Travel

Susanna Breido
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Ludmila Lyuban
Date of interview: June 2002

Susanna Aronovna Breido is an elderly woman of 78 years of age. She is not tall, rather slim, with a high forehead, made higher by a slightly receding hairline.

Her hair is gray; she is dressed rather modestly and walks slowly. She hardly ever leaves her home and reads with a magnifying glass.

She lives alone in a three-room apartment with a lot of books and family pictures on the walls. The abundance of thick magazines [‘Znaniye,’ ‘Novy Mir’ etc.] amazes the visitor.

These are magazines of past years; they are piled up near the walls, almost reaching the ceiling. She answers my questions gladly.

She collected information about her relatives even before her participation in this program. She remembers a lot of them and keeps several big picture albums.

She was a teacher of the Russian language and literature, so her speech is correct, as if she dictated an interview to her pupils, narrating in an entertaining and inventive way.

She is a very nice, well-disposed and hospitable woman.

• My family
• Wartime years
• After the war
• Recent years
• Glossary

• My family

My name is Susanna Aronovna Breido. I was born in Leningrad [today St. Petersburg, known as St. Petersburg until 1914 and Petrograd during WWI] in 1924. I had a chance to see my paternal great-grandfather Yerukhim Breido while he was still alive. He was born in the town of Polotsk [today Belarus] in Vitebsk province in 1826.

When I was born he was already 98 years old; he lived to the age of 106. He was a Polish Jew by birth. He was a craftsman, a household chemistry expert: he made ink, shoe polish, skin ointment, various cleaning products and so on. Formulas of chemical compositions were handed down through generations. Judging by these formulas, our ancestors traveled to England through Spain, to Germany from America and to Poland from Germany.

My father was especially interested in this subject. Looking at the ancient formulas, which reached our times in manuscript, he asserted that our ancestors on Breido’s line reached Polotsk and Vitebsk from Poland. I don’t know when exactly my great-grandfather moved to St. Petersburg from Polotsk, but I heard from my relatives that being a craftsman with a business of his own he obtained a permit in the second half of the 19th century from the Petersburg Crafts Board for residence in St. Petersburg with his family 1. My grandfather and my father obtained such permits later, as they were in the same craft.

My great-grandfather Yerukhim Breido was married twice and had children in both marriages. He had five children in his first marriage, four sons and a daughter: Grigory, [1850s-1915], Israel [1850s-1928], Rakhmil-Chaim-Ber-Leib, my grandfather [1860-1942], Tsiva [Belenkaya after marriage]; there was another son, whose name I don’t know; he left for the USA in 1915.

According to some information my great-grandmother’s name was Khvolos. I don’t know my great-grandfather’s second wife’s name. Grandfather Chaim took offence at his father Yerukhim because he ‘rewarded’ him with a stepmother when he already had children of his own, so he didn’t keep in touch with this second family for some time.

I remember my great-grandfather Yerukhim from the time when I was five or six years old. He wore a moustache, a full beard, divided into two parts, and a skullcap. By that time his second wife had already died. I visited him with my father, we brought him lunch, which Grandfather Chaim sent, and it happened on holidays when Father didn’t work.

I remembered very well my great-grandfather’s wonderful benevolence and deep respect for any person, even for such a small one like I was. He was the only relative who didn’t call me Susanna but Rasel, the name my parents really wanted to give me when I was born. I thought Great-grandfather mocked me and teased me.

When I asked him why he did so, he explained to me that my name was ‘hidden’; that I wasn’t given the name of Rosa because there was already a Rosa in the family, my sister Rakhil; but I was given the possibility to be the ‘flower queen,’ not in the Sinai valleys, but Sinai sea valleys, to be the white lily. Every conversation with him ended with friendly jokes.

When he spoke Hebrew with my father and discussed complicated stories, which were obscure for me, he translated something for me every two-three minutes, because he thought that a child shouldn’t be left in the dark. I couldn’t acquire a better lesson as a teacher-to-be. His influence on my father was great.

Once I asked my great-grandfather why his other grandchildren didn’t visit him. He replied that the grandchildren paid homage to him but his work didn’t interest them and my father was the only one he could talk to heart-to-heart.

He told my father that he had to get back to the comments he had done earlier on the Talmud, because life had forced him to reconsider everything all over again. They talked a lot about the history of various nations and religions. It seems to me now that it was what is called kabbalism. Kabbalists have to know the history of various nations as well as the history of their own faith. They never mentioned in their conversations that people choose their destiny and their time. 

My great-grandfather was an Orthodox Jew, he observed all the Jewish traditions and prayed a lot. He taught that if one found oneself in a foreign country, in a non-Jewish society, one should never express disrespect for the traditions of the other nations, as this makes one disrespectful of oneself; though one should know very well and stick to one’s own traditions. Of course, my father told me all this when I grew up, because at the time when I was in touch with my great-grandfather, I was too small to understand such things.

However, I remember how children from a Jewish boarding school and a school on Vassilyevsky Island [district of Leningrad] came to us for lunch every Friday and Saturday, called my great-grandfather rebbe Yerukhim, sometimes rebbe Yerukhim Polotsky, and the word ‘rebbe’ means ‘teacher.’

Great-grandfather Yerukhim was very sick at the close of his life; he suffered from dropsy and didn’t get up from bed. He lived with his grandson from his second marriage, a revolutionary sailor, who didn’t really show respect for his grandfather. Mother told me that the sailor shaved Grandfather’s moustache and beard off before he died, in order ‘not to have trouble with that later,’ as he said. But Yerukhim, who was affectionate and friendly with everyone, forgave him that outrage. My grandparents were exiled from Leningrad at that time and lived in Novgorod. Father was in exile in Siberia.

Great-grandfather died in Leningrad in 1932. He was buried near an old office, a red brick building near the synagogue. But owing to reforms and reconstructions, which took place later, his grave was lost. When we returned from Novgorod in 1939, we weren’t able to find Great-grandfather’s grave.

My paternal grandfather, Rakhmil-Chaim-Ber-Leib Breido, was born in Polotsk in 1860. He had a ‘weak heart’ from birth, as they called it at that time; and he suffered from ‘breast pang’ fits, which is now called stenocardia. That is why he was given so many names – it was considered that it would help to ‘cheat death, if it comes to take him away.’ They called him Chaim at home. He was a successor of his father’s craft and worked at the chemical workshop.

Chaim married Rivka or Riva Galyorkina in 1880. Grandmother Riva was born in 1860 in Polotsk into the family of a First Guild Merchant 2, Irma Galyorkin, my great-grandfather. Great-grandmother’s name was Mira; her maiden name was Sverdlova. It was a very well off family.

Irma Galyorkin owned a glass factory in Novka between Polotsk and Vitebsk, a lot of land with vegetable gardens in both cities, a whole block of profit houses in Polotsk, various stores, etc. However, my great-grandfather, a merchant, seemed not to be delighted with the marriage of his daughter Riva and provided only a cereals store as her dowry. Grandfather Chaim’s family lived from hand to mouth and, as I was told, the ‘younger sons always wore the cast-off clothes of the elder children.’

Grandmother Riva had probably had no education, but she was very thrifty and independent. She cooked perfectly and her food was most delicious on Jewish holidays. To all appearances she was one of the elder Galyorkin children and also ‘gave orders’ in her own house later on. Matriarchy was very well pronounced. Grandfather Chaim, a very good-natured person, obeyed my grandmother. She kept the household and brought up the children.

She was in command of the children too; she had six of them, besides two daughters, who died as babies. Five sons: Samuil [1881-1944]; Grigory [1882-1944]; German [1887-1959]; Aron, my father [1889-1944]; Isaac [1897-1933] and a daughter, Tsylya [1894-1961]. The four elder sons were born in St. Petersburg, Isaac and Tsylya in Polotsk, where Grandfather Chaim decided to move, after he took offence at his father, when the latter married for the second time. Grandfather Chaim’s family returned to St. Petersburg when my father was eight. 

Grandfather Chaim proceeded with his craft. Subsequently my father Aron became his successor and his brothers assisted him. Grandfather was an official owner and holder of the Breido Brothers Chemical cooperative 3. In 1931 the cooperative was shut down based on an accusation of using hired labor.

Father worked at the Breido Brothers Chemical cooperative until 1930. Grandfather Chaim was the owner and Father was the chief administrator, who managed everything. He was dealing with the watches [duty teams], kept the accounting and held negotiations with the suppliers and customers.

Though he could communicate perfectly with various people, he didn’t like to deal with the purchasing issues, he never had this streak, this capability. However, he was the only one who dealt with the formulas and was a remarkable expert in that field. They rented space for the cooperative. Jews and Russians worked in the cooperative. If there was even the slightest opportunity to help someone, Father did that immediately.

On 15th January 1931 the workshop was shut down, Father was accused of using hired labor, regardless of the fact that members of the cooperative received a certain share payment, and at the end of the year the profit was distributed between all of them; besides, Father and his brothers worked from early morning till late at night. But no one was interested in this.

They were ‘bourgeois’ for the authorities and they were to be ‘dispossessed’ as kulaks 4. Grandfather as an old man was exiled to Novgorod, to the ‘101th kilometer,’ he was deprived of his rights for three years. [Editor’s note: For any of several reasons the Soviet government did not allow people, who were exiled, to live closer than 100 kilometers to big cities. Novgorod was considered a big city.]

The brothers were exiled to other cities. Father was arrested as the principal, put into the famous Leningrad ‘Kresty’ prison and later transferred to ‘Butyrka’ [Butyrskaya Prison in Moscow]. Someone informed my mother about the time when Father was to be transferred and together with us, children, she went to see him. Soldiers with dogs surrounded the train; it was impossible to talk to Father, we could only see him. When we came home, our neighbor, a Jew, came to us, brought a picture of his wife together with our little Ada [the interviewee’s youngest sister], and tore it to pieces in front of us. Thus we became a family of an ‘enemy-bourgeois.’ 

In Novgorod Grandmother and Grandfather rented a room in the house of the Belenky family, who were cantonists 5. I still remember their Novgorod accent. The Belenky family was also Jewish, however, being cantonists and baptized, they had more civil rights. My grandparents returned to Leningrad in 1939. I met them when they were people of pension age.

Grandfather, as well as his father, wore a moustache and a beard and a skullcap. Grandmother didn’t wear a headscarf as many other Jewish women did, but remained bareheaded. Grandfather was sick most of the time and didn’t visit the chemical workshop any more. He handed over all his knowledge to my father, though they had to seek advice from him regarding formulas, especially when new compositions were invented.

My father’s parents were Orthodox Jews, Yiddish was their mother tongue and they spoke only this language with each other. However, Grandfather also knew Hebrew. I remember that he always sat in the room with his prayer books. He was sent somewhere; then he came back and continued his prayers. All Jewish traditions were observed in the family. I remember how Grandmother was washing and cleaning the dishes endlessly; they only ate kosher food.

All relatives celebrated Jewish holidays at my grandfather’s. Up to 30 people gathered there. Grandfather lived with his daughter’s family in a big apartment one floor above his daughter. Grandfather checked that everything was according to the rules: prayers, candles lighting, all ceremonies. This was so in Leningrad, as well as in Novgorod. Grandfather attended the synagogue and in Novgorod he prayed in some chapel, where ten Jews [that is, a minyan] gathered for praying. Grandfather Chaim, unlike his father, had no interest in any other religion; he thought that Jews should by all means preserve their religion and traditions, that is why he was strongly against mixed marriages.

Grandmother Riva supported her husband with regard to traditions. She died in 1940 of pneumonia. She, as many Galyorkins, had weak lungs, but suffered from such a form of tuberculosis, which allowed her to live up to the age of 80. She was buried at the Jewish Preobrazhensky cemetery in Leningrad. The funeral was carried out according to the Jewish rite.

Grandfather Chaim died at the beginning of the winter of 1942 in Leningrad, which was besieged by the Germans. He starved, in spite of the fact that his daughter Tsylya, with whom he lived, tried to provide some food for him. She sold her belongings, but it wasn’t enough. It was certainly not possible to keep kosher during the blockade 6, as there was nothing to eat at all. Grandfather died of dystrophy. It was really difficult to bury him. Albert, Grandfather’s younger son Isaac’s son, knocked up not a coffin, but a plywood case, which fell into pieces when it was pulled downstairs from the third floor. Tsylya’s husband Lyova Katznelson dragged Grandfather’s corpse on a piece of plywood to the Preobrazhensky cemetery, paid off the cemetery attendant with Grandfather’s bread [that is, his daily ration 7] and buried him there.

I know little of Grandfather Chaim’s brothers and sisters. His brother Israel Breido left for Palestine in the 1920s. In 1927 Israel wrote to my father and invited him to Palestine, saying that there were all the conditions for setting up a workshop. However, Father refused flatly, saying that this country was his only home and this was where he belonged. Later on Israel liquidated all his business in Palestine and moved with his family to South Africa, to Johannesburg. He purchased some kind of a store there and strenuously invited [his nieces] to come to his place. However, very soon, literally in several months, an accident happened: he was run over by a car and died. Thus none of us left for Johannesburg, it wasn’t meant to be.

Great-grandfather Yerukhim had more children, but I know something only about Grandfather Chaim’s stepbrother Isaac, who was born in 1889, the same year my father was born. At first he worked at the Breido Brothers cooperative, but later they had a fight and he quit. He married a Russian woman and converted to Russian Orthodox Christianity. His name was changed to Alexander Zaozersky and my parents and other relatives terminated all relations with him. However, when he died at the end of the 1940s/beginning of the 1950s, his wife called my mother and invited her to the funeral service in the church. She said that her husband, before he died, spoke only the Jewish language [i.e. Yiddish] in delirium and she hadn’t understood a word. Mother replied that she should have invited her then, so that she could have translated. Mother didn’t go to the burial service.

The narration about Grandmother Riva’s brothers and sisters should start with her sister Rakhil Galyorkina, who was my maternal grandmother. So, my parents were cousins. There were several such marriages in their family. It was done for the purpose of preserving the family capital within the family. But sometimes they really fell in love, as in such a big family they met each other often.

My grandmother Rakhil Strunskaya [nee Galyorkina] was born in Polotsk in 1870. Her husband, my maternal grandfather, Aba Strunsky, was a Polish Jew. He was born in 1869, but I don’t know in which town. He was a cabman, driving passengers who arrived in Polotsk, especially those who came by night trains. The owner of the horses was a merchant, Irma Galyorkin. During the daytime Aba played the violin, he was one of the best violinists in Polotsk. He played at weddings and funerals, both rich and poor.

Grandfather Aba’s elder brother was a civilian in the Tsarist Army. He hit an officer with a bottle on the head because he called him a ‘dirty Jew.’ In order to avoid the punishment, he had to be secretly transported to America in a ship’s hold. I don’t know anything about my grandfather’s other brothers and sisters.

The Galyorkins could have hardly liked their younger daughter’s husband, as he came from a totally different environment. As dowry, Grandmother Rakhil got the house where her family lived. They had three children: Braina [1895-1975], Moishe-Zalman [1890-1906] and Dina, my mother [1898-1983]. My grandmother Rakhil died in 1899 when she was very young, only 29 years old. She had consumption. She infected her husband Aba, her son Moishe and her elder daughter Braina with tuberculosis.

When his wife died, Aba called on his parents for assistance. His father and my great-grandfather, was a ‘forest controller’ as they called it, though I don’t know what exactly his responsibilities were. Two years later Aba died of tuberculosis. The Galyorkin brothers immediately turned out his parents from the house and took the children into their families. Before Aba’s parents lived with his family in the same house.

My grandmothers Rakhil Strunskaya and Riva [Breido] had five brothers: Leib [1842-1930s], Lipa [1860s-1920s], Isaac [1844-1915], Moisey [1846-1938] and Don [1850-1921]. Leib Galyorkin lived in Vitebsk. He was a First Guild Merchant, a wholesaler, just like his father. He had seven children: daughters Dina [1892-1967], Temma [Emma, 1882-1964], Chaya-Rokha [Anna, 1880-1944], Maria [1883-1976] and sons Girsh [Grigory, 1880-1919] and Rafail [1885-1919]. As a merchant, Leib had the right to educate his children, both in Russia and abroad.

Emma obtained high school education; Maria graduated from the Medical Institute in Derpt [today Tartu, Estonia]; Girsh and Rafail got technical education and Anna graduated from two universities: Sorbonne [France] and Bern [Switzerland]. They were certainly all Orthodox Jews until the Soviet power came.

Leib Galyorkin’s daughter, Anna Lvovna [she was Lvovna according to the passport, as her father’s name Leib was translated into Russian as Lev] was born in 1880 and was a revolutionary in her youth. She had a sham marriage with a famous social democrat, Iosif Solomonovich Blumenfeld. Documents about his life and activity are now kept in the Museum of History in the Peter & Paul’s Fortress in St. Petersburg. He was born into the family of a rabbi in Odessa.

He was a prominent revolutionary, Plekhanov’s follower 8, and had to hide, as he was persecuted for using false documents; he used various names. He was the organizer and typesetter of underground printing-houses of the RSDRP [Russian Social-Democratic Labor Party], a delegate to the First RSDRP Congress, the organizer of the printing-house where the ‘Iskra’ newspaper was printed.

Anna was the revolutionary Chicherin’s fiancée before she met him.  She married Blumenfeld fictitiously in order to get a dowry from the Galyorkin family, which was used later on to set up the Iskra printing-house. She took the printing equipment from Russia abroad. The wedding took place in Paris in the 1900s. She remained friends with Iosif Solomonovich until the end of their lives, but they never lived as husband and wife.

Our family preserved a warm relationship with Iosif Blumenfeld, especially Father’s brother Grigory: they were Party comrades; my father and he also assisted each other. Iosif married other women in 1924 and in 1925. When Iosif Blumenfeld was fired, my uncle gave him a job as an accountant at the cooperative. My father employed Boris Smelnitsky, the violinist, as a guard. Mother was indignant, ‘Boris is playing chess again with Isaac in his office, and who is going to be responsible if something gets lost? If it were your personal workshop you wouldn’t have tolerated that, but it isn’t. If he’s the guard, he has to guard.’ Mother recalled that conversation later.

Anna Lvovna Galyorkina didn’t get married for the second time. She worked as a teacher in Lonjoumeau [France] in a school of professional revolutionaries in the 1910s. After returning to her motherland in the 1920s she worked in a library of the Leningrad Polytechnic Institute and later became a pensioner, got awards and had a good state pension. She lived with the family of her niece Bella, her brother Girsh’s daughter. They were taken from besieged Leningrad in 1942 to Balashikha near Moscow, where their relatives lived. Anna Lvovna died there of cancer in 1944.

Her younger brothers Girsh and Rafail worked at the glass factory of their uncle Lipa Galyorkin in Novka. They perished there in 1919 during a pogrom. Rafail was never married. Girsh’s wife was left with four children: Bella [1905-1980], Abram [1907-1966], Sophia [1903-1990] and Mendel [1911-1949]. The eldest, Bella, was 14 years old at that time. Bella worked as an accountant in trade. She got married and had a daughter, Anna.

Bella’s brother Abram was a construction engineer, during the war 9; he served in the field-engineering forces on the Leningrad frontline. He found himself in a brigade, which made mass graves using explosives at the Piskaryovsky cemetery. Each grave was for 1,000 people. When one grave was full, they started a new one. Everybody who participated in that digging was later on assigned to various frontlines. They were told, ‘Hitler shouldn’t know about our losses.’ Abram died after the war.

Their other brother Mendel was also in the war, he was a medical attendant and was taken prisoner when wounded. He was blond with blue eyes and didn’t look like a Jew, so no one gave him away. The Germans sent Mendel to forced labor in Germany, where he worked at a farm. The landlady of the farm, a German, knew that he was a Jew but didn’t give him away to the authorities, though there wasn’t much use of his work, as he was very weak after the wound and often fell sick. After the war he was transported to the Soviet Union but died in 1949.

Leib’s brother Lipa Galyorkin inherited a glass factory from his father in Novka, a small town between Polotsk and Vitebsk. Lipa had a technical education; he re-organized the factory and purchased new equipment. ‘Novka’ became the largest glass factory in the province. About 700-800 non-Jewish workers, taken on from neighboring villages, were employed at the factory before the Revolution 10. They were all provided with accommodation: a special compound was constructed for them near the factory. After the revolution he remained its General Manager, a management was formed out of the employees, though the positions of engineers were held by Lipa’s relatives and other Jews, who obtained education abroad: in England, Germany and Switzerland.

Workers who were dissatisfied with that condition arranged a pogrom in 1919, having asked a ‘Green’ gang for help 11. The Reds and the Whites 12 were at war with each other and there were also the so-called Greens, who put together armed gangs, for example, the famous bandit Makhno 13, and plundered the population. The bandits killed Jews and robbed their houses. Eleven members of the Galyorkin family perished in that massacre, including Leib’s sons, Girsh and Rafail. Lipa himself was in Petrograd at that time and avoided death.

When he returned home and, approaching Novka, found out about the pogrom, he went to Vitebsk, where his elder son Irma worked as the head of the Revolutionary Militia. The militiamen came to Novka but it was too late. The investigation revealed that the factory committee initiated the pogrom. It contacted the gang in advance; the local citizens drew up lists of Jews and participated in robbing their houses. The workers’ leaders didn’t make it a secret and at the meetings openly called for getting rid of the Jews. It is difficult to say why no measures were taken in order to prevent the massacre.

The court hearing took place in the Vitebsk province military-revolutionary committee for 18 days. Fifteen of the accused were sentenced to execution by shooting; others were convicted for various terms of imprisonment. However, the All-Union Central Executive Committee Presidium reversed this tribunal resolution in January 1920 and released the accused.

It was a heavy blow for Lipa. He considered himself guilty of what had happened and committed suicide, having drunk acetic acid. His elder son Mendel began to work at the factory instead of him. He was later on exiled for that to a camp in Siberia and perished there. Lipa had four other sons: Isaac [1899-1990], Yeremey [1900-1983], Lasar [1907-1942] and Israel 1910-1989]. Lasar perished on the front, Yeremey also was in the war together with his wife Maria. He was a medical officer. Their son Rafail perished near the town of Belaya Tserkov in Ukraine.

Another brother, Isaac Galyorkin, lived in Polotsk. From his father Irma Galyorkin he inherited land, vegetable gardens, profit houses in Polotsk and owned a distribution market for his goods. However, when he shipped cabbage to Petersburg in railroad carriages, they said that his profit was small, but he got the right to be in any city, visit Riga, Petersburg, educate his children, i.e., it was done not for the sake of money but for the sake of these rights.

Isaac brought up my mother from the age of four after her parents had died of consumption. He was married twice. He had two daughters from his first marriage, Dina and Mira. His second wife had a daughter of her own. Anna, Leib Galyorkin’s daughter took Dina to St. Petersburg. Dina passed exams and entered Bestuzhev courses [an academy for women in the Russia Empire established by the Society of Progressive Intellectuals.]. However, after that she had a fit and was considered mentally ill and she returned home.

That is why Isaac Galyorkin didn’t provide for my mother’s education – he believed that it could make one go mad. His daughter Mira didn’t get any education either; her father took her from school after the fourth grade. Mira married her cousin Abram Sverdlov; they lived in Klimovichi in Belarus. When the war broke out they got evacuated across the Urals. Isaac was at the Leningrad frontline and survived. After the war Mira and her husband returned to Klimovichi, but later moved to Isaac in Leningrad.

Moisey Galyorkin lived with his family in the village of Shumilino between Polotsk and Vitebsk. He brought up my mother’s sister, Braina, who was six years old when her parents died. But soon after that an accident happened. Braina was placed on a hot stove after a bath and got badly burnt. After that Lipa Galyorkin took her in. He provided her with a very good gymnasium [high school] education later on.

Moisey Galyorkin had three other sons and a daughter: Nota, David [1880-1942], Samuil [1885-1942], Irma [1887-1955] and Gita [1891-1965]. David and Samuil perished during the siege of Leningrad. Samuil’s son Sleima and David’s son Zalman perished on the front in 1942. Zalman’s wife Sonya, a teacher, evacuated pupils from school # 166 14, where I studied, from Leningrad, but they found themselves on territory occupied by Germans. She perished together with her two small children in a mobile gas chamber. Irma Moiseyevich survived the blockade and took part in the defense of Leningrad.

Nota Moiseyevich was evacuated over the Urals together with his wife and daughters. Relatives of his wife, Emma Wulfovna Fridman – her brothers with their wives and children – were shot by the Germans in Shumilino in 1942. Nota’s son Yakov was in the war and reached Berlin. He is a disabled war veteran. Together with his son Nota, Moisey was procuring cattle. Nota was my mother’s fiancé for some time, until my father took her away to Petrograd in 1917. Gita Moiseyevna married her cousin German Breido, my father’s brother.

My father Aron-David Chaimovich Breido was born in St. Petersburg in 1889. Soon after his birth the family moved to Polotsk. At a certain age he went to cheder, though he studied there for one and a half years only. When the family returned to St. Petersburg in 1897, he didn’t study at official institutions. He began to work at an early age, as did his brothers. At first he worked as a ‘boy’ at the ‘Brichken & Robinson’ confectionary. At the age of eleven he became an apprentice at his father’s handicraft shop.

He mastered the high school course on his own, with the help of Grandfather, Great-grandfather and a large number of books, which he read and ordered later on. He was even allowed to indicate in formal papers that he obtained high school education, though he never took any exams anywhere. Father was a very capable person, he had an exceptional photographic memory, and if he had studied, he could have achieved a lot. He was chosen by Grandfather from childhood to continue with the family business, though he didn’t have a special chemical education, but he was a wonderful, self-taught person. 

I don’t know how Father came to ‘Tolstoyism,’ but since the age of 16 he was a member of that free philosophical society, he visited the great writer Lev Tolstoy 15 in Yasnaya Polyana and received one or two letters from him, which were destroyed later on, when the Tolstoyans were persecuted. Father became a vegetarian since that time: he never ate either fish or meat, or eggs. He was an Orthodox Jew, but he was interested not only in studying religion, but also in the issue of life and death, as well as in other philosophical issues, since his youth.

The theory of ‘non-resistance to evil by force’ by Lev Tolstoy was very congenial to him. There were people of various national groups among the Tolstoyans, including a lot of Jews. This theory didn’t contradict the Jewish religion; its main thesis was the absence of violent pressure on a personality. In a way it agreed with the Jewish religious teaching.

When World War I broke out in 1914, the Tolstoyans arranged a Petrograd Municipal Medical-Nutrition Detachment, which set up nutrition stations for starving people and a mobile surgery hospital at the Western frontline. My father was a member of that detachment and worked as a corpsman at that hospital, which was situated in the village of Voleyka near the town of Molodechno in Belarus. Father was an employee of the Russian Red Cross Society, which was headed by Yekaterina Peshkova, the wife of the famous Soviet writer Maxim Gorky 16. Father knew her very well. Working at the hospital, he reflected a lot on the fate of the Jewish people and kept a diary, which I read as a grownup. Here are some excerpts from that diary:

“…The fascination and sorrow I feel for the Jewry are not comprehensible for Russians. I would love to have the freedom and faith in myself, which Brother Alexander has [Russian Orthodox Priest], but I will never give up my belonging to the Jewry, until there is this universal faith, love and freedom. I would give away my head, rather than agree to change the ‘Jew’ in my passport to ‘Russian Orthodox,’ the same for my children… I noticed how my sense of Jewish belonging effaces itself among those who are close to me in faith; and how I speak about the Jews with a shade of pride and dignity among those who humiliate them.

I will be a staunch Jew among those who persecute and oppress Jews in any way; but in an environment where there is no such persecution and where there is equality in the eyes of God, I will be equal… I feel that being a Jew, I am most of all bound to the sufferings of the Jews. I like this faith, ancient and clear of any idols; I continue to love it, to understand it, to place it as the foundation and to reveal more future in it than past; something the Jews nurtured in their heart and did not give away to the market of outside books, 100 times deeper and more than is known of them. Their covert teaching of Kabbalah is too early for our century…”

Father was recorded in the wagon train as a civilian as he had an army service delay for ten years based on bad eyesight – he had progressive myopia. He worked at the hospital between 15th December 1914 and the end of 1916. When gas was used on the frontline, 100 Tolstoyans signed the ‘Appeal to Soldiers and Officers’ about the necessity to put an end to that monstrous and senseless slaughter. The signers were arrested. Father was in bed sick with purulent pleurisy and wasn’t arrested, but they didn’t want to keep him on the frontline, as he was a Tolstoyan.

They ordered him to go to the Polotsk Military Affairs Management, where the issue about the extension of his release from military service was to be considered. But it was an excuse, not the reason. He was to go to Polotsk because he, as all Jews, was ascribed to the Jewish Pale of Settlement and was considered a petty bourgeois of the Polotsk District.

Notwithstanding all solicitations from the frontline, Father was sent away from the frontline in 1916, though combats took place and there was a lot of work at the hospital. He was transferred from Polotsk to Petrograd hospital for examination, after that to Vitebsk hospital for after-examination, and finally, he was taken away from the frontline. [Editor’s note: The authorities suspected Jews of pro-German sentiments and removed them from the frontline and deported those who were living there.] Father got acquainted with my mother in Polotsk and in 1917 he took her with him to Petrograd, to his mother, who was her aunt.

My mother, Dina Abelevna Breido [nee Strunskaya] was born in Polotsk in 1898. She became an orphan at the age of three, was separated from her brother and sister and brought up by the family of Isaac Galyorkin, her uncle. She didn’t get any education, but she was taught to read and write. She was also taught how to sew, cook and do household work. She was physically strong, she could ride a horse, work in the garden, climb trees and liked to give orders since childhood, as she had an independent nature. When my mother met my father, she was engaged to Nota Galyorkin, her other cousin, Moisey Galyorkin’s son; but she left with Father gladly and, as she said, ‘never regretted that for a single moment in her life,’ in spite of my father’s difficult fate.

My parents got married in 1918 in Leningrad. They had a traditional Jewish wedding and a lot of guests came. When they started to live together, Mother read a lot and Father selected books especially for her, in order to fill the gaps in her knowledge. They lived in a separate apartment, but always close to Grandfather Chaim and Grandmother Riva. Mother was always among her relatives, as there were many relatives working together with my father at the chemical workshop. Everybody sympathized with and pitied my mother, always took into consideration her wishes, because she had a hard childhood. She felt herself totally free by my father’s side as he never interfered in any household issues. His business as a man was to procure firewood and the like, but all the other problems in the house were solved by my mother.

We had matriarchy in our family. No one disturbed Mother and no one ‘pressed’ her. Grandmother Riva was not only her mother-in-law, but also her aunt, her mother’s sister. Grandfather Chaim never hurt a fly in his life. Father loved his parents very much. On his way from work he visited them first, and then went home. This made Mother mad, but she couldn’t change the system. Father considered that Mother was younger and could survive any worries more easily than his old parents.

All in all, my parents lived in friendship. The most horrible swearword used in our family was the word ‘fool’; it was impossible to hear any harsh or rude word from them. It wasn’t possible either to swagger, to swank or to show off in our house, as my father despised it. Considering their material condition, they lived very modestly, though it was considered that the children had to be dressed decently and, what was most important, they had to get a good education.

There were three children in our family: Rakhil [Rosa, 1920-1995], Ada, and I, born in 1924. We also had a brother called Aba, who was born in 1927. My parents dreamed about a boy, a son. He was born a handsome and healthy baby, but he was infected with flu at the maternity ward. The flu created complications in his lungs, since every member of our family had weak lungs. He began to suffer from asthma fits, had to breathe oxygen and died at the age of six months. It was a heavy blow for my parents. After that baby another daughter was born, my sister Ada [1929-1975].

Father was deprived of the universal suffrage for five years and exiled to Turukhtansky territory in Siberia. He was convicted based on Article 59 – ‘economic counter-revolution.’ At first he lived in the village of Vereschagino, later in Baklanikha and worked as an accountant in the ‘Soyuzpushnina’ Department [enterprise specialized in growing fur animals and procuring fur]. There was a big Jewish colony and a Tolstoyan commune in Siberia. Jewish Tolstoyans met my father with warm clothes when they found out that he was to arrive. Later, when he had to be examined by a commission which reconsidered his case, and he was kept at the transit prison in Krasnoyarsk, the Tolstoyans sent for my mother and she managed to see Father for a whole week, living at these Jews’ place.

The commission determined that it wasn’t worth it to deport my father, but they didn’t release him either. He was sent with the last ship to the North down the river Yenisey. Most likely the decision concerning the reviewing of my father’s case was connected with the persecution of the Tolstoyans, because my father’s brother Isaac Breido was also summoned for the review of his case. Though he was not a Tolstoyan, he had the same last name and patronymic name as my father; the other brothers and sisters took different patronymics: his brothers were ‘Yefimovich’ and his sister was ‘Lvovna.’ It was done simply because they wanted so, there was a complete mess with documents at that time and one could write down whatever one wanted.

When the arrests of Tolstoyans started in Leningrad and the Tolstoyan Makarov was ‘accidentally’ run over by a tram [he was pushed under the tram], his wife and daughter came to us and told my mother that we had to take out everything from my father’s belongings which related to the Tolstoyans. The collected works could be left, if no one could be discredited through them.

When Mother remarked that Father wouldn’t be sent farther, since he was already in Siberia, she was told, ‘Not only Aron will be murdered, but also you and your children will be exiled to Siberia, whole families are exiled.’ Mother destroyed pictures and 18 pages of my father’s diary, which he kept in 1916 when he worked as a corpsman at the hospital. But our home didn’t get searched.

When my father was arrested, Mother had to find a job, so we had a day nanny, a Russian called Manya. Those who needed registration 17 in Leningrad gladly went to work as nannies. Since a nanny couldn’t manage both Ada, and me I had to go to a kindergarten. Mother worked as an ice-cream vender and at the Club of Sovtorgsluzhaschikh [Soviet Commercial Workers]. When there was no nanny, she worked at home, sewed gloves on a sewing machine; she also knitted mittens, as we had a knitting machine at home.

To be able to send parcels to my father she sold various things and books, of which we had a lot. Mother couldn’t pay as much attention to my education as to that of my elder sister Rosa, who learned German, music, drawing; we had teachers who visited us at home, a whole group of children of the same age were present at the lessons. I didn’t have anything of the kind because our circumstances had changed.

Father was released in the summer of 1934. He left for Novgorod, where Grandfather lived, because it was easier to obtain rehabilitation there, which he did get in October 1934. But after that ‘Part II’ started. After Kirov was killed in December 1934 18, the authorities began to exile from Leningrad the families of those who were inconvenient for them.

Mother with us, children, was exiled to Novgorod at the beginning of 1935. We were called ‘the family of the deprived’; we were unreliable. By that time my younger sister Ada was five years old and Rosa and I went to school, she was 14 years old and I was ten. Father reckoned that Rosa should stay in Leningrad. ‘All the rest will be able to return using our room, i.e., one room in our old apartment’, Father said.

Our parents thought that one of the reasons for our family’s misfortunes was our apartment, which Father reconstructed from a college assembly hall together with an engineer named Anderson. It was done after I was born. Since I was very small and weak, doctors advised them to take me to the summerhouse immediately and to change our apartment with windows facing north for a different one, a lighter and more spacious one.

When Father was arrested in 1931, we had six rooms in Smolninsky district in the center of Leningrad: Father’s office, a dining room, a children’s room, a bedroom, a servants’ room and a room where Mother’s sister Braina lived. The Militia department, located across the street, claimed that apartment, but they didn’t succeed. In 1935 our living space was a matter of interest to the house manager, that is, the administrator of the building. He came from Don and he needed rooms for his relatives.

By that time one of the rooms in our apartment was used by the family of Chernyavsky, children of my father’s friends; another was occupied by the Tikhvin family; and the third room was used by Braina, so we had two rooms left. Father wanted to leave Rosa in one of the rooms. He called Venaver, Yekaterina Peshkova’s assistant at the Political Red Cross [which organized revolutionaries’ activities and was shut down in 1937] and together with the help of their organization they succeeded in obtaining a written permission of the Prosecutor’s office for the children, that is, us, to stay. But only my elder sister Rosa stayed. Mother took little Ada with her and I was taken temporarily to Uncle Grisha’s family, because I was sick.

I went to my school for a short time. Eleven children out of 41 remained in our class, all the rest belonged to families of exiled people; but our teacher gave references to all of us, stating that we finished the school year, though I think, she took an enormous risk. Rosa lived in Leningrad between the age of 14 and 19; she received help from our relatives and children from a Jewish school, who had earlier come for lunch at our place on Saturdays and Sundays. Father was right, not only did we return to Leningrad through this room, but also our relatives who had been exiled before us.

The Tolstoyans always helped each other. When Father was exiled to Novgorod, he got assistance from Molochnikov, the person closest to Tolstoy, who created the museum of the writer in Novgorod. Molochnikov provided Father with a place in his shed, where Father immediately started a chemical shop. When we came to Novgorod, Father worked at ‘Vkuskhimprom’ [gustatory chemical industry] enterprise. He also helped needy people.

For example, he fictitiously took on Tatiana and Natalia Gippius, sisters of Zinaida Gippius [whose mother was Russian and father, Gippius, was German, 1869-1945], one of the most important representatives of the ‘Silver Age’ period of Russian Literature. She was a poetess, a prose writer and playwright and was married to the famous man of letters Merezhkovsky. They emigrated from Russia in the 1920s. The sisters certainly didn’t do any hard work in the cooperative, but they were on the legal list, which saved them from starvation and persecution by the authorities.

My parents were very hospitable and provided meals and shelter for anyone who came to us. I remember Mother telling Father: ‘You wear the same tolstovka and canvas shoes all the year round, and you give money to print cheap and free literature for people.’ These books were printed by the ‘Middleman’ publishing house, which was headed by Molochnikov and Chertkov. We had a whole pile of books of that publishing house.

I remember Novgorod very well, especially the trip to my parents’ place. For the first time I went by train alone, it took me six hours. I visited my grandparents in Novgorod before, but somebody always accompanied me. Aunt Emma, the wife of my father’s brother Grigory Breido, gave me a big paper bag of candies for the trip, so on the way I felt like a real grownup and very independent. I studied very well at school in Novgorod, notwithstanding the fact that I fell ill very often. I was the class monitor and taught those who lagged behind.

My friends were of different nationalities, but none of us paid attention to it at that time. The population of the town was 120,000 people; half of them were exiled citizens, so no one avoided me based on that characteristic. I felt that I was a very valuable person.

At first we rented a room, later the cooperative gave my father an apartment in its building, since he was a foreman, the head of the shop and the first Stakhanovite [winner of a socialist competition at the work place] in town. It was a wooden two-story house, located on the bank of the Volkhov River. There were uninhabitable premises on the first floor and the second floor was occupied by the families of two heads of the shop. The apartment had a stove stoked with firewood, but there was a bathroom and a water supply system. I even had a little room near the kitchen, reconstructed from a small pantry, with an area of three square meters.

Father often went for a walk with me in Novgorod and showed the monuments to me. We visited the Tolstoy Museum and the churches. I remember very well that almost all churches were transformed into vegetable storages or stables at that time 20. Apparently the synagogue was also shut down, as both Father and Grandfather went to pray to someone’s house, where the Jews gathered in a minyan. Father prayed a lot at home too.

My father was an Orthodox Jew. In Leningrad, when I was small, he took me to the synagogue on Staronevsky, near Bakunina Street, and to the Big Choral Synagogue. He said that one should know how to pray and know what our nation is asking from God. Father often attended the synagogue, and when some of our relatives died, he attended the synagogue throughout the whole [mourning] year. Mother kept the fast with him, celebrated all Jewish holidays, though I never saw her pray and she didn’t attend the synagogue. Father began to pray even more when he returned from Siberia, after his contacts with the Jewish community there, which preserved all foundations and national traditions.

In Novgorod Father prayed in my room and I could hear everything he said. There was barely enough space between the table and the bed. He kept boxes there [tefillin], which he put on his forehead and his arm, and tallit but he didn’t always wear it. I asked him once why he didn’t pray like Grandfather. I said, ‘Grandfather always uses the same words in his prayers, and you always say different words. Why?’ Father replied, ‘I pray and thank God for the worthy and useful deeds, that I managed to perform during the day; for what He inspired me with; for His permission to help the others. I ask Him to forgive me for something that I could have done but didn’t want to do or wasn’t able to do. I pray about this every day, that is why the words in my prayers are different.’ His prayers were a peculiar verbal diary with the analysis of his thoughts and deeds.

He didn’t force me to be religious, he said that everybody should solve the issue on one’s own, one could only advise someone else and no one had the right to point the way to someone else. If I became a member of the pioneer organization 20, I shouldn’t do something that was not supposed to be done by pioneers. He thought that I would grow up and understand everything myself. However, he always very gladly and comprehensively answered my questions, regardless of the subject of the questions, whether I asked about religion or about life in general, for example the theory of ‘non-resistance to evil by violence.’ I even argued with him. He said, ‘It doesn’t mean that you shouldn’t resist evil. You should resist evil, but not by way of violence.’ I objected, ‘You tell me that evil doesn’t obey the rules of the good. So how can you prove that something is evil?’ Or I asked him, ‘Father, how can God see what an ant, an elephant, a fox or people of different nationalities are doing at this certain moment on Earth?’ And Father replied, ‘God knows who to watch at any given moment.’ What could I say against it?

Father was a very erudite person; he was called a ‘walking encyclopedia’ not without a reason. He read a lot and went to the Public Library very often. Those he communicated with were cultured people, but he could very easily and reasonably talk to them, as he had enough knowledge in the field of literature, history and the present time, let alone special chemical knowledge.

When he returned from Novgorod for a consultation with a famous professor of chemistry from the Technological Institute, the latter was amazed at the level of his knowledge and advised him to seriously consider scientific work in the field of chemistry, in spite of the fact that Father was 45 years old at that time. I respected my father very much. The level he set for himself in life was accessible only to him. But it was easy to be by his side and one wanted to resemble him.

All Jewish holidays were celebrated in our family, and everything was done according to the rules, both Grandfather and Father kept an eye on it. Father didn’t observe Sabbath; it wasn’t possible, as everybody worked. But he always said that ‘God needs not the form, but the content and the faith of a man.’ There was seder on Pesach, and the Haggadah, which told about the Exodus of Jews from the Egyptian slavery, was read. There were special Pesach utensils and traditional meals on the festive table. Everything was cleaned before the holiday; we never ate bread on Pesach but matzah instead. We didn’t go to get it at the synagogue; we made it at home.

On Rosh Hashanah we also had traditional meals and a big round challah on the table. Chanukkah was a holiday of joy and cheerful games. Every evening eight days in a row a candle was lit on the chanukkiyah; we heard the story of the rebellion of Jews against Greeks, we heard about the Temple, about its consecration and about the miracle with the oil pitcher. Children got sweets and money, the so-called Chanukkah gelt. I remember that everybody had their own piggy bank, where we put the coins we received as presents. When the piggy bank was opened, the money was used to buy presents for relatives.

Everybody had fun and played the fool on Purim. Mother made ‘Haman’s ears’ [hamantashen] – triangular cookies with poppy-seeds. The history of the holiday, the story of Esther, Mordechai and Haman was of course told. So we knew the history of our nation since childhood, the Jewish history of 4,000 years. No one needed to be afraid of appearing worse than someone else; even if somebody said that you were a person of second rank. On the contrary, one could be proud of one’s nation and its history.

All our relatives got together on holidays. My parents kept a very close relationship with their brothers and sisters, though Mother’s brother Moishe-Zalman died at a very early age. After the death of his parents he was sent to learn the shoemaking craft in Petersburg, but his health deteriorated there and he died of consumption at the age of 17 in Polotsk.

Mother’s sister Braina was also sick with tuberculosis, but it was benign. She finished the gymnasium, worked as an accountant and lived with us most of her life. At first my parents sent her money, because she couldn’t find a job either in Polotsk or Vitebsk. Later they took her in. After the Revolution she worked in Smolny and belonged to the category of those who ‘sympathized with the Revolution’. Braina was a sick woman, she had poliomyelitis and she limped. Later she also developed a mental disease but it was in a neurological boundary stage, so she was able to work. She worked either at home or at the workshop as a day instructor. She died at the age of 80.

My father’s five brothers had a hard fate. Father’s eldest brother, Samuil Yefimovich Breido, started to work at the age of 13 as an assistant at the chemical workshop. At the age of 21 he was enlisted into the Tsarist Army and served at first in St. Petersburg. Later he participated in the war with Japan [1904-1905], was demobilized and married Vera Rivkina from a wealthy Jewish family – her father owned a factory. In 1922 they returned to Petrograd. Their younger son Isaac was around two years old at that time. Samuil worked as a carpenter, as a tea agent, later at the chemical workshop with my father, dealing with supplies. Samuil was exiled to Samarkand [today Uzbekistan] in 1931 based on Article 59 [economic counter-revolution]. Since he wasn’t considered chief at the workshop, he, unlike my father, was exiled without incapacitation, like the other Breido brothers. He returned in 1934 and died in 1944 in evacuation in Ufa. He educated all his four children.

Father’s second brother, Grigory [Girsh] Yefimovich Breido, worked either as a lathe operator or as a metalworker apprentice at the ‘Arsenal’ plant. Later he acquired the highest class qualification in this profession. He was a social democrat [Mensheviks wing] 21, ‘Arsenal’ delegate to the Duma; held the position of Deputy Chairman of the Central Military-Industrial Committee in the Duma. He was great friends with Alliluyev, Stalin’s wife’s brother; they were neighbors. He accepted stocks of weapons together with the famous revolutionary Krasin. He was in prison more than once, before and after the Revolution. He married his cousin Emma Lvovna Galyorkina, Leib Galyorkin’s daughter. They had three children: Victor, born in 1910, Ima, born in 1912, and Tsylya, born in 1914.

After the Revolution Grigory Breido became disappointed in the changes that took place and together with his friend Iosif Blumenfeld dropped out of the Party, left for his wife’s motherland and worked at the glass plant in Novka. He survived miraculously the pogrom that happened at the plant, as he was in Petrograd on business together with his uncle Lipa, the plant manager. Grigory’s wife and children were saved by the Russian nanny, who hid them at her relatives’ place.

In 1931, when Grigory’s parents and brothers were exiled from Leningrad, he was included by his revolutionary friend, who held an important position at that time, into the delegation that was to visit the tractor plant [CTZ] in Chelyabinsk in the Urals. That helped him to avoid further persecution. He organized a mechanical workshop at the CTZ in Chelyabinsk. However, it didn’t save him from the 1937 ‘repressions campaign’ [the so-called Great Terror] 22, when he was arrested and exiled to the camps near Solikamsk as an ‘enemy of the people’ 23. It is not inconceivable that Stalin ‘got him’ for his friendship with Alliluyev, because no solicitation on the part of the old revolutionaries worked. He was jailed based on Article 58 [political counter-revolution] and he died in the camps in 1944 24. In 1954 he was rehabilitated posthumously 25. His wife and children were not persecuted and stayed in Leningrad.

My father’s third brother, German [Yeremey] Yefimovich Breido, had a weak health from birth: congenital heart [valvular] defect and bad eyesight [progressive myopia]. His parents considered that he wouldn’t be able to work at the chemical workshop and sent him to Finland to be apprenticed to a tailor. However, on his return home he never worked as one, but assisted his brothers Aron and Samuil at the workshop. He never showed any interest in politics.

He married his cousin Gita Moiseyevna Galyorkina and had two sons: Mark [Morduchai], born in 1913 and Albert [Aba], born in 1918. In 1931 he was exiled to Voronezh without incapacitation and returned to Leningrad in 1934. During the war he was in evacuation in Ufa with his family. His children got university education. German proceeded with the business of his brother Aron, who had died. German Breido died in 1959, Gita Moiseyevna died in 1982 and they were buried at the Jewish cemetery.

My father’s sister’s name was Tsylya Lvovna Katznelson. Her husband Lev [Lyova] Israilevich came from a family of rabbis from the clan of David. He wasn’t religious though. He finished college and was a pharmacist by occupation, but he worked in the advertisement business, he also advertised the household chemical goods produced by the Breido Brothers. Lev Katznelson participated in the construction of Belomorkanal [All-Union Communist Construction in Siberia], which was constructed by convicts. He was doing administrative work there. He also worked as an administrator at the workshop of the famous Leningrad prison Kresty.

My father didn’t like many of Lyova’s actions, but when Lyova dragged Grandfather’s body on a piece of plywood to Preobrazhensky cemetery in the winter of 1944, Father said that God might forgive Lyova for his sins for such a deed. The Katznelson family lived together with my grandparents, Tsylya’s parents, in one apartment. Tsylya had a sight disability, so she didn’t study and worked at the cooperative of the blind. They stayed in besieged Leningrad during the war. They had three children: daughters Mira and Vera and son Israel. Tsylya died in 1961 of a heart attack and was buried at the Jewish cemetery.

Father’s younger brother Isaac [Ichke] Chaimovich Breido was a member of the Bund 26 and later joined the anarchists. He worked at the chemical workshop of the Breido Brothers, but not together with my father. Isaac had a weak health, which is why he worked in tooth powder production. In 1931 he was exiled to a free settlement in the town of Shadrinsk in Archangelsk region, the severe weather conditions of which had a bad effect on his health. In 1933 all the Tolstoyans were jailed. Uncle Isaac had no connection with the Tolstoyans, but his patronymic was ‘Chaimovich,’ just like Father’s. Maybe someone messed something up, but no one wanted to clear up the details, so Isaac was summoned to be transferred to Kresty prison for the review of his case. He didn’t reach Leningrad but died in the transit prison. He left behind a son called Albert, who was born in 1927.

My father’s brothers had different personalities. Grandfather Chaim, as well as my father, never forced his opinion on anyone; he considered that everyone had to make their own decisions concerning religion, occupation, participation in revolutionary activities and party membership. That is why Grandfather’s sons differed from one another: my father was religious and belonged to the Tolstoyans; his brothers didn’t distinguish themselves by being too religious; at the same time Grigory was a revolutionary and was declared an ‘enemy of the people’; German was never interested in politics; Isaac was a member of the ‘Bund’ and later an anarchist. However, they all tried to provide an education for their children and lived in friendship with each other.

• Wartime years

The further destiny of our family developed in the following way. I returned to Leningrad from Novgorod together with my mother in 1939. Father came back a little earlier, in 1938, and began to work in Pushkin, which was called Detskoye Selo at that time. Iosif Blumenfeld arranged everything. There was this dormitory where it was possible to set up a chemical workshop, and this is what they did. Father quickly got registered in Leningrad and after that we could also come back. Father worked at the Leningrad Industrial Combine and combined this with other jobs, simultaneously working at other places, consulting and setting up business.

When the war broke out, he worked in Novaya Derevnya and on Suvorovsky Prospect. They produced cleaning products for wood and metal, skin ointment, waterproof hunters ointment, photoelectric cells, sealing wax, ink, stamp ink, all of it was required on the frontline. It was difficult to get raw materials in besieged Leningrad; Father knew cellars where the craftsmen kept useful materials, so workshops were set up closer to those material storages and thus it was possible to supply the frontline. Father was busy with this work during the blockade, when he was not in hospital with exacerbation of tuberculosis and was able to plod somewhere.

The work he did was hard even for a physically healthy man. A cauldron with mastic, shoe polish or skin ointment weighed no less than 80 kilograms. It was very difficult to stir this thick hot paste, having practically just one lung. Besides, it was harmful to compose chemical compounds and dyes. Twice he was brought on a sleigh from Novaya Derevnya through the whole city, because he collapsed right in the street.

I remember my last conversation with Grandfather Chaim, when we spoke about my father. It happened in 1942; Grandfather sat close to the so-called ‘burzhuika,’ the small stove, and was warming his hands. He said, ‘People can be divided into three categories: in the first are those for whom what is mine is mine, but what is yours is also mine; in the second category are those for whom what is mine is mine and what is yours is yours; and finally, most generous and reliable are those for whom what is yours is yours and what is mine is also yours. Your father belongs to this last category.’

Our relatives sent letters to us, persuading us to evacuate, but we couldn’t do that, because at the end of 1941 a misfortune happened to my elder sister Rosa. She finished school in 1938 and entered the Medical Institute, and was transferred to the fourth year of studies before the war. When the war broke out, she started to work as an anesthetist at a children’s hospital and at the same time she continued her studies at the Institute. In October 1941 a little girl was dying of diphtheria at the hospital and Rosa began to make artificial ventilation for her ‘mouth to mouth’ and sucked out the diphtheria coat.

I don’t know what happened to that girl afterwards, but Rosa fell sick with a serious type of diphtheria. She was put in the infectious diseases hospital and the doctors struggled for her life for one and a half months. She was given injections of anti-diphtheria serum four times, but the amount destroyed part of her brain. She was discharged from the hospital with a diagnosis of ‘organic brain damage’ and she remained handicapped till the end of her life.

At first she worked at home and at the chemical workshop, finished courses of nurses/dietitians [nutritionist specialist] in 1943-1944 and worked in a hospital in the regular preventive and medical attendance service, but after a severe fit she got into the hospital and never worked after that. Later on she was placed into a psychiatric hospital time and again for 13 times.

I finished nine grades of high school before the war and on 26th June 1941 I entered a six-month nurses’ course. We studied theory one day, and on the next day were on duty in the hospital. However, in two and a half months the courses were shut down, since all young men were taken away to the frontline. Besides being on duty at the Central Garrison Hospital, I also worked as a nurse/registering clerk at the health post in ‘Krasny Shveinik’ factory and ‘Krasny Pechatnik’ printing-house in Moscow district. Every other 24 hours I was able to spend a night at home.

In January 1942 I was to accompany the wounded across Lake Ladoga 27, but I fell ill with double pneumonia and recovered only in May. I was sent to an anti-epidemiological detachment, as I wasn’t fit for military service. The task of the detachment was to collect children who were left without parents, take away the dead bodies of citizens from apartments, attics, laundries, staircases and streets, and to deliver those who had fever to hospitals. We were given two weeks to accomplish the task.

I managed to see the real ‘face’ of the war and the siege during that period and it was dreadful. We delivered the children to a children’s home on Zayachiy Island. Dead bodies were taken to the crematorium. The number of children and dead bodies collected was secret information. We were able to find out about it only 40 years later; but at that time everybody reported on his own job only to his own manager.

The next task was Lagoda, where we deployed a tent hospital in order to arrange a barrier for infection. I was on duty in the hospital and studied at the surgeon nurses’ courses. In October 1942 all staff from the aerostatic regiments was sent to the frontline under the order of Zhukov 28. We hung sandbags when the aerostat descended and took them off when it had to ascend. However, in November 1943 I found myself in the hospital again because of a heart disease. When I was discharged I walked with difficulty and worked at a different detachment. Besides my work at the accounting service I also worked as a clerk and phone operator until January 1944. 

After the siege was lifted I was transferred as a phone operator to the antiaircraft-artillery regiment headquarters. I was a Komsomol organizer 29, which is not an elected post, but an appointed one in the army. We guarded the Levashovsky airdrome. At the end of 1944 I got into hospital again with a tuberculosis exacerbation and was demobilized afterwards. The doctors told my mother that I wouldn’t survive until spring 1945, but they were wrong, I appeared to be ‘enduring.’

My younger sister Ada was twelve years old when the war broke out. She fell ill right after Rosa [with severe typhus], recovered, but felt bad for some time and was very weak. Both Rosa and me stayed sick at home. Ada had to go to the market every day and carry water together with Father, since the pipes burst during the first winter. So many deaths were around… such burden appeared to be above her strength. She couldn’t cope with it and tried to commit suicide. She was saved, but Mother took her to work at the workshop, so as to keep an eye on her all the time.

Our family survived the blockade with difficulty. In 1942 Grandfather Chaim died of dystrophy, Father was more dead than alive: he was very sick, he had only one lung left, lost 36 kilograms and looked like a real skeleton, but he lived to see the lifting of the siege and even up to August 1944. When he died, he was buried according to the Jewish rite. Men said prayers at the synagogue, where women weren’t allowed in, and did everything properly. He was buried at the Jewish cemetery. One Belarusian said the following words at his coffin, which I still remember, ‘One can live a life in various ways. Life is a book. A book may be thick, but when you read it, nothing remains in your memory. And it may be a thin paperback book, but you will remember each page and each line all your life. Such was Aron’s life.’ This was my father.

The terrifying blockade time remained in the memory of everyone who survived it. I had horrible nightmares for a long time. I remember how I went home from work, turned to 6th Sovetskaya Street, and saw that the building, in which my classmate Igor Raisky lived, was gone. The place where it had been located was cordoned off as a spot of a direct bomb hit. I knew that my classmates, who were accepted to the sea cadets’ school, were to have a celebration of the event there at that time. They were all killed. There was a lot of crushed glass around and it was one block away from my house. I came home with gray temples.

Memory keeps various things. I remember: There was a three-day line for bread. People didn’t leave their place in the line, they only replaced each other. There was an interruption in production at the bread-baking plant because of the lack of water. A truck loaded with piled-up dead bodies from the Sverdlov hospital morgue went by. A dead body of a naked girl with long loose golden hair stood at the side of the truck, reminiscent of the Summer Garden statues. Everybody standing in line was deeply shocked. Once I was walking home, counting the corpses I saw, which were carried either on a piece of plywood or on a sleigh. I counted 19. Why was I walking and counting? Now I can’t explain that ‘blockade state’ to myself.

