Travel

Ninel Aronovna Kunina
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Inna Gimila
Date of interview: November 2001

Ninel Aronovna is a sunny person, she is very rotund and shining,
she smiles a warm smile and has kind eyes.

Evidently, early in her life she was a very beautiful woman,
as until now she retains fascination and charm,

which can rarely be found in a person, who has lived such a hard life.

My family

The war

After the war and later life

Glossary

My family

I, Ninel Aronovna Kunina, was born in Leningrad [today St. Petersburg] in 1929. I left Leningrad only twice: for one and a half years in the mid-1930s, when Daddy worked in Chelyabinsk, and then for one and a half years at the beginning of the 1950s, when after my graduation from the finance-economic technical school I, as a young specialist was sent to work 1 in Anapa in Krasnodar region [South of Russia, Black Sea coast]. The whole blockade I spent in Leningrad 2, not departing for any other place. I couldn’t imagine my life outside this city, just as I can’t imagine it now in any of the possible places of Jews’ emigration.

My genealogy according to my ancestors’ records and my personal recollections appears in the following way. The parents of my father, Aron Movshevich Aronson, Granny Itta Isaacovna Aronson and Grandpa Movsha Aronson lived in Kiev. Grandma Itta was a housewife. She died when she was approximately 37, when her daughter Freidochka was killed in the course of a massacre. This shocked the whole family, and my daddy Aron, while recollecting some events, used to say: ‘It was when Freidochka was so-and-so many years old…’ This massacre of 1905 was a famous one. Afterwards I read about it in books 3. Grandpa and Grandma lived in Kiev [today Ukraine] surrounded by anti-Semites. At that time Daddy was just an infant. When he was wounded in Kiev and people carried him towards home, neighbors yelled at Grandma: ‘Go out, your little kike is being carried around dead!’ I don’t know exactly, what the cause of Granny’s death was: the murder of her daughter Freida or her son’s serious injury.

The family of Grandma Itta lived very poorly. When Daddy was going to school, Grandma used to give him breakfast to take with him, and at school he boasted of how his mamma loved him as she spread a thick layer of butter on his bread. Only later Daddy realized, that it was not butter, but mashed potatoes. It was an unpretentious Jewish family. However, Grandma had an Astrakhan fur coat, there were a few silver glasses at home, and my daddy as the elder son inherited the largest silver one. Grandma had a long pearl necklace – you can see it on a photo I keep – but at the time of the pogrom she hid all valuables in the stove, and when pogrom-makers came, Grandma stoked the stove as she didn’t know that pearls could burn.

Grandma Itta had several sisters. I saw and poorly remember one of them; her name was Chasya. She was married to the jeweler Libenzon. Grandpa had a brother, Boris, a very rich person. He owned four small houses in Kiev. In 1977 I was in one of them, there was a big orchard near the house. The only daughter of Boris was called Bella, she fell in love with a poor, handsome man, and when her parents didn’t permit her to marry him, she ran off with him to a small nine-square-meter room, where his mother lived as well. Bella’s mother didn’t stand firm and after some time went to see her daughter. She saw that her little Bella, brought up by a governess, was washing the floor in this room, so she burst into tears and took her daughter and son-in-law to her place. Bella gave birth to a son, who was named Mikhail in honor of Grandfather.

After the death of Grandma Itta in 1915 four children remained, and my father among them. It was 1917. The eldest sister Berta was 18; she had been earlier married to a very pious elderly Jew, whose surname was Greben. And they were bringing up all the children of Grandma and Grandpa together: my daddy Aron, who was 14 at that time, Nina, who was ten, and Samuel, the youngest, who at that moment was only eight years old.

Grandpa Movsha died in 1921 at the age of 50. He wore a beard, so it seemed to my dad that he was a very old man. All his life Grandpa was a tailor, he sewed clothes. It was dangerous to stay in Kiev during the Civil War 4 and the whole extended family finally moved to Petersburg – this was in 1923. There, Berta and David’s daughter Ada was born.

My father was born in 1903 in Kiev; that is where he studied at school, his mother tongue was, certainly, Yiddish. At the age of 16 he left for the army. In the years of the Civil War Daddy at first was in the cavalry; I recollect, that he often narrated of how a horse saved the life of its equestrian, carrying him off on its back at the time of battle.

In 1920 Daddy became an aide-de-camp of the legendary commander Guy 5, it was the 84th squad of the rifle battalion, 36th rifle brigade. Daddy was 17, but he already was a valiant and famous person, a hero. There are photos, where Daddy can be seen at the feet of Guy, whose aide-de-camp he was. Guy’s wife was a Jewess and loved my father very much. My daddy’s friendship with Guy went on both after the Civil War and when Father married Mom.

In 1933 – by this time we lived in Leningrad – Daddy was sent to study at some regular courses in Moscow, and there we visited Guy. I was only four, but I remember a moment that surprised me. On the table in Guy’s study there were several telephone sets. It was a great surprise for me, because in Leningrad in our room we had a telephone, but its set was attached to the wall. But when in 1937 Guy was executed by shooting, Daddy did away with all the photos, reserving only collective ones, where it was difficult to recognize Guy. Father came back to Kiev after the Civil War safe and sound, and in 1923 the whole family left for Leningrad.

My father got acquainted with Mom in a pioneer camp 6. Dad was the camp director, and Mom was the matron. Dad chased after Mom for a year, took her to the Jewish club, where there were placards in Yiddish. Mom was born illegitimately and didn’t know any other language except Russian. But she read on a placard: ‘Proletarians of all countries unite!’ Dad didn’t believe that she really read it and asked her to prove it. Mom didn’t know that the written Jewish characters should be read from right to left, and in that way gave herself away. It is not known, if she was a Jewess or not, but Dad loved her very much. [Mrs. Kunina’s mother’s origin is unknown].

In October 1925 they got married and Dad moved to live with Mom, to her large family and to their big apartment. There in 1926 my brother Volodya was born, and one and a half years after their wedding Dad found a room near mother’s apartment, rented it, and in it we lived till 1954. Father’s extended Jewish family frowned upon his marriage, as he didn’t marry a Jewess, and for ten years they didn’t accept her into their family. Certainly, Mom was present at my father’s family get-togethers, but she always felt coldness and insincerity directed toward her by his relatives. We had to see all relatives often, as all of us lived in the same street, we visited each other at birthday parties, celebrated all major Jewish holidays.

However, later, after the war [1941-1945] 7 Aunt Berta and Mom kept in very close touch with each other. Apparently, the tragedy of war revised people’s attitude towards each other. Mom her whole life long felt herself as a Jew’s wife, took interest in culinary recipes of Jewish cuisine and knew from Aron all the Jewish holidays, which we always celebrated. So my brother and I were raised in a Jewish, but not religious atmosphere. We didn’t pray and didn’t eat kosher food, and felt an atmosphere of religiosity only when visiting Berta.

Berta always celebrated all the Jewish holidays with lighting of candles and prayers, as she was the wife of a religious man. Her husband, David Greben, had his own seat in the Synagogue 8, and every time we got together in their large 40-square-meter room in Leningrad with the whole big family to celebrate both Rosh Hashanah and Pesach. There were a large number of people: our family – my mom, me, a baby in Mom’s arms, the four-year-old Volodya, my brother, and Dad –, the family of Father’s brother Samuel; plus David had a brother, so he came too with his wife and their three sons; the family of my father’s sister Nina. Her husband Isaac died early, in 1936, and her whole life long she was good friends with her husband’s sister and brother. Thus at the table about 40 persons were gathered! There they sang Jewish songs and danced hand in hand with each other, Daddy danced putting his thumbs in his underarms. But all this was done quietly in order not to attract attention of the neighbors, and David, who was a pious Jew, never wore a beard or side locks.

Berta died in 1968 in Leningrad, a month after her husband David’s death. Her whole life long she worked as a dentist, but when they came back after evacuation – during the war they lived in Omsk – she started working as a passport-clerk in the housing office. Her husband didn’t work after the war but was retired; he died in April 1968 in Leningrad. Their daughter Ada, married name Ronina, studied in the Conservatory, and died in 1993.

My father’s younger sister Nina worked as an accountant in a theater, she died in Leningrad in 1975. Her husband, Isaac Berlin, worked as an engineer at the Kirov Factory in Leningrad, he died in 1936. Their son Yakov Berlin, who was born in 1935, now lives in Israel in the city of Arad.

My father’s younger brother Samuel had studied and worked as a chief of the shipping department at the Karl Marx Factory, he died in 1985 in Leningrad. His wife Nina died in Leningrad in 1969, their son Mikhail, who was born in 1933, now lives in Berlin, Germany.

The parents of my mom, Aleksandra Aleksandrovna Aronson, nee Lukina, were people of a very uncommon fate. They both were illegitimate children. Their mothers placed them both in an orphanage for foundlings in Petersburg. [It seems that the babies’ mothers were seduced and became pregnant, they had to give birth, because abortions were not possible at that time, and attempts of terminating a pregnancy often resulted in the woman’s death.]

Grandma was born in 1868. All foundlings were baptized in the Orthodox [Christian] faith; the tsarist government took care of these children. Trustee services placed them in families and regularly paid for their living. A state inspector came systematically and inspected if they treated the child well. A Finnish family took care of my grandma, though they themselves had seven children, and till the age of 16 she lived in a village not far from Petersburg. Great-grandma, while having placed Grandma in an orphanage, named her Evgenia and gave her the surname Savova. This resulted in the name Evgenia Savovna Savova, as in the orphanage they gave the patronymic according to the surname. Grandpa was called Aleksander, surname Lukin, which resulted in the name Aleksander Lukich Lukin. [It was a tradition that has remained till nowadays: for children whose father was unknown or it was undesirable to mention him, the patronymic was either simply invented or derived from the surname.]

My 16-year-old grandma was brought to Petersburg and got fixed up in a job as a housemaid for a ‘smolyany’ lady. Smolyany were the girls who studied at the Smolny Institute for Noble Maidens 9 in Petersburg-Petrograd [Petersburg was given the new name of Petrograd in 1914, and Petrograd became Leningrad due to Bolsheviks after Lenin’s death in 1924]. Then Grandma got married to another illegitimate child and the government gave them a nice marriage allocation for the wedding.

The new family was able to buy a horse and my grandpa started to work as a cabman, but in 1905 10, at the time of street disorders, Grandpa was lashed with whips and became disabled. Grandma alone worked as a servant for the millionaire Evreinova. Grandma had six children and Evreinova felt sorry for her, giving her leftovers from the kitchen. My grandparents’ family lived in a wooden house with stove heating, occupied one room, and the corridor and a small pantry were rented to lodgers, as housing was very expensive. Grandpa died long before my birth, I don’t know exactly when.

My mom Aleksandra was born in Petersburg in 1901. She completed a three-year school and spoke Russian. She studied only three years instead of eight or ten as usual, because she was the eldest daughter in the family and so had to bring up younger sisters and brothers. At the age of ten she learned to sew and knit and sold things she had made, supporting the family.

Before the revolution Mom worked at a sewing factory for a master, a very kind man, who granted fabrics to the workers and Mom was able to dress her sisters and brothers. In 1917 the master was arrested as a factory-owner, the factory was nationalized, but workers decided to intercede with the new government for mercy for this master. After being set free the master came to the factory and thanked his workers. After she married my father Mom worked as a salesperson in a food store, and she worked as a salesperson till she retired.

I was born in Leningrad on 10th August 1929. You have already realized that my father was a person with firm ideological principles, a Party and Soviet man. He gave my brother the name Vladimir after Vladimir Ilyich Lenin’s death in 1924. And I was given the name Ninel. Reading this name back to front you get Lenin.

Daddy never obtained any university education, he only studied at different courses, it is now called extension courses. Once he studied at such courses and obtained a certificate of a certain profession, another time he studied at other courses. He was good at doing a lot of things, a person with ‘magical hands’! Besides, he was a man of bright intellect. We never were hard up until he retired and didn’t experience noticeable want; we had everything necessary due to my father’s talents. Daddy was a very cheery and witty person as well as very kind. Everyone could turn to him with any question, and he didn’t refuse anything to anyone. He made with his own hands everything what he was able to do; if not, then he tried to buy it.

In 1930 the collectivization of agriculture was carried out in Vologda 11. Villagers were ‘driven’ to kolkhozes 12 and were forced to hand over cattle and household equipment to the general use under the direction of a special brigade of VKPB members. Father was a member of the VKPB [VKPB is CPSUB – the Communist Party of the Soviet Union (Bolsheviks)] and one of those who participated in the collectivization. They were called the ‘twenty-five-thousand persons.’

I remember books by Stalin and Lenin in our house. Besides, Dad bought books by Pushkin 13 and other fiction and children’s literature for my brother and me.

My father was highly successful, and in 1934 he was sent to conduct industrialization in Chelyabinsk, where he served as an assistant director of the Chelyabinsk abrasive factory, and Mom for the first time in her life didn’t have to work for one and a half years. [This means, that Aron was sent to set up large-scale industrial enterprises in the vast territories of the Soviet Union]. She was very homesick, so in 1936 she took me and my brother and left for Leningrad. Two months later Dad was paid off in Chelyabinsk and joined us in Leningrad. And in 1937 the whole governing body of the Chelyabinsk abrasive factory was shot 14. In that way, being unaware of this at the time, Mom saved Daddy’s life.

Daddy was a supply agent; now it is called administrator. He procured everything that was needed for the governing body. While working as an assistant director of the Chelyabinsk abrasive factory, Dad visited Moscow and was at the reception of Ordzhonikidze 15, the Minister of Heavy Engineering, on account of supplying of factory workers. The point was that there were food difficulties in the country, famine, and there was a rigid order of supply depending on the number of workers. But Father wanted to obtain an improvement of the ration supply, which was permitted only in the presence of such-and-such a number [thousands] of workers. The crew size at this factory was much smaller, but Dad got the permit from the authorities to make an exception for this factory.

My father was forced to try to get from Ordzhonikidze the permit of making an exception several times, so he repeatedly had to go to Moscow and at long last Ordzhonikidze’s secretary was told: ‘You throw this Jew out, but he will get in through the window, so we are to comply with his request.’ In such a way Dad was able to supply workers with white bread loaves and other foodstuffs. When Ordzhonikidze killed himself, Daddy put his portrait into a black frame. Dad honored him very much and always remembered how Ordzhonikidze helped poor working people.

After one of his trips to Moscow my father stopped in Leningrad and took me with him to Chelyabinsk. It was a short detour on the way, but Daddy couldn’t refuse the possibility of taking me with him [Moscow and Leningrad are at a distance of 650 km from each other]. Mom and my brother Volodya couldn’t take me with them at once, as I was sick and lived at Grandma Evgenia’s. This was the first time I saw a train, and it seems we travelled for four days in a carriage with numbered, reserved seats. In Chelyabinsk Mom and my brother on horseback met us at the railway station.

It was a very cold winter and my brother got his nose seriously frostbitten. We didn’t get used to the intensely cold weather in the Ural winter, and though the summer there was warm, the winter nevertheless was very cold. In Chelyabinsk we lived in some apartment, I think it was an official apartment, which belonged to the factory. There was quite common state furniture in it, and there was not enough furniture, because we had not taken anything from Leningrad with us.

After his return from Chelyabinsk, Dad worked as a deputy director of some factory, where he was several times given places in a sanatorium [recreation center]. He went to these resorts alone, without Mom. I don’t know why, but he never spent his leave with us and Mom. At this factory he also dealt with the problems of the enterprise’s supply. Dad was given his own room in place of the one he had rented, and now we lived in a communal five-room apartment 16 with stove heating, in which gas was installed in 1939. But there was no bathroom in it. We lived relatively poorly. Five families lived in this apartment: three rooms were occupied by Jewish families, and two by Russian families. Before the war there was no anti-Semitism in our apartment. My parents were friends mainly with Russians. Mother again got a job at a food store and had to work all the time so my brother and I were brought up and educated by Grandma Evgenia. At the time I was already ten.

I was brought up by Grandma, as Mom worked a lot. How were we educated? I danced a lot at home, that was why parents placed me in a ballet school, but I didn’t turn out to be a ballerina. Then my parents bought my brother and me a violin, as they wanted my brother and me to study music, but this also was not successful. We had a gramophone, at that time it was very fashionable, and my parents bought a lot of records. I still keep them. My brother and I listened to music including Dad’s Jewish records. Daddy instilled in us love for animals: we had a dog, a German shepherd Ralph. There were fish in our fish-tank and white mice with red eyes, as I recall now.

Daddy bought my brother and me bicycles and the three of us rode out, we rode out along Zodchy Rossy Street [beautiful street in the center of St. Petersburg], there were no trams and cars at the time and we easily bicycled as much as we liked. On their days off my parents took us in the country, we visited Sosnovka [suburb of Leningrad] for picnics.

I went to a state school, together with my brother. My favorite subject was Mathematics. I remember my first teacher very well; she was loved by everybody. I spent summers at a pioneer camp twice, and exactly there I was caught with news about the outbreak of war. My brother was 14, I was eleven. All children were sent to the forest as planes were already flying; I don’t know now which ones, but in any case a plane in the air was a great event for us. In the evening parents took us home.

The war

In the winter of 1941 schools didn’t operate. My brother Volodya began to be an apprentice to a shoemaker, then to a driver; he earned additionally at the Karl Marx Factory as a driver. At the beginning of the war he was 14, he was sent to dig trenches in the environs of Leningrad, and on 8th August [1941] the German landing party force landed in Strelna [suburb of Leningrad] and barred the way for everyone who dug trenches. These people perished, no doubt. And Volodya alone was able to run away, he went around the Germans. You see, my brother knew these places well because every summer we were on holidays near Strelna. He came running home on the 10th of August. I remember it well, because it was my birthday, there were guests at home. And we led a relatively peaceful life, there were not even ration cards 17. My brother saw the German troops for the first time. He was so shocked with it that he came home running, had a little snack and slept for a whole day.

Father was taken away to the front immediately after the beginning of the war [on 22nd June 1941]. First he was at the Leningrad front, and in 1945 he reached Germany. In May 1945 their military unit was sent to the war with Japan 18, from where he sometimes wrote to us. I kept his postcards depicting pretty Japanese girls.

In Leningrad under the blockade Mother and I lived together. It is very hard for me to recall this. These dreadful bombardments, these destroyed houses, these hungry people, these huge trucks transporting naked corpses with cut-off soft body parts to the present memorial cemetery [the Piskaryovskoe Memorial Cemetery]. My whole maternal kinsfolk, except Granny Evgenia and Mom’s sister Zinaida and her daughter, perished, mainly from starvation. Zinaida’s husband was killed at the factory because of ration cards [i.e. someone killed him to get his ration cards]. He was an electrician and lived in barracks. He was found in spring, covered with coal, when his corpse had already begun to decay. Many close friends of ours perished on the Leningrad front. Boys from our school didn’t reach the front line [the foremost front line]; they were killed during the bombardment.

From September 1941 ration cards were introduced, and Volodya had to work, being a 15-year-old, in order to obtain a worker’s ration card, which allowed you to get twice as much bread. I recall his rate of 250 grams while I was given only 125 grams of bread. Winter came, and children didn’t go to school, because it was a terrible winter, terrible frost, without water and light. We went for water far away – some to the river Neva, some to water-pumps. We had stove heating at home: before the war, Dad had stored up firewood, and we learned to saw it into small blocks. Mom bought a little metal hot plate, we warmed ourselves with it and cooked our meals on it. We certainly didn’t have electric light, but we lived in the center of the city, and in the Ligovsky Prospekt near Moskovsky railway station there was a bread-baking plant, which had its own electric power station. We missed electric light and walked there as if for an excursion to look at the lit up electric light bulbs of the plant.

My mom worked at a store on the outskirts of the city. We didn’t starve, but there was no urban transport running. She lived near the store – it was called ‘she was under barracks conditions’ – and came home seldom, in order to bring us food and to make certain that my brother and I were alive. Sometimes I went to her work place, where we slept on the boxes and in the morning, when the store opened and the sales assistants began to distribute foodstuffs by coupons, we, the children, were seated at the table to glue these coupons on the sheets of paper, because they had to give a report on the foodstuffs.

By spring Mom rented a room not far from the store, and I began to work often in the store, gluing coupons. There were a few dreadful episodes. Once I was walking along the street and heard a dreadful scream of a child. A few men and I stepped out at this scream and saw that a woman was eating a living child. It was not just dreadful, it was so horrifying, that I simply can’t talk about it. Another day I went on foot to Mom’s work and heard hasty steps behind me, turned around and saw that a tall, very slim man wanted to come up to me. He was dystrophic, utterly sick. I was short for my age, because children at that time didn’t grow, but not starved, so I was strong enough to run away from him.

In spring trams were running and I began to visit Grandma Evgenia, who already wasn’t getting up because of asthenia. She was saved by the fact that for a coupon one bottle of vodka was given per month. She told me that she kept the bottle in her bed, and when she felt frozen, one drink of vodka warmed her up and she revived. Coming back home from Granny I went by tram, a bombardment was launched. I was afraid of bombings very much. All people rushed out of the trams and ran under the houses’ arches, stood there until they would announce the end of the bombardment through loudspeakers. Those loudspeakers are present even now in the old districts of our city.

At that time I saw the director of my mom’s store, a tall handsome man, who went off, not waiting till the announcement of the end of the bombardment. Other people also went, and I followed them. It was right near Liteiny Bridge. When I had passed a part of the bridge, a powerful explosion sent that part of the bridge into the Neva River. I hurried as much as possible, but the grown-ups were far away, trams ceased to work and all people were going on foot. I walked for about ten kilometers. I came to Mom’s work place and saw her crying, then she began kissing me. Mom usually was cold and never kissed me. I asked her what had happened; it turned out that her director had come back earlier and had told her, that I was in the Neva with that part of the bridge.

In spring 1942 schools opened again, I got acquainted with the daughter of my mom’s female colleague. We were friends, studied in the fifth grade, and we had only one bag for both of us. We also had no clothes. Americans sent us packages with clothes, and stockings, only of white color, fell to my share. I, a twelve-year-old, decided to dye them blue, so I wore blue stockings. Instead of a coat I asked Mom to buy me a quilted jacket, which was very warm.

In the summer of 1943 Mom took me, a 13-year-old, on the staff, as an apprentice sales person. At school there were holidays, but I worked at the store all the same. But now I had to go for work by eight o’clock in the morning and left at ten o’clock in the evening. I was so desperate to sleep. What work could they assign to a 13-year-old girl? I had the job to deliver buckets with water to women, who were storing up peat for heating, they dug peat straight out of earth. It was very hot there and peat glowed, igniting spontaneously. And another time, when cabbage leaves were brought to the store, I had to sell these leaves. At the end of summer I sold aerated water with saccharin. From the 1st of September I went to school. I wasn’t awarded with a medal ‘For the Defense of Leningrad,’ because I didn’t have a job before January of 1943. Such an unfair law!

After the war and later life

In January 1944 Volodya went away to the front and reached Prague. He was sent to the Far East and in this corner of the world he could have met our father, but he didn’t, because Father was not given the address of his son’s military post. After the end of the war, from September 1945 till October 1947, all the young armed forces personnel took part in the rebuilding of the destroyed houses in various cities. In October 1947 we received my brother’s letter from the hospital, where doctors had diagnosed his pulmonary tuberculosis only when he was expectorating with blood [that is to say too late]. He was demobilized, Daddy borrowed money from his sister in order to bring his consumptive son home, from the hospital of Yoshkar-Ola to Leningrad.

In Leningrad foodstuffs were given by ration cards till December 1947, later this was abolished. Having been in hospital for some time, my brother was discharged and got a job as a truck driver. He worked a lot, as he needed a high-calorie diet. At this time we were living on the outskirts of the city, now it is a district near Udelnaya metro station. Mom bought a piglet, fattened it up, in such a way my brother received fats, lard and pork.

In 1948 my brother got married, but his daughter was born two weeks after his death. He died of tuberculosis, because at that time there was no penicillin, by means of which this disease can be cured now, and the doctors failed to save him. He was 23. Every day Mom told me, ‘I shall hang myself all the same, I don’t want to live without m son.’ She couldn’t get over her son’s death. Nothing happened to her, of course we did everything to assuage and support her. Mom died much later, in 1983.

After the war I continued to study at school, and at the time I strongly felt anti-Semitism from the part of my classmates and from the part of my teachers as well. Back then there were continued repressions and search for ‘enemies of the people’ 19, and I was the only Aronson in the class [that is to say she was the only Jewess]. In 1947 I left school after the ninth grade, without having completed my studies for one and a half years. I was 18, I was now a grown-up girl and couldn’t allow such an attitude towards myself. I was given a school progress record and information paper instead of a diploma and certificate. Until now recollections of that time make me sick.

In 1947 I entered the finance-economic technical school. Before the beginning of my studies I went to Estonia with a relative, who had an acquaintance there, a Finn, who was married to an Estonian. Mom gave me fox fur so that I could barter it for foodstuffs. Moreover, we had to work, it was the hardest time, people mowed rye, and we bound sheaves with other workers. The master paid us well, for one workday he gave us a bag of potatoes. Since we were not able to take it with us, because for a week we got seven bags of potatoes, we bartered it for butter and brought home seven kilograms of creamy butter. There was no food, there was starvation, and for us it was great luck.

I was trying hard to work well, I was young and had no practical skills, and as a result I greatly strained the tendons of my right hand. And when I went to study on the 1st of September, for some time I could not write at all. At the technical school I felt no anti-Semitism, despite the fact that we were ‘one and a half Jewesses’ – I was half Jewish and Fira Trostinetskaya was a pure Jewess. She was my, well, not exactly a friend, but we maintained very friendly relations with each other. Now she lives in Germany.

In 1950 I successfully graduated from the technical school and right away passed the exams for a financial economics institute, the department of instruction by correspondence, as according to the law I had to work three years in a certain place, where the technical school sent me after graduation. I was afraid of this assignment, because leaving my mom was frightful for me and something I was not used to. I was sent to work in the town Anapa in Krasnodar region. I was an inspector of state revenues in the finance department of some town district. [She worked and studied at the same time in order to earn her living]. I worked there for a year; we raised taxes from the state enterprises. In our department there was a sub-unit, which was engaged in tax collection from the population. Taxes were levied on every tree that was growing in your garden and on every animal – sheep, chickens. And if you did not have any hens you had to hand over eggs. Go to the market and buy eggs. And pay tax with these eggs!

Under Stalin it was an awful work, it was just like serfdom! Once I was sent to help the tax inspector to raise taxes from the population. And people let loose dogs upon us in order to prevent us from entering the house, as they had no money to pay the taxes. And these taxes were required for the constructions of Communism Tsimlyanskaya GES. [GES is a Hydroelectric Power Station, was constructed in 1953, is situated on the river Don; Tsimlyanskaya GES generates electricity for the cities of the South of Russia, in the town of Tsimlyansk.]

I was nearly killed there! It was the period of vintage. In this period it was necessary to gather grapes of certain sweetness; for that people were recruited from everywhere, from the whole Soviet Union. And naturally there were criminals too. I was sent to a sovkhoz 20 together with a male cashier, who paid out wages to the sovkhoz workers, and I collected tax right there while they had money, in order to get from them at least something. And the cashier himself was originally from this ‘stanitsa’ [village]. Moreover, salary payment was carried out late in the evening, because during daytime people were working in the fields, cut off bunches of grapes.

The father of this cashier, a native of the village, came up to him and warned him not to go home, as he heard a conversation that some persons wanted to rob the cashier. He asked, ‘Do you have any weapons?’ But the cashier didn’t take a weapon with him, and he couldn’t just not go home, as his little children were staying there. And the cashier and his wife said, ‘I shall go home in any case, even if they may kill me.’ But I didn’t want to die, I was only 20. Then the father of this cashier said, ‘Ride in a roundabout way!’ It was a detour of 20 kilometers. We went on horseback, he rode the horse hard and we managed to escape from these ‘zaks.’ [Zak: short for zaklyuchenny – prisoner in Russian. Former prisoners, even after their release, are sometimes called ‘zaks,’ this epithet sticks to some criminals for their whole life, they say: ‘He is a former zak.’]

When I came to the town [Anapa] and gave a report of my business trip, the chief said to me, that I had collected less money, and I said to him in response, that I would never make such a business trip again, as I was a young specialist and had to work only in my field of specialization and not to collect taxes from the residential population. These were very audacious words, the chief could have discharged me, but everything turned out all right.

I was a second-year student in the institute, and in spite of the fact that I had a diploma of a financier after the technical school, I was refused employment everywhere. It was 1951, the very height of anti-Semitism. And only in February of 1952, by knowing the right people, by way of several people I could meet the deputy director of the plant ‘Svetlana’ Petrov. During the blockade of Leningrad between 1941 and 1944 he was a simple engineer, and one cook of this plant, a Jewess, fed the weak and hungry people, among which was this engineer. He turned out to be talented and became the deputy director of the plant. And when this cook, a pensioner as well, addressed him with the request to give a job to some Jew, he did not refuse her. In such a way I, a specialist with an incomplete university education, began to work at the plant as a tester of measurement instrumentation; it was merely a worker’s position instead of a fiancier’s position.

My female chief was an anti-Semite and tried to get rid of me; I was advised to address the chief of the special design office, where the planning department was, led by a Jew. He took me on in the position of a technician, though I was the only person with special economic education. And when at the end of 1952 my dad was arrested, I stayed at work in the evening and shared my trouble with him. His name was Naum Efimovich Ostrovsky. He ordered me to tell the ‘First Department.’ [‘First Department’ or ‘Special Secret Department’ employees had access to state secrets of the defense and other industries, they couldn’t go abroad for ten and more years, on the other hand their salary was a bit higher than that of ordinary employees.] Our plant belonged to the electronic industry, and everything was classified as secret. I refused, then my chief said, ‘You did not tell me anything, and I don’t know anything.’

The Doctors’ Plot 23 in the USSR affected us marginally. My paternal relative, a doctor/gynecologist, Mikhail Kogan, was arrested, his family lived on the poor salary of his wife. Relatives feared to communicate with them. In March 1953 Stalin died. All of our acquaintances were sad about Stalin’s death. And my chief Ostrovsky suffered in the following way: in the evenings he taught political economy at the institute, and at this time the textbook of political economy was first published, and in the circle of his colleagues at the plant he said, ‘It’s a pity, that this textbook was not checked by Stalin.’ One of the colleagues reported to the Party Committee, that Ostrovsky ‘demoralizes the Party’ by saying that ‘even a textbook cannot be corrected by anybody except Stalin.. Ostrovsky was expelled from the Party, discharged from his work, and he died at the age of 49.

In our design office there were a lot of Jews, they got into the plant in the following way: straight away after the war Jews had an opportunity to get into institutes, and upon their graduation from an institute, according to the law, they had to be placed in a job. There were not enough competent specialists, and factories submitted their claims to the institutes, which were called ‘raznaryadky,’ in order to get a certain number of specialists. Thus Jews began to get even into the closed factories 22. At this design office there was a very industrious and gifted engineer, who acquainted me with his brother, who later became my husband.

My husband Vladimir 23 or Velvel Kunin was born in 1924 in the town of Nikolaev of Odessa region [today Ukraine]. He didn’t go to the front because of myopia. At the beginning of the war he was 17. My husband’s father took him to Kirov region into evacuation, where there was the only veterinary institute. Volodya completed the institute and upon his return from evacuation entered the Leningrad Pedagogical Institute, the Physics and Mathematics Department, became a Physics teacher first at school, and then at the radio-polytechnic school. My husband was a very good person. I don’t want to tell you anything more except some general things. This is our personal life. Everything was OK with us, we were happy. He died. For me life goes on. He had poor eyesight. In evacuation he studied to be a vet. And who needs vets in Leningrad? When he arrived in Leningrad, he started to study for another profession!

In January 1961 our son Leonid was born. Now he lives in Petersburg, he married a Russian woman, but they don’t have children together. I gave birth to Leonid at the age of 31. When Lenya grew up, I asked my husband to change his name from Velvel to Vladimir, as my son needed to receive a passport, but with such a patronymic –Leonid Velvelovich – at that time he wouldn’t have been taken into the Military Institute, which was his dream when he was 16 years old. But then he was taken in with the patronymic Leonid Vladimirovich.

Among my friends there were a lot of Jews, and once I was taken to the synagogue at the holiday of Simchat Torah. And an elderly woman came up to one of our boys and began to propose her daughter to him as a wife. And then she complained, that she had a nephew, and whereas he was clever, and good, and kind, and whereas he was so outstanding on the whole, who was his wife? Natashka! [meaning that she was a Russian girl, as Natasha is a Russian name]. We laughed, of course.

In general I rarely went to the synagogue, as it wasn’t safe to go there 24. So we often got together at the home of someone of our friends. There we danced a lot and it was great fun.

After the war in Israel in 1967 25 we had a proverb: ‘Don’t beat kikes, but beat in a kikish style.’ We never traveled to Israel but a lot of people from the plant departed [emigrated for permanent residence]. My friends left. I loved them, I took an interest in their fate, but I immediately told them not to write to me, as my son was studying at the military college and I was still working 26. I was given the telephone number of elderly people who were in contact with them, who corresponded with them, and I got to know about their life from these people. [The situation in the Soviet Union was such, that if you had friends or even more so ‘relatives abroad,’ you would be considered a real spy, recruited by a foreign secret service, and you would be immediately dismissed from work, or they wouldn’t admit you to university and in every possible way the authorities would put obstacles in your way to a successful life. All people kept secret the existence of friends, who had left for foreign countries.]

When Soviet troops were in Hungary 27, there was a famous journalist from Moscow, comrade Borzenko. And one of our acquaintances from Leningrad, let us call him Sidorov, while understanding that we were misinformed, wrote a letter to Moscow with the following content: ‘If you see that our troops are met well by the residential population, then you are a fool; and if you see that our troops are met with animosity but write the opposite, then you are a scoundrel.’ He addressed it like this: ‘Moscow, to the journalist Borzenko.’ There was no signature. This Sidorov was a prominent scientist, headed a large laboratory, often drank too much, and, certainly, in a state of drunkenness dared to write such things.

Six months passed, he was called to the ‘Big House’ and was asked if he had written a letter to Borzenko. Plenty of time had passed, the hangover had passed, and Sidorov forgot everything and began to deny it. Then he was shown his letter and had to recall everything. Sidorov was a smart man and asked, ‘What am I to do?’ It was impossible to deny the charge. But times had changed 28, people were no longer put in prison, and he was offered to point out the reason for such a sentiment: ‘We have often listened to the BBC’s broadcast, The Voice of America 29, I have lost control of myself and this case happened...’ At work he was removed from the leadership of the laboratory and became a junior research fellow with a significant loss in salary. And his wife told him, ‘You will not drink cognac, you will drink vodka now!’

My husband died in 1999 at the age of 75. We lived a happy life. Now I am visiting Hesed 30, I am a volunteer and help those, whom I can help with something. I have a lot of friends. Certainly, I have become accustomed here to the Jewish life. I visit the synagogue on major holidays. I go to concerts, which are arranged by the Jewish community. But I remain an irreligious person , I only began to believe in God, and I pray to myself and not in the temple.

Glossary:

Életrajz

Kellemes hangulatban telt Schosberger Ágnes asszony társaságában az idő, amikor fölidézte ifjúkori emlékeit. A beszélgetés során gyakran hangoztak el német és jiddis kifejezések és szavak. Schosbergerné háztartásbeli volt egész életében, soha nem volt alkalmazásban. Mesélt az életéről, és gyerekkoráról Adán, a vajdasági városkában, ahol egykor 500 fős zsidó közösség volt, és ma csak egyetlen zsidó család él.

Apai nagyapámat Neuberger Miklósnak hívták. Azt hiszem, Adán született, de hogy mikor, azt nem tudom. Gabonakereskedő volt. Amikor megszülettem, már nem dolgozott. 1931-ben halt meg. Kétszer nősült, mert fiatalon megözvegyült. Első házasságából két fia volt – Ármin és Jenő – meg egy lánya, de az ő nevére nem emlékszem. Aztán feleségül vette a nagyanyámat. Ebből a házasságból hat fia és két lánya született. A legidősebb fiút Lajosnak hívták, aztán Miksa – apám – következett, majd József (akit a családban Jóskának becéztünk), Ferenc, Dezső és Mózes, a lányokat pedig Erzsébetnek (mi Böskének becéztük) és Jolánnak hívták.

Apám anyját Herminának hívták, de mi Minkának becéztük. Schillinger volt a leánykori neve. Valamilyen kisebb helyen született Magyarországon, de nem tudom pontosan, mikor. Volt nagyanyámnak egy testvére, aki Budapesten élt, a vezetékneve Schillinger volt, de nem emlékszem a keresztnevére. Feltételezem, hogy nagyanyám háztartásbeli volt. Nem tudom pontosan, mikor házasodtak össze nagyapámmal. Nagyanyámat Auschwitzba vitték, nem jött vissza.

A nagyszüleim Adán éltek. Volt egy házuk, amiben volt három szoba, egy előszoba meg egy kisebb helyiség, amit spájzként használtak és egy konyha. Fürdőszoba nem volt. A ház előtt volt egy kis kert, és volt egy hátsó udvar is. Hátul az udvarban szárnyasokat tartottak, kacsát, libát meg csirkét. Mózes nagybátyám a szüleivel lakott, nem nősült meg.

Szinte minden nap elmentem a nagyszüleimhez, szombat reggel pedig az apámmal mentem hozzájuk. Néha édesanyám is eljött velünk. Nagyanyám mindig készített süteményt sábeszre; annyi cukrot és kakaót tett bele, hogy a kakaó mindig kicsöpögött. Nagyon szerettem.

A nagyszüleim nagyon vallásosak voltak, de nem ortodoxok. Megtartották a sábeszt meg minden ünnepet, és zsinagógába is jártak. Azt tudom, hogy csak kóserül étkeztek. Amennyire emlékszem, nagyapám nem hordott kipát, és nem is öltözködtek hagyományosan, úgy, mint a vallásos zsidók.

Emlékszem rá, amikor nagyapám meghalt. Ez 1931-ben volt. Öt éves voltam akkor. Aznap este ott voltunk náluk, nagyapám egy koporsóban feküdt az előszobában. Még ma is előttem van a fekete anyaggal borított koporsó. Azt hiszem, a temetésre nem mentem el. Kicsi voltam, úgyhogy a bedienerrel [szolgáló (német)] maradtam otthon. Csak anyám és apám ment el.

Apám testvéreiről nem tudok sokat. A legidősebb fivér Lajos volt, üzletember. Nős volt, de nem voltak gyerekei. Ő és a felesége, Júlia túlélték a háborút. Mindketten a hatvanas évek végén haltak meg. Először a nagybátyám halt meg, és néhány évvel később a nagynéném is.

Jóska nagybátyám 1898-ban született, soha nem nősült meg. Nagybecskereken élt, és üzletember volt. Auschwitzban pusztult el.

Ferenc nagybátyám 1899-ben született; miután megnősült, Pádén lakott, ami Adával van szemközt [Magyarpádé – nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 2000 magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A felesége bácstóvárosi volt [Bácstóváros (a 19. században és 1920 után: Tovarisova) – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 3700 szerb és német, 1900-ban 3900 szerb, német és magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Margitnak hívták, volt egy lányuk, Katalin és az ikrek, Artúr és Miklós. Az egész család Auschwitzban pusztult el.

Mózes nagybátyám és apám nővérei, Jolán és Erzsébet szintén Auschwitzban pusztultak el. Böskéék (Friedman Emilné) Melencében éltek [Melence – nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 8700 (95% szerb, a többi német, magyar és román), 1910-ben 8900 (96% szerb, a többi magyar és német) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Böske férje Topovske Supéban pusztult el 1941-ben, a munkatáborban, Mirjám lányuk túlélte Auschwitzot, Éva nem, ő tíz éves volt.

Dezső nagybátyám túlélte a háborút. Az első feleségét és a lányát szintén elvitték Auschwitzba. Dezsőt munkaszolgálatra vitték, de nem tudom, hová. A háború után újra megnősült, két gyereke született: egy fiú, Miklós, aki ma is Adán él, és egy lánya, Vera. Dezső 1964-ben halt meg.

Nagyapám első házasságából az egyik fia, Ármin és a lánya, akinek nem emlékszem a nevére, Budapesten élt. Apám másik féltestvére Adán élt, Jenőnek hívták. Az ő családjukról nem sokat tudok. Azt hiszem, a lány özvegy volt, Ármin nagybátyám pedig nem nősült meg. Jenő bácsi megnősült, de nem emlékszem a felesége nevére; nagyon jóban voltunk a lányukkal. Aliznak hívták, és miután férjhez ment, Biogradban élt. Tartottam vele a kapcsolatot, nyaranta gyakran meglátogattuk. Sajnos már meghalt, azt hiszem, 1994-ben.

Anyám apjának szülei valahonnan a mai Magyarország területéről jöttek, de nem tudom pontosan, honnan. Magyar anyanyelvűek voltak. Anyám apját Brandeis Károlynak hívták, nem tudom, mikor született, de Péterrévén élt, fűszerüzlete volt.  

Nagyanyám, Kohn Sarolta (mi Lottinak hívtuk) szintén Péterrévéről származott. Neki is magyar volt az anyanyelve. Nem tudom, mikor született [A családfa szerint Adán született 1864-ben.].

Károly nagyapám és Lotti nagyanyám Óbecsén éltek. Csak az után költöztek oda, hogy összeházasodtak, és azt hiszem, már voltak gyerekeik is, amikor Óbecsére költöztek. Először egy kis házban laktak. Amikor elkezdődött az első világháború, Budapestre menekültek, ahol nagyapám megbetegedett és meghalt. Azt hiszem, 1914-ben vagy 1915-ben halt meg, ötvenegynéhány éves korában. Egy budapesti zsidó temetőben temették el.

Aztán nagyanyám a gyerekekkel együtt visszajött Óbecsére, egy lakásban lakott. Később Bernát nagybátyám, anyám testvére vett egy házat, és odaköltöztek. Lotti nagymamám az óbecsei vérengzésben halt meg 1942 januárjában [Újvidéken kívül is voltak vérengzések a Délvidéken 1942 januárjában: Óbecsén kétszáz embert mészároltak le, köztük kb. száz zsidót. – A szerk.].

Az anyai nagyszüleim vallásosak voltak abban az értelemben, hogy megtartották az ünnepeket. Nagyanyámnak mindig volt a fején necc [Háló (német), a kendőt kiváltó ruhadarab. – A szerk.] vagy valami más, hogy ne járjon fedetlen fővel. Nagyapámnak volt szakálla. Nagyanyám azt mesélte, jóképű, magas férfi volt, de azt soha nem említette, hogy kipát viselt volna.

Óbecsére szép városként emlékszem; ma idegennek tűnik. Kövezett utcái voltak, és a Wilson utca környékén, ahol laktak, az utcák szélesek voltak sok fával, mint egy fasor, olyan volt. Amikor kislányként odamentem, anyám húga, Jolika, aki akkoriban szintén fiatal lány volt, mindenhová vitt magával. Inkább vele szerettem lenni, mivel nagyanyám nagyon szigorú volt. Ott, Óbecsén tanultam meg úszni. Lesétáltunk az utca végébe a Tiszához, nem volt valami hosszú séta. A Tisza-part nagyon szép volt, voltak fából készült kabinok, ott hagyhattuk a holminkat. Volt egy medenceféleség is a gyerekeknek. Nem is volt olyan kicsi, akkora volt, mint egy nagyobb szoba. Ott tanultam meg úszni ötéves koromban. Egy Giza nevű hölgy tanított meg. Hogy ne süllyedjek el, felkötözött egy úgynevezett dobra, egy kerek vasdobozfélére, amin kötelek voltak. Amíg nem tudtam úszni, a hátamra kötötték, így fennmaradtam a víz tetején. Később, amikor már tudtam úszni, nem kellett fölvennem.

Nagyanyám szigorú volt, de nagyon szeretett. Két unokája volt: Sándor nagybátyám lánya Budapesten [Kővári Irén], meg én. Nem jártam gyakran [az anyai] nagyanyámhoz, csak a szünetekben, általában a nyári szünetben utaztam el hozzá, és két-három hétig maradtam. Volt két-három barátnőm Óbecsén, az egyiket König Etukának hívták. Valamivel idősebb volt nálam, és a Wilson utca sarkán lakott. A háború után kivándorolt Izraelbe, és ott hozzáment a férjem egyik barátjához. Azorban laktak, és volt egy lányuk. Sajnos, néhány évvel ezelőtt meghalt.

A nagymamám nem jött hozzánk látogatóba, elég öreg volt, és alig tudott járni. Kövér is volt, csak a házban tudott egyedül járkálni. Mikor már nagyobb voltam, délutánonként a ház előtt üldögéltünk nagymamával; volt néhány fonott karosszéke, abban üldögéltünk, amíg csak bírta. A nagyünnepek alatt kocsival vitték el a zsinagógába.

Nagymamámnak nagy háza volt: volt három utcai szoba, volt egy kisebb szoba meg egy ebédlő, ami a hátsó udvarra nézett, volt egy hosszú, zárt hall, a konyha és a spájz. A hátsó udvarra vezető részben volt még két szoba és egy konyha a személyzetnek. Az egyetlen személyzet egy bediener [szolgáló] volt.

Amikor a nagymamámnál voltam, egy szobában aludtam vele. Sándor, az idősebbik fiú a középső szobában aludt. Az utolsó szoba Vili bácsi szobája volt, de azt hiszem, a testvérével, Palival osztozott rajta. Pali gyakran járt gyógyfürdőbe.

Anyámnak hét fiú- és egy lánytestvére volt. A két legidősebb fiút megölték az első világháborúban, nem emlékszem a nevükre. A többiek közt a legidősebb fiút Sándornak hívták, orvos volt; utána következett Bernát, Pál, Jóska, Vili és a húga, Jolán.

A nagybátyáim nem házasodtak meg, csak Sándor volt nős. De ő is elvált az első feleségétől. Volt egy lánya ebből a házasságból, Irén. Őt és az anyját elvitték Auschwitzba. Irén visszajött, de a volt feleség nem. Sándor nagybátyámnak volt még egy felesége, egy elvált zsidó nő. Aliznak hívták. Amikor hallott az itteni vérengzésről [lásd: újvidéki vérengzés], eljött megnézni, mi is történik itt. A magyar katonák leszedték a vonatról, és a Tisza jege alá lökték, meghalt.

Bernát nagybátyámnak gabonaáru-üzlete volt Óbecsén, ő támogatta az egész családot. Vili nagybátyám az ő alkalmazottja volt. Jóska nagybátyám Újbecsén lakott, ott volt gabonaáru-üzlete.

Apámat Neuberger Miksának hívták. 1896-ban született Adán, és Auschwitzban halt meg, közvetlenül a felszabadulás előtt; tífuszos lett, ezt hallottuk. Azt hiszem, csak az elemi iskolát végezte el. Üvegáruüzlete volt.

Anyám 1899-ben született, Péterrévén [Péterréve – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1910-ben 10 00 magyar és szerb lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Brandeis Bertának hívták. 1985-ben halt meg öregségben, és négy nappal később a húga, Jolika nagynéném is követte őt. Az újvidéki temetőben temették el őket egymás mellett. Abban az időben zárva voltak a zsidó temetők Újvidéken, úgyhogy a városi köztemetőben temették el őket, ami az egyetlen működő temető volt akkor.

Az anyukám és a húga, Jolika elemi iskolát végeztek, mert az apukájuk – az én nagyapám – meghalt, és nem folytathatták a tanulást. Munkába álltak, elhelyezkedtek egy varrodában. De otthon is sokat varrtak, minden barátnőjüknek ők varrták a ruhákat.

Jolika férje zombori volt, Fleischman Móricnak hívták. Miután összeházasodtak, Jolika is Zomborra költözött Óbecséről. Ez még a második világháború előtt történt. Egy bérelt házban laktak. A háború alatt Jolika férje munkaszolgálatos volt Ukrajnában. Ott ölték meg.

A szüleim házasságközvetítő révén ismerkedtek meg. Úgy gondolom, a házasságközvetítő elhozta apámat Óbecsére, hogy megismerkedjen anyámmal. 1925-ben házasodtak össze. Abban az időben a vallásos esküvőket nem a zsinagógában tartották, hanem a zsinagóga udvarán, a hüpe alatt [Egyes ortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.]. Óbecsén volt az esküvő. A szüleim egy darabig Óbecsén laktak, aztán 1926-ban átköltöztek Adára.

Anyám háztartásbeli volt, de besegített apám üzletében, amennyit csak tudott. Üveget, porcelánt, nagy ablak- és ajtótáblákat árultunk. Kristályt nem tartottunk, mert azt nem lehetett eladni Adán, ott csak a legegyszerűbb dolgokra volt szükség. Senki nem akart kristályvázát vásárolni. Ha valaki mégis kristályt szeretett volna venni, az elment Újvidékre vagy Szabadkára. Villát, kést és kanalat is tartottunk. Néha bérbe adtunk evőeszközt és tányérokat esküvőkre.

A szüleim megtartottak valamit a vallási előírásokból: zárva voltunk szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és kizárólag kóserül étkeztünk. Kipát nem viselt apám, de kalap mindig volt rajta. Leginkább sábeszkor ment el a zsinagógába, de nem minden héten; otthon mindig megtartottuk a sábeszt, anyám gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Szombaton ebédre sóletet ettünk. Először levest volt, aztán sólet kapros savanyúsággal vagy paprikával, aztán sült hús kompóttal. A végén sütemény volt vagy megint kompót.

Emlékszem, hogy Peszáhra új cipőt, harisnyát és ruhát kaptunk. Kaptam egy ruhát az érettségire és egy kabátot is. Nem kaptam mindig mindent, de cipőt általában minden évben kaptam. Peszáhkor kicseréltük az edényeket. Év közben ezeket az edényeket a spájzban tartottuk egy fiókban. Nem sokkal Peszáh előtt anyám előszedte és elmosta őket, és elrakta azokat az edényeket, amiket egyébként használtunk. Néha összegyűltünk széderre apám anyjánál; néha csak mi hárman mentünk hozzá.

1926-ban születtem Adán [Ada – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 11 100 (81% magyar, 19% szerb), 1900-ban 12 100 (82% magyar, 18% szerb; vallásfelekezet szerint 79% római katolikus, 16% görögkeleti, 4% izraelita), 1910-ben 12 500 (84% magyar, 16% szerb) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Magyar az anyanyelvem, szerbül az óvodában tanultam meg. Amikor még nagyon kicsi voltam, mindig az anyám vigyázott rám, de amikor be kellett mennie az üzletbe, a bediener vigyázott rám. Három- vagy négyévesen kezdtem az óvodát, közel volt ahhoz a lakáshoz, ahol laktunk. Csak később költöztünk be a házba. Szerb óvoda volt, Adán nem volt zsidó óvoda.

Az elemi iskola ugyanúgy volt, ahogy ma is, de öt évig tartott, mert abban az időben Adán nem volt polgári iskola. Csak amikor befejeztem az elemit, akkor nyílt meg a polgári iskola. Minden évben új tanárunk volt. Énekeltem az iskolai kórusban. Az osztályomból – ha jól emlékszem – négyen énekeltünk a kórusban. Az iskolai előadásokon léptünk fel.

Szerb iskolába jártam, de jártam külön hittanra és héberre. Amíg kisiskolás voltam, jártam héderbe, ahol a vallásoktatást Rubenovics tartotta, aki ugyan nem volt rabbi, nem is tudom, milyen végzettsége volt, de jól ismerte a zsidó hagyományokat, és tudott héberül. Hetente egyszer vagy kétszer mentünk héderbe. A zsidó hagyományokról, az ünnepekről tanultunk, meg hébert. Lányok is jártak oda. Emlékszem, amikor az ábécét felírták a táblára, és mi hangosan ismételtük: alef, bet, gimel, daled és így tovább. Amikor a polgári iskolába jártam, Hoffmann [Dávid] rabbi jött hetente kétszer-háromszor az iskolába órát tartani.

A polgári iskola Ada központjában volt, a háború után a Városháza költözött a helyére. (A Városháza ma egy egykori kétemeletes kávéház helyén van, szintén a város központjában.) Itt minden tantárgyat más tanár tanított. Én csak a történelmet szerettem. Egyszer a háború után is találkoztam a történelemtanárommal, akinek a vezetékneve Pavlov volt, Újvidékre költözött. Az egyik osztálytársamat vette feleségül, de nem vagyok benne biztos, él-e még. Imádtam az óráit: fel-alá járkált a teremben, és mesélt. Alig kellett a könyvből tanulnunk, szinte mindent megjegyeztünk az órán. Soha nem szerettem viszont a matematikát, de nem a tanár miatt, hanem mert soha nem sikerült megszeretnem ezt a tárgyat. Németet tanultam különórán. Tanultam németet az iskolában is, de különórákat is vettem. Soha nem sportoltam. Szerettem úszni, és amikor a nagymamámnál voltam Óbecsén, mindig lementem úszni a Tiszához a nagynénémmel és a barátnőimmel.

A ház, ahol gyerekkoromban laktunk, nagyon szép volt. Három szobája az utcára nézett, volt még egy elég nagy előszoba, egy konyha, egy fürdőszoba és egy spájz. Volt egy kis nyári konyha a ház meghosszabbításában és egy pince meg egy raktár, ahol az árut tartottuk. A ház két utcára nézett, a főutcára és egy kisebb utcára. A kisebb utcára néző kapu széles volt, a főutcára néző keskeny. A keskeny kapu mellett az egyik szobát alakították üzletté, hogy édesanyám is segíthessen az üzletben. Amíg kicsi voltam, a bediener aludt abban a szobában. Később ő már nem lakott nálunk.

A szobám egy kicsit vajszínűre volt festve, néhány szép metszettel. Volt egy nagy, háromajtós szekrényem egy tükörrel, volt egy ágy, három karosszék és egy asztal. Szép volt a szobám. Az én szobám mellett volt a szüleim hálószobája. A szoba egyik része sötét volt, ezt németül alkóvnak nevezték, és ebben volt az ágy. Ha vendégek jöttek, vagy az én szobámban ültek le, vagy az ebédlőben.

Volt egy hátsó udvar és egy szép kert gyümölcsfákkal: volt körte, alma, barack és szeder, de szőlő nem volt. Állatot is tartottunk hátrébb az udvarban. Csirkéink voltak. A libát a piacon vásárolta anyám, mindig ugyanattól az asszonytól. Tömte őket, hogy nagyobb legyen a májuk. Mindig sok libát vágtunk, hogy legyen elég zsír télre, mivel anyám zsírt használt a főzéshez, nem olajat.

A legtöbb barátom zsidó volt. De volt egy barátnőm, Pintér Veronikának hívták, aki nem volt az, vele mindig együtt mentünk reggelente az elemibe. Másik osztályba járt, de aztán mindketten beiratkoztunk a polgáriba, és egy osztályba jártunk. Iskolába menet mindig elmentem a házuk előtt, becsöngettem, ő kijött, és együtt mentünk az iskolába. A háború után férjhez ment, szült egy fiút, de úgy hallottam, hogy már meghalt.

A többi barátom zsidó volt, és ma mind Izraelben élnek. Elég nagy baráti társaságom volt. Dóra, Hanna, aki ma Izraelben él, és mi Ancikának hívtuk, Bleier Ida és Gizella, Léderer Gyurika, aki Izraelben halt meg, és volt még egy Gyurika, de az ő vezetéknevére nem emlékszem. Ők mind kivándoroltak Izraelbe. A barátaimmal általában moziba mentünk, vagy fölmentünk valamelyikünkhöz. Gyakran nálunk gyűltünk össze, mert hátul az udvar nagyon szép volt. Egyszer, a háború után a barátaim elmentek Szegedre piknikezni, de engem nem engedtek el a szüleim, nagyon féltettek akkor még.

Ada nagyon szép hely volt. Akkoriban körülbelül tizenhatezer lakosa volt. Ebből ötszáz volt zsidó, ötezer szerb és a többi magyar. Voltak szlovákok is. A főút egyik vége, ahol laktunk, a vasútállomásra vitt ki, ami ma már nem létezik, a másik vége meg a katolikus temetőhöz vezetett. Széles utca volt sok paddal és fával, és az utca közepén volt egy piac. Hetente kétszer volt piac, kedden és csütörtökön. Ada nem volt csatornázva. A kútból húztunk vizet. Gondolom, ma már van vízvezeték, de nem tudom.

A katolikus templom mögött volt egy kis park rengeteg zölddel. Mi, gyerekek sokszor jártunk ide, de még akkor is ott találkoztunk, amikor már idősebbek voltunk, sokszor még este is ott beszélgettünk. Két mozi is volt. Először egy volt, aztán később, amikor bejöttek a magyarok 1941-ben [lásd: a Délvidék megszállása], lett még egy. Nem voltak mulatók, csak egy kávéház, aminek egy török volt a tulajdonosa. A kávéházban volt egy nagy terem, ott tartották a Purim-bálokat, és színházi előadásokat is tartottak.

Két hitközség volt Adán, és mindkettő ortodox volt. Az egyikhez egy kis zsinagóga tartozott, az nagyon vallásos volt. A nagyzsinagóga a mérsékelten vallásos hitközséget szolgálta, ahová mi is tartoztunk, de ez is ortodox volt. Voltak mikvék is Adán, de anyám soha nem ment el a mikvébe [Adán már 1790-ben alapítottak hitközséget. 1868-ban a hitközség az ortodox irányzathoz csatlakozott. Az 1892-ben választott Práger Jakab rabbi haszid irányban vezette a hitközséget, nyilván ezé a hitközségé volt a kisebbik zsinagóga (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.].

A zsidó hitközség épülete kicsi volt. A nőszövetségnek volt két-három szobája, ahol a felnőtt nők összejártak, ez a WIZO volt. Abban az időben nem voltak foglalkozások gyerekeknek, de a Szimhát Tóra mindig nagyon élvezetes volt a zsinagógában. Ilyenkor táncoltak a Tórával, mindenütt virágok voltak, és minden gyerek eljött. Volt zsidó iskola Adán, de bezárták, mire elértem az iskoláskort. A tanítót Fischernek hívták, az iskola az ő házának volt egy része, később állami iskola lett belőle [Egy 1921-ben elfogadott törvény értelmében az egyházi iskolákat állami iskolává kellett alakítani. – A szerk.].

Nem emlékszem, mikor utaztam először vonaton, de amikor édesanyám családjához mentem látogatóba Óbecsére, mindig vonattal utaztam. Autóban valószínűleg az után ültem először, hogy férjhez mentem, akkor, amikor megvettük az első autónkat.

Nem emlékszem, hogy lett volna antiszemitizmus Adán a második világháború előtt. Fiatal lány voltam, soha nem tapasztaltam antiszemitizmust. És volt egy barátnőm, aki magyar volt; igaz, hogy miután a magyarok bejöttek Adára, az apja magyar nacionalista lett, de továbbra is jó viszonyban maradtunk.

Mivel Ada ortodox közösség volt, minden fiúnak volt bár micvója. Mi, lányok tanultunk héberül a háború előtt, de csak rövid ideig. Egy ügyvéd tudott héberül, és ő tanított minket. Az órákat csoportokban tartotta; nem voltak osztályok. Ez egy önkéntes dolog volt, nem kapott érte pénzt.

A polgári iskola után nem tanultam tovább, mert Adán nem volt semmilyen lehetőség, és ez közvetlenül a háború előtt volt már amúgy is. A háború után férjhez mentem, és háziasszony lettem. A férjem nem engedte, hogy dolgozzam, neveltem a fiunkat.

A szüleimnek kevés barátja volt, főleg a családdal jártak össze. Egész héten dolgoztak, nem volt sok idejük a barátokra, sokszor csupán pihentek. Időnként elmentek a zsidó hitközség központjába valamilyen előadásra.

A szomszédaink gójok voltak. Nagyon jóban voltunk a szabóval, a vezetékneve Vretcko volt. Megőrzött néhány dolgot, amit odaadtunk neki, mielőtt elvittek volna a koncentrációs táborba. A másik közvetlen szomszédunk egy ügyvéd volt, doktor Király, de vele nem voltunk olyan jó viszonyban. Tőle vettük a házunkat a háború alatt. Aztán ott volt szemben Stanulovic doktor: ő volt a falu orvosa. A háború után Újvidékre költözött, és az újvidéki orvosi kar professzora lett. Nála is volt néhány dolgunk; volt, amit visszaadott, és volt, amit nem.

A családból soha senki nem vett részt a politikában, és semmilyen pártnak vagy egyéb szervezetnek nem voltak tagjai. Csak anyám volt tagja a WIZO-nak.

Először akkor tapasztaltam antiszemitizmust Adán, amikor a magyarok bevonultak 1941-ben. 1944-ben apámat elvitték Auschwitzba. Pontosan Peszáhkor vitték el, arra nem emlékszem, hogy Peszáh elején vagy a végén [azaz még a tömeges deportálások megkezdése előtt, márciusban], de akkor vitték el. Az összes zsidó férfit összegyűjtötték Adán, csak egy maradt, a barátnőmnek, Herzl Borikának az apja. Hogy őt miért nem vitték el, nem tudom; később aztán őt is elvitték, azt hiszem, akkor, amikor bennünket is elvittek. Először egy raktárba vitték apámékat, másnap pedig átvitték őket [Bács]Topolyába, egy másik raktárba, ott pedig vagonokba rakták őket Auschwitz felé. Soha többé nem láttuk egyiküket sem [Bácstopolyán a magyarok nem sokkal a Délvidék megszállása után internálótábort állítottak föl politikaiaknak, ún. „legális” menekülteknek (akiket a hatóságok lajstromoztak), továbbá olyan magyar és hontalan zsidóknak, akik nem tudták megfelelőképpen igazolni magyar állampolgárságukat. A német megszállás után a tábort „az SS jelentősen kibővítette, és főképp zsidó túszok fogva tartására szolgált. Többségük a Délvidékről jött … Összesen 3000 zsidót tartottak fogva a táborban és deportáltak. Ebből a táborból került ki a mintegy 2000 »jó erőben lévő« zsidóból álló két első transzport egyike, melyet 1944. április 30-án [április 28-án?] irányítottak Auschwitzba”. 16 és 60 év közötti, kizárólag munkaképes zsidó férfit deportáltak (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. 52. oldal). – A szerk.].

Bennünket április huszonötödikén vittek el, egy hónappal az után, hogy elvitték apámat [először még Bácstopolyára] [Adán 1941-ben a lakosság 2,4%-a (326 fő) volt zsidó. „A Délvidék zsidóinak gettózása április 26-án kezdődött. … a Ferenc-csatornától a Martonosig nyúló területen élő zsidókat – Magyarkanizsa, Újvidék, Zenta és Zombor körzetét beleértve – április 26-án szedték össze, és ideiglenesen átszállították a Baján, Szabadkán és Szegeden létesített koncentrációs táborokba. … A Szegedre szállított délvidéki zsidó közösségek közé tartoztak Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zenta lakói. … Közvetlenül május 25. előtt, amikor Bajáról megkezdődtek a deportálások, sok Szegeden és Szabadkán koncentrált délvidéki zsidót, köztük az újvidéki zsidók zömét, szintén áthelyezték Bajára bevagonírozáshoz (Id. mű, II. 51–52. oldal). – A szerk.]. Először Szegedre vittek bennünket valami épületbe az ottani kis zsinagóga mellett. Ott körülbelül két hétig voltunk, aztán egy péntek este bejöttek, és kiabálni kezdtek: „Aki dolgozni akar, lépjen előre!” Valaki azt mondta nekünk: „Ne menjetek, bújjatok el, ez nem jó!” Akkor még nem tudtunk Auschwitzról!

Néhány nap múlva vagonokba tettek bennünket Baja felé. Nem maradtunk sokáig Baján. Vagonokban utaztunk tovább, nyolcvanan voltunk, körben ültünk sorokban, akinek volt hátizsákja, az arra ült. Szerencsére mi a vagon falánál ültünk, úgyhogy neki tudtunk dőlni. Nyolc nap múlva kinyitották a vagont. Azt kiabálták: „Aki elég fiatal, és akar dolgozni mezőgazdasági munkásként, jöjjön ki!” Anyám azt mondta: „Menjünk!” Leszálltunk, de a vagonban maradt apám két nővére, Beska a két lányával, Mirjámmal és Évával, Jolán néni és a[z apai] nagymamám, Minka. Mivel Éva nagyon kicsi volt, nagymama pedig nagyon öreg, mind az öten a vonaton maradtak. A vonat Auschwitzba ment tovább. Csak Mirjám élte túl.

Volt velünk egy kislány Szabadkáról, hogy hogy sikerült kicsempészniük, nem tudom. Nem volt több három- vagy négy évesnél. Túlélte a háborút, és Izraelbe ment. Vannak gyerekei. Hogyan nem vették észre a katonák, nem tudom, pedig átkutattak minket. Anyám még fiatal volt, negyven valamennyi, én tizenhat vagy tizenhét voltam. Miután leszálltunk a vonatról, hallottam, hogy vannak emberek Zomborról is. Elkezdtem keresni a nagybátyámat és a nagynénémet.

Bercike nagybátyám Óbecséről elment meglátogatni Jolika nagynénémet, Zomboron. Mivel Jolán egyedül élt, mert a férjét elvitték munkaszolgálatra Ukrajnába, a nagybátyám odament, hogy vele legyen. Az óbecsei vérengzés alatt Bercike bácsi Pesten bujkált, később meg, amikor visszatért, a nagynénémnél lakott. Emlékszem, kerestem őket, és a nevüket kiabáltam. És egyszer csak megjelentek. Ők is leszálltak a vonatról, így négyen voltunk, Bercike nagybátyám, Jolika nagynéném, anyám meg én.

Miután a katonák kiválasztottak, fogtuk a hátizsákunkat vagy amink volt, és Strasshofba vittek minket [Bajáról 5640 zsidót deportáltak Strasshofba, a szám azonban, mint Braham szerint a forrása is, bizonytalan. – A szerk.]. Volt néhány barakk tele poloskával. Valami borzalmas ételt kaptunk, dörgemüzének hívtuk, úgy nézett ki, mint a főtt krumplihéj [Valószínűleg helye válogatta, hol mit „tálaltak” dörgemüze néven: volt, ahol aprított marharépát (esetleg azonmód sárosan, kukacosan megfőzve), volt, ahol csalánlevest. – A szerk.]. Nem akartuk megenni, mert még volt abból, amit a hátizsákban vittünk magunkkal. Voltak, akik azt mondták, meg kéne ennünk, mert nem tudjuk, még min kell keresztülmennünk: igazuk volt. Néha mi, fiatalok összejöttünk kint esténként. Elég sokáig maradtunk Strasshofban, aztán Gessendorfba vittek minket, ami szintén tábor volt. Itt mezőgazdasági munkára jelöltek ki bennünket. Aztán Feldsbergbe küldtek, ami az osztrák–cseh határon volt akkor. Ott sokáig maradtunk. Aztán vagonokba raktak minket Theresienstadt felé, de mivel az angolok már odaértek, egy kis faluban maradtunk egy tanyán. Itt az oroszok szabadítottak fel minket 1945 májusában.

Így a felszabadulás idején valahol Ausztriában voltam. Először Znainba [Ma: Znojmo, Csehországban, Dél-Morvaországban van, az osztrák–cseh határon. – A szerk.] kerültünk, ahol láttam egy sovány, borotvált fejű lányt az állomáson; a katonák, akik vigyáztak ránk, azt mondogatták, hogy mi még örülhetünk, mert ennél rosszabb is volt. Akkor tudtam meg, hogy léteztek koncentrációs táborok. Znainban egy lakásban szállásoltak el minket, a lakók valószínűleg elmenekültek, nem tudom. Egy ideig ott maradtunk

Továbbra is együtt voltunk, Bercike nagybátyám, Jolika nagynéném, anyám és én. Hazafelé rozzant vonatokkal jöttünk, egy darabig a vonat tetején is ültünk. Később aztán átültünk egy vagonba, amelyiknek minden ablaka ki volt törve. Pesten leszálltunk a vonatról, fölhívtuk telefonon Sándor nagybátyámat, anyám testvérét, hogy megmondjuk, Pesten vagyunk. Ő eljött értünk, villamosra ültünk, és elmentünk hozzá. Nála maradtunk két vagy három hétig, amíg összeszedtük magunkat.

Még a vonaton találkoztunk egy nagyon sovány emberrel, Auschwitzból jött. Anyám szerint a férfi azt mondta, együtt volt az apámmal. Apám szemüveges volt. Azt mondta, összetörték a szemüvegét, úgyhogy alig látott. Valószínűleg tífuszos lett, és néhány nappal a felszabadulás előtt halt meg. Négy rokonomat ölték meg az óbecsei vérengzés alatt, a nagyanyámat, két nagybátyámat és egy nagynénémet, és tizenöt rokonomat ölték meg Auschwitzban.

Sándor nagybátyám orvos volt. Amikor elvégezte az orvosi egyetemet, érdemes volt magyarosítani a nevét. Így lett Kővári. Doktor Kővári Sándornak hívták. A háború alatt Budapesten maradt, mert a szomszédja, egy magyar ezredes, akit ő kezelt, bújtatta. Hálából bújtatta, és így megmentette a nagybátyám életét.

Amikor visszatértünk Adára, nem volt hol laknunk. A házunk, amit a magyar szomszédunktól, Király ügyvédtől vettünk, másoké volt. A háború alatt vettük a házat, ki is fizettük, de ez a szomszéd soha nem íratta ránk a tulajdonjogot. Biztos azt gondolta, soha nem térünk vissza, és újra eladta a házat egy másik szomszédnak.

Egy zsidó ember fogadott be minket, akinek volt háza. Az egész házat kiadta nekünk, nem tudom, hogy ő hol lakott. [Neuberger] Aliz unokahúgom és az anyja is visszajött, ők is odaköltöztek. Nekik volt egy szobájuk, anyámnak és nekem egy másik, meg volt egy konyha. Így éltünk, amíg nagy nehézségek árán vissza nem szereztük a házunkat, mert amit az ügyvéd csinált, az nem volt törvényes. Volt egy per, és visszakaptuk a házat.

Az adaiak elfogadtak bennünket; volt, aki magyarázkodott, volt, aki nem, és volt, aki sajnált bennünket. Emlékszem, amikor elvittek minket, az egyik szomszéd ott állt szemben az utcán, a templomnál, és nevetett. Már nem emlékszem a nő nevére. Voltak, akik örültek, hogy visznek minket, zsidókat.

Újra megnyitottuk a boltot. A bolt ugyan üres volt, de szerencsére a raktárhoz senki nem nyúlt. Anyám, [Friedman] Mirjám unokahúgom és jómagam vezettük az üzletet. Mirjám eleinte [Neuberger] Dezső nagybátyámnál lakott, de miután visszaszereztük a házat, anyám hívta, hogy lakjon velünk. Körülbelül egy évvel később a privát üzleteket be kellett zárni, eladtunk mindent, és abból a pénzből éltünk.

A háború után Jolika nagynéném visszatért Zomborra, és abban a házban bérelt egy szobát, ahol a háború előtt lakott a férjével. Kezdetben a férje bőrdíszműves üzletét vitte tovább. Alkalmazott valakit, aki segített neki mindenben. Egy év múlva a kormány rendelete alapján nem lehetett tovább megtartani a magántulajdont. Jolika ügyesen, még időben el tudta adni a boltot.

Ezzel egy időben Bernát bácsikám eladta az óbecsei házát, anyám pedig az adai házunkat, és hárman vettek egy házat Újvidéken. Ez az a ház, ahol a férjemmel a mai napig is lakom. A bácsikám soha nem volt nős, és se a nagynéném, se az anyám nem ment férjhez újra.

A férjem, Schosberger Pál 1920-ban született, Budapesten. Néhány évvel születése után Újvidékre költöztek, mert az apja újvidéki volt. (Az édesanyja pesti volt.) A férjem gépészmérnök. Ezenkívül információt gyűjtött az újvidéki és vajdasági zsidóságról, és a holokauszt alatt itt elpusztult áldozatok nevét is gyűjtötte. Több könyve is megjelent a vajdasági zsidó hitközség történetéről.

A férjemmel a háború után ismerkedtem meg. Egy barátnőm, Jelena Iculin mutatott be minket egymásnak; pontosabban Jelena egy barátnőmnek a nővére volt. Jelena ma Zágrábban él. Pál Nišben volt katona, és Jelena is Nišben lakott. Jó barátok voltak. Belgrádban találkoztunk. A nagybátyámmal mentem el az első találkozónkra, akkoriban ez így volt, a régi módi szerint nem mehettem volna egyedül. A Moszkva kávéházban találkoztunk (ez még ma is megvan Belgrád központjában). Pál akkoriban katonatiszt volt.

Két-három hónap múlva összeházasodtunk. Adán volt az esküvőnk 1948. május kilencedikén. Polgári és egyházi esküvőnk is volt. A vallásos esküvőt a házunk hátsó udvarában tartottuk, hüpe alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás], a polgári esküvő a városházán volt.

Az esküvő után Újvidékre jöttünk nászútra, és jó pár napig maradtunk. A férjemet áthelyezték Szerbiába, kilenc hónapig laktunk egy kis szerbiai faluban, úgy hívták, Kucajna. Később áthelyezték Újvidékre. Először sikerült visszaszereznünk a Karadzic utcai háznak, ami valaha az övék volt, a negyedét – két szobát, egy fürdőszobát és egy külön vécét. A fürdőszoba elég romos állapotban volt. Abban az időben nem volt vízvezeték, csak később kapcsolódtunk rá. Egy idő múlva visszakaptuk a ház teljes egyik felét, aztán később az egész házat.

Én ki akartam vándorolni Izraelbe, de se az anyám, se a nagynéném nem akart, mert Bercike nagybátyám beteg lett. Nem akarták itt hagyni. Aztán 1948-ban férjhez mentem. A férjem hivatásos katona volt, folyton azt mondogatta, úgysem engednék el. Ha eléggé próbálta volna, biztosan elengedték volna. Az összes barátom kivándorolt Izraelbe 1948-ban. Csak én maradtam itt.

1950 januárjában megszületett a fiam, Josip. Soha nem titkoltuk a zsidó származásunkat, úgyhogy ő is zsidó szellemben nevelkedett. A kórházban volt a britje [lásd: körülmetélés], nem volt más lehetőség. Bár micvója nem volt, mert Újvidéken nem volt senki, aki a gyerekeket tanítsa. A barátai zsidók voltak. Minden téli és nyári szünetben összejárt velük. Később tovább tanult, gépészmérnöki diplomája van, meg még egy közgazdaságból is. Itt tanult az újvidéki egyetemen.

Amíg a fiam kicsi volt, együtt jártunk nyaralni. Gyakran mentünk Opatijába és Biogradba Aliz unokahúgomhoz. Tíz évig Petrovacba jártunk, mert a férjem a Postánál dolgozott, és ott volt üdülőjük. Az üdülő megsemmisült az 1966-os földrengésben.

Minden ünnepen elmentünk a zsinagógába vagy a zsidó hitközség központjába; sábeszre ma is gyújtok gyertyát. Jom Kipurkor mindig böjtölök. Amíg volt kóser mészárszék, kóser húst vásároltunk, de ez még a második világháború előtt volt. Otthon soha nem tartottuk a nem zsidó ünnepeket.

Két unokám van, Eli és Dina. Dina még tanul, és közben a bátyja cégénél dolgozik. Nagyon aktív a zsidó hitközségnél, a nagyapja nyomdokaiba lép. Eli üzletember, saját cége van; nagykereskedő. 2002-ben nősült meg, és még abban az évben megszületett a fia, a dédunokám.

Jó életünk volt a kommunizmus alatt, annak ellenére, hogy nem voltunk párttagok. Azért mondhatom, hogy jól éltünk, mert a férjem tiszt volt, és a katonaságtól kapott élelmiszert meg egyebeket. Sokan voltak, akiknek nem volt mit enniük.

Megengedhettük magunknak, hogy télen és nyáron is üdüljünk. Biztos vagyok benne, hogy volt antiszemitizmus, de tényleg nem éreztem soha. Inkább azt mondanám, Izrael-ellenességet éreztünk. Ami az országunk Izraellel kapcsolatos politikáját illeti, mi voltunk az elsők, akik megszüntették a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Ez 1967-ben volt, az izraeli hatnapos háború alatt. Az biztos, hogy ez nem volt valami kellemes nekünk, zsidóknak. Mindenesetre Tito ezt így akarta, úgyhogy így történt. Ez alatt az idő alatt nem tudtuk tartani a kapcsolatot az izraeli rokonainkkal és barátainkkal. Nem is telefonálhattunk nekik.

A kommunizmus bukása után nem sok változott. Soha nem politizáltunk, úgyhogy a változások nem nagyon érintettek bennünket. Sokan közülünk újra a zsidó hitközség tagjai lettek.

Először 1972-ben jártam Izraelben. Sok barátommal találkoztam, akiket már nagyon régen nem láttam. Nagy ünnep volt ez nekem. Meglátogattam Mirjám unokahúgomat is, ő 1949-ben vándorolt ki Izraelbe. Meglátogattuk a férjem unokaöccsét is [Schosberger Egont], aki Azurban lakott, és 1995-ben halt meg.

Meglátogattam Hanna barátnőmet is, mindig ő volt a legjobb barátnőm. Ez után minden negyedik évben mentünk. 1976-ban a férjem szervezett egy utat Izraelbe, ez egy hetvenfős csoport volt a jugoszláviai zsidó hitközségek tagjaiból. A kormány valahonnan tudomást szerzett róla, és aznap, amikor indulnunk kellett volna, megjelentek nálunk, és elvették az útlevelünket. Néhány nappal később visszaadták, és bocsánatot kértek, amiért elvették. Úgyhogy még aznap elutaztunk Athénba és onnan Izraelbe, és csatlakoztunk a csoporthoz. Utoljára 1992-ben voltam Izraelben.

Rendszeresen járunk a zsidó hitközség központjába. Hétfőnként teadélután van, amin főleg az idősebb generáció vesz részt. A középgenerációt túlságosan lefoglalja a munkája, nincs szabadidejük, meg aztán olyanok is vannak, akiket egyáltalán nem érdekel az ilyesmi, a fiataloknak pedig megvan a maguk időbeosztása. Kapunk anyagi támogatást a Claims Conference-től.

Piotr Yakovlevich Levitas
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Tamara Rozensaft
Date of interview: October 2001

Piotr Yakovlevich Levitas is a man of a very advanced age. He is 90 years old. But despite his age, he visits Hesed 1, where he must go by subway. And in Hesed Piotr Yakovlevich is very active – he speaks perfect Yiddish, sings Jewish songs. He sang some Jewish songs to me, including those sung to him by his mother, when he was a child.

Piotr Yakovlevich lives together with his wife Maria in a one-room apartment on the sixth floor in a large, new block of flats. Dust has accumulated on the furniture in their room, but the spouses are both very elderly and it is difficult for them to clean up. Maria is Russian, but her husband has accustomed her to celebrating Jewish holidays. He complains that in Leningrad Jews are reluctant to speak Yiddish.

Piotr Yakovlevich has a book by Sholem Aleichem 2 at home, published in Yiddish, and a book of Jewish culinary recipes. Living in Leningrad [today St. Petersburg], Piotr Yakovlevich did not try to assimilate, as did many Jews, but, on the contrary, he tried his best to be loyal to Jewish traditions.

My family history
Growing up
During the War
After the War
Glossary

My family history

I, Piotr Yakovlevich Levitas, was born in 1911, in the small town of Brusilovo in Zhytomir region [today Ukraine].

The name of my paternal grandfather was Bentsij Levitas. He was a hatter. He had five sons and two or three daughters. I don’t remember what my grandmother’s name was. The parents of my father were born in Brusilovo. Unfortunately, that’s all I remember about my father’s parents.

My father, Yankel Bentsionovich Levitas, was born in 1881 or 1882 in Brusilovo. Father finished сheder, then became a hatter. His brothers were tailors and blacksmiths. Four of his brothers left for America when I was two or three years old. One of his brothers lived in Canada and was engaged in construction of trams, what the others did I do not know. My father wasn’t able go away as he didn’t have enough money for it. Those of his brothers left, whose work turned out to be more profitable and who were able to make some money. The sisters remained with my father.

My mother’s name was Hanna Peisakhоvna Levitas, nee Lakhterman. Mom, too, finished сheder. She worked as a dressmaker and when my parents got married, Father also became a tailor. Our family was of an average well-being. We had no nannies. I was brought up by my father and mother. If I didn’t obey – they would give me a slap in the face. When we were small, we went to сheder. Later, my sister and I studied in the Ukrainian school. I went to school in 1920 and studied there for three years.

I had several brothers and a sister, but all my younger brothers died at an early age in an orphanage, when Father had to send us there. It happened in the time of the Soviet regime. At that time Father didn’t have enough money to keep us, and he had to send us to the orphanage, where we lived for three years. The only ones who survived were me, my sister Manya, born in 1913, and my two grown-up brothers: Boris and Syoma. Syoma was born in 1905, and Boris in 1908.

Syoma died in 1922 at the age of seventeen or eighteen. He had fallen in a lethargic sleep [coma], slept more than two months and they fed him while he was sleeping, but in the end he died.

About my grandfather and grandmother on my mother’s side I know absolutely nothing, because in 1916, when just another pogrom took place in Brusilovo, they were shot by gangsters. Pogroms were a usual thing in Brusilovo 3.

