebuilding of the destroyed houses in various cities. In October 1947 we received my brother’s letter from the hospital, where doctors had diagnosed his pulmonary tuberculosis only when he was expectorating with blood [that is to say too late]. He was demobilized, Daddy borrowed money from his sister in order to bring his consumptive son home, from the hospital of Yoshkar-Ola to Leningrad.

In Leningrad foodstuffs were given by ration cards till December 1947, later this was abolished. Having been in hospital for some time, my brother was discharged and got a job as a truck driver. He worked a lot, as he needed a high-calorie diet. At this time we were living on the outskirts of the city, now it is a district near Udelnaya metro station. Mom bought a piglet, fattened it up, in such a way my brother received fats, lard and pork.

In 1948 my brother got married, but his daughter was born two weeks after his death. He died of tuberculosis, because at that time there was no penicillin, by means of which this disease can be cured now, and the doctors failed to save him. He was 23. Every day Mom told me, ‘I shall hang myself all the same, I don’t want to live without m son.’ She couldn’t get over her son’s death. Nothing happened to her, of course we did everything to assuage and support her. Mom died much later, in 1983.

After the war I continued to study at school, and at the time I strongly felt anti-Semitism from the part of my classmates and from the part of my teachers as well. Back then there were continued repressions and search for ‘enemies of the people’ 19, and I was the only Aronson in the class [that is to say she was the only Jewess]. In 1947 I left school after the ninth grade, without having completed my studies for one and a half years. I was 18, I was now a grown-up girl and couldn’t allow such an attitude towards myself. I was given a school progress record and information paper instead of a diploma and certificate. Until now recollections of that time make me sick.

In 1947 I entered the finance-economic technical school. Before the beginning of my studies I went to Estonia with a relative, who had an acquaintance there, a Finn, who was married to an Estonian. Mom gave me fox fur so that I could barter it for foodstuffs. Moreover, we had to work, it was the hardest time, people mowed rye, and we bound sheaves with other workers. The master paid us well, for one workday he gave us a bag of potatoes. Since we were not able to take it with us, because for a week we got seven bags of potatoes, we bartered it for butter and brought home seven kilograms of creamy butter. There was no food, there was starvation, and for us it was great luck.

I was trying hard to work well, I was young and had no practical skills, and as a result I greatly strained the tendons of my right hand. And when I went to study on the 1st of September, for some time I could not write at all. At the technical school I felt no anti-Semitism, despite the fact that we were ‘one and a half Jewesses’ – I was half Jewish and Fira Trostinetskaya was a pure Jewess. She was my, well, not exactly a friend, but we maintained very friendly relations with each other. Now she lives in Germany.

In 1950 I successfully graduated from the technical school and right away passed the exams for a financial economics institute, the department of instruction by correspondence, as according to the law I had to work three years in a certain place, where the technical school sent me after graduation. I was afraid of this assignment, because leaving my mom was frightful for me and something I was not used to. I was sent to work in the town Anapa in Krasnodar region. I was an inspector of state revenues in the finance department of some town district. [She worked and studied at the same time in order to earn her living]. I worked there for a year; we raised taxes from the state enterprises. In our department there was a sub-unit, which was engaged in tax collection from the population. Taxes were levied on every tree that was growing in your garden and on every animal – sheep, chickens. And if you did not have any hens you had to hand over eggs. Go to the market and buy eggs. And pay tax with these eggs!

Under Stalin it was an awful work, it was just like serfdom! Once I was sent to help the tax inspector to raise taxes from the population. And people let loose dogs upon us in order to prevent us from entering the house, as they had no money to pay the taxes. And these taxes were required for the constructions of Communism Tsimlyanskaya GES. [GES is a Hydroelectric Power Station, was constructed in 1953, is situated on the river Don; Tsimlyanskaya GES generates electricity for the cities of the South of Russia, in the town of Tsimlyansk.]

I was nearly killed there! It was the period of vintage. In this period it was necessary to gather grapes of certain sweetness; for that people were recruited from everywhere, from the whole Soviet Union. And naturally there were criminals too. I was sent to a sovkhoz 20 together with a male cashier, who paid out wages to the sovkhoz workers, and I collected tax right there while they had money, in order to get from them at least something. And the cashier himself was originally from this ‘stanitsa’ [village]. Moreover, salary payment was carried out late in the evening, because during daytime people were working in the fields, cut off bunches of grapes.

The father of this cashier, a native of the village, came up to him and warned him not to go home, as he heard a conversation that some persons wanted to rob the cashier. He asked, ‘Do you have any weapons?’ But the cashier didn’t take a weapon with him, and he couldn’t just not go home, as his little children were staying there. And the cashier and his wife said, ‘I shall go home in any case, even if they may kill me.’ But I didn’t want to die, I was only 20. Then the father of this cashier said, ‘Ride in a roundabout way!’ It was a detour of 20 kilometers. We went on horseback, he rode the horse hard and we managed to escape from these ‘zaks.’ [Zak: short for zaklyuchenny – prisoner in Russian. Former prisoners, even after their release, are sometimes called ‘zaks,’ this epithet sticks to some criminals for their whole life, they say: ‘He is a former zak.’]

When I came to the town [Anapa] and gave a report of my business trip, the chief said to me, that I had collected less money, and I said to him in response, that I would never make such a business trip again, as I was a young specialist and had to work only in my field of specialization and not to collect taxes from the residential population. These were very audacious words, the chief could have discharged me, but everything turned out all right.

I was a second-year student in the institute, and in spite of the fact that I had a diploma of a financier after the technical school, I was refused employment everywhere. It was 1951, the very height of anti-Semitism. And only in February of 1952, by knowing the right people, by way of several people I could meet the deputy director of the plant ‘Svetlana’ Petrov. During the blockade of Leningrad between 1941 and 1944 he was a simple engineer, and one cook of this plant, a Jewess, fed the weak and hungry people, among which was this engineer. He turned out to be talented and became the deputy director of the plant. And when this cook, a pensioner as well, addressed him with the request to give a job to some Jew, he did not refuse her. In such a way I, a specialist with an incomplete university education, began to work at the plant as a tester of measurement instrumentation; it was merely a worker’s position instead of a fiancier’s position.

My female chief was an anti-Semite and tried to get rid of me; I was advised to address the chief of the special design office, where the planning department was, led by a Jew. He took me on in the position of a technician, though I was the only person with special economic education. And when at the end of 1952 my dad was arrested, I stayed at work in the evening and shared my trouble with him. His name was Naum Efimovich Ostrovsky. He ordered me to tell the ‘First Department.’ [‘First Department’ or ‘Special Secret Department’ employees had access to state secrets of the defense and other industries, they couldn’t go abroad for ten and more years, on the other hand their salary was a bit higher than that of ordinary employees.] Our plant belonged to the electronic industry, and everything was classified as secret. I refused, then my chief said, ‘You did not tell me anything, and I don’t know anything.’

The Doctors’ Plot 23 in the USSR affected us marginally. My paternal relative, a doctor/gynecologist, Mikhail Kogan, was arrested, his family lived on the poor salary of his wife. Relatives feared to communicate with them. In March 1953 Stalin died. All of our acquaintances were sad about Stalin’s death. And my chief Ostrovsky suffered in the following way: in the evenings he taught political economy at the institute, and at this time the textbook of political economy was first published, and in the circle of his colleagues at the plant he said, ‘It’s a pity, that this textbook was not checked by Stalin.’ One of the colleagues reported to the Party Committee, that Ostrovsky ‘demoralizes the Party’ by saying that ‘even a textbook cannot be corrected by anybody except Stalin.. Ostrovsky was expelled from the Party, discharged from his work, and he died at the age of 49.

In our design office there were a lot of Jews, they got into the plant in the following way: straight away after the war Jews had an opportunity to get into institutes, and upon their graduation from an institute, according to the law, they had to be placed in a job. There were not enough competent specialists, and factories submitted their claims to the institutes, which were called ‘raznaryadky,’ in order to get a certain number of specialists. Thus Jews began to get even into the closed factories 22. At this design office there was a very industrious and gifted engineer, who acquainted me with his brother, who later became my husband.

My husband Vladimir 23 or Velvel Kunin was born in 1924 in the town of Nikolaev of Odessa region [today Ukraine]. He didn’t go to the front because of myopia. At the beginning of the war he was 17. My husband’s father took him to Kirov region into evacuation, where there was the only veterinary institute. Volodya completed the institute and upon his return from evacuation entered the Leningrad Pedagogical Institute, the Physics and Mathematics Department, became a Physics teacher first at school, and then at the radio-polytechnic school. My husband was a very good person. I don’t want to tell you anything more except some general things. This is our personal life. Everything was OK with us, we were happy. He died. For me life goes on. He had poor eyesight. In evacuation he studied to be a vet. And who needs vets in Leningrad? When he arrived in Leningrad, he started to study for another profession!

In January 1961 our son Leonid was born. Now he lives in Petersburg, he married a Russian woman, but they don’t have children together. I gave birth to Leonid at the age of 31. When Lenya grew up, I asked my husband to change his name from Velvel to Vladimir, as my son needed to receive a passport, but with such a patronymic –Leonid Velvelovich – at that time he wouldn’t have been taken into the Military Institute, which was his dream when he was 16 years old. But then he was taken in with the patronymic Leonid Vladimirovich.

Among my friends there were a lot of Jews, and once I was taken to the synagogue at the holiday of Simchat Torah. And an elderly woman came up to one of our boys and began to propose her daughter to him as a wife. And then she complained, that she had a nephew, and whereas he was clever, and good, and kind, and whereas he was so outstanding on the whole, who was his wife? Natashka! [meaning that she was a Russian girl, as Natasha is a Russian name]. We laughed, of course.

In general I rarely went to the synagogue, as it wasn’t safe to go there 24. So we often got together at the home of someone of our friends. There we danced a lot and it was great fun.

After the war in Israel in 1967 25 we had a proverb: ‘Don’t beat kikes, but beat in a kikish style.’ We never traveled to Israel but a lot of people from the plant departed [emigrated for permanent residence]. My friends left. I loved them, I took an interest in their fate, but I immediately told them not to write to me, as my son was studying at the military college and I was still working 26. I was given the telephone number of elderly people who were in contact with them, who corresponded with them, and I got to know about their life from these people. [The situation in the Soviet Union was such, that if you had friends or even more so ‘relatives abroad,’ you would be considered a real spy, recruited by a foreign secret service, and you would be immediately dismissed from work, or they wouldn’t admit you to university and in every possible way the authorities would put obstacles in your way to a successful life. All people kept secret the existence of friends, who had left for foreign countries.]

When Soviet troops were in Hungary 27, there was a famous journalist from Moscow, comrade Borzenko. And one of our acquaintances from Leningrad, let us call him Sidorov, while understanding that we were misinformed, wrote a letter to Moscow with the following content: ‘If you see that our troops are met well by the residential population, then you are a fool; and if you see that our troops are met with animosity but write the opposite, then you are a scoundrel.’ He addressed it like this: ‘Moscow, to the journalist Borzenko.’ There was no signature. This Sidorov was a prominent scientist, headed a large laboratory, often drank too much, and, certainly, in a state of drunkenness dared to write such things.

Six months passed, he was called to the ‘Big House’ and was asked if he had written a letter to Borzenko. Plenty of time had passed, the hangover had passed, and Sidorov forgot everything and began to deny it. Then he was shown his letter and had to recall everything. Sidorov was a smart man and asked, ‘What am I to do?’ It was impossible to deny the charge. But times had changed 28, people were no longer put in prison, and he was offered to point out the reason for such a sentiment: ‘We have often listened to the BBC’s broadcast, The Voice of America 29, I have lost control of myself and this case happened...’ At work he was removed from the leadership of the laboratory and became a junior research fellow with a significant loss in salary. And his wife told him, ‘You will not drink cognac, you will drink vodka now!’

My husband died in 1999 at the age of 75. We lived a happy life. Now I am visiting Hesed 30, I am a volunteer and help those, whom I can help with something. I have a lot of friends. Certainly, I have become accustomed here to the Jewish life. I visit the synagogue on major holidays. I go to concerts, which are arranged by the Jewish community. But I remain an irreligious person , I only began to believe in God, and I pray to myself and not in the temple.

Glossary:

Életrajz

Rác András festőművész Fillér utcai műteremlakásában él feleségével. Zsóka és András mindig nagyon kedvesen fogadott. A budai bérház negyedik emeleti lakásában számos értékes tárgy emlékeztet Erdélyre, a szülőföldre. A festett bútorok, a népi cserépedények, valamint a művész mozaikmunkái jól megférnek egymás mellett. Igazi „művész” hangulat fogadja a lakásba érkezőt, festőpaletta, festékek, a mozaikkészítés alapanyagai, ecsetek stb. számos dolog emlékeztet arra, hogy itt festőművész él. András májustól októberig a régi szentendrei művésztelepen alkot. Munkáit most kezdik igazán felfedezni, amit a művész egyáltalán nem bán. Legfontosabb egyéni kiállításai: 1967, Műcsarnok, Bp.; 1969, G. Lambert, Párizs; 1970, G. Le Rempart, Brüsszel; 1973, Perrins G., London; 1975, Szekszárd; 1977, Győr; 1979, Jurisics-vár, Kőszeg; 1981, Pécs; 1980, Dorottya G., Bp.; 1981, 1982, 1983, G. Preuss, Hamburg; Salon für Abstrakte Kunst, Hotel Reichshof; 1981–85, Városi kiállítócsarnok, Nebbiensches Gartenhaus, Frankfurt am Main; 1989, Művésztelepi Galéria, Szentendre; 1992, VizualArt Galéria, Bp.; 1995, Németvölgyi úti iskola, Bp. Rendszeresen részt vesz kollektív tárlatokon, legutóbb: Őszi tárlat 2000, a Szentendrei Régi Művésztelep kiállítása, Művésztelepi Galéria, Szentendre. Köztéri művei többnyire beépített mozaikok: üzletház (Dunaújváros); Nagy Lajos király úti lakóház (Bp.); Bukarest úti autóbusz-pályaudvar (Bp.); munkásszállás (Pécs, Uránváros); Iskola (Miskolc); autóbusz-pályaudvar (Balatonalmádi); Kálvin téri üzlet (Bp.); repülőtéri iroda (Budaörs); megyei önkormányzat (Ózd); sportcsarnok (Békéscsaba).

Az apai nagyszülőkről sokat nem tudok. Erdély déli részéről, Karánsebesről származtak [Karánsebes (románul Caransebeş, németül Karansebesch) – rendezett tanácsú szabad királyi város volt Krassó-Szörény vm.-ben (1881-ig Szörény vm. székhelye), 1891-ben 5500 lakossal (55% román, 35% német, 7% magyar), 1910-ben 8000 (49% román, 30% német, 8% magyar) lakossal. Görög keleti püspökség, járási szolgabírói hivatal, kir. törvényszék és járásbíróság, kir. közjegyzőség, püspöki teológia székhelye, továbbá kereskedelmi és iparostanonc-iskola, a 20. század elején görög keleti tanítóképző, állami főgimnázium nagy internátussal, állami polgári fiú- és leányiskola, kereskedelmi szaktanfolyam. A város ipari létesítményei: parketta-, hordó-, kaptafa-, tégla- és fűrészgyárak. Trianon óta Romániához tartozik, lakosainak száma 1922-ben 7600 fő volt. – A szerk.]. Nagyapámat Róth Adolfnak hívták. 1852-ben született, és 1932-ig élt. A nagypapa 1927 körül került Aradra. Előtte végig Karánsebesen élt. Foglalkozását tekintve fakereskedő volt. Úgy tudom a családi elbeszélésből, hogy tönkrement. Öregkorában Aradon élt egyedül. Külön lakásban lakott, és a szüleim tartották el. Illetőleg azért beszálltak a fiai, a Róth fiúk is. Ernő, Józsi meg Zsiga biztosan. Az aradi házat apámék bérelték neki. Adolf nagypapa nyolcvannégy éves korában halt meg Aradon [Ha a születési és a halálozási évszám korrekt, akkor 80 éves volt, amikor meghalt. – A szerk. ]. Ott is van eltemetve, valószínűleg a zsidó temetőben. Hét éves voltam, amikor meghalt, így sok emlékem nincs róla. Apuval, amikor egyszer együtt meglátogattuk, ült egy fotelban, nem is állt föl, és egy hosszú pipa volt a kezében, ami egészen a földig ért, azt szívogatta. Nem emlékszem rá, hogy nézett ki, csak nekem mint gyereknek borzasztó öregnek tűnt. Ami a vallást illeti, én úgy érzem, hogy a család nem volt nagyon vallásos. A nagyünnepeket megtartották, de ez az egész apai családra jellemző volt, hogy nem nagyon voltak vallásosak, és kóserek sem voltak tudomásom szerint. Lehet, hogy volt egy-két kóser dolog, de mi ezt nem vettük észre. A nagypapa magyarul és németül beszélt. Amikor leveleztek apuval, akkor sokszor németül írtak. Egymás között azonban inkább magyarul beszéltek.

A nagymamáról semmit nem tudok. Apám halotti anyakönyvi kivonatából tudom, hogy Hercz Rozália volt a neve. Hogy mikor született, nem tudom, én sosem találkoztam vele. Csak annyit tudok, hogy 1913-ban meghalt. Mindenesetre tíz gyereke volt, és a tíz gyerek közül édesapám volt a legfiatalabb.

Édesapámat gyakorlatilag az egyik testvére, Gizi néni [Róth Gizella] nevelte, aki a legidősebb volt a Róthok közül. Giza néni apunak a kedvenc nővére lett élete végéig. Apu volt a legfiatalabb, és Giza néni még ott, Karánsebesen vette magához. Kiskorától nevelte, mert a nagypapa tönkrement, nem tudták eltartani a sok gyereket. Hogy férjnél volt-e akkor már Giza néni, azt nem tudom. Giza néni az 1920-as évek elején került Temesvárra, amikor én olyan három-négy éves voltam, akkor ő már Temesváron volt. Temesváron Giza néni egy lisztüzletet vezetett. Lisztet és terményeket árult zsákokban. Kis boltocska volt, olyan öt-hat méteres helyiség, ami két részre volt osztva. Az első részben volt egy pult, ott adagolta a lisztet Giza néni, meg ott volt a kassza is. Voltak kis zsákok is, meg edényben is volt áru. A nagy zsákoknak volt egy külön helyiség a hátsó részben. Akik bejöttek, kis tételben vettek. Háziasszonyok jöttek nagyrészt, akik a főzéshez vették a lisztet. Nagyon jellegzetes szagok voltak, emlékszem. Giza néni egyedül volt ebben a lisztboltban. Szerettünk odajárni az öcsémmel, mert akkor játszhattunk a lisztekkel. Ez még messze a háború előtt volt, az 1930-as évek elején lehetett. Ott nem éreztük azt a gazdasági krachot, ami az egész világon megjelent [lásd: 1929-es gazdasági világválság]. Nem tudom, hogy a bolt a háború után működött-e még.

Ahogy én emlékszem Giza nénire, egy kedves asszony volt, kicsit „formás”. Jó körülmények között élt egy kétszobás lakásban. Mivel apám pótanyja volt, úgy gondolta, hogy minket is istápolhat, különösen apám halála után. Giza néniék nagyon zsidók voltak. Azt hiszem, hogy egy kicsit nehezteltek is ránk, hogy nem zsidó nőt vettünk feleségül. Gizi néni férje egy Rosner nevű zsidó ember volt. Két gyerekük született, Margit és Pál. Margit férje Hugó Grünfeld volt. A Hugóéknak volt egy fehérneműüzletük Temesváron. Zsebkendőt meg női fehérneműt árultak. Nem tudom, hogy mi lett ezzel az üzlettel. Margitot jól ismertem, azoknál voltunk az ostrom után, és nekik még jelentőségük lesz a történetemben. A holokausztot túlélték. Tudtommal Hugó bácsi Izraelbe került Margittal együtt, és kivitték Gizi nénit is. Ez az 1950-es években lehetett, és Haifán telepedtek le. Pálról csak annyit lehet tudni, hogy 1932-ben meghalt. Én úgy tudom, hogy öngyilkos lett.

Róth Ernő született másodiknak, és 1932-ig élt. Terka néni volt a felesége, aki 1970-ben halt meg. Ernőt én nem ismertem, de azt tudom, hogy ügyvéd volt Bukarestben. Két gyerekük született, László és Lili. László 1912-ben született, és 1988-ban halt meg. Román Laci néven élt, és ő is ügyvéd volt, szintén Bukarestben. Ő úgy élte túl a deportálást, hogy volt egy német származású barátnője, akivel együtt élt. Laci Bukarestben maradt élete végéig. Feleségét Cellának hívták, és 1989-ig élt. Lili 1920-ban született, még él. Férje, Weiss Imre 1912-ben született. Temesváron élnek. Nekik egy gyerekük van.

A testvérek közül a harmadik Róth Zsigmond volt. Ő 1878-ban született, és 1951-ig élt. Brezoiban (Vâlcea m.) élt a családjával, meglehetős jómódban. Dél-Erdélyben a hegyekben sok Róth volt. A felesége Sallai Vilma volt. Vilma néni 1887 és 1976 között élt. Ők végig Romániában éltek, Brezoiban. Nem lett bajuk a háború alatt [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; Zsidó Statutum Romániában; Zsidótörvények Romániában]. Egy lányuk volt, Marga. Hogy mi volt a foglalkozása, azt nem tudom. Doktor Horovitz Fülöphöz ment feleségül. A férj 1965-ben meghalt, és Marga másodszor is férjhez ment. Az első házasságból született egy lányuk, aki háromszor ment férjhez. Ők Romániában vannak.

Zsiga bácsit jól ismertem. Apámmal ők nagyon jóban voltak. Brezoiban volt egy faipari üzem, annak volt az igazgatója. Ez egy nagyon nagy üzem volt. Oda szállították a fát, és ott a telepen dolgozták fel. Az üzemnek volt egy része, ahol faipari gépeket javítottak. Amikor én ott voltam, ott kellett „dolgoznom”. Apu azt akarta, hogy szakmákat is ismerjek meg, és tanulmányozzam az elektromosságot. Ott tanultam meg például összekötni vezetékeket, konnektort szerelni meg ilyesmiket. Nem nagy lelkesedéssel csináltam, de megértettem, hogy ezt is tudni kell. Gondolom, apám azért forszírozta ezt, hogy legalább lássam, hogy az emberek hogy dolgoznak. Apám nagyon fontosnak tartotta azt, hogy az ember szociálisan érzékeny legyen, és több mindent tudjunk. Úgy emlékszem, hogy kétszer voltam ott. Egy-egy alkalommal tíz napig voltunk ott. Zsiga bácsi mindig küldött egy hatalmas nyitott kocsit értünk. Az autó vissza is vitt minket, és a fruli [fräulein] kísért. Borzasztó előkelőnek tartottuk ezt. A gyáron kívül volt egy nagyobb, több szobás ház, ahol Zsiga bácsiék laktak. Volt egy szép nagy kertjük is. A fatelepen voltak kisebb, huszonöt-harminc négyzetméteres vendégház jellegű házikók. Akkor ott laktunk öcsémmel és a frulival. Nagyon kellemes volt, ciripeltek a tücskök, erre nagyon emlékszem.

Róth Józsefről és Róth Emilről keveset tud a család. Valószínűleg Temesváron éltek, ezt csak régi fényképekből gondolom. Nem tudom, hogy mivel foglalkoztak. Józsi örökbe fogadott egy zsidó fiút. Schück Gyulának hívták a fiút hivatalosan, így is használta, nem vette fel a Róth nevet. Józsi bácsival én még találkoztam, de Emilt nem ismertem. Schück Gyula később Pesten élt, és nagyon sokat segített nekem.

Róth Izsó 1886-ban született, és 1925-ig élt. Izsóék, azt hiszem, Temesváron éltek, de nem tudom, hogy mivel foglalkoztak. Felesége Reisz Piroska volt, aki 1894-től 1982-ig élt. Egy családi legenda szerint Izsó tönkrement, ez vagy igaz, vagy nem, és bánatában kivitte a temetőbe Piroska nénit meg Jancsi fiát, és ott öngyilkos lett. Le akarta lőni Piroska nénit is, és az egyik szemét kilőtte. Jancsi fiuk 1923-ban született. A Jancsit jól ismertem, többször járt nálunk. Bukarestben élt 1970-ig és aztán kivándorolt a feleségével, Börcsök Eszterrel együtt Németországba, és akkor ő elvette a Hella-Annit, aki Frankfurt mellett él, és időnként jön Budapestre. Ő tiszta német. A családunkra egyébként az a jellemző, hogy nem volt az szempont, hogy zsidó társat válasszanak maguknak. De mi azért továbbra is zsidónak érezzük magunkat. Ő elég sokat van együtt a frankfurti „gettóval”, az ő ismerősei mind romániai és magyarországi zsidók. Jancsinak van egy fia az első házasságból,  Marcel-André, aki 1958-as születésű. Marcel nagyon szimpatikus, és Frankfurtban él.

Róth Ödön 1888-ban született, és 1953-ig élt. Két felesége volt, az első Piroska, a második Helene Wagner. Gyerekük nem volt. Ödön bácsival sokat találkoztam, ő viszonylag fiatalabb generáció volt már. Ödön ügyvéd volt Bukarestben. Ő volt az, akivel kapcsolatban maradtam akkor, amikor végleg Magyarországon maradtam. Segített anyagilag, hozott nekem a háború után egy kabátot is. Ez a kapcsolat a háború előtt nem volt ilyen szoros. Gondolom, Ödön bácsi apám halála után feladatul tűzte ki, hogy engem támogasson.

A kilencedik gyerek Róth Sophie volt, őt sem ismertem, csak hallomásból [Sophie a fölsorolásban a nyolcadik gyerek. Végül is nem tudjuk, hogy Rác András apjának nyolc vagy kilenc testvére volt-e. – A szerk.]. Nerner Zsigmond volt a férje, akitől két gyereke született. A lánya Renée, akinek három férje volt, és gyereke nem volt. A fia, István egy Clara nevű hölgyet vett feleségül. Michaela lányuk 1946-ban született.

Az anyai nagyszülőkről egy kicsit többet tudok. A nagymama Regina néni [Velesz Regina] volt. Ők a szlovákiai Bagotán laktak [Bagotta (Bagota) – kisközség volt Komárom vm.-ben, 1891-ben 1071, 1910-ben 1300 magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Az anyai nagyapám, Deutsch József gazdálkodó volt. Volt egy birtokuk, azt nem tudom, hogy saját volt-e, vagy bérelték, de teljesen úgy éltek, mint a kisnemesek. Egész biztosan béresekkel dolgoztatták meg a földet. Ők jómódban voltak, és adtak is erre. A család dzsentri módjára élt, és törekedett is arra, hogy a dzsentri életmódot utánozza.  Nagyon adtak az „úri” viselkedésre. Igen jó modort és viselkedést kellett anyáméknak elsajátítaniuk. Mind a három gyereküket taníttatták, jó iskolákba küldték [Nem világos, miért beszél Rác András három gyerekről. Anyjának három testvére volt, vagyis a családban négy gyerek nevelkedett. – A szerk.]. A jómódból kifolyólag tudták a gyerekeiket külföldön taníttatni, és azt hiszem, hogy náluk ez presztízskérdés is volt. Anyám fiatalkorában megfestette ezt a birtokot, pontosabban a kertet. Ez az egy emlék maradt meg Felvidékről. Anyám egyik testvére, Lóránt Pista bácsi egyszer, még a háború előtt, kocsival eljött hozzánk, és ővele meg apuval hárman mentünk Kolozsvárról Szlovákiába. Akkor elmentünk Bagotára is, de nem emlékszem rá. Amikor később visszamentem, sose találtam meg a falut.

A nagypapámnak nagy bajusza volt, ezt családi képekről tudom, mert én soha nem találkoztam vele. 1850 körül születhetett, és 1918-19-ig élt. A nagyszüleim eredetileg nem voltak keresztények, de úgy éltek, mint a keresztények. Azt hiszem, hogy még a nagypapám kikeresztelkedett. Próbáltak megszabadulni a zsidóságtól, és úgy nevelték a gyerekeiket is. Ez abban nyilvánult meg, hogy az evangélikus vallás alapján megkeresztelték őket. Tudtommal anyám fiútestvéreit nem metélték körül [lásd: körülmetélés], és semmilyen zsidó szokást nem tartottak. Héberül nem tudtak olvasni, és nagyon vigyáztak arra, hogy ne számítsanak zsidónak. A család felvette a Lóránt nevet, ami egy kikeresztelkedett név, de azt nem tudom, hogy mikor. Mi sokat erről nem beszéltünk, de én úgy tudom, hogy anyám, amikor megismerkedett apámmal, betért a zsidó vallásba, és zsidónak tartotta magát, noha a szokásokat továbbra sem tartotta.

A nagymama alacsony volt és vékony, fehér hajú természetesen. Mindig nagyon gondosan öltözött, és mindig nagyon nett volt. Nagyon finom nő volt. Borzasztóan adott arra, hogy az ember jól viselkedjen és tudjon szépen enni, és nagyon szabályosan kellett mindent csinálni Regina néninél. Minket, unokákat is próbált így nevelni. Tudniillik ő aztán együtt élt a szüleimmel, amikor a szüleim összeházasodtak, tehát az 1920-as évektől. Mindig ott volt, ahol mi laktunk. Őt is a szüleim tartották el. Elvben jó volt a kapcsolat vele, de olyan nagyon azért nem szerettünk hozzá járni. Nem rajongtunk érte, de nem volt különösebb konfliktus sem vele. Aradon együtt laktunk, ott egy nagy lakásunk volt, és neki volt egy külön, szeparált rész kialakítva. Amikor Kolozsvárra költöztünk, akkor ő külön lakásban lakott. Hetente egyszer legalább meg kellett őt látogatni. A szüleim forszírozták ezeket a látogatásokat természetesen. Ilyenkor mindig nagyon finom kuglófot sütött. Kolozsváron kétszobás kis lakásban lakott, pár utcával arrébb tőlünk. Egy többemeletes ház volt ez, és emlékszem, hogy volt egy kis balkonja, onnan le lehetett látni egy szombatos [lásd: szombatosok] gyülekezetre, és mi mindig nagy érdeklődéssel néztük őket. A gyülekezet mindig a szabadban imádkozott. Volt egy ideiglenes háztartási alkalmazottja is Kolozsváron, erre is emlékszem. Ő segített neki vásárolni, főzni, mosni, takarítani. A „grósziék”, mert mi így hívtuk őt, meglehetős társadalmi életet élhettek Bagotán. Többször hallottam, hogy anyámmal beszélték, hogy például Érsekújváron kivel voltak barátságban. Oda jártak társadalmi életet élni, de erről többet nem tudok. A nagymama főleg németül beszélt, magyarul nem is tudom, hogy mennyire tudott. Biztos tudott valamennyire, hiszen magyar környezetben élt, de én soha nem hallottam őt magyarul beszélni. Pedig szerintem Bagotán is magyarok között élt. Velünk csak németül beszélt. Azt azért nem mondhatom, hogy egyébként szigorú lett volna. A nagymama 1938 körül halhatott meg.

A Lórántéknál négy gyerek volt. Lóránt Ernő volt a legidősebb, ő ügyvéd volt Pöstyénben. Ernő nem nősült meg, én még Pöstyénben találkoztam vele [Pöstyén – Nyitra vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 7400 főnyi, túlnyomórészt szlovák ajkú lakossal. Jelentős gyógyfürdőközpont volt, kénes hévizei és iszapja világhírű. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Elég hamar meghalt, 1937 körül.

Lóránt István nagyon jó nevű orvos volt Prágában. Állítólag Benešt is kezelte, és úgy nevezték őt, hogy „magent Lóránt”. Többször jöttek Kolozsvárra látogatóba. Pista bácsinak már akkor volt kocsija, egy Praha típusú autó. Később Londonban élt a családjával. 1938-ban összegyűlt nálunk Kolozsváron a Lóránt család, még élt Regina néni is, és megbeszélték, hogy az egész család kivándorol Dél-Afrikába, és Pista bácsi azért ment Angliába, hogy ezt előkészítse. 1939-ben ment ki, de aztán már nem tudott visszajönni. Az egész háború alatt Londonban dolgozott orvosként. A felesége szudétanémet volt, Gréti tantinak hívták. Volt egy fiuk, a Pityu, azok ott maradtak Prágában, a háború miatt már nem tudtak kimenni. Mivel Gréti néni nem volt zsidó, ők ott Prágában viszonylag normális körülmények között átvészelték a háborút. Kellett őket ugyan anyagilag támogatni, a szüleim is küldtek pénzt nekik, de nem lett semmi bajuk. A háború után Pista bácsi után mentek Angliába. Pista bácsival 1960-ban találkoztam újra. Amikor Pista bácsi meghalt 1970 körül, a felesége és a fia az ő feleségével kimentek Amerikába, most is ott élnek. Gréti tanti természetesen már meghalt, körülbelül tizenöt éve.

Lóránt Gyula Budapesten élt. A felesége Lili néni volt, aki nem volt zsidó. A háború alatt ezért nem lett bajuk. Az Alkotás utcában laktak. Gyula ügynök volt, sertéssel foglalkozott. Vidékre járt, és onnan vásárolt nagy tételben disznót a parasztoktól. Budafokon volt egy lerakata. Gondolom, hogy onnan adta tovább a kiskereskedőknek. Volt egy házuk a Balatonon, Siófok mellett, azt hiszem, Balatonújhelyen. Ott nyaraltam is többször. Volt egy lányuk, Zsuzsinak hívták. Gyula a háború alatt eltűnt itt Pesten. Az ostrom alatt elment vízért, és soha nem láttuk többet. A Zsuzsi unokahúgom Boston mellett él. Neki Amerikában született kínai férje van. Bécsben szoktunk még időnként találkozni.

A negyedik testvér volt anyám, Lóránt Erzsébet. Anyám B. Lóránt Erzsébetnek írta magát, mert a főiskolán volt egy másik Lóránt Erzsébet, és így különböztette meg magát, tehát ő volt a bagotai Lóránt Erzsébet. Anyám vékony és nagyon jó alakú nő volt. A feje nem volt olyan nagyon szép, de szép szeme volt, és elég erős orra. A haja sötét volt. Elegánsan öltözött, mindig vigyázott arra, hogy jól nézzen ki. Kalapot hordott és fátylat, erre mint gyerek nagyon emlékszem. Sokszor járt ebben.

Anyám 1899-ben született, de hivatalosan ő mindig azt mondta, hogy 1900-ban született, Bagotán. Az első világháborúig élt a Lóránt család ott egyébként. Utána a család szétszéledt. Édesanyám Münchenbe került, Gyula bácsi Budapestre, Pista pedig Prágába. Anyám Érsekújváron járt iskolába, azt hiszem, négy elemit végzett ott. A gimnáziumot Budapesten végezte az úgynevezett Erzsébet Intézetben [lásd: Erzsébet Nőiskola]. Jobb családból való lányoknál ez így illett, hogy intézetbe menjenek, és így anyámat Budapestre küldték. Ez anyagi kérdés is volt, de úgy látszik, hogy jól éltek, mert ezt fontosnak tartották. Hogy miért nem egy közeli városba ment? Valószínűleg azért, mert nem volt elég előkelő. Ők adtak erre, hogy bizonyos nívó fölött vannak, és hogy hol taníttatják a gyerekeket. A fiúkat nem tudom, hogy hol nevelték, de ez náluk is fontos volt, hogy lehetőleg jó iskolába járjanak.

Anyám festőművész volt. Hogy mikor jelentkezett nála az, hogy tehetséges, azt nem tudom, de van egy pasztellem tőle, ami még a bagotai kertben készült. Pista bácsi volt anyámnak a nagy támogatója. Pista bácsi nagyon szorgalmazta, hogy festő legyen, ami a családban nem váltott ki nagy lelkesedést. Akkoriban a nőknél természetes volt, hogy finom nevelést kapnak, és mondjuk, zenét vagy festészetet tanuljanak, mert az így illett. Azt akkor nem mérlegelték, hogy miből fog megélni. Anyám tizennyolc éves lehetett, amikor kikerült Münchenbe. Ott járt a Főiskolára [az Akademie der Bildenden Künstére − A szerk.]. A müncheni évekről nem tudok sokat. Azt hiszem, Pista bácsi intézte el ezt a müncheni iskolát. Az iskola csak pénz kérdése volt, és nem a tehetségé. Anyu annyira nem strapálta magát. Mivel rengeteg művészettel kapcsolatos könyve volt, ő pontosan tudta, hogy mennyit ér a tehetsége. Ő ezt aztán nem tartotta fontosnak. Nem akart nagy festő lenni. Négy évet tanult Németországban még a házassága előtt. 1922 körül ment férjhez.

Apámat Róth Marcellnek hívták. A régi papírok szerint Mór volt a hivatalos neve, de mindig a Marcellt használta. Karánsebesen született, 1892-ben. Ott járt elemi iskolába. A polgárit nem tudom, hol végezte [Orvos apja nyilvánvalóan nem polgári iskolát végzett, hanem gimnáziumi érettségit szerzett. – A szerk.]. Valószínűleg azt is ott vagy a környéken. Apám orvos volt, sebész. Apu családja elég szegény volt, de borzasztóan támogatták a testvérei, főleg a Giza néni. Az orvosi egyetemet több helyen végezte. Egy időben Lóránt Pista bácsival még Prágában is tanult, de a tanulmányait Budapesten fejezte be. Prágában természetesen németül tanult, hiszen a német is anyanyelve volt. Az első világháborúban katonaorvos volt Galíciában. Ott nagyon magas kitüntetést kapott, azt hiszem, Mária Terézia rendet [lásd: rendjelek, kitüntetések]. Nekem egyszer megmutatta nagy nehezen. Sose beszélt róla, nem viselte. Annyit tudok, hogy egyszer elfogták az egész lazarettet (kórház) az oroszok, de valahogy kiszabadultak. Végigcsinálta a háborút, és utána a Magyar Vörös Hadseregben volt orvos, 1918 után [A Magyar Vörös Hadsereg a Tanácsköztársaság (lásd ott) fegyveres ereje, felállítását 1919. március 22-én rendelték el, augusztus 6-án feloszlatták. – A szerk.]. Apám egyébként nagyon baloldali volt. A román hadsereg elfogta, és egy internálótáborba került valahol Bihar megyében, 1919-ben. Abból a táborból szabadították ki a testvérei, utána rögtön Kolozsvárra ment. Abban az időben az erdélyi nagyvárosok – mint Kolozsvár, Temesvár vagy Arad – minden szempontból nagyon nívós életet biztosítottak sokak számára. Abban az időben „divat” volt ezekben a városokban élni. Szerintem apám számára ez is vonzó lehetett, meg valószínűleg itt ajánlottak neki munkát. Rokonunk Kolozsváron abban az időben nem volt. Kolozsváron apu elég hamar, 1920 körül, magántanár lett a kolozsvári orvosi egyetemen. Ő volt az első magyar kisebbségi magántanár az egyetemen. Zsidó is volt és magyar is.

A Róthok mind jómódúak voltak, és aput ezért le is sajnálták, ezt a németül írott levelekből láttam. Apám nem csinált vagyont. Akkor az orvosok jómódban voltak, de apám ilyen szempontból nem tartozott közéjük. Ingyen gyógyított, és nem fogadott el pénzt a betegektől. Én a családi kapcsolatokból annyit vettem észre, hogy a Róth és a Lóránt család nem nagyon kedvelte egymást. A Róth családnak a Lóránték túl keresztények voltak, a Lórántéknak a Róthok pedig túl zsidók. A Róthoknak a Lóránték túl nagyképűnek tűntek. Ezt soha nem fogalmazták meg, de érezni lehetett. Apám régi levelezéséből azt vettem észre, hogy például a Róthok soha nem említik a Lóránt családot, de még anyut se. Pedig anyu nagyon kedves volt velük, amikor ott voltak. Szerintem volt ebben a zsidósággal kapcsolatos dolog is, mert a Róth család kimondottan zsidó volt. Valamennyire ez érződött anyu és apu között is, de nagyon szerették egymást. Én ezt akkor is éreztem, amikor egyszer összegyűltek nálunk Lóránték, 1941-ben. A Lóránték közül Gyula bácsival voltunk közelebbi kapcsolatban, a Róthok közül Zsiga bácsi és Giza néni állt közel hozzánk.

Anyám és nagymamám, Régi néni úgy kerültek Romániába, hogy édesapám az első világháború után sokat találkozott a Lóránt családdal. Azt hiszem, hogy apám még a prágai évei alatt került kapcsolatba először Lóránt Pista bácsival az orvosi egyetemen. Ő vitte el apámat egyszer Bagotára, ahol éppen anyám is otthon volt, így ismerkedtek meg. Amikor összeházasodtak, a szüleim Kolozsváron telepedtek le, és természetesen a nagymama is. Én Kolozsváron születtem, a Kötő utcában, 1926-ban. A Főtér után az első párhuzamos kis utcácska volt a Kötő utca. Ez egy bérház volt, összesen két szobánk volt. Én oda születtem, de a szüleim rögtön utána Aradra költöztek, mert apám ott kapott állást egy szanatóriumban. Tehát itt még egy évet sem éltem le. A testvérem, Róth György 1928-ban született Aradon. Amikor megszülettünk, anyám teljesen abbahagyta a festést. Anyu festékeit én használtam később, azokat nekem adta. Amíg én kisgyerek voltam, akkor még időnként szobrászkodott. Emlékszem, egy öreg bácsi járt hozzánk modellnek, és nagy agyag ülőfigurát csinált róla. Az öcsém születésével azonban már azt is abbahagyta.

Az aradi szanatórium egy magánszanatórium volt, Windholz szanatóriumként volt ismert Arad-szerte. Az alapító Windholzék zsidók voltak. Az egész szanatórium a Windholz családé volt. A szanatóriumot az 1920-as években alapították. Hogy hogyan került a hitközséghez, erről részleteket nem tudok [Az aradi zsidó hitközség tulajdonában volt a Therápia szanatórium, amelyet átalakítottak kórházzá. Tucatnyi köztiszteletnek örvendő kiváló orvos – Háber, Hersch, Kállai, Radó, Reich, Róna, Róth, Singer, Téthi, Újhelyi, Waldmann, Windholz stb. – dolgozott itt az 1948-as államosításig (Vágvölgyi Lajos: „Az aradi zsidóság múltjából és jelenéből”, Múlt és Jövő, 7.). − A szerk.]. Én is feküdtem ott, mert ott vették ki a mandulámat. Ez egy nagyon szép szanatórium volt. A Windholzéknak volt két gyerekük, akikkel én jóban voltam. A Péter volt velem egyidős, a Tamás idősebb volt. Gyerekkoromban sokat játszottam velük.

Aradon két helyen laktunk. Az első egy nagyon szép, de kisebb lakás volt, viszonylag közel a Maroshoz. Ott volt egy udvar, és alattunk egy román család lakott. Összeismerkedtem velük, mert ott volt egy velem egykorú gyerek, Mircea. Onnan négy-öt éves koromban elkerültem egy másik aradi lakásba, ami egész közel volt a hídhoz. Egy bérháznak az egyik emeletén laktunk. Ez egy nagyon szép tágas lakás volt. Négy szobánk volt, és a lakás hátsó végében lakott a „grószi”, Regina nagymamámat hívtuk így. A szalonban négy hatalmas könyvszekrény állt, ami tele volt könyvekkel. Festmények is voltak a falon egy-két nagybányai festőtől [lásd: Nagybányai művésztelep. Ezek a képek a háború alatt eltűntek a budapesti lakás pincéjéből. Apám nagyon szerette a bútorokat és a népi cserepeket. Volt egy jelentős bokálygyűjteménye, és gyakran vásároltak anyámmal a korabeli vásárokon. Fürdőszobánk is volt, nem is egy, hanem kettő. Nekünk külön kis fürdőszobánk volt az öcsémmel.

Nekem volt egy német fräuleinem, aki egy újaradi sváb asszony volt. Az igazi nevét nem is tudom, mert mi csak frulinak hívtuk. A frulival egy szobában laktunk. Ez a fruli borzasztó erélyes és szigorú volt. Szerintem még anyám is félt tőle. Engem nagyon megnyomorított, ami egész életemre kihatott. Az öcsémet jobban szerette, mint engem, mert ő akkor már ott volt nálunk, amikor az öcsém született. Borzasztóan féltem, de rengeteget tanultam is tőle. Egyrészt németül, úgyhogy hatéves koromban már gót betűket tudtam írni németül [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.], meg énekelni is tanított, meg meg kellett tanulnom biciklizni, korcsolyázni meg úszni. Nagyon hasznos volt, de én borzasztóan utáltam. Hétéves koromig, amíg Aradon éltünk addig volt velünk ez a fruli. Amikor Kolozsvárra kerültem, a szüleim megint fölvettek valakit, de én megmondtam nekik, hogy nem vagyok hajlandó vele lenni, annyira utáltam a frulit. Sajnos nagyon szégyellem, de kiutáltuk az öcsémmel. Volt cselédlányunk is Aradon. Ketten voltak, magyar lányok, de a nevüket nem tudom. Viseletben nem jártak, de részletesen nem emlékszem rájuk. Később Kolozsváron egy házaspár cselédkedett nálunk. Ők székelyek voltak, Dani és Berta.

Otthon magyarul és németül beszéltünk. A frulival csak németül beszéltünk. A szüleimmel inkább magyarul, de előfordult hogy időnként németül is, különösen addig, amíg a grószi is élt. Jobb módban éltünk, mint az átlag. Ugyan nem volt kocsink, és a lakást is béreltük, de például volt a lakáshoz közel egy kert, ami apuék tulajdona volt. Abban az időben apámék sokat utaztak. Voltak Olaszországban, Törökországban (Isztambulban), Ausztriában. Ezekre a helyekre mindig vonattal mentek. Nem éltek úgy, mint az akkori orvosok. Sok pénzt költöttek könyvekre, nagyon szép bútoraik voltak, meg ránk, gyerekekre költöttek sokat. Nyelveket és zenét is tanultunk. A klasszikus német, francia és angol szépirodalom teljes palettája megtalálható volt nálunk. Emellett művészettörténeti könyvek, főleg német nyelven, és természetesen orvosi, sebészeti könyveink is voltak, hiszen apám folyamatosan képezte magát. Mi, gyerekek rengeteg német nyelvű ifjúsági regényt olvastunk.

Az 1920-as években Aradon fantasztikus élet volt. A művészeti könyveket, amik akkor megjelentek Európában, Aradon rögtön meg lehetett kapni. Német, francia, angol könyvek. Nagy művészeti és társasági élet is folyt. Mi csak magyarokkal, vagyis zsidókkal jártunk össze. Apám szabadkőműves volt, de erről én sokat nem tudok, és csinált a munkásgyerekeknek nyaralóközpontot az aradi szigeten. A megnyitóra engem is elvitt. Ez egy faépület volt, ahol nyaralhattak a szegény gyerekek, nagyon szép volt. Csak magyar gyerekek jártak oda. Románokkal nem nagyon volt kapcsolatunk.

Ahogy én rekonstruálom most a dolgokat, ez a szanatórium tönkremehetett 1933 körül. Apám kért kölcsön erre a szanatóriumra a testvéreitől, amit aztán nem adott meg. Erről részleteket nem tudok, csak apám levelezéseiben olvastam, amit a testvéreivel folytatott − egyébként németül leveleztek egymással −, hogy a kórházra kért kölcsön, amit nem adott meg, és ezt a testvérei többször is felróják neki a levelekben. Azt, hogyha a kórház a hitközségé volt, miért kellett mégis pénzt belerakni, pontosan nem tudom. Nem nagyon beszéltek a szanatórium pénzdolgairól, de valami ilyesmi lehetett az oka annak, hogy később elkerültünk onnan. 

Hét évig éltem Aradon. Még Aradon elkezdtem elemi iskolába járni. Ez román iskola volt. Sima elemi iskola volt, állami természetesen, nem magán. Oda csak hetekig jártam, mert aztán elköltöztünk Kolozsvárra. Kolozsváron is román iskolába jártam. Apám mindenben a legjobbat akarta nyújtani nekünk. A román iskolák abban az időben színvonalasabbak voltak, ezért döntöttek úgy, hogy román iskolába járjak. Persze azt is gondolták, hogy megtanulunk még egy nyelvet, és akkor még senki nem gondolta, hogy nem Romániában fogunk élni. Én addig nem tudtam románul, legfeljebb egy-két szót. Az iskolában viszont nagyon gyorsan megtanultam. A kolozsvári iskola a tanárképző főiskolának volt a gyakorló iskolája. A Gyulai Pál és Lázár utca sarkán volt Kolozsváron. Kétemeletes nagy iskola volt ez. Négy évig jártam ide. Főleg román gyerekek jártak oda, kevés magyar és zsidó gyerek is volt ott. Zsidózás volt rendesen, engem is megvertek többször. Egyszer ott hajkurásztak engem mint zsidót az iskola folyosóján, de a román tanító bácsi szigorúan közbelépett.

Utána egy román gyakorló gimnáziumba jártam, a Farkas utcában. Nagyon erős iskola volt, humán műveltséget adott elsősorban. A román iskolák teljesen a francia rendszer szerint tanítottak. Magyar gyerekek is voltak ott, viszonylag kevés, azok is inkább zsidók voltak. Az osztályban négy magyar gyerek volt, abból egy nem volt zsidó. A tanárok viszonya a magyar, illetve a zsidó gyerekhez teljesen semleges volt. Egyszer volt egy megjegyzés, hogy bezzeg a zsidó gyerekek folyton üzletelnek. Különben nem. Általában mi voltunk a legjobb tanulók. Mandula Gyuri, Czitrom Gabi és egy Deutsch Laci nevű fiú voltak a barátaim ott. Ők is zsidók voltak, így voltunk mi barátok. Az utolsó kettővel még most is szoktam beszélni. A Laci a mi utcánkban lakott, a Gyulai Pál utca 2-ben.

Két házzal laktak arrébb a mi lakásunktól, a köztünk levő házban pedig egy ortodox zsidó család lakott. Eléggé cikiztük őket, mert elég furcsán éltek szerintünk. Mi nem tartottuk a zsidó életet. Tudtuk, hogy zsidók vagyunk, és hogy annak vannak hátrányai, ezt úgy tudtam meg leginkább, hogy amikor mentem az inasunkkal, a Danival sétálni, ő magyarázta, hogy például a húsvét veszélyes időszak, mert akkor nagyobb a zsidóellenesség. Ilyenkor vannak a pogromok. Valahogy így magyarázta. Akkor én kilenc éves lehettem. A közelben volt egy ortodox zsinagóga, aminek az udvarán sokszor sok ember lakott, azt hiszem, hogy Galíciából jöttek, nagyon ortodox zsidók. Amikor ott sétáltunk, akkor mondta ezeket nekem a Dani. Akkor még ebből nem sokat értettem. Később már kezdtem megtudni, hogy miről is van szó.

Zenét is tanultam. Először zongorával kezdtünk az öcsémmel. Egy nagy zongoránk volt, nem tudom pontosan, milyen típusú, de nagy zongora volt, és anyám is zongorázgatott. Szegő Julival énekeltünk, főleg Bartókot. Ő személyesen is ismerte őt. Amikor Bartók Kolozsváron koncertezett az 1930-as években, egy ismerősünknél lakott, a Kepichéknél. Kepichék is zsidók voltak. Egy nagy házuk volt, és anyu és még valaki beöltöztek szobalánynak, hogy reggel ők vihessék be a reggelit Bartóknak. Így látták Bartókot, és ez nagy dolog volt nekik. Én aztán csellót kezdtem tanulni. Egy román embernél tanultam, aki az Operában volt csellós. Én mentem mindig hozzá. A testvérem maradt a zongoránál. Nekem volt egy kis csellóm. Zongorázni rövid ideig zongoráztam, azt már Aradon elkezdtem.

Ott kezdtem a franciát is, amit folytattam Kolozsváron is. Ott volt egy nagyon jó franciatanárom, persze magán tanár. Madi néni volt a neve, svájci francia volt, aki Kolozsváron élt, magyar zsidó volt a férje. Öngyilkosok is lettek elég gyorsan, mert a férjét el akarták vinni 1944-ben. Később elkezdtem angolt is tanulni. Az angoltanár eredeti angol volt. A Dobó Feriéknek volt két lányuk, és őhozzájuk járt ez a Marjorie nevű angol nő. Ő csak angolul beszélt a lányokkal. És aztán hozzáment Kolozsváron egy fogorvoshoz, Guzner Miklóshoz, aki szintén zsidó volt, és Marosvásárhelyre költöztek. Ott volt a Guzner egyetemi tanár, és két gyerekük volt, Ricsi és Miki. Ők ma Angliában élnek, de tartom velük is a kapcsolatot. A Marjorie-tól tanultam meg igazán az alapokat. Nagyon szigorú volt, de azért nem annyira, mint a fruli. Hetente kétszer mentem nyelvet tanulni, zenét egy héten egyszer tanultam. Később nem folytattam a nyelvtanulást, de már akkor elég jól megtanultam. Németül tudtam a legjobban.

A hittant öt évet tanultam. A hittant a neológ zsinagóga rabbija, Klein Salamon tartotta. Hetente egyszer iskola után mentünk többen a neológ zsinagógába. Héberül nem tanultunk, csak a Bibliáról beszélt nekünk a hittantanár. A ciceszt föl kellett venni, és héberül és magyarul kellett imádkoznunk. A nagyünnepeken kötelezően zsinagógába kellett járnunk. Ehhez apám is ragaszkodott. De én nagyon elleneztem a vallást. Engem inkább a klasszikus görög vallás érdekelt. A görög istenek meg ilyesmi. Mind a ketten körül vagyunk metélve, ez nem is volt apáméknak kérdés, hogy ezt ne tegyék meg. Nekem van zsidó nevem is, Joszef. Az öcsémnek bár micvója is volt, nekem viszont nem. Ebből nagy vita volt otthon, mert én nem voltam hajlandó erre. Kijelentettem, hogy nem akarom, hogy bár micvóm legyen, nagyon harcias voltam. Apám ragaszkodott volna, hogy bár micvá legyek, de hagyta magát lebeszélni. Az öcsém akarta, és neki Kolozsváron volt.

A szombatot és a pénteki gyertyagyújtást mi nem tartottuk. A házunkon nem volt mezüze, semmi. Széderestét mi nem tartottunk, de egyszer engem meghívtak. Otthon nem volt semmi. Hanuka sem, sátoros ünnep sem. Azt csak akkor figyeltem meg, a kerítésen túl, amikor a Deutsch Lacival néztük a szomszédjainkat. Nagyon tetszett nekem a sátor, emlékszem. Kóserül sem főztünk. De az étkezésben valamennyire mégis megnyilvánult, hogy zsidók vagyunk, hiszen például sóletet főztünk, maceszgombócot is. Anyám nem főzött, azt a cseléd csinálta, ő csak inkább mondta, hogy hogyan és mit csináljanak. Zsidó ételek kerültek tehát az asztalra. Persze én akkor nem tudtam, hogy mi az, hogy zsidó étel. Disznóhúst is ettünk, sőt nagyon is kedveltük. Mi csak a külvilág miatt vettünk arról tudomást, hogy zsidók vagyunk. Apám csak nagyünnepeken ment imádkozni, a zsidókórház udvarán volt egy imaház, és apám odajárt. Emlékszem, ott voltam én is egyszer-kétszer vele. Hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] biztos, egyszer még böjtöltem is. Anyu egyáltalán nem tartotta magát zsidónak. Az, hogy mi zsidók voltunk, egy társadalmi helyzet volt, nem vallás.

Mi teljesen magyar életet éltünk. Az iskolán kívül román társaságunk nem volt. Csak az iskolában használtuk a román nyelvet. Kolozsvár is akkor teljesen magyar volt. A családunk csak magyarokkal, pontosabban zsidókkal barátkozott, vagy olyanokkal, akik eredetileg zsidók lehettek, de sokan közülük kikeresztelkedtek. Apám és a baráti társasága elsősorban magyarnak tekintette magát. Apám természetesen tudatosította bennünk, hogy mi zsidók vagyunk. Azt is elmondta, hogy van többféle zsidó, neológ és ortodox. Az ortodoxok szigorúan betartanak különböző szabályokat.

Apu nagyon belénk nevelte azt, hogy amit az ember vállal, meg kell csinálni. Nem beszélhettünk csúnyán. Egyszer csúnyán beszéltem az inassal, és nagyon letolt, hogy ezt nem szabad. Apu szerint getlemanként kell viselkedni. Sokat adott arra, hogy jól tanuljunk. Egyszer, amikor még román iskolába jártunk, akkor trimeszterek voltak, és egy négyest hoztam haza román történelemből, ami nagyon rossz jegy volt, mert tízes volt a legjobb jegy. Apu megnézte, és azt mondta, hogy „te szaros”, és én majdnem elájultam, mert tőle ilyeneket sose hallottam. Alig tudtam bevánszorogni a gyerekszobába. Mindenesetre utána igyekeztem tanulni, nehogy megint ilyet mondjon.

Gyerekkoromban vagy maradtunk otthon nyaranta, vagy volt egy osztrák eredetű nő, nem tudom a nevét, aki gyereknyaraltatást szervezett valahol Erdélyben, általában fürdőhelyen. Én kétszer voltam így nyaralni, de a helyre már nem emlékszem. Ilyenkor mindig vonattal utaztunk. Kábé húsz-harminc gyerek nyaralt itt egyszerre. Egy nagy házban laktunk, volt egy nagy kert, és sokat mentünk fürödni. Hárman voltunk egy szobában, és emlékszem, volt egy borzasztó élményem, egy macska volt éjjel az ágyamon.

A szülők Budapestre is hoztak, és a Balatonhoz is, mert anyám rokonságának volt ott háza Siófok mellett, Balatonújhelyen. Akkor a rokonokkal voltam ott, de a szülők nem jöttek. Vonattal mentünk. Többnyire ez úgy volt, hogy először megálltunk Pesten pár napra, és úgy mentünk tovább, de volt, hogy egyenesen mentünk le. Emlékszem egy ilyen hazajövetelre, integettek, és én meg nyafogtam, hogy bezzeg ők meg mennek a strandra. Ez már a 1930-as évek vége, 1940 körül volt. Egyszer volt olyan is, hogy a szülők fölraktak Kolozsváron a vonatra, és azt mondták, hogy Pesten majd várnak az állomáson, és Pesten nem vártak. Valami félreértés történt. Én meg beültem egy taxiba, mert tudtam a Gyuláék címét, csak kifizetni nem tudtam. Ez a magyar időkben volt már [lásd: „Magyar idők” (1940–1944); második bécsi döntés]. Háromszor voltam így én a Balatonon. Az öcsém is jött természetesen. Két vagy három hetet töltöttünk ott. Ez egy családi nyaraló volt, a Lóránt Gyuláéké volt. Egy villa volt nagy kerttel. Egyemeletes volt, és sok szoba volt benne. A kertben volt egy szaletli, és a lányokkal, a Zsuzsával és az unokahúgaival, a Schüller lányokkal nagyon jó színdarabokat adtunk elő a felnőtteknek. Gyula bácsi felesége főzött, meg a Schüller mama. Ők a Gyula feleségének a rokonai voltak.

Apám Kolozsvárott, a zsidókórházban dolgozott, ami egy nagyon jó kórház volt. Összejárt Sebestyénékkel, akik kimondottan zsidók voltak, én a fiaikkal voltam jóban, bár jóval idősebbek voltak nálam. Gyuri volt az idősebb, és a Miki volt a fiatalabb. Sebestyénék nagyon gazdagok voltak, és azt hiszem, hogy ők támogatták pénzügyileg a kórházat. 1927-ben létesült Sebestyén (Smil) Dávid és neje nagy adományának köszönhetően a kórház. Az épülete 1929 őszére készült el [A kolozsvári zsidókórház – „Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Közkórház”. 1929-ben alapították. Alapítása részben Glasner Akiba főrabbi nevéhez is fűződik. Ő javasolta a dúsgazdag Sebestyén Dávidnak (1815–1930) és nejének aranylakodalmukon, hogy tegyenek adományt létrehozására. Sebestyén Dávid és neje telket és nagy összegű pénzadományt ajánlott fel. 1929-ben Devecseri Emil mérnök tervei szerint nőgyógyászati-sebészeti, 1931-ben belgyógyászati-gyermekgyógyászati részleget építettek. Az orvosok többsége még a magyar egyetemi klinikák tanszemélyzetéhez tartozott, s 1919 után magánrendelőkben, szanatóriumokban dolgozott. Itt dolgozott dr. Goldberger Ede európai hírű bőrgyógyász; dr. Fenichel Mór belgyógyász; dr. Haas Marcell sebész, a breslaui egyetem tanársegédje; dr. Roth Marcell a román sebészeti klinika docense stb. Az intézményben a zsidó betegeken kívül keresztényeket is kezeltek, és igen magas volt azoknak a száma is, akiket díjmentesen gondoztak (Lőwy Dániel: „A Kis Szamostól a Potomacig. Kolozsvár egykori zsidó szellemisége és a Dunaposta asztaltársaság”, in Dávid Gyula és Veress Zoltán (szerk.): Kő, bronz, buldózer – Láthatatlan és újra látható emlékműveink. Stockholm, 2004, 123−139. old.). – A szerk.]. Apám szervezett a zsidókórházban egy nővérképzőt. A zsidókórházban elvben nincsenek nővérek, mint a keresztény kórházakban, de ő nővérképzőt szervezett fiatal zsidó lányok számára. A pontos nevét nem tudom, mi csak viccesen Ester-schwesternek hívtuk. Ott nevelték őket. Ez egy furcsa dolog, mert később a Maros utcai zsidókórházban keresztény nővérek is voltak, ami egyáltalán nem volt jellemző.

Nagy kulturális életet éltünk. A folyóiratok közül az „Új Kelet”, és a „Korunk” járt. Nekem járt egy francia lap, a „Benjamin” 1939 körül. Az egyenesen Franciaországból jött. Moziba nem jártunk, de a kolozsvári Operában voltam, és a Magyar Színházban is többször. A zsinagóga mellett volt egy terem, a Goldmark Terem, ahová anyámék lemezt hallgatni jártak, természetesen klasszikus zenét [lásd: Goldmark]. Apáméknak nagy társasága volt, akikkel gyakran mentek el vacsorázni, és ők is jöttek hozzánk. Általában ezek mind zsidók voltak. Apám barátai voltak a Dobóék és a Szegőék is. Ők is zsidók voltak. A Dobó Feri ügyvéd volt, a felesége a kolozsvári főtéren egy nagy könyv- és írószerüzletet vezetett „Lepage” néven, ez egy nagyon híres bolt volt akkoriban [Lepage könyv- és papírkereskedés – Lepage Lajos könyvkereskedőtől 1911-ben átvette Dobó Lajos, akitől Dobó Ferenc örökölte. „A világ minden tájáról beszerzett tudományos és szépirodalmi művekkel látta el vásárlóit.” Könyvkiadással is foglalkozott (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon). – A szerk.]. Nagy irodalmi életet éltek, ismertek egy csomó magyar írót, Benedek Marcellel voltak jóban, és általuk mi is [Benedek Marcell (1885–1969) – irodalomtörténész, műfordító, Benedek Elek fia. Budapesten élt, de a német megszállás idején családja származási helyére, az erdélyi Kisbaconba menekült, 1947-ben költözött vissza Budapestre. – A szerk.]. Szegőéknél a férj, Imre szintén ügyvéd volt, a felesége pedig zenész, énekes, népdalkutató. Szegő Júliának hívták, és ő tanított minket aztán később zongorázni is [Szegő Júlia (1900–1987) – romániai magyar dalénekesnő, zenepedagógus és folklorista. Tanulmányait a budapesti Zeneművészeti Főiskolán (ének) és a kolozsvári Tudományegyetemen (szociológia, lélektan, néprajz) végezte. 1945-től a kolozsvári magyar  zenekonzervatórium tanára (egy ideig igazgatója), 1949-től a bukaresti Folklór Intézet kolozsvári osztályának vezetője; népzenegyűjtő-utakon járt Erdélyben és Moldvában. Több könyv szerzője, ill. társszerzője. – A szerk.]. Apámék tagjai voltak egy Hellas nevű regattaklubnak is. Ez egy csónakklub volt a Maros partján. Egy nagy épületre emlékszem, ott tartották a csónakokat. Ha nem is kifejezetten a sport céljából jártak oda, de arra jó volt, hogy az ottani értelmiségi csoport csónakázzon, és egyben találkozzon is. Apámék is rendszeresen jártak evezni.

Apám szerintem részt vett a cionista mozgalomban, mert érkeztek haza Palesztinából képes könyvek, beszámolók a zsidó egyetemekről meg a kibucokról meg ilyesmi. Azt hiszem, pénzzel támogatta apám valamelyiket. A prospektusokat még én is láttam. Biztosan volt konkrét szervezet, amit támogatott, de mi arról sokat nem tudtunk. Lehet, hogy apám gondolkodott azon, hogy Palesztinába kimegy, de nem volt ez olyan komoly. Anyu biztos nem ment volna vele. Otthon ez egész biztos téma volt, de nem előttünk, gyerekek előtt.

1939-ben a Sebestyén Gyuri, a nagyobbik Sebestyén fiú, csinált egy zsidó úszóegyletet. A sportegylet már 1920-tól létezett, de nem volt úszószakosztálya. Ezért a Sebestyén Gyuri alapított egy úszórészleget. A zsidó neve Haggibor volt. Ez egy baloldali egylet volt, mert a Sebestyén Gyuri illegális kommunista volt. Nem volt különösebben ismert. Kolozsváron volt egy park, egy román királyról volt elnevezve, és ott volt egy nagyon jó sportuszoda, oda jártunk. Az általános sportegyleten belül működött ez az úszóegyletet. Ő tanított meg versenyszerűen úszni. Tudtam már jól, és mellúszásban és pillangóban versenyeztem. Ez egy rövid életű dolog volt. Összesen hárman voltunk az egyletben. Czitrom Gabi hátúszó volt. Vele voltam a legjobb barátságban az úszáson kívül is. Az apja a Román−Olasz Banknak volt az igazgatója, később Magyar−Olasz Bank lett. A Fő téren laktak, és nagyon sokat jártam hozzájuk. Én tulajdonképpen a feleségével voltam először jóban, és a Gabi rajtam keresztül ismerte meg a feleségét. A Gabival később is jóban maradtam. Most Párizsban lakik, és ha Párizsban vagyok, többnyire ott lakom náluk. 1956-ban disszidáltak a feleségével [lásd lejjebb]. Mandula Gyuri, aki akkor már kint volt Németországban, segített nekik ebben. Ő üzletember volt. A határon várta őket. Egy évig istápolta őket Németországban.

Fura gyerek volt ez a Mandula Gyuri. Velünk járt egy osztályba. A szülei Kolozsváron nagyon jómódban voltak, az Erzsébet úton laktak, az egy olyan Rózsadomb-szerű helynek számított. Én nem szerettem odajárni hozzájuk, mert nem voltak kellemesek. A szüleim ismerték őket, de nem jártak össze. Ők tartották a vallást valamennyire. A szülei kijutottak először Kubába, és nagyon ügyes kereskedők lettek ott is. Gondolom, ott volt kapcsolatuk, mert Kolozsváron déligyümölccsel kereskedtek. Nem volt boltjuk, hanem volt Kolozsváron egy lerakatuk. Erre azért emlékszem, mert egyszer mi, gyerekek citromot tisztogattunk ebben a raktárban, amiért még pénzt is kaptunk. Ha jól emlékszem, 1942 körül mentek el. A  gyerekek is velük mentek. A Gyuri papája Kubában halt meg, de a család visszajött Németországba. Ott én még találkoztam velük.

Ez a sportegylet még a román idők utolsó évében, 1939-ben lehetett, mert aztán 1940-ben megszüntették. 1940-ben bejöttek a magyarok, és akkor átmentem a Kolozsvári Munkás Sportklubba (KMS), annak a színeiben úsztam. Nagyon jól ment a mellúszás, úgyhogy ott, bár még nem voltam ifi sem, mégis ifi bajnok lettem 1941-ben. Nem a saját nevemen, mert Róth néven nem lehettem. Valamilyen magyarosabb nevet kellett fölvennem, azt hiszem, Lóránt András néven versenyeztem.

1939-ben én még román iskolába jártam. Nagyon román volt. Nem volt szabad magyarul beszélni, de mi azért beszéltünk, és ezért büntetés is járt. És jött 1940 [lásd: második bécsi döntés]. Utólag ez már egy kicsit furcsa, de mi nagyon lelkesedtünk a magyarok bevonulásakor. Czitrom Gabiéktól néztem a bevonulást, mert ők a Főtéren laktak. De utána elég nehéz idők jöttek váratlanul. 1940-ben a református gimnáziumba kerültem mint ötödikes. Ez egy jó iskola volt, ezért adott apám ide. Ott egy évig voltam elég nehéz körülmények között, mert akkor volt Kolozsváron egy erős antiszemita vonulat. A Jud Süss című filmet akkor hozták be, ami az osztályban elég kellemetlen hangulatot eredményezett [Veit Harlan 1940-ben készített hírhedt antiszemita propagandafilmje, amely Lion Feuchtwanger német író 1923-ban írt „Jud Süss” c. regénye alapján készült. A filmet 1941-ben mutatták be Magyarországon. – A szerk.]. Verekedések is voltak. Ezt mondtam az apunak, és akkor kivett onnan, és a hatodikat a kolozsvári zsidó gimnáziumban jártam, amit Zsidlicnek neveztek. Antal Márk volt az igazgató, aki apámnak jó ismerőse volt. Bankok számára készített valószínűség-számításokat. Nekem és öcsémnek tanított magánúton is matematikát remekül. A mai napig neki köszönhetem, hogy megtanított egy csomó mindenre. Mindmáig érdekel a matematika. Nagyon jó iskola volt. Volt egy nagyon jó magyartanárunk, Goitein tanár úr, aki kitűnen értett a magyar irodalomhoz. Ő ott lakott hozzánk közel az Eperjes utcában, és néha meghívott párunkat hozzá teára. Mi nagyon büszkék voltunk erre. Ha jól tudom, őt is elgázosították.

1942-ben eljöttünk Kolozsvárról Budapestre. Ez azért is történt, mert a zsidókórház, ahol apám dolgozott, nehéz anyagi helyzetbe került már 1941-ben. A dél-erdélyi részekből kiestek a páciensek, pedig az volt a gazdagabb rész. A kórházakban csökkentették a létszámot. Apu előrejött. Itt a Maros utcában volt egy elég ortodox zsidókórház [A XII. Maros u. 16. szám alatt volt a budai Hevra Kadisa 1931-ben épült, jól fölszerelt kórháza. – A szerk.]. Annak az igazgatója volt Balkányi, nem tudom a keresztnevét, aki a Hollán Ernő utcában lakott, és aput fölvette. Az egész Hollán Ernő utcai bérház a Balkányié volt. Ez egy négyemeletes ház volt. Az egyik lakás üresen állt, és azt kiadta apámnak. Ő nyáron jött el, szeptemberben mi jöttünk utána. Bútorokat és könyveket is hoztunk, de újakat is csináltattunk.

1942 nyarán falun dolgoztam, mert volt arra lehetőség, hogy nyári munkát vállaljunk, és cséplési ellenőrnek szegődtem. Ez azt jelentette, hogy a cséplőgép mellett kellett ülni, és fölírni, hogy hány zsák volt ebből vagy abból. Ez Szajol mellett volt egy faluban az Alföldön. Pestről lementem, és akkor ott laktam. Két-három hétig voltam ott. 1943-ban Szeged mellett egy nagybirtokon, a Pallavicini birtokon dolgoztam. Ott egy bérlőnél laktam és dolgoztam. Az is zsidó volt, Basch volt a neve. Ők voltak a bérlők, és nekem felügyelnem kellett a kapálást meg ilyesmi. Ott laktam náluk, és pénzt is kaptam. Többen voltunk akkor ott fiatalok, főleg zsidók. Nagyon megdöbbentett engem akkor, ahogy a cselédség ott lakott [lásd: uradalmi cselédség]. Hosszú nagy házakban több család lakott ott nagyon egyszerű körülmények között [A 20. század elején indult meg a cselédlakások építése az addigi istálló-színvonalú, egy légterű cselédszállások helyett: ezekben a házakban általában két családnak jutott egy konyha, amelyből kétoldalt nyílt egy-egy szoba, ahol együtt élt az egész család. Más helyiség rendszerint nem is tartozott a cselédlakáshoz. Egy-egy tipikus cselédházban több ilyen egység volt egymás mellett. – A szerk.]. Ide apám küldött, hogy tapasztaljam meg, hogy milyen a vidéki élet. Mi persze „úri” körülmények között laktunk, egy külön házban, nem úgy, mint a cselédek.

Amikor átmentünk Budapestre, az itteni református gimnáziumban, a Lónyay utcában jártam a hetediket [Lónyay utcai Református Gimnázium – 1859-ben nyitotta meg kapuit. Tanári kara már a kezdetekkor is kiemelkedő egyéniségekből állt. Az 1888–1943 között a Lónyay utca 4-ben működött, 1943-ban korszerű, nagyobb iskolát építettek a Lónyay utca 33–35-ben. 1952-ben az iskolát államosították. – A szerk.]. Apámnak itt volt ismeretsége, valahogy elintézte, hogy felvegyenek, mert akkor már zsidókat nem nagyon vettek fel. A testvérem már nem ide járt, őt már nem tudta ide felvetetni. Ez egy egész jó iskola volt, és én az osztálytársakkal is elég jól kijöttem. Én voltam az egyedüli zsidó az osztályban, illetőleg volt két kikeresztelkedett. Ott nem éreztem azt, hogy zsidó vagyok. Voltak ugyan viták, de verekedés nem volt. Elég jól tanultam. 1944-ben ez a gimnázium átköltözött kicsivel arrébb, és én már ott érettségiztem, sárga csillaggal.

Azt, hogy antiszemitizmus van, én már gyerekkoromban megtapasztaltam. Akkor még sok mindent nem fogtam föl ebből. Igazán apámék tragikus halála ébresztett rá, hogy mi az, zsidónak lenni. 1944. március tizenkilencedikén bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Az egy nagy „buli” volt. Mindenesetre jártunk tovább az iskolába, és sikerült leérettségiznem. 1944-ben hamarabb befejeződött az iskolaév. Háború is volt, és tudtam, hogy be fognak hívni. Be is hívtak, de először csak pesti munkára. Munkaszolgálatra itt Pesten, a Kálvária téren kellett gyülekezni. Aztán kaptam egy hivatalos behívót Jászberénybe, ami úgy június környékén lehetett. És onnan aztán Pusztamizsére vittek minket [Pusztamizse a Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben lévő Jásztelek község külterülete volt. – A szerk.]. Ott állt össze a századunk. Több század is volt ott. Itt találkoztam Karinthy Cinivel [Karinthy Ferenc (1921–1992) – író]. Ő nem a mi századunkban volt.