Before the attack on Vyborg ‘Katyushas’ were zeroed in, some military men were finding targets, measuring the distance to it for the future combat. A group of mortar men, aged 40-45, stood near the headquarters dugout where I worked as a clerk. They were talking and preparing for the combat. Suddenly there was a casual volley and then nothing was left, only a piece of scorched ground. I still can’t calmly listen to famous poet Mezhirov’s poems: ‘Artillery hits its own people: undershoot, overshoot, undershoot.’

After the combat two tanks pulled over at the dugout. I remember the remains of ground intestines on the tracks. The tankers went to get water and with buckets of water washed off what was recently their own and foreign soldiers. They were doing it busily, calmly, but how to live with that later on? There were a lot of deaths around and the feeling of fear was always there. However, the shelling and bombing didn’t cause external panic, they merely killed the nerves. Not only the living conditions on the frontline of the city-front, but also continuous internal feeling of danger turned us, yesterday’s schoolchildren, into grownups.

There was a notice on the door of our apartment: ‘We exchange everything for food.’ Prices for various goods at that time were as follows: wedding ring – 2 kilograms of bran; Grandfather’s clock – we asked for 2 kilograms of millet, but were given 1.5. One kilogram of bread cost 500 rubles and a junior grades’ teacher’s salary was 475 rubles. A soldier’s pension for the second category of disability was 42 rubles. There were people who came to look at the stuff, then told us that they didn’t like anything and took something with them – they just stole it. But there were also those, who were ready to help at any time. The siege showed us who is who.

Once a person came to us to buy the Schroeder concert piano. He offered us to evaluate the instrument and promised to bring us rice, millet and other food products one to two times per month for this price. He promised to pick up the piano after he paid the entire amount. He visited us for a year regularly, paid the total amount, but never picked up the piano. We were at a loss.

Everything cleared up later: when that man visited us again, he asked us to sell the piano to somebody else, and give him half of the money, because his son had got into a car accident, he was a driver for an air crew commander. That commander perished in the accident. The son was under trial and they needed money for an attorney. It appeared that the man had German relatives, but he hid it, in order not to do any harm to anyone, because the country was at war with the Germans and he felt partly guilty for his nation.

When his son was on the front this man swore to help some family to survive the siege. And he did save us by bringing us food during a whole year. His son returned from the front and now we had to save him. Mother tried to give him the total amount, which we got from the sale of the piano, but he took only half of it and said that if it hadn’t been for his son’s accident, he would have never come to see us again. 

In summer 1944 my fatally ill father decided to summarize all household chemical compound formulas, which he created during his whole life, in one copy-book. He created them using the experience of various countries, nations, our expert chemists, combining those, which were already known and inventing substitutes for the materials which weren’t available.

More than 300 products were manufactured by him or with his help in Leningrad under the most difficult conditions of the blockade. But he was able to write down only 30 formulas including detailed production technology, using short intervals between the hospitals.

Absolute blindness, high temperature and, finally, total immobility didn’t allow him to accomplish this task. He preserved a clear consciousness and started to dictate the formulas to his daughter Ada. She wrote them down into small notebooks, seven by five centimeters. Thus she wrote down around 50 formulas. Father left these formulas to my mother, so that after his death she would continue the family business with our other relatives. Father continued to take care of the people around him till his last breath.

If I talk about all our relatives, the following picture appears. Out of those 57 members of the Breido-Galyorkin family, whom I knew, 30 were on the front, and two were civilians, not based on the draft but volunteers. 21 perished. Ten perished on the front, three in the mobile gas chamber, four in besieged Leningrad and three in evacuation after they were transported from Leningrad, being sick. Nine became disabled on the front. All those, who came back from the front, have been awarded.

30 were awarded medals ‘For the Defense of Leningrad.’ These figures prove the absurdity of some people’s statements, pronounced sometimes even from the high tribune, about Jews who weren’t in the war but stayed deep in the hinterland. Our small people displayed real courage and heroism in this war.

My mother loaded herself with a huge burden during the blockade. She worked and took care of all the sick people. She could divide a small piece of bread into three parts, without touching Father’s portion; since everybody was sick, she sold everything she could and exchanged it for bread. Soya-based milk was distributed at the chemical workshop; it could also be exchanged for bread. Mother wasn’t able to save my physically weak father, however, if it hadn’t been for her, we, her children, would have died too. We all worked to the best of our abilities in this time, which was difficult for both the country and the city. We were all awarded medals ‘For the Defense of Leningrad.’

• After the war

After the war Ada and I continued our studies. She went to school and I signed up for elementary school teachers’ courses following my regiment commander Pyotr Alexeyev’s advice. He told me that I should be a teacher, since I could ‘listen and hear,’ but the medical commission wouldn’t have allowed me to enter the full-time department at the Pedagogical College because of my tuberculosis, but there was no such restriction at the courses. At the end of our studies we were automatically transferred to the Pedagogical College, and after graduation I entered the part-time department at Leningrad Pedagogical Institute, the Faculty of Literature. At the same time I worked at a school in junior grades.

After graduating from the Institute in 1952 I continued to work at the same school in senior grades, teaching Russian language and literature. It was the biggest girls’ school in the city: 2,000 girls. I worked there for 19 years. When our Head of District Education became headmaster of a prestigious school where English was studied seriously, he offered me a position in that school.

However, by that time we had already moved into a separate apartment in a different district of the city and it was difficult for me to go to work so far, so I decided to look for a job in a school nearby. He said, ‘They won’t take you’, knowing that I was a Jewess. And he turned out to be right. I was accepted and on the next day I heard, ‘We are sorry, but this position is taken already.’ It happened because I was Jewish, so I went to work in the school he invited me to and I worked there until 1983. I still keep in touch with my former pupils.

My sister Ada had a tragic fate. At first everything went rather well for her. She had a real gift for languages, mathematics, biology and other sciences. She finished school with a golden medal [i.e. with distinction] and entered the Faculty of Biology of Leningrad State University in 1948. There were a lot of candidates and only few were accepted. It was very difficult to enter, especially for Jews, as anti-Semitism could be felt and Jews weren’t popular at the University 30.

Almost every student was a medal winner. Starting from the first year she began to simultaneously study at the Medical Institute in order to properly master anatomy and physiology. She graduated from university as a physiologist in 1953. It was at the height of anti-Semitism, but she was a very gifted person and proved herself at the sub-faculty with her works and was accepted to the post-graduate department.

As a student she married her university mate. Oleg Grigoryevich Kusakin was Russian. In 1953 their daughter Yevgeniya was born. Ada had bad kidneys, the birth was premature and very hard, the baby was taken out with the help of forceps and this process lasted for two hours. It is now known that after 45 minutes of brain being ‘starved’ of oxygen during the delivery irreversible effect occurs, which leads to severe mental diseases.

It wasn’t known at that time. When it was found out that the baby had organic brain damage, Oleg insisted that she was given away to a special institution, but my mother and Ada didn’t agree. When Zhenya was six years old, Oleg deserted his family. Certainly it was a heavy blow for Ada. Oleg left for Vladivostok.

After defending her Ph.D. thesis in 1957, Ada began to work as a biochemist at the Institute of Cytology. In 1975, a day before defending her thesis for a Doctor’s degree, she committed suicide. There was preliminary defense, academicians and friends arrived. No one expected it. Of course she was very excited and chain-smoked, which didn’t happen before, but there were a lot of reasons for that: a hopelessly handicapped child; a mentally diseased sister; an unhappy private life; worries connected with the trial over a good friend of hers, a famous Soviet human rights-defender, Sergey Adamovich Kovalyov; natural agitation before the defense of the thesis. And she couldn’t stand all this strain. They had six people in their department with medical education, who had a very good attitude toward her, but no one noticed that she was in an absolutely abnormal, psyched-out state. They apologized later to my mother and me.

After Ada’s death, my mother fell seriously ill. She died of cancer in 1983. Two handicapped people were left with me, Rosa and Zhenya, who couldn’t be left alone and without supervision. I had to quit my job and retire. Rosa died in 1995, Zhenya died in 1996. When they died I felt void and without any incentive to live.

• Recent years

I was never married, but it wasn’t a sacrifice to my sick relatives. A close friend of mine was murdered on 5th May 1945 in Berlin. We agreed to meet on the first Saturday after the war in Leningrad at the corner of 5th Sovetskaya Street and Grechesky, but the encounter didn’t happen… many girls of my generation didn’t get married as their real and potential fiancés perished in the war.

Besides, I had a personal reason. I suffered from hereditary diseases. The type of tuberculosis that I inherited from my father [which he inherited from his mother] wasn’t hazardous and contagious for people around me, but my children would have most probably inherited it. My friend Yakov knew it and he wasn’t afraid of it, but I couldn’t take this risk with anyone else.

At present I live alone and stay in almost all the time. I get a pretty decent pension [more than 3,000 rubles = $100. Average pension in Russia is no more than 40 USD], as a teacher with 37-year experience, war and blockade veteran, so this money is enough for me to live on. An employee from Sobes [social security agency] visits me, purchases food for me with my money. ‘Hesed Avraham’ 31 offered assistance to me, but I refused, since I think that there are a lot of Jews in ward of Hesed, who need help much more than I do.

Events that take place now in Israel certainly upset me. I watch the news on TV, listen to the radio and worry for the citizens of Israel, because real war is happening there and I know very well what it means. Besides, my relatives, my former pupils and Jews just like me, live there. I grieve about them; it isn’t a foreign country for me. But what is most important, there seems to be no way out of the existing situation. And it is now possible to see ‘Death to Jews’ posters in the streets [in Russia], which really brings sad thoughts.

Despite the Orthodoxy of my father and grandfather, neither me, nor my sisters grew up in a religious way. Of course the Soviet ideology, Soviet school and institute affected us. We grew up as atheists. Father died early and Mother wasn’t religious. She tried to celebrate Jewish holidays after the war, lit the Chanukkah candles, cooked traditional Jewish meals as far as possible, but there was no one to say prayers and keep an eye on the observance of the ceremonies.

We lived in a communal apartment 32 at that time together with Russians, but it wasn’t them, but the Jewish neighbors who made rows. The most quarrelsome was a Ukrainian Jewish woman from Kiev, who yelled every time that Mother lit the candles with what she claimed were her matches, which was certainly not true. There was another Jewish family that was also very unpleasant, especially the wife, who informed against her friend during the hard years of the Stalinist repressions. [For Soviet people the word ‘repression’ carries a heavy political connotation and is associated with Stalin in the first place.] But there was also another Jewish family, who were very nice and cultured people.

So it’s not the nationality, but the person her or himself that is important. After the war anti-Semitism reappeared, but those who preached it were people of low culture, regardless of their position. Really cultured Russian people, whom I met during my life, were never anti-Semitic. In my opinion the cultural level of those hooligans, who nowadays place anti-Semitic posters in Moscow, is at its lowest.

• Glossary:

Anna Dremlug
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Nika Parhomovskaya
Date of interview: November 2003

Anna Matveevna Dremlug is a small, thin and young-looking woman, who, despite of her eighty years of age, keeps on being active and optimistic.

She lives in a three-room apartment in one of the new city districts together with her husband and a dog called Mika.

She can’t see well and wears very strong glasses; still she currently takes care of the house. That’s why the apartment looks clean and cozy.

Guests, knowing the way she cooks (I must say that it was the most delicious home-made food), come here both on holidays and on weekdays too...

Аnna Мateveevna tells me about her relatives with great pleasure, she is ready to share any information, that she knows about her oldest ancestors, and she gives me ancient photographs without any hesitation.

• My family
• Childhood and young years
• During the war
• Later life
• Glossary

• My family

I know very little about my maternal grandparents. I can say only that, possibly, my maternal grandfather and grandmother lived on the territory of the Jewish Pale of Settlement 1 and my mother Ghindah Zusevna Alperovich, nee Bogorad, or Zinaida Zakharovna, as it was written in her passport 2, was born in Gorodok [small town in Belarus, 50 kilometers north of Vitebsk]. That was quite a remote, out-of-the-way place; however, many Jews lived there. Then her family moved to Staraya Russa [Novgorod province, 300 kilometers south of St. Petersburg].

My mother’s father Zusya Bogorad or Zakhar, as it was written in his passport, was a craftsman, and he owned a small lemonade and soda factory. Staraya Russa was a spa place, so they sold their soda and lemonade in the recreation parts of the town. My mother’s parents had fourteen children: Anna, whose Jewish name was Chaya, Bronya, Lev, Solomon [Samuel], Tatiana, Elisabeth, Zinaida, Maria, Bertha, Ida, Semen and three more children, who died in childhood. All of them, when they grew up a little, worked at the factory: girls washed dishes and guys helped Granddad.

They had their own wooden house with a mezzanine. The house wasn’t preserved, I guess. And there was a shed near the house, where the factory was situated: two big cans with kvass [soft drink made of bread] and soda, storages of cranberries in tubs and two baths to wash the bottles.

I don’t know where my grandfather was from, or where he met my grandmother, Zlata Iztkovna Bedereva. I know very badly the history of my maternal grandfather. He died, when I was only two years old, in 1925. And his date of birth is unknown. My mother told me that his wife Zlata ruled the place and business, and he, probably, closed his eyes on quite many things, and obeyed her. They spoke mainly Yiddish in the family, but they knew Russian too.

I spent much time communicating with my maternal grandmother, and she loved me very much. She was a very strict woman, though. Mother told me that she managed their factory on her own, and guys, when they went to sell the lemonade, tried to overcharge her. And she watched very carefully, how many bottles she sent, and if she noticed that something was wrong, the guys were punished.

Granny tried to give an education and a vocation to all of her children: Aunt Maria was a dressmaker, Aunt Bertha made hats, she was a milliner, and my mother learned how to knit on a special stocking machine.

Grandmother often came to see us in Bologoye [300 kilometers south of St. Petersburg]; she also liked to take me to her place in Volochek [Vyshniy Volochek, small town 350 kilometers north of Moscow]. Grandmother died on Praygka River in Leningrad, in 1948, when she was 86. She had a strong sclerosis. They buried her in the Jewish cemetery [the only Jewish cemetery in Leningrad is the Preobrazhenskoe cemetery].

My dad’s father, David Abramovitch Alperovich, was born in 1856. I don’t have any information about his brothers and sisters. It seems, he had a brother called Michael, who stayed to live on the territory of Poland after the [October] Revolution 3. After World War II his son Jacob together with his children came to see us in Bologoye.

My father’s mom, who died very early of some heart disease, was called Anna or Chaya; they named me after her, in her honor. Then Grandfather married for the second time. The second grandmother, named Itka Semenovna, was of the same age as Grandfather’s elder son, she was something like thirty years younger than Granddad, but the children liked her very much.

Grandfather was a peasant, a serednyak [a representative of the middle class, as ‘seredina’ means ‘middle’ in Russian], he lived in the village of Lipsk, Begoml district, which was situated in Borisov uezd [in Russia they divided regions into small parts, called ‘uezds.’ Begoml town, 150 kilometers north of Minsk, is a part of the Vitebsk region in Belarus today.] Grandfather had eleven children. In 1905 his elder children from the first wife left for America [after the Revolution of 1905 4 many Jews emigrated from Russia to the USA or Palestine]. Grandfather had an only daughter Maria – at home they called her Mura – from his second wife.

The family lived in an ordinary peasant house, divided into two parts: the summer part and the winter one. The summer one was cold, and there was only one room in it. At the same time, there was a Russian stove 5 in the winter rooms. Grandfather’s bed, closed off with a pink curtain, stood beyond the stove. There was no electricity, and the well was in the yard. Everything they grew, they ate, and nothing was sold. There was no garden in the usual sense, only the kitchen garden, and the only animals they had were a cow and a horse. After the Soviet power was established, my grandfather was among the first peasants to join the kolkhoz 6. He didn’t go to the army.

The Alperovichs always were friends of Belarusians. Mother told me that when I was born, Belarusian peasants came to congratulate her and brought some self-made fabric for nappies.

Grandfather wore tallit. And he had tefillin too. No doubt, that he and Grandmother Itka followed Jewish traditions. I remember, the way I helped them to bake matzah when I was a schoolgirl. But when we went into evacuation we found out that he wasn’t such an Orthodox Jew. While we were travelling in heated goods van, Mother made us sandwiches with lard and onions.

Grandfather asked us, ‘Children, what tasty things do you eat?’ We replied, ‘Grandfather, this is bread with lard.’ – ‘Ah, it smells very nice.’ – ‘Grandfather, just try it.’ He hesitated and then said, ‘We [the Jews] can’t eat pork.’ – ‘Don’t worry, Grandfather.’ And finally we gave him some sandwiches. Later, when we came to Chuvashia [an autonomous republic in the central Volga region] he bought two small pigs and began to eat pork heartily.

Grandfather and Grandmother Itka moved to Bologoye just after Aunt Zhenya married our neighbor Naum Abramovich Dik, a dentist. It happened in the early 1930s, because they didn’t want to stay in Begoml, for they were old and didn’t have enough forces to keep the house. After all, all their children left Lipsk and they wanted to live near their children and grandchildren.

During the evacuation they went to Chuvashia, to Tarkhany [small village in the south of Chuvashia]. First, we lived there all together: my grandparents, my mother and my sisters, my aunt and her daughter, my cousin. Then they stayed in Tarkhany together with Aunt Zhenya, and we left for another village after I got a job in a kolkhoz. We all came back home in 1943.

I, just like my father, was born in Lipsk, not far from Begoml in Borisov uezd, which is now in Belarus. Then my mother went back to Staraya Russa, and in the mid-1920s we moved to Valdasi [small town in Novgorod district, 300 kilometers west of St. Petersburg]. I don’t remember anything about our life in Valdasi. The only thing I remember is: when Sophia, my middle sister, who is three years younger than I am, was born, we went to the hospital.

I remember the black hat of Aunt Bertha and that it was raining. Bertha, my mother’s sister, lived in Valdasi together with her husband, a Communist. She was a housewife then, I think.

In 1930 we moved to Bologoye. We lived there in an ordinary wooden house with two floors. The owner, Naum Abramovich, lived on the second floor, and we rented one of the apartments on the first floor. We lived in that house till the Great Patriotic War 7 began. And even later, in 1948, after Dad came back from the front, my parents bought a quarter of that building.

There was a small garden in front of the house. In general Bologoye was a green town, with its nice park and public garden.

We had neither a synagogue, nor a rabbi. We didn’t even have a shochet. When Grandfather came over from Belarus he ate only kosher food, and it was necessary to kosher the chicken, so my mother especially went to the local shochet in Vyshniy Volochek to do so. And later she said she would go to Volochek, but Father koshered the chicken himself – in principle, he knew what to do.

There still were some Jews in Bologoye, but not a lot. My friend Rebecca Alpert was a Jew; her father was a dressmaker. The school headmaster Mark Evseitch and his sisters, the Parmit family – their grandfather was a metalworker, I think – and Raya, the hairdresser, lived not far from us. After World War II the family of my father’s cousin arrived too: he, his son and two daughters.

And our milliner was a Jew – from the Kalach family, if I’m not mistaken. There was also the Finkelshtein family; I studied together with Bertha Finkelshtein at school. Well, there weren’t many Jews in our town in total, maybe, about one hundred people. And the town was a small one. All Jews knew each other and communicated with one another, since they all lived nearby.

Everyone had his own business: for example, Aunt Maria Alperovich, my father’s cousin Jacob’s wife, was a bookkeeper; she worked in ‘Kalinintorg’ [the regional selling union], Uncle Jacob himself was employed at the meat processing and packing factory, and Mark Evseitch was the school headmaster. There were Jewish office workers, someone worked as pharmaceutical chemist in the drugstore, and another one was a seller. 

My father Matvey Davidovich Alperovich was born in 1898. Among those children, who stayed – those, who didn’t leave for America – Father was the oldest one, his sisters Zhenya, Rachel, Ghitah and step-sister Maria were younger than him. He didn’t communicate a lot with his American relatives, but even after the October Revolution Father’s sister Zhenya wrote to them 8. I don’t know anything about their lives over there: neither what they were, nor where exactly they lived. However, I recall that we received their parcels: they sent us food and some fabrics.

We also received letters in Yiddish, and Father read them together with Aunt Zhenya – they both knew Yiddish and could write it. Of course, Yiddish was their mother tongue, but at home Father spoke both languages: Russian as well as Yiddish. He wasn’t a religious person, not at all. I can’t recall that he would observe Sabbath or pray. Perhaps, he had some Jewish education, but he never told me if he studied in cheder, or in a regular elementary school. I can’t even say what kind of education he got; maybe, they had no schools in Begoml district? 

Father’ sisters wrote to those brothers and sisters, who left for America, mainly to Sarah and Olga. Today Olga’s children live in Canada. When Larissa, Ghitah’s daughter immigrated to Canada, she visited them. One of Olga’s children happened to be an architect: he has his own office, and they aren’t poor. Another one of my father’s sisters, Rachel, left for Canada in 1926. My aunt lived in Toronto, Canada, and had her own dry cleaner.

In Soviet times she came to Leningrad [today St. Petersburg, called St. Petersburg before WWI and Petrograd during WWI] twice – in the 1950s and 1970s – with a tourist voucher. Aunt Zhenya even got permission to live with her sister in ‘Pribaltiiskaya’ Hotel, and they, of course, didn’t go around much, they mostly talked. When she came for the second time, she stayed in ‘Astoria’ [one of the oldest and most expensive hotels in Leningrad]. Then she went to Moscow, where she stayed at the ‘Ukraine’ Hotel.

My mother lived in Moscow at the time, and we went to visit Rachel. I saw her only there, for when she went to Leningrad, I didn’t go to the meeting: I was scared, my husband worked in the Navy College, he was connected with sailing abroad, we spoke and decided that it doesn’t make any sense to risk so much.

My mother was born in Gorodok in 1900. I don’t know, when her family moved to Staraya Russa, but, it seems to me, that happened around 1913; mother told me a story about some London aunt, who wanted to take them to her, but then Jews were allowed to live on Russian territories in honor of the Romanov dynasty’s 300th anniversary [in 1913 in Russia they celebrated the 300th anniversary of Romanovs’ rule], and they decided to stay.

I guess, they believed in some better future as the authorities allowed them to live in Russia, not far from the capital and to run their business. Probably, they just didn’t want to emigrate and leave their Motherland and hoped that everything would be all right for them in Russia.

At school my mother was a friend of some Russian girls. And apparently her name ‘Ghindah’ wasn’t in use, everyone called her Zina [short for Zinaida], and so it happened to be the same in the future. Her brothers and sisters were close friends, they all played and studied together, and Tatiana, one of the elder children, ruled this small group. The two of them slept in one common bed.

Here I should tell you more about them. Anna was one of the oldest siblings. She was born in the early 1890s, but I don’t remember what she did for a living. I know exactly that she lived in Toropets [small town in Kalinin district] and had four children: two sons and two daughters. One of her sons became an assistant to the public prosecutor.

One of the brothers, Lev, was born in the early 1890s too. He was the only one, who followed in his father’s footsteps, for he worked in the lemonade and soda industry. He was employed at a factory in Leningrad district, and from Staraya Russa he moved to Pavlovsk [town near Leningrad, summer residence of Russian tsars]. He had three sons, I remember that Samuel worked with medical equipment and Isaac was a colonel, head of department in the Academy of Transport Troops.

Bronya, another elder sister of my mother, was a dressmaker, she lived in Bologoye too. Tatiana was born in 1897, Mother said that she was ‘literate’; she worked in a shop, then in some personnel department. She was married to Abram and had two children: Zusia was killed during World War II, and her daughter Emma became a doctor. Finally she moved to Kolpino [town near Leningrad] and died there in the 1970s.

Semen, the youngest brother, was born in 1904 and died in 1965; he managed a store, worked as a shop assistant, and lived in Vyshniy Volochek and Leningrad. He had a nice wife, Esphir, and two daughters. As I guess, he was Grandmother’s favorite and she lived at his place often.

I also remember that Maria, the next sister, was born in 1901, and she was a dressmaker too. First she lived in Toryok [small town 250 kilometers north of Moscow], then evacuated to Chuvashia, and finally, after the Great Patriotic War, found herself in Kiev. She had two daughters: Elizabeth, who graduated from the Pedagogical University, and Eugenia, who immigrated to Germany and now lives there.

I know very little about my mother’s other two siblings: Elizabeth, who was born in 1899 and died in 1927, and Samuel, who died in the early 1920s from typhus. Elizabeth died, when I was a little girl. I don’t know why, but I remember her very well in her blue dress with white dots. And as for Samuel, he died even before my birth.

Aunt Ida was born in 1903 and died in 1986; she was a bookkeeper. From Staraya Russa she moved to Okulovka [small town in Novgorod district, about 400 kilometers from Moscow]. Her husband, Uncle Boris, was a nepman [small owner, businessman, called after the NEP 9], later he was arrested, but they didn’t shoot him. Sometimes we went to visit them, even then [in the 1930s] they had a housekeeper, they were much richer than we were, and sold some manufactured goods. Later they moved to Leningrad. Ida and Boris had a son, who left for Germany. I never liked him and them either.

Mother’s sister Bertha was born in 1902 and died in 1988. She worked as a sales assistant and at a factory, lived in Valdasi and Leningrad. Bertha was married to David Ilkovsky, who was one of the first Komsomol 10 members. In the 1920s he was an active member of the Communist Party, but later they arrested him too. And they were opposites: nepmen Ida and Boris and Komsomol guys Bertha and David.

They argued till their death, which one was right. However, my father was more of a friend of Uncle David, and we communicated a lot with them both. They had a wonderful daughter called Nelya; I was great friends with her.

Mother never told me stories about her brothers and sisters, but I saw them often and communicated a lot with most of them. My parents had friendly relations with many of their brothers and sisters. Mother communicated with Tatiana, who, just like us, during World War II was evacuated to Chuvashia, more than with others.

My parents got to know each other during the Civil War 11. My father was in the army; he served in a sanitary company. Their sanitary train went to Staraya Russa; Father went for a walk, found a place, where they sold kvass, and went inside the house. Mother washed the floors; she interrupted her work, washed her hands and gave him some kvass. So they met, and began to talk.

Then, together with his unit, he left, but they continued to write to each other. And, after he was demobilized from army, Mother went to Belarus, to that village called Lipsk. There they registered their relations in 1922, but the large Jewish wedding happened in Staraya Russa later, some time in 1923, even after my birth. Probably, they didn’t organize the wedding in Belarus, because they didn’t have the money to afford it. And my maternal grandparents were richer than the paternal ones, and maybe Mother asked her parents to help her with a big celebration.

The point is that after my birth my mother decided to go back home to Staraya Russa to stay with her parents: she was bored in Lipsk because she came from a town, wore town clothes and, apparently, was a coquette, and Lipsk happened to be a small peasant village, where nothing was going on. Then Father came to Staraya Russa too. I suppose, it could have been in late 1923 or around that time.

A couple of years later, in 1926, they moved to Valdasi, where Mother’s sister Bertha lived together with her husband. There Father got a job as a regular employee in Prom cooperation [so-called Industrial cooperation, state unit of stores and small businesses]. We left Valdasi, when I was six, and my sister Sophia was around three, that is, in 1930. Then we settled in Bologoye, where we rented an apartment from a dentist: two rooms and a kitchen.

There was electricity and a radio in the house, but we had to bring the water from outside. The kitchen was very cold, and there was a great demand for firewood to warm it up. 

Father was the director of ‘Koghsyrie’ – a small organization, part of Prom cooperation, where peasants from neighborhood villages brought animal skins. A man responsible for raw materials worked there too, together with my father, who, as a matter of fact, only admitted the skins. The job was very poorly paid, we lived very modestly. We had neighbors, who worked at the railway and got better rations [food help for state employees 12] than my father. We mainly bought food and stuff at the market, then we got a goat, a pig, chicken, and, for some period of time, even a cow, so we managed somehow.

Mother was unemployed: children on her hands, and no place to work. She hated her profession as a knitter, sewed only stocks and scarves from time to time, but, apparently, she didn’t like to sew at all. I recall that once Mother came and said, ‘They sell cream crepe de Chine. I want to buy it for a blouse.’ And then Sophia and I took out our savings and went to Aunt Zhenya to get some money too, and finally bought this fabric for Mom.

Father wasn’t a Komsomol member, however in 1938 he joined the Communist Party – maybe, not on his own initiative, I think, they made him join. At that time Stalin’s terror 13 had begun already, and it was less dangerous if you were a Communist, especially for Jews.

Once in their life my parents went on vacation with a voucher – Father got this voucher as a civil servant: before World War II, when they just built the Belomorsko-Baltiyskiy Channel [connecting the White Sea with Lake Onega, was built in the 1930s, political prisoners actively participated in its creation]. And we stayed at home – we never spent holidays all together, never ever in our lives, we just didn’t have such an opportunity.

Then Father went to a recreation center in Eysk [small town in Krasnodar district] at the Azov Sea coast before World War II. He also went to Moscow, when the VDNH [Exhibition of People’s Economic Achievements] was just opened. And mainly they spent time in Bologoye, there was a lake, and we went for walks to Putyatin garden, and organized dances in the evenings.

There were some books at our home, but not very many. We only had a small bookshelf with books. I think those were the usual books: Soviet fiction, Russian classics, and no religious books for sure. Father mainly read the newspaper, but I don’t remember which one, maybe, the local one, as in Bologoye, certainly, there was a local newspaper.

Father read more, Mom less – she started to read later, when she was free of children. Then she began to read avidly, borrowed books from neighbors, and later, when she moved to us – after the death of her second husband in the 1970s, she moved to Leningrad and lived with me and my husband – she read the ‘Leningrad Pravda’ [meaning Truth in Russian; main city newspaper, the official press issue of the local Communist Party], and ‘Izvestia’ [News; all-Russian newspaper, established in the 1920s].

Anyway, she developed a passion for reading. But back in Bologoye we had a neighbor who loved to read so much, that my mother even reproached her for it: ‘The dinner isn’t readу, the children haven’t eaten yet, but she sits there and reads!’

My mother was a very friendly and convivial person. And so was Daddy. They both had nice voices, they both sang songs. On Soviet holidays, such as 1st May, for example, when everyone gathered, Father sang both Jewish and Ukrainian songs.

It is hard to say what kind of relations they had. Mother thought that Father was unfaithful to her. I don’t know if she was right or not, but sometimes she was jealous for no reason. I recall such an incident: in Bologoye some Jewish family lived not far from us, and the wife, apparently, liked my dad and invited him to some birthday party. Father bought a box of sweets and hid it somewhere in the house, but Mom found the box, and there was a big scandal.

As a matter of fact, I liked my father very much, maybe, even more than my mother. Sometimes, in my childhood I was more on his side, it seemed to me that Mother wasn’t right about him. Probably, I should have understood her too: she didn’t have any interests: she didn’t work and had to talk to people, who, possibly, were much less interesting, than she wanted them to be.

Our neighbors in Bologoye were mainly Russians; there weren’t a lot of Jews in town. My parents had friendly relations both with our neighbors and relatives. On holidays we met with the family of my father’s cousin, his sister, grandfather and grandmother. He didn’t communicate much with his work colleagues. Mother had very good relations with my paternal grandparents. They never lived together, but they were our frequent guests. If Dad didn’t go to Grandfather, Mother always said, ‘Motya – short for Matvey, Dad’s name at home – you should go and see your father.’ She baked cakes for them, and sent them presents from time to time.

Father suddenly died in 1956 from some form of cancer. I lived in Leningrad and was a doctor, so my mother called me and said that he was sick. I asked them to come. So they came at the very beginning of 1956, the first days of January. I took him to Mechnikov hospital, one of the best in Leningrad, but the doctors couldn’t understand what was going on. They said that he had cancer only after his death. So we buried him at the Jewish cemetery, the same one where my Granny was buried, and most of her children later on.

After Father’s death Mother stayed to live in Bologoye until my younger sister Lilia graduated from school and went to Leningrad to study. Later someone introduced her to Lev Moiseevich Tylkin, the brother of Aunt Ida’s second husband [mother’ sister, who married for the second time, after her husband died]. He lived in Moscow and was a widower. Mother sold her apartment in Bologoye, moved to Moscow and together with her new husband built a one-room ‘cooperative’ there [in the USSR apartments weren’t private, the state decided itself where citizens should live].

My mother had a very interesting life in those years, she liked this person and his friends, they had nice neighbors, who were much more interesting and intellectual people than the ones she had to communicate with in her previous life. They read many books, played cards and came to visit their numerous pals and neighbors. However, Lev Moiseevich died sometime around 1976, and it was necessary to decide where Mom would live. We wanted her to go to my younger sister in Vladimir [regional center, 200 kilometers from Moscow], but Mother wanted to move only to Leningrad. As a result, she exchanged her Moscow apartment and moved to us.

• Childhood and young years

In my childhood, when I went to Staraya Russa to see my grandmother Zlata, she made me pray before breakfast, and I refused:

– Granny, I’m not an old woman, I won’t pray.
– So, I won’t give you cacao.
– I don’t need any…

I was a very little girl, I was five. And my grandmother prayed.

I also remember that once they sent me to Grandmother after I got typhus. My parents lived very poorly, and at my grandmother’s in Vyshniy Volochek life was a bit easier. So we went for a walk and I noticed a doll with no head lying in a ditch. We took the body, washed it, bought a head and made a real doll – my first real big doll ever!

I don’t remember Volochek itself because I was very little, I was only six, but I remember that Granny liked me more than all her other grandchildren. When she came to visit, she always asked Mother to let me go with her. She liked tasty things herself, that’s why she always put some sweets or chocolates under my pillow. I slept in her room, and they had three rooms, and a hall, and a kitchen.

There was a garden and a small courtyard. The building was in the center of the town. It was a two-storied wooden house, and Semen rented the second floor. He lived there together with his wife Esphir and his mother, my Granny. I liked to go there because I liked Grandmother and also because they lived much better than my own parents.

I never went to a kindergarten; my mother raised me and my sister herself. Later, when already a schoolgirl, I often went to pioneer camps 14. I started school, when I was eight. I studied at the school #11 15, which was called ‘eleventh railway.’ There were only three schools in town: ours, twelfth railway and the ordinary one. Our school was the state one, but the railway union supported it.

For example, we traveled to Leningrad on holidays and vacations. Our school was a very good one, I think; it was the best one in town. We had good teachers – the only one I could complain about was our literature teacher, who was very young, had just graduated from the Institute – and we got a good education.

Our school was located in a wooden building, actually two buildings, connected with a corridor. It was situated in the very center of the town, on one of the main streets. We had a special hall for sport activities, the school provided all kinds of faculties. During the Technical Education lessons we made shelves and sewed things. We had wonderful New Year’s Eve celebrations, and there was a big fir-tree standing in the middle of the school hall.

I recall with pleasure both the pioneer camps and military games: we had to find a hidden flag and so on. At the pioneer camps military games were popular. They had to prepare the youth for defending their Motherland, usually children were separated into two teams, put on different uniforms and were ‘fighting.’ Their goal was to find the headquarters of the enemies and to take their flag.

I took part in amateur talent activities; we had a wonderful theater studio, and our Physics teacher managed it. So I was the main star over there, I played the leading roles. We performed ‘Poverty is No Crime’ [a play by A.N. Ostrovsky (1823-1886): Famous Russian playwright, author of more than fifty plays, both social and historical] and I played the main role. There were evenings of amateur talent activities at the local Palace of Culture [a kind of recreation center], there was a good House of Pioneers. Also, when they organized evenings of amateur talent activities, I recited poetry to musical accompaniment.

I recall my childhood with great pleasure, not paying attention to all the difficulties. We had always been at the very center of life, not paying attention to the fact that we were Jews. And we had friends and were dating. We were friends of the Parmit brothers; they were Jews and all three of them were murdered during World War II. The brothers played different musical instruments, first mandolins and then violins. I had friends only among my schoolmates. We danced: in summer in the railway club and on the territory of the Putyatin garden. We danced foxtrot, tango and waltz. We had optional dancing lessons at school.

Besides, we had a very good Music teacher, Grigory Vikentievitch Uspensky. He told us a lot about music and composers. I started to take some additional music lessons: there was a piano at my Aunt Zhenya’s, but it was standing in a very cold room, which could be hardly warmed up, and it was almost impossible to practice, so I stopped doing this.

I liked our Geography teacher Galina Konstantinovna and our Chemistry teacher too. He always said, ‘Nobody knows Chemistry so well as to get an excellent grade, I know it well enough to get a four [out of five].’ I remember also, that we had a very good Physics teacher, Anna Semenovna Ossipova. Her brother came from Leningrad once for New Year’s Eve, when we performed ‘Poverty is No Crime.’

He invited me for a dance and started to make me compliments, he said that I should apply to the Theater Institute. I was burning to do that and before World War II, I wrote to GITIS [the State Institute for Theater Arts in Moscow], I even got a booklet with rules of admittance from there.

Daddy, of course, tried to dissuade me from it: ‘To be an actress, you need to be beautiful.’ And I replied, ‘Father, I’m not ugly.’ And my boyfriend Valery Buchinsky – he was killed in World War II – tried to dissuade me too. And then the Great Patriotic War came: we had the graduation party in June, on 17th June 1941, and the war started on 22nd June.

However, my friend Rebecca and I were in the last grade and we decided to enter the Philological Faculty of Leningrad University and even had a chance to send them some of our documents. I don’t remember why we chose that particular faculty, probably, we thought that it was great, because it was connected with literature. At first Rebecca and I studied in different classes. And I don’t know remember why, but I had some argument with my friend Valentina Egorova, maybe, we liked the same guy, maybe it was something else.

In any case, I felt such loneliness… The depression started, I needed some support, and I spoke to Rebecca, and then I moved to her class. And we agreed to apply to one institute and to prepare for entry exams together: Rebecca was very accurate, she could manage her time well, and I needed to have someone with such a character nearby. Of course, I had all excellent marks too, and studied well, but I wasn’t self-disciplined enough.

Rebecca and I participated in our school Komsomol bureau [the ruling Komsomol organ], and once they decided to edit a statement about paying for studies, and we told everyone about our resentment. Then they called us up just to this bureau and gave us a dressing down, and said that there was no need to talk.

It seems, at the beginning of the 1930s in Bologoye they organized something like a prayer house, men gathered there, and my father went there too. However, as a matter of fact, my parents didn’t follow Jewish traditions at home, they mainly celebrated Soviet holidays, and Father wasn’t a religious person, not at all. At school we didn’t study Hebrew, and there was neither a cheder nor a yeshivah in town. Our Dad had a bar mitzvah for sure, but they didn’t organize any bat mitzvot for us. We spoke Russian at home, sometimes putting in separate Yiddish words.

Of course, Grandmother Zlata kept the Sabbath. I recall one funny episode. In Volochek they had a housekeeper, but she was off on Saturday, and it was necessary to warm up the samovar: to pour in the water, then put coal, and light a match. Grandmother walked around and shouted: ‘Shabes [Sabbath] how can I warm up the samovar, how can I warm the samovar?’ I said, ‘Let me warm it up, you only have to take it down and put it on the floor, and I will put in the water.’

I took a pot, put the water in and said, ‘Granny, you now raise the samovar.’ Basically, I made her do almost everything on her own. Of course, she celebrated Sabbath and, I think, although I don’t know this for sure, that she was a religious person till her death. And the Alperovichs observed Jewish traditions too. I know that Grandfather prayed, but I don’t know, if he did it till his death.

I remember that I liked it very much when Grandmother Itka, Father’s stepmother, invited all our relatives to hers before Pesach and they baked matzot. They rolled out the dough on such huge, soft desks; then they put it with the very long oven fork into the Russian stove. I was so impressed by this performance! Of course, they had Pesach celebrations and, probably, conducted seder dinners, but I can’t recall any of those holidays. I told you the story of baking matzah, because I really loved the whole process and it’s such a bright memory that I simply can’t forget it!

We didn’t feel any particular anti-Semitism. Once at school they called me ‘zhidovka’ [kike], and that was a boy, who was in love with me later. His name was Monka [Edmond] Rogovich and he was Polish. There was a special class meeting, where they discussed his behavior.

We celebrated holidays the same as now: gathered with relatives, ate tasty food and talked. We went to demonstrations on 1st May, or on October Revolution Day 16 –they were held on the football field – and sang songs. Usually we celebrated all holidays in school, and I was the main boss over there. We sang pioneer songs at demonstrations, but I don’t remember exactly which ones.

My sister Sophia – Sarah Alperovich, in her passport – was born on 25th May 1926; we lived in Valdasi. As a matter of fact, she was a madcap; she’d better been a boy, not a girl. She would play with boys, run and fight; Sophia never was calm, never sat still and always hurried somewhere. She was a worse student than I, but, after graduation from school, she came to Leningrad and entered the Faculty of History in ‘Gertzenovsky’ [the Pedagogical Institute, named after Gertzen (Hertzen), Russian revolutionary, writer and philosopher].

Anyway, she didn’t finish the Institute as she got married. Her husband Alexander was a sailor, and they sent him to the North, to Polyarny [small settlement at Kola Bay], and she departed together with him. Then he served in Dikson [port city on the Kara Sea], Magadan [regional center located on the Sea of Okhotsk], Vladivostok [big city in the Far East], Nakhodka [port city situated on the Japanese Sea, 100 kilometers from Vladivostok], and they never came back to Leningrad.

They have two children: Boris and Olga, who both live in Vladivostok. Some time ago, Olga’s daughter’s got married, and Sophia has grandchildren now. In spite of the fact that my husband is Russian, and Sophia’s husband is a Jew, she doesn’t identify herself as a Jewish woman any more than I do. Sophia’s son Boris is married to a Russian, his son is married to a Russian too, and Olga was married to a Russian, and her daughter too. So all of them are Russified.

Vladimir, the son of my nephew Boris, graduated from the Law Faculty of Vladivostok University; he got married while a student. Recently, together with his young wife, who is a lawyer too, he moved to Moscow to get some additional education. Perhaps, they will stay to live there. Sophia calls us often, we write letters to each other, and I have many photos from Vladivostok in our family album.

Lilia [Matveevna Danilova], my other sister, was born on 19th February 1941. Mother wasn’t a very young woman, she was 41, but Dad wanted a boy. So they decided to keep the child, when she got pregnant. We had already grown up and thought of leaving home, and they didn’t want to stay alone. I remember why they called her Lilia. There was one Jewish family in Bologoye, the parents and three daughters.

One of them, Lilia, was a real beauty, and when I looked at her I got jealous. In her honor I named my sister Lilia: she was dark and I believed that she would be as beautiful. Lilia grew up mainly in Dad’s absence, without a father: she was four, when Dad came back from the front in 1945. And then, while she studied in the ninth grade, Father died. She was less lively than we were. Mother always said, ‘Why is Lilia so sad?’ And she asked us, me and Sophia, ‘Why are you so beautiful, and I’m not like you?’

Later Lilia went to Leningrad, finished college, and got a job assignment to Vladimir 17. She met her husband, an ordinary Russian guy, at some dance. Thank God, they have lived together for forty years. They have two children and grandchildren already too. All of them immigrated to America; they live near Los Angeles. First her elder daughter Svetlana went to America.

She got married to a Jew from Odessa called Vladimir. They are great friends, he makes good money, and Svetlana gave birth to two children. Then Lilia, her husband and their younger daughter Elena together with her husband moved to California too. They left a year or two ago. We keep in touch; my sister continues to write and calls often. I have good relations with both my nieces too.

• During the war

On 19th October 1941 we left for evacuation in goods wagons. My mother and sisters and I went on the upper deck, and Grandfather with Grandmother on the lower one. They gave us some food at certain stations and in certain wagons: bread and something else. We went under bombings, because we left after the Germans took Kalinin [today Tver, regional center 175 kilometers from Moscow]. They bombed the railway rolling stock in front of us, and we stopped very often.

Before we departed, Mother made flannel-wool dressing gowns for us, and we all had knapsacks with documents. Mother said, ‘My daughters, you run and I’ll manage somehow with Lilia.’ Lilia was four months old, when World War II started, and seven months, when we departed for evacuation. Finally, we happily arrived in Chuvashia on 7th November 1941. The Chuvash people [a Turkic ethnic group, living mainly on the Middle Volga] met us.

They were fine fellows; they welcomed us in a very friendly manner and hosted us well. They came to take us on the sledges, then guided us to the village, put us up in their houses. The Chuvash didn’t speak Russian, and we, naturally, didn’t know any Chuvash. The only way to communicate with them was by using gestures. They placed us with some illiterate peasants – an old woman, her daughter-in law, and the little boy, whose father went to the army, but we learned Chuvash quickly.

At first they employed us at the motor-transport station and I became a weigher. It was a night job, and it was very cold, Mother muffled me in ‘valenki’ [traditional Russian felt boots] and a sheepskin. We used all winter clothes that we had taken with us. We sold Father’s clothes – he had a ‘bekesh’ [short sheepskin] – as it was necessary to buy food. After I found a job, I got a food ration.

Then, my pal Sarah Sigal, who repatriated to Israel later on, worked as a head bookkeeper in ‘raizemotdel’ [regional land department] and invited me and Sophia, one of my cousins, to be accountants. We even learned about external courses for accountants, and I applied for those courses. Later they moved us from Tarkhany village to a village, where I was employed as an accountant. We got a separate house over there, while our grandparents stayed in Tarkhany. We bought a goat, a couple of pigs, some chickens, and organized our own husbandry.

We returned from evacuation by train, in regular passenger wagons. I don’t remember if we had to pay for the tickets. And there was some Moscow couple in front of us, so Mother asked them to accompany me in Moscow. That’s why I dropped off in Moscow and spent a whole day there. I had to do that because we had a ration, and my mother wasn’t sure that we could get food at home in Bologoye. So she decided that I’d better try to do that in Moscow.

I don’t remember, if I got any food or not, but I think Mother risked a lot, leaving her daughter alone. I have no idea how we kept the connection with my father. Maybe, we wrote him a letter. Perhaps, he knew our address in Chuvashia, because when we left for evacuation, he was in the Home guard; he went to the front a little bit later.

So we came back home in 1943, in March, just after the Stalingrad Battle 18. Bologoye was destroyed, but not completely, most of the houses were intact and only some were bombed. Our house was preserved, and our family lived there till Dad’s death.

When we came back from evacuation to Bologoye, our neighbors were very glad to see us. Some of them didn’t even leave; they lived under the bombing, made kitchen gardens everywhere, and ploughed up where it was possible. The evacuation, apparently, wasn’t obligatory. However, we certainly wouldn’t have survived: we were not afraid of hunger as much as of the Germans that could have come to kill all Jews. 

I wanted to study very much, but we – my sister and I – got typhus and spotted fever just after we came back home in 1943. And it was necessary to get some food wherever and however possible, so Mother and Grandmother Itka began to fry fish and bring it to the trains [Bologoye is a large railway station]. Later they found a little bit of wheat somewhere and started to bake pies and cakes and meet the trains. Not only my mother was baking, other women did the same.

Fortunately, during the Holocaust almost all of our family survived: my sisters, mother and father. However, my cousin Zusya, the son of my mother’ sister Tatiana, was killed near Leningrad. On my father’s side only Dad fought, and on my mother’s side Uncle Isaac was a colonel of railway troops. The husband of Aunt Bertha was arrested in 1938 [during the period of the Great Terror]; she was exiled too.

That meant that both the war and the concentration camps, thank God, passed them by. Besides, her husband David Ilkovsky was a Communist, he graduated from the High Party School 19 in Moscow, and I never heard any ‘anti-Sovietchina’ [speeches against Soviet power and Communist order] from him.

• Later life

In 1944 I went to Leningrad to apply for the Medical Institute. My friend Rebecca, who had entered the Philological Faculty earlier, during the evacuation, advised me against entering this faculty: ‘It is necessary to read a lot, and you have poor eyesight. Now after the war, there are plenty of injured, you should go to the Medical Faculty, and you’ll always have a piece of bread, and it’s a useful job.’ I obeyed her, entered with no exams – I had an excellent school leaving certificate  – and they even wanted to admit me to the Dentist Faculty, but I decided to apply for the medical one. That one was also in Leningrad.

The Dentist Faculty was situated on the street named after Peter Lavrov [one of the oldest streets in the city, today it has its pre-Revolution name Furshtatskaya], in a very beautiful building. And I went to the 7th November [day of the October Revolution] Ball. My hair had grown a little, girls helped to curl it, using pieces of paper and so I had a new haircut. I had my mother’s shoes; Father had bought her those shoes just before the war: they were very beautiful, gray, with high heels, and a net, something like open-toe sandals. Mom gave me those shoes and a piece of the gray crepe de Chine, from which they sewed a ‘sun-flared’ dress in the atelier on Gorky Street.

I also went to the New Year’s Ball in the Teachers’ House. There were light effects, balloons and mirrors. I, after all, danced very well; I even got a prize for dancing some years earlier, while studying in Bologoye. There were mainly girls in our Medical Institute, and from time to time, we got together with some college, for example, the highest Technical Engineering College, and organized dance evenings. At the Institute I had both Jewish and Russian pals, we got on very well and arranged gatherings for many years. The last time we met, was forty years after our graduation.

I studied at the Medical Institute for four years. Part of that time I lived on the campus of that Institute, and later I got married and lived at my husband’s, and then my son was born, and I had to take a year’s pause. Then, after I came back, I had to pass two extra exams, for the Institute changed its status and turned to a Sanitary-Hygienic one.

The first year after my graduation and diploma I didn’t work, but then I was sick of staying at home, and they sent me to the sanitary epidemiological station of Dzerzhinsky district, where I was head of the school sanitary department. [Editor’s note: Such sanitary epidemiological services existed in all parts of the city, they controlled the cleanness and hygiene in different organizations.]

After World War II none of my relatives left the country. And where could we go? To America? With no money? And there was no Israel at the time. And they didn’t discuss the foundation of the state of Israel 20, and I can’t even recall when I learned about it. 

When I studied in the third year of my Institute, in 1946, Father bought a voucher to the health resort ‘Shirokoe,’ which was lucky from all points of view. They put me in a club, called ‘monkey place.’ And my future husband, Valentin Dremlug, lived just opposite – at the so-called ‘blue dacha 21.’ After I arrived, he said, ‘One more monkey has come to the monkey place.’ The next day, in the morning, I went to the dining room, raised my eyes and saw a puny man walk before me. I passed him and paid no attention. After breakfast I went back and saw him again. He stopped and said, ‘Excuse me, are you staying here too? Do you live in the club? Did you come a long time ago? I see you for the first time.’ That was the very beginning. I stayed in this health resort for two weeks, and he left a bit before my holidays came to an end.

Then he went to Leningrad, and I came back to Bologoye. And we made an agreement that he would meet me at the railway station. I arrived in Leningrad, walked a little and saw that everyone was meeting people with flowers. Of course, like a provincial girl, I was trying hard to find the biggest bouquet; however, he wasn’t among the ‘big bouquets.’ I found him finally just near the railway station building with a small bouquet in his hands. Well, so we met, he took me to my campus on Kirillovskaya Street, gave me the flowers: there were red pinks and asparagus, a very elegant bouquet for those times.

And so we began being friends, and then, in November he proposed to me, although we knew each other for three months only. We got married in January 1947. First there was a wedding without any registration, and then we went to ZAGS and registered our relations. [ZAGS: ‘Signing-up the acts of civil conditions’ – the state establishment, where marriages, divorces, births and deaths are registered.]

My father didn’t like my husband at first, not because he wasn’t Jewish, but due to the fact that he wasn’t a tall and strong man. He even blamed my mother, who went to Leningrad to check my choice before the wedding took place. But later they had good relations, and we never had any troubles because of his nationality.

His mother’s parents were peasants, and his father’s parents were craftsmen. Apparently, all his ancestors were Russians, but my mother-in-law told me that her grandfather was a Nikolai soldier 22, a baptized Jew. I don’t know if that is true, probably, she just wanted to say something pleasant to me.

His father Valentin was responsible for electricity in Peterhof Palace [summer residence of Russian Emperors, built in the 1720s on the orders of Peter the Great], he sailed with the tsar on ‘Shtandart’ [famous ship, which the last Russian tsar used to sail on]. And till his very death in 1940 he was an electrician at the Russian Museum, at the Ethnography Museum, and, I think, even in the Winter Palace [Tsar Palace in Petersburg, after October Revolution of 1917 and until today the State Hermitage].

My husband’s mother Lidia Alexandrovna was a florist. She graduated from the Genetics Faculty of Leningrad University and developed new, different sorts of flowers. She worked on the so-called control-experience station in Pushkin [one of the Leningrad outskirts, got its name after the poet Alexander Pushkin, before October Revolution of 1917 used to be called Tsar Selo, or Tsar Village].

My husband Valentin entered the Hydrography Institute even before World War II but he didn’t have a chance to graduate. He passed his finals in Krasnoyarsk [big city in Siberia]. After the war finished, he went to get a PhD degree in Leningrad; in 1949 he fulfilled his academic program and got a job as the head of a sub-faculty. He worked in the Highest Arctic College until his retirement in the 1980s. He was assistant professor there and he held lectures.

Our son Igor was born in December 1947; he lives in Leningrad. He followed in his father’s footsteps: he was involved in ocean research and went on expeditions. Igor, of course, always knew that he is a Jew, that his grandparents were Jews. I don’t know for sure, when or how he learned it. I remember only that once he came home and said, ‘Mom, you don’t know the Jewish language yourself and didn’t teach me either.’ However, theoretically, we didn’t have any reasons to teach him the language, or the traditions, which I didn’t know myself. He didn’t ever suffer from the fact that he was a Jew, because, when he turned sixteen, he got a passport, where it was written that he was Russian 23.

After perestroika 24 he left science, and now he is involved in insurance business. He has a son, Anton. Igor was married twice: his first wife Natalia, the mother of his son, is half-Jewish, like him. She is an architect, and she lives in Petersburg not far from us. His second wife Irina was an engineer, and after perestroika she was involved in insurance business too. She is Jewish, and they went to Israel some years ago. He said that this trip changed his life and he wants to go to Israel one more time. He lives together with his second wife and their beloved cat, Mars, in her apartment in one of the new districts of the city.

As for Stalin, I remember the following incident. Zhenya, my father’ sister, went to Leningrad and stayed at our place. And suddenly she noticed that a picture, which I liked very much, a picture of Stalin holding a girl, hung next to my son Igor’s bed. And she said, ‘How come you put this monster near your child’s bed?’ I was surprised, but I took the picture off. And after Stalin died [in 1953], I cried, and we all cried. Later, of course, we began to understand what was going on.

When the Doctor’s Plot 25 started, I worked at the sanitary epidemiological station and we had quite a few Jews over there. Only two Jews remained: the main epidemiologist and I. All the others were dismissed on grounds of staff reduction. And among them was the head, Rosenshtein, who came to me and said, ‘Anna Matveevna, please write a letter of resignation to free the working place.’ You see, they threw him out because there ‘were no vacancies.’ And my husband also said, ‘Leave your work, you won’t be so nervous anymore.’ Anyway, in 1952 I resigned and didn’t go to work for a couple of years. My husband earned enough, and I didn’t want to suffer from anti-Semitism. When the situation stabilized and changed for the better, I began to work again.

But, to be frank that was the only situation, when I experienced anti-Semitism: never ever, never again did something bad happen to me because I’m a Jew. They never oppressed and never insulted me. I lived in a Russian family, among Russians and worked where there were both Russians and Jews.

And then, thanks to the protection of my husband’s pal Jacob Katznelson – by the way all of Valentin’s friends, are Jews – I started to work at the State Institute of Examination of People’s Working Abilities, in the department in charge of finding jobs for people with special needs. Later the director of the clinic department advised me to write a dissertation. I was interested in people suffering from heart-vascular diseases and chose the topic of ‘Finding a job for people with myocardial infarct’: I studied heart-vascular pathologies, made an experiment on the Kirov factory [one of the largest metallurgical factories in whole country] and completed the dissertation in January 1971.

After I turned 55, I became a part-time employee in a clinic, where I worked till 1981, when we moved to our new apartment. Here I got a part-time job in polyclinic #51; I became a social researcher in the rehabilitation department and worked there for ten years. So far I have quite an impressive work experience.

Since my husband was a famous scientist – he continues to work, and the local papers write articles about him – we didn’t have a bad life, maybe lived in better conditions than many others. First we had a big apartment in the very center, and later, in 1981, we moved to our new three-room apartment, where we still live today. We could afford a trip to the Black Sea or to a sanatorium.

When our son was little, we rented a dacha in Zelenogorsk [small village near Leningrad, on the shore of the Gulf of Finland] and in the late 1980s we got a plot of land. We built a summerhouse there and I grow fruits and vegetables and flowers there too, and that dacha takes up all our free time. In summer we spend weeks over there.

My husband was very keen on his work. Even at home he spent a lot of time writing articles and doing scientific research, but I can’t say that he is a typical scientist, he isn’t lonely, he has many friends and pals. And we were meeting our friends very often, we went to visit them and invited them to our place. I always loved cooking and inventing new dishes. When we gathered with our friends and relatives, we always played cards.

My mother died in 1987 in Leningrad. In her last years she suffered from some heart disease. She was buried in the Jewish cemetery.