My grandfather and grandmother on my mother’s side used to bake bagels. They had a bakery. There was a large Russian stove 4 there and we, the children, frequently went there as visitors to eat fresh bagels.

Growing up

Jewish traditions were strictly observed in our family. All our women would always wear kerchiefs. We observed Sabbath. On Saturday we went by foot to the synagogue, because during Sabbath it was prohibited to ride. The synagogue was situated not far off. At all times we went there by foot. Our borough was a small one, with a population of about 20,000. There was only one synagogue. It was a small synagogue, for about twenty persons. We frequently went to the synagogue. The synagogue was also a place of communication.

It was also prohibited to work until the end of Saturday. We used to have a big feast on these days, where they necessarily served stuffed fish, though fish was rare where we lived. Fish was bought at the local market. Russians used to come to our place on Saturdays and for a little money they did the work, that couldn’t be done by Jews on Saturdays: put the lights on and off and so on.

The language that we spoke at home was ‘loshn koydesh’ [‘Holy tongue’ in Hebrew] – it is a dialect that the Jews in those places use. Yiddish was different in different locations. In our place Yiddish was referred to as ‘loshn koydesh’ and was different from the Yiddish spoken by Jews in other places. We also knew Russian, because it was necessary to communicate with Russians, but at home we spoke only ‘loshn koydesh.’

Jews lived as friends. They often went to see each other, baked various tasty things – pies, lekakh. Lekakh is a cake made of biscuit dough, with some honey in it. They baked challah. They baked patties with raisin and millet porridge, but I’ve forgotten what they are called. They also cooked some broth.

There was a kosher shop in the town, where people bought clean ground wheat on Pesach. This wheat had to be absolutely clear, without any rye. At first this wheat was examined by a rabbi. In the case it turned out to be clear, that is, without any rye, the rabbi sanctioned to put it on sale, so that people could bake matzah. People bought it and baked matzah in the special bakery or at home.

At home we sang a lot of songs in Yiddish. We celebrated all Jewish holidays. There was a tradition: when a child was born, neighbors took children from сheder, gave them lekakh and other sweets, and came to congratulate the parents to admit the newborn in our community. On Chanukkah, we, the children, were given money.

Jews in our small town worked both as merchants and workers. Basically, Jews were engaged in trade and crafts. There were carpenters, tailors, shoemakers.

In 1914, when the World War I began, Father was drafted into the army. And then he returned and worked again as a tailor.

There were a few hundred residents in the small town of Brusilovo. Besides Jews, there lived Russians and Ukrainians there. There was a market place and a church in our small town.

Jewish pogroms were frequent in our area. To start a pogrom they needed an excuse. During the rule of Nikolai II there was the so-called ‘Beilis case’ 5. Beilis was a manufacturer in Kiev. He owned sugar factories. One day somebody stealthily abandoned a small, stabbed Russian child in his yard and filed a suit against him claiming that Jews took the blood of Russian children to make matzah. It was a very scandalous affair, and it lasted several years. Prominent scientists, among whom was a St. Petersburg professor called Bekhterev, took the side of the Jews and tried to convince the public that it could not be true. But on the basis of these suspicions pogroms began. Pogroms raged in Brusilovo, Radomysl, Korostyn, Zhytomir and many other towns – all of Ukraine was engulfed in pogroms.

I remember one of these pogroms. Bandits came to our home, put my father and mother against the wall and were about to shoot them. But as Mom and Daddy were tailors, the bandits made them sew clothes for them. And they ordered to sew them immediately. Father shows them, ‘here, look – I have cut it, now I will sew,’ but they shouted that they had no time to wait; they demanded to have the clothes right now. The bandits put my father and mother to the wall, frightened them, and Mother fell on her knees begging them to have mercy and told them that when they arrive next time everything would surely be ready. And these scenes repeated themselves many times, the bandits came very often.

Then the revolution began 6 and bandits started to rage even more. In 1917 soldiers of the Red Army took the Jews who stayed alive to the village of Kocherevo to hide them from bandits. That village was in Zhytomir region, twenty kilometers from Brusilovo. There we stayed with one Ukrainian peasant family. They were very nice people; we lived with them, and my parents made clothes for them. But their son was a bandit.

When pogroms began 7, Mother gave the jewelry to one woman, not Jewish, who brought us milk all the time. She wanted that woman to keep the jewelry hidden from gangsters. When we were hurriedly taken away from Brusilovo, Mother had no time to take it back. So my parents went from Kocherevo to Brusilovo to get the jewelry, and gangsters were all around. The woman was not at home and Father didn’t want to wait and went back, and Mother stayed and waited. Besides, Daddy thought that one by one they would have more chances to slip away unnoticed. Mom waited until the woman returned, recovered the jewelry and rode back. But on the way she met the son of the peasants at whose family we lived. He ordered her to get off the cart. Mom answered that she wouldn’t do that. He shot and killed her. Then the carter came to us the following day and described what had happened. And Father with my older brother, who was ten years old then, went to the site and buried Mom right there in the woods.

We didn’t live for long with those peasants in Kocherevo. As soon as the raging calmed down a little, we escaped to another place. We would move from place to place. We could not go back home, because our houses were seized by bandits.

It was difficult for Dad to raise us all by himself, and he handed us over to an orphanage, and began to roam through villages and sew clothes to earn some money. He was paid sometimes with cash, sometimes food, and he fed us up a little bit. In that shelter I lived for about three years. The shelter was in Radomysl, also in Zhytomir region. Many children died there of various illnesses: typhus, scarlet fever, and influenza. All my younger brothers died. Having earned a little money, Father took those of us who stayed alive from the orphanage.

That orphanage was a common one, there were both Jewish and Russian kids. We lived in the orphanage in the Soviet time, and at that time there were no Jewish orphanages. While living in the orphanage, we didn’t observe any Jewish holidays. But it was not out of fear or because of prohibition; we simply did not observe them. There were mainly Russians and Ukrainians and a few Jews in the orphanage. We never had any troubles on account of our Jewish nationality. Everybody there was treated equally. After my father took us away from the orphanage, we began to keep Jewish traditions again.

In 1924 Father got married the second time. The name of his second wife, my stepmother, was Faina Grigorievna, or Fradl. Before marriage she worked as a cook for an owner of a sugar factory named Brodsky, and, having married my father, she became a housewife.

In 1925 our family left for Mariupol [today Ukraine], because Father had no work and we were in need. We lived in misery. At first, when we settled in Mariupol, my father also went from house to house, took orders and sewed, but later he got a job as a cutter at a garment factory.

My older brother, Boris, was sent by Father to a grammar school. The rule in those times was like this: for a Jewish child to be admitted to grammar school, his parents were to pay not only for their kid’s studies, but also for the study in this same grammar school of one or two non-Jews. So Father had to pay both for Boris, and some Russian boy.

Father was not able to pay for my studies too, and so I went to work. It was in 1925. I worked as a tin worker with a Jewish foreman. The first year I worked unpaid and lived on Father’s money, and in the second year I got fifty kopecks a week, and in the third year I already received nine rubles a week, and then 22 rubles.

After finishing grammar school my older brother went to tailor school. In 1931 he was drafted into the army. He served in an aircraft regiment first, and then was enrolled in the fleet, where he became a captain, first rank. But then he got dismissed, for he was a Jew. He was in advanced years then and after his dismissal he lived on his pension.

My brother was married. His wife’s name was Anna Lvovna, she was Jewish. They had no children. Soon after his dismissal my brother and his wife left for Vitebsk [today Belarus]. Before, they lived somewhere in Ukraine. I don’t know why they left for Vitebsk. You see, I lived in Leningrad and my brother didn’t let me know of his news very often, although we had amicable relations with each other. They lived in Vitebsk to their dying days. My brother died in 1993, his wife died shortly after.

My sister Manya married a Russian man. Neither for my father, nor for anyone else in our family was this a tragedy. We didn’t mind it very much, though I doubt whether anyone of us would have wished to follow her example. She was a housewife. She married early – she was only 13-14 years old. Their son was born soon. When the Germans came to Mariupol in 1941, she pretended to be Armenian and fled. She died soon after the war, in 1947; she was hit by a car.

I worked as a tin worker, and in 1926 I was enrolled into the army. At first I was in Georgia, then in Armenia and in Turkmenistan. There I participated in battles against local bandits. I got wounded and returned as an invalid. Having done my service term, I came back to Mariupol. I worked again as a tin worker, then as a stove-maker and construction worker. 

I got married in 1929. My wife’s name was Sonya, she was Jewish. We had two children. We continued living in Mariupol, I worked again as a tin worker. My wife was a worker in a fish factory. We were a family of moderate means. My father worked as a senior cutter at the garment factory. They built a four-storied house especially for the workers of this factory, so that a worker was able to buy an apartment at a low price. When I got married, my father bought an apartment for me in this house, and I lived there with my wife and children. There were three rooms in our apartment, a kitchen and a corridor, and also a bathroom and a lavatory.

A lot of Jews lived in Mariupol. For some reason, most of the personnel of the factory, where my father worked, were Jews. There were Ukrainians and Russians as well, but they were in minority. So in our house there lived mainly Jewish families.

As compared to other towns, where synagogues and churches were closed down by the Soviet regime 8, Mariupol synagogues continued to operate. There were three synagogues: one for ‘the intellectuals,’ that is, for merchants, doctors, teachers and so on, another synagogue ‘for craftspeople,’ that is, for simple workers and handicraftsmen, and the third one was the so-called Small Synagogue. The Small Synagogue was visited by people regardless of their social status, but it was meant for about 20 persons. It was generally visited by those who rarely went to the synagogue. The synagogue for ‘the intellectuals’ had space for about 50 persons. Seats there were numbered, as compared to the two other synagogues.

I and members of my family visited the synagogue ‘for craftspeople.’ It was the biggest synagogue: it had room for more than 100 persons. The synagogues were situated in different city districts. We, as before, observed all Jewish holidays. My children attended cheder.

During the War

My wife and children were killed by the Germans during the war. On 14th August 1941 the Germans entered Mariupol. Almost all my relatives, including my father, stepmother, my wife and children were shot. As soon as the Germans came into the city, they immediately gathered all the Jews and convoyed them with their dogs along the street. In the first day they shot about one thousand men. They took their things and clothes.

Some local residents were pleased that the Jews were being killed. Few people helped Jews. It was mainly Ukrainians who helped Germans to kill Jews. From all the Jews who I knew in Mariupol only a few survived. I managed to escape shortly after the Germans came to Mariupol. I could not take either my wife, or children with me, because it was difficult to escape even for one person, and had I run together with them, we would have surely been caught. 

At nights I was crawling through some vegetable gardens, then I ran along the coast of the Azov Sea. At first I reached Taganrog, then Eisk, from there I got somewhere else – I can’t remember where. Germans were all around. I spoke Georgian, Armenian or Azeri. These languages I had learned back in the army. I gave myself out for a Georgian or an Armenian. The Russian commanders did not want to take me to the front, because I was an invalid after dismissal from the army [in 1926]. I decided to make my way to Leningrad.

At long last I reached Leningrad and was enlisted into the national voluntary army. I was liberating Leningrad from the blockade 9, fought in the hottest places. I participated in the battles at ‘Neva spot’ [‘Neva spot’ was a place where it was practically impossible to survive, only the wounded survived there, because they were taken away and sent to the hospital.] I was wounded and taken to hospital, where I got acquainted with my second wife. Her name was Maria Nikolayevna Avilova, she was Russian. She worked as a therapist in that hospital. Having recovered, I was dismissed from the army as a war invalid in 1944, and in that same year we got married.

After the War

Jews were treated well in the army, there was no anti-Semitism. I didn’t have to conceal my religiosity and my knowledge of Yiddish.

I had no place to live in Leningrad, and my wife and I settled in her apartment together with her relatives. They lived in a communal apartment 10. A few more families lived there along with us. All of them were Russian. We received a separate apartment many years later. With my wife’s relatives I had very good relations. I was on friendly terms with my neighbors as well.

Living in Leningrad, I tried as much as possible to observe the Jewish traditions. I attended the synagogue, each year I bought matzah. At one time, for about two years, I didn’t go to the synagogue, because I had too much work to do and just didn’t have the time for that, and then again I became a regular congregant. A lot of people always visited the Leningrad synagogue.

I celebrated all Jewish holidays and my wife celebrated them with me. I cooked stuffed fish and other Jewish meals. I learned to cook in my childhood – looking how mother did it, and remembering. Now I have a culinary book with Jewish recipes.

When my neighbors would come to congratulate me on Pesach, I would treat them to matzah and other things, and they liked it all. They, in turn, treated me to a kulich [Easter bread], eaten during Orthodox Easter.

Certainly, sometimes it was necessary to work on Saturdays. I didn’t always manage to observe kosher principles, because it was very expensive to do so. Sometimes I ordered kosher food in the synagogue, but one meal used to cost 120 rubles [in the Soviet times], and I couldn’t afford to spend this much money each day.

I went to work as a painter to paint cars in the Second Taxi Park. There I worked all my life, until retirement. People were nice to me everywhere. I can communicate with people. I had more friends among Russians in Leningrad because the majority of people I met were Russians. Besides, in Leningrad, Jews were too shy to speak Yiddish and did not observe traditions. I know and remember many Jewish songs that I learned in childhood.

In 1945 our son Boris was born. He acquired a worker’s profession and worked at a factory. He has four daughters and one son, as well as grandchildren. We didn’t get on well with him, that’s why it’s hard for me to speak about him. My son was registered as a Jew in his passport 11. I had him circumcised. I took him to the synagogue, tried to teach him Yiddish. But he had closer relations with his mother and her folks, and all of them are Russian. He did not learn to speak Yiddish. He was a poor pupil in school. He did not like to study. After finishing school, he worked somewhere. All his friends were Russian. He was not interested in Jewish traditions. My grandchildren do not know of any Jewish traditions either.

Glossary:

Életrajz

Roth László alacsony, kissé telt, kopaszodó ember. Feltűnő magyar akcentusa van, az oroszul zajló beszélgetésben időnként magyar szavakat használ. Közlékeny, energikus ember. Ő is, és a felesége is nagyon vendégszeretők és barátságosak. Roth László kettesben él a feleségével, Máriával Ungvár belvárosában, egy családi házban, ami még a második világháború előtt épült, majd László és felesége, Mária saját erőből építette át. A szobákban 1950-es évekbeli bútorok vannak, sok magyar és orosz nyelvű könyv, vannak jiddis nyelvű könyvek is. Az 1950-es évek közepén költöztek ide. Itt nőttek föl a gyerekeik, unokáik, és mostanában a kedvenc dédunokájuk is elég sok időt tölt itt. A ház egy szép gyümölcsös közepén áll. A kertre különösen büszkék a házigazdák. István, László fia növénynemesítő biológus, újfajta növényeket ültet a kertbe. Mostanában a kertet már csak inkább István fiuk ápolja. Korábban mindketten sok időt töltöttek kertészkedéssel.

Az apám családja Kárpátalján, Ungváron élt nemzedékek óta. A nagyapám, Roth Bernát Ungváron született, 1847-ben. A nagymama, Roth Bernátné [szül. Reisenbach Záli], szintén Ungváron született, 1852-ben. Nem tudom, mi volt a nagyapám foglalkozása. Apám azt mesélte, hogy szegények voltak, ezért a nagymamának is kellett dolgoznia, varrónő volt. Nagyon jól tudott varrni. Otthon dolgozott, házhoz jöttek a kuncsaftok. Egyedül dolgozott, nem volt segítsége.

A családban nyolc gyerek volt: két fiú és hat lány. Mindannyian Ungváron születtek. Hogy mikor születtek apám testvérei, azt nem tudom, de fel tudom őket sorolni életkor szerint. A legidősebb a bátyja, Sándor volt. Apámnak azt a három nővérét, akik Sándor után és apám előtt születtek, sose láttam, és nem tudom azt sem, hogy hívták őket. Apám volt a másik fiú, Roth Jenő, ő 1890-ben született. Apám Ungváron életben maradt húgai közül a legidősebbet Jolánnak hívták, a következő nevére nem emlékszem, a legfiatalabbat, pedig Reginának, zsidó neve pedig Reizl volt.

Amennyire apám elbeszélése alapján elképzelem, Ungvár az ő gyerek- és ifjúkorában nem sokban különbözött attól az Ungvártól, amit ismertem és ismerek. Soknemzetiségű város volt, a lakosság jelentős része volt zsidó. A kereskedelem a zsidók kezében volt, az iparosok és fuvarosok is főleg a zsidók közül kerültek ki. Ungváron volt néhány zsinagóga és egy jesiva. Voltak héderek, zsidó általános iskolák, és volt zsidó gimnázium is. Azt nem mondanám, hogy mindenki jómódban élt, de az utcán kolduló szegényeket abban az időben nem lehetett látni. A gazdagok segítették a szegényeket. Minden üzlettulajdonoshoz tartozott néhány, az ő patronálása alatt álló szegény zsidó család. Minden pénteken ebéd előtt eljöttek az illetőhöz, aki adott nekik élelmiszert a sábeszre, és adott nekik pénzt. A jótékonyság nemes dolognak számított [Vagyis micve volt. – A szerk.]. Még azok a családok is, amelyek nehezen jöttek ki a pénzükből, kötelességüknek tartották segíteni a náluk szegényebbeket. A jesiva más városokból érkezett szegény diákjai családoknál ebédeltek. Ezeket a diákokat bóhereknek hívták. Minden bóherről általában hét család gondoskodott, minden nap más családnál ebédelt, úgy mondtuk: napokat evett. Ungváron volt egy zsidó étkezde a nincsteleneknek. Bárki bemehetett oda, még ha nem volt is zsidó, és nem távozott éhesen. Volt egy ingyenes zsidó kórház. Az orvosok és a páciensek is zsidók voltak. Az étkezdét és a kórházat az ungvári zsidó hitközség maga tartotta fenn. Néhányan a leggazdagabb zsidók, üzem- és gyártulajdonosok közül adtak pénzt a fenntartásukra.

A [apai] nagyszüleimnek volt egy kis háza Ungvár központjában. A ház a jellegzetes helyi építőanyagból, vályogból készült. A szalmát finoman összeaprították, összekeverték az agyaggal, és ebből a keverékből téglákat formáztak. A kárpátaljai klíma eléggé enyhe, így a vályogból készült házak elég melegek voltak.

Apám és a testvérei zsidó nevelésben részesültek. A fiúk héderbe jártak, a lányokhoz házhoz jött a tanító. Világi oktatásban is részesültek. Mindannyian a helyi nyolcosztályos magyar iskolát végezték el [Roth László apjának gyerekkorában nem volt nyolcosztályos iskola: az elemi iskola hat osztályos volt, de a negyedik elemi után lehetett választani a polgári iskolát is – így járhattak nyolc osztályt. – A szerk.].

Az apám szülei vallásos emberek voltak, de nem fanatikusan vallásosak. Kárpátalján az ilyen zsidókat neológoknak hívták. Sok zsidó tradíciót követtek, de messze nem az összest. Átlagos, divatos ruhában jártak, a férfiaknak nem volt szakálluk, pajeszuk, a nők nem viseltek parókát, nem fedték be a fejüket [lásd: zsidó öltözködési szabályok]. A neológok sábeszkor nem jártak a zsinagógába, többnyire a kásrutot sem követték [lásd: étkezési törvények]. A zsidó ünnepek közül mindenképpen megtartották a Jom Kipurt, sokan a Pészahot is. Voltak családok, ahol a többi ünnepet már nem tartották meg.

Bernát nagypapa 1903-ban halt meg, még viszonylag fiatalon. A zsidó hagyományoknak megfelelően temették el az ungvári zsidó temetőben [lásd: temető; temetés; holttest előkészítése a temetésre]. A sírköve a második világháború során megsemmisült, mint ahogy sok más sírkő is a zsidó temetőben. A németek a sírköveket építőanyagként használták, összetörték, és utakat köveztek vele.

Nagypapa halála után a családnak nagyon nehéz sorsa volt. A nagymama nem tudta a varrásból fenntartatni a népes családot. Apám bátyja, Sándor elszegődött egy szabóhoz, aztán 1910 körül ő is és a három idősebb nővére is kivándorolt Amerikába [lásd: kivándorlás Magyarországról]. Lehet, hogy eleinte apám még levelezett velük, de az én emlékezetemben már semmiféle kapcsolat nem maradt meg. Apám az iskola befejeztével pincértanuló lett a Bercsényi étteremben, amely a zsidó Szilágyi család tulajdonában volt. Az étterem egy emeletes kőépületben volt, amelynek a homlokzati részén oszlopok voltak. Volt egy nagy kerthelyiség fákkal, az épület körül pedig sok rózsabokor volt. Lent volt a nagyterem, benne egy emelvény a zenekarnak és táncparkett. Ezt a termet sokszor kiadták esküvőkhöz és más olyan családi összejövetelekhez, ahol nagyszámú vendégsereg gyűlt össze. Fent volt három kisebb, nyolc-tíz asztalos terem, ahova többnyire gyerekes családok jártak. Fent is volt zene, de ott egy hegedűs vagy egy zongorista játszott. Tavasztól őszig, amikor meleg volt kint, egy nyári kávéház üzemelt a kertben. A vendégek kint ültek a nagy fák árnyékában egy pohár bor mellett, vagy teát fogyasztottak süteménnyel, fagylalttal. A szülők ide hozták a gyerekeiket a városi séta alatt. Sötétedés után a fák ágain lámpák égtek, hogy megvilágítsák a teret. Nagyon szép volt. Az étterem reggel nyitott, hogy a vendégek munka előtt megreggelizhessenek, és éjfélkor zárt.

Apámat már egy év múlva pincérré minősítették át. Jól keresett, és szépen kapott borravalót is. Beiratkozott az ungvári kereskedelmi iskolába. Nappal dolgozott, este pedig órákra járt. Apám taníttatását a háziura fizette, aki nagyon jól bánt vele. Apám segítette az anyját, és segítette a húgait is, amíg férjhez nem mentek. Mindhárom húgának zsidó férje volt, és mindegyiknek hagyományos zsidó esküvőt rendeztek [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Természetesen a neológ esküvők mások voltak, mint a hagyományos zsidó [azaz ortodox] esküvők. A neológok nagyon ritkán vették igénybe sádhen, házasságközvetítő segítségét. Megismerkedtek, találkozgatni kezdtek, és amikor eldöntötték, hogy ideje családként együtt élniük, elmentek a szüleikhez, hogy az áldásukat kérjék. A menyasszonyok haját nem vágták le a hüpe előtt, ahogyan azt a zsidó tradíciók előírják. A férjes asszonyok nem fedték be a fejüket, parókát meg pláne nem viseltek. A hüpés szertartás többi részét megtartották: a hüpe alá a menyasszony és a vőlegény anyja kísérte a menyasszonyt, a vőlegényt pedig a menyasszony és a vőlegény apja. A rabbi vezette az esküvői szertartást. Az ifjú pár egy-egy pohár bort kapott, amit úgy kellett meginniuk, hogy forogtak. Aztán a poharat ledobták a földre, hogy eltörjön, de előtte betekerték egy szalvétába [Ahhoz, hogy eltörjön, persze rá kellett taposni. – A szerk.]. A lakodalom is kicsit más volt, mint a hagyományos zsidó lakodalom. Egy hagyományos esküvőn külön asztalok vannak a férfiak és a nők számára. Még a feleség sem ülhet a férje mellett. A neológok együtt ültek. A hagyományos lakodalomban a menyasszony, ha nem a férjével táncolt, nem érinthette meg a táncpartnere kezét. Egy kendő volt a kezében, és annak a végét fogta meg a táncpartnere. A neológ párok viszont úgy táncoltak, hogy megfogták egymás kezét, a férfiak és nők együtt, vagyis egymással táncoltak. Természetesen a hagyományokat annyiban betartották, hogy esküvők alkalmával tradicionális kóser ételeket készítettek. Ezt még akkor is betartották, ha egyébként otthon nem tartották a kásrutot.

Apám mindhárom [Magyarországon maradt] húga 1918 után, már a csehszlovák időkben [lásd: Kárpátalja] ment férjhez. Jolán volt a legidősebb, ő egy cseh zsidóhoz, Volf Hiblerhez ment feleségül, aki az ungvári börtön igazgatója volt. Nekik két fiuk született. A nagyobbikat Bernátnak nevezték el, a nagypapa tiszteletére, a másik fiú nevére nem emlékszem. Apám középső húga az ungvári polgármesteri hivatal szociális ügyekkel foglalkozó ügyosztályának vezetőjéhez ment férjhez. A harmadik lány, Regina egy brnói katonatiszthez, Bogusa Militkéhez ment férjhez, aki alezredes volt, és a brnói hadegység ellátásáért volt felelős. Miután összeházasodtak, Regina a férjével együtt Brnóba [Morvaország] költözött. Ott elvégezte az egyetem orvosi karát, és orvos lett, kardiológiára specializálódott. A fia, Ottó később fogorvos lett. Aztán az 1930-as években Pozsonyba költöztek. Apám mindhárom húga csodálatosan élt a férjével, és mind jómódban.

Antiszemitizmus Kárpátalján sem az Osztrák–Magyar Monarchia idején nem volt, sem később, amikor 1918-ban Kárpátalja Csehszlovákiához került. Kárpátalján nemzedékeken át éltek egymás mellett különböző nemzetiségű és vallású emberek, és mindenki toleránsan viszonyult a másikhoz. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Kárpátalja lakossága magyarul beszélt. [Ez csak Kárpátalja nyugati részére volt igaz, Ungvárt is beleértve, ahol a helyi lakosság nagy része magyar volt. Északabbra és keletebbre leginkább a rutén nyelvet használták. – A szerk.] Aztán jöttek a csehek, de sok idős ember nem tudta megtanulni a cseh nyelvet, és továbbra is magyarul beszélt. A csehek alatt a zsidóknak még jobb lett az életük. A cseh hatóságok a zsidókat sokféleképpen támogatták. A zsidók jogot szereztek állami tisztségek betöltésére [lásd: Zsidók állami hivatalban a Monarchiában]. De azért még mindig sokkal gyakrabban voltak föllelhetőek a magyar gazdasági élet vezetői és más szabad foglalkozások képviselői között.

Anyám családjáról szinte semmit sem tudok. Anyám szülei a mai Románia területén éltek, Szatmárnémetiben. A családnevük Rosenberg volt, az utónevüket nem tudom. Két gyerek volt a családban. Anyám, Hermina volt az idősebbik. Szatmárnémetiben született, 1896-ban. 1900-ban született a húga, Ilona. Anyám gyermekkoráról szinte semmit sem tudok. A szülei vallásos emberek voltak [ Szatmárnémeti – vagy ahogyan a köznapi nyelvben hívták: Szatmár – akkoriban a híres szatmári haszidizmus központja volt, amely ma New Yorkban és Izraelben lelhető föl Satmar Hasidim néven. – A szerk.]. Anyám és a húga zsidó nevelést kapott, tanár járt hozzájuk. Mindketten tudtak jiddisül olvasni és írni, héberül olvasni, ismerték az imákat. Anyám családjában nyilvánvalóan követték a kásrutot, ugyanis miután férjhez ment, szigorúan kóser háztartást vezetett. Anyám és a húga egy lányiskolában nyolc osztályt végeztek el [Valószínűleg négy elemit és négy polgári iskolát végeztek. – A szerk.]. Nagypapa és nagymama nagyon korán meghalt, amikor anyám és Ilona még tizenévesek voltak. Amikor anyám betöltötte a tizennyolcat, úgy döntött, hogy Ungvárra költözik a húgával. Anyám szüleinek valami távoli rokonai laktak itt, és fölajánlották, hogy segítenek a két fiatal lánynak. Itt ismerkedett meg az apámmal. Nem tudom, hogy történt. Csak azt tudom, hogy 1920-ban hagyományos zsidó esküvőjük volt rabbival, hüpével.

Miután összeházasodtak, a szüleim vettek egy lakást egy kétszintes házban, Ungvár határában, a mai Szobraneckaja utcában, amelynek akkori nevét sajnos nem tudom. Ez az utca volt a város vége, itt már a várossal határos falu földjei kezdődtek. A mi lakásunk az emeleten volt. Két szoba volt és egy konyha, ezenkívül kamra és fürdőszoba. Lent volt egy nagy pince, ott volt a mosókonyha a ház összes lakója számára, a kimosott ágyneműt pedig a padlásra teregették. Volt egy nagy udvar gyümölcsössel, mind a négy lakáshoz tartozott egy darab telek. Velünk szemben volt egy ház, amelynek volt egy nagy, mély pincéje. Akkoriban nem volt hűtőszekrény [vagyis hűtőgép], az ételt abban a pincében tároltuk. Mindenkinek volt saját kamrája. A pincében tárolta anyám a befőttet. Uborkát és paradicsomot tett el, és mindig sok lekvárt főzött be cukor nélkül, sűrűre főzve. Télire sok krumplit, répát, hagymát, céklát vettünk. A piac Ungvár központjában volt, de anyám általában nem ott vásárolt be. A szomszéd faluban élő parasztok hoztak nekünk házhoz gyümölcsöt és zöldséget, tejet és tejterméket, csirkét, húst.

Apám, amikor megházasodott, már főpincér volt a Bercsényi étteremben. Anyám, miután férjhez ment, nem dolgozott, vezette a háztartást, és nevelte a gyerekeket. Jómódban éltünk egészen az 1940-es évek elejéig.

Én voltam az elsőszülött. 1922-ben születtem. A cseh születési bizonyítványban a Lagyiszlav név szerepel, a zsidó nevem pedig Lázár. De otthon Lacinak hívtak. A húgom, Ella 1924-ben született, az öcsém, István pedig 1926-ban. A húgom és az öcsém zsidó nevét nem tudom. Otthon nem használtuk a zsidó neveket. Engem és az öcsémet zsidó szokás szerint körülmetéltek.

Anyám húga, Ilona szintén Ungváron ment férjhez. Még az esküvőjük előtt, amikor a szüleim találkozgattak egymással, anyám mondta apámnak, hogy van egy húga. Apám bemutatta Ilonát a barátjának és munkatársának, a Bercsényi étterem pincérének, a zsidó Klein Ignácnak. Ők egy évvel a szüleim esküvője után házasodtak össze. Nekik is zsidó esküvőjük volt. Kleinéknek is három gyerekük született: két lány, akiknek a nevére nem emlékszem, és a fiuk, Vojcek. Nem laktak messze tőlünk, és gyakran összejártunk egymással. Mi, gyerekek is sokat játszottunk együtt.

Apám neológ volt. A neológok hívő emberek voltak, de külsőleg nem úgy néztek ki, mint az ortodox zsidók. Nem viseltek szakállt, még kevésbé pajeszt, nem hordtak táleszt és hagyományos zsidó kerek fekete kalapot, fekete kaftánt. Így csak a haszidok néztek ki. Ungváron akkoriban elég sok haszid volt. Nekik is, a neológoknak is külön zsinagógájuk volt. Amikor megkérdeztem apámat, miért van a neológoknak kevesebb zsidó ünnepük, mint a haszidoknak, elmagyarázta, hogy nem minden zsidó szokást kell betartani.  Az a fontos, hogy a lelkedben legyél zsidó, annak meg, hogy hogyan öltözöl, és milyen ünnepeket tartasz meg, nincs jelentősége. Az a fontos, hogy zsidónak tartsd magad, és kész. Apám olyan ruhát hordott, mint a többiek, a korabeli divat szerint öltözködött. A haja rövid volt. Anyám másféle nézeteket vallott. Annak ellenére, hogy nem hordott parókát, és divatosan öltözködött, fontosnak és helyesnek tartotta, hogy az ember megtartsa otthon a sábeszt, megünnepelje a zsidó ünnepeket, kóser háztartást vezessen. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy emiatt a szüleim veszekedtek volna. Anyám kóser ételeket főzött, ügyelt rá, hogy a tejtermékek és a húsos ételek ne keveredjenek. Nem messze tőlünk dolgozott egy sajhet [sakter], és anyám mindig elvitte hozzá a csirkét, hogy úgy vágja le őket, ahogy a kóser szabályok szerint kell [lásd: sehita]. A sajhet nem csak levágni tudta a csirkéket, de azt is megállapította róluk, hogy kóserek-e vagy sem [lásd: tréfli]. Anyám sosem főzött nem kóser csirkét, inkább odaadta a szomszéd magyar asszonynak. Anyám nagyon jól tudta elkészíteni a zsidó ételeket. Sokszor főzött húslevest maceszlisztből készült knédlivel [maceszgombóccal] vagy házi metélttésztával. Sábeszre anyám minden héten vett egy nagy libát. Kisütötte a zsírját, és kizárólag azzal készítette az ételeket.

Sábeszre anyám péntek reggel kezdett el készülődni. Nem messze tőlünk volt egy zsidó pékség. Lehetett ott kenyeret is, bárheszt is venni sábeszre. A kenyeret anyám mindig boltban vásárolta, a bárheszt pedig otthon sütötte. A konyhában volt egy nagy sparhelt sütővel, abban sütötte a bárheszt, és feltétlenül készített sábeszre süteményt vagy tortát is. Libát sütött, készített töltött halat [lásd: halételek]. Amikor már minden kész volt, berakta a sütőbe a sóletet. Ezután beugrott érte a húga, és együtt mentek a mikvébe. Volt otthon fürdőszobánk nagy káddal, de anyám azt csak más napokon használta, pénteken kötelező rituálénak számított a mikve felkeresése. Péntekenként összegyűltek ott a nők, mosakodtak, manikűröztettek és pedikűröztettek. Aztán anyám és a húga elment a fodrászhoz. Onnan szép frizurával tért vissza, fölvette a legszebb ünneplőjét. Apám sokszor dolgozott esténként, pénteken is. Attól függetlenül, hogy apám sábeszkor otthon volt-e vagy a munkahelyén, anyám a megfelelő időben meggyújtotta a gyertyákat, imádkozott fölöttük. Aztán mindannyian vacsorához ültünk. Másnap, ha apám dolgozott, anyámmal elmentünk vendégségbe a húgához és Záli nagymamához, apám anyjához. Néha a nagynéném jött vendégségbe hozzánk a gyerekeivel. Mi, gyerekek játszottunk, anyám és a húga kávézott, süteményt eszegettek, beszélgettek. Néha mindannyian elmentünk sétálni a városi parkba. A szüleim sábeszkor nem jártak zsinagógába. A neológok nem tartották a munka tilalmát sem sábeszkor [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Anyám szombaton maga melegítette meg az előző este elkészített ételt, és este is ő gyújtotta meg a lámpát [vagyis nem volt sábesz gój].

A zsinagógába a szüleim csak Jom Kipur alkalmával, illetve apám apja és anyám szülei halálának évfordulóján mentek [lásd: jahrzeit]. Otthon két ünnepet tartottak meg, a Jom Kipurt és a Pészahot. Anyám a padláson tartotta a húsvéti étkészletet, amit máskor nem használtunk. A fadoboz az étkészlettel csak Pészah előestéjén került le a padlásról, amikor a hétköznapi evőeszközök már el volt rámolva konyhából. A pészahi étkészlet kizárólag húsvétkor használtuk. Akinek nem volt elég külön konyhai edénye Pészahra, fazék és serpenyő, az elvitte a hétköznapi edényeket kaserolni. Egy külön hely volt kijelölve a kaserolásra, az Ung partján, a haszid zsinagógával szemben. Ott egy nagy üst volt a tűzön, amiben víz forrt. Az emberek beletették a magukkal hozott edényeket az üstbe, a sajhet pedig megmondta, mikor lehet őket kivenni. Macesz Pészahkor mindig volt otthon. Kóser maceszt csak néhány boltban árultak, de rajtuk kívül volt még sok bolt, ahol lehetett kapni maceszt. De otthon Pészahkor kenyeret is ettünk, nem csak maceszt. Anyám hagyományos húsvéti ételeket készített: csirkelevest, töltött halat, pirított liszttel és csirkeaprólékkal töltött csirkenyakat. Az asztalra mindig került maceszlisztből készült húsvéti mazsolás-lekváros rétes. Pészahra anyámnál mindig volt húsvéti libazsír, amit a pincében egy külön edényben tárolt. Anyám a zsinagógában vásárolt húsvéti bort [Vagyis kóser bort. Egyébként tilos a zsidóknak nem zsidók által készített /szőlő/bort, szőlőlét, pezsgőt és konyakot inniuk. De – Pészah kivételével – fogyaszthatják a whiskyt, a cherry brandyt, a vodkát, a slivovicát, a likőröket, a gint, a rumot, a sört, amennyiben külön üstben főzték. – A szerk.]. Este leültünk az ünnepi asztalhoz. Anyám minden, az alkalomhoz illő ételt föltálalt: főtt húst, kemény tojást, tormát, egy kistányérban sós vizet. De apám szédert sohasem vezetett, csak egy általános imát mondtunk.

Hanuka ünnepén anyám mindig meggyújtotta otthon a gyertyákat a hanukijában. Néha a vendégektől mi, gyerekek pénzt kaptunk ajándékba [Hanukagelt]. Ennyiből állt a Hanuka megünneplése. Otthon mindig megünnepeltük a Jom Kipurt. Ezt az ünnepet a szüleim úgy ünnepelték meg, ahogy azt a tradíció előírja. Jom Kipur előestéjén bőséges vacsora volt. Miután az égen megjelent az első csillag, elkezdődött a böjt. A szüleim huszonnégy órát böjtöltek. Amíg kisebbek voltunk, a böjtöt nem tartottuk. Körülbelül hatéves kortól a gyerekek elkezdtek fél napot böjtölni, tizenhárom éves kortól pedig, huszonnégy órát, ahogy a felnőttek. Jom Kipur ünnepén feltétlenül csináltunk kápóreszt [A hagyományoknak megfelelően a kápóreszt a Jom Kipur előtti napon szokták elvégezni a kora reggeli órákban. – A szerk.]. Anyám fehér csirkéket vett magának és Ellának, és fehér kakasokat apámnak, nekem és az öcsémnek. Az állatokat óvatosan meg kellett forgatnunk a fejünk felett, és eközben a következő szavakat mondani: „Te leszel az én vezeklésem.” Aztán anyám elvitte a baromfit a zsinagógába, hogy a szegényeknek [= nem zsidó szegényeknek] adják. Jom Kipurkor a szüleim egész nap a zsinagógában voltak. Körülbelül tízéves korunktól az öcsémet és engem is magukkal vittek. Minden zsidó hozott magával a zsinagógába egy nagy gyertyát. A gyertyák kora reggeltől égtek, úgyhogy a zsinagógában fojtogató füst volt, nagyon nehéz volt elviselni. Szédültem, és egy kis szabad levegőre vágytam. Anyám mindig vitt magával kendőbe csavart citromhéjat. Amikor elszédült, észrevétlenül beleszagolt, és az éles illattól magához tért. Én lent voltam az apámmal, az anyám pedig az emeleten, ahol a nők helye volt [Ez az ortodox zsinagógabelsőt idézi, ahol a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Az imádkozás a zsinagógában az első esti csillag megjelenéséig tartott. Akkor a böjtnek vége lett, és haza lehetett menni, vacsorázni.

Otthon magyarul beszéltünk. Ungváron volt szlovák, cseh, román, zsidó, német és magyar iskola. Mindenki választhatott, melyik iskolába járjanak a gyerekei. A szüleink engem és később az öcsémet is a szlovák iskolába adtak. A húgom a cseh iskolába járt, Ungvár központjába. A szlovák iskola nagyon közel volt hozzánk, valószínűleg ezért írattak be minket oda. Az iskolában nagyon jó viszony volt a tanulók között, senki sem osztott föl minket zsidókra és nem zsidókra. Az osztályban rajtam kívül még volt néhány zsidó diák. Mi sohase érzékeltünk antiszemita hozzáállást sem a diákok, sem a tanárok részéről. Igaz, egyszer volt egy incidensem egy felsőbb osztályba járó tanulóval. Általában otthon reggeliztünk iskola előtt, és vittünk magunkkal uzsonnát, amit a nagyszünetben ettünk meg. Egyszer egy felsőbb osztályba járó fiú el akarta venni tőlem az uzsonnámat. Én nem adtam oda, erre ő zsidó disznónak nevezett. Megütöttem. Odajött egy tanár, és megkérdezte, mi történt. Mondtam, hogy a felsős fiú megsértett. A tanár megsimogatta a fejemet, és azt mondta, hogy menjek be az osztályba, a fiút pedig, aki megsértett engem, két hétre kizárták az iskolából. Többet nem sértegettek. És egyáltalán, ez volt az egyetlen ilyen eset a mi iskolánkban. A csehek alatt nem volt sem köznapi, sem hivatalos antiszemitizmus. Az antiszemitizmus bármely megnyilvánulása bűncselekménynek számított, és a hatalom szigorúan büntette. Csehszlovákia alatt az élet csodálatos volt. Az országhatárok nyitva álltak, szabadon lehetett utazni. Az emberek vállalhattak munkát külföldön, eltölthették bárhol a szabadságukat, és szabadon látogathatták a rokonaikat. Még iskolába jártam, amikor kedvem támadt Budapestre menni egy futballmeccsre. Az ügynökség nem csak vonatjeggyel és szállodai hellyel látott el, hanem jegyet is szerzett a meccsre, és az étkezésről is gondoskodott. És ez nagyon olcsó volt, a szüleim megengedhettek maguknak egy ilyen kiadást. Az egész család Magyarországra utazott, ott laktak Kleinék, anyám sógorának a rokonai.

Az általános iskola mellett héderben is tanultam. A héder a város központjában volt, és fizetni kellett érte. Minden osztályban tizenöt-húsz gyerek volt. Az első osztályban először a héber betűket tanultuk, aztán pedig olvasni. A második osztályban már tudtunk egy kicsit olvasni, jiddis fordításban olvastuk a hébert. Később a Tórát és a Talmudot olvastuk, és az osztályban megvitattuk az olvasottakat. Mindenkinek kellett készítenie egy kis beszámolót abból a hetiszakaszból [lásd: szidrá], amit éppen tanulmányoztunk. Az általános iskolába reggel jártunk [A háború előtti alapiskola neve „népiskola” volt. Lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két világháború között. – A szerk.], aztán hazamentem ebédelni, ebéd után pedig a héderbe mentem két órára. A héderben szombat kivételével minden nap voltak foglalkozások. Három évig jártam a héderbe, aztán megszakadtak a tanulmányaim, de már nem emlékszem, miért.

1934-ben meghalt a nagymama, apám anyja. Az ungvári zsidó temetőben temették el a nagypapa mellett. A temetés a zsidó hagyományoknak megfelelően zajlott. Apám mondott kádist a nagymama sírjánál. A nagymama temetése után senki sem ült gyászt [süve], a neológoknál ez nem volt szokás.

Amikor betöltöttem a tizenhármat, megtartották a bár micvóm. Szombaton apámmal elmentünk a zsinagógába. Fölhívtak a Tórához, és fölolvastam egy hetiszakaszt. Életemben először adták rám a táleszt. Ez nagyon ünnepélyes esemény volt. Este otthon vendégek voltak, anyám ünnepi vacsorát készített. Mindenki gratulált nekem és a szüleimnek. A részletekre már nem emlékszem, de az ünnep hangulata az emlékezetembe vésődött.

Apám liberális volt, szimpatizált a kommunistákkal. Igaz, ő maga nem lépett be a kommunista pártba, de érdekelték a kommunista eszmék. Anyám a kommunizmus ellenzője volt. Ő úgy tartotta, hogy ha a kommunisták elítélik a vallást, akkor a kommunizmusban semmi jó nem lehet.

Az iskolát 1936-ban fejeztem be. A szüleim azt szerették volna, ha folytatom a tanulmányaimat, de én a saját lábamra akartam állni. Rábeszéltem apámat, hogy segítsen elhelyezkedni a Bercsényi étteremben pincértanulóként. Dolgozni akartam, és ezzel egyidejűleg az ungvári kereskedelmi iskolába járni. A kereskedelmi iskolában három évig tartott az oktatás. Azon a szakon, ahol a pincéreket képezték ki, az általános tárgyakon kívül még cukrászatot, hentes szakmát és szakácsmesterséget kellett tanulni.

Fölvettek dolgozni a Bercsényibe, ahol apám főpincér volt. A másik főpincér egy magyar ember volt, akit Lantosinak hívtak. Váltásban dolgoztak, reggeltől ebédig apám, aztán ebédtől estig Lantosi, a következő héten pedig fordítva, akkor apám volt az esti műszakban. Így dolgoztak a pincérek is. Mivel én tanultam, csak reggeltől ebédig dolgoztam; este csak a tapasztalt pincérek dolgoztak. Összesen húsz ember dolgozott az étteremben, ebből hat-hét volt zsidó. A szabadságom alatt mindig elutaztam valahova. 1938-ban egy barátommal, aki osztálytársam volt a kereskedelmi iskolában, két hétre elmentünk Svájcba. Körbeutaztuk Svájcot, és utána még néhány napig síeltünk egy üdülőhelyen. Nem került sokba az út, még egy pincértanuló számára is megfizethető volt. 

Azon kívül, hogy pincérnek tanultam, és segítettem felszolgálni, a rangidős pincérek megbízásait is teljesítettem. Ebédelni egy kis kóser kifőzdébe jártam. Lantosi főpincér nagyon szerette a zsidó konyhát. Annak ellenére, hogy minden pincér naponta kétszer ingyen ehetett az étteremben, Lantosinak annyira ízlettek azok az ételek, amiket ebben a kis kifőzdében főztek, hogy minden nap adott pénzt, hogy hozzak neki sóletet, húslevest maceszgombóccal vagy libasültet.

A munkahelyemen megismerkedtem egy szlovák lánnyal, Mária Lesinszkajával [A ’Lesinszkaja’ névváltozat alighanem az orosz alak, nem az eredeti szlovák név. – A szerk.], aki Gorondról származott [Gorond – kisközség volt Bereg vm. Munkácsi járásában, 1891-ben 1100, 1910-ben 1600 rutén és magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Mária egy évvel idősebb volt nálam, 1921-ben született. Egyszerre helyezkedtünk el az étteremben. Mária először szakácstanuló volt, egy év múlva pedig szakács lett. Találkozgatni kezdtünk, egymásba szerettünk. Mindig egy váltásban dolgoztunk, ezért találkozhattunk munka közben is, munka után is. Mária keresztény volt. Sem az én szüleim, sem az övéi nem ellenezték, hogy találkozgatunk és össze akarunk házasodni, amint a magunk lábára tudunk állni. Máriáék sokan voltak testvérek: négy fiú és három lány volt. Mária volt a legidősebb, a többiek még otthon laktak. Az apja egy kőfejtőben dolgozott, az anyja háztartásbeli volt. Volt egy kis gazdaságuk: tehenük és egy kis földjük. Szegények voltak, és Mária szülei nagyon örültek, hogy a lányuk jó családba kerül. Úgy gondolták, hogy a zsidók a legjobb férjek.

1938-ban Kárpátalja ismét Magyarország fennhatósága alá került [lásd: első bécsi döntés; ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár, Huszt és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalja többi részét 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. Kárpátalján sokan, főleg az idős emberek, akik emlékeztek még rá, milyen volt az élet az Osztrák–Magyar Monarchiában, örömmel várták a magyarok visszatérését. Úgy fogadták a magyarokat, mint kedves vendégeket, hiszen akkor senki sem tudta még, mi az a fasizmus. A Bercsényi étteremben is készültek a magyarok fogadására. A magyar honvédségen belül csak a tisztek járhattak étterembe, a közlegények csak a kocsmába járhattak, étterembe nem. Az étteremben reggeltől fogva készítették az asztalokat a tiszteknek estére, egész nap a magyar konyha ételeit főzték. A tulajdonos úgy döntött, hogy több pincér lesz, mint általában, hogy a vendégeknek ne kelljen várniuk. Bár én még csak tanuló voltam, nekem is azt mondták, hogy maradjak, mert szükség lehet az én segítségemre is. Este megjöttek a magyar tisztek, úgy tizenöt ember. Már mindenki várta őket, az asztalok elő voltak készítve, mindenhol virágok díszelegtek, a zenekar magyar dallamokat játszott. A tisztek leültek. Az egyik asztalnál az étterem legjobb pincére szolgált fel, egy alacsony zsidó. A tisztek sokat ittak, és éjjel kettő körül az egyikük, egy szép, középkorú ember, aki ennek a pincérnek az asztalánál ült, így szólt oda a pincérnek: „Gyere ide, te koszos kis zsidó!” Mindenki megállt, és elhallgatott, először találkoztunk hasonló esettel. Minket, pincéreket arra tanítottak, hogy semmi esetre se legyen botrány a teremben. Az illető pincér elsápadt, de kívülről nyugodt volt. Odament az asztalhoz, és azt mondta: „Elnézését kérem, tiszt úr, hazamegyek, megmosakszom, és holnap már nem leszek koszos.” A többi tiszt leintette a társát, és azt mondták, hogy egyszerűen csak részeg, és nem érdemes rá odafigyelni. Az esetet eltussolták, de nagyon rossz volt az utóíze. Később gyakran jöttek hozzánk az étterembe tisztek és csendőrök.

A magyarok bevonulása utáni első évben nem történt többet hasonló eset, de amikor magyar tisztek tartózkodtak az étteremben, a személyzet mindig feszült volt. A magyar fennhatóság első évében nem volt zsidóüldözés. Be tudtam fejezni a kereskedelmi iskolát, és még megkaphattam a bizonyítványt is. De egy év múlva már hatályba léptek a zsidóellenes törvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóknak tilos volt boltokat, üzemeket, műhelyeket, éttermeket birtokolniuk. Mindenféle kártérítés nélkül át kellett adniuk a tulajdonukat egy nem zsidónak, máskülönben az állam vette el, persze szintén kártérítés nélkül [Az 1939. március 15-i katonai bevonulás eredményeként Kárpátalja egész területe ismét magyar fennhatóság és közvetlen belügyminisztériumi irányítás alá került, Kárpátaljai Kormánybiztosság elnevezéssel. Kormányzói biztosává 1940 szeptemberében a kormányzó Kozma Miklóst nevezte ki. Kárpátaljára is vonatkoztak természetesen a magyarországi zsidótörvények. Az 1939:IV. tc. („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) 12. §-a értelmében az ún. hasznot hajtó jogosítványok (kimérés, nagykereskedés, ügynökség, trafik, gyógyszertár, stb.) kiadását zsidók részére megtiltották (ez azonban felmenő rendszert jelentett, nem azonnali elkobzást. A törvény a jogosítvány fajtájától függően 2-5 évben szabta meg a megvonás határidejét). A törvény 6%-ban maximálta az egyes településeken zsidóknak kiadható összes iparengedély számát. „1941. augusztus 31. Kárpátalján eddig a 3830 »zsidó iparűző helyből« 2475-öt vettek át keresztény kereskedők és iparosok” /www.foruminst.sk/index.php?&MId=&/). Tulajdon kártérítés nélküli elkobzásáról nem volt szó, inkább állandó igazoltatások, illetve a körösmezei kitelepítések érintették őket 1944 előtt. – A szerk.]. Az idősebb Szilágyi, a Bercsényi étterem tulajdonosa az 1930-as évek elején halt meg. Az étterem az utódaira szállt, a két fiára és a lányára. 1939-ben, amikor hatályba lépett a törvény arról, hogy a zsidók hasznot hozó tulajdonnal nem rendelkezhetnek, a Szilágyi családot arra kötelezték, hogy az éttermet egy Kucsek nevű, Magyarországról jött embernek adja át. Ezt nagyon egyszerűen csinálták: kijöttek a fináncok, és azt mondták Szilágyiéknak, hogy adják át az étterem és a raktár kulcsait [Az 1938 után „visszatért” területeken a végrehajtás üteme általában gyorsabb, módja szigorúbb volt, hiszen gyakran hiányoztak a „keresztény” adminisztráció és zsidó elit közötti érdekkapcsolatok, összefonódások (a sok „ejtőernyős” miatt). Tehát: az étterem bérleti jogát elvehették Szilágyiéktól, tulajdonát aligha. Magyarországról jött új bérlő, és a pénzügyigazgatóság mint végrehajtó neki adta át az étterem bérleti jogát. Amennyiben magántulajdon volt, akkor viszont ki kellett fizetniük a tulajdonost. – A szerk.]. Az étteremnek óriási raktárai és nagy borospincéi voltak. És mindezt egy pillanat alatt oda kellett adni, megállapodás nélkül, kártérítés nélkül, csak odaadni a kulcsokat, és elmenni. Másnap, amikor reggel megérkeztünk a munkahelyünkre, kijött hozzánk Kucsek, és azt mondta, hogy mindent, amire szükség van, mostantól tőle fogunk kapni. Ilyen egyszerűen csinálták ezt. Ez után Kucsek bejelentette, hogy az étteremben dolgozó zsidó pincérek közül csak egy maradhat. Úgy döntöttek, hogy engem tartanak meg mint a legfiatalabbat és legtapasztalatlanabbat. Nekem nehezebb lett volna munkát találnom, mint egy gyakorlott pincérnek. De én azt kértem, hogy ne engem tartsanak ott, hanem egy olyan pincért, akinek három gyereke volt. Én a Korona étterembe mentem át dolgozni, amit ma Verhovinának hívnak. Ott csak egy zsidó dolgozott, és föl tudtak venni még egyet. Jól fogadtak. A nagyteremben kezdtem el dolgozni. Gyakran járt oda ebédelni az egyik új hivatalnok, akit a magyarok idején neveztek ki, egy fasiszta. Ha ahhoz az asztalhoz ült le, ahol én szolgáltam föl, mindig elküldött, és követelte, hogy ne zsidó szolgálja ki. A Koronában volt egy ötven-hatvan fős különterem a zsidóknak. Korábban rendezvényterem volt, de amikor elkezdődött a zsidóüldözés, egy zsidók számára fenntartott termet csináltak belőle, hogy ne adódjon konfliktus. A zsidó Boruh Lejb volt ott a pincér, és amikor sok vendég volt, nem győzte mindet kiszolgálni. Persze voltak is panaszok a rossz kiszolgálásra. Engem mindig nagyon megviselt, amikor fölbukkant az a bizonyos hivatalnok, és megkértem a főpincért, hogy osszon be a zsidók számára fenntartott terembe, Boruh mellé. Ez a terem negyed-ötöd akkora volt, mint a nagyterem, de tízszer akkora forgalmat hozott. A zsidók érezték, hogy semmi jó nem vár rájuk, és számolatlanul költötték a pénzt. A zsidó terem mindig tele volt, sok drága ételt és italt rendeltek, és több borravalót is adtak. Végül is itt volt a legkifizetődőbb fölszolgálni.

Se az öcsém, se a húgom nem tudott már tovább tanulni az általános iskola befejezése után. A magyarok bevonulása után [lásd: Kárpátalja elfoglalása], 1939-től felső- és középfokú szakképzést adó intézményekbe már nem vettek föl zsidókat. A húgom, miután befejezte az iskolát, tanonc lett egy fodrászműhelyben. Egy év után már önállóan dolgozott. Az öcsém egy szabóhoz szegődött egy nőiruha-szalonba. Herczog, a szalon tulajdonosa zsidó volt, a felesége pedig keresztény. Herczog névleg átadta a szalont a feleségének, de ugyanúgy vezette tovább, mint azelőtt [lásd: stróman]. István ügyes tanulónak bizonyult, és hamarosan már saját kuncsaftjai voltak. Mindhárman jól kerestünk. Hogy mennyit keresett a húgom és az öcsém, azt nem tudom. Hazavittük a pénzt, és beleraktuk az anyám toalettasztalkáján levő dobozba. Magunknál csak egy kis költőpénzt tartottunk, a többivel anyánk gazdálkodott. Minket nem érdekelt, mire költi. A lényeg az volt, hogy otthon mindig finomat lehetett enni, mindenki jól volt öltözve, és szükség esetén otthon mindig volt elkölthető pénz. Soha nem fordult elő, hogy kölcsön kellett volna kérnünk, hogy megvehessünk valamit. Anyám szigorúan kóser háztartást vezetett, és vigyázott rá, hogy ne vigyünk haza nem kóser élelmiszert. De házon kívül se én, se a húgom, se az öcsém nem tartottuk a kóserságot. Egészen közel dolgoztunk egymáshoz. Ebédszünetben átszaladtam a csarnokba, ahol egy kis boltban szeletelt disznósonkát és finom házikolbászt vettem magamnak és a testvéreimnek, és bevittem nekik a munkahelyükre. Anyánk aligha hagyott volna jóvá ilyesmit, de mi hallgatólagosan megállapodtunk abban, hogy otthon nem beszélünk erről. 

A magyarok bevonulása utáni első évben még nem bántották a hívőket, és az sem fordult elő, hogy megtámadtak volna egy zsinagógát. De 1940-től a zsidók már féltek zsinagógába járni. A zsinagóga előtt fiatal suhancok gyülekeztek botokkal, és megverték a zsinagógából kijövőket. Hála istennek, bomba akkoriban nem volt, de a botokkal is véresre verhették az embert. A zsidó fiatalok összefogtak, és az istentisztelet kezdete előtt a zsinagóga elé álltak, szintén botokkal, husángokkal fölfegyverkezve, és nem engedték oda a kötözködőket. Előfordultak olyan esetek is, amikor az utcán megtámadtak egy-egy tipikusan zsidó kinézetű járókelőt. Leginkább akkor dühödtek föl, ha egy zsidót egy keresztény lánnyal láttak. De én továbbra is találkoztam Máriával. Külsőleg nem látszom zsidónak, inkább szláv típusú vagyok, és nem is történt velünk semmilyen incidens.

A húgom szintén egy nem zsidóval találkozgatott. A barátja, Baksa István szlovák volt, Ungváron élt, és vámos volt Szobráncon, egy szlovák faluban. Baksa nagyon jó ember volt, és tetszett a szüleimnek. Nem csak az apám, de még a jóval vallásosabb anyám is úgy gondolta, hogyha a húgomnak jó lesz vele, az sokkal fontosabb annál, mint hogy nem zsidó.

Ez így ment 1942-ig, amíg be nem hívtak munkaszolgálatosnak. Zsidókat a hadseregbe nem vittek, csak munkaszolgálatra. Az 1922-es születésű férfiakat összegyűjtötték, vagonokba rakták, és elvitték az osztrák határhoz. Ott csapatokra osztottak minket, minden csapatba húsz ember került. Az én csapatomban tíz ember volt Kárpátaljáról, tíz pedig Magyarországról, Budapestről. Kőszegre vittek minket, kaszárnyákban szállásoltak el negyvenágyas körletekben, ahol se ágy, se priccs nem volt, csak némi szalma a puszta földön. Már október volt. Minden teremben volt egy kis vaskályha, de nem engedték befűteni, bár nagyon hideg volt. A szalmát már másnap kidobtuk, mert tele volt bolhával, és a földes talajon aludtunk, a saját kabátunkat terítettük magunk alá. Semmiféle munkaruhát nem osztottak ki, a saját otthoni ruhánkban voltunk. A reggeli után dolgozni mentünk, nekünk erdőt kellett tisztogatnunk. Kivágtuk a kiszáradt fákat, elhordtuk az ágakat és a kidőlt törzseket, utat vágtunk. Napközben volt egy ebédszünet, az ebédet a táborból hozták. Estig dolgoztunk, vacsorára visszajöttünk a kaszárnyába. Ezt a tábort magyarok irányították. Elég jól elláttak minket, az étel mindenkinek elegendő volt. Reggel egy bögre kávét kaptunk, és mindenkinek kiosztottak egy egész fekete kenyeret arra a napra. Ebédre sűrű húslevest hoztak, második fogásként meg pörköltet, húst rizzsel vagy babbal. Este egy darab kolbászt és teát adtak. Senki sem maradt éhes.

Kőszegen egy hónapot töltöttünk. Novemberben megint vagonba raktak minket, és a kárpátaljai Uzsokra szállítottak. Két napig mentünk, keresztülutaztunk egész Magyarországon. Magyarországon a zsidókat nem bántották, szabadnak érezték magukat, a meglevő zsidótörvények ellenére [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Nem tudom, hogyan tudták meg a magyar zsidók, hogy a szerelvényünkben munkaszolgálatosok vannak, de minden állomásnál jöttek, hoztak nekünk ételt, adtak kalácsot, konzerveket, főtt csirkét. Nem mi kértük, maguktól hozták, és örömmel adták oda. Átutaztunk Ungváron is. A családom valahogyan megtudta, hogy Ungváron keresztül visznek minket. Mindannyian kijöttek a pályaudvarra, de én csak a húgomat láttam. Neki sikerült odaférkőznie egészen a vagonhoz, és átadni nekem egy étellel teli kosarat. Anyám, apám és az öcsém csak távolról láttak engem.

Uzsokra vittek, és helyi ukránok [azaz: rutének] házában szállásoltak el. Abban a házban, ahová én kerültem, tizenegyen voltunk. A házban két szoba volt. Az egyik szobában volt egy nagy kemence paddal, ahol állandóan egy öregember feküdt, a házigazda apja. Ugyanebben a szobában aludt a házigazda a feleségével és a négy gyerekével: két tíz-tizenkét éves forma kislánnyal és két egészen kicsi gyerekkel. Mi tizenegyen, munkaszolgálatosok a másik szobában aludtunk, ami olyan tíz-tizenkét négyzetméteres lehetett. A földes padlón aludtunk, ami háziszőttes szőnyegekkel volt beborítva. Minden nap kijártunk bunkereket építeni az erdőben. Körülbelül nyolcszáz métert kellett fölfelé menni a hegyoldalban. Lent voltak a fölfűrészelt deszkák, az emberek párosával a vállukra vettek egy-egy nyolcméteres deszkát, és így mentek föl a hegyre. Ezekkel a deszkákkal fedtük be a bunker oldalát. Először egy tizenhét méter hosszú, hat méter széles, négy méter mély szögletes gödröt kellett kiásni a sziklás talajban. Ez nagyon nehéz munka volt. A talajban egymást váltogatta a föld és a sziklás réteg, a sziklás réteggel nem bírt az ásó, csákánnyal és feszítővassal kellett kiszedni. Minden területen hat-hét ember dolgozott, és két magyar őr. Az őrök négyóránként váltották egymást, mentek melegedni. Az egyikük, egy Szegedi nevű ember, nagyon durva volt, mindig kiabált velünk, még vert is, ha nem tudtuk elvégezni a napi normát. Nagyon hideg volt, a hegyekben már vastag hóréteg borította a földet. Miután kiástuk a gödröt, megcsináltuk a falat és a padlót azokból a deszkákból, amiket reggelente magunkkal hoztunk. Utána ugyancsak deszkából megcsináltuk a tetőt, a földdel egy szinten, és befedtük kátránypapírral, bent pedig priccseket készítettünk négy fő részére. Miután megépítettünk egypár fedezéket, elküldtek fát vágni. Néhány brigádot az irtás helyétől nem messze, faházakban helyeztek el. Minden házban volt egy kerek vaskályha. Este, amikor hazafelé mentünk, vittünk magunkkal egy kivágott fát, a ház mellett szétfűrészeltük, és valamelyikünknek egész éjszaka a kályha mellett kellett ülnie és táplálni a tüzet, hogy ki ne aludjon. Mert ha a tűz kialudt, már fél óra múlva fagyott a házban.

A rokonokkal nem levelezhettünk. Nem tudtuk, mi van velük, élnek-e. A helyiektől megtudtuk, hogy már 1943-tól Kárpátalja minden zsidójának sárga csillagot kell viselnie a ruháján [Kárpátalján is 1944. március−áprilisban vezették be a sárga csillagot. – A szerk.]. A munkaszolgálatosok csillagot nem viseltek, de 1944 februárjában arra köteleztek minket, hogy sárga karszalagot hordjunk [A sárga karszalagot voltaképpen már egy évvel korábban előírták: 1943. március 17-én a HM helyben hagyta azt a vezérkari kezdeményezést, hogy a tábori alakulatokba beosztott zsidók polgári ruhát viseljenek, sárga karszalagot és rozetta nélküli katonasapkát. – A szerk.]. Voltak köztünk neológok is és mélyebben hívő emberek is. De egyikünknek sem volt lehetősége követni a zsidó tradíciókat, megünnepelni a zsidó ünnepeket. A magyar őrök még azt is megtiltották, hogy egymás között jiddisül beszélgessünk. Nekem ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen mi otthon is magyarul beszéltünk. Sok zsidó viszont, különösen a falusiak, otthon jiddisül beszéltek.

Harcok Uzsok körzetében nem voltak. A front továbbvonult. Később aztán, amikor Uzsokon keresztül magyar csapatok vonultak át, 1944 februárjában elvittek minket onnan, és átvezényeltek Szobráncra, Ungvártól huszonkét kilométerre. Mi szerencsések voltunk: amíg a hegyekben voltunk, és fát vágtunk az erdőben, néhány munkaszolgálatos brigádot a frontra küldtek, Ukrajnába, ahol lövészárkot kellett ásniuk, harcállásokat készíteniük a magyar és a német hadseregnek. A hadszíntereken dolgoztak, és közülük szinte senki sem tért vissza. A mi csapatunkat tehát Szobráncra küldték, ahol a gyógyvízforrások mellé épített szanatóriumban dolgoztunk. A magyarok alkalmassá akarták tenni ezt a szanatóriumot arra, hogy a kórházat elhagyó sebesültek itt lábadozzanak. Csatornáztunk, árkot ástunk, csöveket fektettünk. Semmiféle gépünk nem volt, az árkokat lapátokkal kellett kiásni a fagyott földben. De a fedezéképítés után ez a munka már nem tűnt nehéznek. Szobráncon volt néhány kiürült ház, ahonnan kitelepítették a zsidókat. Ott helyeztek el minket. Én hetedmagammal egy nem túl nagy istállóban laktam, amit megtisztítottunk a trágyától és kosztól. Már elég meleg volt. Szalmán aludtunk. A padláson széna és szalma volt félretéve a teheneknek télire, így gyakran tudtunk szalmát cserélni, úgyhogy nem szenvedtünk bolháktól és tetvektől.

A menyasszonyom, Mária továbbra is az étteremben dolgozott szakácsként. Amikor átvezényeltek Szobráncra, tudtam neki és a családomnak leveleket küldeni egy szobránci szlovák paraszton keresztül. A szobránci munkatábor egyik vezetője, egy magyar ember gyakran ebédelt a Bercsényi étteremben. Mária megismerkedett vele, és rávette, hogy belépési engedélyt adjon neki a táborunkba. Szobránc tiltott zóna volt, lehetetlen volt csak úgy simán besétálni a táborba. Magyar csendőrök őrizték. Mária párszor eljött hozzám, ételt hozott és leveleket a családtagjaimtól. Tudtunk beszélgetni egymással, de sokszor csak ültünk némán, egymás kezét fogva. Számomra ezek a ritka találkozások voltak a békebeli élet utolsó morzsái, erőt adtak nekem. A húgom vőlegénye, Baksa István is eljött hozzám. A vámon dolgozott, katonai egyenruhában volt. Bement a lágerparancsnokhoz, és azt mondta, hogy a sógora vagyok, és kérte, hogy ne bántsanak. István gyakran hozott üzenetet otthonról, beszámolt róla, mi történik odahaza. Úgy gondolta, hogy a háború nemsokára befejeződik, és Ellával azt tervezték, hogy utána rögvest össze fognak házasodni.

Volt egy aranymedálom a családom fényképével és egy gyűrűm. Féltem, hogy ellopják, vagy egyszerűen csak elveszik tőlem a magyarok. Egyszer egy magyar katona a táborunkból Ungvárra ment, én meg odaadtam neki a medált és a gyűrűt, hogy vigye el Máriának, az étterembe. Az egyik magyar tiszt meglátta, hogy valamit átadtam neki. Megállították a katonát, megmotozták, és faggatni kezdték, hogy ki küldte. Én előálltam, és mondtam, hogy ezek az én tárgyaim, de nem küldtem őt sehova, csak megkértem, hogy adja át őket a menyasszonyomnak. A tiszt faggatózni kezdett, hogy mennyit fizettem én ezért neki. Mondtam, hogy nem fizettem semmit. A tiszt nem hitt nekem, és megparancsolta, hogy a karomnál fogva lógassanak fel a fára az udvaron. Ez nagyon fájdalmas volt. Amikor megpróbáltam a fa után kapni a másik kezemmel, a csendőr, aki az udvaron volt, korbáccsal rám vágott. Egy idő után a fájdalom a karomból elmúlt, már nem éreztem a karomat. Az arra járó parasztok láttak engem. Páran ismerték Máriát, az egyikük befogta a lovait, elment Ungvárra, és elmondta Máriának, hogy mi történik. Mária vele együtt jött Szobráncra. Akkorra engem már levettek. Több mint két óráig lógtam, és már elvesztettem az eszméletemet. A bőr a karomon fölrepedt néhány helyen, és folyt a vérem. Amikor Mária megérkezett, az udvaron feküdtem, és vízzel locsoltak, hogy magamhoz térjek. Máriának rögtön megmondták, hogy élek. Amikor kinyitottam a szemem, először őt láttam meg. Az orvos bevarrta a sebeket, bekötözte a kezemet, és néhány napig nem küldtek dolgozni. A tiszt, aki megparancsolta, hogy kössenek ki, több mint egy hétig nem mert kimenni az utcára. Amint megjelent, a szlovák parasztok kövekkel kezdték dobálni. Ami velem történt, egyáltalán nem volt kivételes. Kegyetlenül büntettek, olyan is volt, hogy belehaltak az emberek.

1944 áprilisában megtudtuk a helyi parasztoktól, hogy az ungvári zsidókat először kivezényelték a téglagyárban levő gettóba, aztán Lengyelországba kezdték őket szállítani, koncentrációs táborokba. Megkértem Máriát, hogy tudja meg, mi lett a sorsa a családomnak, és elmondta, hogy az én családtagjaimat is elvitték koncentrációs táborba. De akkor még senki sem tudta, hogy ezek megsemmisítő táborok. Azt hittük, hogy munkatáborok.

Mi Uzsokon maradtunk, de más falvakba kezdtek minket munkára vinni. Aztán Kassára vittek, ott betoncsöveket fektettünk árkokba, ahová aztán robbanóanyagot helyeztek. Ezután különféle munkákra rendeltek minket, általában lövészárkokat kellett ásnunk. Lassan haladtunk Ausztria felé, és végül, 1944 augusztusában elértünk Ausztriába. Ott is lövészárkot ástunk. Magyar csendőrök őrizete mellett meneteltünk Ausztriában, és ott éjszakáztunk, ahol éppen ránk esteledett. 1944 októberében, az Alpok közelében a magyar csendőrök átadtak minket a németeknek. A Hitler-Jugendhez tartozó fiatalemberek őrizete alatt voltunk, egy SS-tiszt volt a parancsnokuk. Továbbmentünk az Alpokon keresztül. Az úton további munkaszolgálatos csapatok csatlakoztak hozzánk. Nem tudtuk, hova visznek minket, azt hittük, valami másik munkára. Eleinte nappal mentünk, éjszaka pedig a csupasz földön aludtunk. Nagyon sok ember halt meg útközben. Ha az őr észrevette, hogy valaki már teljesen kimerült, és nem tud továbbmenni, akkor helyben lelőtte. Az elején még megálltunk, hogy eltemessék a hullákat, aztán már azt sem, a tetemet csak lelökték az útról, hogy ne zavarja a haladást. Nagyon gyorsan tereltek minket, szinte futottunk. Az étellel, ami nálunk volt, gyorsan végeztünk, az úton pedig szinte semmit nem kaptunk. Naponta kétszer rövid időre megálltunk, jött egy autó, és hozott valami híg levest, és adtak egy kis kenyeret.

A srácok a Hitler-Jugendből unatkoztak, és igyekeztek valami szórakozást találni maguknak. Egyszer szürkületkor megálltunk egy falu melletti réten, és kezdtünk lefekvéshez készülődni. A mező egy hegy alatt volt. Az őreink fölmásztak kissé a hegyoldalon, és elkezdtek közénk lődözni. Mi semmi rosszat vagy tilosat nem csináltunk, ők egyszerűen csak versenyeztek, ki tud jobban célba lőni. Én lefeküdtem a földre, sokan ülve maradtak. Nagyon sok halott volt, több mint száz ember. Senki sem vitte el a holttesteket, ott feküdtek köztünk. Reggel pedig továbbmentünk. Mire kezdtünk lefelé ereszkedni az Alpokból, mindenki ki volt merülve. Sokan kidőltek az úton, nem bírtak tovább menni. Az őrök egyszerűen lelőtték őket. Már sötét volt, mi meg a holttesteken tapostunk, hiszen nem láttuk őket. Lent folyt egy folyó, a hullákat ebbe a folyóba dobálták. Csak reggeltájt értünk le, akkor megengedték, hogy pihenjünk. A világosban láttuk, hogy a folyóban holttestek sodródnak. Megláttam köztük azt az ismerős fiatalembert, aki az út nagy részén mellettem jött. Nagy, föltűnő gombok voltak a kabátján. Ezekről a gombokról ismertem föl.

A pihenő után továbbmentünk. Az SS-esek átadtak minket a német csendőröknek. Továbbhajtottak egy kisvárosba, nem tudtuk, hogy mi a hely neve. A főtéren megálltunk, ételt osztottak, egy vekni kenyeret tíz emberre és egy tál levest. A téren nagy leveses kondérok álltak. A csendőrök a levest a kondérokból nagy lábosokba merték, a lábosokkal végigmentek a földön ülő emberek mellett, és öntöttek az edényükbe levest. Amikor továbbhaladtak, odamentem a kondérhoz, és a bögrémmel merítettem magamnak még levest. Ahogy indultam vissza a helyemre, szembejött velem egy német tiszt. Meglátta, hogy a bögrémben leves van, és a pisztolyaggyal arcul ütött, a bal szemöldököm felett. Vérezni kezdtem, de a bögrét nem eresztettem el, és elfutottam. A tiszt nem próbált utolérni, és nem is lőtt rám. Visszatértem a helyemre, megosztoztam a levesen a társaimmal. Néhány év múlva a bal szemem drasztikusan elkezdett romlani. Amikor elmentem az orvoshoz, azt mondta, hogy ez annak a pisztolyütésnek a következménye, mert akkor megsérült egy ideg. Így vakultam meg a bal szememre.

Általában reggeltől sötétedésig mentünk. Egyszer napközben amerikai repülőgépek repültek fölöttünk. Mindannyian lehasaltunk. A pilóták valószínűleg észrevették a német egyenruhákat, és tüzet nyitottak. Ezután csak éjszaka, sötétben vonultunk. Egy koncentrációs táborba vittek minket, Mauthausenbe. Nem voltunk ott sokáig, csak néhány napig. Akkor már az egyik oldalról a szovjet hadsereg, a másikról az amerikai közeledett. Összegyűjtöttek minket, és ötszázas konvojban újra útnak indítottak a günskircheni koncentrációs táborba. Ez a koncentrációs tábor az erdőben volt. Hat vagy hét barakk volt ott, mindegyikben nyolcszáz ember fért volna el, de legalább ezerötszáz embert tereltek be egy-egy barakkba. Most nehéz elképzelni, hogyan fértek el az emberek kettesével a priccseken, melyek még egy ember számára is szűkek voltak. Még a munkatáborban összebarátkoztam egy munkácsi sráccal és egy másikkal, aki budapesti volt. Mindhárman ugyanabban az évben születtünk. Egy barakkba kerültünk, és igyekeztünk együtt maradni. Naponta egyszer adtak valami löttyöt, ami legtöbbször vízből és félig rothadt céklából állt. Néha került bele egy kis káposztadarab. Tíz embernek osztottak egy vekni kenyeret egy egész napra. Nem tudom, volt-e ebben a kenyérben liszt, de faforgács nagyon sok volt. Nagyon nehéz volt ezt a kenyeret tíz részre osztani, nem lehetett vágni, csak morzsálódott. A barakkokból kimenni csak a kijelölt időben volt szabad. Az udvaron nagy tartályok álltak ivóvízzel. Inni ebből a vízből veszélyes volt, majdnem mindenki, aki ivott belőle, hastífuszt kapott [Igen magas lázzal és erős fejfájással járó, baktériumok terjesztette fertőző betegség. – A szerk.]. A latrinán tíz-tizenöt ember fért el, de egy-egy barakk összes lakóját egyszerre engedték ki a dolgát végezni. Előfordult, hogy valaki nem bírta kivárni a sorát, és összecsinálta magát. De félreállni vagy kimenni a kijelölt időn kívül tilos volt, a láger őrtornyokkal volt körülvéve, ahol fölfegyverzett katonák álltak. Ha látták, hogy a barakkból a kijelölt időn kívül kimegy egy rab, lelőtték. Ráadásul a láger területét kutyák őrizték, speciálisan arra képeztek ki őket, hogy ne eresszék ki a rabokat a barakkokból. Öt-hat kutya rávetette magát az emberre, és mint a farkasok, leterítették a földre. Mi annyira gyengék voltunk, hogy nem is tudtunk volna ellenállni, de azt hiszem, hogy egy fizikailag erős ember sem tudott volna mit tenni ebben a helyzetben. Az ablakon keresztül láttuk, ahogy a kutyák darabokra tépték az embereket. Ez nagyon szörnyű volt. A holttesteket a láger mögött lévő mocsárba dobták. Aki a barakkban halt meg, annak a holttestét az ablakon kihajították, majd bedobták a mocsárba. Elképzelni is nehéz, hány holttest lehetett ebben a mocsárban. Valószínűleg több, mint a víz.

Így éltünk néhány hónapon keresztül [A günskircheni tábort 1945. március 12-én állították föl, és május 5-én szabadította föl az amerikai hadsereg. Lásd a szócikket. – A szerk.].. Nem tudtuk, hányadika van, milyen hónap. Először megpróbáltam számolni a napokat, a priccs szélén jelöltem őket, de aztán belezavarodtam a számolásba. Az amerikai és szovjet légitámadások egyre gyakoribbak lettek. A barakkok nem az őrség kaszárnyái mellett álltak. A kaszárnyákat bombázták, de a barakkok körül nem esett le egyetlenegy bomba sem. A bombázás alatt az őrség az erdőben bújt el, de nekünk nem engedték még azt sem, hogy kimenjünk a barakkokból. És végre, elérkezett 1945. május kilencedike, amikor reggelre ébredve, nem hallottuk sem az őrök hangját, sem a kutyák ugatását. A lágerben szokatlan csend volt. Néhány óra múlva pedig bejöttek az amerikai katonák. Mi kifutottunk a barakkokból, és odarohantunk, hogy átöleljük őket. Utólag rájöttem, hogy az amerikaiak számára ez a heves fogadtatás nagy megpróbáltatás volt, hiszen mi egész idő alatt, amíg a lágerben voltunk, nem mosakodtunk, nem váltottunk fehérneműt és ruhát. De erre akkor nem gondoltunk. Megmenekültünk. Az amerikaiaktól megtudtuk, hogy a háborúnak vége, a fasiszta Németország kapitulált.

Az amerikaiak látták, hogy mennyire le vagyunk gyengülve, és rögtön fölállítottak egy tábori konyhát. Volt náluk húskonzerv, és tésztát készítettek hússal. Nyilván nem akartak ők nekünk rosszat, csak nem tudták, hogy azoknak az embereknek a gyomra, akik hosszú ideig éheztek, már nem tud megemészteni egy ilyen nehéz, zsíros ételt. Én valamit azért tudtam erről, mert amikor a kereskedelmi iskolába jártam, tanultam a diétás étkezésről is. Úgyhogy rábeszéltem a barátaimat, hogy mi ne együnk húskonzervet, hanem morzsoljunk össze egy kis tálban kenyeret, amit az amerikaiak osztottak ki nekünk, és öntsük föl forró vízzel. És majd fokozatosan fogunk áttérni a normális ételekre. Másoknak is ezt tanácsoltam, de senki nem hallgatott rám. A húsos kondérok felől olyan csábító illat áradt, hogy én is alig bírtam visszafogni magam. De azért mi mégiscsak kenyeret ettünk, a húshoz és tésztához nem nyúltunk. Azok, akik húst ettek, már néhány óra múlva elkezdtek szenvedni a hasfájástól, és estére nagyon sokan meghaltak. Az élőkre is szörnyű volt ránézni: mozdulatlanul ültek kidülledt szemekkel, és már semmit sem láttak. Csak a nyöszörgésükből lehetett tudni, hogy még élnek.

Az amerikaiak listákat állítottak össze, mindenkit kikérdeztek, honnan jött, és hova szeretne menni a láger után. Én csehszlovák állampolgárként iratkoztam föl, és azt mondtam, hogy haza akarok menni Kárpátaljára. A listákat összeállító egyik amerikai, aki beszélt csehül, elmondta, hogy Kárpátalja már sem Magyarországhoz, sem Csehszlovákiához nem tartozik, átadták a Szovjetuniónak. Azt tanácsolta, hogy válasszam Amerikát, mondta, hogy keresnek nekem munkát, segítenek a fölépülésben, hogy legyen hol laknom, anyagi támogatást is adnak. Nemet mondtam. Én nagyon szerettem volna hazamenni, és biztos voltam benne, hogy a családtagjaimat is fölszabadították már a lágerekből, és hazatértek. És persze Ungváron várt rám Mária. A munkácsi barátom is úgy döntött, hogy hazamegy. Azt, hogy mi az a Szovjetunió, nagyon ködösen képzeltük el, de úgy gondoltuk, hogyha a szovjet hadsereg a fasiszták ellen küzdött, akkor ez egy jó ország, jól fogunk benne élni. Próbáltak lebeszélni, de a döntésünk végleges volt.