Ott osztottak szét minket. A mi századunkat Wajand századnak hívták, úgy hívták ugyanis a főhadnagyunkat. Ez egy érdekes század volt. Négy szakaszból állt, és a mi szakaszunk volt a fiatal szakasz, csupa tizenhat-tizennyolc éves volt itt. A többi három szakaszban idősebbek voltak.  Pusztamizséről aztán vonattal elvittek minket Kisilvára. Ez Beszterce-Naszód mellett van [Kisilva Beszterce-Naszód vm.-ben volt, a második bécsi döntést követően átmenetileg visszakerült Magyarországhoz. – A szerk.]. Ott egy barakkos német munkatábor volt. Mi egy úgynevezett vap század voltunk, a 333-as, ami azt jelentette, hogy vasútépítő. Minket mindig oda vittek, ahol vasutat kellett építeni, átépíteni vagy szétbombázott vasútállomásokat újjáépíteni. Kisilván mozdonyházat építettünk. Ott van egy viszonylag keskeny vonal, ami átmegy Bukovinába. Ez egy fontos útvonal volt, mert azon vitték ki a németeket Ukrajnába, de azon is hozták őket vissza, amikor a vereségek voltak. Úgyhogy nagyon fontos dolgokat csináltunk nekik. Ezt a mozdonyházat a román időkben később megtaláltam. Mondtam is, hogy milyen jót építettünk akkor a románoknak. Síneket is építettünk, ami nagyon nehéz munka volt.

Ott nagyon kellemetlen volt barakkokban lakni, és nagyon sokat kellett dolgozni, sokszor hétvégén is, de néha ha a vasárnap szabad volt, akkor azzal kellett foglalkozni, hogy szétszedjük a barakkokat, és lángszóróval végigtakarítsuk, ugyanis tele volt tetűvel, poloskával meg mindenfélével. Emeletes priccseken aludtunk, amin szalma volt. Ez nagyon rossz volt. Latrina volt, oda jártunk a szükségünket végezni. A koszt borzasztó volt, de nem éheztünk annyira. A mellettünk levő barakk úgynevezett ukis barakk volt. Ez azt jelentette, hogy olyanok voltak ott, akik már voltak Ukrajnában munkaszolgálaton, és visszajöttek. Ők aztán meséltek, hogy mi volt ott. De csak „vidám” dolgokat mondtak, hogy például hogyan tudtak életben maradni, oroszoktól kaját szerezni meg ilyenek. El voltam azért rendesen kenődve. Ők mesélték azt, hogy az egyik úgy jött haza, hogy egy vödröt vitt. Kérdezték, hogy hová megy, ő azt mondta, hogy vízért. Az egyik tiszt megnézte a vödröt, és jól elverte őket, mert a vödör lyukas volt.  De azért sokan hazajöttek. Ezektől az ukisoktól sokat tanultunk.

Nekem azért szerencsém volt, mert a második szakaszból odajött egy ember, olyan negyven év körüli, és azt mondta, hogy rokonok vagyunk. Schück Gyula, aki apu egyik bátyjának, Józsinak a fogadott fia volt. Sokat segített nekem, sőt amikor később Pesten éltem, egy időben nála is laktam. Csak az szomorított el nagyon, hogy nem tudtam, hogy mi van otthon. De aztán később levelezni is lehetett. Nehezen, de valahogy lehetett. És én rájöttem, hogy nem érdemes lógni, mert jobban eltelik az idő, másrészt nekem is jót tesz. Volt egy haverom, a Messer Gyuri, akivel sokat beszélgettünk, és munka közben matekoztunk. Valahogy eltelt az idő.

Wajand százados furcsa ember volt, és nem vetette meg az alkoholt sem. Vasárnaponként, még Kisilván, időnként összegyűjtött minket, és hegyi beszédeket tartott. Tök részegen nyugtatott minket, akkor már lehetett tudni, hogy a németek kikészültek. Ott hallottunk például a normandiai partraszállásról. Ott hallottunk a Hitler elleni merényletről, és láttuk a visszavonuló németeket is. Főként vöröskeresztes vonatok voltak ezek. Tudtuk, hogy ez már a vég kezdete, de a százados megnyugtatott minket, hogy mi ezt már nem fogjuk megélni. Csinált kultúrműsort is. A faluból összeszedett embereket nézőnek. Volt közöttünk egy operaénekes is, Ney Bandi [Valószínűleg Ney Dávidról van szó, aki 1905-ben született, és 1945-ben halt meg Hörschingben. 1929-ben az Operaház szerződtette  (hőstenor). 1939-ig számos Wagner-opera szerepét alakította. 1942-ben munkaszolgálatra hívták be (MÉL). – A szerk. ]. Ő Georges Bizet „Gyöngyhalászok” című operáját énekelte. Meg mindenféle darabokat előadtunk. A százados nem volt igazán rosszindulatú. Az egyik keretlegény nagyon kellemetlen ember volt, szeretett néha puskatusozni. Akkor jöttem rá, hogy engem a világon nem tud megbántani senki, maximum a puskatus. Sok cigány volt a keretlegények között. Ők följöttek Pestre Kisilváról. Elmentek a szülőkhöz, és pénzért hoztak nekünk csomagot. A végén a keret tagjai is érezték, hogy elég zűrös a helyzet, és békén hagytak minket.

Akkor már augusztus volt, a románok átálltak, és jöttek az oroszok Dél-Erdély felől. Minket valamikor szeptemberben fölültettek egy vonatra. Nem volt túl kellemes, mert marhavagonokban utaztunk. Azt nem mondták, hogy hova visznek, de aztán rájöttünk, hogy a Délvidékre visznek. Akkor ott voltunk Újvidék és Szabadka között valahol. Vonaton laktunk, és onnan úgy jöttünk el, hogy októberben kaptunk egy partizántámadást − szerencsére mi a vonaton voltunk. A partizánok megtámadták a pályaudvart. Nagy lövöldözés volt, és egy lovas partizán robogott végig a peronon, és a vonatot kihúzták a pályaudvarról, ahol éppen ebédeltünk. A németek akkora már elmenekültek onnan, de ott volt a raktáruk, amit aztán mi „megdolgoztunk”.  Remek kajákat szereztünk. Éppen egy konzervet nyitogattam, amikor hirtelen elindult a vonat, így sokan le is maradtak róla.

Én azt hiszem, azért voltam a vonaton éppen, mert sebesült voltam. Nagy köveket kellett legurítani a vagonokból, ahhoz volt egy vasszerszám, azzal tudtuk ezeket a köveket legurítani. Egyszer az egyik rúd visszacsapódott és a kezemen egy egész mély sebet vágott. Volt ott egy zsidó ápoló, aki nem volt ugyan orvos, de valahogy segített, de erre már nem emlékszem pontosan. Ezért egy darabig nem dolgoztam. A vonat elindult észak fele. Kiskunfélegyházánál az egyik keretlegény azt mondta, hogy ki ne dugjuk a fejünket, mert itt éppen nagy zsidóirtás folyik [Föltehetően nem Kiskunfélegyházáról, hanem Kiskunhalasról van szó. Randolph Braham a következőket írja a kiskunhalasi vasútállomáson történtekről: „Az SS és magyar szekértolói 1944. október 11-én 194 munkaszolgálatost öltek meg a kiskunhalasi vasútállomáson. Valamennyien a 101/302. számú munkásszázadhoz tartoztak. Szerelvényük mellett egy másik állt, amely egy SS-alakulatot szállított. A munkaszolgálatosok leszálltak, hogy felvételezzék szűkös élelmiszeradagjukat, s ekkor támadtak rájuk a németek, valamint a nyilas érzelmű magyar vasutasok” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 1. kötet, 278. oldal). – A szerk.]. Azon drukkoltunk, hogy ne tudják meg, hogy kik vannak a vonaton. Onnan is továbbmentünk, és a Csepel-szigetre értünk, ahol amerikai repülők megtámadták a vonatot. Kimentünk ott egy rétre a vonatból, gépfegyvereztek is, nem találtak el senkit, de kilőtték a mozdonyt, úgyhogy a mozdony fölrobbant. Ez október tizenharmadika volt. Szerencsénk volt, mert mindenki túlélte.

Akkor felhoztak Pestre. Onnan este elindultunk gyalog. Hajnalban értünk a Soroksári úthoz, ahol szétengedtek minket. Azt mondták, hogy mindenki mehet, ahova akar. Holnap ekkor itt és itt találkozunk. És akkor hajnalban betotyogtam a Hollán Ernő utcába. Nagy izgalom lett, tudniillik aludt az egész család. Teljesen váratlanul megérkeztem. Másnap délben jött a proklamáció [lásd: Horthy-proklamáció], én éppen az utcán voltam, és a rádió ordította. Hazamenet hallom, és nagy örömmel újságolta anyám, de délutánra már tudtuk, hogy a nyilasok átvették a hatalmat [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Délutánra apám mondta, hogy jobb, ha visszamegyek a századomhoz. Megtudtam, de már nem tudom, hogyan, hogy a századom körlete a tizenharmadik kerületben van. Ott volt egy papírgyár, és én oda visszamentem. Ott aludtunk papirosokon, mert nem volt ágy. Onnan jártunk ki gyalog a ferencvárosi pályaudvarra dolgozni, és este vissza. A keretlegények kísértek minket folyamatosan. A hangulat akkor már nagyon más volt. Az oroszok már közeledtek.

Az öcsém Pesten volt munkaszolgálaton. Csicskás volt egy rendőr mellett. Azt már nem tudom, hogy hogy került az öcsém ide. Mindenesetre ügyes volt, és szerzett egy levelet, hogy apám és anyám az esti kijárási tilalom ellenére sárga csillag [lásd: kijárási tilalom Budapesten; sárga csillag Magyarországon] nélkül kimehessenek az utcára.

Aztán kiderült, hogy a századunkat ki akarják vinni Németországba. Erre aztán többen azt mondtuk, hogy azt már nem! Én akkor leléptem apám segítségével, mert kapcsolatban tudtam vele maradni. Kimehettünk ugyanis a körletből. Nem jöttem haza, hanem apámmal találkoztam az utcán. Akkor apám mondta nekem, hogy van most egy hely, ahová el tudna vinni. Megbeszéltünk egy időpontot apámmal, és akkor én leléptem. Apám hozott egy nagykabátot, mert rólam bűzlött, hogy munkaszolgálatos vagyok, és kalapot is hozott. Fölhozott a Bogár utcába, itt volt Sztehlo Gábornak az otthona. Ő egy evangélikus lelkész volt, aki némi svájci segítséggel gyerekotthonokat szervezett. Olyan gyerekeket fogadtak be, akiknek deportálták a szüleit, vagy akiket a szülők beadtak oda, hogy legalább a gyerekeket ne deportálják. Ez egy elég bátor dolog volt. Abszolút illegális, és az egyház nem túlzottan támogatta. Utólag hallottam, hogy féltek ettől. Ő nem félt. Sztehlo akkor olyan negyvenöt éves lehetett. A felesége a Csöpi néni volt, és két kisgyereke is volt. Az Ildikó lehetett olyan tíz éves, a Baksi meg nyolc-tíz. Ők is egy ilyen otthonban laktak, a Lorántffy Zsuzsanna utcában. Körülbelül harminckilenc ilyen otthon volt. Ezek többnyire zsidó villákban voltak. Nagyon szép villa volt mindegyik, amit a tulajdonos azért adott oda Sztehlónak, hogy ő akkor vigyázzon rájuk.

Apám tehát fölvitt hozzá az öcsémmel együtt. Azt már nem tudom, hogy apám honnan tudott erről. Ott volt egy nővér, aki szintén zsidó volt, csak kikeresztelkedett, és ő aput nagyon tisztelte. Éva volt a neve. Lehet, hogy rajta keresztül tudott erről a lehetőségről. A Bogár utcai villa egy család magánvillája volt. Többemeletes villa volt, legalább nyolc szoba volt benne. Volt egy nagyon szép könyvtár is, ahol persze gyerekek aludtak, és én sokat olvastam akkor. A háznak nem volt pincéje, csak egy alagsora, ott volt egy kazán, azzal fűtöttek. Az otthont egy magyar nő vezette, aki svájci állampolgár volt, aztán két hét múlva elment. Olyan negyven-negyvenöt gyerek volt ott, főleg kicsi gyerekek. Én ott már nagynak számítottam. Hárman voltunk nagyobbak, többek között Oláh Gyuri, aki most Nobel-díjas Amerikában [Oláh György (Budapest, 1927) – magyar származású amerikai vegyész. A Műszaki Egyetemen tanult és tanított. 1956-ban hagyta el Magyarországot, előbb Kanadában, majd az Egyesült Államokban dolgozott. 1994-ben kapta meg a kémiai Nobel-díjat. – A szerk.]. Az volt a dolgunk, hogy segítsünk a konyhán, és a kicsi gyerekekkel kellett foglalkoznunk. A gyerekekkel egész jól megvoltam. Már november közepe volt, de a gyerekeket még kiengedhettük a kertbe, de vigyáznunk kellett, hogy ne csapjanak nagy zajt, mert nem messze onnan lakott egy nyilas újságíró.

Közben voltak olyan vicces dolgok, hogy jöttek nyilasok ellenőrizni. Bevonultunk a spajzba, és a szalmazsákok alatt bujkáltunk, és azok leültek a konyhába kvaterkázni a nővérekkel. Úgyhogy nagy izgalom volt, de nem történt semmi, csak arra emlékszem, hogy az egyik gyerek elkezdett a zsák alatt remegni, és nevetési görcs jött ránk. A kicsiket nem bújtatták el, ők úgy számítottak, mint menekültek Erdélyből és Kelet-Magyarországról.

Szemben velünk volt egy német parancsnokság. Ők többször is jóindulatúan érdeklődtek irántunk. Hivatalosan nem tudták, hogy zsidók vagyunk, legalábbis úgy tettek. Mi elég sok némettel jöttünk össze, sose tudtunk meg, hogy mit tudnak rólunk, de a lényeg az, hogy sose bántottak minket, inkább segítettek, ha kellett. Valahogy nem féltünk tőlük úgy, mint a nyilasoktól. Nem tudták, hogy mi zsidó gyerekek vagyunk, vagy nem akarták tudni. Hivatalosan vöröskereszt otthonnak számítottunk, de az akkor nem sokat jelentett, mert a Maros utcai kórház is annak számított. Még azt is tudom, hogy a Sztehlo kapcsolatot tartott egy Karl Lutz nevű emberrel [lásd: svájci diplomaták embermentő tevékenysége]. Az otthon a svájci Vöröskereszt védelme alatt állt.

Jött az ostrom [lásd: Budapest felszabadítása], mi ott voltunk az öcsémmel a Bogár utcában, és az utcából láttuk az egészet. Karácsonykor még Sztehlo föl is jött a karácsonyi ünnepségre, színdarabot csináltunk egy Karinthy-novellából, amit karácsonyeste adtunk elő. „Visszakérem az iskolapénzt”, ez volt a novella címe. Sztehlónak nagyon tetszett az előadás. Később a pincében vasárnaponként összegyűjtött minket, és beszélgettünk. Nem volt közös ima, és ő sose valláskodott. Később sokat beszélgettem vele, és ő el is mondta, hogy neki nem célja, hogy megtérítsen minket. Őneki megvolt a hite, és nagyon hívő volt. Ő ezt úgy élte meg, hogy mindenkin segít, aki bajban van. Később a kommunizmusban is próbált segíteni. Nagyon közvetlen ember volt, és nem félt. Olyan rettenetes bajba kerülhetett volna, hogy nem csak őt ölik meg, hanem a családját is, de szerencsésen megúszta a nyilasokat. Nagyon tiszteltük és szerettük. Később aztán sokat voltunk együtt, mert az orosz front majdnem a mi házunk elé ért tulajdonképpen.

Az ablakból néztük a harcokat, egészen addig, amíg be nem lőttek egy gránátot oda. Volt ott velünk egy néni, akinek az apja is ott volt, és őt találta el egy gránátszilánk. Az öcsém már akkor elhatározta, hogy orvos lesz, és próbált ezen a bácsin segíteni, de nem tudott. Rettenetes állapotban volt. Német segítséggel elvittük őt egy kórházba. Szereztünk egy hordágyat, és németek mutatták az utat a kórházig. Aztán a kórházban meg is halt szegény. Akkor levonultunk a szuterénbe. Ott volt egy nagyobb terem, ahol a gyerekeket elhelyeztük, és mi is ott voltunk.

A földszinten már ott voltak a németek, vittem is nekik teát. Egyszer szóltak a németek, hogy most tűnjünk el innen, mert jönnek az oroszok, és itt nagy harcok lesznek. Az oroszok a szomszéd villában fölállítottak egy lángszórót. Ez már újév után volt. Elhatároztuk, hogy elmegyünk. Én később láttam azt a Bogár utcai villát, teljesen romokban volt, úgyhogy jobb, hogy eljöttünk onnan. Egy éjjel megfogtuk a gyerekeket, mindegyiknek kockacukrot adtunk a zsebébe, ruhát nem tudtunk vinni, és elindultunk a Lorántffy Zsuzsa[nna] utcába. Itt lakott a Sztehlo a családjával, de egyébként ez is egy ilyen otthon volt. Itt már voltak néhányan. Nem volt a két utca távol egymástól, de nagy kerülővel tudtuk csak megközelíteni. Le kellett jönnünk egészen a Szilágyi Erzsébet fasorig. Aztán eljöttünk a Széll Kálmán térig, aztán föl a Fillér utcán. A frontok között mentünk. Németek kísértek minket, mit sem sejtve, hogy mi kik vagyunk valójában. Még azon röhögtünk, hogy az egyik német nyakába vett egy kisgyereket, aki olyan Kohn Móric volt, hogy az nem igaz. Minden gyereknek megmondtuk, hogy egy hangot ne adjanak ki a szájukon, amit a gyerekek be is tartottak. Akkor ez egy nagyon félelmetes dolog volt. Folyton lőttek a legkisebb hangra is.

Egész éjjel meneteltünk. Nem is mentünk rögtön a Sztehlóhoz. A gyerekek egy része a Légrády-villába ment, de nem mindenki tudott oda bejutni, úgyhogy egy részünk a Baár-Madasban maradt, mert ott egy szükségkórház volt, és beengedtek minket [Bővebben erről –– részben szintén egy Rác Andrással készült interjú nyomán – lásd: Miklya Luzsányi Mónika: Hogy véget érjen a sötétség. Dokumentumok Sztehlo Gábor gyermekmentő munkájáról a II. világháború idején, Harmat Kiadó, Budapest, 2003. – A szerk.]. Beraktak egy szobába, ami mellett a szülőszoba volt, úgyhogy nagy kiabálások voltak. Az igazgató mondta, hogy meg ne moccanjunk, mert az emeleten SS-ek vannak. A kórház vezetője részéről ez egy nagy bátorság volt. Ott nagyon pocsékul éreztünk magunkat, és elhatároztuk, hogy elmegyünk. Én egyszer megpróbáltam a kórházból kimenni, és a lépcsőn ott feküdt egy emberi kéz. Gyorsan visszamentem. Rengeteg akna volt szanaszét az utcákon. Eltartott pár napig, míg végül is át tudtunk jutni a Sztehlóhoz. Egy csoport még ott maradt a szükségkórházban, és később ők is átmentek egy másik otthonba.

Az ostrom olyan volt, hogy két-három napig még az orrunkat sem lehetett kidugni. Aztán pár napig csend volt. Házról házra mentek a dolgok. Csendesebb napokon azért ki lehetett menni. Sztehlónál volt egy-két németországi menekült is, hogy hogyan kerültek oda, nem tudom. Elég sokat dolgoztunk, mert a kicsi gyerekeket el kellett látnunk. Vizet kellett hozni folyton. A villának volt hátul egy garázsa, ott folyt víz. Nekünk oda kellett mennünk vízért. Mindenki a pincében lakott az ostrom alatt. Az öcsém rém ügyes volt, mécseseket csinált, ez valamit világított a pincében. A németek raktára a Scitovszky-villában volt, ami akkor az angol nagykövetség volt, később a japán nagykövetség lett. Az egyik vödörben petróleumot találtunk. Mikor mentünk visszafelé, egy német mellettünk ment el, és mi izgultunk, hogy megérzi a szagát. Ilyenkor az embert olyan röhögési roham fogja el. Akkor valahogy rengeteget röhögtünk. Nekünk nem volt sárga csillagunk.

Kovai Lőrinc is megjelent a rémes feleségével és a gyerekével. Ő kommunista volt, ő is jöhetett Sztehlóhoz. Azért jött jól nekünk Kovai, mert tudott oroszul, és Sztehlo úgy gondolta, hogy hátha szükségünk lesz az ő nyelvtudására [Kovai Lőrinc (Szentpétervár, 1912 – Budapest, 1986) – író, műfordító. Orosz-lengyel származású, anyja második házassága révén került Magyarországra 1920-ban. 1938-ban lett történelem szakos tanár. 1941-ben a „Népszava” munkatársa lett, részt vett a Történelmi Emlékbizottság munkájában, többször letartóztatták. 1945-ben a „Szabad Nép” alapító tagja, 1948-tól írásaiból élt (MÉL). – A szerk.].

Még az ostrom alatt az egyik nyugalmasabb napon följött édesapám. Német sisak volt a fején, amin mi persze nagyon jól szórakoztunk. Meg akart minket nézni. Tudta, hogy hol vagyunk. Ott ültünk hárman Sztehlóval. Kérdeztük tőle, hogy mi van a kórházban. A szüleim ugyanis beköltöztek a kórházba, amikor a házunkat csillagos házzá nyilvánították. De mindenünk a lakásban maradt. A dolgok egy részét, a bútorokat, zongorát, képeket le tudták vinni a pincébe. Apámnak volt valami aranypénze, amit rejtegetett, ezt később én kaptam meg. Volt ott egy házfelügyelő, aki nagy nyilas lett, és nagyon ellenséges volt. Anyámnak is kellett sárga csillagot viselnie, mert árjának csak az számított, aki bizonyítani tudta, hogy a felmenői sem zsidók. Anyám nem is próbálkozott ezzel, de ő nem sokat járt ki.

Apám mondta, hogy a kórházba is bejárnak a nyilasok, de egyelőre békén hagyják őket. Sztehlo kérdezte, hogy meddig fog ez tartani. Apám irtó optimista volt, és azt mondta, hogy ez már nem tarthat nagyon soká. Sztehlo felajánlotta neki, hogy anyámmal jöjjön ő is oda hozzá, hiszen a mi Hollán Ernő utcai lakásunkba addigra valaki már beköltözött. Apám azt mondta, hogy nem jöhet, mert sok orvos elmenekült, és nagyon sok a sebesült és a beteg, és neki vissza kell mennie a kórházba. Amikor neki tennivalója volt, akkor azt ő tette. Ezért is nem gazdagodott meg. Megmenekülhetett volna, de neki a kötelesség többet számított. Ez egy nemes gondolat volt, de hát… Két napra rá az öcsém lement a kórházba, és egy órával később jött vissza teljesen kikelve magából, hogy szerinte apuék már nincsenek [Bár a kórház a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelete és védelme alatt működött, 1945. január 11-én betört az épületbe egy nyilas csoport, és az ott tartózkodó 92 pácienst, orvost és ápolónőt megölték. A helyszínen egy ápolónőnek sikerült megmenekülnie. Forrás: Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. 234. oldal. „A zsidó Budapest” (Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória és Sirbik Andrea, Budapest, 1995, II. 486. oldal) szerint az esemény január 12-én történt.  – A szerk.]. Azt mondja, hogy a kapuban egy nyilas őr állt. Kérdezte tőle, hogy te mit akarsz itt. Gyuri szerencsére gyorsan kapcsolt, és azt mondta, hogy sebesült van a házban, és orvost keres neki. Menj el innen, mert itt már nincsen orvos, mondta a nyilas. Gyuri valahogy mégis bejutott az udvarra, és az ajtóból látta, hogy a hallban ülnek a nyilasok a nővérekkel. Akkor már tudta, hogy mi a helyzet. Valaki a padlásablakból látta őket, hogy fölásatták velük a gödröt, és belelőtték őket. A Göncz Árpád a szomszéd utcában lakott akkor, és azt mondta, hogy látta, ahogy dobálják ki az ablakból a betegeket. Azt beszélték, hogy a keresztény nővérek közül adta fel valaki a kórházat. Tudtuk, hogy a keresztény nővéreken kívül mindenkit megöltek. Később azt olvastam, hogy négy keresztény nővért is megöltek. A szüleim 1945. január huszonegyedikén haltak meg a Maros utcai vérengzésben [T. L. ápolónő visszaemlékezése: „1939. évben léptem be a Maros utcai kórház szolgálatába. A sárga csillag viselésének elrendelése után bent is laktam az épületben. A német katonaság több ízben megtekintette a kórházat, minthogy azonban túl kicsinek találták, meghagyták eredeti rendeltetésének. Időközben sikerült megszereznünk a Nemzetközi Vöröskereszt védlevelét is. Ennek következtében természetesen  a mi kórházunk is ostromnak volt kitéve a bemenekülők részéről. Október 17-én nyilas csoport jelent meg az épületben és fegyverrejtegetés címén házkutatást tartottak. Ez alkalommal még a betegeket nem bántották, csupán a személyzetet terelték ki az utcára, majd rövid idő múlva visszaengedték az épületbe. November vége felé történt, hogy a rendőrség az összes alkalmazottakat, orvosokat, ápolónőket stb., továbbá a járóbetegeket bevitte az őrszobára azzal, hogy a csoportot beszállítja a gettóba. Később úgy értesültünk, hogy valaki telefonált Friedrich Bornnak, akinek közbenjárására ezúttal még visszatérhettünk a kórházba. Kórházunk eredetileg csupán 60−70 személy befogadására volt kontemplálva, ezzel szemben az akkori létszám 115 volt a személyzettel együtt. A személyzet tagjai között keresztények is voltak, így többek között Jankovics Róbertné sz. Szabó Erzsébet ápolónő is, akinek besúgására történt az alább elmondott tragikus eset. Január 12-én történt. Aznap éppen élelmiszert voltam vételezni a budai Vöröskereszt raktárában. Déli 1 óra felé érkeztem vissza a kocsival, és éppen a sofőrt akartam kifizetni, amikor megállt az épület előtt egy teherautó, melyből mintegy 40 pártszolgálatos, gépfegyverrel felszerelt nyilas szállt ki. Megjegyzem, hogy a kórház épülete körül mindenütt német katonaság volt katonai állásokban elhelyezve, SS-ek is, a front kellős közepén voltunk. A nyilasok berontottak az épületbe, üvöltöztek, partizánok után kutattak, majd összeterelték a ház minden lakóját. Rájuk parancsoltak, hogy felsőruháikat, cipőiket, ékszereiket rakják le, majd kizavarták őket a hallból az udvarra és ott hátulról lövöldözték le a szerencsétleneket. Két anyát, akik kisbabájukat tartották karjukon, keresztényeknek vallva magukat, meghagyták. Dr. Roth Marcell igazgató-főorvos, Dr. Farkas és még többen az orvosok közül itt lelte halálát. Közben megkérdezték tőlem, hogy keresztény vagyok-e, és igenlő válaszomra különállítottak azok közé, akikről egyelőre elhitték, hogy nem zsidók. Ezt a csoportot azután (velem együtt tíz embert) elvittek a pártházba, a Németvölgyi út 5. szám alá. Egy napig tartottak itt bennünket bezárva, és másnap − fentemlített ápolónő besúgására − elvittek bennünket a budai vízművek telepére. Sötét éjszaka volt már; felállítottak bennünket és sortüzet adtak ránk, utána természetesen otthagytak. A sors kifürkészhetetlen akarata folytán engem nem talált el a golyó. Leestem, és így engem is halottnak hittek, otthagytak. Eltávozásuk után feltápászkodtam, és bemenekültem egy ismerős villába. Itt húzódtam meg február 12-éig, Buda felszabadulásáig. A Maros utcai kórház halálos áldozatainak száma az utóbb említett kilenc emberrel együtt 93 volt” (www. degob.hu). – A szerk.].

Sztehlo borzasztó rendes volt, mondta, hogy maradjunk nála, ő apánk helyett apánk lesz. Teljesen le volt ő is törve. Tovább tartott az ostrom, én pedig középfülgyulladást kaptam, és időnként följöttek a németek teázgatni. Sztehlónak többször föl kellett menni a várba, ahol szintén volt egy otthon, és ott volt élelem és ruha is. A németektől kapott olyan járgányt sofőrrel, ami úszni is tudott, az vitte föl Sztehlót az élelemért. Borzasztó út volt. Amikor beteg voltam, a németek mondták, hogy jönnek a fölszabadító csapatok. Akkor voltak a nagy harcok a Balaton mellett. Egyszer megkínáltuk őket konzervvel, és az egyikre rá volt írva, hogy Weiss Manfréd, és akkor mérgesen a falhoz vágta a német a konzervet, hogy zsidó ételt ő nem eszik. Az utolsó napok már nagyon nehezek voltak. Vízért nem tudtunk elmenni, és a havat melegítettük föl, hogy legalább mosakodni tudjunk. A kert mindig tele volt hullákkal. Az oroszok már a mellettünk levő házban voltak. És az utolsó éjjel a németek nem jöttek le a szomszéd villából. Reggel az oroszok bedobtak egy kézigránátot a folyosóra.

Jöttek az oroszok, akik főleg tisztek voltak. Mi a Kovait szerettük volna, ha tárgyal velük, de ő teljesen váratlanul eltűnt. Volt egy orosz katona, aki tudott románul. Minket, fiúkat mindjárt elvittek ágyút tologatni, ami nem volt veszélytelen. Mondták, hogy toljuk valahova, a németek kezdtek lőni minket, egyikünk meg is sebesült. Estig ott kellett ücsörögni a hóban. Rólam rögtön leszedték a bakancsomat és az órámat is. Adtak egy félcipőt, ami a nagy hóban igen „kellemes” volt. Éjszaka vittek el. Órákat álltunk ott egy villa előtt, senki nem szólt hozzánk, de én leléptem. Addigra rájöttem, hogy az ember nem él meg, ha nem ügyeskedik. Elkaptak mások, azok elvittek egy másik villába, ahol egy asztal mellett már ült egy csomó ember. Volt egy orosz őr, aki megszólalni sem engedett. Nem tudtuk, hogy mi lesz. Éjjel kezdtek minket egyesével behívni, és egy tolmáccsal kikérdezni. Nekünk mondták, hogy elmehetünk. Mi mondtuk, hogy éjszaka hova menjünk, megint elfog egy másik társaság, de ők mondták, hogy tűnés. Végül is elértünk haza. Közben Sztehlóék átköltöztek a Pasaréti útra. Sztehlót is elvitték az öcsémmel együtt. Sztehlo fölvette a reverendát, amit az oroszok, gondolom, a pópa miatt tiszteltek, és hazaengedték az öcsémmel egyetemben. Mi – nem tudom, hogyan, de – megtudtuk, hova mentek, és végül is odajutottunk. Mindenféle orosz katonai csoportok között mentünk keresztül, sok helyen szekerek és lovak is voltak, ahol harmonikáztak, és orosz táncokat táncoltak. Minket békén hagytak.

Egy-két napra rá Sztehlo elintézte, hogy kaptunk egy villát a Völgy utcában, ez a Széchenyi-villa volt, és oda átmentünk gyerekestül, mert rengeteg gyerek volt. A gyerekek ordítottak az éhségtől. Egyszerűen nem volt mit enni. Volt az oroszok között egy tiszt, aki zsidó volt. Ő minden nap bejött, és ölébe ültette a gyerekeket, megsimogatta őket. Kiderült, hogy az ő családját Ukrajnában kiirtották. Mondta is, hogy a kozákok vannak olyan rémesek, mint a németek. Egyszer hozott egy lovat. Ez január vége felé volt. Mi mondtuk, hogy levágni nem tudjuk, de fölszabdalni tudjuk. És akkor a revolverével lelőtte a lovat, mi meg fölvagdostuk. Levest főztünk belőle, meg fasírtot csináltak a lányok. Kenyerünk nem volt. Volt nem messze tőlünk egy orosz konyha. Az egyik fiúval átmentünk, hogy segítünk a konyhán, és ezért hátha adnak kenyeret az oroszok. Ott is egy borjút kellett fölvágni. Délután kapták a parancsot, hogy indulás a Balatonra, és gyorsan segíteni kellett fölpakolni a kocsira. Nekem többek között egy nagyon könnyű zsák jutott, és amikor kinyitottam, láttam, hogy cigaretta van benne. Ez akkor valuta volt. Kicsit megdézsmáltuk persze.

Később szánkókkal mi, nagyobb fiúk bejöttünk a Moszkva térig [akkor: Széll Kálmán tér], és szereztünk valami élelmet. Akkor már a németek lerohanták az Ostrom utcát. A Moszkva tér tele volt hullával. Engem megint elkaptak mint németet. Egy katona lefogott, és minden fánál le akart lőni. Az öcsémet és a többi gyereket elengedte. Engem mindig németnek néztek. Akkoriban már nem izgatta magát az ember ezen. Folyton hullák között jártam. És azon gondolkodtam, hogy olyan fiatal gyerekek is be voltak sorozva a németeknél. Szörnyű volt, ahogy vittem a szánkót, néha azon gondolkodtam, hogy ez a német hulla még nálam is fiatalabb. Ez az orosz elvitt egy villába, ahol kikérdeztek, és elengedtek. Az öcsém nagyon félt, hogy elveszít akkor.

Így teltek a napok, és közvetlenül a felszabadulás után Temesvárról üzentek a Róth rokonok, a Giza néniék, a lánya és a férje, Hugó, hogy lesz egy teherautó Temesvárra, és üzenték, hogy az öcsémmel szálljunk föl rá. Már nem tudok rá visszaemlékezni, hogy ez az üzenet hogyan jutott el hozzánk. Az az igazság, hogy addigra már nem csak testileg, de lelkileg is nagyon el voltunk csigázva, különösen az öcsém. Elbúcsúztunk Sztehlótól − éppen március tizenötödike volt −, és az öcsémmel elindultunk a Hollán Ernő utcába, de nem volt híd, csak Budatéténynél az oroszok csináltak egy hidat [lásd: Budapest felszabadítása; pontonhidak]. A lakásban már lakott valaki. Azt mondták, hogy elvihetünk mindent, amit akarunk, de mi nem vittünk el semmit. Megtaláltuk végül is ezt a teherautót, ami Szegeden keresztül elvitt minket Temesvárra. Az ottani rokonok megúszták az egészet [lásd: Zsidó Statutum Romániában; zsidótörvények Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben]. Romániában, aki le tudta fizetni a kellő embert, azt nem vitték el. A baksis nagy úr volt.

Temesváron a Giza néni lányának a férjéhez mentünk. Nagyon jól bántak velünk, tejben-vajban fürösztöttek minket, és még a fehérneműnket is „csináltatták”, nem vették. Ez így értékesebb volt. Minket persze gyereknek tekintettek, és ez engem időnként nyomasztott. Ők nagyon nagy békében és harmóniában éltek. Én már akkor megmondtam, hogy festő akarok lenni, de erről szó sem lehetett. Kértek, hogy menjek egyetemre, és legyek építész. Nekem ez annyira nem tetszett, és egy mendemonda alapján megtudtam, hogy fog menni egy autó Kolozsvárra, és én elmentem Hugó bácsiéktól. Mondtam az öcsémnek, hogy jöjjön ő is, de ő ott maradt. Nekem akkor már megvolt az érettségim, neki még nem, és neki amúgy is nagyobb szüksége volt a rokonokra.

Kolozsváron a Dobóéknál laktam addig, míg meg nem hallottam, hogy megy vonat Magyarországra. Fogtam magam, és fölültem rá. Ez 1945 júliusában volt. A vonat Nagyváradig vitt, ott leszálltam, és találtam egy vonatot, ami Debrecenbe ment. Vagy a tetején utaztam a vonatnak, vagy az ütközőn. Debrecenben az oroszok lekapcsolták a vonatot. A pályaudvaron aludtam, és másnap kaptam egy vonatot Pestre. Persze a vonat tetején utaztam, ahol elaludtam, mert éjjel nem nagyon tudtam a pályaudvaron aludni. Az övemmel odakötöttem magamat a vonathoz, hogy ne essek le. Közben zuhogott az eső. Reggel arra ébredtem, hogy a Keletiben vagyok, és a cipőm és a hátizsákom is megvolt, ami nagy szó volt akkor. Igen ám, de hova menjek? Emlékeztem, hogy a Schück Gyuszi a Thököly úton lakik, odagyalogoltam, és gondoltam, megkérdezem, hogy lakhatnék-e nála. Nagy örömmel fogadott.

Pesten egyébként mindenki fölkarolt. Az ismerőseim általában zsidók vagy kikeresztelkedett zsidók voltak, akik megúszták a borzalmakat. Például Sárközi Márta, aki Molnár Ferenc lánya volt és Sárközi György felesége. Györgyöt elvitték [Sárközi György (Budapest, 1899 − Balf, 1945) – költő, elbeszélő, regényíró, műfordító. 1917-től a „Nyugat” állandó munkatársa volt, 1919-től 1938-ig az Athenaeum könyvkiadónál mint lektor dolgozott. A népi írók mozgalmának egyik vezetője volt. Ő indította el a falukutató írók „Magyarország felfedezése” c. szociográfiai könyvsorozatát. Jelentős szerepe volt a Márciusi Front szervezésében és vezetésében. 1936-ban vette feleségül Molnár Mártát, Molnár Ferenc leányát. – A szerk.]. A Mártánál is laktam. Márkuséknál is, akik apám barátai voltak, és a Szalay utcában laktak. Ahhoz, hogy pontosan elmondjam, hogy kik voltak a Márkusék, a Sárközi Mártához kell, hogy visszatérjek. Márta anyját Vészi Margitnak hívták, Vészi József lánya volt [Vészi József (1858–1940) – író, újságíró, szerkesztő. 1877–93 között a „Pester Lloyd” parlamenti rovatát szerkesztette, 1894-től a „Pesti Napló” főszerkesztője, 1896-ban megalapította a „Budapesti Napló”-t, mely többek között Ady műveinek a „Nyugat” megindulásáig a legfontosabb fóruma volt. 1913-tól közel három évtizeden át főszerkesztője volt a „Pester Lloyd”-nak. 1927-től a felsőház tagja (MÉL); Vészi Margit (1885–1961) – újságíró, előbb a „Pester Lloyd”-nak, majd „Az Est”-nek a munkatársa. Még a második világháború előtt külföldön telepedett le (MÉL). Sárközi Györgyné Molnár Márta (1907–1966) – szerkesztő, író, műfordító. Molnár Ferenc író és Vészi Margit hírlapíró leánya. 1946-tól 1949-ig a „Válasz” c. folyóirat kiadója és egyik szerkesztője, az általa alapított Fehér Holló Kiadóvállalat vezetője volt (MÉL). – A szerk.]. Vészi másik lánya volt a Lenke néni, aki Márkus Andornak volt a felesége. Én meg a lányuknak udvaroltam, az Annának, akit később a legjobb barátom, Czitrom Gabi vett el [Anna Mark (Márkus Anna) (sz. 1928) – festőművész, 1956 és 1959 között Németországban, 1959-tól Párizsban él. 1964 óta több mint harminc önálló kiállítást rendezett franciaországi, németországi és svájci galériákban, 1990 után Magyarországon is állított ki. – A szerk.]. Andor bácsi a Magyar­−Angol Banknak volt az igazgatója. Zsidók voltak, de nem tartották a vallást. A Sárközi Márta jómódú lett, mert amikor Molnár Ferenc meghalt New Yorkban, akkor kapott pénzt, de már előtte is. Márta pénzt adott a Dérynek meg olyanoknak, akiket bebörtönöztek, azokat támogatta.

Én a fejembe vettem, hogy fölvételizek a Képzőművészeti Főiskolára. A temesvári rokonok megint jelentkeztek, és azt üzenték, hogy segítenek továbbra is, ha a Műegyetemre megyek. Beiratkoztam tehát oda, és jártam is egy negyedévet. De rájöttem, hogy ez nekem nem megy. Egyedül a matematika ment. Otthagytam az iskolát, és megüzentem, hogy nem csinálom tovább. Egyszer Ödön bácsi volt Pesten, és ő tudott arról, hogy a szüleimet exhumálták, és egy ingyen sírba temették a Kozma utcában. El is mentünk ketten villamossal, és meg is találtuk a sírjukat. Megvan most is a mártírparcellában, és én oda csináltam egy mozaikot.

A Róthokkal való kapcsolatomat azonban én saját hibámból lezártam. Én mindig független szerettem volna lenni a családtól, nem szerettem, ha beleszólnak az életembe. És úgy éreztem, hogy nincs nagy szükségem rájuk. A Schück Gyuszi segített, időnként persze azért még küldtek ezt-azt a rokonok is. Talán azért, mert még mindig reménykedtek, hogy nem lesz belőlem festő. Mivel öcsém Romániában volt, és őt támogatták, gondolom, nekem is ezért segítettek. A Lóránt családból a Pista bácsi már Angliában volt akkor, és onnan küldött nekem egy öltönyt, mert nekem semmi ruhám nem volt.

Először egy gépkocsiszerelő műhelyben dolgoztam, és 1946-ban sikerült beiratkoznom a főiskolára Bernáth Aurél [(1895–1982) – festő, grafikus, művészpedagógus] segítségével. 1942−43-ban jártam az ő szabadiskolájába, nem volt olyan nagy véleménnyel rólam, de azért felvett. A főiskolán volt menza és egy kis ösztöndíj is.

Sztehlónál is laktam a Hűvösvölgyi úton. Volt az 1940-es években egy amerikai film, a „Fiúk városa”, ami arról szólt, hogy egy amerikai városban egy pincében összegyűlnek árva fiúk, és ez nagyon tetszett nekünk [Ez a film (illetve a cserkészmozgalom) ültette el az ostrom alatt a Sztehlo otthonban bujtatott idősebb fiúkban a gyermekköztársaság gondolát, melynek célját az 1946 februárjában elfogadott alkotmányból ismerjük. "A Gaudiopolisz Ifjúsági Állam célkitűzése: Krisztus evangéliumának szellemében társadalmi korlátokat megszüntetve önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett magyar embert nevelni." Az önkormányzat jelmondata – „munka nélkül nincs élet” – összekapcsolta a munkaiskolát a gyermekköztársasággal, amely fő szervezője, nyilvántartója volt a műhelyekben és azon kívül folyó munkának (www.sztehlo-gabor-alapitvany.hu/kivolt.htm). – A szerk.]. Sztehlo mondta is, hogy szeretne a háború után csinálni egy ilyen otthont, ahol nemcsak zsidó gyerekek vannak, hanem háborús árvák is. Volt a fejünkben egy gondolat, hogy a gyerekek önmagukat fogják kormányozni, és ez nagyon tetszett nekünk. Mit ad isten, Sztehlo kibulizta, és a Weisz Manfrédéknak volt egy villájuk a Hűvösvölgyi úton, és azt megkapta, azt is svájci segítséggel, és megcsinálta ezt az otthont. Az egyház nem nagyon támogatta ezt az ötletét sem. Bármikor ott aludhattam és ehettem. Aztán kivettem egy albérletet a Nyúl utcában.

Amikor főiskolás lettem, nem jártam be sokat az első évben. Akkor az úgy ment, hogy a mester körül voltak a tanítványok, modell után rajzoltunk. Nekem Berény Róbert [(1887–1953) – festő] és később Fónyi Géza volt a mesterem [Fónyi Géza (1899–1971) – festő, főiskolai tanár, 1930–1938 között abbahagyta a festést, rajztanár volt a budapesti Kölcsey gimnáziumban, 1938–1945 között a műegyetem rajztanára, 1947-től a Képzőművészeti Főiskola alakrajztanára volt. Cementbe ágyazott mettlachi csempe felhasználásával a mozaikművészet újszerű alkalmazását valósította meg (MÉL). – A szerk.]. Én már akkor nagyon szerettem absztraktozni, Vajda Lajos volt a nagy ideálom [Vajda Lajos (1908–1941) – festő. A Kassák Lajos szerkesztette „Munka” konstruktív művészeihez csatlakozott. 1930–34 között Párizsban Léger-nél tanult. „Művészete a magyar avantgarde piktúra legegyénibb terméke. Racionalista szerkezeti elv és szürrealisztikus vizionáriusság egyesült művészetében” (MÉL). – A szerk.]. Tudniillik 1942-ben jártam egy magán művészettörténeti kurzusra, Mándy Stefka volt a vezetője [Mándy Stefánia (1917–2001) – költő, művészettörténész, műfordító. – A szerk.]. Ott megismertem a modern művészetet és Vajda Lajost. Ez egy fura festő volt, zsidó volt, és a Vajdaságból jött [Vajda Zalaegerszegen született, 1927–31 között a Képzőművészeti Főiskolán tanult, 1930–34 között Párizsban élt, 1934 után többnyire Szentendrén. Nem volt vajdasági kötődése. Gyermekkorában családjával Zalaegerszegről a Belgrád melletti Valjevóba költözött, és ott járt német nyelvű elemi iskolába és gimnáziumba, kb. hat éven át (Kozák Gyula közlése). – A szerk.]. Akkor senki nem ismerte el. Szentendrén is dolgozott egy ideig. Vajda tüdőbeteg lett, és meg is halt. Első kiállítását még láttam, és nagyon szerettem. Én tulajdonképpen utánoztam őt. Persze a technikát is meg kellett tanulnom, és a perspektívát is. Közben Izbégen [Szentendrével összeépült település, már a 20. század elején is Szentendre városrészének számított. – A szerk.] az egyik ismerős családnak volt háza. Egy kollégával egész télen ott laktunk, és festettünk. Patakban mosakodtunk meg ilyesmi. Ez 1947-ben még volt. Csináltunk Szentendrén egy művésztelepet egy elhagyott épületben. Szentendrén 1928-ban alakult meg eredetileg a művésztelep, amelynek tagjai elsősorban Barcsay Jenő [(1900–1988), festő], Czóbel Béla [(1883–1976), festő], Vajda Lajos, Korniss Dezső [(1908–1984), festő], Ámos Imre [(1907–1944 vagy 1945 /koncentrációs tábor/, festő] voltak. Szentendre 1945 után is megmaradt művészvárosnak, napjainkig számtalan művész fordult meg itt, a jelentősebb alkotóknak önálló múzeuma is nyílt (például Barcsay, Czóbel, Vajda). Páran még közülük Párizsban élnek. Nagyon jó élet folyt ott. Volt egy mecénásunk. A szentendrei főtéren volt egy divatáru-kereskedés, annak a tulajdonosa segített néha anyagilag. A művésztelep ma is létezik. Én májustól októberig oda levonulok minden évben, alig várom, hogy odamehessek.

Aztán csak visszatértem 1947-ben a főiskolára, mert akkorra kaptam kollégiumot, csak közben 1948-ban bejött a reform [lásd: a fordulat éve]. Ez azt jelentette, hogy át kellett venni a szovjet módszert. Állandóan ott kellett lenni az órákon, és ceruzával kellett gipszfejeket rajzolni. Rémes volt. Addigra már elkezdtem mozaikot csinálni pár kollégámmal, mint például Jánossy Ferenc [(1926–1983) – festő, grafikus. 1945-től a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi Istvánnál, majd Fónyi Gézánál és Kmetty Jánosnál tanult mozaik szakon. – A szerk.], Hegyi György [(1922–2001) – festő, mozaikművész, 1946–50 között a Képzőművészeti Főiskolán Berény Róbert, Barcsay Jenő, Fónyi Géza tanítványa. – A szerk.]. Az úttörővasút egyik megállójánál besegítettem a mozaikrakásban, és ez nagyon megtetszett nekem. Két-három kollégánkkal megpróbáltunk egy mozaikosztályt létrehozni kint az Epreskertben [1063 Budapest, Kmety György u. 26–28. – A magasabb szintű művészképzés megteremtésére a 19. század utolsó évtizedeiben életre hívott I. és II. számú Festészeti Mesteriskola, valamint a Szobrászati Mesteriskola létesítésével egyidejűleg a főváros a Sugárút mellett, az ún. Epreskertben kijelölte egy művészkolónia helyét is, és szorgalmazta neves művészek letelepedését. A magyar képzőművészet jeles alkotói indultak innen útjukra, vagy készítették alkotásaikat az Epreskertet körbeölelő műtermes villákban. A mesteriskolák vezetőinek (Benczúr Gyulának, Lotz Károlynak és Stróbl Alajosnak) epreskerti műterme kizárólag az oktatás szolgálatában állt, ahol a művészjelöltek együtt dolgoztak a mesterrel. Az epreskerti mesteriskolák és műtermek 1921-től „beolvadtak” az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolába. Az Epreskert jelenleg is a Magyar Képzőművészeti Egyetem része. – A szerk.]. Akkor Bortnyik Sándor [(1893–1976) – festő, grafikus] volt a rektor, aki a szocreál stílust képviselte, és a titkár Biró Lajos, akinek a felesége volt Ratkó Anna, az egészségügyi miniszter [Nem Biró Lajosról, hanem Biró Károlyról van szó. – A szerk.]. Mindenki félt Birótól és a feleségétől, és gondoltuk, hátha megszabadulunk tőlük. Fónyi Géza tanárunk, akkor már csinált mozaikot, nem volt neki új ez a dolog, és elvállalta a mozaikosztály vezetését. Mi ketten Hegyi Gyurival voltunk nagyon jóban. Ő is zsidó volt, sokat dolgoztunk együtt később is. Ebben a mozaikosztályban remekül megéltünk. Kaptunk helyet a Derkovits-kollégiumban, aztán később az Andrássy úti kollégiumba kerültem. Már reggel hétkor ott voltam az Epreskertben, este hatig. A pedellus nagyon utált, mert félt a Birótól. Fegyelmezetlenségnek tartotta ezt az egész mozaikdolgot. Szereztünk anyagot a mozaikhoz Róth Miksa családjától [Róth Miksa (1865–1944) – üvegfestő. „Különleges színű és fajtájú üvegek előállításával nemzetközileg elismert színvonalra emelte a magyar üvegfestészetet. … Munkássága kezdetben a historizmus, később a szecesszió szellemét tükrözte. Dekoratív festészettel is foglalkozott” (MÉL). – A szerk.]. A családja még élt, és a Nefelejcs utcában volt a műhelye és a hagyatéka. A munkáimban új technikákkal is kísérleteztem, például az epoxigyantát nemcsak a mozaik kötőanyagaként használtam, hanem festményeimnek alapanyaga is lett.

A főiskolán kaptam ösztöndíjat, és konszolidálódtam sok szempontból. A kollégiumban egy szobában aludtunk vagy húszan, de ez engem akkor nem zavart. Pénzem persze nem nagyon volt. A főiskolán mindenféle újdonságokat csináltam a mozaikon belül, mert nem tetszett az a módszer, ahogy addig tanították. Én még a főiskolán vettem fel a Rác nevet. Ez 1950-ben volt. Én magyar festő akartam lenni, és úgy gondoltam, hogy jobb, ha magyar nevem van. A Róth név nagyon németes hangzású név volt, és a háború alatti borzalmak valahogy arra késztettek, hogy ha meghallják a Róth nevet, ne rögtön azt mondják rám, hogy ez is zsidó.

A főiskolán aztán voltak problémáim, mert én párttag voltam addig a kommunista pártban. 1945-ben léptem be, apám hatására, aki nagyon baloldali volt, és ha bosszantani akartuk, akkor azt mondtuk neki, hogy szocdem. Nagyon sok könyve volt a Szovjetunióról. Mi nagyon baloldali módon nevelkedtünk, és ez nálunk természetes volt, hogy baloldaliak legyünk. A budapesti ostrom után, amikor visszajöttem Pestre, találkoztam egy másik muszos [lásd: munkaszolgálat] társammal, Wiener Jóskával, aki Németországból is vissza tudott jönni, és aki már a háború előtt illegális kommunista volt. Azzal valahogy összekerültem, és az ő révén léptem be a pártba, ő javasolt többek között engem is párttagnak. 1948-ban kirúgtak a pártból, mert burzsoá értelmiséginek számítottam. Ez akkor úgy volt, hogy revízió volt az országban [Az MDP Politikai Bizottsága 1948 szeptemberében hozott határozatot a párttagság felülvizsgálatáról, és 1949 márciusáig tagzárlatot rendelt el, amelyet aztán júniusig meghosszabbítottak. – A szerk.], és a főiskolán is volt egy revíziós bizottság, ami főiskolásokból állt. Azok behívtak, és én szokásom szerint elkezdtem velük vitatkozni, főleg a szocreálról meg ilyesmiről. Ennek az lett az eredménye, hogy visszaminősítettek tagjelöltté, ami gyakorlatilag a kirúgást jelentette. A főiskola párttitkárával elég rosszban voltam, vele is vitatkoztam, nem bírtam befogni a számat. Mindenestre akkor alapítottuk a mozaikosztályt, és így kikerültünk a főiskola Andrássy úti központjából. Akkor jött be a szovjet reform, de az Epreskertben nagyon szabadok voltunk. A szocreált elfogadtuk természetesen, de egész másként dolgoztunk. Nagyon kellemes életem volt akkor.

1951-ben diplomáztam egy mozaikkal. Átengedtek, bár Bernáth állítólag morgott. Ezzel vége lett az ösztöndíjnak, a menzának és a kollégiumnak is. Nagyon zűrös korszak jött, és akkor a Schück Gyuszi rokonom megint befogadott. Ő kimondottan zsidó volt, azt hiszem, még templomba is járt. Legalább húsz évvel volt idősebb nálam. Tébécés lett, sokat volt szanatóriumban is. Egyszer öngyilkosságot is megkísérelt, mert nehezen viselte a betegségét. Gyógyszert vett be, de szerencsére a gyógyszer nem hatott. Én akkor pont vele laktam a Thököly utcai társbérletben, és hallottam, ahogy éjjel nyög, hogy nem hat a gyógyszer. Értesítettem a testvéreit, és sikerült őt megmenteni. A betegsége folytán több szanatóriumban is gyógykezelték, így került le Pécsre, ahol megismerkedett az egyik ápolónővel, aki özvegyasszony volt két gyerekkel. Kialakult köztük egy szimpátia, és egy öregkori házasság lett belőle. A házasság után Gyuszi ott lakott a felesége házában, nem jött vissza Budapestre. Pécsen is halt meg, és ott is van eltemetve. Haláláig tartottuk vele a kapcsolatot. Egy végtelenül kedves és segítőkész ember volt. Szóval a Gyuszi szerzett nekem egy társbérletet a Thököly út 84-ben. A másik szobában egy nagyon egyszerű proletár család lakott, akik nagyon rendesek voltak velem. Egy kis szobában laktak négyen, és befogadtak engem. Náluk étkeztem, mosott rám a Teri néni, aki még most is él. Volt egy gyerekük, Marika. Fűtés nem volt, volt ott egy kályha, de fám sose volt. Voltak baráti családok, ott vacsoráztam, és csak este mentem haza. Egész jól megvoltam. Akkor senkinek nem volt semmije. Engem fölvettek a Képzőművészeti Szövetségbe 1953−54-ben. Az óriási dolog volt, mert akkor kaptam vajjegyet. Igényeink nem nagyon voltak. Nem éreztem magam nagyon rosszul.

Hegyi Gyuri barátommal, akivel együtt végeztük el a mozaikosztályt, szereztünk valamilyen munkát. És olyan munkákat csináltunk, hogy mások munkáit raktuk ki, mint például a festő Barcsay Jenő vagy Hincz Gyula képeit [Hincz Gyula (1904–1986) – festő, grafikus, az Iparművészeti Főiskola tanára, majd 1958–63 között igazgatója volt. – A szerk.]. Ők terveztek mozaikot, de nem értettek hozzá, és akkor mi raktuk ki, és ebből is szereztünk nemcsak pénzt, hanem anyagot is. A megrendelő a magyar állam volt. Egy újpesti uszodát csináltunk akkor, meg egy tizenkettedik kerületi művelődési házat. Akkor én csináltam egy nagyon szocreál mozaikot a felszabadulás ötödik évfordulójára, amit a Képzőművészeti Alap megvett, vagy adott rá pénzt, már nem emlékszem. 1954-ben valahogy kaptam munkát, egy mozaikot kellett csinálnom. Négyen csináltuk a Nagy Lajos király úti nagy szocreál épület falára, és ott én is kaptam egy falfelületet, és a társbérlőimet raktam ki. Mezőgazdaságot kellett ábrázolnom. Kenyérszelő nőt csináltam, ez volt a Teri néni.

Miután én katona nem voltam, egy utólagos behívást csináltak, és Budaörsre kellett bevonulnom három hónapra. Ez még mielőtt elutaztam volna Erdélybe, akkor volt, 1955 nyarán. Altiszteket neveltek ott. A reptéren voltunk, bombákat kellett pakolnunk. Ezzel le is tudtam a katonaságot.

Az öcsém ott maradt Erdélyben, és Marosvásárhelyen az orvosi egyetemre járt. Egyszer el tudott jönni még Pestre, de aztán már nem. Úgy-ahogy leveleztünk, próbáltam útlevelet szerezni, de egészen 1955-ig nem sikerült [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Akkor kaptam útlevelet, és 1955 decemberében érkeztem egy éjjel Marosvásárhelyre. Gyuri várt az állomáson. Nős volt már, volt egy gyereke, Andrisnak hívták, aki később meghalt. Gyuri felesége nem volt zsidó. Később, a második sem. Télen Zsögödre mentem Nagy Imre festővel, aki akkor nagyon ismert volt [Zsögödi Nagy Imre (1893–1976) – festő, grafikus]. Zsögöd Csíkszereda mellett van, és neki ott volt háza. Nagyon hideg tél volt, mínusz harminc fokok voltak, de én odamentem festeni. Aztán visszamentem [Maros]Vásárhelyre. Hónapokat töltöttem ott, de amikor kitört itt a forradalom, én már megint Pesten voltam. Ha jól számolom, 1955 decemberétől 1956. június végéig voltam Erdélyben.

Akkor visszajöttem, de közben megismertem Zsókát (Keresztesi Erzsébet), a feleségemet. Marosvásárhelyről Kolozsvárra mentem, és a Dobó Feriéknél laktam. A Feri bácsi unokája egy óvodában tanult, és néha elkísértem Feri bácsit, Zsóka meg ott volt óvónő. Először segítettem egy vonatot felállítani a gyerekeknek, így kezdődött. Akkor kezdtem többet lenni már Zsókával, és még akkor megbeszéltük elvben, hogy összeházasodunk. Zsóka családja Abrudról, másik része Meggyesről származott. Ő két fiútestvérével és az anyjával lakott Kolozsváron. Az anyja egyedül nevelte őket. Laci testvére meghalt, Zoli most Szentendrén él. Ők katolikusok, de Zsókának ez soha nem okozott gondot, hogy zsidó vagyok. Az apja elég magyar érzelmű volt, de ő nem élt velük. Lehet, hogy a család nem rajongott ezért a kapcsolatért, de velem ezt nem éreztették. Zsóka pedig végig kitartott mellettem. Őt jobban megérintik a mostani antiszemita megnyilvánulások, mint engem. Ő szokott jobban felháborodni sokszor egy-egy újságcikk kapcsán. Zsóka járt egy katolikus közösségbe, de amikor megtudták, hogy zsidó a férje, nem rajongtak nagyon érte. Ott is hagyta őket.

1956 nyarán visszajöttem Pestre, a társbérletbe. Ha volt pénzem, akkor én is beszálltam, de azért nagyon bizonytalan volt minden. Nem volt igazán munkám. Nagyon akartam mozaikozni. Zsókával leveleztünk, és egyszer átjött, mert voltak itt rokonai Rákosszentmihályon. Egyszer eljött hozzám, és én elkísértem a HÉV-hez, és amikor hazamentem, nagy ordibálást hallottam a Felvonulási térről, éppen akkor fűrészelték a Sztálin szobrot [lásd: 1956-os forradalom]. Persze odamentem. Nagy tömeg volt ott, és jöttek a teherautók, és mondták, hogy mennek a Rádióhoz, és én fölszálltam. Nekem ez egy óriási élmény volt. Ugyan nem voltam már párttag, de baloldalinak tartottam magam, és hirtelen nem tudtam, hogy mi történik, és kíváncsi voltam. A forradalomkor rájöttem, hogy sokan nem azok, mint ahogy azt addig gondoltam. Meghívtak taggyűlésekre a Szövetségbe a mostani Fészek-klubba. A kommunista pártnak a taggyűlése volt ez, fel is szólaltam, de persze lehurrogtak. Pár hónappal később már forradalmi gyűlést tartottak ugyanott, és ugyanezek a palik rémesen forradalmárok voltak. Szóval elkerültem a Rádióhoz, és figyeltem. Nem féltem, harminc éves voltam, egyedül voltam, családom nem volt, ebben a korban az ember nem fél. Mondjuk, nem mentem oda, ahol nagyon lőttek. De én már az ostromkor kitapasztaltam, hogy hogyan vigyázzon az ember a bőrére.

Hazamentem, de minden nap bementem a városba. Persze azért ha valaki rám üvöltött volna, hogy zsidó, pláne hogy ávós, akkor ott helyben fölakasztanak. Sárközi Mártához mentem föl, ővele mentünk ide-oda, meg a Márkuséknál is voltam a Szalay utcában. Az volt az érdekes, hogy az osztálytársaim mind pincékben bujkáltak, én meg azzal vágtam föl, hogy kenyérért álltam sorba. A házban esténként összegyűltünk az alagsorban, és hallgattuk a Szabad Európa rádiót. A Nyugatinál volt egy láda, ahová mindenki bedobhatott pénzt, senki se őrizte, nekem ez nagyon imponált. Ez már november elsején volt. Néhány villamos már járt, és nagyon sok kirakatot kitörtek. Sztrájkok voltak. Volt egy üzletvezető Zuglóban, aki egy közértet vezetett. Ő azt mondta, hogy ő már kinyitna, most már viszonylag jó idő van. És kérdezte, hogy nem segítenénk-e neki az üzletét rendbe tenni. Másnap öten-hatan elmentünk Zuglóba, ott rendeztük az üzletet.

A volt társbérlők közben elköltöztek, mert az óbudai téglagyárban dolgoztak, és ott voltak kisebb barakkszerű lakások, oda elköltöztek. Egyszer én is elmentem oda meglátogatni őket, és akkor nagyon mondtam nekik, hogy most már béke lesz meg minden, és akkor Imre – így hívták a férfit – kivitt a barakk elé, és fölmutatott a Hármashegyre, és mondta: „Látod azokat a fényeket, Kázmér?” Hogyha mérges volt, vagy ki akart nevetni, akkor Kázmérnak hívott. Mondtam neki, hogy látom. „Azok mind oroszok”,  mondta. Csak figyeld meg azt a nyugodt békét, amit ti itt a városban gondoltok. És igaza volt. Én persze nagyon bíztam benne, hogy béke lesz. November negyedikén arra ébredek ott a Thököly úton, hogy nagy ágyúzás van. Lerohantam az utcára, és akkor mondták, hogy az oroszok megtámadtak. Én akkor ott álldogáltam, és kimentem a Stefánia útra, és láttam az egyik épületnél egy csomó embert olaszul beszélni. Ott volt az Olasz Nagykövetség. Odamentem, és megkérdeztem franciául, hogy kik ők. Ők meg magyarázták, hogy ők olasz újságírók és tévések, és tegnap érkeztek, akkor a legnagyobb béke és nyugalom volt, most meg mit csináljanak, itt háború van. Én mondtam nekik, hogyha valaki hajlandó velem jönni, én szívesen bekísérem őket a városba, és megmutatok mindent. Arra gondoltam, hogy a propaganda úgyis mindent elmismásol, és gondoltam, lássák saját szemükkel.

Nem nagyon akartak, de egy közülük, egy Vittorio Mangili nevű milánói újságíró és tévés jól beszélt franciául, és akkor két-három napig bementünk a városba, ott filmezett, amit tudott, este mindig visszahoztam őt [Mangili az olasz rádió milánói munkatársa volt. Október 28-án érkezett meg Budapestre Bécsből, és 28−31 között naponta ingázott a két főváros között, hogy anyagait továbbítani tudja, hiszen Magyarországon hírzárlatot rendeltek el. – A szerk.]. Egyszer véletlenül összejött Bibó Istvánnal. Mert akkor vittem a városban, és a belvárosban a Szalay utcában laktak a Márkusék, és fölmentünk, gondoltam, leülünk egy kicsikét, és iszunk egy pohár vizet. Ott beszélgettünk, és hirtelen megjelent Bibó Pista, éppen jött a Parlamentből. Ő akkor miniszter volt, és Márkuséknak nagy barátja volt. Én nem mertem megmondani a Vittoriónak, hogy itt van egy miniszter, mert féltem, hogyha elkapnak, és ő elmondja, hogy kit látott, akkor Pista bácsinak lesz baja belőle. Sokat találkoztam én a Bibóval. Vittorio nem tudta pontosan a nevemet, mert folyton igazoltattak, én meg gondoltam, hogy jobb, ha nem tudja a nevemet. Ez azért érdekes, mert ő évekkel később, a forradalom negyvenéves évfordulójára eljött megint Pestre. Keresett engem, de úgy, hogy „hol vagy, Lajos?”. Írt a „Magyar Hírlap”-ban egy újságcikket „Lájos jelentkezz” címmel [Magyar Hírlap, 1996. október 3. − A szerk.]. Ez 1996-ban volt. Nem is én, hanem a feleségem, Zsóka olvasta, és rájöttünk, hogy engem keres. Bementem akkor az Olasz Intézetbe, hogy megkérdezzem, tudnak-e valamit Vittorióról. Azt mondták, hogy tudnak, ha várok egy kicsit, akkor mindjárt jönni fog. Tényleg jött, és nagy összeborulás volt. Ő nem csak a forradalom miatt jött, hanem egy nemzetközi jótékonysági szervezetnek is tagja volt. Él még, és azóta is levelezünk. Karácsonykor szoktunk lapot írni, és elküldte a filmet, amit ő csinált. Milánóban egyszer meglátogattam.

Zsóka kint volt Rákosszentmihályon a forradalom alatt, de semmilyen kapcsolatot nem tudtunk létesíteni. Egyszer elmentem Hegyi Gyuriékhoz, harcok voltak, de már csendesedtek. Mit ad Isten, valahogy odatelefonált Zsóka, nekem akkor nem volt telefonom. Akkor megbeszéltük, hogy odajön hozzám.

Hivatalosan 1957-ben házasodtunk össze. Andor bácsi és Márta voltak a tanúk. Semmilyen egyházi szertartás nem volt, hiszen Zsóka katolikus. Nem volt templomi esküvő. Ettünk egy nagyon finom citromos süteményt a Gerbeaud-ban, a Vörösmarty téren. Andor bácsi meghívott, ez volt az esküvőnk. Márta rögtön befogadta Zsókát. Elköltöztünk a Márkusék lakásába, tudniillik Márkus Andorék a Czitrom Gabival és Annával próbáltak disszidálni.  Lenke néni még a forradalom előtt elment a fiához, nem is jött vissza. Ez úgy történt, hogy látogatóba ment ki egyedül, mert a férje nem kapott útlevelet, és közben kitört a forradalom, és nem tudott visszajönni. Andor bácsi itt maradt a lányával. Azt mondták, hogy elmennek december elején, és menjünk az ő lakásukba, a Szalay utcába. De elsőre nem sikerült a disszidálás, és visszajöttek. Másnap megint elindultak, és akkor sikerült. Akkor mi már ott maradtunk. A második disszidáláskor csak a fiatalok mentek el, de azt mondta Andor bácsi, hogy költözzünk oda az egyik szobába, legalább nem lesz egyedül. Andor bácsi 1958-ban kapott útlevelet, és akkor elment Angliába. Nálunk soha nem merült fel, hogy elmenjünk az országból. Utólag nem is értem, hiszen szinte minden jó barátom elment. Az 1960-as évek végén is lett volna rá lehetőségem. Nyelveket is tudtam, de én magyar festő akartam lenni.

1958-ban egyedül maradtunk a Szalay utcában. Ez egy nagyon szép lakás volt. Két szoba, hall, konyha, fürdőszoba. Csak sok volt a svábbogár, ez nagyon kellemetlen volt. Amikor a gyerekek megvoltak, akkor már kicsinek bizonyult. A nagyobbik szobát használtam én festésnek. Zsóka is elkezdett közben dolgozni. Először is megkapta a magyar állampolgárságot. Hivatalosan kértük a román nemzetgyűlést, hogy magyar állampolgár lehessen. Választ nem kaptunk a román követségen. Ő akkor már dolgozott a fővárosi tanács óvodájában. Ott megtudta, hogy ha a szülei Nagy-Magyarországon éltek, akkor megkapja automatikusan. Beadtuk a Belügyminisztériumba a kérelmet, és pár hét alatt megkapta 1957-ben. Később aztán estin elvégezte a Gyógypedagógiai Főiskolát, így lett gyógypedagógus. Először a Gát utcában volt egy iskola, József Attila szülőházával szemben, és hosszú éveket ott volt. Szellemileg sérült gyereket tanított ott. Nagyon jól csinálta, értett is hozzá, és szerette is. Később átkerült a Tolnai Lajos utcába, onnan ment nyugdíjba. Közel ötven évig csinálta ezt. Ez egy nagyon fárasztó dolog.

Egész 1977-ig ott laktunk a Szalay utcában. Közben többször mentünk Erdélybe. Én meg maradtam szabadúszó. Egy ideig Hegyi Gyurival együtt dolgoztunk. Volt egy időszak, amikor linómetszeteket csináltunk a Képcsarnoknak, vagy mozaikreliefeket csináltam. Közben utazgattam. 1960-ban én már utaztam Párizsba, pont a Czitromékhoz. Később a Zsókával együtt kaptunk útlevelet, mint kiderült azért, mert a Szalay utcai lakás közel volt a Belügyhöz, és a portásnő utólag mesélte el, hogy folyton jártak utánunk érdeklődni, hogy utazunk-e vagy nem. Szerintem bíztak abban, hogy kint maradunk, és marad egy jó lakás üresen. 1977-ben költöztünk ide. Ez a lakás Z. Gács György nevű iparművésznek volt a műteremlakása [Z. Gács György (1914–1978) –  festő, iparművész, egyetemi tanár]. Ő ezt a lakást műteremmé neveztette ki. Akkor az volt a szabály, hogy műteremlakásban csak képzőművész lakhatott. Nem volt a Művészeti Alapé, de ők nevezték ki a lakókat. Amikor én bementem hozzájuk, akkor ezt adták nekem, a Z. Gács György, máshova költözött.

A testvérem idegsebész lett, amit nagyon szeretett csinálni. 1981-ig Marosvásárhelyen élt, sokszor voltunk náluk, nyaraltunk a hegyekben meg a Fekete-tengernél. Ők is jöttek sokat Budapestre. Gyuri sokkal felnőttebb volt, mint én, és sokkal Róthabb. Őnáluk a gyerekek mindig rendre voltak tanítva, fegyelem volt, tanulni kellett, ahogy ez régen a Róthokra is jellemző volt.

Gyurinak sikerült valahogy eljutnia Németországba. Volt egy házi szekusa [lásd: Securitate], aki állandóan járt hozzá. Mi szerettük volna, hogy Pestre költözzenek, de azt valahogy a felesége nem nagyon akarta. Gyuri hiába adott be útlevélkérelmet, nem kapta meg, és végül valahogy rábeszélte a szekust, hogy engedje ki, ő vissza fog jönni. Aztán megkapta az útlevelet. Nekem akkor már voltak Németországban kiállításaim, éppen Frankfurtban, és az ottani magyarok vagy zsidók, akiket ismertem, elő tudták Gyurinak készíteni a terepet, és segítettek. Az iratait én vittem ki neki. Kiment, és kint maradt. Ő mint német mehetett ki, Róthnak hívták, németül jól tudott, a németek ezért engedték be, és ezért tartották ott. Először egy kisvárosban egy kórházban egy harmadrendű állást kapott, ahhoz képest, hogy ő már akkor jó nevű orvos volt [Maros]Vásárhelyen. De ő még akkor nem akart kint maradni. Aztán a német hatóságok elvették az útlevelét. Egyszer behívták, és azt mondták, hogy az útlevelet nem kapja már vissza.

A gyerekek akkor az anyjukkal voltak. Én többször látogattam akkor őket, és próbáltam Gyurit helyettesíteni. Gyurinak nem volt könnyű dolga. Meg is mondták neki, hogy mint idegsebész nem dolgozhat, mert ez egy olyan szakma, ahol úgy összetartanak az ottaniak, hogy maguk közé senkit nem engednek be. De lehet ideggyógyász. Letett valamilyen vizsgát, de ő imádta a sebészetet. Kölnben később nyitott egy ideggyógyászati magánrendelőt. Persze úgy, hogy óriási kölcsönöket kapott, de nagyon jól ment neki. 1983-ban sikerült a második feleségének is kimennie. Nagyon nehéz dolga volt, mert a szekus rámászott, de végül őt is kiengedték. Ez Gyurinak óriási segítség volt, mert akkor a rendelőben Marika volt a segédje, de volt két német segédje is. A gyerekek közben megnősültek még Romániában. Gyuri fia, Péter mérnök lett, és egy német cégnek a menedzsere. Először átjött Pestre, most Bécsben van. A másik fiú, Zoli sebész lett.

Mivel nekem több barátom és rokonom élt főleg Németországban, sokat utaztunk ide. Természetesen Erdéllyel is tartottuk a kapcsolatot. Zsuzsi unokahúgommal rendszeresen találkoztam Bécsben, és voltam Svájcban is.

Nálunk kiderült, hogy nem lehet gyerekünk. Én megvizsgáltattam magam, és azt mondta az orvos, hogy én vagyok a hibás. Zsókával megbeszéltük, hogy örökbe fogadunk gyerekeket. Volt egy nagyon jó árvaház, ott volt a Rajk-gyerek is [Rajk László letartóztatása után feleségét, Rajk Júliát is letartóztatták (1949), és 1950-ben az MNDSZ-beli tevékenysége („hibás nőpolitika”) miatt ötévi fogházbüntetésre ítélték. Négy hónapos gyermeküket, ifjabb Rajk Lászlót a Lóczy úti csecsemőotthonban helyezték el, nevét Kovács Istvánra változtatták, születési dátumát meghamisították. – A szerk.]. Itt csecsemők voltak csak. Odamentünk, és ott kiválasztottuk a Balázst, ő 1967-es születésű, és 1968-ban került hozzánk. Aztán úgy éreztük, hogy kéne egy testvér, és akkor megint onnan, Gergőt fogadtuk örökbe. Persze akkor más volt a nevük. Balázst megkereszteltük. Sárközi Mártának volt egy ismerőse, aki szerzetes volt, akkor ez tilos volt, de keresztelhetett, és otthon megkereszteltük. Később Gergőt is. Mivel a gyerekek biztos, hogy nem voltak zsidó származásúak, nekünk ez természetes volt, hogy megkereszteljük őket. A fiaimmal nagyon sok gondunk volt. Ami az én zsidóságomat illeti, akkor mondtam ezt meg a fiaimnak, amikor egyszer Balázs tanítónője üzent nekünk, hogy Balázs szekrényében egy német katonai repülőgép fotója van kivágva egy újságból. A gyerek gyűjtötte a repülőgépek fotóit, mert imádta, és nem tudta, hogy ez tulajdonképpen milyen gép. Akkor viszont mindent elmondtam nekik a zsidóságomról, meg arról, hogy mi folyt itt a második világháború alatt a zsidókkal. Nem tudom, hogy ők ebből mit értettek meg, de többet erről nem beszéltünk. A Balázs a Richter Gyógyszergyárban dolgozott vegyésztechnikusként. Egy buta autóbalesetben meghalt. A járdán gázolták el, harminc éves volt. Gergő 1971-ben született. Ő villanyszerelő. Van négy gyereke: Dani tizennégy éves, Evelyn tizenegy, és van még egy kétéves ikerpár testvérük is, Gabi és Marci.