As for the changes, I consider that all that happened was very good. I see both the fall of the Berlin Wall and the opening of the Eastern block as positive developments. Life changed completely, in all directions, after 1989. But the most important is that I went to Israel, and that was truly a great event in my life. I learned many new things, talked to people, who live over there. I saw wonderful temples, unique architecture.

I learned how Jews pray, how they spend their time, the way they work and what clothes they wear. I tried some Jewish meals and some fruits, which I had never eaten before. Above all, I was impressed with the Israeli nature. And of course, I compared their lifestyle to ours, and found that our lifestyles are quite a bit different. Unfortunately, we didn’t have enough money for me to go there together with my husband. They invited him too, and he wanted to go.

In principle, I don’t take an active part in the local Jewish community life because of my age and health conditions. I would go to ‘Hesed Abraham’ 26 with great pleasure to attend interesting evenings and meetings, if my health allowed. For example, when I could, I went to the Big Concert Hall ‘Oktyabrsky’ [concert hall in the center of St. Petersburg] for the Jewish New Year, once I went to the Jewish songs concert together with my son and his family. When there is something Jewish on TV, my husband always calls me.

Some time ago I read Golda Meir’s 27 book. She was completely right, I think. She was right that she helped to build the state of Israel, and she changed the attitude toward Israel in the world, due to her activities Israel became stronger and more powerful. But it’s horrible, that they are still fighting. But this Golda was a great woman!

Earlier we didn’t celebrate any Jewish holidays, even though I celebrate all holidays. I celebrate holidays, not paying attention to their meaning or ‘nationality.’ For me it’s just a reason to meet relatives and friends and to cook tasty meals, and to talk and play cards and so on. And now I don’t celebrate Jewish holidays because I don’t know exactly how to celebrate and what to do. But my cousin came some time ago from Israel, and we celebrated Rosh Hashanah together. 

We get food packages and congratulations for the holidays from ‘Hesed Abraham.’ My husband, Valentin Valentinovich, always gets congratulation cards on Victory Day 28, and received a postcard on his 85th birthday.

Did we have any friends among Jews? I have only one friend, Rebecca, while my husband Valentin Valentinovich had many friends, both Jewish and Russian. All my colleagues, with whom I’m in touch, are Russians. We didn’t choose our friends because of the national factor. 

Talking about our relatives, I have frequent contacts with my sisters and cousins. Especially with Nellie, Svetlana, Ludmila and Alya – I write to her, as she lives in Klin [small town 70 kilometers north of Moscow]. I hear less from Inna, who left for Germany. She is from another circle; all her friends and pals are involved mainly in selling goods. 

Of course, I didn’t maintain relations with all my relatives: for example, Aunt Ida, I didn’t like her too much, and we met mainly at funeral ceremonies. But I loved Aunt Laylya [Esther Borisovna Bogorad], Uncle Semen’ wife, very much, more than him, more than her daughters. So, as a matter of fact, I choose friends not because of their age, or nationality, or even family connections, I choose friends because of their spirit. 

• Glossary:

Galina Borisovna Natarevich
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Anna Nerush
Date of interview: January 2002

Fragile and graceful, affable and hospitable – these are just the external characteristics of the artist Galina Borisovna Natarevich - the daughter of a popular ballet dancer of the glorious Mariinsky (then Kirovsky) theater in pre-war and post-war Leningrad, Genrietta Raitsykh. But the main and surprising feature of Galina Borisovna is her love of life and her power of spirit. Life has challenged her with enormous hardships that few people ever encounter.

By telling the dramatic story of her beloved family in a lively and figurative way, Galina Borisovna feels her inseparable links with it again and again. For 30 years Galina has courageously born the weight of cares, looking after her disabled son. Thanks to her, Iliya has finished school. He is incurably sick.

When you see them together, you understand how deep and really inexhaustible the concept of motherhood is. The family lives in absolute poverty. Their son is disabled, and they have no means not only for medical treatment, but also even for decent food. They live in a two-room apartment in Nevsky Avenue, in a prestigious location.

The house has been occupied by commercial companies who approach them with proposals to sell their apartment and move to a less fashionable area on the outskirts of the city. But they wouldn’t give up, because they like the place and are used to it. That’s the kind of story this is.

• My family
• My childhood and youth
• Marriage and later life
• Glossary

• My family

I, Galina Borisovna Natarevich, was born in evacuation in the city of Molotov [today Perm] in 1941. I never saw my father, Boris Leibovich Zilber, as he was killed in 1942 at the front. My mom, Genrietta Iosifovna Raitsykh, became a widow at the age of 23. My maiden name is Zilber. The history of my family is very rich in every respect. The archive of our family survived by a miracle. It really is astonishing, because the war lasted for four years 1 and the documents were taken as far as Molotov. And if they had been left in Leningrad [today St. Petersburg], they would surely have been burnt in the furnace, because people had to burn furniture and other things to keep warm 2.

The father of my mother’s father, and mother of my mother’s father, that is, my great-grandfather and great-grandmother, were Lazar Grigorievich Raitsykh and Hanna Iosifovna Raitsykh. The Raitsykh family comes from Baku [today Azerbaijan], and Hanna’s family – from Kharkov [today Ukraine]. The father of my mother’s mother, and mother of my mother’s mother, my great-grandfather and great-grandmother on the other side – Yankel and Shifra Shamesh – came from Vilno [today Vilnius in Lithuania].

My maternal great-grandfather Lazar Grigorievich married Grandmother Hanna after he completed his service in the army, against his mother’s will: her daughters weren’t married yet, and in Jewish families it was customary to marry off daughters first, and only then the sons could get married. A family quarrel arose, Lazar’s mother being very disappointed by his decision to get married. He died in 1932 at the age of 82.

Lazar Grigorievich Raitsykh was born in 1850 in Temirkhan-Sura in the Northern Caucasus. For those times, he was quite an educated man, technically competent and literate in Russian. But, nevertheless, he was an Orthodox Jew and observed absolutely all Jewish customs. Lazar served in the imperial army, in engineering troops. When he was demobilized, he mastered the profession of building contractor in oil-fields and conducted some kind of research into oil deposits.

Lazar Grigorievich had three brothers and three sisters. Two brothers, Avraam and Iosif, died during the revolution in Petrograd [today St. Petersburg] 3. And the youngest brother, Leon, never married and lived the life of a bachelor in the family of his sister Rosa. Their sister Anna immigrated before 1917 with her husband and son to New York. Sister Nadya died early, and left a daughter, also Nadya by name; Grandmother Hanna Iosifovna brought her up. Nadya worked as a nurse, was at the front during the war, and after the war returned to Leningrad. Sister Rosa was mentally disabled, her descendants now live in Israel.

My maternal great-grandmother, Lazar Grigorievich’s wife, Hanna Iosifovna Raitsykh, was born in Astrakhan in the middle of the 19th century. Hanna was completely illiterate, uneducated, spoke poor Russian, basically spoke Yiddish, but observed all Jewish traditions very accurately. For instance, if they had meat for dinner, she wouldn’t let herself eat ice-cream, which she loved very much, earlier than four hours after that. She was patiently waiting those four hours, because any other conduct was prohibited. Hanna was a housewife and had a very imperious character. After revolutionary events in Baku in the 1920s, all the family moved from a good apartment to another, worse one. It was a hard blow for Hanna, she fell ill and soon died in 1924 in Baku.

Their son, Iosif Lazarevich Raitsykh, married the daughter of Shifra and Yankel Shamesh, Sara Yankelеvna Shamesh.

The other of my maternal great-grandmothers, Shifra Shamesh – unfortunately I don’t know her patronymic – was a native of Lithuania, she came from Vilno. She lived in Kharkov and was married twice. She had children both from her first and from her second marriages. In the second marriage she had two daughters, my grandmother Sara Yankelevna and her sister Reizl Yankelevna. Shifra was an extremely religious woman and observed all Jewish customs. For example, as soon as she got married, her own hair was shaved off and she wore a wig ever after.

Shifra was going to marry a man named Yankel, but he was taken away as a soldier for as long as 25 years 4, and so she married another man. Yankel, having returned from his service earlier – for what reason I don’t know – also got married. But soon Shifra’s husband died, and at the same time Yankel’s wife died, and they got together again. A boy was born to them. And Grandfather was a tough man, and he declared, that if she didn’t bear him any girls, he would divorce her. And then she prayed zealously, and God sent her a girl, and later another one. One of their daughters was my grandmother, Sara Yankelevna Shamesh.

Shifra wasn’t a housewife, because she had to care about our daily bread. Her husband Yankel was a man of a very difficult nature, and besides, that service in the army made him into a lover of drink, he played at weddings, and probably earned some money this way, but he would immediately drink off everything he earned. Therefore Shifra had to arrange a pawn shop right in her house and in this way she managed to feed their children. It was a very difficult situation. Shifra knitted herself, and I think we even have the leftovers of that lace somewhere.

By the way, Yankel adored Dostoevsky 5, and read his books at night. She would come into the bedroom and say, ‘Meine student, please stop burning away the kerosene!’ Yes, Shifra was like an old Dostoevsky lady – the money-lender, but what could she do? She had to feed her family. In general, it was a risky enterprise. [Editor’s note: She could actually speak the two languages and this phrase was said partly in Russian and partly in Yiddish. Since the 1930s the Jewish schools were closed in the territory of the Soviet Union, and several generations of Jews had no chance to study Yiddish in the regular, methodical way, accepted in schools. They only knew the conversational variant of Yiddish, used in everyday life. That’s why their speech was so compilative and ugly at times, consisting of words in Russian, German and Yiddish. It might be difficult to understand in Europe and the USA, where Jews were able to obtain education in their native language, but this is a specific feature in the life of Jews in the Soviet Union.]

I know hardly anything about my great-grandfather on my father’s side, Gdaliy Dombrovsky. He was a very rich man, an owner of steamships, but I don’t know when – all his steamships sunk and he went bankrupt. My great-grandmother on my father’s side, Augusta Borisovna Dombrovskaya, came from Tomsk. I don’t know when she was born, or when she died. She was a very educated lady, knew several foreign languages, and she left Tomsk right after the revolution with her children and headed for Moscow, where, as I was told, she became one of the secretaries of Sverdlov [Sverdlov, Yakov (1885-1919): one of the leaders of the Communist Party of the USSR].

My grandfather on my mother’s side, Iosif Lazarevich Raitsykh, was born in 1885 in Astrakhan. It is a region on the Caspian Sea, near Baku. As a grandson of a Nikolai’s soldier he was granted a delay from military service and many other privileges, because a standard term of service in the imperial army was 25 years.

By the age of 22 Iosif finished the grammar school named after Alexander III in Baku. But it took him some effort to graduate, he encountered big problems there. Once he asked why he had received a mark lower than he actually deserved, and he was told that he was a bloody Yid. And he was ready to fight with the offender. He was expelled and had to go to Tiflis [today Tbilisi, Georgia], to some Georgian Duke, who supervised all the education in that region, to ask, to implore, and to submit an application on his reinstating in that grammar school. He had to pass many examinations as an external student, not attending lectures. Therefore his education was a little bit stretched out in time.

However, by 1907-08, all these problems were resolved. He had finished the grammar school, and he was even permitted to go abroad, where he was hoping to obtain university education. The Baku municipal council approved his departure, and the head of administration had signed the appropriate certificate in the Yiddish language, for which you were supposed to pay a tax of 75 kopecks back then.

In 1908, Iosif entered the University in Munich. He graduated from the medical faculty of that university, attended lectures in other universities besides Munich, in particular, the University in Halle and the Berlin University. Among other lectures, he attended those of Professor Virhoff, a well-known scientist in the medical circles. Iosif’s thesis was typed and published in German, a language he knew perfectly, and his diploma was a very significant work. And in spite of the fact that he had received his education in a solid European university, Iosif returned from Munich to Petrograd, where he was assigned to carry out medical service in the hospital of Prince Oldenburgsky.

In 1917 he married Sara Yankelevna Shamesh in Petrograd, and left with her for Baku. Therefrom he went to pass examinations in Kharkov to obtain a degree of an ordinary doctor [the first degree of medical doctor in those years in Russia]. He later received a rank of therapeutist in Kharkov, and returned to Baku. There Iosif supervised commodity warehouses, performing the duties of a sanitary doctor, examining the goods that were transported from Baku and back, for signs of any infections. He sometimes went to Persia with his wife. In summer, as a rule, Iosif went for medical practice to Azerbaijan and Khasavyurt [North Caucasus].

Alongside working as a sanitary doctor, he was also in charge of reception of patients. As he was a therapeutist, people of different nationalities came to see him. Grandfather spoke Azeri and Armenian. Azeris [being Muslim], as well as Jews, are prohibited to eat pork. Among them were tuberculosis patients and Granddad had to treat them somehow, and there were no medicines then, and it was necessary to give the patients fat food, not only mutton. Grandfather would make pork balls and give these to them, not telling them what they were eating. God forbid them from finding out what kind of medicine that was! So he tried to treat them by and large. But afterwards, when one patient had almost recovered, Grandfather confessed to him, and they say he felt sick and vomited. I don’t know, if it’s true or not. But anyway, there was such a story.

Grandfather had been ill with typhoid fever in 1919 and after that he suffered of short breath, weakness, chronic complicated inflammation of lungs and kidneys, as well as urinary bladder, obesity of the heart and a general corpulence. Due to his illness he was given the following diagnosis: valid for rear service, not valid for active military service. How Grandfather managed to survive. I don’t know how because very many people died from typhus back then, there were no appropriate medicines.

He was a very artistic, pliant man, he danced easily, despite of his corpulence, and was an easy-going man in general. He was invited to act in a movie. Films were silent then. He was cast in the role of a groom in a silent movie called ‘In the Name of God,’ shot in Baku in 1926. Then, after he moved to Leningrad, before the war, he acted in two films: ‘Peter the First’ and ‘The Girl Sets off for a Rendezvous.’

During his whole life Grandfather was a very religious man. The Soviet power was officially established in Baku in 1922. Observation of all customs – celebrating of Pesach and Rosh Hashanah – was permitted, but was supposed to be done privately, in someone’s apartment 7. It was allowed to visit the synagogue. But it wasn’t encouraged. I remember very well, that Grandfather used to put on a silk hat, a kippah, when he prayed. In everyday life he didn’t wear a kippah, as far as I remember, because it would have given away his Jewishness to other people, and this was in the Soviet times. He was a medical doctor and worked among atheists.

They celebrated Pesach and Rosh Hashanah in our house, and read the Haggadah. On Pesach, he always performed the seder. It was such a long prayer, and he necessarily wore a kippah. Some prayer books were kept in our family for a long period, but after Grandfather’s death in 1952 Mom handed them all over to the synagogue. If she had known Hebrew and could have read prayers herself, she would have kept them, but she decided that it would be more appropriate to give them to the synagogue, so that people who really knew Hebrew and could pray in Hebrew, as it should be done, could use them.

In 1932, when my mother, Genrietta Iosifovna was 14, she moved with Grandmother Sara from Baku to Leningrad to study ballet. Grandfather Iosif stayed in Baku for a while. But Grandmother Sara insisted on his coming over. I regard it wholly as my Grandmother Sara’s merit that she and my mom moved to St. Petersburg. It was the dream of her life to live in Petrograd, in St. Petersburg. But Iosif was a real Baku resident, all his roots were there, he didn’t want to leave at all. Grandmother pulled him out all the same, with all his roots. And he moved.

If my grandfather had stayed in Baku, when Bagirov came to power at the end of the 1930s, he certainly would have been executed. Bagirov was the chief of the People’s Commissariat of Internal Affairs of the Caucasus in general and Baku in particular. Bagirov had subjected many of Grandfather’s friends to repressions. Grandfather had many friends, in particular a lawyer by the name of Mikhtibek, an Azeri. That Mikhtibek perished.

In Leningrad Iosif wasn’t touched by the repressions, because his life wasn’t interesting to anybody any more. First thing, he was already disabled, and wasn’t employed in the state service. He had a private practice as a doctor in Leningrad before the war; he was allowed to do it. He personally didn’t suffer in any way before the war. And after the war he was already a completely sick person. He left with his family for evacuation to Molotov [today Perm], returned to Leningrad in 1944 and died in 1952. He was buried at the Jewish cemetery in Leningrad.

My maternal grandmother, Sara Yankelevna Shamesh, was born in 1887 in Kharkov in Ukraine. She had received an education there, became an obstetrician, or a midwife, as they used to say then. But as a medical nurse she could also work in other fields. She aspired to education, attended language courses and accounting courses. She passed examinations, took a great interest in Marxism, and was a member of a Marxist circle, where they read ‘The Capital,’ and where they were supposed to keep revolutionary leaflets. In general she was involved in the revolutionary life of Kharkov, since Kharkov was an industrial city, and there was a strong revolutionary mood there.

If it hadn’t been for the intervention of her mother, Grandmother would probably have had a different fate. Her mother had literally implored her to quit that infatuation with Marxism, and Grandmother got rid of it after all. Grandmother definitely went to the synagogue. Still in Kharkov, as it was customary, she was taught Judaism. A teacher of Jewish traditions and Hebrew language used to come to their house, and he treated her rather harshly. Whenever her answers were incorrect, he used to batter her, and Grandmother was a brisk girl, she would reply, ‘Why are you fighting?!’ And at that time her father was praying. And during prayer you are not allowed to talk. And only when he’d finished, he would turn and ask, ‘Who is fighting, what’s the matter, who is fighting?!’

And then Sara left Kharkov for Petrograd, though her father and mother, her sister and brothers tried very hard to talk her out of that decision. She left all the same, and found a job in Petrograd, however strange it is. It was very difficult to find a job in Petrograd then. She had the right of residence, because she was the daughter of a Nikolai’s soldier [Yankel]. In Petrograd she worked in the house of rich people by the name of Shuster, in the position of a nurse. The family was so rich that they could afford to hire their own nurse. Her duties included providing massages and injections, as they weren’t very healthy people, all of them. And there in Petrograd in 1917 she met Iosif Lazarevich and married him. They got married in Petrograd, and then went to Baku. Sara Shamesh died in 1964 in Leningrad, and was buried at the Jewish cemetery.

Sara’s sister, Rosalia Yankelevna Furmanovа, nee Reizl Shamesh, was born in Kharkov, too. She didn’t receive any education. She got married very early, at the age of 18 or 19. Her husband Furmanov was the son of a lishenets [lishenets – a man deprived of civil rights in the Soviet period before Stalin], a manufacturer in the past. His factory used to produce beds. He was arrested in 1936 after a denunciation, subjected to repressions and died in prison. And she became a widow, left alone with her daughter, but relatives supported her, and her daughter was able to receive some education. During the war she was in Perm together with our family, where the Kirovsky Theater was evacuated. She managed to flee from Kharkov literally with the last train, and they lived with our family in Perm throughout the war. By the way, she was a very beautiful woman.

My paternal grandmother, Dinora Gdalievna Dombrovskaya, was born in Tomsk in Siberia in 1885, and died around 1960. She kept her maiden name after marriage. She came from a large family, she had many brothers. I don’t remember their names. After finishing grammar school at the age of 18, she entered the St. Petersburg Medical Institute and became a dentist. She had dentist’s equipment installed in her apartment, and she received patients there. Dinora was a girl of strict rules: a student, who wanted to find her own path. In 1917, when the revolution broke out, she got married and lived with her husband, my grandfather Leib Borisovich Zilber, in Tavricheskaya Street in Leningrad.

Leib Borisovich Zilber was an engineer. He left with his family to work in the city of Mariupol in Ukraine, where they stayed for a rather long period, and then returned to Petrograd. He died in Leningrad in 1941, at the beginning of blockade, at the age of 61.

My father, Boris Leibovich Zilber, was born in 1912 in Petrograd. His mother was a dentist, his father an engineer. He had problems with acquiring an education afterwards, because he was the son of intellectuals. [Editor’s note: In the times when Boris was trying to enter an institute, there existed an official quota for applicants: mainly they admitted the children of workers and peasants. Each applicant from the intellectuals’ family encountered obstacles if he wanted to enter a college. It was not about your nationality, it had to do with your social status.]

Because of his origin he could enter only three institutes in Leningrad: the Institute of Physical Culture, the Agricultural Institute and the Textiles Institute. He chose the Textiles Institute, when he was about 18. Kosygin was a student of the same institute in the same period. [A.N. Kosygin (1904-1980): a prominent Soviet public figure, from 1964 to 1997 – the Chairman of the Council of Ministers of the USSR] Grandfather was his classmate, they were in the same year and even had very close relations. Boris graduated from the Textiles Institute and worked at the ‘Red Thread’ factory. Boris was a dispatcher of the quality control department, though he wanted to do something different, but it was impossible.

Then the war began in 1941, he went to the front as a volunteer and died in 1942. I never saw him. I don’t know very much of his love affair with Mom. I know that Daddy was a very sociable man: he had a lot of friends and acquaintances. Probably, one of Mother’s friends introduced them. They were young, they were both on vacation in Sudak, and might have met each other there.

My mother was born in the city of Baku in 1918. Mom was brought up by a nanny in Baku. When she was a small girl, she went to the synagogue with her grandfather Lazar Grigorievich, and her schoolmates used to make fun of her, and she was even criticized somewhere in a newspaper: they wrote that ‘Rita wears a pioneer tie 8, but visits a synagogue with her grandfather.’

The Raitsykh family lived in a good apartment in Gimnazicheskaya Street in Baku. That was a very decent house. There were seven or eight rooms in their apartment. There was an ice-box, a special room for storing food products, because it was very hot in Baku. They had ice brought especially for that purpose. The big family of Raitsykh in Baku consisted of my great-grandfather and great-grandmother Lazar Grigorievich and Hanna Iosifovna Raitsykh, my grandfather Iosif Lazarevich Raitsykh, his wife Sara Yankelevna and their daughter Genrietta Iosifovna.

By 1932, Mom had moved with her family to Leningrad, and began to study ballet dancing. I don’t remember the surname of her teacher in Baku, but I know that there was a school there that provided choreographic training. However, the Baku level of preparation was absolutely insufficient to enter a ballet school in Leningrad. Mom entered a choreographic school, but received a bad mark for technical merit, and a good mark for artistic abilities. My mother always worshipped Ulanova, she was the only standard for her in arts, because Ulanova was more than simply a ballet dancer. She was an artistic phenomenon that had an international significance, and that phenomenon had its roots here in Leningrad. [Ulanova, Galina (1910-1998): Soviet dancer, considered to be one of the greatest ballerinas of the 20th century.]

While working in Kirovsky Theater [1939-1959], my mom found herself in a specific environment, with its own rules and traditions. That was a special theater, the Imperial Маriinsky Theater, where Jews had never been admitted! A tradition remains a tradition. But that tradition was broken in the Soviet times. Before the revolution there were no Jews in ballet, even musicians of the orchestra all got christened. For example, a well-known musician, Volf Israel, was baptized. And Mravinsky’s aunt, the famous singer Mravina, she, too, was christened! There was a singer called Tartakov, a famous bass, he was a baptized Jew. So in general it was impossible for a Jew to cross the threshold of Kirovsky Theater.

The famous Russian ballerina Anna Pavlovna Pavlova was an illegitimate daughter of a laundry owner and an attorney. The attorney was Jewish. He didn’t marry Pavlova’s mother, but recognized the child. He bought a laundry for Pavlova’s mother and made her the owner. Before that, she was a simple laundress. Pavlova writes in her memoirs that as a girl she had often been to the theater with her mom. What laundress is this that could go to a theater?! Certainly, having such support, decently dressed, she could afford to take her child to a theater. You should understand that it was before the revolution. Then she officially married a retired soldier, Pavlov, who gave her daughter his surname. When for the first time her mother brought small Anechka to the choreographic school, there was a class lady who said: ‘But we don’t take Yids!’ She brought her the following year, and then somebody had probably asked someone, or something else happened, and she was admitted.

The first manager of the museum of the Kirovsky Theater was the famous photographer Shishkanov, he knew the biographies of Shalyapin, Pavlova and other leading figures of ballet and opera very well. He was an excellent photographer, a very erudite man and it was him who told us the whole story. The theater photographers were very highly qualified, and one of them was Mr. Bakman. Another expert photographer was Efraim Zalmanovich Lesin, a disciple of Petrov-Vodkin. He was a very good photographer too, and worked in the Kirovsky Theater for many years. When he retired he left for Israel.

When the war began in 1941, the Kirovsky Theater was evacuated to Molotov in an organized manner. Artists were permitted to take no more than 20-30 kilograms with them on the train. It was a train especially provided for the employees of the Kirovsky Theater. Families of artists and employees were allowed to go by the same train. By miracle that train wasn’t bombed on the way. Many trains were heading East then – to Perm, to the Urals. The trip in general was a hard and long one; some babies were born on the train. By the way, Grandfather attended to a delivery there, on the train.

• My childhood and youth

I was born in October 1941 in Perm, in evacuation, it was the city of Molotov then. The war was going on by then. A few more children were born there, to actors’ families, so here I am, one of them. In Molotov my mom received the bad news about the death of her husband in 1942. In Perm the Kirovsky Theater conducted ballet and opera performances. They lived very poorly, there wasn’t enough to eat, not enough clothes to put on, but they proceeded to perform.

In three years the war was over. I remember very well our departure from Perm with my grandmother. I mean the departure itself, because I was very much affected by that extremely loud hooter of the steam locomotive, now nobody knows how it sounds any more. It was an absolutely wild siren. I don’t know how my ear-drums didn’t explode. That hooter of the steam locomotive, the blackness of that railway terminal, if it could be called a terminal at all. And that waiting for the train, that roar, staying at the station, I remember very well.

And the return to our destroyed two-room apartment in Rubinshtein Street, that is among the brightest of my memories, too. We found out that someone had put some hot objects, like hot kettles or pans – there were characteristic spots – on pieces of furniture, and that more than half of our things had been simply burned. We were left with nothing after the war. Complete strangers from the street lived in our apartment in our absence. Here and there, Mom saw some of our belongings in other people’s hands, but it was impossible to prove it.

When Grandmother and I came in, naturally, everything that was there was scattered all over the floor. A black round radio in the form of a plate was all dirty, but I had never seen a radio in my life. Everything was new for me. I seized it at once, and my whole face was immediately covered with dust and grease. And there was no water to wash me. The windows were sealed up. In general the condition of the apartment was awful, as far as a child can understand, at least it seemed strange and awful to me.

Shortly after the war was over, Mom married Mikhail Lvovich Dolkart, but they got divorced soon. Dolkart was Jewish, but my mother somehow couldn’t live in harmony with him for long. Jewish traditions in our family were kept only by Grandfather. Then Mom finished a correspondence course at the Conservatory and taught in the famous Leningrad Ballet on Ice. After a serious operation she left the stage. By then she had another husband, who was very devoted to her and took care of her after the operation. He saved my Mom, but died himself, and Mom’s mother-in-law could not forgive her for that. Having left the theater, Mom hadn’t lost her interest in ballet. She participated in the restoration of the city after the war. The Kirovsky Theater needed repairs, but there was a lack of manpower. Actors mended their costumes, washed the interiors of the theater after the war, participated in the restoration. It is all true, they really washed the boxes, dress circles and so on.

Strangely enough, our house in 23 Rubinshtein Street remained intact, and those two rooms that our family occupied on the fourth floor remained our property, because we were a family of a soldier lost in action. Stalin signed a decree then, granting the families of officers and soldiers, dead and alive, the right to use the apartments they occupied before the war, in spite of the fact that those apartments could be inhabited by others.

Our neighbors in the apartment 9 were the family of the commissary Yakimov, a lieutenant colonel, who served in the Military Academy. He was quite a good man, a Russian, Konstantin Ilyich Yakimov, a kind-hearted person. But he was a man of his time. His wife’s name was Alexandra Samoilovna Shapiro. In the beginning, our two families were on very good terms with each other, and we were friends, but then unfortunately we fell out, simply got tired of each other in the kitchen.

In post-war times, a strictly regulated quantity of food products was distributed on cards 10, all the rest was on sale for free market prices, and hardly anybody could afford it. People had to plan their family budgets based on these cards. But is it possible to feed a family of four or even five with ten or fifteen eggs? On Sundays we had potatoes and herring for breakfast. Yes, such was our breakfast. And a very good breakfast, if you asked us. We had vegetable medley frequently. But it was a bit later. And then, when I went to school, by 1947, the situation became better.

Almost up to my school age Mom didn’t take me to the kindergarten. There was a children’s group, in which there were different children, also Jewish ones. However it wasn’t a Jewish kindergarten. It was a paid private group, supervised by a woman of German origin. She took the kids for a walk, taught them the spoken German language and if she could – the German grammar. There were both Jewish and Russian children, whose parents were able and willing to pay. Our tutor’s name was Elizaveta Konstantinovna, and we called her Tante Liza, because she tried to teach us some German. But what German could it be! She couldn’t teach us to read Russian, if only a little bit. The thing is, though she was a very good woman, it all happened right after the war and everyday life was very hard.

I went to school in 1947. The school was in Proletarian Lane, nowadays Grafsky Lane. It is the city center, the corner of Rubinshtein Street and Proletarian Lane. The school exists until now, with a profound study of the Polish language. But it was an ordinary school back then, and we studied the English language. My favorite subject in school was History. We had an absolutely charming teacher called Galina Markovna Rekhter, whom we all loved and respected. In the last years we studied serious things, when the program was aimed at the new and most contemporary history. She was Jewish, a very clever woman, behaved herself perfectly and knew how to conduct the class. When I met her later, she always remembered us all, and always asked me about everybody.

I can’t say that anyone was treating me exceptionally badly at school. The school was good, the teachers were good. But everything could be expected from classmates. Especially by 1953 because the spirit of anti-Semitism was literally in the air 11. To say nothing of Mom, who was worrying that she would be dismissed from the theater, and on the whole, that they would take us all one day, put us in railway cars and exile us somewhere 12. Once my mother met a colleague on Nevsky Prospekt. Mom was holding me by the hand, and they were discussing the situation and whether they should prepare the valenki [Russian felt boots], and that it looked as though everyone would be put in ‘teplushkas’ quite soon [teplushka - a commodity car] and sent somewhere far to the North. That was their permanent subject for discussions. Everyone was in the state of fear.

I remember the celebration of the secular New Year of 1948, when I was seven years old. It was a usual secular celebration. There were many relatives and friends, and we have a photo from that event. The celebration took place in our home, because we had those two huge through-passage rooms, so we had to receive the guests anyway. Such were the dancing halls in the past. We had a good ceramic tile furnace – steam heating was not yet installed in 1948 – and we heated the rooms with fire wood, and it was a big problem to get that fire wood and heat these two large rooms. Grandfather Iosif Lazarevich stoked those furnaces himself; he was our chief ‘stove-man.’ We had exhaust ventilation. We lived on the fourth floor, we had such a steep staircase without a lift, and I feel terrified when I think of it. And it was a very hard climb for my grandfather, a sick man with short breath, it was really hard to ascend. But nevertheless, some patients came to see him on that fourth floor at his private practice.

I can remember quite well, that while my grandfather Iosif Lazarevich was alive, we couldn’t even allow the possibility of skipping those two seders during Pesach. This was like a law! Grandfather read the prayer, and all of us sat and waited until he finished, and the prayer was rather long. Nobody touched any food. In general we always had matzah. Grandmother used to bake it herself. It was a whole procedure. We started to make matzah only after the war. I also took part, rolling out the dough, making small holes with a special rolling-pin. We were helped by a housemaid, everybody participated. I always liked Pesach, it was all very solemn.

We had a very kind housemaid, a Russian woman named Zhenya. The neighbors also had a housemaid. They shared a small room in the kitchen. They helped around the house and took care of the children. It was a difficult situation with children, since after the war there were no baths, and Zhenya would go to banya 13 with me. Later her boyfriend returned from the army, and they got married and left. 

We celebrated, as everyone around, the New Year Day, 7th November 14 and 1st May. We sometimes went to see Grandmother’s friend Raisa Abramоvna Font on these holidays.

During my last years in school I also attended the children’s art school in Tavricheskaya Street. I studied drawing. At school I had different friends, and Jews among them, too. There was one friend called Rena Razhanskaya, who now lives in America, and another friend, Allochka, Alla Petrovna Shraer, also residing in the USA now.

I had neither brothers nor sisters, I grew up as an only child in the family. Sometimes in summer I was sent to a pioneer camp, because it was not always possible to rent a summer cottage 15. I had been to pioneer camps when I was a small girl. Certainly I was sent from VTO [the All-Russia Theatrical Society] to the camp for actors’ children. One summer Mom taught me to swim.

I have absolutely unforgettable memories of March 1953. It was on 5th March when Stalin died. And this very day is my mom’s birthday! Just imagine, what kind of atmosphere we had in our house: Grandfather was dead, Mom divorced my stepfather; Mom, Grandmother and I in those large rooms waiting, how things would turn out. Only women, the three of us, no support, no protection from anywhere. First of all, Mom was expecting that she would be dismissed from the theater, that she would lose her job, her piece of bread, as a Jew. Thank God, it didn’t happen.

In my younger years I didn’t go to the synagogue, because, first of all, it was not safe, and secondly, I had no time for that, I spent all my spare time in the Kirovsky Theater. All the Jewish influence on me was exerted not only by my grandfather Iosif, but also by the family of our relative, Yakov Abramovich Tverskoy, who was the son of a provincial rabbi from Tver region, and who suffered because of it, because his father, the rabbi, was put in jail in 1922 or 1924, and when he wanted to protect his father and restore justice, they sent him to jail. That’s why Yakov Abramovich didn’t receive an education, but he strictly kept to Jewish traditions. He had some rare Jewish books, which I looked through at his home. He emigrated to Israel at the beginning of the 1960s, as soon as an opportunity presented itself. He died long ago.

He was not alien to arts, he showed me a very good edition, in French, I think, of Marc Chagall 16. Later, when we were on an excursion to the Russian Museum with our art school, I saw the originals by Chagall in store-rooms, the pictures that were not exposed to the general public. We, the students of the art school, were lucky to see the works of Chagall, Serebryakovа and other tremendous masterpieces. [Galina Serebryakovа: a relative of Lancere and Benoit, emigrated from Russia, lived in Paris, the author of numerous brilliant works of art, a pearl of the Russian fine arts.]

After leaving school I entered Mukhina Art School. First, the preparatory courses. Now this school is the Artistic and Industrial Academy named after Vera Ignatievna Mukhina. Before the revolution, it was Baron Stiglitz School. I was a student of the department ‘Interior and Equipment’ at the Textile Faculty there. I first entered the evening courses in 1962, and then switched over to the day-time studies. I graduated in 1968.

• Marriage and later life

I married Arkadiy Mikhailovich Natarevich in 1967. His father, Mikhail Davidovich Natarevich, was born in Vitebsk, the city, where Chagall was born, and my husband asked his mother all his life: ‘Mom, tell me, what is our relation to Chagall? And his mother would take a long time telling him what kind of kinship they were to Chagall. It’s not a fairy tale, it’s such a ‘distant’ Jewish kinship. His mother, Оlgа Аleksеevna Natarevich, knew what an extremely distant and complicated relationship they had with the famous Chagall.

My husband is an artist, a member of the Union of Artists, and he is dealing with stained-glass windows. In March/April 2001, there was an exhibition of four generations, in which artists starting from Mikhail Davidovich Natarevich and up to his grandsons took part. Arkadiy, certainly, took part, as did his two sisters, one of them an architect, the other – a graphic artist. Also there was a large exhibition in the Manezh.

My husband’s father Mikhail Davidovich Natarevich, an artist, was a Jew with religious feelings deep in his soul. But his inner religiosity was hard to be seen in the years when he had to join the Communist Party in order to pursue his career and feed his family. Mikhail Davidovich moved from Vitebsk to Moscow in the 1920s, entered the Arts College and worked in a theater as a props manager. In 1930 he moved to Leningrad and met his Russian wife Olga Alekseevna.  She failed to graduate from the Academy of Arts and later worked as an architect. They got married shortly after.

They lived very poorly in Leningrad, starved during the war, even when Mikhail Davidovich lectured at the Academy of Arts. The son of Olga Alekseevna and Mikhail Davidovich, my husband Arkadiy, was brought up in an artistic atmosphere. I heard about Arkadiy Natarevich, when I was still a student of the evening courses in the institute. And he was a day-course student. At first I asked my friend, Nina Solovei, ‘What kind of a person is he?’ She answered, ‘This Natarevich, he is very talented and paints very well already.’ And indeed, he graduated from that Higher Arts School at the Academy.

Once we were walking along Liteiny Avenue, heading to my house, and she pushed me suddenly with her elbow and said, ‘Here is Natarevich!’ And there he was, walking with his friend. And that’s where I saw him for the first time, and then we got acquainted at a party in the Academy of Applied Arts and even danced a little. He went to see us off. We noticed each other at once. He was ten months older than me, and as a student two years ahead of me, and studied in another department. Accordingly, he graduated before me. We got acquainted in 1962, and married in 1967.

Our son Iliya was born in 1971. But my child is ill; he’s got cerebral palsy. We now live together: I, my mom, my husband, my son, and our dog Chan.

Unfortunately, very many of our friends are now dispersed all over the world: in Israel, the USA, Germany and other countries. We have been abroad with my husband. For the first time we went abroad in 1986: we were in Hungary. We had a friend there and we visited Budapest, and we liked it a lot. It was not so easy for us to leave the country. My husband was let out as a member of the Union of Artists very easily. But as for me, enormous obstacles were put in my way by the OVIR [the Department of Visas and Registration], I get scared now when I recollect the procedure.

I haven’t managed to do interesting creative work in my life, my artistic interests failed to find expression. Unfortunately I live a very restricted life because of my family situation. Although my son is a grown-up man by now, my mom alone would have hardly managed to take care of him and basically it is I who keeps the house.

Despite my son’s condition, I was able to give him a high school education, he actually studied by himself, I just saw him off to school and back. It was a school in Zvenigorodskaya Street, a school for deaf persons, but with a normal program. That is, the program was a little bit stretched out in time, but otherwise it was a usual high-school program. So I went to school with him for about four years. I would take him by the hand, and as he was no longer a small boy, but a grown-up lad, it was rather hard for me physically. It was impossible to take him there in a wheelchair. It is generally difficult to roll a wheelchair in Leningrad. It is easy to roll a wheelchair in your courtyard, but otherwise… We usually took a trolley-bus near the Kazan Cathedral and reached the school somehow. Unfortunately he was not able to graduate from the Library College, because it appeared even more difficult, for me anyway.

• Glossary:

Valentina Abramovna Fidelman
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Ulyana Balashova
Date of interview: February 2002

Valentina Abramovna Fidelman is a unique woman.

Tiny in stature and surprisingly feminine, possessing a high and sonorous voice,

she can lead people like a skilled orchestra conductor and her belief in honesty and decency combined with unusual energy allows her to fulfill the most noble ideas.

She looks at you with the wide-open eyes of a child and radiates warmth during all the time you talk to her.

Involuntarily you straighten your back, as you see her moving with a stick along the corridor, ahead of young and blossoming women.

• Family and childhood
• In evacuation
• Life after the war
• Glossary

• Family and childhood

My grandmother on my father’s side, Tamara Vladimirovna Vul, nee Balakhovskaya, lost her husband early, and brought up seven children – three sons and four daughters – all by herself. Each of them received an education. They not only finished school, but also received a vocational training, a specialty. She lived in the Caucasus, in Vladikavkaz [capital of North Ossetia, Russia] and was born somewhere in Ukraine in the 1880s. I don’t know precisely, somewhere near Kiev. I was brought to Vladikavkaz at a very young age and I thought that they always lived there. But, most likely, I was born in the small town of Smela in Cherkassky region, and my grandmother also came from that place. It was Kiev province earlier, but now it is Cherkassky region.

Grandmother was respected by everyone in town. She finished Jewish school, and then received some other education, I don’t remember exactly. She was religious. She always helped the poor, in general she was a wonderful person, and I loved her madly. I consulted Grandmother literally on all issues. She was very clever; her advice was always reasonable. Grandmother spoke Russian. She dressed according to her time and was always very fastidious about her appearance.

She was married only once, her husband suddenly died, and she never got married again, devoting herself to her children and grandchildren. She didn’t tell me anything about her own childhood, but mentioned that she was brought up in a very religious Jewish family, where all Jewish holidays and laws were observed. And she required that from us.

From Grandmother’s home, I definitely remember Pesach. She had some sort of a special sideboard, where she kept the dishes used only at the time of Pesach. There were not only plates, but also knives, and every kind of utensils, everything to do with meals. The holidays were celebrated by all the family; everybody came, and, naturally, children participated as well. They were sticking around, helped themselves to various delicious things, not quite aware of which holiday it was, although Grandmother used to explain to us that it was in honor of the Jews’ exodus from Egypt.

We also baked triangles for Purim and liked them very much, those with poppy-seed, we called them hamantashen – Haman’s ears. I only remember those triangles, and in the morning, under our pillows, all of us found money – gifts were in the form of money. I don’t remember other holidays. All manifestations of religious sentiment were persecuted in those times 1; we were warned. We lived, you could say, a double life. All that was done in our home, all these Jewish holidays, they couldn’t have been taken out into the street or to school.

The house was on the bank of the river Terek, from the windows you could even see Kazbek [a large mountain range in the Caucasus]. Grandmother’s house was one-storied, in Gorky Street, which was perpendicular to our street, we lived in Lenin Street. Grandmother had three rooms. One was for visitors, the second one – for children, and the third – for my adult aunts. In general, everyone lived together in that small one-storied house. Grandmother was very tidy and never hired anybody to help her around the house, just she and her children kept the household. She taught us tidiness very early. I remember she taught us from the age of eleven to maintain the cleanliness.

Granny was very sociable. She was on good terms with all the neighbors. And, to add a kind word about her: when Uncle Isaak married an Ossetian, Grandmother took her in her house, talked to her, taught her everything, and lived in perfect harmony with her. And all that in spite of the fact that it was a shame for the family that he married an Ossetian. That’s what kind of a person she was.

Her maiden name was Balakhovskayа. I don’t know when she got married. After her marriage she changed her surname to Vul. In the time of the Holocaust she lived in Vladikavkaz, which was not occupied by the Germans. She escaped the ordeal. She lived and died of the flu there in 1956. But up to the end of her life she had a clear mind, was clever and kind.

My maternal grandfather was from the family of Zaretsky, his full name was Zorakh Abramovich Zaretsky. People called him Zakhar Abramovich 2, or in the Jewish way - Zorakh Abramovich. He was born in 1870. The family was famous due to the fact that Great-great-grandfather was a ‘Tsar Nikolai’s soldier’ 3, and, because of that, his relatives could live in St. Petersburg 4. They lived at 88 Nevsky Avenue, their windows faced the street. All of Grandfather’s family lived there since 1929, and Grandfather Zorakh himself since 1927. He married my grandmother, whose photo I, unfortunately, was unable to find. As much as Grandfather was soft by nature, in the same degree Granny Faina was an imperious woman, and we, the children, didn’t like her.

Mom took us to visit Granddad in the 1930s. Mostly it was in spring, probably around Pesach, by the time of my birthday, that’s why I remember it. We enjoyed being there very much. Grandfather was a very respectable man. He was a rabbi. And in my childhood, when I came for a visit, I saw how he performed religious ceremonies. He sat down at a table, prayed, put on a striped tallit with tzitzit. Grandfather would pray, and if we misbehaved, he asked us to be quiet and listen to the prayer. We understood some Hebrew, but certainly, not all of it. And after that we were to kiss the tzitzit and say that we would be good and obedient children. Then Grandfather had breakfast and went to the synagogue, not every day, but quite frequently.

Also he gathered young people around himself – it was all forbidden then – and studied Jewish books with them. And he often told us about the Ten Commandments: don’t steal, don’t kill, be honest, and the like. He put on a solemn suit and a tie. He wore a kippah, and he had a hat with wide brims, like Hasids 5 have. When he was going to the synagogue, he put it on.

They lived in a communal apartment 6. Grandfather Zorakh was a sociable man. He had a huge room, probably around 50 square meters, the largest in the flat. Some musicians also lived in the apartment. I remember the violin was always somewhere around. Grandfather loved Jewish music and, among other things, spiritual music in general. With his neighbors he was always on good terms, Grandmother wasn’t so kind with people. They, too, had a violin [like Grandmother Tamara in Vladikavkaz], I remember that violin well, and it survived until now. They had silver spoons, a silver ladle with Zaretsky’s initials, and separately – the Pesach kosher utensils. Grandfather, certainly, didn’t eat anything ‘wrong,’ only the kosher food. He would go to the synagogue, there were special men called shochetim there, who would cut poultry according to special rules, he ate only the kosher food and taught us to do the same.

He must have loved me more than all the other kids. I can say that I loved him very much too and was behind him in everything. By origin he must have been from Belarus, because he moved to Leningrad from Belarus [in 1927]. He must have come from some place near Kalinkovichi, because it was there that he married my grandmother. Her surname was Gorelik. She was a perfect housewife, looked after the house very strictly. She had eight children, four sons and four daughters [Klara, Maryasya, Avraam, Konstantin, Tasya, Fima, Asya and the smallest boy died in early childhood]. But she was very severe, with a difficult character. I communicated very little with her. Only when we went to our dacha 7 in Belarus in the summer, in Shokinki, on the bank of the Berezina River, we had to be together and talk: we went to the woods, gathered mushrooms; there were wonderful woods in the area before the war.

Grandmother Faina died in 1940, she was buried at the Jewish cemetery in Kontorskaya Street in Leningrad [St. Petersburg]. Almost all my relatives: Grandmother, Grandfather, my sister, Mom, Daddy and Uncle Abrasha, all are buried in Kontorskaya Street, near the synagogue. For all of them they read the burial service in the synagogue. And the custom was to cut off a small piece of the nearest relatives’ clothes, daughter’s and son’s, for some reason.

On 31st August 1941, Grandfather Zorakh was sent to Orenburg [into evacuation]. It seems he lived a good life there [in 1938-1957 the city of Orenburg was called Chkalov]. And then, when he came back to Leningrad in 1945, he had a cerebral hemorrhage. When I arrived, he was paralyzed, and Aunt Maryasya looked after him. Granddad was also buried in Kontorskaya Street in 1946. There is a small monument there now – they weren’t rich people; not poor, but certainly not rich.

My mother, Klara Zakharovna, they also called her Chayusya in the Jewish way, was, like Granddad, a kind, good and sympathetic person. She was born in 1906 and died in 1987. She is buried beside my sister Tsilya. Mom studied, as she told me, in a Jewish school, there were only four grades there. Rather early, at 16 years of age, she was engaged to my father, so she probably studied at school until she turned 16. They spoke only Yiddish at home, and used Russian only when talking to children and neighbors. Both languages were spoken.

During World War I [1914-1918], Daddy stayed in their house in Belarus for some time [that is, being a soldier, was quartered in their house]. He was a medical assistant. Grandmother had given him an education. He finished a Medical Assistants School. He liked Mom very much, and they became engaged. They got acquainted in my mother’s house, where he stayed. They got married in the synagogue, already in St. Petersburg; Grandfather ordered them to come here and there was a real wedding ceremony. They received a marriage certificate in Hebrew or Yiddish, I don’t know exactly, in the synagogue. Daddy was born in 1898. She was 18, and he was 26. And then, because Grandmother lived in Vladikavkaz, they moved there after my birth.

In Vladikavkaz we had one half of a house, a one-storied building, all houses were basically one-storied there. Three good rooms: a nursery, a dining room and the bedroom for parents. The kitchen was shared with the neighbors. The neighbors were under supervision, because he was a former White Army 8 soldier and she was a teacher, so they were often visited by the NKVD 9. We had very good relations with our neighbors.

In the courtyard there was a front garden with trees and acacia. I remember it well. We, the children, used to climb and eat it, the white acacia – it was very tasty. There were other bushes and garden flowers. Mom loved gardening very much. We lived not without troubles, but I think we could make ends meet. My sister [Tsitsilia] was three years older than I was, she was born in 1924, and I – in 1927, and ten years later my brother Vladimir was born there, in Vladikavkaz [1937].

Daddy was an actor by nature; he acted in the national Ossetian Theater in Vladikavkaz. He was companionable and emotional, while Mom was silent, quiet. I, probably, took after my father. I always remember Father in a good mood, he was always affable to people, he had a very good voice; he sang and participated in Jewish performances. The theater was located in Stalin Avenue, in the center. And they staged various plays, Russian, Ossetian and Jewish. My recollections are obscure, I was a little girl then, but I attended plays with pleasure, I saw all those performances. Daddy knew several languages: Ossetian, Armenian, Georgian and naturally Yiddish. And in general he was a wonderful man. He also sang at home.

My parents basically led a secular life, traditions were only observed at Grandmother’s home. With my parents we used to celebrate the Soviet holidays. We had an Armenian family visiting us, we put up a huge table right in the courtyard, which was surrounded by a fence. Everyone who wished, sat down at that table, usually all the neighbors, Daddy sang, and it was always a lot of fun.

Daddy was transferred to Leningrad in 1939. He was a railway man, and from the North-Ossetia Railway he was transferred to the October Railway [the second longest after the Moscow railway and the first railway line in Russia], just before the war with the Finns [1939-1940] 11. We exchanged our apartment for a room in Leningrad in Razyezhaya Street. Later Daddy exchanged the room in Razyezhaya for an apartment in Nevsky Prospekt.

I became independent too early, and as my parents expected a boy, I played not as much with girls, as with boys, and Daddy encouraged that. We played right in the street, and they all obeyed me. We fought street against street. We had rich neighbors, and now I can’t believe that I could climb over roofs and steal apples from them and distribute them among poor kids. There were a lot of poor Ossetians, Russians, Jews, all sorts of nationalities. We had no concept of nationality; I didn’t know what I was. There was no anti-Semitism in the Caucasus, we were true internationalists, and there were both Armenians and Georgians in our courtyard. But in the house of Grandmother Tamara the situation was completely different. Grandma observed all traditions and accustomed us to Jewish life.

I studied in an ordinary school in the Caucasus up to the fifth grade, and when in 1939 we moved to Leningrad, I went to the fifth grade in Leningrad. My favorite subjects were natural sciences and literature. I was not so fond of mathematics. I was a good pupil, getting good and excellent marks. I possessed a good voice, and the teacher of singing, Antonina Kharitonovna, a very intelligent woman, made me sing solo. She advised me to enter some children cultural school. I sang in a chorus until the outbreak of war 11.

Almost all children in our courtyard were my friends. I always liked people as much as my father did, I never offended anybody, and people liked to be my friends. I remember, in the sixth grade, in 1941, I knew many boys, with whom I went out, in particular, opposite the cinema, I don’t know, what it is called now. There was a small garden there, where we met. [‘Pravda’ cinema was situated in Zagorodny Avenue in the center of St. Petersburg]. We were just friends, having normal human relations. I liked to dress well. Mom sewed well, and I liked to wear tight dresses, I was thin. I always wore printed cotton dresses.

• In evacuation

We survived until 1942, in the hungriest times 12, thanks to my Uncle Kostya. His family was transferred to Leningrad from the pre-Baltic area. He would bring us loafs of bread and other food. We survived and were evacuated. There was a fear that Leningrad would be surrendered, so the order was issued to take away all the children. Mom didn’t want to stay without her kids, and said, ‘Only if I go with them.’ And we, together with Mom, were evacuated to Sverdlovsk region, near Pyshminsky highway, I remember it well. I even remember the street where we lived in a barrack. It was the end of June 1942 – I was 14 years old, Mother – 36.

My father worked since we moved to Leningrad in 1939, at the Kirov factory [one of the biggest machine building and metallurgy enterprises of the former USSR] as a ‘voyenpred’ [military representative], not really in his field of specialization. They were making tanks and other military equipment there. And before this equipment got to the front, it was to pass the military quality control. And when the war began, he left for the irregular army near Luga [town in Leningrad region, from 1941-1945 a place of active military operations] and fought there. Many people were encircled there, but he, thank God, stayed alive by a miracle.

In Sverdlovsk [today Ekaterinburg] I finished the Medical Assistants School, I entered it in 1943, and graduated in 1945. And for Tsilya, Mom rented a room, and she lived independently and was a student of the Pedagogical Institute in Sverdlovsk. She was brought up an honest and respectable person and was very clever. She received only excellent marks. After graduation from the institute she was a teacher, taught literature and the Russian language, and when they returned from evacuation in 1946, she was a teacher in Koltushy [a small town East of Leningrad]. It was a time of starvation and some teachers used to steal from the children, and she struggled against it, put up a fight. She had a heart attack and died in 1950, very young.

My brother, Vladimir Abramovich Vul, was born in 1937 in Vladikavkaz. My brother is alive, but he is seriously ill. He lost his first son. The boy left for school once, in his tenth grade, and didn’t return. He was tripped up, fell down and had his abdominal aorta ruptured. They couldn’t rescue him, and the boy died. My brother had a heart attack. And recently he endured a very serious oncological operation of the intestines. He is sick, but both he and I have a very strong will. We probably inherited it from our father. He is an invalid of the second class, but he still teaches in a technical institute, and he has a doctor’s degree 13.
His son, Vitaly, born in 1980, is a student at the Physics and Mathematics Faculty of the St. Petersburg State University.

We didn’t return from evacuation all at once. In Leningrad there was an official by the name of Popkov [chairman of the Leningrad City Council of People’s Deputies, subjected to repressions in 1952]. I wrote a letter to him: ‘I implore you, I want to restore my city. Send me a summons, please!’ [Summons – a document authorizing a person to enter the post-blockade Leningrad] And in 1945 I received the summons and arrived in Leningrad. In May I turned 18, and in September I arrived, and got a job as a medical assistant in the factory named after Plekhanov. After work we used to clean and restore the city all together.

There was no information from Daddy. When I arrived in 1945, I learned that he was wounded. He continued to work at the factory, and only later he worked as a medical assistant. In 1946 we met. He accidentally found out, that I arrived in Leningrad, when he visited Aunt Maryasya, who lived at 80 Nevsky Avenue. From her he learned that I was in Leningrad. Her Russian name was Marusya, but really she was Maryasya Zakharovna. She was the second sister after Mom, born in 1907.

When I arrived, I lived about half a year with her. She didn’t work, her husband had just come back from the war. They had a son, but I wasn’t especially close with him. They lived quite well financially. Aunt Maryasya helped all poor Jews, there was a whole concourse of Jews in their home. For some reason everybody knew her and she helped everyone out financially, fed them dinners. In 1946 all our family arrived from evacuation, that is, my sister, brother and Mom, and they also were summoned to Leningrad.

Uncle Kostya also had his family back, they, too, had been evacuated. They went through all the basic hardships of the war in Leningrad, but as there was the order to take away all children, they were evacuated. They were in Siberia, and all the family returned, and they continued to live in Leningrad. After the war he worked in a grocery warehouse, as he had no education, he was just a sailor. We called him this way too – Kostya, the seaman. He was very cheerful and fanciful. He served in the merchant fleet, and then in the coast defense of Leningrad. But his regular occupation was sailor in merchant marine; he traveled everywhere you could think of.

His wife Pasha, and their children Valya and Felix Zaretsky, who inherited Grandfather’s surname, left for Germany. I maintain relations with them, when they come visit, not often though. Felix has a talented son, Daniel Zaretsky, he is frequently spoken about, and he is a well-known pianist. But he didn’t leave for Germany, he travels all over the world, gives concerts. He’s still very young, not older than 25. I went to listen to his concert once in the Philharmonic Society. Of course, he performed tremendously, perfectly.

Asya and Tasya were my Mom’s sisters. Asya was the youngest, and Tasya was born after Maryasya. They all bear the name Zaretsky, they are Grandfather’s daughters. They were four: Asya, Tasya, Maryasya and my mother. Asya worked as a librarian in the Palace of Arts in Nevsky Avenue, then [in the 1950s] referred to as the House of Arts. There I met Simonov [a Soviet actor, people’s actor of the USSR], and many other prominent actors, who came to see her. They all respected her. She knew the English language, was very gifted. Her daughter lived here. In honor of my grandmother she was named Inna Zaretsky.

So Aunt Asya and Aunt Maryasya were librarians, and Tasya worked as a booking office cashier at the Moscow railway station. There she got acquainted with her Russian husband. Her father ‘crossed her out of the list’ [disowned her] after she married a Russian.

Uncle Ruvim, my father’s brother, came to visit Grandmother Tamara in Vladikavkaz; he lived in Leningrad. My uncle received a military education, was at the front, and when he arrived on leave in Leningrad he was killed at the railway station. It was in 1942. A bomb exploded there. I think it was at the Moscow railway station, but I can’t say for sure. That’s how he died. He was a military, wore those strips, there were no shoulder straps then. He was a senior lieutenant.

All my relatives on the side of Grandmother Faina, my Leningrad grandmother, the wife of Grandfather Zorakh, died during the blockade and are buried in Piskarevsky cemetery. [Piskarevsky cemetery: A memorial cemetery, the biggest place of mass burial of Leningrad citizens who died of starvation and were killed during the blockade of Leningrad, 1941-1944, and soldiers of the Leningrad front who perished in World War II. Located in the north-east of the city near Piskarevka railway station, thus the name.]