A lágerből nem mentünk el azonnal, néhány napig ott voltunk, amíg a listákat állították össze. Az amerikaiak fölállítottak nekünk egy konyhát. Jól tápláltak bennünket, mindig volt csirkehús, zöldségek, fehér kenyér, vaj, kávé tejjel. De az a mocsár, amiben a holttestek oszladoztak, minden bizonnyal fertőzésforrás volt. Sokan, többek között mi hárman is, kiütéses tífuszt kaptunk [Kiütéses tífusz – igen magas, több napig tartó lázzal járó, ruhatetvek terjesztette járványos betegség. – A szerk.]. A lázunk nagyon magas volt, nekem kihullott az összes hajam, és szinte semmit sem láttam. Aztán amikor még el sem múlt a kiütéses tífusz, hastífuszban betegedtem meg. A kisvárosban volt egy kórház, de mi féltünk odamenni. A kórházban német személyzet volt, a nővérek is és az orvosok is németek voltak. Azt beszélték, hogy a betegeknek mérget kevernek az ételébe, vagy gyógyszer formájában adják oda. Sokan meghaltak ebben a kórházban. Lehet, hogy csak a betegségektől és kimerültségtől haltak meg, de mi nem voltunk ebben biztosak. Mi jobban féltünk a kórháztól, mint a tífusztól. Az amerikaiaknak volt egészségügyi szolgálatuk, ott látták őket el, ha megbetegedtek. Odamentünk, és adtak nekünk gyógyszereket. A láger barakkjában feküdtünk. Sokan már elutaztak, és sok hely volt. Feküdhetett egy ember egy priccsen, és választhattunk alsó helyeket. Mi hárman körülbelül egy hónapig betegeskedtünk, aztán meggyógyultunk. Ez alatt az idő alatt egy amerikai szakács járt be hozzánk, aki direkt nekünk főzött húslevest, folyékony kásákat, és a barakkba hozta az ételt. Én egy kicsit meg tudtam értetni magamat angolul, ezt még a kereskedelmi iskolában tanultam. Mialatt az amerikaiakkal társalogtam, már elég folyékonyan beszéltem. Általában véve, az amerikaiak hozzáállása nagyon barátságos, együtt érző volt.

Amikor meggyógyultunk, átvittek minket egy másik kisvárosba. A nevére nem emlékszem. A reptéri szállodában helyeztek el minket. Onnan cseh tisztek autóval magukkal vittek minket egy helyre, ahonnan a cseheket Prágába vitték, minket pedig a Dunán gőzhajóval Merkbe vittek, ahol átadtak orosz tiszteknek. Ungvárig szóló úti papírokat kaptunk, és adtak élelmiszert az útra. Bécsen és Pozsonyon keresztül utaztunk. Úgy döntöttem, hogy Pozsonyban megszakítom az utat. Ott élt Regina nagynéném, apám húga, aki a házasságban a Militke nevet kapta. Reméltem, hogy tőle megtudok valamit a családomról. A nénikémet könnyen megtaláltam. Sem őt, sem a férjét nem vitték el koncentrációs táborba. Ugyanott laktak, mint azelőtt. A fiuk, Ottó éppen akkor jött vissza a hadseregből. A csehszlovák hadtestben [lásd: 1. csehszlovák önálló tábori zászlóalj] harcolt, katonaorvos volt. Amikor Regina és a férje Pozsonyba költözött, Ottó Brnóban maradt. A háború kitörése után a harmadéves és a végzős diákok a frontra mentek, ahol szanitécek lettek. Ottó a háború alatt végig a fronton volt. A nagynéném egy állami kórházban dolgozott, ő volt Pozsony egyik legjobb kardiológusa, és sok embert mentett meg a haláltól. Amikor kezdték a zsidókat táborokba vinni, és plakátokon fölszólították őket, hogy gyülekezzenek a csomagjukkal a kijelölt helyeken, a főorvos és a kórház meggyőzte a nagynénémet és a férjét, hogy nem szabad elmenni. Nem volt zsidós vezetéknevük, és nem látszottak zsidónak. A nénikém a háború alatt végig dolgozott. Nem otthon laktak, hanem a kórházban, a főorvos irodájában. Bár a városban sokan ismerték a nénikémet, senki sem adta föl. A nénikém és a családja nagyon megörült nekem. Számomra is nagy öröm volt ez a találkozás, ők voltak az elsők a családtagjaim közül, akikkel találkoztam a háború után.

Az én közeli hozzátartozóimról a nénikém semmit sem tudott. Este beugrott a nagynénémhez egy ismerőse, aki Prágából érkezett. Beszélgetni kezdtünk, én elmondtam, hogy koncentrációs táborból jövök, ő meg elmesélte, hogy a vonaton együtt utazott egy lánnyal, aki szintén koncentrációs táborból jött vissza, és mondta, hogy Pozsonyban meg akarja keresni a nagynénjét. Valamiért én rögtön azt gondoltam, hogy ez Ella lesz, a húgom. Tudtam persze, hogy nagyon sok lány tér vissza a lágerekből, és sokuknak élnek itt rokonaik, de az a gondolat, hogy ez az én húgom, nem hagyott nyugodni. Elmentem a pályaudvarra. És tényleg, a pályaudvaron megpillantottam a húgomat. Nehéz volt ráismerni – elgyötört volt, le volt fogyva, de azért csak megismertem. Egymás nyakába borultunk. Arról, hogy mi lett a szüleinkkel és az öcsénkkel, semmit sem tudott. Auschwitzba vitték őket, és ott rögtön szétválogatták. Ellát Bergen-Belsenbe vitték munkatáborba. Oda sok lányt küldtek Ungvárról. Ella együtt volt az egyik unokatestvérünkkel, aki anyám testvérének, Klein Ilonának az nagyobbik lánya volt. Ella segített neki, amiben csak tudott, de a lánynak gyenge szervezete volt, és meghalt a lágerben. Hogy mi lett a többiekkel, azt Ella sem tudta. Ő is haza akart menni. Semmit sem tudott a vőlegényéről, Istvánról, de reménykedett benne, hogy még él. Én rábeszéltem a húgomat, hogy maradjon a nagynénénknél Pozsonyban, mondván, hogy majd én egyedül visszamegyek Ungvárra, fölkutatom a szüleinket, az öcsénket, Máriát és Baksa Istvánt, és visszajövök Pozsonyba. Ebben megállapodtunk. Elérkezett az elutazás napja, és Ella kikísért a pályaudvarra, és amikor már búcsúzkodtunk a vagonnál, Ella hirtelen azt mondta, hogy mégsem marad, velem együtt utazik. Akkor mi még nem tudtuk, hogy Pozsonyba már soha többé nem tudunk visszajönni. Így hát ketten érkeztünk haza. Az Ung hídja le volt rombolva, át kellett gázolnunk az egyik partról a másikra. A házunkban idegenek laktak. Ismerősöknél szálltunk meg, és elkezdtünk tudakozódni a családtagjaink felől. Néhány zsidó már visszatért a koncentrációs táborokból. Már otthon volt az unokatestvérem, Klein Vojcek, anyám testvérének, Ilonának a fia. Auschwitzból őt valahova Jugoszláviába irányították munkatáborba, ahol ólmot bányásztak [Jugoszlávia 1944-ben nem létezett. Valószínűleg a bori (szerbiai) rézbányákra gondolt az interjúalany, oda viszont forrásaink szerint Auschwitzból nem vittek senkit. – A szerk.]. Vojcek nagyon betegen tért vissza, krónikus ólommérgezése volt, és ebbe 1950-ben végül belehalt. Tőle tudtuk meg, hogy a szüleinket és Ilonát a kisebbik lányával rögtön az után, hogy megérkeztek Auschwitzba, gázkamrába küldték. Ilona férje, Klein Ignác munkaszolgálatban halt meg. Egyedül az öcsénkről, Istvánról nem lehetett tudni semmit. Egyszer bejött hozzánk egy nő, aki nem messze lakott a régi házunktól. A háború alatt Lengyelországban dolgozott mint cseléd. Azt mondta, hogy látta az öcsénket Krakkóban. Kérdezte tőle, hogy haza fog-e menni, és István azt válaszolta, hogy neki már nincs miért hazamennie, valószínűleg minden rokona meghalt. Aztán a húgom véletlenül beszélgetett egy másik nővel, aki valamilyen koncentrációs táborban volt, Lengyelországban. Ő azt mesélte a húgomnak, hogy mielőtt megérkeztek az oroszok Lengyelországba, látta az öcsémet a lágerban. Éppen egy kabátot varrt a barakkfelelősnek. A nő tudta, hogy Istvánnak hívják, és István mondta, hogy ungvári. Elkezdtünk kutatni az öcsém után a Vöröskereszten keresztül, de semmi hírt nem kaptunk felőle, aztán már magunk sem kerestük tovább. A szovjethatalom nagyon keményen bánt azokkal az emberekkel, akik a családtagjaik után kutattak külföldön. Én úgy gondolom, hogy lágerben halt meg, máskülönben talált volna rá lehetőséget, hogy hírt adjon magáról.

Megkerült a húgom vőlegénye is, Baksa István. Amikor megérkeztünk, ő még nem volt Ungváron. Az anyja mondta Ellának, hogy István Budapesten van, és nemsokára visszatér. Nem sokkal a hazaérkezése után összeházasodtak. Ellának és Istvánnak két gyermeke született. A lányuk, Jekatyerina 1952-ben született, a fiuk, Andrej 1956-ban. Ella ugyanabba a fodrászatba tért vissza, ahol a háború előtt dolgozott. István a vámnál dolgozott. Az 1980-as évek végén, István halála után Ella a családjával Csehszlovákiába, Kassára utazott. Ella egész szovjetunióbeli élete alatt bánta, hogy úgy döntött, velem jön Kárpátaljára, mert aztán nem tudta elhagyni a Szovjetuniót. Továbbra is csehszlováknak érezte magát, bár szovjet iratokat kapott. Nehéz volt a fodrásznyugdíjából megélnie. Úgy gondolta, hogy Csehszlovákiában magasabb az életszínvonal, mint a Szovjetunióban, és hogy neki és a gyerekeinek jobb lesz ott. Kassán halt meg 1996-ban, a gyerekei azóta is ott élnek. Tartjuk velük a kapcsolatot.

Természetesen rögtön Ungvárra érkezésem után találkoztam Máriával. A három év alatt mindvégig várt rám. 1945 júliusában házasodtunk össze. Zsidó esküvőnk persze nem volt. Az anyakönyvi hivatalnál bejegyeztettük a házasságot, estére pedig vendégeket hívtunk. Az esküvői vacsorát Mária szüleinél tartottuk. Mária szakács volt az egykori Bercsényi étteremben, amit Rutának hívták. Én ugyanott helyezkedtem el pincérként. Elmesélték, milyen szörnyen végezte a Bercsényi étterem volt tulajdonosa, az egyik Szilágyi testvér. Nagy föld alatti raktáraik voltak a városi park alatt, egy valóságos föld alatti labirintus. Szilágyi persze jól ismerte az összes be- és kijáratot. Amikor 1944-ben kezdték összegyűjteni Ungvár zsidóit, úgy döntött, hogy ott rejtőzik el. Valaki besúgta, és a csendőrök megtalálták. Szörnyen megverték, és félig holtan rakták a vagonba. Az egész család meghalt Auschwitzban.

Ungvárra érkezvén, a húgommal rögtön a saját házunkhoz mentünk. De bemenni nem tudtunk, mert ott már új lakók voltak, egy házaspár. Voltak irataink a házról, csakhogy el voltak rejtve a házban, bemenni pedig nem tudtunk. Én nem ismertem a szovjet törvényeket, nem tudtam, hogy nemcsak a lakást követelhetem vissza, hanem még a bútorokat és azokat a tárgyakat is, amelyek a tulajdonunkban voltak. Elmentem a végrehajtó bizottsághoz, ahol fölvilágosítottak, hogy a férfi partizán volt, úgyhogy nem fogják kiköltöztetni. Apám egyik ismerőse, aki még gyermekkoromból ismert, adott nekem egy szobát a házában. Oda vittem az esküvő után a feleségemet. Aztán mikor már a Rutában dolgoztam, egy pincér fölajánlotta a lakását: ő megházasodott, és a feleségéhez költözött. Ez egy szoba-konyhás lakás volt. Nem volt semmi saját holmim – sem bútor, sem berendezés.

Mindent elölről kellett kezdeni, mindent újra be kellett szerezni. Ebben a lakásban születtek és cseperedtek a gyerekeink. Négyesben nagyon szűken voltunk. Arra, hogy lakást kapjunk, nagyon kicsi volt az esély – lakást a [tanácsi] végrehajtó bizottság általában azoknak adott, akik a Szovjetunióból települtek be. Én szerettem volna saját házat építeni, de ez sokba került, annyi pénzünk meg nekünk nem volt. Gyűjtögettük a pénzt a házra. Aztán ismerősöktől véletlenül megtudtam, hogy egy öregasszony el akarja adni a háza felét. Megnéztem a lakást, és megtetszett. A tulajdonos viszonylag keveset kért érte, de kikötötte, hogy egy szobát hagyjunk meg neki, ahol ellakhat egészen a haláláig. Megegyeztünk a feltételekben. Volt ott még egy lakó, akinek az öregasszony egy szobát adott ki. Odaadtam neki azt a lakást, ahol mi laktunk, és mi végre megvettük ezt a házat. Ma is benne lakunk. Nincs messze a központtól, a Bercsényi utcában áll. A mi részünkben két szoba és egy konyha volt, a harmadikban lakott a volt tulajdonos. Beköltöztünk, és elkezdtük rendbe szedni a házat. Fokozatosan újítottuk föl, először egy szobát, aztán a konyhát, aztán hozzáépítettünk még egy szobát. Kályhával fűtöttünk. Minden szobában volt egy-egy mintás cserépkályha. Az 1950-es évek végén, amikor Ungváron elkezdték bevezetni a gázt, gázfűtésre tértünk át. De a kályhák megmaradtak, olyan szépek voltak, hogy sajnáltuk volna lebontani őket. Néha befűtjük őket, úgy hangulatosabb a ház. A ház mellett nagy kert volt. Amikor körben elkezdődött az építkezés, a kertet egy kicsit megkurtították, de még így is ezer négyzetméter. Amikor a gyerekek kisebbek voltak, a kerttel főleg a feleségem foglalkozott. Most ez a fiunk kedvenc időtöltése. Ő növénynemesítő biológus, és a kertünkben a legújabb fajtájú gyümölcsfák és bokrok vannak, és sok virág. Mi, Máriával már csak ritkán megyünk el otthonról, a kert lett a kedvenc tartózkodási helyünk. A dédunokánknak, Andrásnak is jó ott. Otthon a feleségem és én oroszul vagy szlovákul beszélünk egymással. A gyerekeim, unokáim, sőt még a dédunokám is mind jól beszélnek magyarul. Szeretem, ha a családban magyarul beszélünk. Amikor a gyermekkorom nyelvének hangjait hallom, fölidéződik bennem a gyerekkorom és a családom. Ez nagyon szomorú, de ugyanakkor kellemes is.

Külföldre utazni a szovjethatalom éveiben nem lehetett. Itt kellett élni, és hozzászokni az itteni élethez. Néhány hónapig a Ruta étteremben dolgoztam. A személyzeti osztályon [lásd: „személyzetis”] volt rólam egy káderlap, ahol szerepelt az, hogy kereskedelmi iskolát végeztem. Behívtak a kerületi pártbizottságra, és fölajánlották, hogy legyek a káderétkezde igazgatója. Ez az étkezde a vezetők számára volt fenntartva: a megyei és a városi pártbizottság dolgozói, gyárigazgatók, összesen mintegy kétszáz magas pozícióban lévő vezető számára. Külön engedély kellett a belépéshez, őrök álltak a bejáratnál, és nem engedtek be külső vendégeket. Ezekre az étkezdékre külön keret volt, és a drága ínyencségek itt nagyon olcsók voltak. A Szovjetunióban sok ilyen étkezde volt. A feleségem átment oda szakácsnak, én pedig igazgató lettem. Mária volt a főszakács, és volt két beosztottja. Annak ellenére, hogy Ukrajnában éhínség volt, az étkezde nem szenvedett hiányt semmiben. A piacon egy vekni kenyér ötszáz rubelba került, ami több mint a fele volt a havi fizetésemnek, én pedig az étterem számára minden nap kétkilós fehér kenyereket, amerikai hús- és halkonzerveket, Görögországból hozott füstölt birkát, francia vajat, sajtokat és hasonló dolgokat vettem át, amiket az átlagemberek életükben nem láttak. Mindig sok élelmiszer maradt, főleg kenyér. A személyzetnek megengedték, hogy elvigye – a vendégeink közül senki sem evett volna tegnapi kenyeret.

Amikor az étkezde igazgatója voltam, azt tanácsolták, hogy lépjek be a pártba. Azokban az években ennek nagy jelentősége volt, főleg azoknál, akik vezető beosztásban voltak. Beadtam a felvételi kérelmemet a kerületi pártbizottságon, és elmondtam a taggyűlésen az életrajzomat. A papírokat elfogadták. Amikor letelt a tagjelölti státusz, és megérdeklődtem a kerületi bizottságban, hogy mikor fognak fölvenni, azt mondták, hogy a kerületi bizottság titkárának valami nem tetszett az életrajzomban, és ellenzi a pártba való belépésemet. Erre én nem kezdtem bizonyítgatni semmit. Egy bizonyos idő után behívtak a vezetőséghez, és azt mondták, hogy nagyon jól dolgozom, és remekül irányítom az étkezdei munkát, de a helyemre egy új igazgatót küldtek, akinek felsőfokú végzettsége van és párttag. Itt megmutatkozott a pártonkívüliségem. Persze lehet, hogy a nemzetiségem is közrejátszott, de erről fennhangon semmit sem mondtak, de azt, hogy az új igazgató párttag, megmondták. Fölajánlották, hogy maradjak az étteremben ügyintézőként, de én nemet mondtam. Abban az időben sok új kávéházat nyitottak. Ki tudtunk venni mi is egy helyiséget, berendeztük, és a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy együtt fogunk dolgozni. Ő volt a konyhán, én a büfében. A választék hideg előételekből, különféle süteményekből és kávéból állt. Mária mindent kora reggel, még a nyitás előtt készített el, aztán már csak kávét főzött. Én vettem föl a rendeléseket, és nálam fizettek a vendégek, kora reggel pedig segítettem Máriának a bevásárlásban. Voltak törzsvendégeink. Sokan rendszeresen rendeltek tőlünk süteményt elvitelre, az ünnepi asztalra vagy egyszerűen csak hétvégére. Azt mondták, hogy ilyen finom süteményeket, mint amilyeneket a feleségem készít, nem tud akárki sütni.

Volt néhány barátunk, akikkel még a háború előtt barátkoztunk össze. Lettek újak is. A legtöbb zsidó volt, de voltak magyarok is, szlovákok is. Volt kerékpárunk, hétvégenként a barátainkkal az erdőbe vagy a folyóhoz tekertünk. Télen a hegyekbe utaztunk síelni. Szerettünk moziba, színházba járni.

Az első gyerekünk, Judit lányunk 1950-ben született, amikor a feleségemmel a káderétkezdében dolgoztunk. Mária nem hagyta ott a munkáját a terhessége utolsó napjáig, egyenesen a tűzhely mellől vitték a szülőszobába. A második gyerekünk, István fiam, akit az öcsém tiszteletére neveztünk el így, 1953-ban született, amikor Máriával már a kávéházban dolgoztunk. Én fölajánlottam Máriának, hogy legyen otthon a terhessége utolsó hónapjaiban, találok majd én helyette szakácsot. De Mária senkire sem tudta rábízni a kedvenc foglalatosságát. Úgyhogy a mentőket megint a munkahelyére, a kávéházba kellett kihívni.

Nem sokkal a fiam születése után a Verhovina étterembe hívtak dolgozni, ma is ez a legnagyobb és legnevesebb étterem Ungváron. Először pincér voltam, aztán ügyintéző. De az ügyintézői munkakör nem tetszett, és átmentem büfésnek, manapság bárpultosnak hívnák. A Verhovinában dolgozott még néhány ember, akik már a háború előtt is ott voltak, amikor az étterem neve Korona volt. A munkahelyen tisztelettel viseltettek irántam. Ott dolgoztam a nyugdíjba vonulásomig, 1990-ig. Annak ellenére, hogy nem voltam párttag, 1955-től a nyugdíjaztatásomig a több mint kétszáz embert foglalkoztató Verhovina étterem és szálloda szakszervezeti elnöke voltam.

Sokan, akik a Szovjetunióból települtek át Kárpátaljára, mondogatták, hogy egy másik, teljesen ismeretlen, számukra szokatlan életformájú országba kerültek. Külföldiek voltunk nekik, emberek egy másik világból. Meglepték őket az üzleteink, ahol – legalábbis az első időkben – volt áru, ahol az eladók udvariasak és tisztességesek voltak, meglepte őket a szokásos gorombaság hiánya a szolgáltatási szférában. Hiszen Kárpátalja lakói a magyarok és a csehek alatt egy európai országban éltek, minden európai volt. Hamisan mérni és túlszámlázni a boltokban csak tíz-tizenöt évvel a szovjethatalom beköszönte után kezdtek, amikor Kárpátalja tősgyökeres lakosságának többsége elment, és helyükre a Szovjetunióból jöttek emberek. Mielőtt a Szovjetunióhoz csatolták volna a területet, a vallás természetes és elválaszthatatlan része volt minden ember életének, az emberek Isten törvényei szerint éltek. A Szovjetunióban a vallásosság pedig majdhogynem bűncselekmény volt.

Itt az élet teljesen más volt, mint a Szovjetunióban. Ott az emberek barakkokban, társbérletben éltek [Kommuna volt ennek a sajátos szovjet társbérletnek a neve. – A szerk.], a saját lakás elérhetetlen álom volt számukra. De nálunk szinte mindenki, aki dolgozott, építhetett magának egy házat a saját ízlése és lehetőségei szerint. A társbérletről nálunk még csak nem is hallottak a Szovjetunióhoz csatolás előtt. Gyermekkorunktól arra neveltek minket, hogy segítsük a körülöttünk lévőket, gondoskodjunk azokról, akiknek rosszabb, mint nekünk. Nekik meg azt verték a fejükbe, hogy a jótékonyság megalázó annak, aki kapja. Néha, amikor felbosszantott a betelepülők viselkedése vagy beszéde, így nyugtattam magam: ugyan mi jót láttak ők az életükben? Ők teljesen mások, más körülmények között nőttek fel, és más értékeket követtek. Más élet, más kultúra, más alapelvek… Az, ami a Szovjetunióban történt, ami a szovjet embereket izgatta, számomra közömbös volt. Nem tartozott rám, számomra nem volt érdekes. Emlékszem, hogy megviselte a betelepülőket Sztálin halála 1953-ban. Furcsa volt látni, hogy az utcán felnőtt férfiak sírnak, nem szégyellve a könnyeiket, amikor bejelentették a rádióban Sztálin halálát. És minden máshoz is ugyanilyen közömbösen álltam hozzá. Nem az én dolgom volt, nem az én életem. Csak két esemény izgatott föl, kavarta föl a nyugalmamat: a szovjet csapatok bevonulása Magyarországra 1956-ban és Csehszlovákiába 1967-ben [lásd: prágai tavasz, 1968]. Izgatott, kétségbeesett, dühös lettem. Valószínűleg akkor veszítettem el az utolsó illúzióimat a Szovjetunióval kapcsolatban. Szerintem ugyanis valódi agresszió történt, ugyanolyan, mint Hitler támadása. Hiszen minden országnak joga van megválasztania a saját útját.

Ugyanilyen közömbösen viszonyultam a szovjet ünnepekhez is. A munkahelyen meg kellett ünnepelni őket. Május elsején és november hetedikén reggel a feleségem és én felvonultunk a Verhovina étterem dolgozóival [November 7. – A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. –  A szerk.]. A felvonulás után bankett volt az étteremben a dolgozók számára. A feleségemmel részt vettünk minden előírt rendezvényen. De otthon a szovjet ünnepeket nem tartottuk meg. Ezeket azok ünnepelték meg, akik a Szovjetunióban születtek és nőttek föl, számunkra ezek csak egyszerű szabadnapok voltak, amiket a gyerekekkel és a barátokkal lehetett eltölteni. Csak a győzelem napja, május kilencedike volt számomra ünnep [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. Ezen a napon szabadítottak föl minket a koncentrációs táborból az amerikai katonák, és ezen a napon fejeződött be az a szörnyűséges háború, ami oly sok hozzám közel álló és drága ember életét követelte. Ezen a napon reggel a munkatársainkkal együtt elmentünk az ünnepségre, este pedig a feleségem ünnepi vacsorát főzött, és megemlékeztünk azokról, akik kedvesek nekünk, és nem élték túl a háborút.

Miután Kárpátalja szovjet lett, már nem követtem a zsidó hagyományokat, a zsidó vallást. A szovjethatalom nem tolerálta a hívő embereket, tartozzanak bármelyik felekezethez is. Persze akkor is voltak emberek, akik zsinagógába jártak, már amíg egyáltalán működött, és megtartották a zsidó ünnepeket. Ők azonban öregemberek voltak, akiknek már nem volt mitől tartaniuk. De azok, akik dolgoztak, nem engedhették meg maguknak a templomba járást. Az embert elbocsáthatták a munkahelyéről, vagy alacsonyabb beosztásba kerülhetett, még akkor is, ha nem volt párttag. A gyerekeim is úgy nőttek föl, mint minden szovjet gyerek, nem hívőként. Szovjet általános iskolába jártak, voltak kisdobosok, úttörők, komszomoltagok. Tudtam persze, hogy Kárpátalján a szovjet hatalomátvétel után megjelent az antiszemitizmus. Magam nem éreztem, én külsőleg nem hasonlítok egy zsidóra, de másoktól tudtam a zsidókkal szemben tanúsított előítéletes hozzáállásról. Ezért a gyerekeinket az anyjuk után szlováknak írattuk föl [A Szovjetunióban rendszeresített személyi igazolványban szerepelt az illető nemzetisége. – A szerk.]. Ily módon meg akartuk őket óvni a hétköznapi és a hivatalos antiszemitizmustól, meg akartuk könnyíteni a későbbi életüket.

Az egyetlen zsidó hagyomány, amit követhettem, az a jótékonyság volt. A zsidóknál ez mindig az élet fontos része volt, és a szüleim gyerekkoromtól fogva jótékonyságra neveltek [lásd: a jótékonyság kötelezettsége]. A zsidók mindig segítettek azokon, akiknek rosszabb volt, mint nekik. Én ismertem három öreg zsidót, akik a családunkat még a háború előtt ismerték. Munkaszolgálatról tértek vissza, a családjaik koncentrációs táborban haltak meg. Ez a három öregember minden pénteken eljött a munkahelyemre, és én pénzt adtam nekik. A feleségemmel mindig kisegítettük őket élelmiszerrel. Ez így ment egészen a halálukig.

Nekem nem kellett elszenvednem antiszemita megnyilvánulásokat. A hétköznapi életben az kímélt meg az ilyesmitől, hogy külsőleg nem hasonlítok egy zsidóra, a munkahelyemen pedig megbecsültek, mert mindig rend volt körülöttem, sohasem kaptak mulasztáson, és részegnek sem láttak. Bár egyfolytában alkoholos italokkal volt dolgom, a munkahelyemen egy kortyot sem engedtem meg magamnak. Én a csehek ideje alatt tanultam dolgozni, amikor csak egyszer csibészkedhettél, aztán többet már senki nem alkalmazott. Nekem az ilyesmi elfogadhatatlan volt, és becsültek is ezért. Ezenkívül, a kereskedelmi iskolában bankettek szervezésére is oktattak minket, és az étteremben csak én voltam képes egy bankett megszervezésére. Ha volt valami nagy rendezvény, mindig én szerveztem meg, még akkor is, ha másik étteremben volt. Ezért aztán a legnehezebb időkben a vezetőségnek könnyebb volt szemet hunynia afölött, hogy zsidó vagyok. Ha elbocsátanak, azt megsínylette volna az ügy.

Nem volt semmilyen kellemetlenségem abból, hogy a fasiszta Magyarország állampolgára voltam még mielőtt Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták volna. Igazság szerint nekem cseh igazolványom volt. A magyarok túl rövid ideig voltak nálunk, és nem volt idejük magyarra cserélni az igazolványokat. Tudom, hogy a magyarokkal kapcsolatban gyakran elhangzott a fasiszta kifejezés, de rám vonatkozóan ilyesmit nem hallottam [Lényegében ezzel az indokkal hurcoltak el több tízezer embert Kárpátaljáról 1944/45 folyamán. Lásd: Kárpátaljai férfiak málenkij robotja. – A szerk.].

A feleségem nem akarta otthagyni a munkáját azért, hogy otthon legyen a gyerekekkel. Nagyon jó szakács volt, és félt, hogy elvész a minősítése. Amíg a gyerekek kicsik voltak, dadájuk volt, később meg már önállóak lettek, és tudtak magukról gondoskodni. Természetesen én nem tudtam annyi időt tölteni a gyerekekkel, mint amennyit szerettem volta. Hétvégén az étterem nyitva volt. De amikor volt szabad időm, azt igyekeztem a családommal tölteni. Szerettünk sétálni Ungváron, elmentünk a parkba, Ungvár környékére utaztunk az erdőbe, a hegyekbe. A nyári szabadságot is mindig a családdal töltöttem. A Krím félszigetre, a Kaukázusba, a Fekete-tengerhez utaztunk. Ez volt az az idő, amit egymásnak szentelhettünk. Még akkor is, amikor a gyerekek már felnőttek, és saját családot alapítottak, a családjukkal együtt velünk utaztak szabadságra. Otthon a feleségemmel és a gyerekekkel alapvetően magyarul beszéltünk, ritkábban oroszul.

A gyerekeim az iskola befejezése után tovább tanultak. Judit a távközlési főiskolára járt. Miután elvégezte, a postán dolgozott a távközlési osztályon. Még amikor a főiskolai tanulmányai idején Lvovban volt termelési gyakorlaton, megismerkedett a Romániából származó, zsidó Slagermannal, aki a lvovi orvosi egyetemen tanított fogászatot. Egy évvel az után, hogy Judit elvégezte a főiskolát, összeházasodtak. Az esküvőjük átlagos világi esküvő volt. Miután férjhez ment, Judit a férjéhez költözött, Lvovba. Az esküvő után már nem dolgozott. 1973-ban született a fiuk, Edvárd, 1975-ben pedig Anna lányuk. 1990-ben Judit a családjával Izraelbe költözött. Eleinte voltak nehézségeik, aztán minden kialakult. Judit férje először egy rendelőben volt fogorvos, aztán saját fogorvosi praxist nyitott, és Judit volt az asszisztense. Rison Lecionban laknak. Amikor már jól kerestek, vettek maguknak egy lakást. Nemrégiben Judit férje abbahagyta a munkát, megromlott a látása. Az unokám, Anna az orvosi egyetem fogorvosi karát végezte el, és az apja átadta neki a praxisát. Most ő dolgozik az apja rendelőjében. Anna férjnél van, már van egy kétesztendős kisfia, az én dédunokám. Edvárd leszolgált a hadseregben, megnősült, mérnök. Neki is van egy fia, aki nemrégiben lett másfél éves.

A fiam, István az ungvári egyetemre járt, biológia szakra. Még az egyetemi tanulmányai alatt megházasodott. A felesége, Klaudia orosz, de én elfogadtam a fiam választását. Számomra nem volt jelentősége a nemzetiségének. Láttam, hogy Klaudia jó lány, és hogy szeretik egymást. Klaudia is biológia szakon tanult. Az egyetem elvégzése után a fiam egy növénynemesítő állomáson helyezkedett el, Klaudia pedig mikrobiológiára szakosodott. Az egyetlen fiuk, Roth Lagyiszlav 1972-ben született, a nevét az én tiszteletemre kapta [A magyar László név ukrán megfelelője a Lagyiszlav. – A szerk.]. Az unoka a szülei nyomdokaiba lépett, ő is biológus. Lagyiszlav egy diáktársát, az ukrán Natalja Szerzsenkót vette el, amikor az egyetemen tanultak. A felesége is biológus. A szülei valahonnan Kelet-Ukrajnából kerültek Ungvárra a második világháború után. Lagyiszlav fia, András hat éves. A fiam is és az unokám is Ungváron lakik. Gyakran jönnek el hozzánk, én és a feleségem segítünk a dédunoka nevelésében. András az egyetlen a dédunokáim közül, akit akkor látunk, amikor csak akarunk. Sok időt töltünk vele.

Amikor az 1970-es években megindult a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, az ismerőseink és barátaink közül is sokan elmentek [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. Igaz, néhányuk szerintem a kivándorlási láz hatása alatt ment el. Persze én is fontolóra vettem a kivándorlást. De nekem nem szokásom az érzelmek hatása alatt cselekedni, szeretek mindent jól átgondolni. Nekünk itt jó munkánk, jó házunk volt. Arra még csak gondolni sem akartam, hogy áron alul eladjuk a számunkra oly kedves házat, odadobjuk más embereknek. Mi értelme lett volna föladni mindent, ha egyszer itt sem volt rossz nekünk?! Átgondoltam a dolgot, megvitattam a feleségemmel, és úgy döntöttünk: ha a gyerekek felnőnek, és kedvük támad, majd elutaznak, de ezt maguknak kell eldönteniük. Nekünk nincs miért elmennünk. Munkát a mi korunkban már aligha találunk ott, és hát nem is vagyunk abban az életkorban, hogy mindent elhajítsunk, és elölről kezdjük az életet.

Akkor a kárpátaljai zsidók nyolcvan százaléka elutazott, és a szovjet Ukrajnából érkeztek emberek a helyükre. Nehéz volt rájönni, ki zsidó közöttük. Nálunk, Kárpátalján nem volt szokásban, hogy a zsidók megváltoztassák a családnevüket, elrejtve ezzel a nemzetiségüket. Az én dédapám Roth, nagyapám Roth, apám Roth, én Roth vagyok, a fiam Roth, az unokám Roth, és a dédunokám is Roth. De a betelepülőknek nem zsidó családnevük van: Zsukovszkij, Szmoljanszkij és hasonlók. Hiszen ott náluk, a Szovjetunióban az emberek hetven év alatt hozzászoktak ahhoz, hogy zsidónak lenni veszélyes. És mind letagadták, hogy zsidók. Csak a legutóbbi időben van az, mióta létrejött a Heszed, hogy mindannyian zsidónak jelentkeznek be ott. Zsidónak lenni előnyössé vált. De tősgyökeres kárpátaljai Ungváron, azt hiszem, mindössze tizenhárom maradt.

Amikor a Szovjetunióban elkezdődött a peresztrojka, ehhez is, mint mindenhez, ami a Szovjetunióban folyt, közömbösen viszonyultam. Ígértek nekünk már fényes jövőt, szép életet a kommunizmusban, mondták már azt, hogy az emberek a Szovjetunióban jobban és boldogabban élnek, mint bárhol másutt a világon. Persze sokan, akik a szovjethatalom alatt nőttek fel, hittek ebben, hiszen ők nem láttak mást. Nemhiába volt a Szovjetunió lakosainak a külföldre utazás gyakorlatilag lehetetlen, hiszen a vezetés nem akarta, hogy a saját szemükkel meglássák a határokon túli életet, hogy össze tudják hasonlítani az otthonival. Egyszóval Gorbacsovnak egyetlen szavát sem hittem el.

De aztán magam is meggyőződtem arról, hogy ez alkalommal mégsem volt a dolog üres ígérgetés. Több szabadság lett. Az emberek kimondhatták, amit gondoltak, anélkül, hogy félni kellett volna a KGB-től és a besúgóktól. A sajtóban sok minden jelent meg arról, hogy mi történt a Szovjetunióban az elmúlt évtizedek alatt. Lehetett külföldre utazni és külföldi rokonokat meghívni. Ebben az időben visszaszorult az antiszemitizmus. A zsidóknak könnyebb lett bekerülni egyetemekre, munkahelyekre. A zsidó élet is kezdett újjászületni. Nyíltan, rejtőzködés nélkül lehetett zsinagógába járni és megtartani a zsidó ünnepeket. De az embereknek ez már nem kellett, elszoktak tőle. Ha zsidó temetést tartottak, gyakran a minjánhoz sem tudtak összeszedni tíz embert. A majdnem ötvenéves szovjet megszállás leszoktatta az embereket a vallásról. Az emberek nem is annyira tudatosan, mint inkább a zsigereikben érezték, hogy zsidónak lenni, vallásosnak lenni veszélyes.

A zsidó élet Ukrajna függetlenségének kikiáltása után kezdett jobbra fordulni. Amikor 1999-ben Ungváron létrejött a Heszed, sokkal könnyebb lett zsidóként élni. A Heszed gondoskodik rólunk. Élelmiszert, gyógyszert kapunk, az orvosi ellátásra szorulókat pedig ingyen kezelik a Heszed kórházában. A Heszed gondoskodik arról, hogy a felnőttek is meg a fiatalok és a gyerekek is a zsidóság felé fordulhassanak, megismerhessék a zsidó történelmet, vallást, tradíciókat. Amikor megjelent a Heszed, Ungváron hirtelen nagyon sok zsidó lett, vagy hatszáz ember. Vajon honnan kerültek elő!? Nagyon sok zsidó meghalt a második világháborúban. Ungvárról csak a velem egy évben születettek közül több mint kétszáz embert elvittek, és csak hat tért vissza közülük. És azt, hogy összesen hány embert vittek el, nálam idősebbet és fiatalabbat, nehéz elképzelni. Amikor előnyös lett zsidónak lenni, rögtön elfeledkeztek arról, hogyan rejtegették a zsidóságukat sok évtizeden keresztül. Én őket nem tartom zsidónak. Ha zsidó vagy, miért nem jársz a zsinagógába? Miért csak akkor vagy zsidó, amikor kapni lehet valamit?!

Nem is olyan régen a zsinagógában még épp csak tíz-tizenöt ember gyűlt össze, nem több. Most már sokkal többen jönnek el, a fiatalság kezd érdeklődni a zsidó hagyományok iránt. Nem vitás, hogy ez a Heszed érdeme. Én már öt éve járok a zsinagógába. Péntek este magam megyek, aztán az unokám értem jön, hogy hazavigyen. És minden ünnepet megünnepelek a Heszedben. Én persze ezzel csak a tradíciónak adózom, nem lettem vallásos, de igyekszem részt venni a Heszed és a zsidó hitközség életében. Én mindig zsidónak éreztem magam, és büszke voltam erre. A fiam, az unokám és a dédunokám szintén jár a Heszedbe. A hatéves dédunokám, amikor megkérem, hogy köszönjön nekem, örömmel kiáltja, hogy „Sálom”. És amikor megkérdezem tőle, hogy mi ő, András büszkén mondja: „Zsidó vagyok!”  

Életrajz

Telefonos egyeztetés után találkoztam Rosenberg Imrével, egy igen szimpatikus idősebb úrral, Bécs I. kerületében lévő kereskedelmi cégének irodájában. Feleségének kifejezett akarata ellenére szánta el magát az interjúra, de hamar megértettem, miért ellenezte ennyire a feleség az interjút. Minden kérdésnél, amely Rosenberg úr kiterjedt családjának tagjaira vagy a családi életre vonatkozott, Rosenberg úr csak azt tudta ismételgetni: „Csodálatos, meleg család volt”, aztán elakadt a szava, és elsírta magát. Többször fölajánlottam, hogy szakítsuk félbe az interjút, ám tovább akart mesélni. Nagyon sok információ hiányzik ebből a történetből, ezeket azonban nem tudom pótolni, elértem az interjúkészítés határait.

Rosenberg Imrének valaha nagy, meleg családja volt…

Apai nagyapámat Rosenberg Ábrahám Jehudának hívták, őutána neveztek el engem is Ábrahám Jehudának. Nagyapám 1855-ben született Magyarországon, egy Vizsoly nevű faluban [Vizsoly – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben. – A szerk.]. Vizsoly nincs messze Abaújszántótól, ahol nevelkedtem. A nagyapám talmudtudós volt. Az apai családomban mindenki talmudtudós volt. A nagyapának két fiú és három lánytestvérét ismertem.

Mordeháj nagybácsim is Abaújszántón élt, mint mi, és talmudtudós volt.

Smuel nagybácsim Szkároson élt [Szkáros – kisközség volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1910-ben nem egészen 400 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van (Skerešovo). – A szerk.], nagy családja volt, és ő is egy nagy talmudtudós volt.

Nagyapám lánytestvérei, Jenny néni és Jolán néni Vizsolytól nem messze, egy Vilmány nevű helységben laktak [Vilmány – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben 800, 1920-ban 900 lakossal. – A szerk.].

Az apai nagymamámat Desberg Sárának hívták, 1861-ben született Abaújszántón. A nagymama nagyon gazdag zsidó családból származott. A szülei földbirtokosok voltak, úgyhogy a lányaiknak jó partit kerestek, tanult fiatalembereket. Örültek egy tanult talmudtudósnak, s az én nagypapám egy nagyon képzett talmudtudós volt. A házasságkötés után a nagymamámhoz költözött, s került neki foglalkozás is.

A nagyszüleim egy vendéglőt vezettek, az ő idejükben ez egy zsidó foglalkozás volt. A vendéglőt a nagymamám vezette, a nagypapa a tanulással volt elfoglalva. Nagyon korán, ötvennégy éves korában halt meg, 1909 körül. Öt fiuk volt: Móric, Lipót, Ferenc, Béla, aztán az apám, Manó és egy lányuk, Gizella.

Móric nagybátyám kereskedő volt, bútorüzlete volt. A feleségét Wasservogel Rózának hívták. Szlovákiában [akkor: Első Csehszlovák Köztársaság] éltek, Vágújhelyen, és két fiuk volt, Adolf és Imre. Róza néni vágújhelyi volt, és Móric bácsi hozzájuk költözött. Mindketten a bergen belseni koncentrációs táborban haltak meg. Adolf túlélte Szlovákiában, a háború után kivándorolt Izraelbe, és ott halt meg. Imre az cseh kormányzat idején valamilyen magasabb hivatalt töltött be, a háború után pedig Kanadába ment, és ott halt meg.

Lipót bácsi Kepes Piroskát vette feleségül. Lipót bácsinak furnérüzeme volt. Neki több gyereke volt: Klára, Andor, László és Magda. Klára, aki a legnagyobb volt és László Amerikában él, Andor Bécsben, Magda pedig, aki 1944-ben már férjnél volt, Auschwitzban pusztult el. Lipót bácsit és Piroska nénit is Auschwitzban pusztították el.

Ferenc bácsi feleségét Mancinak hívták, nekik egy cipőüzletük volt. Három lányuk volt, de a nevükre már nem emlékszem. Manci nénit és a gyerekeket Auschwitzban pusztították el, Ferenc bácsi túlélte egy munkatáborban, és Bécsben halt meg, 1981. augusztus tizennyolcadikán.

Béla nagybátyám elesett az első világháborúban.

Gizella néni Frankl úrhoz ment feleségül. Nem volt gyerekük, és mindketten Auschwitzban pusztultak el.

Apámat Rosenberg Manónak hívták, 1893-ban született, Abaújszántón. Középiskolát [föltehetően polgári iskolát] és talmudiskolát végzett. Béla nagybátyám elesett az első világháborúban, apámnak pedig egy félrekezelt ízületi gyulladásból lett egy szívbillentyű-betegsége, és ez vezetett a korai halálához. Amikor 1937-ben meghalt, csak negyvennégy éves volt.

A nagymamám 1933-ban halt meg Abaújszántón, hetvenkét éves korában. Abaújszántón egy nagy zsidó temető van, az összes rokonom ott nyugszik, úgyhogy a temetőt rendben tartatom. Valaha egy nagy zsidó közösség volt Abaújszántón, most legalább a temető rendben van úgy-ahogy.

Az anyai nagyapámat Fried Miklósnak hívták. Nem tudom, hol született. Tudom, hogy volt egy nővére, de nem ismertem. A nagymamám lánykori neve Schwartz volt. Az egész életét Csenyétén élte le [Csenyéte – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben 500, 1920-ban nem egészen 600 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nagyon vallásos volt, mindnyájan nagyon vallásosak voltak. A nagymamám testvéreiről nem tudok semmit.

Az anyai családom is nagyon vallásos volt, vallásos volt ott is mindenki, de nem voltak olyan tanultak, mint az apai családom, egyszerű emberek voltak, de mindenki vallásos volt. A nagyszüleim Csenyétén éltek, ami egy kis falu, húsz kilométerre Abaújszántótól. Volt ott egy szatócsboltjuk, ahol az ember az élelmiszertől a petróleumig mindent megvehetett. A nagyapám gazdálkodott is, volt szántója, és sok birkája és marhája volt. Csenyétén mindössze két zsidó család élt, és szombatonként hat faluból jöttek össze a zsidók imádkozni, hogy ki legyen a minján, a tíz tizenhárom évesnél idősebb férfi.  

Gyerekkoromban gyakran töltöttem a szünidőt a nagyszüleimnél.

Az [anyai] nagyszüleimnek hat gyermeke volt: Ilona, az anyám, Olga, Ella, Klára, József és Miklós. József és Miklós is Talmud-tanulmányokkal foglalkozott, és én magam is a Talmudot  tanultam.

Olga néni férje Láng úr volt, de a keresztnevére már nem emlékszem. Vendéglője volt. Volt egy fiuk, László, és egy lányuk, Magda. Olga nénit, a férjét és a gyerekeit Auschwitzba deportálták. A szülők elpusztultak, László és Magda túlélte a koncentrációs tábort. A háború után mindketten kimentek Izraelbe. László most az Egyesült Államokban él, Magda Izraelben halt meg.

Ella néni férjét Adler Lajosnak hívták. Miskolcon volt egy abroncsüzletük. Nekik nem volt gyermekük. Ella nénit is és Lajos bácsit is Auschwitzban gyilkolták meg.

Jóska bácsi Ella néni és Lajos bácsi abroncsüzletében dolgozott. Nem volt házas. Őt is Auschwitzban gyilkolták meg.

Klára néni egy Löwy Sándor nevű ügyvédhez ment feleségül. Amikor Auschwitzba deportálták őket, Klára néni éppen gyereket várt. Az auschwitzi koncentrációs táborban gyilkolták meg őket.

Miklós nagybácsim volt a legfiatalabb, ő még a szülőkkel élt. Őt is Auschwitzban gyilkolták meg.

Az anyámat Fried Ilonának hívták, ő volt a legnagyobb a testvérek között, Csenyétén született 1900-ban. Miután összeházasodott apámmal 1920-ban, anyám Abaújszántóra költözött.

Az [anyai] nagyszüleimet Auschwitzban pusztították el.

Anyám nagyon vallásos volt, kóser háztartást vezetett, minden szombatot és minden zsidó ünnepet megtartottunk. Anyámat is Auschwitzban ölték meg. Abaújszántón a szüleimnek először egy vendéglője volt, aztán egy bor- és szesznagykereskedésük.

Én, Imre, zsidó nevemen Rosenberg Ábrahám Jehuda 1921. február tizedikén születtem Abaújszántón. Két húgom volt, Éva és Judit. Éva 1925-ben, Judit 1931-ben született, szintén Abaújszántón. Nagyon jó családban nőttünk fel, mindkét oldalról sok szeretetet kaptunk. Már négyéves koromtól jártam a héderbe, tanultam írni és olvasni héberül. A zsidó kisfiúk már négyéves korukban kezdik az iskolát. Amikor hat éves lettem, beírattak az elemi iskolába, majd tizennégy éves koromig polgári iskolába jártam. Azután a talmudiskolában tanultam.

Minden reggel tfilint légoltam és imádkoztam, és így teszek a mai napig is.

Nekem egy csodálatos, meleg családom volt, én voltam a nagymamám kedvence, mivel a többi unoka Szlovákiában [Csehszlovákiában] élt, Abaújszántón pedig én voltam az első unokájuk. A szüleim és a nagyszüleim nagyon jól kijöttek egymással. Közvetlen szomszédok voltunk, az apám üzlete pedig a[z apai] nagyszüleim házában volt.

Abaújszántón rengeteg barátom volt, hiszen ott egy nagy zsidó közösség volt, kétszáz zsidó család. Mindenki barát volt, barát és ellenség, az ember verekedett és kibékült, már ahogyan a gyerekek szokták. Sok csetepaté volt, de akkoriban már naponta voltak villongások a zsidók és nem zsidók között is. A [nem zsidók] azt mondták: „Megöltétek Jézust” meg ilyesmiket, mi meg verekedtünk, de nem volt ebben semmi fenyegető, mindnyájan gyerekek voltunk.

Anyámnak mindig volt otthon segítsége, aki segített anyám felügyelete mellett a főzésben is. Anyám mindig felügyelt a főzésnél.

Körülbelül ötezer ember élt Abaújszántón, és közülük olyan hétszázan voltak akkoriban  zsidók [Érdekes, hogy a Magyar Zsidó Lexikon szerint az abaújszántói hitközség „1927-ben a hozzátartozó kerülettel együtt 200 tagot számlált”. Nem tudjuk azonban, hogy benne vannak-e ebben a számban a gyerekek is, vagy – és ez a valószínű – csak a hitközségi adót fizetők száma volt-e kétszáz fő. – A szerk.]. Apám volt a hitközség elnöke, ő nagy tiszteletnek örvendett, és tanult volt. A kétszáz zsidó család közül sokkal voltunk baráti viszonyban.

Az üzletek többsége a zsidóké volt, textilüzletek, cipőboltok, és volt még egy bor- és szesznagykereskedő család is rajtunk kívül.

A századforduló idején volt valamiféle mozgás az oktatásügyben, és mivel Abaújszántó egy katolikus község volt, a község lakosságának nagy része katolikus volt, de volt sok protestáns és zsidó is, úgyhogy a felekezeteknek egy közös iskolája lett, amely fölött megegyeztek. A gyerekek a községi iskolába jártak, minden héten volt hitoktatás, két vagy talán három óra. A zsidó gyerekeknek azonban több hittanórájuk volt, nekünk minden délelőtt vagy délután vagy vasárnap volt tanítás a héderben. A cionizmus már létezett, már beszéltünk arról, hogy Izraelbe kellene menni [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], ez egy mozgalom volt, a szüleimet vonzotta Izrael. De mire ez a mozgalom közelebb került hozzánk, az már nem sokkal a háború előtt volt. Abaújszántón tagja voltam a Mizrachi mozgalomnak, itt voltak a vallásosak.

Éppen egy másik iskolába akartam menni, amikor 1937-ben meghalt az apám. Tizenhat éves voltam, és mivel én voltam a legidősebb fiú, nekem kellett a családfenntartónak lennem. Volt néhány alkalmazottunk, én fejlesztettem tovább az üzletet, vesződtem vele, és elég sikeresen vezettem.

Akkoriban a külföld nagyon-nagyon messze volt, azok nagyon más idők voltak, akkoriban az ember nem tudott olyan egyszerűen kimenni, mint ma. Először is senkinek nem volt útlevele, talán kapott volna az ember, de nem volt, mert nem volt olyan egyszerű külföldre utazni. 1933-tól, ill. Abaújszántón 1940-től kezdtem fölkészíteni a fiatalságot a palesztinai kivándorlásra. A talmudiskolában berendeztem egy földmívesiskolát, és az iskola tanulói a nap felét töltötték gyakorlással a gazdaságban, amit én szerveztem. De kimenni ekkoriban már nem volt többé lehetséges.

Volt egy nagybácsim, Joe, Amerikában, ő volt a reménységünk, de már nem lehetett, és később, ahogy a helyzet egyre rosszabbodott, többé már egyáltalán nem lehetett [kimenni]. Azt mondtuk, elmegyünk Palesztinába, és ezért tanultunk sok mindent a mezőgazdaságról, és én szerveztem az egészet. A tanítóm mondott nekem egy Talmud-idézetet:

„Először tanulnod kell, azután taníthatsz.”

1940-ben elvették az iparigazolványunkat, úgyhogy többé nem tudtam vinni az üzletet [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. De azért tovább dolgoztam, és amíg be nem kellett vonulnom munkaszolgálatra 1944-ben, anyám és a két testvérem elég jól el volt látva. Ez a gondoskodás azonban nem sokat segített rajtuk, minthogy a nácik Auschwitzba hurcolták őket.

1944-ben anyámat és a két húgomat egy Kassa melletti táborba vitték, ekkor megjelentek már a szomszédok, akik korábban még barátok voltak, a csendőrökkel, hogy megnézzék, mit lehet elvinni. A zsidók és a nem zsidók közötti kapcsolatok eddigre rettenetesen megromlottak. Antiszemitizmus errefelé mindig volt, de nem szenvedtünk tőle.

A németek bevonulása után [lásd: Magyarország német megszállása] az abaújszántói zsidókat összeterelték az iskolába. Csak pár percet adtak nekik, hogy valamit összecsomagoljanak, az egész borzasztó volt. Ekkor én már nem voltam ott, én már munkaszolgálatban voltam Kassa mellett, de anyám megírta. Egy napot töltöttek Abaújszántón bezárva az iskolába, másnap pedig elvitték őket Kassára [Máshol azt mondja, hogy Abaújszántóról Vágújhelyre vitték őket, és egy pár napig itt voltak egy családnál. – A szerk.]. Ott először zsidó családoknál kaptak menedéket.

Sikerült a munkaszolgálatban beteget jelentenem, bár nem voltam beteg, és engedélyt szereznem, hogy beutazzak Kassára, a kórházba. Azért mentem, hogy még egyszer lássam a családomat. Anyám megküldte nekem a címüket, de  mire odaértem, már nem voltak ott. Azt mondták, hogy előző nap elvitték őket a téglagyárba. Oda nem lehetett bemenni, de megtudtam, hogy valaki minden este visz be kenyeret. Este fölkerestem ezt az embert, nagyon óvatosnak kellett lennem, mert a kórházba szóló útiparanccsal voltam úton, és a sárga karszalagról, amit az egyenruhámon viseltem, látni lehetett, hogy zsidó vagyok.  Megtudtam, hol lakik, de nem nyitott ajtót. Akkor bekopogtam az ablakon. Odajött egy lány, valami olyan rémülettel a szemében, amit életemben nem láttam még. Bekopogtam, odajött, de ezt a rettegést a lány szemében soha nem fogom elfelejteni. Sikerült kapnom egy zsák kenyeret, és az emberrel együtt be tudtam menni a táborba. Megtaláltam anyámat és a két húgomat, a rabbimat és az egész zsidó közösséget, mindnyájan ott voltak. Kétségbeesetten próbálkoztam a zsidó tanácsnál, hogy csinálni tudjak valamit a családommal. A munkaszolgálatban voltak olyan barátaim, akik kassaiak voltak, és némelyikük apja benne volt a zsidó tanácsban, Kassán azonban nem voltak ismerőseim, úgyhogy anyámat és a húgaimat nem tudtam kihozni. Jelentkeztem a kórházban, ahonnan másnap persze kidobtak, mivel én egyáltalán nem voltam beteg. Megpróbáltam megint bejutni a téglagyárba, de már nem lehetett, olyan hermetikusan lezárták, hogy oda már nem lehetett bejutni.

Visszamentem a  munkaszolgálatba, nekünk, ellentétben a téglagyári körülményekkel, még egészen jól ment.

A háború után visszamentem Abaújszántóra, és vártam a családomat. Éva húgom visszajött, ő ma is él Izraelben, négy évvel fiatalabb, mint én. Anyám, nagynénéim és nagybátyáim, az unokatestvéreim és a kishúgom, Judit, aki tíz évvel volt fiatalabb, mint én, Auschwitzban maradt. Mivel más nem jött meg, Évával Budapestre mentünk, ahol Éva 1945-ben hozzáment egy Eichler Lajos nevű kereskedőhöz, 1948-ban pedig mindnyájan áttelepültünk Bécsbe.

Bécsben ismerkedtem meg a feleségemmel, Kohn Edittel. Ő is magyar származású, 1936. április tizenharmadikán született Timáron [Timár – nagyközség volt Szabolcs vm.- ben, 1920-ban 1700 lakossal. – A szerk.]. A feleségem a kereskedelmi cégem üzletvezetője.

Két gyerekünk született, a lányunk, Judith Rosenberg, férjezett Judith Vivian Brachfeld és Andreas fiunk. A lányunk 1956. december tizenkettedikén született Bécsben, a fiunk 1959-ben született, és 1978-ban meghalt.

A lányom Bécsben érettségizett, 1975-ben ment férjhez, és a férjéhez, Robert Brachfeldhez költözött, Brüsszelbe. Ott járt az építészeti egyetemre. A lányom vallásos, Antwerpenben él, a gyerekei pedig – három lány és három fiú – Izraelben tanulnak.

A húgommal és a sógorommal tehát Bécsbe jöttem, nagyon kevés pénzünk volt, úgyhogy azt mondtam nekik, hogy menjenek Izraelbe, én egy darabig még itt maradok, Bécsben, megpróbálok pénzt keresni, és majd utánuk megyek. Kerestem is egy kis pénzt, de aztán Bécsben maradtam. Nagyon gyakran megyek Izraelbe, látogatóba, és mindig segítettem nekik, amikor szükségük volt rá.

Nagyon szívesen vagyok Izraelben, de hogy ott éljek? Az izraeli tempó nem zavar, de itt már megszoktam az életet, bár biztos tudnék élni Izraelben is. Most voltam két hétig Izraelben, csodálatos volt. Szeretem azt az országot, nagyon szívesen vagyok ott, és nagyon büszke vagyok Izraelre.

A háború után először kételkedni kezdtem a vallásban, de gyakorlom, mert megszoktam, és ez az életstílusom, de mindenki abban hisz, amiben akar. A lányom vallásos, az unokáim is vallásosak, sokkal inkább, mint én. A fiúunokáim a jeruzsálemi jesivában tanulnak.

Szerintem egy zsidó embernek, aki ragaszkodik a zsidósághoz, sokat kell tudnia a zsidó kultúráról és filozófiáról. Minden reggel elmegyek a templomba. Gyakorolom magam ezekben a tudományokban, még mindig tanulok otthon, és tanítok a zsinagógában zsidó ismereteket és zsidó gondolkodást.

Teljes biztonságban érzem magam Ausztriában, 1948 óta vagyok itt, és lehet ugyan, hogy a hátam mögött valaki rosszat mond rólam, mert zsidó vagyok, de nyíltan csak egyszer éltem ezt meg. Negyven évvel ezelőtt történt, amikor valaki nem tőlem vásárolt meg valamit, azért, mert zsidó vagyok, amit meg is mondott.

Én személy szerint nem érzek antiszemitizmust. Olvassuk az újságokat, látjuk a tendenciákat, ez nem a szabadság, amit az ember lát, de sehol nincs másképp. 

Életrajz

Roseanu úr kémiatanár volt, nyugdíjas, 82 éves. A feleségével együtt egy bukaresti panellakásban lakik, a városközpont közelében. A hófehér haj beragyogja arcát, mindig szeretetreméltó és mosolygós. Egész életében gyerekekkel dolgozott, szerinte az ő szeretetük a legfontosabb dolog a világon. A tanári pálya megannyi önmegvalósítást ás sikerélményt nyújtott, közöttük például néhány találmány: sajátos taneszközök. Nagyon büszke két unokájára, fényképeik mindenütt ott vannak a lakásban.

Apai nagyszüleim valahonnan Galíciából jöttek, és Nagybárban telepedtek le, egy faluban, vagy ha meg akarjuk tisztelni, egy községben, Petrozsény és Hátszeg között [Nagybár – kisközség volt Hunyad vm., 1910-ben 500 főnyi román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Apám kisgyermek korában árva lett. Nagyapám, Rosenfeld Dávid kocsmáros volt. Vallásos ember volt, volt egy imádságoskönyve, és tudott imádkozni. Nem járt hagyományos öltözetben, a faluban nem viseltek ilyet. Otthon magyarul beszéltek. Nagyapám rokonairól nem tudok semmit. Nagyapa 1921 táján halt meg, nagymama, Rosenfeld Etelka még előbb.

Minden évben elmentem apámmal Nagybárba, a nagyszüleim sírjához. Két évvel ezelőtt az unokámmal, gépkocsival jövet Déva felől, megálltunk Nagybárban, a nagyszülők sírjánál. Töméntelen német hangzású név, egyik-másik akár zsidó is lehet, de egyik nevet sem ismertem. Petrozsényban gyermekkori jó barátok mondták el, hogy a zsidó temető a háború [vagyis második világháború] idején meghalt német katonák temetője mellett van. Az én időmben ez nem így volt. Nem sikerült megtalálnom a sírt. Beszéltem a gyerekekkel, az idén ismét el akarok menni oda.

Apámnak több testvére volt: Klein [szül. Rosenfeld] Pepi, Baum [szül. Rosenfeld] Etus, majd Rosenfeld Béla és Rosenfeld Benjámin. Mind Nagybáron születtek.

Az egyik húg, Klein [szül. Rosenfeld] Pepi Marosújváron lakott [Marosújvár(-akna) – nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben, 1920-ban 4900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Itt volt Magyarország legnagyobb sóbányája. Trianont követően Romániához került (Ocna Mureş), Tordától 24 km-re, déli irányban fekszik. – A szerk.]. A férjének, Klein Dávidnak volt egy kerékpár- és varrógépboltja. Pepi háztartásbeli volt. Vallásos, nem akárhogy, parókát viselt, nagyon vallásosak voltak. Elköltöztek Kolozsvárra [a második világháború után], majd onnan Izraelbe távoztak. Pepi Izraelben halt meg, a férje újra megnősült, egy hajdani közös lupényi ismerősünket vette el. Klein Pepinek és Dávidnak három fia és két lánya volt. Két fiú Transznisztriában pusztult el, az emberek azt mesélték, hogy fölrobbantották őket. Jenő volt az egyik, Ernő a másik. Egy kisebbik fiú sokáig autóbuszsofőr volt Kolozsváron, Izraelbe települt. Neki is vannak gyermekei. Él, a felesége meghalt, igen jól ismertem őket. Egyik lánya, Hanna számtantanárnő volt. Izraelben halt meg, agydaganata volt. Volt egy fia és egy lánya, akik Izraelben élnek. A másik lány, Erzsi, a szatmárnémeti Nemzeti Színház szabójával házasodott össze. Ők is kivándoroltak Izraelbe. Volt egy fiuk, Máté, kiváló gyermek, bejutott Bukarestben az elektronika szakra, anélkül, hogy tanárt fizettek volna a fölkészítésére. Izraelbe kerültek, és a fiú meghalt a hétnapos háborúban [Minden bizonnyal a hatnapos háborúra gondol. Lásd: hatnapos háború. – A szerk.]. A férj fölakasztotta magát, és az asszony minden nap a temetőben volt, egy olyan sír mellett, amiben semmi sem volt, minthogy a fia egy tankban robbant föl. A fiú nős volt, a felesége várandós, már volt egy gyermekük, mára mindkettő felnőtt. Hogy Erzsit elmozdítsák a sír mellől, találtak valakit, akinek a felesége meghalt Auschwitzban, és meggyőzték, hogy menjen hozzá. Elment Amerikába. Időközben a férje meghalt, Erzsi ott maradt, néha fölhív bennünket telefonon. Évente legalább kétszer eljön Romániába.

Baum Etus [szül. Rosenfeld], a legkedvesebb húg Brassóba ment férjhez. Háztartásbeli volt, a férjének, Baum Sándornak volt egy élelmiszerboltja. Brassóban laktak, a kőfejtők mellett. Volt egy lovas fogata, azon ültem mindig a nyári szünetekben, amikor bevásárolni mentünk a városba. Két lánya volt, Etus szép volt, de a lányok is. A nagyobbik leányka, Szonja, tizenkét éves volt, a kisebbik, nem emlékszem a nevére, nyolc, amikor az anyjukkal együtt elpusztultak Auschwitzban. A férj, Baum Sándor túlélte a deportálást, és újranősült Nagyváradon.

Az egyik fivér, Rosenfeld Béla Buhuşi-ban [Bakó m.] élt, elvesztettem a nyomát. Egyszer járt Petrozsényban. Nem tudom, mivel foglalkozott.

Volt még egy fivér, Rosenfeld Benjámin, másképpen Dezső, cipész volt, Petrozsényban élt. Apám rendszeresen támogatta őt, eléggé elkeseredett ember volt. Megnősült, kitelepült Izraelbe. Vakbuzgó vallásos volt, a felesége parókát viselt. Meglehetősen vallásosak a gyerekeik is. Egyszer ennek a Dezsőnek a lánya telefonált, és jött a fia, és egy csésze vizet öntött a fejére: hogy miképpen meri fölemelni a telefonkagylót szombaton! Dezsőnek két lánya volt, amikor meghalt, a felesége a két lánnyal Amerikába ment, férjnél vannak, az egyiknek a férje mészáros, a másiknak kereskedő, akinek volt egy kis farmergyára.

Apám, Rosenfeld Márton 1892-ben született, vagy kicsit később, Nagybáron. Elvégezte a gimnáziumot, ingázott Petrozsény és Nagybár között. Eljött Petrozsényba [Petrozsény – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, a 20. század első évtizedeiben 12 000 főnyi lakossal. Környékén Európa egyik leggazdagabb barnaszénlelőhelye volt, amelyet 1867-ben kezdett művelni a brassói bánya- és kohótársulat, majd az állam is nyitott bányákat. – A szerk.], fölvették a szénbányához, ott dolgozott egész életében, negyvenhat évet. Rendkívüli ember volt, kifogástalanul komoly, erkölcsös ember, mindenki, aki ismerte, tisztelte és csodálta őt. A lónyai szénbánya beszerzési osztályát vezette.

Édesanyám, Rosenfeld Frida [szül. Lustig] 1901-ben született, majdnem tíz évvel volt fiatalabb apámnál. Elvégezte a petrozsényi gimnáziumot. Fiatalkorában pénztáros volt egy petrozsényi illatszerboltban. Tudom, hogy apa első látásra beleszeretett. 1921 körül házasodtak össze, és nagyon boldogok voltak.

Anyai nagyapám, Lustig Jenő Bécsből származott. Szabó volt. Nagy mókamester volt, minden kisiparossal baráti viszonyban, egész nap a kuglizóban ült és sörözött, de igen jó szabómester volt, különösen nadrágokat szabott kiválóan. Volt egy inasa, az dolgozott. Ő meg a sörözőben… De szenzációs ruhákat készített. Akárhányszor jöttem hozzá, minthogy gyakran meg kellett javítania a nadrágomat, azt mondta: „Itt jön a legjobb kuncsaftom!” Nagyon jópofa ember volt. Otthon volt a műhelye, a konyhában volt a szabóasztal. Sokan ismerték, jöttek hozzá, rendeltek ruhát. Mesélt Ausztriáról, mindenféle helyekről, az első világháborús élményeiről, nagyon büszke volt a katonakorára [a közös hadseregben – lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában].

Nagymamám, Lustig Ilona valahonnan Szerbiából származott, rokonai voltak ott. Fiatalkora óta fehér volt a haja, mindig ilyennek ismertem. A környéken mindenki magyarul beszélt, kivéve nagymamát, aki tökéletesen beszélt németül. Kalapos volt, a főutcán volt a nőikalap-üzlete, ott volt minden bolt. Ez volt az egyetlen ilyen üzlet Petrozsényban, a helyi elit látogatta, a város krémje. Úgy emlékszem, hogy talán volt egy alkalmazottja is. Az készítette a kalapokat. Ő készítette a kalapokat, kalaposnő volt. Az üzlet felerészben az övé volt, a másik felében a Benedekné virágboltja volt, akivel különben családi jó barátságban voltunk. Amikor a bár micvóm volt, ez a néni hozott nekem egy magyar könyvet Petőfi verseivel, ma is megvan. A nagymama üzletrésze egy hosszú szoba volt, hátul egy polcféleséggel, ott alakították a kalapokat, ennyi. Egy időben nagymama egy gyermekjátékrészleget is tartott. Ezt nagyon szerettem, minden héten kaptam valamilyen játékot a boltból. Volt egy motorkerékpáros-automata, ami körbejárta a házat, voltak játékautók, babák. Akárhányszor jöttem az üzletbe, nagymama megvárta, amint elérek az utca végébe, és akkor utánam kiáltott: „Osziiiiiiiii!” Vissza kellett mennem, elfelejtett üzenni valamit édesanyámnak! Minden alkalommal utánam kiáltott az utcán.

Nagyapa nagy termetű volt, nagymama apró és igen serény. Egész életüket Petrozsényban töltötték. Négy gyermekük volt: Lustig Vilmos, Lustig Imre, Lustig Rozália és Rosenfeld Frida [szül. Lustig]. A háború idején Petrozsényban maradtak, minthogy nagyapa életkora ötven év fölött volt, csak az ötven alattiaknak kellett bevonulni. A háború után is itt maradtak. Nagymama az 1960-as években halt meg. Nagyapám kilencvenhat éves korában, az 1970-es években.

Lustig Vilmos Temesváron katonáskodott, ott maradt, megnősült. Villanyszerelő volt. Ő szerelte be a városban az első felvonót, a Baratium gimnáziumban, az akkori német iskolában. Milyen büszkén mesélt mindig erről a liftről, amelyet ő konstruált meg! Kiváló műszaki érzéke volt, nagyon jó szakmunkás. Felesége, Lustig Betti (Betusnak becézték) háztartásbeli volt. Két lányuk volt, Klári és Évi. Kivándoroltak Izraelbe, az egész család, Kiriat Yamba. Klári ma is ugyanott lakik, egy villamosmérnök felesége, aki a haifai villamos műveknél dolgozik. A húga, Éva elment az NSZK-ba, nem tudom, mi lett vele [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.].

Lustig Imre nem nősült meg, zárkózott ember volt. A vasútnál dolgozott. Egyszer aztán magára maradt Petrozsényban, illetve ő és apám, majd apám is meghalt – mit tegyünk Imrével? És közbeléptem itt [a bukaresti hitközségben], elhelyezték az „Amalia és Moses Rosen” idősotthonban, ott is halt meg.

Lustig Rozália 1951-ben halt meg, Petrozsényban, hajadonként. Ö, szegény, beteg volt, és mintha arra várt volna, hogy eljöjjek, és egyszer még találkozzunk. Vele voltam, amikor meghalt.

Nagy téglaházunk volt, amikor a lónyai bányatelepen laktunk, a Nicolae Iorga 14 szám alatt. Az utca a vasutasok házaival kezdődött, majd a főutcáig a bányászok lakótelepével folytatódott. Mi voltunk az egyetlen zsidó család ott, a többiek tisztviselők vagy munkások voltak a bányánál. Legjobb barátságban egy velünk szemben lakó családdal voltak, Székelynek hívták őket. Az asszony háztartásbeli volt, a férfi meg kereskedősegéd – azaz a szénbánya alkalmazottainak az üzletében árult. A bányászok a hónap végén fizettek – jöttek egy számlával, és amit időközben vásároltak, azt levonták a fizetésükből. Vásároltak egy zsák fehér lisztet, egy zsák félfehéret – minthogy akkoriban a kenyeret otthon sütötték, egy zsák kukoricalisztet, fél zsák cukrot. Így történt akkoriban a bevásárlás… Ez volt a bányásztelep.

Édesanyám nagyon jó gazdasszony volt. A kolónián volt a házunk, szép verandával, előtte virágoskert. Hátul zöldségeskert. Meséli a feleségem: „Néztem a mamát, kiment a kertbe, és kihúzott egy sárgarépát. Jött vissza szaporán, főzött. Aztán eszébe jutott, hogy kell még egy paszternákgyökér.” Minden megvolt a kertben, rendesen elültetve. Apa készített neki egy dobozt, csak a libák feje bújt ki egy nyíláson, ennek a segítségével tömte őket kukoricával, sós vízzel, hogy szomjasak legyenek, és egyenek, hogy hízzanak. Egész nap. Így nevelt tizenkét libát télire, felfüstölték őket. A tejet egy „momârlan” [A Zsil-völgyi „őshonos” román lakosság neve, akik inkább állattenyésztéssel foglalkoznak, mintsem bányászattal. Általában a bányák körüli hegyekben laknak. – A szerk.] asszony hozta, lovon, sajtárokban. Köréje puliszkát tett, hogy ne folyjon ki, azt aztán megettük. Édesanyám beszélgetett az asszonnyal. Igen mulatságos volt, ahogy gyenge román tudásával beszélt, de megértették egymást. Különben otthon csak magyarul beszéltünk. Édesanyám minden szomszéddal jó barátságban volt. Ott mindenki egyenlő volt, nem volt semmiféle megkülönböztetés.

Apa a lónyai szénbánya beszerzési osztályát vezette, ez egy település Petrozsénytól körülbelül hét kilométerre. Naponta ingázott egy helyiérdekű vonatocskával, télen kis vaskályhával melegítették a kocsikat. Reggel hatkor ment el otthonról, este hatkor tért haza. Délben a lónyai hivatalnokok kantinjában étkezett. Minden este elmentem a kisállomásra, ez helyi megálló, olyan két kilométerre, és vártam rá. Jöttünk a városba, ő a munkatársaival beszélgetett, én kolonc voltam rajta, fogtam a kezét. Hazajött, hozzáfogott a munkához, a Farkas-féle bútorgyárnak könyvelt, majd egy Schwalb nevű szabónak. Míg az asztalosnak könyvelt, megtanulta az asztalosmesterséget. Az udvaron épített egy pavilont, amelyben legalább tízen elfértek, ott voltam egész nap, nyáron ott írtam a leckéimet, hintát készített, tornaszereket, ez lett a hobbija.

Az én nevem tehát Oscar Roşeanu [1947-ben változtatta meg Rosenfeld Oszkárról. – A szerk.]. 1923. május másodikán születtem. Mindenféle-fajta nemzetből voltak barátaim, egész nap fociztam a réten, mint minden igazi fiú. Édesanyám kiáltott: „Osziiiii!”, azt hiszem, hogy néhányszáz méterre volt, több házsor távolságra. Hívott ebédelni. Ezek voltak a gyermekkori jó barátok: Dick Laci, ő volt a futballkapus, Sporia, a momârlan fiú, Rubb Dudu, a szülei órások voltak, Zuberetz, a szülei suszterek, csehek voltak. Soha senki se kérdezte, milyen nemzetiségű a másik, vagy milyen vallású. Volt gyűrű, hinta, az egész fertály ott volt, mindannyian az udvaron játszottunk. Egyszer eljött Petrozsényba egy bizonyos Alexander, aki kötéltáncos volt. Apa nekem is kellett hogy csináljon. Táncoltam a kötélen, egy barátommal a hátamon. Mindenféle marhaságot megengedtek nekem. Bújócskáztunk. Egyszer építettem téglából valamilyen ólszerű építményt, és ránk omlott. Jártunk halászni a Maleia patakra (a patak keresztülfolyik Petrozsény központján), álltunk a mederben, és kézzel fogtuk a halakat, majd befőttesüvegbe tettük. Elmentünk kerékpáron Nagybárig, vagy húsz kilométert, és fürödtünk a malomárokban.

Teniszeztünk, Petrozsényban volt vagy hét teniszpálya, pedig nem volt sok lakos. Nagyon büszke voltam, cipeltem a rakettet az egész városban, gyakran elbicikliztem Lónyáig, hét kilométerre a várostól, ahol teniszeztem a tisztviselőkkel, apa kollégáival. A tisztviselőklubban volt teniszpálya. Télen korcsolyáztam. Petrozsényban három vagy négy korcsolyapálya volt. Apával minden este korcsolyáztunk, mama volt a néző. Síztem. Egyszer az osztálytársaimmal építettünk a város mellett egy ugrósáncot, amelyről száz métert is ugrottam. Volt egy bobszánom is, apa vezette, én voltam a fékező. A városban volt egy bobpálya is, több mint öt kilométer hosszú, a nagy sebességtől elakadt a lélegzeted. Egyszer sikerült meggyőzni mamát is, hogy jöjjön velünk. Egyetlen alkalommal. Éppen akkor kicsúsztunk a pályáról, hirtelen megálltunk, mama ráesett apára, és ezzel véget ért a sportpályafutása.

Tanultam hegedülni, jártam is Kolozsváron két évig a zeneakadémiára, látogatás nélküli tanulóként. Hetente egyszer jött hozzánk a hegedűtanár. A petrillai zenekarral játszottam, néha heti két alkalommal is elmentem, éjjel jöttem haza, gyalog, a hónom alatt a hegedűvel. Ez egy fél szimfonikus zenekar volt. Volt harmonikám, csak most gondolkodom el, annyi év után, szegény szomszédok, mit vétettek, hogy egyfolytában engem kellett hallgatniuk? Az egész fertály az én udvari harmonikázásomtól zengett.

Petrozsény a gyermekkorom városa. Legszebb emlékeim kötődnek hozzá. Valahol azt olvastam, hogy akkoriban [a két háború között] tizennyolcezer lakosa volt. Teljes összhangban éltek itt románok, magyarok, zsidók, németek, franciák. A városban erős zsidó közösség élt, a város jegyzőjét Berkovitsnak hívták, a lónyai szénbánya beszerzési főnöke Rosenfeld Márton volt, az apám és még sokan mások. Minden évben egyszer igyekszem eljutni oda, hogy lássam a szüleim sírját. A temetőben, a neveket olvasva, fölidézem e város múltját. Szinte mindenki, akit oda temettek, ismerősöm volt, jó páran barátaim.

A petrozsényi zsidók nem voltak kevesen. Hadd elemezzem a város főutcáján lakó zsidó családokat. Ha Hátszeg felől érkeztél, az első zsidó család a Fuchsok voltak. A családfő asztalos volt. Pár házzal odébb lakott Simmenthal, az úri szabó. Aki elegáns akart lenni a városban, nála öltözött. Egy emeletes ház következett, belső udvarral, amiben szökőkút volt. Itt lakott a Marek család, az övéké volt a városi villanyüzem. Aztán utcasarok következett, egy mészárszék volt ott, a Horváth testvérek tulajdona. Szintén a főutcán volt a Biber család készruhaüzlete. Az egyik utcasarkon volt a Weiss fivérek impozáns élelmiszerboltja. Ők egy emeletes villában laktak, a bolt fölött. Az üzletben mindent megvehettél, az édességtől a zöldségig. „Gyarmatáruboltnak” nevezték, vagy „áruháznak”. Egy másik család következett, szintén Weiss, akinek ékszerüzlete volt, különösen ezüsttárgyakkal. A tulajdonos alacsony volt és kövér, a felesége magasabb, impozánsabb volt, látszott rajta, hogy ő a családfő. Ismét készruhabolt következett, a Schretter fivéreké. Az apa és több gyerek, mind itt dolgoztak. Különben a Schretter fivérek voltak és maradtak a város legelső kereskedői. Mindenki ismerte őket, mindenki hozzájuk fordult, ha jó kiszolgálásra vágyott. A legkisebbik Schretter fiú 1996 óta Petrozsény polgármestere, független jelöltként választották meg.

Következett a Hertz család cipőüzlete. Ketten voltak testvérek. Aztán egy gyógyszertár, a Ringewürtzéké, a fiuk kivándorolt Izraelbe. Egy másik Biber család volt a parfümbolt tulajdonosa, ahol fényképészeti felszerelést és anyagokat, hangszereket stb. is árultak. Ez a család is kivándorolt Izraelbe. A Goldstein család készruhaboltjánál mindenki csodálta a cégtáblát: egy nadrágot, amelynek a szárait négy férfi húzta, de az nem szakadt el. Ez azt akarta mondani, hogy az itt vásárolt ruha mennyire tartós [Budapesten is volt hasonló reklám: a Guttman Áruház (a háború utáni Verseny Áruház) híres reklámja volt 1899-től egy nadrág elszakításával megbirkózni nem képes három-három férfialak. Mint Szabó Dániel cikkéből (Reklám a századfordulón) megtudhatjuk, az „ábra nem Guttmanék találmánya, azt egyértelműen a New York-i Sweet Orr and Company reklámjáról másolták” (ami viszont emlékeztetett a Levi Strauss and Company nadrágtépő lovaira) (www.reklamvonal.hu/index_alap.php?cikkid=137&inc_text=cikk_display.php&keyword). – A szerk.]. Ugyancsak a főutcán lakott Ábrahám mérnök családja. Ez a család szervezte meg az Ihudot meg a Keren Kajemethet Petrozsényban. Aztán ott volt a Hoffmann család. A férfi bankigazgató volt.

A Maleia partján volt egy gyönyörű villa, két család lakott benne: a Pickék (ez a család most is Petrozsényban él, egyike a kevés itt maradt zsidó családnak), valamint Halmos ügyvéd családja, egy fiuk és egy lányuk volt. A lány ismert zongoraművész volt. Azt hallottam, hogy a család kivándorolt Indiába, majd nyomuk veszett. Aztán a Vámos család, az apa könyvelő volt, két gyermekük volt, egy fiú, Ervin és egy lány, Lili. A fiú kollégám volt az egyetemen, Bukarestben végezte a fizika–kémia szakot. 1960 után megörökölték egy franciaországi nagybácsi vagyonát, és kitelepültek Izraelbe, ahol nagyon jól éltek.