A barátaim azok maradtak, akikkel még Kolozsváron gyerekként megismerkedtem. Haláláig tartottam a kapcsolatot Sárközi Mártával, Schück Gyuszival, Hegyi Gyurival.

Én zsidónak tartom magam, sőt büszke vagyok rá, de vallásos nem vagyok. Nem ért engem különösebb antiszemita megnyilvánulás, de azért mindig érzem a távolságtartást. Ez az egész felnőttkoromra érvényes. Ha egy társaságba kerülök, mindig rögtön tisztázom, hogy zsidó vagyok, és nem bánom. A szüleim szempontjából persze nagyon bánom, hogy ez úgy alakult, de azért ez nem egy szomorú dolog, hogy zsidó vagyok. A zsidók állandóan analizálnak, nekem ez a munkám során is fontos. Jártam Izraelben, mert csináltam ott egy mozaikot, de nem kívánkozom oda. A Hegyi Gyurinak vannak ott rokonai, ő nagyon zsidó volt egyébként. Gyuri már sajnos meghalt. Egyszer kapott egy megbízást, egy zsinagóga külső falára egy mozaikot tervezett. A téma is megvolt, Jákob létrája. Jákob álmát úgy kellett megoldani, hogy ne legyen figura benne. Szerintem nagyon jó lett. Ez Tel-Avivban volt, 1989-ben. Emlékszem, hogy kint hallgattuk, hogy Ceauşescut kivégezték. Tíz napot töltöttünk kint. Hétvégén elmentünk Gyuri rokonaihoz Észak-Izraelbe, egy kibucba. Dalia volt a neve [A Dalia kibuc ma is létezik, Haifától 30 kilométerre fekszik. – A szerk.]. Ott körülvittek minket, és meséltek. Nagyon tetszett minden, és büszke voltam rá, hogy zsidó vagyok, de soha nem akartam kint maradni. Az ortodox zsidók nagyon zavartak, és nagyon ellenszenvesek voltak nekem. Izraelben egy magánlakásban laktunk, de nagyon megkértek minket, hogy vigyázzunk a kóserségre. Amire mi nem tudtunk vigyázni, mert vittünk kolbászt.

Mint művész sikeresnek érzem magam. Nekem nagyon fontos, hogy festő lettem, ezt egy mesterségnek tartom. Néha a guta üt meg, mert sosem érem el azt, amit szeretnék. Ha nem csinálom, akkor az a baj. Sikerem sose volt, mert nem sikerült sose azt csinálnom, amit kellett. Valahogy túl absztrakt voltam, most meg túl figurális vagyok sok szempontból. De mindig azt csináltam, amit akartam, és ez egy óriási dolog. Előnye, hogy egyedül dolgozik az ember. A mozaik néha kollektív munka, de nem függtem főnöktől, és ez óriási előny volt. Most beindult, van egy galéria, amelyik foglalkozik velem. Én nem bánom, hogy ez ilyen későn jött. Májustól leköltözöm Szentendrére, a művésztelepre. Ott nagyon jól lehet dolgozni. Zsóka is velem jön. Van ott egy kis szoba. Ameddig nincs túl hideg, addig ott vagyok, szeptember-októberig. Alig várom, hogy kimehessek.

Életrajz

Telefonos egyeztetés után találkoztam Rosenberg Imrével, egy igen szimpatikus idősebb úrral, Bécs I. kerületében lévő kereskedelmi cégének irodájában. Feleségének kifejezett akarata ellenére szánta el magát az interjúra, de hamar megértettem, miért ellenezte ennyire a feleség az interjút. Minden kérdésnél, amely Rosenberg úr kiterjedt családjának tagjaira vagy a családi életre vonatkozott, Rosenberg úr csak azt tudta ismételgetni: „Csodálatos, meleg család volt”, aztán elakadt a szava, és elsírta magát. Többször fölajánlottam, hogy szakítsuk félbe az interjút, ám tovább akart mesélni. Nagyon sok információ hiányzik ebből a történetből, ezeket azonban nem tudom pótolni, elértem az interjúkészítés határait.

Rosenberg Imrének valaha nagy, meleg családja volt…

Apai nagyapámat Rosenberg Ábrahám Jehudának hívták, őutána neveztek el engem is Ábrahám Jehudának. Nagyapám 1855-ben született Magyarországon, egy Vizsoly nevű faluban [Vizsoly – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben. – A szerk.]. Vizsoly nincs messze Abaújszántótól, ahol nevelkedtem. A nagyapám talmudtudós volt. Az apai családomban mindenki talmudtudós volt. A nagyapának két fiú és három lánytestvérét ismertem.

Mordeháj nagybácsim is Abaújszántón élt, mint mi, és talmudtudós volt.

Smuel nagybácsim Szkároson élt [Szkáros – kisközség volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1910-ben nem egészen 400 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van (Skerešovo). – A szerk.], nagy családja volt, és ő is egy nagy talmudtudós volt.

Nagyapám lánytestvérei, Jenny néni és Jolán néni Vizsolytól nem messze, egy Vilmány nevű helységben laktak [Vilmány – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben 800, 1920-ban 900 lakossal. – A szerk.].

Az apai nagymamámat Desberg Sárának hívták, 1861-ben született Abaújszántón. A nagymama nagyon gazdag zsidó családból származott. A szülei földbirtokosok voltak, úgyhogy a lányaiknak jó partit kerestek, tanult fiatalembereket. Örültek egy tanult talmudtudósnak, s az én nagypapám egy nagyon képzett talmudtudós volt. A házasságkötés után a nagymamámhoz költözött, s került neki foglalkozás is.

A nagyszüleim egy vendéglőt vezettek, az ő idejükben ez egy zsidó foglalkozás volt. A vendéglőt a nagymamám vezette, a nagypapa a tanulással volt elfoglalva. Nagyon korán, ötvennégy éves korában halt meg, 1909 körül. Öt fiuk volt: Móric, Lipót, Ferenc, Béla, aztán az apám, Manó és egy lányuk, Gizella.

Móric nagybátyám kereskedő volt, bútorüzlete volt. A feleségét Wasservogel Rózának hívták. Szlovákiában [akkor: Első Csehszlovák Köztársaság] éltek, Vágújhelyen, és két fiuk volt, Adolf és Imre. Róza néni vágújhelyi volt, és Móric bácsi hozzájuk költözött. Mindketten a bergen belseni koncentrációs táborban haltak meg. Adolf túlélte Szlovákiában, a háború után kivándorolt Izraelbe, és ott halt meg. Imre az cseh kormányzat idején valamilyen magasabb hivatalt töltött be, a háború után pedig Kanadába ment, és ott halt meg.

Lipót bácsi Kepes Piroskát vette feleségül. Lipót bácsinak furnérüzeme volt. Neki több gyereke volt: Klára, Andor, László és Magda. Klára, aki a legnagyobb volt és László Amerikában él, Andor Bécsben, Magda pedig, aki 1944-ben már férjnél volt, Auschwitzban pusztult el. Lipót bácsit és Piroska nénit is Auschwitzban pusztították el.

Ferenc bácsi feleségét Mancinak hívták, nekik egy cipőüzletük volt. Három lányuk volt, de a nevükre már nem emlékszem. Manci nénit és a gyerekeket Auschwitzban pusztították el, Ferenc bácsi túlélte egy munkatáborban, és Bécsben halt meg, 1981. augusztus tizennyolcadikán.

Béla nagybátyám elesett az első világháborúban.

Gizella néni Frankl úrhoz ment feleségül. Nem volt gyerekük, és mindketten Auschwitzban pusztultak el.

Apámat Rosenberg Manónak hívták, 1893-ban született, Abaújszántón. Középiskolát [föltehetően polgári iskolát] és talmudiskolát végzett. Béla nagybátyám elesett az első világháborúban, apámnak pedig egy félrekezelt ízületi gyulladásból lett egy szívbillentyű-betegsége, és ez vezetett a korai halálához. Amikor 1937-ben meghalt, csak negyvennégy éves volt.

A nagymamám 1933-ban halt meg Abaújszántón, hetvenkét éves korában. Abaújszántón egy nagy zsidó temető van, az összes rokonom ott nyugszik, úgyhogy a temetőt rendben tartatom. Valaha egy nagy zsidó közösség volt Abaújszántón, most legalább a temető rendben van úgy-ahogy.

Az anyai nagyapámat Fried Miklósnak hívták. Nem tudom, hol született. Tudom, hogy volt egy nővére, de nem ismertem. A nagymamám lánykori neve Schwartz volt. Az egész életét Csenyétén élte le [Csenyéte – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben 500, 1920-ban nem egészen 600 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nagyon vallásos volt, mindnyájan nagyon vallásosak voltak. A nagymamám testvéreiről nem tudok semmit.

Az anyai családom is nagyon vallásos volt, vallásos volt ott is mindenki, de nem voltak olyan tanultak, mint az apai családom, egyszerű emberek voltak, de mindenki vallásos volt. A nagyszüleim Csenyétén éltek, ami egy kis falu, húsz kilométerre Abaújszántótól. Volt ott egy szatócsboltjuk, ahol az ember az élelmiszertől a petróleumig mindent megvehetett. A nagyapám gazdálkodott is, volt szántója, és sok birkája és marhája volt. Csenyétén mindössze két zsidó család élt, és szombatonként hat faluból jöttek össze a zsidók imádkozni, hogy ki legyen a minján, a tíz tizenhárom évesnél idősebb férfi.  

Gyerekkoromban gyakran töltöttem a szünidőt a nagyszüleimnél.

Az [anyai] nagyszüleimnek hat gyermeke volt: Ilona, az anyám, Olga, Ella, Klára, József és Miklós. József és Miklós is Talmud-tanulmányokkal foglalkozott, és én magam is a Talmudot  tanultam.

Olga néni férje Láng úr volt, de a keresztnevére már nem emlékszem. Vendéglője volt. Volt egy fiuk, László, és egy lányuk, Magda. Olga nénit, a férjét és a gyerekeit Auschwitzba deportálták. A szülők elpusztultak, László és Magda túlélte a koncentrációs tábort. A háború után mindketten kimentek Izraelbe. László most az Egyesült Államokban él, Magda Izraelben halt meg.

Ella néni férjét Adler Lajosnak hívták. Miskolcon volt egy abroncsüzletük. Nekik nem volt gyermekük. Ella nénit is és Lajos bácsit is Auschwitzban gyilkolták meg.

Jóska bácsi Ella néni és Lajos bácsi abroncsüzletében dolgozott. Nem volt házas. Őt is Auschwitzban gyilkolták meg.

Klára néni egy Löwy Sándor nevű ügyvédhez ment feleségül. Amikor Auschwitzba deportálták őket, Klára néni éppen gyereket várt. Az auschwitzi koncentrációs táborban gyilkolták meg őket.

Miklós nagybácsim volt a legfiatalabb, ő még a szülőkkel élt. Őt is Auschwitzban gyilkolták meg.

Az anyámat Fried Ilonának hívták, ő volt a legnagyobb a testvérek között, Csenyétén született 1900-ban. Miután összeházasodott apámmal 1920-ban, anyám Abaújszántóra költözött.

Az [anyai] nagyszüleimet Auschwitzban pusztították el.

Anyám nagyon vallásos volt, kóser háztartást vezetett, minden szombatot és minden zsidó ünnepet megtartottunk. Anyámat is Auschwitzban ölték meg. Abaújszántón a szüleimnek először egy vendéglője volt, aztán egy bor- és szesznagykereskedésük.

Én, Imre, zsidó nevemen Rosenberg Ábrahám Jehuda 1921. február tizedikén születtem Abaújszántón. Két húgom volt, Éva és Judit. Éva 1925-ben, Judit 1931-ben született, szintén Abaújszántón. Nagyon jó családban nőttünk fel, mindkét oldalról sok szeretetet kaptunk. Már négyéves koromtól jártam a héderbe, tanultam írni és olvasni héberül. A zsidó kisfiúk már négyéves korukban kezdik az iskolát. Amikor hat éves lettem, beírattak az elemi iskolába, majd tizennégy éves koromig polgári iskolába jártam. Azután a talmudiskolában tanultam.

Minden reggel tfilint légoltam és imádkoztam, és így teszek a mai napig is.

Nekem egy csodálatos, meleg családom volt, én voltam a nagymamám kedvence, mivel a többi unoka Szlovákiában [Csehszlovákiában] élt, Abaújszántón pedig én voltam az első unokájuk. A szüleim és a nagyszüleim nagyon jól kijöttek egymással. Közvetlen szomszédok voltunk, az apám üzlete pedig a[z apai] nagyszüleim házában volt.

Abaújszántón rengeteg barátom volt, hiszen ott egy nagy zsidó közösség volt, kétszáz zsidó család. Mindenki barát volt, barát és ellenség, az ember verekedett és kibékült, már ahogyan a gyerekek szokták. Sok csetepaté volt, de akkoriban már naponta voltak villongások a zsidók és nem zsidók között is. A [nem zsidók] azt mondták: „Megöltétek Jézust” meg ilyesmiket, mi meg verekedtünk, de nem volt ebben semmi fenyegető, mindnyájan gyerekek voltunk.

Anyámnak mindig volt otthon segítsége, aki segített anyám felügyelete mellett a főzésben is. Anyám mindig felügyelt a főzésnél.

Körülbelül ötezer ember élt Abaújszántón, és közülük olyan hétszázan voltak akkoriban  zsidók [Érdekes, hogy a Magyar Zsidó Lexikon szerint az abaújszántói hitközség „1927-ben a hozzátartozó kerülettel együtt 200 tagot számlált”. Nem tudjuk azonban, hogy benne vannak-e ebben a számban a gyerekek is, vagy – és ez a valószínű – csak a hitközségi adót fizetők száma volt-e kétszáz fő. – A szerk.]. Apám volt a hitközség elnöke, ő nagy tiszteletnek örvendett, és tanult volt. A kétszáz zsidó család közül sokkal voltunk baráti viszonyban.

Az üzletek többsége a zsidóké volt, textilüzletek, cipőboltok, és volt még egy bor- és szesznagykereskedő család is rajtunk kívül.

A századforduló idején volt valamiféle mozgás az oktatásügyben, és mivel Abaújszántó egy katolikus község volt, a község lakosságának nagy része katolikus volt, de volt sok protestáns és zsidó is, úgyhogy a felekezeteknek egy közös iskolája lett, amely fölött megegyeztek. A gyerekek a községi iskolába jártak, minden héten volt hitoktatás, két vagy talán három óra. A zsidó gyerekeknek azonban több hittanórájuk volt, nekünk minden délelőtt vagy délután vagy vasárnap volt tanítás a héderben. A cionizmus már létezett, már beszéltünk arról, hogy Izraelbe kellene menni [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], ez egy mozgalom volt, a szüleimet vonzotta Izrael. De mire ez a mozgalom közelebb került hozzánk, az már nem sokkal a háború előtt volt. Abaújszántón tagja voltam a Mizrachi mozgalomnak, itt voltak a vallásosak.

Éppen egy másik iskolába akartam menni, amikor 1937-ben meghalt az apám. Tizenhat éves voltam, és mivel én voltam a legidősebb fiú, nekem kellett a családfenntartónak lennem. Volt néhány alkalmazottunk, én fejlesztettem tovább az üzletet, vesződtem vele, és elég sikeresen vezettem.

Akkoriban a külföld nagyon-nagyon messze volt, azok nagyon más idők voltak, akkoriban az ember nem tudott olyan egyszerűen kimenni, mint ma. Először is senkinek nem volt útlevele, talán kapott volna az ember, de nem volt, mert nem volt olyan egyszerű külföldre utazni. 1933-tól, ill. Abaújszántón 1940-től kezdtem fölkészíteni a fiatalságot a palesztinai kivándorlásra. A talmudiskolában berendeztem egy földmívesiskolát, és az iskola tanulói a nap felét töltötték gyakorlással a gazdaságban, amit én szerveztem. De kimenni ekkoriban már nem volt többé lehetséges.

Volt egy nagybácsim, Joe, Amerikában, ő volt a reménységünk, de már nem lehetett, és később, ahogy a helyzet egyre rosszabbodott, többé már egyáltalán nem lehetett [kimenni]. Azt mondtuk, elmegyünk Palesztinába, és ezért tanultunk sok mindent a mezőgazdaságról, és én szerveztem az egészet. A tanítóm mondott nekem egy Talmud-idézetet:

„Először tanulnod kell, azután taníthatsz.”

1940-ben elvették az iparigazolványunkat, úgyhogy többé nem tudtam vinni az üzletet [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. De azért tovább dolgoztam, és amíg be nem kellett vonulnom munkaszolgálatra 1944-ben, anyám és a két testvérem elég jól el volt látva. Ez a gondoskodás azonban nem sokat segített rajtuk, minthogy a nácik Auschwitzba hurcolták őket.

1944-ben anyámat és a két húgomat egy Kassa melletti táborba vitték, ekkor megjelentek már a szomszédok, akik korábban még barátok voltak, a csendőrökkel, hogy megnézzék, mit lehet elvinni. A zsidók és a nem zsidók közötti kapcsolatok eddigre rettenetesen megromlottak. Antiszemitizmus errefelé mindig volt, de nem szenvedtünk tőle.

A németek bevonulása után [lásd: Magyarország német megszállása] az abaújszántói zsidókat összeterelték az iskolába. Csak pár percet adtak nekik, hogy valamit összecsomagoljanak, az egész borzasztó volt. Ekkor én már nem voltam ott, én már munkaszolgálatban voltam Kassa mellett, de anyám megírta. Egy napot töltöttek Abaújszántón bezárva az iskolába, másnap pedig elvitték őket Kassára [Máshol azt mondja, hogy Abaújszántóról Vágújhelyre vitték őket, és egy pár napig itt voltak egy családnál. – A szerk.]. Ott először zsidó családoknál kaptak menedéket.

Sikerült a munkaszolgálatban beteget jelentenem, bár nem voltam beteg, és engedélyt szereznem, hogy beutazzak Kassára, a kórházba. Azért mentem, hogy még egyszer lássam a családomat. Anyám megküldte nekem a címüket, de  mire odaértem, már nem voltak ott. Azt mondták, hogy előző nap elvitték őket a téglagyárba. Oda nem lehetett bemenni, de megtudtam, hogy valaki minden este visz be kenyeret. Este fölkerestem ezt az embert, nagyon óvatosnak kellett lennem, mert a kórházba szóló útiparanccsal voltam úton, és a sárga karszalagról, amit az egyenruhámon viseltem, látni lehetett, hogy zsidó vagyok.  Megtudtam, hol lakik, de nem nyitott ajtót. Akkor bekopogtam az ablakon. Odajött egy lány, valami olyan rémülettel a szemében, amit életemben nem láttam még. Bekopogtam, odajött, de ezt a rettegést a lány szemében soha nem fogom elfelejteni. Sikerült kapnom egy zsák kenyeret, és az emberrel együtt be tudtam menni a táborba. Megtaláltam anyámat és a két húgomat, a rabbimat és az egész zsidó közösséget, mindnyájan ott voltak. Kétségbeesetten próbálkoztam a zsidó tanácsnál, hogy csinálni tudjak valamit a családommal. A munkaszolgálatban voltak olyan barátaim, akik kassaiak voltak, és némelyikük apja benne volt a zsidó tanácsban, Kassán azonban nem voltak ismerőseim, úgyhogy anyámat és a húgaimat nem tudtam kihozni. Jelentkeztem a kórházban, ahonnan másnap persze kidobtak, mivel én egyáltalán nem voltam beteg. Megpróbáltam megint bejutni a téglagyárba, de már nem lehetett, olyan hermetikusan lezárták, hogy oda már nem lehetett bejutni.

Visszamentem a  munkaszolgálatba, nekünk, ellentétben a téglagyári körülményekkel, még egészen jól ment.

A háború után visszamentem Abaújszántóra, és vártam a családomat. Éva húgom visszajött, ő ma is él Izraelben, négy évvel fiatalabb, mint én. Anyám, nagynénéim és nagybátyáim, az unokatestvéreim és a kishúgom, Judit, aki tíz évvel volt fiatalabb, mint én, Auschwitzban maradt. Mivel más nem jött meg, Évával Budapestre mentünk, ahol Éva 1945-ben hozzáment egy Eichler Lajos nevű kereskedőhöz, 1948-ban pedig mindnyájan áttelepültünk Bécsbe.

Bécsben ismerkedtem meg a feleségemmel, Kohn Edittel. Ő is magyar származású, 1936. április tizenharmadikán született Timáron [Timár – nagyközség volt Szabolcs vm.- ben, 1920-ban 1700 lakossal. – A szerk.]. A feleségem a kereskedelmi cégem üzletvezetője.

Két gyerekünk született, a lányunk, Judith Rosenberg, férjezett Judith Vivian Brachfeld és Andreas fiunk. A lányunk 1956. december tizenkettedikén született Bécsben, a fiunk 1959-ben született, és 1978-ban meghalt.

A lányom Bécsben érettségizett, 1975-ben ment férjhez, és a férjéhez, Robert Brachfeldhez költözött, Brüsszelbe. Ott járt az építészeti egyetemre. A lányom vallásos, Antwerpenben él, a gyerekei pedig – három lány és három fiú – Izraelben tanulnak.

A húgommal és a sógorommal tehát Bécsbe jöttem, nagyon kevés pénzünk volt, úgyhogy azt mondtam nekik, hogy menjenek Izraelbe, én egy darabig még itt maradok, Bécsben, megpróbálok pénzt keresni, és majd utánuk megyek. Kerestem is egy kis pénzt, de aztán Bécsben maradtam. Nagyon gyakran megyek Izraelbe, látogatóba, és mindig segítettem nekik, amikor szükségük volt rá.

Nagyon szívesen vagyok Izraelben, de hogy ott éljek? Az izraeli tempó nem zavar, de itt már megszoktam az életet, bár biztos tudnék élni Izraelben is. Most voltam két hétig Izraelben, csodálatos volt. Szeretem azt az országot, nagyon szívesen vagyok ott, és nagyon büszke vagyok Izraelre.

A háború után először kételkedni kezdtem a vallásban, de gyakorlom, mert megszoktam, és ez az életstílusom, de mindenki abban hisz, amiben akar. A lányom vallásos, az unokáim is vallásosak, sokkal inkább, mint én. A fiúunokáim a jeruzsálemi jesivában tanulnak.

Szerintem egy zsidó embernek, aki ragaszkodik a zsidósághoz, sokat kell tudnia a zsidó kultúráról és filozófiáról. Minden reggel elmegyek a templomba. Gyakorolom magam ezekben a tudományokban, még mindig tanulok otthon, és tanítok a zsinagógában zsidó ismereteket és zsidó gondolkodást.

Teljes biztonságban érzem magam Ausztriában, 1948 óta vagyok itt, és lehet ugyan, hogy a hátam mögött valaki rosszat mond rólam, mert zsidó vagyok, de nyíltan csak egyszer éltem ezt meg. Negyven évvel ezelőtt történt, amikor valaki nem tőlem vásárolt meg valamit, azért, mert zsidó vagyok, amit meg is mondott.

Én személy szerint nem érzek antiszemitizmust. Olvassuk az újságokat, látjuk a tendenciákat, ez nem a szabadság, amit az ember lát, de sehol nincs másképp. 

Életrajz

Roseanu úr kémiatanár volt, nyugdíjas, 82 éves. A feleségével együtt egy bukaresti panellakásban lakik, a városközpont közelében. A hófehér haj beragyogja arcát, mindig szeretetreméltó és mosolygós. Egész életében gyerekekkel dolgozott, szerinte az ő szeretetük a legfontosabb dolog a világon. A tanári pálya megannyi önmegvalósítást ás sikerélményt nyújtott, közöttük például néhány találmány: sajátos taneszközök. Nagyon büszke két unokájára, fényképeik mindenütt ott vannak a lakásban.

Apai nagyszüleim valahonnan Galíciából jöttek, és Nagybárban telepedtek le, egy faluban, vagy ha meg akarjuk tisztelni, egy községben, Petrozsény és Hátszeg között [Nagybár – kisközség volt Hunyad vm., 1910-ben 500 főnyi román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Apám kisgyermek korában árva lett. Nagyapám, Rosenfeld Dávid kocsmáros volt. Vallásos ember volt, volt egy imádságoskönyve, és tudott imádkozni. Nem járt hagyományos öltözetben, a faluban nem viseltek ilyet. Otthon magyarul beszéltek. Nagyapám rokonairól nem tudok semmit. Nagyapa 1921 táján halt meg, nagymama, Rosenfeld Etelka még előbb.

Minden évben elmentem apámmal Nagybárba, a nagyszüleim sírjához. Két évvel ezelőtt az unokámmal, gépkocsival jövet Déva felől, megálltunk Nagybárban, a nagyszülők sírjánál. Töméntelen német hangzású név, egyik-másik akár zsidó is lehet, de egyik nevet sem ismertem. Petrozsényban gyermekkori jó barátok mondták el, hogy a zsidó temető a háború [vagyis második világháború] idején meghalt német katonák temetője mellett van. Az én időmben ez nem így volt. Nem sikerült megtalálnom a sírt. Beszéltem a gyerekekkel, az idén ismét el akarok menni oda.

Apámnak több testvére volt: Klein [szül. Rosenfeld] Pepi, Baum [szül. Rosenfeld] Etus, majd Rosenfeld Béla és Rosenfeld Benjámin. Mind Nagybáron születtek.

Az egyik húg, Klein [szül. Rosenfeld] Pepi Marosújváron lakott [Marosújvár(-akna) – nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben, 1920-ban 4900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Itt volt Magyarország legnagyobb sóbányája. Trianont követően Romániához került (Ocna Mureş), Tordától 24 km-re, déli irányban fekszik. – A szerk.]. A férjének, Klein Dávidnak volt egy kerékpár- és varrógépboltja. Pepi háztartásbeli volt. Vallásos, nem akárhogy, parókát viselt, nagyon vallásosak voltak. Elköltöztek Kolozsvárra [a második világháború után], majd onnan Izraelbe távoztak. Pepi Izraelben halt meg, a férje újra megnősült, egy hajdani közös lupényi ismerősünket vette el. Klein Pepinek és Dávidnak három fia és két lánya volt. Két fiú Transznisztriában pusztult el, az emberek azt mesélték, hogy fölrobbantották őket. Jenő volt az egyik, Ernő a másik. Egy kisebbik fiú sokáig autóbuszsofőr volt Kolozsváron, Izraelbe települt. Neki is vannak gyermekei. Él, a felesége meghalt, igen jól ismertem őket. Egyik lánya, Hanna számtantanárnő volt. Izraelben halt meg, agydaganata volt. Volt egy fia és egy lánya, akik Izraelben élnek. A másik lány, Erzsi, a szatmárnémeti Nemzeti Színház szabójával házasodott össze. Ők is kivándoroltak Izraelbe. Volt egy fiuk, Máté, kiváló gyermek, bejutott Bukarestben az elektronika szakra, anélkül, hogy tanárt fizettek volna a fölkészítésére. Izraelbe kerültek, és a fiú meghalt a hétnapos háborúban [Minden bizonnyal a hatnapos háborúra gondol. Lásd: hatnapos háború. – A szerk.]. A férj fölakasztotta magát, és az asszony minden nap a temetőben volt, egy olyan sír mellett, amiben semmi sem volt, minthogy a fia egy tankban robbant föl. A fiú nős volt, a felesége várandós, már volt egy gyermekük, mára mindkettő felnőtt. Hogy Erzsit elmozdítsák a sír mellől, találtak valakit, akinek a felesége meghalt Auschwitzban, és meggyőzték, hogy menjen hozzá. Elment Amerikába. Időközben a férje meghalt, Erzsi ott maradt, néha fölhív bennünket telefonon. Évente legalább kétszer eljön Romániába.

Baum Etus [szül. Rosenfeld], a legkedvesebb húg Brassóba ment férjhez. Háztartásbeli volt, a férjének, Baum Sándornak volt egy élelmiszerboltja. Brassóban laktak, a kőfejtők mellett. Volt egy lovas fogata, azon ültem mindig a nyári szünetekben, amikor bevásárolni mentünk a városba. Két lánya volt, Etus szép volt, de a lányok is. A nagyobbik leányka, Szonja, tizenkét éves volt, a kisebbik, nem emlékszem a nevére, nyolc, amikor az anyjukkal együtt elpusztultak Auschwitzban. A férj, Baum Sándor túlélte a deportálást, és újranősült Nagyváradon.

Az egyik fivér, Rosenfeld Béla Buhuşi-ban [Bakó m.] élt, elvesztettem a nyomát. Egyszer járt Petrozsényban. Nem tudom, mivel foglalkozott.

Volt még egy fivér, Rosenfeld Benjámin, másképpen Dezső, cipész volt, Petrozsényban élt. Apám rendszeresen támogatta őt, eléggé elkeseredett ember volt. Megnősült, kitelepült Izraelbe. Vakbuzgó vallásos volt, a felesége parókát viselt. Meglehetősen vallásosak a gyerekeik is. Egyszer ennek a Dezsőnek a lánya telefonált, és jött a fia, és egy csésze vizet öntött a fejére: hogy miképpen meri fölemelni a telefonkagylót szombaton! Dezsőnek két lánya volt, amikor meghalt, a felesége a két lánnyal Amerikába ment, férjnél vannak, az egyiknek a férje mészáros, a másiknak kereskedő, akinek volt egy kis farmergyára.

Apám, Rosenfeld Márton 1892-ben született, vagy kicsit később, Nagybáron. Elvégezte a gimnáziumot, ingázott Petrozsény és Nagybár között. Eljött Petrozsényba [Petrozsény – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, a 20. század első évtizedeiben 12 000 főnyi lakossal. Környékén Európa egyik leggazdagabb barnaszénlelőhelye volt, amelyet 1867-ben kezdett művelni a brassói bánya- és kohótársulat, majd az állam is nyitott bányákat. – A szerk.], fölvették a szénbányához, ott dolgozott egész életében, negyvenhat évet. Rendkívüli ember volt, kifogástalanul komoly, erkölcsös ember, mindenki, aki ismerte, tisztelte és csodálta őt. A lónyai szénbánya beszerzési osztályát vezette.

Édesanyám, Rosenfeld Frida [szül. Lustig] 1901-ben született, majdnem tíz évvel volt fiatalabb apámnál. Elvégezte a petrozsényi gimnáziumot. Fiatalkorában pénztáros volt egy petrozsényi illatszerboltban. Tudom, hogy apa első látásra beleszeretett. 1921 körül házasodtak össze, és nagyon boldogok voltak.

Anyai nagyapám, Lustig Jenő Bécsből származott. Szabó volt. Nagy mókamester volt, minden kisiparossal baráti viszonyban, egész nap a kuglizóban ült és sörözött, de igen jó szabómester volt, különösen nadrágokat szabott kiválóan. Volt egy inasa, az dolgozott. Ő meg a sörözőben… De szenzációs ruhákat készített. Akárhányszor jöttem hozzá, minthogy gyakran meg kellett javítania a nadrágomat, azt mondta: „Itt jön a legjobb kuncsaftom!” Nagyon jópofa ember volt. Otthon volt a műhelye, a konyhában volt a szabóasztal. Sokan ismerték, jöttek hozzá, rendeltek ruhát. Mesélt Ausztriáról, mindenféle helyekről, az első világháborús élményeiről, nagyon büszke volt a katonakorára [a közös hadseregben – lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában].

Nagymamám, Lustig Ilona valahonnan Szerbiából származott, rokonai voltak ott. Fiatalkora óta fehér volt a haja, mindig ilyennek ismertem. A környéken mindenki magyarul beszélt, kivéve nagymamát, aki tökéletesen beszélt németül. Kalapos volt, a főutcán volt a nőikalap-üzlete, ott volt minden bolt. Ez volt az egyetlen ilyen üzlet Petrozsényban, a helyi elit látogatta, a város krémje. Úgy emlékszem, hogy talán volt egy alkalmazottja is. Az készítette a kalapokat. Ő készítette a kalapokat, kalaposnő volt. Az üzlet felerészben az övé volt, a másik felében a Benedekné virágboltja volt, akivel különben családi jó barátságban voltunk. Amikor a bár micvóm volt, ez a néni hozott nekem egy magyar könyvet Petőfi verseivel, ma is megvan. A nagymama üzletrésze egy hosszú szoba volt, hátul egy polcféleséggel, ott alakították a kalapokat, ennyi. Egy időben nagymama egy gyermekjátékrészleget is tartott. Ezt nagyon szerettem, minden héten kaptam valamilyen játékot a boltból. Volt egy motorkerékpáros-automata, ami körbejárta a házat, voltak játékautók, babák. Akárhányszor jöttem az üzletbe, nagymama megvárta, amint elérek az utca végébe, és akkor utánam kiáltott: „Osziiiiiiiii!” Vissza kellett mennem, elfelejtett üzenni valamit édesanyámnak! Minden alkalommal utánam kiáltott az utcán.

Nagyapa nagy termetű volt, nagymama apró és igen serény. Egész életüket Petrozsényban töltötték. Négy gyermekük volt: Lustig Vilmos, Lustig Imre, Lustig Rozália és Rosenfeld Frida [szül. Lustig]. A háború idején Petrozsényban maradtak, minthogy nagyapa életkora ötven év fölött volt, csak az ötven alattiaknak kellett bevonulni. A háború után is itt maradtak. Nagymama az 1960-as években halt meg. Nagyapám kilencvenhat éves korában, az 1970-es években.

Lustig Vilmos Temesváron katonáskodott, ott maradt, megnősült. Villanyszerelő volt. Ő szerelte be a városban az első felvonót, a Baratium gimnáziumban, az akkori német iskolában. Milyen büszkén mesélt mindig erről a liftről, amelyet ő konstruált meg! Kiváló műszaki érzéke volt, nagyon jó szakmunkás. Felesége, Lustig Betti (Betusnak becézték) háztartásbeli volt. Két lányuk volt, Klári és Évi. Kivándoroltak Izraelbe, az egész család, Kiriat Yamba. Klári ma is ugyanott lakik, egy villamosmérnök felesége, aki a haifai villamos műveknél dolgozik. A húga, Éva elment az NSZK-ba, nem tudom, mi lett vele [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.].

Lustig Imre nem nősült meg, zárkózott ember volt. A vasútnál dolgozott. Egyszer aztán magára maradt Petrozsényban, illetve ő és apám, majd apám is meghalt – mit tegyünk Imrével? És közbeléptem itt [a bukaresti hitközségben], elhelyezték az „Amalia és Moses Rosen” idősotthonban, ott is halt meg.

Lustig Rozália 1951-ben halt meg, Petrozsényban, hajadonként. Ö, szegény, beteg volt, és mintha arra várt volna, hogy eljöjjek, és egyszer még találkozzunk. Vele voltam, amikor meghalt.

Nagy téglaházunk volt, amikor a lónyai bányatelepen laktunk, a Nicolae Iorga 14 szám alatt. Az utca a vasutasok házaival kezdődött, majd a főutcáig a bányászok lakótelepével folytatódott. Mi voltunk az egyetlen zsidó család ott, a többiek tisztviselők vagy munkások voltak a bányánál. Legjobb barátságban egy velünk szemben lakó családdal voltak, Székelynek hívták őket. Az asszony háztartásbeli volt, a férfi meg kereskedősegéd – azaz a szénbánya alkalmazottainak az üzletében árult. A bányászok a hónap végén fizettek – jöttek egy számlával, és amit időközben vásároltak, azt levonták a fizetésükből. Vásároltak egy zsák fehér lisztet, egy zsák félfehéret – minthogy akkoriban a kenyeret otthon sütötték, egy zsák kukoricalisztet, fél zsák cukrot. Így történt akkoriban a bevásárlás… Ez volt a bányásztelep.

Édesanyám nagyon jó gazdasszony volt. A kolónián volt a házunk, szép verandával, előtte virágoskert. Hátul zöldségeskert. Meséli a feleségem: „Néztem a mamát, kiment a kertbe, és kihúzott egy sárgarépát. Jött vissza szaporán, főzött. Aztán eszébe jutott, hogy kell még egy paszternákgyökér.” Minden megvolt a kertben, rendesen elültetve. Apa készített neki egy dobozt, csak a libák feje bújt ki egy nyíláson, ennek a segítségével tömte őket kukoricával, sós vízzel, hogy szomjasak legyenek, és egyenek, hogy hízzanak. Egész nap. Így nevelt tizenkét libát télire, felfüstölték őket. A tejet egy „momârlan” [A Zsil-völgyi „őshonos” román lakosság neve, akik inkább állattenyésztéssel foglalkoznak, mintsem bányászattal. Általában a bányák körüli hegyekben laknak. – A szerk.] asszony hozta, lovon, sajtárokban. Köréje puliszkát tett, hogy ne folyjon ki, azt aztán megettük. Édesanyám beszélgetett az asszonnyal. Igen mulatságos volt, ahogy gyenge román tudásával beszélt, de megértették egymást. Különben otthon csak magyarul beszéltünk. Édesanyám minden szomszéddal jó barátságban volt. Ott mindenki egyenlő volt, nem volt semmiféle megkülönböztetés.

Apa a lónyai szénbánya beszerzési osztályát vezette, ez egy település Petrozsénytól körülbelül hét kilométerre. Naponta ingázott egy helyiérdekű vonatocskával, télen kis vaskályhával melegítették a kocsikat. Reggel hatkor ment el otthonról, este hatkor tért haza. Délben a lónyai hivatalnokok kantinjában étkezett. Minden este elmentem a kisállomásra, ez helyi megálló, olyan két kilométerre, és vártam rá. Jöttünk a városba, ő a munkatársaival beszélgetett, én kolonc voltam rajta, fogtam a kezét. Hazajött, hozzáfogott a munkához, a Farkas-féle bútorgyárnak könyvelt, majd egy Schwalb nevű szabónak. Míg az asztalosnak könyvelt, megtanulta az asztalosmesterséget. Az udvaron épített egy pavilont, amelyben legalább tízen elfértek, ott voltam egész nap, nyáron ott írtam a leckéimet, hintát készített, tornaszereket, ez lett a hobbija.

Az én nevem tehát Oscar Roşeanu [1947-ben változtatta meg Rosenfeld Oszkárról. – A szerk.]. 1923. május másodikán születtem. Mindenféle-fajta nemzetből voltak barátaim, egész nap fociztam a réten, mint minden igazi fiú. Édesanyám kiáltott: „Osziiiii!”, azt hiszem, hogy néhányszáz méterre volt, több házsor távolságra. Hívott ebédelni. Ezek voltak a gyermekkori jó barátok: Dick Laci, ő volt a futballkapus, Sporia, a momârlan fiú, Rubb Dudu, a szülei órások voltak, Zuberetz, a szülei suszterek, csehek voltak. Soha senki se kérdezte, milyen nemzetiségű a másik, vagy milyen vallású. Volt gyűrű, hinta, az egész fertály ott volt, mindannyian az udvaron játszottunk. Egyszer eljött Petrozsényba egy bizonyos Alexander, aki kötéltáncos volt. Apa nekem is kellett hogy csináljon. Táncoltam a kötélen, egy barátommal a hátamon. Mindenféle marhaságot megengedtek nekem. Bújócskáztunk. Egyszer építettem téglából valamilyen ólszerű építményt, és ránk omlott. Jártunk halászni a Maleia patakra (a patak keresztülfolyik Petrozsény központján), álltunk a mederben, és kézzel fogtuk a halakat, majd befőttesüvegbe tettük. Elmentünk kerékpáron Nagybárig, vagy húsz kilométert, és fürödtünk a malomárokban.

Teniszeztünk, Petrozsényban volt vagy hét teniszpálya, pedig nem volt sok lakos. Nagyon büszke voltam, cipeltem a rakettet az egész városban, gyakran elbicikliztem Lónyáig, hét kilométerre a várostól, ahol teniszeztem a tisztviselőkkel, apa kollégáival. A tisztviselőklubban volt teniszpálya. Télen korcsolyáztam. Petrozsényban három vagy négy korcsolyapálya volt. Apával minden este korcsolyáztunk, mama volt a néző. Síztem. Egyszer az osztálytársaimmal építettünk a város mellett egy ugrósáncot, amelyről száz métert is ugrottam. Volt egy bobszánom is, apa vezette, én voltam a fékező. A városban volt egy bobpálya is, több mint öt kilométer hosszú, a nagy sebességtől elakadt a lélegzeted. Egyszer sikerült meggyőzni mamát is, hogy jöjjön velünk. Egyetlen alkalommal. Éppen akkor kicsúsztunk a pályáról, hirtelen megálltunk, mama ráesett apára, és ezzel véget ért a sportpályafutása.

Tanultam hegedülni, jártam is Kolozsváron két évig a zeneakadémiára, látogatás nélküli tanulóként. Hetente egyszer jött hozzánk a hegedűtanár. A petrillai zenekarral játszottam, néha heti két alkalommal is elmentem, éjjel jöttem haza, gyalog, a hónom alatt a hegedűvel. Ez egy fél szimfonikus zenekar volt. Volt harmonikám, csak most gondolkodom el, annyi év után, szegény szomszédok, mit vétettek, hogy egyfolytában engem kellett hallgatniuk? Az egész fertály az én udvari harmonikázásomtól zengett.

Petrozsény a gyermekkorom városa. Legszebb emlékeim kötődnek hozzá. Valahol azt olvastam, hogy akkoriban [a két háború között] tizennyolcezer lakosa volt. Teljes összhangban éltek itt románok, magyarok, zsidók, németek, franciák. A városban erős zsidó közösség élt, a város jegyzőjét Berkovitsnak hívták, a lónyai szénbánya beszerzési főnöke Rosenfeld Márton volt, az apám és még sokan mások. Minden évben egyszer igyekszem eljutni oda, hogy lássam a szüleim sírját. A temetőben, a neveket olvasva, fölidézem e város múltját. Szinte mindenki, akit oda temettek, ismerősöm volt, jó páran barátaim.

A petrozsényi zsidók nem voltak kevesen. Hadd elemezzem a város főutcáján lakó zsidó családokat. Ha Hátszeg felől érkeztél, az első zsidó család a Fuchsok voltak. A családfő asztalos volt. Pár házzal odébb lakott Simmenthal, az úri szabó. Aki elegáns akart lenni a városban, nála öltözött. Egy emeletes ház következett, belső udvarral, amiben szökőkút volt. Itt lakott a Marek család, az övéké volt a városi villanyüzem. Aztán utcasarok következett, egy mészárszék volt ott, a Horváth testvérek tulajdona. Szintén a főutcán volt a Biber család készruhaüzlete. Az egyik utcasarkon volt a Weiss fivérek impozáns élelmiszerboltja. Ők egy emeletes villában laktak, a bolt fölött. Az üzletben mindent megvehettél, az édességtől a zöldségig. „Gyarmatáruboltnak” nevezték, vagy „áruháznak”. Egy másik család következett, szintén Weiss, akinek ékszerüzlete volt, különösen ezüsttárgyakkal. A tulajdonos alacsony volt és kövér, a felesége magasabb, impozánsabb volt, látszott rajta, hogy ő a családfő. Ismét készruhabolt következett, a Schretter fivéreké. Az apa és több gyerek, mind itt dolgoztak. Különben a Schretter fivérek voltak és maradtak a város legelső kereskedői. Mindenki ismerte őket, mindenki hozzájuk fordult, ha jó kiszolgálásra vágyott. A legkisebbik Schretter fiú 1996 óta Petrozsény polgármestere, független jelöltként választották meg.

Következett a Hertz család cipőüzlete. Ketten voltak testvérek. Aztán egy gyógyszertár, a Ringewürtzéké, a fiuk kivándorolt Izraelbe. Egy másik Biber család volt a parfümbolt tulajdonosa, ahol fényképészeti felszerelést és anyagokat, hangszereket stb. is árultak. Ez a család is kivándorolt Izraelbe. A Goldstein család készruhaboltjánál mindenki csodálta a cégtáblát: egy nadrágot, amelynek a szárait négy férfi húzta, de az nem szakadt el. Ez azt akarta mondani, hogy az itt vásárolt ruha mennyire tartós [Budapesten is volt hasonló reklám: a Guttman Áruház (a háború utáni Verseny Áruház) híres reklámja volt 1899-től egy nadrág elszakításával megbirkózni nem képes három-három férfialak. Mint Szabó Dániel cikkéből (Reklám a századfordulón) megtudhatjuk, az „ábra nem Guttmanék találmánya, azt egyértelműen a New York-i Sweet Orr and Company reklámjáról másolták” (ami viszont emlékeztetett a Levi Strauss and Company nadrágtépő lovaira) (www.reklamvonal.hu/index_alap.php?cikkid=137&inc_text=cikk_display.php&keyword). – A szerk.]. Ugyancsak a főutcán lakott Ábrahám mérnök családja. Ez a család szervezte meg az Ihudot meg a Keren Kajemethet Petrozsényban. Aztán ott volt a Hoffmann család. A férfi bankigazgató volt.

A Maleia partján volt egy gyönyörű villa, két család lakott benne: a Pickék (ez a család most is Petrozsényban él, egyike a kevés itt maradt zsidó családnak), valamint Halmos ügyvéd családja, egy fiuk és egy lányuk volt. A lány ismert zongoraművész volt. Azt hallottam, hogy a család kivándorolt Indiába, majd nyomuk veszett. Aztán a Vámos család, az apa könyvelő volt, két gyermekük volt, egy fiú, Ervin és egy lány, Lili. A fiú kollégám volt az egyetemen, Bukarestben végezte a fizika–kémia szakot. 1960 után megörökölték egy franciaországi nagybácsi vagyonát, és kitelepültek Izraelbe, ahol nagyon jól éltek.

Sok nevet kellene még megemlíteni. Az Isac családnak kocsmája volt. Azt hiszem, hogy ők voltak az egyetlen petrozsényi zsidó kocsmáros család. Ugyancsak a főutcán volt egy cipőbolt, tulajdonosa Musen Deri volt, akivel alkalmam volt találkozni a háború után Haifán, ahol szintén egy cipőboltnak volt a tulajdonosa. Aztán a Feldmann család. A férfi látszerész volt. Kitelepültek Izraelbe, ott is találkoztam velük, szintén egy optikai üzletben, nem messze a Musen Deri cipőboltjától. Egy másik jó barátom volt Zucker Mandel. Ketten voltak testvérek. Távoztak Izraelbe, de egyikük igen rosszul bírta az éghajlatot. Engedélyt kértek, hogy visszatérhessenek Romániába, de nem engedték őket. Rotman Pál szobafestő a húgával együtt költözött Izraelbe, 1941 előtt [akkor még: Palesztina]. Hasonlóképpen a Léb család, a férfi asztalos volt. A fivérével és két húgával távoztak Izraelbe. Aztán még egy család, amelyik Izraelbe távozott, egy Schwalb nevű szabóé.

A Kardos családnak készruhaboltja volt. Kardos úrhoz egy mulatságos emlék fűz: három-négy éves voltam, amikor megtanított, hogy zsebkendőbe fújjam az orromat. Örökké a bolt ajtajában állt, szemlélte az utcát. Mellette, egy másik üzletben Rubb órás dolgozott. A nagyobbik fia órás lett, a kisebbik Kolozsváron orvos. Az öreg Rubb volt a város mókamestere volt. Millió viccet tudott. Aki elment a boltja előtt, és megállt a kirakatnál, találkozhatott az öreg Rubbal, aki kisietett, és elmondott néhány viccet, amelyeket tárgy szerint csoportosított: a rabbiról, a rendőrökről, a papokról stb. Sok viccét átvették a város lakosai, közöttük az apám is, aki minden alkalommal, amikor hazamentem, elmondta őket, én pedig, hogy örömet szerezzek neki, nevettem rajtuk, mintha akkor hallottam volna őket először.

Következett a Reisman-patika. Petrozsényban két gyógyszertár volt, mindkettő zsidó tulajdonban. Aztán egy vasárubolt. Egy másik főutcán lakó család következett, porcelánboltjuk volt, a Weissék. Nem álltak rokonságban a másik Weiss családdal, amelyikről az előbb volt szó. Ezek is kivándoroltak Izraelbe. Egy közeli udvaron laktak Nagyék. A családfő cipész volt. Izraelbe távoztak, még a második világháború előtt [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Egy nőikalap-bolt következett, a Lustig-féle, a nagyanyámé. Ugyanabban a boltban virágüzlet is volt. A következő házban lakott Weiss doktor két, pártában maradt húgával. Az egész város némileg excentrikusnak tartotta őket, minthogy egész nap az ablakban ültek, és néztek ki az utcára, és mindenkire ráköszöntek. Aztán egy gyarmatáruüzlet, a Banden családé, két fiuk volt, mindketten kivándoroltak Izraelbe a háború után. Bandenné minden évben elment Herkulesfürdőre. Gyermekkoromban azt hittem, hogy „Herkulesbad” legalább is Ausztriában van. Aztán később tisztázódott, hogy Herkulesfürdőről van szó [A kénes és sós gyógyvizekkel rendelkező Herkulesfürdő az egykori Osztrák–Magyar Monarchia egyik leghíresebb fürdőhelye volt. A római időkben építették ki először, majd a 18. században az addigra teljesen elfeledett gyógyfürdőt ismét fölépítették. Ezt egy török támadás lerombolta, és a 19. század második évtizedében nyílt meg a fürdő újra, virágkorát a század második felében élte. (Petrozsény és Herkulesfürdő között 166 km a távolság.) – A szerk.].

Petrozsényban máshol is laktak zsidók, néhányan meglehetősen ismertté váltak. Így például Schwartz alelnök lett a Munkaügyi Minisztériumban. Hermann doktornak két fia volt, az egyik orvos lett Kolozsváron, a másik meg vegyészmérnök a Dermata vállalatnál, ugyancsak Kolozsváron [A dr. Farkas Mózes és Farkas József Dermata Bőrgyár és Cipőüzem Kolozsvár egyik legnevesebb bőripari vállalkozása volt, a mai Clujana cipőgyár elődje. – A szerk.]. A Fischer családnak gyarmatáruüzlete volt a bányásztelepen. A Vértes családnak kályhacsempegyára volt. A legnagyobbik fiú ebből a családból illegalista volt, és letartóztatták Magyarországon [Az illegalista illegális kommunistát jelent, a szót főnévként használták, és beleértődött, hogy kommunistákra vonatkozik, nem volt szükséges hozzátenni a „kommunista” szót. – A szerk.]. Miután kiszabadult, itthon tanult az orvostudományi karon és a matematika karon. Gyomorfekélyben halt meg. Két öccse volt, mindketten Izraelbe települtek.

Volt egy fiú, Horváth Tibor, aki a háború után a Beruházási Bank alelnöke lett. Ő meg a fiatal Hoffmann, a bankár fia volt a város műkorcsolyabajnoka. A korcsolyapályán mindenki körben korcsolyázott, és ők ketten voltak középen, mindenki őket csodálta. Olyan korcsolyájuk volt, ami fel volt csavarozva a cipő talpára, ami nagy újdonság volt akkoriban. De valóban csodálatosan korcsolyáztak.

Aztán volt még egy család, a Scheffer család, az övék volt a város egyetlen nagy szódavíztöltő üzeme. Volt egy lovas kocsijuk, azzal szállították ki a szódavizet a városba. Télen az ő területükön korcsolyapálya működött. Az unokájuk elvégezte az orvosi egyetemet Temesvárott, kivándorolt Izraelbe, ahol a zvati kórházban orvos.

Az állomástól nem messze lakott a Grossman család, építőanyag-raktáruk volt. Ők voltak a szénbányák legnagyobb szállítója, faanyagot meg egyéb szükséges anyagokat szállítottak. A fiuk Franciaországban tanult, harcolt a maquis-ban [Ez volt a neve a második világháború alatt a francia ellenállási mozgalomnak. – A szerk.], és visszajött az országba, megváltoztatta a nevét, Gaston Marinra [1918-ban született. Elvégezte a grenoble-i műegyetem villamossági és energetikai karát. Számos tudományos munka szerzője, a francia hadsereg és ellenállás veteránja, 1949–1962 között magas hivatalokat töltött be az energetikai minisztériumban, az Állami Tervbizottságban és az Állami Nukleárisenergia Bizottságban. Jelenleg Izraelben él. – A szerk.]. A Grossman család a háború idején Kolozsvárra költözött a lányukkal együtt, elvitték őket Auschwitzba, ahol elpusztultak, így Gaston Marin, amikor hazatért, senkit sem talált életben a családjából.

Minden ünnepkor a zsinagógában voltunk, soha sem hiányoztunk. Jom Kipurkor tizenkét órát ültünk itt, este tálaltak, másnap estig senki sem evett. A szülőket és a testvéreket minden ünnepen meghívtuk magunkhoz, a Jom Kipur [előtti] vacsorára, a Hanuka-ebédre, minden ünnepkor nálunk voltak, minthogy nálunk sütöttek kenyeret. Az utcánkban volt egy kenyérsütő kemence, minden nap más családra került a sor, a mi napunk a péntek volt. Édesanyám a szennyest is elhozta az öregektől [a nagyszülőktől], nálunk mosták azokat is, összetartó család voltunk. Minden vasárnap reggel kivonultunk apával az ebédlőbe, ahol imádkoztunk – a reggeli imát minden vasárnap, minthogy szombaton dolgozni kellett, de vasárnap ez volt a program. Apa megtanította, hogy kell föltenni a tálitot és a tfilint. Tudtam, hogy kell a tfilint föltenni – egyet a karomra, a másikat a homlokra hétszer kellett körbecsavarni.

A bár micvóra készülve, volt egy bóher, tanító néhány hónapig, megtanította, hogyan kell szerepelnem. A bár micvóra a petrozsényi imaházban került sor. Bemutattam a Tórát, olvastam, végigjártam vele az egész termet, körbe, és természetesen az emberek megcsókolták a Tórát. Mindenben követtük a hagyományt, este vacsora volt. Részt vett az egész család, a nagyszüleim, nagybácsik, nagynénik, összetartó család voltunk.

Petrozsényban egy zsinagóga és egy imaház volt. A zsinagóga ma is megvan. A rabbi Müller rabbi volt, aki nagy tudós hírében állt. A fia, Müller Pinki [Pinkász] ugyancsak rabbinak tanult, és 1944 után föliratkozott, hogy kivándoroljon Izraelbe. [Pinchas Müllert letartóztatták, azzal a váddal, hogy a Hunyad megyei zsidóságot kivándorlásra bujtogatta, emiatt néhány évig börtönben volt. (Együtt raboskodott Szamosújváron Páskándi Gézával. Levelezésük „Múlhatatlan barátsággal” címmel jelent meg a CET Belvárosi Kiadónál 1999-ben.) Kiszabadult, és kivándorolt Izraelbe, ahol Észak-Izrael főrabbija lett. – A szerk.]

Az ünnepek valóságos divatbemutatók voltak, a hölgyek mind új kalapban jöttek, amiket nagymamám készített, elgondolhatja, mi volt ott. A hitközség szabályszerűen megtartotta a hagyományos ünnepeket, a Jom Kipurt, a Pészahot, a Ros Hásánát, a Hanukát. A családban tökéletes összhang uralkodott. Sose hallottam egy felemelt hangot. Nem volt meg nem tartott ünnep, meghívták a nagyszülőket, a nagybátyáimat, az egész család összegyűlt nálunk. A húsvét húsvét volt, nyolc napon át ettünk pászkát. Apa minden hagyományt betartott. Tudták, hogy a zsidó hitközség tagja, ez senkit sem zavart a városban. Emlékszem például, hogy a széderesten az egész család összegyűlt, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők a hagyományos asztal körül, amiről semmi sem hiányzott, amit a hagyomány előírt, mint például a „kosz sel Elijáhu” [Elijáhu serlege], a borcseppek, amelyeket kitöltöttek a poharakból a „dam” [vér], „cefardeah” [békák] szavak kíséretében [A Hágádá fölsorolja azt a tíz csapást, amely az egyiptomiakat sújtotta a zsidók kivonulása előtt. Mikor elmondják a tíz csapást – az első két csapás a „dám” (vér), amikor is Egyiptom vizei vérré váltak; a második a c’fárdéá (béka), majd szúnyog, vad, dögvész, fekély, jégeső, sáska, sötétség, első szülöttek halála –, az asztalon lévő vörösborba mártott ujjal egy-egy csöppet a földre kell csöppenteni . – A szerk.], vagy a kérdések [lásd: má nistáná], amiket én tettem fel apának, mint például „Ma nistánu halajlu háze mikol haleloisz?”. A hitközség ünnepekkor két zsinagógát töltött meg. Ebből mára tíz családnál kevesebben maradtak, nem futja már egy minjánra sem.

A Maleia-völgyi telepen egy olyan zsidó csoport lakott, amelyik a galíciai zsidók hagyományait követte: kaftánt viseltek, prémkarimás kalapot [strejmel], szakállasok voltak [Azaz, nyilván egy haszid közösségről van szó. Lásd: haszidizmus; haszid öltözék. – A szerk.]. Ott is épült egy zsinagóga. Az imaterem az épület első emeletén volt, a földszinten két terem volt, a tóraiskola számára. Az itt lakók a zsidó hagyományokhoz kötődő foglalkozásokat űztek: egyikük Talmud-Tóra tanító volt, a másik haham [lásd: hóhem] stb. A Maleiában lakott egy szabó is, Ovics, a lányuk most is Petrozsényban él.

Nyugodt légkörben éltünk, nem voltak antiszemita megnyilvánulások, ezek csak a kommunisták eljövetele után kezdődtek. Vasárnap a város feketébe öltözött, a sportpályáról kiözönlő tömeg viselt fekete ünneplőt, mindenki a „Zsil”-lel, a helyi csapattal tartott, nem igaz? A városban van egy domb, azután jön a központ: amint vége lett a meccsnek, mindenki kiözönlött, láttad, amint hömpölyög erre egy fekete hullám, nem voltak autók, az egész sugárút tele volt emberekkel. Mentek, egészen fel a piacig, a város másik végéig – általában ez volt az útvonal, így sétáltak. Azt hiszem, hogy több mint száz zsidó család élt a városban. Nagy közösség volt, ha az egész főutca üzletekkel, és pardon, zsidókkal volt tele. Volt Petrozsényban egy munkáskaszinó, aminek igen jó mozija is volt, és mellette egy hatalmas csarnok, és amikor a szünet volt a filmvetítés során, a nézők kijöttek a büféhez. Itt tartották a bálokat. Akkoriban még táncolták a mazurkát, és apa – az egyik petrozsényi zsidó! – vezette a táncot. Ma is hallom apát: Messieurs, changez les dames! [Kb.: Uraim! Hölgycsere következik (francia). – A szerk.] Ez 1937 körül volt. Mindenki mindenkinek a barátja volt. Kit érdekelt, hogy valamelyikük zsidó?

1939-ben a Cuza–Goga-féle kormány [lásd: Goga–Cuza-kormány] megszüntette az összes olyan gimnáziumot, ami munkásközpontokban működött. Így bezárták a petrozsényi gimnáziumot meg a lupényi polgári iskolát, és arra kényszerítették – közvetve – a gyerekeket, hogy szakiskolákba iratkozzanak, bányásznak tanuljanak, a gyakorlatot a bányában kellett végezni. Apám elkezdett leveleket írni, Târgu Jiuba, Temesvárra, Dévára, Nagyszebenbe, hogy tovább tanulhassak. Hatodikos voltam. Nagyszebenből érkezett jóváhagyás. Apa annyira meg volt illetődve, hogy nem is ült vonatra, taxival ment, pedig ezt nemigen engedhettük meg magunknak.

Egyszer Nagyszebenben, hittanóra alatt kint ácsorogtam a folyósón, minthogy zsidó voltam. Jön az igazgató: „Mi van magával itt? – Hát tetszik tudni, én zsidó vagyok. – Hová való? – Petrozsényi vagyok. – Ki íratta be ide? – Az aligazgató úr hagyta jóvá!” Az igazgató szabadságon volt, és nem tudta, az aligazgató feladata volt, hogy megoldja a kérdést, aki nem tudott erről. Nagyon haragudott az igazgató, „Hogy merészelt az aligazgató beírni?” Már eltelt másfél hónap. Mit tegyenek velem? Így aztán [Nagy]Szebenben maradtam.

Ebben a gimnáziumban volt egy háromszázötven tagú fúvószenekar. Volt egy tanár, ő vezényelt a gimnáziumban, Belu tanár úr, szenvedélyesen szerette a zenét. Egyszer végigjárta az osztályokat, és azt mondta: „Fúvószenekart szervezünk, ki iratkozik be közületek?” Az én barátaim ott voltak. Tudom, úgymond, hogy csináljuk, hogy ne mondja senki, hogy nem iratkozunk be. „Tanár úr, mi szaxofonra szeretnénk beiratkozni.” Minthogy nem volt szaxofonjuk. És képzelje el: Bécsből hozatott hangszereket, mindent, ami egy teljes, háromszázötven tagú fúvószenekarnak szükséges – a pénzt a Tanügyminisztériumból szerezte. Egyszer jön az osztályba: „Minden diák, aki föliratkozott a fúvószenekarba, jöjjön ki!” Nem törődött senkivel és semmivel. A román nyelv tanára egyebek mellett ugyanakkor Szeben megye prefektusa [főispánja] is volt. Mit törődött ő a prefektussal? Kimentünk, mondtuk magunkban, hogy úgysem lesz min játszanunk. És képzelje, négy szaxofon volt ott! A próbákat az iskola alagsorában tartották, gondolhatja, hogy kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy próbákra járjunk! A katonai zenekar zenészei tanítottak szaxofonozni. Ezzel a zenekarral vonultunk a városban, a büszkeségtől nem fértünk a bőrünkbe! Később is, még pár éven át szaxofonoztam.

Egy éven át, azaz miután kitettek a nagyszebeni gimnáziumból [1940-ben, a romániai zsidóellenes törvények miatt], a nyolcadik osztályt a zsidó gimnáziumban végeztem el [Oscar Roşeanu az 1939/40-es tanévet Nagyszebenben végezte, a következő tanévet pedig a temesvári zsidó líceumban. – A szerk.].

1941. augusztus hatodikán elkezdték ütni a dobot Petrozsény különböző pontjain – akkoriban így tették közhírré a városháza körleveleit és rendelkezéseit. A „kisbíró” azt hirdette ki, hogy másnap reggel minden zsidónak jelentkeznie kell a dévai Hadtest-kiegészítőnél, ahol munkaosztagokba osztják be őket. 1941-ben minden tizenhat és ötven életév közötti petrozsényi férfit munkaosztagokba soroltak, és dolgozni vittek, kezdetben a Déva–Brád közötti vasúthoz, majd a Szárazér–Paulis csatorna építéséhez, és utóbb Moldvába, a bunkerek közötti kábelhálózathoz szükséges árkok ásásához [lásd még: zsidótörvények Romániában]. Ugyanabban az időszakban a petrozsényi zsidó nőket szintén evakuálták egy Poklisában, Hátszeg mellett levő kastélyba, majd Dévára, ahol a háború végéig maradtak.

Apám a szénbányáknál dolgozott, a lónyai bánya beszerzési osztályának volt a vezetője. Az egész régiót militarizálták, tehát neki helyben kellett bevonulnia. Nem kellett távoznia a Zsil-völgyből, de azt mondta, hogy akarja látni, hova fognak vinni engem, ami után hazajön, minthogy volt neki ez a helyben való mozgósítási igazolványa. Amint Déváig eljutott, már nem engedték, hogy visszatérjen Petrozsényba, így aztán együtt keltünk útra, gyalog. Úgy húsz kilométerre Dévától, gyalog, menetoszlopban, az összes Zsil-völgyi zsidó, tehát Lupényból, Vulkánból, Aninószáról, Petrozsényból, Petrilláról, Lónyáról. Elvittek egy községig, Krecsunesdig, egy részünket pedig Füzesd községbe, ahol elszállásoltak, azaz apámat és engem tizennyolc más személlyel együtt egy istállóban, ahol addig tyúkokat tartottak. Rettenetes bűz volt. Szalmazsákokat tettek le, körös-körül a fal mellé, novemberig itt laktunk. Naponta mentünk az építőtelepre. A Déva–Brád vasútvonalat építették. Sziklákat, köveket mozgattunk meg, csillét kellett tolni, megtisztítani a majdani vasútvonal nyomvonalát. Ebben az időszakban bennünket, a Dévára beosztott férfiakat a Rézbánya nevű bányához, egy Déva melletti dombhoz osztottak be, ahol köveket cipeltünk, két összekötött követ kellett vállon vinnünk, körülbelül hat kilométeren át, gyalog. Majd megismételtük a műveletet, minthogy Déván köveztek egy utcát, és természetesen a köveket nem teherautóval vagy traktorral juttatták oda, hanem velünk. 

Apámnak sikerült telefonálnia Petrozsényba, beszélt a vezérigazgatóval, elmondta, hogyan járt, de az sem tudta visszahozni. Aztán egy nap apám összeszedte minden bátorságát, fölszállt egy teherautóra, és elment Dévára. Elment a Hadtest-kiegészítőhőz, valamiféle jelentést tett, elmondott valamiféle önéletrajzot, de az ezredes fogdába záratta, és azzal vádolta meg, hogy volt mersze megszökni. Hét napig volt a fogdában, majd visszatért az építőtelepre. Egy dombtetőn voltunk, katonák őriztek, látom, hogy valaki jön felfelé, közeledik felém, aztán megölel. Nem ismertem meg! Jobban megnézem, látom, hogy apa. Csont és bőr volt, a veséje is megbetegedett. Éjszakánként forró vizet vittem neki, borogassa a veséjét, hogy csökkentse a fájdalmakat. Minthogy mindenki, aki ott volt, nagyon tisztelte, megtették vízfelelősnek, vitte vederben a vizet, és egy bögrével adott az embereknek inni.

Novemberben egy másik faluba költöztünk, a telepet elhagyták, majd végül visszakerültünk Dévára. Apám időközben betöltötte az ötven évet, felszabadították, de nem engedték meg, hogy visszatérjen Petrozsényba, tehát Déván maradt. Nagy nehezen sikerült oda vitetnie édesanyámat, akit, mint említettem, többedmagával, petrozsényi zsidó asszonyokkal egy Hátszeg melletti elhagyott kastélyba deportáltak, Poklisára, ahol hosszú időt töltött. Sokkal később aztán nagyon sajnáltam, hogy nem kértem meg édesanyámat, hogy mesélje el részletesen, miképpen töltötte ő azt a hosszú időt a kastélyban.

1942 tavaszán mindannyiunkat elvittek Arad mellé, egy csatornához, amit Matka [Szárazér-]-Paulisnak neveztek. Kezdetben Ménesen szállásoltak el, majd Világoson, Paulison, azaz mindazon településeken, amelyek e csatorna mentén voltak. Szintén kábé húszan voltunk helyiségenként, egy agrármérnök vadászházában. Egy olyan csatornát ástak, ami a Köröst és a Marost kötötte össze, alapvetően öntözőcsatorna lett volna. Minden reggel gyalogoltunk néhány kilométert a szállást adó településtől, és ástuk a csatornát. A csatorna mélysége két-három méter volt, lapátoltuk a földet, ha meg esett az eső, akkor a sarat. Néha varangyos békákkal együtt. Mindaddig, amíg az őrkatonák bőrig nem áztak, nem volt szabad visszatérnünk.

Egy alkalommal elrejtettük valahova a lapátokat és csákányokat, a földbe, hogy ne kelljen hazacipelnünk, hanem csak másnap reggel elővennünk, hogy folytassuk a munkát. Egyszer jön az ezredes ellenőrzésre, látja, hogy nincs lapátunk. Mindegyikünknek le kellett feküdnie a földre, ötvenen-hatvanan voltunk, mindenkinek huszonötöt ütöttek a hátára, szíjjal, természetesen csupasz fenékre, a sárban, nem egyszer a katona derékszíja a földet is érte, majd a mi bőrünket. Ha szelídebben próbált ütni, az ezredes megfenyegette: „Téged is lefektetlek és megverlek, egy zsidóval veretlek meg!”, így aztán a büntetést végig kellett vinni.

Nos, ekkoriban egy kis zenekart szerveztünk. Voltak közöttünk aradiak és temesváriak is, nem csak Hunyad megyeiek. Egyikük, Berkovics Nunu harmonikás volt az aradi Moulin Rouge-ban. Fantasztikus művész volt! Magával hozta az akkordeonját, volt egy hegedűnk is, volt egy jó barátom, akinek volt egy fuvolája, és szereztünk egy „karmestert” is. Néha az ott lakók engedélyt kértek az ezredestől, hogy mehessünk zenélni különféle bálokba. Szombat este volt bál, bennünket kértek meg, hogy zenéljünk. Így aztán mi is kaptunk este egy jobb vacsorát. Persze egy katona őrzött bennünket. A fuvolás barátom nem tudott játszani a fuvolán, de a szája előtt tartotta, és tette magát, hogy fuvolázik. Egyszer fülét hegyezve odajön hozzánk a katona, rájön, hogy ez semmiféle hangot nem állít elő, és azt mondja: „Vámos úr, magának még kell gyakorolnia!” Egyszer fölraktak egy szekérre az ezredes jóváhagyásával és a két őrkatonával, hogy menjünk el egy aradi teológushallgató esküvőjére, aki Világoson lakott, ahova meghívtak muzsikálni. A lakodalomban vagy húsz egyetemi hallgató vett részt. Amikor látták, hogy mégis civilizáltabb emberek vagyunk, azt mondták, hogy tegyük le a hangszereket, és üljünk le az asztalukhoz. Gondolhatja, hogy kellemes este volt.

Volt, aki megpróbált Aradra szökni, néha egyiknek-másiknak sikerült. Felöltözött másoktól kölcsönzött ruhákba, hogy jobban mutasson. Voltak sváb asszonyok, akik vitték nagy kannákban a tejet Aradra, ezek is segítettek, nagy szoknyáik alá rejtették őket a kalauz szeme elől.

Egy nap mindannyiunkat vonatra tettek, katonai őrség alatt, és elvittek Moldvába, ahol a háború végéig dolgoztunk. A vonat Déván haladt át, a marhavagon ablakain át sikerült köszönteni a szüleinket, valakinek sikerült értesítenie őket. Végül megérkeztünk Moldvába. Vătineşti, Ciuşlea és Doaga falukba osztottak. Az ott lakó szerencsétlenek csak hagymán és puliszkán éltek. Itt összekötőárkokat ástunk a bunkerek között, amelyeket a Szeret mentén építettek. Én, már nem tudom, hogyan, asztalos lettem. Az asztalosműhely egy iskola udvarán volt. Egy nap, 1944. augusztus huszonharmadikán kijön az iskolaigazgató az udvarra, és azt kiáltja: „Fegyverszünet van! Vége van a háborúnak, Mihály király [lásd: I. Mihály román király] aláírta a fegyverszünetet!” Abban a szempillantásban az ezredes, aki a közelben volt, fölugrott egy csézára, a lovak közé csapott az ostorral, és eltűnt. Én elszaladtam a munkatelepre, hogy kiáltsak az embereknek, akik ástak: „Emberek, hagyjátok a lapátokat és csákányokat, vége a háborúnak!” Egy katona hátulról megfenyegetett a fegyverével: „Hogy merészelsz, te? Agyonlőlek! – Jöjjön velem, uram, az iskoláig, hogy lássa, mi történt!” Elkísért addig, velem tért vissza, és igazolta, amit mondtam. Senki se merte letenni a lapátot, egyik sem merte elhinni, hogy véget ért a háború. [Oscar Roşeanu tehát 1941 és 1944 között volt kényszermunkán. – A szerk.]

Most mit tegyünk? A németek még nem vonultak vissza, az oroszok még nem jöttek meg, mi két arcvonal között voltunk. Egyszer aztán a németek visszavonultak Erdély felé, és akkor mi is elmentünk onnan. Több mindenen bámultunk el: az első oroszok között jött egy ezredes is, lóháton. Megkérdezte, mi van velünk. Mondtuk neki, hogy zsidók vagyunk, szabadon engedtek. Most is emlékszem, hogy az első szavai ezek voltak: „Először is zsidók legyetek, és azután kommunisták!” Nagy benyomást tett ránk, hogy egy szovjet ezredes mondta ezt nekünk. Láttunk egy kétlovas szekeret egy orosszal. A szekérnek hiányzott egy kereke, és a tengely vége a földön csúszott. Megkérdeztük, hova megy, és nagyon büszkén felelte: „Berlinbe!”

Egyszer elmegy mellettünk egy cséza egy katonával és egy körülbelül tizenkét éves gyerekkel, aki szintén szovjet egyenruhába volt öltözve, és géppisztolya is volt. Megállnak egy bunker előtt, látjuk, amint kijön néhány német, akik oda rejtőztek, felemelt kezekkel, jelezve, hogy megadják magukat, és a gyerek mindet lelőtte. Megkérdeztük a katonát, honnan ez az engesztelhetetlen vadság, és elmondta, hogy a gyerek mindkét szülőjét megölték a németek, és a gyerek arra kérte őket, hogy vigyék magukkal, hogy bosszút állhasson.

Megkezdtük mi is a visszavonulásunkat. Négyen maradtunk együtt, jó barátok. Egyszer megállítottak az oroszok, és odatettek dolgozni a vasútvonal szélesítéséhez, minthogy a Szovjetunióban a vasút szélesebb, mint Romániában. Két éjjel és két nap dolgoztunk a vasút szélesítésénél, szovjet katonák őrizete alatt, égő levéltárak fényénél. Lassacskán megindultunk hazafelé, természetesen gyalog. Az út csupa por volt, minden irányban teherautók és ciszternakocsik száguldoztak, de nem sikerült egyet sem megállítani, hogy fölvegyenek. Láttunk az árok szélén egy teherautót. Néhány szovjet katona ült ott, ettek, mellettük lőszeres ládák és két-három nagy kosár paradicsom. Megkérdeztük a velük levő zsidóktól, hogyan győzhetnénk meg őket, hogy vegyenek föl bennünket is, Râmnicu Săratig. Azt tanácsolták, hogy ígérjük meg, ha elvisznek, szerzünk bort számukra. Úgy is lett! Megengedték, hogy fölszálljunk. Amikor odaértünk, és le akartunk szállni, jött egy fegyveres orosz, és követelte a megígért bort. Adott néhány kannát, és elmentünk a városba, könyörögve fűnek-fának, hogy adjanak valamennyi bort. Végül egy ember, látva a helyzetünket, megkönyörült rajtunk, megtöltötte a kannákat, amiket odaadtunk az oroszoknak, akik békében elengedtek.