Out of them I remember a small elderly lady, called Feiga. She was very tender and kind, of a very small height, and that’s why I called her ‘the small grandmother.’ We met when I came to Leningrad [in the 1930s]. And then, later, we didn’t communicate any more. I was about seven years old then. They lived at 16 Zagorodny Avenue, near the post-office. When Aunt Maryasya was alive, she knew their grave, and she had shown it to me. And only this year I skipped going to Piskarevka, because of my leg, otherwise I go there every year.

Pyotr Mikhailovich Balakhovsky is the son of Grandmother Tamara’s brother. He is a war veteran, a very courageous and kind man. When we had hard times after my sister died, and we were suffering a lot, he tried his best to help. A very open-hearted person. He was at the front, and his family was here and then they were evacuated. His wife was a rather severe woman and didn’t like her relatives, so we didn’t communicate with her. They lived in Leningrad, in the Kirovsky district. They had a daughter. But I don’t know anything about their history. We loved Pyotr Mikhailovich, he often came to visit us, but always alone, already after the war. He had the rank of major. He died of brain hemorrhage.

Uncle Fima’s [one of Grandfather Zaretsky’s sons] first wife, Lyuba, was a dentist. In 1941 she gave birth to a girl, and Mom wrote to her: ‘Lyubochka, please come, I’ll help you!’ And she went right when the war began in 1941. And she was executed in Babi Yar 14 together with her baby; they were buried alive. Such a horrible destiny.

Uncle Fima even went to see Stalin after that. He then worked at the Kirov factory, on Pyshminsky highway, where they were producing ‘Katyushas’ [the commonly accepted name for a very powerful rocket offensive system developed in the years of Great Patriotic War in the Soviet Union]. He went to Moscow from Sverdlovsk [Kirov factory and other Soviet plants were evacuated to Central and Eastern Russia during the war], to see Stalin and told him, ‘I want to be at the front, to avenge my wife and child.’ Stalin answered, ‘No, you will work on Katyusha!’ And later, after he returned to Leningrad, he went to revive the collective farms 15. He was married for the second time then. So he left somewhere, lost what was left of his health, and died in 1953 of brain hemorrhage.

Lyudmila Efimovna [Uncle Fima’s daughter from his second marriage], and her sons, Zhenechka and Edik, already adults, are now in Australia, they have their own house in Melbourne. The sons, certainly, don’t know Russian: they speak only English. She married a Jew, but a lazy one, who didn’t want to work, and she had to support her family all by herself in Australia. She left in 1970. Her aunt was there by then – her mother’s sister. Nobody was allowed to leave, only if one had close relatives there. But her aunt was there, so they were permitted to emigrate. And Lyudmila’s brother, Zorik, named in honor of Grandfather Zorakh Zaretsky, is married to a Russian. They have left for Germany. He is not writing us, I don’t know anything about them.

• Life after the war

After the war we lived at 74 Nevsky Avenue, on the fourth floor, opposite the ‘Titan’ cinema, our windows were facing it. [movie theater focusing on historical films, a part of the entertainment company ‘Тitan.’ The building was bought by merchant K. P. Palkin in 1871, rebuilt and extended, and accommodated a restaurant. In the same building from 1873 the printing house of A. I. Granshel was located, publishing, among others, ‘The Civilian’ magazine, edited by F. M. Dostoevsky] There I spent my student years. We all went for walks along the Nevsky Avenue.

I worked at a factory for about one year. There were very good people there, and one engineer said, ‘Valya, you are so gifted, you should go to university.’ I answered him, ‘It will be very difficult, because the war has just ended, it’s 1947, lots of young people are eager to enter university.’ I passed all entrance exams with excellent marks, however strange it may seem, and entered the Pediatric Institute, which I graduated from with specialization as a pediatrician. Because I followed in my father’s footsteps…

At the preparatory courses in my institute in 1947 I got acquainted with my very good friend Maya Gross. I had an open dress, almost all my back open, and she wrote on my back (we were not allowed to talk at lectures): ‘What’s your name?’ Someone asked me, ‘Do you know, what is written on your back?’ I said, ‘No, I don’t.’ – ‘That girl asks, what is your name, she likes you so much.’ That’s how our friendship began. Maya was very beautiful. She had dark blue eyes, black curly hair, she was slim and tall.

Now Maya is in Germany, in Cologne, living somewhere in the suburbs, with a park nearby and a lake, she writes that she is going for walks there. She has found some Jewish friends. There is a synagogue there, which she visits. She writes about it in her letters. She left in 1999. I personally don’t want to go, after so many Jews died in the war, I consider it a crime, and I keep telling so to all my relatives, my cousins [Valentin and Felix Zaretsky], who are in Germany. I maintain that it is a crime against our nation to live in Germany. In spite of all the difficulties we encounter here… I frequently receive letters from Maya, I am going to answer her again closer to 8th March [International Women’s Day] to congratulate her. She is a wonderful person, from a good Jewish family.

In 1947 I was visiting my grandmother [Tamara] in the Caucasus. Once, when I had just come from a walk, I saw a boy – a Greek boy – who I met on the train. He declared his love to me, and I said, ‘All right, let’s go to the Terek, and if you swim across the Terek in the evening, then I’ll believe that you are really in love with me.’ That’s what kind of girl I was. He swam across the Terek, I was very impressed, but when I came home to Grandmother’s house I stopped in the doorway. There was my mom sitting there in the company of a young man, very handsome, blue-eyed, blond, very attractive, with a high forehead. I was stuck there in the doorway and fell in love with him literally from the first glance.

We dated for one year. His mother wanted us to get married. And he was a student of the Aviation Institute, and came to the Caucasus to have a rest at his mom’s home. His mother, whose name was Bratislava, knew my grandmother very well. Bratislava was a dressmaker and sewed for them. And that was how we met. We had an ordinary secular wedding. He was born in Donbass, but his family moved to another place when he was just a small boy. He suffered from famine in childhood 16, it was in 1933, and there was something wrong with food supplies there. During the war they left for Frunze [today Bishkek in Kyrgyzstan]. At the age of 16 he finished the ninth and tenth grades of school as an external student and went to another town to enter an institute.

We got married in 1948. We had no place to live, our room on Nevsky Avenue was very small, and we rented apartments for almost ten years. Our family life was very difficult. We got married not having any accommodation, we didn’t even have a room, but we loved each other. He was born in 1927 like me, only he was born in January and I in May. He was studying at the Aviation Institute, he was a very capable, I would even say, a talented boy.

Because he was a very respectable and honest person, he was expelled from the fourth year of the institute. He voted against the director. The director was an awful man, he didn’t understand the students, there was a voting, and when he voted ‘against,’ he was ‘dismissed from the institute for ideological degeneration.’ Those were difficult years. Then he entered the correspondence department of the Technological Institute and later graduated from the Technological Institute. He worked and studied at the same time. He had a good job, he worked as an engineer although he had no diploma at first, but he was very talented.

He worked in Pavlov Street, where there was a secret defense factory, exactly in his field of expertise – operating airplanes and ships. And, indeed, he could pursue a good professional career. At the age of 26, he was already the chief of laboratory. He developed new planes, and his aircraft never had been in wrecks or catastrophes. He was always away on business trips, but this could have been beneficial for our life. ‘Separation is the same for love, as wind is for fire, it blows out small love, but it heats up the big one!’ and that’s exactly the way it was with our love – he came from business trips, and our life began anew.

Only when our daughter turned ten, and our marriage was twelve years old, did we receive a room. Later he worked in a huge institute near Smolny [the historically significant architectural complex, accommodating the St. Petersburg Administration]. It was also a secret research institution, something to do with radio broadcasting. When the director told him, ‘Fidelman, you are allotted an apartment,’ he answered, ‘No, not everyone in my laboratory has apartments, a room will be enough for me.’ And we were happy, that we received a room in Moscow Avenue.

He felt unwell when he flew on his last assignment in 1990. The guys from the town of Monino near Moscow who were testing the new equipment didn’t want to fly, they told him, ‘We are not going without you.’ I dissuaded him, but he is a man of action, like me. He said, ‘You wouldn’t have refused, would you? I can’t refuse, either.’ And they departed. He went to work there and felt very sick. He had an acute heart attack with heavy consequences. To put it briefly, in 1993 he still helped a little bit, worked with his guys, but was at once assigned to the second disability group, and allotted an invalidity pension. Being retired, he decided to study Hebrew at home, using only textbooks. Until now Abram Solomonovich can read Hebrew with the help of a dictionary.

Our daughter was born in 1950. Her name is Elena Abramovna Fidelman. She took entrance exams at several universities at once, the Institute of Krupskaya and the Theater Institute. It was very difficult to enter, only those who had profitable connections or a lot of money had no problem with that. But, eventually, she passed the examinations and was admitted to the theater faculty in Mokhovaya Street [famous street in the center of St. Petersburg]. Then Elena worked in a theater museum, and later she found a job in a travel agency as a guide. She liked that work very much, she constantly improved her knowledge, and now it’s 20 years that she’s been working as a guide.

Of course, it’s hard work, because she works for the owners, not independently. She carries out excursions to Pavlоvsk, Pushkin and Petrodvorets [towns in Leningrad region, famous for their parks and palaces] and doesn’t receive so much money. But she does not think that money is the main thing, in our family spiritual life has always been the focus: to read more, to learn more, to see more. So she works with her heart. Besides, she works for SOBES [the municipal department of social security]: she helps elderly ladies, brings them meals and so on. They pay her with their love.

Elena was married, but they got divorced, and now we live together. Now we live in the area of Courage Square [The square is named in honor of defenders of the blockaded Leningrad], in Shatelen Street, opposite the Television Institute.

In 1954 I was assigned 17 the post of pediatrician doctor at the hospital of Bakhchisarai district of the Crimea [today Ukraine]. After graduation from the institute I worked there [1954-1955]. One nurse was a very unprincipled and careless worker there. Instead of doing normal inoculations, for example against diphtheria, she used half a doze. I caught her doing that. She was fired.

After that I worked as a pediatrician in Petrоslavyanskaya Hospital [1955-1962], and not only as a pediatrician, I carried out various duties. Once, I even had to stop a train: the state farm, in which I worked, was far from the railway, about 1.5 kilometers and you had to go on foot, and this girl had an acute appendicitis. I was called on the phone and asked, ‘Valentina Abramovna, please come!’ so I quickly jumped into a horse-cart and went to the patient. And in 1962 I was directed to improvement courses on children psychiatry in Kolpino [today a district of St. Petersburg], and later, from 1963, I started working with the Kolpino hospital.

I retired rather early, at 57 years of age. The reason for that is the following. I was very demanding towards myself. While at work, I frequently communicated with the Bekhterev Institute, participated in all conferences, subscribed to numerous magazines, newspapers, there was a magazine called ‘Psychiatry and Neurology,’ for instance. In general, I preferred to be in the center of all events to provide the best possible help to my patients. While I could do all these things, I worked.

But at 57 I felt, that I wasn’t fit enough any more, that I should better quit and yield to the younger ones. The chief doctor was very surprised to hear that and didn’t believe that I was leaving the job. And I told him, ‘All right, I’m no longer the doctor who could handle anything.’ I conceded the position to a young, talented girl, Svetlana by name. When I treated her like a little girl, she used to repeat, ‘Valentina Abramovna, I will surely be a doctor like you!’ And then I met her, she also finished the Pediatric Institute and I literally enticed her to psychiatry. I told her, ‘You are sincere and kind. And in psychiatry that is exactly what you need, compassion to the diseased children and their parents.’ And now she is the head doctor in Kolpino district, where I worked, a perfect doctor.

In 1959 I was elected a deputy of the district council. As a deputy I did everything I could. People remember me until now, and I am happy. I visit the Kolpino district with an open heart and I can look everyone in the eyes. In those years we heard nothing of bribes, it seemed awful to us. We were educated differently in the Pediatric Institute. We worked conscientiously, honestly, not like deputies work now. When I was a deputy, I was the first to organize psychiatric service for children in Kolpino district. There wasn’t anything like that there before.

Now I am a volunteer of the Jewish Charitable Center ‘Hesed Avraham’ 18, giving out parcels in the department of humanitarian aid. Very frequently I attend lectures on the history of the Jewish people in Hesed. But I don’t go to the synagogue; I’m satisfied with the secular communication in Hesed. My God is in my soul.

• Glossary:

Életrajz

Az apai nagyszüleimről semmit sem tudok, nem ismertem őket. Az anyai nagyanyám, Cili nagymama [Tulajdonképpen dédmamáról van szó. – A szerk.], Rosenthal Cecília olyan nagyasszony típus volt. Nagyon szép asszony volt még 92 éves korában is. Gyönyörű kék szeme és ősz, fehér haja, és olyan meleg keze volt, amikor megfogta az ember, és hiúságból három évet letagadott. Mert a halála után derült ki, hogy nem 90, hanem 92 éves volt. Ő volt a családnak a központja, humora is volt.

A dédmama testvére volt a Fáni néni Pápán, aki tanítónő volt [Fáni néni feltehetően nem a testvére volt a dédmamának, hanem a sógornője, a dédmama egyik fiútestvérének a felesége. Vagy a férje magyarosított Rosenthalról Rózsára, vagy majd később Miklós fiuk. – A szerk.]. Zsidó tanítónő volt. Két fia volt, név szerint Géza és Miklós. A Géza valamiért öngyilkos lett, nem tudok többet róla, a Miklós viszont egy tehetséges valaki volt, ezt odaadták könyvkötőnek. Na most, ő nyilván tanulni akart és tanult is, úgyhogy annyit tudok róla, hogy sokáig minden nyáron Sopronban töltötte el a vakációt nagymamáéknál. Azt mondta a nagyapámnak, hogy leteszem a doktorátust. Nagyapám azt mondta neki, ha te leteszed a doktorátust, akkor én leteszem a fejemet. Amikor az első doktorátust letette, azt mondta, „Ferenc bácsi, jövök a fejiért”. S a második doktorátusnál pedig „Ferenc bácsi, jövök a másik fejiért”.

A Cili mama férje a Vogel Benő volt. Nagyon szegények voltak, neológok. Az úgynevezett lengyel zsidókat, azokat a fineket [Finek: az észak-kelet magyarországi jiddis ajkú ortodox magyar zsidókat hívták így, némi lenézéssel, az asszimiláltabb magyar anyanyelvű zsidók, mert a jiddis -ból, -ből (fun) szót ők ’fin’-nek ejtették. – A szerk.], tincseseket nagyon nem szerettük. Az egész családban nem volt ilyen. 14 gyerekük lett, abból kilenc föl is nevelődött. A kilencből kettő fiú, az egyik a Jenő bácsi, Fodor Jenő – magyarosított –, a másik pedig egy elfuserált gyerek volt, nem egészen normális, bár volt zsenialitása a mechanikai dolgokban. Ő Medgyesegyházán élt. Motorkerékpárja volt, ami akkor egy nagy dolog volt, meg mozielőadásokat tartott.

Nehéz volna megmondani, hogy mit dolgozott a dédapám, mert hol itt dolgozott, hol ott. Például az én nagymamám Mezőkovácsházán [Nagyközség volt Csanád vm.-ben. – A szerk.] született, mert olyan szegények voltak, hogy mindig más faluba költöztek, hátha ott jobban meg tudnak élni. A végén aztán, mikor már én éltem és növekedtem, akkor őnekik volt egy házuk meg egy boltjuk, később kocsmájuk is Medgyesegyházán [Medgyesegyháza Arad vm.-ben (Trianon után: Csanád, Arad és Torontál vm.) lévő nagyközség, 1910-ben 3600, 1920-ban 5500 főnyi szlovák és magyar anyanyelvű lakossal. – A szerk.]. Tehát a legidősebb gyerekük Etelka volt, az tanító lett. Azt tudom, hogy ő idegosztályon végezte Gyulán. Egy jópofa néni lehetett, én nagyon halványan emlékszem rá, talán nem is emlékszem, csak fényképekről. Akkor volt a Rózsi, Makón éltek, a férje fuvaros volt. A férje egyszer olyat írt a levélben, hogy mi itt nagyon szép harmóniumban élünk a feleségemmel. Aztán jött az Irma. Irma Medgyesegyházán élt a Guttman sógor bácsival, akiknek természetesen üzletük volt. És aztán kocsmájuk is volt a dédszülők mellett. A lányukat Teréznek hívták, gyönyörű szép nő, én szerelmes is voltam bele. Volt a Vogel Andor, aki magyarosított Vágó Andrásra. [Végül is, úgy tűnik, a Vogel dédszülőknek nem két, hanem három fiuk nőtt föl: Jenő, a későbbi Fodor Jenő, Andor, a későbbi Vágó András és egy harmadik, akinek a nevét nem tudjuk. -- A szerk.] Aztán volt a Mariska, akinek mind a két fia vérzékeny volt, és el is pusztultak. A deportálás során halhattak meg. Juliska volt a legfiatalabb Vogel lány, aki annyival fiatalabb volt a nagymamánál, hogy a nagymama pelenkázta őt.

Rosenthal Ferenc, az anyai nagyapám, testvére volt Cecíliának, a dédmamámnak, és az az elég csúnya dolog történt, hogy feleségül vette az unokahúgát, a dédmamám lányát, aki egy nagyon szép lány volt. De hát ő már kész tanító volt, amikor megtetszett neki a 17 éves kislány, a Janka, és szegényt hozzáadták a tanítóhoz. (Én már nem ismertem, mert ő 1849-ben született, és olyan okos volt, hogy 1913-ban meg is halt.) A nagyszüleimnek 1893-ban volt az esküvőjük Sopronban [Sopron vm. székhelye; itt voltak a vármegye hivatalai és intézményei (járási, kir. törvényszék és ügyészség, járásbíróság, kir. közjegyzőség, pénzügyigazgatóság és pénzügyi bíróság, kir. tanfelügyelőség, ker. iparfelügyelőség, posta- és távíró-igazgatóság, államépítészeti hivatal, ügyvédi kamara, kereskedelmi és iparkamara, csendőrszárny- és szakaszparancsnokság székhelye; adóhivatal (állampénztár), fővámhivatal, sóhivatal, m. kir. erdőgondnokság, pénzügyőrbiztosi állomás stb.) Iskoláinak száma az 1920-as években 51. Lakóinak száma gyorsan emelkedik: 1850-ben 16 700 lakosa volt, 1890-ben 29 500 fő. – A szerk.], ott is éltek. Egyetlenegy gyerekük lett, édesanyám. Huszonöt év volt köztük. És a nagymama ki akart ugrani az ablakon a nászéjszakán. Szerencsétlen dolog volt. A nagypapára, a Rosenthal Ferencre jellemző, hogy a neológ iskolában – mert Sopronban volt neológ, meg ortodox is – szitokszónak számított az, hogy héder [Sopronban 1857-ben alapították meg a hitközséget, mely az izraelita hitfelekezet képviselőinek az  emancipációt (1867) követő 1868. évi kongresszusa után két hitközségre (status quo ante és ortodox – 1873-ban vált ki a hitközségből) szakadt. A status quo hitközség lélekszáma az 1920-as években 1500 fő (kb. 250 család) körül volt. Temploma 1876-ban készült el, 1884-ben pedig iskolát avattak, ahol 1893-ban bevezették a magyar nyelvoktatást is. Volt Hevra Kadisája és több társasági és jótékonysági egyesülete. Az ortodox hitközség (mely 48 taggal alakult) az 1920-as években kb. 1100 lelket (225 család) számlált. Talmud Tóráját 1874-ben alapították. – A szerk.]. Mert valamiféle tanfelügyelő jött, vagy az iskolaigazgató mondta, hogy „ez nem egy iskola, ez egy héder”. Tehát egy szitokszó volt. A nagyapám meg azt mondta neki, hogy „igen, héder lesz mindegyikből, ami ilyen iskolavezetővel működik”.

A nagypapa árva volt, és úgy lett tanító, hogy az egyik évben elvállalt valami korrepetálást – nemcsak esetenként, hanem családhoz rendszeresen járt –, és a másik évben járt az iskolába. Nagyon szegények lehettek gyerekkorában, mert a bátyja nevelte, és ő fiatal gyerek lévén, hát mindenfélét kellett volna egyen, de általában csak kenyér volt. Megkérte a bátyját, hogy adjál nekem valamit enni. Akarsz lekváros kenyeret? Nem akarok kenyeret, adjál nekem valamit. Mert nyilván kívánt volna vagy húst, vagy gyümölcsöt, nem tudom, adjál nekem valamit. Akarsz zsíros kenyeret? Nem kell kenyér, adjál nekem valamit. Nem kapott semmit. Huszonnégy éves volt, mikor a tanítói oklevelet megkapta. Na most a nép általában lámpásnak nevezte a tanítóját. Lámpásnak nevezték őt is, és olyasmiket mesélt a nagymamának, hogy valami bársonyruhás úri zsidó ifjú azt mondta állítólag a nagyapámnak, hogy én járok bársonyruhában, te jársz rongyos ruhában, mégis te vagy a lámpás [1894-ben jelent meg Gárdonyi Géza „A lámpás” című kisregénye. Ennek néptanító hőse hasonlította a tanítót a lámpáshoz: „A tanító olyan lámpás, mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát.” – A szerk.]. Hát ő abszolút a Monarchia szellemében élt. Az édesanyám mesélte, hogy amikor egyszer Sopronon átutazott a Ferenc József, őt úgy a tömegből fölmutatták – három-négy éves lehetett –, és kiabált, hogy király bácsi, király bácsi. Állítólag Ferenc József vissza is integetett neki, de hát ez nem biztos.

A nagyapám a soproni színházról színikritikákat is írt, én még láttam is egy-kettőt. És ha valamelyik színdarabban meg lehetett látni a primadonna bokáját, azt a színdarabot ő vagy harmincszor látta. Úgyhogy nem lehetett buta ember, az biztos. Anyagilag nagyon jó helyzetben voltak, volt egy szép házuk, és az egy szem lányuknak

mindent meg tudtak adni.

Anyám, Rosenthal Júlia elvégezte a felső[bb] lányiskolát [lásd: leányiskolák] Sopronban. Aztán beíratták a kereskedelmibe, ami egy éves volt [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Az édesanyám a környezeti központnak volt a tisztviselőnője, a néném pedig, mikor apám nem jött vissza a háborúból, akkor hozzánk költözött és többnyire ő nevelt.

Sándor Vilmosnak hívták a papámat, azelőtt Spielman volt, még legényéletében magyarosított. A munkája miatt, hiszen ő a Békés megyei takaréknak a vésztői fiókjában dolgozott. Érettségizett ember volt [Föltehetően kereskedelmi iskolában érettségizett. Lásd: kereskedelmi iskolák]. Anyámmal úgy ismerkedtek meg – ez 1910-ben vagy 1911-ben lehetett –, hogy együtt utazott nagymamám az anyámmal és apám melléjük ült. Úgyhogy ott a vonaton kötötték meg elvileg a házasságot, templomban 1912-ben házasodtak össze [lásd: házasság, esküvői szertartás], Sopronban. Az esküvő után azonnal vitte anyámat magával Vésztőre [Vésztő – Békés vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 8900 főnyi lakossal. – A szerk.], és ott egy családi házuk volt, egy szolgálati lakás. Az biztos, hogy volt adóssága is, amit aztán a hozományból fizettek ki. Legényéletet élt, és ott mulattak. Ivott is nyilván.

Vésztőn elég sok zsidó volt, az apámnak is öt testvére volt, akik mind Vésztőn éltek. Név szerint volt a Bari, a Miksa, a Józsi, még egy, akinek most nem emlékszem a nevére, és a Vilmos, tehát az apám. A legtöbbnek üzlete volt. A Miksa bácsinak szatócsboltja. Miután mi felköltöztünk Pestre, náluk voltam mindig vakáción. Ők nagyon vallásosak voltak, kóser háztartással. Ugye frászt kapta volna a Giza néni, hogyha megtudja, hogy szemben a Török Bálintéknál zsíros kenyeret is kaptam.

Az első világháborúban az apám Vésztőről bevonult, aztán hazajött, otthon volt, és még látott engem néhány hetes koromban. Én nem emlékszem rá, csak annyit tudok, hogy amikor otthon volt, a frontélményekkel együtt, csak annyit mondott: nem szabad többet nevetni. Apámat az orosz frontra vitték. És én még láttam azt a tábori lapot, amin az apám azt írta haza, anyámnak hogy ne sírjon, fiam, mert meg kell a hazát védeni az ellenségtől. Szerencsétlen nem tudhatta, hogy a hadiözvegy édesanyám a halálmenetben [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba] 1944-ben épp ennek a hazának kiszolgáltatott áldozata lesz. Akkor ő a hazát védte. Meg kell a hazát védeni az ellenségtől.

Volt egy nővérem, Sári, aki 1913-ban született. Tizenegy hónap volt, majdnem napra egy év volt köztünk. Sári a Váci utcai gimnáziumba járt, ott is érettségizett. Aztán fűzőkészítő tanfolyamon tanult. Ezelőtt gépírónő volt, és ő is keresett, és akkor költöztünk a Légrády Károly utcába, ahol akkor egy szoba-hallos cselédszobás nagyon szép kis lakásunk volt.

Sári megházasodott. Reisenfeld Lacinak hívták az első sógoromat, aki meghalt a munkaszolgálat alatt 1944-ben. 1902-es születésű volt, a Goldbergernél volt tisztviselő. Amikor a Sári megtudta, hogy meghalt, ki akart ugrani az ablakon. Aztán még 1944-ben újra megházasodott a Földessy Lacival, aki nem volt zsidó, nem bírta volna elviselni, ha még egyszer megölik a férjét. [1941-től zsidónak minősülő magyar állampolgár nem házasodhatott össze nem zsidónak minősülővel. Szexuális kapcsolatuk törvény szerint lehetett, de csak akkor, ha a férfi volt a keresztény, és a nő volt a zsidó. Fordítva nem. Lehet tehát, hogy összeköltöztek – bár ez a kor erkölcsei szerint elég merész lépés volt – , de akkor biztosan nem házasodhattak össze. – A szerk.]  Tőle született egy lánya, Marika, és aztán az egész család kiment Hollandiába 1957-ben [lásd: Kivándorlás, disszidálás II. (1956–1989) között]. Azért engedték el őket – mert akkor egyébként már nem lehetett elmenni [Azaz: nem lehetett“illegálisan” átlépni a határt, vagyis disszidálni. – A szerk.] –, mert leadták a lakásukat valamelyik belügyminiszteri pofának, és akkor szemet hunytak felettük. [Alighanem kivándorló útlevéllel mentek el. – A szerk.]

1916-ban költöztünk fel Pestre Vésztőről, az egész család, anyám, nagyanyám, nővérem meg én. A Mária Valéria utcában laktunk. Egy nagyon rendes ember szerzett a Pénzintézeti Központban [a Magyarország területén működő pénzintézetek, valamint az állam pénz- és hitelügyi érdekeinek ápolására szolgáló intézet. 1916-ban alakult meg mint szövetkezet, majd 1920-ban újjászervezték. Hatáskörébe tartozott a pénzintézetek üzletvitelének és ügykezelésének felülvizsgálata, a hitelélet egységes elveinek megállapítása, hitelnyújtás a tagoknak, állami hitelműveletek végrehajtása, az állami osztálysorsjáték rendezése stb. Tagjai részvénytársasági alapon működő pénzintézetek lehettek, községi takarékok, bankszerű ügyletekkel foglalkozó szövetkezetek, alapítványi pénztárak, továbbá az államkincstár. Havonta jelentést adott ki az ország gazdasági helyzetéről. – A szerk.] anyukának jó állást, és egészen az utolsó pillanatig, amíg még lehetett a zsidótörvények miatt [lásd: zsidótörvények Magyarországon], eljárt dolgozni. Nem volt rossz fizetése, hiszen a Pénzintézeti Központ a második legexkluzívabb bankja volt az országnak. Mindig mondta, hogy „azért tudtam én nem nyomorban felnevelni a két árvámat”. Nekünk a nagymama volt az anyuka. Együtt laktunk és a Jankának (nagymama) elég szép nyugdíja volt a nagyapám után. Óriási családunk volt, Soprontól egész Békéscsabáig. Mi egyedül voltunk Pesten, úgyhogy mindenki nálunk szállt meg, aki vidékről Pestre jött.

A házban, ahol laktunk, volt első lépcső meg második lépcső (ezt általában cselédlépcsőnek nevezték). Nekünk a második lépcsőn kellett járnunk, de azért a harmadik emeleten egy nagyon szép levegős és napfényes lakásban laktunk. A WC a folyosó végén volt. Volt egy ideig cselédünk, aztán pedig bejárónőnk. Az első cseléd – Rózának hívták – velünk együtt jött fel Vésztőről 1916-ban. Aztán később, amikor Vésztőn nyaraltam, meglátogattam, a falu szélén élt rettentő szegénységben, előttem van a gyereke, akit ott kipakolt mint egy kis csomagot, tüdőbajos volt. Nálunk mindig családtag volt a cseléd.

Az anyunak volt egy kollégája, a Sziklai bácsi. Ez egy magyarosított név, Spisáknak hívták eredetileg. Nekem egy óriási dolog volt, mert ő volt az egyetlen férfi mintám. Ő is szeretett engem. Aztán amikor meghalt anyuka, akkor én se tudtam vele semmit sem kezdeni.

A gimnáziumot egy ceglédi hadiárvaotthonban kezdtem. Nekem eltört a gerincem ebben a hadiárvaotthonban a második évben. Ott százan voltunk, és abból egy volt zsidó, a Goldberger, az hetedikes volt már, és én lettem zsidó másodikos. És 98 gyerek szórakozott velem egy éven keresztül, és zsidóztak. Úgyhogy amikor sikerült a betegszobában lenni, az nekem egy megkönnyebbülés volt. Arra emlékszem, hogy egyszer már nagyon hideg volt, és kinn voltam az udvaron, és nem akartam bemenni az épületbe. És amire emlékszem, hogy megint csak egy slepp jött utánam, ilyen szórakozós gyerekekből, és mikor a tanár ezt meglátta, engem tolt le, hogy én ezt miért nem jelentem, hogy piszkálnak. Engem tett felelőssé ezért a jelenetért.

Az iskolában a nyelvek nagyon rosszul mentek, a matematika inkább. Szabadidőmben jártunk evezni a Dunára. Jártunk táncolni. Én igazán Csehországban tanultam táncolni, egy táborba lettünk kiadva cseregyereknek, családoknál laktunk, és aztán a csehek jöttek hozzánk.

A magyar költők nekem nagyon fontosak, hát abban élek, a versekben élek. Ha magamban mondom, akkor is. Hát életemben rengeteget mondtam verset, hogy milyen nívón, azt én nem tudom, biztosan érti, aki vizsgál. Cserkész is voltam, és a tábortűz mellett énekeltük a magyar nótákat késő estétől hajnalig, és nem történt meg, hogy ugyanazt énekeltük volna még egyszer [lásd: cserkészet].

A zsidóság nálunk nem volt téma. Állítólag az apám meg akart keresztelkedni, de 1915-ben elesett az orosz fronton. Katolikus hitben lettem nevelve, a Cukor utcai iskolában, elemi iskolában, ahol is kispapok jártak többek között hozzánk. Nagyon kedves fiatalemberek voltak, és én száz százalékig katolikus voltam olyan értelemben, hogy keresztvetés meg első áldozás, meg abszolút jóban voltam az Istennel, ugye, kértem erre, kértem arra, ahogy az akkor szokásos volt. Most nagyon furcsa dolog történt velem. Ugyanis volt egy magyar törvény, amelyik előírta, hogy hat és tizennyolc év közötti gyerekek nem változtathatnak vallást. Most éppen ezen a törvényen múlt, hogy énnekem vallást kellett változtatni. Ugyanis törzslevelem volt – mert az egyház nem törődik semmi mással, külön törvényei vannak –, viszont a magyar törvényekben az volt benne, amit az előbb mondtam. Na mostan elfelejtették átírni annak idején az anyakönyvi kivonatot. Tehát az állami papírokban én akkor is zsidó voltam, ha közben keresztény voltam. A ceglédi hadiárvaotthonban, ahol az első gimnáziumot végeztem, akkor már komolyabban vették ezt az irat dolgot, úgyhogy nem ismertek el engem katolikusnak. Azonmód vissza kellett mennem a zsidó vallást akkor tanulni [lásd: vallásváltoztatás; Megjegyzendő, hogy ha elsőáldozó volt, akkor meg is volt keresztelve, tehát a kánonjog értelmében katolikus volt. Az állami törvények értelmében azonban 18 éves kora előtt nem térhetett át más vallásra, tehát államjogilag zsidó volt. Ehhez az anyakönyvi kivonatnak nincs köze, az valószínűleg későbbi probléma lehetett, mert ha az anyakönyvi kivonaton nem szerepelt a vallásváltoztatás, akkor ő 18 éves kora után is zsidó maradt – és már az első zsidótörvény alapján zsidónak minősült volna, ha nem lett volna hadiárva. – A szerk.]. Nekem ez egy borzasztó törés volt. Ebben a vidéki zsidó környezetben, Cegléden, nagyon elhanyagolt és enyhén szólva nem kulturált állapotok voltak. Nagyon kedvesek voltak, mert ünnepre meghívtak engem, a maceszünnepre [lásd: Pészah, széder] például.

12 éves voltam, és követeltem, hogy azonnal hozzanak haza. Beírattak a Barcsay utcába, ahol is zsidók voltak a dolgok, ugye, a környezetből kifolyólag. Mivel mi a Mária Valéria utcában laktunk annakidején, én, mikor kicsit kihajoltam, láttam annak a templomnak a tornyát, a belvárosi plébániát, ahol megkereszteltek, ugyanakkor minden nap kétszer el kellett mennem a zsinagóga előtt. Na most, ha én benn vagyok a plébánián, és elfelejtem levenni a diáksapkámat, akkor bűnt követek el. Néhány száz méterrel arrébb ugyanezt teszem vagy fordítva, és akkor már belezavarodtam. Fölnéztem az égre és vizsgáltam, hogy ki figyeli azt, hogy én mit csinálok a diáksapkámmal. Na mindegy, túl lettem rajta. Ott engem befogadtak, mert egy sváb származású parasztgyerek tanár volt az osztályfőnök, aranyos drága ember, aki úgy fogadott, hogy majdnem fiává fogadott.

Nálunk karácsony volt, meg húsvét, soha semmi zsidó ünnepekre nem emlékszem.  Illetve Vésztőn a Miksa bácsiéknál minden be volt rendesen tartva, de többre nem emlékszem. Ma már én mélyen vallástalan vagyok.

1933-ban érettségiztem. Az érettségi előtt nem sokkal mentem haza gyalog a Nyugati pályaudvarnál – mert akkor még nem villamosoztunk, drága volt a jegy –, és ott volt az újságos standnál a Hitler bevonulásáról szóló hír [Talán arra gondol, hogy ez év, 1933. január 30-án Hitlert kinevezték birodalmi kancellárrá. – A szerk.]. Érettségi után szerettem volna egyetemre kerülni, de nem oda kerültem, hanem nyomdába. Így lettem hát nyomdász. Litográfiát, azaz festményeket, plakátokat, színes nyomással készült dolgokat csináltam. Egy állami nyomdában dolgoztam, és ott is maradtam a nyugdíjig,  1978-ig.

A háború alatt először Gyöngyösön voltam munkaszolgálatban, utána pedig Vácra kerültünk, aztán másfél évig kint voltunk Ukrajnában (Kijev mellett);  1942 augusztusában mentünk ki. Amikor továbbirányították a színtiszta zsidókat, felajánlották, hogy még egy ideig maradjak Vácon, mivel hadiárva voltam. Azok maradhattak, akiknek keresztény volt a felesége, ők fehér karszalagot viseltek. Gondolkodtam, hogy menjek, ne menjek, a végén úgy döntöttem, hogy elmegyek. De akkor egy bakter visszarúgott a sorba; nem engedett elmenni. Hála Istennek. Mert annak a századnak, ahova én is valószínűleg kerültem volna, a fele sem jött vissza. Később aztán minket is elvittek Ukrajnába. Az egy csodálatos század volt, nagyon jó összeállítású társaság. Volt ott rengeteg orvos meg ügyvéd. 1944 elején szereltünk le. Aztán 1944. május 20-án már el is vittek Pécsre és onnan Szombathelyre – itt lehúztam az aranygyűrűt a kezemről, mert egyébként úgyis elvették volna. Odaadtam egy embernek az utcán, így legalább annak adtam, akinek én akartam. Itt a repülőtéren dolgoztunk. Itt szabadultam fel.

A feleségemet, Vajda Zsuzsát egy barátom révén ismertem meg. A barátom bejárt a Brück Textília és Gépi Feldolgozóba, ahol Zsuzsa dolgozott. Karácsony előtt azt mondta ott, hogy lesz nálunk egy szilveszteri buli – amit mi abban az időben zsúrnak hívtunk –, és őt kértük meg, hogy szervezzen be egy pár helyes kislányt. Zsuzsa szeretett volna eljönni, de az anyukájáék nem engedték el. Erre kiagyalták közösen, hogy egy barátnőjével együtt jönne, aki megígérte, hogy vigyázni fog rá egész este. Erre nagy kínkeservesen elengedték. Pár nappal a szilveszter előtt egy délután följöttek a barátnőjével, hogy leellenőrizzék, hova is jönnek, és azt is megbeszélték, hogy mit hozzanak. Csak a nagymamuska volt otthon, és ővele mindent megbeszéltek. Amikor hazajöttem, a nagymama mondja, hogy egy nagyon szép kislány volt itt, s el fog majd jönni a szilveszteri bulira. A városházán esküdtünk.

Hana Rayzberg
Riga
Latvia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: August 2005

I conducted this interview with Hana Rayzberg at her home. She lives in a rather spacious three-room apartment on the ground floor of an apartment block built in the 1970s. Hana has many books and pot plants at home. She has family pictures on the walls. Hana is a short, plump lady. She has short-cut gray hair. She is very friendly and hospitable. Hana is smart and has a sense of humor. She’s been a continuous monitor in the Jewish choir, established 15 years ago in the Latvian society of Jewish culture. The choir is like a family to her. She loves the choir members and cares about them. During the interview two choir singers visited Hana. They looked like it was quite common for them to drop by to see this sweet, friendly woman, have a chat with her and just enjoy the friendly atmosphere. Despite her hard and complex life Hana radiates the love of life and optimism.

My family

Jewish traditions

My early school years

The war

After liberation

Marriage and children

Recent years

Glossary

My family 

Generation after generation my father’s family lived in the Latvian town of Ludza [about 250 km east of Riga]. At that time Latvia belonged to the Russian empire, and Ludza was located within the Pale of Settlement 1, where Jews were allowed to reside. Perhaps, for this reason Jewish residents constituted about 70 percent of the population of Ludza. Jews mainly settled down in the center of the town. There were many shops and stores owned by Jews in the center. There were not many Latvians, but there were many Russians in the town. For the most part, they were Old Believers 2. During the Russian empire regime Ludza was assigned to the Vitebsk 3 region in Russia, and when Latvia became independent in 1918 4, the Russian residents stayed to live there.

I never knew my grandmother Hana Edelstein, my father’s mother. She died before I was born. I knew my paternal grandfather Dovid-Leib Edelstein. He owned a store of leather goods. My grandmother was a housewife.

There were three sons and two daughters in the family, five children in total. I didn’t know my father’s two older brothers. They moved to Africa before I was born. I don’t even know their names. My father was born in 1886, and was given the name of Elieizer-Meishe. When he fell seriously ill in infancy, he was given another name, Haim, to swindle death. In his documents his name was written as Haim-Elieizer-Meishe Edelstein. My father’s sisters were born after my father. The older one’s name was Slava, or Slove in the Jewish way. Taube, the younger one, was born in 1893.

My father, his brothers and all boys in this small Jewish town studied at the cheder. My father could read and write Hebrew. I think he also had a secular education, but I never asked him about it. My father’s parents were religious, and it couldn’t have been otherwise in this little Jewish town. They went to the synagogue on holidays, celebrated Sabbath and Jewish holidays and observed Jewish traditions. There were a few synagogues in Ludza. They were guild synagogues: traders’, tinsmiths’s, bakers’ and tailors’ synagogues. They were small synagogues, of course.

There was a shochet, and housewives brought their chickens to him to have him slaughter them following the kashrut rules. All Jews in Ludza were religious. All boys were circumcised shortly after they were born, and had their bar mitzvah at the age of 13. Bar mitzvah was a mandatory ritual. All Jewish weddings followed the Jewish traditions. Even the poorest families had a chuppah, and the rabbi of the synagogue visited by the parents of the bride or the bridegroom, conducted the wedding ceremony.

All Jewish stores were closed on Saturday. I remember a whole street with just Jewish stores in Ludza. They were all kinds of stores selling all kinds of goods, including clothes, shoes, hardware, food, etc., and they were all closed on Saturday. Non-Jewish residents did their shopping beforehand, knowing this tradition. There was also a Jewish school in the town. All subjects were taught in Hebrew.

The majority of the residents of Ludza were well-off. There were also poor families, but there were no beggars. The Jewish community of Ludza was very strong, and the better off supported the poor. Women, involved in charity activities, visited poor homes to give them some money. They ensured that all poor families had a festive dinner on Sabbath and Jewish holidays and sufficient clothes and food in general. Jewish houses in the town were scattered around the town. Jews built their houses where they could afford to buy a plot of land.

My father worked in my grandfather’s store. Slove, the older sister, got married and moved to her husband in Riga. Her marital name was Dubin. Her husband was Mordukhai Dubin. [Editor’s note: Mordukhai Dubin (1880s – 1941): statesman, Seim deputy, represented Agudat Isroel, the Party of religious orthodox believers in the Latvian Seim. Dubin was at the head of the Jewish community of Latvia. He was a businessman and had ties in international financial circles. He continuously arranged for Latvia to obtain loans on most advantageous conditions.] They had three children. The older one was their daughter Hinda, and after her their son Zalman was born. I don’t remember the name of Slove’s younger son.

My father’s younger sister Taube was very pretty and kind, but she never got married for some reason. She lived with our family her whole life. Taube also worked in my grandfather’s store. 

My mother came from the Latvian town of Jelgava [about 50 km from Riga], which was called Mitava at the time. Several generations of Mama’s ancestors lived in Mitava. My maternal grandfather’s name was Dovid Gelbart, and my grandmother’s name was Basia. Mama told me that my grandmother’s father Haraf Illarion was a rabbi in Mitava. I don’t know what my grandfather did for a living. My grandmother was a housewife.

There were six children in the family. I don’t know in what sequence they were born. Mama was born in 1899. She was named Debora 5, and the Jewish name in her certificate was Hasia-Dveira. Mama’s brothers’ names were Yakov, Yankl in the Jewish manner, and Elias [Grigoriy]. I don’t know the name of Mama’s third brother. Mama’s sisters were Rosa and Polina.

When World War I began, the Russian tsar Nicholas II 6 ordered to deport Latvian Jews to Russia, fearing that they might support the Germans. Mama told me they were ordered to leave Mitava for Russia. They moved to Penza region where they lived till 1917. When the Russian tsar was dethroned during the revolution 7, residents of Latvia were allowed to return to their homes. Mama’s family settled down in Liepaja [about 200 km from Riga], on the Baltic Sea.

Mama’s parents were religious, and all children received a Jewish education. The family observed Jewish traditions at home, celebrated Sabbath and Jewish holidays and followed the kashrut according to Jewish rules. The children also received a secular education. There was a Jewish quota in Latvian higher educational institutions 8. Mama’s brother Yakov went to study in Tartu [170 km from Tallinn]. There were no restrictions concerning Jews in Estonia even during the tsarist rule. Even non-residents of Estonia could get an education in Estonia. Yakov graduated from the Medical Faculty of the University of Tartu and stayed in Estonia. He was married, and I believe he had three children, but I can’t remember their names. Yakov and his wife lived in Tallinn and he worked as a doctor.

Mama’s brother Elias, called Grisha in the family for some reason, became an engineer. The third brother moved to Germany. I think this was before the revolution. He got married in Germany. His wife’s name was Lotta. I don’t know whether she was Jewish or German. They had two sons. Mama’s sister Rosa married Hodes, a Jewish man from Riga. I don’t remember his first name. Their only daughter’s name was Esther. Polina was single and lived with my grandmother and grandfather.

Mama studied at the Teacher’s Training School in Liepaja. Then she continued her studies in Riga where she finished the Teachers’ Training College. Mama was an English teacher. I don’t know how my parents met. I asked Mama about so little. I should have asked her more questions! The older you grow, the more you want to know about your roots. I wish it had happened before it was too late. When one is young one does not care about what happened in the past, when one works, one doesn’t have time for this, and when this finally becomes important, there is no one left to ask. All I remember of what Mama told me is that she and my father got married in Riga on Pesach in 1925. It goes without saying that they had a traditional Jewish wedding with a rabbi and a chuppah. Later my parents moved in with my grandmother and grandfather in Ludza. I was their only child. I was born on 1st January 1927 and was given the name of Hana-Leya after my paternal grandmother.

I have bright memories of the house where I spent my childhood. It was a wooden house in the center of the town. It was passed on from one generation to another. Even when my grandmother and grandfather received it, it wasn’t new. It was called the ‘big house.’ There was a smaller three-room house in the yard where our relatives and their children stayed when visiting us in the summer. Grandfather, Aunt Taube and our family lived in the bigger house. There was a fruit orchard and a vegetable garden near the house. There were no comforts [toilet and bathroom] in the house. There was a stove heating the house. We fetched water from a well.

A few years ago, when property restitution began in Latvia, I took my family to show them the house. My son was disappointed with what he saw, particularly since I had given such a colorful description of it before. I looked at the shabby wooden house that didn’t even have a foundation, but it was dear to me. It was full of my childhood memories. I had a happy childhood, and the house was a part of this happy life. Somehow the house was in the ownership of the female members of our kin. My grandmother Hana Edelstein assigned it to my father’s sister Taube.

Mama went to work as an English teacher at school. There she developed a severe disease: retinal detachment. Mama started loosing sight. I don’t know how her pupils found out, but they cheated right before her eyes. Mama left school and took to giving private classes. Every six months she had to be examined and take a course of treatment. She went to see a doctor in Riga where my father’s sister Rosa Dubin lived. I went with her. We stayed in a big brick house in the center of Riga. We took a horse-drawn cab to get there from the railway station. We were very close with Rosa. Rosa and her family spent summers with us in Ludza. During our trips to Riga we also met with Mama’s sister Rosa Hodes. Once Mama took Rosa’s daughter Esther and me to watch the children’s opera ‘Puss in Boots’ at the Opera Theater. I enjoyed the theater and the opera very much.

Jewish traditions

My parents were religious and observed all the Jewish traditions. Of course, some Jews in Ludza attended the synagogue twice a day, but not our family. My family went to the synagogue on Sabbath and on Jewish holidays. Nobody worked on Saturday. On Friday my father closed his store early. On Friday Mama cooked sufficient food for two days. On Sabbath she cooked cholent and potato and meat stew in a ceramic pot. Cholent was usually cooked in the Russian stove 9, and she left the pot in it till Saturday dinner time. We had no Russian stove, but the woman living as far as three houses away from where we lived had a stove. Her neighbors left their pots with stew in her stove following the rules. On Saturday a Russian woman came to help us start a fire in the stove, turned on the light and boiled the kettle. On Friday Mama lit candles and prayed over them.

On Saturday morning my parents went to the synagogue. When I started walking, my parents took me with them to the synagogue. After the synagogue we visited our relatives. We had many of them, close and distant relatives living within three or four kilometers from where we lived. They also visited us. Our house was halfway between the railway station and the center of the town, and all those relatives visiting Ludza came to see us immediately. My father discussed newspaper articles with male visitors. We spoke Yiddish at home.

We celebrated Jewish holidays according to the rules. One businessman in Ludza purchased matzah in Riga before Pesach and sold it to Jews in Ludza. There was no bread at home throughout the duration of the holiday. We only ate matzah. All housewives cooked traditional Jewish food: gefilte fish, chicken, desserts like keiglakh, imberlach, delicious candy made of carrots and lemon peels. The house was thoroughly cleaned before Pesach. All breadcrumbs or pieces were wrapped in a piece of cloth and burnt.

On Pesach my father conducted seder. Two were conducted on the first evening, and one on the second evening. Mama had special dishes stored separately from our everyday dishes and they were only used on Pesach. They were taken out on the eve of Pesach, when the house was cleaned from chametz. There was a glass of wine for Prophet Elijah in the center of the dinner table. Elijah came to every Jewish house to bless it. My father wore white clothes to conduct seder. There was Haggadah reading and buying out the afikoman. My parents knew Hebrew, and I learned it at school.

We also celebrated Rosh Hashanah, Purim, Chanukkah and Yom Kippur. On Yom Kippur my parents fasted, and I joined them when I grew older. I sat at the synagogue with my mama on the balcony.

There were also other holidays. There were military parades in the central square of Ludza on Latvian national holidays. There were brass orchestras playing, and Jews made up the majority of musicians. They commonly worked as barbers or shoemakers, and played in orchestras on holidays.

We also celebrated birthdays in the family. Mama had her birthday in summer, and we always had birthday parties in the garden. We only had some wine on Jewish holidays, and on birthdays we had tea, sweets and desserts. Adults talked and sang Jewish songs, and children played in the yard. I remember once somebody asked me how old Mama turned on her birthday and I replied that she turned old, and that was when she was just 36! And now when someone turns 70, I think he or she is a young person.

My early school years

At the age of six I went to the preparatory grade of the Jewish school. We studied the basics of Hebrew, and learned to read and write in Hebrew. We had Hebrew classes every day, and all subjects were taught in Yiddish. I studied in this school for six years. We also had religious classes where we studied the Tannakh and Torah. I did well at school. I had a happy childhood. These were the happiest years of my life. We were not quite wealthy and Mama couldn’t afford to buy a piano for me. I attended a music studio where I had classes. I also performed at school parties playing the piano. I played pieces by Brahms and Beethoven.

There were a few lakes in Ludza, and children spent most of their time in the summer on the banks of these lakes. We bathed and went rowing, picked hazelnuts - walnuts don’t grow in Latvia - on the opposite bank in the woods. My cousin sisters and brothers spent their summer vacations with us. It was a happy time!

My grandfather spent much time with us. We got together at the table and had tea from the samovar. We drank tea with lumps of sugar in our mouths. One of the youngest children used to sit on Grandfather’s lap. My grandfather had a beard and it felt ticklish when he kissed us on the nose. He told us stories from the Bible [Old Testament] that sounded like fairy-tales to us.

Unfortunately, in 1931 my grandfather had a stroke and was paralyzed and couldn’t speak. He died in 1932 and was buried near my grandmother’s grave at the Jewish cemetery in Ludza. I didn’t attend the funeral, but I know that it was a traditional Jewish funeral. During the funeral my parents’ friends took me to their home. My father’s sister Taube moved in with us after my grandfather’s funeral.

In 1933 Hitler came to power in Germany. It also affected our family. My mother’s brother and his family lived in Germany. When we read about the ‘Crystal night’ 10 we knew they were in mortal danger, but we still had hope they would manage to escape. My maternal grandmother Basia Gelbart was a very energetic woman and she managed to obtain a permit for her son and his family to leave Germany, by cooperating with Dubin, deputy of the Latvian Seim. They managed to escape taking the last boat to the USA. They settled down in Philadelphia.

Mama corresponded with her brother before the Soviet occupation in 1940 11. This correspondence terminated during the Soviet regime 12. I worked in the ministry after the war, and if they knew I had relatives living abroad they would have fired me. When perestroika 13 allowed correspondence I wrote to my uncle. His wife Lotta replied that he had died. This was the only letter I wrote to Lotta.

I finished the Jewish school and passed exams to the Latvia gymnasium [grammar school], the only possible option in Ludza. All subjects were taught in Latvian, and it was difficult for me. We also studied Latin, German and English. I was good at foreign languages. I was also very fond of chemistry. I was thinking of continuing my studies after school to become an interpreter or a teacher, but this was not to be.

Hitler’s coming to power in Germany affected Latvia as well. Anti-Semitism emerged after the coup in 1934 14. There were only five Jewish students in the gymnasium: four girls and one boy. His name was Hertz Frank. He became a documentary film producer. All of us came to the gymnasium after finishing the Jewish school. We had double names, and these names were listed in the class register. Usually teachers called us by one name, while our history teacher used to call us by our double names emphasizing on the foreign pronunciation of our second names. He kind of segregated us from other students. We also studied religion in the gymnasium. Jewish students had their own teacher. I don’t know whether he was a rabbi, but we studied the Bible [Old Testament], Torah and Talmud with him.

In 1938 a big fire burned down Ludza. Most of the buildings in the town were made of wood, and the wind spread sparks to large distances starting new fires. Local firemen and firemen from other towns were fighting the fire. It took them a lot of effort to put out the fire. Many people were injured and many lost their homes to the fire. Fortunately, our house escaped the fire, but we had our belongings taken outside and stayed outside the whole night until we started taking them back into the house in the morning. Mama also gave shelter to three families that had lost their homes. One family was the family of my classmate, and as it turned out later, they were all anti-Semites. He used to say at school that all Jews were bad, but that our family was an exception.

My close friend Rokha Feiman came to Ludza from a small town in 1938. She had finished her studies at a six-year Latvian school and had to move to a bigger town to continue her studies. In Ludza she entered a Latvian commercial gymnasium. Rokha’s parents rented her a room from us and we shared our meals with her. She was three years older than me, but this fact didn’t affect our friendship. We were like sisters. Rokha helped me with my Latvian. She stayed with us till the end of June 1941 when she went home on vacation.

The war

In 1939 Hitler’s armies attacked Poland 15. I was too young to understand what was going on. My parents knew the situation and were very concerned about it. My father’s acquaintances used to discuss events at our home and I could tell they were disturbed. After the Soviet Army entered Poland and the Ribbentrop-Molotov Pact 16 was executed, Soviet military bases were established in Latvia. In 1940 Latvia was annexed to the USSR 17.

I remember that the Soviet military were given a warm welcome, at least, in Ludza. Political prisoners were released. The Communist Party wasn’t allowed in Latvia, and Communists had been put in prison. There were meetings in the market square. Soviet military walked the streets with accordions singing Soviet songs. Residents of Ludza also sang and danced in the streets. Girls wore red kerchiefs on their heads. There was a wooden stage installed on the square and the Soviet military arranged concerts there. We, children, joined the festivities and it was a lot of fun.

The Soviet military were accommodated in residents’ houses. They had money and rushed to buy things in stores. They were particularly buying lots of chocolate. We found it strange. Why buy so much at once? Then an accident happened, when a landlady stoked her stove and two Soviet military got gas-poisoning. One managed to crawl outside, but the other one died. Of course, this might have been an accident, but the military hesitated about getting accommodation in Latvian houses. They preferred Jewish households.

Two of our rooms were given to Soviet lieutenants. I remember that one of them came from Sverdlovsk region. His name was Kryuchkov. They were friendly and told us about life in the USSR. Some things were hard for us to understand. One military said that his mother had to go to a store at 7am to buy milk. Our stores had a plentiful supply of goods, and we didn’t know why go shopping so early in the morning. Before the first year came to an end, we understood what it was like. Many goods disappeared from shops. Many goods could only be acquired by coupons. I remember the stamp ‘fabric three m’ on the last page in my father’s passport, and another one beside it: ‘Released.’ It was the same with clothes and shoes.

However, before this situation developed, there were funny things happening. The wife of one of our tenants was visiting him. She came from a small mining town. There was a dance club where everybody spent the evenings. This woman bought a luxurious night gown with laces and embroidery and, thinking that it was an evening gown, she went to the dance club!

The Soviet authorities closed the Jewish school in Ludza. Our gymnasium became a Latvian general education school. We started studying the history of the USSR. My friends used to visit me in the evenings and our tenants joined us for an evening. We were flattered by this attention the officers in their uniforms showed us. They told us about the USSR and their life. Sometimes they sang Russian songs, and one of them played the accordion.

The 14th of June 1941 became the black spot in the history of Latvia. This was the day of deportation 18. Later we found out that there had been lists generated in advance, and local communists were involved in their compilation. People were deported at night. NKVD 19 officers drove to houses, gave families a little time to pack and drove them to the railway station where trains were waiting for them. This was done quietly and in secret. It was frightening to get up and find out that one of your neighbors or acquaintances had been deported. Husbands, wives, their children and old parents were gone. There were wealthier people among them, but also those who worked hard to provide well for their families. Of course, there was intelligentsia and many Jewish people among them.

Men were taken to the Gulag 20 to timber cutting, and children and women were exiled. This was terrible, but in the long run, this saved the life of many of them. The intelligentsia or wealthy people would hardly have evacuated during World War II, hoping that the Germans would restitute their property nationalized by the Soviets. There were hardly any Jewish survivors in Latvia after the war while many of those that had been deported survived, though many died from hunger and hard work. However, at that time nobody had any thoughts of this kind.

A week after deportation the Great Patriotic War 21 began. Germany attacked the Soviet Union on Sunday, 22nd June 1941. There were distant explosions and artillery cannonade heard in Ludza. Camouflaged trucks with military on them were passing through the town. We were used to frequent military trainings, and thought this was one of them. At noon Molotov 22 spoke on the radio. He said it was the war. Papa’s older sister Rosa’s daughter Hilda was visiting us then. When the war began, my parents decided to take her back home to Riga. They thought it was better for the family to keep together at the time of war. Unfortunately, this was the wrong decision.