Sok nevet kellene még megemlíteni. Az Isac családnak kocsmája volt. Azt hiszem, hogy ők voltak az egyetlen petrozsényi zsidó kocsmáros család. Ugyancsak a főutcán volt egy cipőbolt, tulajdonosa Musen Deri volt, akivel alkalmam volt találkozni a háború után Haifán, ahol szintén egy cipőboltnak volt a tulajdonosa. Aztán a Feldmann család. A férfi látszerész volt. Kitelepültek Izraelbe, ott is találkoztam velük, szintén egy optikai üzletben, nem messze a Musen Deri cipőboltjától. Egy másik jó barátom volt Zucker Mandel. Ketten voltak testvérek. Távoztak Izraelbe, de egyikük igen rosszul bírta az éghajlatot. Engedélyt kértek, hogy visszatérhessenek Romániába, de nem engedték őket. Rotman Pál szobafestő a húgával együtt költözött Izraelbe, 1941 előtt [akkor még: Palesztina]. Hasonlóképpen a Léb család, a férfi asztalos volt. A fivérével és két húgával távoztak Izraelbe. Aztán még egy család, amelyik Izraelbe távozott, egy Schwalb nevű szabóé.

A Kardos családnak készruhaboltja volt. Kardos úrhoz egy mulatságos emlék fűz: három-négy éves voltam, amikor megtanított, hogy zsebkendőbe fújjam az orromat. Örökké a bolt ajtajában állt, szemlélte az utcát. Mellette, egy másik üzletben Rubb órás dolgozott. A nagyobbik fia órás lett, a kisebbik Kolozsváron orvos. Az öreg Rubb volt a város mókamestere volt. Millió viccet tudott. Aki elment a boltja előtt, és megállt a kirakatnál, találkozhatott az öreg Rubbal, aki kisietett, és elmondott néhány viccet, amelyeket tárgy szerint csoportosított: a rabbiról, a rendőrökről, a papokról stb. Sok viccét átvették a város lakosai, közöttük az apám is, aki minden alkalommal, amikor hazamentem, elmondta őket, én pedig, hogy örömet szerezzek neki, nevettem rajtuk, mintha akkor hallottam volna őket először.

Következett a Reisman-patika. Petrozsényban két gyógyszertár volt, mindkettő zsidó tulajdonban. Aztán egy vasárubolt. Egy másik főutcán lakó család következett, porcelánboltjuk volt, a Weissék. Nem álltak rokonságban a másik Weiss családdal, amelyikről az előbb volt szó. Ezek is kivándoroltak Izraelbe. Egy közeli udvaron laktak Nagyék. A családfő cipész volt. Izraelbe távoztak, még a második világháború előtt [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Egy nőikalap-bolt következett, a Lustig-féle, a nagyanyámé. Ugyanabban a boltban virágüzlet is volt. A következő házban lakott Weiss doktor két, pártában maradt húgával. Az egész város némileg excentrikusnak tartotta őket, minthogy egész nap az ablakban ültek, és néztek ki az utcára, és mindenkire ráköszöntek. Aztán egy gyarmatáruüzlet, a Banden családé, két fiuk volt, mindketten kivándoroltak Izraelbe a háború után. Bandenné minden évben elment Herkulesfürdőre. Gyermekkoromban azt hittem, hogy „Herkulesbad” legalább is Ausztriában van. Aztán később tisztázódott, hogy Herkulesfürdőről van szó [A kénes és sós gyógyvizekkel rendelkező Herkulesfürdő az egykori Osztrák–Magyar Monarchia egyik leghíresebb fürdőhelye volt. A római időkben építették ki először, majd a 18. században az addigra teljesen elfeledett gyógyfürdőt ismét fölépítették. Ezt egy török támadás lerombolta, és a 19. század második évtizedében nyílt meg a fürdő újra, virágkorát a század második felében élte. (Petrozsény és Herkulesfürdő között 166 km a távolság.) – A szerk.].

Petrozsényban máshol is laktak zsidók, néhányan meglehetősen ismertté váltak. Így például Schwartz alelnök lett a Munkaügyi Minisztériumban. Hermann doktornak két fia volt, az egyik orvos lett Kolozsváron, a másik meg vegyészmérnök a Dermata vállalatnál, ugyancsak Kolozsváron [A dr. Farkas Mózes és Farkas József Dermata Bőrgyár és Cipőüzem Kolozsvár egyik legnevesebb bőripari vállalkozása volt, a mai Clujana cipőgyár elődje. – A szerk.]. A Fischer családnak gyarmatáruüzlete volt a bányásztelepen. A Vértes családnak kályhacsempegyára volt. A legnagyobbik fiú ebből a családból illegalista volt, és letartóztatták Magyarországon [Az illegalista illegális kommunistát jelent, a szót főnévként használták, és beleértődött, hogy kommunistákra vonatkozik, nem volt szükséges hozzátenni a „kommunista” szót. – A szerk.]. Miután kiszabadult, itthon tanult az orvostudományi karon és a matematika karon. Gyomorfekélyben halt meg. Két öccse volt, mindketten Izraelbe települtek.

Volt egy fiú, Horváth Tibor, aki a háború után a Beruházási Bank alelnöke lett. Ő meg a fiatal Hoffmann, a bankár fia volt a város műkorcsolyabajnoka. A korcsolyapályán mindenki körben korcsolyázott, és ők ketten voltak középen, mindenki őket csodálta. Olyan korcsolyájuk volt, ami fel volt csavarozva a cipő talpára, ami nagy újdonság volt akkoriban. De valóban csodálatosan korcsolyáztak.

Aztán volt még egy család, a Scheffer család, az övék volt a város egyetlen nagy szódavíztöltő üzeme. Volt egy lovas kocsijuk, azzal szállították ki a szódavizet a városba. Télen az ő területükön korcsolyapálya működött. Az unokájuk elvégezte az orvosi egyetemet Temesvárott, kivándorolt Izraelbe, ahol a zvati kórházban orvos.

Az állomástól nem messze lakott a Grossman család, építőanyag-raktáruk volt. Ők voltak a szénbányák legnagyobb szállítója, faanyagot meg egyéb szükséges anyagokat szállítottak. A fiuk Franciaországban tanult, harcolt a maquis-ban [Ez volt a neve a második világháború alatt a francia ellenállási mozgalomnak. – A szerk.], és visszajött az országba, megváltoztatta a nevét, Gaston Marinra [1918-ban született. Elvégezte a grenoble-i műegyetem villamossági és energetikai karát. Számos tudományos munka szerzője, a francia hadsereg és ellenállás veteránja, 1949–1962 között magas hivatalokat töltött be az energetikai minisztériumban, az Állami Tervbizottságban és az Állami Nukleárisenergia Bizottságban. Jelenleg Izraelben él. – A szerk.]. A Grossman család a háború idején Kolozsvárra költözött a lányukkal együtt, elvitték őket Auschwitzba, ahol elpusztultak, így Gaston Marin, amikor hazatért, senkit sem talált életben a családjából.

Minden ünnepkor a zsinagógában voltunk, soha sem hiányoztunk. Jom Kipurkor tizenkét órát ültünk itt, este tálaltak, másnap estig senki sem evett. A szülőket és a testvéreket minden ünnepen meghívtuk magunkhoz, a Jom Kipur [előtti] vacsorára, a Hanuka-ebédre, minden ünnepkor nálunk voltak, minthogy nálunk sütöttek kenyeret. Az utcánkban volt egy kenyérsütő kemence, minden nap más családra került a sor, a mi napunk a péntek volt. Édesanyám a szennyest is elhozta az öregektől [a nagyszülőktől], nálunk mosták azokat is, összetartó család voltunk. Minden vasárnap reggel kivonultunk apával az ebédlőbe, ahol imádkoztunk – a reggeli imát minden vasárnap, minthogy szombaton dolgozni kellett, de vasárnap ez volt a program. Apa megtanította, hogy kell föltenni a tálitot és a tfilint. Tudtam, hogy kell a tfilint föltenni – egyet a karomra, a másikat a homlokra hétszer kellett körbecsavarni.

A bár micvóra készülve, volt egy bóher, tanító néhány hónapig, megtanította, hogyan kell szerepelnem. A bár micvóra a petrozsényi imaházban került sor. Bemutattam a Tórát, olvastam, végigjártam vele az egész termet, körbe, és természetesen az emberek megcsókolták a Tórát. Mindenben követtük a hagyományt, este vacsora volt. Részt vett az egész család, a nagyszüleim, nagybácsik, nagynénik, összetartó család voltunk.

Petrozsényban egy zsinagóga és egy imaház volt. A zsinagóga ma is megvan. A rabbi Müller rabbi volt, aki nagy tudós hírében állt. A fia, Müller Pinki [Pinkász] ugyancsak rabbinak tanult, és 1944 után föliratkozott, hogy kivándoroljon Izraelbe. [Pinchas Müllert letartóztatták, azzal a váddal, hogy a Hunyad megyei zsidóságot kivándorlásra bujtogatta, emiatt néhány évig börtönben volt. (Együtt raboskodott Szamosújváron Páskándi Gézával. Levelezésük „Múlhatatlan barátsággal” címmel jelent meg a CET Belvárosi Kiadónál 1999-ben.) Kiszabadult, és kivándorolt Izraelbe, ahol Észak-Izrael főrabbija lett. – A szerk.]

Az ünnepek valóságos divatbemutatók voltak, a hölgyek mind új kalapban jöttek, amiket nagymamám készített, elgondolhatja, mi volt ott. A hitközség szabályszerűen megtartotta a hagyományos ünnepeket, a Jom Kipurt, a Pészahot, a Ros Hásánát, a Hanukát. A családban tökéletes összhang uralkodott. Sose hallottam egy felemelt hangot. Nem volt meg nem tartott ünnep, meghívták a nagyszülőket, a nagybátyáimat, az egész család összegyűlt nálunk. A húsvét húsvét volt, nyolc napon át ettünk pászkát. Apa minden hagyományt betartott. Tudták, hogy a zsidó hitközség tagja, ez senkit sem zavart a városban. Emlékszem például, hogy a széderesten az egész család összegyűlt, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők a hagyományos asztal körül, amiről semmi sem hiányzott, amit a hagyomány előírt, mint például a „kosz sel Elijáhu” [Elijáhu serlege], a borcseppek, amelyeket kitöltöttek a poharakból a „dam” [vér], „cefardeah” [békák] szavak kíséretében [A Hágádá fölsorolja azt a tíz csapást, amely az egyiptomiakat sújtotta a zsidók kivonulása előtt. Mikor elmondják a tíz csapást – az első két csapás a „dám” (vér), amikor is Egyiptom vizei vérré váltak; a második a c’fárdéá (béka), majd szúnyog, vad, dögvész, fekély, jégeső, sáska, sötétség, első szülöttek halála –, az asztalon lévő vörösborba mártott ujjal egy-egy csöppet a földre kell csöppenteni . – A szerk.], vagy a kérdések [lásd: má nistáná], amiket én tettem fel apának, mint például „Ma nistánu halajlu háze mikol haleloisz?”. A hitközség ünnepekkor két zsinagógát töltött meg. Ebből mára tíz családnál kevesebben maradtak, nem futja már egy minjánra sem.

A Maleia-völgyi telepen egy olyan zsidó csoport lakott, amelyik a galíciai zsidók hagyományait követte: kaftánt viseltek, prémkarimás kalapot [strejmel], szakállasok voltak [Azaz, nyilván egy haszid közösségről van szó. Lásd: haszidizmus; haszid öltözék. – A szerk.]. Ott is épült egy zsinagóga. Az imaterem az épület első emeletén volt, a földszinten két terem volt, a tóraiskola számára. Az itt lakók a zsidó hagyományokhoz kötődő foglalkozásokat űztek: egyikük Talmud-Tóra tanító volt, a másik haham [lásd: hóhem] stb. A Maleiában lakott egy szabó is, Ovics, a lányuk most is Petrozsényban él.

Nyugodt légkörben éltünk, nem voltak antiszemita megnyilvánulások, ezek csak a kommunisták eljövetele után kezdődtek. Vasárnap a város feketébe öltözött, a sportpályáról kiözönlő tömeg viselt fekete ünneplőt, mindenki a „Zsil”-lel, a helyi csapattal tartott, nem igaz? A városban van egy domb, azután jön a központ: amint vége lett a meccsnek, mindenki kiözönlött, láttad, amint hömpölyög erre egy fekete hullám, nem voltak autók, az egész sugárút tele volt emberekkel. Mentek, egészen fel a piacig, a város másik végéig – általában ez volt az útvonal, így sétáltak. Azt hiszem, hogy több mint száz zsidó család élt a városban. Nagy közösség volt, ha az egész főutca üzletekkel, és pardon, zsidókkal volt tele. Volt Petrozsényban egy munkáskaszinó, aminek igen jó mozija is volt, és mellette egy hatalmas csarnok, és amikor a szünet volt a filmvetítés során, a nézők kijöttek a büféhez. Itt tartották a bálokat. Akkoriban még táncolták a mazurkát, és apa – az egyik petrozsényi zsidó! – vezette a táncot. Ma is hallom apát: Messieurs, changez les dames! [Kb.: Uraim! Hölgycsere következik (francia). – A szerk.] Ez 1937 körül volt. Mindenki mindenkinek a barátja volt. Kit érdekelt, hogy valamelyikük zsidó?

1939-ben a Cuza–Goga-féle kormány [lásd: Goga–Cuza-kormány] megszüntette az összes olyan gimnáziumot, ami munkásközpontokban működött. Így bezárták a petrozsényi gimnáziumot meg a lupényi polgári iskolát, és arra kényszerítették – közvetve – a gyerekeket, hogy szakiskolákba iratkozzanak, bányásznak tanuljanak, a gyakorlatot a bányában kellett végezni. Apám elkezdett leveleket írni, Târgu Jiuba, Temesvárra, Dévára, Nagyszebenbe, hogy tovább tanulhassak. Hatodikos voltam. Nagyszebenből érkezett jóváhagyás. Apa annyira meg volt illetődve, hogy nem is ült vonatra, taxival ment, pedig ezt nemigen engedhettük meg magunknak.

Egyszer Nagyszebenben, hittanóra alatt kint ácsorogtam a folyósón, minthogy zsidó voltam. Jön az igazgató: „Mi van magával itt? – Hát tetszik tudni, én zsidó vagyok. – Hová való? – Petrozsényi vagyok. – Ki íratta be ide? – Az aligazgató úr hagyta jóvá!” Az igazgató szabadságon volt, és nem tudta, az aligazgató feladata volt, hogy megoldja a kérdést, aki nem tudott erről. Nagyon haragudott az igazgató, „Hogy merészelt az aligazgató beírni?” Már eltelt másfél hónap. Mit tegyenek velem? Így aztán [Nagy]Szebenben maradtam.

Ebben a gimnáziumban volt egy háromszázötven tagú fúvószenekar. Volt egy tanár, ő vezényelt a gimnáziumban, Belu tanár úr, szenvedélyesen szerette a zenét. Egyszer végigjárta az osztályokat, és azt mondta: „Fúvószenekart szervezünk, ki iratkozik be közületek?” Az én barátaim ott voltak. Tudom, úgymond, hogy csináljuk, hogy ne mondja senki, hogy nem iratkozunk be. „Tanár úr, mi szaxofonra szeretnénk beiratkozni.” Minthogy nem volt szaxofonjuk. És képzelje el: Bécsből hozatott hangszereket, mindent, ami egy teljes, háromszázötven tagú fúvószenekarnak szükséges – a pénzt a Tanügyminisztériumból szerezte. Egyszer jön az osztályba: „Minden diák, aki föliratkozott a fúvószenekarba, jöjjön ki!” Nem törődött senkivel és semmivel. A román nyelv tanára egyebek mellett ugyanakkor Szeben megye prefektusa [főispánja] is volt. Mit törődött ő a prefektussal? Kimentünk, mondtuk magunkban, hogy úgysem lesz min játszanunk. És képzelje, négy szaxofon volt ott! A próbákat az iskola alagsorában tartották, gondolhatja, hogy kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy próbákra járjunk! A katonai zenekar zenészei tanítottak szaxofonozni. Ezzel a zenekarral vonultunk a városban, a büszkeségtől nem fértünk a bőrünkbe! Később is, még pár éven át szaxofonoztam.

Egy éven át, azaz miután kitettek a nagyszebeni gimnáziumból [1940-ben, a romániai zsidóellenes törvények miatt], a nyolcadik osztályt a zsidó gimnáziumban végeztem el [Oscar Roşeanu az 1939/40-es tanévet Nagyszebenben végezte, a következő tanévet pedig a temesvári zsidó líceumban. – A szerk.].

1941. augusztus hatodikán elkezdték ütni a dobot Petrozsény különböző pontjain – akkoriban így tették közhírré a városháza körleveleit és rendelkezéseit. A „kisbíró” azt hirdette ki, hogy másnap reggel minden zsidónak jelentkeznie kell a dévai Hadtest-kiegészítőnél, ahol munkaosztagokba osztják be őket. 1941-ben minden tizenhat és ötven életév közötti petrozsényi férfit munkaosztagokba soroltak, és dolgozni vittek, kezdetben a Déva–Brád közötti vasúthoz, majd a Szárazér–Paulis csatorna építéséhez, és utóbb Moldvába, a bunkerek közötti kábelhálózathoz szükséges árkok ásásához [lásd még: zsidótörvények Romániában]. Ugyanabban az időszakban a petrozsényi zsidó nőket szintén evakuálták egy Poklisában, Hátszeg mellett levő kastélyba, majd Dévára, ahol a háború végéig maradtak.

Apám a szénbányáknál dolgozott, a lónyai bánya beszerzési osztályának volt a vezetője. Az egész régiót militarizálták, tehát neki helyben kellett bevonulnia. Nem kellett távoznia a Zsil-völgyből, de azt mondta, hogy akarja látni, hova fognak vinni engem, ami után hazajön, minthogy volt neki ez a helyben való mozgósítási igazolványa. Amint Déváig eljutott, már nem engedték, hogy visszatérjen Petrozsényba, így aztán együtt keltünk útra, gyalog. Úgy húsz kilométerre Dévától, gyalog, menetoszlopban, az összes Zsil-völgyi zsidó, tehát Lupényból, Vulkánból, Aninószáról, Petrozsényból, Petrilláról, Lónyáról. Elvittek egy községig, Krecsunesdig, egy részünket pedig Füzesd községbe, ahol elszállásoltak, azaz apámat és engem tizennyolc más személlyel együtt egy istállóban, ahol addig tyúkokat tartottak. Rettenetes bűz volt. Szalmazsákokat tettek le, körös-körül a fal mellé, novemberig itt laktunk. Naponta mentünk az építőtelepre. A Déva–Brád vasútvonalat építették. Sziklákat, köveket mozgattunk meg, csillét kellett tolni, megtisztítani a majdani vasútvonal nyomvonalát. Ebben az időszakban bennünket, a Dévára beosztott férfiakat a Rézbánya nevű bányához, egy Déva melletti dombhoz osztottak be, ahol köveket cipeltünk, két összekötött követ kellett vállon vinnünk, körülbelül hat kilométeren át, gyalog. Majd megismételtük a műveletet, minthogy Déván köveztek egy utcát, és természetesen a köveket nem teherautóval vagy traktorral juttatták oda, hanem velünk. 

Apámnak sikerült telefonálnia Petrozsényba, beszélt a vezérigazgatóval, elmondta, hogyan járt, de az sem tudta visszahozni. Aztán egy nap apám összeszedte minden bátorságát, fölszállt egy teherautóra, és elment Dévára. Elment a Hadtest-kiegészítőhőz, valamiféle jelentést tett, elmondott valamiféle önéletrajzot, de az ezredes fogdába záratta, és azzal vádolta meg, hogy volt mersze megszökni. Hét napig volt a fogdában, majd visszatért az építőtelepre. Egy dombtetőn voltunk, katonák őriztek, látom, hogy valaki jön felfelé, közeledik felém, aztán megölel. Nem ismertem meg! Jobban megnézem, látom, hogy apa. Csont és bőr volt, a veséje is megbetegedett. Éjszakánként forró vizet vittem neki, borogassa a veséjét, hogy csökkentse a fájdalmakat. Minthogy mindenki, aki ott volt, nagyon tisztelte, megtették vízfelelősnek, vitte vederben a vizet, és egy bögrével adott az embereknek inni.

Novemberben egy másik faluba költöztünk, a telepet elhagyták, majd végül visszakerültünk Dévára. Apám időközben betöltötte az ötven évet, felszabadították, de nem engedték meg, hogy visszatérjen Petrozsényba, tehát Déván maradt. Nagy nehezen sikerült oda vitetnie édesanyámat, akit, mint említettem, többedmagával, petrozsényi zsidó asszonyokkal egy Hátszeg melletti elhagyott kastélyba deportáltak, Poklisára, ahol hosszú időt töltött. Sokkal később aztán nagyon sajnáltam, hogy nem kértem meg édesanyámat, hogy mesélje el részletesen, miképpen töltötte ő azt a hosszú időt a kastélyban.

1942 tavaszán mindannyiunkat elvittek Arad mellé, egy csatornához, amit Matka [Szárazér-]-Paulisnak neveztek. Kezdetben Ménesen szállásoltak el, majd Világoson, Paulison, azaz mindazon településeken, amelyek e csatorna mentén voltak. Szintén kábé húszan voltunk helyiségenként, egy agrármérnök vadászházában. Egy olyan csatornát ástak, ami a Köröst és a Marost kötötte össze, alapvetően öntözőcsatorna lett volna. Minden reggel gyalogoltunk néhány kilométert a szállást adó településtől, és ástuk a csatornát. A csatorna mélysége két-három méter volt, lapátoltuk a földet, ha meg esett az eső, akkor a sarat. Néha varangyos békákkal együtt. Mindaddig, amíg az őrkatonák bőrig nem áztak, nem volt szabad visszatérnünk.

Egy alkalommal elrejtettük valahova a lapátokat és csákányokat, a földbe, hogy ne kelljen hazacipelnünk, hanem csak másnap reggel elővennünk, hogy folytassuk a munkát. Egyszer jön az ezredes ellenőrzésre, látja, hogy nincs lapátunk. Mindegyikünknek le kellett feküdnie a földre, ötvenen-hatvanan voltunk, mindenkinek huszonötöt ütöttek a hátára, szíjjal, természetesen csupasz fenékre, a sárban, nem egyszer a katona derékszíja a földet is érte, majd a mi bőrünket. Ha szelídebben próbált ütni, az ezredes megfenyegette: „Téged is lefektetlek és megverlek, egy zsidóval veretlek meg!”, így aztán a büntetést végig kellett vinni.

Nos, ekkoriban egy kis zenekart szerveztünk. Voltak közöttünk aradiak és temesváriak is, nem csak Hunyad megyeiek. Egyikük, Berkovics Nunu harmonikás volt az aradi Moulin Rouge-ban. Fantasztikus művész volt! Magával hozta az akkordeonját, volt egy hegedűnk is, volt egy jó barátom, akinek volt egy fuvolája, és szereztünk egy „karmestert” is. Néha az ott lakók engedélyt kértek az ezredestől, hogy mehessünk zenélni különféle bálokba. Szombat este volt bál, bennünket kértek meg, hogy zenéljünk. Így aztán mi is kaptunk este egy jobb vacsorát. Persze egy katona őrzött bennünket. A fuvolás barátom nem tudott játszani a fuvolán, de a szája előtt tartotta, és tette magát, hogy fuvolázik. Egyszer fülét hegyezve odajön hozzánk a katona, rájön, hogy ez semmiféle hangot nem állít elő, és azt mondja: „Vámos úr, magának még kell gyakorolnia!” Egyszer fölraktak egy szekérre az ezredes jóváhagyásával és a két őrkatonával, hogy menjünk el egy aradi teológushallgató esküvőjére, aki Világoson lakott, ahova meghívtak muzsikálni. A lakodalomban vagy húsz egyetemi hallgató vett részt. Amikor látták, hogy mégis civilizáltabb emberek vagyunk, azt mondták, hogy tegyük le a hangszereket, és üljünk le az asztalukhoz. Gondolhatja, hogy kellemes este volt.

Volt, aki megpróbált Aradra szökni, néha egyiknek-másiknak sikerült. Felöltözött másoktól kölcsönzött ruhákba, hogy jobban mutasson. Voltak sváb asszonyok, akik vitték nagy kannákban a tejet Aradra, ezek is segítettek, nagy szoknyáik alá rejtették őket a kalauz szeme elől.

Egy nap mindannyiunkat vonatra tettek, katonai őrség alatt, és elvittek Moldvába, ahol a háború végéig dolgoztunk. A vonat Déván haladt át, a marhavagon ablakain át sikerült köszönteni a szüleinket, valakinek sikerült értesítenie őket. Végül megérkeztünk Moldvába. Vătineşti, Ciuşlea és Doaga falukba osztottak. Az ott lakó szerencsétlenek csak hagymán és puliszkán éltek. Itt összekötőárkokat ástunk a bunkerek között, amelyeket a Szeret mentén építettek. Én, már nem tudom, hogyan, asztalos lettem. Az asztalosműhely egy iskola udvarán volt. Egy nap, 1944. augusztus huszonharmadikán kijön az iskolaigazgató az udvarra, és azt kiáltja: „Fegyverszünet van! Vége van a háborúnak, Mihály király [lásd: I. Mihály román király] aláírta a fegyverszünetet!” Abban a szempillantásban az ezredes, aki a közelben volt, fölugrott egy csézára, a lovak közé csapott az ostorral, és eltűnt. Én elszaladtam a munkatelepre, hogy kiáltsak az embereknek, akik ástak: „Emberek, hagyjátok a lapátokat és csákányokat, vége a háborúnak!” Egy katona hátulról megfenyegetett a fegyverével: „Hogy merészelsz, te? Agyonlőlek! – Jöjjön velem, uram, az iskoláig, hogy lássa, mi történt!” Elkísért addig, velem tért vissza, és igazolta, amit mondtam. Senki se merte letenni a lapátot, egyik sem merte elhinni, hogy véget ért a háború. [Oscar Roşeanu tehát 1941 és 1944 között volt kényszermunkán. – A szerk.]

Most mit tegyünk? A németek még nem vonultak vissza, az oroszok még nem jöttek meg, mi két arcvonal között voltunk. Egyszer aztán a németek visszavonultak Erdély felé, és akkor mi is elmentünk onnan. Több mindenen bámultunk el: az első oroszok között jött egy ezredes is, lóháton. Megkérdezte, mi van velünk. Mondtuk neki, hogy zsidók vagyunk, szabadon engedtek. Most is emlékszem, hogy az első szavai ezek voltak: „Először is zsidók legyetek, és azután kommunisták!” Nagy benyomást tett ránk, hogy egy szovjet ezredes mondta ezt nekünk. Láttunk egy kétlovas szekeret egy orosszal. A szekérnek hiányzott egy kereke, és a tengely vége a földön csúszott. Megkérdeztük, hova megy, és nagyon büszkén felelte: „Berlinbe!”

Egyszer elmegy mellettünk egy cséza egy katonával és egy körülbelül tizenkét éves gyerekkel, aki szintén szovjet egyenruhába volt öltözve, és géppisztolya is volt. Megállnak egy bunker előtt, látjuk, amint kijön néhány német, akik oda rejtőztek, felemelt kezekkel, jelezve, hogy megadják magukat, és a gyerek mindet lelőtte. Megkérdeztük a katonát, honnan ez az engesztelhetetlen vadság, és elmondta, hogy a gyerek mindkét szülőjét megölték a németek, és a gyerek arra kérte őket, hogy vigyék magukkal, hogy bosszút állhasson.

Megkezdtük mi is a visszavonulásunkat. Négyen maradtunk együtt, jó barátok. Egyszer megállítottak az oroszok, és odatettek dolgozni a vasútvonal szélesítéséhez, minthogy a Szovjetunióban a vasút szélesebb, mint Romániában. Két éjjel és két nap dolgoztunk a vasút szélesítésénél, szovjet katonák őrizete alatt, égő levéltárak fényénél. Lassacskán megindultunk hazafelé, természetesen gyalog. Az út csupa por volt, minden irányban teherautók és ciszternakocsik száguldoztak, de nem sikerült egyet sem megállítani, hogy fölvegyenek. Láttunk az árok szélén egy teherautót. Néhány szovjet katona ült ott, ettek, mellettük lőszeres ládák és két-három nagy kosár paradicsom. Megkérdeztük a velük levő zsidóktól, hogyan győzhetnénk meg őket, hogy vegyenek föl bennünket is, Râmnicu Săratig. Azt tanácsolták, hogy ígérjük meg, ha elvisznek, szerzünk bort számukra. Úgy is lett! Megengedték, hogy fölszálljunk. Amikor odaértünk, és le akartunk szállni, jött egy fegyveres orosz, és követelte a megígért bort. Adott néhány kannát, és elmentünk a városba, könyörögve fűnek-fának, hogy adjanak valamennyi bort. Végül egy ember, látva a helyzetünket, megkönyörült rajtunk, megtöltötte a kannákat, amiket odaadtunk az oroszoknak, akik békében elengedtek.

Elmentünk a vasútállomásra. Állt ott egy hosszú tehervonat, tele emberekkel, akik csendben várakoztak az indulásra. Fölszálltunk mi is, azt remélve, hogy a vonat Plojest felé megy [Bukaresttől 60 km-re, északra – A szerk.]. Végül el is indult. Megkérdeztük a többi utast, mióta állt a szerelvény az állomáson, azt válaszolták, hogy egy hete. Gratuláltunk magunknak, micsoda szerencsénk volt, hogy alig szálltunk föl, el is indult. Plojesten átszálltunk egy másik vonatra, ami Dévára ment. A bombázások miatt a vonatnak egyetlen ép ablaka sem volt. Nagyszebenben német bombázás közepébe kerültünk, a kocsik alá bújtunk, szerencsére senkinek sem lett semmi baja. Piskin [10 km-re Déva előtt – A szerk.] négytagú csoportunk két párra szakadt, a másik kettő Váralja felé ment tovább, hogy hazajussanak, Hátszegre. Váralján ismét bombáztak a németek, utólag hallottuk, hogy két barátunk ott halt meg. Három év gyötrelem és szenvedés után, amikor úgy tűnt, hogy végre minden véget ért!

Miután a dolgok valamennyire megnyugodtak a vidéken, és a németek továbbmentek Arad felé, úgy döntöttünk egy osztálytársammal, hogy leérettségizünk Aradon. Egy zsidó magángimnáziumba kerültünk. Írtunk vagy harminc oldalt a román nyelv latin jellegéről. Ennek ellenére megbuktunk az érettségin. Végül Bukarestbe kellett mennem, ahol a Cultura gimnáziumban jelentkeztem érettségire, és átmentem [A „Cultura” Zsidó Gimnáziumot 1898-ban alapították Bukarestben egy Max Aziel nevű filantróp támogatásával. 1948-ig működött az iskola, amikor a tanügyi reform (lásd: tanügyi reform Romániában 1948-ban) fölszámolta a felekezeti iskolákat, és a zsidó diákok kénytelenek voltak állami iskolában folytatni a tanulmányaikat. Eredetileg általános iskola volt, az állami oktatás mellett bevezették a héber és német órákat. 1910-ben „Cultura Kereskedelmi Gimnázium és Középiskola” lett. A legrangosabb oktatási intézménnyé vált Bukarestben. A Dudeşti, Văcăreşti, Moşilor vagy Griviţa zsidó negyedekből jövő diákokon kívül nem zsidók is beiratkoztak az intézet jó hírneve miatt. – A szerk.]. Azután visszatértem Dévára, ahol egy éjszakát kellett eltöltenem, mielőtt továbbutaztam Petrozsényba. A dévai pályaudvaron egy orosz katona megfenyegetett a fegyverével, és elvette az órámat, a pénztárcámat és egy bőröndöt, amiben egy öltönyöm volt meg egy francia számtani példatár. Örültem, hogy nem lőtt le. Másnap reggel továbbutaztam Petrozsényba, és megmagyaráztam a kalauznak, hogy azért nincs jegyem, mert a pénztárcámban volt, amit elvett az orosz katona. Egy héttel később a szüleim kaptak egy részvéttáviratot egy dévai családtól, amelyben osztoztak fiuk elhunyta miatti bánatukban. A félreértés abból adódott, hogy az orosz eldobta a rablott bőröndöt egy híd alatt, a példatárba be volt írva a nevem, így azt gondolták, hogy az, aki ellopta bőröndömet, meg is ölt.

1944 szeptembere elején sikerült az egész családnak hazakerülnie Petrozsényba. Persze minden ki volt fosztva, hiszen ennyi idő alatt senki sem vigyázott a házra. Apám azonnal kapott állást a Petrozsényi Bányavállalat Főigazgatóságán, onnan is ment nyugdíjba. Nyugdíjaztatása után a Petrozsényi Zsidó Hitközség titkára lett. Más lakást kaptunk – egy háromszobás házat. Visszaszereztük az ebédlőbútort, amit apám fölújított, esténként fúrt-faragott – rendkívül szép bútorunk volt, íróasztal, faragott medvelábai voltak, egy tizenkét személyes asztal, fotelok. Akkoriban még nem volt divatban a műanyag, minden bőrrel volt kárpitozva. A zsidó mentalitásról annyit szeretnék mondani, hogy azonnal bevezették a vizet, csináltak fürdőszobát – az egész telepen csak nekünk volt csapvizünk a házban, mindenki más az utcai csapról hordta a vizet.

Érdekes, hogy 1944 után, amint visszatértem a városba, kevés zsidót találtam. Egyesek elmentek. A zsidó közösség megpróbált lassacskán visszatérni a mindennapok normális ritmusába. A petrozsényi zsidó ifjúság mintha jobban összetartott volna, mindannyian beiratkoztunk az Ihudba [Cionista Szociáldemokrata Párt]. Szerveztek egy klubot, zenekarunk is volt… Például a dobos egy Tibor nevű férfi volt, aki később a Beruházási Bank országos alelnöke lett. Én harmonikán játszottam, egy másik meg hegedűn. Minden év januárjában, 1948-ig, bálokat rendeztek minden szombat este. Tűzoltóbál, kisiparosok bálja, orvosbál, a zsidó kereskedők bálja, ezen vettek részt a legtöbben, a város teljes elitje, nem csak a zsidók, harcoltak azért, hogy jegyet szerezhessenek rá. Ilyen volt a légkör mindaddig, amíg [úgymond] meg nem oldották a nemzeti kérdést, és minden porrá vált. Megkezdődtek az államosítások [lásd: államosítás Romániában], és a Zsil-völgyi zsidók tömeges kivándorlása. Például a Schweber fivérek szövetboltját odaadták egy munkásnak, aki egy hét alatt teljesen kifosztotta, minden tönkrement… Petrozsény kereskedelmi élete igen sokat vesztett.

Mégis maradt egy kis zsidó közösség, az elnöke Schretter Marci volt, apám pedig [Rosenfeld Márton] volt a könyvelő és titkár, Meiszterné volt a pénztáros. Apa volt a titkára és könyvelője a petrozsényi hitközségnek 1946-tól 1979-ig, amíg élt. Egyszer aztán lebontották Petrozsény teljes központját [Petrozsényt az 1950–60-as években próbálták szovjet mintára bányavárossá formálni. 1948-ban egyetemet nyitottak, Petrozsényi Egyetem néven, bányász szakot. 1966-ban építettek Művelődési Házat. Erre az 1950–60-as, korai 1970-es periódusra tehető az az átalakítás, amikor a történelmi, de legalábbis eredeti városközpontot lebontották, és a helyén panelépületeket húztak föl. – A szerk.]. Mindaz, amiről beszámolóm első részében meséltem, a zsidó közösségről – nyomtalanul eltűnt. Eleget tárgyaltak erről, minthogy a város alatt szénbánya volt, azon vitatkoztak, hogy elbírja-e a nyomást, nem fog-e elsüllyedni az egész. A város most is ott van, de hát ez már egy teljesen más város! Lerombolták a városközpontot és az egész bányásztelepet. Az ilyen családi házak helyébe tízemeletes toronyházakat emeltek. Mindenkinek volt zöldségeskertje, mindent elvettek. A szüleim lehetőséget kaptak, hogy valahova a repülőtér mellé költözzenek – ez eredetileg egy vitorlázórepülő-klub volt. Viszonylag új lakótelep volt, mama megijedt, hogy túl messze van a piac. És akkor egy egyemeletes tömbházat választottak, kissé közelebb a belvároshoz, ami megmaradt a sportpálya mellett. A kevés zsidó, akik a többi Zsil-völgyi városban laktak, Petrillán, Lupényban, Lónyán, istentiszteletre Petrozsényba jöttek, a zsinagógába.

Én elmentem tanulni Bukarestbe, új életet kezdtem. Elvégeztem a Fizikai és Vegyészeti Kart a bukaresti egyetemen. 1947-ben megváltoztattam a nevemet. Ennek két oka volt. A megyei pártbizottságon sugalmazták, hogy változtassak nevet, az jobb lesz, vannak terveik velem, olyan korszakban vagyunk, amikor ez még jó… Diákként volt egy fizikatanárom, Ionescu akadémikus, akit akkoriban nagy reakciósnak tartottam. Egy nap bejött az órára, az ingáról volt szó, előbb körülnézett: „Nincs itt senki, aki dávájcsász?”, és tovább folytatta az előadást. Hétszázan voltunk, lágerből, munkaszolgálatból visszatérők, olyanok, akik nem tanulhattak, és persze mind forrófejű forradalmárok akkoriban. Írásos nyilatkozatot kértek tőlünk a kijelentéseiről, gondolhatja, milyen égbekiáltó szovjetellenes megnyilatkozások! Mindezek a nyilatkozatok a professzor kezébe kerültek. Egyetlen diák sem ment át a vizsgán, hétszer vizsgáztam fizikából. Amint megváltoztattam a nevemet, ismét elmentem vizsgázni, és akkor átmentem, minthogy elvesztette a nyomomat.

Eleinte számtant tanítottam, majd a következő évben sikerült fizikatanári állást kapnom Petrozsényban. Amikor megalapították Izrael államot, meghívtak, hogy beszéljek erről a fontos történelmi eseményről. A terem zsúfolva volt – Petrozsényban, 1948-ban voltunk… Úgy tekintették, hogy van valamelyes szónoki tehetségem – jó pár tudománynépszerűsítő előadáson vettem részt.

Petrozsényban voltam, az osztályteremben, fizikaóra volt, tudom pontosan, hogy arról beszéltem, miként veszik fel a hangot egy film mágneses sávjára. Belép az igazgató, és azt mondja: „Felügyelő elvtárs, Dévára kell utaznia!” Nézek körül, milyen felügyelő? „Önt nevezték ki tanfelügyelőnek! Azonnal el kell mennie Dévára: a vonat tízkor indult, kilenc óra volt, azzal mentem, ami rajtam volt. Hazaszalasztottam egy diákot, hozzon egy kabátot. Csak hat hónap múlva sikerült eljutnom Petrozsényba, hogy magamhoz vegyek néhány dolgot. Megyei tanfelügyelő lettem. Ez 1948 októberében volt. Másfél évig voltam ott.

1949-ben behívtak az Oktatásügyi Minisztériumba, és elküldtek a Duna–Fekete-tenger Csatornához [A csatorna építését 1949-ben kezdték el, az ott dolgozók nagy része politikai fogoly volt a kommunista börtönökből. A munkálatokat 1955-ben szakították félbe, csak 1975-ben kezdték újra, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (Cernavodă várostól délre indul) a Fekete-tengerrel (Konstancától délre ér a tengerpartra), a hajóutat Konstancáig szinte 400 km-rel rövidíti meg. – A szerk.]. Az volt a feladatom, hogy a csatorna mentén megszervezzem az oktatást. A közoktatási szolgálat vezetője voltam. A oktatási miniszter, Popescu Dorian művelt, komoly ember volt. Hívatta a [Konstanca] megye oktatási főfelügyelőjét, és közölte vele, hogy a csatorna nyomvonala mentén minden település [Cernavodă, Medgidia, Ovidiu, Poarta Albă, Capul Midia stb.] a Csatorna Közoktatási Szolgálata alárendeltségébe kerül, és ő lesz annak a vezetője. „Miniszter elvtárs, minden tanárt eltávolítok innen, helyükbe nagyon jó tanárokat küldök, minthogy ez itt a Csatorna, tudja Ön is…” Erre én azt kérdeztem: „De hát miért kell eltávolítani és máshova helyezni ezeket a tanárokat és tanítókat? Vagy nem jók, és akkor ki kell tenni őket a tanügyből, vagy pedig kérem, hagyják itt őket, mi értelme, hogy elköltöztessük őket?” Megtudtam, hogy ez mindenkit terrorizált, az embereket egyik helyről költöztették a másikra, minden évben megbolondították őket. „De ha egyesek közülük vasgárdisták voltak?” „Uram, azt kérdem: kitesszük őket a tanügyből?” „Nem!” „Akkor itt is, ott is jó vasgárdista, nekem jól tanítson!” Dühösen távozott, és a miniszter jóváhagyta az én szempontomat. És mindenki ott maradt a csatornánál. Amikor kiszálltam [ellenőrzésre], nagyon hálásak voltak, hogy végre ott hagyták őket, ahol voltak.

Felszereltem minden iskolát a Csatorna mentén a rendelkezésre álló tanszerekkel és kísérleti eszközökkel: írásvetítővel, keskenyfilm-vetítőgépekkel, vegyszerekkel, biológiai szemléltető tárgyakkal stb. Óvodákat szerveztem, bentlakásos napközi otthonokat, minthogy a csatornánál dolgozó munkások el voltak foglalva, és a gyermekeik egész héten bent voltak. Egyszer hívatnak, hogy megmutassák, hogyan javították a körülményeket, és Năvodari-ban új óvodát hoztak létre. Hoztak földet, virágokat ültettek, rendkívüli dolgot csináltak a szülők. Én örökké mindent megszereztem, amit csak lehetett, hogy az iskolákat fölszereljem. Mikor adtak, mikor nem. Elmentem Leonte Răutuhoz: „Tanszerekre van szükségem, és nem akarnak adni!” „Bizonyára gondok vannak.” „Răutu elvtárs, valószínűleg nem érti a csatorna fontosságát!” Mit mondjak, mindent megadott, amit kértem. Nem tudtam, hogy a Duna–Fekete-tenger Csatornánál politikai foglyok vannak. Tudtam, hogy vannak valahol valamilyen foglyok, utólag tudtam meg, hogy politikaiak voltak.

Volt nekem is felettesem, mint mindenkinek, és egyszer azt mondta: „Roşeanu elvtárs, kitüntetésre kell javasolni néhány személyt, leginkább Munka Érdemrendre, olyan tanárokat, akikről tudja, hogy kiváló munkát végeznek a csatornánál.” Írtam egy listát, tizenegy emberrel. Aztán ideadta a borítékot, és azt mondta: „Bukarestbe mész, átadod ezt a borítékot, tizenkét név van itt.” „Elvtárs, hogy van tizenkettő, én tizenegyet javasoltam, és engedtessék meg, én vagyok a közoktatási szolgálat vezetője. Én felelek az itteni munkáért, és nem tudok arról, hogy önnek joga lenne bárkit is ajánlani anélkül, hogy én is tudjak erről!” „Hát, valamiféle jogaim nekem is lennének stb.” Most mit tegyek? Vesszek össze vele? Elmegyek a minisztériumba, a személyzetis kinyitja a borítékot, és mondja: „Tudja-e hogy fölterjesztették a Munka Érdemrendre?” Hogy is képzelhettem volna ilyet? A valóság az, hogy az egész országban talán hét vagy nyolc tanárt tüntettek ki. A Munka Érdemrendet 1950-ben kaptam meg. [dr. Constantin I.] Parhon akadémikus [(1874–1969); államfő (1947–1952). A Román Népköztársaság Ideiglenes Elnökségének elnöke: 1947–1948; a Román Népköztársaság Elnökségének elnöke: 1948–1952. – A szerk.], ő szorította meg a kezemet, vagy én az övét. 1950-ben áthelyeztek a Csatornától a Közoktatási Minisztériumba, főfelügyelőnek a miniszter [kezdetben Popescu Dorian] kabinetjénél.

Mindennek megvan a maga története, bizony. Kaptam egy beutalót Szovátára, szabadságra [Üdülőhely Maros megyében, Románia északi központi részében, hírnevét sós, klóros, nátriumos vizű heliotermális tavairól nyerte. – A szerk.]. Találkoztam itt egy volt egyetemi kollégámmal, a feleségével és a jövendőbeli feleségemmel. Eredetileg ő is a fizika–vegytan karra iratkozott be, így barátkozott össze az én kollégáimmal. Nem tűnt föl nekem, minthogy az első évfolyamon hatszázan voltunk. De most ezzel a családdal jött szabadságra, és ők bemutatták nekem. Kirándulni akartunk Borszékre, busszal, fedél nélkülivel, nagy élvezet volt így utazni [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke, régi üdülőhely Hargita megyében, számos szénsavas, kálciumos, magnéziumos ásványvízforrással. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.].

A későbbi feleségemnek a Könnyűipari Minisztérium egyik könyvelője próbált udvarolni. Állandóan körülötte legyeskedett, meghívta Borszékre, kirándulásra. Fölszálltunk a buszra, melléje ültem, a könyvelő úrnak már nem volt helye mellettünk, mögénk ült… elkezdtünk beszélgetni. A kirándulás alatt együtt maradtunk, sétáltunk, a könyvelő úr háttérben maradt. Időközben meghívtam édesanyámat Borszékre, töltsön velem néhány napot. Eljött, bemutattam neki Rodicát, első pillanattól tetszett neki. Mondtam Rodicának, hogy nagyon örülnék, ha hazafelé, Krajovára menet, megállna Petrozsényban, hogy apa is megismerje. Ő is megkért, hogy egyszer álljak meg Krajován, mutasson be a családjának, minden ment, mint a karikacsapás. Amikor eljött Bukarestbe, vártam az állomáson, taxiba ültünk, és megkértem a kezét, egész egyszerűen, a taxiban.

1951-ben házasodtunk össze. A feleségem, Rodica Roşeanu [szül. Teodoru] Krajován született, 1926-ban [Crajova (Krajova) – város 200 km-re Bukaresttől, a Zsil közelében, 1917-ben 52 000 lakossal.  – A szerk.]. Bukarestben végezte el a filozófia szakot. Már férjnél volt, amikor egyetemre járt, gyermeke is volt [Rodica Oscar Roşeanu feleségeként járt a filozófia szakra, és a közös gyermekükről van szó. – A szerk.]. Rodica egész életében tanított. A Közgazdasági Akadémiára helyezték, tanársegédnek a marxizmus-leninizmus tanszékre, majd utóbb kitették. Volt gyakornok, majd tanársegéd, aztán kitették 1957-ben, faji okokból. Minden zsidót kitettek onnan, a nemzeti kérdés helyes megoldása okából. Persze hogy nem mondták ezt, de ez volt a dolog mögött. A 64. sz. iskolába került, onnan átment egy másik általános iskolába, majd áthelyezték a Mihai Viteazul Gimnáziumba, ahol nyugdíjaztatásáig, 1983-ig dolgozott.

Rodicának volt egy fivére, Mihai Teodoru, tüdőszakorvos, a Dorobanţi úti Tüdőgondozó igazgatója volt. Felesége orvosnő volt, Rodica Teodorul, rég meghalt, vagy huszonkét éve. Ő a tavaly [2004] halt meg, Jom Kipur estéjén. Van egy fiuk, Şerban, aki a történelem szakot végezte itt. Tulcea megyébe akarták kihelyezni, Szulinába vagy hova, már nem tudom, elment Amerikába tanulni. Volt egy pályázat a Columbia Egyetemen, harmadik lett. Elvégezte a Business International szakot. Azután a Moody’s-nál dolgozott [Hitelminősítő cég, amely az országok hitelképességének rangsorolását végzi, egy-egy ország  megbízhatóságát értékeli államkölcsönök adásakor. – A szerk.]. Romániai útjai alkalmával néha meglátogatott, két gyermeke van.

Miután összeházasodtunk, nagyon szerényen éltünk. A feleségem még egyetemi hallgató volt, amikor összeházasodtunk. A gyermekünk már vagy két éves volt, az egyetem folyosóján mászkált, amikor felvételizett a filozófia szakra. Minden nyári szünetben a szüleimnél voltunk, Petrozsényban. A szüleim feltarisnyáltak, és hátizsákkal a hátunkon fölmentünk a hegyekbe. Voltunk a Sztrázsán, Lupény mellett, máskor a Surjánon. Egyszer kilenc órán át gyalogoltunk – hosszú kirándulásokat tettünk. Nem tudom, hányszor voltunk a Páringon. Leginkább a hegyekbe jártunk, nagyon szerette a feleségem is, én is.

A fiam 1952-ben született, Bukarestben. Amíg kicsi volt, beadtuk a bentlakásos óvodába. Volt egy biciklim, és elöl egy kisszék, arra ült. Reggel vittem a Dumbrava Roşie utcába, a Grădina Icoanei mellé [park Bukarest központi részében]. Nagyon boldog volt mindaddig, amíg rá nem jött, hova is viszem, akkor elkezdett zokogni – de nem volt mit tennem. Szombaton délben mentem érte, és vittem haza. Hozzám tapadt, el nem akart mozdulni mellőlem. Később napközibe járt, ott kapott ételt, estére hazajött. El kellett telnie egy időnek, amíg megértette, hogy minden nap hazaviszem, egy ideig egyfolytában attól félt, hogy otthagyom. Aztán nagyon megszerette ott. Időközben meghalt az anyósom, és az apósomat odahívtuk, költözzön hozzánk. Nagy bélyeggyűjtő volt, a bélyeggyűjtő egyesület kerületi elnöke lett. Szenvedélyes gyűjtő volt. A lábai között tartotta, így, az unokáját, úgy bélyegeztek együtt.

Tíz éven át oktattam marxizmus-leninizmust a felsőoktatásban. Az Állatorvosi Kar tanszékvezető asszonya, Boico eljött, hogy ellenőrizzen, joga volt erre, de én szabadon adtam elő, az órák végén megtapsoltak. Nagyon jó agitátor voltam, szívvel-lélekkel hittem a marxi-lenini ideológiában! A dialektikus materializmus… könnyű volt nekem magyaráznom bármit, hiszen fizika- és kémiatanár voltam! Elment a minisztériumba, és följelentett, hogy ahelyett, hogy fölolvasnám a leckéket, hogy ideológiailag bármiféle félreértést elkerülhessek, én szabadon beszélek. És követelte, hogy távolítsanak el a tanszékről! Nem tudom, hogy mondják ezt elegánsabban, ette a nyavalya, hogy az én óráim tapssal végződnek.

Egész életemben a fülemben hangzott az első dolog, amit egy orosz ezredestől hallottam a háború befejezésekor: „Előbb zsidók legyetek, és azután kommunisták!” 1945 után tizenegy évvel – pártgyűlés, amelyen megróttak, mert egykor az Ihud tagja voltam. Valahol ez fel volt jegyezve, hogy tizenegy évvel azelőtt Ihud-tag voltam. Nagy kommunista, párttag, a marxizmus-leninizmus előadótanára egy egyetemen… semmi sem számított, a zsidó mivoltom egy percre sem tűnt el. Követett egész életemben.

Egyszer behívták a minisztert a Központi Bizottság Politikai Irodájába, már nem tudom, kicsoda „följelentett”, hogy én vagyok a „leg ilyen meg olyan”, és vegyenek föl az Állami Ellenőrzéshez. Elmentem, nyolc évig az Állami Ellenőrző Bizottságnál dolgoztam, egy elnyomó apparátusnál. Minden jegyzőkönyv így kezdődött: „Az iskola vezetősége nem teljesítette a következőket…” Egy jó szó sem volt azokban. Az Állami Ellenőrző Bizottságnál 1960-ig voltam, nyolc éven át. A gimnáziumi oktatást ellenőriztem meg a felsőoktatást. A felsőoktatási kérdéseket a miniszterrel tárgyaltam meg, a középiskolákkal kapcsolatban meg a miniszterhelyettessel, itt is volt valamilyen rangsor.

Aradon volt egy bútorgyár, amelyben faragott bútorokat készítettek, szenzációsakat! A minisztériumból tizenegy személy, vezérigazgatók, rendeltek Aradon stílbútort. Éppen Aradon volt egy csapatom ellenőrzésen, és telefonáltak: „Kérjük, jöjjön ide, lásson valamit!” Gyártási áron fizettek ezek, mert azt mondták, hogy egy iskola készíti őket. Az egész bútort vagonba rakták, és néhány szakiskolai diák meg tanár kíséretében elhozták Bukarestbe. Odatették őket, hogy állítsák föl a bútorokat a lakásaikban, és három napon át tartották őket ott anélkül, hogy egy pohár vizet adtak volna nekik. Értesítettem a minisztérium vezetőségét, akkoriban Murgulescu volt a miniszter. Behívták az Állami Ellenőrző Bizottsághoz, és követelték tőle, hogy a minisztériumnak mind a tizenegy főhivatalnokát bocsássák el. Egyiket az egyetemre küldték, a másikat egyebüvé, mindenkit eltettek valahova. Egyikük, Borca, valamennyire barátom volt, azelőtt Temesváron volt oktatási főfelügyelő, amikor én a Csatornánál voltam. Azt mondta: „Egész életemben üldözni fogom ezt a Roşeanut, nem fogom elfelejteni!” Időközben megszüntették az Állami Ellenőrzést. Minket rendes munkahelyekre helyeztek. Engem aligazgatónak küldtek a Fővárosi Tanfelügyelőségre, ott voltam 1961–1964 között. És kit küldenek alelnöknek a Fővároshoz? Ezt a barátomat, Borcát.

A tanfelügyelőségen az iskolák fölszerelésével, elhelyezésével foglalkoztam. Örömmel emlékszem a diáktáborok szervezésére. Ameddig itt voltam a fővárosnál, minden Bukarest környéki tábort én szerveztem, közöttük egy nagy tábort Snagovon. Kaland volt a javából! A tó másik végénél, Gruiu felé [A fővárossal határos község. – A szerk.] volt a vasúttársaság egykori strandja, amit azonban elhagytak, nem tudom, milyen okból. Kitűnő, ide építjük! Volt még néhány zuhany meg valamiféle terasz. A zuhanyfülkéket átalakítottuk hálószobákká, kettőből lett egy háló, három-négy gyerek egy szobába. Ki látott még tábort sátrak nélkül? Hozzunk néhány sátrat a gyerekeknek, mert csak az igazi tábor! De honnan szerezzünk sátrakat? Eredj a Mezőgazdasági Minisztériumhoz, nekik vannak sátraik, „Hát nem, nekünk kellenek nyáron, a mezőgazdasági munkákhoz”. Hát akkor hol? Megtudtuk, hogy a Securitaténak vannak katonai sátrai. Hol? Konstancán. Ülj teherautóra, futás Konstancára. Határőrsátrak voltak. „És mivel akarják elvinni?” „Hát van egy kisteherautónk!” „Maguk viccelnek, egy sátor nyolcvan kiló!” Hatalmas sátrak voltak, ablakokkal, ajtóval, vázzal. Keress teherkocsikat a Szállítási Vállalatnál, ők nem akarták vállalni, eljönni Bukarestig. Aztán meggyőztem őket. A tengelyek görbültek el a vasak, vázak súlya miatt! Na, aztán állítsuk fel a sátrakat! Senki sem tudta, hogy kell fölállítani, mert különleges vázuk volt. A szaktanárok bámultak, mint a borjú az új kapura. Telefonálj Konstancára. „Ha azt akarja, hogy mutassuk meg, jöjjön ide!” Eredj Konstancára, ott rajzolnak nekem egy ábrát. „Igen, de mit kapok ezért?” Merthogy ez volt a szokás, adj neki bort, ezt-azt, hogy odaadja a szerelési rajzot. Futás vissza, nem is tudom, mennyit dolgoztak az emberek. Beszéltem egy díszlettervezővel az Operától, készített néhány nagy rajzot: „A kecske és a három gidó” meg „Csipkerózsika”, és fölállította őket az erdőben, a fákra. Mentek a gyerekek az erdőben, és szembetalálkoztak a kecskével és a három gidójával. Tiszta mese!

1964-ben hívat Borca, és azt mondja: „Tanszékre akarsz menni, nem? Hova mennél?” „Ide figyelj, először is akarom tudni, milyen priuszom lesz! Jöjjön ide a személyzeti főnök, és olvassa el a feljegyzést, aminek az alapján a tanügybe kerülök, azután beszélünk!” Az volt a szöveg, hogy „nem volt kollegiális viszonyom a beosztottakkal, hanem diktatórikus volt a magatartásom” meg ilyenek, „nem konzultáltam a közösséggel, oda helyeztem egy iskolát, ahol arra nem volt szükség”. Egy évvel később abban az iskolában három párhuzamos osztály volt minden szinten. „Rendben, ha ez az egész, megyek oktatni!” Szememre hányták, hogy negativista a magatartásom egyes tanári karokkal kapcsolatban…, hol is? Például az Eminescu gimnáziumban vagy a Spiru Haretnél! „Akkor helyezzenek e két gimnázium egyikébe, hadd faljanak fel a farkasok!” És akkor behívták a két főtanfelügyelőt, megkérdezték, melyik akarja átvenni Roşeanut? Mindkettő. Ha választani kell, a Spiru Haretet akarom, mert közel lakom, és mert egy nagyon jó gimnázium. Elmentem a másik alelnökhöz, aki a személyzettel foglalkozott, és azt mondtam: „Most mondja meg az igazat, miért tettek innen ki?” „Roşeanu elvtárs, hát nem jössz rá? Mert zsidó vagy! Van még itt egy titkárnő, az is zsidó, meg egy számtanfelügyelő, túl sok a zsidó…” Jó, hogy legalább megmondta. „Jó napot”, és átmentem az oktatásba [Azaz elment tanítani. – A szerk.]. Egy ilyen sokktól meg is bolondulhattam volna.

Elgondolhatja, hogy amikor meglátott az igazgatónő [a Spiru Haret gimnáziumtól], remegett, mint a nádszál, a tanfelügyelőség egykori főnöke voltam. Azt mondtam neki: „Ne aggódjon! Kolléga vagyok!” Végigvezetett az osztályokon, bemutatott, nem tudta, hova tegyen. Itt maradtam kémiatanárnak, 1986-ig, amikor nyugalomba vonultam. Két hosszú oktatófilmet készítettem itt, az a címük, hogy „Vegytani kapcsolódások” és „Hogyan oldjuk meg a vegytani feladatokat?”. Tizennégy feladatfajta, amiket az iskola diákjaival oldottunk meg. Terveztem vegytani laboratóriumi bútorzatot, ami aztán prototípusa lett a vegytani laboratóriumoknak, átvette több fővárosi meg Ilfov megyei gimnázium. Különleges vegytani laboratórium volt, frontális munkatérrel, minden gyermeknek megvoltak a saját használatú vegyszerei. Kilencven fényképem volt az ország minden vegyipari ágazatából, volt egy állványom, a katedra mellé állítottuk föl, hogy az egész osztály láthassa, milyenek az adott iparágban a berendezések. Voltak háromdimenziós térképeink, az esti tagozatra járó diákok készítették, kis égők mutatták „a vegyipar tizennégy ágazatát”. Megnyomtál egy gombot, láttad az egész kőolaj-feldolgozó ipart, egy másik gombnyomásra a sófeldolgozó ipart és így tovább. Egyszer Kubába kellett küldeni ilyet, mert Ceauşescuné megígérte, hogy fölállít egy vegytan-laboratóriumot Havannában. Három találmányi szabadalmam van a tanszerek terén, amelyek bizonyos vegyi folyamatok modellezésére vonatkoznak. Ma minden számítógépen történik, de akkor hasznos dolog volt.

Miután visszatértem az iskolai oktatásba, itt, Bukarestben, a Spiru Haret gimnáziumba, éppen akkor vonult nyugalomba a román nyelv tanárnője, aki az iskolai folyóirattal, a „Vlăstarul”-lal [Hajtás] foglalkozott. Átvettem ennek a folyóiratnak a vezetését, valamiféle főszerkesztő lettem. A diákok folyóirata volt, Mircea Eliade [(1907–1986) – vallástörténész, prózaíró és esszéíró, erősen befolyásolta a távol-keleti szellemiség. – A szerk.] alapította, aki a mi gimnáziumunk diákja volt. A folyóirat további szerkesztői: Alexandru Paleologu [(1909–2005) – esszéíró és irodalomkritikus. Politikai fogoly volt (1959–1964). – A szerk.], Constantin Noica [(1909–1987) – filozófus és esszéíró. Kényszerlakhelyen volt Câmpulung Muscelben (1949–1958), majd politikai fogoly (1958–1964) egy nagyszabású per után, amelyet nagyszámú elit értelmiségi ellen kezdeményezett a kommunista rendszer. – A szerk.] stb. Indítottunk egy rovatot, amelyben hajdani diákjaink egykori diákélményeikről számoltak be… A folyóirattal 1964-től nyugdíjaztatásomig foglalkoztam. Még 1990 után is kaptam telefonhívásokat: „Halló, a Vlăstarul szerkesztősége?…” Andrei Pleşu [(sz. 1948) – filozófus, művészeti kritikus, esszéíró. – A szerk.] diákom volt, ő írta „A Spiru Haret örök diákja” cím alatt megjelenő írásokat. A folyóirat egy teljes fejezete ezeké az elitdiákoké volt, lelkiismeretesen írták diákkori visszaemlékezéseiket.

Az élet nem volt könnyű. Minden folyóiratnak előbb be kellett mutatnia a cikkeit, előbb a KISZ Rajoni [kerületi] Bizottságánál. Boldogak voltak, hogy a kerületünkben megjelenik egy ilyen folyóirat, gond nélkül jóváhagytak mindent. Azután el kellett mennem a kerületi pártbizottsághoz, ők is jóváhagyták. Majd eljutottam a városi pártbizottsághoz, Croitoru elvtárshoz, aki a propagandáért felelt, ő ütötte a pecsétet bármilyen kiadványra. Kezdi forgatni a folyóirat lapjait. „Van itt egy Popescu nevű tanuló, mik a szülei?”  „Croitoru elvtárs, írt egy cikket a matematikáról, mit számít, hogy mik a szülei? Ez egy iskolai folyóirat, ahelyett, hogy büszke lenne a főváros, hogy van itt egy ilyen folyóirat, ön akadékoskodik?” „Az én lányom a Bălcescu gimnáziumba jár, de ők nem adnak ki semmilyen folyóiratot, mi az, nekik nincs rá módjuk?” Nem tudta, hogy forgassa, hogy az ő lányának nem volt iskolai folyóirata. „Elvtárs, kérem, hagyjon jóvá legalább tíz példányt!” Elmentem egy nyomdába, ahol egy volt diákunk apja volt a főnök, és megjelent ezerötszáz példányban. Nem tudta meg senki, kiosztottuk a diákoknak. Elmentem az Akadémiai Könyvtárba, ahol a főigazgató Sahini akadémikus volt – egykori egyetemi kollégám. Megkértem, hogy adja ide a „Vlăstarul” összes megjelent számát. Azt mondja: „Nem vehetek ki annyit a könyvtárból! Aztán néhány szám fedőlapján ott van Mihály király. Adja becsületszavát, hogy kihagyják azt a fényképet, nem akarok bajt a fejemre.” És adott tízet, majd ismét tízet, amíg sorban mindet ideadta. Elmentem az Orvostudományi Kutatóintézetbe, ahol volt egy ismerősöm, és sokszorosítottak tizennyolc kötetet, a „Vlăstarul” összes számát, megjelenésétől napjainkig. Az első oldalon az én nevem van, két másik tanáréval együtt. Az ott dolgozó munkásnők annyira föllelkesültek e folyóiratok láttán, hogy napokon át dolgoztak, és bekötötték az egészet, ott a tizennyolc kötet a gimnázium könyvtárában.

Minden szünetben táborokat szerveztünk. Már két hónappal előbb sorban álltak, hogy föliratkozzanak a táborba, minthogy reggeltől estig a hegyekben voltunk a gyerekekkel. Szerették, valóban nagyon kellemes vakációk voltak. A tevékenységemből a tanulók megértettek egy dolgot: „Slujba-i slujbă, drujba-i drujbă” [A munka az munka, a barátság az barátság” (orosz–román keveréknyelven). – A szerk.]. Tudtam tréfálkozni az osztályban, az órák közti szünetben tollaslabdáztam, de a leckét komolyan kellett venni, a tanulók tudása terén nem voltam elnéző.

Kisgyerekkorom óta volt fényképezőgépem. Volt egy harmonikás Agfa gépem. Fényképészeti kört alakítottam a gimnáziumban. El nem mondhatom, mennyi diák volt ott. Megszerveztük a tanulók fényképkiállítását. Az igazgatónő hívatott, hogy megmondja, hogy az egyik tanuló fényképészeti kört alakított otthon, fényképeket készített, és pénzért árulta az osztálytársainak, az igazgatónő rajtam kérte ezt számon. Egyszer aztán megműtötték a szememet, és többé nem volt szabad sötétkamrában dolgoznom. A tálcákat meg a vegyszereket odaadtam egy volt diákomnak, akit fölkészítettem az orvosira, és aki nagyon vágyott ilyesmikre.

Nem akartam alijázni. Apám hallani sem akart arról, hogy elmenjek, apósom sem, aki velünk lakott. Voltam látogatóban… szerettük, de csak turistaként. Nagyon érdekes ország. Sok keserűség van bennem, hogy a műemlékek szempontjából a keresztény hagyományokat értékesítik, Jézus Krisztus tizennégy stációját, de a zsidók emlékeit elhanyagolják. Egész egyszerűen fájdalmat okozott ez nekem.

A Fizikai és Vegytani Társasággal eljutottam Magyarországra, Csehszlovákiába, Bulgáriába, Lengyelországba, aztán egy hivatalos küldöttség tagjaként a Szovjetunióba is, Szentpétervárra, Moszkvába és Tbiliszibe. Oktatásügyi küldöttség volt. Első nyugati utamat 1967-ben tettem, busszal, csak tanárok voltunk. Nagyon jó baráti viszonyban voltam az Országos Turisztikai Hivatal igazgatójával, együtt dolgoztunk az Állami Ellenőrzésnél, hiába, így épül a világ… Szerveztek egy tizennyolc napos kirándulást Olaszországba. Az útitársakat csak az üzletek, a vásárlás érdekelte. Nagy élvezet volt vásárolni az utcai zsibvásárokon, sohasem láttunk ilyent azelőtt. Egy nap egy tanárnő négy-öt takaróval tért haza, és hogy ne legyen gond, mindegyikünknek adott egyet. Mit mondjak… Egyesek számára zsibvásár, mások számára Itália, Velence, egész éjjel siklani a gondolában, amerikaiakkal, angolokkal… Megkérdezték: „Con musica o senza musica?” [Zenével vagy zene nélkül? (olasz)]. Vagy harmonikáztak… Mindegyikük operaénekes volt, fantasztikusak ezek a gondolások! Egész éjjel énekeltek, és hajtották a gondolát – ki aludt ott? Egész éjjel sétáltunk, és csodáltuk őket… Velence után Pádua, onnan Veronába, majd Bologna, Siena, Firenze, Róma. Nagy gyönyörűség! Kedvet kaptunk ezekhez a kirándulásokhoz, kérelmeztük, hogy mehessünk ismét Olaszországba és onnan Franciaországba [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)].

Beadtuk az útlevélkérelmet, és egyszer fölhív valaki telefonon a Központi Bizottságtól, egy úr, aki az osztályomban a szülői bizottság elnöke volt. De én nem tudtam, hol dolgozik, mert nem érdekelt. „Maga akar elutazni Európába kirándulásra?” „Honnan tudja?” „Én foglalkozom a Központi Bizottságban az útlevélkérelmekkel, és eljutott hozzám a maga meg a felesége kérése. Nem viszik a fiút is?” „Kérem, ne állítsanak nekem ilyen csapdákat, nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem térek vissza.” „Roşeanu elvtárs, a fiú is adjon be kérvényt!” Valóban, egy hónap múlva mindhárman elindultunk, vonattal. Átmentünk Magyarországon, Ausztrián, ismét végigbarangoltuk Olaszországot. A fiunk tizenegyedikes volt, nagyon örvendett ennek a lehetőségnek.

Rómában voltunk azon az éjszakán, amelyen Armstrong leszállt a Holdra, elgondolhatja, hogy egész éjjel néztük a tévét [Az első ember, aki a Hold felszínére lépett, Neil Armstrong űrhajós volt, az Apollo-program keretében, 1969. július 21-én. – A szerk.]. Amikor láttuk, hogy kiszáll, és megteszi az első lépést, valósággal kővé dermedtünk. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet elfelejteni. Eljutottunk Nizzába, onnan Marseille-be, Párizsba, ahol néhány napot töltöttünk. Elsétáltunk az áruházak előtt, de bennünket az összehasonlítások izgattak – például beléptünk egy áruházba, akartunk venni vászoncipőt, hogy ne legyen drága, talán tíz frank volt. Azt hiszem, hogy az eladó félórát volt távol valahol a raktárban, hogy megkeresse azt, amit mi akartunk. Ez alkalommal – valaki ideadott egy pár cipőt innen, hogy ha lehet, cseréljék ki, megmondta az üzletet is. És kicserélték a cipőt! Megállt az ész! Kérdeztük magunktól – miért nem születtünk a másik oldalon? De azért visszatértünk. Nem tétováztunk egy percig sem.

A fiam elvégezte a Mihai Viteazul gimnáziumot, majd a vegyészeti kart. Amikor végzett, első volt az országban. Nagyon jó kapcsolatban volt a tanárokkal, részt vett a tudományos diákkörökön is. Az oktatásba kívánkozott, egész életében ezt szerette. De nem volt egyetlen hely sem a tanügyben. „Elmegyek Giurgiuba, ott van egy katedra.” „És naponta fogsz ingázni, lehetséges ez?” Egyszer hívták Eforie Sudba, egy biológiai laboratóriumba, aztán Brassóba – valamennyire ismerték. Aztán lett öt hely itt, Bukarestben, és belépett az IOR-be [Román Optikai Művek]. Itt létrehozta a galvanoplasztikai részleget, és huszonöt éven át vezette. A különböző részlegek privatizációja után elhívták a Solaris gyárhoz, ahol néhány évig a finomító üzemet vezette. Nyugalomba vonult, azóta nem fér a bőrébe, találmányfejlesztéssel foglalkozik, a lakóközösség elnöke, naprakészen tartja egy szerviz anyagkészletét, foglalt reggeltől estig. Két unokám van. A nagyobbik huszonnyolc éves, régész, doktorandus. Van egy IT-cége. Tudja, mi ez az IT? Mert én nem!... [IT = information technology. – A szerk.] Félállásban az Akadémia Régészeti Intézetében is dolgozik. Egy igazi „jiddise kid”… Beugrik, hogy lássa, hogy vagyunk, öt percig ül. Nagyon melegszívű gyermek. A kisebbik huszonhét éves. Elvégezte a Közgazdasági Akadémiát. Egy amerikai cégnél dolgozik, amelyik mindazon gépkocsikat követi műholdról, amelyek az országban közlekednek, és amelyek előfizettek erre. Ő vezeti ezt a részleget.

Az [1977. március 4-i] földrengés előtt lementünk igen kedves barátainkkal, a Ionescu családdal – mindketten matematikatanárok – az Olari utcára. A kerületi pártbizottság előtt hullámzott a járda, azt hittem, hogy kettéreped, és bezuhanunk a Föld középpontjába. Olyan volt, mint a tenger hullámzása… Kezdtek lezuhanni a pártbizottság erkélyei. Előttünk, a Calea Moşiloron volt egy kábé tízemeletes tömb, hirtelen megjelenik a Hold, az épület összeomlott, és a helyén a Hold ragyog. Kezdődött a kiáltozás, ordítozás. Elgondolhatja, micsoda kétségbeesés… A fiam és a menyem, aki várandós volt, a kilencedik hónapban, otthon voltak, egy hétemeletes lakóépületben. Mire odaértünk, lejöttek a felvonóval a földszintre, a menyem hálóingben, a fiam rövidnadrágban. Amikor láttuk, hogy az épület áll, valamennyire megnyugodtunk, aztán megtudtuk, hogy az emeletek között maradhattak volna, minthogy a liftaknában a vakolat levált. Kétségbe voltunk esve. Meghallottuk, hogy összeomlott a Rosetti téri toronyház, ott lakott egy ismert romántanárnő, igazi személyiség. Szegény, ott pusztult el. Sorban hallottuk, kik is haltak meg. Aztán, elgondolhatja, az iskolában miről beszéltek. Csak erről. Egyiknek a húga, a másiknak a fivére, nagyanyja… A legváltozatosabb kis és nagy tragédiák. Végül aztán jött egy utasítás Ceauşescutól, hogy tilos a földrengésről és következményeiről beszélni. Másnaptól csend lett minden intézményben.

Ma is azt kérdem, honnan volt Ceauşescunak pénze, hogy újjáépítse az egész sugárutat [A Szocializmus Győzelme Sugárútról (ma: az Egyesülés Sugárútja) van szó. Ceauşescu parancsára lebontottak egy 4,5 kilométeres szakaszt a főváros történelmi központjában, csak azért, hogy a rálátás a Nép Palotájára, a világnak a Pentagon után következő második legnagyobb épületére monumentális legyen. A sors iróniája, hogy ezen a sugárúton van ma a legtöbb bank és nagy kapitalista konszern. – A szerk.]. Miképpen sikerült munkára fognia az egész világot, nem tudom! Ma csak nagy nehézségek árán sikerül felhúzni egyetlen tömbházat. A közlekedés kérdését ebben a városban szinte lehetetlen megoldani, minthogy a város régi, és teljesen meghaladják a problémák. Ez egy érdekes kérdés, ebben a Bukarestben lakom 1950 óta, és negyven éven át idegennek éreztem magam itt, mintha hivatalos kiszálláson lennék.

Amikor nyugdíjba vonultam, 1985-ben, ünnepséget szerveztek. Én szentimentálisabb vagyok, nem szeretem a könnyfakasztó helyzeteket. Föláll a számtantanár, tart rólam egy díszbeszédet, szinte elájultam, nem tudtam elhinni, hogy tőlem búcsúzik. Becsültek az iskolában, szerettem ott dolgozni, nagyon kellemes befejezés volt. Ma is tartom a kapcsolatot a diákokkal, harminc évvel a gimnázium befejezése után ma is fölhívnak telefonon, meglátogatnak.

Igen gyakran írtam az oktatás kérdéseiről a „Scînteia”-ba. [A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának a lapja. Bukarestben jelent meg 1931–1940 és 1944–1989 között. – A szerk.], a „Contemporanul”-ba [A Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsának heti folyóirata. Bukarestben jelent meg 1946–1989 között. – A szerk.]. Azt hiszem, hogy nem jelent meg Bukarestben könyv, hogy mi meg ne vettük volna. Megvolt a „Secolul XX” teljes sorozata [(XX. század) – román világirodalmi folyóirat. – A szerk.]. Az Hachette könyvesboltban, valahol a Lipscani utcában volt egy boltvezető, Solomon volt a neve, akivel igen jó barátságban voltam. Hozott egy teljes francia sorozatot – „Les Livres d’Art”. Hát hány példány érkezett az országba? Tíz. És ebből az egyik az enyém volt. A jó könyveket csak végtelen sorállással lehetett megvenni. A nyugati irodalom, amit lefordítottak, a Központi Bizottság sajtóirodájának kénye-kedvétől függött… Ezt-azt az unokámtól is kaptam, francia könyveket. De általában románul olvastam.

1989-ben Ceauşescu összegyűjtötte az embereket, azt remélve, hogy meggyőzi őket. Volt egy tüntetés. Lehetett hallani a tribünről: „Nicu, adj még nekik száz lejt, adj száz lejt” [Elena Ceauşescu volt, a diktátor felesége. – A szerk.]. Az egész lakosságot lenézte. De mindazok közül, akik ott voltak, csak egy merte azt kiáltani, hogy „Le a kommunizmussal…” – csak ennyi kellett. Egy hullám támadt, ők elmentek a tribünről, majd felbukkant Caramitru, és jött a többi, mindaz, amit mindenki tud [Ion Caramitru (szül. 1942) – színész , majd színigazgató Bukarestben (Lucia Sturdza Bulandra Színház), 1976-tól tanár a bukaresti I. L.Caragiale Dráma és Film Akadémián. Az 1989. december 22-én megalakult Nemzeti Megmentési Front Tanácsának tagja lett, művelődési miniszter volt 1996 és 2000 között. – A szerk.]. Iliescu volt a Műszaki Kiadó igazgatója, papucsban ült a kiadóban, várta a pillanatot, mert nyilvánvaló, hogy ezt az egészet kicsit előkészítette a KGB, hiába nem ismerik ezt el. Jön a fiam: „Odaküldtek a Rádióhoz, védjük meg, mert veszélyben van…” Lőttek ott, mint a nyavalya. Mi néztük a tévében, hova menjünk… Idős emberekként persze hogy a tévében néztük az egészet.

A forradalom után a Nyugat ideköltözött, minden teljesen megváltozott. Sok szemrehányás hangzik: „Pénzed is kell legyen! Amikor volt pénzed [a kommunizmusban], mire költötted, vettél szójás szalámit!?” Ebből a szempontból egy pillanatig sem voltak nosztalgiáim, egy percig sem bántam semmit, rosszindulat kell ahhoz, hogy meg ne lássa valaki, hogy sok minden megváltozott. Hogy volt, ami rossz irányban is, az már egy más kérdés.

Nem voltam szoros kapcsolatban a bukaresti zsidó hitközséggel. Apám élete végéig a petrozsényi hitközség könyvelője volt, az volt egész életében. Azt hiszem, hogy 1990 után azonnal, ha nem már azelőtt, már nem emlékszem pontosan, ismét beléptem a közösségbe. Minden évben fizetünk tagsági díjat, veszünk pászkát, megőriztük a hagyományokat. Jártunk konferenciákra. Amíg élt a sógorom, minden vasárnap beültetett a kocsijába, és mentünk [a Popa Soare utcai hitközségi központba]. Nagyon sok érdekes előadást hallgattunk. Itt, a tömbházban még laknak zsidók, néha beszélgetünk a szokásainkról.

Az az érzésem, hogy Petrozsényban ma már nincs tíz személy, hogy kitegyen egy minjánt. Most van valamiféle hitközségi elnök, akit Rosenfeldnek hívnak, de semmi köze nincs a mi családunkhoz. Van még egy nagyon érdekes dolog: a város polgármestere ma egy zsidó, [Carol] Schreter. Függetlenként indult a választásokon, már két alkalommal választották meg. Diákom volt hatodikos korában. Bányamérnök lett, éveken át ő volt az aninószai szénbánya igazgatója, aztán Petrozsényba ment, és ő lett a polgármester. Ma is az.

Oscar Roseanu
(Oszkar Rosenfeld)
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: August 2005

Mr. Roseanu is a former chemistry teacher currently retired, aged 82. He lives with his wife in an apartment house in Bucharest, close to the center of the city, in an area with houses. His face is brightened up by his grey hair. He is always kind and smiling. He spent his entire life working with children and thinks their affection is the most important thing. His teaching career is full of achievements, including patents for laboratory equipment. He is very proud of his two grandsons, whose photos surround him all over the apartment.

My family history
Growing up
During the war
After the war
Glossary

My family history

My paternal grandparents came from some place in Galicia and settled in Barul Mare [Baru], a village – well, a commune, if you wish to honor it – located between Petrosani and Hateg [in Hunedoara County]. My father became an orphan at an early age. My grandfather, David Rosenfeld, was a barkeeper. He was a religious man, had a prayer book and knew how to pray. He didn’t wear traditional clothes – no one in the village did. They spoke Hungarian at home. I don’t know anything about my grandfather’s relatives. He died around 1921. I believe my grandmother – Etelka Rosenfeld – died before him.

Every year my father would take me to Barul Mare, to the tombs of my grandparents. Two years ago, my grandson and I were driving from Deva to Bucharest, and we made a stop in Barul Mare, to visit my grandparents’ tomb. There were a lot of German names, many of which sounded Jewish too, but I couldn’t find any familiar one. Some childhood friends in Petrosani told me the Jewish cemetery was right next to the cemetery of the German soldiers who died during the war [World War II]. When I was a child, that cemetery didn’t exist, of course. I didn’t manage to find the tomb. I spoke with the kids and I’ll go there again this year.

My father had several siblings: Pepi Klein [nee Rosenfeld], Etus Baum [nee Rosenfeld], Bela Rosenfeld, and Benjamin Rosenfeld. They were all born in Barul Mare.