Elmentünk a vasútállomásra. Állt ott egy hosszú tehervonat, tele emberekkel, akik csendben várakoztak az indulásra. Fölszálltunk mi is, azt remélve, hogy a vonat Plojest felé megy [Bukaresttől 60 km-re, északra – A szerk.]. Végül el is indult. Megkérdeztük a többi utast, mióta állt a szerelvény az állomáson, azt válaszolták, hogy egy hete. Gratuláltunk magunknak, micsoda szerencsénk volt, hogy alig szálltunk föl, el is indult. Plojesten átszálltunk egy másik vonatra, ami Dévára ment. A bombázások miatt a vonatnak egyetlen ép ablaka sem volt. Nagyszebenben német bombázás közepébe kerültünk, a kocsik alá bújtunk, szerencsére senkinek sem lett semmi baja. Piskin [10 km-re Déva előtt – A szerk.] négytagú csoportunk két párra szakadt, a másik kettő Váralja felé ment tovább, hogy hazajussanak, Hátszegre. Váralján ismét bombáztak a németek, utólag hallottuk, hogy két barátunk ott halt meg. Három év gyötrelem és szenvedés után, amikor úgy tűnt, hogy végre minden véget ért!

Miután a dolgok valamennyire megnyugodtak a vidéken, és a németek továbbmentek Arad felé, úgy döntöttünk egy osztálytársammal, hogy leérettségizünk Aradon. Egy zsidó magángimnáziumba kerültünk. Írtunk vagy harminc oldalt a román nyelv latin jellegéről. Ennek ellenére megbuktunk az érettségin. Végül Bukarestbe kellett mennem, ahol a Cultura gimnáziumban jelentkeztem érettségire, és átmentem [A „Cultura” Zsidó Gimnáziumot 1898-ban alapították Bukarestben egy Max Aziel nevű filantróp támogatásával. 1948-ig működött az iskola, amikor a tanügyi reform (lásd: tanügyi reform Romániában 1948-ban) fölszámolta a felekezeti iskolákat, és a zsidó diákok kénytelenek voltak állami iskolában folytatni a tanulmányaikat. Eredetileg általános iskola volt, az állami oktatás mellett bevezették a héber és német órákat. 1910-ben „Cultura Kereskedelmi Gimnázium és Középiskola” lett. A legrangosabb oktatási intézménnyé vált Bukarestben. A Dudeşti, Văcăreşti, Moşilor vagy Griviţa zsidó negyedekből jövő diákokon kívül nem zsidók is beiratkoztak az intézet jó hírneve miatt. – A szerk.]. Azután visszatértem Dévára, ahol egy éjszakát kellett eltöltenem, mielőtt továbbutaztam Petrozsényba. A dévai pályaudvaron egy orosz katona megfenyegetett a fegyverével, és elvette az órámat, a pénztárcámat és egy bőröndöt, amiben egy öltönyöm volt meg egy francia számtani példatár. Örültem, hogy nem lőtt le. Másnap reggel továbbutaztam Petrozsényba, és megmagyaráztam a kalauznak, hogy azért nincs jegyem, mert a pénztárcámban volt, amit elvett az orosz katona. Egy héttel később a szüleim kaptak egy részvéttáviratot egy dévai családtól, amelyben osztoztak fiuk elhunyta miatti bánatukban. A félreértés abból adódott, hogy az orosz eldobta a rablott bőröndöt egy híd alatt, a példatárba be volt írva a nevem, így azt gondolták, hogy az, aki ellopta bőröndömet, meg is ölt.

1944 szeptembere elején sikerült az egész családnak hazakerülnie Petrozsényba. Persze minden ki volt fosztva, hiszen ennyi idő alatt senki sem vigyázott a házra. Apám azonnal kapott állást a Petrozsényi Bányavállalat Főigazgatóságán, onnan is ment nyugdíjba. Nyugdíjaztatása után a Petrozsényi Zsidó Hitközség titkára lett. Más lakást kaptunk – egy háromszobás házat. Visszaszereztük az ebédlőbútort, amit apám fölújított, esténként fúrt-faragott – rendkívül szép bútorunk volt, íróasztal, faragott medvelábai voltak, egy tizenkét személyes asztal, fotelok. Akkoriban még nem volt divatban a műanyag, minden bőrrel volt kárpitozva. A zsidó mentalitásról annyit szeretnék mondani, hogy azonnal bevezették a vizet, csináltak fürdőszobát – az egész telepen csak nekünk volt csapvizünk a házban, mindenki más az utcai csapról hordta a vizet.

Érdekes, hogy 1944 után, amint visszatértem a városba, kevés zsidót találtam. Egyesek elmentek. A zsidó közösség megpróbált lassacskán visszatérni a mindennapok normális ritmusába. A petrozsényi zsidó ifjúság mintha jobban összetartott volna, mindannyian beiratkoztunk az Ihudba [Cionista Szociáldemokrata Párt]. Szerveztek egy klubot, zenekarunk is volt… Például a dobos egy Tibor nevű férfi volt, aki később a Beruházási Bank országos alelnöke lett. Én harmonikán játszottam, egy másik meg hegedűn. Minden év januárjában, 1948-ig, bálokat rendeztek minden szombat este. Tűzoltóbál, kisiparosok bálja, orvosbál, a zsidó kereskedők bálja, ezen vettek részt a legtöbben, a város teljes elitje, nem csak a zsidók, harcoltak azért, hogy jegyet szerezhessenek rá. Ilyen volt a légkör mindaddig, amíg [úgymond] meg nem oldották a nemzeti kérdést, és minden porrá vált. Megkezdődtek az államosítások [lásd: államosítás Romániában], és a Zsil-völgyi zsidók tömeges kivándorlása. Például a Schweber fivérek szövetboltját odaadták egy munkásnak, aki egy hét alatt teljesen kifosztotta, minden tönkrement… Petrozsény kereskedelmi élete igen sokat vesztett.

Mégis maradt egy kis zsidó közösség, az elnöke Schretter Marci volt, apám pedig [Rosenfeld Márton] volt a könyvelő és titkár, Meiszterné volt a pénztáros. Apa volt a titkára és könyvelője a petrozsényi hitközségnek 1946-tól 1979-ig, amíg élt. Egyszer aztán lebontották Petrozsény teljes központját [Petrozsényt az 1950–60-as években próbálták szovjet mintára bányavárossá formálni. 1948-ban egyetemet nyitottak, Petrozsényi Egyetem néven, bányász szakot. 1966-ban építettek Művelődési Házat. Erre az 1950–60-as, korai 1970-es periódusra tehető az az átalakítás, amikor a történelmi, de legalábbis eredeti városközpontot lebontották, és a helyén panelépületeket húztak föl. – A szerk.]. Mindaz, amiről beszámolóm első részében meséltem, a zsidó közösségről – nyomtalanul eltűnt. Eleget tárgyaltak erről, minthogy a város alatt szénbánya volt, azon vitatkoztak, hogy elbírja-e a nyomást, nem fog-e elsüllyedni az egész. A város most is ott van, de hát ez már egy teljesen más város! Lerombolták a városközpontot és az egész bányásztelepet. Az ilyen családi házak helyébe tízemeletes toronyházakat emeltek. Mindenkinek volt zöldségeskertje, mindent elvettek. A szüleim lehetőséget kaptak, hogy valahova a repülőtér mellé költözzenek – ez eredetileg egy vitorlázórepülő-klub volt. Viszonylag új lakótelep volt, mama megijedt, hogy túl messze van a piac. És akkor egy egyemeletes tömbházat választottak, kissé közelebb a belvároshoz, ami megmaradt a sportpálya mellett. A kevés zsidó, akik a többi Zsil-völgyi városban laktak, Petrillán, Lupényban, Lónyán, istentiszteletre Petrozsényba jöttek, a zsinagógába.

Én elmentem tanulni Bukarestbe, új életet kezdtem. Elvégeztem a Fizikai és Vegyészeti Kart a bukaresti egyetemen. 1947-ben megváltoztattam a nevemet. Ennek két oka volt. A megyei pártbizottságon sugalmazták, hogy változtassak nevet, az jobb lesz, vannak terveik velem, olyan korszakban vagyunk, amikor ez még jó… Diákként volt egy fizikatanárom, Ionescu akadémikus, akit akkoriban nagy reakciósnak tartottam. Egy nap bejött az órára, az ingáról volt szó, előbb körülnézett: „Nincs itt senki, aki dávájcsász?”, és tovább folytatta az előadást. Hétszázan voltunk, lágerből, munkaszolgálatból visszatérők, olyanok, akik nem tanulhattak, és persze mind forrófejű forradalmárok akkoriban. Írásos nyilatkozatot kértek tőlünk a kijelentéseiről, gondolhatja, milyen égbekiáltó szovjetellenes megnyilatkozások! Mindezek a nyilatkozatok a professzor kezébe kerültek. Egyetlen diák sem ment át a vizsgán, hétszer vizsgáztam fizikából. Amint megváltoztattam a nevemet, ismét elmentem vizsgázni, és akkor átmentem, minthogy elvesztette a nyomomat.

Eleinte számtant tanítottam, majd a következő évben sikerült fizikatanári állást kapnom Petrozsényban. Amikor megalapították Izrael államot, meghívtak, hogy beszéljek erről a fontos történelmi eseményről. A terem zsúfolva volt – Petrozsényban, 1948-ban voltunk… Úgy tekintették, hogy van valamelyes szónoki tehetségem – jó pár tudománynépszerűsítő előadáson vettem részt.

Petrozsényban voltam, az osztályteremben, fizikaóra volt, tudom pontosan, hogy arról beszéltem, miként veszik fel a hangot egy film mágneses sávjára. Belép az igazgató, és azt mondja: „Felügyelő elvtárs, Dévára kell utaznia!” Nézek körül, milyen felügyelő? „Önt nevezték ki tanfelügyelőnek! Azonnal el kell mennie Dévára: a vonat tízkor indult, kilenc óra volt, azzal mentem, ami rajtam volt. Hazaszalasztottam egy diákot, hozzon egy kabátot. Csak hat hónap múlva sikerült eljutnom Petrozsényba, hogy magamhoz vegyek néhány dolgot. Megyei tanfelügyelő lettem. Ez 1948 októberében volt. Másfél évig voltam ott.

1949-ben behívtak az Oktatásügyi Minisztériumba, és elküldtek a Duna–Fekete-tenger Csatornához [A csatorna építését 1949-ben kezdték el, az ott dolgozók nagy része politikai fogoly volt a kommunista börtönökből. A munkálatokat 1955-ben szakították félbe, csak 1975-ben kezdték újra, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (Cernavodă várostól délre indul) a Fekete-tengerrel (Konstancától délre ér a tengerpartra), a hajóutat Konstancáig szinte 400 km-rel rövidíti meg. – A szerk.]. Az volt a feladatom, hogy a csatorna mentén megszervezzem az oktatást. A közoktatási szolgálat vezetője voltam. A oktatási miniszter, Popescu Dorian művelt, komoly ember volt. Hívatta a [Konstanca] megye oktatási főfelügyelőjét, és közölte vele, hogy a csatorna nyomvonala mentén minden település [Cernavodă, Medgidia, Ovidiu, Poarta Albă, Capul Midia stb.] a Csatorna Közoktatási Szolgálata alárendeltségébe kerül, és ő lesz annak a vezetője. „Miniszter elvtárs, minden tanárt eltávolítok innen, helyükbe nagyon jó tanárokat küldök, minthogy ez itt a Csatorna, tudja Ön is…” Erre én azt kérdeztem: „De hát miért kell eltávolítani és máshova helyezni ezeket a tanárokat és tanítókat? Vagy nem jók, és akkor ki kell tenni őket a tanügyből, vagy pedig kérem, hagyják itt őket, mi értelme, hogy elköltöztessük őket?” Megtudtam, hogy ez mindenkit terrorizált, az embereket egyik helyről költöztették a másikra, minden évben megbolondították őket. „De ha egyesek közülük vasgárdisták voltak?” „Uram, azt kérdem: kitesszük őket a tanügyből?” „Nem!” „Akkor itt is, ott is jó vasgárdista, nekem jól tanítson!” Dühösen távozott, és a miniszter jóváhagyta az én szempontomat. És mindenki ott maradt a csatornánál. Amikor kiszálltam [ellenőrzésre], nagyon hálásak voltak, hogy végre ott hagyták őket, ahol voltak.

Felszereltem minden iskolát a Csatorna mentén a rendelkezésre álló tanszerekkel és kísérleti eszközökkel: írásvetítővel, keskenyfilm-vetítőgépekkel, vegyszerekkel, biológiai szemléltető tárgyakkal stb. Óvodákat szerveztem, bentlakásos napközi otthonokat, minthogy a csatornánál dolgozó munkások el voltak foglalva, és a gyermekeik egész héten bent voltak. Egyszer hívatnak, hogy megmutassák, hogyan javították a körülményeket, és Năvodari-ban új óvodát hoztak létre. Hoztak földet, virágokat ültettek, rendkívüli dolgot csináltak a szülők. Én örökké mindent megszereztem, amit csak lehetett, hogy az iskolákat fölszereljem. Mikor adtak, mikor nem. Elmentem Leonte Răutuhoz: „Tanszerekre van szükségem, és nem akarnak adni!” „Bizonyára gondok vannak.” „Răutu elvtárs, valószínűleg nem érti a csatorna fontosságát!” Mit mondjak, mindent megadott, amit kértem. Nem tudtam, hogy a Duna–Fekete-tenger Csatornánál politikai foglyok vannak. Tudtam, hogy vannak valahol valamilyen foglyok, utólag tudtam meg, hogy politikaiak voltak.

Volt nekem is felettesem, mint mindenkinek, és egyszer azt mondta: „Roşeanu elvtárs, kitüntetésre kell javasolni néhány személyt, leginkább Munka Érdemrendre, olyan tanárokat, akikről tudja, hogy kiváló munkát végeznek a csatornánál.” Írtam egy listát, tizenegy emberrel. Aztán ideadta a borítékot, és azt mondta: „Bukarestbe mész, átadod ezt a borítékot, tizenkét név van itt.” „Elvtárs, hogy van tizenkettő, én tizenegyet javasoltam, és engedtessék meg, én vagyok a közoktatási szolgálat vezetője. Én felelek az itteni munkáért, és nem tudok arról, hogy önnek joga lenne bárkit is ajánlani anélkül, hogy én is tudjak erről!” „Hát, valamiféle jogaim nekem is lennének stb.” Most mit tegyek? Vesszek össze vele? Elmegyek a minisztériumba, a személyzetis kinyitja a borítékot, és mondja: „Tudja-e hogy fölterjesztették a Munka Érdemrendre?” Hogy is képzelhettem volna ilyet? A valóság az, hogy az egész országban talán hét vagy nyolc tanárt tüntettek ki. A Munka Érdemrendet 1950-ben kaptam meg. [dr. Constantin I.] Parhon akadémikus [(1874–1969); államfő (1947–1952). A Román Népköztársaság Ideiglenes Elnökségének elnöke: 1947–1948; a Román Népköztársaság Elnökségének elnöke: 1948–1952. – A szerk.], ő szorította meg a kezemet, vagy én az övét. 1950-ben áthelyeztek a Csatornától a Közoktatási Minisztériumba, főfelügyelőnek a miniszter [kezdetben Popescu Dorian] kabinetjénél.

Mindennek megvan a maga története, bizony. Kaptam egy beutalót Szovátára, szabadságra [Üdülőhely Maros megyében, Románia északi központi részében, hírnevét sós, klóros, nátriumos vizű heliotermális tavairól nyerte. – A szerk.]. Találkoztam itt egy volt egyetemi kollégámmal, a feleségével és a jövendőbeli feleségemmel. Eredetileg ő is a fizika–vegytan karra iratkozott be, így barátkozott össze az én kollégáimmal. Nem tűnt föl nekem, minthogy az első évfolyamon hatszázan voltunk. De most ezzel a családdal jött szabadságra, és ők bemutatták nekem. Kirándulni akartunk Borszékre, busszal, fedél nélkülivel, nagy élvezet volt így utazni [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke, régi üdülőhely Hargita megyében, számos szénsavas, kálciumos, magnéziumos ásványvízforrással. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.].

A későbbi feleségemnek a Könnyűipari Minisztérium egyik könyvelője próbált udvarolni. Állandóan körülötte legyeskedett, meghívta Borszékre, kirándulásra. Fölszálltunk a buszra, melléje ültem, a könyvelő úrnak már nem volt helye mellettünk, mögénk ült… elkezdtünk beszélgetni. A kirándulás alatt együtt maradtunk, sétáltunk, a könyvelő úr háttérben maradt. Időközben meghívtam édesanyámat Borszékre, töltsön velem néhány napot. Eljött, bemutattam neki Rodicát, első pillanattól tetszett neki. Mondtam Rodicának, hogy nagyon örülnék, ha hazafelé, Krajovára menet, megállna Petrozsényban, hogy apa is megismerje. Ő is megkért, hogy egyszer álljak meg Krajován, mutasson be a családjának, minden ment, mint a karikacsapás. Amikor eljött Bukarestbe, vártam az állomáson, taxiba ültünk, és megkértem a kezét, egész egyszerűen, a taxiban.

1951-ben házasodtunk össze. A feleségem, Rodica Roşeanu [szül. Teodoru] Krajován született, 1926-ban [Crajova (Krajova) – város 200 km-re Bukaresttől, a Zsil közelében, 1917-ben 52 000 lakossal.  – A szerk.]. Bukarestben végezte el a filozófia szakot. Már férjnél volt, amikor egyetemre járt, gyermeke is volt [Rodica Oscar Roşeanu feleségeként járt a filozófia szakra, és a közös gyermekükről van szó. – A szerk.]. Rodica egész életében tanított. A Közgazdasági Akadémiára helyezték, tanársegédnek a marxizmus-leninizmus tanszékre, majd utóbb kitették. Volt gyakornok, majd tanársegéd, aztán kitették 1957-ben, faji okokból. Minden zsidót kitettek onnan, a nemzeti kérdés helyes megoldása okából. Persze hogy nem mondták ezt, de ez volt a dolog mögött. A 64. sz. iskolába került, onnan átment egy másik általános iskolába, majd áthelyezték a Mihai Viteazul Gimnáziumba, ahol nyugdíjaztatásáig, 1983-ig dolgozott.

Rodicának volt egy fivére, Mihai Teodoru, tüdőszakorvos, a Dorobanţi úti Tüdőgondozó igazgatója volt. Felesége orvosnő volt, Rodica Teodorul, rég meghalt, vagy huszonkét éve. Ő a tavaly [2004] halt meg, Jom Kipur estéjén. Van egy fiuk, Şerban, aki a történelem szakot végezte itt. Tulcea megyébe akarták kihelyezni, Szulinába vagy hova, már nem tudom, elment Amerikába tanulni. Volt egy pályázat a Columbia Egyetemen, harmadik lett. Elvégezte a Business International szakot. Azután a Moody’s-nál dolgozott [Hitelminősítő cég, amely az országok hitelképességének rangsorolását végzi, egy-egy ország  megbízhatóságát értékeli államkölcsönök adásakor. – A szerk.]. Romániai útjai alkalmával néha meglátogatott, két gyermeke van.

Miután összeházasodtunk, nagyon szerényen éltünk. A feleségem még egyetemi hallgató volt, amikor összeházasodtunk. A gyermekünk már vagy két éves volt, az egyetem folyosóján mászkált, amikor felvételizett a filozófia szakra. Minden nyári szünetben a szüleimnél voltunk, Petrozsényban. A szüleim feltarisnyáltak, és hátizsákkal a hátunkon fölmentünk a hegyekbe. Voltunk a Sztrázsán, Lupény mellett, máskor a Surjánon. Egyszer kilenc órán át gyalogoltunk – hosszú kirándulásokat tettünk. Nem tudom, hányszor voltunk a Páringon. Leginkább a hegyekbe jártunk, nagyon szerette a feleségem is, én is.

A fiam 1952-ben született, Bukarestben. Amíg kicsi volt, beadtuk a bentlakásos óvodába. Volt egy biciklim, és elöl egy kisszék, arra ült. Reggel vittem a Dumbrava Roşie utcába, a Grădina Icoanei mellé [park Bukarest központi részében]. Nagyon boldog volt mindaddig, amíg rá nem jött, hova is viszem, akkor elkezdett zokogni – de nem volt mit tennem. Szombaton délben mentem érte, és vittem haza. Hozzám tapadt, el nem akart mozdulni mellőlem. Később napközibe járt, ott kapott ételt, estére hazajött. El kellett telnie egy időnek, amíg megértette, hogy minden nap hazaviszem, egy ideig egyfolytában attól félt, hogy otthagyom. Aztán nagyon megszerette ott. Időközben meghalt az anyósom, és az apósomat odahívtuk, költözzön hozzánk. Nagy bélyeggyűjtő volt, a bélyeggyűjtő egyesület kerületi elnöke lett. Szenvedélyes gyűjtő volt. A lábai között tartotta, így, az unokáját, úgy bélyegeztek együtt.

Tíz éven át oktattam marxizmus-leninizmust a felsőoktatásban. Az Állatorvosi Kar tanszékvezető asszonya, Boico eljött, hogy ellenőrizzen, joga volt erre, de én szabadon adtam elő, az órák végén megtapsoltak. Nagyon jó agitátor voltam, szívvel-lélekkel hittem a marxi-lenini ideológiában! A dialektikus materializmus… könnyű volt nekem magyaráznom bármit, hiszen fizika- és kémiatanár voltam! Elment a minisztériumba, és följelentett, hogy ahelyett, hogy fölolvasnám a leckéket, hogy ideológiailag bármiféle félreértést elkerülhessek, én szabadon beszélek. És követelte, hogy távolítsanak el a tanszékről! Nem tudom, hogy mondják ezt elegánsabban, ette a nyavalya, hogy az én óráim tapssal végződnek.

Egész életemben a fülemben hangzott az első dolog, amit egy orosz ezredestől hallottam a háború befejezésekor: „Előbb zsidók legyetek, és azután kommunisták!” 1945 után tizenegy évvel – pártgyűlés, amelyen megróttak, mert egykor az Ihud tagja voltam. Valahol ez fel volt jegyezve, hogy tizenegy évvel azelőtt Ihud-tag voltam. Nagy kommunista, párttag, a marxizmus-leninizmus előadótanára egy egyetemen… semmi sem számított, a zsidó mivoltom egy percre sem tűnt el. Követett egész életemben.

Egyszer behívták a minisztert a Központi Bizottság Politikai Irodájába, már nem tudom, kicsoda „följelentett”, hogy én vagyok a „leg ilyen meg olyan”, és vegyenek föl az Állami Ellenőrzéshez. Elmentem, nyolc évig az Állami Ellenőrző Bizottságnál dolgoztam, egy elnyomó apparátusnál. Minden jegyzőkönyv így kezdődött: „Az iskola vezetősége nem teljesítette a következőket…” Egy jó szó sem volt azokban. Az Állami Ellenőrző Bizottságnál 1960-ig voltam, nyolc éven át. A gimnáziumi oktatást ellenőriztem meg a felsőoktatást. A felsőoktatási kérdéseket a miniszterrel tárgyaltam meg, a középiskolákkal kapcsolatban meg a miniszterhelyettessel, itt is volt valamilyen rangsor.

Aradon volt egy bútorgyár, amelyben faragott bútorokat készítettek, szenzációsakat! A minisztériumból tizenegy személy, vezérigazgatók, rendeltek Aradon stílbútort. Éppen Aradon volt egy csapatom ellenőrzésen, és telefonáltak: „Kérjük, jöjjön ide, lásson valamit!” Gyártási áron fizettek ezek, mert azt mondták, hogy egy iskola készíti őket. Az egész bútort vagonba rakták, és néhány szakiskolai diák meg tanár kíséretében elhozták Bukarestbe. Odatették őket, hogy állítsák föl a bútorokat a lakásaikban, és három napon át tartották őket ott anélkül, hogy egy pohár vizet adtak volna nekik. Értesítettem a minisztérium vezetőségét, akkoriban Murgulescu volt a miniszter. Behívták az Állami Ellenőrző Bizottsághoz, és követelték tőle, hogy a minisztériumnak mind a tizenegy főhivatalnokát bocsássák el. Egyiket az egyetemre küldték, a másikat egyebüvé, mindenkit eltettek valahova. Egyikük, Borca, valamennyire barátom volt, azelőtt Temesváron volt oktatási főfelügyelő, amikor én a Csatornánál voltam. Azt mondta: „Egész életemben üldözni fogom ezt a Roşeanut, nem fogom elfelejteni!” Időközben megszüntették az Állami Ellenőrzést. Minket rendes munkahelyekre helyeztek. Engem aligazgatónak küldtek a Fővárosi Tanfelügyelőségre, ott voltam 1961–1964 között. És kit küldenek alelnöknek a Fővároshoz? Ezt a barátomat, Borcát.

A tanfelügyelőségen az iskolák fölszerelésével, elhelyezésével foglalkoztam. Örömmel emlékszem a diáktáborok szervezésére. Ameddig itt voltam a fővárosnál, minden Bukarest környéki tábort én szerveztem, közöttük egy nagy tábort Snagovon. Kaland volt a javából! A tó másik végénél, Gruiu felé [A fővárossal határos község. – A szerk.] volt a vasúttársaság egykori strandja, amit azonban elhagytak, nem tudom, milyen okból. Kitűnő, ide építjük! Volt még néhány zuhany meg valamiféle terasz. A zuhanyfülkéket átalakítottuk hálószobákká, kettőből lett egy háló, három-négy gyerek egy szobába. Ki látott még tábort sátrak nélkül? Hozzunk néhány sátrat a gyerekeknek, mert csak az igazi tábor! De honnan szerezzünk sátrakat? Eredj a Mezőgazdasági Minisztériumhoz, nekik vannak sátraik, „Hát nem, nekünk kellenek nyáron, a mezőgazdasági munkákhoz”. Hát akkor hol? Megtudtuk, hogy a Securitaténak vannak katonai sátrai. Hol? Konstancán. Ülj teherautóra, futás Konstancára. Határőrsátrak voltak. „És mivel akarják elvinni?” „Hát van egy kisteherautónk!” „Maguk viccelnek, egy sátor nyolcvan kiló!” Hatalmas sátrak voltak, ablakokkal, ajtóval, vázzal. Keress teherkocsikat a Szállítási Vállalatnál, ők nem akarták vállalni, eljönni Bukarestig. Aztán meggyőztem őket. A tengelyek görbültek el a vasak, vázak súlya miatt! Na, aztán állítsuk fel a sátrakat! Senki sem tudta, hogy kell fölállítani, mert különleges vázuk volt. A szaktanárok bámultak, mint a borjú az új kapura. Telefonálj Konstancára. „Ha azt akarja, hogy mutassuk meg, jöjjön ide!” Eredj Konstancára, ott rajzolnak nekem egy ábrát. „Igen, de mit kapok ezért?” Merthogy ez volt a szokás, adj neki bort, ezt-azt, hogy odaadja a szerelési rajzot. Futás vissza, nem is tudom, mennyit dolgoztak az emberek. Beszéltem egy díszlettervezővel az Operától, készített néhány nagy rajzot: „A kecske és a három gidó” meg „Csipkerózsika”, és fölállította őket az erdőben, a fákra. Mentek a gyerekek az erdőben, és szembetalálkoztak a kecskével és a három gidójával. Tiszta mese!

1964-ben hívat Borca, és azt mondja: „Tanszékre akarsz menni, nem? Hova mennél?” „Ide figyelj, először is akarom tudni, milyen priuszom lesz! Jöjjön ide a személyzeti főnök, és olvassa el a feljegyzést, aminek az alapján a tanügybe kerülök, azután beszélünk!” Az volt a szöveg, hogy „nem volt kollegiális viszonyom a beosztottakkal, hanem diktatórikus volt a magatartásom” meg ilyenek, „nem konzultáltam a közösséggel, oda helyeztem egy iskolát, ahol arra nem volt szükség”. Egy évvel később abban az iskolában három párhuzamos osztály volt minden szinten. „Rendben, ha ez az egész, megyek oktatni!” Szememre hányták, hogy negativista a magatartásom egyes tanári karokkal kapcsolatban…, hol is? Például az Eminescu gimnáziumban vagy a Spiru Haretnél! „Akkor helyezzenek e két gimnázium egyikébe, hadd faljanak fel a farkasok!” És akkor behívták a két főtanfelügyelőt, megkérdezték, melyik akarja átvenni Roşeanut? Mindkettő. Ha választani kell, a Spiru Haretet akarom, mert közel lakom, és mert egy nagyon jó gimnázium. Elmentem a másik alelnökhöz, aki a személyzettel foglalkozott, és azt mondtam: „Most mondja meg az igazat, miért tettek innen ki?” „Roşeanu elvtárs, hát nem jössz rá? Mert zsidó vagy! Van még itt egy titkárnő, az is zsidó, meg egy számtanfelügyelő, túl sok a zsidó…” Jó, hogy legalább megmondta. „Jó napot”, és átmentem az oktatásba [Azaz elment tanítani. – A szerk.]. Egy ilyen sokktól meg is bolondulhattam volna.

Elgondolhatja, hogy amikor meglátott az igazgatónő [a Spiru Haret gimnáziumtól], remegett, mint a nádszál, a tanfelügyelőség egykori főnöke voltam. Azt mondtam neki: „Ne aggódjon! Kolléga vagyok!” Végigvezetett az osztályokon, bemutatott, nem tudta, hova tegyen. Itt maradtam kémiatanárnak, 1986-ig, amikor nyugalomba vonultam. Két hosszú oktatófilmet készítettem itt, az a címük, hogy „Vegytani kapcsolódások” és „Hogyan oldjuk meg a vegytani feladatokat?”. Tizennégy feladatfajta, amiket az iskola diákjaival oldottunk meg. Terveztem vegytani laboratóriumi bútorzatot, ami aztán prototípusa lett a vegytani laboratóriumoknak, átvette több fővárosi meg Ilfov megyei gimnázium. Különleges vegytani laboratórium volt, frontális munkatérrel, minden gyermeknek megvoltak a saját használatú vegyszerei. Kilencven fényképem volt az ország minden vegyipari ágazatából, volt egy állványom, a katedra mellé állítottuk föl, hogy az egész osztály láthassa, milyenek az adott iparágban a berendezések. Voltak háromdimenziós térképeink, az esti tagozatra járó diákok készítették, kis égők mutatták „a vegyipar tizennégy ágazatát”. Megnyomtál egy gombot, láttad az egész kőolaj-feldolgozó ipart, egy másik gombnyomásra a sófeldolgozó ipart és így tovább. Egyszer Kubába kellett küldeni ilyet, mert Ceauşescuné megígérte, hogy fölállít egy vegytan-laboratóriumot Havannában. Három találmányi szabadalmam van a tanszerek terén, amelyek bizonyos vegyi folyamatok modellezésére vonatkoznak. Ma minden számítógépen történik, de akkor hasznos dolog volt.

Miután visszatértem az iskolai oktatásba, itt, Bukarestben, a Spiru Haret gimnáziumba, éppen akkor vonult nyugalomba a román nyelv tanárnője, aki az iskolai folyóirattal, a „Vlăstarul”-lal [Hajtás] foglalkozott. Átvettem ennek a folyóiratnak a vezetését, valamiféle főszerkesztő lettem. A diákok folyóirata volt, Mircea Eliade [(1907–1986) – vallástörténész, prózaíró és esszéíró, erősen befolyásolta a távol-keleti szellemiség. – A szerk.] alapította, aki a mi gimnáziumunk diákja volt. A folyóirat további szerkesztői: Alexandru Paleologu [(1909–2005) – esszéíró és irodalomkritikus. Politikai fogoly volt (1959–1964). – A szerk.], Constantin Noica [(1909–1987) – filozófus és esszéíró. Kényszerlakhelyen volt Câmpulung Muscelben (1949–1958), majd politikai fogoly (1958–1964) egy nagyszabású per után, amelyet nagyszámú elit értelmiségi ellen kezdeményezett a kommunista rendszer. – A szerk.] stb. Indítottunk egy rovatot, amelyben hajdani diákjaink egykori diákélményeikről számoltak be… A folyóirattal 1964-től nyugdíjaztatásomig foglalkoztam. Még 1990 után is kaptam telefonhívásokat: „Halló, a Vlăstarul szerkesztősége?…” Andrei Pleşu [(sz. 1948) – filozófus, művészeti kritikus, esszéíró. – A szerk.] diákom volt, ő írta „A Spiru Haret örök diákja” cím alatt megjelenő írásokat. A folyóirat egy teljes fejezete ezeké az elitdiákoké volt, lelkiismeretesen írták diákkori visszaemlékezéseiket.

Az élet nem volt könnyű. Minden folyóiratnak előbb be kellett mutatnia a cikkeit, előbb a KISZ Rajoni [kerületi] Bizottságánál. Boldogak voltak, hogy a kerületünkben megjelenik egy ilyen folyóirat, gond nélkül jóváhagytak mindent. Azután el kellett mennem a kerületi pártbizottsághoz, ők is jóváhagyták. Majd eljutottam a városi pártbizottsághoz, Croitoru elvtárshoz, aki a propagandáért felelt, ő ütötte a pecsétet bármilyen kiadványra. Kezdi forgatni a folyóirat lapjait. „Van itt egy Popescu nevű tanuló, mik a szülei?”  „Croitoru elvtárs, írt egy cikket a matematikáról, mit számít, hogy mik a szülei? Ez egy iskolai folyóirat, ahelyett, hogy büszke lenne a főváros, hogy van itt egy ilyen folyóirat, ön akadékoskodik?” „Az én lányom a Bălcescu gimnáziumba jár, de ők nem adnak ki semmilyen folyóiratot, mi az, nekik nincs rá módjuk?” Nem tudta, hogy forgassa, hogy az ő lányának nem volt iskolai folyóirata. „Elvtárs, kérem, hagyjon jóvá legalább tíz példányt!” Elmentem egy nyomdába, ahol egy volt diákunk apja volt a főnök, és megjelent ezerötszáz példányban. Nem tudta meg senki, kiosztottuk a diákoknak. Elmentem az Akadémiai Könyvtárba, ahol a főigazgató Sahini akadémikus volt – egykori egyetemi kollégám. Megkértem, hogy adja ide a „Vlăstarul” összes megjelent számát. Azt mondja: „Nem vehetek ki annyit a könyvtárból! Aztán néhány szám fedőlapján ott van Mihály király. Adja becsületszavát, hogy kihagyják azt a fényképet, nem akarok bajt a fejemre.” És adott tízet, majd ismét tízet, amíg sorban mindet ideadta. Elmentem az Orvostudományi Kutatóintézetbe, ahol volt egy ismerősöm, és sokszorosítottak tizennyolc kötetet, a „Vlăstarul” összes számát, megjelenésétől napjainkig. Az első oldalon az én nevem van, két másik tanáréval együtt. Az ott dolgozó munkásnők annyira föllelkesültek e folyóiratok láttán, hogy napokon át dolgoztak, és bekötötték az egészet, ott a tizennyolc kötet a gimnázium könyvtárában.

Minden szünetben táborokat szerveztünk. Már két hónappal előbb sorban álltak, hogy föliratkozzanak a táborba, minthogy reggeltől estig a hegyekben voltunk a gyerekekkel. Szerették, valóban nagyon kellemes vakációk voltak. A tevékenységemből a tanulók megértettek egy dolgot: „Slujba-i slujbă, drujba-i drujbă” [A munka az munka, a barátság az barátság” (orosz–román keveréknyelven). – A szerk.]. Tudtam tréfálkozni az osztályban, az órák közti szünetben tollaslabdáztam, de a leckét komolyan kellett venni, a tanulók tudása terén nem voltam elnéző.

Kisgyerekkorom óta volt fényképezőgépem. Volt egy harmonikás Agfa gépem. Fényképészeti kört alakítottam a gimnáziumban. El nem mondhatom, mennyi diák volt ott. Megszerveztük a tanulók fényképkiállítását. Az igazgatónő hívatott, hogy megmondja, hogy az egyik tanuló fényképészeti kört alakított otthon, fényképeket készített, és pénzért árulta az osztálytársainak, az igazgatónő rajtam kérte ezt számon. Egyszer aztán megműtötték a szememet, és többé nem volt szabad sötétkamrában dolgoznom. A tálcákat meg a vegyszereket odaadtam egy volt diákomnak, akit fölkészítettem az orvosira, és aki nagyon vágyott ilyesmikre.

Nem akartam alijázni. Apám hallani sem akart arról, hogy elmenjek, apósom sem, aki velünk lakott. Voltam látogatóban… szerettük, de csak turistaként. Nagyon érdekes ország. Sok keserűség van bennem, hogy a műemlékek szempontjából a keresztény hagyományokat értékesítik, Jézus Krisztus tizennégy stációját, de a zsidók emlékeit elhanyagolják. Egész egyszerűen fájdalmat okozott ez nekem.

A Fizikai és Vegytani Társasággal eljutottam Magyarországra, Csehszlovákiába, Bulgáriába, Lengyelországba, aztán egy hivatalos küldöttség tagjaként a Szovjetunióba is, Szentpétervárra, Moszkvába és Tbiliszibe. Oktatásügyi küldöttség volt. Első nyugati utamat 1967-ben tettem, busszal, csak tanárok voltunk. Nagyon jó baráti viszonyban voltam az Országos Turisztikai Hivatal igazgatójával, együtt dolgoztunk az Állami Ellenőrzésnél, hiába, így épül a világ… Szerveztek egy tizennyolc napos kirándulást Olaszországba. Az útitársakat csak az üzletek, a vásárlás érdekelte. Nagy élvezet volt vásárolni az utcai zsibvásárokon, sohasem láttunk ilyent azelőtt. Egy nap egy tanárnő négy-öt takaróval tért haza, és hogy ne legyen gond, mindegyikünknek adott egyet. Mit mondjak… Egyesek számára zsibvásár, mások számára Itália, Velence, egész éjjel siklani a gondolában, amerikaiakkal, angolokkal… Megkérdezték: „Con musica o senza musica?” [Zenével vagy zene nélkül? (olasz)]. Vagy harmonikáztak… Mindegyikük operaénekes volt, fantasztikusak ezek a gondolások! Egész éjjel énekeltek, és hajtották a gondolát – ki aludt ott? Egész éjjel sétáltunk, és csodáltuk őket… Velence után Pádua, onnan Veronába, majd Bologna, Siena, Firenze, Róma. Nagy gyönyörűség! Kedvet kaptunk ezekhez a kirándulásokhoz, kérelmeztük, hogy mehessünk ismét Olaszországba és onnan Franciaországba [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)].

Beadtuk az útlevélkérelmet, és egyszer fölhív valaki telefonon a Központi Bizottságtól, egy úr, aki az osztályomban a szülői bizottság elnöke volt. De én nem tudtam, hol dolgozik, mert nem érdekelt. „Maga akar elutazni Európába kirándulásra?” „Honnan tudja?” „Én foglalkozom a Központi Bizottságban az útlevélkérelmekkel, és eljutott hozzám a maga meg a felesége kérése. Nem viszik a fiút is?” „Kérem, ne állítsanak nekem ilyen csapdákat, nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem térek vissza.” „Roşeanu elvtárs, a fiú is adjon be kérvényt!” Valóban, egy hónap múlva mindhárman elindultunk, vonattal. Átmentünk Magyarországon, Ausztrián, ismét végigbarangoltuk Olaszországot. A fiunk tizenegyedikes volt, nagyon örvendett ennek a lehetőségnek.

Rómában voltunk azon az éjszakán, amelyen Armstrong leszállt a Holdra, elgondolhatja, hogy egész éjjel néztük a tévét [Az első ember, aki a Hold felszínére lépett, Neil Armstrong űrhajós volt, az Apollo-program keretében, 1969. július 21-én. – A szerk.]. Amikor láttuk, hogy kiszáll, és megteszi az első lépést, valósággal kővé dermedtünk. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet elfelejteni. Eljutottunk Nizzába, onnan Marseille-be, Párizsba, ahol néhány napot töltöttünk. Elsétáltunk az áruházak előtt, de bennünket az összehasonlítások izgattak – például beléptünk egy áruházba, akartunk venni vászoncipőt, hogy ne legyen drága, talán tíz frank volt. Azt hiszem, hogy az eladó félórát volt távol valahol a raktárban, hogy megkeresse azt, amit mi akartunk. Ez alkalommal – valaki ideadott egy pár cipőt innen, hogy ha lehet, cseréljék ki, megmondta az üzletet is. És kicserélték a cipőt! Megállt az ész! Kérdeztük magunktól – miért nem születtünk a másik oldalon? De azért visszatértünk. Nem tétováztunk egy percig sem.

A fiam elvégezte a Mihai Viteazul gimnáziumot, majd a vegyészeti kart. Amikor végzett, első volt az országban. Nagyon jó kapcsolatban volt a tanárokkal, részt vett a tudományos diákkörökön is. Az oktatásba kívánkozott, egész életében ezt szerette. De nem volt egyetlen hely sem a tanügyben. „Elmegyek Giurgiuba, ott van egy katedra.” „És naponta fogsz ingázni, lehetséges ez?” Egyszer hívták Eforie Sudba, egy biológiai laboratóriumba, aztán Brassóba – valamennyire ismerték. Aztán lett öt hely itt, Bukarestben, és belépett az IOR-be [Román Optikai Művek]. Itt létrehozta a galvanoplasztikai részleget, és huszonöt éven át vezette. A különböző részlegek privatizációja után elhívták a Solaris gyárhoz, ahol néhány évig a finomító üzemet vezette. Nyugalomba vonult, azóta nem fér a bőrébe, találmányfejlesztéssel foglalkozik, a lakóközösség elnöke, naprakészen tartja egy szerviz anyagkészletét, foglalt reggeltől estig. Két unokám van. A nagyobbik huszonnyolc éves, régész, doktorandus. Van egy IT-cége. Tudja, mi ez az IT? Mert én nem!... [IT = information technology. – A szerk.] Félállásban az Akadémia Régészeti Intézetében is dolgozik. Egy igazi „jiddise kid”… Beugrik, hogy lássa, hogy vagyunk, öt percig ül. Nagyon melegszívű gyermek. A kisebbik huszonhét éves. Elvégezte a Közgazdasági Akadémiát. Egy amerikai cégnél dolgozik, amelyik mindazon gépkocsikat követi műholdról, amelyek az országban közlekednek, és amelyek előfizettek erre. Ő vezeti ezt a részleget.

Az [1977. március 4-i] földrengés előtt lementünk igen kedves barátainkkal, a Ionescu családdal – mindketten matematikatanárok – az Olari utcára. A kerületi pártbizottság előtt hullámzott a járda, azt hittem, hogy kettéreped, és bezuhanunk a Föld középpontjába. Olyan volt, mint a tenger hullámzása… Kezdtek lezuhanni a pártbizottság erkélyei. Előttünk, a Calea Moşiloron volt egy kábé tízemeletes tömb, hirtelen megjelenik a Hold, az épület összeomlott, és a helyén a Hold ragyog. Kezdődött a kiáltozás, ordítozás. Elgondolhatja, micsoda kétségbeesés… A fiam és a menyem, aki várandós volt, a kilencedik hónapban, otthon voltak, egy hétemeletes lakóépületben. Mire odaértünk, lejöttek a felvonóval a földszintre, a menyem hálóingben, a fiam rövidnadrágban. Amikor láttuk, hogy az épület áll, valamennyire megnyugodtunk, aztán megtudtuk, hogy az emeletek között maradhattak volna, minthogy a liftaknában a vakolat levált. Kétségbe voltunk esve. Meghallottuk, hogy összeomlott a Rosetti téri toronyház, ott lakott egy ismert romántanárnő, igazi személyiség. Szegény, ott pusztult el. Sorban hallottuk, kik is haltak meg. Aztán, elgondolhatja, az iskolában miről beszéltek. Csak erről. Egyiknek a húga, a másiknak a fivére, nagyanyja… A legváltozatosabb kis és nagy tragédiák. Végül aztán jött egy utasítás Ceauşescutól, hogy tilos a földrengésről és következményeiről beszélni. Másnaptól csend lett minden intézményben.

Ma is azt kérdem, honnan volt Ceauşescunak pénze, hogy újjáépítse az egész sugárutat [A Szocializmus Győzelme Sugárútról (ma: az Egyesülés Sugárútja) van szó. Ceauşescu parancsára lebontottak egy 4,5 kilométeres szakaszt a főváros történelmi központjában, csak azért, hogy a rálátás a Nép Palotájára, a világnak a Pentagon után következő második legnagyobb épületére monumentális legyen. A sors iróniája, hogy ezen a sugárúton van ma a legtöbb bank és nagy kapitalista konszern. – A szerk.]. Miképpen sikerült munkára fognia az egész világot, nem tudom! Ma csak nagy nehézségek árán sikerül felhúzni egyetlen tömbházat. A közlekedés kérdését ebben a városban szinte lehetetlen megoldani, minthogy a város régi, és teljesen meghaladják a problémák. Ez egy érdekes kérdés, ebben a Bukarestben lakom 1950 óta, és negyven éven át idegennek éreztem magam itt, mintha hivatalos kiszálláson lennék.

Amikor nyugdíjba vonultam, 1985-ben, ünnepséget szerveztek. Én szentimentálisabb vagyok, nem szeretem a könnyfakasztó helyzeteket. Föláll a számtantanár, tart rólam egy díszbeszédet, szinte elájultam, nem tudtam elhinni, hogy tőlem búcsúzik. Becsültek az iskolában, szerettem ott dolgozni, nagyon kellemes befejezés volt. Ma is tartom a kapcsolatot a diákokkal, harminc évvel a gimnázium befejezése után ma is fölhívnak telefonon, meglátogatnak.

Igen gyakran írtam az oktatás kérdéseiről a „Scînteia”-ba. [A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának a lapja. Bukarestben jelent meg 1931–1940 és 1944–1989 között. – A szerk.], a „Contemporanul”-ba [A Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsának heti folyóirata. Bukarestben jelent meg 1946–1989 között. – A szerk.]. Azt hiszem, hogy nem jelent meg Bukarestben könyv, hogy mi meg ne vettük volna. Megvolt a „Secolul XX” teljes sorozata [(XX. század) – román világirodalmi folyóirat. – A szerk.]. Az Hachette könyvesboltban, valahol a Lipscani utcában volt egy boltvezető, Solomon volt a neve, akivel igen jó barátságban voltam. Hozott egy teljes francia sorozatot – „Les Livres d’Art”. Hát hány példány érkezett az országba? Tíz. És ebből az egyik az enyém volt. A jó könyveket csak végtelen sorállással lehetett megvenni. A nyugati irodalom, amit lefordítottak, a Központi Bizottság sajtóirodájának kénye-kedvétől függött… Ezt-azt az unokámtól is kaptam, francia könyveket. De általában románul olvastam.

1989-ben Ceauşescu összegyűjtötte az embereket, azt remélve, hogy meggyőzi őket. Volt egy tüntetés. Lehetett hallani a tribünről: „Nicu, adj még nekik száz lejt, adj száz lejt” [Elena Ceauşescu volt, a diktátor felesége. – A szerk.]. Az egész lakosságot lenézte. De mindazok közül, akik ott voltak, csak egy merte azt kiáltani, hogy „Le a kommunizmussal…” – csak ennyi kellett. Egy hullám támadt, ők elmentek a tribünről, majd felbukkant Caramitru, és jött a többi, mindaz, amit mindenki tud [Ion Caramitru (szül. 1942) – színész , majd színigazgató Bukarestben (Lucia Sturdza Bulandra Színház), 1976-tól tanár a bukaresti I. L.Caragiale Dráma és Film Akadémián. Az 1989. december 22-én megalakult Nemzeti Megmentési Front Tanácsának tagja lett, művelődési miniszter volt 1996 és 2000 között. – A szerk.]. Iliescu volt a Műszaki Kiadó igazgatója, papucsban ült a kiadóban, várta a pillanatot, mert nyilvánvaló, hogy ezt az egészet kicsit előkészítette a KGB, hiába nem ismerik ezt el. Jön a fiam: „Odaküldtek a Rádióhoz, védjük meg, mert veszélyben van…” Lőttek ott, mint a nyavalya. Mi néztük a tévében, hova menjünk… Idős emberekként persze hogy a tévében néztük az egészet.

A forradalom után a Nyugat ideköltözött, minden teljesen megváltozott. Sok szemrehányás hangzik: „Pénzed is kell legyen! Amikor volt pénzed [a kommunizmusban], mire költötted, vettél szójás szalámit!?” Ebből a szempontból egy pillanatig sem voltak nosztalgiáim, egy percig sem bántam semmit, rosszindulat kell ahhoz, hogy meg ne lássa valaki, hogy sok minden megváltozott. Hogy volt, ami rossz irányban is, az már egy más kérdés.

Nem voltam szoros kapcsolatban a bukaresti zsidó hitközséggel. Apám élete végéig a petrozsényi hitközség könyvelője volt, az volt egész életében. Azt hiszem, hogy 1990 után azonnal, ha nem már azelőtt, már nem emlékszem pontosan, ismét beléptem a közösségbe. Minden évben fizetünk tagsági díjat, veszünk pászkát, megőriztük a hagyományokat. Jártunk konferenciákra. Amíg élt a sógorom, minden vasárnap beültetett a kocsijába, és mentünk [a Popa Soare utcai hitközségi központba]. Nagyon sok érdekes előadást hallgattunk. Itt, a tömbházban még laknak zsidók, néha beszélgetünk a szokásainkról.

Az az érzésem, hogy Petrozsényban ma már nincs tíz személy, hogy kitegyen egy minjánt. Most van valamiféle hitközségi elnök, akit Rosenfeldnek hívnak, de semmi köze nincs a mi családunkhoz. Van még egy nagyon érdekes dolog: a város polgármestere ma egy zsidó, [Carol] Schreter. Függetlenként indult a választásokon, már két alkalommal választották meg. Diákom volt hatodikos korában. Bányamérnök lett, éveken át ő volt az aninószai szénbánya igazgatója, aztán Petrozsényba ment, és ő lett a polgármester. Ma is az.

Oscar Roseanu
(Oszkar Rosenfeld)
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: August 2005

Mr. Roseanu is a former chemistry teacher currently retired, aged 82. He lives with his wife in an apartment house in Bucharest, close to the center of the city, in an area with houses. His face is brightened up by his grey hair. He is always kind and smiling. He spent his entire life working with children and thinks their affection is the most important thing. His teaching career is full of achievements, including patents for laboratory equipment. He is very proud of his two grandsons, whose photos surround him all over the apartment.

My family history
Growing up
During the war
After the war
Glossary

My family history

My paternal grandparents came from some place in Galicia and settled in Barul Mare [Baru], a village – well, a commune, if you wish to honor it – located between Petrosani and Hateg [in Hunedoara County]. My father became an orphan at an early age. My grandfather, David Rosenfeld, was a barkeeper. He was a religious man, had a prayer book and knew how to pray. He didn’t wear traditional clothes – no one in the village did. They spoke Hungarian at home. I don’t know anything about my grandfather’s relatives. He died around 1921. I believe my grandmother – Etelka Rosenfeld – died before him.

Every year my father would take me to Barul Mare, to the tombs of my grandparents. Two years ago, my grandson and I were driving from Deva to Bucharest, and we made a stop in Barul Mare, to visit my grandparents’ tomb. There were a lot of German names, many of which sounded Jewish too, but I couldn’t find any familiar one. Some childhood friends in Petrosani told me the Jewish cemetery was right next to the cemetery of the German soldiers who died during the war [World War II]. When I was a child, that cemetery didn’t exist, of course. I didn’t manage to find the tomb. I spoke with the kids and I’ll go there again this year.

My father had several siblings: Pepi Klein [nee Rosenfeld], Etus Baum [nee Rosenfeld], Bela Rosenfeld, and Benjamin Rosenfeld. They were all born in Barul Mare.

One of his sisters, Pepi Klein [nee Rosenfeld], lived in Uioara [Ed. note: The official name of the town is Ocna Mures.]. Her husband, David Klein, sold bicycles and sowing machines in his own store. She was a housewife. They were very religious – Pepi even wore a wig. At a certain point [after World War II], they moved to Cluj; from there, they emigrated to Israel. Pepi died in Israel. David remarried; his new wife was a mutual acquaintance of ours who had lived in Lupeni. Pepi and David Klein had three boys and two girls: Jeno, Erno, a third boy, Hana and Erzsi. Two boys died in Transnistria 1 – witnesses claimed they had been blown up. Their names were Jeno and Erno. The third boy worked as a bus driver in Cluj for a long time, and then he left for Israel. He has children. He’s still alive, but his wife died. I knew them closely. One of the girls, Hana, was a math teacher. She died in Israel. She had a girl and a boy who now live in Israel. The other girl, Erzsi, married the tailor of the National Theater in Satu-Mare. They left for Israel at a certain point. They had a boy, Matei. He was brilliant – he didn’t need a tutor to succeed at the admission exam for the Electronics Faculty in Bucharest. They ended up in Israel, where the boy died during the Seven-Day War. Her husband hung himself; Erzsi could be found at the cemetery every day, mourning by a tomb that was empty, for her son had been virtually melted in a tank. Matei was married; he already had a child and his wife was pregnant. Her two children are now all grown-up. In order to keep her away from that tomb, they persuaded her to marry a man from Cluj whose wife had died at Auschwitz. They left for America. Meanwhile, her husband died, but she stayed there. She gives us a call from time to time. Erzsi comes to Romania at least twice a year.

Etus Baum [nee Rosenfeld], the prettier sister, married Sandor Baum, the owner of a food store in Brasov. She was a housewife. They lived close to the stone quarries. They had a cart with a horse. When I was on vacation, I used it to go to the city for supplies. They had two daughters. Etus was beautiful and so were the girls. The elder, Sonia, was 12 and the younger – whose name I don’t know – was 8 when they died with their mother at Auschwitz. Her husband survived and remarried in Oradea.

One of the brothers, Bela Rosenfeld, used to live in Buhusi. I lost any track of him. He once came to Petrosani. I don’t know what he did for a living.

The other brother, Benjamin Rosenfeld, also known as Dezso, was a shoemaker and lived in Petrosani. My father sort of provided for him, as he was rather needy. He married and left for Israel. He was devout and his wife wore a wig. Their children were pretty devout themselves. Dezso was once speaking on the phone and one of his daughters showed up and poured a cup of water on him because he dared use the phone on Saturday! Dezso had two girls. After he died, his wife and his daughters left for America. The girls are both married – one to a butcher and the other one to a small manufacturer of jeans.

My father, Martin Rosenfeld, was born in 1892 in Barul Mare. He commuted from Barul Mare to Petrosani to go to high school. After graduating, he settled in Petrosani, found a job at the coal mines and worked there for 46 years. He was a very special man, extremely earnest and moral; everyone who knew him looked up to him.

My mother, Frida Rosenfeld [nee Lustig], was born in 1901 and was 11 years younger than my father. She went to high school in Petrosani. In her youth, she worked as a cashier in a cosmetics store in Petrosani. I know my father experienced a ‘coup de foudre’ [love at first sight] when he met my mother. He married her in 1921 or so and they were very happy.

My maternal grandfather, Eugen Lustig, was born in Vienna. He was a tailor. A wisecracker, he knew all the small craftsmen and spent his entire day bowling and drinking beer with them. But he was a very good cutter for trousers; he was the one who did the tailoring. He had an apprentice who did the rest of the work. He may have been out drinking most of the time – if you don’t mind my saying that –, but he made some great clothes. Every time I went to him to have my pants fixed, he would say: ‘Here comes my best customer!’ He was a hell of a guy. His workshop was at his place; he had a special tailoring table in the kitchen. He had quite a reputation. Many people came to him to order clothes. He told stories from the time of World War I and bragged about how valiant he had been as a soldier [in the army of Austria-Hungary] 2.

My maternal grandmother, Irina Lustig, was born in Serbia and had relatives there. When I met her, her hair had already turned grey. They all spoke Hungarian in the region except for my grandmother, who spoke German fluently. She was a milliner and owned a women’s hat store on the main street, where all the stores were located. It was the only store of its kind in Petrosani and its clientele consisted of the town’s elite. I think she had an employee. My grandmother was the one who designed the hats. She shared the premises with Mrs. Benedek, the florist, with whom we were good friends. For my bar mitzvah, this lady offered me a volume of Petofi’s poems in Hungarian; I still have it. My grandmother’s store consisted of a long hall; at the back, there was a sort of stand where the hats were shaped. That was all. At a certain point, my grandmother also kept a section of toys. I was very excited about it, because, every week, she would let me have a toy from her store. There was a biker that circled around the house; there were toy cars, dolls and the likes. Every time I left the store, my grandmother waited until I got to the end of the street and called me: ‘Osiii!’ [Short, colloquial form for Oscar] I had to come back, as she had forgotten to give me a message for my mother! She did this every single time.

My grandfather was stout, while my grandmother was short, petite and lively. They never moved from Petrosani. They had 4 children: Willian Lustig, Imre Lustig, Rozalia Lustig, and Frida Rosenfeld [nee Lustig]. During the war, they stayed in Petrosani, because my grandfather was older than 50 – they only took those who were under 50. When the war ended, they didn’t leave. My grandmother died in the 1960’s. My grandfather died at the age of 96, in 1970.

William Lustig did his military service in Timisoara. He remained there and got married. He was an electrician. He installed the first elevator in the city at the German High School, the ‘Baratium’. He was very proud every time he told us about that elevator. He was a man with technical intuition and was very good at his job. His wife, Betti [diminutive form of Betus], was a housewife. They had two daughters, Klari and Evi [Klara and Eva]. At a certain point, the entire family left for Israel, to Kiriat Yam. Klari still lives there; she is married to an electrical engineer who works at the Haifa power plant. Eva, the elder, went to West Germany and I don’t know what became of her.

Imre Lustig never got married; he was a rather lonely character. He worked for CFR [Caile Ferate Romane – the Romanian Railroad Company]. There came a time when he and my father were the only ones in our family who still lived in Petrosani. When my father died, we figured we couldn’t let Imre all alone in Petrosani. So I pulled some strings here [at the Jewish Community in Bucharest] and got him admitted at the ‘[Amalia and] Moses Rosen’ [old age] home. He died there.

Rozalia Lustig died in 1951, in Petrosani. She wasn’t married. The poor woman was ill and one might think she waited for me to come and see her one last time. She died in my presence.

We occupied a large house made of brick when we lived in the company mining town of Lonea. We stayed at 14 Nicolae Iorga St. The street began with the houses of the railroad employees and continued with the mining town until it reached the main street. We were the only Jews there. All our neighbors were clerks or workers at the mine. Our best friends were the Szekely family, who lived opposite our house. She was a housewife and he was an apprentice at the company store. The miners paid at the end of the month – they brought in a receipt and the cost of their purchases was deducted from their monthly salary. They usually bought a sack of wheat flour, a sack of rye flour – as bread was baked at home back then –, a sack of corn flour, half a sack of sugar. This is what shopping meant there… That was the company town life.

My mother was a very good cook. Our house in the company town had a nice porch and a flower garden in front of it. At the back of the house, there was a vegetable garden. My wife remembers: ‘I watched Mother go to the garden and pluck a carrot from the ground. She came back, chop-chop, and the food was almost ready. Then she remembered she also needed a parsnip.’ She grew all the vegetables she needed in her garden; everything was neatly ordered. My father made her a box that allowed geese to stick out only their necks. She would force-feed them corn. She gave them salted water to make them even more thirsty and hungry. This is how she secured 12 fat geese for the winter. The meat was smoked in order to last through the winter. We bought the milk from a momarlanca [Ed. note: peasant woman from the Jiu Valley] who used a horse to carry the pails. They would put mamaliga [Ed note: food made of boiled corn flour] around the pail so as not to spill the milk and taste it on the spot. My mother negotiated with the momarlanca. It was funny to watch my mother speak Romanian. Nevertheless, she could make herself understood. We only used Hungarian at home. My mother was on good terms with all our neighbors. Everyone felt equal to everyone else and there was no discrimination whatsoever.

My father was the head of the supply department of the coal mines in Lonea, a town located about 7 kilometers away from Petrosani. He commuted daily using a small local train. In winter, they used a godin [in Romanian, small cylindrical stove] to heat the cars. He left for work at 6 a.m. and came back at 6 p.m. He had lunch at the clerks’ canteen in Lonea. Every evening I used to wait for him at the small station – it was for local trains only and was about 2 kilometers away from home. On the way back to town he would talk to his coworkers, not paying much attention to me – I was a sort of appendix, but he held my hand. He also had some work to do at home: he did accounting for the furniture factory in Farcas and for a tailor named Schwalb. Working for the furniture factory, he learnt carpentry. He built a gazebo in the courtyard that could shelter at least 10 people. I would spend a lot of my time there in summer. I did my homework there too. My father also made me swings and devices for exercise – it was a hobby of his.

Growing up

So my name is Oscar Roseanu [changed in 1947 from Oszkar Rosenfeld]. I was born in Petrosani, on 2nd May 1923. I had all kinds of friends of more than one faith and I played soccer in the meadows all day long, like any boy. My mother would yell: ‘Osiii!’ I think I was hundreds of meters away, separated by several rows of houses from my home, but I could still hear her call me for lunch. My childhood friends were: Dick Laci, the goalkeeper of our soccer team, Sporia, a momarlan’s kid, Rubb Dudu, son of a clocksmith, Zuberetz, son of a shoemaker [Czech]. No kid ever asked any other kid about his ethnicity or faith. We often played in my courtyard, where we had rings and a swing. The entire neighborhood was there. We once saw a character named Alexander who was touring Petrosani and who danced on a wire. I wanted to do that too, so my father had to comply and provide me with something similar. I danced on a rope placed 1.5 meters away from the ground, with a friend standing by to catch me if I fell. We once built a small barrack made of bricks to hide in it and it collapsed all over us. We would go fishing in the River Maleia [which crosses the town of Petrosani]; we would stand in the stream, catch fish empty-handed and put them in jars. We would ride our bikes to Barul Mare, about 20 kilometers away, and we would bathe in the mill’s pond. Silly things like that.

I used to play tennis. There were about 7 courts in Petrosani, although there weren’t too many inhabitants. I was very proud when I carried my racket around the town; I would often ride my bike to Lonea, 7 kilometers away from the town, where I played tennis with clerks, coworkers of my father’s. The Clerks’ Club had its own court. I would skate in winter. There were 3-4 skating rinks in Petrosani. My father and I would go skating every evening, while our mother watched as a spectator. I also skied. My classmates and I once built a jumping hill on the slope near the town; we could jump as far as 100 meters. We also had a bobsled; my father was the driver and I was the brakeman. The town had a bobsled track over 5 kilometers long. The ride was breathtaking. We once managed to persuade mother to ride with us. It was a one-time experience. It just so happened that we left the track and made a sudden stop; my mother fell over dad and this incident put an end to her sporting activity.

I took violin lessons and I went to the Conservatoire in Cluj for two years, on an optional attendance basis. I had a violin teacher who came by my place once a week. I played in the band in Petrila. I went there as often as twice a week and I walked my way back in the night, carrying my violin under my arm [Ed. note: Petrila is located 5 kilometers away from Lonea.]. I played in a semi-classical band. I also had an accordion and today I feel really sorry for our poor neighbors who had to listen to me play in the courtyard. The sound of my accordion could be heard in the entire neighborhood.

Petrosani is the town of my childhood. I feel tied to this town by my most beautiful memories. I read somewhere that the town had 18,000 inhabitants [in the interwar period]. Romanians, Hungarians, Jews, Germans, and Frenchmen lived together in harmony. Petrosani had a strong Jewish community and many notabilities were Jews: the town’s notary, Bercovici, my father, Martin Rosenfeld, the head of the supply department of the Lonea coal mines, and many others. Once a year I try to go back there and visit my parents’ tombs. A trip through the cemetery means remembering the whole past of this town by reading the names on the tombstones. Almost everyone who was buried here was my friend or my acquaintance.

There were many Jews in Petrosani. Let’s take a look at the list of Jewish families who lived on the main street. Coming from Hateg, the first Jewish family one came across was the Fucs family; it was a carpenter’s family. A few houses away lived Simenthal, the elite tailor. Anyone in Petrosani who wanted fancy clothes had them made by Simenthal. Next to him lived the Marek family, who owned the town’s power plant; their house had two floors and an inner courtyard with a fountain. At a street corner there was a butcher’s shop that belonged to the Horvath brothers. The Biber family had a clothes store on the main street too. The Weiss brothers ran a stately food store at another street corner. They lived in a large house with two floors situated above this store. They sold anything from confections to vegetables. It was called ‘colonial goods store’ or ‘general store’. The Weiss family owned a jewelry store that focused particularly on silver. The husband was short and fat and the wife was taller and statelier than him – it was clear who wore the pants in the family. The Schretter brothers’ clothes store came next. The father and all the sons worked in this store. In fact, the Schretter brothers remained the town’s main tradesmen. The youngest of the brothers became the mayor of Petrosani in 1996, running as an independent. The Hertz family owned a shoe store; there were two brothers. The Ranghewurtz family ran a drugstore; their son left for Israel. A second Biber family sold perfumes, photographic equipment, musical instruments and the likes. They left for Israel too. The Goldsteins’ clothes store had a sign that everyone admired: it pictured eight men pulling the legs of a pair of pants in opposite directions, without managing to tear the pants off. This suggested how enduring their products were. The family of engineer Abraham also lived on the main street. They were the ones who organized the Ihud of Petrosani and the Keren Kayemet 3 branch. Another Jewish family who lived on the main street was the Hoffmann family. The husband was a bank manager.

On the shore of the River Maleia, there was a beautiful villa, home for two families: the Pick family (still to be found in Petrosani, one of the few Jewish families who remained in this town) and the family of counsel Halmos, who had a daughter and a son. The daughter was a renowned pianist. From what I heard, this family emigrated to India and was never heard of anymore. There was also the Vamos family: the father was an accountant and had a son, Ervin, and a daughter, Lili. Ervin and I went to college together, at the Physics and Chemistry Faculty in Bucharest. After 1960, they inherited a fortune from an uncle in France and they emigrated to Israel, where they led a prosperous life.

There are so many names that are worth mentioning! The Isac family owned a pub. I think they were the only Jewish barkeepers in town. There was another shoe store on the main street, owned by Deri Musen; I met him after the war, in Haifa, where he owned another shoe store. Feldman was an optician; he left for Israel with his family and opened a new optician’s shop not far away from Deri Musen’s shoe store. The Taub family ran a shoe store too. They emigrated to Israel and, interestingly enough, the father became a bank manager there. Mandel Zucker was a friend of mine. He and his brother left for Israel, but one of them couldn’t adapt to the climate; he filed a request for repatriation, but was rejected. Paul Rotman, a housepainter, left with his sister for Israel before 1941. So did the Leb family (two brothers and two sisters) and the Schwalb family, a tailor’s family.

The Kardos family owned a clothes store. I remember a funny thing about Mr. Kardos: he was the one who taught me to blow my nose in a handkerchief when I was 3-4 years old. I used to see him all the time standing in front of his store looking at the street. The next store belonged to Rubb the clocksmith. His elder son became a clocksmith too, while the younger became a physician in Cluj. Old Rubb was the town’s humorist. He knew thousands of jokes. Anyone who passed in front of his store and stopped before the window had the opportunity to meet old Rubb, who came out and always found the time to tell a few jokes; he had them sorted by categories: with rabbis, with policemen, with priests and so on and so forth. The town’s inhabitants were retelling many of the jokes; my father was no exception: whenever I went home, he would tell me the same old jokes and I would pretend I heard them for the first time, in order to humor him.

The next store was a drugstore owned by Reismann. There were two drugstores in Petrosani and both of them belonged to Jews. A hardware store came next. The Weiss family lived on the main street and owned a china and glassware store. They weren’t related in any way to the other Weiss family that I mentioned above. They left for Israel too. The Nagy family lived in a neighboring house. The breadwinner was a shoemaker. They left for Israel before World War II. The next store was the millinery store of my grandmother, Lustig. She shared it with a florist. In the next house lived doctor Weiss and two sisters who were single – spinsters. The whole town thought of them as a bit eccentric because they spent their entire day standing by the window, looking in the street and saying hello to everyone. The Banden family owned a colonial goods store; both their sons left for Israel after the war. Mrs. Banden used to go to ‘Herkulesbad’ every year. When I was a child, I used to think that Herkulesbud was at least in Austria. I later realized that it actually meant Baile Herculane [Ed. note: a Romanian spa located only 166 kilometers away from Petrosani].

There were Jews living in other parts of the town too, some of whom became rather well-known. For instance, Schwartz became a vice-president at the Ministry of Labor. Doctor Herman had two sons; one became a physician in Cluj and the other one became a chemical engineer at the Dermata factory in the same city. The Fischers owned a colonial goods store in the company mining town. The Vertes family owned a terracotta stoves factory. Their eldest son was with the communist underground movement and was arrested in Hungary. After he was set free, he returned to Romania and went to the Medical School and to the Faculty of Mathematics. He died of ulcer. His two brothers both left for Israel.

There was a lad, Tiberiu Horvath, who became the vice-president of the Investment Bank after the war. He and the young Hoffmann, the banker’s son, were the ‘figure skaters’ of the town. Everyone skated near the borders of the skating rink, while the two of them were performing in the middle, admired by everybody. Their skates were attached to their boots with screws, which was something new at the time. They did skate beautifully, no arguing about that.

The Scheffers owned the only soda shop in town. They used a cart pulled by a horse to deliver soda bottles across the town. In winter the soda shop’s ground was transformed into a skating rink. Their nephew went to medical school in Timisoara and emigrated to Israel, where he works as a physician at the Zvat hospital.

Not far from the railroad station lived the Grossmans, who owned a construction materials warehouse. He was the main supplier of the mines, providing timber and other items necessary for mining. Their son studied in France, fought for the Maquis 4, came back and changed his name to Marin Gaston [Ed. note: He was born in 1918. He graduated from the Polytechnic Institute in Grenoble, Faculty of Electrical Engineering and Energy Science. Author of numerous scientific works and veteran of the French Army and French Resistance, he held important positions in the Ministry of Energy, the State Commission for Planning and the State Commission for Nuclear Energy between 1949 and 1962. He currently lives in Israel.] During the war, the Grossmans moved to Cluj together with a daughter. They were taken to Auschwitz and exterminated. When Marin Gaston returned to Romania he didn’t find any family member.

Every holiday found us at the synagogue – we didn’t miss one. On Yom Kippur, we would spend 12 hours there. We ate in the evening and fasted until the evening of the following day. On every holiday, my parents invited our relatives to eat at our place, because we baked bread. There was an oven in the street and people took turns to use it. Our turn came on Friday. My mother also brought the laundry of the old folks [the grandparents], who used to wash at our place; we were a very united family. Every Sunday morning, my father and I retired in the living room to pray. This was the Sunday morning ritual. My father taught me how to wear the tallit and the tefillin. I knew how to put on the tefillin – one on the arm and one on the forehead; it had to be strapped on 7 times.

I prepared for the bar mitzvah with a bocher for several months. This teacher taught me what to say and do. My bar mitzvah was held in the prayer house in Petrosani. I read from the Torah and carried it around the hall so that everyone present may kiss it. The tradition was observed in every detail. A table was laid in the evening. All my family attended – grandparents, uncles, aunts. Like I said, we were a very united family.

Petrosani had a synagogue and a prayer house. The synagogue is still there today. The rabbi’s name was Muller. He was known to be very learned. His son, Pinki [Pinkhas] Muller, grew up to become a rabbi too and signed up for emigrating to Israel after 1944. [Ed. note: He was arrested on grounds of urging the Jewish population of Hunedoara County to emigrate and spent several years in prison because of that. After his release, he emigrated to Israel and became the chief-rabbi of Northern Israel.]

The holidays felt like a fashion parade. All the ladies were showing off their new hats that my grandmother, the milliner, had made. You can imagine the display of elegance. The Jewish community strictly observed the traditional holidays: Yom Kippur, Pesach, Rosh Hashanah, Chanukkah. Harmony reigned in our family. I never heard my parents raise their voice. We didn’t miss one holiday. My parents invited my grandparents, my uncles, and my aunts; all the family would gather at our place and we would celebrate. Passover was like it was supposed to be: we would have matzah for 8 days. My father was a man who observed all the traditions. People knew he was Jewish and no one had a problem with that. I remember, for instance, the Pesach evening [Seder], when the entire family gathered before a meal that included everything that the tradition required:  ‘kos shel Eliyahu’ [Eliyahu’s Cup], the wine drops being taken out of the glasses with words like ‘dam [the plague of blood], tsefardeah [frogs]’ or my asking my father the mah nishtannah questions: ‘Mah nishtannah ha-lahylah ha-zeh mi-kol ha-layloht?’ and so on. On holidays, our community filled up the synagogue and the prayer house. Today, less than 10 families are still there – not even enough people for a minyan.

In the Maleia company town lived a group of Jews who observed the Galician traditions. They wore caftans, fur hats, and beards. They had a synagogue. At the first floor of the building that sheltered the synagogue, there were two halls for the Talmud-Torah study. Most of the Jews living there had occupations related to the Jewish traditions: one of them was a Talmud-Torah teacher, another one was a hakham etc. There was also a tailor who lived there; his name was Ovici and his daughter still lives in Petrosani today.

Things were quiet in Petrosani; there were no anti-Semitic outbursts – these only appeared after the Communists came to power [after World War II]. On Sunday, the town’s streets were flooded with the people who came out from the stadium – everybody was a ‘Jiul’ fan, as you can imagine. As soon as the match ended, you could see waves of fans coming downtown. There were no cars and the main avenue filled with people. They would walk to the other end of the town – and that was pretty much their promenade circuit. There must have been over 100 Jewish families in Petrosani. They formed a large community – after all, the main street had only Jewish stores and, come to think of it, only Jewish houses. The town had a workers’ casino with a very good cinema; it had a very large hallway where people came out to have a drink during the breaks of the films. They also held balls in there. People danced the mazurka back then and my father – one of the town’s Jews – led the dance. I remember him say: ‘Messieurs, changez les dames!’ [French for ‘Gentlemen, change your partners!’] This happened around 1937. Everyone knew everyone. No one cared if someone was a Jew.

In 1939, the Goga-Cuza cabinet 5 closed down all the high schools in working-class towns. This brought about the end of the high school in Petrosani and of the secondary school in Lupeni. Children were thus indirectly forced to register in vocational schools and arts and crafts schools; their curriculum included internships in companies, which secured, in fact, free labor for the government. I was in the 6th grade and I was in danger of not being able to continue my studies. So my father started sending letters to Targu Jiu, Timisoara, Deva or Sibiu, trying to find a school that would accept me. The answer came from Sibiu. My father was so excited, that he came home by taxi, not by train; for one time, he didn’t care that was beyond our means.

After a while, during a religion class, the principal found me in the corridor – being a Jew, I didn’t attend that class.  ‘What are you doing here?’ – ‘Don’t you know? I’m a Jew.’ – ‘Where are you from?’ – ‘Petrosani’ – ‘Who signed you up for this school?’ – ‘Well, my application was approved by the deputy principal!’ The principal had been on vacation and had no idea about this. It was his deputy’s responsibility to deal with such issues, but he hadn’t realized what my situation was either. The principal was mad at his deputy, who had dared take me in… But one month and a half had already passed and there was little he could do about it. So he let me stay. This is how I remained in Sibiu.