In the first days of the war many people were coming to Ludza from other towns and from Lithuania. They headed to the East, and occasionally they asked residents of Ludza for some water or bread. We already knew that the German Air Forces bombed Riga. There were no transportation means to leave Ludza. My parents decided to leave on foot, anyway.

We locked our apartment, took some food and water for the road and headed to the village of Golyshevo, five kilometers from Ludza. It was located on the border with Russia. There were numbers of other escapees there, but the border guards didn’t let anybody cross the border. We were sitting on the ground, and waiting for 24 hours. The heat was oppressive, and people were fainting. I was whispering prayers begging the Lord to make them let us go. We had no luggage. All I had with me were a few pictures from the family album.

Twenty-four hours later the border guards told us to go back home. We returned home, but 24 hours afterward we heard that the border was open and we went to Golyshevo again. When we left the house, we saw the rabbi on the corner of our street. He asked us, ‘Jews, where are you going?’ He stayed in Ludza and was killed. Many Jews stayed in Ludza hoping for the best. None of them survived.

We crossed the border with Russia and went through the military residential area in the village of Krasnoye. We marched in a column of escapees. Every now and then German aircrafts dropped bombs onto us. We walked through the woods that were safer, but it was very tiring. People were leaving their bags and suitcases on the way. There were four of us: my parents, Aunt Taube and I. Shortly before the war, Mama gave me a bright red knitted woolen suit on my birthday. I was sorry to leave it and put it on, when we were leaving our home. I also wore high leather boots that were in fashion then. I left my boots and walked barefoot, but I had no other clothes with me to wear, but my suit. It was very hot, and when I finally got a chance to take it off, my skin was the same color as the suit.

We walked day and night, making short stops to sleep. We were scared. Nobody knew where German soldiers might come from. We met Soviet soldiers returning from battlefields. They were wounded, bandaged and bleeding. There were dead cows and horses lying around. We covered about 200 kilometers and were exhausted. In one village a very hospitable Russian family invited us to their house. They gave us some food and offered us to take a rest on the Russian stove bench bed. We were dozing, when another bombing started. The owners of the house were telling us to stay with them for some time, but we were afraid of the approaching front. It was hard to understand where the Soviet or German forces were. Everything was such a mess during the first days of the war.

We reached Mga station. On our way Mama and I were given a lift on a Soviet military truck. The truck was camouflaged with birch tree branches. The driver speeded up, and it was a miracle that we didn’t fall out on the road bumps. Then another driver, who was coming in the opposite direction, told our driver that there were Germans ahead of us, so the driver turned onto another road. We drove as far as Lokno station, Pskov region, [700 km west of Moscow] where we got off. We knew those Soviet Army soldiers rescued us and it was a miracle! In Lokno many families were waiting for whatever information, sitting in the park near the station. There were rumors that we might expect trains for evacuation to arrive. We met with my father and aunt, who had arrived on a different truck.

Finally the train with open cars, which had been used for coal shipments before, arrived. The floors were covered with coal dust. We boarded the carriages. The train was still at the station, when a German aircraft appeared and started dropping bombs on the station from low-level flight. There was a big weapon and ammunition storage near the station, which was their target. A few bombs fell onto the train. People were screaming. Some were killed and there were wounded people as well. I climbed into a big barrel near the storage facility. I was so scared that I didn’t realize that I was climbing into the very center of bombing. When it was over I heard my parents calling me, but I couldn’t reply. I lost my voice from fear. It took me quite a long time to recover my voice. Fortunately, our family survived.

The survivors boarded the train again and it started in an unknown direction. At Velikiye Luki station my aunt got off the train to fetch some boiled water, when the train departed. My aunt never caught up with the train and stayed at the station. We finally arrived in the village of Pogiblovka, Nizhniy Novgorod region [500 km east of Moscow]. Eight families from Ludza happened to stay in this village.

Our family was accommodated in a local house owned by Aksinia. Her sons were at the front, and she was alone. Basically, there were no men left in the village. There were only a few older men living there. Aksinia was a kind and nice woman. She supported us a lot. We were provided with flour, but had no idea of how to bake bread. Aksinia showed my mother what she needed to do, and also, baked bread for us. Mama spoke a little Russian and could communicate with the locals. I also spoke a little Russian, but I was very shy because of my accent. The locals treated us well.

I remember shortly after we arrived some local young people invited me for a walk in the village. The only young man in the village was a cripple since childhood. He played his accordion and sang Russian songs. I walked arm-in-arm with local girls. The girls were singing. I was very shy, indeed, but their sympathy and friendly attitude helped me to cope with it. It didn’t take long before my Russian improved so well that I could at least be understood.

We would have hardly survived in evacuation, if it hadn’t been for my mother. Mama was very skilled and liked handicrafts. Aksinia gave her little pieces of leftover fabric, and Mama made a beautiful quilt blanket. Our landlady showed it to her neighbors, and since then Mama continuously had orders from new customers. She assembled the quilt pieces and made patterns with them. Her customers paid her with food products, and it was of big assistance to us. Mama also knitted warm cardigans, woolen socks and mittens for winter.

The situation at the front got more tense. Often German planes flew over the village. German forces were approaching Moscow. However, they only dropped flyers reading ‘Away with zhydy [Yids] and Communists!’ Often death notifications were delivered to the village. They caused lots of grief and tears. 

We had no warm clothes with us. I kept wearing my red woolen outfit, and Mama only had one silk summer dress. My father wore his only suit. Once, the chairman of the collective farm asked my father to dig a grave to bury a dead horse. After that one could never identify the piece of clothing my father had on. We were horrified to think about winter. We also realized that if the Germans advanced, none of us would survive. One Jewish family moved to Central Asia where they didn’t need winter clothes. They wrote to us from there convincing us to join them. The remaining families headed to Central Asia. It was difficult to get there. The trains didn’t follow their schedules, letting military trains pass. These military trains, loaded with weapons, were camouflaged with birch-tree branches. It also happened that civilian passengers had to get off to give place to recruits to get on platforms to go to the front.

It took us over a month to get to the destination point. I fell ill on the way. I had high fever. There were no medications available. We finally arrived in Central Asia. We were accommodated in Andijon region, Uzbekistan [over 3500 km south-east of Moscow]. This was a Muslim town, and all women were in purdah. We didn’t speak the Uzbek language, and they spoke no Russian. We were accommodated in a clay kibitka hut. Three families shared the only room in this hut.

We experienced a terrible earthquake there. All of a sudden it grew dark one bright sunny day. We heard screams outside and ran out of the room. The hut fell down before our eyes. I remember the earth parting right in front of me, two or three steps away from where I was standing. The water in the river grew dark, and there was bright white foam on black waves. The houses around were falling apart and people were screaming from horror.

We were not given food cards 23. We worked in the local cotton growing collective farm. My father was digging up the farmland, and Mama and I pushed heavy carts loaded with fertilizers. Each employee was paid with one flat bread for a day’s work. The locals treated us nastily. I don’t blame them. There were evacuated people accommodated in each local hut. The village was small, and there was no extra space, and of course, they didn’t like the idea of sharing their lodgings. Also, they had to share their food with these newcomers. We were followed by their exclamations ‘Rus is bad! Rus is bad!’ We knew they were right to a certain extent, but this understanding made things no easier.

Mama told us we had to get out of there while we were still alive. She found the first family that left Pogiblovka in Andijon, and we went there. All local houses were packed with evacuated people. Mama found an Uzbek man. He promised to lease his kibitka hut to us. His wife was dying of some infection in this kibitka. So, he promised that when she died we could move in there. So we stayed outside waiting till she died. The nights were warm, and we slept beside the kibitka hut. The landlord gave us a few armloads of straw, and we slept on it. I had no shoes, and my red outfit turned into rags. Some woman felt sorry for me and gave me canvas shoes and a gown. At night, when I fell asleep putting my shoes beside me, they were stolen, and again I had to walk barefoot.

When finally our landlord’s wife died, we managed to move into this kibitka with another family of evacuated people. It goes without saying that no disinfection took place. Shortly afterward we fell ill with typhoid. Fortunately, we all survived. We also had to watch out for scorpions before going to sleep. Their bites also might have been lethal.

We actually starved. There were all food products sold at the market, but we had no belongings to trade for food. Fortunately, the spinning shop owner felt sorry for us. He hired Mama and me to work night shifts. I was under 16, and according to the current law, I had no right to work. The work place was a few kilometers from where we lived. I also had to cross the railway. The bypass was a long way, and the railroad was full of trains loaded with weapons and ammunition. Mama and I took the risk of crossing the railroad track under the trains never knowing, when the train would start moving.  

I turned 16 in Andijon and received my first passport. Mama was very concerned about my having to work instead of going to school. She finally convinced me to go to school and work afternoons. I went to the local school, and two weeks later all schoolchildren had to go to harvest cotton at a collective farm 24. We worked in the morning and in the evening. The daytime temperature was +50°С. I fell ill with tick-borne typhoid. I had high fever, and was unconscious most of the time. There was no doctor available. The school deputy director, an elderly Jewish man from Dnepropetrovsk, took me to Mama on a wagon. He saved my life, but I didn’t go back to school.

We starved, but actually, all those in evacuation were in a similar situation. People were lying in the streets, swollen from hunger and unable to get up. They were dying, and passers-by just stepped over their bodies. Hunger was particularly hard on men. In spring 1942 my father developed dystrophy. On 8th May 1942 we took him to hospital. He couldn’t walk. In the hospital the receptionist wrote, ‘No vacancies’ on my father’s prescription and we were told to go back to where we came from. We went back to our lodging. That night my father died from heart failure.

Mama found a Bukhara Jew 25 to bury my father at the Jewish cemetery according to the ritual. Bukhara Jews are different from European Jews, but they observe all the traditions. Mama gave this Jewish man her wedding ring and my father’s ring. He looked at Mama and gave her a bag of rice without saying a word. My father’s body was loaded onto a donkey-drawn cart. Mama and I followed the cart. After my father was buried, I took a handful of earth from his grave. I still keep it.

Mama was also exhausted and couldn’t go to work. She had trophic ulcers and unhealing sores on her skin. Our acquaintance helped me to get a job at the silkworm factory treating pods. I was to segregate male and female pods. Every day the walk to the factory was more and more difficult. I was almost fainting from starvation.

A miracle rescued us. Mama never gave up looking for my father’s sister Taube. We lost her in Velikiye Luki. One day we finally received a note from the evacuation center indicating that Taube was in the village of Topory, Kirov region [800 km north-west of Moscow]. Mama wrote to her, and my aunt replied that she was waiting for us and that we had to hurry up to get to the village before the Tavda River froze up. This was the only way to the village. Mama and I went there immediately. We took a barge to the village.

My aunt was staying with our distant relatives working in the hospital. They were working and received food cards. They were scared seeing how exhausted and starved we were. They were afraid we were not going to make it. Our relative, who was a doctor, told us to eat little food at a time, but allowed us to eat more often. This was difficult. I felt like eating a whole bucket of potatoes! We stayed with them.

Mama knitted clothes. Her customers were women in evacuation. They paid her with flour, cereals and butter. Having a better command of English, I went to work as assistant accountant at the fish factory. Labor army members 26, who were over the age to serve in the army worked there. Employees were paid their wages in fish. The chief accountant was Nadezhda, a woman of German origin 27 from Povolzhiye, who was in exile in the village. She liked me a lot. I learned my duties well, and it didn’t take long before I could work independently.

Shortly afterward Nadezhda retired. She insisted that I became her replacement. I received a room in the office building and was also given a plot of land. Mama moved in with me. We learned gardening, planted potatoes and had good crops. I fetched water from the river. The factory also provided wood to its workers. It was hard to cut huge logs with a wood chopper. It got stuck in a log, and it took me quite an effort to get it out. Later the director ordered that workers cut wood for me. I received fish every week and we were also given bread cards. Mama’s knitting provided additional food. We didn’t starve any longer.

In 1944 we heard that Latvia was liberated. Mama wrote letters to our relatives, but there was no response. The letters returned and were stamped ‘Undeliverable.’ We believed that they were still in evacuation. It never occurred to us that all of our kin were killed. In June 1945 we returned home. This was when we heard that Fascists killed our relatives during evacuation, though I don’t know whether these were Germans or Latvians, who killed them. Latvians started killing Jews even before the Germans came. They said they even reported to the Germans on the Jewish families they were friends with. I cannot understand what these people were driven by.

Almost all of our kin were killed. My father’s sister Slove Dubin’s family failed to evacuate. They were taken to the Riga ghetto 28. They were killed in the Rumbula wood 29. Only their older son Zalman survived. He went through all circles of hell. He was sent to a labor camp. Then he was taken to the Kaiserwald camp 30 in Riga, from where he was taken to Auschwitz. He was liberated by the Americans. [Editor’s note: Auschwitz was not liberated by American troops but by the Red Army in January 1945. It is possible that the interviewee means Buchenwald, which was liberated by American troops.] After the liberation he went to Israel. Recently Zalman visited his homeland and relatives. Mama’s parents and her sister perished in Liepaja. Mama’s sister Rosa Hodes, her husband and daughter Esther perished in the Riga ghetto. Mama’s brother Yakov and his family perished in Tallinn.

Mama’s brother Elias, or Grisha, was an officer in the Latvian division 31 at the front. He survived, but he also had hard times. Once after a battle soldiers were sitting round the fire and Grisha started telling them about how good life had been before the Soviet regime. One of them was a SMERSH 32 officer. He tore off Grisha’s shoulder straps and arrested him. The military tribunal sentenced him under art. 58 [It was provided by this article that any action directed at upheaval, shattering and weakening of the power of the working and peasant class should be punished] to ten years in a Gulag camp far in the north as an enemy of the people 33. Mama corresponded with him and sent him parcels every now and then. He had a hard life.

In 1953, after Stalin’s death, Grisha was rehabilitated 34, but he wasn’t allowed to return to Riga. He lived in Saldus, a small Latvian town. Grisha was a talented engineer. He went to work and met a nice Russian lady, who was chief accountant. They moved to Rezekne [200 km from Riga]. After Grisha returned from the Gulag he was very ill. He was mercilessly beaten by other prisoners and the staff in the camp. He told us that violence towards political prisoners was considered to be an expression of patriotism in the camp. Grisha had his kidneys and lungs injured in the camp. He also suffered from the cold. He died in the 1960s. He was buried at the Jewish cemetery in Rezekne.

Mama, Taube and I were thinking of moving to Riga. There was nobody waiting for us in Ludza. In Riga I could continue my studies and also, it was easier to find a job there. However, in the re-evacuation agency in Riga we were told that it was better for us to go back to where we had evacuated from. Of course, many people ignored this direction, but Mama was very honest and obedient, and would have never dared to disobey.

After liberation

We went back to Ludza. Our house was still there, but there was a family living in each room. They made room for us. I worked as an accountant at the industrial enterprise, and Mama earned her living by knitting. Mama insisted that I continued my studies. One year later I went to Riga where I entered the Technical School of Light Industry, taking into account that they had a dormitory where I could stay. There were two faculties: the Shoe and the Textile Faculty. The Shoe Faculty was Russian, and the Textile Faculty was Latvian. Somehow I believed that the Shoe Faculty taught shoemakers, and decided for the Textile Faculty. I passed my entrance exams easily. There were no prejudices against Jews at the time.

The dormitory was a shabby wooden house with no running water or toilet. There was an Orthodox church across the street from the dormitory, and we used their toilet. We fetched water in buckets. It was impossible to live on the stipend. Mama couldn’t afford to send me money. After classes I worked part-time as a typist in the Institute of Astronomy. I worked till midnight and left the typed pieces with the guard. I typed in Latvian. I also typed minutes and sheets for a shop. I slept little and ate little, but I studied very well and could also afford to support Mama.

There were Russian and Latvian students in the dormitory, but I never faced any anti-Semitism. I got along well with all of them. I finished my school with honors and before getting a job assignment 35 I was offered to go to the Leningrad College of Light Industry. This was a very tempting offer, but I was reluctant to leave Mama alone for so long. I wanted to stay in Riga.

I got a job assignment at the sewing factory. I worked as a shift forewoman in the sewing shop. I also received a small room - eight square meters - in the attic with no heating, gas or water. The front door of the room led to the staircase. There was a wood-stoked stove in the kitchen. However, this was at least some lodging. I convinced Mama to move in with me. Taube stayed in Ludza. She didn’t want to move. Taube died in Ludza in 1955. Mama had poor sight. The staircase was very steep, and she had to make a strong effort to climb it, but we were happy to be together. We accepted life as it was.

We observed Jewish traditions after we returned from the evacuation. The Soviet regime struggled against religion 36, but we didn’t think about it. We had Jewish traditions in our blood. Of course, we couldn’t follow the kashrut according to all rules, but we tried our best. We also celebrated Jewish holidays and tried to have traditional Jewish food on our table, even if we had to replace gefilte fish with potato pudding. We always had matzah on Pesach.

At the factory I received offers to join the Party several times, but I knew that being a party member I would have had to participate in party activities, and so I refused telling them that I was not ready to join the Party yet. Later I had another job and had no more such offers.

In 1948 anti-Semitism was brewing in the air. Processes against cosmopolitans 37 began, and it was clear that all cosmopolitans were Jews. Since cosmopolitans were enemies of the people, this meant that all Jews had to be watched closer to know what they had on their minds. Many Jews were fired. It was difficult to find another job. Nobody wanted to employ Jews. Fortunately, it didn’t affect me. My colleagues had a friendly attitude toward me. I’ve never kept my Jewish origin secret, and I’ve never wanted to change my Jewish name of Hana to a Russian name. If somebody addressed me with ‘Anna,’ a Russian name, I corrected this person saying my name was Hana. There were also talks that Jews had never been at the front holing up in Tashkent, Central Asia, though everybody knew that many Jews served at the front in the Latvian division.

The establishment of the state of Israel was a great joy for my mother and me. We knew that since Jews had their own state, we were under its protection no matter where we resided. We were happy that this ancient dream of our nation to restore their state came true.

In 1953 the Doctors’ Plot 38 started. I didn’t believe that Jewish doctors would poison Stalin, but some people did. Every day the radio broadcast the latest on Stalin’s health condition. It was clear that he was dying, and I prayed every day for his health. When on 5th March 1953 the radio announced his death, I cried like everybody else. I thought this was the end of the world and that we would never manage without Stalin. Of course, I didn’t know what was actually going on. Only later we learned that Stalin’s death saved Jewish people from a terrible ordeal. We didn’t know that there were trains prepared to take Jews to Siberia. When Khrushchev 39 spoke about Stalin’s crimes at the Twentieth Congress of the CPSU 40, I felt like everything I believed in had crushed. However, life went on. People were returning from exile, and what they were telling us was even more frightening than what Khrushchev had disclosed.

Marriage and children

I got married in 1953. I met my future husband Aron Rayzberg at the factory. He came to work as a foreman assistant at the shop. We decided to get married after we’d known each other for under two months. We lived a long and good life together, despite its hardships and difficulties.

Aron came from Korosten, Zhytomir region, Ukraine [150 km west of Kiev]. Aron father’s name was Moisey Rayzberg. His mother’s name was Basia. Basia was a dressmaker. Moisey owned a bakery. The Soviet regime nationalized this bakery, and he worked as a baker there. They were poor, but all their children went to school. They had six children, but three died in infancy. Three survived: Isaac, Aron’s older brother, Aron, born in 1928, and their younger sister Ida, born in 1929.

Their family was very religious. During the tsarist regime the Zhytomir area was within the Pale of Settlement, and the Jewish population was numerous before the war. The Jewish community had synagogues, cheders and raised their children in the Jewish way.

Aron’s older brother perished at the front in Belarus during the war. He was buried in a common grave. I wrote requests to various recruitment offices, and one day I received a response that Isaac Rayzberg had perished as a hero fighting for his Motherland. There was also the location of his grave indicated in this letter.

Aron, Ida and their parents were in the evacuation. After the war they returned home. Korosten was ruined. There was no place to live or a job. Their relatives had moved to Riga. Aron’s cousin Semyon Rayzberg was at the front in Latvia. He participated in the liberation of Riga, and moved to live there after the war. They were very hard up. Aron worked as a founder, before he fell ill with silicosis, and doctors advised him to change his job. Aron finished a technical school. He was responsible for equipment and devices at the factory. Aron was well respected at work.

Ida got married. Her marital name was Lipschiz. Ida had two children. She moved to Israel with her family, when mass emigration started in the 1970s. Ida died in the 1990s, and her children still live in Israel.

We had a traditional Jewish wedding. Of course, we couldn’t go to the synagogue. Aron was a party member and a shop party unit leader. There was a chuppah set up in my husband’s parents’ home. Our mothers cooked the wedding dinner of traditional Jewish food. Aron moved in with us after the wedding. Our son was born in 1954, and there were already four of us sharing this little room in the attic.

I wanted to name my son Mikhail, Moisey, after my father, but Aron’s father’s name was also Moisey, or Moishe, and it is against Jewish tradition to give babies the names of living relatives. This is a prejudice: they think that since the name has been given to a successor, the predecessor can leave this world. So we gave our son the name of Leizer, and he is Lazar in his documents. According to the tradition, the brit milah was performed on the eighth day. We invited a rabbi from the synagogue and a man to do the circumcision. It goes without saying that we kept this all a secret. I was very concerned about any possible infection that my son might get and even left the room to avoid seeing the process. However, everything went well, and the baby was healthy and strong.

Life was hard. If it hadn’t been for Mama, I don’t know how I would have managed. The maternity leave was 30 days and I had to go back to work. Mama brought my son to the factory for me to breastfeed him. This was particularly difficult for her to do in winter. We had no pram, and she had to carry the baby wrapped in a heavy blanket all the way to the factory. In summer we rented a little wooden hut in the suburb of Riga. My son spent all day in the garden. Mama took care of the baby till we came home from work. The only disturbing thing was that there were many rats, running through the house at night. At times my husband had to get up in the middle of the night to chase away the rats.

Before my son was born I was offered a job at the Ministry of Light Industry. There were the Ministry representatives visiting the factory, and I interacted with them. However, I was reluctant to go to work at the Ministry. I didn’t like paper work or generation of reports. I refused several times, but when another offer came, I agreed. The Ministry was located across the street from our house, while the factory was quite at a distance. Working at the Ministry I had more time to spend at home, and also, could drop by home during lunch to help Mama. I also studied at the extramural department of the Leningrad College of Light Industry and obtained a diploma. I worked 42 years at the Ministry and retired in 1981.

It took me some time to get used to the work at the Ministry. I liked working with people, and didn’t like paper work. However, I was a decent employee at the Ministry. Even those of my colleagues, who had a less than favorable attitude towards Jews, valued and respected me. I had two negative features, being a Ministry employee. Firstly, I was Jewish, and secondly, I wasn’t a member of the Party. However, through my work experience I had eight different bosses, and they had no problems with my performance. No staff lay-offs ever affected me, just because I was the best employee.

There were other Jews at my work place. Russian and Latvian employees were promoted to managers, and their Jewish colleagues stayed in the shadow. Our managers had Jewish assistants, who were smart and good. Jews knew that due to ‘Line item 5’ 41 they had no hopes of being promoted to managers, but they had to work anyway.

When I turned 55, and it was time to think about retirement, I got a job offer from my factory. If I had accepted this offer, I would have received a higher pension since it would have included bonuses and other allowances. However, I was used to the Ministry and I was reluctant to change jobs. In the late 1970s I received a three-room apartment in the new house that the Ministry built for its employees. We were very happy to get it.

We continued observing Jewish traditions in the family. Though my husband was a party member, he had grown up in a religious family, and he respected traditions very much. We had to celebrate Jewish holidays in secret, but my husband’s parents didn’t conceal their religiosity. Every year my mother-in-law went to visit the grave of a rabbi in a small town - I have forgotten its name - in Zhytomir region. This was considered to be a holy place, and many Jews went there for a blessing. They were poor and had to save for a year to pay for the trip, but she never missed one trip.

Basia was truly religious. When it wasn’t possible to buy matzah for Pesach, she baked it for the rest of the family in her own stove. At Yom Kippur she bought live chickens at the market and we visited her for the Kapores ritual. When she occasionally failed to buy chickens, we conducted the ritual with money. On Sabbath she walked to the synagogue, though it was quite a distance from home. Our house was across the street from the only synagogue in Riga. On holidays the whole street was filled with people.

My husband and I couldn’t visit the synagogue, so we observed Jewish traditions at home. I always fasted at work, and explained to my colleagues that I wasn’t feeling well. We also celebrated Soviet holidays after my husband moved in with us. We celebrated Victory Day 42, which was a really great holiday for us. The rest of the holidays were just additional days off for us, when we could spend more time with the family and visit our relatives.

We spent vacations near Riga. Occasionally we visited my husband’s family in Korosten. I remember our first trip there. We were walking along the street to his house, and children were running ahead of us shouting, ‘Arele and his wife are here!’ We enjoyed a wonderful reception. They were very nice and hospitable people. We stayed in Aron’s relatives’ house. There were long tables under cherry trees in the yard with plenty of Jewish food on them. Neighbors came to meet us, and they all were invited to sit at the table. However, Ukrainian Yiddish was a little different from that in the Baltic countries, but we understood each other well. We became friends. Sometimes Mama and little Lazar spent a whole summer in Korosten. There is nobody left in Korosten now. They moved to Israel in the 1990s.

I often went on business trips. Most of them were to Moscow and Leningrad. I noticed that the way Jews felt there was very different from how they did in Latvia. When we had visitors from Russia, they were surprised to hear people speaking Yiddish in the streets, while this was quite natural for us. There were many Jews in Riga at the time. Jews also held some leading positions. There were also anti-Semites, but I think, they were mostly those, who moved to Latvia after the war. Anyway, there were fewer anti-Semites than in Russia or Ukraine. Young people from other republics of the USSR came to the Baltic republics to enter higher educational institutions.

In the 1970s many Jews moved to Israel. My husband and I didn’t consider departure. I don’t like any changes, even the ones that are for the better. However, I sympathized with those who decided to move to Israel to live in their own country. Many of my friends have left. I couldn’t correspond with them at the time for the fear of losing my job. However, they wrote to my mother-in-law and we kept in touch this way. When my acquaintances visit her from Israel, Germany or the USA, they wonder why I’ve stayed. Anyway, I am here. Here is my home, and here are the graves of my dear ones.

My son went to the school near where we lived. He was very good at school. He was particularly good at exact sciences. When he finished the sixth grade, his teacher advised him to go to the mathematical school. It wasa Latvian school with advanced study of physics and mathematics, and it was the only school of the kind in the town. My son went to this school. The majority of students were Jewish children. At the beginning my son had to spend much time on his studies, but gradually the situation improved. He finished the school with honors. After finishing this mathematical school Lazar had no problem with entering the Polytechnic College. He studied at the Faculty of Mechanics.

My son was a good student. He completed his diploma work at the military plant. The plant management liked him a lot and forwarded a request to his college to assign him to this plant upon graduation. However, the Ministry didn’t approve the request for a Jew to work at the military plant. My son’s diploma tutor told him this was the only reason for non-approval. Lazar went to work at the railroad carriage building plant. It was located not far from home, and the atmosphere there was good. The majority of the employees were Jewish. They had a good attitude toward my son.

Lazar got married when he was a student. His wife is Russian, and my husband and I were very much concerned about it. However, we didn’t make any difficulties for them knowing that if we insisted, our son would leave her. But we also knew that if his life with another woman went wrong, he would blame us for his misfortunes. We understood that we couldn’t interfere with them. Fortunately, my son has a good wife and a good family. They have three sons. Mikhail was born in 1979, Yevgeniy was born in 1987, and Alexandr was born in 1988.

Mikhail finished a Jewish elementary school. I insisted on it, emphasizing on the closeness of the school to where they lived. Lazar’s wife didn’t have any objections to this. Mikhail studied well, but my son didn’t like the fact that there was no homework given to children and that there were few attendance days due to Soviet or Jewish holidays, or visitors from Israel or the USA, and the children were released from school again. Lazar was concerned that his son wouldn’t be trained to work and study discipline. He sent Mikhail to the gymnasium. Our grandson meets with his friends from the Jewish school.

When it was time for Mikhail to obtain his passport, he said he was going to have his Jewish origin indicated in the passport. This was very important for me, but I was concerned that my daughter-in-law would be against. She didn’t interfere, though. She said this was to be Mikhail’s choice. Our younger grandchildren also identify themselves as Jews, though the relevant line item has been removed from their passports. Both of them study in the gymnasium.

Mikhail completed a Masters at the Riga College of Transport Engineers. He specializes in computer engineering. His wife Yelena also finished this college. She is an economist. Their daughter Yulia is three.

My husband died in 1985. He felt ill in a tram all of a sudden, but the other passengers didn’t pay attention to him. When somebody finally noticed that there was something wrong with him and called the ambulance, it was too late. This was such a tragedy for me! We buried my husband at the Jewish cemetery.

There was only me and my elderly blind mother left. If it hadn’t been for Mama, I would have died from grief and loneliness. She had a strong will. She supported me and didn’t allow me to cry. Mama said that if I kept crying, it would be wet for Aron to lie in the ground. However, she also grieved and kept saying that she should have been the one to die. I only lived for the sake of Mama. She was completely blind and helpless, and I had to take care of her. Mama died in 1989, one month before turning 90. Her grave is beside my husband’s grave at the Jewish cemetery in Riga. 

Recent years

When perestroika began, I liked what Mikhail Gorbachev 43 was doing. I was sorry that my husband had died before the time, when Jews could go to the synagogue and celebrate Jewish holidays freely, when it was no longer judged as a crime and anti-Soviet activity. It was allowed to correspond with people abroad and travel to different countries. Newspapers and TV and radio programs became interesting. I knew that it was no longer important for me, considering my age. My life was over, but I was happy for my son and grandchildren. It was good for them, no doubt.

The Jewish life was revived during perestroika. The Jewish community of Latvia was re-established, and also, the Latvian Association of Jewish Culture, LAJC 44, was opened. There was a Jewish family living nearby, and we were friends. They were going to emigrate, but they told me they wouldn’t move till they had taken me to the community. I didn’t feel like going anywhere, and they put me on the community list themselves. Volunteers started visiting me. I realized that somebody needed me and remembered about me, and this is very important for me, particularly after my mama died and I am absolutely alone. I began to regain my senses. I visit the community and have many acquaintances and friends there. This is my second home now.

I feel a bit sorry about the breakup of the USSR [in 1991]. This was a great state, and life was much easier than it is nowadays. When Latvia gained independence, life became more expensive. Pension is not sufficient to cover all needs. I remember life in Latvia before it was annexed to the USSR, and I hope that life will improve. I will not live that long, but it will be good for my son, my grandchildren and great-grandchildren. Their life has already changed and they are used to being free. Actually, one has to learn this as well.

Our Jewish choir is 15 years old, and all these years I’ve been its monitor. I remember how it all started. About ten of us got together in a park and started recalling the Jewish songs of our childhood. Someone had an accordion and started tuning up and playing quietly. We were recalling the forgotten songs by words and lines. A hooligan approached us yelling some anti-Semitic crap at us. We left the park and went to the LAJC where we stayed in the hallway. Hana Finkelstein, the chairman of the charity center, saw us there and suggested that we rehearsed in the center. She gave us shelter and supported the choir.

The center purchased costumes for our performances. We began to collect songs and music and also searched for people that wanted to sing in the choir. It was difficult in the first two years, but then our choir started growing and the repertoire was quite significant. My friends from Germany, Israel and Canada have sent me songs and notes. We rehearse a lot and tour Latvian towns that have a Jewish population.

The participants of the choir are old and ill, but when they sing you only see inspiration on their faces. They sing with their hearts, not with their throats. There were a number of men in the choir, they were beautiful soloists. There are few left: some passed away, and the others emigrated. However, we have newcomers, and our choir is alive. And, I guess, it will live on.

We are like a family. We celebrate birthdays and Jewish holidays. We recently celebrated the 85th birthday of Miron, our conductor. It was a nice party. Miron liked it. We live in different areas of the town, but we talk on the phone every day. I could never imagine that I would gain so many close people at my old age, when people usually only lose their dear ones.

I wouldn’t say I’m religious, but I pray every day. I didn’t remember the prayers of my childhood, but I have a prayer book for children, and it helps me to recall them. Every morning I thank the Lord for giving me another day, that I am healthy, can get out of my bed and talk to friends. Before going to bed in the evening I thank Him for the past day and that it was a good day. I pronounce the words of prayers in Hebrew and I understand what I am saying. I believe this helps.

Glossary:

Életrajz

Földes Klára egyedül él a város központjában levő lakásában. A szobáiban nagy a rend. A falakon absztrakt festmények. Klára néni nagyon kedves hölgy. 83 éves, de sokkal fiatalabbnak látszik. A konyhában ültünk le beszélgetni. Ott melegebb volt, mint a lakás többi részében, és ez barátságosabbá tette beszélgetésünket. Szereti, ha meglátogatják, mert így van kivel beszélgetnie.

Sajnos nem tudok semmit a dédnagyszüleimről. De emlékszem dolgokra a nagyszüleimmel kapcsolatban. Édesanyám szüleit Kohn Móricnak és Vilmának hívták, Nagyvárad mellett éltek, Váradlesen [Váradles – kisközség Bihar vm.-ban, 1910-ben kb. 900 főnyi lakossal. – A szerk.]. A nagymama, úgy tudom, Váradlesen született, a nagyapám nem tudom, ha ott született. Erről nincs semmilyen dokumentumom. Édesanyám szülei magyarul beszéltek, mert Nagyvárad az Osztrák–Magyar Monarchia része volt akkoriban. Az anyai nagyszüleim Nagyvárad mellől Sofronyára költöztek, ez egy kis falu Aradtól nem messze. Itt vendéglőféleségük volt, közel az állomáshoz. Móric nagyapám Sofronyán halt meg 1918-ban, de mivel ott nem volt zsidó temető, ezért Aradra vitték, és ott temették el. Vilma nagymamám ott maradt egy darabig Sofronyán. Három lányuk volt: Margit (az anyám), Erzsébet és Zseni. Mind Váradlesen születtek. Édesanyám, Kohn Margit, 1898-ban született. 8 évvel volt fiatalabb édesapámnál. Erzsébet Kürtösön [Kürtös Arad vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben is, 1920-ban is 8300 főnyi magyar, román és német ajkú lakossal. – A szerk.] élt. A férjét Stern Józsefnek hívták, textilüzlete volt és földje Nagyiratoson [Nagyiratos vagy Forraynagyiratos – Arad vm.-ben lévő község volt, 1910-ben 1400 főnyi lakossal. – A szerk.]. Két gyermekük volt: Márta és Károly. Mártának van egy orvos fia, aki nős és két gyereke van, Kölnben, Németországban élnek. Károly meghalt Segesvár mellett egy munkatáborban. Hegyeket robbantottak, s egy szikla zuhanás közben megváltoztatta az irányát, és őrá zuhant. Ez az 1940-es években történt, a második világháború alatt. Édesanyám kisebbik testvére, Zseni Temesváron élt [Temesvár székhelye volt Temes vm. törvényhatósági és a temesi járás közhivatalainak; már a 20. század első évtizedeiben is számos gyár volt a városban (dohánygyár – 1600 munkást foglalkoztatott), vasúti műhely, 2 gépgyár, a harangöntőgyár, pénzszekrénygyár, cement- és mozaikgyár, több téglagyár, a majolika- és kályhagyár, gyapjúfonalgyár, 2 pamutfonó- és szövőgyár, 1 kötszövöttárugyár, kalapgyár, cipőgyár, kesztyűgyár, 3 gőzmalom, 1 cukorka- és csokoládégyár, sörgyár, 2 szeszgyár, 2 szilvóriumgyár, gyufa- és kocsikenőcsgyár, villanytelep, gázgyár, több nagy könyvnyomda stb. Dél-Magyarország forgalmi gócpontja volt (a vasutak 8 irányban ágaztak szét). Kereskedelmének fő cikkei: gabona, fa, ló, marha és ipari cikkek voltak. A hiteligényeket az Osztrák–Magyar Bank fiókja, 22 bank- és takarékpénztár és 4 szövetkezet elégítette ki. Lakosainak száma 1850 és 1910 között több mint négyszeresére, 17 700 főről 72 600 főre emelkedett (1925-ben 90 000 lakost számláltak össze.). 1910-ben a lakosok 44%-a német, 39%-a magyar, 10%-a román, 5%-a szerb ajkú volt. Hitfelekezet szerint az alábbi megoszlást mutatták: 67% római katolikus, 15% görög katolikus, 9% izraelita, 5% református, 2% evangélikus, 1% görögkeleti. – A szerk.]. Első férje pesti zsidó volt, Ungár Sándornak hívták, ő meghalt az első világháború után. Zseni második férje román volt, nem volt zsidó, Simedrea Vasilénak hívták. Két gyermeke volt: az első házasságából Anna, a második házasságából Titusz.

Édesanyám a vonaton ismerkedett meg édesapámmal, mindketten Kürtösre utaztak. Édesapám az Osztrák–Magyar hadsereg katonája volt [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], édesanyám tisztviselőként dolgozott. Az édesapám, Grünbaum András 1890-ben született, Konyáron [Konyár Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2752 fő lakossal. – A szerk.]. Édesapám is, édesanyám is Kereskedelmi Líceumot végzett [valószínűleg felső kereskedelmi iskoláról van szó; lásd: kereskedelmi iskolák]: édesanyám Aradon, édesapám Debrecenben. A szüleim magyarul beszéltek, de az édesapám ivritül is tudott. Édesapám harcolt az első világháborúban, de nem emlékszem, hol.

Az édesapám szülei Magyarországon éltek, egy Konyár nevű faluban, Debrecen környékén. A magyarországi nagyszüleim magyarul és jiddisül beszéltek, és nagyon vallásosak voltak. Grünbaum volt a nevük. Ismertem az apai nagyanyámat. Kicsi, sovány asszony volt, parókát viselt. Nagyon vallásos volt. Az apai nagyszüleimnek öt gyermekük volt, mind Konyáron születtek: egy lányuk, Aranka és négy fiúk volt: Márton, fogorvos, Pál, hivatalnok, Lajos, aki a szülei üzletét vezette, és édesapám, András.

Anyagilag jól álltak. Volt egy textilüzletük, mindennel, ami kell és földjük. Kukoricát és görögdinnyét termesztettek. Voltak alkalmazottjaik is, akik a földeket megmunkálták. Emlékszem, nagyanyámnak volt egy nagy udvara, ahol a kukoricát tartották. A görögdinnyék hatalmasnak tűntek nekem. 4-5 éves voltam akkor, és úgy játszottam, hogy lovagoltam rajtuk. Mivel közel laktunk a magyar határhoz, gyakran meglátogattuk Konyáron élő nagyszüleimet. Nem emlékszem, hogy lettek volna állataik, de mivel nagy háztartásuk volt, úgy gondolom, kellett legyenek csirkék és libák. A nagyanyámnak nagy, szép háza volt, két konyhával (az egyik télire, a másik nyárára). A házban 4 szoba volt, egy sorba építve, előttük egy hosszú, üveges tornáccal.

Valami másra is emlékszem Grünbaum nagymamámmal kapcsolatban. Volt neki egy nyári konyhája sütőkemencével. A kemence nagyon nagy volt, és mögötte volt egy külön hely, ahol egy nagy edényt tartottak, amiben a zsírt gyűjtötték a töpörtyű kiolvasztása után. Egy napon a tejesasztalnál ültem, egy csésze kakaót iszogatva. A másik, húsosasztalnál dolgozó nőket néztem, és észrevettem, hogy egyre a kemence mögötti edényhez járnak, és odaöntik a zsírt. Így hát én is vettem a csészémet, és beöntöttem a kakaót az edénybe. Aligha örült a nagymama, hogy nem lehetett már felhasználni a zsírt, ugyanis nagyon vallásos volt [lásd: étkezési törvények]. Túl kellett adjon rajta – valószínűleg a személyzetnek adta, akik hazavitték.

A család kóser volt, a férfiak minden nap eljártak a zsinagógába, és amikor nem mentek, elmondták otthon az imádságokat. A nők csak sábeszkor mentek zsinagógába. Megtartottak minden zsidó ünnepet [lásd: nagyünnepek]. Az édesapám szülei, a fivérei, a sógornői nagyon vallásosak voltak, a sógornők parókát viseltek.

A szüleim, miután 1919-ben összeházasodtak, Kürtösön éltek. Kürtös egy nagy, gazdag falu volt, később város lett belőle. Abban az időben Kürtösön a zsidó foglalkozások a szabóság és a kereskedés voltak; [a zsidóknak] üzletük volt, földjük is volt, amit bérmunkások dolgoztak meg. Egyiküknek szatócsboltja volt.

Én Aradon születtem, 1920. március 17-én. Volt egy fivérem, György, aki 5 évvel volt fiatalabb nálam, tehát ő 1925-ben született. [Csak szülni ment oda az anya, egyébként Kürtösön laktak. – A szerk.] Kürtösön, a háború előtt nem voltak anyagi gondjaink. Jól ment nekünk. Nem volt földünk, de volt egy nagy házunk, benne az üzletünkkel. Textilüzlet volt, nyári és téli anyagokat, gombot, cérnát, zsebkendőt és a temetésekhez szükséges szemfedőt árultak. Édesanyámnak volt egy szolgálója a házban, Florica, az üzletben meg volt egy inasuk. A kürtösi házunk nagy, “U” alakú volt. Nem emlékszem, hány szobája volt, csak azt tudom, hogy hármat használtunk közülük. A többi szoba ki volt adva bérbe, három albérlőnk volt. A szüleim komfortosították a házat: volt folyó vizünk. Vizet pumpáltunk a kútból egy nagy tartályba, ami a padláson volt, és azt a vizet használtuk a konyhában és a fürdőszobában. Mi, gyerekek nagyon élveztük ezt csinálni. Fával fűtöttünk, öntöttvasból készült kályháink voltak. Volt egy nagy udvarunk is, és a veranda folytatásában egy kicsi kertünk. Az édesanyámé volt, ő gondozta. Nem voltak állataink.

Volt irodalom a házban, nem tudom, sok vagy kevés, mert csak vakáció idején voltam otthon, és ilyenkor együtt töltöttük az időt. A szüleim a helyi lapot olvasták, nem volt zsidó újság Kürtösön.

A piac mellett laktunk, a sarkon. A tér közepén állt a görögkeleti templom és a templom és az azt körülvevő házak között volt egy félkör alakú üres térség a piac számára. Kürtösön a piacnapok hétfőn és csütörtökön voltak. Nagyon gazdag piac volt a kürtösi, tejtermékekkel, tojással, majorsággal és egy mészárszékkel a templom mögött. Mi tejterméket, zöldséget és majorságot vettünk a piacon. A sakter kóser módon vágta le. A mészáros zsidó volt, de a hús, amit árult, nem volt kóser, mert csak néhány zsidó család élt Kürtösön.

Amikor 7 éves voltam [1927-ben], nagyanyám (édesanyám anyja) hozzánk költözött Sofronyáról Kürtösre. Akkor már a nagyapa rég meg volt halva. Édesanyám épp akkor esett át egy műtéten, és nagymama segíteni jött hozzánk, aztán ott maradt nálunk. Nagymama 5 lejjel szokott elküldeni minket a mészárszékbe, ezekkel a szavakkal: “Menj és vegyél húst, hogy estére borjúgulyást tudjak csinálni apádnak.” Nem mentünk túl gyakran vásárolni. Nagymama szeretett vásárolni. Gondoskodott a háztartásról, amíg a szüleim az üzletben dolgoztak. Nem vásároltunk disznóhúst. Ősszel libát vettünk, miután megtöltöttük őket, a legfinomabb részeket savanyú sós vízbe tettük, és megfüstöltük. Így nagyon jól elálltak egész télen, tavaszig. Ugyanezt tettük a marhahússal. A füstölt húst a kamrában tartottuk. Nagyon finom íze volt.

A zsidók elszórtan laktak Kürtösön, nem volt külön zsidó negyed. A zsidó hitközség tizenöt családból állt, ami azt jelentette, hogy elegen voltunk ahhoz, hogy megtartsuk a szertartásokat a törvény szerint. A zsinagóga egy átalakított parasztházban volt, az egyik szoba a nők, a másik a férfiak számára. Nem erre a célra készült épület volt, de minden pénteken, szombaton és minden ünnepkor összegyűltek benne. Olyan kevesen voltunk, hogy nem volt rabbink vagy más elöljárónk. Édesapám volt a közösség vezetője. Édesapám nem volt vallásos ember, de tudott mindent [tradíciót]. Édesanyám gyertyákat gyújtott, de nem viselt parókát.

Emlékszem, hogyan ünnepeltük a Pészáhot. A legtöbbször az iskolai szünidő idejére esett, így együtt tölthettem a családdal. A máceszt [lásd: afikómen] a párnák közé rejtették el, és nekünk, gyerekeknek meg kellett találnunk és el kellett lopnunk őket. Mivel édesapám ismert minden szokást, ezt az ünnepet minden részletében megtartottuk [lásd még: széder].

Amire még emlékszem, hogy a Purimot sok tésztával ünnepeltük meg. Édesanyám porcelán tányérokon különféle tésztákat rendezett el, fehér szalvétával takarta le őket és elvittük őket a zsidó baráti családoknak. Sok selahmóneszt csináltunk mindig, ez egy diós és mákos tészta [Sláchmónesznak azt az  ételajándékot (rendszerint persze süteményt) magát nevezik, amit Purimkor küldenek a barátoknak, nem a sütemény fajtáját. – A szerk.].

A család többi tagjával ünnepek idején találkoztunk. Temesvári nagynéném, Eugénia  [Zseni] nálunk szokta tölteni az ünnepeket. Édesanyám második lánytestvére, Erzsébet Kürtösre ment férjhez, és a két gyerekével, az unokatestvéreinkkel találkozgattunk.

Nagyon jól egyeztünk a keresztény szomszédainkkal. Az ő lányaik nagyon jó barátnőim voltak. A szüleink is baráti viszonyban voltak. Jó viszonyban voltunk a görögkeleti pópával, Brădeannal is. Három lánya volt, akikkel sok időt töltöttem együtt.

Nem emlékszem, hogy megünnepeltük volna a születésnapomat, nem volt szokás ez nálunk. Még arra sem emlékszem, hogy valaha meg lettem volna híva valaki más születésnapi zsúrjára: sem a Brădean pópa lányaiéra, sem az Ardelean tanító lányáéra, akivel együtt jártam óvodától a kolozsvári érettségiig.

Kürtösön jártam óvodába, aztán állami iskolába jártam, mert nem volt zsidó iskola Kürtösön. Elemi iskolában a kedvenc tanítónőm Elvira Cioară volt. Ő volt a tanítónőm az első négy tanévben. A két kedvenc tantárgyam a nyelvtan és a matematika volt. Amíg Kürtösön laktunk, emlékszem, hogy egy tanár járt be az iskolába Aradról, és engem hegedülni tanított. Ez nagy segítségemre volt, amikor tanár lettem, mert az énekórákon tudtam hegedülni nekik.

Az elemi iskola elvégzése után a szüleim fizettek az iskoláztatásomért. Nem volt nagyon drága, bárki megengedhette magának. 12 évig jártam iskolába. Tehát az első négy elemi osztályt Kürtösön végeztem, aztán 8 évig tanítóképzőben tanultam, hogy tanítónő lehessek. Az első évet Aradon végeztem. Mivel ott az iskolát bezárták, elhelyeztek Lugosra [lásd: Lugos (1920–1940)], ahol a második évemet töltöttem. Aztán azt az iskolát is bezárták, és Kolozsvárra [Kolozsvár (1920–1940) – Város Romániában a Kis-Szamos mentén, Kolozs vármegye székhelye. 1919-ig és 1940–44 között a Magyar Királyság része. Fontos gazdasági, kereskedelmi, ipari, kulturális és oktatási központ, Erdély egyik legjelentősebb városa. Jelentős a bőr-, dohány-, fém-, textil- és agyagipara. Kolozsváron zajlott le 1918. december 22-én az a nagygyűlés, amelyen kijelentették, hogy az erdélyi magyarok továbbra is Magyarország keretei között kívánnak élni. Két nappal később a román hadsereg bevonult a városba. 1919-ben a Ferenc József Tudományegyetem elhagyni kényszerült Kolozsvárt (Szegedre tette át székhelyét), épületeit és fölszerelését pedig kénytelen átadni az I. Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek. A város a két világháború között az erdélyi magyar kultúra legfontosabb központja volt. Itt volt a székhelye az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Erdélyi Közművelődési Egyesületnek, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnek, az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek stb. Ugyancsak itt szerkesztették a legfontosabb magyar napilapokat is, az „Ellenzék”-et és a „Keleti Újság”-ot. 1930-ban 100 ezer lakosa volt (47 600 magyar, a többi pedig román, zsidó és német). – A szerk.] kerültem, ahol a következő 6 évet végeztem, és leérettségiztem.

Kolozsvárott bentlakásban laktam. A bentlakás olyan volt, mint a mesében. Saját konyhája volt. Minden étkezés olyan volt, mint egy kisebbfajta ünnep. Persze az étel nem volt kóser, mert az iskola nem zsidó iskola volt. A bentlakás nem volt olyan, mint a börtön. Ha voltak rokonaid vagy barátaid a városban, eljöhettek érted, és vasárnap délután, órák után kivihettek a városba, de szükség volt engedélyre a szülőktől. Az iskola jól vigyázott ránk. Volt egy keresztény ismerős család, amelyik ki szokott engem vinni, a Cucu család. Csak vakációk idejére mentem haza – karácsonyra, húsvétra és nyáron.

Az iskola ugyanabban az épületben volt. A földszinten voltak az osztálytermeink, és az emeleten kaptak helyet a hálótermek és a tanulószobák. Két egyenruhánk volt. Mindennapi öltözetként fehér-fekete egyenruhát hordtunk. Amikor hangversenyre, színházba mentünk, vagy különböző ünnepélyes alkalmakon, fehér és világoskék blúzt és kék színű szoknyát és blézert viseltünk. A délutáni szünet alatt a nevelő elvitt minket kötelező sétára a városba – moziba mentünk, ha ment valami érdekes film, vagy színházba. Szerdán színházba, szombaton az Operába mentünk, a matinéra. Az osztálytársnőimmel nagyon jól egyeztem. Nem volt megkülönböztetés vallási alapon. A tanszemélyzet sem tett különbséget köztünk. Nem én voltam az egyedüli zsidó az iskolában. Volt még két zsidó iskolatársnőm, az egyik idősebb, a másik fiatalabb volt nálam. Az egyikük egy rabbi lánya volt.

Kedvenc tanárnőm az igazgatónő, Ioana Gábor, egy rendkívüli nő volt, a franciatanárnő, Jana Casian és az anatómia-tanárnő. Az anatómia-tanárnő csodálatosan tanított. Színes krétával olyan kifejező ábrákat rajzolt, hogy mindent megértett az ember, még csak nem is kellett otthon tanulni. Később különböző egyetemekre vittek bennünket, ahol előadásokat hallgathattunk. Emlékszem, az egyik előadás alkalmával egy professzor azt mondta: „A szeretet útja a gyomron vezet keresztül. Vigyáznunk kell arra, hogy az állatot jól tápláljuk.” Ezt a gondolatot tudományosan is kifejtette.

Emlékszem a vallásórákra. Valaki elvitt engem minden vasárnap. Később a rabbi kezdett bejárni az iskolába, és a tanáriban tartottuk a vallásórákat. A rabbi fiatal volt, nagyon jóképű, nős ember volt, és két gyereke volt. Miután meséltem róla az osztálytársnőimnek, mindig találtak különféle ürügyeket, hogy bejöjjenek a tanáriba vallásóra alatt, mindig kerestek valakit vagy valamit.

Az iskolának volt kápolnája. Néha elmentem oda. Az iskola kórusában is énekeltem. Alt hangom volt. Sokszor, főleg a húsvéti böjt idején, meghívtak énekelni a görögkeleti katedrálisba. Nagyon jó zenei hallásom van, és a tanárunk ragaszkodott hozzá, hogy ne hiányozzak, mert altot énekeltem, amit jóval nehezebb, mint a rendes dallamot énekelni.

Kolozsvári tartózkodásom alatt elvégeztem egy vöröskeresztesnővér-tanfolyamot. Elvittek a kórházba, ahol figyelhettünk és tanulhattunk dolgokat. Az oklevelem még mindig megvan.

1938-ban elkezdtem egy kéthónapos védelmi kurzust önkéntesként. Az első hónapot Tordán töltöttem. Mind elméleti, mind gyakorlati oktatásban volt részünk. Megtanultam lőfegyvert használni. Volt egy tiszt, aki a kiképzést végezte. Pitic volt a neve, egy átok volt. Nem fejezhettem be a kurzust, mert az első rész után zsidókat már nem engedtek részt venni, így hazaküldtek. Végigsírtam az utat Tordától hazáig.

A háború alatt, amíg Kürtösön éltünk, amikor elkezdődött Hitler uralma, sok bukovinai zsidó – aki azelőtt Németországba ment tanulni, és ott maradt –, most a Budapest – Kürtös – Arad útvonalon tért vissza, megpróbálva hazajutni Bukovinába. Mert nem voltak irataik, sem útlevelük, csupán a rajtuk levő ruhájuk volt, le kellett szállniuk a vonatról Kürtösön, mert Kürtös a román–magyar határon van. Édesapámnak, aki a zsidó hitközség vezetője volt akkoriban, sikerült kapcsolatba lépnie néhánnyal a határőrök közül, és ezek mindig, amikor újabb személy vagy csoport érkezett, értesítették apámat. A határőrök ezért jutalmat kaptak. Néhányan az utasok közül nálunk maradtak pár napot, alkalmuk volt megfürödni, átöltözni, és mi új ruhát vettünk nekik. Volt egy ember, Guttman József nevű – tavaly halt meg Izraelben –, aki segített apámnak, az utasokat Aradra vitte. A hitközség gondoskodott róluk, segítette őket a hazatérésben. Mindnyájan nagyon szegények voltak. Emlékszem, egyszer otthon voltam Kürtösön vakáción. 1938-ban vagy 1939-ben lehetett. Az egyik menekült, egy Sturm nevű, egy egyetemi tanár, akart adni nekem valamit emlékbe. Nem volt semmi más nála, csak egy konzervnyitó. Még most is használom azt a konzervnyitót, bár van nekem modernebb is.

Miután 1939-ben leérettségiztem, hazamentem Kürtösre. Nem dolgoztam tanítónőként Kürtösön. Nem dolgozhattam állami iskolában, mert a zsidókat akkor már kitiltották az állami intézményekből, annak ellenére, hogy állami, román nyelvű oklevelem volt [lásd: zsidótörvények Romániában]. A gyulafehérvári zsidó hitközségnek szüksége volt iskolájuk számára egy tanítónőre, ezért 1939. december 1-jén Gyulafehérvárra költöztem. [Gyulafehérvár (1920–1940) – Város Romániában, a Maros és az Ompoly összefolyásánál, Erdély déli részén. Alsó-Fehér vármegye székhelye. Az erdélyi római katolikus érsekség és több egyházi intézmény székhelye volt. 1919-ig Magyarországhoz tartozott, azóta Románia része. 1918. december 1-jén itt került sor a Romániával való egyesülést kimondó román nemzetgyűlésre. (Ma december 1-je Románia nemzeti ünnepe). Gyulafehérváron található a Batthyáneum, Erdély egyik legértékesebb könyvtára és kéziratgyűjteménye. 1920-ban 9600 lakosa volt (5200 román, 2000 magyar 530 német és 1700 zsidó). – A szerk.] 1942. augusztus 31-ig laktam Gyulafehérváron. A gyulafehérvári rabbi neve Kraus volt. Volt neki egy velem egykorú lánya. A zsidó közösség nagyon vallásos volt; még azt sem engedték meg, hogy szombatonként retikült hordjak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ketten voltunk tanítók a zsidó iskolában. A másik egy magyar tanító volt, Gál. Ő a harmadikosokat és negyedikeseket tanította, én az elsősöket és a másodikosokat. A közösség nagy volt, és rendkívül gazdag. Voltak földbirtokosok is közöttük. Két és fél évig laktam Gyulafehérváron.

1941-ben egy új törvény arra kényszerítette a szüleimet, hogy Aradra költözzenek. Minden falun élő zsidónak városra kellett költöznie [lásd: zsidótörvények Romániában], és Arad volt a Kürtöshöz legközelebb fekvő város. 21-22 éves lehettem akkor. Emlékszem, hogy apámat behívatták a városházára, és azt mondták neki, hogy két órán belül minden zsidónak el kell hagynia Kürtöst. A 11 órás vonattal mentek Aradra. Várta őket valaki a zsidó hitközségtől, és elvitte őket a zsidó iskola udvarára. Innen különböző családokhoz küldték őket. Természetesen, Vilma nagyanyám is velük tartott Aradra. Ő 1945-ben halt meg Aradon, mert már öreg volt. Ő is az aradi neológ zsidó temetőben van eltemetve, mint a nagyapám.