One of his sisters, Pepi Klein [nee Rosenfeld], lived in Uioara [Ed. note: The official name of the town is Ocna Mures.]. Her husband, David Klein, sold bicycles and sowing machines in his own store. She was a housewife. They were very religious – Pepi even wore a wig. At a certain point [after World War II], they moved to Cluj; from there, they emigrated to Israel. Pepi died in Israel. David remarried; his new wife was a mutual acquaintance of ours who had lived in Lupeni. Pepi and David Klein had three boys and two girls: Jeno, Erno, a third boy, Hana and Erzsi. Two boys died in Transnistria 1 – witnesses claimed they had been blown up. Their names were Jeno and Erno. The third boy worked as a bus driver in Cluj for a long time, and then he left for Israel. He has children. He’s still alive, but his wife died. I knew them closely. One of the girls, Hana, was a math teacher. She died in Israel. She had a girl and a boy who now live in Israel. The other girl, Erzsi, married the tailor of the National Theater in Satu-Mare. They left for Israel at a certain point. They had a boy, Matei. He was brilliant – he didn’t need a tutor to succeed at the admission exam for the Electronics Faculty in Bucharest. They ended up in Israel, where the boy died during the Seven-Day War. Her husband hung himself; Erzsi could be found at the cemetery every day, mourning by a tomb that was empty, for her son had been virtually melted in a tank. Matei was married; he already had a child and his wife was pregnant. Her two children are now all grown-up. In order to keep her away from that tomb, they persuaded her to marry a man from Cluj whose wife had died at Auschwitz. They left for America. Meanwhile, her husband died, but she stayed there. She gives us a call from time to time. Erzsi comes to Romania at least twice a year.

Etus Baum [nee Rosenfeld], the prettier sister, married Sandor Baum, the owner of a food store in Brasov. She was a housewife. They lived close to the stone quarries. They had a cart with a horse. When I was on vacation, I used it to go to the city for supplies. They had two daughters. Etus was beautiful and so were the girls. The elder, Sonia, was 12 and the younger – whose name I don’t know – was 8 when they died with their mother at Auschwitz. Her husband survived and remarried in Oradea.

One of the brothers, Bela Rosenfeld, used to live in Buhusi. I lost any track of him. He once came to Petrosani. I don’t know what he did for a living.

The other brother, Benjamin Rosenfeld, also known as Dezso, was a shoemaker and lived in Petrosani. My father sort of provided for him, as he was rather needy. He married and left for Israel. He was devout and his wife wore a wig. Their children were pretty devout themselves. Dezso was once speaking on the phone and one of his daughters showed up and poured a cup of water on him because he dared use the phone on Saturday! Dezso had two girls. After he died, his wife and his daughters left for America. The girls are both married – one to a butcher and the other one to a small manufacturer of jeans.

My father, Martin Rosenfeld, was born in 1892 in Barul Mare. He commuted from Barul Mare to Petrosani to go to high school. After graduating, he settled in Petrosani, found a job at the coal mines and worked there for 46 years. He was a very special man, extremely earnest and moral; everyone who knew him looked up to him.

My mother, Frida Rosenfeld [nee Lustig], was born in 1901 and was 11 years younger than my father. She went to high school in Petrosani. In her youth, she worked as a cashier in a cosmetics store in Petrosani. I know my father experienced a ‘coup de foudre’ [love at first sight] when he met my mother. He married her in 1921 or so and they were very happy.

My maternal grandfather, Eugen Lustig, was born in Vienna. He was a tailor. A wisecracker, he knew all the small craftsmen and spent his entire day bowling and drinking beer with them. But he was a very good cutter for trousers; he was the one who did the tailoring. He had an apprentice who did the rest of the work. He may have been out drinking most of the time – if you don’t mind my saying that –, but he made some great clothes. Every time I went to him to have my pants fixed, he would say: ‘Here comes my best customer!’ He was a hell of a guy. His workshop was at his place; he had a special tailoring table in the kitchen. He had quite a reputation. Many people came to him to order clothes. He told stories from the time of World War I and bragged about how valiant he had been as a soldier [in the army of Austria-Hungary] 2.

My maternal grandmother, Irina Lustig, was born in Serbia and had relatives there. When I met her, her hair had already turned grey. They all spoke Hungarian in the region except for my grandmother, who spoke German fluently. She was a milliner and owned a women’s hat store on the main street, where all the stores were located. It was the only store of its kind in Petrosani and its clientele consisted of the town’s elite. I think she had an employee. My grandmother was the one who designed the hats. She shared the premises with Mrs. Benedek, the florist, with whom we were good friends. For my bar mitzvah, this lady offered me a volume of Petofi’s poems in Hungarian; I still have it. My grandmother’s store consisted of a long hall; at the back, there was a sort of stand where the hats were shaped. That was all. At a certain point, my grandmother also kept a section of toys. I was very excited about it, because, every week, she would let me have a toy from her store. There was a biker that circled around the house; there were toy cars, dolls and the likes. Every time I left the store, my grandmother waited until I got to the end of the street and called me: ‘Osiii!’ [Short, colloquial form for Oscar] I had to come back, as she had forgotten to give me a message for my mother! She did this every single time.

My grandfather was stout, while my grandmother was short, petite and lively. They never moved from Petrosani. They had 4 children: Willian Lustig, Imre Lustig, Rozalia Lustig, and Frida Rosenfeld [nee Lustig]. During the war, they stayed in Petrosani, because my grandfather was older than 50 – they only took those who were under 50. When the war ended, they didn’t leave. My grandmother died in the 1960’s. My grandfather died at the age of 96, in 1970.

William Lustig did his military service in Timisoara. He remained there and got married. He was an electrician. He installed the first elevator in the city at the German High School, the ‘Baratium’. He was very proud every time he told us about that elevator. He was a man with technical intuition and was very good at his job. His wife, Betti [diminutive form of Betus], was a housewife. They had two daughters, Klari and Evi [Klara and Eva]. At a certain point, the entire family left for Israel, to Kiriat Yam. Klari still lives there; she is married to an electrical engineer who works at the Haifa power plant. Eva, the elder, went to West Germany and I don’t know what became of her.

Imre Lustig never got married; he was a rather lonely character. He worked for CFR [Caile Ferate Romane – the Romanian Railroad Company]. There came a time when he and my father were the only ones in our family who still lived in Petrosani. When my father died, we figured we couldn’t let Imre all alone in Petrosani. So I pulled some strings here [at the Jewish Community in Bucharest] and got him admitted at the ‘[Amalia and] Moses Rosen’ [old age] home. He died there.

Rozalia Lustig died in 1951, in Petrosani. She wasn’t married. The poor woman was ill and one might think she waited for me to come and see her one last time. She died in my presence.

We occupied a large house made of brick when we lived in the company mining town of Lonea. We stayed at 14 Nicolae Iorga St. The street began with the houses of the railroad employees and continued with the mining town until it reached the main street. We were the only Jews there. All our neighbors were clerks or workers at the mine. Our best friends were the Szekely family, who lived opposite our house. She was a housewife and he was an apprentice at the company store. The miners paid at the end of the month – they brought in a receipt and the cost of their purchases was deducted from their monthly salary. They usually bought a sack of wheat flour, a sack of rye flour – as bread was baked at home back then –, a sack of corn flour, half a sack of sugar. This is what shopping meant there… That was the company town life.

My mother was a very good cook. Our house in the company town had a nice porch and a flower garden in front of it. At the back of the house, there was a vegetable garden. My wife remembers: ‘I watched Mother go to the garden and pluck a carrot from the ground. She came back, chop-chop, and the food was almost ready. Then she remembered she also needed a parsnip.’ She grew all the vegetables she needed in her garden; everything was neatly ordered. My father made her a box that allowed geese to stick out only their necks. She would force-feed them corn. She gave them salted water to make them even more thirsty and hungry. This is how she secured 12 fat geese for the winter. The meat was smoked in order to last through the winter. We bought the milk from a momarlanca [Ed. note: peasant woman from the Jiu Valley] who used a horse to carry the pails. They would put mamaliga [Ed note: food made of boiled corn flour] around the pail so as not to spill the milk and taste it on the spot. My mother negotiated with the momarlanca. It was funny to watch my mother speak Romanian. Nevertheless, she could make herself understood. We only used Hungarian at home. My mother was on good terms with all our neighbors. Everyone felt equal to everyone else and there was no discrimination whatsoever.

My father was the head of the supply department of the coal mines in Lonea, a town located about 7 kilometers away from Petrosani. He commuted daily using a small local train. In winter, they used a godin [in Romanian, small cylindrical stove] to heat the cars. He left for work at 6 a.m. and came back at 6 p.m. He had lunch at the clerks’ canteen in Lonea. Every evening I used to wait for him at the small station – it was for local trains only and was about 2 kilometers away from home. On the way back to town he would talk to his coworkers, not paying much attention to me – I was a sort of appendix, but he held my hand. He also had some work to do at home: he did accounting for the furniture factory in Farcas and for a tailor named Schwalb. Working for the furniture factory, he learnt carpentry. He built a gazebo in the courtyard that could shelter at least 10 people. I would spend a lot of my time there in summer. I did my homework there too. My father also made me swings and devices for exercise – it was a hobby of his.

Growing up

So my name is Oscar Roseanu [changed in 1947 from Oszkar Rosenfeld]. I was born in Petrosani, on 2nd May 1923. I had all kinds of friends of more than one faith and I played soccer in the meadows all day long, like any boy. My mother would yell: ‘Osiii!’ I think I was hundreds of meters away, separated by several rows of houses from my home, but I could still hear her call me for lunch. My childhood friends were: Dick Laci, the goalkeeper of our soccer team, Sporia, a momarlan’s kid, Rubb Dudu, son of a clocksmith, Zuberetz, son of a shoemaker [Czech]. No kid ever asked any other kid about his ethnicity or faith. We often played in my courtyard, where we had rings and a swing. The entire neighborhood was there. We once saw a character named Alexander who was touring Petrosani and who danced on a wire. I wanted to do that too, so my father had to comply and provide me with something similar. I danced on a rope placed 1.5 meters away from the ground, with a friend standing by to catch me if I fell. We once built a small barrack made of bricks to hide in it and it collapsed all over us. We would go fishing in the River Maleia [which crosses the town of Petrosani]; we would stand in the stream, catch fish empty-handed and put them in jars. We would ride our bikes to Barul Mare, about 20 kilometers away, and we would bathe in the mill’s pond. Silly things like that.

I used to play tennis. There were about 7 courts in Petrosani, although there weren’t too many inhabitants. I was very proud when I carried my racket around the town; I would often ride my bike to Lonea, 7 kilometers away from the town, where I played tennis with clerks, coworkers of my father’s. The Clerks’ Club had its own court. I would skate in winter. There were 3-4 skating rinks in Petrosani. My father and I would go skating every evening, while our mother watched as a spectator. I also skied. My classmates and I once built a jumping hill on the slope near the town; we could jump as far as 100 meters. We also had a bobsled; my father was the driver and I was the brakeman. The town had a bobsled track over 5 kilometers long. The ride was breathtaking. We once managed to persuade mother to ride with us. It was a one-time experience. It just so happened that we left the track and made a sudden stop; my mother fell over dad and this incident put an end to her sporting activity.

I took violin lessons and I went to the Conservatoire in Cluj for two years, on an optional attendance basis. I had a violin teacher who came by my place once a week. I played in the band in Petrila. I went there as often as twice a week and I walked my way back in the night, carrying my violin under my arm [Ed. note: Petrila is located 5 kilometers away from Lonea.]. I played in a semi-classical band. I also had an accordion and today I feel really sorry for our poor neighbors who had to listen to me play in the courtyard. The sound of my accordion could be heard in the entire neighborhood.

Petrosani is the town of my childhood. I feel tied to this town by my most beautiful memories. I read somewhere that the town had 18,000 inhabitants [in the interwar period]. Romanians, Hungarians, Jews, Germans, and Frenchmen lived together in harmony. Petrosani had a strong Jewish community and many notabilities were Jews: the town’s notary, Bercovici, my father, Martin Rosenfeld, the head of the supply department of the Lonea coal mines, and many others. Once a year I try to go back there and visit my parents’ tombs. A trip through the cemetery means remembering the whole past of this town by reading the names on the tombstones. Almost everyone who was buried here was my friend or my acquaintance.

There were many Jews in Petrosani. Let’s take a look at the list of Jewish families who lived on the main street. Coming from Hateg, the first Jewish family one came across was the Fucs family; it was a carpenter’s family. A few houses away lived Simenthal, the elite tailor. Anyone in Petrosani who wanted fancy clothes had them made by Simenthal. Next to him lived the Marek family, who owned the town’s power plant; their house had two floors and an inner courtyard with a fountain. At a street corner there was a butcher’s shop that belonged to the Horvath brothers. The Biber family had a clothes store on the main street too. The Weiss brothers ran a stately food store at another street corner. They lived in a large house with two floors situated above this store. They sold anything from confections to vegetables. It was called ‘colonial goods store’ or ‘general store’. The Weiss family owned a jewelry store that focused particularly on silver. The husband was short and fat and the wife was taller and statelier than him – it was clear who wore the pants in the family. The Schretter brothers’ clothes store came next. The father and all the sons worked in this store. In fact, the Schretter brothers remained the town’s main tradesmen. The youngest of the brothers became the mayor of Petrosani in 1996, running as an independent. The Hertz family owned a shoe store; there were two brothers. The Ranghewurtz family ran a drugstore; their son left for Israel. A second Biber family sold perfumes, photographic equipment, musical instruments and the likes. They left for Israel too. The Goldsteins’ clothes store had a sign that everyone admired: it pictured eight men pulling the legs of a pair of pants in opposite directions, without managing to tear the pants off. This suggested how enduring their products were. The family of engineer Abraham also lived on the main street. They were the ones who organized the Ihud of Petrosani and the Keren Kayemet 3 branch. Another Jewish family who lived on the main street was the Hoffmann family. The husband was a bank manager.

On the shore of the River Maleia, there was a beautiful villa, home for two families: the Pick family (still to be found in Petrosani, one of the few Jewish families who remained in this town) and the family of counsel Halmos, who had a daughter and a son. The daughter was a renowned pianist. From what I heard, this family emigrated to India and was never heard of anymore. There was also the Vamos family: the father was an accountant and had a son, Ervin, and a daughter, Lili. Ervin and I went to college together, at the Physics and Chemistry Faculty in Bucharest. After 1960, they inherited a fortune from an uncle in France and they emigrated to Israel, where they led a prosperous life.

There are so many names that are worth mentioning! The Isac family owned a pub. I think they were the only Jewish barkeepers in town. There was another shoe store on the main street, owned by Deri Musen; I met him after the war, in Haifa, where he owned another shoe store. Feldman was an optician; he left for Israel with his family and opened a new optician’s shop not far away from Deri Musen’s shoe store. The Taub family ran a shoe store too. They emigrated to Israel and, interestingly enough, the father became a bank manager there. Mandel Zucker was a friend of mine. He and his brother left for Israel, but one of them couldn’t adapt to the climate; he filed a request for repatriation, but was rejected. Paul Rotman, a housepainter, left with his sister for Israel before 1941. So did the Leb family (two brothers and two sisters) and the Schwalb family, a tailor’s family.

The Kardos family owned a clothes store. I remember a funny thing about Mr. Kardos: he was the one who taught me to blow my nose in a handkerchief when I was 3-4 years old. I used to see him all the time standing in front of his store looking at the street. The next store belonged to Rubb the clocksmith. His elder son became a clocksmith too, while the younger became a physician in Cluj. Old Rubb was the town’s humorist. He knew thousands of jokes. Anyone who passed in front of his store and stopped before the window had the opportunity to meet old Rubb, who came out and always found the time to tell a few jokes; he had them sorted by categories: with rabbis, with policemen, with priests and so on and so forth. The town’s inhabitants were retelling many of the jokes; my father was no exception: whenever I went home, he would tell me the same old jokes and I would pretend I heard them for the first time, in order to humor him.

The next store was a drugstore owned by Reismann. There were two drugstores in Petrosani and both of them belonged to Jews. A hardware store came next. The Weiss family lived on the main street and owned a china and glassware store. They weren’t related in any way to the other Weiss family that I mentioned above. They left for Israel too. The Nagy family lived in a neighboring house. The breadwinner was a shoemaker. They left for Israel before World War II. The next store was the millinery store of my grandmother, Lustig. She shared it with a florist. In the next house lived doctor Weiss and two sisters who were single – spinsters. The whole town thought of them as a bit eccentric because they spent their entire day standing by the window, looking in the street and saying hello to everyone. The Banden family owned a colonial goods store; both their sons left for Israel after the war. Mrs. Banden used to go to ‘Herkulesbad’ every year. When I was a child, I used to think that Herkulesbud was at least in Austria. I later realized that it actually meant Baile Herculane [Ed. note: a Romanian spa located only 166 kilometers away from Petrosani].

There were Jews living in other parts of the town too, some of whom became rather well-known. For instance, Schwartz became a vice-president at the Ministry of Labor. Doctor Herman had two sons; one became a physician in Cluj and the other one became a chemical engineer at the Dermata factory in the same city. The Fischers owned a colonial goods store in the company mining town. The Vertes family owned a terracotta stoves factory. Their eldest son was with the communist underground movement and was arrested in Hungary. After he was set free, he returned to Romania and went to the Medical School and to the Faculty of Mathematics. He died of ulcer. His two brothers both left for Israel.

There was a lad, Tiberiu Horvath, who became the vice-president of the Investment Bank after the war. He and the young Hoffmann, the banker’s son, were the ‘figure skaters’ of the town. Everyone skated near the borders of the skating rink, while the two of them were performing in the middle, admired by everybody. Their skates were attached to their boots with screws, which was something new at the time. They did skate beautifully, no arguing about that.

The Scheffers owned the only soda shop in town. They used a cart pulled by a horse to deliver soda bottles across the town. In winter the soda shop’s ground was transformed into a skating rink. Their nephew went to medical school in Timisoara and emigrated to Israel, where he works as a physician at the Zvat hospital.

Not far from the railroad station lived the Grossmans, who owned a construction materials warehouse. He was the main supplier of the mines, providing timber and other items necessary for mining. Their son studied in France, fought for the Maquis 4, came back and changed his name to Marin Gaston [Ed. note: He was born in 1918. He graduated from the Polytechnic Institute in Grenoble, Faculty of Electrical Engineering and Energy Science. Author of numerous scientific works and veteran of the French Army and French Resistance, he held important positions in the Ministry of Energy, the State Commission for Planning and the State Commission for Nuclear Energy between 1949 and 1962. He currently lives in Israel.] During the war, the Grossmans moved to Cluj together with a daughter. They were taken to Auschwitz and exterminated. When Marin Gaston returned to Romania he didn’t find any family member.

Every holiday found us at the synagogue – we didn’t miss one. On Yom Kippur, we would spend 12 hours there. We ate in the evening and fasted until the evening of the following day. On every holiday, my parents invited our relatives to eat at our place, because we baked bread. There was an oven in the street and people took turns to use it. Our turn came on Friday. My mother also brought the laundry of the old folks [the grandparents], who used to wash at our place; we were a very united family. Every Sunday morning, my father and I retired in the living room to pray. This was the Sunday morning ritual. My father taught me how to wear the tallit and the tefillin. I knew how to put on the tefillin – one on the arm and one on the forehead; it had to be strapped on 7 times.

I prepared for the bar mitzvah with a bocher for several months. This teacher taught me what to say and do. My bar mitzvah was held in the prayer house in Petrosani. I read from the Torah and carried it around the hall so that everyone present may kiss it. The tradition was observed in every detail. A table was laid in the evening. All my family attended – grandparents, uncles, aunts. Like I said, we were a very united family.

Petrosani had a synagogue and a prayer house. The synagogue is still there today. The rabbi’s name was Muller. He was known to be very learned. His son, Pinki [Pinkhas] Muller, grew up to become a rabbi too and signed up for emigrating to Israel after 1944. [Ed. note: He was arrested on grounds of urging the Jewish population of Hunedoara County to emigrate and spent several years in prison because of that. After his release, he emigrated to Israel and became the chief-rabbi of Northern Israel.]

The holidays felt like a fashion parade. All the ladies were showing off their new hats that my grandmother, the milliner, had made. You can imagine the display of elegance. The Jewish community strictly observed the traditional holidays: Yom Kippur, Pesach, Rosh Hashanah, Chanukkah. Harmony reigned in our family. I never heard my parents raise their voice. We didn’t miss one holiday. My parents invited my grandparents, my uncles, and my aunts; all the family would gather at our place and we would celebrate. Passover was like it was supposed to be: we would have matzah for 8 days. My father was a man who observed all the traditions. People knew he was Jewish and no one had a problem with that. I remember, for instance, the Pesach evening [Seder], when the entire family gathered before a meal that included everything that the tradition required:  ‘kos shel Eliyahu’ [Eliyahu’s Cup], the wine drops being taken out of the glasses with words like ‘dam [the plague of blood], tsefardeah [frogs]’ or my asking my father the mah nishtannah questions: ‘Mah nishtannah ha-lahylah ha-zeh mi-kol ha-layloht?’ and so on. On holidays, our community filled up the synagogue and the prayer house. Today, less than 10 families are still there – not even enough people for a minyan.

In the Maleia company town lived a group of Jews who observed the Galician traditions. They wore caftans, fur hats, and beards. They had a synagogue. At the first floor of the building that sheltered the synagogue, there were two halls for the Talmud-Torah study. Most of the Jews living there had occupations related to the Jewish traditions: one of them was a Talmud-Torah teacher, another one was a hakham etc. There was also a tailor who lived there; his name was Ovici and his daughter still lives in Petrosani today.

Things were quiet in Petrosani; there were no anti-Semitic outbursts – these only appeared after the Communists came to power [after World War II]. On Sunday, the town’s streets were flooded with the people who came out from the stadium – everybody was a ‘Jiul’ fan, as you can imagine. As soon as the match ended, you could see waves of fans coming downtown. There were no cars and the main avenue filled with people. They would walk to the other end of the town – and that was pretty much their promenade circuit. There must have been over 100 Jewish families in Petrosani. They formed a large community – after all, the main street had only Jewish stores and, come to think of it, only Jewish houses. The town had a workers’ casino with a very good cinema; it had a very large hallway where people came out to have a drink during the breaks of the films. They also held balls in there. People danced the mazurka back then and my father – one of the town’s Jews – led the dance. I remember him say: ‘Messieurs, changez les dames!’ [French for ‘Gentlemen, change your partners!’] This happened around 1937. Everyone knew everyone. No one cared if someone was a Jew.

In 1939, the Goga-Cuza cabinet 5 closed down all the high schools in working-class towns. This brought about the end of the high school in Petrosani and of the secondary school in Lupeni. Children were thus indirectly forced to register in vocational schools and arts and crafts schools; their curriculum included internships in companies, which secured, in fact, free labor for the government. I was in the 6th grade and I was in danger of not being able to continue my studies. So my father started sending letters to Targu Jiu, Timisoara, Deva or Sibiu, trying to find a school that would accept me. The answer came from Sibiu. My father was so excited, that he came home by taxi, not by train; for one time, he didn’t care that was beyond our means.

After a while, during a religion class, the principal found me in the corridor – being a Jew, I didn’t attend that class.  ‘What are you doing here?’ – ‘Don’t you know? I’m a Jew.’ – ‘Where are you from?’ – ‘Petrosani’ – ‘Who signed you up for this school?’ – ‘Well, my application was approved by the deputy principal!’ The principal had been on vacation and had no idea about this. It was his deputy’s responsibility to deal with such issues, but he hadn’t realized what my situation was either. The principal was mad at his deputy, who had dared take me in… But one month and a half had already passed and there was little he could do about it. So he let me stay. This is how I remained in Sibiu.

The high school had a band of 350 pupils. It was conducted by one of the teachers, Mr. Belu, a music enthusiast. One day he came in all the classrooms and announced: ‘We’re setting up a band; who wants to join in?’ I already had my own gang there. And I devised a plan to get us rid of the band assignment without making them realize we meant that. ‘Sir, we would like to be signed up for the saxophone’, I said, knowing for sure they lacked this particular instrument. Little did I know that the man had got enough money from the Ministry of Education to order a set of 350 instruments from Vienna! So one day he came to our classroom and said: ‘All those who signed up for the band follow me!’ He didn’t care about interrupting classes or anything – and bear in mind that our Romanian teacher was also the prefect of Sibiu County. But he couldn’t care less about the prefect! We went with him, still hoping there wouldn’t be any instruments for us to play. We were surprised to find out there were four saxophones! Fancy that! The practicing sessions were held in the basement, but you can imagine how seriously we took them. However, we did learn to play the saxophone under the guidance of some lads from the army band. We marched through the town with our band and we couldn’t have felt any prouder! I played the saxophone for several years after that.

After I was kicked out from that high school [in 1940, because of the anti-Jewish laws in Romania] 6, I went to the Israelite high school for a year, in 8th grade. I was in the same class with rabbi [Ernest] Neumann. [Ed. note: prime rabbi dr. in Timisoara, the last Romanian-born rabbi in Romania. He passed away in 2004.]

During the war

On 6 August 1941 the drum started beating in various places of the town – this is how they used to communicate the mayor’s orders back then. The drummer announced that all Jews were to report to the Army Headquarters in Deva the following morning, in order to be assigned to labor detachments. In 1941, all the Jewish men aged 16-50 in Petrosani were taken to forced labor: first to the Deva-Brad railroad track, then to the Matca-Paulis Canal, and finally to Moldavia, where they dug ditches to install cables between pillboxes. Meanwhile, the Jewish women of Petrosani were evacuated to a castle in Paclisa, near Hateg, then to Deva, where they remained until the war was over.

My father was working in the coal mines – he was the head of the supply department of the Lonea mines. The entire region was under military control. He was ordered to maintain his employment, but he wasn’t allowed to leave Petrosani. Despite that, he accompanied me because he wanted to see where I would be taken. He was planning to return using the pass that proved he was employed at the mines. But once we got to Deva, he wasn’t allowed to go back to Petrosani anymore, so he had to start walking with me and the others. All the Jews in the Jiu Valley – from Lupeni, Vulcan, Aninoasa, Petrosani, Petrila, and Lonea – formed a column which moved on foot for about 20 kilometers. Most of the Jews were taken to the commune of Craciunesti; my father and I, plus 18 others, got separated from the rest and ended up in the commune of Fizesti, where we were accommodated in a chicken farm. The stench was terrible. They laid mattresses next to the walls and we lived there until November. We had to go to the construction site every day. They were building the Deva-Brad railroad track; rocks and stones had to be removed, carriages had to be pushed, the location for the future track had to be cleared. During all that time the men in Deva were assigned to the Baia de Arama quarry, located on a hill near Deva. We had to carry large stones for about 6 kilometers. Each of us had a load of two stones tied together and placed on the shoulders. We had to take them to Deva, where they were used for paving some street. Then we went back to the quarry and started all over again. Not one single stone was carried using trucks or tractors. They only used us.

My father managed to phone his general manager in Petrosani and told him what had happened to him; but the man couldn’t do anything to bring him back. One day, my father gathered the guts to get on a truck and go to Deva. He went to the Army Headquarters and reported for a sort of review – ‘biography’, he called it. But the colonel had him incarcerated, accusing him of being a deserter. After spending 7 days in prison, he came back to the construction site. I remember I was on a hill with other Jews, guarded by soldiers; I noticed someone coming up the hill. He approached me and gave me a hug. At first, I couldn’t tell who that man was! When I took a second look, I realized it was my father. While in prison, he had lost a lot of weight and had got a kidney condition. I used to bring him hot water at night to put it on his back and soothe his kidney pain. Because everyone looked up to him, they appointed him apagiu [Ed. note: slang term derived from the Romanian ‘apa’ meaning ‘water’] – he carried water in a bucket and let the others drink using a cup.

In November, we were moved to another village. The construction site was abandoned. Eventually, we got back to Deva. Meanwhile, my father had turned 50; he was released, but wasn’t allowed to return to Petrosani, so he stayed in Deva. It was with great efforts that he managed to bring my mother to Deva too; she and other Jewish women from Petrosani had been taken to an abandoned castle in Paclisa, near Hateg, where she stayed for a long time. Many years later, I regretted not having asked my mother to tell me in detail what it had felt like to live in that castle for such a long time.

In the spring of 1942, we were all taken near Arad to work on a canal called Matca-Paulis. Initially, they accommodated us in Minis; we were later moved to Siria, then to Paulis – villages located along that canal. We were about 20 people in one room, in the hunting cabin of an agronomical engineer. They were digging a canal that would connect the Cris River to the Mures River and they were going to use it for irrigations. Every morning we had to walk several kilometers from our quarters to the canal. The canal got as deep as 2-3 meters. We shoveled earth and, when it rained, we shoveled mud. Sometimes we worked in the company of toads. We weren’t allowed to return until the soldiers guarding us got soaking wet.

At a certain point, in order to ease our work, we hid the shovels and the pickaxes in a hole dug in the ground, so that we wouldn’t have to carry them to the work site and back every day. One day the colonel made an inspection and noticed we weren’t carrying shovels. They had us all lying on the ground and each of us was struck with a belt 25 times; there were 50-60 of us. Of course, our buttocks were naked and we were lying in the mud; occasionally, the soldier’s belt touched the ground before coming into contact with our skin. Whenever one of the soldiers dared a milder stroke, the colonel threatened him: ‘I’ll have you lying on the ground and I’ll have one of these jidani [Romanian offensive word for Jew] beat you too!’ So the punishment was carried out according to the instructions.

Nevertheless, in this period, we were able to organize a small band. There were also people from Arad and Timisoara among us (not just from Hunedoara). One of them was Nunu Bercovici, an accordionist at the Moulin Rouge in Arad. He was an extraordinary accordionist. Apart from the accordion that he had brought along, we also had a violin and the flute of a good friend of mine. All we had to do was hire a ‘conductor’. Sometimes the locals asked our colonel to allow us to play at the balls that were held on Saturday evening. This secured us a better meal from time to time. Of course, we were guarded by a soldier. My friend with the flute couldn’t actually play the flute, but he held it by his mouth and pretended to play. Once the soldier got closer and noticed the man wasn’t playing at all; he told him: ‘Mr. Vamos, you need more practice!’ We were once invited to play at the wedding of a student in theology from Arad who lived in Siria. The colonel approved, so we got on a cart, escorted by two soldiers, and went to Siria. There were about 20 students at that wedding. When they realized we weren’t hillbillies ourselves, they told us to put our instruments aside and join them at the table. You can imagine what a pleasant evening that was.

Some inmates tried to escape and go to Arad. Occasionally they succeeded. The men dressed in clothes borrowed from us, trying to look as natural as possible. They were helped by the sasoaice [Ed. note: Romanian term designating a female descendant of the German population that colonized some parts of Transylvania in the 12th and 13th centuries.] who carried milk to Arad in cans; the women hid them under their large skirts, so that the train conductor wouldn’t spot them.

One day they put us on a train and took us to Moldavia under military escort; we worked there until the end of the war. The train went through Deva and those of us who had managed to let their parents know were able to see them through the windows of the freight cars. When we finally got to Moldavia, we were assigned to the villages of Vatinesti, Ciuslea, and Doaga. The miserable souls who lived there only ate onions and mamaliga. They had us digging ditches that connected the pillboxes aligned along the Siret River. I can’t remember how I ended up a carpenter. The carpentry workshop was located in a schoolyard. One day, on 23rd August 1944 7, the school principal got out and yelled: ‘Truce! The war is over. King Michael 8 has signed the truce!’ That very moment, the colonel, who was nearby, got on a gig and off he went! I rushed to the work site and told the people who were digging: ‘Folks, put down your shovels and pickaxes. The war is over!’ An armed soldier behind me shouted: ‘How dare you? I’ll shoot you!’ – ‘Follow me to the school to see for yourself!’ He came with me, then we both went back and he confirmed the news to the others. Yet none of the inmates dared lay down his shovel; none of them could believe the war was really over.

What were we supposed to do under the new circumstances? The Germans hadn’t withdrawn yet, while the Russians hadn’t arrived yet; so we were caught between two frontlines. When the Germans pulled out towards Transylvania, we were finally able to leave. I was impressed by several things. For instance, one of the first Russians we saw was a colonel on horseback. He asked us who we were. We told him we were Jews and we had been set free. I remember his first words were: ‘Remember you are Jews before being Communists!’ We were impressed to hear a Soviet colonel say that. We saw a Russian riding in a cart pulled by two horses. One of the wheels was missing and the axle was rubbing the ground. We asked him where he was going and he replied proudly: ‘Berlin!’

One day we saw a gig with a Russian soldier and a boy about 12 years old dressed in a Russian uniform and armed with a machine gun. They stopped in front of a pillbox. Some Germans who had hid there surrendered. They got out with their hands above their heads only to get machine gunned by the kid. We asked the soldier what could possibly explain that ferocity in a 12-year-old. The man told us that the Germans had killed the kid’s parents and he had begged the Russians to take him with them so he could avenge his family.

We set off for our homes. There were four of us in our group. At a certain point, the Russians stopped us and had us working to widen the railroad track; this was needed because the gauge in the Soviet Union is wider than in Romania. We worked for two days and two nights by the light of some burning archives and guarded by Soviet soldiers. We slowly began our journey back home. Of course, we had to walk. The road was dusty. There were ordinary trucks and tank trucks running in all directions, but none would pick us up. We saw a truck parked near the road. Some Russian soldiers had got off and were eating; next to them were ammunition crates and two or three large baskets of tomatoes. We asked the Jews who were with the soldiers if there was any way we could persuade them to give us a lift to Ramnicu Sarat. We were told to promise we would give them some wine in exchange for the ride. It worked! They told us to hop in. When we reached our destination and we wanted to get off, an armed Russian came to us and demanded the wine we had promised. He handed us some cans and we began to walk through the town begging everyone for some wine. Eventually, a merciful man who understood the position we were in filled our cans. We took them back to the Russians and they let us go.

We went to the railroad station. There was a long freight train overcrowded with people who were calmly waiting for the departure. We got on, hoping the train would take us to Ploiesti [Ed. note: 60 kilometers north of Bucharest]. The train finally left. We asked the others how long the train had been waiting in that station and they told us it had been there for a week. We congratulated ourselves for our luck: the train left immediately after we had boarded. In Ploiesti, we got on a train for Deva [Ed. note: the second largest town in Hunedoara County, Transylvania]. Because of the bombings, none of the train’s windows was intact. In Sibiu [Ed. note: important city in southern Transylvania, capital of Sibiu County], we got caught by a German bombing and we took shelter under the cars. Fortunately, no one got hurt. In Simeria [10 kilometers away from Deva], we said goodbye to two of the friends we were traveling with; they headed for Subcetate to get to Hateg. We later found out that they both died in a German bombing which caught them in Subcetate. After three years of hardships and pain, when everything finally seemed to be over and they were just a few steps away from home!

When things settled down in the region a little and the Germans had withdrawn to Arad [Ed. note: city located in the western extremity of Transylvania], a friend of mine and I decided to take our high school graduation exam in Arad. We ended up in a private Jewish high school. Although I wrote about 30 pages about the Latinity of the Romanian language, I failed. I had to go to Bucharest, where I took the exam at the Cultura High School 9. I passed. When it was over, I returned to Deva, where I had to spend the night before I could take the train for Petrosani. In the station, a Russian soldier threatened me with a gun and took my watch, my wallet, and my suitcase, in which I carried a suit and a French compendium of math problems. I was actually glad he didn’t shoot me! The following morning I was in the train for Petrosani, explaining the conductor I didn’t have a ticket because it was in the wallet that the Russian soldier had stolen from me. A week later, my parents received a telegram of condolence from a family in Deva, who had found out about my… death. The cause of the misunderstanding was the fact that my suitcase had been found under a bridge, where the Russian had thrown it; since the compendium had my name on it, people assumed that whoever had stolen my suitcase had also killed me.

After the war

At the beginning of September 1944, my entire family managed to return home, in Petrosani. Of course, the place looked devastated, as no one had taken care of it while we had been away. My father was immediately employed by the General Department of Mines in Petrosani. He worked there until he retired. After he did, he became the secretary of the Jewish Community in Petrosani. We received another house, with 3 rooms. We got our dining room furniture back and my father spent many evenings working to modernize it. We had some great furniture: a desk with sculpted bear feet, a table for 12 persons, armchairs. Back then, they didn’t use vinyl; everything was upholstered in leather. Here’s something that says a lot about the Jewish mentality: as soon as we got the place, my father had it plumbed. We were the only ones in the company town who had tap water and a bathroom; the rest of our neighbors carried water from the well in the street.

An interesting thing is that, in 1944, when I came back to Petrosani, the Jews were fewer than before. Some had left. The Jewish community tried to regain its daily routine. And it felt as if the Jewish youth had got more united – we all joined the Ihud [the Zionist Social-Democratic Party]. We organized a club and we even had a band… Our drummer, Tiberiu, later became the national vice-president of the Investment Bank. I played the accordion, another fellow played the violin, and this was our little band. On every Sunday night of the month of January, there was a ball: the Firemen’s Ball, the Small Craftsmen’s Ball, the Physicians’ Ball, and the Jewish Tradesmen’s Ball. The most popular was the Jewish Tradesmen’s Ball; the entire town’s elite was there and everyone struggled to get tickets for that ball, not just the Jews. This tradition went on until 1948, when the ‘ethnic problem’ was ‘duly addressed’ and things fell apart. The nationalizations 10 and the mass emigration 11 of the Jews in our town began. For instance, the fabric store of the Schweber brothers was given to a worker; it took him only one week to destroy everything. Business in Petrosani had a lot to lose.

Still, a number of Jews remained. We formed a small community whose chairman was Marci Schretter; my father, Martin Rosenfeld, was the secretary-accountant and Mrs. Meiszter was the cashier. My father held this position from 1946 until the last day of his life, in 1979. At a certain point, the entire central part of Petrosani was demolished 12. All those places I told you about so far don’t exist anymore; they were completely wiped out. At the time, this raised a debate, because there were coal mines underneath the town and people wondered if the ground would hold. The town is still there, but it’s a whole different town from the one I used to know! The central area and the company mining town were demolished. The houses were replaced by 10-story high apartment houses. People who used to have a vegetable garden found themselves with nothing at all. My parents were given the possibility to move to a place near the airport – it’s actually an airfield for gliders. It was a relatively new neighborhood and my mother was afraid it was too far from the marketplace. So they chose to move in a 1-story apartment house located closer to downtown, near the stadium. Few of the Jews who had remained in the towns in the Jiu Valley – Petrila, Lupeni, Lonea – attended the service in the synagogue in Petrosani.

I went to college in Bucharest and started a new life. I graduated from the Faculty of Physics and Chemistry of the University of Bucharest. In 1947, I changed my name. There were two reasons. The comrades at the County Committee of the Communist Party suggested me to change it; they told me it would be better if I did, that they had plans with me and that the moment was still right… This was the first reason. The second one is related to an incident involving my physics professor, academician T. H. Ionescu, whom we all considered a major reactionary [Ed. note: The term ‘reactionary’ designated an opponent of the communist regime at its beginnings.]. One day he had to give a lecture about the pendulum. Before he began, he asked us ‘Isn’t there anyone with davai ceas here?’ [Ed. note: ‘Davai ceas’ is Russian for ‘Give me your watch.’ It is said that the Soviet soldiers quartered in Romania at the end of World War II seemed to be fascinated by watches and ‘requisitioned’ any watch they could find from the Romanian civilians (along with many other belongings). This phenomenon was very widespread and the ‘davai ceas’ expression came to symbolize Soviet abuse in everyone’s mind.] We were 700 students in that class; we had been to concentration camps or labor detachments and had been deprived of our right to study, so we were all fierce revolutionaries at that time. We were required to give a written statement about that professor’s conduct. You can imagine we all rushed to expose his anti-Soviet attitude! The professor had access to our statements and knew our names. None of us passed his exam. I remember I took the physics exam 7 times and I failed 7 times. But, as soon as I changed my name, I took the exam again and I passed, because he didn’t recognize me under my new name.

After graduation, I taught mathematics at first. One year later, I was finally able to switch to teaching physics in Petrosani. When the State of Israel was founded, I was invited to give a conference on this major historic event. The hall in Petrosani was overcrowded. It was the year 1948… I was considered to have a bit of oratorical talent – I had delivered various science popularization conferences.

One day I was teaching a physics class in Petrosani; I remember exactly what it was about: the way in which sound is inserted into the magnetic tape of a film. The principal entered the classroom and said: ‘Comrade Inspector, you’re needed in Deva right away!’ I didn’t realize whom he was calling ‘inspector’. ‘You have been appointed inspector! You have to go to Deva immediately’. It was 9 o’clock and the train was leaving in an hour. I didn’t have time to change my clothes; all I could do was send a pupil to my house to bring me an overcoat. It was only six months later that I managed to come back to Petrosani and pick up some of my stuff. I had become a county inspector for education. This happened in October 1948. I spent one year and a half in Deva.

In 1949, I was summoned at the Ministry of Education and I was sent to the Danube-Black Sea Canal [Ed. note: The work at the canal began in 1949 and many of the workers were political prisoners from the communist jails. The work was interrupted in 1955 and wasn’t resumed until 1975. The canal, completed in 1984, begins south of Cernavoda and ends in Agigea, south of Constanta, connecting the Danube to the Black Sea and thus shortening the waterway to Constanta with almost 400 kilometers.]. My job was to organize the education along the canal. I was the head of the public education section. The minister of education, Dorian Popescu, was a cultivated and earnest man. He summoned the head of the [Constanta] county education section and told him: ‘All the towns located along the canal [Cernavoda, Medgidia, Ovidiu, Poarta Alba, Capul Midia etc.] are to be transferred under the jurisdiction of the Education Section of the Canal, and Mr. Roseanu here will be the head of this section.’ – ‘Comrade Minister,’ he said, ‘I will transfer all the existing teachers and I will bring much better ones to replace them; this is the Canal and, you know…’ To which I reacted: ‘But why should all these teachers and schoolmasters be sent somewhere else? If they’re not good enough, you should simply fire them; but, if this is not the case, let them stay here. What’s the point in transferring them?’ I later found out the man was terrorizing everyone; teachers got moved from one place to another all the time and the beginning of each academic year made everyone nervous. ‘What if some of them were Legionaries 13?’ he said. ‘Look, Mister, I’m asking you a simple question: do we want them out of the education system?’ – ‘No!’ – ‘Then a Legionary is as good in one place as he is in the next. All I’m interested in is that he does his job well!’ This infuriated the man. He left and the minister approved of my idea. All the teachers were kept at the canal in their current employment. When I went on inspection tours, they couldn’t thank me enough.

I endowed all the schools along the Canal with all the equipment that was available: overhead projectors, 8 mm film projectors, chemical substances, castings for the biology classes etc. I set up weekly kindergartens, because the canal workers were busy and their children had to spend the entire week in kindergarten. I was once called to Navodari to see some improvements the parents had made to a kindergarten. They had brought soil and had planted flowers – it was an extraordinary thing. I always tried to get all the necessary equipment for my schools. Sometimes I got it, sometimes I didn’t. I once went to Leonte Rautu [Ed. note: Key figure of the regime, ideologist and head of the communist propaganda.]: ‘I need some equipment and these are the people who are refusing to give it to me!’ – ‘There must be some sort of shortage.’ – ‘Comrade Rautu, clearly you don’t understand the importance of the Canal!’ This remark got me everything I needed. I didn’t know they were using political prisoners at the Canal. All I knew was that there were some inmates working somewhere, but I later found out they were political prisoners.

I had a boss, like everyone else. One day he told me: ‘Comrade Roseanu, we must nominate some people for being decorated with the Work Medal. Could you think of a few of your teachers who are doing a great job here at the canal?’ I made up a list of 11 teachers. He handed me an envelope and told me: ‘You’re going to Bucharest to submit this envelope; it contains 12 names!’ – ‘What do you mean 12, Comrade? I only nominated 11 and, with all due respect, I am the head of the education section. What goes on here is my responsibility and I doubt that you have the right to nominate someone without informing me first!’ He told me that he actually had that right and it occurred to me it was pointless to argue with him. I got to the ministry and the clerk from the personnel department opened the envelope and said: ‘Did you know that you have been nominated for the Work Medal?’ How was I supposed to know? The truth is that only seven or eight teachers were decorated countrywide. I was awarded the Work Medal in 1950 or so. Academician [dr. Constantin I.] Parhon [Ed. note: (1874-1969), head of the State (1947-1952); president of the Provisional Presidium of the People’s Republic of Romania (1947-1948); president of the Presidium of the People’s Republic of Romania (1948-1952)] personally shook my hand. In 1950, I was transferred from the Canal to the Ministry of Education; I became a general inspector with the minister’s office [Dorian Popescu was the minister of education at the time of Mr. Roeanu’s appointment].

There’s a story behind everything. I received a vacation ticket to Sovata [Ed. note: Spa located in the center of Romania, in Mures County, opened all year round. It is renowned for its lakes with salted mineral water that generates heliothermal effects.]. I came across a former fellow-student; he was there with his wife and with a young lady who was to become my wife. Initially, the girl had registered at the faculty where I studied too – that’s how she had met my former colleague. I hadn’t noticed her in college because there were 600 of us in the freshman year. So I was introduced to her for the first time in Sovata. We were planning to go on a trip to Borsec in an open bus – it was a delight to ride in one of those things [Ed. note: Borsec is a spa located in northeastern Romania, in Harghita County. Open all year round, it has numerous springs containing carbonated waters or waters rich in calcium or magnesium.] My future wife was being courted by an accountant from the Ministry of Light Industry. He didn’t let her out of his sight and he invited her to join us in the trip to Borsec. When we got on the bus, I sat next to her; there wasn’t any room left for the dear accountant, so he had to sit at the back… We began to talk and we hit it off. During the trip, we were together all the time and the accountant was left aside. I invited my mother to spend a few days in Borsec with me. I introduced the girl to her and my mother liked her from the start. I told her that I would be delighted if she would make a stop in Petrosani on her way to Craiova, so that my father could meet her too. Then it was her turn to ask me to make a stop in Craiova on my way to Bucharest, so that she could introduce me to her family. Things went very fast. When she came to Bucharest, I picked her up from the station. We got on a taxi and this is where I proposed to her.

We got married in 1951, in Bucharest. My wife, Rodica Roseanu [nee Teodoru] was born in Craiova, in 1926. She graduated from the Faculty of Philosophy in Bucharest. She was already my wife and had a child when she went to college. Rodica worked in education her entire life. In 1955 she was assigned to the Academy of Economic Sciences, where she worked at the Marxism-Leninism department, but not for long. She was a tutor, then a university assistant, but they fired her in 1957, on racial grounds. They got rid of all the Jews – it was their way of ‘duly addressing’ the ‘ethnic problem’. Of course, they didn’t say it, but that was the hidden meaning. She worked at School no.64, then at some other school, and then she got transferred to the ‘Mihai Viteazul’ High School, where she worked until she retired, in 1983.

Rodica has a brother, Mihai Teodoru, a physician specialized in phthisiology who was the manager of the tuberculosis treatment facility on Dorobanti Ave. His wife was a doctor too and her name was Rodica Teodoru; she died a long time ago, some 22 years ago. Mihai died last year [2004] on the Yom Kippur evening. They had a boy, Serban, who graduated from the Faculty of History. They wanted to assign him to Tulcea or Sulina, so he left for America. He took an exam at Columbia and he placed third. He graduated from Business International, then he worked for Moody’s [Ed. note: Corporation that establishes a country’s credit rating, which greatly influences the level of trust for that country’s external loans.] He used to come to Romania from time to time. In his turn, he has two children.

After we got married, we led a modest life. My wife was still a student when we got married. Our child must have been 2 years old or so when Rodica took the admission exam at the Faculty of Philosophy; the kid was walking in the halls of the faculty that day. We spent each vacation in Petrosani, at my parents’. They filled our backpacks with food and we went hiking. We went to Straja, near Lupeni, and to Surieni. We once walked for 9 hours – we made long trips. We went to Parang many times – I lost count. Both my wife and I enjoyed hiking in the mountains. It was a true hobby.

My boy was born in 1952, in Bucharest. When he was little, we took him to the weekly nursery. I had a bicycle with a seat in front, where he sat. In the morning, I took him to Dumbrava Rosie St., in the vicinity of Icoanei Garden [park in downtown Bucharest], where the nursery was located. He enjoyed the ride until we entered that street and he realized where we were going. He began to sob and there was nothing I could do about it. Saturday at noon, I went to take him home. He held me tight and he wouldn’t let go of me. Then he went to the kindergarten. He ate there and we took him home every evening. It took him some time to realize we were coming for him every day – in the beginning, he was afraid we would let him stay there for an entire week again. After a while, he began to like it in there. When my mother-in-law died, we invited our father-in-law to live with us. He was a great expert in stamps; he was the chairman of the district philatelic association. He was really into that. He held his grandson between his legs and they sorted stamps together.

I taught Marxism-Leninism in higher education for 10 years. The head of the Marxist-Leninist department of the Veterinary School – Boico was her name – came to check on me. It was her right to do that and I thought I had nothing to fear: I knew my subject by heart and my courses finished with applauses. I was a very good agitator because I believed in the Marxist-Leninist ideology with all my heart! You can imagine how easy it was for me to teach dialectical materialism with my physics and chemistry teacher background! Yet Mrs. Boico went tot the ministry and reported I wasn’t reading the courses, but I was telling them by heart, which could lead to ideological confusions. And she requested that I be fired from that department! She was actually as mad as hell – I don’t know how to put this more elegantly – because she saw the students applaud at the end of my courses.

I could never get over the first thing I heard from that Russian colonel at the end of the war: ‘Remember you are Jews before being Communists!’ 11 years after 1945, I was reprimanded in a Party meeting for having been a member of the Ihud. Somewhere in my records they found that I had been a member of the Ihud 11 years earlier. I may have been a fervent Communist, a Party member and a university lecturer teaching Marxism-Leninist, but none of these mattered. My being a Jew was more important. It haunted me my entire life.

One day the minister of education was summoned at the Politburo. Someone had ‘told on me’ and had depicted me in positive terms, so the minister was ordered to find me a position with the State control. I worked at the State Control Commission for 8 years, until 1960. That was a repressive mechanism. All our reports began with: ‘The school’s management failed to…’ No good words there. I was in charge with inspecting high schools and universities. I reported to the minister in matters concerning the higher education and to the deputy minister in matters concerning the high school education. There was a hierarchy that had to be followed.

There was a furniture factory in Arad. They made some extraordinary pieces of sculpted furniture! 11 general managers from the ministry had placed an order there. One of my teams was making an inspection in Arad and they called me: ‘Could you come over here? There’s something you should see!’ The managers had only paid the production costs, claiming the furniture had been manufactured by some school. They had some pupils and teachers from the vocational school accompany the furniture as it traveled to Bucharest by train. Then they had them assemble the furniture at their places, without offering them a glass of water. I informed the management of the ministry – Murgulescu was the minister at the time. He was summoned by the State Control Commission and was asked to dismiss all the 11 managers. He did that. One of them was transferred to the University; another went to some other place and so on. I personally knew one of them; his name was Borca and he had been the head of the education section in Timisoara, while I was at the Canal. He said: ‘I will pursue this Roseanu guy for as long as I live! I won’t let him get away with it!’ Meanwhile the State Control was dissolved. They sought to provide honorable positions for us. I was appointed deputy manager of the Education Section of the Capital; I worked there from 1961 until 1964. Well, guess who became vice-president of the Capital’s Party Committee! None other than my old friend Borca!

At the education section, my responsibilities included endowing the existing schools and establishing the locations for the new schools. It is with pleasure that I remember how I used to organize school camps. As long as I worked there, I organized all the camps around Bucharest, including a large camp in Snagov. It was a real adventure. At the opposite end of the lake, towards Gruiu [Ed. note: a commune near Bucharest], lay the former CFR pool; the place was deserted, but I can’t remember why. We chose it for our location! There were still some shower cabins and a sort of terrace. We turned the cabins into dormitories that could accommodate 3-4 kids in each room. But who had heard of a camp without tents? We needed some tents to make the place look like a real camp! But where could we find tents? We first went to the Ministry of Agriculture; they had tents, but they needed them for agricultural works through the entire summer. We found out that the Securitate 14 had military tents. Where’s that? In Constanta. We got on a small truck and went to Constanta. They had border tents. ‘And how do you plan to carry them?’ – ‘We came in a small truck!’ – ‘You must be kidding. One single tent weighs 80 kilograms!’ The tents were huge; they had windows, doors, and scaffolding. We found some trucks at the public transportation company, but they wouldn’t let us go all the way to Bucharest. Eventually, we persuaded them. The axles had a hard time coping with the iron structures. When we tried to install the tents we realized no one knew how. Teachers and foremen just stood there and didn’t know what to do. I phoned to Constanta. ‘If you want us to show you how to do it, you have to come over here!’ So I went to Constanta again and the guy drew a diagram. Before handing it to me, he asked: ‘But what’s in it for me?’ This is how things went. I had to give him wine and things like that to make him show me the diagram. I came back to Bucharest and had my people work for I don’t know how long. I arranged with a scene decorator from the Opera to have some large drawings with scenes from ‘Capra cu trei iezi’ [Ed. note: ‘The goat with three cubs’, a famous Romanian tale written by Ion Creanga.] and ‘The Sleeping Beauty’ installed in the woods, attached to the trees. The children walked in the forest and came across the goat and its three cubs. A whole story!

In 1964, Borca called me to his office and told me: ‘You’ve always wanted to go back to teaching. So where will it be?’ – ‘Look, I want to make sure you’re not setting me up first. I want to hear the head of personnel read me the evaluation that sends me back to teaching and then I’ll talk to you!’ He accused me of having a hostile and dictatorial attitude towards my subordinates and of things like that; of not having consulted with the staff, of having established the location for a school in a place where no school was needed.  Still, one year later, that school had three series of pupils. ‘Well, if this is it, I’ll go back to teaching! I was accused of discouraging certain teaching bodies with my negative attitude towards them… Give me some examples.’ – ‘Such an attitude was reported by the ‘Eminescu’ High School or by the ‘Spiru Haret’ [High School]!’ – ‘Then I want you to transfer me to one of these high schools, to face the wolf pack!’ The heads of the education sections of the two high schools were summoned and asked if they wanted Roseanu. They both did. I chose the ‘Spiru Haret’, because I lived nearby and because it was a very good high school. I went to another vice-president who was in charge of personnel and I asked him: ‘Between us, can you tell me the real reason why I’m being fired from here?’ – ‘Comrade Roseanu, don’t you realize? It’s because you’re a Jew! There’s also a Jewish secretary and a Jewish math inspector… There are just too many of you…’ Well, at least he told me the truth. Such a blow could have made me go insane.

Can you imagine the face of the principal [from the ‘Spiru Haret’ High School] when she saw me? She was shaking like a leaf because I had been the head of the education section. I told her: ‘Relax! I’m just your colleague now!’ She showed me all the classrooms and introduced me to everyone; she was making efforts to please me. I stayed there as a chemistry teacher until the day of my retirement, in 1986. I shot two full-length school films there: ‘The Chemical Compounds’ and ‘How to Solve Chemistry Problems’, which reviewed 14 types of problems. The films featured pupils of the high school. The furniture I designed and made for the chemistry lab became a prototype that was used by several schools in the Capital and in Ilfov County. We had a special chemistry lab with front works; each pupil had his own chemical substances. We had 90 photos from all the branches of the chemical industry in Romania; I put them on a rack that I placed on the teacher’s desk and the whole class could see what the machinery in the chemical industry looked like. We had 3D maps built by the students in evening school that featured the ‘14 branches of the chemical industry’ using small light bulbs. A push of a button displayed the oil industry; another push displayed the salt industry and so on and so forth. But there came a time when we had to send the entire lab to Cuba, because Misses Ceausescu [the wife of Dictator Nicolae Ceausescu] 15 had promised to equip a chemistry lab in Havana. I have three patents for teaching equipment. They all refer to modeling chemical phenomena. Today everything is computer-based. But back then, it meant something.

When I was hired by the ‘Spiru Haret’ High School, the Romanian teacher who was in charge with the school magazine, ‘Vlastarul’ [‘The Scion’] retired. I took over the magazine and I became a sort of editor-in-chief. It was the pupils’ magazine and it had been founded by Mircea Eliade [Ed. note: (1907-1986), prose writer and essayist marked by the spirituality of the Far East; renowned expert in the history of religions.], who had been among our students. The magazine had also been led by Alexandru Paleologu [Ed. note: (1909-2005), famous essayist and literary critic. He was imprisoned on political charges (1959-1964).], Constantin Noica [Ed. note: (1909-1987), philosopher and essayist. He was placed under house arrest in Campulung Muscel (1949-1958), then he was sentenced to prison for political charges (1958-1964) following a large-scale trial that the communist regime set up for a large number of elite intellectuals.] etc. I established a new section in the magazine that was dedicated to the alumni. They could write about their high school memories. I coordinated the magazine until 1964, the year of my retirement. Even after 1990 I still received phone calls from time to time: ‘Hello, is this the editor of «The Scion» magazine?’ Andrei Plesu [Ed. note: born in 1948; philosopher, art critic and essayist.] was one of my students; he wrote the articles in the cycle ‘The eternal student of the «Spiru Haret» High School’. An entire chapter of the magazine was written by these former students, the high school’s elite, who told stories from their youth. They took their ‘assignment’ very seriously.

Do you think I had an easy time? Every magazine had to submit the articles that were to be published to a series of authorities. The first on that ladder was the County Committee of the Union of the Communist Youth. Those comrades were happy our county had such a fine magazine and okayed my articles immediately. Then I had to go the County Committee of the Communist Party. Their approval wasn’t hard to get either. But the City Committee of the Communist Party was another story. Comrade Croitoru, the propaganda official, the one who authorized any publication, examined my magazine thoroughly and went: ‘I see there’s a pupil named Popescu in here; what do you know about his parents?’ – ‘Comrade Croitoru, he only wrote an article on mathematics; does it really matter what his parents do? It’s a school magazine. Instead of being proud our Capital has such a magazine, I see you’re making things more difficult for me.’ – ‘My daughter studies at the «Balcescu» High School, but they’re not publishing a magazine over there; they can’t afford that.’ What really annoyed him was that his daughter didn’t have a school magazine! ‘I beg of you, Comrade, authorize at least ten copies!’ I went to the printing shop of the father of one of our former students and we actually printed 1,500 copies. No one found out, as they were distributed to our students. I went to the Library of the Academy. The general manager was academician Sahini, a former fellow-student of mine. I asked him to give me a copy of all the issues of ‘The Scion’. He told me: ‘I can’t take out so many items from the library at one time! Besides, some of the issues feature King Michael on the cover. Do you solemnly promise me that you’ll get rid of this photo? I wouldn’t want to get in trouble.’ He gave me 10, then he gave me another 10, until I got all of them. I went to the Institute for Medical Research, where I knew someone. They multiplied 18 volumes – all the issues of ‘The Scion’ from its beginnings to our days. On the first page there is my name alongside the names of two other teachers. The workers were so excited at what they saw, that they spent several days binding them – the 18 volumes are still in the high school library.

I organized camps during every vacation. Pupils stood in line to sign up for them two months in advance. They liked to go with me because I used to take them hiking in the mountains all day long. We were once in the Ceahlau Mountains and we got to a waterfall with a staircase next to it. We wanted to eat, but there was nowhere we could sit. ‘We’ll sit on the stairs!’ And the entire group lay down on the stairs. They loved it and their vacations were indeed very pleasant. In my teaching career I managed to make my pupils understand an essential thing: ‘Work hard, play hard!’ I may have told jokes in class and played badminton during the breaks, but that didn’t prevent me from taking my job very seriously; when it came to teaching my students, I made no compromise.

I had a camera ever since I was a little boy. My first camera was an Agfa with bellows. As a teacher, I founded a club for the photo enthusiasts in the high school. You wouldn’t believe how many students joined that club. We even held photographic exhibitions with works of our students. One day the principal called me to her office and told me that one of the pupils had made himself an amateur photo lab at home; he developed photos and sold them to his schoolmates. The principal made me responsible for this unacceptable conduct. At a certain point, I had one of my eyes operated and wasn’t allowed to work in the dark anymore. So I gave my trays and substances to a former student whom I had tutored for medical school and who had shown a lot of interest in my equipment.

I didn’t want to join the aliyah. My father wouldn’t even consider it, and neither did my father-in-law, who lived with us. We went on a visit to Israel… We enjoyed our stay, but we were only tourists. It’s a very interesting country. But it upset me to see that Christianity is well represented from the point of view of the historical sites – the fourteen Stations of the Cross, Via Dolorosa –, while the Jewish sites are neglected. It simply hurt me to see that.

I went to Hungary, Czechoslovakia, Bulgaria, and Poland with the Society of Physics and Chemistry. I also went to the Soviet Union – to Sankt Petersburg, Moscow, and Tbilisi – with an official delegation of the Ministry of Education. My first trip to the West happened in 1967; we traveled by coach and all of us were teachers. I was a good friend of the manager of the National Tourism Office, who had been my co-worker at the State Control Commission. This is how people get around… We went on an 18-day trip to Italy. All the people we were with did was focus on shopping. For us, Romanians, it was a delight to shop from stands in the street, because we had never seen anything like that at home. One of the teachers came back with 4-5 blankets. In order to avoid any problems at the customs, she gave each blanket to some of us. Hillbilly conduct, what can I say? At least in most of the cases… As for me, I wasn’t interested in petty trade; we were in Italy after all. I remember Venice, with the gondolas afloat all night long and with many Americans and Englishmen… The gondoliers would ask ‘Con musica o senza musica?’ [Italian for ‘With or without music?’] They played the accordion… They all sounded like opera singers; they were great! They spent the entire night singing and walking – no one slept in Venice. We took long walks and admired them every night… We left Venice and went to Padua, then to Verona, then Bologna, Siena, Florence, and Rome. Splendid! We developed a taste for these trips, so we filed for permission to go to Italy again, then to France.

After we filed our requests, I received a phone call from a man who was the chairman of the PTA in my class. I had no idea where he worked, as I didn’t care for those things. ‘You want to take a trip to Europe, right?’ he asked me. ‘How do you know?’ – ‘I handle the passport-related issued at the Central Committee. Your passport and your wife’s passport arrived on my desk. Don’t you want to take your boy with you too?’ – ‘Please, don’t try to set me up. What do you take me for? I wouldn’t want to give you reasons to believe that I’m not planning to return.’ – ‘Comrade Roseanu, listen to me: have your boy apply for a visa too 16!’ The man was right. One month later the three of us left for Europe by train. We crossed Hungary and Austria and we got to Italy. My son was in 11th grade and he enjoyed this trip a lot.

We were in Rome that night when Armstrong landed on the Moon. As you can imagine, we stayed tuned all night long. When he got off and took the first step, we were completely flabbergasted. It was an event impossible to forget. We went to Nice, then Marseilles, then Paris, where we spent a few days. We went window shopping and we were amazed by the comparisons that we made. For instance, we asked for a pair of shoes made of canvas, so they would be as cheap as possible – about 10 francs. Well, I think the shop-assistant spent no less than half an hour in the warehouse, looking for what we wanted. Not to mention the fact that they agreed to replace a pair of shoes someone back home had given us, asking us to try to have them replaced. It was a whole different world! And we began to wonder why we hadn’t been born in that world. But we came back. There were no second thoughts about that.

My son went to the ‘Mihai Viteazul’ High School, then to the Faculty of Chemistry. He was the first in his graduation year countrywide. He was on very good terms with his professors and he attended the science circles. He had always wanted to pursue a teaching career. But there was no position for him in education. ‘I’m going to Giurgiu’ he told me. ‘There’s a vacant position there.’ – ‘And commute every day? No way!’ At a certain point, he was requested by a biology lab in Eforie Sud, and also by some school in Brasov – he had made quite a name for himself. Eventually there were 5 vacant positions here in Bucharest and he was employed by IOR [Intreprinderea Optica Romana – the Romanian Optical Enterprise]. He founded the electroforming section and led it for 25 years. After various sectors were privatized, the Solaris factory needed his services; he managed their refining section for a few years. He has been restless ever since he retired. He is interested in inventions, is the superintendent of his apartment house and keeps the inventory for an auto repair shop – he’s busy from dawn till dusk. I have two grandsons. The elder is 28 and studies for a PhD in archaeology. He owns an IT company. I hope you know what this IT stands for, because I surely don’t! He also has a part-time job at the Institute of History and Archaeology of the Academy. He’s an ‘yiddishe kid’… He drops by to see how we are from time to time. He doesn’t linger more than 5 minutes. A very affectionate kid. The younger is 27 years old. He graduated from the Academy of Economic Sciences. He works for a company which tracks through satellite all the coaches of the companies who are their customers. He is the head of that section.

In the eve of the earthquake [4th March 1977], we were walking down Olari St. with the Ionescu family, two very good friends of ours, both math teachers. When we got in front of the County Party Committee, we were shocked to see the sidewalk was curling; we thought it would break in two and we would be engulfed by the earth. It looked like sea waves… The balconies of the County Committee began to fall. In front of us, on Mosilor Ave., stood a 10-story high apartment house. Suddenly we saw the moon and we realized that huge building had collapsed and was no longer blocking our view. People started screaming and crying. You can imagine the despair that reigned over us. My son and my daughter-in-law, who was pregnant in the ninth month, were home, in a 7-story apartment house. When we got near the building, we found them in the street; they had taken the elevator. She was wearing her nightgown and my son was wearing a pair of shorts. Seeing the apartment house was still standing calmed us down a bit. Then we learnt they could have been caught between stories, because the plaster inside the elevator shaft had fallen during the earthquake. We got hysterical. We found out the apartment house in Rosetti Sq. had collapsed. A well-known teacher of Romanian lived in that building, a personality. She died there, the poor soul. We got news about people who had disappeared. And you can imagine what the only topic of conversation was in school the following day. One had lost a sister, one had lost a brother, one had lost a grandmother, and so on… Tragedy came in various shapes and sizes. Eventually Ceausescu issued an order: it was forbidden to discuss the earthquake and its consequences. The following day there was quiet in all the institutions.

I still haven’t figured out where Ceausescu 15 found enough money to rebuild the whole avenue. [Ed. note: Victoria Socialismului Ave., today Unirii Ave. On Ceausescu’s order, an area 4.5 kilometers long in the historic center of Bucharest was demolished so that the view from the House of People – the second largest building in the world after the Pentagon – may be monumental. Ironically enough, this avenue shelters today the headquarters of a large number of banks and capitalist corporations.]. I have no idea how he managed to raise that money and how he managed to put people to work! Today we strive to erect one single apartment house and it’s just not working. Then there’s the traffic problem in Bucharest: it’s almost impossible to solve because this city is old and completely outdated. Here’s an interesting thing: although I have been living here since 1950, I still feel a stranger to this city, I still feel as if I were on a business trip here.

When I retired from the education system, in 1985, they prepared a solemn festivity for me. I’m a rather sensitive type, so emotional moments get me every time. When the math teacher stood up and delivered a speech in my honor, I almost fainted. I couldn’t believe he was telling me goodbye. The teaching body had looked up to me and I had enjoyed working there. The ending was very appropriate. I still keep in touch with some of my former pupils, even 30 years after some of them graduated from high school. I get an occasional phone call and they visit me sometimes.

I used to contribute education-related articles to ‘Scanteia’ [Ed. note: ‘The Spark’, mouthpiece of the Central Committee of the Romanian Communist Party. It was published in Bucharest between 1931 and 1940 and between 1944 and 1989.] and ‘Contemporanul’ [Ed. note: Weekly edited by the Council of Socialist Culture and Education, published in Bucharest between 1946 and 1989.] I doubt there was any book published in Bucharest that we didn’t buy. We had the entire ‘Secolul XX’ collection [‘The 20th Century’, collection of universal literature published by the Univers Publishing House]. The Hachette bookstore, located on Lipscani St., had a shop-assistant who was a good friend of mine – Solomon. He brought me a full French collection – ‘Les Livres d’Art’. Do you know how many copies had arrived in Romania? 10. Well, one of them was mine. People could wait in line for ages to get their hands on a good book. It was the Central Committee that decided what works of the Western literature were translated. My grandson occasionally sent me books in French. But I read in Romanian most of the time.

In 1989, Ceausescu gathered his people, hoping he would be able to persuade them to be on his side. It started as a rally. A voice was heard on the platform: ‘Nicule, throw in an extra hundred lei, an extra hundred!’ [It was the voice of Elena Ceausescu, the Dictator’s wife.] This clearly showed how much he despised the entire population. Of all the people gathered below, one dared yell: ‘Down with communism!’ That’s all it took. The snowflake effect took over. Ceausescu and his wife left the platform and Caramitru soon appeared. You know what followed next. Iliescu was the manager of the Technical Publishing House and was waiting for the right time in his slippers – you do realize the KGB had a lot to do with this business, no matter how hard they deny it. [Ed. note: The KGB or Committee for State Security was the main Soviet external security and intelligence agency, as well as the main secret police agency from 1954 to 1991.] My son showed up: ‘We were sent to defend the Radio Broadcasting Company, for they’re in danger…’ There was heavy shooting at the Radio headquarters. We watched everything on TV, of course; we were too old to go out.

After the revolution, the West moved in and everything changed dramatically. Now the people are arguing that ‘It’s worse than before because we don’t have enough money.’ But let’s ask them what they could do with the money they had under the communist regime. Buy soy salami? From this point of view, I’m not a nostalgic. And I don’t regret anything. You must be blind not to see that so many things have changed. The fact that some of these things have taken a turn for the worse is yet another problem.

I didn’t keep in touch with the Jewish community in Bucharest. My father was the accountant of the Petrosani community until the day he died. I think I became a member of the community again right after 1990, if not even before. We pay a yearly fee, get matzah, and obey some of the traditions. I used to go to conferences. When my brother-in-law was still alive, he would pick us up in his car every Sunday, and we would go [to the community center on Popa Soare St.]. We used to listen to many interesting conferences. There are other Jews living in this apartment house and we sometimes talk about our traditions.

I think there are less than 10 Jews living in Petrosani today – not even enough for a minyan. There is a sort of chairman of the community – his name is Rosenfeld, but he is in no way related to our family. Interestingly enough, the town’s mayor is a Jew; his name is [Carol] Schreter. He ran as an independent and got elected twice. He was my pupil in 6th grade. He became a mining engineer and was the manager of the Aninoasa mines for many years. Then he moved to Petrosani and became a mayor. He still is.

Glossary:

Életrajz

Az [anyai] nagyapám, Deutsch Sámuel dunapentelei [Dunapentele – nagyközség Fejér vm.-ben (ma: Dunaújváros); az 1910-es népszámlálás idején 3900 főnyi lakossal. – A szerk.] származású volt, a nagyanyám, Schwartz Perl pedig Soltvadkerten született [Soltvadkert Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 7800 főnyi lakossal. A községben működött jesiva. – A szerk.].

Hat gyerekük volt, az egyik az én anyukám. A nagyszüleim szigorúan vallásos, jómódú emberek voltak, egy Kreislereiuk [német: ’szatócsbolt’] volt Soltvadkerten, amiben mindent lehetett kapni, vasárutól a fűszerig. Külön volt nekik borkereskedésük, szóval jómódú emberek voltak. Nálunk mindenki magyarul beszélt. Tudtak ők németül is meg jiddisül is, de magyar volt a beszéd. A famíliában egymás között is, és általában is.

Amikor megöregedett a nagyapám, az egész üzletet átadta a három fiának. A negyedik az sokkal fiatalabb volt, és az aztán, mikor megnősült, csinált magának egy textilkereskedést, az is egészen jól ment. És az én anyukám pedig kapta a textilrészt, a rőfösüzletet.

Az anyai nagyszülők, a Deutsch család és a Schwartz család az egy nagyon nagy család volt. Ottan össze volt házasodva az egész falu, mindenki Schwartz volt. Összeboronálták őket, gondolom, mert akkor még csak úgy mentek a házasságok a vallásosaknál [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Meg a szomszéd faluban, Kiskőrösön, ott is rengeteg Schwartz volt.

Azok össze voltak házasodva, és nagyon nagy família volt. Az én nagypapám (a dunapentelei) egy olyan családból származik, amelyiknek egy része keresztény volt, egy része meg áttért a zsidó vallásra, és az én nagyapám az már egy egészen vallásos zsidó lett.

De volt neki nagy-nagybácsija, az katolikus püspök volt ott [Duna]Pentelén [Dunapentele nem volt püspöki székhely. – A szerk.], még ma is ott a sírja biztos. Érdekes családfája volt neki, de hát ezzel ő soha nem dicsekedett.

És volt neki két testvére, szóval hárman voltak csak testvérek. Volt egy lánytestvére, az is ott élt Soltvadkerten, és volt egy bátyja Dunapentelén, de vele nem tartotta a rokonságot, mert az vallástalan volt, ő meg nagyon vallásos. A nagyszüleimnek nem volt semmi kapcsolatuk a nem zsidó rokonokkal, sőt, le volt tagadva. Nem is beszéltek róla.

Voltak keresztény ismerőseik meg szomszédok, akikkel jóban is voltunk. Igazán jóban voltunk a szomszédokkal. De úgy baráti körük nem volt, mert a család maga olyan nagy volt, hogy már nem volt hely arra, hogy még barátokkal is barátkozzunk. Amikor összejött az egész család, mondjuk, a hat testvér és azoknak a gyerekei, azok olyan sokan voltak, hogy nem is fértek el a nagymama lakásában, nem lehetett egyszerre összejönni.

Soltvadkert falu volt, nem kisváros, mint Kiskőrös [Közigazgatási státusa szerint Kiskőrös is nagyközség volt akkoriban, de lényegesen nagyobb, mint Soltvadkert, és járásszékhely volt. – A szerk.]. 

A [későbbi] férjemmel vagy tíz kilométerre laktunk egymástól. Körülbelül 8-10 ezer lakosa volt [A községnek az 1930-as években 8500–8600 lakosa volt. – A szerk.], és körülbelül 100 zsidó család élt ottan, annak a 85 százaléka ortodox volt. De nem az a bigott ortodox, nem volt szakállas vagy kaftános, olyan nem létezett nálunk, hanem csak modern kinézésű. Úgy hívják, hogy askenázi zsidó.

Mi askenázi zsidók voltunk. [[Az interjúalany nyilvánvalóan a kaftános-pajeszos haszidokat hívja „bigottnak”, és a „sima” ortodoxot modernnek. (Soltvadkert ortodox hely volt, még jesivája is volt.) A haszidok imarendje ún. szefárdi, ezért is mondja, hogy ők askenáziak voltak.

A haszidok is askenáziak, de nem egészen az askenázi rítus szerint imádkoztak. – A szerk.] És általában elég jó anyagi körülmények között éltek a zsidók, mert ottan a legtöbbje vagy borkereskedő volt, mert az egy bortermelő vidék volt, vagy textilbrancsa volt. Szóval kézműves nagyon kevés volt, talán kettő.

Volt hitközség, természetesen volt zsidó iskola, héder, azaz ivrit iskola [A héder nem azt jelenti, hogy héber, a héder héberül szobát jelent. – A szerk.], akkor volt kántor, rabbi, minden volt. Nagy zsidó élet volt. Templom is volt, szép nagy templom.

A zsidók és a keresztények össze-vissza laktak, de általában azért a zsidók igyekeztek egy helyen, a város közepén vagy a falu közepén lakni, mert az volt közel a templomhoz. A templom a főutcán volt. És akkor azon a környéken laktak a zsidók.

Nem gettószerűen, de mondjuk, inkább, mint a falu szélén. Volt, aki egy kicsit a falu szélén lakott, de a falu nem volt nagy, aki a falu szélén lakott, tíz perc alatt az is bent volt a város közepében. De általában úgy volt, hogy két perc alatt ott voltunk a templomban.

Volt egy nagy jesiva is, nagyobb, mint Kiskőrösön, pedig a falu kisebb volt [Kiskőrösön nem volt jesiva, hanem tanulócsoportok voltak, amelyek a jesivákhoz hasonlóan foglalkoztak az anyaggal. – A szerk.

Volt zsidó iskola. Nagyon jó iskola volt, olyan híres jó iskola volt, pedig csak egy tanító tanított 60 gyereket. Délelőtt egy részét, délután egy másik részét, fölváltva. De ha összehasonlítottuk a tanítási anyagot, amit mi tanultunk az elemi iskolában, az az volt, mint amit a keresztény gyerekek már a polgáriban tanultak.

Olyan nívós, jó iskola volt, annak híre volt, olyan jó tanítója volt. Ezenkívül még nyári iskola is volt, ahol tanítottak bennünket a zsidó imákat átfordítani magyarra, meg az imáknak a tartalmát meg a hittant, a történelmet, a zsidó történelmet. De nyelveket nem tanultunk, csak a polgáriban meg a gimnáziumban tanultak a gyerekek németül. De az elemibe nem fért bele, mert így is egy tanítónak 60 gyereket kellett tanítani. Az rengeteg.

A falu fejletlen volt annyiból, hogy még 1944-ben, amikor én elkerültem onnan – ugye amikor deportáltak –, még nem volt villany. Csak a háború után, a második világháború után jött a városba villany, illetve a faluba.

Ilyen kutak voltak az utcán, ahonnan az ivóvizet kellett hordani, és minden háznak – ugye majdnem mindenkinek vagy saját háza volt, vagy egy-két család lakott egy házban – az udvarában volt egy kút. Nálunk is volt. Két kutunk volt, egy elöl és egy hátul, mert olyan nagy ház volt, és hosszú udvar volt, mert hátul az udvarban voltak a borpincék.

Óriási borpincék voltak, mert a nagybátyáimnak ugyanabban a házban volt a borpincészete, tehát ezek még mind a nagypapától örökölt telkek voltak, és a ház, amiben mi is laktunk, nemcsak a többiek, meg az üzleteik is ott voltak. Egy nagy öreg ház volt, és ott volt benn a házban az üzlet meg a lakás meg az irodák meg a borpincészet.

És hátul, az udvar végében, egy hold volt az udvar, a legvégében volt egy új ház épülve az egyik nagybátyámnak. Auschwitzba került a családja, a felesége és öt gyereke ment Auschwitzba. Egyedül a nagybátyám jött vissza… Mozgalmas nagy ház volt. A nagymamám is ott lakott. Az ünnepeket szigorúan betartották, az asszonyok parókát hordtak [lásd: haszid öltözék; paróka], mindig sütés-főzés, vendégség volt.

Az apukám Boldogasszonyon született, az akkor még Magyarország volt [Boldogasszony (Frauenkirchen), Moson vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 2700 főnyi lakossal. 1910 óta Ausztriához tartozik. – A szerk.]. Pozsonyba járt iskolába, kereskedelmi érettségije volt neki [lásd: kereskedelmi iskolák], és osztrák–magyar levelező volt, amellett, hogy volt neki egy textilüzlete is, de mind a kettőből pénzt keresett.

Az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchiában volt katona, és az olasz fronton volt mint szanitéc, orvos mellett és kitüntetéseket kapott a háborúban. Volt egy nagyon csúnya része a világháborúnak, amikor az olasz folyónál nagyon nagy harcok volt [lásd: isonzói harcok]. Ott volt az én apám szanitéc, orvos mellett dolgozott.

A szüleim véletlenül kerültek össze, úgy, hogy az én anyukám egyik unokatestvére elvette az apukámnak a lánytestvérét. És akkor ez a lánytestvér bemutatta anyukámnak az ő testvérét, a bátyját, az én [majdani] apukámat, és így házasodtak össze.

Nagyon vallásosak voltak, mindent betartottak, szigorúan, mindent. Parókában járt az anyám. Kóser, streng [szigorúan] kóser háztartás…

Az én apukám is járt minden nap templomba. Minden reggel ment a templomba, és amikor visszajött, akkor reggelizett, és utána kinyitotta az üzletét. És este, mikor bezárt, akkor ment megint a templomba. A nők nem, közben a család otthon maradt.

Amíg kicsik voltunk, előre meg kellett vacsorázni, mire a papa jött, addigra már a mama bedugott minket az ágyba. Amikor nagyobbak voltunk, hát akkor együtt vacsoráztunk. És volt segítség a házban, addig amíg szabad voltam. Manapság azt mondják, hogy háztartási alkalmazott vagy házi segítség vagy valami ilyesmi. De hát akkor még úgy volt, hogy volt cseléd.

Apukám megtanult magyarul, gyönyörűen beszélt magyarul, de az anyanyelve német volt. És az anyámmal magyarul is és németül is beszélt. Úgyhogy mi mindig hallottunk német beszédet otthon, de velünk a nagyszülők magyarul beszéltek. Sajnos!

Bár beszélt volna velünk az apám németül! Akkor megtanultunk volna gyerekkortól. Lett volna két anyanyelvünk. Máma azt csinálják a szülők. Például az én lányomnak van két gyereke, ő a gyerekekkel csak németül beszél, a férje meg csak magyarul.

Mert ő pesti származású, az anyja most is Pesten él, és azt akarja, hogy a gyerekek… Itt él a fiú, már itt ismerkedtek meg, de magyar fiú. És magyarul beszél a gyerekekkel, azért, hogy ha mennek Pestre, a nagymamával tudjanak beszélni, mert az nem tud németül. Ez sajnos nem volt divat. Máma nagyon gyakori, hogy két nyelven nevelik a gyerekeket.

Az apukám minden nap olvasta az újságot, minden nagyon érdekelte, okos ember volt. Semmilyen szervezetnek nem volt tagja, mint ahogy a vallásosaknál nem divat, hogy valamilyen párt tagja. Nem volt semmiféle pártban.