The high school had a band of 350 pupils. It was conducted by one of the teachers, Mr. Belu, a music enthusiast. One day he came in all the classrooms and announced: ‘We’re setting up a band; who wants to join in?’ I already had my own gang there. And I devised a plan to get us rid of the band assignment without making them realize we meant that. ‘Sir, we would like to be signed up for the saxophone’, I said, knowing for sure they lacked this particular instrument. Little did I know that the man had got enough money from the Ministry of Education to order a set of 350 instruments from Vienna! So one day he came to our classroom and said: ‘All those who signed up for the band follow me!’ He didn’t care about interrupting classes or anything – and bear in mind that our Romanian teacher was also the prefect of Sibiu County. But he couldn’t care less about the prefect! We went with him, still hoping there wouldn’t be any instruments for us to play. We were surprised to find out there were four saxophones! Fancy that! The practicing sessions were held in the basement, but you can imagine how seriously we took them. However, we did learn to play the saxophone under the guidance of some lads from the army band. We marched through the town with our band and we couldn’t have felt any prouder! I played the saxophone for several years after that.

After I was kicked out from that high school [in 1940, because of the anti-Jewish laws in Romania] 6, I went to the Israelite high school for a year, in 8th grade. I was in the same class with rabbi [Ernest] Neumann. [Ed. note: prime rabbi dr. in Timisoara, the last Romanian-born rabbi in Romania. He passed away in 2004.]

During the war

On 6 August 1941 the drum started beating in various places of the town – this is how they used to communicate the mayor’s orders back then. The drummer announced that all Jews were to report to the Army Headquarters in Deva the following morning, in order to be assigned to labor detachments. In 1941, all the Jewish men aged 16-50 in Petrosani were taken to forced labor: first to the Deva-Brad railroad track, then to the Matca-Paulis Canal, and finally to Moldavia, where they dug ditches to install cables between pillboxes. Meanwhile, the Jewish women of Petrosani were evacuated to a castle in Paclisa, near Hateg, then to Deva, where they remained until the war was over.

My father was working in the coal mines – he was the head of the supply department of the Lonea mines. The entire region was under military control. He was ordered to maintain his employment, but he wasn’t allowed to leave Petrosani. Despite that, he accompanied me because he wanted to see where I would be taken. He was planning to return using the pass that proved he was employed at the mines. But once we got to Deva, he wasn’t allowed to go back to Petrosani anymore, so he had to start walking with me and the others. All the Jews in the Jiu Valley – from Lupeni, Vulcan, Aninoasa, Petrosani, Petrila, and Lonea – formed a column which moved on foot for about 20 kilometers. Most of the Jews were taken to the commune of Craciunesti; my father and I, plus 18 others, got separated from the rest and ended up in the commune of Fizesti, where we were accommodated in a chicken farm. The stench was terrible. They laid mattresses next to the walls and we lived there until November. We had to go to the construction site every day. They were building the Deva-Brad railroad track; rocks and stones had to be removed, carriages had to be pushed, the location for the future track had to be cleared. During all that time the men in Deva were assigned to the Baia de Arama quarry, located on a hill near Deva. We had to carry large stones for about 6 kilometers. Each of us had a load of two stones tied together and placed on the shoulders. We had to take them to Deva, where they were used for paving some street. Then we went back to the quarry and started all over again. Not one single stone was carried using trucks or tractors. They only used us.

My father managed to phone his general manager in Petrosani and told him what had happened to him; but the man couldn’t do anything to bring him back. One day, my father gathered the guts to get on a truck and go to Deva. He went to the Army Headquarters and reported for a sort of review – ‘biography’, he called it. But the colonel had him incarcerated, accusing him of being a deserter. After spending 7 days in prison, he came back to the construction site. I remember I was on a hill with other Jews, guarded by soldiers; I noticed someone coming up the hill. He approached me and gave me a hug. At first, I couldn’t tell who that man was! When I took a second look, I realized it was my father. While in prison, he had lost a lot of weight and had got a kidney condition. I used to bring him hot water at night to put it on his back and soothe his kidney pain. Because everyone looked up to him, they appointed him apagiu [Ed. note: slang term derived from the Romanian ‘apa’ meaning ‘water’] – he carried water in a bucket and let the others drink using a cup.

In November, we were moved to another village. The construction site was abandoned. Eventually, we got back to Deva. Meanwhile, my father had turned 50; he was released, but wasn’t allowed to return to Petrosani, so he stayed in Deva. It was with great efforts that he managed to bring my mother to Deva too; she and other Jewish women from Petrosani had been taken to an abandoned castle in Paclisa, near Hateg, where she stayed for a long time. Many years later, I regretted not having asked my mother to tell me in detail what it had felt like to live in that castle for such a long time.

In the spring of 1942, we were all taken near Arad to work on a canal called Matca-Paulis. Initially, they accommodated us in Minis; we were later moved to Siria, then to Paulis – villages located along that canal. We were about 20 people in one room, in the hunting cabin of an agronomical engineer. They were digging a canal that would connect the Cris River to the Mures River and they were going to use it for irrigations. Every morning we had to walk several kilometers from our quarters to the canal. The canal got as deep as 2-3 meters. We shoveled earth and, when it rained, we shoveled mud. Sometimes we worked in the company of toads. We weren’t allowed to return until the soldiers guarding us got soaking wet.

At a certain point, in order to ease our work, we hid the shovels and the pickaxes in a hole dug in the ground, so that we wouldn’t have to carry them to the work site and back every day. One day the colonel made an inspection and noticed we weren’t carrying shovels. They had us all lying on the ground and each of us was struck with a belt 25 times; there were 50-60 of us. Of course, our buttocks were naked and we were lying in the mud; occasionally, the soldier’s belt touched the ground before coming into contact with our skin. Whenever one of the soldiers dared a milder stroke, the colonel threatened him: ‘I’ll have you lying on the ground and I’ll have one of these jidani [Romanian offensive word for Jew] beat you too!’ So the punishment was carried out according to the instructions.

Nevertheless, in this period, we were able to organize a small band. There were also people from Arad and Timisoara among us (not just from Hunedoara). One of them was Nunu Bercovici, an accordionist at the Moulin Rouge in Arad. He was an extraordinary accordionist. Apart from the accordion that he had brought along, we also had a violin and the flute of a good friend of mine. All we had to do was hire a ‘conductor’. Sometimes the locals asked our colonel to allow us to play at the balls that were held on Saturday evening. This secured us a better meal from time to time. Of course, we were guarded by a soldier. My friend with the flute couldn’t actually play the flute, but he held it by his mouth and pretended to play. Once the soldier got closer and noticed the man wasn’t playing at all; he told him: ‘Mr. Vamos, you need more practice!’ We were once invited to play at the wedding of a student in theology from Arad who lived in Siria. The colonel approved, so we got on a cart, escorted by two soldiers, and went to Siria. There were about 20 students at that wedding. When they realized we weren’t hillbillies ourselves, they told us to put our instruments aside and join them at the table. You can imagine what a pleasant evening that was.

Some inmates tried to escape and go to Arad. Occasionally they succeeded. The men dressed in clothes borrowed from us, trying to look as natural as possible. They were helped by the sasoaice [Ed. note: Romanian term designating a female descendant of the German population that colonized some parts of Transylvania in the 12th and 13th centuries.] who carried milk to Arad in cans; the women hid them under their large skirts, so that the train conductor wouldn’t spot them.

One day they put us on a train and took us to Moldavia under military escort; we worked there until the end of the war. The train went through Deva and those of us who had managed to let their parents know were able to see them through the windows of the freight cars. When we finally got to Moldavia, we were assigned to the villages of Vatinesti, Ciuslea, and Doaga. The miserable souls who lived there only ate onions and mamaliga. They had us digging ditches that connected the pillboxes aligned along the Siret River. I can’t remember how I ended up a carpenter. The carpentry workshop was located in a schoolyard. One day, on 23rd August 1944 7, the school principal got out and yelled: ‘Truce! The war is over. King Michael 8 has signed the truce!’ That very moment, the colonel, who was nearby, got on a gig and off he went! I rushed to the work site and told the people who were digging: ‘Folks, put down your shovels and pickaxes. The war is over!’ An armed soldier behind me shouted: ‘How dare you? I’ll shoot you!’ – ‘Follow me to the school to see for yourself!’ He came with me, then we both went back and he confirmed the news to the others. Yet none of the inmates dared lay down his shovel; none of them could believe the war was really over.

What were we supposed to do under the new circumstances? The Germans hadn’t withdrawn yet, while the Russians hadn’t arrived yet; so we were caught between two frontlines. When the Germans pulled out towards Transylvania, we were finally able to leave. I was impressed by several things. For instance, one of the first Russians we saw was a colonel on horseback. He asked us who we were. We told him we were Jews and we had been set free. I remember his first words were: ‘Remember you are Jews before being Communists!’ We were impressed to hear a Soviet colonel say that. We saw a Russian riding in a cart pulled by two horses. One of the wheels was missing and the axle was rubbing the ground. We asked him where he was going and he replied proudly: ‘Berlin!’

One day we saw a gig with a Russian soldier and a boy about 12 years old dressed in a Russian uniform and armed with a machine gun. They stopped in front of a pillbox. Some Germans who had hid there surrendered. They got out with their hands above their heads only to get machine gunned by the kid. We asked the soldier what could possibly explain that ferocity in a 12-year-old. The man told us that the Germans had killed the kid’s parents and he had begged the Russians to take him with them so he could avenge his family.

We set off for our homes. There were four of us in our group. At a certain point, the Russians stopped us and had us working to widen the railroad track; this was needed because the gauge in the Soviet Union is wider than in Romania. We worked for two days and two nights by the light of some burning archives and guarded by Soviet soldiers. We slowly began our journey back home. Of course, we had to walk. The road was dusty. There were ordinary trucks and tank trucks running in all directions, but none would pick us up. We saw a truck parked near the road. Some Russian soldiers had got off and were eating; next to them were ammunition crates and two or three large baskets of tomatoes. We asked the Jews who were with the soldiers if there was any way we could persuade them to give us a lift to Ramnicu Sarat. We were told to promise we would give them some wine in exchange for the ride. It worked! They told us to hop in. When we reached our destination and we wanted to get off, an armed Russian came to us and demanded the wine we had promised. He handed us some cans and we began to walk through the town begging everyone for some wine. Eventually, a merciful man who understood the position we were in filled our cans. We took them back to the Russians and they let us go.

We went to the railroad station. There was a long freight train overcrowded with people who were calmly waiting for the departure. We got on, hoping the train would take us to Ploiesti [Ed. note: 60 kilometers north of Bucharest]. The train finally left. We asked the others how long the train had been waiting in that station and they told us it had been there for a week. We congratulated ourselves for our luck: the train left immediately after we had boarded. In Ploiesti, we got on a train for Deva [Ed. note: the second largest town in Hunedoara County, Transylvania]. Because of the bombings, none of the train’s windows was intact. In Sibiu [Ed. note: important city in southern Transylvania, capital of Sibiu County], we got caught by a German bombing and we took shelter under the cars. Fortunately, no one got hurt. In Simeria [10 kilometers away from Deva], we said goodbye to two of the friends we were traveling with; they headed for Subcetate to get to Hateg. We later found out that they both died in a German bombing which caught them in Subcetate. After three years of hardships and pain, when everything finally seemed to be over and they were just a few steps away from home!

When things settled down in the region a little and the Germans had withdrawn to Arad [Ed. note: city located in the western extremity of Transylvania], a friend of mine and I decided to take our high school graduation exam in Arad. We ended up in a private Jewish high school. Although I wrote about 30 pages about the Latinity of the Romanian language, I failed. I had to go to Bucharest, where I took the exam at the Cultura High School 9. I passed. When it was over, I returned to Deva, where I had to spend the night before I could take the train for Petrosani. In the station, a Russian soldier threatened me with a gun and took my watch, my wallet, and my suitcase, in which I carried a suit and a French compendium of math problems. I was actually glad he didn’t shoot me! The following morning I was in the train for Petrosani, explaining the conductor I didn’t have a ticket because it was in the wallet that the Russian soldier had stolen from me. A week later, my parents received a telegram of condolence from a family in Deva, who had found out about my… death. The cause of the misunderstanding was the fact that my suitcase had been found under a bridge, where the Russian had thrown it; since the compendium had my name on it, people assumed that whoever had stolen my suitcase had also killed me.

After the war

At the beginning of September 1944, my entire family managed to return home, in Petrosani. Of course, the place looked devastated, as no one had taken care of it while we had been away. My father was immediately employed by the General Department of Mines in Petrosani. He worked there until he retired. After he did, he became the secretary of the Jewish Community in Petrosani. We received another house, with 3 rooms. We got our dining room furniture back and my father spent many evenings working to modernize it. We had some great furniture: a desk with sculpted bear feet, a table for 12 persons, armchairs. Back then, they didn’t use vinyl; everything was upholstered in leather. Here’s something that says a lot about the Jewish mentality: as soon as we got the place, my father had it plumbed. We were the only ones in the company town who had tap water and a bathroom; the rest of our neighbors carried water from the well in the street.

An interesting thing is that, in 1944, when I came back to Petrosani, the Jews were fewer than before. Some had left. The Jewish community tried to regain its daily routine. And it felt as if the Jewish youth had got more united – we all joined the Ihud [the Zionist Social-Democratic Party]. We organized a club and we even had a band… Our drummer, Tiberiu, later became the national vice-president of the Investment Bank. I played the accordion, another fellow played the violin, and this was our little band. On every Sunday night of the month of January, there was a ball: the Firemen’s Ball, the Small Craftsmen’s Ball, the Physicians’ Ball, and the Jewish Tradesmen’s Ball. The most popular was the Jewish Tradesmen’s Ball; the entire town’s elite was there and everyone struggled to get tickets for that ball, not just the Jews. This tradition went on until 1948, when the ‘ethnic problem’ was ‘duly addressed’ and things fell apart. The nationalizations 10 and the mass emigration 11 of the Jews in our town began. For instance, the fabric store of the Schweber brothers was given to a worker; it took him only one week to destroy everything. Business in Petrosani had a lot to lose.

Still, a number of Jews remained. We formed a small community whose chairman was Marci Schretter; my father, Martin Rosenfeld, was the secretary-accountant and Mrs. Meiszter was the cashier. My father held this position from 1946 until the last day of his life, in 1979. At a certain point, the entire central part of Petrosani was demolished 12. All those places I told you about so far don’t exist anymore; they were completely wiped out. At the time, this raised a debate, because there were coal mines underneath the town and people wondered if the ground would hold. The town is still there, but it’s a whole different town from the one I used to know! The central area and the company mining town were demolished. The houses were replaced by 10-story high apartment houses. People who used to have a vegetable garden found themselves with nothing at all. My parents were given the possibility to move to a place near the airport – it’s actually an airfield for gliders. It was a relatively new neighborhood and my mother was afraid it was too far from the marketplace. So they chose to move in a 1-story apartment house located closer to downtown, near the stadium. Few of the Jews who had remained in the towns in the Jiu Valley – Petrila, Lupeni, Lonea – attended the service in the synagogue in Petrosani.

I went to college in Bucharest and started a new life. I graduated from the Faculty of Physics and Chemistry of the University of Bucharest. In 1947, I changed my name. There were two reasons. The comrades at the County Committee of the Communist Party suggested me to change it; they told me it would be better if I did, that they had plans with me and that the moment was still right… This was the first reason. The second one is related to an incident involving my physics professor, academician T. H. Ionescu, whom we all considered a major reactionary [Ed. note: The term ‘reactionary’ designated an opponent of the communist regime at its beginnings.]. One day he had to give a lecture about the pendulum. Before he began, he asked us ‘Isn’t there anyone with davai ceas here?’ [Ed. note: ‘Davai ceas’ is Russian for ‘Give me your watch.’ It is said that the Soviet soldiers quartered in Romania at the end of World War II seemed to be fascinated by watches and ‘requisitioned’ any watch they could find from the Romanian civilians (along with many other belongings). This phenomenon was very widespread and the ‘davai ceas’ expression came to symbolize Soviet abuse in everyone’s mind.] We were 700 students in that class; we had been to concentration camps or labor detachments and had been deprived of our right to study, so we were all fierce revolutionaries at that time. We were required to give a written statement about that professor’s conduct. You can imagine we all rushed to expose his anti-Soviet attitude! The professor had access to our statements and knew our names. None of us passed his exam. I remember I took the physics exam 7 times and I failed 7 times. But, as soon as I changed my name, I took the exam again and I passed, because he didn’t recognize me under my new name.

After graduation, I taught mathematics at first. One year later, I was finally able to switch to teaching physics in Petrosani. When the State of Israel was founded, I was invited to give a conference on this major historic event. The hall in Petrosani was overcrowded. It was the year 1948… I was considered to have a bit of oratorical talent – I had delivered various science popularization conferences.

One day I was teaching a physics class in Petrosani; I remember exactly what it was about: the way in which sound is inserted into the magnetic tape of a film. The principal entered the classroom and said: ‘Comrade Inspector, you’re needed in Deva right away!’ I didn’t realize whom he was calling ‘inspector’. ‘You have been appointed inspector! You have to go to Deva immediately’. It was 9 o’clock and the train was leaving in an hour. I didn’t have time to change my clothes; all I could do was send a pupil to my house to bring me an overcoat. It was only six months later that I managed to come back to Petrosani and pick up some of my stuff. I had become a county inspector for education. This happened in October 1948. I spent one year and a half in Deva.

In 1949, I was summoned at the Ministry of Education and I was sent to the Danube-Black Sea Canal [Ed. note: The work at the canal began in 1949 and many of the workers were political prisoners from the communist jails. The work was interrupted in 1955 and wasn’t resumed until 1975. The canal, completed in 1984, begins south of Cernavoda and ends in Agigea, south of Constanta, connecting the Danube to the Black Sea and thus shortening the waterway to Constanta with almost 400 kilometers.]. My job was to organize the education along the canal. I was the head of the public education section. The minister of education, Dorian Popescu, was a cultivated and earnest man. He summoned the head of the [Constanta] county education section and told him: ‘All the towns located along the canal [Cernavoda, Medgidia, Ovidiu, Poarta Alba, Capul Midia etc.] are to be transferred under the jurisdiction of the Education Section of the Canal, and Mr. Roseanu here will be the head of this section.’ – ‘Comrade Minister,’ he said, ‘I will transfer all the existing teachers and I will bring much better ones to replace them; this is the Canal and, you know…’ To which I reacted: ‘But why should all these teachers and schoolmasters be sent somewhere else? If they’re not good enough, you should simply fire them; but, if this is not the case, let them stay here. What’s the point in transferring them?’ I later found out the man was terrorizing everyone; teachers got moved from one place to another all the time and the beginning of each academic year made everyone nervous. ‘What if some of them were Legionaries 13?’ he said. ‘Look, Mister, I’m asking you a simple question: do we want them out of the education system?’ – ‘No!’ – ‘Then a Legionary is as good in one place as he is in the next. All I’m interested in is that he does his job well!’ This infuriated the man. He left and the minister approved of my idea. All the teachers were kept at the canal in their current employment. When I went on inspection tours, they couldn’t thank me enough.

I endowed all the schools along the Canal with all the equipment that was available: overhead projectors, 8 mm film projectors, chemical substances, castings for the biology classes etc. I set up weekly kindergartens, because the canal workers were busy and their children had to spend the entire week in kindergarten. I was once called to Navodari to see some improvements the parents had made to a kindergarten. They had brought soil and had planted flowers – it was an extraordinary thing. I always tried to get all the necessary equipment for my schools. Sometimes I got it, sometimes I didn’t. I once went to Leonte Rautu [Ed. note: Key figure of the regime, ideologist and head of the communist propaganda.]: ‘I need some equipment and these are the people who are refusing to give it to me!’ – ‘There must be some sort of shortage.’ – ‘Comrade Rautu, clearly you don’t understand the importance of the Canal!’ This remark got me everything I needed. I didn’t know they were using political prisoners at the Canal. All I knew was that there were some inmates working somewhere, but I later found out they were political prisoners.

I had a boss, like everyone else. One day he told me: ‘Comrade Roseanu, we must nominate some people for being decorated with the Work Medal. Could you think of a few of your teachers who are doing a great job here at the canal?’ I made up a list of 11 teachers. He handed me an envelope and told me: ‘You’re going to Bucharest to submit this envelope; it contains 12 names!’ – ‘What do you mean 12, Comrade? I only nominated 11 and, with all due respect, I am the head of the education section. What goes on here is my responsibility and I doubt that you have the right to nominate someone without informing me first!’ He told me that he actually had that right and it occurred to me it was pointless to argue with him. I got to the ministry and the clerk from the personnel department opened the envelope and said: ‘Did you know that you have been nominated for the Work Medal?’ How was I supposed to know? The truth is that only seven or eight teachers were decorated countrywide. I was awarded the Work Medal in 1950 or so. Academician [dr. Constantin I.] Parhon [Ed. note: (1874-1969), head of the State (1947-1952); president of the Provisional Presidium of the People’s Republic of Romania (1947-1948); president of the Presidium of the People’s Republic of Romania (1948-1952)] personally shook my hand. In 1950, I was transferred from the Canal to the Ministry of Education; I became a general inspector with the minister’s office [Dorian Popescu was the minister of education at the time of Mr. Roeanu’s appointment].

There’s a story behind everything. I received a vacation ticket to Sovata [Ed. note: Spa located in the center of Romania, in Mures County, opened all year round. It is renowned for its lakes with salted mineral water that generates heliothermal effects.]. I came across a former fellow-student; he was there with his wife and with a young lady who was to become my wife. Initially, the girl had registered at the faculty where I studied too – that’s how she had met my former colleague. I hadn’t noticed her in college because there were 600 of us in the freshman year. So I was introduced to her for the first time in Sovata. We were planning to go on a trip to Borsec in an open bus – it was a delight to ride in one of those things [Ed. note: Borsec is a spa located in northeastern Romania, in Harghita County. Open all year round, it has numerous springs containing carbonated waters or waters rich in calcium or magnesium.] My future wife was being courted by an accountant from the Ministry of Light Industry. He didn’t let her out of his sight and he invited her to join us in the trip to Borsec. When we got on the bus, I sat next to her; there wasn’t any room left for the dear accountant, so he had to sit at the back… We began to talk and we hit it off. During the trip, we were together all the time and the accountant was left aside. I invited my mother to spend a few days in Borsec with me. I introduced the girl to her and my mother liked her from the start. I told her that I would be delighted if she would make a stop in Petrosani on her way to Craiova, so that my father could meet her too. Then it was her turn to ask me to make a stop in Craiova on my way to Bucharest, so that she could introduce me to her family. Things went very fast. When she came to Bucharest, I picked her up from the station. We got on a taxi and this is where I proposed to her.

We got married in 1951, in Bucharest. My wife, Rodica Roseanu [nee Teodoru] was born in Craiova, in 1926. She graduated from the Faculty of Philosophy in Bucharest. She was already my wife and had a child when she went to college. Rodica worked in education her entire life. In 1955 she was assigned to the Academy of Economic Sciences, where she worked at the Marxism-Leninism department, but not for long. She was a tutor, then a university assistant, but they fired her in 1957, on racial grounds. They got rid of all the Jews – it was their way of ‘duly addressing’ the ‘ethnic problem’. Of course, they didn’t say it, but that was the hidden meaning. She worked at School no.64, then at some other school, and then she got transferred to the ‘Mihai Viteazul’ High School, where she worked until she retired, in 1983.

Rodica has a brother, Mihai Teodoru, a physician specialized in phthisiology who was the manager of the tuberculosis treatment facility on Dorobanti Ave. His wife was a doctor too and her name was Rodica Teodoru; she died a long time ago, some 22 years ago. Mihai died last year [2004] on the Yom Kippur evening. They had a boy, Serban, who graduated from the Faculty of History. They wanted to assign him to Tulcea or Sulina, so he left for America. He took an exam at Columbia and he placed third. He graduated from Business International, then he worked for Moody’s [Ed. note: Corporation that establishes a country’s credit rating, which greatly influences the level of trust for that country’s external loans.] He used to come to Romania from time to time. In his turn, he has two children.

After we got married, we led a modest life. My wife was still a student when we got married. Our child must have been 2 years old or so when Rodica took the admission exam at the Faculty of Philosophy; the kid was walking in the halls of the faculty that day. We spent each vacation in Petrosani, at my parents’. They filled our backpacks with food and we went hiking. We went to Straja, near Lupeni, and to Surieni. We once walked for 9 hours – we made long trips. We went to Parang many times – I lost count. Both my wife and I enjoyed hiking in the mountains. It was a true hobby.

My boy was born in 1952, in Bucharest. When he was little, we took him to the weekly nursery. I had a bicycle with a seat in front, where he sat. In the morning, I took him to Dumbrava Rosie St., in the vicinity of Icoanei Garden [park in downtown Bucharest], where the nursery was located. He enjoyed the ride until we entered that street and he realized where we were going. He began to sob and there was nothing I could do about it. Saturday at noon, I went to take him home. He held me tight and he wouldn’t let go of me. Then he went to the kindergarten. He ate there and we took him home every evening. It took him some time to realize we were coming for him every day – in the beginning, he was afraid we would let him stay there for an entire week again. After a while, he began to like it in there. When my mother-in-law died, we invited our father-in-law to live with us. He was a great expert in stamps; he was the chairman of the district philatelic association. He was really into that. He held his grandson between his legs and they sorted stamps together.

I taught Marxism-Leninism in higher education for 10 years. The head of the Marxist-Leninist department of the Veterinary School – Boico was her name – came to check on me. It was her right to do that and I thought I had nothing to fear: I knew my subject by heart and my courses finished with applauses. I was a very good agitator because I believed in the Marxist-Leninist ideology with all my heart! You can imagine how easy it was for me to teach dialectical materialism with my physics and chemistry teacher background! Yet Mrs. Boico went tot the ministry and reported I wasn’t reading the courses, but I was telling them by heart, which could lead to ideological confusions. And she requested that I be fired from that department! She was actually as mad as hell – I don’t know how to put this more elegantly – because she saw the students applaud at the end of my courses.

I could never get over the first thing I heard from that Russian colonel at the end of the war: ‘Remember you are Jews before being Communists!’ 11 years after 1945, I was reprimanded in a Party meeting for having been a member of the Ihud. Somewhere in my records they found that I had been a member of the Ihud 11 years earlier. I may have been a fervent Communist, a Party member and a university lecturer teaching Marxism-Leninist, but none of these mattered. My being a Jew was more important. It haunted me my entire life.

One day the minister of education was summoned at the Politburo. Someone had ‘told on me’ and had depicted me in positive terms, so the minister was ordered to find me a position with the State control. I worked at the State Control Commission for 8 years, until 1960. That was a repressive mechanism. All our reports began with: ‘The school’s management failed to…’ No good words there. I was in charge with inspecting high schools and universities. I reported to the minister in matters concerning the higher education and to the deputy minister in matters concerning the high school education. There was a hierarchy that had to be followed.

There was a furniture factory in Arad. They made some extraordinary pieces of sculpted furniture! 11 general managers from the ministry had placed an order there. One of my teams was making an inspection in Arad and they called me: ‘Could you come over here? There’s something you should see!’ The managers had only paid the production costs, claiming the furniture had been manufactured by some school. They had some pupils and teachers from the vocational school accompany the furniture as it traveled to Bucharest by train. Then they had them assemble the furniture at their places, without offering them a glass of water. I informed the management of the ministry – Murgulescu was the minister at the time. He was summoned by the State Control Commission and was asked to dismiss all the 11 managers. He did that. One of them was transferred to the University; another went to some other place and so on. I personally knew one of them; his name was Borca and he had been the head of the education section in Timisoara, while I was at the Canal. He said: ‘I will pursue this Roseanu guy for as long as I live! I won’t let him get away with it!’ Meanwhile the State Control was dissolved. They sought to provide honorable positions for us. I was appointed deputy manager of the Education Section of the Capital; I worked there from 1961 until 1964. Well, guess who became vice-president of the Capital’s Party Committee! None other than my old friend Borca!

At the education section, my responsibilities included endowing the existing schools and establishing the locations for the new schools. It is with pleasure that I remember how I used to organize school camps. As long as I worked there, I organized all the camps around Bucharest, including a large camp in Snagov. It was a real adventure. At the opposite end of the lake, towards Gruiu [Ed. note: a commune near Bucharest], lay the former CFR pool; the place was deserted, but I can’t remember why. We chose it for our location! There were still some shower cabins and a sort of terrace. We turned the cabins into dormitories that could accommodate 3-4 kids in each room. But who had heard of a camp without tents? We needed some tents to make the place look like a real camp! But where could we find tents? We first went to the Ministry of Agriculture; they had tents, but they needed them for agricultural works through the entire summer. We found out that the Securitate 14 had military tents. Where’s that? In Constanta. We got on a small truck and went to Constanta. They had border tents. ‘And how do you plan to carry them?’ – ‘We came in a small truck!’ – ‘You must be kidding. One single tent weighs 80 kilograms!’ The tents were huge; they had windows, doors, and scaffolding. We found some trucks at the public transportation company, but they wouldn’t let us go all the way to Bucharest. Eventually, we persuaded them. The axles had a hard time coping with the iron structures. When we tried to install the tents we realized no one knew how. Teachers and foremen just stood there and didn’t know what to do. I phoned to Constanta. ‘If you want us to show you how to do it, you have to come over here!’ So I went to Constanta again and the guy drew a diagram. Before handing it to me, he asked: ‘But what’s in it for me?’ This is how things went. I had to give him wine and things like that to make him show me the diagram. I came back to Bucharest and had my people work for I don’t know how long. I arranged with a scene decorator from the Opera to have some large drawings with scenes from ‘Capra cu trei iezi’ [Ed. note: ‘The goat with three cubs’, a famous Romanian tale written by Ion Creanga.] and ‘The Sleeping Beauty’ installed in the woods, attached to the trees. The children walked in the forest and came across the goat and its three cubs. A whole story!

In 1964, Borca called me to his office and told me: ‘You’ve always wanted to go back to teaching. So where will it be?’ – ‘Look, I want to make sure you’re not setting me up first. I want to hear the head of personnel read me the evaluation that sends me back to teaching and then I’ll talk to you!’ He accused me of having a hostile and dictatorial attitude towards my subordinates and of things like that; of not having consulted with the staff, of having established the location for a school in a place where no school was needed.  Still, one year later, that school had three series of pupils. ‘Well, if this is it, I’ll go back to teaching! I was accused of discouraging certain teaching bodies with my negative attitude towards them… Give me some examples.’ – ‘Such an attitude was reported by the ‘Eminescu’ High School or by the ‘Spiru Haret’ [High School]!’ – ‘Then I want you to transfer me to one of these high schools, to face the wolf pack!’ The heads of the education sections of the two high schools were summoned and asked if they wanted Roseanu. They both did. I chose the ‘Spiru Haret’, because I lived nearby and because it was a very good high school. I went to another vice-president who was in charge of personnel and I asked him: ‘Between us, can you tell me the real reason why I’m being fired from here?’ – ‘Comrade Roseanu, don’t you realize? It’s because you’re a Jew! There’s also a Jewish secretary and a Jewish math inspector… There are just too many of you…’ Well, at least he told me the truth. Such a blow could have made me go insane.

Can you imagine the face of the principal [from the ‘Spiru Haret’ High School] when she saw me? She was shaking like a leaf because I had been the head of the education section. I told her: ‘Relax! I’m just your colleague now!’ She showed me all the classrooms and introduced me to everyone; she was making efforts to please me. I stayed there as a chemistry teacher until the day of my retirement, in 1986. I shot two full-length school films there: ‘The Chemical Compounds’ and ‘How to Solve Chemistry Problems’, which reviewed 14 types of problems. The films featured pupils of the high school. The furniture I designed and made for the chemistry lab became a prototype that was used by several schools in the Capital and in Ilfov County. We had a special chemistry lab with front works; each pupil had his own chemical substances. We had 90 photos from all the branches of the chemical industry in Romania; I put them on a rack that I placed on the teacher’s desk and the whole class could see what the machinery in the chemical industry looked like. We had 3D maps built by the students in evening school that featured the ‘14 branches of the chemical industry’ using small light bulbs. A push of a button displayed the oil industry; another push displayed the salt industry and so on and so forth. But there came a time when we had to send the entire lab to Cuba, because Misses Ceausescu [the wife of Dictator Nicolae Ceausescu] 15 had promised to equip a chemistry lab in Havana. I have three patents for teaching equipment. They all refer to modeling chemical phenomena. Today everything is computer-based. But back then, it meant something.

When I was hired by the ‘Spiru Haret’ High School, the Romanian teacher who was in charge with the school magazine, ‘Vlastarul’ [‘The Scion’] retired. I took over the magazine and I became a sort of editor-in-chief. It was the pupils’ magazine and it had been founded by Mircea Eliade [Ed. note: (1907-1986), prose writer and essayist marked by the spirituality of the Far East; renowned expert in the history of religions.], who had been among our students. The magazine had also been led by Alexandru Paleologu [Ed. note: (1909-2005), famous essayist and literary critic. He was imprisoned on political charges (1959-1964).], Constantin Noica [Ed. note: (1909-1987), philosopher and essayist. He was placed under house arrest in Campulung Muscel (1949-1958), then he was sentenced to prison for political charges (1958-1964) following a large-scale trial that the communist regime set up for a large number of elite intellectuals.] etc. I established a new section in the magazine that was dedicated to the alumni. They could write about their high school memories. I coordinated the magazine until 1964, the year of my retirement. Even after 1990 I still received phone calls from time to time: ‘Hello, is this the editor of «The Scion» magazine?’ Andrei Plesu [Ed. note: born in 1948; philosopher, art critic and essayist.] was one of my students; he wrote the articles in the cycle ‘The eternal student of the «Spiru Haret» High School’. An entire chapter of the magazine was written by these former students, the high school’s elite, who told stories from their youth. They took their ‘assignment’ very seriously.

Do you think I had an easy time? Every magazine had to submit the articles that were to be published to a series of authorities. The first on that ladder was the County Committee of the Union of the Communist Youth. Those comrades were happy our county had such a fine magazine and okayed my articles immediately. Then I had to go the County Committee of the Communist Party. Their approval wasn’t hard to get either. But the City Committee of the Communist Party was another story. Comrade Croitoru, the propaganda official, the one who authorized any publication, examined my magazine thoroughly and went: ‘I see there’s a pupil named Popescu in here; what do you know about his parents?’ – ‘Comrade Croitoru, he only wrote an article on mathematics; does it really matter what his parents do? It’s a school magazine. Instead of being proud our Capital has such a magazine, I see you’re making things more difficult for me.’ – ‘My daughter studies at the «Balcescu» High School, but they’re not publishing a magazine over there; they can’t afford that.’ What really annoyed him was that his daughter didn’t have a school magazine! ‘I beg of you, Comrade, authorize at least ten copies!’ I went to the printing shop of the father of one of our former students and we actually printed 1,500 copies. No one found out, as they were distributed to our students. I went to the Library of the Academy. The general manager was academician Sahini, a former fellow-student of mine. I asked him to give me a copy of all the issues of ‘The Scion’. He told me: ‘I can’t take out so many items from the library at one time! Besides, some of the issues feature King Michael on the cover. Do you solemnly promise me that you’ll get rid of this photo? I wouldn’t want to get in trouble.’ He gave me 10, then he gave me another 10, until I got all of them. I went to the Institute for Medical Research, where I knew someone. They multiplied 18 volumes – all the issues of ‘The Scion’ from its beginnings to our days. On the first page there is my name alongside the names of two other teachers. The workers were so excited at what they saw, that they spent several days binding them – the 18 volumes are still in the high school library.

I organized camps during every vacation. Pupils stood in line to sign up for them two months in advance. They liked to go with me because I used to take them hiking in the mountains all day long. We were once in the Ceahlau Mountains and we got to a waterfall with a staircase next to it. We wanted to eat, but there was nowhere we could sit. ‘We’ll sit on the stairs!’ And the entire group lay down on the stairs. They loved it and their vacations were indeed very pleasant. In my teaching career I managed to make my pupils understand an essential thing: ‘Work hard, play hard!’ I may have told jokes in class and played badminton during the breaks, but that didn’t prevent me from taking my job very seriously; when it came to teaching my students, I made no compromise.

I had a camera ever since I was a little boy. My first camera was an Agfa with bellows. As a teacher, I founded a club for the photo enthusiasts in the high school. You wouldn’t believe how many students joined that club. We even held photographic exhibitions with works of our students. One day the principal called me to her office and told me that one of the pupils had made himself an amateur photo lab at home; he developed photos and sold them to his schoolmates. The principal made me responsible for this unacceptable conduct. At a certain point, I had one of my eyes operated and wasn’t allowed to work in the dark anymore. So I gave my trays and substances to a former student whom I had tutored for medical school and who had shown a lot of interest in my equipment.

I didn’t want to join the aliyah. My father wouldn’t even consider it, and neither did my father-in-law, who lived with us. We went on a visit to Israel… We enjoyed our stay, but we were only tourists. It’s a very interesting country. But it upset me to see that Christianity is well represented from the point of view of the historical sites – the fourteen Stations of the Cross, Via Dolorosa –, while the Jewish sites are neglected. It simply hurt me to see that.

I went to Hungary, Czechoslovakia, Bulgaria, and Poland with the Society of Physics and Chemistry. I also went to the Soviet Union – to Sankt Petersburg, Moscow, and Tbilisi – with an official delegation of the Ministry of Education. My first trip to the West happened in 1967; we traveled by coach and all of us were teachers. I was a good friend of the manager of the National Tourism Office, who had been my co-worker at the State Control Commission. This is how people get around… We went on an 18-day trip to Italy. All the people we were with did was focus on shopping. For us, Romanians, it was a delight to shop from stands in the street, because we had never seen anything like that at home. One of the teachers came back with 4-5 blankets. In order to avoid any problems at the customs, she gave each blanket to some of us. Hillbilly conduct, what can I say? At least in most of the cases… As for me, I wasn’t interested in petty trade; we were in Italy after all. I remember Venice, with the gondolas afloat all night long and with many Americans and Englishmen… The gondoliers would ask ‘Con musica o senza musica?’ [Italian for ‘With or without music?’] They played the accordion… They all sounded like opera singers; they were great! They spent the entire night singing and walking – no one slept in Venice. We took long walks and admired them every night… We left Venice and went to Padua, then to Verona, then Bologna, Siena, Florence, and Rome. Splendid! We developed a taste for these trips, so we filed for permission to go to Italy again, then to France.

After we filed our requests, I received a phone call from a man who was the chairman of the PTA in my class. I had no idea where he worked, as I didn’t care for those things. ‘You want to take a trip to Europe, right?’ he asked me. ‘How do you know?’ – ‘I handle the passport-related issued at the Central Committee. Your passport and your wife’s passport arrived on my desk. Don’t you want to take your boy with you too?’ – ‘Please, don’t try to set me up. What do you take me for? I wouldn’t want to give you reasons to believe that I’m not planning to return.’ – ‘Comrade Roseanu, listen to me: have your boy apply for a visa too 16!’ The man was right. One month later the three of us left for Europe by train. We crossed Hungary and Austria and we got to Italy. My son was in 11th grade and he enjoyed this trip a lot.

We were in Rome that night when Armstrong landed on the Moon. As you can imagine, we stayed tuned all night long. When he got off and took the first step, we were completely flabbergasted. It was an event impossible to forget. We went to Nice, then Marseilles, then Paris, where we spent a few days. We went window shopping and we were amazed by the comparisons that we made. For instance, we asked for a pair of shoes made of canvas, so they would be as cheap as possible – about 10 francs. Well, I think the shop-assistant spent no less than half an hour in the warehouse, looking for what we wanted. Not to mention the fact that they agreed to replace a pair of shoes someone back home had given us, asking us to try to have them replaced. It was a whole different world! And we began to wonder why we hadn’t been born in that world. But we came back. There were no second thoughts about that.

My son went to the ‘Mihai Viteazul’ High School, then to the Faculty of Chemistry. He was the first in his graduation year countrywide. He was on very good terms with his professors and he attended the science circles. He had always wanted to pursue a teaching career. But there was no position for him in education. ‘I’m going to Giurgiu’ he told me. ‘There’s a vacant position there.’ – ‘And commute every day? No way!’ At a certain point, he was requested by a biology lab in Eforie Sud, and also by some school in Brasov – he had made quite a name for himself. Eventually there were 5 vacant positions here in Bucharest and he was employed by IOR [Intreprinderea Optica Romana – the Romanian Optical Enterprise]. He founded the electroforming section and led it for 25 years. After various sectors were privatized, the Solaris factory needed his services; he managed their refining section for a few years. He has been restless ever since he retired. He is interested in inventions, is the superintendent of his apartment house and keeps the inventory for an auto repair shop – he’s busy from dawn till dusk. I have two grandsons. The elder is 28 and studies for a PhD in archaeology. He owns an IT company. I hope you know what this IT stands for, because I surely don’t! He also has a part-time job at the Institute of History and Archaeology of the Academy. He’s an ‘yiddishe kid’… He drops by to see how we are from time to time. He doesn’t linger more than 5 minutes. A very affectionate kid. The younger is 27 years old. He graduated from the Academy of Economic Sciences. He works for a company which tracks through satellite all the coaches of the companies who are their customers. He is the head of that section.

In the eve of the earthquake [4th March 1977], we were walking down Olari St. with the Ionescu family, two very good friends of ours, both math teachers. When we got in front of the County Party Committee, we were shocked to see the sidewalk was curling; we thought it would break in two and we would be engulfed by the earth. It looked like sea waves… The balconies of the County Committee began to fall. In front of us, on Mosilor Ave., stood a 10-story high apartment house. Suddenly we saw the moon and we realized that huge building had collapsed and was no longer blocking our view. People started screaming and crying. You can imagine the despair that reigned over us. My son and my daughter-in-law, who was pregnant in the ninth month, were home, in a 7-story apartment house. When we got near the building, we found them in the street; they had taken the elevator. She was wearing her nightgown and my son was wearing a pair of shorts. Seeing the apartment house was still standing calmed us down a bit. Then we learnt they could have been caught between stories, because the plaster inside the elevator shaft had fallen during the earthquake. We got hysterical. We found out the apartment house in Rosetti Sq. had collapsed. A well-known teacher of Romanian lived in that building, a personality. She died there, the poor soul. We got news about people who had disappeared. And you can imagine what the only topic of conversation was in school the following day. One had lost a sister, one had lost a brother, one had lost a grandmother, and so on… Tragedy came in various shapes and sizes. Eventually Ceausescu issued an order: it was forbidden to discuss the earthquake and its consequences. The following day there was quiet in all the institutions.

I still haven’t figured out where Ceausescu 15 found enough money to rebuild the whole avenue. [Ed. note: Victoria Socialismului Ave., today Unirii Ave. On Ceausescu’s order, an area 4.5 kilometers long in the historic center of Bucharest was demolished so that the view from the House of People – the second largest building in the world after the Pentagon – may be monumental. Ironically enough, this avenue shelters today the headquarters of a large number of banks and capitalist corporations.]. I have no idea how he managed to raise that money and how he managed to put people to work! Today we strive to erect one single apartment house and it’s just not working. Then there’s the traffic problem in Bucharest: it’s almost impossible to solve because this city is old and completely outdated. Here’s an interesting thing: although I have been living here since 1950, I still feel a stranger to this city, I still feel as if I were on a business trip here.

When I retired from the education system, in 1985, they prepared a solemn festivity for me. I’m a rather sensitive type, so emotional moments get me every time. When the math teacher stood up and delivered a speech in my honor, I almost fainted. I couldn’t believe he was telling me goodbye. The teaching body had looked up to me and I had enjoyed working there. The ending was very appropriate. I still keep in touch with some of my former pupils, even 30 years after some of them graduated from high school. I get an occasional phone call and they visit me sometimes.

I used to contribute education-related articles to ‘Scanteia’ [Ed. note: ‘The Spark’, mouthpiece of the Central Committee of the Romanian Communist Party. It was published in Bucharest between 1931 and 1940 and between 1944 and 1989.] and ‘Contemporanul’ [Ed. note: Weekly edited by the Council of Socialist Culture and Education, published in Bucharest between 1946 and 1989.] I doubt there was any book published in Bucharest that we didn’t buy. We had the entire ‘Secolul XX’ collection [‘The 20th Century’, collection of universal literature published by the Univers Publishing House]. The Hachette bookstore, located on Lipscani St., had a shop-assistant who was a good friend of mine – Solomon. He brought me a full French collection – ‘Les Livres d’Art’. Do you know how many copies had arrived in Romania? 10. Well, one of them was mine. People could wait in line for ages to get their hands on a good book. It was the Central Committee that decided what works of the Western literature were translated. My grandson occasionally sent me books in French. But I read in Romanian most of the time.

In 1989, Ceausescu gathered his people, hoping he would be able to persuade them to be on his side. It started as a rally. A voice was heard on the platform: ‘Nicule, throw in an extra hundred lei, an extra hundred!’ [It was the voice of Elena Ceausescu, the Dictator’s wife.] This clearly showed how much he despised the entire population. Of all the people gathered below, one dared yell: ‘Down with communism!’ That’s all it took. The snowflake effect took over. Ceausescu and his wife left the platform and Caramitru soon appeared. You know what followed next. Iliescu was the manager of the Technical Publishing House and was waiting for the right time in his slippers – you do realize the KGB had a lot to do with this business, no matter how hard they deny it. [Ed. note: The KGB or Committee for State Security was the main Soviet external security and intelligence agency, as well as the main secret police agency from 1954 to 1991.] My son showed up: ‘We were sent to defend the Radio Broadcasting Company, for they’re in danger…’ There was heavy shooting at the Radio headquarters. We watched everything on TV, of course; we were too old to go out.

After the revolution, the West moved in and everything changed dramatically. Now the people are arguing that ‘It’s worse than before because we don’t have enough money.’ But let’s ask them what they could do with the money they had under the communist regime. Buy soy salami? From this point of view, I’m not a nostalgic. And I don’t regret anything. You must be blind not to see that so many things have changed. The fact that some of these things have taken a turn for the worse is yet another problem.

I didn’t keep in touch with the Jewish community in Bucharest. My father was the accountant of the Petrosani community until the day he died. I think I became a member of the community again right after 1990, if not even before. We pay a yearly fee, get matzah, and obey some of the traditions. I used to go to conferences. When my brother-in-law was still alive, he would pick us up in his car every Sunday, and we would go [to the community center on Popa Soare St.]. We used to listen to many interesting conferences. There are other Jews living in this apartment house and we sometimes talk about our traditions.

I think there are less than 10 Jews living in Petrosani today – not even enough for a minyan. There is a sort of chairman of the community – his name is Rosenfeld, but he is in no way related to our family. Interestingly enough, the town’s mayor is a Jew; his name is [Carol] Schreter. He ran as an independent and got elected twice. He was my pupil in 6th grade. He became a mining engineer and was the manager of the Aninoasa mines for many years. Then he moved to Petrosani and became a mayor. He still is.

Glossary:

Életrajz

Pudler Jánosné Újlipótváros külső részén él egy 1960-as években épült társasház két és félszobás lakásában. A jól karbantartott lakás értelmiségi lakót sejtet: a falakon kortárs magyar művészek képei, a könyvespolcon magyar, angol és francia nyelvű könyvek. Ugyancsak értelmiségit sejtet kulturált beszédmódja, szókincse és gondolkodása, ezért annál nagyobb meglepetés, amikor az interjú során kiderül, hogy még érettségije sincs. Van viszont három felsőfokú nyelvvizsgája. Egy ember, akit a történelem és a családi sors elzárt attól, hogy nagyobb ívű pályát fusson be.

Az apai nagyszüleimet egyáltalán nem ismertem, nem tudok róluk semmit, még a nevüket sem. Az anyai nagyapám fuvaros volt, a nagyanyám otthon volt, de a nevüket sem tudom. Apám, Adler Mátyás (Mordeháj) Alsóapsán született 1897. május tizenhetedikén, és Dachauban halt meg 1944. július tizenegyedikén [Alsóapsa – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 4000, 1910-ben 5600 túlnyomóan román, kisebb részben német és rutén lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, 1919-ben 2100 lakosa volt. 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, 1991 óta Ukrajnához tartozik. – A szerk.]. Én ezen az Alsóapsán életemben nem voltam. Apámék sokan voltak testvérek, de egyet sem ismertem közülük. Illetve 1945 után, amikor a testvéremnél laktam a Hegedűs Gyula utca 22-ben, egyszer mentem haza, és azt hittem, hogy kővé dermedek, mert mintha az apám lett volna ott. De nem ő volt, hanem az egyik testvére, aki aztán kivándorolt, már nem emlékszem, hova, és azt sem tudom, hogy hívták. Másnap utazott tovább.

Anyukám édesapja fuvaros volt Aknaszlatinán [Aknaszlatina – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1889-ben 2100, 1910-ben 2300 magyar és román lakossal (m. kir. sóbányahivatal, sóbányák). Trianon után Csehszlovákiához került, 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, 1991 óta Ukrajnához tartozik. – A szerk.]. Az édesanyja háztartásbeli volt, és anyukám tizenhat éves volt, amikor az édesanyja meghalt [Azaz 1911 körül halt meg.]. Anyukámék tizenegyen voltak testvérek, mind Aknaszlatinán születtek. Az anyanyelvük a jiddis volt, de nagyon sok nyelven beszéltek a kárpátaljai zsidók. Tudtak magyarul, ruszinul, és tudtak románul is. És tudtak nagyon jól németül is.

A tizenegy testvérről nem sokat tudok. Volt a Cili néni, őhozzá mentünk lakni, Aknaszlatinára, amikor kiutasítottak bennünket Léváról [1938]. Nála élt a nagyapám is, aki akkor volt százegy éves. Százöt éves korában halt meg [azaz 1942 körül].

Aztán volt a Berta néni, a legfiatalabb, akikkel együtt laktunk Késmárkon. Az ő férje volt a Farkas Zoli bácsi. Nekik ugyanúgy egy fiuk és három lányuk volt, mint nálunk. Zoli bácsi a likőrgyárban dolgozott, munkás volt. Nagyon egyszerű, nagyon szegény, nagyon vallásos család volt. A gyerekek: Sanyi, Rózsi, Eta és Helén. Rájuk emlékszem, mert együtt éltünk. Sanyi lánya kiment Izraelbe, most is tartjuk a kapcsolatot. Rózsi férjhez ment, Amerikában élt, és amikor meghalt a férje, visszament Izraelbe, mert izraeli állampolgár volt. Ott halt meg. Eta és Helén nem jött vissza Auschwitzból. És a szülők sem jöttek vissza.

Anyámnak testvérei között volt még egy Dóra néni, aki Romániában lakott, volt egy, aki Sátoraljaújhelyen élt, de nem tudom, hogy hívták, volt egy Regina néni, aki Temesváron élt, és egy fiútestvére, Bjumen Hers bácsi, aki [Akna]Szlatinán élt, de nem tudom, mivel foglalkozott.

Nem, tudom, mikor és hogyan ismerkedtek össze a szüleim. Az anyukám nagyon hamar árva lett, följött Pestre, valami rafiaüzemben dolgozott, amit a bútorokhoz használnak, meg azt hiszem, szolgált is egy rövid ideig. Aztán visszament [Akna]Szlatinára, és valaki összehozta őket [lásd: házasságközvetítő, sadhen]. Két évvel idősebb is volt apámnál. Apám szabó volt.

Én is, és az összes testvérem [Akna]Szlatinán születettünk, és a család apám szabókeresetéből élt. Az első gyerek, Rózsi 1920-ban született, Dezső 1921-ben, Aranka 1923-ban. Nekik nem Adler a vezetéknevük, hanem Pollák, ugyanis a szüleimnek csak egyházi esküvőjük volt, és polgári házasságot csak az előtt kötöttek, hogy én megszülettem. Amikor én mint késői gyerek 1929-ben megszülettem, már kezdett rosszabbul menni a családnak. Apám nem tudott elég munkát szerezni ahhoz, hogy eltartsa a hattagú családot. Berta néniék (anyám testvére) akkor már Késmárkon éltek, a Magas-Tátra aljában. A férje ötlete volt, hogy mivel ez síterület, és sok a turista, talán jobb lenne, ha odamennénk lakni, mert ott apám tudna síöltönyöket varrni. Akkor Aknaszlatina is Csehszlovákiához tartozott, tehát nem volt probléma átköltözni Késmárkra. Egy éves voltam, amikor elköltöztünk. Késmárk a Szepességben volt, és abban az időben szinte százszázalékosan német ajkú. Én ott cseperedtem, és a német nyelvvel eszméltem. Otthon jiddisül beszéltünk, de mivel Késmárkra kerültünk, a német kerekedett felül. Amikor a szüleim azt akarták, hogy valamit ne értsenek a gyerekek, akkor magyarra váltottak. Én német óvodába jártam, állami óvoda volt, nem kellett érte fizetni. Az óvó nénit, tante Blankát nem szerettem, ezért utáltam a saját nevemet is. Utána elkezdtem német állami elemibe járni. Az első két elemit Késmárkon jártam ki.

Eleinte az apámnak viszonylag jobban ment, egy nagy áruházba tudott síruhákat szállítani, meg turistáknak méret után. Kialakult egy kis klientúrája. Késmárkon a Rathaus Gasse 1. számban béreltünk lakást, a főtéren. Ott volt a tanácsháza, a piac. A ház földszintes volt, és volt egy belső udvar kerttel. A kapualj egyik oldalán volt a konyha, a másik oldaláról nyílt a szoba és a szabóműhely. Fürdőszoba nem volt, budi kint az udvaron. Anyukám mosófazékban melegített vizet, és teknőben fürödtünk egy héten egyszer. Amikor anyukám a mikvébe ment, akkor engem is mindig elvitt. Nagyon szerettem vele menni.           

Telt-múlt az idő, apámnak valahogy kevesebb munkája lett, és az adó nagyon magas volt, nem tudta kifizetni. Arra emlékszem, hogy jöttek a végrehajtók, és elvitték még a kuncsaftok szövetét is. Arra is emlékszem, hogy az anyám fogott engem, elvitt a városházára, és ott sírt, hogy négy gyereke van. Szóval megint jött a nincstelenség…

Apám a végrehajtás után azt gondolta, hogy valami mást kell próbálni. Tudni kell, hogy nagyon szép hangja volt, és mindig nagyon szeretett volna kántor lenni. Valahol találkozott a zselizi rebbével, aki azt mondta neki, hogy tudná őt alkalmazni kántornak. Apámnak több se kellett, fölpakolta az egész családot, otthagytunk csapot-papot, és elköltöztünk Zselizre [Zseliz – kisközség volt Bars vm. Lévai járásában, 1910-ben 2300 magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, 1993 óta Szlovákiához tartozik. – A szerk.]. Mind a hatan. Talán egy vagy két hétig maradtunk, mert rögtön kiderült, hogy nem lesz semmi ebből a kántorságból. Mire odamentünk, azt mondta a rabbi, hogy sajnos, nem lehet. A részleteket nem tudom. Valami kis házikóban laktunk a rabbi közelében. Apám felmérte, hogy a szabóságból itt nem tudunk megélni, azt mondta, hogy tovább kell mennünk, valami városba kell költözni. (A varrógép megmaradt.) Fogott bennünket, és elmentünk Lévára.

Apám álmai sose valósultak meg, szegény apám mindig azt hitte, hogy valahol máshol jobban fog tudni keresni. Igazi vándor zsidó lélek volt, és a nyomorúság mindig utolért bennünket. A lévai lakás az udvarról nyílt, szoba-konyhás volt. Én a konyhában aludtam, aminek az ajtaja az udvarra nyílt. Télen belülről vastag jégréteg volt az alján, és apukám, aki minden reggel ment a silbe [lásd: sul], amikor kiment, előbb egy éles szerszámmal levágta a jeget. Én éjjel féltem kimenni vécére, mert a budi egy kicsit lejtett, az is tiszta jég volt, és féltem, hogy beleesek. A budit anyuka mindig olyan tisztára sikálta, hogy olyan volt, mint a gyúródeszka. A vécépapír szögre akasztott újságpapír vagy csomagolásból maradt selyempapír volt.

Léván is nagyon nehezen ment az üzlet. Aztán visszacsatolták a Felvidéket, jöttek a zsidótörvények. Léván szlovák iskola volt, engem oda írattak, de nem tudtam szlovákul, a kínok kínját álltam ki. Azért valahogy befejeztem a harmadik elemit [Ez az 1937/38-as tanév lehetett. Az első bécsi döntés és vele a Felvidék bizonyos részeinek visszacsatolása Magyarországhoz, 1938 késő őszén volt. Ekkortól viszont – mint a következőkben látható –, magyar nyelvű iskolába járt. – A szerk.]. Elkezdtem a negyediket, amikor 1938 őszén bejöttek a magyarok, és akkor magyar iskola lett. Akkor még nem tudtam magyarul se. De alig telt el egy kis idő, az apukámat behívták a rendőrségre, és megállapították, hogy nem vagyunk odavaló illetőségűek. Apám kiüzent, hogy csomagoljunk, mert el kell hagynunk Lévát. Másnap kijött, akkor már minden ládákba volt csomagolva, de azt mondták, hogy csak kézi csomagot vihetünk, úgyhogy majdnem semmivel kellett utaznunk Aknaszlatinára, ahol születtem. Aknaszlatinát akkor még nem csatolták vissza. Mindenünket ott kellett hagyni, még a varrógépet sem tudtuk vinni. Az volt a szerencsénk, hogy Cili néni, akinél a nagyapám is volt, befogadott bennünket. A férjét Keszler Béninek hívták, viszonylag jómódban éltek, mert volt egy bicikli- és biciklialkatrész kereskedésük, egy benzinkútjuk, és a nagynénémnek voltak tehenei. A házuk végében volt egy szoba-konyhás lakás, oda helyeztek el minket. Az apám varrogatott, mert azért varrógép minden házban volt. A baj csak az volt, hogy mire mi odaértünk, már Aknaszlatina sem volt Csehszlovákia. Ezt nagyon kevesen tudják: ezt a részt Hitlertől megkapták a fasiszta ukránok, a vlaszovisták úgy, hogy autonómiát kaptak. És rettenetesen soviniszták voltak, minden más nyelvet betiltottak, az összes cégtáblát sárga-kékre kellett festeni, és cirill betűkkel felírni, és az iskolában is ukrán nyelven folyt a tanítás [A történtekről lásd a „Kárpátalja” szócikket. Vlaszovnak a történtek során nem volt szerepe, Pudler Jánosné föltehetően Volosinnal téveszti össze, az autonómiáról való elkésett döntést a csehszlovák kormány hozta stb. – A szerk.]. Képzelje el! Elkezdtem a negyedik elemit szlovákul, folytattam magyarul, és év közepén bekerültem egy ukrán iskolába. Nem ismertem a cirill betűket. A kezembe nyomtak egy nyomtatott és egy írott ábécét, és egyik napról a másikra meg kellett tanulnom írni-olvasni. Én erre képes voltam, de egy szót nem értettem. Mint a papagáj. Közben körülöttem majdnem mindenki magyarul beszélt, és a gyerekektől megtanultam elég jól magyarul. 1939 májusában jöttek be a magyarok Aknaszlatinára, amikor Erdély egy részét is visszafoglalták [Erdély északi részét majd 1940-ben, a második bécsi döntéssel csatolták vissza Magyarországhoz, Kárpátalja 1938-ban még vissza nem csatolt részeit pedig 1939 márciusában foglalta el a magyar királyi honvédség. – A szerk.]. Nagy harcok voltak a Kárpátokban, a magyar hadsereg megküzdött ezekkel az ukránokkal. Emlékszem, a házunk előtt volt a díszkapu, és rettenetesen boldogok voltak, hogy jönnek a magyarok. Ez azt jelentette, hogy mégis csak magyarok lettünk, és visszamehetünk Lévára.

Visszamentünk Lévára. A ládák, amiket nem vihettünk magunkkal, megvoltak, nem lopta el senki. Visszamentünk a régi lakásba, kipakoltunk. Végül magyar zsidó iskolában fejeztem be a negyedik elemit. Olyan jó eredménnyel, hogy kaptam tíz pengő jutalmat. Akkor az annyi pénz volt, hogy az anyukám egy matrózruhát vett belőle meg egy Mirjam imakönyvet. Attól kezdve magyarul tanultam tovább.

Megmondom őszintén, a zsidó iskolában nem éreztem jól magam, mert oda jártak a gazdag zsidó gyerekek is, akik bizony kicsúfoltak, hogy nekem nem volt olyan szép ruhám. Arra is emlékszem, hogy egyszer összegyűjtötték a használt ruhákat, behozták az iskolába, és azt mondták, hogy válogassunk belőle. Voltunk egypáran szegények. Nagyon sok minden volt ott, amit szívesen elfogadtam volna, de nagyon büszke voltam, és azt mondtam, hogy nekem nem kell semmi. És akkor a zsidó tanító bácsi gúnyosan azt mondta: „Nahát, a szegény Adlernek a lánya ilyen nagyon büszke, hogy nem kell neki ezekből a jó ruhákból.” Mert gazdagabbak nem lettünk, apám elég sokat kínlódott. Egy rövid ideig be is hívták munkaszolgálatra, de aztán mint túlkorost hazaengedték. 1941-ben vagy 1942-ben behívták a bátyámat is munkaszolgálatra. A zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] értelmében elvették az apám iparigazolványát, és akkor már csak feketén dolgozhatott. Minden reggel ment a templomba, és úgy könyörgött, hogy valami javítanivalót adjanak. Emlékszem, hogy anyám reggel fölkelt, és sírt, mert nem tudta, miből fog valamit összetákolni nekünk. Én meg egy tanulni vágyó gyerek voltam, és az volt a vágyam, hogy középiskolába menjek. Erről szó sem lehetett, mert akkor már be volt vezetve a numerus clausus a középiskolába, úgyhogy zsidó tandíjmentes nem is lehetett [„1939 őszétől kezdve … miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől” (Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal). – A szerk.]. Elvégeztem az ötödik elemit is a zsidó iskolában, és azt gondoltam, hogyha gimnáziumba nem is mehetek, de legalább polgáriba [lásd: polgári iskola]. Azt mondtam az anyámnak, hogy nem fogok nektek egy filléretekbe sem kerülni, mert én azt a pénzt, ami a tandíjra és a használt könyvekre kell, nyáron meg fogom keresni. Így aztán nagy nehezen beleegyezett, és különbözeti vizsgával mindjárt a másodikba mentem az állami polgáriban. Az osztályomban ketten voltunk zsidók. A pénzt úgy kerestem, hogy nyáron zsidó gyerekekre vigyáztam. Olyanokra, akiket nyáron nem vittek el nyaralni, vagy akiket éppen Lévára hoztak nyaralni. A gyerekeket Ari nővérem révén szedtem össze, aki akkor már a zsidó óvodában dolgozott délelőtt, és délután elment ilyen jómódú családokhoz gyereklánynak. Ő ajánlott be engem. Arra már nem emlékszem, hogy mennyit fizettek, de nagyon keveset. Mindig szomorú voltam, mert a gyerekeknek nagyon finom uzsonnát adtak, nekem pedig egy lekváros kenyeret. Ezek a jómódú zsidók annyira lenézték a szegény gyerekeket. Ebédet nem kaptam, mert ez inkább délutáni elfoglaltság volt. De megkerestem a használt könyvekre valót, úgy, hogy a zsidó osztálytársammal közös használt könyvünk volt. A tandíj nem volt sok, mert jó tanuló voltam.

Negyedik polgáriba jártam, amikor 1944. március tizenkilencedikén bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Sose fogom elfelejteni. Vasárnap volt, a korzón sétáltunk, amikor egyszer csak elözönlötték a német katonák. Nagyon hamar be kellett fejeznünk a tanévet, már április elején. Ugyanis az iskolánk egy szép modern épületben volt az állomás mellett, amit a németek lefoglaltak maguknak, kaszárnyát csináltak belőle. Úgyhogy mi aznap ballagtunk a negyedik polgáriból, amikor az első nap volt, hogy a sárga csillagot föl kellett tenni [lásd: sárga csillag Magyarországon]. Nekem ez egy borzasztó emlék volt, mert ketten voltunk zsidó lányok, és a lányok liliomot kaptak a kezükbe, és a sárga csillag meg a fehér liliom… De volt egy nagyon rendes osztályfőnöknőnk, és azt mondta, hogy az ő felelősségére vegyük le, mert nem tudja elviselni, hogy nekünk ez ilyen rossz emlék maradjon. Mindnyájan kaptunk egy kis ezüstgyűrűt, és bele volt vésve, hogy öt év múlva találkozunk. Soha többet nem találkoztam az osztálytársaimmal.

Életemben az első antiszemita atrocitás a polgáriban ért a némettanárnő részéről. Egy rettenetes ronda nő volt, és mindent elkövetett, hogy rossz jegyet adjon nekem. De ha megpukkadt, akkor is a legjobb németes voltam az osztályban. Akkoriban keresztények kaptak zsidó üzleteket, és voltak olyan osztálytársnőim is, akiknek a családja ilyen zsidó üzletet kapott. A tanárnő ezt nagyon számon tartotta, és egy alkalommal nekünk, a két zsidó lánynak föl kellett állnunk, amikor gratulált annak az egyik lánynak. Sok szerencsét és boldogságot kívánt ehhez az üzlethez, és kifejezte reményét, hogy jobb életük lesz, mint addig volt a zsidók miatt. Viszont az osztálytársaim részéről semmilyen atrocitás nem ért. Volt egy nagyon helyes osztálytársnőm, aki nem volt zsidó, akivel nagyon jóban voltam, és akinek a szülei is nagyon szerettek engem. Amikor már nagyon közeledtek ezek a szörnyűségek, a szülei szóltak, hogy szívesen elbujtatnak. De hát én nem tudtam, mi vár ránk. Miért kell engem elbujtatni? Dehogy jövök. Maradok a szüleimmel. Hogy ők honnan tudták, azt nem tudom. Kocsmájuk volt, biztosan több újságot olvastak, több emberrel beszélgettek, mint mi.

Gyerekkoromban nagyon kevés játékom volt. Akkoriban voltak ezek a körülbelül tízcentis kis filléres kaucsukbabák. Gumival volt hozzáerősítve a keze és a lába. Apukámnak mindig volt maradék anyaga, és az volt a fő játékom, hogy babaruhát varrtam. Azóta utálok varrni. Viszont jártam a gazdagabb barátnőkhöz, akiknek voltak játékaik, és ott játszottam. Soha nem voltam irigy, de azért fájt a szívem. Léván a zsidó elemiben volt egy osztálytársam, Reitmann Éva. Egy gazdag zsidó család volt, termény-nagykereskedők. Óriási konyhájuk volt és sok szolgáló. Reitmann Éva kicsit ütődött lány volt, és a szülei azt mondták, hogy jó hatással vagyok rá. Ott kiélveztem magam a szép, jó játékokkal. Ő meg boldogan jött hozzánk, és mindig libazsíros kenyeret kért anyámtól, mert az sokkal jobban ízlett neki, mint a sok otthoni finomság. Nagy darab, tohonya lány volt, és nagyon ragaszkodott hozzám. Én meg türelmes voltam vele, mert így jutottam hozzá játékokhoz.

A libazsíros kenyérről jut eszembe. Az anyám mindig vett egy kis libát, és ő tömte. Előttem van, ahogy ül a földön, a lába közé veszi a liba testét, és tömi. Így volt nekünk libahús meg libazsír. Sose fogom elfelejteni, egyszer már gyönyörű kövér volt a liba, amikor szemet kapott. A bal torkára ment egy kukoricaszem, és elkezdett fuldokolni. És ugye az akkor már tréfli, nem kóser [Ugyanis a sérült kóser állat (teréfa, tréfe, „tréfli”) elfogyasztása is tilos. Lásd: étkezési törvények. – A szerk.]. Oda kellett adni a szomszédnak. Az anyám hetekig sírt, hogy azzal mennyit dogozott. Nálunk olyan strenk kóserság volt, hogy csuda. És ebből a rettenetes nagy hitből bennem sajnos nem maradt semmi.

A szüleimnek egy-két házaspár volt a baráti társasága, ugyancsak szegény zsidók. Szombatonként eljöttek, mindig volt amerikai mogyoró és egy kávé. Anyukámnak volt egy barátnője, akinek a lánya, Katz Vera nekem nagyon jó barátnőm volt. Apukája nem volt. Szegényt, a szemem láttára verték agyon Auschwitzban.

A szüleimnek nagyon kevés iskolájuk volt, könyv se nagyon volt otthon. Polgárista koromban már igyekeztem kölcsönkérni könyveket a barátnőimtől, ifjúsági könyveket. Könyvtárba nem voltam beiratkozva. Igazán olvasni már a háború után kezdtem. A családban én voltam a legiskolázottabb a négy polgárival. A bátyám megtanult az apjától varrni, és besegített, amíg el nem vitték munkaszolgálatra. Aztán a háború után leérettségizett estin. Rózsi nővérem csak hat elemit végzett, utána Késmárkon dolgozott a Hartmanék áruházában, ahova az apám is bedolgozott. Ott volt eladó egy darabig. Később Pestre ment gyereklánynak, ott ismerkedett meg a férjével. A gyereklány nem olyan volt, mint a cseléd, ő csak a gyerekre vigyázott. Az Ari nővérem az elemi után a zsidó óvodában dolgozott Léván mint segédóvónő.

A szegénység akkora volt, hogy télen kicsavartuk a villanykörtét, nehogy kísértésbe essünk, mert nagyon drága volt a villany. Petróleumlámpát gyújtottunk. Ennek ellenére ezek nagyon szép, meghitt esték voltak. Miközben tollat fosztottunk, hogy legalább a nővéremnek legyen valami kis kelengyéje, anyukám mesélt az első világháborúról, aztán jiddis dalokat énekelt. Egyikre-másikra a mai napig is emlékszem. Apukám jiddis meséket olvasott. Héberül volt írva [héber betűkkel], de jiddis nyelven. Játszani nem játszottunk, sohasem kártyáztunk, mert anyukám nagyon haragudott a kártyásokra.

Ortodoxok voltunk. Apukám minden reggel és minden délután elment a templomba. Gyönyörű volt nálunk a péntek este és a szombat is. Akármilyen szegények voltunk, az apukám péntek este elment a zsinagógába, és ha volt ott egy snorrer, akkor hazahozta vacsorára, és annak is mindig jutott hely. Akkoriban voltak ezek a snorrerek, vándorló zsidók, akik gyalog mentek Palesztina felé. Szegények voltak. Az anyám ropogós asztalt terített, volt gefilte fis [lásd: halételek]. Szombaton a pékhez vitték a sóletet [Azaz a péknél süttették meg szombat déli sóletet, de természetesen már pénteken, a szombat bejövetele előtt el kellett vinni. – A szerk.], és minden szombaton volt húsleves és sólet. Gyönyörűek voltak a széderesték. Az a nagy szabászasztal meg volt terítve, és én boldog voltam, mert a pészahi edények sokkal szebbek voltak, mint a hétköznapiak. Szóval úgy éltünk, mint egy rendes vallásos zsidó család, amelyiknek szent a vallás. Sose fogom elfelejteni: Pészah második napján gyönyörű idő volt, mentem az utcán, volt egypár fillér nálam, és fagylaltot árultak. Teljesen megfeledkezve magamról vettem egy fagyit. Nyaltam a fagyit, amikor egyszer csak belém villámlott: mit csinálok, hát én humecet eszem [Mármint hogy a fagylalttölcsér számított „humecnek”. Lásd: homecolás, Pészah. – A szerk.]. Azt hittem, hogy a föld azonnal meg fog nyílni alattam, és a nagy bűntől el fogok süllyedni. Eldobtam a fagylaltot, mint egy őrült, bementem egy mellékutcába, ahol senki nem látott, és ledugtam az ujjamat a torkomon, hogy kihányjam. Nem mondtam el otthon, ez az én nagy titkom maradt. Emlékszem, a bátyám, amikor már nagy lett, nem akart minden reggel imádkozni. Ugye föl kellett venni a táleszt és a ciceszt. Anyukám azt mondta, hogy azt nem tudom neked megparancsolni, hogy a szívedből imádkozz, de amíg itt élsz az én házamban, megparancsolom, hogy a táleszt és a ciceszt minden reggel vedd föl. Nem volt pardon, föl kellett venni. Anyukám és a lányok az ünnepeken mentek templomba. Anyukám parókát hordott, szigorúan parókás volt. A lányok már nem. Egy lányának az esküvőjét érte meg, Pesten itt voltunk Rózsi esküvőjén. Az ő férje nem volt vallásos, anyósa, apósa sem. Anyámmal nem nagyon szerették egymást. Szóval ennyire játszott szerepet a vallás a mi életünkben.

Anyukám rettenetesen tiszta volt. A konyhában fapadló volt, azt minden pénteken fölsikálta. Rongyszőnyegekkel volt letakarva, azokat is állandóan mosta. Zöld növény nem volt a lakásban. A házimunkában nemigen kellett segítenem. Anyám csinált mindent. De segítettem például az apámnak a fércet kiszedni, és ezért kaptam mindig egy kis tábla csokoládéra valót. Olyan nem volt, hogy a házimunkában valami az én reszortom lett volna. De szerettem segíteni kenyeret dagasztani. Néha segítettem egy kicsit a takarításban, de például padlót súrolnom nem kellett. A vasalásban az apám segített, mert ő nagyon szépen tudott vasalni. Anyukám mosott a teknőben. A főzésnél igyekeztem egy kicsit segíteni, mert érdekelt a főzés. A sóletkészítésnél ott voltam. Láttam, ahogy a herzlit tölti, összevarrja. Kétféle töltött herzli volt, az egyik, amelyik paprikás liszttel volt megtöltve, ez volt a kugli, a másik rizses hússal. Ez már feltét volt [Máshol „helclnek” vagy „halslinak” mondják a töltött libanyakat. – A szerk.]. Vaj sose volt nálunk a házban. Volt a Ceres margarin [Kókuszolajjal készült zsiradék. – A szerk.], volt a libazsír és olaj.           

Léván, amikor már kezdtem kamaszodni, a barátnőimmel töltöttem a szabadidőmet. Összejártunk, elmentünk a korzóra sétálni, néha, nagyon ritkán eljutottunk egy moziba. Akkor már voltak fiúk is a társaságban. Léván nem volt színházi társulat, de időnként jött, és akkor a moziban volt a színházi előadás. Oda nagyon ritkán jutottam el, nem a szüleimmel mentem, hanem a barátnőimmel. Moziban egyszer-kétszer voltam az anyukámmal, emlékszem, Chaplin filmjét láttuk. Úszni már Pesten tanultam meg, felnőttkoromban, biciklizni sose. Korcsolyázni szerettem volna, mert Rózsi nővérem nagyon sportos volt, mindent csinált, tudott korcsolyázni is. Egyszer fölcsatoltam a kurblis korcsolyáját, kimentem az udvarra, és nagyokat estem. A nővérem járt szlovák tornaegyletbe, ami nem került pénzbe, és nagyon jól tornázott. Ezenkívül járt a somérosokkal is kirándulni, mindenfelé [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában; Hasomér Hacair Magyarországon].