Nem látogathattam meg a szüleimet, mert a zsidók nem utazhattak, volt egy törvény, amit a legionáriusok adtak ki [lásd: legionárius mozgalom; zsidótörvények Romániában]. Egy napon kaptam egy iratot a tanfelügyelőségtől, melyben az állt, hogy három napon belül be kell mutassak a törvényszéken egy írásos bizonyítékot arról, hogy nem voltam soha elítélve. Mit csináljak, hiszen nem engedtek Aradra utazni? Ha nem hozom az iratot, az a veszély fenyegetett, hogy elveszítem az állásom. Elmentem a törvényszékre, hogy a főügyésszel beszéljek. Tudtam, hogyan néz ki: kicsi, sovány ember. Elmentem egyenesen hozzá, és azt mondtam neki: „Zsidó vagyok, ön is nagyon jól tudja, hogy nem utazhatok. Úgy gondolom, segíthetne rajtam azzal, ha kérne az aradi törvényszéktől egy iratot arról, hogy soha nem voltam elítélve. Ön ideadná nekem ezt az iratot, és ha bebizonyosodna, hogy nem mondok igazat, amikor azt állítom, hogy soha nem voltam elítélve, ön visszavonhatja.” Rám nézett, és megkérdezte. „Ez törvényes?” Azt válaszoltam: „Nem tudom, hogy törvényes-e, de emberséges!” Ideadta a szükséges iratot, és azután soha többet nem láttam.

Csak az ismeretségeimnek köszönhettem, hogy sikerült hazamennem a szüleimet meglátogatni. A Vasgárda uralmának [lásd: legionárius mozgalom] idején a törvények nagyon gyakran változtak. Egy időben a zsidók csak akkor utazhattak, ha rendelkeztek orvosi igazolással Fehér megye orvosától, miszerint az illető személynek orvosi vizsgálatokra volt szüksége, amiket az én esetemben csak Aradon lehet elvégezni. Így hát elmentem az orvoshoz – kicsi, tömzsi ember volt –, megmondtam, hogy zsidó vagyok, és haza akarok menni meglátogatni a szüleimet. Mondtam, nem szenvedek semmilyen betegségben, 21 éves vagyok, és nem tudom, milyen betegséget állapíthatna meg, mert egyetlen gondom, hogy hiányoznak a szüleim. Megvizsgált és azt mondta, másnap menjek vissza a titkárságra egy bélyeggel, mert ott fogom megkapni a szükséges iratot. Megkaptam az igazolványt, és hazamentem.

Azt hiszem, a szüleim beszéltek rólam az aradi hitközségnél, és hogy Aradra szeretnék költözni. Amikor valaki nyugdíjba vonult, idehoztak. Hét évig tanítottam az aradi zsidó iskolában, 1942–1948 között. Az ivrit ábécéskönyvből tanítottam, mert tanultam egy kicsit ivritül Gyulafehérváron. Az ábécéskönyv nagyon jó könyv volt, sok képpel; a gyerekek könnyen tanultak belőle. Sok gyerek (vagy 30-35) volt egy osztályban, sokan közülük ortodox zsidók voltak. Én voltam a legfiatalabb tanítónő. Nagyon szerettem ünnepélyeket rendezni. Az egyik ünnepélyünket az Állami Színházban tartottuk. A primadonnát Blum Katalinnak hívták, és a barátnőm volt, őtanította a tornát és a balettet az iskolában. A háború idején a németeknek szükségük volt az iskolára, és el kellett költözzünk abba az épületbe, ahol a hitközség irodája van. Az iskolát az 1948-as államosítási törvény [lásd: államosítás Romániában] értelmében bezárták, minden kisebbségi iskolát állami iskolává alakítottak. Áthelyeztek egy aradi állami iskolába, a Ghiba Birta Iskolába, ahol 30 évig dolgoztam, a nyugdíjazásomig, 1978-ig.

A második világháború alatt az élet nehéz volt. Senkit nem kényszerítettek Arad elhagyására, de a hitleristák néhány korlátozást bevezettek: zsidók nem mehettek be bizonyos cukrászdákba, vendéglőkbe, strandra. Édesapám nehezen talált munkát. Az inasunk Kürtösön maradt, gondoskodott az üzletünkről, és időről időre pénzt küldött nekünk. A görögkeleti pópa, Bradean és más falubeliek szintén hoztak nekünk tartalékokat.

A második világháború idején apai nagyanyámat, lányát és kettőt a fiai közül koncentrációs lágerbe vittek. [Földes Klára rokonságát, mivel magyar fennhatóság alatt lévő területen éltek, deportálták. Ő maga és családja, valamint azok a rokonok, akik Dél-Erdélyben laktak, megmenekültek a koncentrációs táboroktól. Lásd még: Zsidók Észak-és Dél-Erdélyben. – A szerk.] Nem tudom, Mártonnak hogyan sikerült megmenekülnie [A felesége nem zsidó volt, talán ezért. – A szerk.], de a két fiútestvére – Lajos és Pál – nem jött haza a koncentrációs táborból. Palit és a fiait Debrecenből vitték el a németek, aknásított hídra kellett felmenniük, de nem tudom, hogy hol. Jól volt aknásítva a híd, mert felrobbantak. Az egyik fiával együtt volt, mindketten meghaltak. Ez 1944-ben volt. A másik fia valahol máshol halt meg. A felesége, amikor megtudta, hogy mi történt velük, megtébolyodott és rövidesen rá meg is halt. Lajos ott maradt a családjával Konyáron, s a nagyanyámmal éltek, onnan deportálták őket. Nagyanyám visszatért, a menyével, Lajos feleségével, Bertával és annak négy gyermekével (két kislány és két fiú). Berta a nagymamát egy taligában vitte, de sajnos meghalt a hazafelé vezető úton, miután már Magyarországra értek, a háború végén, 1945-ben. Nem tudom, hol van eltemetve. Ezután Berta a gyermekeivel együtt kiment Izraelbe. Nagyon vallásos volt: parókát viselt, sábeszkor nem gyújtott tüzet vagy villanyt, nem beszélt telefonon, és gyalog ment a zsinagógába, pedig sokat kellett gyalogolnia. Az ő egész családja nagyon vallásos volt. Berta egyik fia, Öcsi, az izraeli vám igazgatója volt egy ideig. Aranka, édesapám lánytestvére, aki már férjnél volt a háború előtt, és Mezőtúron lakott [Mezőtúr Jász-Nagykun-Szolnok vm.-i város, az 1930-as években 27 000 fő körül volt a lakosság lélekszáma. – A szerk.], visszajött a koncentrációs táborból, és kivándorolt Amerikába. Mártonék Pesten mellett éltek, magyar nő volt a felesége, aki a háború után halt meg, az 1950-es években. A halála után nem sokkal Márton a lányával együtt kiköltözött Izraelbe.

Férjemmel, Földes Andrással 1943-ban találkoztam, szilveszterkor. Aradon történt, egy barátnőmnél, akit Gyulafehérvárról ismertem. Már tanítónő voltam. Ő aradi volt. Három fiatalemberrel, akik testvérek voltak, mentem a szilveszteri mulatságra. Kettő közülük orvos volt, a harmadik mérnök. Ők is kitelepítettek voltak. Ők kísértek haza, de az volt az az este, amikor megismertem a jövendőbeli férjem.

András Aradon született 1906-ban [Arad: Arad vm. székhelye, itt találhatók a vármegye törvényhatósági hivatalai és az aradi járás közigazgatási hivatalai. Számos oktatási intézmény van a városban (görögkeleti püspöki hittudományi főiskola, kir. főgimnázium, áll. főreáliskola, állami felsőbb leányiskola, állami elemi és görögkeleti román elemi tanítóképző intézet, községi polgári fiú-és leányiskola, görögkeleti román polgári leányiskola, községi felső kereskedelmi iskola, állami fa-és fémipari szakiskola, kereskedelmi és iparos tanonciskola, konzervatórium, 22 mindennapi és 3 ismétlő elemi iskola, 7 kisdedóvó). Nagyobb iparvállalatai: Weitzer-féle vagon- és gépgyár, a vasúti javítóműhely, automobilgyár, fűrésztelep, 4 bútorgyár, a Széchenyi-gőzmalom és Neumann-féle gőzmalom, a Neumann-féle óriási szeszfinomító és élesztőgyár, szalmaanyaggyár, textilgyár, ecet- és likőrgyár, gázgyár, könyvnyomdák stb. Kereskedelme a nyersterményeken (gabona, bor, fa) felül az ipar minden ágára kiterjed. A kereskedelem és ipar támogatására az Osztrák–Magyar Bank egyik legnagyobb fiókintézete mellett 4 bank, 11 takarékpénztár és 37 szövetkezet és számos biztosítóintézet ügynöksége működik. Lakosainak száma 1869 és 1910 között közel megduplázódott, 32 700 főről 63 200 főre emelkedett (69% a magyar, 17% a román, 10% a német és 2% a szerb ajkúak aránya; a lakosok kb. 10-11%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez). – A szerk.], amikor Arad az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Idősebb volt, mint én, és volt három fiútestvére. A szüleit Földes Teréznek és Adolfnak hívták, de ők meghaltak, mielőtt megismertem Andrást. Géza testvérével együtt egy építőanyag-raktár társtulajdonosa volt Aradon. A háború alatt úgy segítette András a zsidó közösséget, hogy ellátta őket koporsónak való fával. András egyik testvére, Gyula Temesváron élt, mérnök volt, egy német gyárnak, az AEG-nek dolgozott [Az AEG (Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft) világcég volt, amelyet 1883-ban alapított Emil Rathenau német mérnök. Erősáramú elektrotechnikai berendezéseket gyártott. – A szerk.]. Az volt a jó abban, amit csinált, hogy munkaadói megtartották a második világháború idején is. A másik testvére Béla volt, aki gyógyszerészként dolgozott Aradon. A magyar katonák ölték meg, amikor 1944-ben bejöttek Aradra. Nem menekült el, mert azt gondolta, a magyarok nem fogják bántani, hiszen budapesti egyetemen szerzett diplomát.

1946. március 17-én esküdtünk Andrással a neológ zsinagógában Aradon. A szertartás nélkülözött minden fényűzést, de a házasság 44 évig tartott. Háború volt, és mindenki gondokkal küzdött. Nem volt gyermekünk, bár szerettünk volna. Megtartottunk minden ünnepet, zsidót és keresztényt egyaránt, mert sok keresztény barátunk volt. A férjem nem volt nagyon vallásos, de eljártunk a zsinagógába ünnepekkor [lásd: nagyünnepek].

A kommunizmus idején nem lettem tagja a kommunista pártnak, pedig felkértek rá. Végeztem a munkámat mint tanítónő, és nem érdekelt a politika. Eléggé el voltam foglalva: tanítottam, tisztán tartottam a házat, bevásároltam. Nagyon szerettem a nyarat, amikor minden szabadidőmet a strandon töltöttem.

Miután az építőanyag-raktárát elvették tőle, András tisztviselőként kezdett dolgozni ugyanannál a raktárnál. Drága András férjem 15 évvel ezelőtt [1987-ben] halt meg Aradon. A neológ zsidó temetőben van eltemetve.

György öcsém, miután befejezte a kürtösi elemi iskolát, az aradi német líceumba került. Édesanyám akarta, hogy megtanuljon németül. 1938-39 táján az osztályfőnök azt tanácsolta neki, vegye ki abból az iskolából a háború miatt, mert nem akarta, hogy később kitegyék. Egy nagyon jó asztalos befogadta inasnak. Aradon maradt a háború idején, és a háború után kiszökött Franciaországba egy barátjával, és elkezdett műbútorasztalosként dolgozni. Nagyon jó volt a szakmájában. Az antiszemitizmus miatt elhagyta Franciaországot, és Hollandiába ment. Ott dolgozott asztalosként, amikor valaki egy zsidó szervezettől megkérdezte tőle, nem akar-e Palesztinába menni. Repülővel vitték volna oda, de mint zsidó katonát. Én akkor már férjnél voltam. György felhívott és megkért, hívjam el a szüleinket (nekik akkoriban nem volt telefonjuk), hogy beszélhessen velük. Kiment Palesztinába, ahol részt vett a függetlenségi háborúban, a hatnapos háborúban és a Jom Kipur-i háborúban [lásd: 1973-as arab-izraeli háború]. Volt egy kis gyára Tel-Avivban. Izraelben egy volt gyulafehérvári diákomat vette feleségül, akit Klára Zsuzsannának hívtak. Egy kislányt fogadtak örökbe, egy unokatestvérünket, apánk testvérének, Mártonnak a lányát. Ő Izraelben él, orvos, van férje és két gyereke. György elég fiatalon halt meg [1978-ban], 53 éves korában, szívproblémák miatt. Zsuzsanna tavaly halt meg [2002-ben].

A szüleim nem költöztek vissza Kürtösre, bár a törvényt, ami megtiltotta a zsidók falun élését, eltörölték. Minden héten jártak ki Kürtösre eladni anyagokat. 1950-ben kimentek Izraelbe, édesapám ott halt meg 1951-ben, nem tudom pontosan, hol, de valahol Tel-Aviv közelében egy kis faluban. A halála után édesanyám egy ideig Nahariján élt az öcsémmel és a családjával. Süteményt sütött és eladta. 1989-ben halt meg Kirjat Jamban, néhány nappal a román forradalom előtt [lásd: az 1989-es romániai forradalom].

Minden ifjúkori zsidó barátom elment Romániából. Többségük Izraelbe ment. Új barátságokat kellett kössek. Két okból maradtam Romániában: először is, mert 29 éves koromban magas vérnyomást állapítottak meg nálam, és az izraeli klíma nem felelt volna meg az egészségi állapotomnak, másodsorban azért, mert nem tudok megtanulni egy idegen nyelvet. Nem tudva a nyelvet, ott nem taníthattam volna. 1969-ben jártam először Izraelben, utoljára 1988-ban, egy évvel férjem halála után. Izrael csodálatos ország.

Pészáh előtt két hétig önkéntesként dolgozom a zsidó hitközség irodáján. Régebben öregeket látogattam, de most gondok vannak az egészségemmel. Szeretek olvasni regényeket, a zsidó újságunkat, a „Realitate Evreiască”-t [Zsidó Valóság]. Tévét nézek, majdnem minden hétfőn elmegyek a közösség klubjába, ahol találkozom a barátaimmal. Pénteken szeretek eljárni imádkozni.

Életrajz

Gréti korát meghazudtolóan energikus, stramm asszony. Csinos, ápolt, választékosan, ízlésesen öltözött. Ilyen a lakása is: a bútorok és a tárgyak jó ízlésről és nagypolgári miliőben eltöltött gyerekkorról árulkodnak. Gréti gondolkodása nyitott, a világ eseményeiről naprakészen tájékozott, sokat olvas, és mindenről határozott véleménye van. Életét úgy beszélte el, hogy annak hangsúlyos és szerves része volt az adott életszakaszok történelmi, politikai és kulturális háttere is.

Azt hiszem, életem első emléke az, hogy négykézláb mászok föl egy lépcsőn. Még nem tudok két lábon fölmenni, négykézláb mászok. Felnőttként megkérdeztem anyámtól, hogy hol volt az, ahol én nyáron, forró, homokos falépcsőn mászok fölfelé, és mindennek olyan napszaga van. Hát ez Balatonbogláron volt. Van is fényképem akkoriból, Micivel, a fräuleinnel állok a Balatonban, bokáig érő vízben, és nagyon savanyú képet vágok. Nem szerettem Micit, de erről majd később.

Mikor megszülettem, a Mária Valéria utca 10-ben, az úgynevezett Thonet-udvarban, egy udvari, háromszobás lakásban éltünk. Ez a Thonet-udvar fantasztikus ház volt, egy teljes háztömb – még most is megvan –, a Vigadó térre, a Mária Valéria utcára [ma: Apáczai Csere János utca], a Wurm utcára [ma: Szende Pál utca] és a Duna-parti korzórészre nézett [Thonet-udvar – Skalnitzky Antal (1836–1878) építész, műegyetemi tanár sógorával, Koch Henrikkel társulva számos középületet és bérházat tervezett a 19. század végi Budapesten (Főposta a Petőfi S. utcában, a klinikák központi épületei az Üllői úton, bérházak az Oktogonon, az Egyetemi könyvtár épülete, az egykori Hungária Szálló a pesti Duna-parton stb.). A Skalnitzky–Koch iroda tervezte a bútorgyáros Thonet testvérek számára az 1871-ben fölépült, négyemeletes, neoreneszánsz stílusú Thonet-udvart. – A szerk.]. Először tehát egy udvari lakásban laktunk, aztán – mikor apámnak már jól ment a dolga – átköltöztünk ugyanannak a háznak egy utcafronti lakásába, a második emeletre. A lakás ablakai a Dunára és a Vigadó térre néztek, négy óriási szoba volt, egy cselédszoba, és még volt külön egy szoba, amit apám irodának használt. Luxuslakás volt, az ebédlőben például fantasztikus ébenfa berakású intarziás parkettával, bronzcsillárokkal, tüllfüggönyökkel. Emlékszem apám egy mondatára: „Ebből a pénzből egy villát vehettem volna a Svábhegyen.” Már tudniillik ennek a lakásnak az árából és rendbetételéből.

Anyámék 1912 májusában házasodtak össze. Apám huszonegy évvel volt idősebb, mint az anyám, ötvenegy éves volt, amikor születtem, úgyhogy én már egy öregurat ismertem meg. Apám zsidó volt, anyám katolikus. A házasságkötéskor aztán anyám betért a zsidó vallásba, és így mind a két vallás ünnepeit tartottuk. A Hanuka után jött a karácsony meg a húsvét meg a Pészah, meg minden volt. Apámnak volt egy helye a Dohány utcai zsinagógában is, réztáblával, hogy Kovács Manó, de inkább presztízskérdésből, mert a gazdag kereskedőknek réztáblás helyük volt a zsinagógában [A hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táleszét és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.].

Édesapám a kiegyezés évében született Pesten, 1867-ben. Eredetileg Kohn Manó volt, nem tudom, hogy mikor változtatott Kovácsra [lásd: névmagyarosítás]. Amikor a szüleim esküdtek, akkor az apai nagyszüleim már nem éltek. Lehet, hogy apám mesélt róluk, de régen volt, és talán nem is figyeltem oda nagyon. Nagyapámról, Kohn Adolfról viszont van egy dagerrotípia, amin úgy van öltözve, mint Kossuth Lajos. Szőke haj, szőke körszakáll, zsinóros magyar ruha és csizma. Nem tudom, mivel foglalkozott, nyilván kereskedéssel. Azt tudom, hogy ennek a nagyapának a felesége Landauer Regina volt. Volt egy híres-híres hintógyár, aminek a termékeit úgy hívták, hogy Landauer. Abban a hintóban az volt a pláne, hogy az utasok szemben ültek egymással [És hogy a bőrből készült fedelet középről nyitva előre és hátra lehetett lehajtani. – A szerk.]. Van a fejemben valami olyasmi is, hogy Landauer Regina ebből a családból származott, amely család még a Rotschildokkal is rokonságban volt, akiktől állítólag – ez családi szájhagyomány volt – Landauer Regina még nászajándékot is kapott.

Ezek a Kohnok és Landauerek mind szőkék voltak és kék szeműek, tehát nem Spanyolország felől, hanem szláv területről jött zsidók. Ez a szőkeség engem mindig izgatott: hogy lehetséges, hogy az egyik zsidó fekete szemű, göndör hajú, erősen mediterrán típusú – a másik szőke, kékszemű. Sok-sok évvel később olvastam Arthur Koestler „A tizenharmadik törzs” című könyvét, és abban feleletet kaptam. Persze ma sem tudom, hogy a tudomány elfogadja-e a keleti kazár zsidó birodalom teóriáját [lásd: kazárok].

Ha ránézek nagyapám fényképére, akkor ott egy 1848-as ifjú szabadságharcos áll. Semmi sem utal arra, hogy vallásos lett volna. Sem a frizurája, sem az öltözéke. Sem Landauer Regina öltözéke: egy fényképen selyemruhában van, a copfjából egy nagy korona a fején, semmi fejkendő vagy ilyesmi nincs rajta.

Kohn Adolf nagyapámnak az édesapjáról is – akit úgy hívtak, hogy Jichak Meyer Kohn – őrzök egy német nyelvű iratot. Az irat engedélyt ad arra, hogy vasárnap délelőtt a Kecskeméti utcában a vásáron részt vegyen, egy akkora területen a földön, amekkorát a kibontott batyuja elfoglal. Asztalra nem teheti az áruját, s a városba be nem léphet. Az irat 1822-ből származik, és Pest város magisztrátusa adta ki [lásd: zsidók Pesten és Budán].

Apámnak volt egy mondása: a szegénység büdös, fiam. Ő tudta, mert volt nagyon szegény. De van itt egy titok. A teljesen asszimilálódott, Kossuth-ruhás, csizmás Kohn Adolf meg a selyemruhás felesége, Landauer Regina valóban olyan szegények lettek volna? Miért adták a fiukat nyolc vagy tízéves korában üzletbe inasnak? Nem tudom. Nem tudom, hogy meddig élt Kohn Adolf és Landauer Regina, csak azt tudom a papámtól, hogy ő négy elemit végzett, és locsolta az olajos padlót valakinek az üzletében. Így lett aztán kisinasból segéd, majd önálló textilkereskedő, aztán textil-nagykereskedő, akinek a Koronaherceg utcában volt üzlete. De mögötte csak négy elemi volt!

Az anyai nagyapámék Oravicabányán laktak [Oravicabánya – nagyközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben és 1910-ben 4100 német és román és magyar lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság és adóhivatal, m. kir. bányakapitányság, kir. körjegyzőség, pénzügyőrbiztosság). Volt színháza és a 20. század elejétől községi fiúgimnáziuma, valamint polgári fiú- és lányiskolája is. Oravicabánya egyik központja volt a dél-magyarországi bányászatnak és az osztrák–magyar államvasút-társaság nagy uradalmának. Trianon után Romániához került, 1920-ban 3100 lakosa volt. – A szerk.]. Nagyapámat Karl Sittnernek hívták, és valakinek a szolgálatában állhatott ott mint fővadászmester, főerdész. Azt tudom, hogy nagyapámat – aki fiatalkorában részt vett Dél-Afrikában a búr háborúban – egy vadászaton agyonlőtték [Búr háborúk – „az afrikai hegemóniára törekvő Nagy-Britanniának a búr köztársaságok (Transvaal, Orfanje Szabad Állam) ellen viselt hódító háborúi” 1880–81-ben, ill. 1899–1902-ben (Magyar Nagylexikon). A nagyapa, aki 1840 körül született, talán az első búr háborúban vett részt. – A szerk.]. A családi legendáriumban ez úgy szerepel, hogy volt egy ellensége, az lőtte agyon. Akkor a felesége, Pischl Mária  – az egyetlen nagyszülőm, akit ismertem – egyedül maradt a gyerekekkel. Akkoriban volt egy Kneipp nevű egészségi kúra, ami azt jelentette, hogy a beteg – akinek nyilván ízületi fájdalmai voltak – hajnalban, amikor a fű még harmatos, mezítláb járkál a harmatos fűben [Az egykor népszerű vízkúrarendszert, a Kneipp-kúrát (fürdők, borogatások, leöntések, nedves fűben járás stb., amely bizonyosfajta diétával és gyógyteákkal párosult) Sebastian Kneipp (1821–1897) bajorországi pap dolgozta ki. – A szerk.]. Nagymama egy panziót vagy mit nyitott – vagy az oravicai ház egy nagy ház volt, és ott adott ki szobákat, nem tudom pontosan –, mindenesetre vendégeket fogadott, és aztán ott a betegek Kneipp-kúrázhattak.

Én Oravicabányán soha nem voltam, de a nagymamám nyaranta gyakran följött Pestre. Úgy emlékszem rá, hogy egy nagyon kedves öreg néni volt, olyan hetvenegynéhány éves lehetett akkoriban. A Sittnerek mind nagyon magasak voltak, ő is nagyon magas volt. Galambősz hajú, a fején egy kicsi konty, jóságos arc, földig érő fekete ruha pici fehér pöttyökkel és egy fehér gallér. Csak németül beszélt természetesen. Akkoriban mások voltak az öregasszonyok, mint ma. Ültek, horgoltak, nézelődtek, csendesen beszélgettek. Nem tudom, hogy ez fizikai állapot kérdése volt-e, vagy pedig egyszerűen így kellett viselkedni.

Emlékszem, hogy kislány vagyok még, a nagymamával ülünk nyáron, a Svábhegyen bérelt villánk, a Diána út 15/b. kertjében, és azt játsszuk, hogy utazunk. Eszerint mozgunk előre-hátra, és utánozzuk a vonat hangját: ssssssssss. Más emlékem nincs róla. Körülbelül nyolc-tíz, inkább tíz éves voltam, amikor a Vigadó téri lakásban ültünk az asztalnál, vacsoráztunk, amikor jött anyám bátyja, Feri bácsi, és azt mondta: „Mutter is tot.” Anyánk meghalt. És akkor leutaztak a nagymama temetésére, Oravicabányára.

Anyámnak a testvérei mind Budapesten laktak. Egy maradt Oravicabányán, a Karl, aki ott nősült meg, és ott lettek a gyerekei. Az unokahúgom – akit ugyanúgy hívtak, mint anyámat, Sittner Mária – tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor följött Pestre. Nálunk lakott, és tudom, hogy volt neki egy fiútestvére Oravicabányán, akit – azt hiszem – szintén Karlnak hívtak, és tudom, hogy az a Karl a második világháború után Nyugat-Németországban élt [lásd: NDK – NSZK]. Évekkel ezelőtt egyszer kezembe vettem egy „Süddeutsche Zeitung”-ot – ez az NSZK-nak egy konzervatív lapja, ma is megvan –, és akkor ráesett a szemem, hogy a főszerkesztő egy Sittner. Lehet, hogy valami leszármazott. Karléknál, anyám testvérénél valószínűleg volt még egy fiú, mert azt tudom a mamámtól, hogy egy Sittner SS lett, és mint SS esett el a háborúban, valahol Németország területén.

Anyám egy másik testvére, Katharina nagyon hamar meghalt tüdőbajban, még Oravicabányán, olyan huszonéves lehetett, nem tudom pontosan. Franz, a bátyja otthon járt iskolába, aztán följött Pestre, és üvegcsiszolást, üvegművességet tanult. Ezt olyan sikeresen csinálta, hogy fölhozatta az öccsüket is, Gusztit, aki aztán ugyanazt tanulta. A harmincas évek elejére a két Sittneré volt Budapest két legelőkelőbb üveg- és porcelánüzlete. Az egyik a mostani Apáczai Csere utcában, a másik pedig az Irányi utcában volt. A bátyok közben fölhozták Pestre anyámat is, aki még Oravicabányán az apácáknál elvégezte a négy elemit és a négy polgárit [lásd: polgári iskola].

Anyám mesélt arról, hogy milyen nagyon rossz volt a zárdában lenni, és hogy milyen gonoszak voltak az apácák. Nagyon sokat bántották, mert nemcsak szép volt, hanem szegény is. Tulajdonképpen azért járhatott oda polgáriba, hogy majd bent marad a zárdában. De volt egy apáca, aki kedves volt és jó, és az mondta neki azt, hogy menekülj innen, ne maradj itt! Ez segített neki abban, hogy aztán nem maradt a zárdában.

Amikor följött Pestre, a Kapás utcában lakott a Ferenc bátyjánál, aki akkorra már megnősült. Onnan járt a Belvárosba, ahol fűzőkészítést tanult. Miután megkapta a mesteri diplomáját, akkor szintén valahol a Belvárosban dolgozott, fűzőkészítő lányként. Mindig emlegetett is egy nevet, egy operaénekesnőét, azt hiszem, Hägenbeck Olgát, hogy annak is ő csinálta a fűzőjét.

Anyám nagyon szép volt. Nálam tíz centivel magasabb, barna, barna szemű, az a kimondott tiroli szép lány. És hihetetlenül kedves, derűs, aranyos, egy tündérke volt tulajdonképpen. Nagyon szép hangja volt, kedvesen dúdolt, és nagyon szépen nevetett. Apám előtt volt neki egy vőlegénye, mégpedig egy Straub Feri nevű hadnagy. A Fő utcában – a mostani Francia Intézettel szemben – van egy földszintes ház, aminek olyan szép kiugró ablaka van. Az volt a Straub Feri háza, és úgy volt, hogy a mama hozzámegy feleségül. Sajnos elmulasztottam érdeklődni anyámnál, és nem tudom, hogy ismerte meg ez a ragyogó szép nő a Kovács Manót, aki nála huszonegy évvel volt idősebb, akiért aztán otthagyta a Straub Ferit, és akihez végül hozzáment. És nem érdekházasság volt! Anyám szerette az apámat! Ma már nem sírnak úgy az emberek, ahogy ő sírt akkor, amikor apám meghalt. Az szívből jött.

A szüleim 1912-ben házasodtak össze, és Anti bátyám 1914-ben született. Apámnak az előző házasságából – mert anyám a második házassága volt – volt két lánya. Nem tudom, hogy anyám miatt vált-e el, de elvált, elvette anyámat, és akkor született egy fia. Fiú! És másodiknak megint egy lány, én. A bátyám státusza a családban olyan volt, mintha legalábbis egy birodalom trónja várt volna rá. Ha a papám azt mondta, hogy „a fiam”, akkor ez csupa nagybetűvel hangzott el.

A bátyám négy évig maga volt trónörökös. De aztán jöttem én, és Anti tulajdonképpen soha nem tudta megbocsátani, hogy a világon vagyok. Valami miatt mindig féltékeny volt rám, valami miatt mindig agresszív volt velem. Rossz dolgom volt mellette, és időnként pofozott, vert. Anti volt a kedvenc, őt mindenki jobban szerette, és mint egy szem fiú, kivételezett helyzetben volt. Ő a szülőknek nagyon jó gyermeke volt – nem úgy, mint én –, és ő mindig benne élt a családban. Gyerekkorunkban például lányszoba volt, de fiúszoba nem, a bátyám vagy az ebédlőben, vagy az úriszobában egy díványon aludt, én meg külön voltam a gyönyörű lányszobámban a fräuleinnel, a Micivel.

A Vigadó téri nagy lakásban a sarki szoba volt az enyém. Amit most Apáczai Csere János utcának hívnak, az akkor Mária Valéria utca volt, és arra néztek az ablakok. A szüleim szentimentálisak voltak, és csináltak nekem egy fehér leányszobát. Az ablakon fehér tüllfüggöny, a falon valami virágos fantáziatapéta, szőnyeg, fehér bútorok faragott rózsákkal, és csipke meg tüll meg minden. Az ágyon egy kék fényes selymen csipketerítő meg egy rózsaszín selyempárna, kézzel festett rózsákkal. Az ágy mellett éjjeliszekrény, azon egy lámpa. A lámpa egy férfit és egy nőt ábrázolt rokokó ruhában, amint mentek lefelé egy lépcsőn. Ez a pár hihetetlenül megmozgatta a fantáziámat, regényeket szőttem e köré a pár köré. És a szobában volt egy ajtó, ami nem vezetett sehova. Tulajdonképpen egy szekrény volt, ott tartottam a játékaimat. A szekrény aljában volt egy nagyobb rész, babaszobának berendezve. Kiskoromban a kedvenc játékom az volt, hogy kiraktam a babaszobából a bútorokat, és sikáltam. Bevittem a szobába valami edényt meg a sikálókefét, és sikáltam. De nem szerették, mert összevizeztem a szép padlót.

Olaszországból hoztak akkor nagyon divatos babákat, lencsibabának hívták, körülbelül ötven centis volt, szép ruhában, a feje filcből volt, és tündéri kis babaarc volt ráfestve [Lencsibaba – eredetileg Olaszországból származó játékbaba, amelynek hulladékposztóból készült a teste, élénk színű posztóból volt a ruhája is, szeme nagy és kissé ferde vágású volt. A 20-as években jött divatba. A ’lencsi’ szó egy torinói gyár latin jelmondata („Ludus est nobis constanter industria” /Nekünk a játék jelenti állandóan a munkát/) szókezdő betűinek összeolvasásából keletkezett. (Bélley Pál nyomán, Kíváncsiak Klubja (Válogatás a Rádió műsorából), Budapest: RTV-Minerva, 1978, Sajtó alá rendezte: Földes Gézáné és Bélley Pálné). – A szerk.]. De nem nagyon játszottam velük. Volt a szobámban egy babakocsi, nádból fonva, valami anyaggal kibélelve, és abban voltak a babáim. Ha egy gyerek most csak annyi ajándékot kapna karácsonyra, mint én kaptam, akkor nagyon szomorú lenne. Emlékszem a karácsonyfára, nagy karácsonyfa volt, és mondjuk, ott volt egy baba meg egy építőszekrény nekem. Slussz. Az, ami most van, hogy a dédunokáim már azt sem tudják, hova kapkodjanak, arról szó nem volt.

Én egyébként nem szerettem ezeket a játékokat különösebben. A fantáziajátékokat szerettem. Azt szerettem, ha magamra kaphattam mindenfélét. Anyámnak volt egy rongyoszsákja, amiben a ruháktól a maradékokig minden volt: tüllök, csipkék, strucctollak meg mindenféle. Magamra szedtem ezeket, és királynősdit játszottam. És ha volt még valaki, aki az udvarhölgyem lehetett, na akkor szerettem igazán.

A lányszoba után a következő egy fantasztikusan nagy szoba volt, az ebédlő. Ezek a szobák majdnem termek voltak tulajdonképpen. Az ebédlő sarkában állt a zongora, a falon kék virágos tapéta, volt egy kis kredenc, vele szemben egy nagy kredenc, aztán a másik sarokban két bőrfotel egy állólámpával és egy másik nagy kredenc. Ebben a szobában volt a nagy ebédlőasztal is, ide hozta be a szobalány az ebédet.

Az ebédlő mellett volt az úriszoba. Ebben borzadályos faragott bútor volt, egy nagyon nagy könyvszekrény, ahol kariatidák tartották a fejükön a szekrény felső részét. Az egyik kariatida nő volt, a másik férfi, fantasztikus faszobrászi munkával készítve. A könyvszekrény tetejére végig mindenféle vigyorogó meg vicsorogó szörnypofák voltak faragva. Nem féltem tőlük, hanem neveket adtam nekik, meg történeteket találtam ki, hogy honnan jöttek, mit csináltak, és biztos büntetésben vannak, hogy itt kell nekik folyton vigyorogni meg vicsorogni. Ugyanilyen faragott fotelek, pad, asztal, állólámpa volt még ott, és egy bazi nagy íróasztal, faragott csatajelenetekkel. Az íróasztalt senki nem használta, csak presztízsdarab volt. Ez a kulturális dekoráció különösen apámnak volt nagyon fontos, de nekem is jó volt, mert az ember leült egy ilyen íróasztal homlokzata elé, nézte a csatajelenetet, és történeteket talált ki arról, hogy ott mi zajlik.

Az úriszobából nyílt a szüleim hálószobája, a hagyományos két ággyal, éjjeliszekrénnyel, két szekrénnyel, igen ám, de minden bútor rózsavirág-faragványokkal volt díszítve. A hálószobából nyílt a fürdőszoba. Nagyon érdekes, hogy egy ilyen luxuslakásban élő családnak milyen volt a fürdőszobája. Kőpadlója volt, mint a konyhának, vaskád, mosdó, olajjal festett fehér fal. És slussz-passz. Ja, és volt még egy kályha, ami olyan volt, mint egy vastag cső. Ebben a csőben volt a víz, be kellett fűteni, és a fűtéssel fölmelegítették azt a nem tudom, hány liter vizet, ami befért a tartályba. És egy olyan gazdag család is, mint mi, hetente csak egyszer fürdött, szombaton. Úgy emlékszem, hogy hétköznapokon csak derékig mosakodtunk a mosdóban vagy lavórban.

Az ebédlőből nyílt még az előszoba, onnan a konyha és egy kisebb szoba, ami apám irodája volt. Abban volt egy rolós szekrény iratoknak meg íróasztal, egy magas Remington írógéppel. A konyha az udvarra nézett, nagy volt, kőpadlós, fregolival, tűzhellyel. Ugyancsak az udvarra nézett a cselédszoba is, egy kis luk volt, amibe azt hiszem, hogy a Zsuzsa néni vaságyán meg valami kis szekrényen kívül más be se fért.

Egészen olyan tizenhárom-tizennégy éves koromig mi nagyon gazdagok voltunk. Volt szakácsnő meg szobalány, nevelőnő meg mindenféle. Azon a napon, mikor anyámék összeházasodtak délelőtt, délután már meg is jelent a Zsuzsa – nekünk, gyerekeknek Zsuzsa néni –, a szakácsnő, aki amolyan nagymamapótlék is volt.

Nagy forgalom volt nálunk, egyszer összeszámoltam, tizenhárom ember szolgálta a Kovács családot. Volt például az Annus, Ponevács Anna, a házi varrónő. Ponevács Annának nem volt férje, de valamikor megesett, és volt egy fia, a Vili, akit Ponevács Anna házi varrásból taníttatott a Fasori gimnáziumban [lásd: Fasori Evangélikus Gimnázium], és aki később református lelkész lett. Kezdetektől minden holmimat Annus varrta. A mamának is, csak ő a legszebb holmijait valahol egy szalonban csináltatta. Átalakítás, bevevés, kiengedés, ezt mind az Annus csinálta. Ott varrt nálunk, varrógépen, anyámnak volt egy Singer varrógépe. Én már rég elköltöztem otthonról, és az Annus még mindig megvolt. Általában jellemző volt a családomra, hogy az alkalmazottak, akik jöttek, azok maradtak is nálunk. A Zsuzsa néni, az Erzsi néni, a vasalónő, a varrónő, mindenki hozzátartozott az élethez.

Aztán volt a sánta Mariska, aki sánta volt, nem ez volt a vezetékneve. Ő a fehérneműt foltozta. Nem dobtunk el semmit, hanem ha a lepedő vagy a paplan kezdett kikopni, akkor oda jött egy folt. Minden meg lett javítva, meg lett csinálva. És egy ilyen gazdag család, mint mi, a hét közepén és a hét végén váltott fehérneműt. Nem mindennap, mint ahogy most meg vagyunk szokva. Azt a harisnyát már nem ismerik, amiben mi jártunk, úgy hívták, hogy patentharisnya. Nagyon vastag, bordázott szövésű harisnya volt, harisnyakötővel. És ezeket a harisnyákat stoppolták. Ha kilukadt, akkor az meg lett stoppolva (Vagyis sajátos öltésekkel, többszálú cérnával, ún. stoppolófonallal”befoltozták” a pamutból készült ún. flórharisnyán a lyukat. A szerk.) A fehérnemű finomabb vászonból volt, egy – úgy mondtuk, hogy leibchen – hátulgombolós felsőrésszel, amihez cérnagombokkal volt gombolva egy nadrág, amit, ha vécézni kellett, akkor hátul le lehetett gombolni. A fehérneműnek ki volt slingelve a széle, hullámvonalban. Semmi készen vett holmi nem volt, ezeket mind otthon csinálta az Annus.

Nekem volt egy nevelőnőm, a Mici, aki ott is aludt velem a szobámban egy kinyithatós ágyon. Nem szerettem a Micit. Egyrészt azért, mert egy gyerek valahol tudja, hogy azért nincs a mamájával, mert van a Mici. Például emlékszem, hogy kanyarós vagyok, fekszem az ágyban, Mici van benn, és a mama, mielőtt elmegy színházba vagy valahova, beinteget nekem az ajtóból. Azonkívül Micit nem lehetett szeretni. Karintiából jött, negyven-ötven év közötti, golyvás nő volt, hótunalmas, és van egy borzasztó emlékem. Állok az ágyamban, hálóingben – az még olyan rácsos fehér faágy volt –, borzasztóan sírok, és a Mici súlyos szemrehányást tesz, hogy nem gratuláltam neki, elfeledkeztem a születésnapjáról. Nagyon szidott, és én hihetetlenül igazságtalannak éreztem. Erre nagyon emlékszem. A szülők abban az időben verték a gyereküket, de engem nem vertek, én teljesen át voltam engedve a Micinek. A kisasszonynak. Mindent csak a kisasszonnyal csinálhattam. Amikor apám tönkrement, Mici akkor ment el tőlünk, és az nekem nagy felszabadulás volt.

Anyámhoz minden reggel járt a Jokkel néni, a masszírozónő, és az ágyban megmasszírozta az egész testét. Aztán volt még a Marcinkáné, a Marcinka néni. Ő egy sváb asszony volt, aki minden szombaton hozta a túrót, a tejfölt, a házi tejtermékeket. Már nagyobbacska voltam, amikor anyám súlyosan beteg lett. Egy nőgyógyászati operáción esett át, és attól tartottak, hogy rák, mert rádiummal kezelték, és túlkezelték. Az altestén égési sebek keletkeztek, amik elkezdtek terjedni. Emlékszem, egyszer anyám ül a balkonon, és sír. Én odamegyek hozzá, én is sírok, és valami hülyét mondok neki, hogy mindig reménykedni kell abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. Valahol még büszke is vagyok magamra, hogy milyen okosságokat beszélek. Aztán apám elvitte Németországba, és Münchenben, a női klinikán meggyógyították. Illetve csak javult a helyzete. Egyszer, amikor a mama sírt, jött a Marcinkáné, és anyám elmondta Marcinkánénak, hogy mi van. Akkor a Marcinkáné elment, majd hamarosan visszajött, szárított dió- és papsajtleveleket hozott, és a szép sváb nyelvén elmondta, hogy ebből tessék egy főzetet főzni, abba üljön a mama minden nap kétszer, és úgy vegyen fürdőt. Anyám fél éven belül meggyógyult, eltűntek a sebei.

Bogen Erna néni, a fodrász, ha jól emlékszem, minden pénteken jött anyámhoz. Megmosta anyám haját, levágta, ha kellett, és ondolálta. Voltak az ondoláló vasak, azokat megmelegítették egy lángon, és gyors mozdulatokkal hullámokat sütöttek velük a hajba.

Aztán a bátyámnak volt még házitanítója, a Goldstein bácsi, aztán volt a Thallóczy Erzsi néni, aki franciát jött tanítani, aztán volt a másik Erzsi néni, aki engem zongorára tanított, és volt szobalány is. Zsuzsa néni és a szobalány nálunk lakott, de ebben a pazar lakásban a szobalánynak már nem volt sehol sem helye. A nagy konyhában volt egy összecsukhatós vaságy, és a mindenkori szobalány ott aludt a konyhában.

A nap úgy kezdődött, hogy Zsuzsa néni bejött, és leültek anyámmal, hogy mit főzzünk ma. Megbeszélték, hogy mit főzzenek, amiben nagy szerepet játszott, hogy mit szeret az úr. Ez az úr az apám volt. Aztán Zsuzsa néni főzött, anyám pedig a jómódú pesti polgárasszonyok életét élte. Otthon volt, barátnőkkel találkozott, őszi-tavaszi nagytakarításokkor a takarítónőt, a takarítást vezényelte, de ő maga nem csinált semmit.

Minden délben apám hazajött ebédelni. Délelőtt az üzletben volt, ebédre hazajött, ebéd után lefeküdt egy rövid alvásra, aztán lement. A Vigadó téren volt a Pilseni étterem – ahova a balkonunkról leköptem – és egy kávéház, a Hangli. A Hangli egy kerek faépület volt, nagy kertrésszel. Télen csak az épületben lehetett kávézni, de nyáron abban a nagy kertben, ami gyönyörű volt, és a Dunára és a korzóra nézett. A Duna-partot, a Petőfi-szobor tájékán, azt az egészet akkor korzónak nevezték. Kávéházak voltak, szállodák, és székek voltak a korzó hosszában. Ezek a székek egy cégé voltak, úgy is hívták, hogy „Buchwald-székek” [Buchwald Sándor műhelyében készült, vasvázas székek. A 19. század végén kezdték gyártani őket (az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet is nyert velük a Buchwald-műhely). „Méltányolandó a látványuk: a korabeli hajlított bútorokhoz hasonlóan az érett biedermeiernek … – egyszerre organikus és funkcionális – világa jellemzi őket” (www.epiteszethonapja.hu/index.php?pa). – A szerk.], és emlékszem, hogy jöttek a „Buchwald-nénik”, akiknek húsz fillért kellett fizetni egy helyért. Délután ott ültek az emberek, vagy beszélgettek a kávéházakban, a fiatalok pedig sétáltak a korzón. Ez egy programpont volt akkoriban.

Ebéd után apám, esetleg anyámmal lement a Hangliba, és ismerősökkel találkozott a kávéházban. A Horthy-korszakban a társadalomban volt egy ki nem mondott szabályrendszer. Például megvolt az, hogy Pesten ki melyik kávéházba jár. A Szabadság téri Szabadság kávéházba jártak zsidók, de például a Belvárosi kávéházba már nem. Ugyanez a szabályrendszer megvolt a sajtóban is. Az apámékhoz járt a „Pesti Napló”, egy reggeli lap [lásd: Az EST-konszern lapjai], kimondottan liberális és a zsidók által favorizált újság, és megvették még az „Esti Kurír”-t, ami szintén zsidó újság volt [„Esti Kurír” – délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.]. Vacsora után volt egy olyan rituálé, hogy a szüleim eljátszottak egy sakkpartit, majd anyám fölolvasott apámnak az „Esti Kurír”-ból. A fülemben van, amikor a parlamenti tudósítást olvassa, hogy „Antiszemita kijelentések a Házban, nagy helyeslés a jobboldalon”. A Rassay-pártról szóló hírek körül – azt hiszem, úgy hívták, hogy Szabadelvű Párt – megálltak [lásd: Rassay Károly], hogy jaj de okos, és „taps a baloldalon”, ennek úgy örültek, de politizálás egyébként nem volt a családban.

Fantasztikusak voltak azok a kimondatlan törvények. A keresztény középosztály lapja a „Magyarország” [lásd: Az EST-konszern lapjai] meg az „Új Nemzedék” volt, a zsidó polgárság lapja a „Pesti Napló” és az „Esti Kurír”. Ez összetéveszthetetlen volt. Az teljesen ki volt zárva, hogy anyám testvére, a Sittner Ferenc nagybátyám véletlenül az „Esti Kurír”-t olvasta volna. Olyan nincs! Mint ahogy a papám se olvasta volna az „Új Nemzedék”-et.

A szüleim baráti köre csak zsidókból állt, de mind asszimilálódott zsidók voltak. A Thonet-udvar lakói is, akikkel mi összejártunk. Furcsa világ volt. Nem tudom már, hogy hívták a házmester bácsit és annak a feleségét – a nagydarab, kövér lányuk viszont Mariska volt –, és a két család borzasztó jóban volt egymással. Hogy hogy vagytok, egészség, betegség, hogy teszed el a baracklekvárt stb., ilyen volt a kapcsolat a házmester néni és a mama között. A házmester bácsi, ha valami elromlott, följött, megjavította, azután leült, beszélgettek, szóval olyan patriarchális viszony volt.

A lakók között voltak a Freundék. A Freund bácsi valamelyik banknak az egyik igazgatója, a felesége egy bécsi nő volt, és volt egy fiuk, a Frédi, aki ugyanakkor született, mint a bátyám. Frédi a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt, kitűnően gordonkázott, kitűnően tudott németül, franciául tanult, szóval az úri fiút róla lehetett volna mintázni. Úgy is volt öltözve mindig. A bátyámnak, Antinak és Frédinek volt egy játéka. Amikor körülbelül nyolc-tíz évesek lehettek, akkor kezdődött, és tartott tizennégy-tizenöt éves korukig. Frédinek is és Antinak is voltak ólomkatonái. Minden szombat délután Frédi megjelent nálunk, ebéd után kettőkor, háromkor, az ebédlőasztalt kihúzták, és elkezdődött a csata. Ez folyt úgy délután hatig, hétig, akkor ki-ki elcsomagolta a hadseregét, és Frédi ment haza. Anti csapatának a vezére Vitéz Kovácsy Antal volt, ipszilonnal természetesen, Frédi csapatának pedig Don Antonio del Guzmao, de lehet, hogy Claudio, ez nem biztos. Szinte egész héten készültek arra, hogy milyen terv szerint fogják bekeríteni meg megsemmisíteni a másikat. És tudom, hogy Frédi erről a játékról naplót is vezetett. Szegény Frédi, olyan tizenhárom éves lehetett, amikor elesett, és eltörte a karját. Nem tudták könyökben rendesen összepasszítani, úgyhogy nyomorék maradt a karja, aminek következtében viszont deformálódott a gerince, és szegényből púpos öregember lett. Haláláig kapcsolatban voltunk egymással.

Aztán voltak a Friedék, akik egy emeleten laktak velünk. A Fried bácsi, a felesége meg nem tudom, melyiknek, a férfinek vagy a nőnek az anyja. Azt tudom, hogy a néni mindig szürke nagykendőben járt, és valami betegsége lehetett, mert a kezén az ujjak csak az első ízületig voltak meg. Friedék gyakran átjöttek, és Fried bácsi nagyon jól zongorázott. Korabeli slágereket, jó hangosan, úgyhogy én olyankor sose tudtam aludni, de nem is bántam. És amikor már többféle bort és pezsgőt megittak, akkor magyarosan mulattak. A zsidóék. Magyar nótákat énekeltek, hogy „Akácos út” meg mindenféle, és a Fried bácsi meg zongorázott. Még francia sanzonokat is játszott.

Minden barát zsidó volt, egy házaspár volt csak, a Matyi néni és a Rezső bácsi, ahol is a Matyi néni zsidó asszony volt, a Rezső bácsi viszont a negyedik kerület rendőrfőkapitánya. Abszolút keresztény. Na de Rezső bácsi nagyon jól érezhette magát nálunk, mert úgy énekelhette a magyar nótákat, ahogy neki tetszik, Fried bácsi meg kísérte.

A szüleim nem voltak intellektuelek, de apám nagyon okos volt! Elképesztő, hogy az az ember hogyan tudott viselkedni, hogyan tudott beszélni! Kiválóan beszélt németül, irodalmi németet, fogalmam sincs, hogy hol tanulta meg. Otthon lazán használt a magyar nyelvbe keverve jiddis szavakat, mint pónem [arc, arckifejezés] meg gepóre [gepóre (jiddis; nyugati jiddisben: kapóre; eredete: héber: ’kappará’,  engesztelő áldozat (lásd: kápóresz);  „a jiddis népnyelvben a [kápóresz] szokás neve … szinte szólásmondássá lett. Olykor még átokként is használják: a gepóre zol er zájn (= engesztelõ áldozat legyen, magyarán szólva: haljon meg helyettem), vagy di gepóre zol im trefn (= az engesztelõ áldozat találja meg õt), vagyis haljon meg Raj Tamás szófejtése (www.interdnet.hu/zsido/UJELET/archiv/u971908.html - 6k). – A szerk.], de társaságban soha. És ennek a négy elemit végzett embernek az írása teljesen kiírt írás volt, nagyon elvétve lehetett egy-egy helyesírási hibát találni mind a magyar, mind a német nyelvben.

Ha lefényképeztette magát, akkor – ha lehet – könyv volt a kezében. Az apám nagyon szerette megörökíttetni magát és a család tagjait. Az unokahúgomnál van két festmény, az egyiken a mama van, a másikon a papa. Papa az ebédlőben, mama az úriszobában, és mind a kettő úgy van lefestve, hogy olvas. A képeket Prohászka bácsi, egy tizedrangú festő festette, akit a papám olykor elhívott, hogy fesse le a családot. A bátyámék lakásában van két óriási portré is, ugyancsak Prohászka bácsi mázolmánya, a mamám keze a mellén, rajta a briliáns gyűrű meg a collier meg minden. Rémes. Hihetetlen sok fénykép is van róluk. Séta közben, otthon, itt és ott, mindenütt. Papámnak volt az a vágya, hogy ragadjuk meg a pillanatot. És azt hiszem, nagyon büszke is volt arra, amit elért.

A szüleim jártak operába, és van egy emlékem, hogy apám nagyon szerette Halévy „A zsidónő” című operáját, volt is egy ilyen nagylemezünk. Nekünk minden technikai újdonság azonnal megvolt. Volt gramofonunk, és amikor megjelent a telefonhírmondó – még a Vigadó téri lakásban laktunk –, rögtön felszereltették. Rögtön lett rádiónk is, amikor megjelent [Európában a rendszeres rádióadások 1923-ban indultak. Ugyanakkor kezdődött el a vevőkészülékek fejlődése. Az első kristálydetektoros rádiók fejhallgatóval voltak hallgathatók. A külső hangszórós készülékek 1925-ben, a hálózati táplálású rádiók 1926-ban jelentek meg. Lásd még: rádiózás. – A szerk.], de az nem volt már olyan nyomatékos és nagy dolog, mint a telefonhírmondó. A telefonhírmondó tulajdonképpen a rádió őse volt. A falra egy kis fa négyszöget szereltek, azon volt két fülhallgató, és a napnak egy bizonyos órájában volt műsor. Akkor az ember föltette a fülhallgatót, és hallgatta a zenét vagy a szavalatokat. Emlékszem, olyan tíz éves lehettem, egyedül voltam szilveszterkor, és hallgattam a telefonhírmondót. Éjfélkor a Himnuszt játszották, és én tök egyedül abban a nagyon nagy lakásban, fölálltam, és úgy hallgattam a Himnuszt. Ez jellemző adalék a neveltetésemhez.

Prohászka bácsi rólam is készített egy festményt, amin az ebédlőnkben zongorázom. Anyám nem tudott zongorázni, de egy zongora az úgy illett abba a nagy lakásba, meg kellett azért is, hogy a gyerekek megtanulják. Hozzám járt is zongoratanár, de a bátyám ebből nem kért. Nekem igen kiváló hallásom van, és a zene az egész életemet végigkísérte, csak éppen a tanárnő, akit a fene tudja, honnan szereztek, egy hótbuta nő volt. A kislánynak, mármint nekem az udvarlóiról mesélt, meg arról, hogy kapott egy levelet, ami úgy volt címezve, hogy Ihászocska Erzsébetecske kisasszonyocskának. Csúnya volt, nem is fiatal már, harminc-negyven között, és a zongoraóra elment ilyen hülyeségekkel. Aztán abbamaradt. Borzasztóan sajnálom azóta is, nagyon sajnálom.

Akkoriban megvolt annak a protokollja, hogy egy polgári család gyerekének mit kell tudni. Nagyjégre kell járni korcsolyázni, zongorázni kell tanulni, kisasszony kell hogy legyen, akivel délutánonként lejár a korzóra sétálni, és franciául kell tanulni. Még az első lakásunkban, az udvariban volt egy borzasztó régi divatú kanapé. Magas volt a háta, plüss, és plüss ülőkéje volt. Azon a kanapén kezdtünk el a bátyámmal franciául tanulni. Én még nem jártam iskolába, vagy első elemibe járhattam, és jött a Thallóczy Erzsi néni franciaórát adni. A terv az volt, hogy a bátyám és én egyszerre tanulunk, de én még abszolút éretlen voltam az ilyen szellemi munkára. Előttem van, hogy ülök ezen a kanapén, már nagyon unom, egyszerre csak égnek emelem a lábaimat, és a magam részéről be is fejeztem a franciaórát. Ettől kezdve aztán nekem abbamaradt a franciatanulás, és csak egy vagy két év múlva folytattam, ugyancsak Thallóczy Erzsi néninél, de már nem a bátyámmal, hanem külön.

A családunk a vallásosságtól meg a rítusoktól nagyon messze állt. Péntekenként sem gyújtottunk gyertyát [lásd: péntek esti gyertyagyújtás], és csak a nagyünnepeket tartottuk meg, de azokat is nagyon lazán. Azt tudom, hogy olyankor nagyon jó kaja volt. Noha papírforma szerint anyám is zsidó volt, az ünnepek lebonyolításában soha nem vett igazán részt. Nem gyújtotta meg a hanukagyertyákat, és ő nem tudta elmondani az imát a hanukagyertya fölött sem [Elsősorban a férfi dolga meggyújtani a gyertyát. Lásd: Hanuka. – A szerk.]. Én gyújtottam meg talán? A papám gyújtotta meg? Nem emlékszem. A lényeg az, hogy a végén égtek a hanukagyertyák, és énekeltünk. Nem jut eszembe, hogy mit, de akkoriban mindenfélét tudtam. Egy büdös szót se értettem a héber dalokból, de nótáztam. A karácsonyi nótákat meg németül, magyarul énekeltem. Apám kívülről mondta az imákat héberül, bár nem tudott héberül. Lehet, hogy ezek az imák még a gyerekkorából maradtak benne. Nem tudom, melyik az az ünnep, amikor a legfiatalabb mondja, hogy miben különbözik ez az este, má nistáná ha lájlá háze mi kol háléélot… Ezt én mondtam, de nem tudom, hogy melyik ünnepen [lásd: szédereste; Hágádá].