Négyen voltunk testvérek. A bátyám tanult egy ilyen jesivában, a legidősebb lánytestvérem és a másik, a dunapentelei varrni tanultak, én meg órásnak tanultam. 16 éves koromban kezdtem el tanulni, mert nagyon sovány, vékony gyerek voltam. Mindig attól félt az anyám, hogy elvisz a szél, olyan vékony voltam és sovány. Kímélt a család, és 16 éves voltam, mikor elkezdtem tanulni és 17 éves koromban befejeztem. Úgyhogy csak egy évig tanultam.

Nem mozogtam nem zsidók között soha. Megvoltak a zsidó barátnőim és a mi társaságunk. Akkor aztán, később, mikor olyan 14-15 éves voltam, pedig akkor már az 1940-es évek voltak, nem volt semmi értelme nem zsidókkal barátkozni.

Tehát, egy kislánynak persze imponált… elég szép kislány voltam, a házunk előtt biciklivel le-föl sétáltak csak azért, hogy egy picit odanézhessenek. Szóval úgy gyakran, gyerekeknél ez előfordult. De előfordult például, hogy két keresztény fiúval mentünk kirándulni, ami nagy titok volt.

És ugye akkor már kezdődött az antiszemitizmus, mikor én olyan 8-10 éves voltam, akkor már elég nagy voltam. Soltvadkerten svábok laktak, és elég antiszemiták voltak. Emlékszem, hogy már gyerekkoromban beverték az ablakokat, meg a zsidó üzletekre ráírták, hogy zsidó, meg egy Mogen Davidot [Dávid-csillag] rajzoltak, meg az utcán például… ezt sose fogom elfelejteni. 

Kicsi lány voltam, és mentem tőlünk az egyik rokonomhoz, az egyik nagynéninkhez, mi a főutcán laktunk, és a sarkon be kellett fordulni, és ott laktak a kis utcában. És befordultam a kis utcába, és szalad utánam egy gyerek, egy keresztény fiú, és hátulról elkapta a nyakamat, és véresre kaparta. Szóval a körmét végighúzta rajtam. Csak azért, mert zsidó gyerek voltam.

Nem lehetett semmit sem csinálni. Sírva hazaszaladtam, a szüleim nem mertek reklamálni. A szüleink nem magyaráztak semmit, tudtuk úgy is. Szóval megértettük, hogy miről van szó, megértettük, de ugyanakkor mégis bennünk maradt a félelem, hogy ugye…

Nyaralni pedig rokonokhoz utaztam. A nagynénéméknek, akik kiskőrösi lakosok voltak, tehát nem messze tőlünk laktak, több tanyájuk is volt. Azok is nagyon jómódú emberek voltak. Szőlőskert tanyával vagy gabonaföld tanyával meg erdő tanyával [lásd: a földművelés szerepe]. És az a tanya, az nagyon szép volt. Ott nyaraltak a gyerekek, és ott nyaraltam én is.

A nagynénémnek a gyerekei az én korosztályom volt, és én is velük nyaraltam. A szüleim nem utaztak sehova, de a Deutsch gyerekek, akik a gazdag borkereskedők gyerekei voltak, azok mentek nyaralni. És a legidősebb lánytestvérem, az Erzsébet, az is ment velük, vitték magukkal. Tapolcán volt nyáron nyaralni, meg egy olyan gyerekintézettel. Volt egy házaspár, azzal foglalkoztak, hogy nyáron gyerekeket vállaltak nyaraltatni. Ott voltak nyaralni.

És a nagynénémék, akik megengedhették maguknak és mehettek nyaralni, azok vagy Semmeringen [Semmering – hegy Stájerország és Alsó-Ausztria határán, a vidék kedvelt üdülőhely volt. – A szerk.] nyaraltak, vagy a Tátrában, vagy fönt Miskolc környékén is vannak hegyek. Hogy is hívják azt a hegyet? Mátra! A Mátrában kibéreltek egy villát, és oda mentek nyaralni. Vitték a cselédlányt magukkal, mert főzni kellett, ugye.

Autóban is eléggé hamar, olyan 8-10 éves koromban ültem, mert volt egy unokatestvéremnek autója, ott a faluban. És hát csak úgy vitt bennünket autózni. Vagy pedig az apámhoz jöttek ügynökök árut eladni, és azok közt is már volt olyan, aki autóval jött. És akkor azok is persze kedveskedtek, az apám szépen bevásárolt náluk, nahát akkor a kislányokat elvitték, körbeautóztuk a falut.

Az apám minden évben egyszer elutazott vonattal Csornára [Csorna – járásszékhely nagyközség volt Sopron vm.-ben, 1920-ban 7700 lakossal. – A szerk.], mert ott élt az anyja meg a bátyja. Azoknak Csornán volt nagy textilüzletük. 

Ott is nyaraltam egyszer egy nyáron, mint kislány, olyan 10-12 éves lehettem. Minden évben, amikor az apám utazott meglátogatni az anyját, akkor én másik gyerekek nyakában ültem… És visszafelé megálltunk Budapesten egy napig, hogy megmutassa nekem Budapestet meg az állatkertet meg a Vidámparkot [akkor még: Angolpark].

Aztán sokkal később mentem megint Pestre, a háború után. Mikor jöttünk vissza a háború után, akkor Pesten keresztül jöttünk vissza. Sose fogom elfelejteni, a háború után mi már otthon voltunk a faluban, és a testvéremék lejöttek oda lakni, mert ott már volt ennivaló.

És a férfi [a későbbi férj] azt mondta, hogy ő meghív minket, az én testvéremet meg engem, menjünk föl Pestre, és elvisz minket az Operába. Hogy tudjam, hogy mi az, hogy Opera. Mert addig nem tudtuk. A háború után, 1945 őszén már nyitva volt az Opera Pesten.

És akkor meghívott minket. Pesten laktunk egy rokonnál, és ővele találkoztunk az Operánál, és elvitt minket az Operába, és az „Álarcosbál”-t adták éppen Verditől. És ez volt az opera, amit láttam. És aztán egy évvel később már férjhez mentem.

Fodrász akartam lenni, hát ugye akkor mindenki valamilyen szakmát tanult, mert már iskolába járni nem tudtunk. És miután az az egyetlen egy keresztény már nem mert zsidót felvenni tanulónak, mert félt, hogy elítélik mint zsidó gyerekek tanárát. Az egyetlen zsidó fodrásznő meg nem akart engem felvenni, mert félt attól, hogyha kitanulok – akkor még nem tudta, hogy egy év múlva mindannyian Auschwitzba megyünk –, szóval azt hitte, hogy majd én neki konkurencia leszek.

És az órás család, ez egy egész család, mind órás volt, az egész család, papa, mama és az összes gyerekei, volt egy csomó gyereke. Mind órások voltak [Minden bizonnyal a soltvadterti Fogler családról – Fogler Izidorról és a családjáról – van szó, Faludi (Fogler) József interjúalanyunk apjának testvéréről. – A szerk.] fölvett, és ott tanultam egy évig, és hát egy év után úgyis abbamaradt.

Amikor visszajöttem, az az év be lett nekem számítva, mintha tanultam volna. De hát nem tanultam, ezáltal nem voltam nagyon jó szakmunkás.

A legidősebb lánytestvérem az Elisabeth, Erzsébet, aki sajnos nem jött vissza, az anyámmal együtt eltűnt Auschwitzban. Együtt voltunk 3 hónapig a deportálásban, együtt mentünk a gettóból Kecskemétre és Kecskemétről Auschwitzba. Itt voltunk 3 hónapig. 

Az alatt a 3 hónap alatt x alkalommal átestünk különböző szelektálásokon, hogy kivittek és bevittek egy másik lágerba. [Szelektálás: a koncentrációs táborokban megérkezéskor volt az úgynevezett szelektálás, amelyet SS orvosok végeztek. Az egyik oldalra küldték azokat – általában az időseket, gyerekeket, kisgyerekes anyákat, betegeket – akiket rögtön elgázosítottak, a másikra a munkaképeseket, akiket munkatáborokba vittek kényszermunkára.

Auschwitz-Birkenauban, ahova a magyar zsidók többségét vitték, attól függött, hogy melyik oldal jelenti az életet, és melyik a halált, hogy éppen melyik krematórium működött. Ha a 2-3-as krematórium, akkor a jobb oldal jelentette a halált, a bal az életet, ha pedig a 4-5-ös krematórium, akkor a bal oldalra állókat gázosították rögtön el, és jobb oldalra küldték a munkaképeseket. 

Egyébként a szelektálást többször is megismételték, amikor kiválogatták azokat, akiket munkatáborokba küldtek, és a betegeket, legyöngülteket, akiket a gázkamrába küldtek. – A szerk.] És aztán 3 hónap után velem is az történt, hogy… Ezzel a testvéremmel együtt [tehát a másik lánytestvérével, Irénnel], kettőnket elvittek Németországba, Bergen-Belsenbe, egy másik lágerba.

És a testvérem az ott halt meg. Elválasztott bennünket a Mengele. Az választott szét bennünket, és november elején, úgy november 10-e vagy 12-e táján Bergen-Belsenből vittek el munkára minket Hannover mellett Duderstadtba [a buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora – A szerk.]. És mikor minket elvittek, pont jött Auschwitzból egy szállítmány ember.

Oda hoztak Auschwitzból embereket. Ott találkoztam még egy unokatestvéremmel. Ettől a kiskőrösi unokatestvéremtől, akit akkor hoztak, kérdeztem, hogy hol van az anyám és a testvérem, nincsenek-e ott. Mert nemrég ott maradtak, de élnek. November 15-én tudom, hogy még éltek Auschwitzban. És mi pedig Németországban a testvéremmel muníciógyárba kerültünk és ott dolgoztunk.

A Sándor, a bátyám, az hamar visszajött, az Szegeden volt katona, illetve munkaszolgálatos, és oda az oroszok nagyon hamar bementek. Ő már 1944 novemberében otthon volt, ő szabadult föl elsőnek. És Soltvadkert már 1944 novemberében föl volt szabadulva. 

Nem úgy, mint Budapest. Mi ketten pedig a lánytestvéremmel – május 8-án volt vége a háborúnak – és mi május 10-én szabadultunk föl, mert Theresienstadtban még addig harcoltak a németek, nem akarták föladni azt a lágert ott.

És akkor 10-én fölszabadultunk [A theresienstadti gettót  1945. május 8-án szabadították fel, és május 10-én a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja átadta a gettót a szovjet hadseregnek. – A szerk.], május 10-én, és június 15-e táján jöttünk haza. Mi is akkor még azt reméltük, hogy hazajöttek a többi családtagjaink is, de hát akkor láttuk, hogy…

Az apukám az megmaradt úgy, hogy amikor a Hitler bejött Magyarországra, őt már pár nappal később deportálták Ausztriába egy munkatáborba, egy gazdaságba. És akik oda kerültek, ebbe a gazdaságba, körülbelül 60-80 ember – csodálatos, volt, aki a feleségével vagy az apa a fiával – azok mind megmaradtak.

Olyan jó soruk volt és megmaradtak, és ő is visszajött [Valószínűleg Strasshofban volt: a dél-magyarországi csendőrkerületekben összeállított transzportok némelyikét ugyanis Strasshofba irányították, ami egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert.

A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást.  – A szerk.]. Az apukám visszajött és két évvel később megnősült újra.

Amikor visszajöttünk Soltvadkertre a háború után, az életünket ugyanúgy folytattuk, a falu többi részében ugyanúgy megvolt minden, ugyanúgy ment az élet tovább, mintha semmi se történt volna. Mi csak egy évig voltunk el. Persze a keresztény szomszédokra nem nagyon tudtunk ránézni, mert bennünk volt még az az érzés, hogy hát tulajdonképpen hagytak minket, hát magyarul mondva: megdögleni.

Mert azért volt olyan is, ahol voltak olyan rendes emberek, akik azt mondták, hogy „Majd én elduglak” vagy „Megmentelek” vagy valami. Nálunk ilyen nem volt. És nem nagyon találkoztunk aztán senkivel.

Aztán pedig átmentünk Vadkertre, onnan Pestre, a lánytestvérem [Irén] elköltözött Hőgyészre [Tolna megye], a bátyám kivándorolt, az apám megnősült. Apám a háború után közvetlenül kinyitotta a textilüzletet, és amíg tudta, csinálta.

És ott maradt egészen 1951-ig, aztán kimentek Izraelbe, mert akit elvett feleségül, annak volt egy lánya, aki kint volt Izraelben, még a háború alatt valahogy ki tudták küldeni [Palesztinába]. És a család-összehozási [egyesítés] alapon hivatalosan kiköltöztek Izraelbe.

Apám 32 évvel ezelőtt halt meg [1969], Izraelben. 81 éves volt, amikor meghalt, és az utolsó hétig dolgozott és pénzt keresett. Még 80 éves korában pénzt keresett. Egy szuvenírüzletben volt eladó, nem volt saját boltja többé, de nem is akart, nagyon jól megvoltak abból, amit ott kapott. És a felesége is kapott német jóvátételt. És így nagyon szépen megéltek, semmi anyagi gondjuk nem volt soha. Ő is vallásos maradt, de nem volt bigott.

A bátyám rögtön, amikor visszajött, elkezdett szabóságot tanulni ott a faluban. Sose lett belőle jó szabó, csak hát valamit kellett hogy csináljon. És a lánytestvérem meg én, ugye amikor én visszajöttem, akkor továbbra is órás voltam ezeknél, ahol tanultam, mert ezeknek Pesten is volt egy üzletük, és ők Pesten dolgoztak, és én vezettem a soltvadkerti üzletet. 

És a lánytestvérem, aki másfél évvel idősebb, mint én, az Irén, az meg képtelen volt szegényke a háztartást vezetni. De ott volt a bátyám, az apám, én és ő – négyen voltunk, és egynek kellett a háztartást vezetni. Anya nem volt. És akkor így éltünk, amíg… A bátyám kiment Izraelbe 1948-ban. Én tartottam vele a kapcsolatot tovább.

Az Irén nővérem a háború után férjhez ment Magyarországon, a férjének Hőgyészen volt bőrkereskedése, de paksi származású volt. De hát ők is aztán ott hagyták az üzletüket, nem lehetett a kommunizmus alatt már, nem volt maszek üzletes.

Ők Izraelben élnek, és még mindig ott vannak, ahol akkor voltak. Falusi életet élnek, és nagyon nehéz élete volt őneki is. Végül is öt kicsi gyereket fölnevelt, az enyém volt a hatodik. És azért is nagyon szerette az én lányomat, mert legalább egy lány is volt ott. [Az interjúalany férjének sikerült Ausztriába szöknie a kisebbik gyerekkel, és onnan Izraelbe mentek, ahol a gyerek a nagynénjénél nevelkedett.] Nagyon nehéz élete volt neki is. Most már könnyebb neki, de még mindig sokat dolgozik…

Öt fia született: a legidősebb fiának van 14 gyereke, a második fiának van, azt hiszem, 10 vagy 12, a harmadiknak is és a negyediknek is. Mindegyiknél van 10-12-14 gyerek, csak az ötödiknél van 3. Az ötödik fiának 8 évig nem született gyereke a házasságából. 8 év után született egy, aztán még egy és még egy. Aztán be volt fejezve, ott csak három gyerek van. Irén férjét Binétnek hívják, aki szintén egy nagyon nagy családból egyedül maradt meg.

Ő maradt meg egyedül. Ez az egy Binét megmaradt, és ebből lett egy ilyen óriási család mára, ez nagyon érdekes. Például van neki, nem szoktuk kérdezni, de olyan 50 unokája. És az 50 unokából már van neki dédunokája is, legalább 15-20. Ilyen nagy család lett abból az egy férfiből… Nagyon vallásosak persze. Amit a jóisten ad, azt el kell venni, mondták ők, és szülték a gyerekeket, egyiket a másik után. Mindig fájt a szívem azokért az asszonyokért, akik folyton csak szülnek.

És mindegyiknek nagyon nehéz megélhetése van. Meg nincs is megélhetése. Ez a család bigottan vallásos. Apámnak sem tetszett, hogy az én sógorom a gyerekeit így neveli. Nem szerette. Haragudott érte, mert ő egy modern vallásos ember volt.

Nem az én világom, úgyhogy amikor összejövünk, bár nem tagadnak minket meg, mert mégis mondják a gyerekek, hogy a nagynénim meg a nagybácsim, de sok közös beszélnivalónk nincs, mert az egy más világ, amiben ezek élnek.

A fiútestvérem is egy modern vallásos. Ő is Izraelben él. Nős volt. Az első felesége meghalt, a másodikkal most együtt él. Gyereke nem volt neki. Ő alkalmazva volt a Jeruzsálemi Egyetemen. Először sokáig dolgozott egy ilyen tudományos kertben, ahol tanulmányozták, hogy hogy lehet a Negevben [Negev sivatag] termelni. 

A homokból hogy lehet termőföldet csinálni, és mit lehet ott termelni. És aztán már nem bírta, mert az egy nagyon nehéz munka volt, és akkor átköltözött Jeruzsálembe, és ott az egyetemen kapott egy állást. Ott a Lacinak [a férjnek] egy unokatestvére, aki vegyészmérnök volt, ott volt egyetemi tanár, és az beprotekciózta oda, az ő osztályára, ott a vegyészeten szerzett neki egy állást. A testvérem onnan ment nyugdíjba.

1948-ban államosították a házunkat meg az üzletünket [lásd: államosítás Magyarországon], és aztán a falu ugye elvette ezt a nagy házat, mert a főutcán egy hatalmas nagy telek volt ez. Az egész család elmenekült jóformán onnan, a nagybátyáim is mind elmentek a saját házukba. Mindegyiknek volt nagyon szép háza. Mind a három testvérnek gyönyörű új háza volt. 

És az mind államosítva lett, mindent elvettek tőlünk. Csak most, miután vége lett a kommunizmusnak, most kaptak valami vacak telket. Pár ezer forintosat. Vidékit. Szóval jóvátétel gyanánt. Nevetséges. És akkor egyszer, mikor már lehetett menni Magyarországra, és autónk volt, leutaztunk megnézni, hogy mi van a régi házunk helyén, vagy megvan-e még a ház, vagy ki lakik benne.

Akartuk tudni. Lebontották, és egy nagy piacteret csináltak oda. Nem építettek rá a mai napig se semmit. Egy nagy-nagy piactér lett, most senki nem lakik ott. Illetve nincs hol lakni. A pincéket is lebontották. Szóval mindent lebontottak, pedig azok nagyon jó pincék voltak.

Olyan pincék voltak, hogy voltak benne ilyen cement hordók is, üveggel kibélelve. Olyan mint egy szoba. És az egy cement épület, szóval beton épület, de belülről ezek a szobák ki vannak üvegezve, úgy, mintha csempe lenne, de üveg, ilyen nagy üvegplatnikkal van kirakva a plafon is, illetve a föld, az oldalak, a plafon, minden.

Csak egy nyílás van rajta, amin a bort beengedték vagy kiszivattyúzták. És ott tárolták azt a rengeteg sok bort, mert őnekik bornagykereskedésük volt, export. Ide is szállítottak Ausztriába, Németországba még a háború előtt. Meg Svájcba meg híres nagy cégeknek. Az egész vidék nekik vásárolta a bort.

Mi [a férjével] pedig 1948-ban elindultunk Budapestre, ott laktunk albérletben egy rokonnál. Egy nagyon nagy lakás volt, úgyhogy nem volt gond, hogy egy cselédlányt is vittünk magunkkal, mert akkor már két gyerekem volt. Ott is maradt, mi disszidáltunk, ő ott maradt.

Abban a lakásban maradt, ahol mi laktunk. És onnan ment aztán férjhez később, sokkal később. Elhatároztuk, hogy kimegyünk Izraelbe, de elfogtak engemet az úton. Az egyik gyerek a kezemben, a férjem már átment a határon, a másik gyerek a kezében [Ez a gyerek az akkor kb. 11 hónapos Márta nevű gyermekük volt.], és engem elkaptak és visszahoztak Magyarországra, és akkor bezártak [Ez az első disszidálási kísérlet 1949/1950 körül lehetett.]

A gyereket [Edit] elvették tőlem. Akkor még az apám ott volt, akkor őnála volt. De mikor másodszor lebuktam, mikor leültem öt hónapot és kijöttem, és egy pár hónap múlva újra disszidáltam, akkor rokonok vették magukhoz a gyerekemet, az Editet.

És mikor aztán kiszabadultam másodszor, akkor azt mondtam, hogy ebből elég volt. Én nem bánom, lesz, ami lesz, itt maradok. És akkor elkezdtem dolgozni az Órajavító Szövetkezetben, ahova protekcióval fölvettek, annak dacára, hogy börtöntöltelék voltam. 

Politikai bűnös. És ott dolgoztam, és megkerestem a kenyeremet. Látták, hogy nagyon szenvedek a kézi munkával, mert szaktudásom nem volt, hát akkor áttettek a könyvelésbe, és megtanítottak könyvelni, és akkor eltartottam magamat addig, amíg nem kerültem ki Bécsbe.

Öt és fél évig voltunk egymástól elszakítva, és akkor megint adódott egy alkalom. Megláttam, hogy lehet disszidálni, és akkor azt mondtam, hogy hát engemet már nem érdekel, vagy felakasztanak, vagy csinálnak, amit akarnak. Én megpróbálom. 

Mert nem bírtam már ott élni. És akkor elindultunk harmadszor a gyerekemmel, és akkor sikerült átjutni Szombathelyen keresztül. Parasztkocsival jutottam át végül. Szombathelyen kiszálltam a vonatból, és ráültettek egy parasztkocsira, elindultunk, és a szalma közé be voltunk takarva, hogy ne lássa senki.

És a paraszt ott lakott, direkt a határon. Aztán a kertjének a vége az már Ausztria volt. Most is van ilyen. Csak akkor ugye jobban vigyáztak, de ő már tudta, hogy mikor van őrségváltás, és mikor nincs katonaság ott a határon, amikor engemet oda kivitt a kertbe, és azt mondta, hogy „Innen menj tovább egyenesen, ott a fény felé, és az már Ausztria. Ott már semmi bajod nem lesz”.

És éjszaka elindultam egy 8 éves gyerekkel [Ez tehát 1955 körül volt, Edit nevű gyermeke ekkor volt 8 éves.. – A szerk.], és egy kis táskával, amiben benne volt egy napi fehérnemű… És ott aztán már a férjem intézte és várt engemet. [A gyerek] tudta, hogy az az apja, mindig beszéltünk róla, meg sokszor telefonált.

A másik kislányom, az pedig 11 hónapos volt, amikor elszakadt tőlem, és 6 éves volt, amikor visszakaptam. Akit az én férjem kivitt Izraelbe, és az én testvéremnél volt. Egy anyának a gyerekéhez megvan a kapcsolata akkor is, ha 10 évig vagy 20 évig nem látja, de a gyereknek biztos, hogy furcsa volt, és sajnos lelkileg őt biztosan nagyon megviselte, mert ő egy – hogy mondjam csak? – pszichésen nehéz eset, szóval problémái vannak. Szóval őt [Mártát] megviselte ez az egész hercehurca, és sose fog meggyógyulni. Tragikus élete van. Méghozzá sajnos egy borzalmas házassága volt, és egy borzalmas válása volt, és a négy gyereket az apa magához vette, és nem adták neki a gyerekeket. 

És ez mind arra vezethető vissza, hogy az élete az első perctől kezdve nem sikerült. Mert egy 11 hónapos gyereket elszakítani az anyjától és aztán az apjától is… Akármilyen jó volt a testvérem hozzá, az mégiscsak más, mint a szülői ház. Szóval sokon mentünk keresztül, nagyon sokon.

És akkor hozattuk vissza [Mártát] Bécsbe, amikor mi már tudtuk, hogy nem fogunk tovább utazni, és már volt lakás. Bérlakás, de volt lakásunk is már. Normális életet éltünk. Már volt üzletem, már pénzt kerestem. És azóta is itt élünk Bécsb

Bernáth László 
Bécs, Ausztria 
Az interjút készítette: Szászi Zsuzsa 
Az interjúkészítés időpontja: 2001. november 

Életrajz 

Engem Bernáth Lászlónak hívnak. Születtem Kiskőrösön [Kiskőrös járásszékhely nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. 1910-ben 11 600 fő, az 1920-as népszámlálás szerint 12 700 főnyi lakosa volt. A lakosok a következőképpen oszlottak meg vallásfelekezet szerint: több mint háromnegyed részük – 77% – ágostai evangélikus volt (szlovákok több évszázaddal korábban végrehajtott nagyarányú betelepítése következtében), 15%-uk római katolikus, 3%-uk református és 4, ill. tíz esztendővel később 5%-uk izraelita. – A szerk.], 1925. október 21-én. Bernáth László volt Magyarországon a nevem. Ahogy megjöttem Ausztriába, itt beírták, hogy László németül Ladislaus. De Laci maradtam mindig, mert a Laci az becenév.

A Bernáth az egy magyaros név, egy nemesi név méghozzá, mert th-val van írva, azt mondták erre, hogy nemesi családból származom. Tényleg úgy volt, szól a telefon egyszer, a Dorotheum vezetője az, a Bernhard. Ő a Reisnerstrassén lakik a III. kerületben, ahol nekem az üzletem volt, gyerekruhaüzleteim voltak, csak tavaly adtam el, egyedül gyártottuk a dolgokat és exportáltuk. Akart velem beszélni, eljött hozzánk, azt mondja, „hát én elhoztam magának egy könyvet”.  

És a kezében volt egy könyv, amiben benne volt, hogy a Bernathok, azok az ősszüleink, tehát a dédszülők. A Bernathok egyik része írta a nevét th-val, és volt, aki rd-vel  írta, mint ő. Azt mondja, ő biztos benne, hogy mi rokonuk vagyunk, csak ő keresztény, én pedig zsidó vagyok.

És hogy hogyan, elmondta. Volt két testvér, az egyik szombatista volt, a másik katolikus volt. Azt mondja, a katolikus maradt a katolikus, az az én családom – mondja ő –, és a maga családja, a sabatisták, azok zsidók lettek. És ebben a könyvben benne van, hogy a Bernath sabatistákhoz Ferenc Jóska jött.

A Bernáthéknak volt Erdélyben sóbányájuk, ahova jött Ferenc József, és ők fogadták, és ott lakott náluk. És azt mondta, a Bernhard, azért vagyunk mi Bernáthok th-val, mert az egy nemesi név, és ő biztos benne, hogy mi rokonok vagyunk.

Hát nem tudhatom, mert még a dédpapám se tudta pontosan. A dédpapámat nem ismertem, még a nagypapámat sem. Ezt a Bernáthot nem ismertem [aki fogadta Ferenc Józsefet]. De állítólag onnan származunk, és a Bernáth azóta th-val van írva. Engem így hívtak mindig. A papámat is, meg az összes papírok úgy szólnak, Bernáth th-val. Bernáth Adolf. A papám is Bernáth, én László vagyok.

És a zsidó nevemet – Lipe – pedig egy rabbiról kaptam, aki az egyik legnagyobb rabbi volt Szatmáron [Az interjúalany valószínűleg a máramarosszigeti Chánánjá Jomtov Lipe (1830-as évek – 1904) rebbére gondol, aki a híres Mózes Teitelbaum, a sátoraljaújhelyi rebbe dédunokája volt. Lipe apja haláláig Técső rabbija volt. 1883-ban Máramarosszigetre költözött.

Apjához hasonlóan őt is sokan nagy tudósnak és cádiknak tartották, és sokan keresték föl tanácsért, és rebbeként is nagy szerepet játszott az országban. – A szerk.], csodákat csinált, és akkor halt meg, amikor én születtem. És a papám az ő nevét adta nekem. A vallásos zsidóság, ha ezt a szót, hogy Lipe meghallja, akkor először ráteszik a kezüket a fejükre, és csak úgy mondják ki a nevét. Mert annyira szent volt ez és olyan híres.

A Bernáth nagyszüleim, és annak a szülei is Kiskőrösön születtek. Szóval a dédszülők is. Állítólag jönni jöttek Erdélyből, valamikor réges-régen az egész öreg nagyszülők. Nem a nagypapám vagy a dédpapám, hanem azelőttiek. Azok állítólag onnan jöttek, de arról nem tudok mesét mondani. És még mindig ott vannak eltemetve a kiskőrösi temetőben. Mindenki ott van eltemetve, kivéve a szüleimet, mert azok Auschwitzba kerültek.

Az apai nagyapámat hívták Bernáth Mórnak, a feleségét Weiss Reginának. És ezek Kiskőrösön éltek, és ugyanavval foglalkoztak még, mint a szüleim. Épületanyag-, mészkereskedés, cement, borkereskedés. A Bernáth Mórt nem ismertem, azt a nagypapámat. A nagymamámat igen, nagyon idős volt már, 1936-ban halt meg.

És én akkor voltam a 12. évemben. Őrá emlékszem jól, még arra is, hogy amikor beteg volt… Még akkoriban az volt a divat, hogy akinek sok volt a vére, piócát tettek a hátára. Ott volt a pióca egy nagy üvegben, azt kivették, rátették a hátára, és az kiszívta vért.

Az édesanyám családját Jungreisnak hívták. Azok Lőrincin [Lőrinci – Nógrád vm.-ben lévő kisközség volt, 1910-ben 4000 főnyi lakossal. – A szerk.] éltek. És a nagyapámra, Jungreis Izsákra, a mamám apjára emlékszem nagyon jól, de a nagymamám szintén korán meghalt. A nagyszüleimnek voltak testvérei, de azokat sem ismertem, mert mind idősek voltak.

A nagypapám fél évet nálunk töltött Kiskőrösön, fél évet Lőrincin. A nagyszüleim idejében úgy volt, hogy az egyik testvérem ott aludt a Bernáth nagymamámnál, mert egy külön rész volt ottan bent. Ott lakott bent együtt, hogy ne legyen egyedül. És amikor ott volt Lőrinciből a nagypapám, akkor a legidősebb bátyám aludt vele egy szobában, hogy ne legyen egyedül.

Különben a kapcsolat megvolt mindig, mert nagyon szerettük a nagyszülőket is. És emlékszem még mindig, hogy a nagymamámmal minden nap együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Édesapámék többen voltak testvérek, az édesapám volt a legfiatalabb testvér.

És odajöttek le a többi testvérei Nagykátáról, Budapestről, [Solt]Vadkertről meglátogatni a nagymamát. És amikor Jahrzeit volt minden évben, lejöttek, és ott tartották a Jahrzeitot nálunk. A Jahrzeit azt jelenti, hogy ugyanaznap, amikor valaki meghalt, a zsidó naptár szerint minden évben mondanak kádist, az a Jahrzeit. Minden évben megemlékeztek azokról, akik meghaltak. Nagypapa volt, vagy nagymama volt, vagy testvér volt, vagy apa volt, az mindegy. És akkor összejöttek a templomban, és mondtak kádist.

A nagyszüleim vallásosak voltak, de modern vallásosok. Hordtak szakállt, de pajeszuk nem volt. De már az édesapámnak nem volt szakálla. A feleségem apjának volt például egy ilyen kecskeszakálla. Emlékszem rá. A nőknek voltak elegáns ruháik is, de azt ritkán vették föl, mert általában ilyen kartonban jártak. Mindamellett a családunk elég jómódú volt, és megengedhette volna magának, például a nagynénémnek, aki Pesten élt, annak gyönyörű, csupa hímzett csipke meg gyöngyös ruhái meg gyönyörű szép brokát dolgai voltak.

A nagyszüleim úgy ismerkedtek meg, hogy ajánlották őket egymásnak [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Akkoriban úgy volt, hogy ajánlások voltak, és így választottak férjet meg feleséget. De megismerték egymást, és aztán az egyik bemutatásból lett házasság, a másikból nem lett. Vidéken úgy volt, hogy a községházán csinálták meg a polgári esküvőt, és volt még ezen kívül a zsidó házasság [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Először zsinagógában házasodnak meg, és aztán volt a polgári. Mi is úgy voltunk a feleségemmel.

Nekünk megvolt az esküvőnk augusztusban, és polgárilag csak szeptemberben, de elfelejtettünk elmenni. Üzentek értünk, hogy jöjjünk már a községházára, mert vár ránk a bíró, és akarja már csinálni az esküvőt. És mi meg már rég elfelejtettük, mert nekünk már megvolt az esküvőnk. De akkor ezt meg lehetett csinálni, a háború után, ma már nem lehet. Ma már ragaszkodnak a formalitásokhoz.

A nagyszüleimet meg a szüleimet is érdekelte a politika, de nem voltak tagjai semmiféle szervezetnek. Vidéken úgy volt, hogy amiről ott az országban hirtelen szó volt, akkor arról beszélgettek még a templomban is. Például amikor Kun Béla jött, 1919-ben, azt hiszem, akkor az ugye egy nagy dolog volt.

Emlékszem rá, hogy mondták, hogy egész idő alatt csak arról beszéltek, mert a Kun Béla az zsidó volt. Úgyhogy a politikáról mindig beszéltek, de nem volt olyan sok fogalmuk hozzá a vidékieknek, mint a nagyvárosiaknak. Pártba az ortodox zsidóság sosem tartozott. Se pártba, sem pedig a cionista egyesületekbe, nem szerették azokat. Nem is volt az úgy megszervezve, az még nem volt.

Mi Kiskőrösön éltünk, a Petőfi Sándor utca 7. szám alatt, abban az utcában, ahol Petőfi született. Ott született a harmadik házban tőlünk Petőfi Sándor.

Kiskőrösön körülbelül 1000 zsidó élt, úgy tudom, hogy 400 vagy 600 család [A népszámlálások tanúsága szerint az izraelita felekezethez tartozók száma 1000 főnél lényegesen alacsonyabb volt a 20. század első évtizedeiben: 1910-ben 464 fő (a község lakosainak 4%-a), 1920-ban 668 fő (5%) tartozott az izraelita vallásfelekezethez.

Az 1941-es népszámlálás szerint 509 fő (3,9%) zsidók száma Kiskőrösön. – A szerk.]. Pest megyében és egészen Máramarosig a zsidók általában jól éltek. Általában a főúton laktak és a jobb utcákban, nem kint. Előfordult, hogy egy-egy család kint lakott, mert nem volt annyi pénze, hogy bent lakjon. De nem volt olyan nagy az a község, Kiskőrösnek körülbelül 15 000 lakosa volt [1930-ban 13 100 fő élt Kiskőrösön. – A szerk.].

Több zsidónak is volt Kiskőrösön rengeteg földje, szőleje. Az volt sok, de nekünk nem volt szőlőnk, hanem csak egy ilyen, ahol kukorica, krumpli meg ilyesmi volt [lásd: a földművelés szerepe]. És volt egy darabig, amíg béreltünk egy szőlőrészt, ahol aztán csináltunk belőle mustot, de az nem volt sokáig. Mi főleg kereskedelemmel foglalkoztunk.

Az összes keresztényeket ismertünk, mert mihozzánk jöttek és adták el a borukat. A mamám mást se csinált, mint mérte vagy a mustot, vagy a maligánddal a bort [A maligánfok a bor alkoholtartalmának mértékegysége (Maligand francia borász neve alapján elnevezve). – A szerk.].

A maligánd az az, amivel mérik a szesz mértékét a bornak. Van egy ilyen gép, begyújtották spiritusszal alul, és fönt a higany ment, és ameddig elment, annyi maligándfok szeszfokú a bor. És mi aszerint vettük, ha nem volt, csak 9 fokos, akkor kevesebbet kaptak érte, ha volt 13,5-14 fok, akkor sokat kaptak érte.

A város közepén volt a zsidó templom és mellette a kistemplom, az volt szintén. És mellette, a háta mögött lakott a rabbi meg a kántor. Az öreg Fogler, a kántor is ott lakott [Fogler Gusztáv volt a kántor. A Centropa interjút készített Fogler Gusztáv unokájával, Faludi Józseffel. – A szerk.].

A közelben mellette, a zsinagóga körül laktunk mi. Az üzletek, rőfös meg ilyesmi a főutcán voltak. Szép üzleteik voltak a zsidóknak. Egy óriási nagy sarokházban laktunk jobboldalt a templomtól, közvetlen mellette. És a mi udvarunkban volt később a gettó, mert az egy óriási nagy udvar volt, 10 borpincénk volt az udvarban. És ott laktak azok, akik jöttek a környékből a gettóba: Fülöpszállásról, Dunakecelről [azaz: Kecelről]. Ezeket odahozták Kiskőrösre, onnan vitték őket Kecskemétre és Kecskemétről Auschwitzba.

De ez csak később volt. [Randolph L. Braham írja: „A gettóban, melyet április vége körül alakítottak ki a zsinagógában és környékén, 582 zsidó élt, beleértve a környező falvakból behozottakat” (A magyar Holocaust, II. Budapest, Gondolat, é. n. /1988/, 48. oldal.). A gettó lakosságát június 21-én áttelepítették Kecskemétre, egy, a bevagonírozás központjaként szolgáló üzemen kívüli gyárépületbe, ahonnan két transzportban deportálták az ott összegyűjtött embereket június 27-én, ill. 29-én. – A szerk.]

Kiskőrösön volt villany is. Eleinte még gáz- és petróleumlámpák voltak. De ahogy idősebb lettem egy kicsikét, akkor már volt villanytelep, és villany volt mindenütt. Telefonok voltak, nekünk is volt telefonunk meg villanyunk. Nekünk már az 1930-as években volt telefonunk, de például a Fogleréknak [a kántor] nem volt. Nekik az nem kellett.

Minden évben kétszer volt nagyvásár, és hetenként volt ilyen piaci vásár. Igen, az volt bent a Szarvas téren. Egész hétre az asszonyok mentek bevásárolni. Az édesanyám ment az egyik cselédlánnyal, az cipelte a dolgokat, vagy pedig valamelyik idősebbik fiát kiküldte, „ezt és ezt hozzál”. Voltak üzletek. Volt fűszerüzlet is, nekünk magunknak épületanyag üzletünk volt, de a legidősebbik lánytestvéremnek a papám adott egy fűszerüzletet, amikor férjhez ment, az volt a hozománya.

Volt hitközség is természetesen Kiskőrösön, minden községnek saját hitközsége volt. Az édesapám is hitközségi gabe volt, ilyen intéző. Minden hitközségben van két gabe, aki benne van a vezetőségben. Ott vannak a választásokon a hitközségben. Mert persze mindenütt vannak veszekedések. Egyik akarja ezt megválasztani, ezt a rabbit, azt a kántort, azt a sámeszt… Ilyenkor szoktak lenni a választások.

Voltak olyan zsidók is Kiskőrösön, akik nem tartottak semmit sem. Azok nem voltak olyan vallásosak. De összejöttek a templomba minden nap nagyon szép számban a vallásosabbak, akik reggel is imádkoztak, és este is imádkoztak. Az én nagyszüleim meg még a szüleim is állandóan a templomban voltak, reggel is, este is. És aztán voltak egy csomóan, akik csak szombaton imádkoztak, akkor jöttek a templomba.

Kiskőrösön kétfajta iskola volt, volt egy zsidó iskola, hédernek hívják, ott tanulnak zsidóul a kisgyerekek, már az alef-bészt, meg itt tanultunk zsidóul imádkozni meg elmondani a bróhékat. És volt egy hivatalos iskola, ahol tanultak számtantól kezdve mindent, ami létezett [azaz volt felekezeti elemi iskola is].

Ez kimondottan zsidó iskola volt, ahova csak zsidók jártak, és két tanító volt hozzá. Az első és második osztálynak volt egy tanítónője, az volt a Goldtstein, akire én emlékszem. Később, a harmadik, negyedik, ötödik és a hatodikban, majdnem a polgáriig, az volt a Menzel tanító. És mint gyerekek ott jöttünk össze, és ott futballoztunk, ott labdáztunk, ott csináltunk mindent. Meg különböző játékok léteztek, bicskával meg mit tudom én.

Én csak a hat elemibe jártam Kiskőrösön, pedig volt egy kis jesiva is, ahol a vallásosak tanultak, amit a rabbi vezetett, de nem volt híres jesiva [Kiskőrösön nem volt jesiva, hanem tanulócsoportok voltak, amelyek a jesivákhoz hasonlóan foglalkoztak az anyaggal. – A szerk.]. Mert voltak kimondottan híres, nagy jesivák, sok volt Magyarországon. Nagyon sok jó jesiva volt. Ahol én tanultam Galántán és Pápán, ott négyszázan tanultunk. 400 fiatalember, úgy mondják, hogy bóher. Galánta most Szlovákiában van [Galánta a Kisalföld északi részén, az ún.

Mátyusföldön fekvő város, járási székhely (1910-ben 3300 főnyi túlnyomóan magyar, csekély részben német és szlovák anyanyelvű lakossal), amely a trianoni szerződést követően Csehszlovákiához került (ekkoriban 3600 lakosa volt). 1938 és 1945 között ismét Magyarországhoz (Pozsony vm.) tartozott (lásd: első bécsi döntés). – A szerk.], Pápa pedig a Dunántúlon, a szülők is ott tanultak, és azoknak a szülei is, és oda küldték a gyerekeket is. Csak mindig más volt a rabbi. Más volt, aki tanította őket.

A jesivában aztán a Tórát tanulják és az egész hittant. Ugye a keresztényeknél van a Jézus, az volt 2000 évvel ezelőtt. Mi meg tanultuk visszamenőleg, ami 5000 évvel ezelőtt volt. Tehát Ádámtól kezdve, egészen a mostani, utóbbi időig. És tanultuk a magyarázatokat, az volt a nehéz. Az, aki csak eddig ment el a magyarázatba, az gyönge fejű volt, aki minél többet tanult, annál többet tudott.

Régen Kiskőrösnek a fele egy rokonság volt, mert például az egyik család elvette a másik családnak a húgát vagy az unokatestvérét, és így jöttek össze. Gottlieb, Goldberger, Jungreis, ezek mind unokatestvérek voltak. Édesapám volt néhai Bernáth Adolf, ott született Kiskőrösön 1886-ban. Édesanyám az egy Jungreis lány volt, aki Lőrinciről származott.

Ö 1891-ben született. És az ő nagynénjei már Kiskőrösön éltek, mikor ő oda férjhez ment. Mert a Goldbergerné az az ő anyjának volt a testvére, és a Gottliebné szintén az ő anyjának volt a testvére, és azok ott éltek Kiskőrösön. Úgyhogy így összejöttek a családok, és talán így hozták össze a Goldbergerék a Nellit, az anyukámat a Bernáth Adolffal.

Megismerkedtek és megesküdtek. Mert mind a kettő vallásos volt, de biztosan találkoztak. Az kellett, hogy megismerjék egymást. De olyan is volt, akik nem is ismerték egymást és összeházasodtak. De azok csak a vallásos rabbik voltak, de ők nem. Még fiatalok voltak, az édesanyám volt, azt hiszem, 17 vagy 18 éves, mikor férjhez ment. Akkoriban ez volt a divat a vallásosoknál.
Lőrincin házasodtak, talán a polgári esküvő volt Kiskőrösön.

A szüleim magyarul beszéltek, magyarok voltak. És abban a házban laktak, ahol később mi is, és ahol már a nagyszüleink is laktak. A házban nálunk volt állandóan két cselédlány, a szomszéd községből. És azonkívül a nővéreim. Mert én voltam a fiúk között a legfiatalabb. És mind segítettek, mind főztek és segítettek a takarításban meg mindenben.

Mert amikor jöttek az ünnepek, akkor nagy volt a sütés-főzés, vendéglátás. Sütés, főzés és nálunk nem volt olyan nap, hogy ne lett volna meghíva egy szegény ember az asztalhoz [A vallásos zsidóknál micvének, jócselekedetnek számított meghívni az asztalhoz egy-egy átutazót, szegény embert, koldust, snorrert. – A szerk.].

Se reggel, se este… Mindig volt valaki. Állandóan ült valaki az asztalnál, mert jöttek ilyen szegények gyűjteni, akkor adtunk egy kis pénzt, és attól függetlenül jöhettek hozzánk enni. Ha valahova mentek, akkor a Bernáthékhoz mentek. Például van valami, amit sohase fogok elfelejteni. Voltak idők, amikor nagyon rossz volt, mert jöttek az 1940-es évek.

Nagyon nehéz volt a megélhetés. Azért el kellett tartani a családot, és nemcsak a családot, hanem a családban már voltak, akik férjhez mentek, és unokák is voltak. Persze kellett azokat is segíteni. Az én édesapámnak kevés volt ezt mind eltartani, minden évben, ha jött a Jom Kipur, a hosszúnap, a böjtnap vagy a Purim, akkor szoktak adni a szegénynek.

És hát nekünk magunknak is alig volt, erre mit csinált? Átküldött engemet a szomszéd gazdaghoz egy bonnal. Az volt rajta, ennyit és ennyit kölcsönvettem, és ekkor és ekkor visszaadom. Átmentem, elhoztam a pénzt. Ő fogta, betette aztán borítékokba, és elküldette velem a kántoroknak, a rabbiknak, hogy osszam szét. És erre vett föl pénzt.

Az ünnepek nálunk gyönyörűek voltak. A hétvégét, a szombatot sábesznak hívják, és úgy készültek rá minden alkalommal, mintha most lenne csak egyszer. És minden héten volt. A nagyünnepek azok különlegesek voltak megint, ugye. Mert jöttek hozzánk vidékről kántorok.

Mert habár volt nekünk három kántorunk, nemcsak a Fogler bácsi, az öreg, hanem volt még egy Weinberger meg egy Frenkl nevezetű is. De ezeknek nem volt olyan különleges hangjuk. Hozattak, emlékszem rá, Dombrádról egy kántort, gyönyörű hangja volt neki, és hozta magával a két fiát. Azok kísérték, kórusban, nagyon szép volt. Arra fizetett is a hitközség pénzt.

Amikor volt a boldogult Jungreis nagymamám után a Jahrzeit, akkor összejöttek az összes testvérek, még Izraelből is. Volt az anyukámnak egy bátyja, a legidősebb, az kiment 1930-ban. És az hazajött csak azért, hogy ott legyen a Jahrzeitra. És összejött a család nálunk, az volt a Purim előtt való nap mindig. Arra a napra esett. Az egész család együtt volt, otthon leültünk és tartottuk úgy, ahogy előírás szerint kellett, mosdottunk, ettünk, énekeltünk, mindent. Bort ittunk.

Pészahkor, húsvétkor, amit úgy hívnak, hogy szédereste, amikor mondják a Hágádát, a má nistánát, akkor az asztalnál nem fértünk el, olyan hosszú, nagy asztal volt, hogy alig fértünk el. És az egész kisgyerekek már el is aludtak rögtön. Amikor mindenki összegyűlt, annyi ágy sem volt, úgyhogy mindenki kettesével aludt.

Akkor volt az, amikor az Eszter könyvét fölolvassák, igen, akkor az egyik nagybácsim még otthon a nőknek külön fölolvasta. A férfiak elmentek a templomba, és ott kellett felolvasni, és a nők részére az egyik nagybácsim fölolvasta az egész Eszter könyvét. Áthozta. Az olyan, mint a Tóra [Azaz tekercs formájú, mint a Tóra-tekercs; lásd: Megilá. – A szerk.]. És ő ezt tudta szintén olvasni. Úgy, mint én is tudom, pont nélkül is olvasni.

Amikor pedig az édesapám részéről volt a Jahrzeit a nagypapám után, akkor meg az ő testvérei jöttek oda. De mind jöttek oda hozzánk Kiskőrösre. Nem a kiskőrösiek mentek a többi testvérekhöz, széjjel valamihez. Ezek itt összejöttek valami tíz helyről. Kecelről, Nógrádbercelből, Egerből, Pestről. Mindenhonnan összejöttek a testvérek, és ottan akkor találkoztak.

Mi nyolcan voltunk testvérek. Volt négy fiú és négy leány. A fiúk között én voltam a legfiatalabb, és volt még egy húgom. A két legidősebbik nővérem férjhez ment. Amikor a legidősebbik nővérem 1936-ban megesküdött, az egész udvar egy sátor volt. Olyan óriási volt. Az gyönyörű volt. Jöttek a cimbalmosok, játszottak.

„Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék”, meg ezekre emlékszem. „Szép a rózsám, nincs hibája, csak egy kicsit libegős a járása.” Ezt még akkor énekeltem…  Vagy az volt a szokás, hogy jöttek minden péntek este vacsora után a vendégek. Ettek egy kis gyümölcsöt vagy süteményt, vagy ittak valamit, és ott beszélgettek. Mindenről beszéltek, éppúgy beszéltek a politikáról, mint erről a rokonról meg arról a rokonról.

Ez ment férjhez vagy az. A szüleimnek voltak barátai is, akik ottan laktak Kiskőrösön. Például maga a hitközségi elnök is, a Schwartz Sándor, a Láng bácsi meg a Menzel tanító, voltak jó páran, akik összejöttek a templomban vagy otthon nálunk. Előfordult nálunk, mivel az én édesapámék modernek is voltak és vallásosak, hogy leültek játszani talonmáriást, akkor az volt a divat.

Az olyan mint a römi kártya, hármasban lehetett játszani meg négyesben. De péntek este ezt nem lehetett, mert pénteken, szombaton nem szabad. De amikor kiment a szombat, szombat este lehetett. Délután aludtak, aztán fölkeltek, és akkor játszottak egy kicsit. Ritkán fordult elő, hogy az én szüleim mentek volna el valahova. Az nagyon ritkán fordult elő. Ők nem utaztak el, csak néha családi látogatásra, elutaztak [Solt]Vadkertre, vagy Lőrincire, ahonnan anyukám származott, de aztán már nem tudott elmenni, amikor annyi kisgyerek volt. Akkor már nem tudott, nálunk nyolc gyerek volt.

Mi nem voltunk soha külföldön, de a pesti nagynénim – az, aki nagyon jómódú volt, az állandóan úton volt valahol. Bécsben, Semmeringen [Semmering – hegy Stájerország és Alsó-Ausztria határán, a vidék kedvelt üdülőhely volt. – A szerk.] meg Berlinben. Ott is volt házuk. Azok jobb módúak voltak, azok sokat utazgattak, meg fürdőhelyekre jártak meg mindenhová. Aztán amit mi csinálunk a feleségemmel, hogy járunk fürdőhelyekre vagy ez, az, amaz, azt ők nem csinálták. Szabadságra nem utaztak.

Kiskőrös és [Solt]Vadkert között van egy tó, amit úgy hívtak, hogy Petőfi-tó. Mink Büdös tónak hívtuk. De Petőfi-tó. És az volt, hogyha volt kedvünk, és nagyon meleg volt, mi, gyerekek oda mentünk fürdőnadrágban, és ott fürödtünk. Ebből állt az egész élményünk. Semmi más.

A nagyszüleim és a szüleim idejében nem volt még az antiszemitizmus olyan erös. De antiszemitizmus mindig volt, olyan nem létezett, hogy ne lett volna. Voltak idők, amikor jobban megvoltunk, amikor nyaliztak még a keresztények a zsidóknak. Olyan is volt. Mert hát zsidóknak adták el általában a keresztények a dolgokat. Mindent. A borukat, a gabonájukat, mindent. Aki fölvásárolta ezeket – voltak persze keresztény boltosok is –, azok nagyobb része zsidó volt. És azok vásároltak föl mindent ezektől a keresztényektől.

És később aztán már volt konkurencia. Például mi mésszel foglalkoztunk és épületanyaggal, és akkor nekem is volt konkurenciám, egy keresztény, igen, aki később egy nagy nyilas [lásd: nyilasok] lett. De a nagyszüleim és a szüleim általában próbáltak – mint minden zsidó vidéken – jóban lenni a kereszténységgel. Mert mégiscsak beszélgettek. De a háta mögött már az egyik mondta, „az a büdös zsidó”, a másik mondta, „ez a büdös gaj” [gój]. Szóval, de abban nem volt semmi sem, mert nem voltak komoly dolgok.

Aztán később voltak komolyabb dolgok, amikor jöttek a nyilasok, ugye. Amikor a gyerekek kiabálták, hogy „Ergerberger, Weissberger, minden zsidó gazember!”. Meg ilyesmiket. Ezek már csak később voltak, az 1940-es évek felé. 1935-től, 1936-tól kezdve. És akkor a kisgyerekek dobálták a köveket. Emlékszem rá, amikor kimentem az édesapámat elhozni a vasúttól, mert minden héten kétszer Pesten volt. És akkor dobálták kövekkel, és hogy engemet el ne találjanak, apám a kabátja alá vett. Hát ilyesmi volt. Ez van, és ez még a legkevesebb. Én még ebben nőttem föl, úgy lehet mondani. Mert zsidózni zsidóztak mindig. Azt hogy aztán hogyan gondolták, hogy ezt már vagy viccből csinálták, vagy pedig hogy kődobálás meg ilyesmi, meg ablakokat betörtek. Ez már a későbbi időben volt csak, 1942 után.

Én 1925. október 21-én születtem. Jártam héderbe [Solt]Vadkerten, az mellettünk van tíz kilométerre, akkor a nagynénémnél laktam [Solt]Vadkerten. Egy fél évig. És fél évig ott tanultam. És aztán hazajöttem, és utána elmentem a jesivába. Először Galántán tanultam egy évet, kétszer fél évet, a jesiva az félévenként megy. A bátyáimmal együtt voltam, akik közül nem jött egy se vissza a háborúból. Amikor a galántai jesiva megszűnt, mert a magyarok, vagy a szlovákok megszállták [Nem világos, miért hagyták el Galántát és mentek Pápára.

Galánta még Bernáth László születése előtt, a trianoni döntést követően került Csehszlovákiához, és az első bécsi döntést követően, 1938 őszén került vissza átmenetileg Magyarországhoz. – A szerk.], akkor átmentünk Pápára. És akkor ott tanultunk. Az első zsidótörvény bejött tulajdonképpen 1940-ben [1938-ban; lásd: zsidótörvények Magyarországon]. És a második zsidótörvény még csak 1942-ben jött be [1939. május 5-én lépett hatályba]. A zsidótörvények előírták, hogy ezt nem szabad egy zsidónak csinálni, vagy ilyen üzletet nem szabad csinálni. Különböző dolgok.

Ami meg volt tiltva, és azt nem csinálták. Mindegyiknek volt tartalékja, és abból éltek. Nem kellett bezárni az üzletet, csak akkor már, amikor már bejött Hitler, akkor úgyis bezárta. Akkor már vége volt. 1944. március 19-én jött be Hitler, Magyarországra. Hát akkor már kellett hordani a csillagot. Márciustól júniusig a zsidók épphogy csak éldegéltek. Ahogy tudtak, bebújva a lakásba.

És akkor elvittek bennünket. Szóval széjjel lettünk vive. 17 éves koromban vittek el már munkaszolgálatba, kaptam behívót június 6-ára Hódmezővásárhelyre. És a szülők pedig… Akkor csináltak Kiskőrösön egy gettót. [Úgy tűnik, az interjúalany emlékezetében már összecsúsznak a történtek. Amikor először behívták munkaszolgálatra, akkor 17 éves volt, ez tehát 1942-ben volt. A június 6-ára szóló behívó 1944-ben volt, amikor a gettót csinálták. – A szerk.] Még ott voltam aznap, június 6-án ott voltam, nálunk csinálták a gettót, és a mi udvarunkban voltak a legtöbben.

A vidékiek is álltak be szekerekkel, jöttek szekerekkel meg ilyenekkel. És én aznap mentem Hódmezővásárhelyre. A környékbeli községek oda lettek hozva Kiskőrösre hozzánk, mert az volt a kiskőrösi járásnak a központja. És onnan meg később [1944. június 21-én] elvittek mindenkit Kecskemétre gyűjtőtáborba. Az volt a gyűjtőtábor Auschwitzhoz. Onnan meg vitték az embereket Auschwitzba. Jöttek a vagonok, beszállni, beszállni és kész. Én bekerültem a munkatáborba Hódmezővásárhelyre. Az édesanyám átutazott Kiskőrösről Kecskemétre.

Fülöpszálláson adta fel a legutolsó lapot nekem. Valahogy ott bedobatta vagy bedobta a postaládába a vasútnál, és még azt megkaptam május elején. Azt a lapot megkaptam május [Nyilvánvalóan június elejéről van szó.] elején. Ott búcsúzott el tőlem. Hódmezővásárhelyen nem voltunk olyan sokáig, onnan átkerültünk Újszegedre, Szegedre. És ott is voltunk egy darabig, ott se voltunk túl sokáig.

Ottan pucoltuk a katonaság részére vagy a hagymát, vagy a krumplit, vagy a borsót. Onnan meg átvittek bennünket Pétfürdőre. Pétfürdő itt van, a Dunántúlon, Komáromtól nem olyan messze. Szóval ottan voltunk, azon a helyen voltunk egészen november végéig. És november végén meg fogtak bennünket, és gyalog elvittek bennünket a határig, a cseh határig. És a cseh határnál beszálltunk ilyen tehervagonokba, és megérkeztünk Dachauba [Németország], ott ki volt írva Arbeit macht frei. A munka szabaddá tesz.

Szóval ez volt tulajdonképpen 1944 végén már. Dachau volt a központ, mindenki Dachauba került. Dachauban mutatták, ez megy erre, ez megy a gázba, ez meg emide, ez megy munkába. Engemet a munkába osztottak. Ottan voltunk kábé két hétig Dachauban, és onnan meg kerültünk a környékbeli munkatáborokba.

A kemény munkatáborba, ahol nem kaptunk szinte semmit enni, és a vállunkon kellett cipelni két zsák cementet, amíg bírtuk. Ha összeestünk, akkor leöntöttek vízzel, vagy ütöttek korbáccsal. Sokan összeestek, meghaltak. Ottan már kezdődött a vég. És akkor ottan voltunk olyan lágerokban, bekerültünk a legrondább lágerba, ami létezett Németországban, Kauferingbe, ahol flekktífusz [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.] volt. [Kaufering 15 táborból álló táboregyüttes Kaufering falu közelében, a dachaui koncentrációs tábor altábora. A táboregyüttest 1944 júniusa és októbere között állították fel. A Kauferingbe deportált rabokat a Jagerstab program keretében fölállított föld alatti repülőgépgyárban dolgoztatták. Főleg magyar, lengyel, cseh, szlovák és román zsidók kerültek ide Auschwitzból. A rossz bánásmód, az elégtelen élelmezés, az orvosi ellátás hiánya és a nehéz munka következtében nagyon magas volt a halálozási arány, de mivel a németek az amerikai hadsereg megérkezése előtt egy héttel kiürítették a tábort, nem lehet tudni, hogy hányan haltak meg Kauferingben. – A szerk.]

Én is voltam flekktífuszos. És ottan be voltunk kerítve karanténba, nehogy elkapják azok a szegény németek esetleg a tífuszt. Mi be voltunk kerítve, de azért adtak munkát, hogy a halottakat vigyük ki a drótig, ki kellett nyitni a szájukat, kihúzni az aranyfogakat belőle, beledobálni az SS-nek a sapkájába. 

És ottan ettek nálunk emberhúst Kauferingben. Ezek még rosszabbak voltak, mint Dachau. Mühldorf volt még a legjobb, mert ott elmehettünk dolgozni. [A mühldorfi táboregyüttes a dachaui koncentrációs tábor altábora volt, amelyet 1944 közepén állított fel az SS, hogy a Messerschmitt 262 sugárhajtású harci repülőgépeket előállító föld alatti üzemébe munkaerőt biztosítson.

1944 júliusától a tábor 1945 áprilisában történő felszabadításáig több mint 8000 foglyot szállítottak ide. – A szerk.] Az Münchentől nincs messze, Dachautól sincs messze. Ottan dolgoztunk. Mühldorfban bekerültünk először egyik karanténba, aztán a másik karanténba, és ott majdnem mindenki elpusztult. Páran maradtunk. Amikor jöttek az amerikaiak, a németek keresztüllőtték a lábamat, földobtak bennünket, aki életben volt még, fiatalok voltak, öregek nem – földobtak bennünket a nyitott vagonokba. Megindították a vagont, megtöltötték olajjal, meggyújtották a legutolsó vagont, igen, és amennyien tudtunk, kiugrottunk, és ott találtak bennünket az amerikaiak. Szóval ezeken mentünk keresztül. Különböző dolgok, elmesélni is rossz.

Ez volt 1945 májusában, de én sajnos nem tudtam hazajönni, mert lövésem volt. Úgyhogy én nem tudtam menni sem, és gipszben voltam. A német le akarta venni a lábamat, az SS-orvos – mert még az orvos ott volt, az SS-kórház ott volt –, és az amerikai nem engedte. És így megmaradt a lábam. Én ott voltam egészen augusztusig, pedig májusban már otthon voltak az emberek. 3 hónapot még ott voltam. És utána mentem Kiskőrösre. Tehervagonnal mentünk egészen Pestig. Jom Kipurkor Pozsonyban voltam. Kiszálltam a vonatból, hogy nehogy utazzak Jom Kipurkor [A legnagyobb ünnepet böjttel, imádkozással és elmélkedéssel kell tölteni, ilyenkor nem szabad utazni vagy dolgozni. – A szerk.].

Pesten meg megyek az OMZSÁ-hoz, Országos Magyar Zsidó Segítő Akció, azt hiszem. Valami ilyen, ott volt a Bethlen téren. És ott jelentkezni kellett. És akinél jelentkezem, az egy kiskőrösi Schwartz lány volt. Az írta az adataimat. Oda érkeztem, és ott mondta nekem a lány, hogy nahát, mert nem ment vissza senki a faluba. Én azt hittem, ha már visszamegyek, akkor otthon találok valakit. Senki nem volt. Senki. Egy testvérem se. A legidősebbik lánytestvéreimet, akik férjhez mentek Kiskőrösön, azokat is elvitték. Az egyik elkerült Sárvárra [azaz: Sárvárra ment férjhez], a második és a legidősebbik ott volt Kiskőrösön. Azt is elvitték, két gyereke volt már. A másodiknak egy gyereke volt, azt is elvitték Auschwitzba, és nem is jöttek vissza. A legidősebbik bátyám elpusztult Oroszországban, 1942-ben, az azután való bátyám elpusztult Borban [lásd: bori rézbányák]. Bor Jugoszláviában van, ő ott pusztult el. És a többi mindegyik Auschwitzban a szüleimmel együtt. Szóval, csúnya eset, rossz róla beszélni, de hiába, ez volt.

Kiskőrösön egyedül voltam abban az óriási házban, és tönkre volt téve minden, mindent kiszakítottak, még az ablakokat is kiszakították. Még a villanyvezetéket a falból is kiszedték, meg a padlót fölszedték. Keresték, hogy nincs-e eldugva valami. És mindent, amit elástunk, amit én elástam a mamámmal meg a papámmal együtt, eldugtunk ilyen ezüst dolgokat, megtalálták, mert a földben szurkáltak. Egyetlen egy helyen találtam csak meg egy kis ékszert, briliánst vagy valami ilyesmit, de azt is az egyik ismerősöm a háború után ellopta. És csak egy szomszéd mondta, hogy az én szüleim leadtak ott két koffert, és itt van, átadta. Ruhanemű volt benne, ami nem is az enyém volt, hanem vagy a szüleimé, vagy a lánytestvéreimé. Ágyneműk. Nem is nagyon érdekelt, hanem fogtam magam és visszaadtam.

Odaültem a padlás szélire és elkezdtem sírni.

Volt nekem egy nagybátyám, ott tíz kilométerre Vadkertől, Soltvadkertől. Braunfeldnek hívták, aki szintén nem él, Izraelben meghalt. És oda mentem azokhoz. Hogy ne legyek én egyedül, és azoknak meg szüksége volt erősen rám. Mert én egy fiatal ember voltam, és tudtam mindent csinálni. Utazgattam nekik, utazgattam föl a tehervonatokkal a bort szállítottam föl nekik Pestre a vagonokba. Éjszaka vagy nappal, nem számított. Én gyerek voltam még. Hát nem voltam 20 éves. 1945-ben voltam [Solt]Vadkerten. 1945 végén rendbe jöttem egy kicsikét… Utána már szép volt. Utána szép volt, megismertem a feleségemet. Már ismertem én kislány korából is, de nem úgy. Ahol én laktam, az nem volt annyira messze őtőlük. És akkor kezdtem megérezni, hogy férfi vagyok.

A feleségemnek, született Friedmann Izabellának van egy lánytestvére, nővére, Irén, aki őnála idősebb, majdnem két évvel. 18 hónappal idősebb. És az édesapja azt akarta először, hogy azt vegyem el. Én meg mondtam, hogy vagy őt, vagy senkit. Én őt akartam elvenni. És először mi esküdtünk meg, aztán a nővére máshoz ment férjhez, egy évre rá. 20 éves még nem voltam, mikor megnősültem. Még nem voltam 20 éves, mikor megnősültem. 1946-ban esküdtünk [Tehát azért már elmúlt 20 éves, hiszen 1945 októberében született. – A szerk.].

Visszamentem, és fölépítettem a házat Kiskőrösön, egészen rendbe lett hozva. Gyönyörű, óriási lett. Kinyitottam a boltot is, a háború után az építkezési anyag príma üzlet volt. Árut megszerezni is kellett tudni, mert nem adtak könnyen, először csak borért adták, aztán csak aranyért adták. Eladtam a bort aranyért, aranyért megvettem az árut és azt adtam el [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. De 1948 végén államosították a boltot, mert azt mondták, hogy aki elad, az a kommunistáknak az ellensége [Lásd: államosítás Magyarországon; a „fordulat éve” – 1949]. Hogy is mondták? Rendszerellenes vagy rendszeridegen. Rendszeridegen voltam, és akkor nem kaptam állást, és már két kicsi gyerekünk volt. Nem volt más módunk, el kellett Magyarországról szöknünk. Otthagytunk mindent…

Még fölmentünk Pestre, és ott voltunk egy pár hónapot, amíg elintéztük magunknak, hogy elinduljunk. Izraelbe akartunk menni. A feleségem kétszer lebukott. Úgy jött az elválasztás, amikor lebuktunk, eljutottunk Pozsonyig, átkerültünk a Dunán, és Pozsonytól kellett volna, hogy átérjünk gyalog Ausztriába. Akkor ahogy mentünk a buszhoz ottan, Petrezserka felé, igen, akkor az első buszra szállt a feleségem, lebukott, és rögtön átvitték Szombathelyre, és bezárták. A lányommal együtt, aki itt él most Bécsben, és aki a legidősebbik lányom [Edit]. Bezárták mind a kétszer Szombathelyen. És én meg egyedül voltam itt a kisgyerekkel, a 11 hónapos gyerekkel [Márta]. És a kétéves gyerek meg vele volt. És én pedig nem tudtam eljönni Bécsbe csak egyedül, de azt akartam, hogy jöjjön a feleségem is. És el akartam intézni, hogy jöjjön, de nem tudtam. Kimentem Izraelbe, hogy elintézzem, hogy tegyék rá egy csoportra. De nem, de nem tudtam, nem lehetett, gazemberek voltak ott is, mint mindenütt vannak gazemberek. És ő Pesten volt, meg börtönben, én pedig vártam rá Bécsben.

Mindamellett, hogy sajnos külön voltunk, és nem tudtunk együtt élni, persze egy férfi éli az életét. Természetes, hogy tartottam magamnak egy barátnőt. De hát 5 évig nem lehet, 5 és fél évig nem voltunk együtt. Hát nem lehet, hogy egy férfi egyedül legyen. De hát mindegy. És jó üzletet csináltam. Én voltam az, aki behoztam Ausztriába Amerikából a Wurlitzert a zenegépeket, amik álltak a kávéházakban. Ez már 1952-ben volt, általában használtat vettem, mert újakra nem volt annyi pénzem, fölállítottam 82 kávéházban. De mindig bejött a pénz, úgyhogy fölkeltettek éjszaka sokszor, hogy jöjjek kiüríteni a gépet, mert nem megy, mert tele van pénzzel.

És vártam a feleségemet, vártam és gondoltam, majd ha itt lesz, akkor együtt eldöntjük, hogy megyünk-e Izraelbe. Aztán itt maradtunk Bécsben.
 

Életrajz

Apám, Braun Zsigmond, 1877-ben Regőczén született [Regőcze: Bács-Bodrog vm., nagyközség]. Ma Rigyicának hívják, de akkor még a nagy Magyarország déli része volt.

Apám apját Braun Ignácnak hívták, de őt én nem ismertem. Annyit tudok róla, hogy két vegyeskereskedése volt. Az egyiket apám egyik idősebb, velük élő nővére, Julcsa vezette. A másikban az apjuk dolgozott meg két másik testvére, Károly és Bella. Károly elég sokat ivott, azt beszélték róla, hogy nincs minden rendben vele. Nagyon jó szíve volt, és ha valaki akkor jött be hozzá a boltba amikor egyedül volt, akkor elhalmozta mindenfélével, ajándékokat osztogatott. Mikor a nagyapám rájött, hogy mi történik a készletével, amíg ő áruért van, kapával jól elverte és elüldözte Károlyt, és az egyik üzletét bezárta. Azt tartotta meg, amivel egy épületben volt a házuk. Az apám hat éves volt, amikor zsiványok kiásták a bolt alatt a földet, és szekéren mindent elhurcoltak. Reggelre üres volt a bolt. Ekkor költözött a család Szegedre.

Apám anyja [szül. Kestenbaum ?] háromszor ment férjhez, de mindig özvegy maradt. Mindig özvegy emberhez ment férjhez. Minden házasságból sok gyerek volt, egyszer megpróbáltam összeszámolni őket, de ötvennél abbahagytam. Apám egész családjából személyesen szinte senkit sem ismertem, Bécsben éltek, meg szétszórva a világban féltestvérek, negyedtestvérek. Az apámat egy idegen dajka nevelte, mert az anyja nagyon beteg volt. Apámnak csak egy édestestvére volt. Braun Jankának hívták, és színház- és filmőrült volt. Többek között volt a Lukács Pál komornája, jegyszedő, öltöztető, mindegy, mi, csak színház legyen, és a színpad közelében legyen.

Apám Szegeden érettségizett [miután odaköltözött a család]. Kereskedelmibe járt [1895-ben vezették be a kereskedelmi iskolák bizonyos típusában az „érettségi vizsgálatot”. Bence Miklós apja az iskolatípus megszületésével egy időpontban végzett ilyen iskolában. Részletesebben lásd: kereskedelmi iskolák. – A szerk.]. Könyvelő volt, és később hites könyvvizsgáló lett, amikor 50 éves korában elvégezte az egyetemen ezt a szakot. Ez egyébként akkor indult, ő az első évfolyamra járt. Volt egy szabadalma is. Az apám tisztviselő volt, könyvelő, különböző nagyobb cégeknél. Rendszerint eljött a helyről, mert nem volt hajlandó hamisan könyvelni, amit megkívántak a főnökök, úgyhogy perbe került evvel-avval. Mindig vesztett persze, mert a pénz nem nála volt. Úgyhogy elég nehezen tudta ő a családot eltartani.

Az apám nagy rajztehetség volt. 15 éves korában rajzolt olyan képeket, amelyeket a mai napig őrzünk. Kölcsönkért színházjegyeket, lemásolta őket, és azokkal ment a színházba. Nagyon művelt ember volt, beszélt nyelveket, németül, franciául, angolul, olaszul is valamelyest. Németül anyanyelvi szinten beszéltünk, ő angolul is nagyon jól beszélt. Otthon sokat rajzolt, de nem tudom pontosan, miket, mert ugye elajándékozta, meg a bátyáméknál volt néhány nagyon szép képe, de az elveszett. Elég sokat festett. És gyönyörű verseket írt. Van is egy verseskötete. Ezenkívül még megmaradt a hadinaplója. Sakkozott is, voltak állandó sakkpartnerei, szenvedélyes sakkozó volt. Minket is megtanított sakkozni. 1903-ban nősült Szegeden.

Anyám Törökkanizsán született 1882-ben [Törökkanizsa Torontál vm.-i nagyközség, vegyes – magyar és szerb – lakossággal. – A szerk.]. Buchhalter Arankának hívták. A neve könyvelőt jelent. De az az érdekesség, hogy a családjának egészen az én apámmal való házasságig nem volt semmi köze a könyveléshez. Kisiparos családból származott, az apja, Buchhalter Lipót szabó volt. Az anyám nem tanult ki semmilyen szakmát, otthon, a háztartásban volt végig, három gyereket nevelt föl.

Az [anyai] nagymamám, Buchhalter Lipótné [szül. Schiller Berta] nálunk lakott. Nem tudom, honnan jött vagy mit csinált, csak arra emlékszem, hogy mióta az eszemet tudom, nálunk lakott és özvegy volt. 1931-ben halt meg, amikor én épp készültem az érettségire. A nagymama, krumplisrétest csinált, ha jóban akart velem lenni, vagy ha meg akart főzni engem. Voltak családi vacsorák, születésnapok, ünnepek is. Ennyit tudok róla és még azt, hogy elég vallásos volt. Szerintem ő péntekenként is imádkozott, és gyertyát is gyújtott.

Apám bevonult 1914-ben Erdélybe, 53 hónapot volt ott. Százados volt, az erdélyi körvasút parancsnoka. Úgyhogy az egész család együtt volt Brassóban, mert akkor a tisztek megtehették, hogy magukkal vitték az egész háztartást. Az első háborút végigcsinálta a három gyerekkel, praktikusan egyedül. Utána Gyimesbükkre mentünk – az volt a régi román határ –, onnan már menekültünk a betöréskor [lásd: a román hadsereg behatolása Magyarországra]. Ott mindenféle zűrök voltak, robbantás meg egyebek. Én a lövészárkokra emlékszem csak, mert elég kicsiny voltam még. 1917-ben jöttünk vissza Pestre. Apámnak volt hat háborús kitüntetése, meg két sebesülése is volt. Úgyhogy egy ideig kapott is 30 forint rokkantellátási díjat, plusz egy forint gyermektartást. Az volt az én havi zsebpénzem.

Amikor visszajöttünk Pestre, a Lónyai utcában, egy nagy bérházban laktunk egészen 1935-ig. A Lónyai utcai lakás udvarra néző kétszobás lakás volt. A ház maga kétudvaros volt, mi a második udvar negyedik emeletén laktunk. Egyik szobában a gyerekek, másikban a felnőttek. Egy ideig volt háztartási alkalmazottunk. Érdekes, egy ilyen nagy bérházban laktunk, mondom, a Lónyai utcában, ahol vegyes társaság volt. A zsidóknál voltak háztartási alkalmazottak, akik azonos anyagi szinten voltak. Keresztényeknél nem volt. Érdekes.

A testvéreimmel jól megvoltunk. Attól függetlenül, hogy nagy volt a korkülönbség, mert én lemaradtam. Ők ugye már mit tudom én, szórakoztak, moziba jártak, amikor én még éppen csak írni tanultam. 10 évvel vagyok fiatalabb náluk.

Klári nővérem 1908-ban született Szegeden. Elég fiatalon megházasodott. Fiuméba ment férjhez [férj: Francesco Nauman], egy gyereke lett. A férje kereskedő volt, egy gazdag kereskedőcsalád leszármazottja. Nagy üzletük volt, azt hiszem, a ház is az övék volt. Bőrdíszműtárgyakat, ruhákat meg mindenféle kiegészítőket árultak. Elég vallásosak voltak. 1943-ban, amikor a németek megszállták Olaszországot, elvitték őket a gyerekkel együtt. 1944-ben itt vitték őket keresztül Magyarországon, de nem tudtunk találkozni, én sem voltam már akkor itthon. Semmit sem tudunk róluk. Valószínűleg Auschwitzban ölték meg őket, ha egyáltalán eljutottak odáig.

A bátyánkat Ferencnek hívták, 1906-ban született Budapesten. Akkor a szüleim egy rövid ideig itt éltek, Pesten. Textilügynök volt. Megházasodott, de nem lett gyereke. Egy nála jóval idősebb asszonyt vett el, Goldner Vilmát, aki 1900-ban született; de szerintem jól megvoltak. Rengeteget utazott, sohasem szeretett egyhelyben maradni. Azért maradt a háború után is utazó, hogy mindig mehessen. Az országban sokfele voltak sakkpartnerei. Szenvedélyes sakkos volt, apánktól tanulta a különböző taktikákat. Verset is írt, azt hiszem, ebben is tehetséges volt. A háború után Zuglóban laktak, sokat járt hozzánk, játszott a gyerekekkel. Nagyon idősen halt meg, 1998-ban, 92 évesen.

A Lónyai utcai elemibe jártam négy évig, aztán a négy reált [azaz valószínűleg a reáliskola alsó négy osztályát, lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] a Horánszky utcában végeztem, és onnan átmentem a Vas utcai felső kereskedelmibe [lásd: kereskedelmi iskolák]. Ott érettségiztem 1931-ben.

A barátok között sohasem volt szempont, hogy zsidó legyen, a feleséggel kapcsolatban sem volt ilyen előírás. De az iskolán keresztül meg az adott korszakban érezni kellett. Ebből következett, hogy az ember nem mert akárkikkel barátkozni, nemhogy családot alapítani. Az elemiben még nem volt, ha jól emlékszem, semmi különös. Elviselhető, szolid antiszemitizmus volt csak.

Nehezen érettségiztem le, mert volt néhányunknak igazgatói megrovásunk, és majdnem kicsaptak. Olyan hatan-heten, akik a magyar szocialista nem tudom, micsodába jártunk – az illegális kommunisták is odajártak ilyen összejövetelekre.. Az egyik osztálytársam volt a főkolompos. A nagybácsija szocdem képviselő volt, az apja pedig a „Népszavá”-nál dolgozott, úgyhogy oda húzott, és minket is beszervezett. Ebben a társaságban, azt hiszem, egy kivétellel mindannyian zsidók voltunk. Bent nyalókáztunk választások előtt [plakátokat ragasztottak tiltott helyekre], és volt privát szemináriumunk is. Itt inkább irodalmi dolgokról volt szó, egy-egy könyv ismertetése, egy-egy író munkásságának áttekintése. Volt egy-két igen tehetséges gyerek is köztünk, akik nagy része elpusztult a háborúban. Az iskolában ez valahogy kitudódott, és akkor hatunkat vagy hetünket raportra vittek az igazgatóhoz. Meg volt leventeoktatás, és mi eldobáltuk a fegyvereket, renitensek voltunk. Valahogy megúsztuk egy igazgatói megrovással, úgyhogy hagytak minket leérettségizni.

Mindig sokat sportoltam. Úsztam meg pingpongoztam, jól korcsolyáztam, és még vízilabdáztam is. Jártam a Komjádi bácsihoz, akinek sokat köszönhet az úszósport. Örökké vizes volt, mindig ott ugrált. Komi bácsi áldott jó ember volt. Aztán apánkkal jártunk kirándulni. Hajnalban fölkeltünk kettőkor vagy háromkor, és elindultunk – mert nem szálltunk villamosra vagy ilyenre, 9–10 órára már a hegyek között voltunk. Meg a csillaghegyi strandra is jártunk nyaranta.

Nyaralni nem nagyon jártunk. Hat éves voltam, amikor apámnak valakivel találkozója volt valahol Balatonon, nem tudom, Bogláron vagy Lellén, s akkor utánaszaladtam, hogy vigyen el, mert még nem láttam a Balatont. Nahát így akkor láttam először a Balatont. Én sokat eveztem, volt egy közös használt csónakunk, azzal a Dunára jártunk evezni. Volt olyan, hogy sátorral mentünk hosszabb időre.

Apám nem volt kimondottan vallásos ember, de mindent megmutatott, és mindent megtartott. Tehát a Pészah volt tartva. Volt például szédereste, amit az apám vezényelt le. Olvastuk a Haggadát, és én mondtam a má nistánát, és kerestem az áfikóment. Nem emlékeszem, hogy külön étkészlet lett volna Pészahra, és egyébként sem volt kóser a háztartás. Péntekenként nem jártunk el a templomba, azt nem tudom, hogy az apám elment-e. De az iskolával jártam, Scheiber [lásd: Scheiber Sándor] volt a hittantanárom, és volt bar micvóm is a Nagy Fuvaros utcai templomban.

Apámnak volt a fölfogása, hogy a gyerekeinek mindent megmutat, megtanít, aztán a többit ők döntsék el. Hát mi nem a vallásosság mellett döntöttünk. Egyikőnk sem. Nekem sajátos fölfogásom van erről, mert imádkozni mindenhol lehet, nem csak templomban; temetőbe sem járok, mert emlékezni bárkire lehet bárhol.

[Érettségi után] a Fiumei Kávébehozatali Társasághoz [A Fiumei Kávébehozatali Társaságot 1899-ben alapították.  Az első világháború után fióküzleteket nyitottak a fővárosban. Közel húsz üzletben árusítottak saját márkacikkekként forgalomba hozott fűszer- és csemegeárut, köztük teát is. – A szerk.] kerültem, annak egy fiókjában dolgoztam. Olyan 20 éves lehettem, amikor ügyvéddel elintézték, hogy megkapjam a nagykorúságot, hogy üzletvezető lehessek, illetve hogy italmérési engedélyt is lehessen a nevemre írni. Ez persze nem olyan italmérés volt, hanem zárt palackokban árultak a Fiumeinél mindenféle italt. De kellett engedély, és az engedélyt a vezető nevére kellett kérni.