A németek bevonulása után már nagyon gyorsan történtek az események. Május elején már berendeztek Léván egy gettót a téglagyárban a Léva környéki zsidóknak. Gyalogszerrel jöttek, hűvös volt, és emlékszem, teával vártuk őket az utcán. Május közepén már a lévai zsidóknak is csináltak egy gettót a kaszárnyában. Nekünk oda kellett volna menni, de a házunkban lakott egy kisgyerekes házaspár is, és a gyerek skarlátos lett. Akkor úgy látszik, még féltek attól, hogy a tömegben ki fog törni egy skarlátjárvány, így föl voltunk mentve a gettóba menés alól. De szuronyos csendőr állt a kapunk előtt. Akkor négyen voltunk otthon, édesanyám, édesapám, Aranka és én. Rózsi Pesten volt, Dezső munkaszolgálatban. Még volt annyi lisztünk, hogy nem kellett kimenni, mert vásárolni sem engedtek ki. De ez nem tartott sokáig. Június elején, egy pénteki napon anyukám épp a barheszt sütötte, az egyik már bent volt a tűzhelyben, a másik még nyersen a tepsiben, egyszer csak őrült robajjal berohantak a házba a németek és a csendőrök, és ordítva, szitkozódva, gyorsan, gyorsan, rohadt zsidók, pakoljatok össze, be kell menni a gettóba. Csak annyit volt szabad vinni, amennyit a kezünkben el tudtunk vinni. Hajtottak, hajtottak, és szegény apám bent felejtette azt a sábesz bojtliját, azt a kis hímzett zsákot, amiben a talesze és a tvilemje [lásd: imaszíj] volt. Visszarohant, hogy a nélkül nem lehet elmenni. Utánamentek, össze-vissza rugdalták, meg is pofozták, és kihajtottak minket az utcára. Ott már várt ránk a teherautó, elvittek a laktanyában lévő gettóba. A háziasszonynak volt egy kutyája, az a szerencsétlen rohant a teherautó után, de aztán egy idő múlva már nem bírta. Az embernek az volt az érzése, hogy az volt az egyetlen élőlény, aki szánalmat érzett irántunk.

A gettóban elég rövid ideig voltunk. A földre szórt szalmán aludtunk. Anyukám segített a konyhán főzni. Egész nap, állandóan jöttek a németek és a csendőrök, ordítottak, hogy adjuk oda az eldugott pénzünket meg az ékszereket, mert megtizedelnek bennünket, ha valakinél találnak. Nekünk nem volt mit leadni, de azt a kis ezüstgyűrűt is elvették, amit a ballagáskor kaptam, és amibe bele volt vésve, hogy öt év múlva találkozunk. Az anyukámnak volt egy arany fülbevalója, és volt a jegygyűrűje. A testvéremnek is volt egy gyűrűje, azt elásták az udvaron. A testvérem a háború után a fél udvart felásta, és nem találta.

Június közepén egyszer csak sorba állítottak minket, mindenki vitte a batyuját, és mentünk ki az állomásra. Még mindig nem tudtuk, hogy mi lesz velünk. Mindenki próbált minél többet magával vinni. Elég messze volt az állomás, és az ember amúgy is el volt keseredve, nehéznek tűntek a batyuk, és itt-ott elejtettek csomagokat az emberek. Akkor kint állt a lakosság, és mohón lesték, hogy mikor lehet valamit elkapni, hogy mit lehet szerezni. Az állomáson már vártak ránk a vagonok. Én anyukával és apukával kerültem egy vagonba. Ari testvéremnek volt egy vőlegénye, aki munkaszolgálatos volt, és ő a vőlegénye egyedül lévő anyukáját kísérte. Így nem kerültünk egy vagonba. Gondoltuk, hogy ahol kiszállunk, majd biztos találkozunk vele.

Hogy milyen volt a vagonban, ezt nem kell leírni, ezt már sokan leírták, és ez mindenütt ugyanolyan volt. Hosszú évekig volt egy visszatérő lidérces álmom. Kucorogtunk a motyóinkon, én az anyukám és az apukám között, és az anyuhoz bújva simogattam az arcát. Volt az arcán egy kicsit kiálló szemölcs. És mindig éreztem, hogy csupa könny. Állandóan sírt, és én törölgettem a könnyeit. Ez úgy megmaradt bennem, hogy nagyon sokáig ezt álmodtam. Fölébredtem, és még éreztem a tenyeremen azt a szemölcsöt. Ilyenkor hisztérikus sírógörcs jött rám, szegény férjem alig tudott megnyugtatni. Nem emlékszem pontosan, körülbelül három napig tartott az út. Főleg éjszaka utaztunk. Egyszer napközben Kassán álltunk. Már akkor nem volt ivóvizünk, pedig még nem sokat mentünk. A vagon oldalán lévő kis nyíláson keresztül nyújtottuk a kezünket, hogy adjanak már egy kis vizet, de nem adott senki. Útközben az emberek veszekedtek, verekedtek az idegességtől. Rémes állapotok voltak. Szomjasak voltunk, szörnyű hőség volt júniusban. Összezárva a bűzben. Nem volt elég, hogy a kübli is túlfolyt egy pillanat alatt, de még a tehéntrágyától sem tisztították meg a vagont. Szinte fuldokoltunk. Talán nem is lehetett volna tovább kibírni. Anyámnak volt egy olyan furcsa érzése, hogy még azt is el fogják tőlünk venni, amit idáig hoztunk, ezért rám adott egy elég nagy cipőt, több pár harisnyát meg zoknit, két ruhát. Úgyhogy ebben a hőségben azt hittem, meghalok. Arra gondolt, hogy ami a testünkön van, azt talán nem fogják elvenni. Egyszer csak megállt a vonat, őrült zaj, kiabálás valamilyen szláv nyelven, gondolom, lengyelül. Rohantak felénk, és láttuk, hogy ez egy fogolytábor, mert csíkos ruhában voltak. Mivel teljesen el volt gémberedve a lábunk, ők húztak le bennünket a vagonokról. Az SS-ek ordítottak meg ütöttek. Ott kellett mindent hagyni a vagonban. Azonnal kettéválasztottak, külön a nőket, külön a férfiakat. Apukát is rögtön ellökték mellőlünk. A vagon mellett állították fel a férfiakat ötös sorokban, aztán a nőket. Ami nekünk nagyon furcsa volt, hogy ezek a rabok sokszor fogták és kitépték a gyerekeket az anyjuk kezéből, és odaadták valamelyik öreg néninek. Utólag megtudtuk, hogy ezt azért csinálták, hogy legalább az anyát megmentsék. De ezeket a jeleneteket nem fogom soha elfelejteni. Mi, anyukával kerestük Arit a tömegben, de nem találtuk. Minket is sorba állítottak, útnak indítottak. A birkenaui bejárat jobb oldalán ott állt Mengele és egy csomó katona, és mutatott, hogy jobbra vagy balra. Odakerültünk, anyukát mindjárt bal oldalra küldték, engem a jobb oldalra. Én nem akartam az anyutól elszakadni, és rohantam utána. Jött egy SS, és egy gumibottal rá akart verni a fejemre. Anyukám megijedt, és mondta, hogy menj, menj, biztos fogunk még valahol találkozni. Kétségbeesve mentem a többiek után, és kezdtem megint keresni a tömegben Arit, de nem találtam. Elmentünk egy dróttal elkerített rész mellett, akkor még nem tudtuk, hogy ez milyen drót, és ott rongyokba öltözött kopasz nőket láttunk, akik ordítottak, hogy adjatok ennivalót, úgyis elveszik tőletek. Artikulálatlan hangon ordítoztak, mi azt hittük, hogy ez valami őrültek háza. Meg voltunk győződve róla, hogy valami bolondok háza mellett megyünk el. Megérkeztünk a fertőtlenítőhöz, rögtön mindenünket le kellett venni, meztelenre vetkőzni. Jöttek ezek a robotszerű nők, csíkos ruhában, mindenütt leborotváltak minket, mentünk a tus alá. Amikor kijöttünk, akkor ugyanezek a robotszerű nők jöttek nagy spricnikkel, a fejünkre meg a hónunk alá spricceltek egy égető fertőtlenítő folyadékot. Le kellett hajolnunk, és még hátulról is kaptunk egy spriccet. Ez olyan megalázó volt. Egyik percről a másikra úgy éreztük, hogy nem vagyunk azok az emberek, akik nem is olyan régen beszálltak a vagonokba.

Utána kikergettek a barakkon kívülre, és vártuk, hogy valami ruhaneműt osztanak ki nekünk. És ahogy ott álltunk meztelenül, kopaszon ötös sorokban, egyszer csak a hátam mögött meghallottam Ari hangját. Mély, senkivel össze nem téveszthető hangja volt. Hátranéztem, alig ismertük meg egymást meztelenül, kopaszon. Hogy észre ne vegyék, valahogy egymáshoz sodródtunk, és szorosan összekapaszkodtunk. Akkor jött a ruhaosztás. Mi nem csíkos ruhát, hanem agyonrongyolódott civil ruhát kaptunk. Olyan rongyos volt, hogy azt se tudtuk, melyik lyukon kell bedugni a fejünket vagy a karunkat. Aztán jöttek megint ezek a robotok, és széles ecsettel egy piros csíkot festettek a hátunkra, a ruhára. Aztán elindítottak bennünket, és megérkeztünk a birkenaui BIII-as lágerbe, ami tudvalevően a legeslegrosszabb láger volt egész Birkenauban. Akkor hevenyészve építették fel gyorsan a magyar csoportoknak, még nem is volt teljesen készen. Csak a négy fal, a puszta föld és a tető. Nyolcszáz vagy ezer nőt bekergettek ebbe az egyetlen barakkba. Olyan szorosan voltunk, hogy megfordulni se tudtunk. Ha valakinek ki kellett menni a latrinára éjszaka, az borzasztó volt, mert a testeken keresztül kellett lépkedni, és ütötték, verték, csipkedték az ember lábát, úgyhogy nagyon meggondoltuk, hogy kimenjünk vagy sem. Ezt a lágert úgy hívták, hogy Mexikó, mert olyan rongyosak voltunk, és sokan átdugták a fejükön azt a rongyot, és lógott a testünkön, mint egy poncsó.

A következő napon bejött egy delegáció, egy SS-tisztnő több katonával és a lengyel blockälteste, akit úgy hívtak, hogy Ljuba, és megkérdezték, ki az, aki még nem múlt el tizenhat éves. Az mehet az anyjához. Én boldog voltam, hát akkor mégiscsak igaza volt anyukának, hogy fogunk találkozni, és sokadmagammal azonnal föltettem a kezemet. Na de ott volt Ari, akit előző nap láttam viszont, és borzasztó nehezen búcsúztunk egymástól. Még ő vigasztalt, hogy ő már nagylány, hat évvel idősebb, majd csak meglesz egyedül. Nekem csak jobb lesz, ha anyukával lehetek. És ez a Ljuba, aki amúgy nagyon undorító volt, nézte ezt a jelenetet, és láttam az arcán, hogy olyan furcsán néz. Odajön hozzám, és az volt a szerencsém, hogy beszélek németül, „Miért hazudsz? Én tudom, hogy már elmúltál tizenhat éves. Itt nem lehet hazudni. Biztos nem akarsz dolgozni.” És rángatott. És akkor ez az SS-nő megkérdezte tőlem, hogy mi az igazság, elmúltál már tizenhat éves vagy nem. És ösztönösen éreztem, hogy hazudni kell, és azt mondtam, hogy igen, sőt már tizenhét leszek. Két marha nagy pofont lekevert, és a grabancomnál fogva odavágott a földre, Ari mellett. Később kiderült, hogy így menekültem meg a haláltól. Akkor sok ismerős lány elment, és soha többet nem láttuk őket. Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy ez a Ljuba, aki állandóan ordított velünk, mint a sakál, és állandóan megtizedeléssel fenyegetőzött, miért tette ezt. Valami oka kellett hogy legyen. És sok évvel később azt a teóriát állítottam fel magamban, hogy talán neki is lehetett egy kisebb testvére.

Reggel háromkor el kellett hagyni a barakkot, és egész napon át appelt állni. Ötös sorokban. Ismeretes a különös éghajlata ennek az Auschwitznak, hogy még a meleg nyáron is olyan hidegek voltak a reggelek, hogy dideregtünk ezekben a rongyokban. Alsóneműnk nem volt. Napközben pedig olyan hőség volt, hogy a fejünk teteje, a fülünk, és ahol kilógott a testünk a rongyokból, hólyagosra égett. Még az ennivalót is az ötös sorokban kellett elfogyasztani. Nem úgy volt, hogy mindenkinek megvolt a saját edénye és kanala. Senkinek nem volt. Ötös sorokban álltunk, és a löttyből, amit kaptunk, kortyoltunk kettőt-hármat, és hátraadtuk. De ami még borzalmasabb volt, mint az éhség, az a szomjúság. A BIII-as lágerben semmi ivóvizünk nem volt. A láger közepén volt egy árok, tele volt koszos vízzel, és volt, aki annyira megőrült a szomjúságtól, hogy ivott belőle, aztán beteg lett, és belehalt. Ebben a hőségben, a tűző nap alatt, szörnyű volt a szomjúság. Időnként, de nem rendszeresen, jött egy tartálykocsi. Amikor megpillantottuk, mint az őrültek vetettük rá magunkat. De mindig ugyanaz a szadista állat sofőr volt, és mindig megismétlődött a jelenet. Kiszállt a kocsiból, levette az övét, a fém csattal körbevert bennünket, elkergetett a víztől, aztán kivett a kocsijából egy rongyot, és a mi ivóvizünkkel előbb tisztára mosta a tartálykocsit. Alig vártuk, hogy kész legyen, és rávethessük magunkat a vízre. Aztán még azzal szórakozott, hogy némelyikünket megfogott a nyakunknál fogva, és belenyomta az arcunkat a vízbe, hogy majdnem megfulladtunk, és marha nagyokat röhögött rajtunk.

Hamar lefogytunk és legyengültünk. Még mindig reméltük, hogy fogunk találkozni a szüleinkkel. Habár láttuk ezeket a kéményeket, amelyekből mindig jött ez a borzalmas szagú füst. Azt gondoltuk, hogy biztos a hajunkat égetik. Aztán idővel ezek a lengyel vagy szlovák, csíkos ruhás rabok, akik a központi lágerből jöttek át, megsúgták nekünk, hogy nagyon vigyázzunk magunkra, ne betegedjünk meg. Ha nem érezzük jól magunkat, akkor se jelentsünk beteget, mert a munkaképteleneket, a betegeket kivégzik a gázkamrában, és amit ott látunk füstöt, az a krematórium füstje, azon keresztül száll el a hozzátartozóink lelke. Ettől kezdve, már nem csak attól féltünk Arival, hogy szétválasztanak minket, mert sokszor volt szelekció [lásd: szelektálás], hanem attól is, hogy a halálba visznek. Elég gyakran jött még Mengele is, akkor le kellett venni a ruhánkat, és kezünket a fejünk fölött tartva kellett elmenni előtte. Mindig volt, akit kiválogatott, és akit soha nem láttunk viszont.

Hét hetet voltunk Auschwitzban. Július végén megint volt egy nagy szelekció, akkor belekerültünk mi is. Ezer nőt választottak ki, és elvittek bennünket a lágeren kívülre, valami káposztaföldre. Ott álltunk egész nap, már ránk esteledett, még mindig ott álltunk. Akkor valamivel több vacsorát kaptunk. Már éjszaka volt, és még mindig ott álltunk, hajnalodott, amikor egyszer csak útnak indítottak, és megérkeztünk egy fertőtlenítő barakkhoz. Megint levetkőztünk, bementünk a tusolóba, és ahogy álltunk a tusolóban, egyszer csak elaludt a villany. Őrült pánik tört ki, torkunk szakadtából ordítottunk, hogy most kell meghalnunk, és akkor ránk ordítottak a németek, hogy fogjuk be a szánkat, mert légiriadó van, azért oltották el a villanyt.

www.hmd.org.uk Trude Levi “She Isn’t Worth A Bullet”), valamint a Herczogová Jolanával készült interjút a Centropa.hu honlapon. – A szerk.].">Újból lenyírták a hajunkat, kaptunk egy valamivel rendesebb ruhát, megint vagonokba szálltunk, és néhány nap múlva, augusztus másodikán érkeztünk meg Hessisch-Lichtenauba [Hessisch-Lichtenauban Buchenwald egyik melléktábora volt. – A szerk.]. Ez az utazás is elég borzalmas volt, de nem volt olyan borzalmas, mint az auschwitzi, mert kaptunk valamennyi ennivalót, és inni is adtak. A zsúfoltság ugyanolyan nagy volt. Egyszer csak megállt a vonat, kinyíltak az ajtók, és várt minket a leendő lágerőrség, és – mint később megtudtuk – emberek a gyárból. Összecsapták a kezüket, hogy úristen, mi nem csontvázakat, hanem munkaerőt vártunk. Mi voltunk az első és egyetlen magyar csoport Auschwitzból. Rengeteg fogoly volt, de azok nem Auschwitzból. Kiszálltunk, és elvittek bennünket a városka szélén levő lágerba. Nagyon boldogok voltunk, arra gondoltunk, hogy egy gyárban dolgozni Németországban, sansz arra, hogy túl fogjuk élni. A lágerkörülményeket mutatja, hogy addig hétszáz francia lakott ott, és minket, ezrünket bezsúfoltak ugyanarra a helyre. De mégis, mindenkinek volt egy priccse, volt egy takarója. Volt egy ebédlő, ahol étkezni lehetett, volt tányér, és volt kanál. Két hétig nem kellett dolgozni. Megpróbáltak bennünket egy kicsit fölerősíteni, hogy képesek legyünk erre a munkára [Lásd Trude Levi, egy Szombathelyről deportált egykori fogoly beszámolóját is (www.hmd.org.uk Trude Levi “She Isn’t Worth A Bullet”), valamint a Herczogová Jolanával készült interjút a Centropa.hu honlapon. – A szerk.].

Két hét után elkezdődött a munka Hirschagenben, a hitleri birodalom második legnagyobb lőszergyárában. Nagyon hamar rájöttünk arra, hogy ez a munka nekünk mindennapi életveszélyt jelent. A munka elsősorban nagyon nehéz volt, ráadásul – mivel robbanóanyagokkal, trinitrotoluollal és pikrinsavval töltötték ezeket a nagy gránátokat, amiket az aknavetőkben használtak – az egészségre is nagyon káros volt, és robbanásveszélyes is volt. Eleinte tehervagonból átalakított vonattal mentünk a munkába, amibe fapadokat szereltek, de ez rövid ideig tartott, mert kellett a vonat a katonaságnak. Sokszor álltunk az állomáson, és vártuk a vonatot, ami nem jött, és akkor már késéssel indultunk neki, föl a hegynek. Közben a cipőnk, amiben érkeztünk, elrongyolódott. Kaptunk faklumpákat. El lehet képzelni, hogy hajtottak bennünket az SS-ek kutyákkal és botokkal föl a hegyre, hogy el ne késsük a műszakkezdést. Télen a klumpa talpára vastagon ráragadt a hó, összevissza bicsaklott a bokánk, majdnem kitört a lábunk. Nem volt harisnyánk se. Kaptunk két kapcát ehhez a klumpához, amit fejkendőnek használtunk, mert fázott a fejünk. Nagyon hosszú volt egy munkanap, mert két sihtában dolgoztunk: reggel hattól este hatig, és este hattól reggel hatig.

A munkánk abból állt, hogy nekünk kellett a robbanómasszát összekeverni. Aztán megfőzték, és a forró masszát be kellett önteni a gránátokba. A testvérem egész idő alatt ezt csinálta. Úgyhogy amikor hazajöttünk, hosszú évekig tébécés volt. Amikor megtöltötték, akkor bekerült egy másik helyiségbe, ahol a lehűtés volt. Ugyanis ez egy olyan massza volt, hogy a tetején kezdett hűlni, és jégszerű hártya képződött rajta. Azt föl kellett törni sárgaréz pálcával, csak azzal volt szabad hozzányúlni, és kevergetni, hogy egyenletesen hűljön, és ne legyen légbuborék a masszában. Egy-egy ilyen gránát közel harminc kiló volt. Amikor a szalag végén dolgoztam, nekem kellett elkapni, és rárakni egy kocsira, amire hatszor hat gránát fért rá. A kocsin tüskék voltak, és a farkánál fogva raktuk rá a tüskékre. Így álltak ezek a gránátok. Amikor kész volt, bekerült a raktárba. Volt, amikor a bevagonírozásnál dolgoztunk.

Én különböző helyeken dolgoztam. Voltam az előkészítésnél, az még egy jó munka volt, mert ott az üres gránátokat kellett töltésre előkészíteni. Emlékszem, még Ózdról is jöttek hüvelyek. Le kellett csavarni a fejét, a farkához kötni, és így előkészíteni. Aztán dolgoztam a hűtésnél is, ahol a sárgaréz pálcával kellett kevergetni. Azért volt szörnyű munka, főleg az éjszakai sihtában, mert az ember belélegezte ezt a borzasztó keserű gőzt, és attól elkábult. El is vesztettem egy pillanatra az eszméletemet, és arra ébredtem, hogy ez a forró nyavalya belespriccelt az arcomba. Mindig tele volt az arcom és a kezem égési sebekkel. Voltak ott németek is, akik hasonló munkát végeztek, de azoknak komoly overalljuk volt, bőrkötényük, maszkjuk. Nekünk semmink nem volt, abban az egyetlen rongy ruhában csináltunk mindent. Nagyon rövid idő alatt sokan megbetegedtek. Mindenkinek sárga lett a bőre, a szemfehérje, a körme. Úgyhogy az emberek, akik láttak minket vonulni, azt mondták, hogy jönnek a kanárik. Volt, amikor a bevagonírozásnál dolgoztam. Ez általában éjszaka volt, és ott együtt dolgoztunk francia kényszermunkásokkal. Ők mutatták meg nekünk, hogyan lehet úgy megcsonkítani ezeket a gránátokat, hogy ne működjenek. A gránát egyik végén volt egy bakelitcsavar. Azt kellett kicsavarni, és kihúzni a gyújtózsinórt. Amikor csak lehetett, boldogan csináltuk, legalább egy kicsit kielégített bennünket. De nem volt veszélytelen dolog. Voltak, akik azt csinálták, hogy amikor keverték a masszát, havat kevertek közé, állítólag az is elrontotta.

A gyárban sok nő volt, német nők is voltak, úgynevezett dienstverpflichtete. Azt jelenti, hogy munkaszolgálatra kötelezett. Ők nem rabok voltak. Volt köztük olyan, aki politikailag nem volt nagyon megbízható. Nekik sem volt nagyon jó dolguk, ők is egy lágerben laktak, persze jobb körülmények között, mint mi. Ők azért kerültek ide, mert nem volt elég munkás, a férfiak a háborúban voltak. Ezért kellett sok nőt foglalkoztatni. Nekem volt egy ilyen munkatársnőm az előkészítésnél, akit nagyon szerettem. Egy fiatal kis nő volt, én meg szinte gyerek voltam még, sajnált engem. Dalocskákra tanított, sokszor az éjszakai sihtában lefektetett az üres hüvelyekre, és rongyokkal betakargatott, hogy aludjak. Volt, amikor hozott egy kis ennivalót, pedig nekik sem volt sok. Szóval volt köztük rendes is, és ebből látszott, hogy van olyan, aki még a legrosszabb körülmények közt is ember tud maradni. Ez nekem borzasztó fontos volt a túléléshez is, hogy akarjak túlélni, hogy ne veszítsem el a hitemet az emberségben és az emberiségben.

1944 októberében már sokan nem bírták ezt a munkát. Volt egy nagy szelekció, kétszázhat embert válogattak ki, akik munkaképtelenek voltak, de volt olyan is, aki önként ment az anyjával vagy a testvérével. Azt mondták, hogy könnyebb munkára viszik őket, valami papírgyárba. De aztán a háború után, buchenwaldi dokumentumokból kiderült, hogy ezt a kétszázhat embert visszavitték Auschwitzba, és soha többet nem jöttek haza. Közben egyesével is vittek el embereket. Például egy nőt, aki nagyon takargatta a terhességét, de aztán egy idő múlva már nem lehetett, visszavittek Auschwitzba. Volt, aki megbolondult, azt is elvitték.

Az volt a szerencse, hogy nem bombázták ezt a gyárat. Később azt hallottuk, hogy az angolok és az amerikaiak állítólag azt hitték, hogy ebben a gyárban csinálják a V2-t, és szerették volna épségben megszerezni.

1945. március huszonkilencedikéig voltunk itt. Akkor evakuáltak minket, amikor már majdnem ott voltak az angol-amerikai csapatok. A franciák nagyon tartották bennünk a lelket. Ők még újsághoz is hozzájutottak, ők súgták mindig nekünk, hogy tartsunk ki, már nem tart sokáig, már nincsenek messze a szövetséges csapatok. Már nagyon közel voltak, hallottuk az ágyúdörgést, amikor március huszonkilencedikén sorba állítottak minket. Előtte egy-két napja már nem dolgoztunk. A gyártás már hamarabb megszűnt, csak takarítgattunk. Megint marhavagonba raktak minket, de akkor már olyan sokan voltunk, hogy még leülni sem tudtunk. A vagonajtónál kellett hagyni egy egy négyzetméteres helyet az SS-Aufseherinnek, az SS-felügyelőnőnek. A mi vagonunkban egy ronda nő volt. El voltunk keseredve, hogy most már mindjárt felszabadulnánk, mit akarnak még velünk. És mit csinál az ember elkeseredésében? Elkezdtünk jósolni egymásnak a tenyerünkből. Valamivel muszáj áltatni magát az embernek. És akkor ez a nő azt mondta, hogy nevetséges, még valami jövőben reménykedtek? Már fűtik nektek a krematóriumot.

Megérkeztünk Lipcsébe, ott leszállítottak, elszállásoltak bennünket egy volt Hitler-Jugend táborban. Priccsek voltak, ültem Ari mellett az alsó priccsen, éppen valamit igazítottunk a rongyainkon, amikor riadó volt. Addig soha nem féltünk, vártuk, hogy most már nem tarthat sokáig. Szemben volt az ablak, és egyszer csak berepült valami, és azonnal lángra gyulladt. Gyújtóbombák voltak. Pillanatok alatt lángba borult az egész tábor, hanyatt-homlok menekültünk ki. Nagyon sokan nem tudtak közülünk, és ott haltak meg. Akkortól fogva már nagyon féltünk a bombázástól. Idáig eljutottunk, és most fogunk egy angol-amerikai bombától meghalni?

Megint sorba állítottak, és elvittek a Tekla nevű városrészbe egy férfi lágerbe, és ott szállásoltak el. Két vagy három napot voltunk itt, aztán újból sorba állítottak, és elindultunk gyalog. Ez egy majdnem háromhetes halálmenet volt, útközben nagyon sokan meghaltak. A minket kísérő SS-eknek lovas kocsijaik voltak. Volt, hogy nem bírta a ló, és az egyik megdöglött. És akkor közülünk fogtak be néhány lányt, és azok húzták a kocsit. Ez alatt az idő alatt egyetlen egyszer sem kaptunk enni. Április volt, emlékszem, virágzott a repce. Repcét loptunk a földről, vadsóskát ettünk, meg mindenféle ehető zöld dolgot. Volt, aki éjjel kimerészkedett a földekre, és marharépát lopott. Az borzasztó kincs volt. De ha az SS meglátta, azt is elvette. Nagyon rossz idő volt, ott áprilisban még hideg van, néha havas eső volt. Erre az útra egy lópokróc negyedrészét kaptuk, egy háromszöget, az volt a vállunkon. Teljesen legyengültünk, emlékszem, hogy menet közben elaludtam, még álmodtam is. Ez egy pillanatig tartott, arra ébredtem, hogy a mögöttem levő meglök. Aki nem bírta tovább, abba egyszerűen belelőttek, és otthagyták. Volt úgy, hogy riadó volt, alacsonyan jöttek a repülőgépek, gépfegyverrel lőttek, akkor is sokan meghaltak, az SS-ek közül is. Elmentünk az Elbáig, átvittek az Elbán, és addig mentünk, míg velünk szembejöttek az orosz csapatok. Persze a németek nem akartak orosz fogságba esni, visszafordítottak bennünket. Mentünk vissza Lipcse felé. A végén, április huszonötödikén Lipcsétől negyven kilométerre, Wurzenban szabadultunk fel az angol-amerikai csapatok által.

Hát a szabadulás. Előző éjszaka már egy pajtába mehettünk. Bejöttek a keretből egy csomóan, ott tépték le a parolijukat az egyenruhájukról, és elkezdtek velünk beszélgetni. Hogy ők mennyire sajnáltak minket, hogy ők nagyon örülnek, hogy ennek az egésznek vége. És hogy ők ezt nem akarták, és hogy ők parancsra tették, amit velünk tettek. Még próbáltak tőlünk írást is kérni, hogy rendesek voltak hozzánk. De persze senki nem adott nekik. És akkor érzelmesen azt mondták, hogy ma még ti vagytok a foglyok, de holnap már mi leszünk, mert holnap bemegyünk Wurzenbe, és átadunk benneteket az angol-amerikai hadseregnek. Ötös sorokban mentünk, ahogy már megszoktuk, és hátunk mögött egyszer csak megjelentek motorbiciklin az amerikai katonák, és szabadok voltunk. Ez volt a fölszabadulás. A németeket rögtön különállították, és elvitték. Mi ott álltunk, halálosan kimerülten, teljes reménytelenségben, betegen, nincstelenül, éhesen. Nem tudtuk, mit kezdjünk magunkkal. Jó, most szabadok vagyunk, de nincs fedél a fejünk fölött. Odajöttek hozzánk amcsi katonák, és kérdezték: Éhesek vagytok? Persze. Akkor gyertek velünk. Elvittek az állomáshoz egy cukorraktárba. A plafonig papírzsákok voltak cukorral. Kivették a bajonettjüket, és végighasították a zsákokat, és mint egy vízesés folyt ránk a cukor. Mint az őrültek, elkezdtük habzsolni, de voltak köztünk okosabbak is, és mondták, hogy vigyázzatok, lányok, mert ebbe bele lehet halni. Akinek még volt valami zsebe vagy rongyokból valami zsákféle, az telerakta cukorral. Végül összetereltek bennünket, és elvittek egy kaszárnyába, ott szállásoltak el. Ott jött le rólam először a ruha. Mint a kígyóbőr, úgy jött le a ruhámmal együtt a bőröm. A ruha megrohadt a testemen. A lányok, akiknek még több erejük volt, kimentek a városba zabrálni. Vagy kéregettek, vagy ellopták az ennivalót. Üzletből is, magánházakból is. Valahonnan loptak egy elsötétítő függönyt, és abból varrtak nekem kézzel egy ruhát. Abban a ruhában jöttem aztán haza.

Nagyon betegek voltunk, orvos nem volt. Az amerikaiak nem voltak fölkészülve ilyen szerencsétlen emberekre, és nem volt ennivaló se. Egyik nap jött egy teherautó, ami meg volt pakolva mindenféle jóval, és kidobálták nekünk. Persze csak azoknak jutott, akik erősebbek voltak. A gyengébbeknek továbbra sem volt ennivalójuk. Borzasztó nehéz hetek voltak. Május nyolcadikán kimentek az amerikaiak, és bejöttek az oroszok, mert később ez a rész NDK lett [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. Az oroszok jobban szervezettek voltak, rögtön konyhát állítottak föl, fejadagot állapítottak meg, és attól kezdve nem volt éhezés. De ezek a ruszki katonák annyira ki voltak éhezve a nőkre, hogy megerőszakoltak egypárat közülünk. Úgy féltünk, mint a fene. Éjszaka dörömböltek, és ordították, hogy lőnek, ha nem nyitjuk ki az ajtót. Még szörnyűbbnek álcáztuk magunkat, mint ahogy kinéztünk. De volt úgy, hogy elkaptak egy-két lányt, és azok nagyon betegek voltak végig. (Az amerikai katonák egy tábla csokoládéért annyi szép német lányt kaptak, amennyit csak akartak.)

Itt voltunk, nem tudom már pontosan, mennyi ideig. És akkor elvittek bennünket Saganba [?], egy karanténba. Ott is orosz fennhatóság volt, de ott rend volt és szigor. Ott aztán kapott mindenki orvosi kezelést, rendesen elláttak minket, rendesen élelmeztek. Közben Léva újból Csehszlovákia lett. Június végén csehszlovák autóbuszok jöttek értünk, és minket, csehszlovák lányokat elvittek. A magyar lányok ott maradtak, őket még elvitték Berdicsevbe dolgozni [Ukrajnai város, Zsitomir körzetében. – A szerk.], és csak október végén kerültek haza. Minket elvittek a cseh–német határra, ott kaptunk egy igazolványt, amiről fénykép is van [lásd a Hujpu018-as számú képet], és kaptunk egy kis pénzt is. Olyan zsúfoltak voltak a vonatok, hogy a tetején is utaztak, mi pedig olyan gyengék voltunk, hogy nem tudtuk magunkat felverekedni. Arival nekiindultunk gyalog. Nem számított, hol esteledik ránk, bárhol lefeküdtünk, és végigaludtuk az éjszakát. Elérkeztünk Pozsonyig. Nekem mind a két lábam bedagadt, leültem a járda szélére, és azt mondtam, Ari, én nem tudok egy lépést sem továbbmenni. Nem tudtuk, mit kezdjünk magunkkal, amikor találkoztunk két lévai fiúval, akik akkor már üzleti úton jártak. Szállodában laktak, elvittek minket a szállodába, átadták az ágyukat. Rendesek voltak, mert egész éjjel borogatták a lábamat, de nem használt. Egyszerűen nem tudtam járni. Elhelyeztek egy kórházban, azt hiszem, vagy a Joint, vagy a zsidó hitközség által felállított olyan kórház volt, ahol csupa ilyenek voltak, akik visszajöttek. Ketten feküdtünk egy ágyban. Ott megállapították, hogy furcsa a vérképem, ami egyértelműen ettől a méreganyagtól volt. Azóta is, a mai napig vérhígítón élek. Közben Ari testvérem hazajött Lévára. Nem nagyon tudtuk a kapcsolatot tartani Léva és Pozsony között. Pár hét múlva visszajött értem, mondta, hogy nincs már otthonunk, a lakásunkban idegenek vannak. Semmit a világon nem talált meg. Fölásta a fél udvart, de nem találta a gyűrűket. Léván a zsidó hitközség berendezett egy otthont azoknak, akiknek nem volt semmijük. Egy bolgár zöldséges teherautón mentünk haza Lévára, és beköltöztünk ebbe az otthonba. Akkor még reméltük, hogy apukám, aki két évvel fiatalabb volt, mint a mama, talán haza fog jönni. De hazajött egy lévai orvos ismerős Dachauból, és mondta, hogy ne várjuk apukát, mert együtt volt vele Dachauban, és a karjai közt halt meg egy borzalmas betegségben. Nehéz cementzsákokat cipeltek emeletre valami építkezésen a Dachau melletti Allachban, nem tudtak tisztálkodni, a cementpor belement a pórusaiba, összekeveredett az izzadsággal, és tulajdonképpen megfulladt. Elég sokan haltak meg ott így. Dachau mellett, Allachban volt.

Nem tudtuk, mit csináljunk. Arra gondoltunk, hogy Rózsi testvérem talán túlélte, mert őt nem deportálták Budapestről. Valaki ment Pestre, odaadtuk neki a nővérem címét, ami persze már nem volt az, de ott megkapta az aktuális címét, kiderült, hogy túlélte, és a Hegedűs Gyula utca 22-ben lakott, egy kétszoba-hallos lakásban. Nagyon sok embert fogadtak be, távolabbi rokonokat is. Akkor már ott volt nála a bátyám is. Dezső először Bánhidán volt munkaszolgálatos, aztán az egész zászlóaljat vitték Ausztriába. Közben megbetegedett, tífuszt kapott, és otthagyták valahol Sopron környékén. Valahogy eljutott Csornáig, ott kórházba került, valamennyire rendbe hozták, és ő is Rózsi testvéremhez ment Pestre. Értünk már ő jött Lévára. Így kerültünk Budapestre 1945. nyár végén

Rózsi 1939-ben esküdött Rosenberg Gyulával, aki 1948-ban meghalt vérzékenységben. 1949-ben nagyon hamar újra férjhez ment Matkovics Józsihoz. Tulajdonképpen ő mentette meg az Rózsi és a lánya életét, az általa szerzett papírokkal bujkáltak egy darabig. A papírok szerint Rózsi a gyerek keresztanyja volt. A gyerek kicsi volt, egyszer közölte, hogy látom, hogy nem a keresztmamám vagy, hanem az anyukám. Erre fölfigyeltek a pincében, és akkor önként bement a gettóba, és ott szabadult föl. Matkoviccsal egy házban laktak a Huba utca 8-ban, ismerte a családot. Nagyon rendes fiú volt ez a Matkovics. Proligyerek volt, aztán a háború után tanult, és a végén ilyen híradás-technikai mérnök lett. A leendő Videoton gyárnak volt az igazgatója. Ő is meghalt trombózisban, harminchat éves korában.

Dezső nem sokáig lakott Rózsinál, elment albérletbe. A Csanády utcában lakott a leendő felesége, akinek a férje nem jött vissza a munkaszolgálatból. Dezső a háború után különböző szövetkezeteknél volt, de nem mint szabó [lásd: kisipari szövetkezet]. Közben leérettségizett estin. Sokáig volt a Kézműipari Vállalatnál osztályvezető. Aztán pár évig katona volt, és 1956 után megint különböző ipari szövetkezetekben volt középvezető, amíg nyugdíjba nem ment. A gyerekeiket nem nevelték zsidónak. Egyik gyerekének sem zsidó a felesége. A nagyobbik fiú erősen zsidó érzelmű, még a felesége is, annak ellenére, hogy keresztény. A kisebbik elvett egy falusi lányt, és még katolikus egyházi esküvőt is tartottak. A bátyám sajnos nincs jóban vele, mert odáig jutott, hogy inkább jobboldali érzelmű, és inkább tagadná a zsidóságát, ha lehetne. A két gyerek sincs egymással beszélő viszonyban.

Ari nővérem először óvodában dolgozott, aztán tébécés lett. Éveken keresztül nem tudott dolgozni. Amikor meggyógyult, akkor előbb könyvesbolti eladó lett, majd egy kis könyvesbolt vezetője, és innen ment nyugdíjba. Soha nem házasodott meg.

Én 1949-ig laktam Rózsinál, és egyre rosszabbul jöttem ki vele. Nagyon szerettem volna tovább tanulni, de ő és a férje, Rosenberg Gyula is azt mondta, hogy képzelem, ezt nem engedhetem meg magamnak, menjek el dolgozni, és igyekezzek minél hamarább a saját lábamra állni. Nem kívánhatom, hogy náluk legyek az idők végezetéig. Elmentem fogtechnikus tanulónak, mert gondoltam, az még egy elitebb szakma. Aztán rájöttem, hogy ez nagyon komoly kézügyességet igényel, ami nekem nem volt. Bekerülni nem volt nehéz, mert a sógorom egyik ismerőse fogtechnikus volt, és odavett tanoncnak. Aztán kiment Ausztráliába, és egy másiknál fejeztem be. Nagy kudarcaim voltak, mert nincs kézügyességem, de 1949-re csak elvégeztem, segédlevelem is van. De nem dolgoztam a szakmában, mert egy baleset következtében eltört a könyököm. Egy évbe telt, mire meggyógyultam, fogtechnikusságról szó sem lehetett. Nem nagyon bántam, sőt örültem. Elmentem dolgozni egy patikába, ahonnan 1950. október huszonhatodikán kiemeltek, és a Gyógyszertári Központba kerültem. Itt dolgoztam anyagkönyvelőként 1954-ig, amikor a nagy racizás következtében én is kikerültem [Az MDP Központi Vezetőségének 1953. június végi határozatában (amely Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt lényegében kormányprogrammá emelkedett) szerepelt először a nagymértékben földuzzadt és az államháztartásra nézve súlyos terhet jelentő irányító apparátus leépítése, „racionalizálása”. Érdemi változásokra majd csak 1954-ben került sor. 1954 januárjában a minisztertanács határozatot fogadott el a „káros hivatali bürokratizmus” csökkentéséről. Racionalizálási Kormánybiztosság alakult, szeptemberben „az államigazgatási és vállalati apparátus egyszerűsítéséről” rendelkeztek, és végül 85 ezer fő elbocsátását írták elő (18 ezret költségvetési szervektől, a többit vállalatoktól – ez utóbbit 1955. március végéig). Sokak emlékezetében ez az időszak „az elbocsátással, a létbizonytalansággal egyet jelentő racizás korszakaként” él (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945–1985, KJK, Budapest, 1985). – A szerk.]. Az utána következő nyolc év alatt négy különböző ipari szövetkezetben voltam adminisztrátor. 1962-ben a férjemmel Ghánába mentünk.

Mert közben, 1950-ben férjhez mentem, és 1952-ben megszületett a gyerekem. A férjemmel úgy ismerkedtünk meg, hogy én a Hegedűs Gyula utca 22-ben laktam, ő a 20/b-ben. A papája valamikor rövidáru-nagykereskedő volt. Egy jómódú zsidó polgári család volt. Aztán amikor volt a válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság], akkor tönkrement, és kereskedelmi utazó lett [A Révai Nagylexikon a következőképpen határozza meg a „kereskedelmi utazót”: „az a kereskedelmi meghatalmazott, akit főnöke a telep helyén kívül kötendő és lebonyolítandó ügyletek elintézésével bíz meg. … e minőségében a vételár felvételére, a főnök künn levő követeléseinek beszedésére, fizetési határidők engedélyezésére is fel van jogosítva.” Nem tévesztendő össze az „utazó ügynökkel”, aki megbízójának nem alkalmazottja, és aki működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. – A szerk.]. Textilben, de főleg rövidáruban, mert ahhoz nagyon értett. Az anyósom, Rosenberg Margit Nagyváradon született, 1900-ban egy üveges családban. Amíg férjhez nem ment, az édesapja üvegesüzletében dolgozott. Utána háziasszony volt, mert volt még egy lányuk, aki sajnos nem volt normális. Azt mondták, hogy rubeolája volt az anyósomnak, amikor terhes volt vele, és nem vették észre. Vele nagyon sok gond volt, és ezt csak tetézte, hogy megismerkedett egy keresztény férfivel, egy nagyon stramm pasassal, aki cirkuszi légtornász volt. Azt mondta, hogy ugyan, nincs az Évikének semmi baja, csak el van nagyon kényeztetve. Elvette feleségül. Ez még hagyján, de Évi terhes lett, és hallani sem akart arról, hogy elvetesse. És volt egy orvos, aki azt mondta, hogy Évi betegsége nem örökölhető, mert nem genetikai eredetű, és rábeszélte. Még azt is mondta, hogy lehet, hogy az egész hormonrendszerének jót fog tenni, ha szül. A gyerek debil lett, és ma is egy vidéki elme szociális otthonban él. Végül rám maradt, én vagyok a gyámja.

A férjem 1921-ben született, 1939-ben érettségizett, és utána elvégezte az Iparművészeti Főiskolán a textiltervező szakot [Az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Tanodát Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter szervezte meg Budapesten 1880-ban (a textilművészeti szakosztály 1910-ben nyílt meg). Az 1920-as évek végén a képzés egy hároméves alsófokú (középiskolai) és egy hároméves felsőfokú (főiskolai) kurzusra oszlott, ez utóbbi elvégzése után pedig szakoklevelet nyertek a hallgatók. Az intézmény csak a háború után nyerte el a főiskolai rangot – A szerk.]. 1942-ben elvitték munkaszolgálatra. Végig kint volt Ukrajnában. Amikor 1945-ben hazajött [Nyilván nem munkaszolgálatosként volt 1945-ig Ukrajnában: vagy korábban hazakerült, és máshol szabadult föl munkaszolgálatosként, vagy ha Ukrajnából jött haza 1945-ben, akkor munkaszolgálatosból hadifogoly lett, és hadifogolyként szabadult. – A szerk.], megnősült, elvette a régi szerelmét, de 1949-ben elvált. Gyerekük nem volt. Úgy volt keresztény a lány, hogy az anyja zsidó volt, az apja birodalmi német. Nagyon vallásos evangélikus nevelést kapott. Birodalmi német útlevele volt a háború alatt, és azzal járt a férjemet látogatni, még Ukrajnába is. Gerti külkereskedelmi levelező volt, mert sok nyelven tudott. Volt egy bátyja, aki kiment Ausztráliába, és akkor Gerti is úgy gondolta, hogy ezt a kommunista rezsimet ő nem bírja, menjenek ki ők is Ausztráliába. A férjem imádta a szüleit, és tudta, milyen gondban vannak a húgával, azt mondta, hogy szó sem lehet róla. És akkor a felesége az ő tudta nélkül szerzett neki egy kiutazási engedélyt. Ettől nagyon felháborodott, összevesztek, és elváltak. Gerti aztán 1956-ben a szüleivel együtt ki is ment Ausztráliába.

Szóval egymás mellett laktunk, a bátyám volt jóban velük, egyidősek voltak. Együtt jártunk a körzeti pártszervezetbe, ott ismerkedtünk meg. Az ismeretségből szerelem lett, elvett feleségül. Attól kezdve az életem sokkal boldogabb volt. Olyan pótszülőket kaptam az ő szülei személyében, hogy csodálatosabbat elképzelni nem lehetett volna. Igyekeztek pótolni az én korán elvesztett szüleimet.

Amikor a férjem 1945-ben hazajött, akkor valami textilgyárban dolgozott egy rövid ideig, majd önállósította magát mint textilfestő iparművész. Tisztaselyem sálakat festettek otthon. Az anyósomnak elég nagy lakása volt a Bajcsy-Zsilinszky úton, az egyik szobát berendezték műhelynek. Az anyósomnak is megtanította ezt, és ő később bedolgozott egy szövetkezetbe mint szövetkezeti tag. Ő még sokáig csinálta. Valamikor 1948-ban vagy 1949-ben a férjem elkerült a TÜKER-hez [Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat] a személyzeti osztályra [lásd: „személyzetis”]. Közben beiratkozott a Közgazdasági Egyetemre, és 1954-re estin elvégezte. Utána az akkor alakult ARTEX Külkereskedelmi Vállalathoz került [Az Artex Külkereskedelmi Vállalat volt felelős a külföldre irányuló állami műtárgykivitelért. – A szerk]. Itt állandó utazó lett.

1956-ban kint rekedt külföldön. Én itt voltam egyedül a pici gyerekkel, ő épp Egyiptomba és Etiópiába ment hivatalos útra. Amikor kitört a forradalom [lásd: 1956-os forradalom], ugyanakkor volt a szuezi válság [1956. július 26-án Nasszer egyiptomi elnök bejelentette az Szuezi-csatorna államosítását. Válaszul angol, francia és izraeli csapatok megtámadták Egyiptomot, és a csatornán fél évre megbénult a közlekedés. – A szerk.], és egymásért aggódtunk. Nem tudtam, hogy még Egyiptomban van-e, vagy már elment Addisba. Írtam mind a két helyre egy táviratot, hogy mind a ketten jól vagyunk, mert azt hittem, tudja, hogy mi történt itt. Ő ezt a táviratot Addisban kapta meg, és fogalma nem volt, hogy miért írom ezt. Azt hitte, megőrültem, mert ő nem hallott az itteni eseményekről. Másnap volt egy tárgyalása egy ott élő olasz ügyféllel, akinek a felesége egy régi magyar gyáros lánya volt. A Ganz vagy az Elzett volt az övék. Amikor reggel odament, a lány anyja azzal fogadta, hogy örvendetes dolgot mondok. Megszűnt a kommunizmus otthon. Visszamegyünk, visszakapjuk a gyárat. Amikor megtudta, hogy itt harcok vannak, elkezdett értünk aggódni. Igyekezett minél hamarabb hazajönni, végül Egyiptomból valami futárgépen jött Bécsig, és onnan felhívott. Aztán egy vöröskeresztes autó tetején jött haza, ami zsírt szállított. Mindenki őrültnek nézte, mert tömegek mentek ki, ő meg jött haza. Bécsben, egy szállodában összetalálkozott egy csomó külkeres kollégával, akik nem jöttek vissza, vagy éppen mentek ki, és lehülyézték. De hát ő odavolt értem, és borzasztóan szerette a szüleit. Az ARTEX-nél dolgozott nyugdíjazásáig.

Nem végig volt üzletkötő. Mivel elvégezte a textiltervező szakot, az ARTBÜRO-hoz került, ez az ARTEX-en belül volt egy részleg, ami azzal foglalkozott, hogy kortárs művészeknek csinált külföldön kiállításokat, és próbálta a műveiket eladni. Ezt eléggé ügyesen csinálta. Innen ment nyugdíjba.

1945-ben mindannyian beléptünk a pártba. Nagyon lelkesek voltunk. Én elég hamar kiábrándultam. De a háború után annyira hittünk abban, hogy a szovjet hadsereg bennünket fölszabadított, és hálásnak kell lenni, hogy amikor szervezték a körzetekben a pártot, azonnal beléptem. Akkor voltam tizenhat éves. Mint párttag a DISZ-ben is benne voltam, ugyanúgy jártam a párttaggyűlésre és a DISZ-be. Akkor még lakóhelyi szervezésű volt.

Elég hamar kiábrándultam a mozgalomból. Amikor bekerültem a Gyógyszertári Központba, ott volt egy háromtagú pártvezetőség: a párttitkár, a szervező titkár és a gazdasági titkár. Akkor már munkahelyi alapon szerveződött a párt. Engem kineveztek gazdasági titkárnak, ami azt jelentette, hogy szedem a tagdíjat, és járok föl a kerületbe elszámolni. Az Andrássy úton volt a hatodik kerületi pártbizottság, oda jártam. Aztán a szervezőtitkár tébécés lett, kórházba került, a párttitkár elkerült a vállalattól, én maradtam egyedül a pártvezetés. Akkor már terhes voltam. Eléggé nehéz terhességem volt, nem voltam egy nagyon erős nő, de akármennyire rosszul éreztem magam, csinálni kellett a dolgokat. Valamiféle ideiglenes párttitkár lettem. Volt egy szakszervezeti vezető, akivel jóban voltam. Megsajnált, és amibe lehetett, besegített. Aztán egy párttaggyűlésen felszólalt a főgyógyszerész, aki egy polgári emberből lett nagy párttag, és azt mondta, hogy a párt a szakszervezet befolyása alá került. Azért, mert Kis Rozál, aki egyébként szintén párttag volt, segített nekem. (Aztán jött 1956, és a főgyógyszerész az első volt, aki disszidált.) Ennyi nekem elég volt, hogy azt mondjam magamban, ebből a lehető leghamarabb szeretnék kimaradni. Persze nem lehetett rögtön, csak 1956 után. Addig még sok hülyeséget láttam, és láttam, hogy egyre hülyébb emberek tudnak belőle jól érvényesülni. Amikor még a szövetkezetben dolgoztam, volt egy hülye párttitkár. Akkoriban engedélyeztetni kellett, ha valaki külföldre akart utazni. Az egyik lány Pozsonyba akart menni, és a szövetkezet elnöke ráírta, hogy kérelmét a legmesszebbmenőkig támogatom [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A papír ment a párttitkárhoz, aki azt mondja: Hogyhogy a legmesszebbmenőkig? Csak Pozsonyig. De nehezen tudtam lenyelni az önéletrajz ügyét is. Először beleírtam, hogy mi történt velem a holokauszt alatt. Erre azt mondta a személyzetis, hogy erről nem kell írni, ez az idő elmúlt. Csak annyit írjak be, hogy szüleimet a német fasiszták megölték. A magyarok semmiről nem tehettek. Ennyi maradt a múltamból. A Gyógyszertári Központba egy idő múlva hoztak párttitkárnak egy bunkó nőt, akit azért tettek oda, mert a férje katonatiszt volt, és fölhelyezték Pestre. De továbbra is nekem kellett mindent csinálni. Közben rengeteg tanfolyamot végeztem, béres, normás, munkaügyis, esztékás ügyintéző. Egy alkalommal taggyűlést kellett volna tartanom, és nem voltam jól. Nyolcadik hónapos terhes voltam, és nagyon rosszul lettem. Elmentem a nőgyógyászhoz, aki azt mondta, hogy rögtön be a kórházba, mert megindult a szülés. Betelefonáltam a vállalathoz, hogy nem tudok bemenni, mert be kell feküdnöm a kórházba, mert szülni fogok. Erre ez a párttitkárnő: „Elvtársnő, azt nem lehet.” Lehet, nem lehet, megszültem a lányomat 1,80-nal, amit a pártnak köszönhetek.

Később, már a külkerben történt, hogy valakit fölvettek osztályvezetőnek, és nagyon hülye volt. Mondja nekem a párttitkárnő, akinek a férje kereskedelmi miniszterhelyettes volt, hogy olyan hülye ez a pasas, és még csak nem is párttag. Ezt mondta a párttitkár. Persze ez már a nyolcvanas évek. Szóval 1956 után aztán már nem léptem vissza a pártba. A férjem visszalépett. Arra emlékszem, hogy amikor jött az ÚGM [lásd: Új Gazdasági Mechanizmus], abban nagyon hittünk, hogy az majd valami fellendülést fog hozni. De az se hozott semmit.

1962-ben kihelyezték a férjemet Afrikába, Ghánába. Ott rögtön beiratkoztam angol nyelvtanfolyamra. Már előzőleg is jártam maszek angoltanárhoz. Már viszonylag jól tudtam angolul, amikor a nagykövet titkárnője elment szülni, és Kós János odavett engem. Kós Jánost Szigeti Károly nagykövet követte, és akkor az ő titkárnője voltam. Amikor hazajöttünk, jelentkeztem a Metalimpex [Acél és Fém]Külkereskedelmi Vállalathoz, protokollost kerestek. Ott mondták, hogy egy felső- és egy középfokú nyelvvizsga kell. Mondtam, jó, és 1966. február huszonharmadikán megszereztem az angol felsőfokú nyelvvizsgát, 1967. június harmincadikán pedig a német felsőfokút. 1970-ben elmentünk Párizsba, a férjem az ARTEX kiküldöttje volt. Ott is rögtön beiratkoztam nyelvtanulásra, egy év alatt megkaptam az írott és beszélt nyelvből az oklevelemet dicsérettel. 1975-ben hazajöttünk, és 1976. június huszonegyedikén megszereztem a francia felsőfokú nyelvvizsgát, úgyhogy három felsőfokú nyelvvizsgám van. Ezenkívül értek jiddisül, de mindig átmegyek németbe. Szlovákul egy keveset, mert azt már elfelejtettem. Aztán a külkereskedelemben is letettem az öt felsőfokú szakvizsgát: áruismeret, nemzetközi jog, politikai gazdaságtan, a többi nem jut eszembe. Párizsban a férjem munkatársa voltam, és valami fizetést is kaptam az ARTEX-től. Ezalatt a Metalimpexnél a munkaviszonyom szünetelt. Párizs után visszamentem, és itt voltam a nyugdíjba vonulásomig, 1984-ig. 1984 után még három évig dolgoztam a Metalimpexnél nyugdíjasként, majd négy évet a Chemolimpexnél, illetve utódjánál, a TiszaChem Kereskedelmi Rt.-nél, egészen 1992 szeptemberéig.

Mielőtt Párizsba kerültünk, a lányomat már fölvették a külker főiskolára, és akkor kért egy év halasztást, kijött velünk, és ő is megszerezte egy év alatt ezt a nyelvi bizonyítványt. Akkor ő már tudott angolul. Aztán elvégezte a külker főiskolát. Egy multi cégnél dolgozik. Kezdte mint titkárnő, és ma ő a budapesti iroda vezetője. 1981-ben férjhez ment egy Magyarországon végzett nigériai orvoshoz, Samuel Olawuyhoz. Samuel a kedvéért betért. Két fiuk született, Róbert (1982-ben) és Viktor (1984-ben), akiket zsidónak neveltek. Pedig nálunk nem volt vallásos nevelés. Annak tudatában volt a lányom, hogy zsidó, ezt nem titkoltuk előtte. Amíg mi Párizsban voltunk, Ari nővérem maradt vele, és ő elmesélt Áginak mindent, amin keresztülmentünk. Én nem bírtam beszélni róla. Azóta már tudok, sőt iskolai osztályok előtt mesélem el. Ez úgy kezdődött, hogy 1986-ban kaptuk a hírt, hogy keresnek bennünket, túlélőket. Az történt ugyanis, hogy egy német történelemtanár az osztályával egy projekt-hét keretében elment a gyár területére, ahova Auschwitzból vittek minket kényszermunkára. Elkezdett a diákjaival kutatni, és rájöttek arra, hogy mi volt itt, és megtudták, hogy magyar zsidó rabszolgamunkások is voltak. A szálak Buchenwaldhoz vezettek, mert ez Buchenwald egyik altábora volt. Akkor elment Buchenwaldba kutatni a doktori disszertációjához, és ott megtalálta a mi teljes lágerlistánkat. Ennek a lágerlistának az alapján először Magyarországon érdeklődött. Állítólag felhívta a zsidó hitközséget, hogy tudnak-e túlélőkről, és azt a választ kapták, hogy nem. A mai napig nem értem, miért nem lehetett a zsidó újságba betenni egy hirdetést. Végül izraeli és amerikai sorstársainktól tudtuk meg kerülő úton, hogy keresnek bennünket. Akkor mi is fölvettük a németekkel a kapcsolatot, és 1987-ben volt egy találkozó. Összesen harmincvalahányan voltunk ott, franciák, belgák, hollandok, szóval sok mindenki, és nagyon érdekes volt. Azóta szinte évente visszajárok, és előadást tartok iskolásoknak.

Mivel a férjem a külkereskedelemben dolgozott, nem sokat volt otthon. A kislányom koraszülöttként jött a világra, pici súllyal. Nekem a szülési szabadságom után el kellett kezdenem dolgozni, így sokat nem tudtam kultúrával foglalkozni, örültem ha a gyerekemet el tudtam látni [A gyes bevezetése (1967) előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat. – A szerk.]. Szabadidőmben természetesen olvastam, voltak barátaim is, akik gyakran eljöttek, s ahol tudtak, segítettek. Ezek zöme a körzeti alapszervezetből és a munkahelyemről adódott. Később már több időnk volt, és ha a férjem itthon volt, sokat jöttünk össze barátokkal. Az ő régi baráti társasága a rokonaiból és azok házastársaiból adódott. Ezek között több színházi ember volt, például a volt Erkel színház igazgatója, az Operaház gazdasági igazgatója, színészek stb. Így sokat jártunk színházba. Rendszeresen összejártunk, igen szórakoztató, jó humorú társaság volt. Sajnos a legtöbben már nem élnek. A legjobb barátnőm már negyven éve Máthé Erzsi művésznő. Ami a zenét illeti, sajnos a férjemnek igen rossz hallása volt, nemigen tudta élvezni.

A lányomat egy időben németórákra járattuk, azonban nem szimpatizált a tanárral, ezért abbahagyta. Lány korában lelkes karénekes volt a gimnáziumban, és Lehotka orgonaművész közreműködésével több szép hangversenyt adtak a rádióban és a tévében is. Később a délszláv táncegyüttes tagja is volt egy ideig. Amikor Ghánában voltunk, angol nyelvű iskolába járt.

Amikor Izrael állam megalakult [1948], nagyon örültünk neki. Az 1967-es háború idején remegtünk [lásd: hatnapos háború]. Rettenetesen féltettük őket. Izraelben kétszer voltunk, 1986-ban és 1994-ben.

Életrajz

Kellemes hangulatban telt Schosberger Ágnes asszony társaságában az idő, amikor fölidézte ifjúkori emlékeit. A beszélgetés során gyakran hangoztak el német és jiddis kifejezések és szavak. Schosbergerné háztartásbeli volt egész életében, soha nem volt alkalmazásban. Mesélt az életéről, és gyerekkoráról Adán, a vajdasági városkában, ahol egykor 500 fős zsidó közösség volt, és ma csak egyetlen zsidó család él.

Apai nagyapámat Neuberger Miklósnak hívták. Azt hiszem, Adán született, de hogy mikor, azt nem tudom. Gabonakereskedő volt. Amikor megszülettem, már nem dolgozott. 1931-ben halt meg. Kétszer nősült, mert fiatalon megözvegyült. Első házasságából két fia volt – Ármin és Jenő – meg egy lánya, de az ő nevére nem emlékszem. Aztán feleségül vette a nagyanyámat. Ebből a házasságból hat fia és két lánya született. A legidősebb fiút Lajosnak hívták, aztán Miksa – apám – következett, majd József (akit a családban Jóskának becéztünk), Ferenc, Dezső és Mózes, a lányokat pedig Erzsébetnek (mi Böskének becéztük) és Jolánnak hívták.

Apám anyját Herminának hívták, de mi Minkának becéztük. Schillinger volt a leánykori neve. Valamilyen kisebb helyen született Magyarországon, de nem tudom pontosan, mikor. Volt nagyanyámnak egy testvére, aki Budapesten élt, a vezetékneve Schillinger volt, de nem emlékszem a keresztnevére. Feltételezem, hogy nagyanyám háztartásbeli volt. Nem tudom pontosan, mikor házasodtak össze nagyapámmal. Nagyanyámat Auschwitzba vitték, nem jött vissza.

A nagyszüleim Adán éltek. Volt egy házuk, amiben volt három szoba, egy előszoba meg egy kisebb helyiség, amit spájzként használtak és egy konyha. Fürdőszoba nem volt. A ház előtt volt egy kis kert, és volt egy hátsó udvar is. Hátul az udvarban szárnyasokat tartottak, kacsát, libát meg csirkét. Mózes nagybátyám a szüleivel lakott, nem nősült meg.

Szinte minden nap elmentem a nagyszüleimhez, szombat reggel pedig az apámmal mentem hozzájuk. Néha édesanyám is eljött velünk. Nagyanyám mindig készített süteményt sábeszre; annyi cukrot és kakaót tett bele, hogy a kakaó mindig kicsöpögött. Nagyon szerettem.

A nagyszüleim nagyon vallásosak voltak, de nem ortodoxok. Megtartották a sábeszt meg minden ünnepet, és zsinagógába is jártak. Azt tudom, hogy csak kóserül étkeztek. Amennyire emlékszem, nagyapám nem hordott kipát, és nem is öltözködtek hagyományosan, úgy, mint a vallásos zsidók.

Emlékszem rá, amikor nagyapám meghalt. Ez 1931-ben volt. Öt éves voltam akkor. Aznap este ott voltunk náluk, nagyapám egy koporsóban feküdt az előszobában. Még ma is előttem van a fekete anyaggal borított koporsó. Azt hiszem, a temetésre nem mentem el. Kicsi voltam, úgyhogy a bedienerrel [szolgáló (német)] maradtam otthon. Csak anyám és apám ment el.

Apám testvéreiről nem tudok sokat. A legidősebb fivér Lajos volt, üzletember. Nős volt, de nem voltak gyerekei. Ő és a felesége, Júlia túlélték a háborút. Mindketten a hatvanas évek végén haltak meg. Először a nagybátyám halt meg, és néhány évvel később a nagynéném is.

Jóska nagybátyám 1898-ban született, soha nem nősült meg. Nagybecskereken élt, és üzletember volt. Auschwitzban pusztult el.

Ferenc nagybátyám 1899-ben született; miután megnősült, Pádén lakott, ami Adával van szemközt [Magyarpádé – nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 2000 magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A felesége bácstóvárosi volt [Bácstóváros (a 19. században és 1920 után: Tovarisova) – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 3700 szerb és német, 1900-ban 3900 szerb, német és magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Margitnak hívták, volt egy lányuk, Katalin és az ikrek, Artúr és Miklós. Az egész család Auschwitzban pusztult el.

Mózes nagybátyám és apám nővérei, Jolán és Erzsébet szintén Auschwitzban pusztultak el. Böskéék (Friedman Emilné) Melencében éltek [Melence – nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 8700 (95% szerb, a többi német, magyar és román), 1910-ben 8900 (96% szerb, a többi magyar és német) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Böske férje Topovske Supéban pusztult el 1941-ben, a munkatáborban, Mirjám lányuk túlélte Auschwitzot, Éva nem, ő tíz éves volt.

Dezső nagybátyám túlélte a háborút. Az első feleségét és a lányát szintén elvitték Auschwitzba. Dezsőt munkaszolgálatra vitték, de nem tudom, hová. A háború után újra megnősült, két gyereke született: egy fiú, Miklós, aki ma is Adán él, és egy lánya, Vera. Dezső 1964-ben halt meg.

Nagyapám első házasságából az egyik fia, Ármin és a lánya, akinek nem emlékszem a nevére, Budapesten élt. Apám másik féltestvére Adán élt, Jenőnek hívták. Az ő családjukról nem sokat tudok. Azt hiszem, a lány özvegy volt, Ármin nagybátyám pedig nem nősült meg. Jenő bácsi megnősült, de nem emlékszem a felesége nevére; nagyon jóban voltunk a lányukkal. Aliznak hívták, és miután férjhez ment, Biogradban élt. Tartottam vele a kapcsolatot, nyaranta gyakran meglátogattuk. Sajnos már meghalt, azt hiszem, 1994-ben.

Anyám apjának szülei valahonnan a mai Magyarország területéről jöttek, de nem tudom pontosan, honnan. Magyar anyanyelvűek voltak. Anyám apját Brandeis Károlynak hívták, nem tudom, mikor született, de Péterrévén élt, fűszerüzlete volt.  

Nagyanyám, Kohn Sarolta (mi Lottinak hívtuk) szintén Péterrévéről származott. Neki is magyar volt az anyanyelve. Nem tudom, mikor született [A családfa szerint Adán született 1864-ben.].

Károly nagyapám és Lotti nagyanyám Óbecsén éltek. Csak az után költöztek oda, hogy összeházasodtak, és azt hiszem, már voltak gyerekeik is, amikor Óbecsére költöztek. Először egy kis házban laktak. Amikor elkezdődött az első világháború, Budapestre menekültek, ahol nagyapám megbetegedett és meghalt. Azt hiszem, 1914-ben vagy 1915-ben halt meg, ötvenegynéhány éves korában. Egy budapesti zsidó temetőben temették el.

Aztán nagyanyám a gyerekekkel együtt visszajött Óbecsére, egy lakásban lakott. Később Bernát nagybátyám, anyám testvére vett egy házat, és odaköltöztek. Lotti nagymamám az óbecsei vérengzésben halt meg 1942 januárjában [Újvidéken kívül is voltak vérengzések a Délvidéken 1942 januárjában: Óbecsén kétszáz embert mészároltak le, köztük kb. száz zsidót. – A szerk.].

Az anyai nagyszüleim vallásosak voltak abban az értelemben, hogy megtartották az ünnepeket. Nagyanyámnak mindig volt a fején necc [Háló (német), a kendőt kiváltó ruhadarab. – A szerk.] vagy valami más, hogy ne járjon fedetlen fővel. Nagyapámnak volt szakálla. Nagyanyám azt mesélte, jóképű, magas férfi volt, de azt soha nem említette, hogy kipát viselt volna.

Óbecsére szép városként emlékszem; ma idegennek tűnik. Kövezett utcái voltak, és a Wilson utca környékén, ahol laktak, az utcák szélesek voltak sok fával, mint egy fasor, olyan volt. Amikor kislányként odamentem, anyám húga, Jolika, aki akkoriban szintén fiatal lány volt, mindenhová vitt magával. Inkább vele szerettem lenni, mivel nagyanyám nagyon szigorú volt. Ott, Óbecsén tanultam meg úszni. Lesétáltunk az utca végébe a Tiszához, nem volt valami hosszú séta. A Tisza-part nagyon szép volt, voltak fából készült kabinok, ott hagyhattuk a holminkat. Volt egy medenceféleség is a gyerekeknek. Nem is volt olyan kicsi, akkora volt, mint egy nagyobb szoba. Ott tanultam meg úszni ötéves koromban. Egy Giza nevű hölgy tanított meg. Hogy ne süllyedjek el, felkötözött egy úgynevezett dobra, egy kerek vasdobozfélére, amin kötelek voltak. Amíg nem tudtam úszni, a hátamra kötötték, így fennmaradtam a víz tetején. Később, amikor már tudtam úszni, nem kellett fölvennem.

Nagyanyám szigorú volt, de nagyon szeretett. Két unokája volt: Sándor nagybátyám lánya Budapesten [Kővári Irén], meg én. Nem jártam gyakran [az anyai] nagyanyámhoz, csak a szünetekben, általában a nyári szünetben utaztam el hozzá, és két-három hétig maradtam. Volt két-három barátnőm Óbecsén, az egyiket König Etukának hívták. Valamivel idősebb volt nálam, és a Wilson utca sarkán lakott. A háború után kivándorolt Izraelbe, és ott hozzáment a férjem egyik barátjához. Azorban laktak, és volt egy lányuk. Sajnos, néhány évvel ezelőtt meghalt.

A nagymamám nem jött hozzánk látogatóba, elég öreg volt, és alig tudott járni. Kövér is volt, csak a házban tudott egyedül járkálni. Mikor már nagyobb voltam, délutánonként a ház előtt üldögéltünk nagymamával; volt néhány fonott karosszéke, abban üldögéltünk, amíg csak bírta. A nagyünnepek alatt kocsival vitték el a zsinagógába.

Nagymamámnak nagy háza volt: volt három utcai szoba, volt egy kisebb szoba meg egy ebédlő, ami a hátsó udvarra nézett, volt egy hosszú, zárt hall, a konyha és a spájz. A hátsó udvarra vezető részben volt még két szoba és egy konyha a személyzetnek. Az egyetlen személyzet egy bediener [szolgáló] volt.

Amikor a nagymamámnál voltam, egy szobában aludtam vele. Sándor, az idősebbik fiú a középső szobában aludt. Az utolsó szoba Vili bácsi szobája volt, de azt hiszem, a testvérével, Palival osztozott rajta. Pali gyakran járt gyógyfürdőbe.

Anyámnak hét fiú- és egy lánytestvére volt. A két legidősebb fiút megölték az első világháborúban, nem emlékszem a nevükre. A többiek közt a legidősebb fiút Sándornak hívták, orvos volt; utána következett Bernát, Pál, Jóska, Vili és a húga, Jolán.

A nagybátyáim nem házasodtak meg, csak Sándor volt nős. De ő is elvált az első feleségétől. Volt egy lánya ebből a házasságból, Irén. Őt és az anyját elvitték Auschwitzba. Irén visszajött, de a volt feleség nem. Sándor nagybátyámnak volt még egy felesége, egy elvált zsidó nő. Aliznak hívták. Amikor hallott az itteni vérengzésről [lásd: újvidéki vérengzés], eljött megnézni, mi is történik itt. A magyar katonák leszedték a vonatról, és a Tisza jege alá lökték, meghalt.

Bernát nagybátyámnak gabonaáru-üzlete volt Óbecsén, ő támogatta az egész családot. Vili nagybátyám az ő alkalmazottja volt. Jóska nagybátyám Újbecsén lakott, ott volt gabonaáru-üzlete.

Apámat Neuberger Miksának hívták. 1896-ban született Adán, és Auschwitzban halt meg, közvetlenül a felszabadulás előtt; tífuszos lett, ezt hallottuk. Azt hiszem, csak az elemi iskolát végezte el. Üvegáruüzlete volt.

Anyám 1899-ben született, Péterrévén [Péterréve – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1910-ben 10 00 magyar és szerb lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Brandeis Bertának hívták. 1985-ben halt meg öregségben, és négy nappal később a húga, Jolika nagynéném is követte őt. Az újvidéki temetőben temették el őket egymás mellett. Abban az időben zárva voltak a zsidó temetők Újvidéken, úgyhogy a városi köztemetőben temették el őket, ami az egyetlen működő temető volt akkor.

Az anyukám és a húga, Jolika elemi iskolát végeztek, mert az apukájuk – az én nagyapám – meghalt, és nem folytathatták a tanulást. Munkába álltak, elhelyezkedtek egy varrodában. De otthon is sokat varrtak, minden barátnőjüknek ők varrták a ruhákat.

Jolika férje zombori volt, Fleischman Móricnak hívták. Miután összeházasodtak, Jolika is Zomborra költözött Óbecséről. Ez még a második világháború előtt történt. Egy bérelt házban laktak. A háború alatt Jolika férje munkaszolgálatos volt Ukrajnában. Ott ölték meg.

A szüleim házasságközvetítő révén ismerkedtek meg. Úgy gondolom, a házasságközvetítő elhozta apámat Óbecsére, hogy megismerkedjen anyámmal. 1925-ben házasodtak össze. Abban az időben a vallásos esküvőket nem a zsinagógában tartották, hanem a zsinagóga udvarán, a hüpe alatt [Egyes ortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.]. Óbecsén volt az esküvő. A szüleim egy darabig Óbecsén laktak, aztán 1926-ban átköltöztek Adára.

Anyám háztartásbeli volt, de besegített apám üzletében, amennyit csak tudott. Üveget, porcelánt, nagy ablak- és ajtótáblákat árultunk. Kristályt nem tartottunk, mert azt nem lehetett eladni Adán, ott csak a legegyszerűbb dolgokra volt szükség. Senki nem akart kristályvázát vásárolni. Ha valaki mégis kristályt szeretett volna venni, az elment Újvidékre vagy Szabadkára. Villát, kést és kanalat is tartottunk. Néha bérbe adtunk evőeszközt és tányérokat esküvőkre.

A szüleim megtartottak valamit a vallási előírásokból: zárva voltunk szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és kizárólag kóserül étkeztünk. Kipát nem viselt apám, de kalap mindig volt rajta. Leginkább sábeszkor ment el a zsinagógába, de nem minden héten; otthon mindig megtartottuk a sábeszt, anyám gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Szombaton ebédre sóletet ettünk. Először levest volt, aztán sólet kapros savanyúsággal vagy paprikával, aztán sült hús kompóttal. A végén sütemény volt vagy megint kompót.

Emlékszem, hogy Peszáhra új cipőt, harisnyát és ruhát kaptunk. Kaptam egy ruhát az érettségire és egy kabátot is. Nem kaptam mindig mindent, de cipőt általában minden évben kaptam. Peszáhkor kicseréltük az edényeket. Év közben ezeket az edényeket a spájzban tartottuk egy fiókban. Nem sokkal Peszáh előtt anyám előszedte és elmosta őket, és elrakta azokat az edényeket, amiket egyébként használtunk. Néha összegyűltünk széderre apám anyjánál; néha csak mi hárman mentünk hozzá.

1926-ban születtem Adán [Ada – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 11 100 (81% magyar, 19% szerb), 1900-ban 12 100 (82% magyar, 18% szerb; vallásfelekezet szerint 79% római katolikus, 16% görögkeleti, 4% izraelita), 1910-ben 12 500 (84% magyar, 16% szerb) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Magyar az anyanyelvem, szerbül az óvodában tanultam meg. Amikor még nagyon kicsi voltam, mindig az anyám vigyázott rám, de amikor be kellett mennie az üzletbe, a bediener vigyázott rám. Három- vagy négyévesen kezdtem az óvodát, közel volt ahhoz a lakáshoz, ahol laktunk. Csak később költöztünk be a házba. Szerb óvoda volt, Adán nem volt zsidó óvoda.