Van egy olyan emlékem is, hogy apám húsvétkor [Pészah] imádkozott. Látom magam előtt, áll az ablaknál, én is mellette, a bátyám énmellettem, és mond egy imát. Borzasztóan restellem, de én már nem tudom azt az imát. Meg volt, amikor a férfiak kakast, a nők tyúkot pörgetnek a fejük fölött és a bűneiket rátestálják az állatokra [lásd: kápóresz]. Kisgyerek voltam, amikorból ez az emlékem van, és az volt számomra a furcsa, hogy a bűnöket ráimádkoztuk a baromfira, amit aztán odaadtunk az Erzsi néninek, a mosónőnek.

És bár nem voltunk vallásosak, a bátyám azért körül volt metélve [lásd: körülmetélés]. És a bátyám bár micvójára is emlékszem, mert egy ilyet persze megtartottak. A Vigadó téri lakásban volt, ménkű sok vendéggel, és nekem az Annus egy gyönyörűséges ruhát varrt, rózsaszín, valódi selyem krepdesinből, csipkegallérral, a szoknyán pici hímzett nefelejcsekkel. És a hajam lokniban. Arra nem emlékszem, hogy milyen ajándékokat kapott a bátyám, csak arra, hogy nagyon nagy ünnepség volt, büféasztal és rengeteg vendég. És valahol bántott, hogy ez egy lánynak nem dukál.

Ahogy a kávéházak meg az újságok esetében, úgy a nyaralásban is pontosan megvolt annak a kimondatlan szabálya, hogy egy zsidó család hol nyaral. Akkoriban sok család nyaralt a Balaton mellett, teljes háztartással, és hét végén jött a bikavonat – így hívták akkor –, ami hozta a férjeket, akik hét közben a városban dolgoztak. A zsidók a Balatonnál főleg Siófokon nyaraltak, a keresztény gazdagok Földváron, az állami alkalmazottak pedig a kisebb nyaralóhelyeken. Ezt semmiféle törvény nem szabályozta, szabályozódott magától. Én már elemista voltam, amikor a bátyám a Markó utcai Berzsenyi Dániel Gimnáziumba járt, és az osztályfőnöke a Szentgyörgyi tanár úr volt. Akkoriban karácsonykor meg év végén a szülők megajándékozták a tanárokat. Mivel az apám textilkereskedő volt, föltételezem, hogy a Szentgyörgyi bácsi öltönye, a Margit néni kosztümje és az Éva lányuk kabátja az apám üzletéből volt.

Nem tudom, hogy lett abból egy nagy barátság, de anyám és Margit néni jóban lettek. A Szentgyörgyiék is bejáratosak voltak Kovácsékhoz, meg mi is meg voltunk híva hozzájuk, a Halász utca 2-be. A kislányuk, Éva két évvel volt fiatalabb nálam, és kialakult, hogy Éva minden vasárnap délután átjött játszani, én pedig minden nyáron két hetet, három hetet náluk nyaraltam Balatonmáriafürdőn, ahol kibéreltek egy villát. A gimnáziumi tanár Szentgyörgyi bácsi megengedhette azt, hogy egy villát béreljen egész nyárra, mert a gimnáziumi tanárokat akkor jól fizették.

Margit néni, Éva mamája soha nem mulasztotta el, hogy figyelmeztessen engem: „Gréti, tudod, hogy itt, Márián a papádat nem Manónak hívják, hanem Sándornak!” Margit néni nem vállalta azt, hogy ő egy olyan kislányt fogad vendégül, akinek bármi köze van a zsidósághoz.

Úgy tizennégy éves koromig nyaralgattam náluk rendszeresen, aztán abbahagytam. De ez nekem azért volt jó, mert ott betekinthettem a nem zsidó magyar középosztály magánéletébe.  Hihetetlen volt az az élet, hihetetlen. A harmincas években ott még az a dzsentri élet folyt, amit Mikszáth meg Móricz megírt. Európa már nagyon feszült volt, Hitler Németországban, minden gondolkodó ember tudta, hogy mifelé megy Európa, és ők meg élték azt a mikszáthos, nosztyferis életet. Éjjeli zenés szerelmi vallomások, nagy ivászatok, csárdás, a cigány homlokára ragasztva az öt- vagy tízpengős, és a cigány megy a családokhoz, és ott húzza a talpalávalót. Az urak és a hölgyek pont úgy viselkedtek, mint ahogy azt később megtaláltam az irodalomban. Amikor olvastam erről, akkor hihetetlenül ismerős volt, mert én ezt már láttam.

Este a pesti vonathoz kimentek a fiatalok az állomásra, az volt a korzó, ott találkoztak egymással, és megbeszélték, hogy ki mit csinált aznap. Fantasztikus volt. Nagyobb koromban én is „aksokkal”, tiszti akadémiásokkal sétáltam az állomáson. Szentgyörgyiék igazán nem voltak nagyon vallásosak, de Balatonmárián nem menni a vasárnapi misére, az fölért volna egy lázadással. Azt nem lehetett. Tehát mentünk a vasárnapi misére, és olyannyira megfogott a miséknek a hangulata, a tömjén meg minden, hogy volt egy olyan fél évem, amikor úgy gondoltam, elmegyek apácának. De ez csak fél évig tartott, aztán elmúlt.

A legtiszteltebb család Balatonmárián a Schnetzer család volt. A Schnetzer papa csendőrezredes volt, és akkoriban egy csendőrezredes rögtön a jóisten után következett. A lánya, Ili idősebb volt, mint én, csinos lány volt, nagyon jó alakú. És megoszlottak az ifjú emberek, hogy a Schnetzer Ili táborába tartoznak, vagy nekem adnak éjjeli zenét. Schnetzer Ili lovagolt is, valódi dzsentri lány volt, és azt hiszem, irigyeltem, hogy lovagol.

Roppant érdekes volt, amikor nekem adtak éjjeli zenét. Az ember alszik, a redőny lehúzva, az ablak nyitva, és egyszer csak arra ébred, hogy „Csak egy kislány van a világon”, ahogy ez a blőd magyar filmekben látható volt. Odamegy az ablakhoz, és látja, hogy ott áll a Hajdú Dezső, mögötte a cigányzenekar, Hajdú Dezső halkan dúdol, a cigányzenekar meg játszik. Az ember meggyújtotta a gyertyát, ahogy az elő van írva, a zenészek még játszottak egy szépet, és aztán elmentek. Hajdú Dezső – aki katonatiszt volt, huszonnégy-huszonöt éves, én meg tizenhárom-tizennégy – azt mondta, hogy ő vár éveket is, de csak én lehetek a felesége.

Volt Balatonmárián egy vendéglő, úgy hívták, hogy Pesti vendéglő. Ott folytak a szépségversenyek meg a táncversenyek. Egyszer felnőtt fejjel arra autóztunk Tamással, a férjemmel, és mondtam neki, hogy ugyan álljunk már meg, nézzük meg. Ami nekem gyerekfejjel olyan nagynak tűnt, nagy hársfákkal, az felnőttként egy kis vacak hely volt.

Anyámék gyakran jártak kettesben Abbáziába, Ausztriába, Baden-Badenbe [Abbázia a 20. század első évtizedére a Monarchia második legnagyobb tengeri üdülőhelye lett, az Isztriai-félszigeten. 1918-ban Olaszországhoz került, 1943-ban a Független Horvát Állam, 1945-ben Jugoszlávia része lett, ma Horvátországban van (Opatija). A németországi Baden-Württemberg tartományban lévő Baden-Baden szintén egyike volt a leglátogatottabb fürdőhelyeknek. – A szerk.]. Aztán olyan tíz-tizenkét éves koromban együtt voltunk a Tátrában, Ružbachyn [A szlovákiai Vyšné Ružbachy (Felsőzúgó) melletti Ruzsbachfürdő népszerű klimatikus fürdőhely volt. – A szerk.]. Ezen a helyen többször is voltunk, legalább háromszor. Vonattal mentünk oda, és ezen a tátrai üdülőhelyen – egy Zapotoczky nevű lengyel grófé volt cakk-pakk az egész – osztrák stílusban épült, fagerendás házak voltak [Vyšné Ružbachy 1882-ben (akkor még Felső-Rusbach volt a későbbi Felsőzúgó magyar neve) lett a Zamojsky lengyel grófi család birtoka, ők építették ki a fürdőt. A második világháborúig birtokolták a községet. – A szerk.]. Karolina villa, Mária villa meg hasonlók. Nagy villák sok szobával, amiket ki lehetett venni. Az egyik ilyen villában laktunk.

Itt is jellemző volt az, ami a magyarországi üdülőhelyekre. Egy üdülőn belül a keresztény és a zsidó családok teljesen elkülönültek egymástól. Volt ott egy leány – aki különben Pesten lakott, a Rózsadombon – egy nagyon keresztény családdal, és csak akkor mert hozzám jönni beszélgetni, sétálni, ha a mamája nem látta. De én ezt, majdnem azt mondhatnám, hogy természetesnek vettem.

Jó volt a Tátrában, gyönyörű volt a táj, és emlékszem, hogy  a szlovák erdők – vagyis akkor nem szlovákot mondtunk, hanem tótot – tele voltak szamócával, és az ottani kislányok álltak délben az ebédlő bejárata előtt, és egy pohárnyi szamócát egy koronáért adtak. Mindig vettünk, mert nagyon finom volt. Volt ott egy agglegény – szudétanémet, gondolom, mert cseh állampolgár volt, de németül beszélt –, egy tanár, Oscsi bácsinak hívtuk. Ő kirándulásokat szervezett, és így mentünk tutajozni a Vágra meg Késmárkra, megnézni a Thököly várat, meg tábortüzet csináltunk az erdőben, és szalonnát sütöttünk. Volt ott egy szudétanémet fiú is, Karl Halevitz von Ružalowsky, aki egyszer vacsora után fölkért engem táncolni. Hát ilyen még nem esett meg velem. Legott beleszerettem a Karlba, és borzasztó volt, hogy a mamám integetett, hogy táncoljunk arrafelé. Arrafelé táncoltunk – én valami szoknyában voltam és blúzban –, és a mamám fölemelte a szoknyámat, és lehúzta a blúzomat, mert tánc közben kicsúszott a szoknyából! Ez valami iszonyú volt, borzasztó megalázó. Aztán volt egyszer egy nagy esemény. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ég az étterem. Jöttek a környékről a lovak vontatta tűzoltókocsik önkéntes tűzoltókkal, és nagy slaugokkal oltották a tüzet, de reggelre nem maradt az étteremből semmi.

Tudtam róla, téma volt, hogy ez magyar terület volt, hogy Trianon, és hogy ez milyen borzasztó. Ugyanis jöttek az üdülőbe magyar családok is, akik ott éltek. Emlékszem egy Kemény nevezetű családra, magyarok voltak, csak oda csatolódtak. A lányuk, Kemény Ili nagyon tetszett a bátyámnak.

Az üdülőhelynek volt egy strandja, szép nagy medencével, koedukált volt, férfiak, nők együtt fürödtek. Azt nem tudom, hogy hol és mikor tanultam meg úszni, de emlékszem, hogy azon a strandon sokat úsztam. Anyám nem tudott úszni. Ez akkor gyakori volt, hogy a mamák nem tudtak úszni, de a papák se. Emlékszem, a mamám fürdőruhája klottból volt, tehát nem trikó vagy ilyesmi, hanem klott anyagból szabott, és az ő fürdőzésük abból állt, hogy például a Balatonnál bementek az alacsony vízbe, aztán beleültek, és ott beszélgettek, traccsoltak a vízben.

Mikor még egész kicsi voltam, a családunk Balatonbogláron nyaralt, aztán később már a Svábhegyen, ahol a szüleim egész nyárra kibéreltek egy villát. Fogták a háztartást, felvonultak a Svábhegyre, és az élet ugyanúgy folyt tovább, mint a városban. Zsuzsa néni főzött, a kisasszony vigyázott rám, a szobalány takarított, szóval minden ment tovább, csak a villában. A svábhegyi villának, a Diána út 15/b-nek volt egy óriási nagy terasza, ami a Tündér utcára nézett. Ott vasárnaponként mindig nagy vendégség volt. Az egyik vasárnap jött ebédre a mamám keresztény rokonsága, a másik vasárnap pedig jött a zsidó család: apám lányai és testvérei, az Ilona néni, a Dezső bácsi meg a Giza néni a Kazinczy utcából. Két különböző világ. Zsuzsa néni mindig csodálatos réteseket sütött, ezeknek is meg azoknak is. És nekem az a hihetetlen szerencsém adódott, hogy mind a két világot megismertem. De semmiféle érzelmi kötöttségem nem volt se ide, se oda.

A „katolikus vasárnapokon” ott volt a Svábhegyen anyám bátyja, Sittner Franz, vagyis a Feri bácsi, a felesége, Fáni néni, Ottokár bácsi, aki nekem másodnagybátyám volt és pápai prelátus [A prelátusok különböző funkciókat ellátó főpapok a római katolikus egyházban. A pápai prelátusok „a pápai hatóságoknál alkalmazott s rangban a bíbornok után álló egyházi személyek” (Révai Nagylexikon), de a cím kitüntetésként is adományozható. – A szerk.] meg a többiek. Feri bácsi, a legnagyobb pesti üveg- és porcelánkereskedő nagyon méltóságteljes ember volt. Fönnhordta az orrát. És a Baross Szövetségnek, a keresztény kereskedők egyesületének volt az elnöke. A Baross Szövetség elnökének lenni azt jelentette, hogy antiszemita, jobboldali meg minden. Guszti, a másik testvér ugyanolyan volt, mint a bátyja, és mind a kettő nagyon gazdag volt, és nagyon gyakran voltak nálunk vendégségben.

Amikor még a Thonet-udvarnak az udvari lakásában laktunk – én olyan öt éves voltam –, akkor a Feri bácsiék is ugyanabban a házban laktak. Ugyancsak udvari lakásban, egy emelettel följebb. Emlékszem, hogy anyám kétségbeesésére a második emeletről kiabáltam föl Feri bácsi feleségének, hogy „Fáni néni, nálunk annyi poloska van!”. Tudniillik akkoriban a poloska a háziasszonyok állandó réme volt. Egy jelen lévő borzalom. A poloskairtás tavasszal és ősszel mindig napirenden volt, és akkor fölfordult a lakás. Jöttek a poloskairtók, benzinnel vagy mivel lelocsolták a bútorokat, és aztán lánggal gyorsan végigmentek rajtuk, hogy a poloskák elpusztuljanak. Aztán már a második világháború után volt a ciánozás. Az se volt egy öröm, de az legalább nem járt ilyen veszedelemmel, és tulajdonképpen a ciánozás pusztította ki a poloskákat. Csótány is volt, mi úgy mondtuk, svábbogár. Az a konyha, spejz, vécé és fürdőszoba tájékán, a poloska pedig az ágyakban, a díványokban. Ha az ember fölkelt reggel, és az ágyneműn látott egy elkent vércsíkot, az azt jelentette, hogy megint itt van a poloska, megint lehet kezdeni az irtást. Irtás után egy darabig nem volt, aztán kezdődött újból az egész elölről.

Feri bácsiék később egy nagyon szép házban laktak az Irányi utcában, ott volt az üzletük is, egy nagyon tágas és szép helyiség. Nekik nem volt gyerekük, ellenben volt egy keresztlányuk, a Franci – akinek a családja Budakalászon élt –, és amikor a Fáni néni meghalt, akkor a Feri bácsi elvette feleségül a keresztlányát. Guszti pedig Romániából hozott magának feleséget, a Marinát, és volt két lányuk, Mária és Franciska. Mária tüdőbajban halt meg, amikor én már gimnazista voltam, a Franciska pedig a második világháború után egy Esterházy gróffal Amerikába ment, annak lett a felesége. A lányokkal barátkoztam, és nem túl gyakran, de volt úgy, hogy ők voltak nálam, és volt, hogy én mentem hozzájuk. És vasárnaponta ők is jöttek hozzánk.

A „zsidó vasárnapokon” apám rokonai jöttek ebédre. Apám nővére, Ilona néni – két-három éves distancia lehetett közöttük – nagyon savanyú nő volt. Én anyámmal németül beszéltem – anyámnak az igazi nyelve német volt –, és az Ilona nénit úgy hívtam, hogy Trauerweide, ami azt jelenti, hogy szomorúfűz. Nem szerettem őt. Dezső bácsi, a férje víg kedélyű, kedves bácsi volt, aki imádott enni, élvezte ezeket a vasárnapi ebédeket, és versenyt ettek, hogy ki tud többet enni a Zsuzsa néni réteséből. De az Ilona néniben volt valami méltóságteljesség – már ahogy gyerekszemmel láttam őt. Magas volt, sovány, kontyos, sötétszőke, horgas orrú, kék szemű, mindig sötét ruhákban járt, és azon a magas, sovány testen csak úgy lógott a ruha. És volt egy olyan családi pletyka, hogy kibírhatatlan a cselédeivel. Hogy takarítás után megy, és megnézi az ujjával, vajon nem maradt-e por a bútoron. Ilona néniéknek nem volt gyerekük, a Kazinczy utcában laktak, és Dezső bácsi valamiféle kereskedő volt, de nem emlékszem, hogy micsoda. Mintha a Kazinczy utcában lett volna az üzlete is, de lehet, hogy ez tévedés.

Volt apámnak még egy nővére, a Giza néni, és úgy tudom, hogy a Giza néni csak féltestvér volt. Talán a nagyapánknak két házassága volt? Nem tudom. Giza néni volt a legidősebb, őt már egy nagyon öreg néninek ismertem meg. Én gyomorszájszűkülettel születtem, nagyon beteg voltam, és a szüleim orvosa, a Feldmann doktor bácsi azt mondta az anyámnak, hogy nem fogom megélni az egyéves születésnapomat. Ugyanakkor anyám spanyolnáthában betegedett meg, úgyhogy engem odaadtak a Giza nénihez. Elég szomorkás csecsemő lehettem, egyrészt nagyon gyengécske, és nem is lehetett normálisan etetni, mesterségesen etettek, másrészt a mamámtól is el voltam választva. De hogy ez meddig tartott, azt nem tudom.

Giza néni aztán még a háború előtt eltűnt az életünkből, nem tudom, mi lett vele, ahogy a férjéről sem tudok semmit. A két fia, Imre és Árpád ottmaradtak valamelyik táborban, nem tudom, hol. Van egy határozott emlékem: látom magam előtt őket a svábhegyi villa teraszán. Jóképű fiatalemberek voltak, a húszas éveik végén. Még egyet tudok a Giza néniről. Hogy a lakásában – mintha az akkori Vilmos császár, ma Bajcsy Zsilinszky úton lakott volna – az előszobában lógott egy Horthy Miklós portré, egy fénykép. És a Giza néni időnként gombostűt szúrt Horthy Miklós szemébe. Nagyon haragudott rá!

Apám öccse, Ernő bácsi, körülbelül három évvel lehetett fiatalabb apámnál. Ő is, Ilona néni is és Giza néni is nagyon alacsonyan iskolázott emberek voltak. Ernő bácsi apám üzlettársa volt, de szinte csak névleg, mert jobban szeretett nyaralni, mint dolgozni. Apám sokkal többet volt az üzletben. Ernő bácsi ritkábban volt jelen ezeken a vasárnapi ebédeken, noha ő is Pesten lakott, de leginkább San Remóban szeretett lenni, meg Abbáziában, úgyhogy én csak azt tudom, amit úgy hallottam: hogy az Ernő egy svihák. Aki jól él abból a sok pénzből, amit az üzlet hoz, de munkával nem nagyon járul hozzá. Volt egy felesége is, Paula. Van is róluk egy fénykép: Ernő bácsi és Paula valahol a tengerparton sétálnak. Volt egy fiuk, Pali, akivel nagyon sok baj volt. Mert sok pénzük volt, és Pali költötte a pénzt, de ugyancsak nem szeretett dolgozni. Egészen addig, amíg aztán a háború alatt, huszonévesen el nem vitték valahová, és ott nem maradt. Nem tudom, hogy az Ernő bácsiékkal mi lett később. Lehet, hogy a zsidóüldözésnek lettek az áldozatai, lehet, hogy a háború után még éltek, nem tudom.

Apám lányai, a Manci és a Bözsi sokkal idősebbek voltak, mint én, majdhogynem nénik voltak nekem. Hiszen apám huszonegy évvel volt idősebb anyámnál. A lányoknak anyámmal korrekt viszonyuk volt, ha látogatóba jöttek, akkor tegeződtek, szóval nem volt probléma. De nekem ők nénik voltak.

Ezek a svábhegyi vasárnapok úgy néztek ki, hogy a vendégek valamikor a délelőtt folyamán érkeztek a fogaskerekűvel. A Diána úthoz a Nagyállomásnál kellett leszállni. Az ebéd mindig rettenetesen bőséges volt, és nagyon hagyományos. Húsleves, benne főtt hússal, zöldséggel, sült hús, ami lehetett szárnyas, vagy lehetett disznóhús. És – odahaza úgy hívták – resztelt krumpli. A megfőtt krumplit meg kellett hámozni, zsíron fölaprított hagymát pirítani, és ehhez tették hozzá a krumplit. Nem is emlékszem, hogy más, mint krumpli lett volna. Rizs nem volt, és az, ami most van, hogy zöldségek meg saláták, az sem. Fejes saláta volt, hagyományosan négyfele vágva, cukros, ecetes vízben. A sütemények pedig a rácsos linzertől a rétesig; ami akkor ment, az minden volt. Zsuzsa néninek volt egy specialitása, a stanicli. Borzasztó vékony tésztából karikákat kellett kisütni, de csak éppen hogy, és akkor ezt meg lehetett sodorni, mint a papírstaniclit, ebbe tejszínhabot tettek és a tejszínhab tetejére olyan gyümölcsöt, ami éppen volt: eper, meggy, málna vagy ilyesmi.

Az étrendünkben nem szerepelt soha semmiféle kóserság. Maceszgombóc volt, de a maceszgombóc a pesti polgároknál nem volt zsidó étel. Egy jó húsleves marhahússal, maceszgombóccal, az egy vasárnapi leves volt. A sóletot ismertem, és tudtam, hogy voltak viták, hogy gerslivel [Hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.] vagy gersli nélkül kell főzni, de sólet ritkán volt. Éppúgy került az asztalra az is, mint ahogy például a disznókaraj is.

A Svábhegyen nagyon sok nyaraló volt, és volt üzlet is bevásárláshoz. És volt jégszekrény. Ami nem frizsider volt, hanem valóban jégszekrény. Úgy hajnaltájt jött a jeges – ez még a háború után is így volt sokáig –, és kiabált, hogy „Itt a jeges, a jeges, a csemege jeges”, és akkor a nők kirohantak vödörrel, és vettek jeget. A jégszekrénynek volt egy oldalsó, bőséges nagy rekesze, oda betették azt a hasábjeget, és az másnapig hűtötte a szekrényt. Alul volt egy csap, ott kellett kiengedni az olvadt vizet.

Emlékezetem szerint akkor még nem volt divat az ebéd utáni kávézás. Bort vagy sört ittak a férfiak az ebédhez, és apám olyankor néha elszívott egy-egy szivart. Délután uzsonnára tejeskávé, mazsolás kuglóf volt, és azt is a Zsuzsa néni csinálta. Akkoriban minden otthon és minden kézzel készült, semmi olyan nem volt, ami most könnyíti az életet. Hogy az ember egy jó cukrászdából hoz valamit, annak nyoma nem volt. Hogy azt az egy szem Zsuzsa néni hogy bírta, azt nem tudom. Sőt nálunk még a vacsora is meleg étel volt. Nem emlékszem pontosan, hogy nyáron is így volt-e, de télen biztosan. A vacsora már nem volt olyan bőséges, mint az ebéd, csak esetleg egy sonkás tojás, ham and eggs vagy főzelék valami hússal. Csodálkozom, hogy ilyen étkezés mellett az emberek nem gurultak a kövérségtől.

Ebéd után a gyerekek elmentek az asztaltól. Általában az volt, hogy ebéd után a nők is külön és a férfiak is külön mentek, és beszélgettek. Mi, gyerekek meg kimentünk a kertbe. A svábhegyi villának hatalmas kertje volt, ott lehetett játszani, és én ott is szerettem magamra aggatni mindenféle fátylakat és csipkéket, és für alle Fälle mindenképpen én voltam vagy a főtündér, vagy a főkirálynő, és a többiek lehettek az udvarhölgyek. De sokkal szívesebben játszottam fiúkkal. A szomszéd villában lakott a Herz család, a Herz szalámigyáros családja, és ott volt két vagy három fiú, akikkel sokat játszottunk [Herz Ármin hajózási vállalkozó (terménykereskedő?) 1882-ben alapította gyárát, melyet fiai 1888-ban átvettek, és a 25 munkást foglalkoztató céget „Herz Ármin és fiai” néven jegyeztették be. Az itt készült téliszalámi 1900-ban a Párizsi Világkiállításon már nagydíjat nyert. 1922-ben a gyár részvénytársasággá alakult, az 1930-as években évi 400-450 tonna szalámit exportáltak. A gyárat 1949-ben államosították. – A szerk.].

Van előttem egy emlékkép. A svábhegyi kertben Anti legfölül ül egy magas fán, ő a főparancsnok, a Herz fiúk lejjebb ülnek, és nyilván voltak ott mások is, mert a földön is vannak fiúk. Közlik velem, hogy ők egy hadsereg. És mindenkinek van rangja, csak én vagyok a puccer. Merthogy én lány vagyok, nekem nem lehet rangom. Ez egyébként egybeesett a család szellemével: ez csak lány, a Gréti, és van a fiam. Tehát én vagyok a puccer, és Anti közli velem, hogy valahol van itt egy veszett kutya, menjek és fogjam meg. És ez nem volt vicc. Tényleg volt a kertben egy veszett kutya. Annyira, hogy jött is két bácsi, az egyiknél puska volt, megtalálták a kutyát abban a nagy kertben, és agyonlőtték.

Nyár végén aztán visszahurcolkodtunk a városba, és ott éltük tovább az életünket. Mi gyerekek meg jártunk az iskolába. Én az elemit a Deák téri evangélikus iskolában végeztem – az elemibe klott kötényben jártunk, sötétkék klott kötény, piros zsinórral –, és emlékszem, hogy én voltam az első vigyázó, de aztán soha többé nem lettem vigyázó, mert nem jelentettem senkit. És nekem is meg Antinak is zsidó hittanra kellett járnunk. Mert a hittan akkor kötelező volt az iskolában. Úgyhogy ünnepekkor énekeltem a katolikus dalokat, zsidó ünnepekkor a zsidó dalokat, iskolakezdéskor meg a végén pedig az evangélikus zsoltárokat. Az év végi értesítőben mindenki neve mellett ott volt a vallása: rkat., ev., izr. A legkevesebb tandíjat a katolikusok, a legmagasabbat pedig az izr., a zsidók fizették. Én tudtam, hogy többet fizetek, mint a nem tudom, kicsoda – vagyis nem én, hanem a szüleim –, de ez olyan magától értetődő volt.

Az elemi után lehetett menni polgáriba [lásd: polgári iskola] vagy gimnáziumba, ami nyolc osztályos volt. Akkoriban mondjuk, egy postai alkalmazott a lányát még nem adta gimnáziumba, hanem polgáriba adta. A polgári négy osztályos volt, de zsákutca, nem vezetett sehova, onnan nem lehetett sehova se továbbmenni, esetleg egy tanfolyammal gyors- és gépírónőnek vagy egy üzletbe kiszolgálónak. Engem a szüleim beírattak a Váci utcai leánygimnáziumba, amit akkor úgy hívtak, hogy Gizella Királyné Leánygimnázium. A leánygimnáziumban a fiúgimnáziumhoz képest csökkentett tananyag volt, tehát egy lánynak eleve kevesebbet tanítottak, mint egy fiúnak. Például a lányok differenciálszámítást nem tanultak. Ugyanannyit tanultak viszont irodalomból, történelemből és nyelvekből.

Az, hogy valaki gimnáziumba járt, azt jelentette, hogy jól szituált család gyereke, de nem csak! Mert a gimnáziumban hallottam először azt a szót, hogy szegénységi bizonyítvány [A korabeli forrás a következőképpen definiálja a szegénységi bizonyítványt: „az illetékes hatóságtól valaki részére kiállított bizonyítvány, hogy ő, illetve szülei nem bírnak annyi vagyonnal, amennyi a kérdésben forgó üggyel összekapcsolt költség fedezésére szükséges.” A helyhatóság állítja ki (községekben az elöljáróság a főszolgabíró láttamozásával) (Révai Nagylexikon). – A szerk.]. Akinek ilyen volt, az nem fizetett tandíjat, vagy ingyen kapott tankönyvet. Arra emlékszem, hogy még nagyon kezdő gimnazista voltam, amikor a hitközségtől jött hozzánk egyszer egy héten ebédre egy Gabi nevű lány. És amikor megkérdeztem, hogy miért jön, akkor azt mondták, hogy Gabi szegény lány, aki „napokat eszik”. Ez azt jelentette, hogy mindennap más családnál ebédel. Mellettem ült Gabi az ebédnél, és én is kislány vagyok, de valami borzasztó kínos, hogy ennek a gyereknek itt idegeneknél kell ülni és enni. Ebéd után ő rögtön ment is el.

A Gizella Királyné Leánygimnázium az Irányi és Váci utca sarkán volt, most egy általános iskola van ott. Nagyon jó hírű, úrilányoknak való gimnázium volt, és én megfelelően rosszul éreztem magam benne. Nem voltam jó tanuló, és állandó konfliktusaim voltak a tanárnőkkel, amit akkor úgy kellett mondani, hogy tanárúrnő. A tanárúrnő ha valamit mondott, arra nem volt visszapofázás. Alattvalók voltunk az iskolában. Én viszont fegyelmezetlen voltam és kötekedő. Nekem roppant jámbor és nagyon úrilány külsőm volt, de magaviseletből hármasom volt.

A gimnáziumban volt egy rendtartás. A rendtartás előírta, hogy a tanulók „feszes alsóderekat” kell hogy hordjanak, magyarán hogy a mellüket leszorítsák. Hogy moziba csak igazgatói engedéllyel lehet menni, de akkor is csak szülői kísérettel. Hogy nyolc után egy jól nevelt úrilány nem lehet az utcán. Kötelező volt a csíkos matrózblúz, sötétkék rakott szoknya, ünnepekkor pedig a fehér matrózblúz. De nem is ez idegesített engem, hanem az iskola szelleme, az idegesített borzasztóan.

Rossz tanuló voltam, hármas. Magyarból, művészettörténetből, németből, franciából ötös [Azaz a korabeli osztályzási rendszer szerint „egyes”, a háború előtti iskolarendszerben ugyanis az egyes volt a legjobb érdemjegy. – A szerk.], viszont a matematikát, egyáltalán a természettudományokat nem nekem találták ki. Bár lehet, hogyha nem úgy feleltetett volna Fodor tanárúrnő, ahogy feleltetett, akkor talán jobb lettem volna. Az elemiben még rövid hajam volt, oldalt elválasztva, csattal, aztán a gimnáziumban már nagyon hosszú copfom volt. Olyan hosszú, hogy rá tudtam ülni. És egészen szőke voltam. Nem tudom, hányadik osztályban volt, azt hiszem, a másodfokú egyenleteknél tartottunk, amikor kihívott a Fodor tanárúrnő. Elkezdtem felelni, amikor Fodor tanárúrnő rákezdte: „Ha valakinek ilyen szőke a haja, akkor miért van itt az iskolában? Miért nem sétál a Váci utcában?” És így tovább, és így tovább. A vége az lett, hogy letettem a krétát. Azt mondja: „Miért tette le a krétát?” Mondom: „Mert hogyha a tanárúrnő folyton beszél rólam, akkor nem tudok felelni.” Nahát ez magatartásból is és matematikából is elfogadhatatlan volt.

A gimnáziumban jártam különtornára. Volt egy KISOK nevű sportegyesület, aminek a keretében jártam hetente kétszer a Margit-szigeti fedettbe – a Hajós Alfréd uszodába, ami akkor vadiúj volt – úszóedzésre. Mallász Gitta úszóbajnok volt az edzőnk, aki nagyon kemény csaj volt. És mert nem tudtam jól fejest ugrani, mindig vesztettem a távolságból, így hátúszó lettem. Még valami országos rekordot is felállítottam, amikor megnyertem egy hátúszóversenyt.

Nagyon sokat sportoltam. Ebben nem voltam tipikus, mert egy pesti úrilány nem sportolt annyit, mint én. Pesten, ahol a Duna-parton a Petőfi-szobor van, ott úszott a Dunán egy uszoda. Női uszoda. Lehet, hogy ott kezdtem el úszni tanulni, nem tudom. Zöldre festett fából volt, egy kis fahídon kellett lemenni, és ott volt a pénztár. Azután volt egy körülbelül ötven-, de lehet, hogy csak harmincméteres vízrész, ahol úszni lehetett. A vízrész körül voltak a kabinok és a napozó. És mindenki tudta, hogy a hídról meg a Gellért-hegyről kukkeros férfiak nézik a női napozót. Mert az akkor olyan nagy izgalom volt. Pedig nem lehetett levenni a fürdőruhát, csak letolni a pántját. Volt egy férfiuszoda is külön, ugyanúgy a Dunán, némi távolságra a nőitől. Az is zöldre volt festve. Ezek egészen a háborúig megvoltak, hozzátartoztak a pesti látképhez.

Ebben az uszodában volt úszómester is. Az úszómester úgy tanította az embert úszni, hogy volt egy nagy fa, a nagy fán volt egy kötél, a nagy kötélen egy hurok, oda berakták a delikvenst, és akkor az úszómester mondta, hogy eegy-kető, eegy-kető, és erre a számolásra kellett a kötélen lógva tempózni. A fürdőruhám valódi, tiszta gyapjú volt. Amikor az ember kijött a vízből, akkor az legalább öt kiló volt, amíg ki nem csurgott belőle a víz. Emlékszem egy kékre, amibe fehér pöttyök voltak belehímezve. Természetesen csak kis dekoltázzsal, vállpánt, egyberészes, és még egy kis nadrágocskája is volt. De a legundokabb az volt, hogy nem akart megszáradni az a nyomorult. Fölül már száraz volt, mert lecsurgott a víz, de a fenékrész az vizes maradt végig.

A gimnáziumban tornaórához volt egy klott tornanadrágunk, ami térden alul ért, és jó bő volt. Ehhez volt egy fehér blúz – nem trikó, hanem blúz –, az elején felirattal, hogy GK, Gizella Királyné Gimnázium. Én főleg magasugrásban voltam jó, de ebben a nadrágban csak leverni lehetett a lécet. Még így is átvittem a százhuszonötöt, ami dicsőséges dolog volt. Főleg magasugrottam, futottam, iszonyú jó kondícióban lévő ifjú csaj voltam. Korcsolyázni is jártam a Városligetbe, de azt nem szerettem, untam a körbemenést.

Minden évben volt az év vége felé egy torna-záróünnepély, amire mindig szép ritmusos gyakorlatokat kellett megtanulni, zenére. Ez a millenniumi pályán volt, a Thököly útnál, egy óriási területen, ahol több lányiskola mutatta be a tornamutatványát. Ezt nagyon szerettem. Szerettem az úszástréningeket, a magasugrást, és borzasztóan örültem egész életemben, hogy az iskolában tanultam latint. Mert hihetetlen könnyűvé tette nekem a franciát, és ma is meg tudok érteni olasz vagy spanyol írott szöveget.

A tanáraimtól borzasztó sok függött. A művészettörténetet és a latint Maróthy Jenőné tartotta, aki abban különbözött a többitől, hogy emberséges, kedves volt. Ő csinálta az irodalmi színpadot is. Az ő vezetésével adtuk elő a teljes Kacsóh Pongrác-féle „János vitéz”-t, énekelve, ahol is én voltam Iluska, és a Hauer Erzsi volt a János vitéz, aki egy magas lány volt. Ez hihetetlen jó volt. Még az újság is megírta, hogy a Gizella Királyné Gimnáziumban előadták a „János vitéz”-t, és még a nevem is ki volt nyomtatva.

A németet Kerényi Károlyné tanította. Kerényi Károly Európa-híres klasszika-filológus volt, a felesége pedig latint és németet tanított [Kerényi Károlyné (szül. Stamberger Erzsébet) (1896–1990) – tanár (Kerényi Károly klasszika-filológus első felesége). „Latin–görög–német szakon végzett a budapesti tudományegyetemen, 1918-ban szerzett doktori diplomát. Tanított a Veres Pálné, a Szilágyi Erzsébet, a Trefort utcai és a Varga Katalin gimnáziumokban nyugdíjba vonulásáig (1958). A gimnáziumok számára latin és görög tankönyveket írt” (MÉL). – A szerk.]. Egyszer – akkor már nagyobb vagyok –, tanítás után megyek föl a lépcsőn a gimnáziumban, és egy beugróban ez az Erzsi néni, a Kerényiné egy másik tanárral beszél rólam. A másik azt mondja, hogy egy tűrhetetlen alak vagyok, akit ki kéne röpíteni az iskolából, a Kerényi Károlyné pedig azt mondja, hogy okos vagyok, tehetséges vagyok, csak nem tudnak velem bánni. Ez nekem olyan jólesett, hogy azt nem tudom elmondani! Egyszóval Maróthy Jenőnét és Kerényi Károlynét szerettem, de a többi tanár rémes volt.

Az ilyen dolgokban, tehát a sportban, az irodalmi színpadban borzasztó szorgalmas voltam, semmi se volt sok. És nagyon szép hangom volt. Olyan szép, hogy volt egy református tisztelendő a gimnáziumban, aki elvitt az Operába az akkori igazgatóhoz, Radnaihoz [Radnai Miklós (1892–1935) – 1925–1935 között volt az Operaház igazgatója. – A szerk.], hogy hallgasson meg. Meg is hallgatott, és azt mondta, hogy óriási anyag vagyok, de még túl fiatal. Aztán olyan események jöttek a világban, hogy mindenről szó volt, csak arról nem, hogy én operaénekesnő legyek. Felnőttkoromban aztán strúmával műtöttek, és a strúma elvitte a hangomat. De nagyon szerettem énekelni, és az iskolai szereplésekkor mindig énekeltem.

A hittantanárunknak nem tudom már a nevét, mert mi magunk között csak Kóbinak hívtuk. Érdekes, hogy a katolikusok úgy beszéltek a hittantanárukról, hogy tisztelendő úr, a zsidó lányok viszont kellő iróniával, gúnnyal csak úgy nevezték: Kóbi. Kóbi mindig kalapban járt, mint egy pesti polgár, semmi zsidós nem volt rajta, se szakáll, se feketeség, se pajesz, semmi. Nagyon kedves ember volt, és biztosan sokat is tudott, csak nekünk eszünk ágában sem volt a Kóbira figyelni.

A gimnáziumban egy nagyon szoros nyolcas baráti kör alakult ki – persze leányokból, mert nem volt koedukáció –, és ennek a nagyon szoros baráti körnek egy kivételével minden tagja zsidó volt. Sokat voltunk együtt, némelyik barátság ezek közül messze a felnőttkorba kísért el.

A sportolás mellett – noha a szüleim nem akarták – nagyon sokat olvastam. Mindenfélét. Minden betűt faltam. Volt egy olvasmány, ami nagyon jellemző volt arra a korra: a lányregények. Amikor ezeket olvastam, akkor olyan tíz éves voltam. Ezek a lányregények arról szóltak, hogy mi kell egy fiatal lánynak. Volt egy nevezetes írónő, Tutsek Anna, akinek volt a Cilike sorozata: Cilike, Cilike nagylány lesz, Cilike menyasszony, Cilike anyuka, Cilike nagymama, és ez ment a végtelenségig. Na, ez a Cilike egyszerűen hülye volt. Arról volt nevezetes, hogy nagyon igyekvő, de minden kiesett a kezéből, és elbotlott, és mindig zavarban volt. Annyira, hogyha valaki rosszul csinált valamit, volt is egy olyan mondás, hogy olyan vagy, mint a Cilike. Mit is akart ez a Cilike? Cilike szép akart lenni, házias akart lenni, bálba készült, szép ruhát akart. Úri kislány volt [Tutsek Anna (1865–1944) – író. 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.].

Arra nagyon emlékszem, hogy Cilike mindenképpen nagylány akart lenni. Hosszú szoknyát akart, és egyszer talált egy púderos dobozt púderpamaccsal, és púderozta magát a tükör előtt. Végül nagylány lesz, megkapja a hosszú ruhát, találkozik azzal a férfiúval, aki megkéri a kezét, és akkor Cilike férjhez megy. Természetes, hogy Cilike férjhez menéséből csak arról volt szó, hogy milyen lakásban lakik, milyen ruhákat hord, milyen koszttal várja haza a férjét. De ennek a Cilikének szexuális vagy szerelmi élete nem volt, csak úgy születtek a gyerekei.

Ugyanez megvolt németben is – nem emlékszem a szerzőnőnek a nevére –, ott Bébinek hívták a főhősnőt, és ugyanez a sorozat volt. Bébi nagylány, Bébi férjhez megy, Bébi nagymama lesz. Azzal a különbséggel a Cilikétől, hogy ez a német Bébi sportolt, és a kedvence a lovaglás volt. Az egyik könyv címlapján volt is egy kép, hogy Bébi lovaglókosztümben ül egy ló hátán, és ugrat éppen.

Egy könyv volt csak, ami másfajta volt. Magyar szerző írta, Ego álnéven. Ma sem tudom, ki volt ez az Ego, de ő írta „Az okos Novák Magda” című könyvet. Ez volt az első lányregény, aminek a főhőse dolgozó nő lesz. Gyors- és gépírást tanul, és elmegy egy irodába gyors- és gépírónőnek. Ez egy más, egy újfajta lányregény volt, ami már a jövő felé mutatott [Rózsavölgyi (Rosenthal) Mórné Fried Margit (1881–1940) írónő álneve volt az „Ego”. A „Pesti Napló” tárcaírója volt, több felnőtteknek szóló, ill. gyermek- és ifjúsági regénye jelent meg a 20. század első évtizedeiben. Itt valószínűleg „A komoly Novák Magda” című könyvről van szó (Singer és Wolfner, Budapest, 1912). – A szerk.].

Én ezeket a könyveket faltam. Ezeket olvasták akkoriban az elemiben  – már aki olvasott, de sokkal többet olvastak a gyerekek, mint ma. Ezeket a Cilikéket meg Bébiket minden lány megkapta, megvették az én szüleim is, és ezek a könyvek csak az enyémek voltak. A szobámban, abban a bizonyos szekrényben voltak polcok, ott voltak az iskolásfüzeteim és a könyveim is. Aztán később már nem ilyen regényeket olvastam, hanem Jókait, Gárdonyit, ilyeneket. Az úriszoba könyvszekrényében volt a százkötetes Jókai, díszkiadás, amit tizenkét éves koromra, talán még előbb is, elolvastam az egészet. Zsuzsa néni, a szakácsnőnk analfabéta volt, sose járt iskolába, és vacsora után mindig felolvastam Zsuzsa néninek a Jókaiból.

Minden lánynak volt emlékkönyve – én, azt hiszem, tízéves születésnapomra kaptam –, ahova az ember beíratta az osztálytársnőit, a mamáját, a tanárnőit. Az volt a cél, hogy minél többen legyenek benne. És olyan csodálatos versikék voltak beleírva, hogy azt mondja: „Az élet tengerén van egy kis sziget, boldogság a neve, az legyen a tied. Szeretettel jegyzé sírig hű barátnőd, Kravár Gizella.” Fogalmam sincs már, hogy ki volt Kravár Gizella.

Egyébként úgy tizenkét éves koromban én magam is írtam. Nagyon szerettem írni. A naplómban, amely még ma is megvan, azt hiszem, 1930-tól kezdve vannak az első beírások –, és volt egy írói próbálkozásom is, amelyben egy esős napról van szó, a Körútról és a csillogó aszfaltról.

De akkoriban a szülők – és nemcsak az én szüleim – általában azt kívánták, hogy egy lánynak ne legyenek intellektuális ambíciói. Egy lány legyen szép, nőjön fel, és menjen férjhez. Ez volt a program. És ez engem már nagyon korán idegesített.

Olyan tizenkét éves korom körül, amikor a nagy gazdasági válság volt [lásd: 1929-es gazdasági világválság], az apám tönkrement. Elköltöztünk a Vigadó téri lakásból, mégpedig először a Thonet-udvarnak a Mária Valéria utca felé eső részére, egy szerényebb utcai lakásba. Onnan aztán továbbmentünk az utca túloldalán, srégvizaví egy másik házba, ha jól emlékszem, a Mária Valéria utca 15-be, egy kevésbé reprezentatív házba, egy második vagy harmadik emeleti háromszobás lakásba. Ott már nem volt lányszobám, akkor már a Mici is eltűnt, és soha többé nem láttam. Ott már az ebédlőben aludtam egy díványon, de abszolút nem érdekelt.

Úgy egy év múlva onnan is elköltöztünk. Érdekesen hangzik, hogy „tönkrementünk”, juj, de borzasztóan tönkre vagyunk menve! A következő állomás ugyanis a Szív utca 64. volt, apám saját háza, egy háromemeletes, körfolyosós bérház. Csak nem a Duna-parton, nem a Belvárosban, hanem a Szív utcában. Az is négyszobás lakás volt, az első emeleten, de sokkal szerényebb, olyan Szív utcai. Két szoba nézett az utcára, egy szokásos hosszú előszoba, abból nyílt a fürdőszoba, vécé, spejz, Zsuzsa néni kicsi szobája, és a végén volt egy másik, egy sötét udvari szoba. Eredetileg két udvari szoba volt, de valamikor ekkortájt keveredett hozzánk anyám unokahúga, Sittner Mariska, és a két udvari szobából apámék egyet leválasztottak neki. Ott kapott a Mariska egy szoba-konyhás-fürdőszobás lakást.

Amikor Mariska följött Pestre, nagyon rosszul tudott magyarul, románul beszélt és németül. Valahova elhelyezkedett, egy üzletbe, azt hiszem, és aztán már mindig alkalmazott volt valahol. Soha nem ment férjhez, és soha semmilyen kapcsolata nem volt. Karácsonyestéken velünk volt, amikor férjhez mentem, minket is látogatott, szóval a Mariska velünk volt, csak neki nem sok öröme telt benne. Tulajdonképpen nagyon szerencsétlen élete volt, és a családban ő amolyan „nagyon sajnált” Mariska volt. Arra senki se gondolt, hogy talán nem volt okos dolog fölhozatni Oravicabányáról. Talán ott férjhez ment volna, és talán ott normálisabb életet élhetett volna.

Mikor a Szív utcába költöztünk, Zsuzsa néni akkor is – és örökre, egészen az 1947-ben bekövetkezett haláláig – velünk maradt, de akkortól nem volt többé szobalány meg luxus személyzet, mint például Bogen néni, a fodrász. A házban Jokkel néni, anyám masszőze volt a házmesternő – de Jokkel néni valójában hivatásos masszőz volt –, ő masszírozta mamámat tovább, hiszen ott volt, de sokkal szerényebben folyt az élet. Apám ügynök lett. Textíliával ügynökölt, egy osztrák vagy német cég számára. Azelőtt járt hozzá egy gyors- és gépírónő, mert apám, még mint nagykereskedő, levelezett az üzletfelekkel. Ez a gyors- és gépírónő is elmaradt, én tanultam meg az iskolában a Radnai-féle magyar gyorsírást és a Gabelsberger-féle német gyorsírást, és ettől kezdve én csináltam apám levelezését. Tizennégy éves talán még nem voltam ekkor. Nekem diktált minden nap, és én vittem át gépbe. Sokáig csináltam, de aztán jó hasznát vettem, mert volt, hogy gyors- és gépírónőként kerestem a kenyerem.

1932. augusztus huszonkilencedikén Vértesi Éva barátnőmmel kimentünk a fedett uszodába. A Vértesi lányok a Nyúl utcában laktak, nagyon gazdagok voltak, papírgyáros volt a papájuk. Mamájuk rövid ideig volt, mert meghalt rákban, és volt náluk a Saci, olyan házvezetőnőféle. A Vértesi [Vértessy?] lányokért minden nap a Saci jött a gimnázium elé – ami azért túlzás volt, mert már értem se jöttek –, és bárhova mentek, a Saci vitte őket, a Saci jött értük. Velük ültem életemben először és utoljára Rolls Royce-ban, aminek az ülései sötétkék bársonnyal voltak behúzva, és volt egy sofőrjük is, a Frédi. Az egyik Vértesi lány, az Éva velem járt egy osztályba, Vera pedig eggyel lejjebb.

Tehát elmegyünk az uszodába, és ezzel megkezdődik az új szakasz az életemben. Akkor ismerem meg a későbbi férjemet, Nagy Tamást. Attól kezdve más életet élek, mint a pesti úrilányok. Mert világnézetet kapok, és szembeszállok azzal a polgári élettel, azzal a státusszal, amit nekem mint leánynak az a társadalom kínál.

Tamás – aki akkor érettségizett – egy osztálytársával volt az uszodában. Én megjelentem a napozóteraszon – még nem voltam egészen tizennégy éves, csak éppen olyan magas voltam, mint most –, rám nézett, és azt mondta Gyulának, az osztálytársának: ezt a lányt szeretném megismerni. És Gyula azt felelte, hogy semmi akadálya, mert én ismerem. Ő engem a Vértessy lányok révén ismert ugyanis. És akkor elkezdtünk Tamással beszélgetni, és soha többé abba se hagytuk.

A naplómba azt írom aznap este, hogy ma megismerkedtem egy fiúval, Tominak hívják, zárójel, a vezetéknevét nem tudom, zárójel bezárva, ő lesz a férjem, vagy senki más. Ez persze lehetett volna egy hülyeség is, de beteljesedett.

Tamással megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Én úgy hajnali négykor fölébredtem, és kinéztem, hogy uszodaképes idő lesz-e. Az lett. Attól kezdve mindennap találkoztunk – sokat vagyunk együtt, és elkezdjük megbeszélni a világot –, egészen szeptember huszon-nem-tudom-hányadikáig. Tamás ugyanis már beiratkozott a jogra, de egy év halasztást kért, mert el akart menni Bécsbe. Fölvételizett a kereskedelmi akadémiára, a Handelsakademie-ra, de nem is azért, hogy elvégezze, hanem azért, mert azt remélte, hogy a bécsi városi könyvtárban majd Marx–Engels irodalomhoz tud jutni. Mert Pesten nem lehetett. Úgyhogy szeptember végén Tamás elment, és egy évig távol volt. Ekkor kezdődött meg a levelezésünk, és aztán több mint kétezer levelet váltottunk az életünkben.

Tamás apja elsőgenerációs értelmiségi volt, úgy hívták, hogy doktor Nagy Sándor. Pontosabban a Honvéd utca 16-ban, ahol laktak, a ház kapuján volt egy tábla, amire az volt kiírva, hogy „dr. Nagy S. Sándor, ügyvéd”. Megkérdeztem Tamást, hogy mi az az „S”? Gőze nincs, mondja, ez mindig ott volt. Aztán sokkal később kiderült, hogy az az „S” bizony Salamon. És a családot úgy hívták, hogy Neuespiel. A nagyapa valahol vidéken volt kocsmáros, Tamás apjának volt egy testvére is, Andor, de az nem végzett egyetemet. Nagy Sándor viszont ügyvéd lett, méghozzá a budapesti panziósoknak lett a nagyon sikeres ügyvédje, jól ment neki, és szép nagy lakásban laktak.

Nagy Sándor felesége, Tamás anyja Szende Lujza volt. Szende Lujzának az apja eleinte Seiler vagy Springer, vagy nem tudom, micsoda volt, később lett Szende és bankigazgató. Tehát Szende Lujza családja asszimilált zsidó polgári család volt. A három nővér – Lujza, Margit és Klári – teniszezett, idegen nyelvet tanult, egyszóval kulturált családban élt.

Hogy Nagy Sándor és Szende Lujza hogy találkozott össze, azt nem tudom, de 1910-ben vagy 1911-ben házasodtak össze. Volt egy fiuk, Miklós, de Miklós meghalt diftériában vagy valami hasonló, akkor halálos kimenetelű betegségben. Aztán kitört a világháború, és Nagy Sándort elvitték a frontra, majd a híres przemyśli csatában orosz hadifogságba került, és az orosz–kínai határon, Csitában élt egészen 1920-ig. Tamás 1914-ben született, de hatéves koráig nem ismerte az apját. Ezzel szemben ismerte a keresztapját. Lujza ugyanis összejött egy emberrel, akit úgy hívtak, hogy doktor Szarka Lajos. Ő is ügyvéd volt, nagyon vallásos református, az újpesti presbitérium tagja, egy iszonyúan konzervatív pasas. És amikor Tamás még két éves sincs, Lujza és a gyerek áttérnek a református vallásra. Úgyhogy Tamás nem zsidónak, hanem reformátusnak nőtt föl, Lajos bácsi gondos felvigyázása mellett. Lajos bácsi még verseket is írt Tamásnak a szülinapjaira.

Lujzának nagyon sok könyve volt, gyűjtötte a könyveket, csakhogy nem a tartalom volt a fontos, hanem a bőrkötés. A könyvszekrényükben ott volt Déryné naplója meg Eötvös József meg minden, csodálatos bőrkötésben. Tamás gimnáziumba járt – a Lónyay utcai Református Főgimnáziumba [lásd: Lónyay utcai Református Gimnázium] –, és hetedikes volt, amikor benyúlt a könyvszekrénybe, és valahol hátul ott volt egy könyv: Engels Frigyes „A majom emberré válása”, németül. Elolvasta, és ettől kezdve kereste a marxista irodalmat. Amit nagyon nehéz volt fellelni, mert például a Szabó Ervin Könyvtárban szinte nem is volt. Amikor megismertem Tamást, éppen abban a fázisban volt, hogy borzasztó fontos volt neki, hogy elmondja, mik azok az információk, amikhez a könyvek révén hozzájutott. Az első könyv például, amit kölcsönkaptam tőle, az Bebel „A nő és a szocializmus” volt [August Bebel 1883-ban írt könyve Magyarországon 1919-ben jelent meg először Somogyi Béla fordításában (Bebel Ágost: „A nő és a szocializmus”), a Népszava-Könyvkereskedés Kiadásában. – A szerk.].

Tamás – szemben velem – mindig kitűnő tanuló volt. Nem azért, mert sokat tanult, egyszerűen mindig kitűnő volt. Azonkívül megnyerte az országos gyorsíró versenyt, megnyerte a nem tudom, milyen sportversenyt, teniszezett, sziklamászott, síelt, evezett, és mindent, amit csinált, azt felsőfokon csinálta. A gimnáziumban két barátja volt. Az egyik Kasztel András – őt én is nagyon szerettem –, aki később a „Népszavá”-nak lett a főmunkatársa. A második világháborúban valahol Ukrajnában, egy kórházban volt, amikor a visszavonuláskor a kórháznak beszögelték az ajtajait, ablakait, és fölgyújtották [Minden bizonnyal Dorosicsnál pusztult el. – A szerk.]. Andris így halt meg [Kasztel Andrásról a következőket tartalmazza a Magyar Életrajzi Lexikon: „(Bp., 1914. szept. 11. – Ukrajna, 1943): újságíró. Tanulmányai befejezése után éveken át magántisztviselőként dolgozott. Már fiatalon kapcsolatba került az SzDP-vel. 1940-ben a Népszava szerkesztőségében működött. Forradalmi szellemű külpolitikai cikkei élénk visszhangot váltottak ki. 1941. nov. 1-én részt vett a Kossuth és Táncsics sírjánál tartott tömegtüntetésen. 1942-ben tevékeny szerepet vállalt a Petőfi-szobornál rendezett antifasiszta tüntetés előkészítésében és szervezésében. A tüntetés során elfogták és bebörtönözték. Kiszabadulása után tovább folytatta újságírói tevékenységét. 1943 elején büntetőszázaddal kivitték az ukrán frontra s ott meggyilkolták.” – A szerk.]. A másik Halberg Gyula volt, egy gazdag fogorvosnak a fia. Gyula kitűnően fényképezett, rólunk is sok képet csinált, és a fényképeinkkel időnként pénzt keresett, mert megjelentek újságokban, például az „Új Idők” címoldalán is. A háború után, amikor az amerikai–koreai háború kitört, Gyula elment Koreába mint orvos, amerikai fogságba esett, és nem jött haza. Amerikába ment. Aztán amikor lehetett, akkor már többször jött haza, nagyon sok pénze volt, de nem volt egy különösebben jókedvű ember.