Vera [későbbi felesége] egy irodában dolgozott az Elektromos Motorgyárban, a Csengery utcában. Ott vele szemben ült egy lány, aki – ez nem vicc, amit mesélek – folyton azt mesélte, hogy volt neki egy udvarlója, aki csinos volt, meg gavallér volt, meg minden. Szakítottak ugyan már, de mindig szépen emlékezett rá. Történetesen ez az udvarló a Fiumei Kávébehozatali Társaság fiókjában – a Szent István körúton, egy nagy saroküzlet – dolgozik. Nahát ez én voltam, meg az üzletvezető is én voltam. (Egyébként érdekes, hogy a Fiumeinél dolgoztak a zsidók, a Meinlnél a keresztények. Ez nem volt szabály, de így alakult, mint ahogy a zsidók mindig a ’c’ osztályba jártak. Minden iskolában így volt. Ez is csak egy íratlan szabály volt. Mindig azt mondták, hogy hittanóra-egyeztetés miatt van erre szükség, hogy a zsidók egy osztályba járjanak. Aztán hogy milyen tanárokat osztottak ezekhez az osztályokhoz, az már tényleg nem ide tartozik.)

Vera a Sziget utcában lakott, és a munkahelyére menet elhaladt többször az üzlet előtt, megnézegettük egymást magunknak (ugye ő már hallott rólam a kolléganőjétől). És aztán egyszer bejött vásárolni. És akkor én randevút kértem és belement. Valahogy így kezdődött. Ez 1941-ben volt. Akkor én már egyszer bevonultam [munkaszolgálatra], és Erdélyben voltam. És 1944. március 19-én bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és április 15-én megesküdtünk. Mondván, hogy úgyis minden mindegy. Két légiriadó között voltunk az elöljáróságon [anyakönyvezető]. Csak polgári esküvőnk volt, templomit nem tarthattunk. (Majd a hatvanadikat [házassági évforduló] templomban tartjuk. Három év múlva lesz.)

Akkorra én már segédmunkás voltam abban a gyárban, ahol ő [felesége] dolgozott. Leépítettek a zsidótörvények miatt, és oda kerültem a gyárba, fizikai állományba, és betanított munkás lettem, motor forgórészeket balanszíroztam gépen.

De menjünk sorban. 1942. januárban behívtak, és 1943 novemberében hazakerültem. A Donnál voltam meg mindenféle „jó helyen”, a legjobb barátaim pusztultak el, én meg véletlenül megmaradtam. Egy évig Siankiban [ma Ukrajna – A szerk.] voltunk, ez a lengyel Kárpátok északi oldala, lengyel terület volt. Ide még egyenruhában mentünk, és akkor 1943 októberében jött egy parancs, hogy otthonról küldjenek civil ruhát. Egyszerűen nem voltunk katonák többé, foglyok, rabszolgák, nem is tudom, mik voltunk. Én azért maradtam meg, mert elkerültem a munkaszázadtól a gépkocsizókhoz, mert tudtam tehergépkocsit vezetni. Amikor áttörték a doni frontot, egy traktorral húztuk a teherautót, és avval jöttünk kalandos úton Kijevig.

Aztán  májusban [1944] megint bevonultam. Az Ezredes utcában volt egy gépkocsizó-laktanya, ott voltam. És onnan jártam haza a Sziget utca 40-be, ahova az egész családom mint csillagos házba került. Egyszer, át akartam jönni a Margit-hídon, és a kapuban elkapott engem egy piszok törzsőrmester, és visszaparancsolt. 10 perccel később fölrobbant a híd [1944. november 4-én robbant fel az aláaknázott Margit híd baleset következtében. – A szerk.]. Amikor jött a Horthy [lásd: Horthy proklamáció], azt hittük, hogy rendben lesz minden; estére jöttek a nyilasok [lásd: nyilas hatalomátvétel]; akkor bezárták a laktanyát is. Onnan aztán bevagoníroztak minket, vagonba zsúfoltak a Józsefvárosi pályaudvaron, Pozsony- Ligetfalunál tettek ki, és oda jártunk tankcsapdákat ásni [A Margit híd felrobbanásának időpontjából következtetve ez néhány héttel a Horthy proklamáció közzététele – 1944. október 15. – után lehetett. – A szerk.]. Onnan egy barátommal megszöktünk Bécsbe, és pár nap illegális lógás után elkerültünk egy Ervin Metten nevű nyomdába. Ott nyomták a német zsoldkönyveket valami húsz nyelven. Szereztünk illegális papírt, de megfogtak, és börtönbe kerültünk. Onnan Lichtenwörthbe kerültem, és ott jöttek be aztán a szovjet csapatok. A feleségem azt mondta magában (amikor már hosszú hónapokig nem volt rólam semmi hír), „ha él, akkor az első házassági évfordulónkra hazajön”. Az április 15-én volt. És én április 16-án a tífuszból épphogy nagyjából felgyógyultan, irtó soványan betámolyogtam a Sziget utcába.

Anyám a háború alatt együtt volt az apámmal egy csillagos házban, és a felszabadulás előtt néhány nappal az apám elment vízért, mert  a házban egyáltalán nem volt víz, és mikor a kapu előtt volt, egy gránát repeszei megölték. Az anyám így maradt özvegy. Egyedül élt aztán, néhányszor kértem, hogy lakjon velünk, de ő jobb szeretett egyedül maradni. Sokat jártam hozzá. Anyám szerintem járt templomba, talán nem minden héten, de eljárogatott. 1960-ban halt meg. Igazán többre már nem emlékszem.

Az anyámnak volt egy öccse. Buchhalter Józsefnek hívták. Textilkereskedő volt. Megnősült, egy vidéki nagybérlő lányát vette el, és aztán Pesten laktak. [Az első világháborúban] volt az olasz fronton, Isonzónál, aztán egy textilboltja volt a Vilmos császár úton [Budapesten]. [A második világháborúban] a Dunába lőtték, de kiúszott, s még elég sokáig élt [1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után szabadon garázdálkodtak Budapesten, és sok zsidót kitereltek a Duna-partra, majd belelőtték a folyóba. – A szerk.].

Amikor felszabadultunk, visszaköltöztünk az eredeti házba. Nem a régi lakásunkba, hanem egy másikba, amit üresen találtunk. Ebben a lakásban előttünk németek által elhurcolt kényszermunkások laktak, akik aztán elvittek minden mozdíthatót magukkal, amikor kivonultak. Üres volt a lakás, és tele volt poloskával. De hát örültünk, hogy visszamehettünk.

A felszabadulás után hívtak vissza a régi cégemhez, a Fiumei Kávébehozatali Társasághoz, ahol én előtte több mint 10 évet dolgoztam. De nem mentem vissza, mert azt mondtam, hogy én nem akarok többé alkalmazott lenni, és csináltam egy saját üzletet. Még előtte egy rövid ideig egy papír-írószer boltba szálltam be, de összevesztem a főnökömmel, és önállósítottuk magunkat a Hold utcában. Megismerkedtem ott egy sráccal, akinek az apja a Nemzeti Bankban volt, megkaptuk azt a helyiséget, és körülbelül négy évig volt ez a kis üzletünk, papír-írószer, irodagép. Aztán föladtuk és elhelyezkedtünk. Én a Tankönyvkiadónál helyezkedtem el, aztán különböző vállalatokhoz kerültem, egyik helyről a másikra. Csináltuk az államosításokat [lásd: államosítás Magyarországon], és mindenhol, ahol én leállamosítottam, lejegyzőkönyveztem, valakit ott hagytam, és az a valaki mindig igazgató lett, én meg mentem tovább. Végül a Klauzál téri libás csarnokot államosítottam, és úgy kerültem az élelmiszerszakmába. Aztán voltam közértes [a Közért Vállalat alkalmazottja], meg csemegés [a Csemege Kereskedelmi Vállalat alkalmazottja].

Életrajz

Domonkos István szikár alkatú, határozott és pontos idős úr, aki megörökölt rákospalotai családi házában lakik. A házra kívül-belül ráférne egy felújítás, látszik, hogy gazdája soha nem a pénzt tartotta legfontosabbank, inkább az elveket.

Tartalom:

Nagyszüleim

APÁM: DOMONKOS MIKSA

    Ifjúkora 1918-ig

    A két háború között: 1918-1938

    Háborús évek: 1939-1945

    1945 után

AZ ÉN ÉLETEM: DOMONKOS ISTVÁN 

    Iskolai évek, 1938-ig

    Munkaszolgálat és háború: 1938-1945

    1945 után

    Családomról

Nagyszüleim 

Apai nagyszüleim, Fleischmann Mór és Kalisch Rozália 1889. április 2-án kötöttek házasságot. Az esküvő Vágvecsén[i] volt, ahol a dédapám, Kalisch György és családja élt. A Fleischmann család ebben az időben Zsámbékon[ii]  lakott, ahol a másik dédapám, Fleischmann Joachim, rabbiként működött. Mór Abonyban[iii] született 1858-ban, és még gyerek volt, amikor a család Zsámbékra költözött. Hogy a nagyanyám mikor született, azt nem tudom, csak azt, hogy 1942-ben halt meg.

A Kalisch Rozáliával kötött házasság a második volt Fleischmann Mór számára. Első feleségét Rosenberg Katinak hívták. Egy fiuk volt, Miklós, aki a válás után az anyjánál maradt. Késöbb, nem tudom, mikor, Miklós a nevét Fleischmannról Mészárosra magyarosította. Semmi többet nem tudok apám féltestvéréről.

Fleischmann Mór kereskedő volt, igen szerény körülmények között éltek Budapesten. A házasságkötés után egy évvel, 1890-ben megszületett apám, Miksa. Nagyapám és nagyanyám házassága mindössze nyolc évig tartott, mert nagyapám 1897-ben, 39 éves korában meghalt.

Az anyai nagyszüleimet nem ismertem, még azt se tudom, hogy anyám, Rózsa Gabriella, pontosan mikor született.

APÁM: DOMONKOS MIKSA 

Ifjúkora 1918-ig  

Édesapám elemibe zsidó felekezeti iskolába járt, utána elvégezte a polgárit[iv], és utána a Kereskedelmi Akadémiát, a KERAK-ot. A Kereskedelmi Akadémia igen magas színvonalú iskola volt, érettségit adott, több nyelvet tanítottak, és inkább a praktikum felé irányult. Ezért okos zsidó szülők szívesen adták ide a gyerekeiket. A nagyanyám akkor már egyedül nevelte apámat, de nem tudom, miből éltek. Azt tudom, hogy szerényen éltek, és a nagyanyám vallásos volt, kóser háztartást vezetett. Apám egyáltalán nem volt vallásos. Azt hiszem, ösztöndíjat kapott valamilyen zsidó szervezettől. Ezt onnan sejtem, hogy egy tanfelügyelőtől nagyon értékes zsidó témájú könyveket kapott, továbbá egy tizenegy kötetes sorozat Goethét gót betűkkel[v]. Ezenkívül egy öt- vagy hatkötetes Heinét ugyancsak gót betűkkel.

Miután apám elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, két évet kint töltött Németországban egy műszaki főiskolán. Ezzel szerezte meg azt a jogosultságot, hogy hadmérnök lehetett, és a lehetőséget, hogy polgári állást szerezzen. Perfekt német volt, abszolút tárgyalóképes, jó megjelenésű. Valószínűleg ennek is szerepe volt abban, hogy a Caterpillar[vi] cég vele állapodott meg, hogy bevezesse Közép-Európába az amerikai lánctalpas traktort, ami akkoriban óriási újdonság volt. Apám az egész közép-európai terjesztésben jelentős szerepet játszott. Valamikor ebben az időben, 1910 körül magyarosította nevét Domonkosra, mert zsenírozta a Fleischmann név.

Közben 1911-ben be kellett vonulnia az egyéves önkéntes szolgálatra karpaszományosként[vii]. Egy műszaki alakulathoz, a „Kraftfahrttruppe“-hoz (gépkocsizó alakulat) került, pedig nem is voltak lánctalpasok, azokat csak az első világháború alatt vezették be az angolok. De ő nem csak a lánctalpas gépek szakembere volt, autó szakos is volt, németül nagyon jól tudott, ami a Monarchia hadseregében számított, ezért rábíztak egy alakulatot.

1912-től már ismét a Caterpillar cégnél volt, saját irodája volt, jó fizetést kapott. Amikor kitört az első világháború, azonnal behívták a rábízott gépkocsi- vagy egyéb szállítóállománnyal együtt - tehát azzal az eladatlan traktorral vagy gépkocsival, ami nála volt. A hatóság összeszedte az elérhető szállítóeszközöket, és annak a csapattestnek adták, amelyikhez ő tartozott. A Caterpillar nem tudott mit tenni, háború volt. Hiába nem volt még hadviselő fél Amerika. Apámra bíztak egy gépkocsizó szállító egységet. Karpaszományosként vonult be, de hamarosan megkapta a zászlós rangot, és a háború végén mint főhadnagy szerelt le. Az olasz fronton volt, és alakulata elsősorban szállítást végzett a fronton. Mivel egy rendkívül nehéz hegyi terepen kellett dolgozni, és még lőttek is rájuk, a munka nagyon sok áldozattal járt. Apám többször megsebesült, és egy csomó kitüntetéssel szerelt le a háború végén.

Már a háború előtt sportolt, egy Lovas nevezetű kiváló vívómester[viii] mellett tanult, és kitűnő vívó lett. Indították is kisebb versenyeken, és nem egy alkalommal párbajozott. Egyszer az apámmal mentünk valahová, és az utcán mutatott egy embert, aki kacskán tartotta a bal kezét. Azt ő vágta meg, mondta. A könyökvágást Lovas mestertől tanulta. A háború idején is tréningben akart maradni, ezért ott is gyakorolta a vívólépéseket és a kardforgatást, erről egy kép is van. 1918-ban, amikor a front összeomlott Olaszországban, a Piavénél, az apámnak sikerült megúsznia a fogságba esést és hazajött.

A két háború között: 1918 - 1938  

Az első házasságát közvetlenül az első világháború után, 1918-ban kötötte. Édesanyám akkor olyan tizennyolc éves lehetett. Nagyon szép asszony volt. 1919-ben megszületett az első gyerek, Péter, 1921-ben születtem én, és 1923-ban a kishúgom, Anna. Átvészelték a forradalmakat, pedig apámat egyszer még a Magyar Vörös Hadseregbe[ix] is behívták katonának. Nem akart menni, erre jött érte két szuronyos vöröskatona, és kivitték Gödöllőre, a főhadiszállásra. Ott egy bizottság elé állították azzal, hogy maga szakember, a műszaki alakulatoknál kell hogy szolgáljon. Azzal húzta ki magát, hogy a kisgyereke miatt nem tud állandóan ott lenni, és azt kérte, hogy a felesége meg a gyereke is vele lehessen. Megengedték, és a gödöllői királyi kastélyban kapott egy tiszti szobát. Ahogy ő mondta, szolgált, megtette a kötelességét, mert nem is tehetett mást, de a Vörös Hadsereg egyenruháját sose vette föl. A forradalmak után a Honvédelmi Minisztériumból, Horthy minisztériumából elismerést kapott, és felvették abba a tartalékos tiszti állományba, amelyet aztán időnként behívtak gyakorlatra. Emlékszem, hogy életünk folyamán többször volt bent.

Szüleim házassága a huszas évek elején, a három gyerek születése után megromlott és szétváltak. Olyan megjegyzéseket hallottam néha apámtól, hogy a nagyanyám állandóan viszályt szított közte és a fiatalasszony között, és emiatt romlott volna meg a házasság. Tudomásom szerint anyám nem házasodott újra. Húgommal a szüleinél, a Rózsa családban élt, valahol a Lehel út környékén laktak, és volt egy elég jól menő, bádogárut előállító üzemük. A Rózsa család jómódú volt. Miután szüleim elváltak, soha nem találkoztam az édesanyámmal. A húgommal, aki vele élt, körülbelül olyan tizen-nem-tudom-hány éves korom körül már elkezdtünk összejárni. De nem mesélt a Rózsa-családról, nem is kérdeztük. Annyit tudok, hogy a húgom jól érezte magát otthon. Tudomásom szerint tartásdíjat az apámnak nem kellett fizetnie, talán a tehermegosztás miatt, hiszen a két fiú az apámnál maradt.

Miután elváltak, anyám a család saját üzemében dolgozott, az irodai munkát végezte. Arról nem tudok, hogy szerzett-e valamilyen iskolát. Anna húgom elvégezte a négy polgárit, erre késöbb úgy tudom már nem volt lehetőség. A családnak sem ment már akkor nagyon jól a zsidótörvényes megszorítások miatt. Anna húgom valami papírüzemben dolgozott, ahol zacskóragasztást vagy hasonló primitív munkát végzett. Addig volt ott, amíg 1944-ben elkezdték a budapesti zsidó nőket is összeszedni[x]. Akkor édesanyjával együtt vitték el. De talán a szerencséjére, mondhatom, elszakadtak egymástól. Édesanyámat, ahogy én tudom, nem a gyalogmenetbe[xi] osztották be, hanem egy uszályba tették, amivel a Dunán akarták fölvinni őket. Állítólag ez az uszály elsüllyedt[xii]. Hogy ez szándékos volt-e, vagy találat érte, azt nem tudom. A benne lévő nők odavesztek.

1925-ben apám újra házasodott. A második feleség neve Szabó Stefánia. Nem tudom, mikor született, mert titkolta. Tudomásom szerint újsághirdetés alapján ismerkedtek meg. Mostohaanyám akkor özvegy volt. Az első házasságából nem volt gyereke, a másodikban pedig nem akartak már. Első férje a nagy Herzl család[xiii] valamelyik sarja volt, ha jól emlékszem, Herzl Fülöp. A tőzsdén nagyon meggazdagodott, majd amikor a budapesti tőzsde összeomlott, akkor a veszteségei miatt öngyilkos lett. Valószínűleg ő hirdetett, az apám felfigyelt rá, összeismerkedtek, és az apám látta a gazdagságot. A mostohaanyámnak, amikor összeházasodtak, még volt vagyona, az Ó utcában volt egy bérháza. Az Ó utcai ház első emelete volt a mostohaanyámé, a többit kiadta. Ez egy szép négy- vagy ötszobás lakás volt, gyönyörű csillárokkal. A csillárokra emlékszem, mert apám kettőnket kézen fogva elvitt bemutatni a leendő anyukának, hogy mi a véleménye. Nagyon rendesen kellett viselkednünk. A mostohaanyánkkal jól kijöttünk, soha semmi konfliktus nem volt. Nagyon gondoskodó volt, a betegeskedő gyerekeket nagyszerűen tudta ápolni, nagyon vigyázott ránk. Anyukának szólítottuk. A cseléd és a mostohaanyám között is általában jó viszony volt. Az ételkészítésnél a mostohaanyámnak volt döntő szerepe, és azt hiszem, a bevásárlásnál is. A cselédek általában inkább takarítottak, mostak, vasaltak, a fűtés körüli teendőket látták el.Apám sokkal kevesebbet törődött velünk, a munkája is elszólította. Nem tudom, hogy a mostohaanyám milyen iskolát végzett, de végig háztartásbeli volt. Nagyanyám akkor is velünk lakott, de a második feleségnél nem szított viszályt. Mire a második feleség megérkezett, addigra valószínűleg a nagymama tanult az előzőből. Mert amikor szétesett az első házasság, akkor látta, hogy ennek bizonyos mértékig ő is oka volt.

Kezdetben minden csupa szép és jó volt. Aztán rosszabb viszonyok jöttek, jött a nagy gazdasági világválság[xiv], el kellett adni a házat. Akkor még apám nem kapott újra megbízást a Caterpillar cégtől, hanem egy olajkereskedő vállalatnál dolgozott mérnökként, elég gyenge fizetésért. A Caterpillar céggel ugyanis az első világháborúban megszakadt a kapcsolat. Aztán az amerikaiak valószínűleg bizalmatlanok voltak, és csak a harmincas évek elején jöttek újra, de már csak úgy, hogy kellett egy tőkés háttér. Ez az ausztriai Steyr Művek lett. Tehát az apám munkaadója tulajdonképpen az ausztriai Steyr Művek volt. Addig, az 1918 és 1930 közötti időszakban, tehát a második házasság kezdetén is nagyon gyengén keresett. Ráadásul itt voltunk mi, a felnövekvő két fiú, elég sokat betegeskedtünk, és ez sok pénzt vitt el.

1930-tól kezdett újra a Caterpillarral foglalkozni a Steyr Művek megbízásából. Nagybirtokokon, mezőgazdasági vásárokon tartott traktorbemutatókat. Van egy fénykép, ahol a Budapesti Tenyészállat Vásáron mutatja be az egyik gépet, a nagy teljesítményű Twentyt. Mindig nagy nézőközönsége volt, és brillírozott előttük: készített egy kis dombot, azon fölment, lement, forgolódott. A gép tulajdonképpen ugyanazt tudta kicsiben, mint egy harckocsi. Akkor anyagilag is sokkal jobban ment, 1933-ban vagy 1934-ben tudott venni Rákoscsabán, részletfizetésre, egy kis nyaralót. Egy báró család parcellázott, szép nagy, 320 négyszögöles telkeket. A kis ház felépítése ezer pengőbe került. Egy nagyobb szoba volt, olyan 4x4-es lehetett. A két fiúnak apám összeállított egy emeletes ágyat, ők meg rendes ágyon aludtak. Előtte egy tetővel lefedett, oldalt nyitott veranda. Ott lehetett étkezni. A ház mögött már házilag készült egy kisebb helyiség fürdőszobának, ott persze csak lavór volt. Vízvezeték nem volt, hanem kút, amiből kézzel szivattyúztuk a vizet. Érdekes, hogy minden lakásunkban volt bidé. Itt is Rákoscsabán egy hordozható. Tudott bennünket iskoláztatni. Az sem volt akkoriban gyerekjáték, mert tandíjat kellett fizetni. Tudott venni egy autót is. Apámnak szenvedélye volt az autózás, vett használt autókat, saját maga és a szerelő emberei gyönyörűen rendbe hozták. Valamilyen angol autója volt, egy erős túrakocsi, azzal járt. Hétköznap is használta, ezzel járt be a munkahelyére, vagy a munkájával kapcsolatos vidéki és külföldi utazásait ezzel tette. Ez adott egy bizonyos rangot is az embernek, nagy dolog volt akkoriban. Lehet, hogy külföldre vonattal ésszerűbb lett volna, de nagyon szeretett vezetni. Családilag is sokat mentünk, de most egy se jut eszembe.

Apám napjai úgy teltek, hogy reggel munkába ment, és későn jött haza. Hétvégeken otthon volt, de érdekes, nem tudom, hogy mit csinált hétvégeken. Apámnak nagyon kevés barátja volt. Elsősorban még az első világháborúból megmenekült emberek, ugyancsak tisztek. De ezekkel inkább hivatalos helyeken jöttek össze, tehát amikor valamilyen ünnepség volt, valamilyen megemlékezés. Ezek nem olyan barátok voltak, hogy állandóan összejártak, kártyáztak. Apám nem kártyázott, nem ivott. Olyan nem volt, hogy családilag összejárt volna valakivel. A mostohaanyámnak voltak régi zsidó barátnői, nem sok, kettő-három. Időnként meglátogatták egymást, elmentek valahová. Például konkrétan emlékszem arra, hogy általában a nyári vakációkon, amit a rákoscsabai kis ingatlanunkon töltöttünk, egyik-másik régi barátnéja eljött egy-két napos tartózkodásra is. Az egyiket úgy hívták, hogy Paula néni. Zsidó asszony volt. De apám nem nagyon kapcsolódott bele a női beszélgetésekbe, és nem is járt el anyámmal.

Közben mindig voltak rövid bevonulások, időnként volt valami ünnepség, szoboravatás, ilyesmi. Ilyenkor apám felvette a honvédtiszti díszegyenruháját, kitűzte az összes kitüntetést, és volt, hogy minket is magával vitt. Határozottan emlékszem például egy ilyen esetre. A Kossuth téri Rákóczi szobor avatásához minket is elvitt. Darutollat tűztünk a diáksapkába, úgy álltunk apám mellett kétoldalt, ő pedig a díszegyenruhájában. Ott kerültem először olyan helyzetbe, hogy bemutatott bennünket egy tábornoknak. Nem tudom, ki volt az, csak láttam, hogy a nadrágján vörös lampasz[xv] van. Apámnak megvoltak a kapcsolatai. Van egy fénykép róla, ahol a Frigyes főherceggel beszélget. De Bethlen Istvánnal is ilyen nexusban volt. Ez ugyan egy üzleti kapcsolat volt, mert ezt a drága gépet inkább csak a nagyobb gazdaságok tudták megvenni, de ezek a nagyurak becsülték Domonkos Miksát, ha egyáltalán tudtak róla, hogy egy zsidó származású ember. Mert a kiállása, a fellépése ugyanolyan volt, mint bármelyik magyar katonatisztnek.

Lassan megromlott a család anyagi helyzete. Az 1930-as évek elején el kellett adni azt a lakást, és kivettek egy még elég szép nagy utcai lakást a Kazár utca és a Paulay Ede utca sarkán, a harmadik emeleten. Lift nem volt. Ez egy háromszobás lakás volt, és ide már jött a nagymama. Volt benne konyha, fürdőszoba, cselédszoba. Cseléd is volt. Onnan egy még rosszabb lakásba, a Hernád utcába költöztünk. Ez olyan 1934-ben lehetett. Ugyanis közben megszűnt a caterpillaros állás. Nem sokáig ment, a rossz gazdasági körülmények között Magyarországon nem volt vevő ezekre a gépekre. Apám mindenfélével próbálkozott. Arra emlékszem, hogy egy olyan petróleummal működő hősugárzóval házalt, ami az autókat fűtötte. Mert akkor az autóknak még nem volt belső fűtése. Valami nyugati cégtől vette át bizományba. Ezzel házalt, de nem nagyon ment. Ezért fel kellett hagyni a luxus dolgokkal, és egyre gyengébb lakásviszonyok közé kerültünk. Autó se volt sokáig. A Kazár utcából a Hernád utcába költöztünk, és néhány évet töltöttünk itt. Úgy emlékszem, hogy kétszobás, alkóvos utcai lakás volt, és a nagymama lakott az alkóvban. A következő lakás a Lövölde téren volt, egy földszinti, még gyengébb, bent az udvaron. Az udvar közös volt egy Rottenbiller utcai mozival, úgyhogy amikor a „Meseautó"-t[xvi] játszották, akkor azt napjában többször végighallgattuk. Ez egy kétszobás lakás volt, és itt már nem volt cseléd, a nagymama sem fért el, hanem átköltözött a Szív utcába egy rokon családhoz. Ott is halt meg. Én akkor már munkaszolgálatos voltam, úgyhogy nem tudtam ott lenni a temetésén.

Háborús évek: 1939 - 1945 

Apámban nem merült fel soha a katolizálás. Épp ellenkezőleg. Beszélgetések közben számtalanszor kijelentette, hogy ő nem hajlandó megalkudni, épp azért, mert zsidóüldözés van. Ha nem lenne zsidóüldözés, akkor esetleg szóba kerülhetett volna. Nekem is ez volt a véleményem. A zsidóüldözést ő a fehérterrortól, a numerus clausustól, az egyetemi zsidóverésektől[xvii] számította. Ez annyira így van, hogy többször elmesélte az ún. Klub kávéházi csatát. A Szent István, akkor Lipót körúton a színházhoz egészen közel volt egy nagyon szép régi kávéház, a Klub kávéház. Oda jártak nagyon sokan a lipótvárosi és újlipótvárosi zsidó emberek közül. Édesapám is. A fehérterror idején egy alkalommal ott ült a Klub kávéházban, és egyszer csak berontott oda egy különítmény bikacsökkel, botokkal, és elkezdték ütni-verni a bent ülő embereket, mondván, hogy azok zsidók. Ezt apám többször elmesélte. Elmondta, hogy ettől kezdve, ha nyilvános helyre ment, soha nem ült olyan helyre, ami háttal lett volna a bejáratnak, hanem mindig csak a bejárattal szemben. De az is köztudott volt, hogy a numerus clausus után még mindig volt néhány zsidó fiatal az egyetemeken, és rendszeresek voltak az atrocitások. Lelökdösték őket a lépcsőn.

Apám tartalékos tiszti státusza és az 1935-ben Horthy Miklóstól kapott századosi előléptetése sok mindentől megóvta őt. Mire kitört a zsidóüldözés, addigra ő már mindenféle intézkedés alól fölmentett ember volt, mert olyan magas kitüntetésekkel rendelkezett, és megvolt ez a Horthy előléptetés és rajta volt azon a listán, amit úgy neveztek akkor, hogy Horthy mentesség. Ez azonban nem vonatkozott a gyerekeire. Tehát nekünk attól még éppen úgy be kellett vonulnunk munkaszolgálatra.

Apám már nagyon nehéz körülmények között élt, nem volt stabil állása, az ügynökösködés hol hozott, hol nem. 1943-ra nagyon kifogyott a tüzelőkészlet.

Majdnem mindenütt szén- vagy fatüzelésű kályha volt, minden lakáshoz tartozott egy ilyen rekesz [a pincében], abban volt a tüzelő. Emlékszem, a mostohaanyám egy levelében írta, hogy bizony sokat fagyoskodnak. Az autókályhán kívül volt még egy dolog, ilyen orvosi hősugárzó, ami vöröses-lilás színt adott, egy George Sun nevű angol cég gyártotta. Én a munkatáborban rendszeresen kaptam csomagokat és pénzt. Nehéz volt azt a havi 20 pengőt összeszednie, ennyit lehetett havonta a munkatáborba küldeni.

1942-ben összetalálkozott egy régi iskolatársával, Eppler Sándorral, egy hitközségi vezetővel. Eppler megbeszélte a hitközség vezetőivel, hogy ezt a Domonkos századost, aki a régi hadviselt zsidó tisztek egyik prominens alakja, jó lenne alkalmazni szerény fizetésért. Ugyanis a zsidó munkaszolgálatosok felruházásáról, a cipő-, bakancs-, pokróc-, téli felsőruha-, alsónemű- stb. ellátásról a hitközségnek kellett gondoskodnia. A Hadviseltek Bizottsága, tehát zsidó tisztek összeálltak, és alakítottak egy bizottságot, aminek az volt a feladata, hogy ellássa hivatalosan a zsidó munkaszolgálatos századokat. Ezt a Honvédelmi Minisztérium is jó néven vette. Mert hiszen nem az volt nekik a céljuk, hogy ottan megfagyasszák a gyerekeket. Tehát apámat valamilyen szerény jövedelemért bevitték a hitközséghez. Ő lett ennek az akciónak az egyik vezetője. Az ügynökösködést abbahagyta, mert a kettő nem fért össze. Nem volt könnyű a pénz összeszedése, de jómódú zsidók még akkor is voltak, és ez úgy folytatódott, hogy a végén országos szervezetté terjesztették ki. A jómódú zsidók különben összeadtak mindenfélére, például segélyre a szegényeknek, az állás nélkül maradt zsidó családoknak, gyermekeknek. Egyébként a zsidó vallásnak van egy óriási előnye, az, hogy zsidó embert nem szabad engedni koldulni[xviii]. Ez a Szentírás előírásaiból egyenesen következik. Ugyanebből a bibliai nézetből adódott az is, hogy a munkatáborba kényszerített szegény zsidó gyerekeket fel kellett karolni.

Apám honvédelmi minisztériumi kapcsolatai révén találtak egy nyugalmazott tisztet, Ocskói Ocskay Lászlót, jó megjelenésű tartalékos százados volt, első világháborús hadirokkant, sántikálva járt, aki 1944-ben megszervezett egy olyan munkaszolgálatos századot, amelynek az volt a hivatalos neve, hogy ruhagyűjtő század. Akik ebben benne voltak, kaptak olyan papírt, amivel elég szabadon lehetett mozogni. Ez még június, július, augusztus. Ennek lehetősége rögtön megszűnt a Szálasi-féle hatalomátvételkor[xix]. A századnak a hitközség adott helyet, a mai Zsidó Múzeum helyiségeiben. Emeletes ágyakkal volt berendezve, úgyhogy ha a Honvédelmi Minisztériumból kijöttek megszemlélni, szabályszerű dolgot találtak. Volt néhány nagyon rendes katona, akiket Ocskay százados szedett valahonnan össze, úgyhogy ha el kellett menni ruhagyűjtésre, akkor mindig egy katonai kísérővel mentek. Ebben a században nem annyira fiatalok voltak, hanem komoly, meglett, idősebb emberek, akiket a jó kapcsolataik vittek be oda, hogy biztonságban legyenek. Természetesen ahhoz, hogy egy ilyen 150-200 fős társaságot el lehessen látni, kellett honvédségi ellátmány.

Attól kezdve apám végig a hitközségnél volt, csak időnként változtattak a helyzetén. 1944. március 19[xx]. után azonnal beállították őt olyan szerepre, ahol a némettudását kihasználva a német hatóságokkal való érintkezésben, főleg a gazdasági, technikai kérdésekben helyt tudott állni. Ugyanis 1944. március 19-én bejöttek ide ezek a hordák, és első dolguk volt az, hogy ami zsidó vagyont lehetett, azt összeszedték. De ez nem elég, hanem követelésekkel léptek föl. Például leírták, hogy nekik 24 órán belül száz takaró kell, 24 órán belül X tábornoknak egy zongora kell, 24 órán belül ötven írógép kell. Azért volt fontos, hogy apám ott legyen, mert ha bejött oda személyesen egy ilyen pökhendi náci vezető, akkor az apám már azzal, ahogy tudott németül, és látták, hogy magyar százados, egész más viselkedésre késztette. Azt se tudták, hogy zsidó, századosi egyenruhában volt, és soha nem hordott sárga csillagot. Volt egy komoly stábja, akik között elsősorban a gazdasági életben praxissal bíró emberek voltak. Mert amikor például az volt a feladat, hogy kell az a száz takaró, vagy ágyak kellettek, akkor ezek a gazdasági emberek tudták, hogy hol van raktárban, hol vannak még olyan készletek, ahova el lehet menni, és a zsidótól el lehet rekvirálni. Mert gyakorlatilag arról volt szó. Nem volt kellemes helyzet ez, mert rekvirálni kellett a németek számára. De valakinek kellett csinálni.

Arról tudok, hogy az Eichmann időnként megpróbált fenyegetésekkel, erőszakosan fellépni. Fölrendelték magukhoz a Svábhegyre a Zsidó Tanács egyik vagy másik vezetőjét, és azzal fenyegetőztek, hogy elviszik őket, ha ezt vagy azt nem kapják meg. Még a Szálasi előtt volt, amikor Eichmann deportálni akarta a budapesti zsidókat, és Horthy megakadályozta. Eichmann hozzáfogott, és megpróbált stikában, ahonnan lehetett, zsidókat elvinni. Sikerült is neki egy transzportot elindítania, és későn vették észre. De még nem hagyták el a magyar határt, amikor utánuk mentek, és ezt a szállítmányt visszahozták az internáló táborba. Az úgy volt, hogy Wallenberg kapott egy információt a budapesti Zsidó Tanácstól, hogy az internáló táborból ennyi és ennyi zsidó embert elvittek. Erre Eichmann a zsidó vezetők közül hármat, nem emlékszem, kit, fölrendelt a Svábhegyre, ott tartották étlen-szomjan, és mialatt fogva tartotta a zsidó vezetőket, azalatt mégis kivitte azt a nem tudom én, hány száz embert[xxi]. Valószínűleg apám is benne volt abban a háromban, de nem tudom. Nem kellett mindenről beszélni, sőt legjobb volt nem mindenről tudni.

Eljött október 15. A Szálasi hatalomátvétel egy vasárnapi napon volt, és a budapesti zsidóság már délután tudta, hogy nagy baj van, mert hiszen tankok mentek végig az utcákon, és a rádió bemondta, hogy Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön haza. Apámnak sikerült bemennie a Síp utcába, akkor is egyenruhában persze. Rajta kívül senki, se Stöckler[xxii], az elnök, se a Tanács többi tagja nem tudott bejutni. Nem mertek kimenni az utcára. Ott ült egyedül ült a telefon mellett, és felhívta Ferenczy alezredest[xxiii]. Ferenczy a magyar kormányban a zsidó ügyek legmagasabb szintű vezetője volt, egy kétszínű alak. Korábban a vidéki zsidók deportálásánál kulcspozíciója volt, ő felügyelte a csendőröket, de amikor Horthy megtette a maga lépéseit, és németek jelenléte ellenére enyhült a zsidók elleni magatartás, Ferenczy érezte, hogy jó lesz itt vigyázni, és elkezdett közeledni. A zsidó vezetőknek folyton azt mondta, hogy vigyázni fognak, nem engednek ki többet, nem lesznek Eichmann szolgái. De most, hogy apám a puccs után föltárcsázta azzal, hogy alezredes úr, itt vagyok egyedül, és nagyon komoly gondjaink vannak, Ferenczy azt mondta, hogy a zsidók most megkapták, amit megérdemeltek, és letette a telefont. Ezt apám a népbíróság előtt is elmondta.

Tehát ott ült egyedül a Síp utcában, és fölszólt telefonon a házmester, egy nagyon rendes, jóravaló keresztény ember, hogy százados úr, itt van egy német őrmester, tessék szíves lenni fogadni. Jó, jöjjön fel. Feljött egy fiatalember, géppisztoly volt nála. Hol vannak a zsidó vezetők, kérdezte. Intézkedjen, hogy azonnal jöjjenek elő. Apám hirtelen kivette a kezéből a géppisztolyt, és rárivallt. Álljon haptákba! Ön most egy magyar királyi honvédszázados előtt áll. Nekem csak jelenthet. És kidobta. A házmester csak állt ott reszketve.

Aztán néhány napon belül konszolidálódtak a viszonyok, a németekkel való kapcsolat is valahogy konszolidálódott. A Ferenczy alezredes mellé, mivel nem tudott németül, kirendeltek egy Lullay Leó[xxiv] nevű embert. Valamikor városházi tisztviselő volt, különben tartalékos tiszt, azt hiszem, főhadnagy. Tulajdonképpen nem volt más feladata, mint tolmácsolt a csendőralezredesnek. Reaktiválták, és ennek során szerencsétlen módon csendőrtiszti rangot kapott. Azért mondom, hogy szerencsétlen módon, mert nagyon rendes, jóravaló ember volt. A felszabadulás után természetesen elkapták, eljárás volt ellene, és nem lehetett kimenteni.

Tulajdonképpen olyan volt, mint egy polgármester. A Zsidó Tanácsot a közgyűléshez lehet hasonlítani, amelyik döntéseket hoz, amit a főtitkár, akit a polgármesterhez lehet hasonlítani, hajt végre. Az apám mérnök volt, tájékozott volt a közegészségügy, a közigazgatás és a rendészet kérdéseiben, ezért nyugodtan támaszkodhattak rá. A lakásügy nem az ő kezében volt, ennek vezetője egy ügyvéd volt, dr. Kurzweil[xxv]. Ahhoz jogász kellett, hogyan lehet az emberek között igazságot tenni, hogyan lehet egy kétszobás kis régi lakásban elhelyezni húsz embert. Gyakran jöttek panaszok, különösen ilyen ügyekben. A lakásosztálynak borzasztó nehéz feladata volt, ez gazdálkodott a csillagos házakban levő helyekkel. A gettózásnál aztán még nehezebb lett a helyzetük. Apám irodáját - mert volt egy előszobája és titkárnője - szabályosan ostrom alatt tartották a különböző panaszkodók vagy segítségkérők. Voltak, akik a testvérük megtalálásához kértek segítséget és hasonlók. Vagy: Ocskay százados segítségével a gettón kívül, a zsidó gimnáziumban sikerült katonai felügyelet mellett elhelyezni majdnem 3000 embert. Egyszer megpróbáltak a nyilasok bemenni, de az Ocskay századosnak[xxvi] volt kapcsolata a német tisztekkel, szólt nekik, és a németek zavarták el onnan a nyilasokat. Ilyen furcsa világ volt.

Apámnak irodája volt a Síp utca 12-ben, ahol ő mint a Zsidó Tanács ügyvezetője működött. Aztán amikor elrendelték a gettó felállítását, ő volt a gettó rendészeti parancsnoka is. Mert a gettóban volt egy gettórendőrség zsidó emberekből. Sok minden volt. Az egy kis ország volt, amit meg kellett szervezni. Voltak körzetek, voltak orvosi rendelők, volt étkeztetés. Meg kellett szervezni egy közigazgatást, ahol háztömbönként vagy bizonyos részenként vezető embereket jelöltek ki, lehetőleg intelligens embereket, tanárt, ilyesmit neveztek ki, akiknek a feladata volt névsor összeállítása (tudni kellett, hogy kik laknak ott). Az egészségügyi ellátásról kellett gondoskodni, hogy lehetőleg mindenhová jusson orvos. Gondoskodni kellett az elhalálozások intézéséről. Nem ő személyesen, de megvoltak az emberei. Eleinte még kivitték a halottakat a temetőbe, de abba kellett hagyni, mert egy alkalommal a nyilasok egy temetést intéző csoportot a rabbival együtt elhurcoltak, és azt hiszem, meg is ölték őket. Ettől kezdve a temetés bent a Dohány utcai templom udvarában volt. Aztán már olyan tömegű volt a halott, hogy a Kazinczy utcai fürdő helyiségében voltak felstószolva a szerencsétlenek. A Klauzál téren is volt temetés. Aztán meg kellett indítani a vízellátást, ami egy elég nagy probléma volt, mert bizonyos idő után már nem volt rendes nyomás. Meg kellett találni a régi kutakat. Szerencsére a zsidó negyednek ezekben a régi házaiban sok helyen föl lehetett tárni a régi kutakat. Az orvosok feladata volt a víz tisztaságának a felügyelete. Ezek mind ilyen, hogy mondjam, önkormányzati rendeletek voltak. Hát az apáméknak meg kellett csinálni az ide vonatkozó rendeletrendszert, továbbá fel kellett állítani egy rendészeti alakulatot, amelybe lehetőleg még nem túl öreg embereket kellett beszervezni. Ha jól emlékszem, gumibotot akartak adni nekik[xxvii], de ez nem sikerült.  De a gettó-időszak utolsó idejére már sikerült megoldani, hogy a VII. kerületi rendőrkapitányságnak egy csoportját fegyverestől beköltöztették a Síp utcai székház alagsorába, ami bizonyos védettséget[xxviii] adott.

Igazából csak decemberre állt fel a gettó, mert az embereket már oda tömörítették, de mindig húztuk-halasztottuk a gettó lezárását, a deszkakerítés és a kapuk építését. A gettó főkapujában, ez a Wesselényi utca felől volt, mindig ott üldögélt egy géppisztolyos kisnyilas, akinek az volt a fő feladata, hogy ne engedjen senkit megszökni. Ha pedig jött valaki kívülről, akkor azt meg kellett néznie. Apám a tiszti egyenruhában szabadon járt, jött-ment, soha nem tette fel a csillagot. Egy magyar királyi honvédszázados oda ment, ahova akart. A kívülről jövő hatósági emberek vagy nyilasok nem is tudták, hogy kicsoda. Egyébként a gettóba sokan jöttek mások is, például Köhler páter például rendszeresen bejárt, és igyekezett segíteni, és ezt a nyilasok nem tudták megakadályozni[xxix]. Ezzel a kapuban álló nyavalyás kisnyilassal kapcsolatos a következő történet. Januárban, amikor már bezárult Budapest körül a szovjet hadsereg gyűrűje, akkor a pesti oldal nyilas vezetősége még a hidak felrobbantása előtt átszökött Budára. Egyik reggel mentünk be a gettóba. Odaérkezünk a kapuhoz, ott ül az a kisnyilas és köszön. „Alázatos tiszteletem, százados úr". „Na, mi van fiam?" „Hát százados úr, alázatosan jelentem, nagyon nagy baj van. Tessék elképzelni, éjszaka az egész kerületi vezetőség átszökött Budára." „Nahát, legalább azok biztonságban vannak", mondta az apám. „De nem csak ez a baj", mondta a kisnyilas, „Tessék nézni, itt van a géppisztolyom, nem adtak hozzá egyetlen töltényt sem". „Nem baj, fiam, majd vigyázunk rád."

Apámnak elsősorban az élelmezést ellátó polgármesteri hivatali emberekkel, valamint honvédségi vezetőkkel kellett tárgyalnia. Volt két főtiszt a Honvédelmi Minisztériumban, az egyik egy ezredes, akivel el lehetett intézni, hogy a zsidókból Budapest védelmét ellátó, sáncot ásó alakulatokat csináljanak. A nőket is vitték. Ez nagyon fontos volt, mert magyar katonai felügyelet mellett dolgoztak, tehát lényegében biztonságban voltak. Ezekkel a főtisztekkel apám szóba tudott állni, és nagyon rendesek voltak[xxx].

Apámnak jó kapcsolata volt Wallenberggel, így az egész család kapott Schutzpasst. A Schutzpass fényképes, névre kiállított dokumentum volt, az alábbi szöveggel:

Apám soha nem tett említést Wallenberggel való kapcsolatáról, csak azt tudom, hogy Wallenberg kis névjegyzékében, amelyet az oroszok pár évvel ezelőtt visszaadtak, s amit én Ember Máriától megkaptam másolatban, benne van Domonkos Miksa telefonszáma. Ennyit tudok, de erről senki nem nagyon beszélt, Wallenberg is elég diszkréten intézte az ügyeit. Vásárolt Újlipótvárosban házakat. Sokat. Vásárolt raktárakat. Sok pénz volt nála, ez volt a dolga. Az egyik házban, a Katona József utcában, amire a Svéd Követség védelmet adott, ki volt téve a kapura egy tábla, ott kapott apám is egy lakást. Ez még a nyilas idők előtt volt. Közvetlenül mellette és fölötte a Zsidó Tanács vezetői laktak. Ez azt jelentette, hogy nem kellett csillagos házba menniük. Ha jól emlékszem, egy rendes kétszobás lakás volt, ahol csak apám, mostohaanyám, később Anna húgom és én laktunk. Még a Lövölde téri régi lakásból is sikerült átvinni bútorokat. Különleges ellátásunk is volt. Stöckleréknek voltak olyan svéd kapcsolatai, akik konzervgyárból hozták a jó minőségű dolgokat. Arra határozottan emlékszem, hogy nagyobb konzervdobozokat adott át egy pasas.

Közben megmentettük a húgomat is. Amikor az édesanyámat arra az uszályra tették, amelyik elsüllyedt, akkor a húgomat beosztották egy gyalogmenetbe, és vitték Nyugat felé[xxxi]. Ez már a legkegyetlenebb Szálasi-rendszer idején volt. Apámnak valahogy sikerült megtudnia, hogy ez a gyalogmenet Börgöndpusztán[xxxii] letelepedett egy időre. Édesapámnak volt néhány ügyes embere, és az egyiknek, az is zsidó volt, nagyon jó rendőrségi kapcsolatai voltak korábbról. Ezt a fiatalembert Rónainak hívták[xxxiii]. Apám megbízta, hogy menjen el Börgöndre, hozza ki, és állítsa elő mint nyomozó. Odament, kihozta. Borzasztó állapotban volt, kiéhezve, letörve. Rónai behozta hozzánk a gettóba. Hát mit csináljunk vele? Közrefogtuk apámmal - én is katonaruhában voltam mint egyszerű kiskatona -, és kimentünk vele a gettóból. Volt egy lakásunk a Katona József utcában, amit a svéd követségtől kaptunk, és oda vittük. Átadtuk a mostohaanyámnak, aki rögtön bablevessel traktálta. Mostohaanyám nem volt bent a gettóban, ő ott volt kint, a védett lakásban.

Itt kell megemlítenem Szalai Pált[xxxiv], aki a Nyilaskeresztes Párt és a budapesti rendőrség közötti összekötő tiszt volt. Eredeti foglalkozása könyvárus, intelligens fiatalember volt, aki valamikor az 1930-as években megbolondult, és beállt a nyilas pártba. Ennek következtében ugyanakkor, amikor Szálasit bebörtönözték, őt is elkapták, és ő is bekerült a szegedi börtönbe. A lényeg az, hogy ez a Szalai, amikor kikerültek a börtönből, már nem ment vissza a Szálasi pártba, volt annyi esze, hogy elege lett belőle. Viszont Szálasiék nem tudták, hogy időközben megváltozott a mentalitása, úgyhogy október 15. után berendelték, hogy te leszel az összekötő a nyilas párt és a budapesti rendőrség között. Ennek következtében hivatalból vette fel a kapcsolatot a zsidó tanáccsal, édesapámmal, és nyíltan megmondta neki, hogy az összekötői kapcsolatát fel fogja használni arra, hogy segítsen. Például jellegzetes eset, hogy egy nyilas társaság megrohant egy házat. Szóltak Szalai Pálnak, és ő a rendőrségi cimboráival elintézte, hogy kiküldtek oda egy riadóautót, és a magyar rendőrök elzavarták a teljesen illegálisan dolgozó nyilasokat. Mert ezek legtöbbször illegálisan ténykedtek, például azok, akik a Dunába öldösték a zsidókat[xxxv], nem valamiféle ítélet alapján, hanem csak szórakozásból csinálták. Szalai tehát rengeteget segített. A háború után kétszer is megpróbáltak ellene eljárást indítani, de meg lehetett védeni. Dokumentumok voltak róla, hogy milyen módon segített, nem is ítélte el a Népbíróság[xxxvi].

1945. januárban már kifogyóban volt minden élelem, a város lángokban állt. Egyszer csak azt mondja nekem az apám, hogy gyere, átmegyünk a városházára, ahol az egyik tanácsnoknak, a nevére nem emlékszem, van módja kiutaltatni étolajat és valami élelmiszert, babot, lisztet stb. Átmentünk a városházára, ami már akkor nagyon romos állapotban volt. Mellette az Adria palota[xxxvii] lángokban állt. Bejutottunk a városházába, aminek kétszintű pincéje van. Ott volt a német parancsnokság, a magyar parancsnokság, ott voltak a polgármesteri hivatal osztályai, és ott volt az a tanácsnok, aki kiadott egy papír apámnak: a Kőbányai Sörgyár készletéből kiutal ennyi ezt és annyi azt. Én nem mehettem be a tárgyalásra, hanem a pincefolyosón oldalt szép csendben álltam. Amikor apám kijött, egyszer csak jön szembe három ember, két karszalagos nyilas, fegyverrel, közöttük pedig minden parolijától megfosztva Lullay Leó főhadnagy. Apám megállította őket. „Álljanak csak meg! Beszédem van ezzel az emberrel." A két katona félreállt, és a tiszt urak egymás között beszélgettek. Lullay elmondta, hogy a nyilasok észrevették, hogy megpróbált megszabadulni a Ferenczy-féle dolgoktól, elfogták, lefokozták. Egyelőre nem tudja, mi lesz a sorsa, és azt kéri édesapámtól, hogy ha mi életben maradunk, értesítsük a feleségét. Később valami bombázás következtében megszökött, túlélte a háborút, hadifogságba került, az oroszok elvitték, amikor onnan visszajött, lefolytattak ellene egy nagyon igazságtalan eljárást, és börtönbe került. A börtönben halt meg.

1945 után

A felszabadulás után apám bent maradt a hitközségnél, és megtették a pesti izraelita hitközség főtitkárának. A közgyűlés szabályszerűen megválasztotta. A zsidó élet kezdett feléledni, meg kellett szervezni a deportálásból visszajött emberek ellátását, segélyezését, kapcsolatot kellett tartani a Jointtal, a Magyar Vöröskereszttel, a Deportáltakat Gondozó Bizottsággal[xxxviii]. Ezek mind fontos szervezési feladatok voltak. Emellett voltak a reprezentatív funkciók, ahol ott kellett lenni. Tehát ő volt a főtitkár, és fölötte az elnök, Stöckler Lajos. A jó kapcsolatuk még a gettó időben alakult ki. Stöckler is abban a Katona József utcai svéd védett házban kapott lakást Wallenbergtől.

Én elleneztem apám 1945 utáni szerepvállalását a zsidó életben. Egyrészt azért, mert a felekezeti életben mindig voltak torzsalkodások, irigykedések, és amikor vége lett a háborúnak, akkor édesapámat hivatalos körökből dicsérték, ugyanakkor erősen vallásos oldalról voltak olyanok, aki nem nézték jó szemmel, hogy egy magyar katonatiszt vezeti őket. Felhozták azt is - az ő szempontjukból joggal -, hogy édesapám egyrészt nem volt templomjáró, másrészt a mi egész életünk magyar polgári élet volt, bennünket, gyerekeket kifejezetten nacionalista nevelésben részesítettek. Ez nagyon nem tetszett nekik. És igazuk is volt. Az tulajdonképpen egy véletlen volt, hogy bekerült a hitközségre. A háború alatt szükség volt rá, mert a rangjánál, tiszti fellépésénél fogva sokat tudott segíteni a gettóban, de egyáltalán nem állt zsidó alapon. Tényleg soha nem járt templomba, nagyünnepen sem, otthon nem tartottunk se kóser háztartást, se Hanukát, se szédert, semmit. A mostohaanyám a maga módján vallásos volt, péntek este mindig meggyújtotta a két gyertyát, de templomba ő sem járt, még a nagyünnepeken sem, és nem vitt kóser konyhát, mivel az apám abszolút ellene volt. Bár arra sem emlékszem, hogy az Ó utcai lakásában láttam volna mezüzét. Ellenzésem további oka volt az, hogy egy palesztinai magyar nyelvű lapban megtámadták apámat, hogy kivételezett a hozzá közelebb álló személyekkel és - úgy mondták - a zsidó arisztokráciával. Hiszen maga az elnök, Stöckler Lajos is egy nagyvállalkozó volt[xxxix]. Aztán fölhozták azt is, hogy a zsidó vezetők biztosan tudtak Auschwitzról, és nem tettek kellő időben lépéseket, legalább annyit, hogy a vidéki zsidók ne menjenek mint birkák a vágóhídra. Ez persze nem igaz, hiszen az Eichmann-féle stáb megjelenéséről és a magyar hatóságok munkájáról nem lehetett előre tudni, hiszen olyan gyorsan hajtották végre a vidéki zsidók deportálását, ami európai viszonylatban megdöbbentő volt. Még nyugati körök is csodálkoztak, hogy ezt Magyarországon így meg lehetett csinálni.

1947-ben apámat kitüntették, a „Magyar Közlöny" 1947. augusztus 13-i, 183. számában olvasható:

1950-ben apám nyugdíjba ment. Kapott egy szép végkielégítést, ebből vette meg ezt a rákospalotai házat. A ház háromszoba-hallos, nagy konyhával, nagy kamrával, két fürdőszobával. Van egy manzárd is, ott is van egy fürdőszoba és egy kis szobácska. Az egész ház 90 négyzetméter, a telek 100 négyszögöl. Ettől kezdve távol tartotta magát a közélettől. Kertészkedett.

Ennek ellenére 1953. április 7-én, tehát már Sztálin halála után elvitte az ÁVO. Több mint egy fél évig tartották bent, és 1953. november 13-án kivitték az István kórházba. Amikor bement, egy szép szál, száz kiló körüli, délceg ember volt, és kivittek a kórházba egy 45 kilós roncsot. Éjjel vitték ki, és nem akarták megmondani, hogy ki az. Amikor a kórházi ügyeletes közölte, hogy akkor nem veszi át, akkor telefonáltak a központjukba, és végül nagy nehezen megmondták. De megtiltották, hogy értesítsék a családot, és másnap délelőtt az ávóról telefonáltak. Napokig feküdt eszméletlenül. Két hónapig feküdt bent a kórházban, és visszanyerte a járóképességét. Később elmesélte, hogy a Fő utcai börtönbe vitték, meztelenre vetkőztették, és úgy kellett vallomást tennie. Cementágyon feküdt, éjjel-nappal reflektorral világítottak a szemébe, minden kihallgatás után vért vettek tőle, hogy gyengítsék az ellenállását. A kórházba úgy került, hogy 800 000 volt a vörösvérsejtszáma. Transzfúzióval hat nap alatt felvitték 1,5 millióra, amikor kijött, akkor a zárójelentés szerint már 3 490 000 volt. Nem sokkal azután, hogy kijött a kórházból, 1954. február 25-én meghalt.

Akkor megpróbáltam utánaérdeklődni, hogy mi történt és miért. Amikor érdeklődtem, az volt a válasz, hogy „Maga soha nem fogja megtudni, hogy itt mi történt". Aztán véletlenül mégis megtudtam. Szalai Pált 1952 nyarán a háza elől vitték be az ávóra. Mindenféle kínzásokkal rávették egy olyan vallomásra, hogy látta, amikor zsidó vezetők, köztük Domonkos Miksa meggyilkolták Raul Wallenberget a pénzéért. Amikor megvolt ez a vallomás, akkor lefogták a zsidó vezetőket, Stöcklert is, aki ugyanúgy tönkretéve jött ki. Ez már Sztálin halála után történt, tehát semmi köze nem volt az időközben leállított cionista ügyekhez. Kiderült, hogy ez nem magyar kezdeményezés, egy orosz stáb irányította az egészet. Ugye, nem tudtak a Nyugat felé elszámolni Wallenberggel, és azt találták ki, hogy a zsidókra kenik. Aztán mégis letettek róla. Szegény Szalai is kiszabadult. Megfenyegették, ha bárkinek bárhol bármikor bármit elmond arról, ami itt történt, meg fogják találni. Biztos, ami biztos, 1956-ban meglógott, Dél-Amerikába ment, és nevet változtatott. A rendszerváltás után haza mert jönni, és akkor mondta el nekem a történetet. Aztán összehoztam őt Ember Máriával, neki is elmondta, és megjelent[xl].

AZ ÉN ÉLETEM: DOMONKOS ISTVÁN 

Iskolai évek, 1938-ig

Az első gyerekközösség az iskola volt, óvodába nem jártunk. A Szent István téri állami elemi iskola volt, közvetlenül a Bazilika mellett. Nagyon jó emlékeim vannak arról az iskoláról. Már a kezdet nagyon kellemes volt, elsőben volt egy tanító néni, aki nagyon kedves volt, és jól indított el bennünket. Harmadikban és negyedikben pedig egy tanító bácsi vett át minket, aki szintén nagyon rendes és korrekt volt. Az elemi iskolában csupa jeles voltam, nem volt velem semmi gond. Könnyen tanultam. Az a környék a Lipótváros volt, úgyhogy körülbelül az osztály harmada zsidó volt. De soha nem volt konfliktus a zsidó és a keresztény gyerekek között. Az iskolában a nevelés erősen katolikus szellemű volt. Például karácsony felé az egész osztály tanulta a karácsonyi énekeket, a zsidó gyerekek ugyanúgy énekelték. A legtöbb lipótvárosi családnál nem is a Hanukát ünnepelték, hanem karácsonyfát állítottak. Nota bene nálunk nem volt. Azt az apám nem engedte, nem volt karácsonyfa-állítás. Apámnak különben az volt az elve, hogy ajándékot nem csak ünnepre kell adni, hanem amikor megengedheti magának. Ha valami megtetszett, például egy kisvasút, akkor azt megvette. A közelünkben, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton volt egy játékkereskedő, a Liebermann bácsi játékboltja. Mindig nézegettük a játékokat a kirakatban, és kértük, hogy ezt vagy azt vegyék meg. Kaptunk Märklint[xli] is, nagyon szép készletünk volt. Először volt a MATADOR, az fából készült összeállítható játék volt, és később kaptuk a Märklint. Ezt sokáig, 12-13 éves koromig használtam.

Apám kemény ember volt, de soha nem vert meg. Még egy pofonra sem emlékszem. Mostohaanyámmal előfordult, hogy amikor még kicsik voltunk, ráütött a fenekünkre, de egyébként nem. Rendkívül haladó gondolkodásúak voltak. Persze eléggé szófogadóak voltunk. Egy esetre emlékszem, amikor csúzlival kilőttük a szemközti ház egyik ablakát, és a csúzlit az egyik szekrény mögé rejtettük. De a károsult egy nyomozó volt, és kiderítette, honnan jöhetett a lövés, és becsengetett apámhoz, hogy a fiai ilyet csináltak. „Az én fiaim ilyet nem csinálnak", mondta apám. A pasas elment, és évek után egy nagytakarításnál került elő a csúzli. Egyébként apám megengedő volt, már tízegynéhány éves korunkban hozott nekünk légpuskát.

Minden évben mentünk nyaralni. Amíg nem volt meg a rákoscsabai nyaraló, addig Pomázra, Törökbálintra, tehát Pest környékére. Balatonra valamiért nem jutottunk el. Külföldre sem. Amikor már megvolt a rákoscsabai nyaraló, akkor már a nyári szünet előtt kiköltöztünk, és az iskolakezdés után költöztünk vissza, ezért reáliskolás korunkban a fivéremnek és nekem is volt vonatbérletünk.

Családilag nem jártunk színházba, de a középiskolában kedvezményes áron lehetett bérletet venni, és én jártam a Nemzetibe. Egyre emlékszem, hogy együtt mentünk. Volt az Erdélyi Mihálynak egy színháza[xlii] a Városliget szélén, már nincs meg, ahol operettet játszottak. Azt hiszem, kapott valakitől jegyet az „Erzsébet" című nagyoperettre. Olyanra nem emlékszem, hogy hangversenyre vittek volna, és zenét nem tanultunk. Ez valahogy kimaradt az életünkből.

A négy elemi után mind a ketten nyolcosztályos reáliskolába[xliii] mentünk, a Kemény Zsigmond Reáliskolába a Bulyovszky (ma Rippl Rónai) utcába. Nagyon jó iskola volt. Ezek az akkori iskolák versenyben álltak egymással. Mindegyiknek megvolt az egyensapkája. Sokat jelentett, mert már ott, az iskolában megmondták, hogy vigyázz, mert még ha az utcán csibészkedsz is, akkor is látják rólad ... ez olyan volt, hogy kvázi meg vagyunk jelölve. A fivérem, Péter mindig fölöttem járt. De csak egy évvel, mert novemberi volt, és vesztett egy évet. Nagyon jó tanuló volt, sokkal jobb tanuló volt, mint én. Ez nekem nagy előny volt, mert az ő használt könyveit megkaptam, továbbá sok segítséget is tudtam kapni. Kitűnő matematikus volt, én pedig abban nem voltam valami különösen erős. Később azért a technikai tanulmányaim folytán, az egyetemen megtanultam sok mindent. Valamikor a negyedik-ötödik táján kicsit elkanászodtam, akkor matematikából pótvizsgát is kellett tennem. A trigonometriával valahogy nem jól indultam. Szerintem jól tette a tanárunk, amikor azt mondta, hogy ezt a fiút elhúzom, mert ez tud tanulni. Tanulja meg a szünidőben. Abban a szünidőben bizony nagyon keményen kellett tanulni, hogy a pótvizsgán átmenjek. De minden további nélkül átmentem.

A reáliskolában nem volt görög és latin, az idegen nyelv a francia és a német volt. A német elsőtől végig, a francia harmadiktól végig. Amikor már nagyobbak voltunk, olyan 16-17 éves lehettem, akkor apám felfogadott egy fiatal sváb kölyköt, hogy pallérozza a német nyelvünket. Ettől a magántanártól főleg a hanglejtést tanultuk. Két vagy három évig tartott, aztán jött a zsidótörvényes világ[xliv] Magyarországon], és anyagilag sem bírtuk tovább. De azért megtanultam, tudtam jól szakirodalmat olvasni, és amikor először egy hivatalos úton kijutottam Németországba, ötven éves lehettem, nem lehetett engem eladni. Most is, ha bekapcsolom a tévét, és egy német adóra állok, akkor nagyjából megértem, de már sokat kopott. A francia gyengébb, pedig roppantul érdekelt, és nagyon szerettem a franciát. Vannak versek, amelyeket ma is tudok.

Az apám mindig nagyon el volt foglalva, kevés alkalom volt, hogy bennünket pallérozzon. Egy dolgot viszont fontosnak tartott, hogy az irodalom vonalán igyekezett bennünket a kornak megfelelően indítani. Ő maga is mindig olvasott. Az éjjeliszekrényén mindig volt valamilyen könyv. És nagyon sokat olvasott németül. Hogy kiket, erre nem emlékszem. Egészen furcsa nevek jutnak eszembe. Az biztos, hogy Rilkét[xlv] szerette. Thomas Mann volt nála, aztán Hansheinz Eberts. Az ilyen horrorisztikus dolgokat írt. Nagy könyvtára volt. Újságot csak egyet járatott, a „Pesti Hírlap"-ot. Tehát kicsi korban, kellő időben meséskönyvet kellett olvasni, később Verne Gyulát. Valamilyen averzióból May Károlyt nem engedte, ellenben már korán Jókait. Egymás után hozta a Jókai-könyveket. Én tulajdonképpen Jókain és Mikszáthon keresztül vettem föl az irodalmi alapot. Adyról például otthon nem sokat hallottam, annál többet Arany Jánosról és Petőfiről. Ezeket kellő időben megkaptam. És ez vezetett oda is, hogy a középiskolában már nagyon erősen a magyar irodalom érdekelt.

Soha nem sportoltam, egyszer megpróbáltam korcsolyázni, de elestem, és azt mondtam, hogy ezt nem csinálom. Tíz éves lehettem, amikor elvittek a rákoscsabai strandon az úszómesterhez. Ilyen rúdon lógatott be a vízbe, hamar megtanultam. Egyébként a középiskolában tornából jó voltam. Biciklizni is középiskolás koromban tanultam meg, a közelünkben volt egy biciklikölcsönző. Saját biciklim nem volt.

A reáliskolában eleinte jó volt a viszony a zsidó és nem zsidó gyerekek között. Pedig mindenki tudta. Nekünk szigorúan előírták, hogy el kell menni a péntek esti istentiszteletre, a keresztény gyerekeknek pedig vasárnap a templomba. De úgy 1938-ban, vagy talán egy kicsit előbb, amikor már ment ez az uszítás, kialakult egy kis góc antiszemita fiúkból. Ez nem ment verekedésig, legfeljebb megjegyzésekig. A dolog érettségire már odáig fajult, hogy amikor el kellett menni fényképeztetni magunkat a tablóhoz, akkor legnagyobb megdöbbenésemre a fényképésznél ki volt téve egy pamlagra egy magyaros kabát, amit a zsidó gyerekeknek nem engedtek felvenni. Ez rettentő sérelem volt. Ez 1939-ben volt, akkor már meghozták az első zsidótörvényt. Van itt egy rossz fénymásolat az érettségi tablóról, de azt azért látni, hogy az alsó sorban lévő gyerekek normál zakóban vannak, fölöttük a többi helyen a magyaros kabátban. Zakóban tizenkét gyerek van, magyaros kabátban tizenkilenc, de akadt olyan keresztény gyerek, aki azt mondta, hogy akkor ő sem veszi fel azt a magyaros kabátot. Egy ilyen volt, úgyhogy ezek szerint a harmincegy fős osztályban tizenegyen voltunk zsidók. A zsidókat letették az alsó sorba, és ebben a sorban van középen a hitoktatónk is. Ez a galádság 18 éves koromban először érintett meg ilyen közvetlenül. Úgyhogy amikor az osztályfőnökünk, akit közben kineveztek a Felvidékkel visszatért Lévába[xlvi] iskolaigazgatónak, és meghívta Lévára az egész osztályt érettségi bankettre, akkor mindenki boldogan elment, csak én nem. Kijelentettem és közzétettem, hogy olyan társasággal, ahol ilyen megosztás van, én nem ülök le egy fehér asztalhoz. Ez volt az első ilyen ütközésem.

A reáliskolai évek alatt kialakult egy baráti társaság, feljártunk egymáshoz, de közülük is kiemelkedett egy fiú, Hajdú Miklós. Én tudtam, hogy az édesapja zsidó származású, csak megkeresztelkedett még jó időben, 1916-ban, és elvett egy nagyon rendes, jóravaló keresztény cselédlányt. Egyszerű nő volt, de nagyon rendes és kedves. Ezzel a Hajdú Miklóssal egész életemben, amíg négy vagy öt évvel ezelőtt meg nem halt, igazi barátok voltunk. Rendszeresen jártam hozzájuk, számtalanszor kaptam ott ebédet, nem azért, mert éhes lettem volna, hanem mert az édesanyja nagyon szeretett. Ő is járt hozzánk, úgy kezelték, mintha a testvérem lenne. Tűzön-vízen keresztül a legjobb barátok voltunk. Emellett volt baráti kör is, de ennek a tagjai változtak, nem voltak soha olyan stabilak, mint ez az egy. Ez a barátság soha nem szünetelt. Amikor én a munkatáborban voltam, számtalanszor segített. Vagy úgy, hogy bejuttatott valamilyen csomagot, vagy másképp. Ő ugyanis rendes katona volt, mégpedig szerencsés helyen, mert légvédelmi tüzér volt, ami azt jelentette, hogy nem kellett a frontra mennie, hanem itt, Budapesten, ha jól emlékszem a Citadella tájékán voltak telepítve. De nem csak nekem segített, hanem a tágabb baráti körnek is. Az egyik barátunkat úgy mentette meg a Nyugatra hurcolástól, hogy véletlenül felismerték egymást. Az a szerencsétlen már teljesen lerongyolódva, tönkremenve vánszorgott, és az én Hajdú barátom kockára téve a bőrét, kiemelte onnan a sorból, elvitte a parancsnokához, hogy itt van az ő régi barátja, szeretné megmenteni. A parancsnok hozzájárult, hogy beöltözzön katonaruhába, feltáplálták, rendbe hozták, és meg is menekült.

Amikor a bátyám, Péter 1938-ban leérettségizett, rögtön jött az első zsidótörvény. Ennek következtében, bármennyire is tehetséges volt, szóba sem jöhetett az egyetem. Először megpróbálták elhelyezni valamilyen irodai munkára, de nem nagyon lehetett rendes állást kapni abban a zsidótörvényes világban, és akkor kitalálták, nem csak a mi szüleink, a többi zsidó szülő is, hogy ipari szakmát kell tanulni. Egy villanyszerelő vállalathoz, a Neumann-féle céghez szegődött tanulónak, tanoncnak. Én pedig egy év múlva a Neumann-féle cég révén kerültem a Baumgartner és Tsa céghez, amiben a „Tsa” az öreg Neumann fia volt. Én is villanyszerelőnek. Az érettségizett fiatalembereknek ezekben az iparokban elismerték a korábbi tanulmányokat, és csak egy évet kellett eltölteni tanoncként.

Pétert 1940-ben behívták katonának. 1940-ben még úgy vonult be, mint karpaszományos, de 1941-ben, ha jól emlékszem, már levették róluk az egyenruhát és átminősítették munkaszolgálatosnak[xlvii]. 1942 nyarán jelezte, hogy vagonírozzák, és viszik őket a frontra. Egyenesen a doni pusztulásba vitték. Utoljára 1942-ben, az elutazás előtt tudtam még vele beszélni. A határról még küldött egy lapot, amiben azt írta, hogy jól vagyunk. Soha többé nem jött semmiféle papír tőle, csak a pár soros értesítés apámnak:

Munkaszolgálat és háború: 1938-1945 

1939-ben Baumgartnerékhez kerültem villanyszerelő-tanoncnak. Egyéves tanulási idő volt, mert az érettségi erre lehetőséget adott. De már az első évben elég sokat dolgoztam önállóan, mert nagyon hamar megtanultam. Inkább csak a szakmai fogásokat kellett megtanulni: hogyan kell a bergmanncsőhöz falat vésni, hogyan kell a dobozokat elhelyezni, hogyan kell síkba gipszelni, hogyan kell megoldani, hogy egy csillár két áramkörrel működjön, hogyan kell alternatív kapcsolót szerelni. Akkoriban minden jobb házban többféle csengő volt, bejárati csengő, a cselédnek csengő. Amikor elvégeztem ezt az egy évet, akkor volt egy úgynevezett felszabadítási eljárás egy bizottság előtt. Ezt a vizsgát fényesen letettem, és 1940 októberében megkaptam a segédlevelemet[xlix]. 1946-ban a mestervizsga már egy kicsit komolyabb vizsga volt, azt az Ipartestület vezetői előtt kellett letenni.

Még egy jó darabig a Baumgartnernél maradtam mint villanyszerelő. Ha jól emlékszem, amikor segédként elkezdtem dolgozni, akkor heti 20 pengő volt a fizetésem. Előtte tanoncként 10 pengő. De a fizetés kiegészült a borravalóval. Ha magánháznál dolgoztam, ott a méltóságos asszonyoktól, a nagyságos asszonyoktól, uraktól[l] rendszeresen kaptam. 1941-ig dolgoztam itt, mert télire nem tudott munkát adni. Télen az egész építőipar egy kicsit leáll. Ő maga mondta, hogy próbáljak meg más helyet keresni. Akkor találtam egy Galambos nevű keresztény céget, ott dolgoztam 1942 októberéig. Nagyon jól kijöttem a Galambossal is. Az egy más világ volt, mert budai és Buda környéki munkákat kellett csinálni. Ő tudott télen is munkát adni, mert valószínűleg jobb összeköttetései voltak. Volt egy-két építkezés, a Budai hegyekben épülő villák, amire azért emlékszem, mert akkor kerékpárral jártam. Az oldalára fel volt függesztve a sok huzal, hátul el volt helyezve a szerszám. A Budakeszi úton fölfelé toltam a biciklit, viszont visszafelé még pedálozni sem kellett, csak száguldottam lefelé. Akkoriban autó nemigen járt, pláne autóbusz nem. Ezenkívül a műhely környékén is voltak kisebb-nagyobb munkák. Ha van a közelben villanyszerelő, az emberek általában azt hívják, ha elromlott a lámpa, kiolvadt a biztosíték, elromlott a vasaló. A Galambosnak is volt egy kis műhelye, ahol az ilyen javításokat el lehetett végezni. A keresetemet az utolsó fillérig hazaadtam, legfeljebb ha kellett valamire pénz, akkor anyám adott. Reáliskolás koromban is volt zsebpénzem, arra nem emlékszem, hogy mennyi, de ebből mentem moziba, vettem édességet.

Aztán 1942 októberében be kellett vonulnom munkaszolgálatra. Amikor bevonultam, már nem adtak se felszerelést, se ruhát, saját ruhában és felszerelésben kellett menni. Egyedül sapkát adtak[li]. 1942-től már bent voltam a munkatáborban, és szinte egyik első dolgom volt, hogy apámmal levélben felvettem a kapcsolatot, hogy nekünk mi minden kellene. És ezt rendszeressé tettük, úgyhogy az én munkaszolgálatos századomban alakítottunk egy Jóléti Bizottságot. Másutt is volt ilyen, de a mienk annyira hivatalos volt, hogy csináltattunk egy bélyegzőt: a „12/3. Jóléti Bizottság". Ennek eleinte én voltam az elnöke. Később átadtam egy másik fiúnak. A lényeg az, hogy elküldtünk egy igénylőlevelet bélyegzővel és a századparancsnok aláírásával a zsidó hitközség Hadviseltek Bizottságának, és akkor egy idő után kaptunk, amit kértünk. A bizottság ezekre a felszerelésekre a jómódú zsidóktól szedte össze a pénzt.

Főleg lábbeliben volt nagy hiányunk. Nagyon sok szegény gyerek vonult be közönséges félcipőben. Én jó felszereléssel vonultam be. Édesapám és a fivérem is adott tanácsokat. Ő már 1940-től bent volt. Két pokrócot kellett vinni, hátizsákot, katonaládát, bakancsot, legalább egy váltás meleg alsóneműt. Azon a bakancson, amiben bevonultam, kívülről nem lehetett látni, hogy nagyon gyenge minőségű, és az erős igénybevételtől hamar tönkrement. Akkor apám szerzett egy használt, de kitűnő állapotban lévő síbakancsot. Vastag, erős talpa volt, és azzal végig kihúztam.

Először Bereckre vittek, ez Erdélyben van, Háromszék megyében, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely közelében, az Ojtozi szoroshoz közel. Az Ojtozi szorosnál várták, hogy egy román támadás éri az országot. A szorosoknál volt mindig az ilyesmi. Nekünk ott erődítési munkát kellett végezni. Ásni kellett és fát vágni. Az ásós munka mellett voltak azért finomabb munkák is, például gépfegyverállás előkészítése, ami azt jelentette, hogy egy kerek gödröt kellett kiásni úgy, hogy az egyik oldalán, amelyik az ellenfél felé néz, legyen egy ilyen nyelvszerű benyúló darab, amire rá lehet állítani a gépfegyvert, és mellette jobbról, balról állhatnak a segédemberek. Az egyik adogatta a lőszert, a másik elvezette, a középső pedig lőtt.

Ez a Bereck csak az állomáshelyünk volt, innen mentünk Háromszék megyében azokra a helyekre, ahonnan ellenséges támadás volt várható, tehát ahol árkot kellett ásni, vagy gépfegyverállást építeni. Elég hamar elhagytuk Berecket, és áttelepültünk a Sepsiszentgyörgyhöz közeli Kilyénbe[lii]. Ott sokáig időztünk. Itt volt az úgynevezett gyalogsági alapkiképzés. Jobbra át, balra át, katonai fegyverfogás helyett lapátfogás volt: lapát vállra, lapát súlyba, lapáttal tisztelegj. Ezenkívül fizikaierőnlét-gyakorlatok: kúszás, békaügetés, futás fel a dombra stb. Mindezt nagyon jól bírtam. A fizikai munkában jártas voltam, a villanyszerelésnél a sok létrázás és vésés is erősített. Az alapkiképzés mellett azért továbbra is volt ásás és favágás, és elég megerőltető volt a normája. Nem egyszerű kis árokásásról volt szó, hanem igen nagy és mély árkokról, amikbe a feltételezett ellenséges tank beleesik, nem tud átmenni. Nehéz munka volt, mert bentről fel kellett dobni a földet. Szerencsére ott, ahol én dolgoztam, nem volt sok gyökér vagy kő. Az élelmezés akkor még jó volt, és elég bőséges[liii]. Hús is volt.

Kilyénből be kellett járni Sepsiszentgyörgyre a postára. Eredetileg egy szakaszvezető járt be a postára átvenni a leveleket és a csomagokat. A csomagokhoz pedig volt egy ilyen szekeres gazda, aki segített. A parancsnokság nem nagyon volt megelégedve a szakaszvezető intelligenciájával, kerestek mellé egy embert, aki el tudja olvasni, amit kell, és meg tudja számolni a pénzküldeményt. Ez a kísérő lettem én. Így indult a dolog, de egy idő után a parancsnok rájött, hogy mi a fenének kell nekem kíséret. Kiadott egy szabad mozgásra vonatkozó engedélyt ezekre a helységekre.

Ez egy nagyon jó buli volt, mert Sepsiszentgyörgyön, ottani zsidó családok között találtam magamnak megfelelő helyet. Még egy-két lány is volt, akinek lehetett udvarolni. Aztán őket is elhurcolták. Azért is fontos volt nekem, mert ott volt írógép, és én írógépen szerettem levelezni. Írógépen írni otthon tanultam meg, mindig volt otthon írógép.

1943 nyarán Háromszék megyéből vonattal felvittek minket Volóc környékére [Bereg vármegye]. Volóc[liv]  egy nagyobb kárpát-ukrajnai helység, ott vagoníroztunk ki, és onnan néhány kilométerre, már a hegyek között, volt az állandó tartózkodási helyünk, Podobóc[lv]. Ez egy világtól elzárt kis vacak falu, amit ruténok[lvi] és zsidók laktak. Mind a kettő rettenetes szegénységben és rettenetes mocsokban. Nagyon nehéz volt olyan szálláshelyet kialakítanunk, ami nem volt tetves. Podobócon a régi zsidók ugyan kialakítottak egy mikvét, de olyan rossz állapotban találtuk, hogy még a kályhacső sem volt meg. Ami pedig a tisztaságot illeti... Állítólag volt ott egy orvos, aki megvizsgálta, és azt mondta, nem egészséges, nem szabad használni. De volt, aki használta. Én egyszer sem merültem bele abba a löttybe, viszont amint leesett a hó, lehetett hóval mosakodni.

Ott Podobócon tényleg rossz talaj volt, és a kemény munka következtében sorban kicsorbultak a fejszék, csákányok. Akkor jelentkeztem azzal, hogy ezeket a szerszámokat időnként javítani kellene. Új nincs, eldobni nem lehet. Podobóctól néhány kilométerre volt egy másik kis nyavalyás falu, Pilipec. Itt is ruténok meg zsidók laktak. Jónak találták az ötletet, és a parancsnokság átküldött egy őrmestert, hogy nézzen szét, mert úgy hallották, hogy Pilipecen működik egy ruszin kovácsmester. És tényleg, a kovácsmesternek volt egy elég szép kis műhelye. Megegyeztek, hogy a kincstár fizet valamit ennek a kovácsmesternek, aki magyarul alig-alig tudott. Megengedték, hogy oda átjárjunk. Volt egy bajtársam, igazi zsidó parasztgyerek, úgy hívták, hogy Polák Klein Andor, aki írni-olvasni nem tudott, ami zsidónál elég ritka. Nagydarab, erős, behemót ember volt. Ő lett a segítőtársam. Hetenként összeszedtük a kicsorbult szerszámokat, amennyit elbírtunk, ketten átgyalogoltunk Pilipecre, letelepedtünk a mesternél, aki megmutatta, hogyan kell a szerszámokat kijavítani. Adott hozzá megfelelő felszerelést, megmutatta, hogyan kell a tüzet fújtatni lábítóval. És ami a fő, a kovácstűz mellett lehetett melegedni. Az a tél 1943-ról 1944-re nagyon kemény volt. Sokan megfagytak, vagy fagyási sérüléseket szereztek ott fent, és a munkában sok baleset volt. Ezzel a kovácsbulival viszont mi hetente kétszer melegben voltunk. A kovács hozott be szalonnát, elővette a lapos kovácsfogót, megtüzesítette, közé tette a szalonnát, és kenyérre nyomta nekünk a zsírt.