Az elemi iskola ugyanúgy volt, ahogy ma is, de öt évig tartott, mert abban az időben Adán nem volt polgári iskola. Csak amikor befejeztem az elemit, akkor nyílt meg a polgári iskola. Minden évben új tanárunk volt. Énekeltem az iskolai kórusban. Az osztályomból – ha jól emlékszem – négyen énekeltünk a kórusban. Az iskolai előadásokon léptünk fel.

Szerb iskolába jártam, de jártam külön hittanra és héberre. Amíg kisiskolás voltam, jártam héderbe, ahol a vallásoktatást Rubenovics tartotta, aki ugyan nem volt rabbi, nem is tudom, milyen végzettsége volt, de jól ismerte a zsidó hagyományokat, és tudott héberül. Hetente egyszer vagy kétszer mentünk héderbe. A zsidó hagyományokról, az ünnepekről tanultunk, meg hébert. Lányok is jártak oda. Emlékszem, amikor az ábécét felírták a táblára, és mi hangosan ismételtük: alef, bet, gimel, daled és így tovább. Amikor a polgári iskolába jártam, Hoffmann [Dávid] rabbi jött hetente kétszer-háromszor az iskolába órát tartani.

A polgári iskola Ada központjában volt, a háború után a Városháza költözött a helyére. (A Városháza ma egy egykori kétemeletes kávéház helyén van, szintén a város központjában.) Itt minden tantárgyat más tanár tanított. Én csak a történelmet szerettem. Egyszer a háború után is találkoztam a történelemtanárommal, akinek a vezetékneve Pavlov volt, Újvidékre költözött. Az egyik osztálytársamat vette feleségül, de nem vagyok benne biztos, él-e még. Imádtam az óráit: fel-alá járkált a teremben, és mesélt. Alig kellett a könyvből tanulnunk, szinte mindent megjegyeztünk az órán. Soha nem szerettem viszont a matematikát, de nem a tanár miatt, hanem mert soha nem sikerült megszeretnem ezt a tárgyat. Németet tanultam különórán. Tanultam németet az iskolában is, de különórákat is vettem. Soha nem sportoltam. Szerettem úszni, és amikor a nagymamámnál voltam Óbecsén, mindig lementem úszni a Tiszához a nagynénémmel és a barátnőimmel.

A ház, ahol gyerekkoromban laktunk, nagyon szép volt. Három szobája az utcára nézett, volt még egy elég nagy előszoba, egy konyha, egy fürdőszoba és egy spájz. Volt egy kis nyári konyha a ház meghosszabbításában és egy pince meg egy raktár, ahol az árut tartottuk. A ház két utcára nézett, a főutcára és egy kisebb utcára. A kisebb utcára néző kapu széles volt, a főutcára néző keskeny. A keskeny kapu mellett az egyik szobát alakították üzletté, hogy édesanyám is segíthessen az üzletben. Amíg kicsi voltam, a bediener aludt abban a szobában. Később ő már nem lakott nálunk.

A szobám egy kicsit vajszínűre volt festve, néhány szép metszettel. Volt egy nagy, háromajtós szekrényem egy tükörrel, volt egy ágy, három karosszék és egy asztal. Szép volt a szobám. Az én szobám mellett volt a szüleim hálószobája. A szoba egyik része sötét volt, ezt németül alkóvnak nevezték, és ebben volt az ágy. Ha vendégek jöttek, vagy az én szobámban ültek le, vagy az ebédlőben.

Volt egy hátsó udvar és egy szép kert gyümölcsfákkal: volt körte, alma, barack és szeder, de szőlő nem volt. Állatot is tartottunk hátrébb az udvarban. Csirkéink voltak. A libát a piacon vásárolta anyám, mindig ugyanattól az asszonytól. Tömte őket, hogy nagyobb legyen a májuk. Mindig sok libát vágtunk, hogy legyen elég zsír télre, mivel anyám zsírt használt a főzéshez, nem olajat.

A legtöbb barátom zsidó volt. De volt egy barátnőm, Pintér Veronikának hívták, aki nem volt az, vele mindig együtt mentünk reggelente az elemibe. Másik osztályba járt, de aztán mindketten beiratkoztunk a polgáriba, és egy osztályba jártunk. Iskolába menet mindig elmentem a házuk előtt, becsöngettem, ő kijött, és együtt mentünk az iskolába. A háború után férjhez ment, szült egy fiút, de úgy hallottam, hogy már meghalt.

A többi barátom zsidó volt, és ma mind Izraelben élnek. Elég nagy baráti társaságom volt. Dóra, Hanna, aki ma Izraelben él, és mi Ancikának hívtuk, Bleier Ida és Gizella, Léderer Gyurika, aki Izraelben halt meg, és volt még egy Gyurika, de az ő vezetéknevére nem emlékszem. Ők mind kivándoroltak Izraelbe. A barátaimmal általában moziba mentünk, vagy fölmentünk valamelyikünkhöz. Gyakran nálunk gyűltünk össze, mert hátul az udvar nagyon szép volt. Egyszer, a háború után a barátaim elmentek Szegedre piknikezni, de engem nem engedtek el a szüleim, nagyon féltettek akkor még.

Ada nagyon szép hely volt. Akkoriban körülbelül tizenhatezer lakosa volt. Ebből ötszáz volt zsidó, ötezer szerb és a többi magyar. Voltak szlovákok is. A főút egyik vége, ahol laktunk, a vasútállomásra vitt ki, ami ma már nem létezik, a másik vége meg a katolikus temetőhöz vezetett. Széles utca volt sok paddal és fával, és az utca közepén volt egy piac. Hetente kétszer volt piac, kedden és csütörtökön. Ada nem volt csatornázva. A kútból húztunk vizet. Gondolom, ma már van vízvezeték, de nem tudom.

A katolikus templom mögött volt egy kis park rengeteg zölddel. Mi, gyerekek sokszor jártunk ide, de még akkor is ott találkoztunk, amikor már idősebbek voltunk, sokszor még este is ott beszélgettünk. Két mozi is volt. Először egy volt, aztán később, amikor bejöttek a magyarok 1941-ben [lásd: a Délvidék megszállása], lett még egy. Nem voltak mulatók, csak egy kávéház, aminek egy török volt a tulajdonosa. A kávéházban volt egy nagy terem, ott tartották a Purim-bálokat, és színházi előadásokat is tartottak.

Két hitközség volt Adán, és mindkettő ortodox volt. Az egyikhez egy kis zsinagóga tartozott, az nagyon vallásos volt. A nagyzsinagóga a mérsékelten vallásos hitközséget szolgálta, ahová mi is tartoztunk, de ez is ortodox volt. Voltak mikvék is Adán, de anyám soha nem ment el a mikvébe [Adán már 1790-ben alapítottak hitközséget. 1868-ban a hitközség az ortodox irányzathoz csatlakozott. Az 1892-ben választott Práger Jakab rabbi haszid irányban vezette a hitközséget, nyilván ezé a hitközségé volt a kisebbik zsinagóga (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.].

A zsidó hitközség épülete kicsi volt. A nőszövetségnek volt két-három szobája, ahol a felnőtt nők összejártak, ez a WIZO volt. Abban az időben nem voltak foglalkozások gyerekeknek, de a Szimhát Tóra mindig nagyon élvezetes volt a zsinagógában. Ilyenkor táncoltak a Tórával, mindenütt virágok voltak, és minden gyerek eljött. Volt zsidó iskola Adán, de bezárták, mire elértem az iskoláskort. A tanítót Fischernek hívták, az iskola az ő házának volt egy része, később állami iskola lett belőle [Egy 1921-ben elfogadott törvény értelmében az egyházi iskolákat állami iskolává kellett alakítani. – A szerk.].

Nem emlékszem, mikor utaztam először vonaton, de amikor édesanyám családjához mentem látogatóba Óbecsére, mindig vonattal utaztam. Autóban valószínűleg az után ültem először, hogy férjhez mentem, akkor, amikor megvettük az első autónkat.

Nem emlékszem, hogy lett volna antiszemitizmus Adán a második világháború előtt. Fiatal lány voltam, soha nem tapasztaltam antiszemitizmust. És volt egy barátnőm, aki magyar volt; igaz, hogy miután a magyarok bejöttek Adára, az apja magyar nacionalista lett, de továbbra is jó viszonyban maradtunk.

Mivel Ada ortodox közösség volt, minden fiúnak volt bár micvója. Mi, lányok tanultunk héberül a háború előtt, de csak rövid ideig. Egy ügyvéd tudott héberül, és ő tanított minket. Az órákat csoportokban tartotta; nem voltak osztályok. Ez egy önkéntes dolog volt, nem kapott érte pénzt.

A polgári iskola után nem tanultam tovább, mert Adán nem volt semmilyen lehetőség, és ez közvetlenül a háború előtt volt már amúgy is. A háború után férjhez mentem, és háziasszony lettem. A férjem nem engedte, hogy dolgozzam, neveltem a fiunkat.

A szüleimnek kevés barátja volt, főleg a családdal jártak össze. Egész héten dolgoztak, nem volt sok idejük a barátokra, sokszor csupán pihentek. Időnként elmentek a zsidó hitközség központjába valamilyen előadásra.

A szomszédaink gójok voltak. Nagyon jóban voltunk a szabóval, a vezetékneve Vretcko volt. Megőrzött néhány dolgot, amit odaadtunk neki, mielőtt elvittek volna a koncentrációs táborba. A másik közvetlen szomszédunk egy ügyvéd volt, doktor Király, de vele nem voltunk olyan jó viszonyban. Tőle vettük a házunkat a háború alatt. Aztán ott volt szemben Stanulovic doktor: ő volt a falu orvosa. A háború után Újvidékre költözött, és az újvidéki orvosi kar professzora lett. Nála is volt néhány dolgunk; volt, amit visszaadott, és volt, amit nem.

A családból soha senki nem vett részt a politikában, és semmilyen pártnak vagy egyéb szervezetnek nem voltak tagjai. Csak anyám volt tagja a WIZO-nak.

Először akkor tapasztaltam antiszemitizmust Adán, amikor a magyarok bevonultak 1941-ben. 1944-ben apámat elvitték Auschwitzba. Pontosan Peszáhkor vitték el, arra nem emlékszem, hogy Peszáh elején vagy a végén [azaz még a tömeges deportálások megkezdése előtt, márciusban], de akkor vitték el. Az összes zsidó férfit összegyűjtötték Adán, csak egy maradt, a barátnőmnek, Herzl Borikának az apja. Hogy őt miért nem vitték el, nem tudom; később aztán őt is elvitték, azt hiszem, akkor, amikor bennünket is elvittek. Először egy raktárba vitték apámékat, másnap pedig átvitték őket [Bács]Topolyába, egy másik raktárba, ott pedig vagonokba rakták őket Auschwitz felé. Soha többé nem láttuk egyiküket sem [Bácstopolyán a magyarok nem sokkal a Délvidék megszállása után internálótábort állítottak föl politikaiaknak, ún. „legális” menekülteknek (akiket a hatóságok lajstromoztak), továbbá olyan magyar és hontalan zsidóknak, akik nem tudták megfelelőképpen igazolni magyar állampolgárságukat. A német megszállás után a tábort „az SS jelentősen kibővítette, és főképp zsidó túszok fogva tartására szolgált. Többségük a Délvidékről jött … Összesen 3000 zsidót tartottak fogva a táborban és deportáltak. Ebből a táborból került ki a mintegy 2000 »jó erőben lévő« zsidóból álló két első transzport egyike, melyet 1944. április 30-án [április 28-án?] irányítottak Auschwitzba”. 16 és 60 év közötti, kizárólag munkaképes zsidó férfit deportáltak (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. 52. oldal). – A szerk.].

Bennünket április huszonötödikén vittek el, egy hónappal az után, hogy elvitték apámat [először még Bácstopolyára] [Adán 1941-ben a lakosság 2,4%-a (326 fő) volt zsidó. „A Délvidék zsidóinak gettózása április 26-án kezdődött. … a Ferenc-csatornától a Martonosig nyúló területen élő zsidókat – Magyarkanizsa, Újvidék, Zenta és Zombor körzetét beleértve – április 26-án szedték össze, és ideiglenesen átszállították a Baján, Szabadkán és Szegeden létesített koncentrációs táborokba. … A Szegedre szállított délvidéki zsidó közösségek közé tartoztak Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zenta lakói. … Közvetlenül május 25. előtt, amikor Bajáról megkezdődtek a deportálások, sok Szegeden és Szabadkán koncentrált délvidéki zsidót, köztük az újvidéki zsidók zömét, szintén áthelyezték Bajára bevagonírozáshoz (Id. mű, II. 51–52. oldal). – A szerk.]. Először Szegedre vittek bennünket valami épületbe az ottani kis zsinagóga mellett. Ott körülbelül két hétig voltunk, aztán egy péntek este bejöttek, és kiabálni kezdtek: „Aki dolgozni akar, lépjen előre!” Valaki azt mondta nekünk: „Ne menjetek, bújjatok el, ez nem jó!” Akkor még nem tudtunk Auschwitzról!

Néhány nap múlva vagonokba tettek bennünket Baja felé. Nem maradtunk sokáig Baján. Vagonokban utaztunk tovább, nyolcvanan voltunk, körben ültünk sorokban, akinek volt hátizsákja, az arra ült. Szerencsére mi a vagon falánál ültünk, úgyhogy neki tudtunk dőlni. Nyolc nap múlva kinyitották a vagont. Azt kiabálták: „Aki elég fiatal, és akar dolgozni mezőgazdasági munkásként, jöjjön ki!” Anyám azt mondta: „Menjünk!” Leszálltunk, de a vagonban maradt apám két nővére, Beska a két lányával, Mirjámmal és Évával, Jolán néni és a[z apai] nagymamám, Minka. Mivel Éva nagyon kicsi volt, nagymama pedig nagyon öreg, mind az öten a vonaton maradtak. A vonat Auschwitzba ment tovább. Csak Mirjám élte túl.

Volt velünk egy kislány Szabadkáról, hogy hogy sikerült kicsempészniük, nem tudom. Nem volt több három- vagy négy évesnél. Túlélte a háborút, és Izraelbe ment. Vannak gyerekei. Hogyan nem vették észre a katonák, nem tudom, pedig átkutattak minket. Anyám még fiatal volt, negyven valamennyi, én tizenhat vagy tizenhét voltam. Miután leszálltunk a vonatról, hallottam, hogy vannak emberek Zomborról is. Elkezdtem keresni a nagybátyámat és a nagynénémet.

Bercike nagybátyám Óbecséről elment meglátogatni Jolika nagynénémet, Zomboron. Mivel Jolán egyedül élt, mert a férjét elvitték munkaszolgálatra Ukrajnába, a nagybátyám odament, hogy vele legyen. Az óbecsei vérengzés alatt Bercike bácsi Pesten bujkált, később meg, amikor visszatért, a nagynénémnél lakott. Emlékszem, kerestem őket, és a nevüket kiabáltam. És egyszer csak megjelentek. Ők is leszálltak a vonatról, így négyen voltunk, Bercike nagybátyám, Jolika nagynéném, anyám meg én.

Miután a katonák kiválasztottak, fogtuk a hátizsákunkat vagy amink volt, és Strasshofba vittek minket [Bajáról 5640 zsidót deportáltak Strasshofba, a szám azonban, mint Braham szerint a forrása is, bizonytalan. – A szerk.]. Volt néhány barakk tele poloskával. Valami borzalmas ételt kaptunk, dörgemüzének hívtuk, úgy nézett ki, mint a főtt krumplihéj [Valószínűleg helye válogatta, hol mit „tálaltak” dörgemüze néven: volt, ahol aprított marharépát (esetleg azonmód sárosan, kukacosan megfőzve), volt, ahol csalánlevest. – A szerk.]. Nem akartuk megenni, mert még volt abból, amit a hátizsákban vittünk magunkkal. Voltak, akik azt mondták, meg kéne ennünk, mert nem tudjuk, még min kell keresztülmennünk: igazuk volt. Néha mi, fiatalok összejöttünk kint esténként. Elég sokáig maradtunk Strasshofban, aztán Gessendorfba vittek minket, ami szintén tábor volt. Itt mezőgazdasági munkára jelöltek ki bennünket. Aztán Feldsbergbe küldtek, ami az osztrák–cseh határon volt akkor. Ott sokáig maradtunk. Aztán vagonokba raktak minket Theresienstadt felé, de mivel az angolok már odaértek, egy kis faluban maradtunk egy tanyán. Itt az oroszok szabadítottak fel minket 1945 májusában.

Így a felszabadulás idején valahol Ausztriában voltam. Először Znainba [Ma: Znojmo, Csehországban, Dél-Morvaországban van, az osztrák–cseh határon. – A szerk.] kerültünk, ahol láttam egy sovány, borotvált fejű lányt az állomáson; a katonák, akik vigyáztak ránk, azt mondogatták, hogy mi még örülhetünk, mert ennél rosszabb is volt. Akkor tudtam meg, hogy léteztek koncentrációs táborok. Znainban egy lakásban szállásoltak el minket, a lakók valószínűleg elmenekültek, nem tudom. Egy ideig ott maradtunk

Továbbra is együtt voltunk, Bercike nagybátyám, Jolika nagynéném, anyám és én. Hazafelé rozzant vonatokkal jöttünk, egy darabig a vonat tetején is ültünk. Később aztán átültünk egy vagonba, amelyiknek minden ablaka ki volt törve. Pesten leszálltunk a vonatról, fölhívtuk telefonon Sándor nagybátyámat, anyám testvérét, hogy megmondjuk, Pesten vagyunk. Ő eljött értünk, villamosra ültünk, és elmentünk hozzá. Nála maradtunk két vagy három hétig, amíg összeszedtük magunkat.

Még a vonaton találkoztunk egy nagyon sovány emberrel, Auschwitzból jött. Anyám szerint a férfi azt mondta, együtt volt az apámmal. Apám szemüveges volt. Azt mondta, összetörték a szemüvegét, úgyhogy alig látott. Valószínűleg tífuszos lett, és néhány nappal a felszabadulás előtt halt meg. Négy rokonomat ölték meg az óbecsei vérengzés alatt, a nagyanyámat, két nagybátyámat és egy nagynénémet, és tizenöt rokonomat ölték meg Auschwitzban.

Sándor nagybátyám orvos volt. Amikor elvégezte az orvosi egyetemet, érdemes volt magyarosítani a nevét. Így lett Kővári. Doktor Kővári Sándornak hívták. A háború alatt Budapesten maradt, mert a szomszédja, egy magyar ezredes, akit ő kezelt, bújtatta. Hálából bújtatta, és így megmentette a nagybátyám életét.

Amikor visszatértünk Adára, nem volt hol laknunk. A házunk, amit a magyar szomszédunktól, Király ügyvédtől vettünk, másoké volt. A háború alatt vettük a házat, ki is fizettük, de ez a szomszéd soha nem íratta ránk a tulajdonjogot. Biztos azt gondolta, soha nem térünk vissza, és újra eladta a házat egy másik szomszédnak.

Egy zsidó ember fogadott be minket, akinek volt háza. Az egész házat kiadta nekünk, nem tudom, hogy ő hol lakott. [Neuberger] Aliz unokahúgom és az anyja is visszajött, ők is odaköltöztek. Nekik volt egy szobájuk, anyámnak és nekem egy másik, meg volt egy konyha. Így éltünk, amíg nagy nehézségek árán vissza nem szereztük a házunkat, mert amit az ügyvéd csinált, az nem volt törvényes. Volt egy per, és visszakaptuk a házat.

Az adaiak elfogadtak bennünket; volt, aki magyarázkodott, volt, aki nem, és volt, aki sajnált bennünket. Emlékszem, amikor elvittek minket, az egyik szomszéd ott állt szemben az utcán, a templomnál, és nevetett. Már nem emlékszem a nő nevére. Voltak, akik örültek, hogy visznek minket, zsidókat.

Újra megnyitottuk a boltot. A bolt ugyan üres volt, de szerencsére a raktárhoz senki nem nyúlt. Anyám, [Friedman] Mirjám unokahúgom és jómagam vezettük az üzletet. Mirjám eleinte [Neuberger] Dezső nagybátyámnál lakott, de miután visszaszereztük a házat, anyám hívta, hogy lakjon velünk. Körülbelül egy évvel később a privát üzleteket be kellett zárni, eladtunk mindent, és abból a pénzből éltünk.

A háború után Jolika nagynéném visszatért Zomborra, és abban a házban bérelt egy szobát, ahol a háború előtt lakott a férjével. Kezdetben a férje bőrdíszműves üzletét vitte tovább. Alkalmazott valakit, aki segített neki mindenben. Egy év múlva a kormány rendelete alapján nem lehetett tovább megtartani a magántulajdont. Jolika ügyesen, még időben el tudta adni a boltot.

Ezzel egy időben Bernát bácsikám eladta az óbecsei házát, anyám pedig az adai házunkat, és hárman vettek egy házat Újvidéken. Ez az a ház, ahol a férjemmel a mai napig is lakom. A bácsikám soha nem volt nős, és se a nagynéném, se az anyám nem ment férjhez újra.

A férjem, Schosberger Pál 1920-ban született, Budapesten. Néhány évvel születése után Újvidékre költöztek, mert az apja újvidéki volt. (Az édesanyja pesti volt.) A férjem gépészmérnök. Ezenkívül információt gyűjtött az újvidéki és vajdasági zsidóságról, és a holokauszt alatt itt elpusztult áldozatok nevét is gyűjtötte. Több könyve is megjelent a vajdasági zsidó hitközség történetéről.

A férjemmel a háború után ismerkedtem meg. Egy barátnőm, Jelena Iculin mutatott be minket egymásnak; pontosabban Jelena egy barátnőmnek a nővére volt. Jelena ma Zágrábban él. Pál Nišben volt katona, és Jelena is Nišben lakott. Jó barátok voltak. Belgrádban találkoztunk. A nagybátyámmal mentem el az első találkozónkra, akkoriban ez így volt, a régi módi szerint nem mehettem volna egyedül. A Moszkva kávéházban találkoztunk (ez még ma is megvan Belgrád központjában). Pál akkoriban katonatiszt volt.

Két-három hónap múlva összeházasodtunk. Adán volt az esküvőnk 1948. május kilencedikén. Polgári és egyházi esküvőnk is volt. A vallásos esküvőt a házunk hátsó udvarában tartottuk, hüpe alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás], a polgári esküvő a városházán volt.

Az esküvő után Újvidékre jöttünk nászútra, és jó pár napig maradtunk. A férjemet áthelyezték Szerbiába, kilenc hónapig laktunk egy kis szerbiai faluban, úgy hívták, Kucajna. Később áthelyezték Újvidékre. Először sikerült visszaszereznünk a Karadzic utcai háznak, ami valaha az övék volt, a negyedét – két szobát, egy fürdőszobát és egy külön vécét. A fürdőszoba elég romos állapotban volt. Abban az időben nem volt vízvezeték, csak később kapcsolódtunk rá. Egy idő múlva visszakaptuk a ház teljes egyik felét, aztán később az egész házat.

Én ki akartam vándorolni Izraelbe, de se az anyám, se a nagynéném nem akart, mert Bercike nagybátyám beteg lett. Nem akarták itt hagyni. Aztán 1948-ban férjhez mentem. A férjem hivatásos katona volt, folyton azt mondogatta, úgysem engednék el. Ha eléggé próbálta volna, biztosan elengedték volna. Az összes barátom kivándorolt Izraelbe 1948-ban. Csak én maradtam itt.

1950 januárjában megszületett a fiam, Josip. Soha nem titkoltuk a zsidó származásunkat, úgyhogy ő is zsidó szellemben nevelkedett. A kórházban volt a britje [lásd: körülmetélés], nem volt más lehetőség. Bár micvója nem volt, mert Újvidéken nem volt senki, aki a gyerekeket tanítsa. A barátai zsidók voltak. Minden téli és nyári szünetben összejárt velük. Később tovább tanult, gépészmérnöki diplomája van, meg még egy közgazdaságból is. Itt tanult az újvidéki egyetemen.

Amíg a fiam kicsi volt, együtt jártunk nyaralni. Gyakran mentünk Opatijába és Biogradba Aliz unokahúgomhoz. Tíz évig Petrovacba jártunk, mert a férjem a Postánál dolgozott, és ott volt üdülőjük. Az üdülő megsemmisült az 1966-os földrengésben.

Minden ünnepen elmentünk a zsinagógába vagy a zsidó hitközség központjába; sábeszre ma is gyújtok gyertyát. Jom Kipurkor mindig böjtölök. Amíg volt kóser mészárszék, kóser húst vásároltunk, de ez még a második világháború előtt volt. Otthon soha nem tartottuk a nem zsidó ünnepeket.

Két unokám van, Eli és Dina. Dina még tanul, és közben a bátyja cégénél dolgozik. Nagyon aktív a zsidó hitközségnél, a nagyapja nyomdokaiba lép. Eli üzletember, saját cége van; nagykereskedő. 2002-ben nősült meg, és még abban az évben megszületett a fia, a dédunokám.

Jó életünk volt a kommunizmus alatt, annak ellenére, hogy nem voltunk párttagok. Azért mondhatom, hogy jól éltünk, mert a férjem tiszt volt, és a katonaságtól kapott élelmiszert meg egyebeket. Sokan voltak, akiknek nem volt mit enniük.

Megengedhettük magunknak, hogy télen és nyáron is üdüljünk. Biztos vagyok benne, hogy volt antiszemitizmus, de tényleg nem éreztem soha. Inkább azt mondanám, Izrael-ellenességet éreztünk. Ami az országunk Izraellel kapcsolatos politikáját illeti, mi voltunk az elsők, akik megszüntették a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Ez 1967-ben volt, az izraeli hatnapos háború alatt. Az biztos, hogy ez nem volt valami kellemes nekünk, zsidóknak. Mindenesetre Tito ezt így akarta, úgyhogy így történt. Ez alatt az idő alatt nem tudtuk tartani a kapcsolatot az izraeli rokonainkkal és barátainkkal. Nem is telefonálhattunk nekik.

A kommunizmus bukása után nem sok változott. Soha nem politizáltunk, úgyhogy a változások nem nagyon érintettek bennünket. Sokan közülünk újra a zsidó hitközség tagjai lettek.

Először 1972-ben jártam Izraelben. Sok barátommal találkoztam, akiket már nagyon régen nem láttam. Nagy ünnep volt ez nekem. Meglátogattam Mirjám unokahúgomat is, ő 1949-ben vándorolt ki Izraelbe. Meglátogattuk a férjem unokaöccsét is [Schosberger Egont], aki Azurban lakott, és 1995-ben halt meg.

Meglátogattam Hanna barátnőmet is, mindig ő volt a legjobb barátnőm. Ez után minden negyedik évben mentünk. 1976-ban a férjem szervezett egy utat Izraelbe, ez egy hetvenfős csoport volt a jugoszláviai zsidó hitközségek tagjaiból. A kormány valahonnan tudomást szerzett róla, és aznap, amikor indulnunk kellett volna, megjelentek nálunk, és elvették az útlevelünket. Néhány nappal később visszaadták, és bocsánatot kértek, amiért elvették. Úgyhogy még aznap elutaztunk Athénba és onnan Izraelbe, és csatlakoztunk a csoporthoz. Utoljára 1992-ben voltam Izraelben.

Rendszeresen járunk a zsidó hitközség központjába. Hétfőnként teadélután van, amin főleg az idősebb generáció vesz részt. A középgenerációt túlságosan lefoglalja a munkája, nincs szabadidejük, meg aztán olyanok is vannak, akiket egyáltalán nem érdekel az ilyesmi, a fiataloknak pedig megvan a maguk időbeosztása. Kapunk anyagi támogatást a Claims Conference-től.

Életrajz

Sarlós Zsuzsa humorával és lazaságával nagyon kedves benyomást tett rám. Jóízű kacagása nagyon jó hangulatúvá tette a találkozásokat. Az interjút pár szál cigaretta mellett adta, elmondása szerint 16 éves kora óta dohányzik. Lakása nem nagy, de nagyon tiszta. Nagyon büszke unokája „első” versére, amit neki írt. A vers bekeretezve ott lóg szobája falán. Gyakran jár Izraelbe, így sok onnan származó apróság lelhető fel nála, pl. szappan, csokoládé, üdítő stb.

A családi legenda szerint az egyik ükapám szerezte a „Szól a kakas már” című zsidó népdalt. Ez egy apokrif legenda a családban, persze nem biztos, hogy igaz. Taub Eizik Izsák rabbi volt a neve, és Nagykállón élt. Az, hogy ez a dal nem magyar népdal, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy iskolában Kodály járt énekórát meghallgatni, és azt mondták a gyerekeknek, hogy előbb szedjék össze a magyar népdalokat. Ekkor valaki prezentálta a „Szól a kakas már”-t, mire ő azt mondta, hogy ez sajnos nem magyar népdal. A családban szinte mindenki úgy gondolja, hogy a dal szerzője a mi családunk leszármazottja volt.

A dédszüleimről, semmit nem tudok, tulajdonképpen csak a nagyszüleimtől kezdődően tudok mesélni. Az apai nagyapám Szilágycsehen volt rabbi, és aztán Szilágy megye főrabbija lett [Szilágycseh – kisközség volt Szilágy vm.-ben 1891-ben 2700 magyar, 1910-ben 3400 magyar és román lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbírósága, adóhivatal. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.]. Nagynevű rabbi családok leszármazottja volt. Az apai nagypapát Klein Salamonnak hívták. A nagyapámnál az az érdekes történet mesélhető el, hogy egy alkalommal vakmerően felolvasta a templomban az ún. Balfour-deklarációt [lásd: Balfour-nyilatkozat]. Balfour volt az az angol külügyminiszter, aki 1917-ben azt mondta, hogy Palesztinát a zsidóknak kell adni. Ez a deklaráció a zsidó állam megteremtéséről szólt a Szentföldön. A brit külügyminiszter ezt egy Rotschild nevű bankárhoz írta, aki az angol Cionista Szövetség elnöke volt. Nagy-Britannia tehát támogatta az önálló palesztinai zsidó állam létrehozását. Nagyapám ezt a Balfour-deklarációt fölolvasta a templomban, és ebből óriási skandalum, iszonyatos botrány lett, mert a vallásos zsidók szerint Izrael megújulása csak akkor érvényes, ha eljön a messiás. Szerintük nem szabad a világi dolgokat belekeverni a vallási dolgokba. Úgy volt, hogy kiátkozzák, aztán meggondolták magukat, mert mégiscsak a hitközség vezetője volt. A nagyapám végigcsinálta az életét, és abba halt bele, hogy tályogot kapott, de akkor épp jöttek az őszi nagyünnepek, az Újév [Ros Hásáná], a Jom Kipur, az engesztelés napja, és nem ment el orvoshoz. Mire behozták Kolozsvárra, már késő volt, vérmérgezésben meghalt, 1941-ben. Nem tudom pontosan, hogy hány éves volt, de idősen halt meg. Azt sem tudom, hogy mekkora zsidó közösség volt Szilágycsehen, de több százan lehettek, az biztos. Az összes felmenője rabbi volt, nem volt kérdés, hogy milyen foglalkozást válasszon magának.

A nagypapának gyönyörű kék szeme volt. Hordott pajeszt, szakállt, kipát. Fekete ruhában járt, és egy nagyon kedves ember volt. Nem nagyon emlékszem, hogy sokat voltam Szilágycsehen gyerekkoromban, csak egyre emlékszem, mert éppen akkor nagy izgalom volt a házban, mert szült az egyik nagynénim, a Ruth. Klein nagyapám híres volt a hirtelen haragjáról, ez nálunk később családi hagyomány lett. Gyakran hallottam a családban azt a történetet, hogy jött haza reggel a templomból, és széles mosollyal köszöntötte a betoppanó vendéget, majd nagyot csapott az asztalra: „Chane, hol a reggelim?” − kiáltotta. Ezt a legendás Klein-féle dühöt szinte mindenki örökölte a családban.

Ha jól emlékszem, emeletes házuk volt. A ház nem volt tornácos. Két szoba és egy konyha volt a házban, a szobákban fapadló volt. Nagy szőlőjük volt, és nagymamám kijárt rendszeresen kapálni. Szilvafák is voltak a kertben, és a nagymama nyaranta befőzött. Biztos volt cselédjük, mert kellett valaki, aki szombaton a tüzet megrakja. Villany nem volt, petróleumlámpánál vagy gyertyánál tanulmányozta nagyapám a Talmudot. Én tulajdonképpen már csak akkor emlékszem rá, amikor Kolozsvárt feküdt a kórházban. Akkor voltunk nála a testvéremmel a kórházban, és akkor megismert, és mondta, hogy te vagy a Ziszu, te vagy a Cému. Tulajdonképpen a mozgatóerő a családban a nagymama volt.

A nagymamát Schwartz Fanninak hívták, és a Bús Fekete László nevű magyar színdarab- és filmírónak volt az unokatestvére [Bús Fekete László (1896−1971) – író, színpadi szerző. Színművei szerepeltek a budapesti színházak műsorán. 1940-ben az USA-ba emigrált, ahol folytatta írói munkásságát. Írt regényeket és filmforgatókönyveket is. Később Németországban élt. – A szerk.]. Fogalmam sincs, hogy eredendően honnan került Szilágycsehre. Erdélyi területről, az biztos. A nagyszüleim házasságközvetítő útján ismerkedtek meg.  Ez egy hivatás volt a házasságközvetítő, akit sádhennek hívtak A sádhen volt az, aki összehozta a fiatal párokat. Elment az egyik helyre, aztán elment a másik helyre, és mondta például, hogy találtam nektek egy jó menyasszonyt, vagy találtam neked egy jó vőlegényt. Egy pár alkalom után el kellett dönteni, hogy akarják-e a házasságot. A szülők egyeztek meg, a fiataloknak ehhez semmi közük nem volt. Általában nem sikerültek rosszul ezek a házasságok. Az én szüleimet is így hozták össze később, de a sadhenolásról részleteket nem tudok.

A nagyszüleim ortodoxok voltak. A mindennapi vallásosság úgy nyilvánult meg az életükben, hogy imádkoztak. Nem csak a templomban, otthon is imádkoztak rendszeresen. Mindennap reggel és este biztos imádkoztak. Pénteken az természetes volt. Ha jól emlékszem, ebédnél is imádkoztak, és étkezések után megköszönték a Jóistennek. A nagymama is imádkozott minden alkalommal, nem csak a nagypapa. A nagymamánál az, hogy ortodox, a ruházatában úgy nyilvánult meg, hogy parókát hordott, egyébként pedig egyszerű sötét színű ruhákat viselt. Természetes volt az, hogy a nagymama kóser háztartást vezetett. Sakterrel vágatta a baromfit, és természetesen külön tartotta a tejes és a húsos edényt [lásd: étkezési törvények]. Volt sakter Szilágycsehen, szinte biztos. Húsvétra külön húsvéti edényeket tartott [lásd: Pészah]. Húsvétkor volt egy szokás, hogy egy fakanállal össze kellett söpörni a kenyérmorzsákat [lásd: homecolás]. Ezt mindig a nagymama csinálta, nem a cseléd. Később nálunk, Kolozsváron pedig anyám. Ezt mindig a zsidó háziasszonynak kellett elvégeznie. Természetesen megtartották az ünnepeket is.

Elég szegények voltak, bár volt szőlőjük és gyümölcsösük Szilágycsehen, és a nagymama, aki nagyon pici és nagyon agilis asszony volt, művelte a szőlőt, és a hátán vitte a kisfiait a héderbe, ahol megtanulták a betűvetést. A zsidóknak, amit nagyon a szemükre hánynak, hogy műveltek meg törekvők, ez ott kezdődik, öt-hat éves korban a héderben. A gyerekeket, persze csak a fiúkat, beíratták, ott megtanultak írni-olvasni, aztán később a világi tudományok is bejöttek, de először a héber nyelvet és a vallás alapjait kellett megtanulniuk. A lányok nem járhattak héderbe, azok megtanulták a háztartást vezetni, kóserül főzni, és jó feleségnek lenni. Szilágycsehen volt héder, nem kellett a gyerekeket messzebb vinni. A templom nagyságából is látszik, hogy ez egy nagy hitközség volt. Megvan még a zsinagóga épülete Szilágycsehen. Először raktárt csináltak belőle, aztán kultúrházat. Ma már nincs ott közösség, szinte mindenkit deportáltak. A nagyszülők nem éltek ott végig. Később Zsibón laktak, ami a központja volt a szilágysági hitközségeknek [Zsibó – kisközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 2300, 1910-ben 3000 magyar és román lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.]. Annak lett a rabbija nagyapám, és később Szilágy megye főrabbija volt egészen haláláig. Az apai nagymamát elvitték Auschwitzba kilencven-egynéhány éves korában. Azt mesélték róla, hogy a vagonban még mindig a zsoltárokat olvasta, és bátorította a többieket, és aztán ottmaradt. Azt nem tudom, hogy a vonaton halt-e meg, vagy már ott, a táborban.

Fanni nagyanyám tizenhétszer szült, ebből tizenkét gyerek maradt meg élve. Nyolc fiú és négy lány. Ebből én a következőkre emlékszem. Az apám volt Klein Éliás. Volt egy testvére, David Giladi, aki könyvet írt Sălaj−Szilágy megye zsidóságának emlékkönyve címmel, amit Tel-Avivban adtak ki 1989-ben [David Giladi a könyv szerkesztője volt. – A szerk.]. Újságíró is volt, és Budapesten volt izraeli követ az 1960-as években [David Giladi mint ügyvivő állt a követség élén (Forrás: Lukács–Fülöp: Nagyhatalmi játszmák és a magyar izraeli diplomáciai kapcsolatok, Hetek, 2000. május 13.). – A szerk. ]. Akkor volt a  Klein Pali bácsi, aki az első világháborúban egy nő miatt párbajt űzött egy tiszttársával. Ennél fogva lesántult, és egész életében sánta volt. Egyébként nagy kártyás volt, és nagy-nagy linkóci, és időnként küldött az apámnak egy táviratot, hogy küldj ötszáz lejt, mert főbe lövöm magam. Amikor ezt meséltem később apámnak, azt mondta, nem ötszáz lejt, hanem ötezret kért. Apám persze mindig küldött neki, mert Palinak is volt három vagy négy gyereke, és egy szerencsétlen, nyomorult, töpörödött felesége, aki rettegett tőle. Manci, az unokahúgom, a Klein Pali bácsinak volt a lánya. A Klein Pali bácsi is kikerült a Kasztner-vonattal Palesztinába és a felesége is [Feltehetően először Svájcba kerültek, mint a Kasztner-vonat többi utasa, és onnan mehettek tovább Palesztinába. – A szerk.]. A Mancinak van egy testvére, a Bözsi. Nem állnak szóba egymással. Ő amatőr festő. Volt egy Fazi nevű bátyjuk, azt hiszem, hogy József a rendes neve, aki kommunista volt, és először a Garanyi internálótáborban volt, aztán Buchenwaldba került [<Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, a menekültek, az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók stb. számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi (mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén), a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei (Zemplén vm.) tábor volt – A szerk.]. Részt vett a buchenwaldi tábor felkelésében. Írt róla könyvet is. Aztán szakszervezeti funkcionárius lett Bukarestben. Keresztény felesége volt, az Ilonka. Egy nagyon rendes nő. Amikor az internálótáborban volt, ő vitte neki az élelmet, meg segített neki. 

Akkor volt egy Klein Ábrahám, aki kiment Amerikába, ott lett rabbi valami nagyon kis hitközségben, Bronxban. Ő is Pozsonyban tanult a híres pozsonyi jesivában, a testvérével, Smuel Menachem Kleinnel, aki Szlovákiában lett később rabbi. Tulajdonképpen ők ketten hozták el Pozsonyból Erdélybe a vallásos cionizmus eszméjét. Ők voltak a legidősebbek. Akkor volt egy testvére apámnak, aki Miskolcon volt rabbi, a Jehezkél Klein, akinél egy dologra emlékszem. Egyszer nálunk volt Kolozsvárt, és ittak bort az asztalnál, és akkor fölemelte az üveget és azt mondta, hogy a bor az élet nedűje. Nekem ez kiskoromban nagyon tetszett. Egy volt még, akinek nem tudom a nevét, akinek a fia volt a Csehi Gyula, aki Kolozsváron a szellemi élet egyik vezetője volt. Író, filozófus, erősen baloldali érzelmű. Többször leültették ezért [Csehi Gyula (Szatmárnémeti, 1910 – Kolozsvár, 1976) – irodalomtörténész, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on (1928–1931), a bécsi (1931–1932) és a kolozsvári tudományegyetemen (1933–1934) végezte. 1934-től Nagyváradon volt középiskolai tanár, 1944-ben deportálták, családját elvesztette. Hazatérése után 1947-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, majd a Babeş-Bolyai Egyetem professzora volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.].

Volt még négy lány is, akik közül én háromra emlékszem. Az egyik Chane néni [Chana Klein], aki kijutott Izraelbe. Az egy külön „sztori”, az ő élettörténete. A Chane néninek volt hat gyereke. A férje galíciai származású volt. A férjet és a legnagyobb fiát 1941-ben elvitték Transznisztriába, és agyonlőtték, mert nem voltak magyar állampolgárok. Nem tudom, miért nem voltak magyar állampolgárok [Az interjúalany feltehetően Kamenyec-Podolszkra gondol, mert a galíciai származású nem magyar állampolgárságú zsidókat oda deportálták. − A szerk.]. Chane néni öt gyerekkel följött Budapestre, ez már a nagyon háborús időkben volt, és Baloghné néven egy katolikus zárdában lett szakácsnő. Nem tudom pontosan, de valószínű, hogy ez a Salkaházi Sárának a zárdája volt. Szóval Baloghné néven átmentette a gyerekeit, három lányt és két fiút. Azok mind Izraelben élnek. Emlékszem, mesélték a családban, hogy amikor a zárdában valamelyik fiúnak pisilnie kellett, nagyon kellett vigyázni arra, hogy a nővérek ne lássák meg, hogy körül vannak metélve. Chane néni annyira vallásos volt, hogy Tisá Beáv napján, Dávid és Salamon templomának lerombolásának napján, ült a földön, és siratta a templomot. Akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz a következő években. 

Még egy lánytestvére volt apámnak, Klein Ruth, aki egy gyereket szült, és aztán elvitték Auschwitzba. Nem emlékszem többre. Klein Mindi nénire is emlékszem, aki szintén apám testvére volt. Ő tanítónő és egyben amatőr festő is volt. Ő is kikerült Palesztinába. A férjét Tuli bácsinak hívták. Felvidéki volt, és nagyon rosszul beszélt magyarul. Szlovák volt az anyanyelve. A többiekre nem emlékszem.

Az, hogy a családban mindenki rabbi volt, magától értetődő volt. A két legidősebb fiú, Smuel és Mose [Ábrahám] 1900 körül vagy még korábban került Pozsonyba. Tulajdonképpen az ő nyomdokain haladva a fiatalabb testvérek is a pozsonyi jesivába kerültek. Hogy végül is a nyolc fiúból hányan tanultak a pozsonyi jesiván, nem tudom, négyen biztosan. A vallásos cionizmus eszméjét már a századfordulót követő években elvitték Kolozsvárra, és tulajdonképpen Klein Éliás, az apám volt az, aki 1943-ig ott, Kolozsváron az eszmét továbbvitte. A lányok is hasonlóan gondolkodtak, különösen Chane néni. Az élve maradt gyerekek közül szinte mindenki. Sokan közülük kikerültek Palesztinába.

A másik nagyszülőkről, tehát az anyai nagyszülőkről, tulajdonképpen semmit nem tudok. Kellernek hívták a nagyapámat. A keresztnevét nem tudom. Rá egyáltalán nem emlékszem. A Keller család is ortodox volt. A nagypapa rabbi volt. Ő is az ortodox hagyományok szerint öltözött. Fekete ruhában járt, neki is volt pajesza és szakálla. Kipát is hordott természetesen. A nagymamáról azt tudom, hogy rettenetesen vallásos volt, egész nap imádkozott. Nem tudom, hogy hívták. Fundamentalista volt, olyannyira, hogy amikor eljött hozzánk, nem volt hajlandó egy pohár vizet meginni nálunk, mert nem volt elég kóser, mivel apám egy neológ templomban volt kényszerűségből neológ rabbi, mert soha nem kaphatott jelentős ortodox hitközséget. Nem volt hajlandó ugyanis lemondani egy micváról, Erec Jiszráél újjáépítésének micvájáról. Mint cionista nem foglalhatta el a fölajánlott rabbi székeket. Az anyám napokig zokogott, mert ez borzasztó bántó volt neki. A Keller nagymama otthon volt, háztartást vezetett. Természetesen kóser háztartást vezettek. Ők Nagysomkúton laktak [Nagysomkút – nagyközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 2300 román és német, 1910-ben és 1920-ban 3000 magyar, román és német lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.]. Nagysomkút egy erdélyi falucska volt Szatmárban, elég nagy hitközséggel. Emlékszem, egy óriási üveges verandás házuk volt nagy kerttel, és ott ült a nagymama, és egész nap imádkozott. Azt tudom, hogy amikor a deportálások elkezdődtek, akkor a faluból odajöttek a nagypapámhoz, hogy elrejtik a Keller bácsit a falusiak. Kérték, jöjjön velük, eldugják őt is és a gyerekeit is, de ő azt mondta, hogy nem bújik el, hanem ő a községével megy, és elment Auschwitzba, és ottmaradt. Nyilván a nagymama is. Amiatt, hogy a nagymama nem volt hajlandó nálunk enni, mert nem voltunk elég kóserek, nemigen találkoztunk. Ennyit tudok róluk, mert inkább az apai nagyszülőkkel volt kapcsolatunk. Nem tudom, hogy a nagyszüleimnek hány testvére volt, és hogy mi lett velük. A nagysomkúti rokonságot is deportálták Auschwitzba.

Az édesapám először egy héderben tanult Szilágycsehen, aztán elment Pozsonyba. Pozsonyban volt egy nagyon híres jesiva. Ez 1903−1905 körül lehetett, mert 1890-ben született. Pozsony után elvégezte a brüsszeli rabbi akadémia levelező tagozatát. Nem tudom, hogy mi volt pontosan a neve, csak emlékszem, hogy a diploma Kolozsváron ott lógott a falon a lakásban. Nincs meg az okmány, mert minden odaveszett. Apám könyvtárát az udvaron égették el a derék magyarok, még mielőtt elment. Azután Kolozsvárra került. Apám vallásos ember volt, a Talmudot és a szent könyveket bújta élete végéig. Több száz éves rabbi családból származott. Ortodox volt ugyan, de nem kapott állást az ortodox templomban, úgyhogy a kolozsvári neológ templomnak volt nagyon sok éven keresztül a rabbija. Gyakran publikált a Désen megjelenő Új Keletben. Héber nyelvtanár is volt a kolozsvári Tarbut-gimnáziumban az 1920-as években [lásd: Kolozsvári Tarbut Zsidó Líceum].

Sokat harcolt a vallásos cionizmus jogaiért, és megvetette a haluckiképző telepeknek az alapjait Kolozsváron és a környéken [lásd: haluctelepek Romániában]. Tulajdonképpen a környező kisfalvakban szervezte ezt, én konkrétan Désre emlékszem. A fiatal zsidó gyerekeket gyűjtötte össze, olyanokat, akik ki akartak vándorolni. Mezőgazdasági munkára szervezte őket, amit úgy hívták, hogy hachsara. Kimentek falura, és tanultak kapálni, kaszálni, meg egyéb mezőgazdasági munkát végezni a parasztoktól. Kollektívában éltek, és mezőgazdasági munkát tanultak, azzal, hogy később Palesztinában majd ezzel fognak foglalkozni. Hébert is tanultak, és héber dalokat énekeltek. Tulajdonképpen fölkészítették ezeket a fiatalokat a kivándorlásra. Különböző irányzatok voltak. Voltak a vallásosak, és voltak a vallástalanok, ők voltak inkább a baloldaliak. A papám a vallásosat szervezte. Apám nem volt szélsőséges, de ő Izraelt vallásosnak képzelte el. A fiatalokat arra is fölkészítette, hogy amikor majd kimennek Palesztinába, a kibucokban vallásos életet éljenek. Nem volt szélsőséges, mert akkor nem tudta volna ezt szervezni, hiszen a nagyon vallásosak szerint Izrael csak a messiás eljövetelekor alakul majd meg.

Apám az erdélyi Cionista Végrehajtó Bizottság elnöke is volt hosszú évekig. 1938-ban részt vett a bázeli cionista világkongresszuson is. Alijája után (1943 – Mivel a Kasztner-vonattal hagyta el Kolozsvárt, 1945 előtt nem kerülhetett ki Palesztinába. – A szerk.) előbb Haifán tanároskodott, aztán rabbinikus funkciót töltött be a helyi vallási vezetőségben. Hébert tanított, de nagyon nehezen boldogult a rendkívül pimasz ottani ifjúsággal. Nagyon erős magyar akcentussal beszélt, azt soha nem tudta levetkőzni. Elég sok baja volt ezért. Ezenkívül rengeteget tolmácskodott, mert jöttek a magyar zsidók, a német zsidók, és segített nekik a letelepedésben. Annyi nyelven beszélt, hogy tudott segíteni. Rabbiskodott is Haifán, összeadott például házaspárokat, de nem volt hitközsége, temploma, hanem egy-egy alkalommal, ha valaki megkérte, például, hogy adja össze, akkor azt ő megtette. A haifai ház egy domboldalon volt. Ez egy két- vagy háromemeletes társasház volt. Minden emeleten egy család lakott. A szüleim a földszinten laktak, ahova egy lépcsőn kellett lemenni. Két szoba, konyha, fürdőszoba volt, és egy terasz, amin én át tudtam mászni, és átszaladni Lacihoz [a későbbi férjéhez], aki várt egy havernál. Rengeteg egér volt, svábbogár meg hangyák. Kert nem volt, inkább egy kis pázsitra emlékszem.

Nyugdíjazása után Beér-Sevára költözött. Akkor már viszonylag idős volt. Ott egy félemeletes házban laktak egyedül. Természetesen azt is megint megtöltötték könyvekkel. Beér-Seván volt saját temploma, saját hitközsége, közössége, és egészen haláláig dolgozott. Ott ortodox templomban volt. Anyám pedig maradt háztartásbeli. Anyámnak nem volt semmilyen végzettsége, mindig is otthon volt. Apám Beér-Sevában halt meg 1980. augusztus tizenharmadikán, kilencvenhárom évesen [E szerint tehát 1887-ben született. Máshol azt mondja, hogy 1890-ben. – A szerk.]. Jött hozzá az orvos, és kérdezte, hogy „mi baj van, Klein bácsi?”. Azt mondta, öreg vagyok, és reggelre elaludt. Utolsó napig olvasta a Talmudot és a szépirodalmat.

Apám nagylelkű adakozó, de nagyon hirtelen haragú volt. A keze is gyakran eljárt. Hatalmas tenyere volt, telente ő aprította a fel a rönkfát, amit a szállító az udvarra borított. Ez a tenyér gyakran elcsattant rajtam is. Például amikor eltörtem a hőmérőt, és gurigáztam a higannyal, vagy amikor későn értem haza a szombatot búcsúztató szertartásra [lásd: hávdálá].  Emellett ő volt nekem az Isten, édesanyám mindig csak másodjára jött szóba, akár annál a bölcs kérdésnél, hogy kit szeretsz a legjobban, vagy az esti imánál, amikor föl kellett sorolni, hogy a Jóistenen kívül kit szeretsz a legjobban.

Sok-sok fiatal követője volt. Húsvét előtt ők segítettek kiporolni a hatalmas könyvtárát, melyben a héber fóliánsok mellett rengeteg modern könyv is volt, például Marx Tőkéje. Az egész család egyébként nagyon olvasó volt. Édesanyám németül, édesapám héberül, németül, magyarul, franciául, angolul és időnként románul is olvasott. Gyerekként én is azt olvastam, mint a felnőttek és a nővéreim. Zweigtől Nyirőig, Pearl Bucktól Madame Curie életrajzáig sok mindent [Nyirő József (1889–1953) – író. A bécsi Pazmaneumban végzett tanulmányai után 1912-ben pappá szentelték, 1919-ben kilépett a rendből. Előbb molnár, majd 1920-tól a Keleti Újság című kolozsvári lap belső munkatársa. 1931-ben kilépett az újságtól, visszavonult gazdálkodni Alsórákos községbe, 1938-ban visszatért az újságíráshoz, s elvállalta a „Keleti Újság” szerkesztését. 1941-ben Budapestre költözött, s a Magyar Erő című lap szerkesztője lett. Tagja volt a soproni nyilas parlamentnek. 1945-ben Németországba menekült, Madridban halt meg, szerzetesként (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon. Lásd róla: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka); Pearl Buck (1892–1973) – amerikai írónő (írói neve: Sydenstricker). Élete egy részét Kínában töltötte. Regényei (Az édes anyaföld /1931/, A széthulló család /1935/ Sárkányivadék /1942/ Asszonyok háza /1946/) a kínai világot, a nők és parasztok sorsát ábrázolják. 1938-ban Nobel-díjjal tüntették ki. – A szerk.]. Édesanyám azt jósolta nekem, hogyha felnövök, akkor a szobám négy fele csupa könyv lesz, én középen fekszem egy díványon, és pászkát rágva, olvasok. A nővéremnél, Sosanánál az anyám még azzal egészítette ezt ki, hogy ott bőg majd a három gyereke, de ő rá se „bagózik”, csak olvas.

Az édesanyámat Keller Helénnek hívták. 1889-ben született Szászrégenben. Német műveltségű, eredetileg Szászrégenből származott. Ott is született, és ha néha följött valamelyik rokona, akkor szászul beszéltek egymással. Abból mi egy hangot nem értettünk. Gyönyörűen horgolt. Ő is nagy rabbicsaládból származott. Anyám már Nagysomkúton élt, de nem tudom, hogy mikor került oda. Kolozsvárra tizennyolc éves kora körül kerülhetett, azt hiszem akkor, amikor apámmal összeházasodott. Anyám háztartásbeli volt, nem volt semmilyen foglalkozása. Nagysomkúton járt iskolába, gondolom, elemibe. Hogy kik voltak még rabbik a családban, azt nem tudom, de az egyik testvérének a fia, Ábrahám Amerikában lett rabbi. A mamámnak isteni humorérzéke volt. Nagyon jól tűrte apám dühkitöréseit. Nagyon szép volt és nagyon kedves.

Anyámék hárman voltak testvérek lányok, és volt két fiútestvérük is. Volt a Johanka néni, a Regina néni és a Kapele bácsi.

Johanka férje infarktusban halt meg 1940-ben. Ő egy kicsi templomnak volt a rabbija Kolozsváron, a Szamos utcában. Belépett a templom kapuján, összeesett és meghalt. Mandelbaum volt a férj vezetékneve, a keresztnevét nem tudom. A férj Hajdúszoboszlóról származott. Nagyon rendes ember volt, nagyon szerettem. A Johanka néninek volt három lánya. Az egyik lány a Laju (Lea), elment 1940-ben Palesztinába egy ifjúsági csoporttal. Ő ma is egy kibucban él. A másik két lány Hindu (Hinde) és Rózsi Auschwitzban haltak meg a mamával együtt.

A Regina a férje után a Lőb vezetéknevet használta. Két lánya volt. Az egyik Palesztinában élt, mert ők is kimentek még a háború előtt, a katonai cenzúránál dolgozott a háború alatt, utána kivándorolt Kanadába. Nem tudom, hogy hívták. A másik lányt Muklinak hívták, az operaénekesnő lett. Bukarestben kezdte a pályafutását, ott lett operaénekes. Gyönyörű, magas lány volt. Egyszer eljött hozzánk, Kolozsvárra, és amikor énekelt, és kivágta a magas c-t, nálunk egy üvegváza szétesett, olyan hatása volt ennek a hanghullámnak. Férjhez ment egy olasz férfihoz, és Edit della Pergola néven énekelt Olaszországban, és aztán ők is kivándoroltak Kanadába [Edith della Pergola a bécsi Állami Opera drámai szopránja volt, férje Luciano della Pergola a Scalában énekelt. 1956-tól Kanadában éltek, 1989-ig az általuk alapított montreali McGill Opera Studio igazgatói voltak. Mindketten sokat tettek a kanadai operakultúráért. – A szerk.]. A Regina férje egy nagy hóhányó volt, rengeteg adósságot tett. A szülők halála után ment a két lány Kanadába, azt hiszem. A szülők 1950 körül haltak meg. Az még érdekes lehet, hogy a Reginának egy cigányasszony megjósolta, hogy ötvenkét éves korában meg fog halni. Kolozsváron tenyérből jósolta ezt neki még leány korában. És ötvenkét évesen egy epeműtétben halt meg Tel-Avivban. Szerintem nem szabad jósoltatni a jövőről.

Kapele bácsi egy faluban élt, de nem emlékszem, hogy hol, és úgynevezett utazó ügynök volt [Az „utazó ügynök” nem alkalmazottja megbízójának, önállóan, sokszor több cég képviseletében dolgozik – A szerk.]. Azt hiszem, hogy söprűvel meg ecettel meg ilyenekkel kereskedett. Nagyon édes, kedves ember volt. Mindig ígért nekem egy guminyuszit, de sose hozta el. A háború után ő is kiment Izraelbe. A felesége, Rebeka abból élt, hogy tortákat sütött különböző rendezvényekre, már ott kint, Izraelben. Kint egy vallásos faluban éltek, Jeszodot volt a neve. Két gyerekük volt. Fejga lányuk, aki süket volt, és ordítva beszélt, és Szuri, aki egy kibucban töltött be vezető pozíciót. Ez egy baloldali kibuc volt, egy Bét Hasita nevű településen. Szuri már 1938 körül kiment Palesztinába. Egy fia volt, Joszi.

Anyámnak volt még egy fiútestvére, de neki nem tudom a nevét, és neki volt egy a fia, a Fisu. Az egy világraszóló hóhányó volt, megállt az udvaron, a hamut így leütögette, és azt mondta: „Éliás bátyám, eldöntöttem hogy kommunista leszek!” Majd két hét múlva megjelent, és azt mondta: „Azt hiszem, hogy a kapitalizmus mégiscsak jobb.” És egy óriási szoknyapecér volt, és elvett egy olyan savanyú nőt, mint az ecetes uborka, és aztán kiment Svájcba még a háború előtt, megúszta a háborút, és nagyon vallásos lett. Olyan haszid lett, hogy csak na! Nem tudtam elhinni, mikor a nővérem mesélte, hogy nem fog kezet nővel, és hogy ennyire becsavarodott a haszidizmusba. Egy lánya volt, akit nagy trallával adott férjhez egy haszid fiúhoz. Ott is halt meg, Svájcban. A Fisunak volt három lánytestvére. Azok közül egy Auschwitzba került, de megúszta, Tóbinak hívták. Ő egy zavaros nőszemély volt. Sok szerelme volt, mondjuk így. Volt egy unott férje, és az egyik barátja egy magyar huszártiszt, aki azt mondta neki, hogy hagyja ott a kisfiát, és megmenti, de a nagymama nem engedte, hogy egy gójhoz adja a gyermekét. Így Tóbi megjárta Auschwitzot a gyerekkel együtt. A gyerek persze elpusztult. Ő és még egy másik testvére, Lea kijutottak Izraelbe. A középső, a Cipu meghalt Auschwitzban. És még volt egy testvér, de őrá már nem emlékszem. Ő szintén meghalt a táborban.

A szüleim Kolozsváron találkoztak, az esküvő 1910−1915 között lehetett. Hogy hogyan kerültek föl Kolozsvárra, azt nem tudom. A szüleim is házasságközvetítő útján találkoztak, és azt hiszem, nagyon szerették egymást. Idővel egymáshoz szoktak, és elég hamar jöttek a gyerekek. Először született Henyu, ez volt a jiddis neve. Sosáná volt a héber, Ilona pedig a polgári neve. Mi otthon Sosánának hívtuk. 1915-ben született. Ő 1934-ben, tizenkilenc éves korában alijázott, és nyugdíjazásáig a beér-sevai Szoroka kórház titkárságát látta el. 1917-ben született a másik nővérem, Cemu, ez volt a jiddis neve. Lea volt a héber, Irén volt a polgári neve. Otthon Leának hívtuk. Ő is kint él. És volt egy bátyám, Klein Ernő, aki munkaszolgálatban halt meg. Ő 1920-ban született. A bátyám elmebeteg volt, szegény. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy hogyan hívták ezt a betegséget, de beteg volt szellemileg. Úgy született, lehet, hogy később vették észre. Az a helyzet, hogy ezek a nagy rabbi családok egymás között házasodtak, és genetikailag ez visszaütött. Majdnem minden családban volt, aki nem volt normális, vagy más betegsége volt. Őt elvitték munkaszolgálatra, így, betegen. Ez nem nagyon számított. Hogy hova vitték, nem lehet tudni. Azt se tudjuk, hogy hol halt meg. Kolozsvárról vitték el röviddel az után, hogy én elmentem.

Én jó pár évvel később, 1927-ben születtem, egy ilyen utógondolat voltam. A szüleim akartak egy fiút az Ernő helyett, és ez lettem én. Mindenki Kolozsváron született. Az én nevem Klein Zamfira volt. Ez egy román név. Mindenkinek volt a családban jiddis neve, engem Ziszunak hívtak, ami édeskét jelent.  Mikor elment apám beíratni, azt mondták, hogy ilyen név nincs, és z betűre kezdődő nevet kerestek, így lettem én Zamfira, és így van a személyimben is. Később, amikor hazajöttünk Magyarországra Palesztinából, fölvettem egy Auschwitzban elpusztult osztálytársnőm, Weisz Zsuzsa nevét. Különben is Zamfirával nem lehet élni Magyarországon, de minden hivatalos papíromban a Zamfira szerepel.

Anyukám háztartásbeli volt. Az édesapám pedig rabbi a kolozsvári templomban. Nem volt pénzük, olyan nyomorult szegények voltak. Mégis ha visszagondolok, mi voltunk ebben a nagy családban a leggazdagabbak. A leggazdagabbat képletesen értem. Mi éltünk városban, a többiek mind vidéken éltek, ahol sokkal nagyobb volt a szegénység, mint a városban. A mi gazdagságunk annyiból állt, hogy volt egy lakásunk egy tíz-tizenöt lakásos hosszú udvar legvégében. Az összes vidéki rokont mi támogattuk, ha följöttek Kolozsvárra.

Kolozsváron a főutcán laktunk, a 121-es számban. A különböző rezsimek szerint volt Ferenc József utca, majd Regele Ferdinand, volt Horthy Miklós utca is, illetve Horia. A ház tulajdonosa egy Rosenzweig nevezetű rövidáru-kereskedő volt, akinek a ház utcai frontján volt boltja. Gombokat, gombostűket, gyöngyöket, cérnát meg ilyesmiket árult. Én imádtam ott lenni. Imádta egyébként a nőket, kivéve a feleségét. A feleségét Malvinnak vagy Matildnak hívták, nem tudom pontosan, és egy elég kövér nőszemély volt. Beszélgetés közben mindig leintette a férjét: „Rosenzweig, azt én jobban tudom.” Övék volt az első lakás. Ott volt fürdőszoba is, és én ott egyszer fürödtem is igazi kádban. Tíz-tizenegy éves lehettem. Nálunk csak mosóteknő volt, heti egyszeri fürdéssel. Két fiuk volt, a nagyobbiknak már nem tudom a nevét, de bolond volt, a kisebbik, Feri 1936-ban kiment Palesztinába. Később visszajött, mert nem tetszett neki a klíma meg a munkanélküliség. Auschwitzot megúszta. A nővérem, Sosáná később egyszer találkozott vele Haifán.

Az emeleten lakott egy Stefanidesz Károly nevű operaházi karmester az énekesnő lányával. Alattuk lakott a Herskovitz fogorvos. Őket deportálták Auschwitzba, és nem is jöttek haza. Volt egy Lia nevű lányuk, aki velem egykorú volt, és őt nem vitték el. A házban lakott egy orvos, Kis Árpád, ő vette magához. A következő lakásban Takácsék laktak. A férfi egy nagyon előkelő főtéri könyvüzletben dolgozott. Nem tudom, hogy eladó volt-e, vagy ő volt a tulajdonos. Egy fiuk volt, Lacika. Emlékszem, náluk láttam először karácsonyfát, és kaptam tőlük két szem szaloncukrot. Boldogan mentem haza, és újságoltam apámnak, hogy láttam karácsonyfát. Abban a pillanatban kaptam egy óriási pofont, és a szaloncukrot be kellett dobnom a szemétbe. Aztán volt egy nagyon kedves balerina, egy gazdag zsidó fiú kitartottja volt, valószínűleg tüdőbajos volt. Nagyon sok cipője volt, lehetett talán hatvan-hetven darab. Néha turkáltam köztük. Lakott ott egy nagytestű román férfi, aki nagyon utálta a magyarokat. Szerinte a nadrág szó onnan eredt, hogy a meztelen fenekű magyarokat a jószívű románok úgy biztatták: „Na, draga” (nesze, drága). Lakott ott egy román kosztadónő, aki diákoknak adott ebédet. Elég ideges nő volt, gyakran kapott dührohamot, ilyenkor ordítozott a cselédlánnyal. Volt ott egy cipészműhely is, én adogattam a cipésznek a faszögeket, amiket a cipő sarkába veregetett. Mellette volt egy asztalosműhely. Lakott ott egy zsidó család, a Kohnék. A fiuk, Bubi egykorú volt velem. Még az ötödik gimnáziumban sem bocsátottam meg neki, hogy eltörte a porcelánbabám fogait, amikor erőszakkal meg akarta etetni. Nekem nem volt babám, anyám az ilyesmit fölösleges pénzkidobásnak tartotta. Hozzá kell tennem, hogy nagyon szegények voltunk, nem nagyon tudott nekem babát venni. A Bukarestben élő Regina nagynénémtől kaptam. Nem tudom, mi lett velük, valószínűleg deportálták őket. Mellettük lakott Salamon néni a két lányával, házi varrodájuk volt. Hogy mi lett a sorsuk, nem tudom. Lakott a házban még egy újabb Takács is, aki asztalos volt, és a kolozsvári Fischer bútorgyárban dolgozott, ha volt munka. Sokat ivott, és ilyenkor felkapta anyám óriási favödörben álló leanderét, és kivitte az utcára. Apám és bátyám nem győzte visszacipelni. A két fiuk közül az egyik kommunista, a másik nyilas lett.

A sorban az utolsó lakás volt a mienk. Két szobánk volt, egy konyha és spájz. Itt laktunk hatan, később öten, mert Sosáná előbb Csernovicban tanult, ami ma Cernovci, akkor románul Cernăuţi. Ez ma Kárpátalja [Ukrajna], de akkor Romániához tartozott. Volt ott egy héber óvónőképző, és ott tanult. Ez 1934-ben lehetett. Soha nem lett belőle óvónő. Jól is tette, mert rettenetes volt. Ő is örökölte az apám hirtelen haragját. Majd 1935-ben vagy 1936-ban kiment Palesztinába. Én a szülők ágya lábánál keresztbe tett sezlonon, bátyám és Cému (Lea) a másik szobában aludtak. Sosáná, amíg otthon volt, Leával és Ernővel aludt. A budi az udvaron volt, kettő. Azt használhattuk. Lea nővérem a mai napig felemlegeti, hogy vitte ki anyám bilijét a vécébe, ami pontosan szembe volt a kosztadónővel, és az előtte álldogáló csúfolkodó diákokkal. A testvérem mindig sírva jött vissza. Biztos csúnyákat mondtak neki. Ez rendszeresen megtörtént.

A kertben óriási gesztenyefa állt, oda gyakran felmásztunk. Én nagyon ájulós voltam, ilyenkor lelocsoltak vízzel, meg kaptam két pofont is. Emlékszem, nagyon sokszor görcsölt a hasam, amikor tejet ittam, vagy epret ettem. Kis doktor, mindig csak meleg borogatást ajánlott rá, míg egyszer nagyon rosszul lettem, és egy másik orvos jött, aki megállapította, hogy perforálódott a vakbelem, és azonnal bevittek a kórházba. Kilenc-tíz éves lehettem. Apám végig imádkozott, amíg engem bent műtöttek. Hetednapra kelhettem csak fel. Kolozsvárhoz tartozik az is, hogy sosem laktunk ott egymagunkban. Mindig akadt unokatestvér, aki Kolozsvárra jött szakmát tanulni, és természetesen nálunk, a „gazdag” rokonnál lakott. A család mindkét ága igen szapora volt. Ezért mindig akadt bentlakó vendég.

Az udvari élet elengedhetetlen tartozékai voltak a koldusok. Hetente jöttek, egy öregasszony, nyakában több füzér hervadt virággal, fülében síppal: Indul a vonat! A férfi, aki apám egy-egy megörökölt öltönyét kapta, és azonmód levágta a revert, mondván, ez teljesen fölösleges. A jobb napokat látott szerencsejáték-sorsjegyárusnő szintén heti vendég volt, mondanom sem kell, sose nyertünk. Ő nem volt zsidó.

A kolozsvári lakás belülről a következőképp nézett ki: ha beléptünk az ajtón, akkor a konyhába lépett az ember, előszoba nem volt. Elég nagy volt a konyha, baloldalt volt a cselédszoba és egyben spájz, jobboldalt nyílt két szoba. Fürdőszoba nem volt. Teknőnk volt, abban fürödtünk heti egyszer, mindig pénteken. Egyébként pedig napi mosakodás volt. Pénteken volt a nagymosakodás, ami tulajdonképpen rituálisnak volt tekinthető. Anyám és apám természetesen eljárt a mikvébe. Hogy Kolozsváron hol volt a mikve, azt nem tudom, mert én soha nem voltam ott. A nők csak menstruáció után mentek oda megtisztulni. A család férfi tagjai hetente eljártak a mikvébe, csak a nőnek volt szabad csak havonta, a férfiak rendszeresen jártak. Jóval később, a házasságom előtt jártam egyszer mikvében én is, de én akkor már Izraelben, vagyis Palesztinában éltem. Apám nagyon adott a tisztaságra, és nagyon adott magára is. Mindig tiszta inget vett, és mindig fényesre pucolta a cipőjét. A rituális pénteki tisztálkodás nálunk otthon általában kora délután volt. Teknőben fürödtünk, amiben a nagymosást is végezték. Melegítettek anyámék vizet a sparhelten, és akkor egymás után megfürödtünk. A cselédlány ebben nem segített. Egyébként naponta, a konyhában mosakodtunk a konyhai csapnál. A csapról jut eszembe, hogy volt egy unokaöcsém, aki falun élt. Sülelmed volt a falu neve. És följöttek egyszer hozzánk, Kolozsvárra, és fölfedezte a konyhai vízcsapot. Életében ilyet nem látott, és egy fél napon keresztül azzal játszott, hogy kinyitotta a csapot, elzárta. Teljesen le volt döbbenve, hogy a falból jön a víz. Az egy olyan csoda volt neki. Az illető ma már Jeruzsálemben egyetemi tanár.

Mosószappannal mosakodtunk, mert az volt. Nem ismertünk mást. Az ember nem tudta, hogy miből van. A hajat is ezzel a mosószappannal mostuk. Olyanra nem emlékszem, hogy ecettel fényesítettük volna a hajunkat. A mamám egyébként nem viselt parókát. A haját szépen kifésülte, és kontyba tette. Kendőt viselt vagy gyakran kalapot. Annak ellenére, hogy ők ortodoxok voltak, mégsem borotválta le a fejét, ez egy megállapodás volt apám és anyám között. Lehet, hogy anyám levágta a haját még, amikor férjhez ment, de apám soha nem szólt neki. Apám ilyenekben nagyon „lezser” volt. Például szombaton nem volt szabad kinyitni a rádiót [lásd: szombati munkavégzés tilalma], mégis amikor a németek megtámadták Lengyelországot, akkortól rendszeresen hallgattuk. Nem volt olyan erősen vallásos. A nagynéném, a Regina néni, aki egy világszép nő volt, viselt parókát, és egyszer utazott a vonaton, és kihajolt, és levitte a szél a parókáját, és aztán soha többé nem tette föl.

Volt cselédlányunk elég sokáig. Több is volt, általában évente cserélődtek. A nevükre már nem emlékszem. Ajánlás útján szerezte anyám. Magyar lányok voltak, románra nem emlékszem. Azt nem tudom, hogy melyik faluból voltak. Nem jártak viseletben. Lehet, hogy vasárnap fölvették, mert vasárnap volt a cselédkorzó. A cselédlány azért kellett, mert szombaton nem volt szabad villanyt gyújtani, nem volt szabad tüzet rakni, meg haza kellett hozni a péktől a sóletet, amit pénteken küldött el anyám, és amit aztán ott sütöttek meg. Akkor a cselédlány valamelyikünkkel hozta haza a sóletet. Cselédlánynak muszáj volt lennie. Ott lakott velünk. Volt egy spájzunk, abban volt egy vaságy, és ott lakott a cselédlány. De mindig nagyon megbecsült tagja volt a családnak. Azt hiszem, hogy velünk evett, és nekünk mint gyerekeknek tisztelnünk kellett. Ha volt valamilyen konfliktus, apám mindig őket védte meg. Egyszer én hátba vágtam, de akkora frászt kaptam az apámtól, hogy csak. Konfliktus abból, hogy kóser háztartást vezettünk, nem volt. Csak a borhoz nem volt szabad nyúlnia. Nem tudom, miért. És anyám főzött. És tudta a cselédlány, hogy a tejeslábast nem lehet a zsírossal összecserélni. Nem emlékszem, hogy összetévesztette volna. Takarított, vasalt, segített a bevásárlásnál és a főzésnél. Mosni is segített. Velünk, gyerekekkel nem foglalkozott.

A cselédkorzó vasárnap volt. Akkor kimentek a lányok főtérre, az egyik oldalon a lányok, a másik oldalon a fiúk. Ott összebarátkoztak. Ez egy nagyon szép szokás volt. Kolozsváron a Mátyás király szobor környékén volt ez. Mindig csak az egyik oldalon volt szabad nekik menni, ki tudja, miért. Volt egy-két rendőr, aki vigyázott, hogy a legények össze ne verekedjenek a lányokon. A cselédek sokáig szolgáltak a zsidóknál, egészen addig, amíg a magyarok letiltatták ezt a munkát. 1940-ben jöttek be a magyarok Kolozsvárra, és gondolom, akkor megtiltották, hogy zsidóknál szolgáljanak [1944 áprilisában tiltották meg nem zsidók alkalmazását zsidók háztartásában. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Addig lehetett nálunk is szolgálni. Volt egy rendelet, ami ellen kiálltak a cselédlányok. Tiltakoztak, óriási csetepaté volt belőle. Ez lehetett 1940 vagy 1941-ben. Amikor megszűnt a cselédkedés, akkor aztán a háztartás vezetése nehezebb lett. Nem gyújtottak tüzet, és nem gyújtottak lámpát sem.