1943-ban apám értesítést kapott arról, hogy Péter fia meghalt. A századparancsok, Vertán Dezső főhadnagy a reggeli eligazításon előszólított, hogy lépjek ki, és azt mondta a többieknek, hogy Domonkos István fivére hősi halált halt. Holott a hivatalos értesítő a zsidóknál elkerülte a hősi szót. Attól kezdve, hogy Péter meghalt, állandóan könyörögtem apámnak, hogy csináljon valamit, mert tudtuk, hogy előbb-utóbb ideér a front. Írt hivatalos kérvényt, aminek nem sok eredménye volt.

Voltak kapcsolatai a Honvédelmi Minisztériumban, és 1944 áprilisában egyszer csak jött a parancs, hogy felvezényeltek Budapestre a Magyar Királyi Honvéd Vasút és Hidász Szertárba, ami a Timót utcában[lvii] volt. A Timót utca közvetlenül a fegyvergyár mellett volt, nem messze pedig az olajfinomító. Hogy a vezénylésem ne legyen feltűnő, ezért öt embert vezényeltek fel azon a címen, hogy mindegyiknek van valami szakmája. Voltak még rajtunk kívül is ott munkaszolgálatosok. Az köztudott volt, hogy a Timót utca egy jó buli[lviii], mert Budapesten lehet lenni. Első munkánk az volt, hogy annak az óriási területnek a szennyvízhálózatát kellett kitisztítani. Elég szigorú katonai rend volt, nem nagyon lehetett mozogni, és nem is nagyon kedveltek minket.

Lényeg, hogy április első napjaiban, talán 5-én volt az első nagy légitámadás Budapest ellen[lix], méghozzá kitüntetetten a fegyvergyár és a közeli olajfinomító ellen. Amikor odaérkeztünk, már az első nap láttuk, hogy a zsidó munkaszolgálatos fiúk árkot ásnak, de nem olyat, mint Erdélyben, hanem futóárkot. Viszont olyan mélyen, hogy be lehetett fedni vasúti talpfákkal, síndarabokkal, mindenféle egyébbel, ami ott rendelkezésre állt. A parancs az volt, hogy légitámadás esetén a zsidók bújjanak el, ahol tudnak. Az igazi óvóhelyeket csak a katonák és a tisztek használhatták. Volt egy hatalmas üzemcsarnok, amiben többek között egy hatalmas gatter (fűrészgép) működött, és a betontalapzata alatt volt a legnagyobb óvóhely a katonáknak. Néhány nap eltelt, jöttek újabb és újabb légitámadások, mi bent kucorogtunk abban a nyavalyás árokban, és megúsztuk. Viszont a tiszt urak és a katonák a nagy óvóhelyen majdnem mind ottmaradtak, mert találat érte a gattert, és a fejükre zuhant.

A helyzet egyre kétségbeejtőbb lett, már nem volt vízvezeték, nem volt csatorna. Akkor megengedték, hogy aki Budapesten lakik, hazamehessen mosakodni, ellátni magát. Egy idő múlva rájöttek arra, hogy ez annyira fontos célpont, hogy tarthatatlan a helyzet. A honvédség Budakalászon lefoglalt egy textilgyárat, ez lehetett talán májusban, oda kellett átvinnünk az egész felszerelést, ami még megmaradt a honvédségi üzemből. Ezek között voltak esztergapadok, fúrógépek. Budakalászon újból fel kellett építeni egy gyárat. Óriási vezetékhálózatot kellett csinálni, lealapozni a szerszámgépeket, szóval ez olyan volt, mint egy új üzemnek a beindítása. Ez az üzem hídalkatrészeket gyártott és javított, sőt vasúti kocsikat is kellett javítania. Megfeszített erővel folyt a munka, egyszer csak megjelentek a Liberátorok[lx]. Nagyon jól tudták, hogy itt van az új üzem, ami különben egész közel volt a Dunához, és elkezdték ott is bombázni. Óvóhely nem volt, mindenki bújt, ahol tudott. Én felfedeztem a parton egy javításra kihúzott dunai monitort, abban bújtam mindig el. Sőt ott rejtettem el az élelmiszerkészletemet is. Mert abban az időben már nagyon rossz volt az ellátás, nekem Hajdú Miklós barátom csempészett be ügyesen kolbászt, szalonnát.

Aztán az igen tisztelt honvédparancsnokság rájött, hogy Budakalászon sem működhet a gyár. Egy szép napon betoltak az iparvágányra egy vonatot, és kijött az utasítás, hogy holnap elkezdjük berakodni a felszerelést. Hova? Nyugatra. Azt nem, mondtam én, és velem együtt még néhányan, és meglógtunk. Én hazamentem a Lövölde térre.

Akkor alapították azt a bizonyos ruhagyűjtő századot. Ebbe a századba bekerülni nagy protekció kellett, mert ez egy biztonságot adott. Rajtam kívül alig-alig volt fiatal munkaszolgálatos, a többség idősebb, jómódú pesti zsidó polgárember volt. A minisztériumon keresztül kapott a század rendes honvédségi ellátmányt, de nekünk kellett egy főzőkonyhát fenntartani. Két tapasztalt idős emberünk vezette a konyhát. Az egyik, Strausz Zoltán nagyvágó volt, a másik vendéglátó-ipari szakember. A nagyvágók voltak Budapest leggazdagabb emberei, kezükben volt a vágóhíd. Nem a kóser, a rendes vágóhíd. Strausz Zoli barátom, akkor bácsinak hívtam, valamikor augusztusban szólt nekem, hogy „Gyere, segítsél nekünk, kell ide fiatal ember is, megtanítunk legalább, hogyan kell jó gulyást csinálni". Én bekerültem a konyhára, de sok mindent csináltam. Fiatalember voltam, ilyen szaladj ide, szaladj oda, csináld ezt, csináld azt. Ott tanultam meg hagymát vágni.

A ruhagyűjtésben nem nagyon vettem részt, inkább olyan munkákat végeztem, amelyeknél külső kapcsolatokat kellett fenntartani. Tekintve, hogy nekem egyenruhám volt, biztonságosan mozogtam. Az egyenruha szegény fivéremé volt, mert amikor 1942-ben a 2. magyar hadsereggel elvonult, már civil ruhában kellett mennie. Otthon hagyott egy rend nagyon rossz állapotban lévő katonai egyenruhát, azt vettem föl, és ki is tartottam vele végig. A köpeny alatt egy nyári zsávoly katonaruha volt rajtam megviselt állapotban. A köpeny is eléggé rossz állapotban volt, ami azért volt jó, mert az ilyen katonát nem igazoltatták a nyilasok, nem érdekelte őket. Az ilyenről azt gondolták, hogy valószínűleg a frontról jön. Inkább azokra hajtottak, akik jobban voltak felöltözve. Úgyhogy soha nyilas nem igazoltatott. De jobb is, mert nem volt jó papírom. A viselt katonaruhához nem passzolt a svájci és a svéd menlevél. Ugyan a zsebemben volt a régi zsoldkönyv, amit még mint munkaszolgálatos kaptam, de abban volt egy ZS betű. Ha valaki alaposan megnézi, rögtön lebukok.

Az is előfordult, hogy fölrendeltek az Síp utcai irodákba rendet tartani. Mert volt olyan, hogy nagyon sok kérelmező, nagyon sok panaszos jelent meg. Például mentek föl emberek azzal, hogy a házukba betörtek nyilasok. Mert azért már ebben az időben is garázdálkodtak. Valakit elvittek, valakit bántalmaztak, valakit kiraboltak. Ilyen dolgok voltak. De főleg a lakásproblémák, mert csillagos házakba tömörítették a zsidókat. Az volt a feladatom, hogy álltam egy előszobában, és az embereket fokozatosan engedtem be. Egy másik alkalommal egy fiatalasszonyt kisgyerekkel ki kellett kísérni az Amerikai úti Vöröskeresztes telepre[lxi]. Villamossal mentünk, és nagyon kellett vigyázni, hogy a gyerek meg ne mukkanjon, mert ő is csillag nélkül volt. Én pedig mint katona kísértem ki őket.

Ez a ruhagyűjtő század ment egészen a Szálasi puccsig[lxii]. Akkor már én is megkaptam a Wallenberg-féle Schutzpass-t, és a Katona József utcai lakásba mentem. Katalint[lxiii] sikerült elhelyezni a zsidó gimnáziumban az Abonyi utcában. Akkor meg is szakadt köztünk a kapcsolat.

Rögtön a Szálasi-puccs másnapján rendeletek sokaságát adták ki. Gettót kellett építeni. A csillagos házakból is oda tömörítették az embereket. Meg kellett szervezni a gettó ellátását. Védekezni kellett az esetleges rablások, a nyilasgarázdálkodás ellen. Kapcsolatot kellett tartani a hatóságokkal. A nyilas időben is ki-be járkáltunk a gettóból, és a Katona József utcában laktunk. Soha nem aludtam bent a gettóban. Főleg fizikai munkát végeztem, zsákokat felemelni, bevinni a raktárba, hazaszállítani. A legnehezebb liszteszsák 80 kiló körül volt, amit akkor még elbírtam. De volt olyan, hogy elkísértem apámat a városházi tárgyalására, vagy különleges feladatot kaptam.

Egy zsidó fiatalember kétségbeesve jött, hogy édesanyját és apját a házmester állandóan azzal fenyegeti, hogy át fogja adni őket a nyilasoknak. Ez már a Szálasi puccs után volt, de a gettó még nem állt. Ezt a két öreget ki kellett hozni, mert nem mertek maguk elindulni. Kerékpárra ültem, és odamentem. Katonaruhában voltam. Bementem a házmesterhez: „Kitartás, éljen Szálasi! A hadtestparancsnokságtól parancsom van, hogy ezt a két embert állítsam elő. Legyen szíves, hozza le őket." Lehozta, és elvittem őket egy másik csillagos házba. Persze ők erről az egészről nem tudtak. Reszketve jöttek le, és amíg ki nem mentünk, és kint az utcán nem tudtam megmondani nekik, hogy a fiuk szólt, addig remegtek.

Volt egy másik eset. Levelet kell vinnem Cavallier Józsefnek, és választ hozni tőle. Cavallier József egy keresztény újságíró volt, akit a prímás a Magyar Szentkereszt Egyesület világi vezetőjének jelölt ki. Az egyesület fő feladata a megkeresztelt zsidó emberek védelme volt. A Múzeum utcában volt az irodájuk, és én gyanútlanul odamentem. Bementem, és a házmesterné azzal fogadott, hogy „Jaj, jaj, vitéz úr, de jó, hogy nem előbb tetszett jönni. Egy órával ezelőtt itt voltak a nyilasok, és lelőtték az elnök urat." „Meghalt?" „Nem, szerencsére a mentők megmentették, és hazavitték." Budán volt a lakása, odamentem, becsengettem. Halálos ijedelem volt, amikor megint egy egyenruhást láttak. A felesége bevitt, Cavallier ágyban feküdt, nem emlékszem, milyen sebesülése volt, hol volt bekötve, de beszélő állapotban volt. Átadtam neki a levelet, és ha jól emlékszem, azt mondta, hogy nem kell válasz, csak annyit mondjál nekik, fiam, hogy jobban vagyok, és nem lesz semmi probléma. De utána, mielőtt elbocsátott volna, még tartott egy kis szentbeszédet: „Jól van, fiam, rendes jóravaló, keresztény magyar katonának így kell viselkedni, ahogy ti csináljátok.” Kérdezte, hogy hol szolgálok. Mondtam, hogy egy zsidó munkaszolgálatos század keretében. Erről ugyanis voltak ismereteim.

Volt egy borzasztó eset, amikor a nyilasok a csillagos házakból összeszedett embereket beterelték a Dohány utcai nagy templomba. Több száz embert két napig étlen-szomjan tartottak ott. Nem tudtunk bemenni hozzájuk. Gyakorlatilag csak én tudtam érintkezni velük, de oda nem mint katona mentem be, nem is mint zsidó, hanem mint az Elektromos Művek embere. Odamentem a kapcsolótáblához, tettem-vettem, és közben tudtam beszélni az emberekkel, megnyugtattam őket, hogy hamarosan vége lesz. Úgy lett vége, hogy a második napon bejött egy kisnyilas csoport, tíz-tizenöt ember, akik az oltár előtt egy nagy asztalt állítottak föl, és a zsidóknak libasorban végig kellett menniük, és minden vagyontárgyat és pénzt le kellett adniuk.

1945 után

Aztán az egyik hajnalban a Katona József utcai ház kapujánál lévő őr, mert mindig állítottunk oda valakit őrködni, jelentette, hogy jönnek a ruszkik. Házról házra jöttek. Eldugtuk a katonaruhát, és eléjük ment egy ember, aki az első világháborúban, illetve a hadifogságban valamennyire megtanult oroszul, és nagy örömmel üdvözölte őket. A ruszkik első dolga volt, hogy elvették az arany zsebóráját lánccal. Ezután végigjárták a házat, németeket és fegyvert kerestek. Nem bántottak nálunk senkit. Amit el lehetett vinni, azt elvitték, főleg a karórákat kedvelték. Ez volt a mi felszabadulásunk.

A felszabadítás után két nappal apámmal bementünk a gettóba. Láttuk ezt a borzasztó káoszt. Az a feladatot kaptam, hogy védjek egy élelmiszerraktárt. Mert az egyiket, ahol étolaj volt, feltörték, elkezdték csajkával kimeregetni az olajat, és a végén a nagy tumultusban kifolyt a rengeteg olaj. És akkor egy másik raktárhoz kiküldtek vigyázni. Persze, akkor már civilben voltam, mert katonaruhában elkaptak volna az oroszok. Minden fiatal embert elvittek. Így is kétszer elvittek, mind a kétszer meglógtam[lxiv]. Abban az időben a hitközség még fenntartotta a gettó élelmezési rendszerét. Segítenem kellett a Vöröskereszttől vagy más helyekről kiutalt élelmiszerek beszállításánál. Volt egy lovas kocsis emberünk egy gebével, aki egyszer hirtelen összeesett és megdöglött. Én valahol a hóban találtam egy négykerekű kézikocsit. Azt egyszerűen eltulajdonítottam, és azzal a kézikocsival tudtam járni. Nem egy alkalommal a Nyugati pályaudvar külső vágányainál lévő élelmiszer-elosztó központtól kellett zsákszámra elhozni babot vagy borsót. Ketten hárman voltak velem. A kézikocsimmal tudtam kisebb szállításokat is vállalni, amiért főleg ennivalót kaptam. Nem mentem vissza a szüleim lakására, akik még egy darabig a Katona József utcában laktak Annával, aztán visszamentek a Lövölde téri lakásba.

Itt közbe kell vetnem, hogy 1945-ben beléptem a Szociáldemokrata Pártba[lxv]. Akkor az szinte természetes volt, hogy mindenki valamelyik pártba belép. Ízlésemnek, korábbi gondolatvilágomnak, a családi elképzeléseknek is a Szociáldemokrata Párt felelt meg. Amikor egyesült a két párt, már láttam, hogy miről van szó, de nem mertem kilépni. 1948-ban már nagyon veszélyes dolog lett volna kilépni. Utána meg pláne, hiszen 1953-ban elvitték az apámat, és reszkettem, hogy engem is bevisznek. Tudom is, hogy nyomoztak utánam, mert a házmester mondta, hogy voltak ott nyomozók és érdeklődtek.

Amikor vége lett a háborúnak, Hajdú barátommal, aki egyébként civilben a filmgyárban dolgozott, még a régi Kovács és Faludi-féle filmgyárban[lxvi] mint technikus, elhatároztuk, hogy csinálunk egy kis vállalatot közösen. Ehhez volt nekem még egy munkaszolgálatos bajtársam, aki elég gazdag volt, és be tudott rendezni egy kis filmlaboratóriumot. Aztán rájöttek arra, hogy érdekesebb lenne hangfelvételeket csinálni. Volt valamikor régen Budapesten egy cég, aminek az volt a mottója, hogy „Saját hangja, vigye haza!"[lxvii]. Nagyon kedvezményesen hozzájutottunk egy készülékhez, amivel hangfelvételeket tudtunk csinálni, és azt hittük, hogy ebből meg lehet gazdagodni. De nem gazdagodtunk meg. A cégünk neve Gong Hangstudió volt. A cég az én nevemen ment, mert nekem jó szakmám volt. Amikor a céget csináltuk, akkorra már a mestervizsgát is letettem, tehát villanyszerelő-mester voltam, és iparengedélyt váltottam ki. 1946. október 8-án kaptam meg a mesterlevelet, és 1946. december 18-án váltottam ki az iparengedélyt. A vége az lett, hogy a tevékenység áttevődött a villanyszerelésre, és már egy-két embert is tudtam foglalkoztatni, mert megvoltak a régi kapcsolataim. Nagyon sok munka volt abban az időben, a háború után rendbe kellett hozni a tönkrement házakat. A Deák Ferenc utcában béreltünk egy földszintes kis helyiséget, ami azt jelentette, hogy ott voltunk a Belváros közepén, és akkoriban nyíltak újra az üzletek, amelyekben kellett villanyt szerelni. Ezenkívül Hajdú barátom nővére a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál dolgozott[lxviii]. Ez arra volt jó, hogy az alatt az idő alatt, amíg villanyszerelőként dolgoztam, a Közmunkatanácstól is kaptam kisebb-nagyobb munkákat. Anyagot tudtam szerezni, volt anyag a régi nagykereskedőknél. A háború előtt, amikor villanyszerelő-segéd voltam, rendszeresen jártam ezekhez a nagykereskedőkhöz, ismertek, és volt, akinek volt eldugott anyaga.

Minden rendben is lett volna, csak aztán jött a Rákosi-féle hóbort, hogy még a kisiparosokat sem akarták hagyni, és - ha jól emlékszem - 1948-ban már rendkívül magas adót vetettek ki, amit nem lehetett elviselni[lxix]. Úgyhogy 1949. január 7-én visszaadtam az ipart, és részletfizetési kedvezményt kértem. A Rákosi-féle rendszerváltozás tönkretette a Közmunkatanácsot is, ami a Madách házakban volt, és Hajdú nővére átkerült a Közmunkatanács helyét elfoglaló MATI-hoz (Magasépítési Tervező Iroda), és ott kibulizott két állást nekünk. Így 1949-ben bekerültem a MATI-ba. Elsőre gondnoki állást kaptam. A MATI nem sokkal ezután átalakult Általános Épülettervező Vállalattá (ÁÉTV), ahol kulcspozícióba kerültem, mert gazdasági munkát bíztak rám. Ezen kívül én lettem a szakszervezeti bizottság titkára, amit akkor úgy hívtak, hogy Ü.B.[lxx] titkár. Ez elég fontos pozíció volt annak idején, mert az úgynevezett üzemi háromszögben mindig benne voltam. A vállalat igazgatója, a párttikár és az Ü.B. titkár. De ez is volt az egyik oka annak, hogy hamarosan nézeteltéréseim támadtak, ami látszik a káderlapból is. Így az Ü.B. titkárságból hamar kiestem, és utána már semmi ilyesmit nem csináltam. Az ottani személyzetis azt jegyezte fel rólam, hogy ellenséges beállítottságú vagyok. 1956-ban megkaptam a káderlapomat:

A Jellemzés hátlapján kézírásos „észrevétel":

1950-től esti egyetemre jártam és 1954-ben gépész szakmérnöki oklevelet szereztem. Időközben a tervezővállalatnál komplex tervezési gyakorlatot szereztem, mert a villamos berendezések tervezése mellett központi fűtési, vízvezeték- és csatornaszerelési és gázberendezési tervezési munkákban is részt vehettem. Később lehetővé tették, hogy a Lakótervnél, majd a KÖZTI-nél[lxxii] a felvonótervezési szakosztályon körülbelül két évig az emelő- és szállítóberendezések tervezését tanuljam és gyakoroljam. 1955-től 1957-ig a BUVÁTI[lxxiii] épületfelújításokkal foglalkozó osztályán főként villamos berendezések tervezésével foglalkoztam.

1956-ban beválasztottak a Forradalmi Bizottságba a BUVÁTI-nál. Én kifejezetten a mérsékelt emberek közé tartoztam. Amikor például kiszedtük a személyzetitől ezeket a káderlapokat, akkor voltak, akik rettentően felbőszültek, és fenyegetőztek. Ha jól emlékszem, egy ilyen kis vörös hajú zsidó volt ez a személyzetis, és mi megvédtük. Nem engedtük sem kirúgni, sem bántani. Mert az Intézet azért működött végig. Egyrészt ki kellett adni a fizetést, másrészt voltak folyamatban lévő munkák, hiszen Budapest rommá vált épületeinek a helyrehozása hozzánk tartozott.

Aztán 1956-ban már nem léptem be az MSZMP-be, és így sikerült kimaradnom. A véletlen úgy hozta magával, hogy nagyon szoros barátságba kerültem a nálam jóval idősebb Fischer Alajossal. Ez abból indult ki, hogy közös munkáink voltak. Ő tervezte az épületet, én pedig az épületgépészeti részt. A testvére, Fischer József, a Nagy Imre kormányában, 1956. november 2-től 4-ig, két napig államminiszter volt[lxxiv]. Sok baj volt körülöttük, régi szociáldemokraták voltak. És ez a barátság bennem megerősítette, hogy nem fogok visszalépni a pártba.

Amikor 1957-ben kialakították újra a pártszervezetet, nagyon nehezen mozdultak az emberek. Ennek az lett a következménye, hogy 1957 nyarán vagy őszén az Építésügyi Minisztériumból kiküldték a Valentinyt[lxxv], hogy beszéljen rá bennünket, régi tagokat, hogy újból lépjünk be a pártba. Tartott egy nagy beszédet. A végén kérdezték, hogy ki akar hozzászólni. Én voltam az egyik, és Fischer Alajos a másik. Mindketten nagyon beolvastunk. Akkor már Nagy Imrét és társait Romániában tartották fogságban, és rettentően kirohantunk mind a ketten. Főleg azokkal az érvekkel jöttünk elő, hogy miféle disznóság, hogy Magyarország törvényes miniszterelnökét valahol fogva tartják. Továbbá mi van a lefogott írókkal, újságírókkal? Ezeket vetettük fel, és megmondtuk, hogy szó sem lehet arról, hogy egy ilyen pártba, ami ugyanolyan, mint a Rákosié, újból belépjünk. Nagy skandalum volt, a gyűlést fel is oszlatták, és néhány nap múlva hívattak bennünket az igazgatóságra, ahol ott volt két belügyes. Elég kemény vita volt. Én azt mondtam: „Önök nem tudják, de most elmondom, hogy az én apámat az ÁVH-nál agyonverték, halálra kínozták. Amikor megpróbáltam utánaérdeklődni, hogy mi történt és miért, azt a választ kaptam, hogy »Maga soha nem fogja megtudni, hogy itt mi történt.« És azóta sem adott senki semmiféle felvilágosítást. Mit gondolnak, ha én ezek után 56-ban magam mellé vettem volna néhány belevaló géppisztolyos fiút, és megpróbáltam volna ott, a Fő utcában megkeresni a felelősöket, az rendben lett volna? Nem inkább az a jó megoldás, hogy megpróbálok békésen változtatni, hogy egy olyan rendszerben élhessek, ahol ez nem fordulhat elő? Én kitartok amellett, hogy Nagy Imre és társai az ország törvényes vezetői.”

A válasz az volt, hogy Fischer Alajost azonnal nyugdíjazták. Nekem meg azt mondták: „A maga meséjét elfogadjuk, de figyelmeztetjük, ha még egyszer kinyitja ezt a kicsi száját” - ezt szó szerint mondom, mert az ilyet az ember megjegyzi – „akkor megnézheti magát. Magának kuss a neve. Semmiben nem vehet részt." Erre azt mondtam: „Kérem, azon a gyűlésen, ahol a Valentiny tartott előadást, felszólítottak bennünket, hogy mindenki mondja el a véleményét, most már demokrácia lesz. Úgy látszik, amit akkor ott mondtak, az nem magyarul volt, hanem oroszul. Annak az ellenkezője igaz. Amit itt most önök mondanak nekem, legalább magyarul van. Nem fogom kinyitni a számat."

Így is történt. Nagyon óvatos voltam. Persze az is hozzá tartozott, hogy azonnal fölmondtak nekem, már csak a precedens kedvéért is, hogy a nép lássa. És akkor megint a barátok, a régi mérnökgárdából rögtön, pár napon belül elhelyeztek a Fővárosi Szerelőipari Vállalatnál. Persze az nem volt kedvemre való munka. Mindennap megnéztem az újságokat, kerestem állást. Kétfelé szerettem volna elhelyezkedni. Az egyik a színház. Mert amikor még a Középülettervezőnél dolgoztam, ott színházi munkákat is csináltunk, és az egyik utolsó munkám épp az Operettszínházban egy világítási mozgóhídnak az elkészítése volt. A másik az egészségügy. És mit tesz isten, 1959-ban találtam egy hirdetést, hogy nagy budapesti egészségügyi intézmény épületgépész mérnököt keres. Megpályáztam, sikerült. Ez volt az Országos Onkológiai Intézet. 1959-től az Országos Onkológiai Intézet műszaki osztályvezetője voltam, és nyugdíjazásomig itt dolgoztam.

A belügyesek pedig nem nyúltak utánam, betartották a szavukat, ha befogom a számat. Egyszer, még a hetvenes években, megszegtem a belügyeseknek tett hallgatási ígéretemet. A Hazafias Népfront helyi titkára meghívott, hogy szeretne bemutatni a kerület tanácselnökének. Nem mondhattam nemet, ha egyszer műszaki szakemberként már csináltam ezt-azt. Fölmentünk a tanácselnökhöz, és ott ült a kerületi párttikár is. Leültettek, kávéval kínáltak, és rövidesen előjöttek a farbával: szeretnének a következő választáson tanácstagnak jelölni, mert jó szakember vagyok, fiatal stb. stb. Először elnevettem magam, és mondtam, hogy én ilyesmire nem vagyok kapható, ne is beszéljünk róla. De elkezdtek nyaggatni. A végén kifakadtam, és azt mondtam, kérem, vegyék tudomásul, hogy én 1956-ban Nagy Imre híve voltan, és megmaradtam mostanáig. Én ezt a rendszert, amit most önök itt csinálnak, nem tartom legitimnek, és nem lennék hajlandó felesküdni erre a rendszerre. Vegyék tudomásul, hogy én soha nem mondtam ki azt, amit önök szoktak mondani, hogy ellenforradalom volt. Magyarországon forradalom volt. Nagy volt a megrökönyödés, de semmi következménye nem lett.

1960-tól a fő munkahelyem mellett mellékfoglalkozási munkát vállaltam a Hungarhotels Vállalat műszaki osztályán, ahol nagy építkezéseken (Astoria Szálló bővítése, Margitszigeti Nagyszálló bauxit utáni rekonstrukciója) a műszaki ellenőr mellett épületgépész szaktanácsadóként működtem tíz éven át. 1964-ben a Munkaügyi Minisztériumtól kértem a szakértők névjegyzékébe való felvételemet, ami 1964. február 25-én meg is történt. Ettől kezdve építési-szerelési és üzemeltetési kérdésekben szakmai tanácsokat, véleményeket adtam, elsősorban egészségügyi intézményeknek. Így közreműködésemmel létesült a Sportkórház új bonctani épülete, a Kardiológiai Intézet epidemológiai pavilonja. Ugyancsak közreműködtem az Idegsebészeti Intézet Amerikai úti főépületének teljes villamoshálózati felújításánál, továbbá előkészítettem az Állami Fodor József Gyógyintézet rehabilitációs épületének programját. Az egészségügyi intézmények műszaki felszereltségével és szakmai követelményeivel kapcsolatban számos közleményem jelent meg az „Egészségügyi Gazdasági Szemle" című szakmai folyóiratban. Részt vettem az ÉTE Kórházépítési Szakbizottság munkájában. 1971-ben ennek nemzetközi kongresszusán előadást tartottam a könnyű épületszerkezetek alkalmazásának épületgépészeti vonatkozásairól. Tagja voltam a Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek, és elnöke voltam az Egészségügyi Szabványosítási Bizottságnak. Emellett részt vettem itt a kerületben a Hazafias Népfront mérnökökből, technikusokból álló műszaki körének a munkájában. Ez társadalmi munka volt, például régi épületek felújítása. Volt egy régi múzeum a kerületben, annak teljes felmérését megcsináltak, javaslatokat tettem, számításokat készítettem. Szívesen csináltam.

Politikai jellegű tevékenységet 1986-ban kezdtem újra végezni, a Bajcsy-Zsilinszky Társasággal. Úgy kerültem ide, hogy amikor az Onkológia főmérnöke voltam, közben kirendeltek a Sportkórházhoz is, ahol a főmérnök lebukott valami korrupción, és valakinek vinni kellett a dolgokat. Ott a gazdasági igazgatóval nagyon meleg barátságba kerültem. Novák Károlynak hívták, azóta meghalt, én búcsúztattam. Megjárta a frontot, szerencsésen hazakerült, és megírta az emlékiratait „Találkozásom a történelemmel" címmel. Először csak szakmailag beszélgettünk, aztán másról is, és nagyon meleg barátság alakult ki közöttünk. Elmondta nekem, hogy ő ismerte személyesen Bajcsy-Zsiliszky Endrét, és tagja annak a kis társaságnak, amelynek az a célja, hogy 1986-ban, a születése 100. évfordulóján fölállítsák a szobrot. Már meg van rendelve, már csinálják. Úgy vannak bejegyezve, hogy Bajcsy-Zsiliszky Endre Baráti Társaság. Azt mondta, hogy neked ebben részt kell venned, mert ilyen emberekre van szükségünk. Belementem, és 1987-ben, 1988-ban, 1989-ben nagyon aktívan dolgoztam. Már nem féltem a Belügytől. Nem érdekelt. Érdekes módon a megfigyelésemet csak valamikor 1988-tól kezdték. Mert a Történeti Hivatalból kikért papírokban főleg azok a dolgaim vannak, amikor például tüntetésszervező voltam, előadást tartottam, temetőben beszédet mondtam.

Tehát a politikai tevékenységem ezzel kezdődött, és folytatódott azzal, hogy ez a baráti társaság teljesen átszerveződött politikai társasággá, és volt egy titkos helyünk, egy könyvraktár az Akácfa utcában, ott jöttünk össze, ha valami kényes dolgot akartunk megbeszélni. A Köröndön volt a Hazafias Népfrontnak egy gyönyörű terme, ötven-hatvan fő befogadására alkalmas, ott rendszeresen előadásokat szerveztünk. Olyan embereket fogadtunk, mint Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, Csoóri Sándor, Csurka István. Én ebben elsősorban szervezői szerepet vállaltam, a tagnyilvántartást vezettem, a levelezést bonyolítottam. Mire elértük, hogy ezer nyilvántartott tagunk volt, már nem fértünk be, és akkor valaki bemutatta a Jurta Színház igazgatóját. Rám bízták, hogy egyezzek meg vele. Valami egészen szemtelenül kevés pénzt ígértem, és elfogadta. A Jurta Színház néhány hónap alatt híres intézménnyé vált. A dolog abban csúcsosodott ki, hogy a Bajcsy-Zsiliszky Társaság részt vett az Ellenzéki Kerekasztal munkájában. Jómagam a Bajcsy-Zsiliszky Társaság egyik delegáltja voltam az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, úgyhogy tevékeny részt vállaltam a rendszerváltásban.

A Magyar Demokrata Fórumnak alapító tagja vagyok, és 1990-ben bekerültem a XV. kerületi képviselő-testületbe, amelynek egy cikluson keresztül, 1994-ig tagja voltam.

Családomról 

Feleségem, Schwartz Katalin, 1925-ben született Miskolcon. Valamikor az 1930-as években mint gyerek a szüleivel együtt Palesztinában volt. Pár évig lehettek ott, de az édesanyja sokat betegeskedett, és nagyon mostohák voltak a körülmények. Egy kibucban éltek, ahol az édesapja földmunkát végzett. Volt lakatos képesítése, de ott nem arra volt szükség. Néhány év múlva az orvos tanácsára, hogy az édesanyjának jobbat tenne, ha visszamenne a régi környezetébe, hazajöttek. A feleségem édesanyja Groszman lány, és annak a családnak volt valami lakatosüzeme Miskolcon. Ott dolgozott az édesapja. Szegények voltak. A feleségem négy polgárit[lxxvi] végzett, utána kitanulta a varrónő szakmát. Egész fiatalon dolgozott már Miskolcon.

A feleségemet a ruhagyüjtő századnál ismertem meg. Miskolci leány volt, és a miskolci gettóból cionista fiatalokkal együtt szökött meg. Sok mindenen ment keresztül, többször szökött. Utoljára a Műegyetemen bujkált cionista gyerekekkel. Nyári időszak volt, lehetett július, augusztus. Volt egy nagyon rendes tanársegéd, és a padláson csinált nekik helyet. Nem voltak sokan, öt-tíz fiatal, ott bujkáltak. De a sötétség, a nélkülözések, a bezártság rettenetesen idegnyomorító volt, és elszökött onnan. Akkor még voltak hamis papírjai, szerzett egy albérletet, ahol Tóth Mária néven élt. A rendőrség pont egy ilyen nevű gyermektolvaj nőt keresett. Be volt jelentve, a rendőrök azt hitték, hogy megtalálták. Szerencsére nem volt otthon, amikor a detektívek odamentek, és a szállásadónője, aki azért sejtette, hogy ő miféle, megvárta a kapu előtt, és figyelmeztette, hogy itt vannak a hekusok. Így egy szál ruhában lógott meg onnan. Az egyik idősebb szakács, Strausz Zoli bácsi meglátta ott ténferegni, behozta, és a kamrában adott neki helyet. Mivel nem volt nagyon más fiatal, rám osztották a feladatot, hogy foglalkozzam egy kicsit vele.

A felszabadulás után bement a volt gettóba, akkoriban mindenki keresett valakit, és a gettó forgatagában egymásra találtak az édesapjával. Az apja túlélte a munkaszolgálatot, az anyját és a testvéreit Auschwitzba vitték, és ottvesztek. A gettóban találkoztam újra Katalinnal és az apjával. A házassággal meg kellett várni a nagykorúságomat, akkor még 24 éves korhoz volt kötve, és a szüleim egyáltalán nem örültek annak, hogy házasodni akarok, mert azt szerették volna, hogy tovább tanuljak. Akkor még előttem volt az egyetem. A zsidótörvények miatt nem mehettem egyetemre, egy egyszerű villanyszerelő voltam, és az apámnak természetesen az volt az elképzelése, hogy a háború után majd megyek rögtön tovább tanulni. Apám egyszerűen kijelentette nekem, hogy ő ezt nem helyesli, és amíg őrajta múlik, ő a pater familias, addig nem adja meg a hozzájárulását. Nem vesztünk össze, már külön éltünk, kivettünk egy albérletet. 1945. augusztus után összeházasodtunk, azért akkor, mert augusztusban töltöttem be a 24. életévemet. Bementünk az elöljáróságra, megszólítottunk két ilyen szolgát vagy kézbesítőt a folyósón, hogy jöjjenek tanúnak, és ez volt a házassági procedúra. Semmiféle ünneplés nem volt, se rokon, se semmi.

A feleségem soha nem lépett be a pártba. A háború után még a cionista kapcsolatait is csak egy rövid ideig tartotta fenn. Ha jól emlékszem, a Klállal[lxxvii]. Mivel volt kint pár évet Palesztinában, jól tudott ivritül, és ott tanított egy ideig héberül. Meg voltak ilyen baráti összejövetelek, néha én is elmentem, mert érdekelt. De nagyon hamar elmaradtunk, talán már 1946-ban. Izrael megalakulásának nagyon örültünk, az arab-zsidó háborúkban a zsidóknak drukkoltunk, és ezt nem titkoltuk[lxxviii]. Aztán már csak a Hazafias Népfrontban élt újra közéletet az 1980-as évek elejétől.

1947-ben megszületett az első gyerek, a kislány. És akkor nagyon erősen kellett hajtani, hogy minél hamarabb rendes födél legyen a fejünk fölött. Lakást úgy szereztem, hogy a Gyarmat utcában megismerkedtem egy idősebb háztulajdonosnővel, akinek volt ott egy kis emeletes villája, amit a háború nagyon megtépázott. Megállapodást kötöttem vele, hogy hozzájárulok az újjáépítéshez. Amivel tudtam, saját kezűleg is. És ha jól emlékszem, volt ezer pengőm is, hiszen dolgoztam. A lakásba bemenni csak 1948-ban tudtunk. Ez bérlet volt, egy nagyon kicsi, egyszoba-hallos lakás fürdőszobával és konyhával. Egy hátránya volt, hogy félig alagsor volt. Ha kinézett az ember az ablakon, akkor rögtön ott volt a föld. Ettől függetlenül nem volt egészségtelen, rendes ablaka volt, és jó cserépkályha volt benne. Tartozott hozzá még egy pincerekesz, ahol a tüzelőt tartottuk. Emlékszem, hányszor cipeltem a hátamon haza az ötvenkilós zsákokban a tüzelőt.

Nagyon szerényen éltünk, de mindenünk megvolt. A feleségem nagyon ügyesen segített a gazdasági életünkben. Eredetileg női szabó mesterséget tanult, de volt egy specialitása, a kézi kötés. És abban az időben, amikor mi összeházasodtunk, még Magyarországon nagy értéke volt a szép, kézzel kötött pulóvereknek. A munkaszolgálatos időből volt egy baráti köröm, akik közül az egyiknek a Váci utca és a Vörösmarty tér sarkán volt üzlete, a Halas és Frank, ahol most az a szép ékszerbolt van. Ők átvették a feleségem által készített kötött dolgokat. Ő nemcsak a kötést tudta megcsinálni, hanem az összeállítást is. Sokáig nem helyezkedett el. Otthon varrt és kötött. Aztán az 1950-es években az Élelmiszerjegy Hivatalban alkalmazták, mert szépen tudott írni. Később a Magyar Hirdetőnél dolgozott. Oda Anna húgom vitte be. Emellett mindig csinált ezt, azt. Nem csak a kötést. Remekül megtanulta a bőrdíszműmunkát is. 1956 után, amikor sokan mentek el Magyarországról, egy mérnök kollégám hivatalosan kivándorolt családostól, és mivel minden vagyonukat pénzzé akarták tenni, egy nagyon jó varrógépet vettem. Ez egy olyan erős gép volt, hogy bőrt is lehetett varrni rajta. Táskákat csinált, öveket. Ebből is jött pénz. Azért soha nem éltünk olyan jól, hogy autót vettünk volna. Soha nem volt autónk. Nyaralni sem jártunk, ráadásul a rákoscsabai nyaraló sem volt meg. Abba ugyanis a nyilas idők alatt beköltöztek, nem lehetett sehogy sem kitenni őket, úgyhogy az 1950-es évek elején a szüleim eladták lakottan 10 000 forintért. Külföldön soha nem voltunk együtt. Én voltam az 1970-es években néhányszor hivatalos úton az NDK-ban, nyugaton soha. Ez minden.

54 éves korában, a második infarktus után leszázalékolták, és rokkantnyugdíjas lett. Rengeteget cigarettázott. Ellenben mint nyugdíjas nagyon mozgékony volt, és itt, a XV. kerületben a Hazafias Népfront kerületi szervezete és a Vöröskereszt indított egy jótékony célú egyesülést. Ha jól emlékszem, azt a nevet adták neki, hogy Humanista Klub. A Hazafias Népfront adta hozzá a helyiséget. Ennek főként az volt a célja, hogy abban az időben, amikor Erdélyből sokan menekültek át, ez már az 1980-as években volt, ruhát és pénzt gyűjtöttek. Ennek a helyi mozgalomnak a vezetője egy evangélikus lelkész volt, akivel neki kitűnő kapcsolata volt.

1990-ben halt meg, és nem zsidó temetőben van eltemetve. Nem volt vallásos. Azt mondta, mint sok zsidó ember, hogy hogyan engedhette meg az Örökkévaló, hogy ez megtörténjen. Templomba sem volt hajlandó elmenni, és ragaszkodott hozzá, hogy őt az az evangélikus lelkész temesse el. Maga a rítus nem volt evangélikus, csak a lelkész búcsúztatta. A pappal én nagyon jó viszonyban voltam. Sajnos valami okból elment Dél-Amerikába. Egy vagy két levelet még váltottunk, aztán megtudtam, hogy meghalt, aránylag fiatalon.

Anna húgom nem jutott el az érettségiig, de azért jól megtanulta az irodai munkákat. Jól tudott gépelni, gyorsírni. Utoljára a Magyar Hirdető Vállalatnál volt irodai dolgozó. Amikor férjhez ment, akkor ide költöztek, ebbe a rákospalotai házba, anyámhoz. A húgom 1954-ben ment hozzá Bolmányi Ferenc festőművészhez. Nem tudom, hogy egyházi esküvőjük volt-e, valószínű, de én nem voltam az esküvőjükön. Gyerekük nem volt.

Bolmányi nagyszerű festőművész volt, eredetileg nagyszerű portréista, és eleinte jól ment neki, még az angol királyi családtól is volt rendelése. Aztán a Rákosi-rendszerben nem engedték érvényesülni, egyrészt azért, mert a nonfiguratív stílusa szemben állt az akkori szocialista realizmussal, másrészt azért, mert ő valóban nagyon vallásos zsidó ember volt[lxxix].

Amikor Anna és a férje ideköltöztek, anyám már nagyon sokat betegeskedett. Már velünk élt, amikor 1960-ban meghalt. Zsidó temetőben van eltemetve. Annáék nem bírták anyagilag fenntartani ezt a nagy házat. Akkor még nem volt gázfűtés, hanem cserépkályhák voltak. És egy ilyen nagy háznak a fenntartásához technikai tudásra is szükség van. Egyszerűen nem bírták. Annyira nem bírták, hogy mindig panaszkodtak, hogy télen elfagynak a vezetékek. És akkor felajánlottuk, hogy cseréljünk. Mi 1957-ig a Gyarmat utcában laktunk.  Azt mondtam, hogy átengedem a Gyarmat utcai kis lakást, ott sokkal könnyebben boldogulnak, én pedig majd gondoskodom erről a házról. Sajnos ott sem voltak szerencsések, mert egy nagy nyári zivatarban visszafolyt a házba a csatornavíz, és elárasztotta őket. Amíg én laktam ott, addig nem fordult elő olyan eset, hogy nem működött a csatorna. Lehet, hogy azt hitték, a csere előtt eltitkoltam előlük. De akkor Bolmányinak már régebben bent volt egy pályázata műteremre. És szerencsére 1965-ben kapott a Bartók Béla úton egy gyönyörű műteremlakást. Egy szobrászé volt, aki ezt a Éva szobrot is csinálta, ami itt áll. (Mutatja a kb. fél méteres kisplasztikát.) Eredetileg párban volt, Ádámot a Kígyó utcai patika vette meg, én pedig egy barátomtól kaptam ajándékba Évát. Szóval megkapták azt a műteremlakást, és az életük így rendeződött. A rendszerváltás után már a képei is keresettek lettek. 1990-ben Bolmányi meghalt, és Anna haláláig abban a lakásban maradt. 2002-ben halt meg, és zsidó temetőben temettük el.

Röviden a gyerekeimről. Judit 1947-ben született. Amikor a gimnáziumban leérettségizett, akkor már az egészségügyben dolgoztam, és bevittem a mi kórházunkba. Ott tanulgatott egy darabig a laboratóriumban, és aztán saját erejéből a KÖJÁL-hoz[lxxx] került, és különböző szakfolyamok elvégzésével mikrobiológiai szakasszisztensi képzettséget szerzett. A mai napig ezt csinálja, csak időközben a KÖJÁL neve lett ÁNTSZ. 1968-ban, 19 éves korában férjhez ment egy katonatiszthez. Amikor a férjét Kaposvárra vezényelték, ment vele, de ott is a KÖJÁL-nál helyezkedett el, és ugyanazt csinálta. Született egy fia, aki most Németországban él. Nem nagyon tudok róla, nem tudom, hogy mit csinál. Sajnos, a lányom házassága megromlott, és tíz év múlva elváltak. Később újra férjhez ment, de 2000-ben megözvegyült. Azóta egyedül él. Péter 1959-ben született. Az I. István Gimnáziumban (ma: Szent István Gimnázium) érettségizett, majd az ELTE TTK-n meteorológus szakot végzett 1984-ben. 1999-ben doktorált. Éghajlatkutatással foglalkozik, rendszeresen jelennek meg szakcikkei nemzetközi folyóiratokban és hazai orgánumokban. Volt házas, de aztán elvált. Gyereke nincs.

Ami a barátokat illeti, a Hajdú házaspárt már említettem. Velük mindvégig összejártunk, együtt kirándultunk. Még egy ilyen szoros és régi barátság nem volt, de volt sok. A munkahelyeimről mindig kerültek újabb és újabb baráti kapcsolatok. Nem csak családi barátok, hanem olyanok, akikkel leültem egy pohár borra beszélgetni, akikkel valamit együtt csináltunk. A feleségemnek is volt saját baráti köre. Például voltak barátnői, akikkel néha kártyáztak. Aztán voltak barátnői a jótékonykodási munkából. Tulajdonképpen nincs semmiféle változás abból, hogy szegény feleségemet eltemettem. Azzal a körrel, amellyel ő és én kapcsolatot tartottunk, továbbra is megmaradtak a jó baráti kapcsolatok.

Életrajz

A 91 éves Krausz Dezső Kiskunhalason él feleségével. Két családi házuk van egy telken, az egyikben egyik gyermekük él családjával. Krausz bácsi alacsony termetű, szikár, szűkszavú egyszerű ember. Sokat dolgozott, és családjában és környezetében megbecsült személynek számít. Maga építette családi házában, a konyhában beszélgettünk vele, ahova gyakran néhány szóra betoppantak a rokonai is. Lányával, fiával, unokáival, dédunokájával napi kapcsolatban van. Gyakorlatilag a család központi találkozóhelye az udvaruk és a kertjük, és a nagy telek lakóházai. Krausz bácsi idős kora ellenére igen aktív. A mai napig rendszeresen jár a pénteki imákra. Nem szeret tétlenkedni, és napjait pontosan beosztja, amitől eltérni nem lehet.

Amikor én születtem 1916-ban, már egyik nagyszülőm se élt. Semmit nem mesélt a család róluk, úgyhogy én nem tudok róluk semmit, nem volt családi terefere témája. Azt tudom, hogy nem voltak ortodoxok. Zsidók voltak a maguk módján. Egyszerű neológok voltak. Nem vallástalan, csak nem olyan bigott vallásúak, mint az ortodoxok.

Apám, Krausz Miksa Nyitrán született 1875-ben. Édesanyám neve Pach Irma volt. Galántán született 1888-ban. Apám szatócs volt. Miután el kellett hagynunk felvidéki lakóhelyünket, a későbbiekben hentesüzlettől kezdve mindenfélével foglalkozott. A szüleim 1908 körül házasodtak össze. Öten voltunk testvérek, mind Kicőn láttuk meg a napvilágot. Apám ott volt először kereskedő. [Kicő, szlovákul Skýcov, a trianoni békeszerződésig Bars vármegye Aranyosmaróti járásához tartozott. A falunak 1910-ben 896, többségben szlovák lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A település lakói mezőgazdasággal, erdei munkákkal, pálinkafőzéssel foglalkoztak. A falut a partizánok támogatása miatt 1945. március 16-án a német csapatok felgyújtották, 232 házából 226 égett le. – A szerk.] Én a harmadik voltam a testvérek sorában. A bátyám, Krausz Oszkár 1909-ben született. Ő később cipőkereskedő lett Pestszentlőrincen. Oszkár bátyám 1942-ben bevonult egy aknaszedő munkaszolgálatos századba Oroszországba, ahonnét egyetlenegy ember se jött vissza. Fölrobbantak. 1943-ban halhatott meg, mert ahogy a szüleim mesélték, akkor jött egy levél, hogy eltűnt. Ez azt jelenti, hogy meghalt. A nővérem, Krausz Szerén 1911-ben született. Ő háztartásbeli volt. Szerén Pestre ment férjhez, Wilheim Imréhez, aki egy bőrkereskedőnél volt adminisztrátor, később az üzletet vezette. Én 1916-ban február 5-én születtem. Az idősebb húgom, Krausz Aranka 1919-ben született és kozmetikus lett. Az ötödik testvér, Krausz Edit 1921-ben látta meg a napvilágot, és később lapszerkesztő lett. Aranka Mohácsra ment férjhez Klein Manóhoz, aki textilkereskedő volt, Edit pedig Kiskunhalasra, Engel József asztaloshoz. Edit 1941-ben korában ment férjhez. Én akkor már munkaszolgálatos voltam. A nővéremnek, Szerénnek volt egy ötéves kislánya, az egyik húgomnak, Arankának meg egy kétéves kislánya, mindegyiküket Auschwitzban gázosították el. A férjeik munkaszolgálatosok voltak, mindkettő hazajött. A Wilheim Imre újranősült és 1956-ban kiment Ausztráliába. Azóta se tudok róla. Aranka férje is hazajött, megnősült, és ő is kiment 1958-ban Ausztráliába.

A Krausz család 1923-ban jött Csehszlovákiából a trianoni Magyarországra a zsidó- és magyarüldözés miatt. Apámat koholt vádak alapján majdnem fölakasztották a szlovákok, vagyis a csehek. Magyarellenes, zsidóellenes vádak voltak, már nem tudom megmondani, hogy mik is pontosan. Először Kispestre mentünk. Apám először vendéglői, italmérési jogot kapott, és 3 évig folytatta ezt a tevékenységet az Üllői úton. Itt laktunk egy házban, ahol a vendéglő is volt. Aztán megvonták tőle ezeket a jogosítványokat. Egyszerűen zsidóellenes volt az iparjogosítványokat kibocsátó hatóság. Valószínűleg nem kedvelték édesapámat, akire úgy néztek, mint csehszlovákiai menekült zsidóra. Kisebb munkákból élt ezután, próbált kereskedni, adni-venni ezt-azt, de már nem iparjogosítvánnyal. Nem sokkal később Pestszentlőrincre költöztünk. Itt egy tehenészetet csináltunk, tejtermeléssel foglakoztunk, ahol én is dolgoztam, mikor kikerültem az iskolából. Egészen 1940-ig, amíg be nem vittek engem katonának meg munkaszolgálatosnak. Addig rendezett körülmények között éltünk.

3 osztályt a zsidó elemibe jártam. Az első évet Kicőn egy kis szlovák iskolában jártam, a 2., 3. és 4. osztályt Kispesten a zsidó elemi iskolában. Sok zsidó gyerek járt a kispesti polgáriba. A polgáriban se volt antiszemitizmus. A tanáraink nem mondhatom, hogy antiszemiták lettek volna. Kisgyerekkorunkban nagyon menő dolog volt a golyózás a gyerekek körében. Leginkább iskolán kívül volt divat. Volt agyaggolyó, üveggolyó, Golyókban játszottuk, aki nyert az bizonyos mennyiséget zsebre vágott. Sokszor részt vettem ilyenekben. Jó voltam abban a játékban. Másra nemigen emlékszem az elemiből. Utána 4 polgárit végeztem, és aztán otthon dolgoztam apámmal egészen 1940-ig.

A családom járt zsinagógába, de csak ünnepekkor. Elsősorban a nagyobb ünnepekkor, mivel olyan foglalkozások voltak, hogy szombaton is kellett dolgozni. Politikával nem foglalkozott a család semmilyen szinten. Fiatalkoromban, olyan 16−17 éves koromban voltam egyszer-kétszer kiránduláson a cionistákkal. A budai hegyekbe mentünk fel.

Pestszentlőrincen saját házunk volt. A környékünkön nem éltek zsidók, de Pestszentlőrincen élt legalább 600 zsidó, kereskedő, értelmiségi, iparos. Velük tartottuk a kapcsolatot. Volt egy kis zsinagóga. A kispesti rabbi fiát nevezték ki Pestszentlőrincen rabbinak. [1931−44 között dr. Günczler Péter volt Pestszentlőrincen a főrabbi. Günczler Erdőbényén született 1902-ben. Az ORI elvégzése után 1931-ben doktorált. A deportálásból sem ő, sem családja nem tért vissza. (in: Frank Gabriella: A lőrinci zsidóság története I-II. Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény, Budapest, 2004) – A szerk.] Volt kántor, aki sachter is volt, odavittük a vágni való baromfit. Pestszentlőrincen, aránylag kóser háztartást vezetett édesanyám. De 1940 óta, ahogy én bevonultam, én már akkor, azóta nem tartok kóser háztartást. Volt egy kis kultúrház. Ott volt 1936-ban a nővérem esküvője Wilheim Imrével. A pestszentlőrinci zsidó hitközség elég messze volt tőlünk, legalább 3-4 kilométerre, mert mi teljesen a város szélén laktunk, volt egy sín, ez választotta el Kispest és Pestszentlőrinc határát.

Én Pestszentlőrinctől 1940-ben szakadtam el. Először, mint katona vonultam be Orosházára, és a gyalogsághoz kerültem [Orosházára akkor gyalogsági alakulatként a 19/III. gyalogezred volt telepítve. – A szerk.]. Ott voltam 1940. február 1-től december 1-ig. A századparancsnok nevére emlékszem, Őscsanádi Jakab hadnagy volt [1915-ben született, tényleges katonai szolgálatát 1938-tól kezdte meg. 1940-ben már főhadnagyként szolgált, majd 1944-ben századosnak nevezték ki. – A szerk.]. Nagyon rendes fiú volt, körülbelül olyan idős volt, mint mi. A bevonulás után főhadnagy lett. A hadnagy úr is szeretett minket. 1940. júniusban vagy júliusban bevonultunk Nagyváradra. Orosházáról gyalog mentünk Nagyváradra. Nagyvárad majdnem tiszta magyar város volt. Egy laktanya udvarában voltunk, kis sátrakat csináltunk sátorlapokból, és ilyenekben éjszakáztunk. Azután őrséget adtunk, meg éjszaka sokszor be voltam osztva őrségbe. Sok zsidó volt a században.

Aztán ősszel Nagyváradról visszakerült a század, és december 1-jén jött parancsba, hogy minden zsidó fiút le kell szerelni, és munkaszolgálatos századba kell besorolni. Ameddig katona voltam, addig nagyon konkrét megkülönböztetés nem volt. Csak az volt, hogy a zsidó fiúk nem lehettek tisztesek. Decemberben bevonultunk mi, zsidó fiúk Szolnokra. A cukorgyár területén voltunk 8−10 napig. Aztán különböző munkásszázadokba lettünk besorolva. Először a Felvidékre kerültem. Ottan az volt a dolgunk, hogy az utakról a havat eltakarítottuk, mert a Kárpátok felől szállították a rengeteg faanyagot, és hogy tiszták legyenek az utak. Azután elkerültünk egy másik helyre. Annak a nevét sem tudom, Beregszásztól ment egy kisvasút körülbelül egy 30−40 kilométert, ott repülőteret építettünk. A keretlegénység ottan nem szórakozott, dolgozni kellett. Például volt egy úthenger, nem volt üzemanyag, és 40−50 munkaszolgálatos húzta ide-oda. Hoztak nagy köveket, azt kalapácsokkal vertük széjjel zúzott kövekre. A repülőtéren ástak hosszú folyósokat, a köveket beleraktuk, aztán letakartuk fűtéglákkal. Ez a vizet vezette. Jellemző, hogy a parancsnokunk, egy zászlós a faluban egy zsidó lánynak udvarolt. Egy darabig elég antiszemita volt, aztán egy pár hónap múlva annyira megkedvelt minket, hogy ha jött valami ellenőrzés, ő figyelmeztetett. Azt mondja „tré”, az azt jelentette, hogy valami van. Annyira megváltoztatta ez a zsidó lány ezt a zászlóst.

Mikor készen lett ez a reptér 1941-ben, Szászrégenbe mentünk. Marosvásárhely meg Szászrégen közé, már nem is tudom, ottan mit is csináltunk. Aztán nem sokkal később Hajdúhadházán bevagoníroztak, és kivittek Kijevbe 1942-ben. Ott már az úgynevezett tábori csendőrség vett minket kezelés alá. Ottan először erdőirtás volt. A kijevi parancsnokságot kellett ellátni tüzelővel. Nagy erdőket vágtunk ki, föl lett méteresre fűrészelve, és úgy szállították Kijevbe. 1942. november vagy december elején a Dnyeszter már annyira befagyott, hogy azon jártunk keresztül. Na, gondoltam magamban, ha ez beszakad, akkor az egész század ott lesz a víz alatt. A század egy Darnica nevű üdülőközpontban volt elszállásolva egy rommá lőtt iskolaépületben [Darnica falu a Dnyeper keleti oldalán volt, akkor nem tartozott Kijevhez, jelenleg annak egy kerülete. A második világháború alatt súlyos vérengzések folytak itt a nácik és szövetségeseik részéről. – A szerk.]. A munkaszázadnak nem volt jó az ellátása, kevés volt az élelem. Az orosz nép nagyon jólelkű volt. Egyszer például emlékszem, hogy egy orosz asszony főtt krumplit hozott ki az útra, ahol havat takarítottunk. A sok éhes ember úgy rohant oda, hogy szegény asszony a földre került. Úgy rohamoztuk meg a főtt krumplit. A szállásom fázni nem fáztunk, mert mindenki hasábfával fűtött az erdőből. A szálláson mindig volt 2−3 ember, aki fölfűrészelte és fűtöttek. Ottan nem fáztunk, csak a munkán. Ott hideg volt, mert akkor Kijevben sokszor volt mínusz 30 fokos hideg. Nekem a bal lábam nagyujja elfagyott. Ott már elég szélsőséges érzelmű keretlegények voltak. Volt egy keretlegény, akit még Oroszországban leváltották. Az igen nagy antiszemita volt. Például én is ki voltam kötve, nem tudom már miért. De az volt a szerencsém, hogy aki kikötött, az egy nagyon rendes fiú volt, szintén keretlegény, de úgy kötött ki, hogy a talpam érintette a földet. Úgyhogy nem függtem. A munkaszázadban voltak alföldi településekről fiúk, akik között ortodoxok is voltak. A keretlegénység nem tolerálta, ha meg akarták ünnepelni a nagyobb ünnepeket vagy esetleg a szombatot. Titokban se próbálkoztak meg ünnepelni. Kijevben találkoztam egy unokatestvéremmel, valamilyen Géza volt. Munkaszolgálatos volt ő is. Ott 3 fiútestvér volt, és mind életben maradt, és kivándoroltak Izraelbe.

Onnét elkerültünk a Pripjáty mocsarakhoz, ott dorongutakat építettünk [A Pripjáty mocsarak Európa legnagyobb mocsárvidéke Dél-Belorusszia és Észak-Ukrajna területén. 1941. augusztus 12-én 6 526 fosztogatónak titulált zsidót lőttek itt agyon. Az asszonyokat és a gyermekeket a mocsárba akarták süllyeszteni, de a mocsár nem bizonyult elég ingoványosnak (www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Pripet). – A szerk.]. Süppedős talaj volt, ott nem lehetett nehéz járművekkel közlekedni. Fiatal fenyők lettek kivágva, és abból lettek ezek az úgynevezett dorongutak. Ez elég nehéz munka volt. És mikor a német offenzíva kudarcba fulladt, az oroszok hajtották a németeket kifelé, és mi is mentünk. Sokszor német század felügyelete alatt voltunk. Kisebb átfolyásokon fahidakat is építettünk. Ez a jelenlegi Fehéroroszországban lehet. Gomelig mentünk előre [A Pripjáty mocsaraktól keletre fekvő legnagyobb fehérorosz nagyváros, fontos vasúti csomópont ide a magyar és német csapatok 1944. június közepére értek. − A szerk.]. Onnét aztán mindig visszafelé. És nem tudom már melyik állomáson, bevagoníroztak minket, és egész Varsóig meg se álltunk. Varsóban nem dolgoztunk sokat. Egyszer egy német munkásigénylésre 20 munkaszolgálatost egy nagy gumicsónakkal átvittek a Visztulán. Én is beleestem ebbe. Ahogy mentünk, gondoltam magamban, ha ezt a 20 embert belenyomják a Visztulába, innét nem menekülünk. De aztán tényleg valami munkára vittek. Hogy mire, arról fogalmam sincs, nem emlékszem. Varsóban nem voltunk, csak egy pár hónapig.

Megint bevagoníroztak, és megint Erdélybe vittek. 1944 nyár legvégén, ha jól emlékszem. Kolozsvártól délre voltunk, nem tudom már hol pontosan [Valószínű, hogy a tordai csatában kívánták őket bevonni 1944 szeptemberében, de inne, a bekerítés veszélye miatt a magyar és német egységek gyorsan visszavonultak. – A szerk.]. Ott semmit se csináltunk, mert már jöttek az orosz, meg román csapatok. Egészen a Tisza vonaláig gyalogoltunk, ott lövészárkokat ástunk a Tisza jobb partján, Csongrád körül valahol [A csongrádi hídfő kiépítése már az ún. Duna-Tisza közi védelmi harcoknak az egyik előzménye volt. 1944 október elején esett el ez az állás. – A szerk.]. Mikor a Tisza-parton az oroszok átjöttek – persze, hogy átjöttek –, akkor mentünk egészen Gödöllőig. Ennivalónk nemigen volt, és a Gödöllői Vadasparkban lőttek szarvast, és azt ettük. Gödöllőről Pestre mentünk. De akkor már Pest és Buda az oroszok által körül volt véve, úgyhogy nem tudtak mit csinálni, a pesti gettóban elengedtek minket.

Tehát feloszlott a munkásszázad, akkor már csak a századnak körülbelül 50%-a volt meg, mert közben mindenféle betegségekben nagyon sok ember elhunyt. A pesti gettóban, a Klauzál téren volt egy nagy ház, a 18 vagy 19-es számú ház, és ott voltak üres lakások. Ott vackoltunk be egy földszinti helyiségbe. Mit tudom én, szereztünk szalmát vagy mit, pokrócokkal leterítettük, és ott aludtunk. Akkor nagyon kis helyen is megfértek az emberek, kénytelenek voltak. Lehettünk 15−16-an. A többiek a jó isten tudja, hogy merre voltak, mert nem maradtunk együtt. A gettónak volt egy parancsnoksága, és minket, munkaszolgálatosokat beosztottak járőrszolgálatra, ketten-hárman egy-egy járőrcsoportban. Tehát az volt a gettó rendőrsége gyakorlatilag. Járőröztünk szabad kézzel, jelentést se tettünk senkinek. Nem volt ez olyan komoly dolog, csak a neve. Meg katonasapka volt egyikünknek-másikunknak. Azt tudom, hogy egyszer valahogy beszabadultak a gettóba nyilasok, és leverték a fejünkről, hogy, hogy merünk magyar katonasapkát hordani. De bizony csak továbbviseltük, mert nem volt más. Más atrocitásról nem tudok. Volt a gettónak egy élelmezési központja, és ott kaptunk ebédet. Nagyon sok bab volt, az jó volt, meg néha egy kis kenyér is volt. Két hónapig voltam körülbelül a gettóban.

Akkor volt Budapest ostroma. Voltak belövések, de a gettóban nem volt. Ott a téren, ahol laktunk, azt tudom, hogy fel voltak stószolva a halottak. Rengeteg halott volt ott, mert nem volt hol eltemetni őket. Meg voltak fagyva, mert elég hideg volt. 1945. január 18-án az oroszok áttörték a gettó falát − mert körül volt véve; ahol utcák nyíltak kifele nagy fakerítések voltak, majdnem 100 000 ember volt kis helyen összezsúfolva − és 2−3 nap múlva egy barátommal, aki Kispesten lakott, Donnernek hívták, elindultunk gyalog. Valahonnan szereztünk egy kis szánkót, és ráraktuk, ami volt cókmókunk. Ő Kispestre ment, én meg Pestszentlőrincre. Ez biztos volt olyan 10−15 kilométer séta, de akkoriban meg se kottyant az embernek 26−27 éves korban. Elmentem a házunkhoz, be volt zárva. Egy asszony lakott egy fiával meg egy lányával a mi házunkban. Ő ott lakott, ahol kialakították a gettót, és onnét szállásolták el a volt zsidó házakba. De ők is elmenekültek valahova a bombázás elől. A szomszédban kaptam éjszakai szállást. Azok megismertek. És másnap, mikorra megjöttek a lakók, én a konyhába lettem elszállásolva. Az utcában volt egy kihelyezett konyha szovjet katonáknak, odamentem dolgozni ételért. Krumplit pucoltam, vagy mit tudom én. Az tartott jó pár hónapig. Pár hónap múlva a sógorom is megjött, meg a húgom, Edit. A húgomnak sikerült Auschwitzból hazajönni, a többiek nem jöttek haza. Mi ketten maradtunk ötünkből.

A pestszentlőrincieket Auschwitzba vitték. Sokan haltak meg Pestszentlőrincen. Hatan-heten, ha visszajöttek akkoriban. Pestszentlőrincen a háború után volt hitközségi élet. Rabbi nem volt, azt elvitték, elpusztult. Volt egy pár ember, aki visszajött. Ott is körülbelül 600 fő volt a háború előtti tagok száma, és alig néhányan jöttek vissza, aztán próbálták a hitközségi életet visszaállítani. Azután az országos hitközség-vezetőség a pestszentlőrinci templomot eladta [Pestszentlőrincen 1941-ben 1101 (2,6 %) izraelitát regisztráltak. 1944 tavaszán a település neológ közössége 887 főt számlált, a hitközség elnöke Bauer Adolf volt, az anyakönyvvezető rabbi feladatát dr. Günczler Péter látta el. A gettót május első felében jelölték ki, később több mint 1500 zsidót (akik között valószínűleg a környékről beszállítottak is ott voltak) a helyi állami méntelepen helyeztek el. A pestszentlőrinci zsidókat vélhetően június végén-július elején deportálták a monori gyűjtőtáborba. Innen július 6. és 8. között hurcolták őket Auschwitzba. A háború után 300 túlélő tért vissza a városba, újra megindult a közösségi élet, a zsinagógát felújították. A következő években azonban nagyon sokan elköltöztek. 1949 körül a hitközség lényegében megszűnt. („Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye”. Vági Zoltán − Végső István In: Randolph L. Braham (szerk.) A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park Kiadó, Budapest, 2007. 807-889. p.) A ma is álló lőrinci zsinagóga az 1906-ban épített igmaház bővítésével jött létre 1928-ban. 2002-ben a romos állapotban lévő zsinagógát is felújították (jelenleg okmányirodaként működik) (in: Frank Gabriella: A lőrinci zsidóság története I-II. Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény, Budapest, 2004. – A szerk.].

Egy darabig mindig mentem a mártír istentiszteletekre Pestszentlőrincre. Valami házban volt megtartva. Előtte meg a kistemplomban voltak ezek az események és a márványemléktábla is. 1945 körül avatták a táblát. De a kistemplomot elbontották, és akkor leszerelték a táblát. Máig se tudom, hogy hova lett a márványtábla. A szüleim meg a testvéreimnek a neve mind megvoltak, és nem tudjuk, hova lett.

1945 után próbáltunk talpra állni. Egy barátommal jártunk piacra, üzleteltünk. 1945 után jegyrendszer volt, minden meg volt állapítva, ennyi kenyér, tej, fontosabb élelmiszerek jutnak egy személyre. Elég nehéz élet volt. 1946. április 1-jén idejöttem Kiskunhalasra Pestszentlőrincről kerékpárral. A húgomnak, Editnek köszönhetően jöttem Kiskunhalasra, mert a férje itt volt asztalosmester, és hogy együtt legyünk, lejöttem. Azóta itt ragadtam. A sógoromnál dolgoztam, mint asztalos. Őneki a Kossuth utcán volt üzlete meg műhelye. 1948−49-ben laktanya-építkezésen dolgoztam Kiskunhalason. 1949-ben házasodtunk össze a feleségemmel. A zsidó közösségen belül ismerkedtünk meg, a templomon belül. Akarták összehozni azt a pár megmaradt zsidót és akkor így történt a megismerkedésünk. Nekem is mindenki elhalt, nem volt hozzátartozóm. Őneki a nagynénje volt, ebben az öreg házban laktak itt Kiskunhalason. A feleségem nagynénje, meg annak a férje, a Künsztler Gyuláék is odakerültek Strasshofban, így menekültek meg a haláltól. Gyógynövény-kereskedő volt, meg sok mindennel foglalkozott.

1957-ben a Faipari Vállalatnál kezdtem, ott dolgoztam 20 évig. Meg a kiskunhalasi vágóhídon is voltam karbantartó asztalos. Volt maszekolás is, az 1977-es nyugdíjba menetel után is. A szomszédaink is mindig mesélték, hogy arra ébredtek, hogy én már ott kopácsolok a műhelyben reggel 5 órakor. És akkor úgy mentem még a munkába. Sokat dolgoztam, nagyon sokat. A feleségemnek gyógynövény-felvásárlása volt. Ott is besegítettem mint nyugdíjas.

1945 után az 1944 előtti polgármesternek, a dr. Kathona Mihálynak adtunk szállást [Kathona Mihály (Budapest, 1892 – Kiskunhalas, 1959) 1923−1939 a város főügyésze, 1939­−44 között polgármester volt. Az ő vezetésével készítették el a helyi gettó tervét, és állították fel a gettót. 1945 után az Igazoló Bizottság bűnösnek találta. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.] Mert tudom, hogy mi az, hogyha valakit üldöznek és van egy kéz, amelyik kezet nyújt. Kathonával nem nagyon beszéltünk a régi időkről. Nagyon beteges volt. Nagyon meghurcolták 1945 után. Arról tudtam, hogy 1944-ben kinevezték őt kitelepítési kormánybiztosnak, mert a front már itt volt a Duna-Tisza közén. A zsidókhoz való hozzáállásáról mi nem tudtunk,  hiszen mi nem éltünk itt Kiskunhalason. Egy üldözött ember volt, akit próbáltunk segíteni. Családja volt, ők hárman, a felesége és a lánya. Kathonáékat akkor nem merte senki befogadni, mindenki félt.

A feleségem nagynénje, a nagybeteg nagybátyja és annak a 90 éves édesanyja laktunk tulajdonképpen együtt. Betettek lakót. Amikor elment a lakó, mi kérvényeztük – már akkor megvolt a lányom –, hogy szeretnénk különmenni, és oda szeretnénk költözni. És elutasítottak. Azt mondtam, hogy én akkor is beköltözöm. Kifestettünk, megcsináltunk mindent, idejött a Kathona Miska bácsi és mondta, hogy ideiglenesen adjuk ki neki, amíg nem tudnak szerezni valahol lakást. Ez olyan 1950­−51-ben volt, és 31−32 évig tartott. Szegény Miska bácsit innen vitték ki a temetőbe.

Aztán a régi ház mellett ezen a nagy telken 1967-ben kezdtük ezt a házat építeni. Két évig épült. 1967-ben raktuk le az alapot, és 1969 végén költöztünk beAz 1960-as, 1970-es években nem volt már megélhetési probléma. Megélhetésünk megvolt. Nem panaszkodhatunk.

Kiskunhalasra sokkal többen jöttek vissza, mert a kiskunhalasi zsidókat Strasshofba vitték [Kiskunhalasról  506 személyt deportáltak, közülük a hitközség számításai szerint 184-en meghaltak, és 332 fő élte túl a vészkorszakot. A kiskunhalasi zsidók teljes vesztesége 264 fő volt, mivel a munkaszolgálatban 80 férfi meghalt. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007. – A szerk.]. A kiskunhalasi hitközségi élet 1945 után jól beindult. És azok mind visszajöttek. A hitközség elég nagy volt kor. Minket még dr. Dohány József főrabbi adott össze a kiskunhalasi zsinagógában [Dohány József (Nagyvárad, 1881 - Jeruzsálem, 1972) 1914-től működött rabbiként Kiskunhalason. Az ortodox hitközség cionista, asszimiláció ellenes vezetője volt. A halasi zsidókhoz hasonlóan őt is Strasshoffba deportálták. 1948-ban alijázott. Az ortodox hitközség klasszicista-romantikus stílusban épült zsinagógája 1861-ben készült el, 1939-ben kibővítették. 1993/94-ben újították fel. - Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.] Emlékszem a Dohányékra, főként a lányaira, de nevüket nem tudom. A fia, Marcell is rabbi volt, de ő is elhagyta az országot. Akkoriban az volt, hogy mindenki igyekezett összetartani a zsidók között. Templomba is sokkal többet jártunk. De egyszer csak kezdett elfogyni a kiskunhalasi zsidóság Nagyon sokan fölkerekedtek 1946−48-ben és Amerikába, Izraelbe, Kanadába, Ausztráliába és Budapestre szétszóródtak. Bizonytalanság volt, nem akartak még egy ilyen traumát végigélni, mint 1944. Mi ekkor még nem gondoltunk erre.

1956-ban aztán Kiskunhalasra is eljutott a forradalom. Nagy volt az öröm, hogy a szovjeteket esetleg ki lehet űzni. Volt egy  „jó szomszédom”, aki zsidózott, hogy úgy mondjam. Hogy majd így, meg úgy… De aztán a forradalom elbukott sajnos. Sajnos? Mi akárhogy is mondjuk, az oroszoknak köszönhetjük az életünket. Ha nem jönnek az oroszok, akkor rég elvittek volna nyugatra, valamelyik koncentrációs táborba és ott pusztultunk volna el. Nem féltünk, de tartottunk tőle [a forradalomtól] egy kicsit. Akkor akartunk kimenni. Mi is jelentkeztünk, hogy kivándorolunk. Én nem nagyon szerettem a romantikát, hogy megszökünk, meg mi legálisan akartunk menni. De nem engedtek az akkori hivatalok. Nahariában volt 3 unokabátyám, oda mentünk volna.

Elküldtek Kecskemétre a Honvéd Kórházba, mert tartalékos katona voltam, hogy alkalmatlan vagyok. Meg is beszéltem ott a főorvossal, hogy szeretnék Izraelbe menni, hogy írja rá, hogy alkalmatlan vagyok. Meg is tette, de hiába. Nem engedtek ki. Akkoriban Kiskunhalason már alig maradt zsidó, akkorra már csupán 50 fő körül voltunk. Dohány rabbi 1949-es távozása után már nem volt rabbija a kiskunhalasi közösségnek, a mai napig nincs és már nem is lesz valószínűleg. A hitközségben 1956 után nem nagyon maradtak vallásos családok. Ilyen család csak a Reinholdék voltak. Ott is csak a Sándor, a felesége nem. A lánya is egy keresztény fiúhoz ment feleségül, aztán Bécsbe mentek, autószerelő műhelyt nyitottak, azt is a Reinhold Sándor intézte.

A hitközségi elnök Grósz Lajos próbálta összetartani a hitközséget. Majd ezt mások is megpróbálták. Nem sok sikerrel. Az utána jövő hitközségi elnök, Reinhold Sándor vagy 10 évig volt a közösség élén. Az még jobban tartotta a zsidóságot és tudott is. Ő tudta a Tórát olvasni, tudta az imákat, mindent, akkor a hitélet jobban ment. Most sehogy. A Reinhold Sándor fogta össze az embereket. Az fölkutatta olyan embereket is, akinek az egyik nagymamája zsidó volt, és azt is bevonta a hitéletbe. Reinhold előtt volt 2−3 évig a Szekulesz István. Ő nem volt vallásos ember. Ő inkább csak temetéseket tudott rendezni. [Grósz Lajos (1897-1985) gyógyszerész 1975−1985 között volt a kiskunhalasi hitközség elnöke. Szekulesz István (1906−?) kereskedő; 1945 előtt szatócsként dolgozott. 1985-ben volt a hitközség elnöke. Reinhold Sándor (1918−1998) kereskedőként és hivatalnokként dolgozott különféle ipari és kereskedelmi cégeknél. 1985−1998 között volt a kiskunhalasi hitközség elnöke. (in: Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.) – A szerk.]. Mi maradtunk továbbra is a hitközség tagjai. Rendszeresen jártunk a hitközségbe az 1950-es, 1960-as, 1970-es években is. Ekkoriban inkább a nagyünnepeken. Most egy héten egyszer elmegyek, ha nem is a templomba, hanem a rabbi ház helyiségben gyűlünk össze néhányan az imádkozás miatt [Az 1851-ben megvásárolt hitközségi telken épült fel a rabbi ház az 1860-as években a mai Petőfi utca 1. szám alatt. A 20. század legelején átépítették és a mai napig a hitközség tulajdona. – A szerk.]. Én előveszem az imakönyvemet, elmondom a péntek esti imát, a többiek beszélgetnek. Egyes-egyedül ez, amit tartok, aztán slussz, többet én se tartok.

Gondoltuk, hogy 1990 után fellendül kicsit a hitközség, de nem. Kezdtek holokauszt-megemlékezéseket tartani, 1994-ben a zsinagógát is fel tudták újítani, ám a hitélet nem megy sehol. Ám örülni kell, hogy egyáltalán van hitközség, mert Bács-Kiskun megyében ez az egyetlen. 1945 előtt Baján 5 000 zsidó volt és most nincs hitközség, Kiskunhalason azt hiszem 600 zsidó volt és még mindig van közösségünk. Kiskunhalason itt van a Zsidó Nyári Fesztivál [2005 óta vannak kiskunhalasi programja is a Zsidó Nyári Fesztiválnak. (in: Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. L’Harmattan, Budapest, 2007.) − A szerk. ]. Ennek örülünk. Voltunk már kétszer, szép dolog az, viszont ez nem fogja segíteni a hitközség előremenetelét, a hitéletet semmi esetre sem.

A rendszerváltás után erősödött az antiszemitizmus. Pláne most. Tévében, rádióban, újságban, a focipályán. A Kádár-rendszerben nem szabadott zsidózni. Most meg nem büntetik azt se, aki Auschwitzba invitálja a zsidókat. Rosszabb lett a helyzet. A kiskunhalasiak között is vannak antiszemiták, de többségében nem azok. Nagyon jóban vagyunk a szomszédainkkal is.

A családi életünk nagyon jó. Közel 60 éve békességben és nyugalomban élünk itt. A gyerekeink, unokáink itt élnek körülöttünk, vagy a mi udvarunkon vagy a városban.

Éva lányom 1950. március 1-jén született, a Zoltán meg 1959. szeptember 20-án. Éva érettségizett és a Faipari Vállalatnál dolgozott körülbelül 30 évig. Adminisztrátorként dolgozott, volt szakszervezetis, volt bérszámfejtő. Amikor megszűnt a faipar, megszűnt az állása. Éva gyerekei közül Ágnes 1974-ben, a Noémi meg 1981-ben született. Ágnes magyar és ének szakos tanár. Foglalkozott a kiskunhalasi zsidók történetével. Rendszeresen szervez a hitközség által rendezett ünnepségeket, rendezvényeket. Tőle származik az első és eddig egyetlen dédunokám. Noémi Államigazgatási Főiskolát végzett, most a Földhivatalban dolgozik.

Zoli általános iskola után elment egy vasboltba kereskedő tanulónak. Ott szabadult föl. Most egy villamossági szakboltot vezet Euronics néven a Krausz és Társai cég. Zoli gyerekei közül Tamás 1986-ban, Zsolt pedig 1991-ben született. Tamás most megy egyetemre, Zsolti középiskolás. 

Gyerekeinknek, unokáinknak lehetett volna lehetősége a zsidó vallásban jobban elmélyülésre, de nem érdekelte őket. A lányom férje keresztény, Bakos Pál, de a két lány zsidónak számít, mivel az anyjuk zsidó. A fiúnknál fordítva, ott a keresztény feleség és a gyerekek nem számítanak. A nagyfiú, a Tamás kiment Izraelbe. Ő próbál a zsidó vallás felé fordulni. Ennek örülünk. 5 hónapra kinn volt nyelvet tanulni Izraelben, konyhán dolgozott. Konyhán dolgozott, megvolt a teljes ellátása. De hazajött, mert el kellett volna menni katonának, és a kibucból kikerült, senki ismerőse, már egy pár barátján kívül senkije nem volt. Ő ebbe nagyon belegondolt, és úgy gondolta, hogy nem fogja bírni, úgyhogy hazajött.. De elhatározta, hogy tökéletesen fog tudni héberül, mert angolul tud, egy évig volt Amerikában cserediákként.

Kárpótlást is kaptunk, Németországból valami életjáradékot, nem tudom mennyit. Meg ezekben az időkben is. Meg amikor a Fidesz-kormány volt 2001-ben, akkor a szülőkért kaptunk 30 ezer forintot, a testvérekért 15-öt. És utána ezt valahogy fölemelték 400 ezerre a szülők után, és 200 ezer a testvérek után. Ez volt a legnagyobb kárpótlásunk.