Mosónőnk nem volt. A nagymosást a cseléd végezte anyámmal. Egy nagy fateknőben mostak egész nap. Havonta egyszer volt nagymosás. Nagyon kimerítő munka volt. Apám mindennap tiszta inget vett föl, rengeteg gyűlt össze egy-egy nagymosás alkalmával.

Nagyon olvasó család voltunk. Anyám németül olvasott. És a nővérem, akivel rendszeresen beszélek telefonon, ő is állandóan olvas még ma is, kilencvenkét évesen. Két újságot járattunk, az Új Keletet és a Tolnai Világlapját [lásd: Tolnai Simon]. Onnan néztem ki magamnak a Tadzs Mahalt és a kölni dómot, egyiket sem sikerült élőben látni. A Tolnai havonta küldött gyerekkönyveket is. Emlékszem még a szereplőkre is, Farkincás Frici, Nyifnyaf Nyuszi és Mek Mek Fáni, aki nekem különösen fontos, ugyanis neki volt egy nagy faládája mindenféle jóval. A hálószobánk nagy szekrényének alján volt egy Mek Mek Fániról elnevezett hatalmas láda, régi kabátok gombjaival, szőrmegallér-maradékkal stb. Mikor a szülők egyszer elutaztak, mi kutakodtunk benne, és előkerült a régi házasságlevél, és kiderült a nagy titok, hogy édesanyám egy évvel idősebb édesapánknál. Később nem győztük evvel cukkolni, de ő elnéző mosollyal válaszolt, mindig is mosolygott édesapám számtalan dühkitörése alatt is. Engem a férjem szoktatott le róla, úgy egyszerűen otthagyott, és elment sétálni. A Sosáná nővérem és a férje, Jichák mindennap veszekedtek, csak úgy zengett tőlük a ház. Apám időnként kést emelt anyukámra, hogy „hol a pénz?”, majd térdre borult, és a kezeit csókolgatta. Az ilyen jeleneteknél én berohantam a spájzba, és magamra zártam az ajtót.

Nagyon sokat énekeltünk. Anyukám magyar és német dalokat meg héber asztali dalokat, szombaton ebéd után és péntek este mentek ezek a dalok vég nélkül. Apámnak nagyon szép tenorja volt, Leának kiváló szopránja, kórusban is énekelt, egészen addig, amíg bazedovval (golyva) meg nem operálták. Meg jiddis nótákat, amik visszaköszönnek a klezmerkoncerteken. Énekeltünk persze slágereket is.

Apám velünk héberül beszélt, anyám németül. Ők egymás között jiddisül beszéltek. Mi, a testvérek egymás között magyarul beszéltünk. Románul az iskolában tanultuk, onnan tudtunk, de így ritkán beszéltünk. Nagyon ragaszkodott apám ahhoz, hogy héberül megtanuljunk. Én angolul is megtanultam, még a londoni kiutazásunk előtt. Nyelvtanárhoz nem jártam, ez úgy rám ragadt. Csak érzékből. Palesztinában gyakran jártak angol újságok, azokat olvastam, így fölszedtem ezt-azt. Londonban már csak tökéletesítettem a nyelvtudásomat. Ott ugyan beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra, de tulajdonképpen már kevés újat tanultam.

A héberórák elég nehezen mentek, senkinek nem volt kedve ezt a „fordított” nyelvet megtanulni. Apám azzal oldotta a hangulatot, hogy énekeltetett minket héberül. Engem apám tanított hittanra is és héberre is. Az iskolában is tőle tanultam. Ez nálunk olyan magától értetődő volt, olyan természetes volt. Nem volt ennek szigorú rendje. Én más hittantanárhoz nem jártam, viszont tanítottam másokat héberre. Voltam tizenhárom éves, és voltak tanítványaim. Ez egy kis pénzkereset is volt. Úgy volt, hogy egy kislányt tanítottam, aki nagyon nehezen tanulta a hébert. Rövidáru-kereskedők voltak a szülei, és sokszor természetben fizetett. Vagy nyolcvan pengőt kaptam egy óráért, vagy pedig egy kombinét, egy színes zsebkendőt. Nálunk nem volt szokás a születésnap. A vallásosoknál általában nem volt szokás sem a névnap, sem a születésnap megünneplése. Én vezettem be azt a szokást a családban. Amikor egyszer kaptam egy gyönyörű ciklámen színű zsebkendőt a tanítványomtól, akkor a nővéremnek, Leának, akivel egy napon születtünk, prezentáltam ezt, és ezzel megtörtem ezt a szokást. Nagyon örült neki.

Arra már nem emlékszem, hogy milyen ruhában jártunk akkor mi, gyerekek. Csak azt tudom, hogy egyszer kaptam egy barna bársonyruhát Újévre, ekrü csipkegallérral. Nagyon szép volt, és nagyon örültem neki. Egyébként a testvéreimtől levetett holmikban jártam, amit anyám egy kicsit átigazított. Volt házivarrónőnk, az akkor szokásban volt. Házhoz jött három-négyhavonta. Otthon volt varrógépünk, és azon javította meg azt, amit kellett. Zsidó nő volt, emlékszem, mert mi csak zsidókkal érintkeztünk.

Az ünnepek közül legszebbek a széderesték voltak otthon. Ilyenkor a templomból hazajött a ház ura, vastag fehér párnák közé ült, úgy vezette le a véget nem érő szertartást, ami rengeteg dalolással járt. Kisebb koromban, a szomszéd szobában, ágyból hallgattam az énekeket. A szédereste és egyáltalán a húsvét nagy ünnepség volt nálunk a családban. Azon kívül, hogy ez egy vallási ünnep volt, a családi jellege is nagyon domináns volt. Mi nagyon szerettük. Az volt benne a jó, hogy mindenki frissen öltözve, mosakodva nagy előkészületekkel készült az ünnepre. Volt benne valami felemelő érzés. Az egésznek valami olyan bensőséges hangulata volt, hogy azt el se lehet mondani. Valódi családi ünnep volt.

Apám hazajött a templomból, kezet mosott, és beült a már említett fehér párnák közé egy székbe, és akkor kezdetét vette az ünnepség. Végigmondtuk a Hagadát, énekeltünk minden egyes történet végén. Ezután apám még megtoldotta héber dalokkal az estét. Volt vendég mindig a rokonságból is. Én egyre emlékszem, egy Eszti nénire. Apám egyik elhunyt testvérének a felesége volt. Falun élt, teheneket nevelt. Az egyszer volt nálunk, és tönkretette az egész széderestét, mert olyan savanyúan ült az asztal mellett, semmiben nem vett részt. Ilyenkor a cselédlány nem lehetett ott, azt hiszem, szabadságon volt. Külön húsvéti edények voltak, amit csak ilyenkor használtunk, azt külön le kellett venni, meg a kenyérmorzsáktól megtisztítani egy libatollseprűvel a szoba sarkait. Ezzel a seprűvel össze kellett szedni a morzsákat egy fakanálra, és azt elégetni. Ezt anyám csinálta.

Szédereste jellegzetesen húsleves volt maceszgombóccal, és töltött halat [lásd: halételek] is csinált anyám. Négy pohár bor is volt kikészítve. Négyszer kellett inni, és az egyik poharat háromnegyedig töltve hagyták, és kinyitották az ajtót, hogy Éliás próféta bejöhessen [lásd: Illés pohara]. Gyerekkoromban én úgy hittem ezeket. A szédertálnak van egy hagyományos elrendezése. Volt rajta reszelt torma, almából és dióból összegyúrt golyó, ami a téglák összeragasztáshoz szükséges maltert jelképezte. Volt rajta még kemény tojás is. Anyám almás lepényféleséget sütött ilyenkor, amit hremzlinek [lásd: kremzli] hívtak.

Hanukakor mi mindig játszottunk a szüleimmel az úgynevezett trenderlivel. A trenderli egy pörgettyű, amin betűk vannak mind a négy oldalán. Mindenki kapott egy adag cukorkát. Annak idején mi úgynevezett prominclicukorkát kaptunk, ami piros és fehér színű volt [Apró kerek mentolos cukorka. – A szerk.]. Az anyaga hasonlított a szaloncukorhoz, csak cukorból volt, bevonat nem volt rajta. Jellegzetes zsidó cukorka volt, azt hiszem. Mindenki kapott egy adagot, és akkor apám pörgette a trenderlit, és az alapján, hogy mit pörgetett ki, a cukorka felét vagy az egészet oda kellett adni, de volt olyan is, hogy semmit nem nyertünk. És akkor anyám mindig alányúlt apám könyöke alá, és onnan lopott a cukorkából. Esténként játszottuk ezt, és közben ment a dudorászás. Mindennap gyújtottunk egy gyertyát. Hanukakor az történt, hogy volt egy rebellis család, a makkabeusok, akik föllázadtak a görög uralom ellen, akik lerombolták a templomot, és bementek a lerombolt templomba, és ott már csak egy egészen kevés szentelt olajat találtak, és csodák csodájára ez az olaj nyolc napig égett. Ezért gyújtanak nyolc gyertyát Hanukakor. Előtte volt az ima, és utána énekeltünk. És a legfontosabb a fánk volt, csokoládés vagy lekváros. Ez volt a jellegzetes étel.

Ros Hásánákor új ruhát kaptunk, minden gyerek. Kellemes ünnep volt. Templomba mentünk, és imádkoztunk. Jom Kipur előtt volt a kapóresz. Este tyúkot vagy kakast forgattunk a fejünk fölött, hogy vigye el a bűneit az embernek. Rendes élő kakas volt. Mindenkinek meg kellett forgatnia a feje fölött. Nagyon utáltuk mi, gyerekek. Apám hozta valahonnan a kakast, de hogy honnan, nem tudom. Ezt állva kellett csinálni. Közben mondták héberül, hogy ez az én kapórém. Utána levágták szerencsétlen kakast. Ez teljesen áttevődött később nálunk világi formába, hogyha például valami nem sikerült, vagy valamit elvesztett az ember, akkor legyintettünk és azt mondtuk kapóre, egy veszteség, nem érdekes. Volt egy olyan szokás is, amikor morzsát vetettünk a vízbe, azt hiszem Újév előtt, hogy vigye el a bűnt [lásd: táchlesz]. A bűntől való megszabadulást jelképezte. De erre nem emlékszem pontosan.

Amikor a hosszúnapi böjt volt, a gyerekek is böjtöltek, de nem tudom, hogy hány éves kortól volt kötelező [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. Én böjtöltem. Az Aliz barátnőm pedig amikor kimentünk a sétatérre, sonkás zsemlét evett, hogy bosszantson, mert ő teljesen vallástalan volt. A templomban voltunk egész nap, de a gyerekeknek nem volt kötelező. Akkor szagolgattunk almát vagy birsalmát, amibe szegfűszeget nyomkodtunk. Ez arra volt jó, hogy az éhségérzetet elnyomja.

Apám mindig megtartotta a sátoros ünnepeket is [sátoros ünnep, lásd: Szukot]. Kolozsváron az udvaron, a lakásunk előtt állítottuk fel az ünnepi sátrat. Az udvar végében laktunk, így ez senkit sem zavart, annak ellenére, hogy nagyon vegyes társaság lakott ott. Rajtunk kívül laktak még zsidók a házban, de sátrat csak mi állítottunk. A Rosenzweig, a Salamonné a lányaival vagy a Kohnék mind neológok voltak. Hogy ők mennyire tartották a zsidó hagyományokat, azt már nem tudom. Igen nagy előkészület előzte meg ezt az ünnepet is. Apámnak nádat kellett szereznie, és meg kellett építenie a sátrat. Az udvar végén lakott a Takács nevű házmester, aki a Fischer nevű asztalosnál dolgozott, rendszerint az segített neki fölépíteni. A sátor felépítéséhez szükséges kellékeket a pincében tároltuk, senki nem bántotta. Minden évben újraállítottuk a sátrat, általában nádból volt. A tető is nádból volt, de lazán volt rakva, hogy az eget látni lehessen. Az ünnep előtt már hetekkel elkezdtük készíteni a sátor díszeit. Színes papírból füzérláncokat ragasztottunk, meg madárfigurákat rajzoltunk, kivágtuk, és kiakasztottuk ezt is a sátorra. A díszeket mindig újra kellett csinálni, és az olyan jó volt. A színes papírláncokat a mamánkkal és a testvéreimmel csináltuk. Apám mindig hozott egy különleges izraeli gyümölcsöt, amit szagolgatni kellett. Etrog volt a neve. Zöldalmára vagy talán a gránátalmára hasonlít inkább jellegében. Apám hozott pálmaágat is, ez is az ünnep fontos kelléke volt. Én azt hiszem, hogy a hitközség gondoskodott róla, hogy ez meglegyen minden évben. Egyébként csak úgy, Kolozsváron, nem hiszem, hogy lehetett ezeket a különleges dolgokat kapni. Ilyenkor a sátorban étkezett a család, ahová a család más tagjait is meghívtuk. Ahogy már említettem, nálunk mindig volt vendég a családból. Ilyenkor ő is részt vett a Szukoton. A házból is meghívtuk a zsidó lakókat. Azt hiszem, enni nem ettek velünk, csak a sátrat nézték meg, és apám megkínálta őket borral. Ez a sátor hét napig állt. Csak étkeztünk ott, aludni a lakásban aludtunk. A ház lakói tiszteletben tartották ezt a szokást, nem gyújtották fel egyszer se a sátrat.

Egyébként a körmöket is el kellett égetni, erre is emlékszem gyerekkoromból. Azt nem tudom, hogy miért, de amikor anyám levágta a körmünket, azt hiszem, hogy egy fakanálra gyűjtötte össze, és rögtön a sparheltbe dobta és elégette. Ez a szokás azért volt, mert a levágott köröm még élőnek számított. Ez természetesen nem kapcsolódott egyik ünnephez sem, ezt akkor csinálta anyám, amikor a körmünket vágta.

Kolozsváron volt háziáldás [lásd: mezüze] kitéve nemcsak a bejárati ajtón, hanem bent a lakásban is minden szoba ajtófélfáján. Ez természetes volt akkor. És apám minden reggel föltette az imaszíjat, meg a bátyám is. Ez is teljesen természetes volt. Ernőnek volt bár micvója, emlékszem. Az apám mellékkeresetként tanított zsidó gyerekeket bár micvóra. A zsidósághoz semmi közük nem volt, mármint otthonról nem hoztak semmit, és akkor ott tanulták meg, apámnál. A bár micvónak vannak jellegzetes dallamai, és az apám a másik szobában tanította ezeket a gyerekeket, és én már réges-régen kívülről tudtam az egészet, ők meg képtelenek voltak ezeket a dallamokat megtanulni. Egyébként Kolozsváron a zsidók inkább magyarul beszéltek. Teljesen a magyar kultúrában éltek, és meg is hálálta nekik ezt a magyarság!

Pénteken [lásd: szombat] mindenki nagyon szépen megmosakodott. Anyám egész nap sütött-főzött, apám hazajött a templomból, akkor anyu meggyújtotta a gyertyát [lásd: gyertyagyújtás; péntek esti gyertyagyújtás], és akkor apám tört a kalácsból. Mindenki kapott egy darabot a kalácsból, és mindenki kapott egy nyalat bort is. Ez a szokás később átment a kereszténységbe is, az ostya meg a bor tulajdonképpen ebből ered. Ez a barchesznek mondott kalács volt. Azt mindig sütöttük. Otthon dagasztottuk, és elvittük a pékhez, és a pék megsütötte. Volt kóser pékség, ugyanúgy vittük, mint a sóletet. De a kenyeret is anyám dagasztotta, mindig csütörtökön mentünk a kenyérért, és két óriási kenyér lett belőle. Dúca volt a kenyérnek, ez ilyen kiemelkedő része a kenyérnek, azon mindig veszekedtünk a testvéremmel, hogy ki egye a dúcot. Meg ami maradt tészta, abból anyukám csinált lángosfélét. A sparheltnek volt egy lapos sütőrésze, azon csinálta, és szilvalekvárral megkenve, az világ csodája volt.

Édesanyám jellegzetes zsidó ételeket főzött. Jellegzetes étel volt a sólet, és azt minden pénteken elvitték a pékségbe [Valószínűleg csütörtökön vitték el a pékségbe, és pénteken vitték haza, a péntek esti, a szombat bejövetele utáni vacsorára. – A szerk.]. Minden pénteken sóletet ettünk. A szombati ebéd a töltött libanyak volt, amit én utáltam, akkor a töltött hal, a gefilte fis, az is egy jellegzetes zsidó étel. A halat föl kell vágni, és megtölteni, már nem tudom, mivel, és köréje rakni sárgarépát, meg kell főzni, és hagyni kell, míg megkocsonyásodik. Nagyon finom volt. De én főleg a süteményekre emlékszem. Volt a flódni, ami egy rakott sütemény, meg bejgli. A rétest nyújtották az asztalon, körbejárták és huzigálták. Volt a kindli, ami olyan volt, mint a bejgli, de mézzel és mazsolával volt töltve, és nem volt benne dió. De én nem ettem a mazsolát, mindig odaadtam a testvéremnek.

Kolozsvárt csak zsidókhoz jártunk vásárolni. Ez egy fontos szempont volt. Szempont volt az is, hogy közel legyenek a lakásunkhoz. Mi odajártunk vásárolni, ahol laktunk. Mivel mi csak zsidókkal érintkeztünk, a zöldségestől a hentesig mindent zsidó kereskedőktől vettünk meg. Auschék voltak a zöldségesek. A Janovitstól hoztuk a tejet. Ez egy kóser tejbolt volt, saját tehenei voltak. Egy nagy kannával hozták hozzánk egyszer vagy kétszer hetente. Egy román férfi volt a kihordó, de jiddisül beszélt a zsidó ügyfelekkel mindig. Zsidó volt a pék, akihez a kenyeret vittük süttetni. A patikus egy Fodor nevű zsidó ember volt. Rosenzweig volt a ruhakereskedő. Ezek mind Kolozsvár belvárosában voltak. Ez volt a főutcája Kolozsvárnak. Fogalmam sincs, hogy a húst honnan hoztuk. Nem volt jégszekrényünk, az biztos. Anyám biztos azonnal földolgozta a húst. Volt kóser mészárszék és sakter is Kolozsváron, de részleteket már nem tudok.

Annak, hogy mi csak zsidókkal érintkeztünk, több oka is volt. Egyrészt apám vallásossága, nagyrészt azonban a lappangó antiszemitizmus. Bőven benne volt a románokban is, csak nem nyilvánították ki annyira, mint most itt. Egyszer volt, hogy az apámat megverték román diákok. Az utcán elkapták, és megverték, mert szakállas volt, és mert zsidó. Hazajött és három-négy napig nyomta az ágyat, annyira beteg lett. Egyszer arra is emlékszem − ez a magyarok bejövetele után volt 1940-ben vagy 1941-ben [lásd: második bécsi döntés] −, hogy mentünk az utcán apámmal, halál pontosan emlékszem erre a jelenetre, és jött egy magyar kiskatona, és elkezdte ráncigálni az apám szakállát, mire apám lekent neki egy akkora frászt, hogy nekiesett a falnak. És apu elkezdett kiabálni, hogy én szabad magyar polgár vagyok, és hogy hozzám ne nyúljanak. Én meg rángattam a kabátját, hogy menjünk, de ő nem hagyta magát. Senki nem jött oda segíteni. A katona aztán föltápászkodott, és elsündörgött. Szóval kemény legény volt az apám. Óriási tenyere volt, és nagyon kemény ember volt. Rendszeresen tornázott. Engem is megtisztelt a kezével párszor. Engem is ért egypár antiszemita megnyilvánulás. Kolozsváron, amikor apámat megverték, és én vele voltam, akkor engem ugyanúgy lezsidóztak, mint apámat. Engem mint gyereket azonban nem bántottak.

Kolozsváron zsidó óvodába jártam, ott héber meg jiddis dalokat és táncot tanultunk. Aztán zsidó elemibe jártam. A templom mögött volt az iskola, és én oda jártam elemibe. Hatévesen kezdtem az elemit, ez négy évig tartott. Az elemiben is csak zsidók voltak. Ott románul tanultunk. Ott is volt hittanóra, és ott tanított apám. Fura volt, amikor engem is tanított. Négy éven keresztül tanultam tőle a hittant. A gimnáziumban már más tanította. Volt egy Fried nevezetű hittantanár, ő tanított később. Aztán elkezdtem a gimnáziumot, a Liceu Principessa Ilianát, Ilona Hercegnő Líceumát. Ez egy román gimnázium volt. Szombaton nem írhattam, úgyhogy magántanuló lettem. Négy év volt az elemi, és utána egy évet jártam ebbe a gimnáziumba. Akkor járt hozzám egy magántanár, egy felsőbb gimnazista fiú. Nem tudom, hogy milyen gyakran jött. Zsidó fiú volt természetesen, akivel magyarul beszéltünk. Fränkl Dodónak hívták. Bejártam vizsgázni, azt hiszem, hogy csak év végén volt vizsga. Ez egy évig tartott. Amikor a magyarok bejöttek, engedélyezték, és alakult egy zsidó gimnázium Antal Márk vezetésével, aki egy remek ember volt. Akkor már minden magyarul volt, 1939−40-ben. Két évet jártam oda. A zsidó gimnáziumban ötvenketten voltunk az osztályban, és heten maradtak életben közülük.

Különórára nem jártam, mert nem volt rá pénz. Nem tanultam sem zongorázni, sem táncolni. Mi, gyerekek iskola után hazamentünk. Olyan volt, hogy zsúrra meghívtak. Rendszerint olyanra, ahol apám tanított bár micvóra zsidó gyerekeket. Ez még Kolozsváron volt. Kakaós kalácsot ettünk mindig, erre emlékszem. A gimnáziumban gyakran összejöttünk mi, fiatalok valakinek a lakásán. Ahol volt zongora, aki tudott, zongorázott, meg verseket szavaltunk. A gimnáziumnak volt önképzőköre, én ott szavaltam. Én azt gondolom, hogy kultúréletet éltünk.

Kolozsváron az iskolában, az elemiben, de a gimnáziumban is többen jóban voltunk, de volt egy nagyon jó barátnőm, a Skamperl Aliz, nem olyan régen halt meg, Bukarestben. Vele végig jártam az elemibe is és a gimnáziumba is. Őt deportálták Auschwitzba, de visszajött, és férjhez ment. Nem sikerült a házassága, és aztán férjhez ment egy román emberhez, és Bukarestbe költözött. A bukaresti rádióban dolgozott. Gyakorlatilag a haláláig volt kapcsolatom vele. Leveleztünk. Volt egy nagyon beteg lánya, egy vírusos influenza következtében megbénult a fél oldalára. Egyszer vitte Párizsba, és megírta nekem, hogy mikor mennek, és én kirohantam a Teleki téri piacra, és vittem egy zsáknyi élelmiszert neki. Friss gyümölcsöt például, és ők olyan boldogok voltak.

Talán lehettem olyan tizenöt-tizenhat éves, amikor először voltam az operában, Kolozsvárt. Legkedvesebb unokatestvéremmel, Lajuval mentem. Ez nagy élmény volt nekem akkor, de sokat az operában nem voltam, mert nem szerettem annyira magát a műfajt. Moziba viszont sokat jártam. Gyerekkorom óta mozibolond voltam. Szerencsém volt, mert, a főtéri mozi tulajdonosa az apám hitközségének tagja volt, úgyhogy oda ingyen beléphettem, és minden filmet megnéztem. Oda általában egyedül mentem. A nevére már nem emlékszem sem a mozinak, sem a tulajdonosnak. Minden felnőtt filmet láttam akkor, például különböző Gary Cooper- meg Greta Garbo-filmeket, amik mára már nagyon elavultnak számítanak, de akkor az nagy szenzációnak számított [Greta Garbo (1905−1990) – svéd származású hollywoodi színésznő. Gary Cooper (1901−1961) – kétszeres Oscar-díjas amerikai színész. – A szerk.]. Ezek a filmek feliratozva voltak, mert akkor szinkron még nem volt. Színházra nem emlékszem, hogy lettem volna, de volt egy hely Kolozsváron, amit úgy neveztek, hogy Goldmark-terem, és anyám tagja volt a WIZO-nak, és a WIZO-ban voltak mindenféle pompás előadások, hetente. Általában élőképeket adtak elő. Az olyan volt, hogy elöl állt egy csoport, és valamit ábrázolt, hátul pedig szólt a kórus. A Lea nővéremnek nagyon szép hangja volt, és ő a kórusban énekelt. Megelevenítettek például egy vándor zsidó társulatot, és hátul a kórus énekelt. Én meg szavaltam, egész kicsi voltam, lehettem olyan hat-hét éves. Föltettek egy pódiumra egy asztalt, mert különben ki se látszottam volna, és szavaltam, hogy: „Eljöttök-e ó népem szép leányai, ha ostrom dönti várunk kapuit. Eljöttök-e büszkén síkraszállni, mint egykor Eszter, Debóra, Judit?” Ez a vers Patai József: Eljösztök-e? című verse volt [Patai József (Gyöngyöspata, 1882 – Tel-Aviv, 1953) – író, költő, műfordító. 1908–1921 között budapesti gimnáziumi tanár, 1912-től a Múlt és Jövő című zsidó folyóirat szerkesztője. 1940-ben kivándorolt Palesztinába. – A szerk.] Meg ilyeneket. Eredendően a nővéremet akarták kitanítani, de ő képtelen volt megjegyezni ezeket, és akkor én szavaltam. Meg is jelent az „Új Kelet” című lapban olyan szavakkal, hogy „Klein Icuka szavalóművész”. A Ziszut nem tudták értelmezni, és így lettem Icu. Hogy a szüleim jártak-e moziba vagy színházba, azt nem tudom. Gyakran biztos nem voltak. A Goldmark-teremben viszont anyám rendszeresen részt vett az előadások előkészítésében.

Rendszeres családi nyaralásokra nem jártunk. Engem időnként elküldtek egyik vagy másik nagyszülőhöz Nagysomkútra vagy Szilágycsehre. Nem volt ez rendszeres, kevésre emlékszem ebből. Egy vagy két hetet töltöttem ilyenkor falun. Szilágycsehen talán kétszer voltam gyerekkoromban. Egy gyerekkori nyaralásra emlékszem azonban, ami egy Kiruca nevű román falucskában volt. Ez egy gyerektábor volt, ahol csak zsidó gyerekek voltak. Hegyek között álomszép vidéken volt ez a tábor, amit sokáig nem élvezhettünk, mert kitört a skarlátjárvány, és egy gyerek és egy tanár belehalt. Mi hat hétig voltunk karanténban ott, a hegyek között. Tetvesen és rühesen érkeztem haza, mert senki nem foglalkozott velünk. Nem volt idő törődni az egészséges gyerekekkel.

Anyám reumás volt, és elmentek egyszer apámmal Szlovákiába, egy gyógyfürdőbe nyaralni [Az interjúalany Pozsonyra emlékszik, de valószínűleg a szlovákiai Pöstyénről van szó, mert Pozsonyban nincs gyógyfürdő. − A szerk.]. Egyszer voltam a szüleimmel egy erdélyi gyógyfürdőben, aminek Büdöspatak volt a neve. Csak egyszer voltunk ebben a gyógyfürdőben. Emlékszem, egész kicsi lány voltam, és egész sötétben kellett hazabotorkálni, nem tudom már, honnan, és apám ölben vitt, nem látott semmit, és beleejtett egy csalánbokorba, és ez nagyon kínos volt. Csak én és a szüleim, tehát hárman voltunk ott. A szüleim 1936-ban kimentek Palesztinába megnézni, hogy milyen ott, és az anyám nem bírta a klímát. Nagyon rossz időben mentek, augusztusban, egy társasutazással, hajóval. Anyám mivel nem bírta a klímát, nem maradtak ott, és nem mentünk el időben. A nagyobbik nővérem, Sosáná, aki egy szépség volt, már kint volt akkor. Ő már 1934-ben kiment Palesztinába. Apám kiutazott cionista kongresszusokra, például Bázelbe, meg ahová kellett, de ez persze neki nem volt nyaralás.

Édesapám és édesanyám Izraelben haltak meg. Úgy kerültek ők Izraelbe, hogy a Kasztner- csoport kivitte őket [lásd: Kasztner-csoport; Kasztner-vonat]. Apám az erdélyi cionista mozgalom egyik vezetője volt, és mint olyan fölkerült erre a vonatra az egyik nővéremmel (Leával) és az anyámmal. Ez 1943-ban volt [A Kasztner-vonat 1944. június 30-án hagyta el Magyarországot, a csoport tagjainak egy része augusztusban, a többiek novemberben (decemberben?) hagyták el Bergen-Belsent. – A szerk.]. Voltak először nyolc hónapot Bergen-Belsenben a sonderlágerben, ami azt jelentette, hogy őket nem vitték gázkamrába, mert ez volt a megegyezés Kasztnerrel, és utána kerültek először Svájcba, és onnan mentek ki Palesztinába. Én még előttük, 1941-ben mentem ki. Akkor volt a Kállay-kormány [Kállay Miklós 1942. március és 1944. március között volt miniszterelnök. 1941-ben Teleki Pál, ill. Bárdossy László volt a miniszterelnök. – A szerk.], és ez a kormány engedélyezett két gyerekcsoportot kimenni Palesztinába. Tulajdonképpen ezek menekített lengyel és szlovák gyerekek voltak, és kellett tölteléknek egy pár erdélyi vagy magyarországi gyerek is, hogy úgy nézzen ki, mintha magyar vonat lenne. Ötven-egynéhányan mentünk ki vonattal végig Románián, Törökországon, Szíria, Libanon és végül Palesztina. Én tizennégy éves voltam, amikor kikerültem. Az ok, hogy a családból szinte mindenki elment Palesztinába, az volt, hogy mi mindnyájan cionisták voltunk.

Amióta eljöttem Kolozsvárról 1941-ben, azóta kétszer voltam ott, de negyven évvel ezelőtt voltam utoljára. Nincs mit ott nagyon csinálnom. Tizennyolcezer zsidót vittek el onnan, szinte alig maradt ismerős. Auschwitzba vitték az embereket onnan. Kolozsvárról talán hatan-heten kerültek Izraelbe úgy, mint én. Amikor ott jártam, még egy-két ismerőst leszólítottam, de a rokonok közül a Csehi Gyula volt az egyetlen, aki ott maradt. Ő egy kitűnő ember volt. Már a felszabadulás után ő is volt nálunk, meg mi is voltunk nála. Az első feleségét deportálták, aztán elvett egy második feleséget, két gyereke született. Aztán ő is meghalt, és így gyakorlatilag teljesen megszűnt a kapcsolatom Kolozsvárral. Nagyon sokszor fölrémlik bennem a gyerekkorom, amikor a tévében látom Kolozsvárt.

A szüleim Haifán telepedtek le. A nővérem, aki szintén Haifán lakott, rettenetesen szenvedett a nedves tengeri levegőtől, nagyon fájt a háta, és azt mondta az orvos, ha meg akar gyógyulni, akkor el kell mennie a sivatagba. Akkor költözött le Beér-Sevára, és most is ott lakik, és magával vitte a szülőket is. Ott is vannak eltemetve. A mamám 1976-ban halt meg. Nagyon beteg volt, magas vérnyomása volt, epeköve meg mindenféle. A két nővérem még él. A Sosáná Beér-Seván egy nyugdíjasházban, a Lea meg egy faluban él, Nordiának hívják, Netanjától nyolc kilométerre található

A Sosánának volt egy lánya az első férjétől, akit 1938-ban megöltek az arabok. Teherautó-sofőr volt, és lelőtték. Jacob Fischgrund volt a neve, és Szlovákiából származott, valahonnan Pozsony környékéről. Ők egymás között héberül beszéltek. Amikor a nővérem megözvegyült, nem bírta eltartani a lányát, úgyhogy beadta egy kibucba egy családhoz, akiket mindmáig imád, és eljár hozzájuk, szóval második szülei lettek. Ahavának hívják a lányt, mi Ahuvának nevezzük. Az azt jelenti, hogy akit szeretnek. A nővérem rettenetesen sokat dolgozott. Másodszor is férjhez ment Jichák Sadmonhoz,  aki egy tünemény pasas volt. Én ismertem, mert gyakran jártam le, és járok le most is hozzá. Akkor született egy fia, David Sadmon a neve, aki elvégezte az egyetemet, aztán tiszt lett, és megunta, hogy állandóan behívják, és elment Amerikába. Megnősült még Izraelben, és ott született kint az unoka is, a Jonathan. Amerikából néha elmegy az anyját meglátogatni. A vallást ő már nem tartja, azt hiszem, csak az Újévet. A nővérem sem vallásos. Mesélte, hogy jöttek körbekínálgatni a gyertyát, de ő azt mondta, hogy nem. Ő nem Auschwitz miatt döntött úgy, hogy nem lesz vallásos, hanem már sokkal korábban valami ostobaság miatt. Hosszúnapkor a szigorú böjt idején lehetett olyan tizenöt-tizenhat éves. Evett valamit, és azt mondta, ha most nem csap belém az Isten nyila, akkor nincs Isten. És nem csapott belé. Ettől fogva ő sem hisz. A másik testvérem sem maradt vallásos. Ő megint egy másfajta közösségbe került, egy jobboldali mozgalomhoz tartozott a férje.

A Lea férjnél volt, aztán a férj meghalt. A férjnek Stern volt a vezetékneve, a keresztnevét már nem tudom. Van egy fia, akinek a kezét gyakorlatozás közben levitte a gránát, úgyhogy fél karja van. Ariel a neve, az őrzőangyalt jelent. Egy gyárban dolgozik a fiú, amiről nem szabad tudni, hogy mit gyártanak ott. A testvéreim beszélnek magyarul, és amikor meglátogatom őket, akkor magyarul, románul, héberül, jiddisül beszélünk. Ahogy éppen jön a szánkra a szó, úgy beszélünk éppen. Ők Izraelben héberül beszélnek egymással. 

Amikor eljöttem Kolozsvárról, egy teljesen más világba cseppentem, de nagyon jó volt, mert fiatal voltam. Palesztinában én először egy mezőgazdasági iskolában voltam. Ben Semennek hívták ezt a falut. Ott tanultunk nyelvet, már akinek kellett, mert én gyerekkorom óta beszéltem héberül apám révén. Egy virágkertészetben dolgoztam ott, nagyon szép volt. Azt hiszem, hogy egy évet voltam ott, mert utána elmentem egy kibucba, mert volt egy csoport, akik két évvel hamarabb mentek ki Palesztinába, kolozsvári fiatalok, és azok csábítgattak, hogy jöjjek a kibucba. És akkor én elmentem. Akkor lehettem olyan tizenöt éves.

A kibuc a Kineret partján volt, az a Genezáret magyarul. A kibuc helyéül egy régi helyet örököltünk. Ez a kibuc tulajdonképpen akkor alakult, vagy nagyon az elején tartott.  Voltak kőházak, és voltak sátrak. Én sátorban laktam két fiúval, mert ez úgy ment, hogy fiúk és lányok vegyesen laktak. És miután nekem nem volt foglalkozásom, sokadmagammal úgy hívták, hogy pkak, vagyis dugó, azokat mindig oda dugták be, ahol éppen hiányzott valaki. Hol a konyhán, hol az istállóban voltunk, vagy például egy másik kibucban, ahol csak dolgoztunk, emlékszem, narancsdzsemet gyártottunk. Ott kellett nyolc órát állni a gépnél, és nyomni a fél narancsot. És nagyon sokat dolgoztunk. Volt közös kaja, cukor nem volt, úgyhogy datolyával ittuk a teát. Finom volt nagyon. Akkor export se nagyon volt, úgyhogy a teheneket naranccsal etették, nem volt mit csinálni. Törökországból hozott sós halat ettünk. Úgy hívták, hogy lakerda, ami ma a legnagyobb csemegének, drágaságnak és ritkaságnak számít Izraelben, de annak idején a törökök se tudtak máshova exportálni, úgyhogy oda hozták. Közös mosoda volt, meg raktár, és onnan kapta az ember a ruhát, nem biztos, hogy pont olyat, ami jó volt ránk. Rövidnadrágban és khaki blúzban jártunk. A lányok is ugyanúgy jártak. Esténként pedig táncoltunk. Hóráztunk, ment a hepaj. Volt egy tangóharmonikás, egy fiú, aki nem a kibuc tagja volt, de imádott ott lenni, egy magángazdának a fia volt, parasztgyerek, és ő jött át tangóharmonikázni. Szép holdas éjszakákon kijártunk fürödni a Kineretbe. Vallási élet nem volt egyáltalán, ez egy vallástalan kibuc volt. Én apámnak megmondtam, hogy én Auschwitz óta nem hiszek. Ha ezt engedte a följebbvaló, akkor nem érdemli meg, hogy az ember higgyen benne. A kibucban csomó kolozsvári volt. Olyan játékokat játszottunk velük, hogy fölsoroltuk, hogy Kolozsváron melyik utcában melyik üzlet következik egymás után, például a zöldséges, a patika, és az nyert, aki többet föl tudott sorolni. Ez játék volt inkább, mintsem nosztalgia.

Talán két évig voltam a kibucban. Nem éreztem jól magam. A kibucban nincs magántulajdon, minden közös, de voltak olyanok, akik külső munkákat vállaltak, azok szereztek pénzecskét. Azok vettek egy rádiót, az ágy alá tették, és úgy hallgatták, hogy nehogy a többiek meghallják. Szóval az egyenlőtlenségek már ott megmutatkoztak, és én ezt ott meguntam. Kiszerettem a kibucból, és elmentem Haifára, ahol a nővérem lakott, és én is vele laktam egy darabig. Haifán mindenfélét csináltam. Voltam gyerekőrző, voltam bejárónő, voltam eszpresszóban fölszolgálónő, szóval mindenfélét csináltam körülbelül egy évig. És akkor találkoztam a Lacival, a későbbi férjemmel. 1946-ban beleszerettem egy leszerelt, az angol hadseregben szolgált pesti fiúba, aki mindenáron vissza akart menni Budapestre, nem érezte jól magát Izraelben. Spiegel Lászlónak hívták, utána lett Sarlós, amikor hazajöttünk, akkor magyarosított [Sarlós László (1920–2002) 1938-ban származása miatt itthon nem vették fel az egyetemre, ezért elment Palesztinába, ahol mérnöki tanulmányokat folytatott, majd 1941-ben belépett az angol hadseregbe. A háború után visszajött Magyarországra, de nem sokkal ezután kémkedés vádjával 9 év börtönre ítélték. 1955-ben amnesztiával szabadult. Szabadulása után textilmunkásként tudott csak elhelyezkedni, később aztán a Kultúra Külkereskedelmi Vállalathoz került, ahol a háború alatt elnéptelenedett zsidó hitközségeknél talált értékes könyvtárak − főleg külföldön történő − értékesítésével foglalkozott.  Olyan sikeres volt ebben, hogy 1964-ben a Kultúra londoni képviselőjévé nevezték ki. Visszatérése után 1967-től 20 évig volt a Zeneműkiadó vezetője (Forrás: Muzsika, 2002. december). − A szerk.].

A férjemmel úgy ismerkedtem meg, hogy egy albérletben lakott ötödmagával egy Róth Arankánál Haifán. Ő egyedül ment ki 1938-ban, a többiekkel már kint ismerkedett meg. Laci menekült Palesztinába. Ő a brünni textilfőiskolán tanult, mert az apja is textiles volt. Tizennyolc évesen érettségizett, és rögtön utána járt oda egy évig. Amikor közeledett a német veszedelem, és látni lehetett, hogy ebből jó nem lesz Csehszlovákiában, akkor lehetett még venni ún. certifikátot − ez egy kivándorlási engedély volt, amit pénzért lehetett venni −, és az apja vett egyet neki. Így ment ő ki, és Haifára került. Először egy kibucban volt három hónapig, és utána beiratkozott a műegyetemre. Akkor elkezdődött a háború, és elkezdték toborozni a fiúkat, és az öt fiú így lépett be a hadseregbe. Öten voltak magyar fiúk, és amikor a németek átvonulást kértek Magyarországon Jugoszlávia felé 1941-ben, ők elhatározták, hogy meg kell menteni a haza becsületét, és mind az öten bevonultak angol katonának. A férjem így végigcsinálta a második világháborút, a térképészeknél volt. El Alameintől Olaszországig többször volt a fronton. Amikor leszereltek, a férjem mondta, hogy ezt meg kell ünnepelni. Volt egy Éva nevű barátnőm, akinek szóltak a fiúk, hogy „Éva, nem tudsz hozni egy barátnőt?” És ez a barátnő voltam én, és az első tangónál egymásba szerettünk. Egy héten belül elhatároztuk, hogy összeházasodunk, és elvittem őt a szüleimhez, akik nem voltak elragadtatva tőle, mert ő is teljesen vallástalan volt.

A férjem szülei Budapesten éltek, a Király utca 95-ben. Az apósomat Spiegel Árminnak hívták. Az anyósom pedig Spiegel Berta volt. Én soha nem találkoztam velük. Apósom textilkereskedő volt, amíg tönkre nem ment. Az apósom üzlete a Váci utcában volt, ahol most az Anna bár van. A fölött, az első emeleten volt az üzlet. Viszonylag jó módban éltek. Volt egy nyaralójuk Balatonszéplakon például. A férjem a Zsidó Gimnáziumba járt. Azt hiszem, hogy a Wesselényi utcában volt ez a gimnázium [Amikor a férje középiskolás korú volt, akkor a gimnázium már az Abonyi utcában működött. Lásd: Zsidó Gimnázium. – A szerk.]. A férjemnek volt egy nővére, a Bözsi. Azt hiszem, éppen Újévet, Ros Hásánát ünnepelték.  Egy bombatámadáskor, amikor robbant egy bomba a Király utca 95-ben, meghaltak a szülei, és még hatvan ember halt meg akkor [lásd: Budapest bombázása]. Bözsi is ott halt meg, és a férjem sógora is. Ez 1942-ben volt, és ott volt egy nagyon érdekes eset. Egy Erdődy János nevű író is ott volt a közelben egy nagy kutyával, és a kutya rettenetesen vonyított, és azt mondták, hogy vigye ki a kutyát, mert nem lehet elviselni. Ő kivitte a kutyát a vasajtón túlra, és ő életben maradt.

A férjem mérsékelten ortodox családból jön. A Vasvári Pál templomba járt az apósom, és oda elvitte férjemet is. Úgy nagyjából tartották a dolgokat, de a férjem már nem. Amikor meg hazajöttünk, akkor meg már végképp nem. Mi egymás között magyarul beszéltünk, de kinn Izraelben is. Ő elég gyengén beszélt héberül, mert ő mindig magyarok között volt. Tudott pár jiddis szót, de jiddisül nem beszélt. Az angol hadseregben meg angolul beszéltek. Ha nem akartuk, hogy a gyerek értsen valamit, akkor azt héberül mondtuk.

Az esküvőnk még kint volt Haifán, 1946-ban. Valahol béreltek a szüleim egy vendéglőt. Volt fehér ruhám, de rövid, és a rabbi összeadott a hüpe alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Jött a rabbi, és elmondta az imát, és fölhúztuk kölcsönösen a gyűrűt, és egy poharat ledobtak, és azt el kellett taposni. Ezt a jeruzsálemi templom pusztulásának a jelképeként kellett eltaposni. Ott voltak a szüleim is, és egy nagyon édes dolog történt. Az esküvő előtt egy nappal nem szabad találkozni a házasulandóknak. Persze én kilógtam, mert Laci egy házzal arrébb várt, dumcsiztunk egyet, és hazamentem, és azt mondta az apám: „Lánykám, olyan sápadt vagy, nem ettél még, egyél valamit, mert nem szabad esküvő előtt enni sem, de ne mondd meg az anyádnak!” Aztán hazajött anyám, és azt mondta: „Gyerekem, milyen sápadt vagy, egyél valamit!”. Úgyhogy jött az esküvői ebéd, és én egyáltalán nem tudtam enni, és akkor azt mondták, hogy a menyasszony izgatott a nászéjszaka miatt. Persze a nászéjszaka már réges-rég megvolt. A régi szokás szerint azért nem szabad enni, hogy a bűnökre emlékezzenek, mielőtt összeházasodnak. Ugyanazt az imát kell elmondani, amit Jom Kipurkor, „a bűnt, amit elkövettünk, bocsásd meg nekünk!”, de ezt most már nem tartják.

Ő akart tulajdonképpen visszajönni, és így jöttünk Budapestre. Azért akart hazajönni, mert kommunista volt. Nagyon hitt az eszmében, és mi hazajöttünk építeni a szocializmust. Én szerelemből és mint feleség, természetes hogy követtem. A családom természetesen nem volt lelkes. A nővérem, a Sosáná azt mondta, hogy „dögölj meg, amikor a hajóra lépsz, ha nem akarsz visszajönni”. Ővele a mai napig a legjobb barátságban vagyok. A szüleim sírtak, apám azonban idézte a Bibliát, hogy a nő kövesse a férjét. Ők azt hitték, hogy csak hazajövünk a Laci örökségéért, amiből semmi nem maradt a bombatámadás miatt. Reménykedtek abban, hogy egyszer visszamegyünk, de később beletörődtek.

Amikor visszajöttünk a férjemmel Izraelből, a határőr Röszkén azt mondta, hogy maguk, zsidók egy hónap múlva úgyis autón fognak járni. Ezzel fogadott minket. Később például a munkahelyemen már nem ért semmilyen negatív dolog azért, hogy zsidó vagyok. A baráti kört teljesen vegyesen alakítottuk ki, katolikustól a zsidóig. A férjemnek voltak itt rokonai, ismerősei, először velük volt kapcsolatunk. Természetesen ők zsidók voltak. Egyébként ez nálunk egyáltalán nem volt szempont, hogy zsidók legyenek. Nekem a legjobb barátnőm, a Mari például katolikus eredendően, abszolút paraszti ősökkel. 1956-ban, a pincében barátkoztunk össze, azóta is a legjobb barátnőm. A baráti köröm is teljesen vegyes. De a szüleimnek fontos volt, hogy a barátok zsidók legyenek. De nálam nem, a fiamnál és az unokámnál meg pláne nem. És ez így sokkal jobb. Nem lehet teljesen elszigetelődni. Gyerekkoromban azonban ez teljesen elképzelhetetlen volt, hogy én például katolikus barátnővel barátkozzam.

Amikor 1946-ban hazajöttünk, először a Laci nagybátyjánál laktunk, a Wesselényi utcában. Simi bácsi volt a neve, de hogy milyen Simon, azt nem tudom. Csak egy adat hozzá jellemzésül, hogy amikor kijöttünk végre a börtönből, és kikerült Laci is, elmentünk őt meglátogatni, akkor megajándékozta egyetlen élő unokaöccsét egy szál angol borotvapengével. Mikor nekünk az égvilágon semmink nem volt, akkor adott egy szál borotvapengét. Pedig megtehette volna, hogy kisegít minket. Mondtam, hogy én soha többé nem akarom látni. A Wesselényi utcából ők Óbudára költöztek. Amikor meghalt, és fölosztották az örökséget, akkor én mondtam, hogy egy gombostű nem kell abból a lakásból. Nagyon szép lakása volt Óbudán, amit aztán a rabbi szemináriumi növendékek kaptak meg. Külföldről jövő orosz és egyéb növendékek örökölték. A Wesselényi utca után az Erkel utca következett. Az Erkel utca 6-ban vettünk egy lakást. Ez egy egyszobás kis lakás volt. A férjem örökölt egy házat a Balatonszéplakon, ami a szüleié volt, Piri Villa volt a neve. Ezt eladtuk, és abból vettük az Erkel utcai lakást.

1946-ban érkeztünk Budapestre, és akkor elkezdtünk dolgozni. Laci a magyar hadseregnél helyezkedett el, mert olyat kerestek, aki angolul tudott. A párt segített neki elhelyezkedni. A gépkocsihadosztálynál volt százados. Én héberórákat adtam, azokat tanítottam héberül, akik ki akartak menni. Utána tisztviselő voltam. A háború utáni élet elég szegényes volt. Mindent csak jegyre lehetett kapni. Volt kenyérjegy, lisztjegy, cukorjegy stb. [lásd: jegyrendszer Magyarországon]. Akkor jött a Rajk-per, minden külföldről hazajött gyanús lett, és lecsuktak minket. A villa árából maradt pénz, és az ott volt az íróasztalban, és amikor értünk jöttek, meglátták a pénzt, és azt mondták, hogy ez a kémfizetés. És volt egy pici mackóm, aminek levehető volt a feje, és egy üvegfiola volt benne, és akkor azt kérdezték, hogy ebben volt a méreg? Hát a kémnél méregnek is kellett lennie. Először a férjemet vitték el, és még aznap éjjel elvittek engem is. Azzal indokolták ezt, hogy a férjem angol kém, és nekem tudni kellett, hogy ő kémkedik az angoloknak. Ami persze nem volt igaz. Én ültem az Andrássy út 60-ban három hónapig, és utána majdnem három évet Kistarcsán internálótáborban. 1950. október 26-án vittek el, és 1953 augusztusában szabadultam, amikor Nagy Imre megszüntette az internálótáborokat.

Kistarcsán „remek” volt. A kihallgatásomkor voltak némi antiszemita megjegyzések az Andrássy út pincéjében, később Kistarcsán is. A legszebb kihallgatásom 1952-ben volt. Kirendeltek Kistarcsára egy tanszázadot, akik rajtunk tanultak kihallgatni. Én is odakerültem egy ilyen pasas elé, és kezdte mondani az életrajzot, hogy mikor születtem, meg hogy az apám az erdélyi cionista mozgalom vezetője volt. Azt kérte tőlem, hogy mondjam el még egyszer, mert ő írni akarja. És elmondtam, és kábé egy második elemista gyorsaságával írt. Amikor odakerültünk, hogy az apám a cionista mozgalom vezetője volt, akkor megkérdezte, hogy „mi az a cianalista?”. És akkor elmagyaráztam neki, hogy az apám 1938-ban kint volt Bázelben a cionista kongresszuson. „És akkor szervezte be magát?”, kérdezte. Hát ez mutatta a szellemi képességeit. És amikor odakerültünk megint, hogy 1941-en kimentem Palesztinába, akkor megint megkérdezte, hogy „és miért ment oda?” Akkor már nagyon tele volt a hócipőm vele, és azt mondtam neki, azért, mert nem akartam Auschwitzban megdögleni. Azt kérdezte akkor tőlem: „Miért, maga zsidó?”

Kistarcsán körülbelül négyszáz női fogva tartott volt. Tulajdonképpen a magyar társadalom teljes keresztmetszete ott volt akkor, ami annyit jelentett, hogy a grófnőtől a kulákasszonyig, a újságírótól a színésznőig minden társadalmi rang és foglalkozás, valamint vallás képviseltette ott magát. Úgy bántak velünk, mint a bűnözőkkel. Ujjlenyomatot vettek mind a tíz ujjunkról, elölről, oldalról lefényképeztek, meztelenre vetkőztettek. Priccsen aludtunk, az ágyban szalmazsák volt, ami nagyon szúrt. Hetente egyszer, szombaton volt a fürdés. A fürdőhelyiségben volt egy bádogvályú négy csappal. Ott kellett lemosakodnia százhúsz embernek, ami azt jelentette, hogy hét-tíz ember jutott egy csapra. Kábé tíz perc alatt kellett tetőtől talpig megmosakodnunk, aztán elzárták a vizet. Sokszor szappanosan mentünk vissza a szobára, mert nem jutott idő megmosakodni. Vizes hajjal mentünk vissza a szobánkra, ami a tábor másik oldalán volt. Amikor először mentem fürödni, azt hittem, hogy ez egy haláltábor, és féltem kinyitni a csapot, mert nem tudtam, hogy víz jön-e belőle vagy gáz. Iszonyatos volt. Annál is inkább, mert tudtam, hogy ez a háború előtt zsidó internálótábor volt.

Ott szereztem életem legszebb barátságát. Ő volt Vámos Magda újságíró, aki húsz évvel idősebb volt nálam [Vámos Magda (1907–1997) – író, újságíró, műfordító, számos regényes életrajz szerzője, ill. társszerzője. – A szerk.]. A legszebb barátság, ami létezik. Nagyon vegyes volt a társaság. A kommunisták félszemmel sandítottak rám, hogy én polgári vagyok, hogy én a Vámos Magdával és az Esterházy Mónika grófnéval beszélgetek. A polgárok meg azt mondták, hogy kommunista vagyok, azoknak meg azért nem voltam szimpatikus.

Az Ítéletlenül című filmben én is szerepelek, mert akartam. A filmet Almási Tamás rendezte 1991-ben. Én abszolút baloldali voltam, kommunista, és ebből a szempontból én vagyok a legtragikusabb alak benne, mert elsírom azt, hogy saját elvtársaim csinálták ezt velem. Azt, hogy mi inkább baloldali érzelmeket vallunk, elég korán eldöntöttük. A férjem már 1942-ben belépett a kommunista pártba. Az angol hadseregben szerveződött egy kommunista társulat, és ott lépett be. Aztán én is. Haifán például Nemes Laci barátom tartott előadást József Attiláról, és én szavaltam az odaillő verseket. Amikor hazajöttünk, rögtön beléptünk az itteni pártba. Hazajöttünk „építeni a szocializmust”.

A férjem először az Andrássy út 60-ban volt három hónapig. Utána volt Vácott, és utána a Kozma utcai gyűjtőfogházban. Ott mint térképész „dolgozott”. Az angol hadseregben is térképész volt. Ott volt vele Mistéth Endre, aki a Kossuth hidat tervezte, aki egy nagyon rendes ember volt  [Mistéth Endre (1912–2006) – mérnök, több híd tervezője, egyetemi tanár. A nyilasuralom alatt részt vett a fegyveres ellenállási mozgalomban. 1945 novemberében a Független Kisgazdapárt delegáltjaként államtitkár lett az Ipari Minisztériumban, 1946 júliusától újjáépítési miniszter, majd amikor a posztot októberben átnevezték, építési és közmunkaügyi miniszter. A Magyar Közösség-ügy néven emlegetett koncepciós perben, 1947-ben koholt vádakkal börtönbüntetésre ítélték, csak 1955-ben szabadult. Szabadulása után három és fél évig rendőri felügyelet alatt állt (Forrás: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány). – A szerk.]. Amikor volt később egy úgynevezett rehabilitációs nyaralás Lillafüreden, együtt nyaraltunk vele, és egy tünemény volt. Én nagyon sokáig nem tudtam róla [hogy hova vitték a férjét az Andrássy útról], és egyszer csak kaptam egy levelezőlapot, írt arra a címre, ahol előzőleg laktunk. Akkor az illető, aki ott lakott, elment egy másik barátnőmhöz, és ő értesített engem a börtönben. Amikor kiszabadultam, jártam rendszeresen beszélőre egyszer egy hónapban. Én szabadultam először, és Lacim 1954. április huszadikán. Ezt onnan tudom, hogy az Hitler születésnapja, nevezetes dátum. Lacit kilenc évre ítélték, és leült négy és felet. És aztán azt mondta neki az egyik, hogy Sarlós elvtárs, magának két évvel hamarabb kellett volna szabadulni, de eltűntek az iratai.

Amikor kijöttem, a barátok féltek, nem mertek befogadni. Nem tudták, hogy hogyan viszonyuljanak hozzám. Az egyik kedves barátnőm eljött egyszer Kistarcsára látogatóba, és utána behívták a pártba, és megmondták neki, hogy ezt nem. Egy másik nő is eljött, de akkor szétesett az egész társaság, és nekem újra kellett építeni mindent. De máig tartó barátságok születtek a börtönben. Kistarcsa után a Vámos Magda segített sokat. Amikor a Laci kijött, és semmink nem volt, akkor Edit della Pergolának a férje, aki Milánóban volt az Operaházban, ő küldött egy bőrkabátot. 1956-ban a nyavalya tört ki minket, mert ugye a bőrkabát egyenlő volt az ÁVO-val [lásd: ÁVH]. Rettegve mentünk az utcán, hogy mikor fognak elkapni.

Amikor kijöttem, mindenfélét csináltam. Először egy vendéglőben éjszaka pucoltam a zöldséget, aztán havat lapátoltam. Aztán albérletben laktam a Királyhágó tér környékén, és a hetedik kerületi Textilmaradék-feldolgozó Vállalatnál dolgoztam, a Király utcában [akkor: Majakovszkij utca]. Reggel jöttem le korán, a hóban az első lábnyom az enyém volt. Amikor Laci kijött 1954. áprilisban, akkor albérletbe mentünk. A Laci együtt ült a Stöckler Lajossal, aki hitközségi elnök és a zsidótanács tagja is volt. Ő szerzett nekünk albérletet a Visegrádi utcában egy Weisz Samu bácsi és Weisz Margit néninél. A Samu bácsi mindig elment kártyázni, hogy megszabaduljon a feleségétől, aki egy bestia volt. Ette az életemet kiskanállal. Mindig mondta nekem, hogy „Ez a fiú olyan sovány − mármint a férjem −, miért nem adsz neki enni?”. És akkor én ráordítottam, mert nincs pénzem. Kerestem hétszáz forintot havonta. A Textilmaradék-feldolgozó Vállalatnál szövetanyagból csináltunk fiúnadrágokat. Tizenhét gombot kellett felvarrni két perc alatt, ez volt a norma. Kézzel varrtuk természetesen, amitől az ujjaink teljesen tönkrementek. Ez az anyag tele volt bolhával. Amikor hazamentem, Lacit kevésbé zavarták a bolhák, de engem nagyon, és akkor Gezarollal behintettem, és úgy feküdtem le. Ezt a munkát még egypár hónapig csináltam a férjem kiszabadulása után is, de a cél az volt, hogy minél hamarabb elkerüljek innen. Ez a munka akkor az „életet” jelentette, hiszen semmink nem volt.

Amikor Laci kijött a sittről, jött a rehabilitáció, és kérdezték, hogy mi a szakmája, mihez ért, és akkor azt mondta, „én azt hiszem, hogy a szervezéshez értek”. Mire közölte az illetékes elvtárs, hogy a szervezés nem szakma. Ennyit a magyarok szervezéséről, most is ez meglátszik, milyen jó „szervezők” vagyunk! Laci először egy vasüzemben próbált elhelyezkedni, de látták, hogy fizikailag nem alkalmas, hogy emelgessen, és akkor elment egy textilgyárba itt, Budapesten, ami a Forgách utcában volt, és imádták. A Textilmintagyártó Vállalatnál lett tulajdonképpen segédmunkás. Annyira szerették, amikor bement leblokkolni, akkor azt mondták, hogy jaj de kár, hogy később jött, mert be akarták választani a munkástanácsba [lásd: 1956-os forradalom; munkástanács]. Hát ez hiányzott volna még az angol kémkedés meg a börtön után!

Nekünk 1956-ban sem jutott eszünkbe elmenni. Én a mai napig másként látom ezt az időszakot.

1956 után rengeteg zsidó kivándorolt Izraelbe, és itt maradtak a könyvek a templomokban, és akkor a Kultúra [Kultúra Külkereskedelmi Vállalat] igazgatója kitalálta, hogy ezeket a könyveket össze kéne szedni, és el kéne adni. Én már akkor a Kultúrában dolgoztam az antikvár osztályon, és mondta a főnököm, hogy ő tud valakit, aki kiválóan tud héberül, és ért a könyvekhez, és ez a Sarlós László. Azt már nem tudom, hogy ki ajánlott be a Kultúrához az antikvár osztályra. Én majd elájultam, mert tudtam, hogy ő mennyire nem tud héberül, és mennyire nem ért az egészhez, de nem bánom, megcsináljuk. Volt egy személyzetis, arra emlékszem, aki állandóan azt hajtogatta, hogy nem veszek fel több sittest, már van kettő. Ettől függetlenül felvett, és így beletanultam a könyvszakmába.

Csináltunk egy könyvesboltot a Székely Mihály utcában, a hatodik kerületben, az Operával szemben. Akkor Kazár utcának hívták ezt az utcát. „Cégtul. Sarlós László, Haszéfer − A könyv”, ez volt a bolt neve. Az volt még felírva a boltra, hogy „Máchzor, Széfer, Tóra, Humás Gemárá, Sulhán Áruch és más héber, zsidótárgyú könyvek vétele és eladása”. A felszámolt hitközségektől vettük a könyveket. Behozták a könyveket, mi csináltunk listákat, és kiajánlottuk külföldre. Laci lement, és vidékről is összeszedte a könyveket. Amikor volt a MUK, a „márciusban újra kezdjük mozgalom” [„MUK” – 1957 elején MUK feliratok jelentek meg a pesti házfalakon. Akik nem tudtak beletörődni a forradalom eltiprásába, azzal biztatták magukat és társaikat, hogy az 1848-as forradalom évfordulóján, március 15-én újra kezdik a harcot: „Márciusban Újra Kezdjük!”. – A szerk.], akkor ment le Laci húszezer forinttal a zsebében Debrecenbe, és meg kellett keresnie a mikvében a Simonovitz nevű bácsit, aki majd kinyitja a templomot. Éjjel négykor ment le Laci, és arra gondolt − ezt utólag mesélte röhögve −, hogy ha most elkapják a rendőrök húszezer ezer forinttal a zsebében, és azt mondja, hogy a Simonovitz bácsihoz jött, ki hiszi el neki. Rengeteg, rengeteg héber könyvet szerzett, és küldtük ki az egész világba a héber könyvkereskedőknek, és nagyon sok pénzt hoztunk a Kultúrának és a magyar államnak. Csak külföldre vittünk. Mi nem adtunk el forintért, csak dollárért. A világ minden országába kerültek így ki könyvek, Kanadától Izraelig. Laci első munkahelye ez volt a Kultúrában. Aztán én is ott dolgoztam vele, és emelgettük azokat a szörnyű nagy fóliánsokat, aminek a lumbágómat köszönhetem. Ezt csináltuk másfél évig, és aztán az új igazgató, aki jött, megijedt attól, hogy cionistának fogják tartani, ezért megszüntette a boltot, holott több dollárt szedtünk össze, mint amennyi a Csepel Művek exportja volt.

Amikor aztán megszüntették a boltot, Laci lett a Kultúrában a nyugatiexport-csoport vezetője, és 1964-ben kiküldték Londonba mint a Kultúra képviselőjét. Laci a magyar kultúra, bélyeg, könyv, hanglemez értékesítésével foglalkozott. Eljárt cégekhez, és ajánlgatott angolra fordított könyveket, közös kiadásokat szervezett. Addig úgy gondoltam, hogy nekem nem kell se könyv, se hanglemez, hogy még egyszer odavesszen. Rettenetesen fájt, ami a letartóztatásom után elveszett. De Laci elment Oxfordba, és vett nekem egy lemezjátszót egy Bach lemezzel, amit hallottunk Londonban egy koncerten, ahol Yehudi Menuhin játszott [Yehudi Menuhin (1916–1999) – amerikai születésű hegedűművész és karmester, a klasszikus hegedűirodalom kiváló tolmácsolója és a modern zene propagálója, aki sok addig szinte ismeretlen zeneművet ismertetett meg a nagyközönséggel. – A szerk.].

Soha nem akartunk ott maradni Londonban, mi végig hittünk a rendszerben. Az elején szívből utáltam Londont, mert esett az eső júniusig, és könyörögtem Lacinak, hogy menjünk haza, de nem mentünk persze. Szürke, alacsony volt az ég, és ez nekem olyan volt, mintha koporsóban lettem volna. Később én lettem a telefonos kisasszony a kirendeltségen Londonban, és ott tanultam meg igazán angolul. Tudtam azelőtt is, de ott tanultam meg igazán.

Tizennégy évi házasság után született egy fiunk 1960-ban, Luca napján, december tizenharmadikán. A gyerek négy éves volt Londonban, és minden este fölállt a kiságyban, és elmondta az óvodai névsort. Rettenetesen vágyott a gyerekek után, úgyhogy beírattuk az óvodába méregdrágán. Első nap sírt, a második nap már nem, és úgy megtanult angolul, hogy máig megkérdezik, hogy honnan van az angol kiejtése. Csodálatosan beszél angolul.

Chelsea-ben laktunk, amit a magyar állam biztosított és fizetett a külképviseleten dolgozó családoknak. Körülbelül öt-hat magyar család lakott ott. Viszonylag jó körülmények között éltünk, de például a gyerek óvodáját már gond volt fizetni, az ottani fizetésből nehezen tudtuk kigazdálkodni. A kirendeltségen laktunk, és a kirendeltségen dolgoztunk, és minden reggel vittem a gyereket az óvodába, és a gyerek kérdezte tőlem, hogy anyu hogy mondják azt, hogy vonat angolul, mondom train, azt mondja a gyerek, hogy nem úgy, hanem thrain. És aztán rólam azt mondták a kirendeltségiek − ez egy szörnyű primitív banda volt −, hogy „persze, a Sarlósné óvodába adja a gyerekét, mert múzeumba akar járni!”. Életükben a British Múzeumba nem mentek el egy kiállításra sem, semmit az égvilágon. Ez a kereskedelmi kirendeltség volt, egyiknek sem volt kulturális érdeklődése, kivéve egy családot, akikkel aztán jóban voltunk, és sokat kirándultunk. A többieket abszolút nem érdekelte. Mi minden pénzünket erre [a kultúrára] költöttük, semmit nem hoztuk haza. Egy autót hoztunk, mert volt egy olyan akció, hogy a követségiek rendeltek, és olcsóbban lehetett hozzájutni.

Angol barátaink nemigen lettek. Az angolokkal nem igazán lehet barátkozni. Londonban nem kerestük kifejezetten a zsidók társaságát. Nem volt ez szempont. Néha meghívtunk egy-két embert vacsorára, de nem igazán alakult ki szoros barátság. Laci búcsúpartiján több angol odajött, hogy milyen kár, hogy nem ismerkedtünk meg hamarabb.

1967-ben jöttünk haza, és addigra már Lacinak különböző állásokat ajánlottak, és akkor lett a Zeneműkiadó Igazgatója. Meghívta például Leonard Bernsteint, aki itt dedikált az egyik könyvesboltban, meg Aaron Coplandot [Leonard Bernstein (1918–1990) – amerikai zeneszerző, karmester és zongoraművész. Aaron Copland (1900−1990) – amerikai zeneszerző és filmzeneíró, sikeresen ötvözte a modern zenét az amerikai népzenével, ezzel egy sajátos amerikai zeneszerzési stílust honosítva meg. Számos könyvet és cikket írt, és sok helyen tanított is. – A szerk.].

Én elvégeztem egy „public relations” tanfolyamot Londonban, és mikor visszajöttünk Londonból, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat Propaganda Osztályára kerültem vissza. A Kultúrában a főnök, akinél azelőtt is dolgoztam, nagyon megijedt, hogy én most „public relit” végeztem, ahogy ő nevezte, és valósággal kiüldözött onnan. Később meghalt autóbalesetben. Én akkor körbetelefonáltam a társulatot, hogy „gyerekek, nem tudtok egy állást?”. És akkor beprotezsáltak a Havas Zsuzsához, aki a Konjunktúra és Piackutató Intézet vezetője volt, és ő mondta, hogy a Világgazdaságnál keresnek angolul tudó munkatársat, de akkor még más volt a neve [A „Világgazdaság” című napilap 1968-ban jött létre Vajna János újságíró (1921–1993) kezdeményezésére. A rádiós és MTI-s múltú, ám 1956-os tevékenysége miatt mellőzött Vajna kitalálta, hogy szükség lenne egy olyan lapra, amely folyamatosan közölné a nemzetközi gazdaság híreit. – A szerk.]. Elmentem oda, és ott volt két főnök, a Vajna Jancsi meg a Veress Pali, akik levizsgáztattak [Veress Pál (1920–1999) – festő, grafikus. A szocialista realizmus megjelenésekor, 1948-ban az MTI-ben fordítóként helyezkedett el, és évekig nem szerepelt kiállításokon. Az újságírói pályát a művészeti életbe való visszatérése után sem hagyta el, a Világgazdaság szerkesztője lett, innen ment nyugdíjba. – A szerk.]. Valami förtelmes szöveget kellett fordítanom a venezuelai bőrpiacról meg ilyeneket, és megfeleltem. És a Vajna Jancsi azt mondta: „Zsuzsa, ez egy vidám kupleráj, akar itt dolgozni?” És húsz évet dolgoztam ott. Imádtam, minden napját szerettem. Én mentem legelsőnek a szerkesztőségbe, fél kilencre. Leszedtem a telexgépekről az anyagokat. Volt vagy tíz telexgép, és az egész éjjel adta az anyagot. A Reutersből dolgoztunk. A külföldi híreket témák szerint csoportosítottam, és kiadtam az embereknek. Ez volt az első feladatom. Egy oldal volt az újságban. az „Árupiac rovat”, amit a napi információkból írtam meg. Nagyon-nagyon szerettem ezt a munkát. Mindmáig én vagyok az egyetlen, aki a volt főnököt elmegy meglátogatni rendszeresen.

Aztán elkezdtem a műfordást. Az úgy jött, hogy a Carelli Gábor nevű operaénekes megírta az „Utam a Metropolitanbe” című könyvét pocsék magyarsággal [Carelli Gábor (1915–1999) – magyar származású amerikai énekes. Jogi tanulmányait Budapesten, zenei tanulmányait Budapesten és Rómában végezte, 1939-től az Egyesült Államokban élt, 1951-ben lett a New York-i Metropolitan Opera tagja. Az 1960-as évektől kezdve többször vendégszerepelt Budapesten. – A szerk.]. És akkor ideadta a Zeneműkiadó szerkesztősége, hogy próbáljak csinálni ebből egy magyar könyvet. Utána kint voltunk Moszkvában Lacival együtt egy pártkongresszuson. Ott volt egy Tito Gobbi könyv angolul, és Laci mondta, hogy próbáld meg lefordítani, és óriási siker lett [Tito Gobbi (1913−1984) – világhírű olasz bariton és színész, Életem című könyve 1980-ban jelent meg Sarlós Zsuzsa fordításában a Zeneműkiadó Vállalatnál. – A szerk.]. Így kezdődött az én műfordítói pályafutásom. Sokáig ment ez, összesen harmincnégy könyvet fordítottam le. Angolból fordítottam, de kellett időnként a német is, például, amikor Marlene Dietrich életrajzát fordítottam. A sok könyv közül számomra két könyv nagyon kedves: Annemarie Selinko: Désirée és Newil Shute: Az örökség című könyve.

Nekünk jó volt a szocializmusban. Jártunk többször külföldön. Minden nyáron voltunk valahol. Például Olaszországban voltunk háromszor, de ez még a londoni kiküldetés alatt volt. Jártunk a szocialista országokban is természetesen. Karácsony előttől január másodikáig öt-hat autóval, baráti társaság elmentünk a szlovák−cseh határra a hegyekbe, egy Skaliková Luka nevezetű helyre, egy tünemény turistaházba. Oda jártunk sokat. A fiam lehetett olyan tizenhat éves. Mindig vittünk barátot is neki. Volt olyan, hogy a fiam kinézte az atlaszból, hogy hány vár van Csehszlovákiában, és akkor végighajszolt minket az országon. Voltunk kétszer Görögországban, és Laci volt Kubában is, de egyedül. Én rendszeresen mentem Izraelbe. Először egyedül, később Lacival, majd a fiammal, sőt az ő családja is volt kint már. 1946 után először 1964-ben mentem el Izraelbe Londonból. Izraelbe vízum kellett, így el kellett jönnöm először Pestre ezt intézni, de könnyen kijutottam. Malév géppel mentem, rendszeresen járt gép. Amíg élt még apám és anyám, nálunk laktam, később a nővéremnél.

Mi ugyan éltünk Londonban, és láttuk azt is, hogy ott mennyire más az élet, mégis hittünk az eszmében. Hittünk a szocializmusban, és hittünk Kádárnak is még nagyon sokáig. Láttuk azért azt is, hogy Kádár egyre lejjebb megy, és ez nem fog sokáig menni, de nem voltunk olyan boldogok az Antall-lal sem. Mi tisztességesen dolgoztunk végig egy életet. Nem politizáltunk nagyon. A férjem ugyan 1961-ben, a börtön után visszalépett a pártba, én azonban nem. De ez nem változtatott azon, hogy mi baloldaliak maradjunk.

A fiam közgazdász. Van egy tünemény unokám, ő a világ legszebb, legokosabb gyereke. Tizenhét éves, egy alternatív középiskolába jár. A fiam tudja, hogy zsidó származású, de nem tartja a vallást. A felesége keresztény. Semmiféle vallást nem tartanak, kivéve a karácsony estét, ami „népnemzeti ünnep”, semmi köze a valláshoz. A fiam kétszer volt Izraelben. Egyszer velünk, egyszer a családdal.

A Dohány utcai zsinagógába nem járok, időnként csak koncertekre. Nem olyan rég a katolikus barátnőmet vittem el oda, mert ő még soha nem járt zsinagógában. Meghallgattuk az „Életmenet” javára megrendezett koncertet, de ennyi. Én akkor döntöttem el végleg, hogy nem leszek vallásos, amikor vége lett a holokausztnak. Auschwitz után döntöttem végleg úgy, hogy nem leszek egyáltalán vallásos, de még annyira se, hogy péntekenként gyertyát gyújtsak. Mert én akkor azt gondoltam, hogy az az Isten, aki megengedte, hogy hatmillió zsidót elégessenek, nekem nem nincs többé. Azóta is tartom magam ehhez, amit még Schweitzer [lásd: Schweitzer József] rabbinak is megmondtam, és egyáltalán nem vette rossz néven. Vele az ismeretség onnan van, hogy a férjemet ő temette, egy barátunk vitt el hozzá. Azóta, nagyon jó barátságban vagyok vele. Én beszélek héberül is és jiddisül is, és olyan sok magyar zsidót nem talál, akivel tudna beszélni, és boldog, hogy valakivel jiddisül tud beszélni. A feleségét is nagyon szeretem. Egyébként, amikor én Palesztinába kimentem, már nem vallásos helyre mentem. Sem a mezőgazdasági iskolában, sem a kibucban, nem gyakorolták a vallást. Annyi kapcsolatom van a Mazsihisszel, hogy a Schweitzer rabbi temette Lacit. Gyönyörű beszédet mondott. 2002. október huszonnyolcadikán halt meg. Ötvenhat évig éltünk együtt. A Kozma utcában, a szülei sírjában van eltemetve. Rengetegen voltak a temetésén, nagyon szerették.

Majdnem minden évben megyek Izraelbe, de van, hogy többször is. Egy hónapot töltök ott. Van az a nyugdíjas ház, ahol a nővérem lakik, és ott vannak vendégszobák, és ilyenkor ott lakom. Ott lehet ebédjegyet venni. A nővérem magának főzi a vackerájokat, én reggelizni fölmegyek a nővéremhez, délelőtt dumálunk egyet, vagy lógunk egy-egy üzletben, vagy postára megyünk. Tizenhét levelezőlapot kell feladnom mindig a pesti ismerősöknek. Azután megebédelek, ötig pihenünk, és utána fölmegyek hozzá, és dumálunk. A terrorizmustól nem félek, pedig pont ott volt egy robbantás, a nővérem falujában. A nővérem kilencven elmúlt, napi három pakli cigarettát szív el tizenhat éves kora óta. Apám csak egyszer próbálta, de úgy benyálazta, hogy csak na, és abbahagyta és kész. Én a kibucban szoktam rá, nagy nő akartam lenni.