Amikor Tamás elment Bécsbe, és én itt maradtam, a gimnáziumi barátnőim köre is elkezdett olvasni, és szembefordultunk a szülők világával. Ebben én elég erős hatással voltam rájuk, és ez a lázadás mind a nyolc lányra jellemző lett. Hatodikos voltam, amikor az Eötvös Kollégiumban – amit Klebelsberg Kunó kultuszminiszter hozott létre kiváló diákok számára [Az Eötvös Kollégiumot Eötvös Loránd javaslatára alapították 1895-ben. Lásd a szócikket. – A szerk.] – egyszer nagy letartóztatás volt, mert kommunista diákok szivárogtak be a Kollégiumba. Pikler Gyuri [lásd: Péter (Pikler) György], Mód Péter és még sokan mások [Mód Péter 1929-ben lett tagja az Eötvös Kollégiumnak (lásd: eotvos.elte.hu/ecwiki/index.php?title=Bemutatkozunk), Pikler György nevű kollégiumi tag nem szerepel a Kollégium egykori tagjainak névsorában. Lehet, hogy nem is róla van szó? Vagy nem hallgatóként fordult meg a Kollégium falai között? – A szerk.]. Akkoriban kezdett valami kialakulni a fiatal értelmiség körében. És mi nyolcan, lányok ott, az előkelő Gizella Királyné Gimnáziumban, hát mi se voltunk – csak így tudom mondani – kóserok. Érződött rajtunk egy másféle magatartás. Én néha megcsináltam azt, hogy egy irodalmi dolgozatba beírtam olyan gondolatot, amit nem tanítottak, hanem ami az én gondolatom volt.

Igyekeztünk másképp is öltözni, mint az úrilányok. Még nagyon fiatalok voltunk, még nem léphettünk be a Szociáldemokrata Pártba, de ott a fiatalok viselete a kék ing és vörös nyakkendő volt. Én így mentem el az Operába. Akkoriban minden évben újra be kellett iratkozni az iskolába. Amikor mentünk beiratkozni a hetedikbe, ahogy ott ültek a tanárok az asztalnál, a Raksányi Mária tanárúrnő azt mondta nekem: „Na, ugye örülsz, hogy fölvettünk? Hogy nem rúgtunk ki!” Erre én visszavettem a bizonyítványomat, meghajoltam, elköszöntem, és kijöttem. És velem együtt jöttek a barátnőim.

A gimnázium előtt, a Váci utcában megbeszéltük, hogy most mi legyen. Én elhatároztam, hogy pár utcával arrébb megyek, a Veres Pálné Gimnáziumba [A (későbbi Veres Pálné) leánygimnázium 1869-ben alakult meg 14 tanulóval és 9 tanárral, saját tantervvel. – A szerk.]. Odajött velem a Vértesi Éva és a Rechnitzer Vera is. Büchler Ágiék elhatározták, hogy mivel ők Budán laknak, inkább elmennek a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba. És ki-ki hazament, és közölte a szüleivel, hogy melyik gimnáziumba iratkozott be. Ez ma természetesnek tűnhet, de egyszerűen nem lehet elképzelni, hogy mit jelentett akkor! Hogy szülői megkérdezés nélkül átiratkoztunk egy másik gimnáziumba!

Otthon ez persze nem ment vihar nélkül. De a szüleim nem nagyon törődtek az iskolai előmenetelemmel. Ők semmi mást nem akartak, mint hogy szép legyek, és jól menjek férjhez. Semmiféle intellektuális igényük velem szemben nem volt. És ez engem dühített. Például nem szerették azt, hogy sokat olvasok. Miért olvas ez a lány olyan sokat? Majdnem azt mondhatnám, hogy titokban kellett olvasnom. Jobban szerették volna, ha kézimunkázom, vagy ilyesmit csinálok, de azt meg én nem szerettem. Magukkal szemben is inkább csak amolyan társasági igényük volt. Például a mamám megtanult franciául. Ugyanattól a Thallóczy Erzsi nénitől, aki engem is tanított. Hiszen nem volt semmi dolga, és a mamám egy jófejű asszony volt.

Borzasztóan nem szerettem otthon a férfiuralmat. Azt, hogy például anyám a Zsuzsa nénivel úgy ült le, hogy mit főzzünk ma, mit szeret az úr? Lehetőleg ellenkeztem az apámmal. Ő például megkövetelte, hogy ebéd után oda kellett hozzá menni, kezet csókolni és megköszönni az ebédet. A bátyám az ilyen dolgokat boldogan csinálta, kézcsók a nagynéninek, kézcsók a nagymamának, neki ez soha nem okozott problémát, így tényleg mindenkinek ő lett a kedvence. Én pedig állandóan a fogamat csikorgattam. Emlékszem még kiskoromból egy jelenetre, amikor a hálószobában a szekrény alá bújok be, mert nem vagyok hajlandó a nem tudom, kinek kezet csókolni. Onnan húztak elő, és én kézzel-lábbal kapálóztam. Aztán úgy tizenhárom éves lehettem, amikor kijelentettem, hogy többet nem vagyok hajlandó ebéd után kezet csókolni, és nem vagyok hajlandó megköszönni az ebédet. Mert a gyerek etetése szülői kötelesség. Azt hiszem, akkor mondta apám azt, hogy vagy meghajolsz, vagy megtörsz.

Anyám ezekben a drámai jelenetekben nem vett részt. Soha vele komolyabb problémámat meg nem beszéltem, de nagyon szerettem. Derűs pont volt az életben. Ilyen volt gazdag korunkban, és ilyen volt, amikor már nem voltunk olyan gazdagok. Mindig nagyon kedves és nagyon szeretetre méltó volt. Sajnos, a mamám engedékenységéből, kedves bájából bennem kevés van, inkább az apámra hasonlítok, méghozzá borzasztóan. Ezt akkor nem vettem tudomásul, de ez az igazság. Anyámat szerették az emberek, és aki csak a család körül dolgozott, mind évtizedekig megmaradt velünk, mert mindenki jól érezte magát. Kivéve engem.

Emlékszem, hogy a Vigadó téri lakásban, abban a csoda lányszobában volt egy kis hely az ablak és a szekrény között, s ott állt egy kis fehér sámli. És én ott ültem nagyon sokat abban a ménkű nagy lakásban, egyedül. Le tudnám rajzolni most is, hogy hol volt ez a kis zug, ahol egyedül ültem. De ebből alakult ki az a furcsa pedagógiai nézetem, hogy a felnövekvés korszakában ért negatív hatások néha nagyon pozitív végeredményt adhatnak. Mert az én legjobb tulajdonságaim – az akaraterőm, az önállóságom – ebből a gyerekkorból nőttek ki.

A bátyámnak egyébként volt egy érdekes biológiai érdeklődése, ami nagyon korán, tizenéves korában már megmutatkozott. Madarászott. Tulajdonképpen amatőr ornitológus volt, de nem csak hobbista szinten, hanem nagyon komolyan értett is hozzá. Olyannyira, hogy a felszabadulás után az Állatkert tanácsadója lett. Különösen érdekelte őt az állatok keresztezése. Később nagyon komolyan foglalkoztam pszichológiával, és úgy gondolom, hogy ez a félvér fiú, ugyanúgy, mint én, nagyon intenzíven élte meg a zsidó és a keresztény kettősséget. Valahol itt kell legyen a nyitja annak a vonzalomnak, hogy ő folyton keresztezett ilyen kanárit amolyan pinttyel, amolyan pintyet emilyen kanárival.

A madarászása úgy kezdődött, hogy fölment a Sváb-hegyre, és vitt magával enyvet és kis rudacskákat. Ezeket elhelyezte az erdőben, a madárka rászállt a rudacskára, odaragadt, Anti elfogta és hazahozta. És egyre csak hozta a madarakat. A Vigadó téri lakásban még nem, de a Mária Valéria utca 15-ben a konyha tele volt szabadon repkedő madarakkal. A fregolin gerlék, pintyek, rigók, kanárik, mindenfélék ültek, és ha úgy volt kedvük, akkor plötty, plötty, belekakáltak a világba. Nekem ez irtózatos volt, gusztustalan, undorító. Azóta nem bírom elviselni az állatok fizikai közelségét. A falak tele voltak kalitkával, Anti este befogta a madarakat – ő tudta, hogy melyik hol lakik –, és betette a kalitkákba.

Anyám megpróbált ez ellen tiltakozni, de akkor Anti ledobta magát a földre, csinált egy hisztérikus rohamot, és ment minden tovább. Ez így volt egészen addig, amíg a Szív utcába nem mentünk, mert akkor Anti a padlástérben helyezte el a madarakat. Karácsony után mindig kiment a Lehel téri piacra, megvette a maradék karácsonyfákat, fölszögezte a falra, és a madarak vidáman fészkeltek azokon. Anti így hozta létre a legcsodálatosabb kereszteződéseket, amikről aztán kis cikkecskéket is írt valami ornitológiai lapba. Azt hiszem, ekkoriban olyan kétezer madara lehetett. Igen ám, de ezt a kétezer madarat etetni is kellett. Anti vette a magokat, minden nap hajnalban ment föl a padlásra, és új ételt, friss vizet adott nekik. Na meg takarítani is kellett. Azt is ő csinálta, én a közelébe se mentem a padlásnak!

A bátyám egyébként nem volt különösebben jó tanuló, olyan közepes, és nagyon kevéssé érdekelte az iskola. A gimnáziumban olaszt tanult, és az természetes volt, hogy a nyarat Olaszországban, Peruggiában töltötte, kétszer-háromszor is. A Berzsenyi Gimnázium nagyon előkelő gimnázium volt, és emlékszem, hogy nemcsak az osztályfőnöke és egyben latintanára, Szentgyörgyi tanár úr ebédelt nálunk a családjával együtt, de nálunk ebédelt Virág tanár úr is, a matematikatanára.

A bátyám gimnáziumi osztályában volt egy elit társaság, akik magukat Jolly Boysnak nevezték el, és bálokat is rendeztek. Nem vágytam a Jolly Boys báljaira, de az ki volt zárva, hogy a bátyám engem oda elvitt volna. Igyekezett mindig távol tartani magát tőlem, és engem is másoktól. Őt szeressék, ő legyen a középpontban.

Én a gimnázium utolsó két évét már a Veres Pálné Gimnáziumban jártam. Az is ugyanolyan szellemiségű volt, mint az előző iskola. Például az utolsó évben, nyolcadikban volt filozófia. Az nem igaz, hogy milyen hülyeségeket, marhaságokat tanítottak! De ott nem vitatkoztam, hagytam, tudtam, hogy most már le kell érettségizni, és kész. Ott nem volt Mici néni, meg nem volt Kerényi Erzsi néni, ott nem volt senki és semmi. Elhatároztam, hogy jelesen fogok érettségizni. Egyrészt egy kicsit macerált, hogy Tamás mindig kiváló volt, én meg nem, másrészt addigra már biztos voltam abban, hogy egyetemre akarok menni. Első menetben orvos akartam lenni, és vagy gyerekorvos, vagy gyerekpszichológus leszek, ezt még nem tudtam eldönteni.

Nekem tizennégy éves koromtól kezdve volt hangversenybérletem is. Volt akkor egy neves magyar hegedűművésznő, úgy hívták, hogy Jámbor Ági, és annak a koncertjére emlékszem, hogy Beethoven D-dúr hegedűversenyét a Vigadóban vele hallottam először [Nagy Tamásnét megcsalja az emlékezete: Jámbor Ági (1909–1997) zongoraművész volt. – A szerk.]. És emlékszem az első hangosfilmre is, amit Magyarországon játszottak. Egy amerikai film volt, 1934-ben, Al Johnson volt a főszereplő. Egy négert alakított, és egy szegény kisfiúról szólt [Az Alan Crosland rendezésében, Al Jolsol főszereplésével készült film, „A jazzénekes” tekinthető az első igazi hangos filmnek. Amerikában 1927-ben mutatták be. – A szerk.]. A címét nem tudom, de a dallamát igen. Aztán volt egy osztrák film, egy limonádé, még most is el tudnám énekelni a fővalcert belőle. A mostani Puskin, akkor Fórum mozi volt az egyik első mozi, ahol hangosfilmet adtak. Szinkronizálás nem volt, aki értette, értette, aki nem, az nem.

A Váci utcában, ahol most egy színház van, rögtön a Vörösmarty térhez közel, ott volt a Corso mozi [A Corso mozi (Pick Marcell és Friedman Lajos mozgófénykép bemutatója) az 1900-as években nyílt meg a Váci u. 9. szám alatt. (A háború – és a szinte megsemmisült épület helyreállítása – után a Bartók Terem működött itt, jelenleg pedig a Pesti Színház. – A szerk.]. Aztán a Váci utca és Irányi utca között volt egy kis mozi, az Elit. Ott mindig csöngettek a szünet előtt, mert oda többen azért mentek, hogy nyugodtan csókolózhassanak. Ott adtak egyszer egy nagy művészi filmet – a rendezője a cseh Machatý volt, a főszereplő színésznő az osztrák Hedy Kiesler –, amiben az volt a pláne, hogy távolról egy meztelen nőt lehetett látni [Gustav Machatý (1901–1963) „Extázis” című, 1932/3-ban készült  csehszlovák–osztrák filmdrámájáról van szó, amelyben a karrierjét később Hedy Lamarrként befutó Hedy Kiesler volt a női főszereplő. – A szerk.]. Ilyen nem volt még addig! De én még tudom azt is, hogy mi volt a mozi-zongorista: ment a film, és lent ült egy pasas, aki pénzért a filmnek megfelelő zenét játszott. Ha lődöztek, akkor nagyon zongorázott, ha szerelmespár volt a képen, akkor pedig valami lágy muzsikát játszott. Azt hiszem, ezeket a filmeket a gimnáziumi barátnőimmel láttam, délutáni előadásokon.

Az érettségi előtt hülye optimistaként arra gondoltam, hogy ha kitérek, akkor talán fölvesznek az egyetemre. És elkezdtem órákra járni a főtisztelendő úrhoz, Szirmay Rezsőhöz, aki borzasztó komolyan vette a dolgot. Hónapokon át nyaggatott, miközben nekem semmi közöm nem volt a hithez és a valláshoz. Én csak egyetemre akartam menni. Otthon mindezt tudomásul vették, semmit sem szóltak. Figyelemre méltó, hogy az apámnak, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a katolikus Sittner Mariska betérjen, és a gyerekei zsidónak szülessenek, semmi, de semmi ellenvetése nem volt a terveimhez.

Aztán végül a Szondi utcai Jézus Szíve katolikus templomban volt a keresztelőm [A jezsuiták pesti Jézus Szíve temploma a Mária utcában található. A Szondi utcában a Fábián Gáspár tervei alapján 1931-ben elkészült Szent Család templom áll, amely 1933-ban kapott plébániai rangot. 1933–1958 között Sármány Ferenc volt itt a plébános. – A szerk.]. A keresztanyám Feri nagybátyámnak az a bizonyos keresztlánya volt, akit elvett feleségül, és ekkor kaptam a születéskori Margit Klára nevemhez egy „gyönyörű szép” Franciska nevet. Rettenetesen kínos volt, és megdöbbenve láttam, hogy a tisztelendő úrnak csorognak a könnyei a meghatottságtól. Borzasztó kínos emlék.

1936-ban érettségiztem, jelesen. Ady Lajos, Ady Endre öccse volt az érettségi elnök [Ady Lajos (1881–1940) – irodalomtörténész, pedagógiai író, 1904–19-ben Zilahon, 1909–1919-ben Budapesten gimnáziumi tanár, 1919-től debreceni tankerületi főigazgató, 1935-től tanügyi főtanácsos a budapesti tankerületi főigazgatóságon (MÉL). – A szerk.], és Jókaiból feleltem irodalomból. Nem volt olyan könnyű megszerezni a jeles érettségit, mert időközben már ismét naponta találkoztunk Tamással. Ő visszajött Bécsből, és elhelyezkedett a Magyar Állami Kőszénbányánál, a MÁK-nál [A Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-t 1891-ben alapították. (A MÁK volt az első barnaszén bányavállalat, amely a bányászok műszakját 12 óráról 8 órára csökkentette.) – A szerk.]. A MÁK-ban Vida Jenő volt a vezérigazgató. Tamás heccből írt egy levelet Vida Jenőnek, hogy itt van ő, anyanyelvi szinten beszél németül és angolul, kitűnően érettségizett, elvégezte a Handelsakademie-t, és nagyon szeretne ott dolgozni. És Vida Jenő – akkoriban teljesen szokatlan volt egy ilyen levél, a gazdasági válság miatt pedig sok volt a munkanélküli – behívatta Tamást, és alkalmazta, havi nyolcvan pengőért. Tamás ezentúl nyakkendőben járt, öltönyben, merthogy tisztviselő, hivatalnok lett.

Közben pedig „mezeizett” – ezt úgy hívták –, vagyis nem járt be az előadásokra a jogi egyetemre, csak vizsgázott. A jogászok túlnyomó többsége ezt csinálta. Tamás dolgozott, és munka után olvas, olvas, olvas, és elkezdett a közgazdaság-tudomány felé specializálódni. Éjszakákat olvasott át, és Kasztel Andrissal meg másokkal isteni beszélgetések, viták voltak.

Eljártunk a Szociáldemokrata Párt előadásaira is. Tamás már tagja volt a pártnak, és tizenhat évesen én is beléptem. Főleg Mónus Illés előadásait szerettük, Szakasits Árpádot hallgattuk, Gergely Lászlót, szóval a tőlünk idősebb generációt. Mindenféle előadás volt: munkásmozgalom, a munkásosztály története, volt közgazdaság, Tőke-kommentár, hogy mi az, hogy kizsákmányolás, mi az, hogy profit; ezeket ott tanultuk meg. És ez a világszemlélet az életünk elidegeníthetetlen részévé vált. Ezt csak ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor az őskeresztények először találkoztak Jézus igéivel. A világ rossz, és ránk vár, hogy egy jobb világot hozzunk létre. Ez egy olyan világos posztulátum volt, amit nem lehetett megkérdőjelezni. Ez a kötelességünk, ezt kell tennünk. Erre készültünk.

A Szociáldemokrata Pártban az előadások általában munkaidő után voltak, hogy az emberek hallgathassák. Ez hozta magával – de nemcsak ez, hanem a találkozásaim is Tamással –, hogy otthon hazudni kellett. Én már rég nem jártam úszótréningre, de még mindig jártam úszótréningre. Mindenféle dolgot ki kellett találnom, hogy elmehessek oda, ahova akarok. Borzasztó megterhelő volt. Aztán persze voltak balesetek, amikor rosszul hazudtam, anyám rájött, de ez mit sem változtatott azon, hogy az én életem teljesen különment a családtól. Megszűntem a polgári család úrilány Grétikéje lenni.

Akkoriban az nem úgy volt, hogy egy fiú fölment a lányhoz, vagy a lány fölment a fiúhoz. Volt úgy, hogy tél volt, mínusz nem tudom, mennyi, és mi kisétáltunk Újpestre és vissza. Azt tudom, hogy amikor levettem otthon a cipőmet, akkor a harisnyámnak lejött a talpa. Ronggyá jártam a harisnyámat. Találkoztunk valahol, és mentünk, mentünk, mentünk. A Fő utcában – érdekes módon abban a házban, ami Straub Ferié, anyám első vőlegényéé volt – volt egy cukrászda, a Friedl cukrászda – nagyon aranyos nő volt ott a tulaj –, és oda szoktunk betérni egy indiánerre.

Az akkori életemről a szüleim mit sem tudtak. Tamásról sem. Bár egyszer nyáron, 1934-ben vagy 1935-ben, nem tudom pontosan, Szentgyörgyiéknél nyaraltam, és a mama is lenn volt Balatonon. Tamás akkor Siófokon volt, és tudta, hogy át fogok utazni Siófokon, ahol megáll a vonat. Kijött a vonathoz, hogy egypár szót váltsunk. Ott állt lesülve, iszonyúan csinos volt a száznyolcvan-valahány centijével – akkor még nem voltak olyan magasak az emberek, mint most –, tehát anyám látta Tamást, és szegénykém, amikor továbbment a vonat, nem tudott mást mondani rá – azt, hogy csúnya vagy ellenszenves, azt nem lehetett mondani –, mint hogy gonosz szemei vannak. Tamásnak világító világos szürke szemei voltak.

Tamással elneveztük egymást Silának. Ez abból jött, hogy egyszer mentünk a Körúton, és egy finn írónak a könyve volt kinn egy kirakatban. Azt a finn írót úgy hívták, hogy Sillanpää [Frans Eemil Sillanpää (1888–1964)]. Elkezdtünk hülyéskedni, hogy Sillan Pee, Sillan Pee, aztán elmaradt a Pee, és maradt a Sila. De Tamás is Sila volt, meg én is Sila voltam. És ez a nevünk megmaradt aztán végig.

Nem tudom már, hogy Tamásnak a Kőszénbányától miért kellett eljönnie, de átment a Bayer Gyógyszergyárba, annak is a propagandaosztályára. Az egyetemet már elvégezte, valahogy egész különösen gyorsan végezte el, huszonkét éves korában már doktor volt. A gyógyszergyári munkájához semmi köze nem volt, de pénzt kellett keresnie. Akkorból egy örökbecsű rigmus, egy reklámszöveg  kapcsolódik a nevéhez: „Bélsárpangás, bélrenyheség, Eucarbon!” Ott is nyolcvan pengő volt a fizetése, és ugyanúgy élt tovább. Dolgozik, olvas, mindennap találkozunk, és eljárunk a Szociáldemokrata Párt ilyen-olyan-amolyan rendezvényeire és vitáira.

Akkoriban az, hogy egy szerelmespár viszonyt kezdjen, az teljesen ki volt zárva. És az úrilányoknak egyszerűen nem volt szexuális nevelése sem. Akkoriban később kezdtek menstruálni a lányok, de erre fölkészíteni, hogy ez jön, és hogy ez micsoda, erről mély hallgatás uralkodott. Ahogy arról is, hogy mi az, hogy férfi–nő kapcsolat. Arra nagyon jól emlékszem, hogy a Deák téri elemiben egyszer valahogy arról beszéltünk a lányokkal, hogy hogy születik a gyerek, és az egyik osztálytársnőm azt mondta, hogy úgy születik, hogy a férfi belepisil a nőbe. Zsuzsa néninek volt egy fia, Jóska. Amikor megkérdeztem Zsuzsa nénit, hogy hogyan lett a Jóska, mert hát Zsuzsa néninek nem volt férje, akkor azt mondta nekem: nem tudom. A papája odaültetett az ölébe, és akkor egyszerre csak lett a Jóska.

De ez a kérdés az én életemben kiválóan megoldódott. Volt egy rokon néni, Janka néni, aki egyszer – még a Vigadó téren – egy délután följött, kétkötetes könyvet tartott a kezében, és a mamát kereste. Mama nem volt otthon, csak én. Janka néni bejött a lakásba, hogy visszahozta a könyvet, amit anyám kölcsönadott. Letette az asztalra, hogy majd adjam oda a mamának. Még az ajtóból visszanézett, és azt mondta: neked nem kell ebbe a könyvbe belenézni! Alighogy kitette a lábát, én természetesen már kezembe vettem. Egy Heindrich de Mann nevű szerzőnek a könyve volt, „A tökéletes házasság” volt a címe, és én ebből a könyvből nagyon precízen és nagyon jól fölvilágosodtam. Tulajdonképpen kiváló volt, úgyhogy én így – de csak így! – mindent tudtam tizenkét éves koromban [1928 körül jelent meg Rozsnyai Károly kiadásában, dr. Feldmann Sándor fordításában De. Th. H. van de Velde holland orvos könyve: „A tökéletes házasság. Élettana és megvalósulása”, majd még ugyanebben az évben „A házastársak elhidegülése. Keletkezése és legyőzése” c. kötet ugyanettől a szerzőtől. Valószínűleg ezek a kötetek kerültek Nagy Tamásné kezébe 1930 körül. – A szerk.].

A tudatlanság hihetetlen problémákat okozott az akkori fiatal lányoknak. Emlékszem egy esetre. A gimnáziumban volt egy Ingeborg nevű lány, aki „megesett”, teherbe esett. És tudtuk, hogy ez borzasztó tragédia. A papája kitagadta, szörnyen összeverte. De nem volt semmi óvszer, és a lányok nem tudtak semmit. Így hát rengeteg volt a küret, és a szerelmi kapcsolatokat állandó szorongás vette körül. Mi, Tamással meg is beszéltük, hogy nekünk nem lesz viszonyunk, mert Tamás azt mondta: belőled nem lesz Ingeborg!

Az érettségi után beadtam az irataimat az Orvostudományi Egyetemre. Amikor megyek be, megnézni a felvettek listáját, ott van kiírva, hogy Kovács Margit. Egy kicsit tovább olvasok, és látom, hogy az a Kovács Margit Győrből való. Engem tehát nem vettek föl. Még nem volt ugyan zsidótörvény, de azért a Kovács Manó lányát nem vették föl. A bátyám, aki négy évvel előbb érettségizett, ő még simán bekerült a jogra – amit aztán egy-másfél év után abba is hagyott.

Elhatároztam, hogy ha nem lehetek orvos, akkor elmegyek Bécsbe. Tudtam, hogy Bécsben van egy óvónőképző, amely nem olyan elmaradott, mint az itteni, és Bécsben lehetőségem lesz a legmodernebb pedagógiai iskolákkal is érintkezésbe jutni. Döntésemet megkönnyítette, hogy Tamással abban maradtunk, hogy ez már nem szerelem. Ez barátság, két elvtársnak a kapcsolata, de ez már nem szerelem. Elmentem tehát Bécsbe.

Nagyon érdekes, tulajdonképpen egy csoda, hogy a szüleim ebbe hogy beleegyeztek. Hogy 1936-ban egy konzervatív szemléletű polgári család kiengedte a lányát Bécsbe. Akkor ez nem úgy volt, mint most, hogy egy lány elhatározza, hogy elmegyek nem tudom, hova tanulni. Ez akkor egész kivételes dolog volt. Hogy én, Kovács Gréti fogom magam, és elmegyek egyedül – albérletbe – Bécsbe. Nem volt az osztálytársaim, a barátnőim között még egy, aki az érettségi után így folytathatta az életét.

De nem csak a szüleim beleegyezése, hanem pénz is kellett. Rendkívül kevés pénzt kaptam, mert nem is volt a szüleimnek sok. Havi százhatvan pengőt, ami akkor arra volt elég, hogy fizessem az albérletet, fizessem a tandíjat, közlekedjek, és hogy rendkívül szerényen egyek.

A papámmal mentem Bécsbe, aki egy napig ott volt velem, a Josefstädter strasséban egy idős nőnél találtunk egy albérleti szobát, ő visszautazott, és én ott maradtam. Elintéztem a beiratkozást az állami óvónőképzőbe, és beköltöztem az albérletbe, ahol majd marhára fogok fázni, mert arra nincsen pénzem, hogy télen fűtsem a szobát. De nem is fogok sokáig ott lakni. Elkezdtem járni az előadásokra, és az egyik egyetemi pszichológiai előadáson – ez tanterven kívül volt – mellettem egy Jugoszláviából való leány ült, Zora Glied, akivel elkezdtünk beszélgetni, és később nagyon jó barátok lettünk. Ő a Berggasséban lakott, és megbeszéltük, hogy sokkal olcsóbb, ha ketten vagyunk egy szobában. Elköltöztem a Berggasséba, és azután  végig ott laktunk ketten.

Bécs olyan volt, mint egy második Budapest. Ugyanazok az eklektikus stílusú házak, a körutaknak ugyanaz a stílusa. Akkor még nem volt ilyen gyorséttermi hálózat, mint most. Budapesten valamikor a harmincasas évek közepén jelent meg az első étkezde, az Ilkovics, ahol lehetett állva is enni, vagy leülni is, nagyon kellemes hely volt. Az első Ilkovics a Margit híd pesti hídfőjénél volt, a másik pedig a Nyugatival szemben. Az Ilkovicsban lépcsőn le lehetett menni egy pinceszintbe, és ott is lehetett üldögélni egy szendvics, feketekávé vagy tea mellett. Ez fantasztikus újdonság volt Budapesten. Előttem van a fiatal Aczél György – akit akkor még nem Aczélnak hívtak, merthogy ő is zsidó volt –, akinek nem volt munkája, a Goldmark Teremben rendezett kis színdarabokat, és naphosszat ott ült lent az Ilkovicsban. Az a hely afféle csellengő értelmiségiek találkozóhelye volt. Arra is emlékszem, hogy az Ilkovicsban sült fagylaltot lehetett kapni, ami belül fagylalt volt, kívül tojáshabhoz hasonló forró borítással.

Mint Pesten az Ilkovics, Bécsben olyan volt a WÖK. Hogy ez minek volt a rövidítése, nem tudom [WÖK – Wiener öffentliche Küchen/betriebsgesellschaft/ – Walter K. Schiff (1866–1950) osztrák statisztikus, szociológus és közgazdász 1914-ben kezdeményezte népkonyhák fölállítását a szegények részére, ennek folytatása a Bécsben 1918–1994 között működő WÖK (agso.uni-graz.at/bestand/35_agsoe/35bio.htm). – A szerk.]. Ez is gyorsétterem volt, és egy schillingért lehetett enni főzeléket vagy levest. Én leginkább a WÖK-ben étkeztem, ami nem volt egy hízókúra, de nem is volt szükségem rá. A szüleim néha küldtek csomagot is, de nekem őrült szerencsém volt. Zora Gliednek ugyanis nagyon aggódó mamája volt, és hetente küldött csomagot, amiben minden földi jó benne foglaltatott. Így ketten nagyon kellemesen kiegészítettük az ottani kosztunkat. Zora sokkal több pénzt is kapott, mint én.

Zorának – aki végül nagyon-nagyon jó barátnőm lett, végig együtt tanultunk, dolgoztunk – volt egy barátja Magyarországon, akit úgy hívtak, hogy Ländler Ervin, és aki időnként meg is látogatta. Ervin tagja volt az illegális Kommunista Pártnak, Pécsett lakott, és vasesztergályos volt. Alacsony fiú volt, de szebb arcú férfit keveset láttam, mint őt. Ländler Ervin, amikor majd megszökik a munkatáborból, álnéven Szalai András lesz, ezt az álnevet megtartja a felszabadulás után is, és ezen a néven fogják majd felakasztani a Rajk-perben, harmadrendű vádlottként [A Rajk-per harmadrendű vádlottja Brankov Lázár volt, Szalai András ötödrendű vádlott volt. – A szerk.].

A Berggasse 9-ben laktunk, ott volt a Pszichoanalitikus Egyesület és ott lakott Sigmund Freud is. Hihetetlen szellemi pancsikolásban volt részem, maga az óvónőképző volt a legkevésbé érdekes. De az előadások az Egyesületben, az előadások az egyetemen! Anna Freudnak – aki tulajdonképpen a gyermekpszichológia megalkotója –, Freud lányának az előadásait is hallgathattam. Nagyon benne éltem Bécsben, és nagyon jó baráti kapcsolataim voltak. A gimnáziumi nyolc lány közül az egyiknek, Rechnitzer Verának voltak rokonai Bécsben, a Láriék – ez név a Klárából van. Ők szociáldemokraták voltak, és elkerültem velük Bécs valamelyik kerületének szociáldemokrata szervezetébe, ahol jártam előadásokra, és eljártunk a bécsi Szociáldemokrata Párt rendezvényeire. A másik barátnőm még Pestről volt, Bíró Áginak hívták. Neki volt egy bulgár barátja, nem jut eszembe a neve, velük jártunk kirándulni. Sokat jöttünk össze, sokat vitatkoztunk, sokat beszélgettünk.

Bécsben két komolyabb barátom is volt. Az egyik egy Walter Fröhlich nevű ügyvéd, aki idősebb volt, mint én, és aki arról volt nevezetes, hogy a kommunista elítéltek védőügyvédje. Ő nagyon-nagyon el akart engem venni feleségül, még Pestre is eljött apámhoz vizitálni. Végül Ausztria német megszállásakor Ohióba ment, és ott is nősült meg. Aztán volt egy nagyon kedves barátom, Hans Crombach. Mérnök volt és síbajnok. Ő is feleségül akart venni, és később, amikor majd a müncheni egyezmény után úgy döntünk Tamással, hogy Magyarországról el kell menni, akkor Hans – aki közben elhagyja Ausztriát – felajánlja a segítségét Ausztráliából, hogy oda emigrálhassunk.

A baráti körünkhöz tartozott még Pesten egy Krausz Ernő nevű magas, szőke, szemüveges fiú is. Ernő is nagyon jellegzetes figurája volt a korának – az édesapja egy osztrák bank igazgatója –, hihetetlen gazdagságban felnőtt fiatalember, rendkívül művelt, ennek ellenére eltökélt baloldali. Kijött hozzám Bécsbe, és azt mondta, hogy már régóta szerelmes belém, legyek a felesége. Mondtam neki, hogy nem tehetem, mert Tamást szeretem, erre azt mondta, hogy akkor elmegy a spanyol polgárháborúba [lásd: Franco]. Egy éjszakát ültünk a hoteljének a halljában és beszélgettünk, aztán kikísértem az Ostbahnhofra, elutazott, és ezt követően végigharcolta a spanyol polgárháborút. Többször megsebesült, de túlélte. A köztársasági hadsereg bukása után Párizsba ment, és elvette feleségül egy elesett bajtársának a feleségét. Párizsban ez a művelt fiatalember nem tudott másból megélni, mint hogy csinált egy lúdtalpbetétműhelyt, de aztán elvégezte a párizsi zeneakadémiát, hegedű és klarinét szakon. Amikor újból találkoztunk, Tamás halála után, akkor is gyönyörűségesen muzsikált.

Bécsben sportolni nem sportoltam, mert arra már se pénzem, se időm nem volt. Ugyanis borzasztóan sokat kellett tanulni, dolgozni, különösen attól fogva, mikortól tudtam, hogy nagyon-nagyon kevés az időm a diplomáig. Mert nem lehetett nem észrevenni azt, hogy Bécs utcái tele vannak dirndlis lányokkal [A dirndlis ruha puffos ujjú, bő szoknyájú nyári ruha, amelyhez kis kötényt viseltek. – A szerk.] és fehér térdharisnyás, bőrnadrágos fiúkkal. Ez tulajdonképpen osztrák népviselet, de akkor az osztrák nácik ruházata volt. És ezek egyre többen voltak, felvonulásokkal, és a mostani itteni eseményekre emlékeztető randalírozásokkal.

Én tehát kezdtem érezni – és Zorát is befolyásoltam –, hogy minekünk nem lesz itt három évünk, amit eltöltsünk. Elmentünk a városi tanügyi bizottsághoz, Herr Simonsitshoz, és megkértük, adjon engedélyt, hogy másfél év alatt végezhessük el a három évet. Megkaptuk az engedélyt. Ekkor következett az a dicső korszak, amikor rászoktam a feketére és a cigarettára. Nagyon keveset aludtunk, hihetetlenül sokat kellett tanulni, és az óvónőképzőben babákat meg játékokat is kellett csinálni, amit, ha volt időm, akkor nagyon szívesen csináltam, de borzasztóan kevés időnk volt.

Az óvónőképzőben az elméleti oktatás össze volt kötve gyakorlati munkával, tehát valódi óvodában valódi munkát kellett végezni. Bécs külvárosában olyan házak voltak – ma is állnak még –, amelyeknek lakói proletárok, munkások voltak. Ezek a házak úgy voltak megtervezve, olyan masszívak voltak, hogy harc esetén akár védőbástyának is lehetett volna használni. A telep szociálisan rendkívül jól volt ellátva, óvoda, bölcsőde, minden volt. Az egyik házat úgy hívták, hogy Marx Hof, Marx-udvar, és én a Marx Hofnak az óvodájában dolgoztam [A Monarchia fölbomlása után a Bécset elöntő menekültáradat nagy lakáshiányt idézett elő az 1920-as években. A lakásínség enyhítésére kezdett az 1919-es választásokon hatalomra került szociáldemokrata városvezetés a Práter közelében városrésznyi lakásépítésbe. 1934-ig a telepeken és ún. hofokban (Jacob Reumann Hof, Winarsky Hof, Rabenhof, Karl Seitz Hof, George Washington Hof, Friedrich Engels Hof) megépült 357 létesítményben több mint 63 000 lakást alakítottak ki. (A lakások 38–48 m2 alapterületűek voltak, fürdőszoba nem volt bennük, viszont a Hofokban sokféle közösségi intézmény működött, mosodától a könyvtárig, az orvosi rendelőktől a gyermek szociális intézményekig.) A Karl Marx Hof 1927–1933 között épült (Karl Ehn tervei alapján), 1382 lakásában 5–6000 lakó élt. A „vörös Bécs” és a konzervatív szövetségi kormány közötti polgárháborús feszültség 1934 februárjában felkeléshez vezetett (az 1933 óta illegalitásban működő Schutzbundot, a Szociáldemokrata Párt fegyveres szervezetét ennek során végleg szétverték). A Karl Marx Hof volt a három napig tartó utcai harcok egyik központja. – A szerk.].

A pedagógia ebben az óvodában hagyományos volt, tehát én ott semmi újat pedagógiából, pszichológiából nem tanulhattam, viszont szembesültem a szegénységgel. Az óvodában szegény munkások, munkanélküliek gyerekei voltak, sok nagyon nehéz, problematikus gyerek, akik otthon a családban az alkoholizmustól kezdve az erőszakig mindent átéltek és tudtak, láttak. Nekem valami fantasztikus nagy dolog volt ott lenni! Már nem is bántam, hogy nem vettek föl az egyetemre. Úgy gondoltam, hogy mint óvónő sokkal közvetlenebbül nyújthatok segítséget ezeknek a gyerekeknek. Emlékszem, családlátogatásra is mentünk. A lakások és házak nagyon jól voltak megtervezve, egy-kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakások, de a bentlakók szegénysége ordító volt. Bécs szegény város volt. Ezt ma nehéz elképzelni Bécsről, de így volt.

Anyámékkal leveleztünk. Inkább anyám írt, ritkán apám is, én tudósítottam a bécsi életemről, ők tudósítottak a pesti életről, és küldték a havi százhatvan pengőt. Nyári szünetben és karácsonykor hazamentem. Tamással is leveleztem, sőt Pesten találkoztunk is. Ő ekkor katona volt, az önkéntesi évét szolgálta Székesfehérváron, méghozzá légvédelmi tüzéreknél.

1937-ben éppen otthon voltam a Szív utcában, és apámmal együtt ebédeltünk, még azt is tudom, hogy Zsuzsa néni-féle túrós rétes volt. Akkoriban apám ebéd után már mindig úgy feküdt le, hogy befeküdt az ágyba hálóruhában. Nagyon öreg volt már. Egyszer csak szólt a telefon, ami ott volt mellette, az éjjeliszekrényen. Én az ebédlőben voltam, tehát a hosszú előszoba másik végén, és hallottam, hogy szól a telefon, és apám nem veszi föl. Bementem, hogy megnézzem, miért nem veszi föl. Már halott volt. Szívbaja volt, álmában kapott egy rohamot, és meghalt. Anyám nem volt otthon, Anti sem, és borzasztó volt később a mamám, aki nagyon kiabált és nagyon sírt, hogy mi lesz vele, mi lesz vele. És amikor késő este Anti hazajött, ő is nagyon sírt. Az viszont olyan fura volt, hogy mind a ketten lefeküdtek aludni, és alva töltötték az éjszakát.

Én először szembesültem a halállal, és ott ültem, és néztem a halott apámat. Egyáltalán nem sírtam, akkoriban nagyon nem voltam jóban az apámmal. Fura volt, nagyon fura. Azóta se tudtam rendezni a viszonyomat a meghalással.

Apámnak volt egy – a családban így mondták – bríftasnija. Abban a bríftasniban hordott egy arany Mária Terézia tallért [A Mária Terézia tallér ezüstből készült, aranyból a Mária Teréz dukát készült. – A szerk.]. Azt mondta, azért hordja, hogyha netán rosszul lenne az utcán, és mentőt kellene hívni, akkor lássák, hogy az egy úr volt, aki ott összeesett az aszfalton. Mert ott van a Mária Terézia tallér. Aztán amikor apám meghalt, ezt a bríftasnit magamhoz vettem, de a Mária Terézia tallér már nem volt benne. Ezzel szemben volt benne egy összehajtogatott papír, olyan, mint egy röplap, és nagyon-nagyon meg voltam döbbenve, amikor kihajtogattam, és megláttam, hogy az Internacionálé szövege volt rányomtatva [Az Internacionálé a nemzetközi kommunista munkásmozgalom indulója volt. – A szerk.].

Apám halála után anyámra anyagilag is nehéz idők vártak, és eladta a Szív utcai házat. Helyette Soroksáron vettek egy kisebbet, de nem költöztek oda. Ott maradtak a Szív utcában, bérlőként, és folyt tovább a Szív utcai élet. Anti pedig azután már mindig a mamával maradt, amikor megnősült, akkor is.

Anti időközben már leérettségizett a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, aztán egy-másfél év után kimaradt a jogi egyetemről, és először a Csepeli Textilgyárban lett alkalmazott, ahol kapcsolatba került a magyar textilgyártással. Apám halálakor már a Fésűsfonónál dolgozott Pesterzsébeten, és ott ismerkedett meg a leendő feleségével, Búzás Margittal, aki tisztviselőnő volt, és nyolc évvel idősebb Antinál. Margit katolikus volt, semmi köze a zsidósághoz. Nagyon jó, becsületes, kedves ember, akiben semmiféle intellektuális hajlandóság nem volt. Élt az édesapja, anyja, a Búzásék, akikkel össze is jártak. A Búzás papa egy pocakos, gömbölyű bácsi volt, a mamája is ugyanolyan, kedves emberek, de semmi közöm nem volt hozzájuk. Margitot viszont haláláig szerettem.

Antiék is ott laktak a Szív utcai lakásban, Zsuzsa néni is ott maradt, a bútorok is, szóval minden ott volt. Apám halála után az udvari szoba is előlépett madárszobává, mert a padlás akkor már nem volt elég. És amikor majd Anti munkaszolgálatos lesz, meg azután is, amikor hazajön és el lesz dugva, Margit feladata lesz a madarak gondozása. A legnagyobb légitámadások közepette, Budapest ostromakor ágyúzásban Margit megy föl a padlásra – már rég betörtek az ablakok, nem is tudom, valami dróthálót vagy mit tettek oda – a madarakat etetni, itatni, takarítani.

Én 1938 tavaszán jutok el oda, hogy levizsgázok. Amikor az Anschluss van, a német csapatok osztrák bevonulása, akkor én már nem vagyok Bécsben. Megvan a bizonyítvány, hazajövök és állás után nézek. A mostani Balassi Bálint utca 25-ben – akkor Személynök utca – volt egy óvoda, amely bentlakásos is volt, gazdag gyerekeknek. A tulajdonost úgy hívták, hogy Gönczi Terka. Magyarországon ezekben az években volt egy pedagógiai elit, akik pszichológiában és pedagógiában is lépést tartottak a külvilággal. Terka analitikus szemléletű volt – nagyon sokat tanultam tőle –, az óvodája Montessori rendszerű, és szüksége volt egy németül beszélő, bennlakó óvónőre. Jelentkeztem, felvett, úgyhogy ettől kezdve én többé nem éltem otthon.

Az óvoda igen kiváló volt, egy óriási lakásban, és én ott is laktam. De borzasztóan kellemetlen volt, hogy csak németül beszélhettem. A Kulcsár István nevű, később ismert tudósító Kulcsár Petya néven az én óvodásom volt. Emlékszem, hogy lent voltunk az Országház mellett a parkban, és Petya beszélt hozzám magyarul, de nekem németül kellett válaszolnom. Petya viszont nem tudott németül, dühében lehajolt, egy marék sarat vett föl, és az arcomba vágta. Teljesen igaza volt tulajdonképpen. Azóta is ha látom a tévében vagy valahol, akkor ez mindig eszembe jut.

Közben pszichoanalízisre is jártam. A bécsi pszichoanalitikusok küldtek a Budapesti Analitikus Egyesülethez egy ajánlólevelet, amiben ajánlották fölvételemet kiképző-analízisre [Ferenczi Sándor javaslatára alakult meg 1913-ban a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület (három évvel az ugyancsak Ferenczi kezdeményezésére megalakult Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület után). Ettől fogva Bécs mellett Budapest lett az egyik legnagyobb pszichoanalitikus szellemi és terápiás központ. A pszichoanalízis hazai művelői sajátos analitikus szemléletüknek köszönhetően önálló iskolát alkottak (Budapesti Iskola). Az irányzat több tagja a második világháború alatt emigrálni kényszerült, a háborút követő ellenséges politikai légkör hatására pedig a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület feloszlani kényszerült. (1989-ben alakult meg ismét a Nemzetközi Egyesület önálló magyar tagegyesülete). – A szerk.]. Megkerestem az analitikus-vezetőt – aki akkor doktor Hermann Imre volt [Hermann Imre (1889–1984) – idegorvos, pszichoanalitikus, 1919-től haláláig pszichoanalitikus magángyakorlatot folytatott. 1919-től a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület titkára, 1936-45-ben alelnöke, 1945-46-ban elnöke. Kutatásai alapvetően az ösztönvilágra, az érzékelésre és gondolkodásra, a tehetségre és módszertani kérdésekre irányultak (MÉL). – A szerk.] –, és így kerültem Bálint Alice-hoz [„Bálint (Székely-Kovács) Alice (Budapest, 1899-Manchester, 1939) pszichoanalitikus, Bálint Mihály első felesége, a gyermekkor pszichoanalitikus vizsgálatának egyik úttörője” (Erős Ferenc és Szilasi Judit interjújának lábjegyzete, Thalassa, 1998/1). – A szerk]. Mint ahogy Ausztriában Anna Freud volt a gyermekpszichoanalízis megalapítója, úgy nálunk Bálint Alice. Kiváló ember volt, és én minden nap, kivéve szombat-vasárnap, jártam egy órára Alice-hoz analízisre, a budai Mészáros utcai lakásába.

Freud nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy az analízisért fizetni kell, így amit kerestem, az a pszichoanalitikus képzésemre ment. És valóban analitikus pedagógus lettem volna, ha közbe nem jön a történelem, a háború és minden, ami közbejött. Valamikor 1940 táján Bálint Alice-ék elmentek Magyarországról, akkor átvett Székely-Kovács Olga, és nála voltam egészen addig, ameddig a németek be nem vonultak [Nagy Tamásné bizonyára másra gondolt: Székely-Kovács Olga (1900–1971) festőművész, karikaturista és szobrász volt, az ő testvére volt Bálint Mihály felesége, Alice. – A szerk.]. A felszabadulás után Hermann Imre feleségénél, Hermann Alice-nál folytattam, de akkorra már annyira megváltoztak a körülmények, hogy a képzésem abbamaradt [Hermann Alice (Cziner Alice) (1895–1975) – pszichológus. Bekapcsolódott Hermann Imre kísérleteibe. (1922-ben házasságot kötöttek.) A húszas években egy iparos tanoncok számára létesített pályaválasztási tanácsadó laboratóriumnak volt vezetője. Tanítói oklevelet szerzett (1929). A harmincas évek közepétől 1945-ig pszichoanalitikusként tevékenykedett. 1945 után az óvodai nevelés és oktatás volt a legfontosabb munkaterülete (MÉL). – A szerk.]. Kommunista funkcionárius ugyanis nem lehetett analízisben, a marxizmus és a pszichoanalízis nem volt összeegyeztethető. Erről nagy viták is voltak akkoriban.

1938 késő őszén Tamástól, aki még mindig katona volt Fűzfőn, kaptam egy rövid levelet: „Tegnap meghalt az anyám, most már egész egyedül maradtam.” Tamás anyjának rákja volt. Ő az édesapjával is jóban volt, de igazi kapcsolata az édesanyjával volt. A levéllel a kezemben fölhívtam telefonon, és ettől kezdve újra találkoztunk. Bár korábban abban maradtunk, hogy ez nem szerelem, de kiderült, hogy egymás nélkül mégsem megy az élet.

Közben a barátaink közül mindenki, aki tudott, lassan elment az országból. Mi, Tamással eleinte nem akartunk elmenni, de a müncheni egyezmény után [Hitler nyomására a nagyhatalmak müncheni konferenciája 1938. szeptember 30-án Németországnak ítélte Csehország németlakta területeit, ami a csehszlovák állam fölbomlásához vezetett, és 1939. március 16-án a németek a maradék cseh államot is megszállták. – A szerk.], amely úgy tűnt, hogy a nyugati ellenállásról való teljes lemondást jelenti, úgy döntöttünk, hogy mégis el kell menni, mert nem várhatjuk meg, hogy egész Európa Hitler uralma alá kerüljön. Írtam Hans Crombachnak, a bécsi barátomnak Melbourne-be, hogy segítsen beutazási engedélyt szerezni, ugyanakkor elindult a próbálkozás Chile vagy San Domingo felé is, már nem emlékszem pontosan [Valószínűleg a Dominikai Köztársaságról van szó (fővárosa: Santo Domingo), amely tekintélyes méretű askenázi népességet (elsősorban németországi és ausztriai zsidó menekültet) fogadott be az 1930-as évek végén. Különböző egyesült államokbeli zsidó szervezetek igyekeztek földet vásárolni a növekvő közép-európai antiszemitizmus miatt várható zsidó menekülthullámra számítva. (Így például Sosúa város környékén 1940-ben 350 zsidó család települt le és kezdett mezőgazdasági termelésbe. A föld az 1920-as évek végéig a United Fruit birtokában volt, Rafael Trujillo olcsón fölvásárolta, és eladta ezeknek a menekült zsidók letelepítését bonyolító szervezeteknek. Egyébként e családok leszármazottainak többsége a hatvanas években az Egyesült Államokba, ill. Izraelbe települt át.) S. B. Beit-Zvi (Post-Ugandan Zionism On Trial: A Study of the Factors that Caused the Mistakes Made by the Zionist Movement during the Holocaust, Tel-Aviv, Zahala, 1991) azt állítja, hogy a cionisták minden olyan mentési kísérletnek ellenálltak, amely nem Palesztinát célozta meg, és ez vezetett ahhoz, hogy kudarcba fulladt az 1938-as eviani konferenciának a zsidók San Domingóba való kivándorlását támogató döntése. – A szerk.]. Tamás édesapjának, Apinak volt valami rokona Dél-Amerikában, és írtunk neki is, hogy segítsen. Elmentünk Tamással fényképezkedni a Laub Jucihoz, és képeket küldtünk Londonba is. Szobalánynak, inasnak ajánlottuk magunkat.

Ekkor már javában jöttek a zsidótörvények is [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Amikor arról van szó, hogy a zsidóságot mi érte, akkor mindig Auschwitzról van szó. Auschwitzról, ami magában foglalja az összes megsemmisítő tábort. De előtte?! Minden zsidótörvény emberi megalázást jelentett. Ezt nem lehet, azt nem lehet, ez nem lehetek, az nem lehetek, mikor mehetek az utcára [lásd: kijárási tilalom Budapesten], mikor, hol utazhatok villamoson [Az 1944. április 7-én kiadott 1.300 M. E. sz. rendelet értelmében zsidó „Megkülönböztető viselés jelzésére kötelezett sem közlekedés, sem szállítás céljára személygépjárművet nem használhat, írásbeli engedély nélkül sem közforgalmú vagy korlátolt közforgalmú vasúton, sem közforgalomra berendezett személyszállító hajón, sem közhasználatú társasgépkocsin nem utazhat. A korlátozás nem vonatkozik a BSZKRT és a BHÉV, valamint az egyes városok belterületén közlekedő vasutak és társasgépkocsijáratok vonalaira”. Később azonban már azt is korlátozták, hogy a zsidók a villamos mely részén tartózkodhatnak. – A szerk.], az élelmiszerjegynek csak a fele jár nekem [lásd: jegyrendszer Magyarországon], és így tovább, egészen az utolsóig, ami már a fajgyalázás vétkét is kimondta [1945(!) elején a nyilas parlament fölhatalmazta a zsidókkal házasságban élő keresztényeket, hogy minden következmény nélkül elválhatnak házastársaiktól. A törvény azt is előírta, hogy aki erre nem hajlandó, a zsidóellenes rendelkezések hatálya alá kerül (Braham: A népirtás politikája (A Holokauszt Magyarországon), Belvárosi Kiadó, 1997, 951–952. oldal). – A szerk.]. Akkor sem tudtam, ma sem tudom fölfogni a zsidóság önfeladó szótlanságát, amellyel mindezt eltűrte.

A kivándorlásunk tehát elhatározott tény volt. Borzasztó szomorúak voltunk, mert imádtuk Pestet. Készülve a jövőnkre, spanyolul tanultunk, én munka után egy fodrászüzletben manikűrözni és hajat mosni tanultam, Tamás pedig, amikor épp nem hívták be, egy autószerelő-műhelyben elektromos szerelést tanult.

Az után a levél után, amely újra összehozott bennünket Tamással, két hónap sem telt el, és 1938. december tizenhetedikén összeházasodtunk. Polgári esküvőnk volt, a Honvéd utcai elöljáróságon. Jelen volt az apósom, Api, a mamám, Anti, Szarka Lajos és a Baross Szövetség elnöke, Sittner Ferenc. Sittner Ferenc az én tanún volt, Szarka Lajos a Tamásé. Amilyen aljasok voltunk, teljesen tudatosan választottuk Sittner Ferencet. Azzal, hogy olyan gazdag, hát csak ad nekünk majd valami szép nászajándékot. Kaptunk is tőle aztán egy huszonnégy személyes porcelán étkészlet… maradványait. Bazi nagy húsos tálakat, tésztás tálakat és egy olyan levesestálat, amiben később heccből meg tudtam fürdetni a kislányomat, akkora volt. Úgy kellett nekünk!

Az esküvő után ebéd volt, Zsuzsa néni óriási jó ebédet csinált a Szív utcában: Zsuzsa néni-féle ragulevest, rántott csirkét és rétest. Ezután beköltöztünk Apihoz, a Honvéd utca 16-ba. Api a hálószobából, egy csodálatosan szép, szecessziós fehér bútoros hálószobából – Lujzának fantasztikus ízlése volt – beköltözött az úriszobába, és mi foglaltuk el a hálószobát. Én borzasztóan szerettem az apósomat. Tündéri ember volt, jószívű, kedves. Nem volt egy érdekérvényesítő alkat, és a felesége mellett elnyomott szerepet játszott, a családban Lujzának az akarata érvényesült. A gyerekek sajnos elkövetik azt a hibát, hogy nem érdeklődnek, nem kérdezősködnek, úgyhogy én sem tudom, mit szólt Api ahhoz, hogy amíg ő hadifogoly volt, református lett a felesége és a fia, és hogy mind e mögött ott állt doktor Szarka Lajos, az újpesti református egyházközség kurátora. Nem tudom, mit szólt hozzá, de Szarka Lajos Lujza haláláig jelen volt a családban. Tamás azért végezte el a jogi egyetemet – esze ágában nem volt jogásznak lenni –, mert Szarka Lajos egy motorkerékpárt ígért neki. Amikor Lujza meghalt, akkor Api is meg Szarka Lajos is, mind a ketten fekete szalagot viseltek a zakójukon.

Elképzelni nem lehet két különbözőbb embert. Szarka Lajos, ha most élne, akkor a Fidesz valamelyik polgári körének lenne oszlopos tagja, de lehet, hogy a MIÉP-hez tartozna. Konzervatív volt, magyarkodó, én nagyon nem bírtam, Tamás se. De Tamás ezt az egészet humorral fogta föl, röhögött rajta, érzelmileg nem érintette. Arról, hogy milyen kapcsolat is van Lujza és Lajos között, és hogy tűri ezt Api, soha nem beszéltünk. Nem érdekelt minket. Mi önmagunkkal voltunk elfoglalva.

Az esküvő után elmentünk nászútra is. Azaz nekünk akkor már viszonyunk volt egymással, úgyhogy a nászút idézőjelbe teendő. A mi kapcsolatunk Tamással minden volt, csak nem szokásos, mert abban az időben nem volt szokás, hogy egy polgári leány és fiú a házasság előtt viszonyra lépjen egymással. Nálunk a levél megkapása után ez a viszony pillanatok alatt megkezdődött, és Tamás kivett egy albérleti szobát az Aradi utcában. Ott találkoztunk, és emlékszem, volt ott egy kiscseléd, aki mindig nézett az ablak mögött, hogy ki ez a bűnös pár, aki érkezik. Nagyon boldogok voltunk, nagyon szerettük egymást. Még valami teaforralót is vettünk, és teát is tudtunk csinálni, szóval berendezkedtünk. Ami szabadidőnk volt, azt ott töltöttük.

„Nászútra” Mátraházára mentünk, a Napsugár panzióba. Még megvannak a menükártyák, amiknek mindenféle hülyeségeket írtunk a másik oldalára. Emlékszem, hogy Tamással ketten három fatányérost ettünk meg. Egy későbbi kolléganőm is – amikor én már könyvtáros vagyok – ott volt akkor téli üdülésen, és nagyon jól emlékezett ránk. Hó volt, tél volt, Tamással jártuk a havas erdőt, beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk, és nagyon jól megvoltunk. Arról beszéltünk például, hogy Tamás készül egy cikket írni a „Szocializmus” nevű folyóiratba a pszichoanalízis és a társadalomtudományok kapcsolatáról [„Szocializmus” – az MSZDP folyóirata (1906–1948, de 1919–21, 1934 elején és 1939–45 között nem jelent meg). 1922 után politikai, társadalomtudományi és közgazdasági cikkeket, tanulmányokat közölt. Szerkesztői között volt Garami Ernő (1876–1935), Kunfi Zsigmond (1879–1929), Révész Mihály (1884–1977), Mónus Illés (1888–1944), a háború után Justus Pál (1905–1965). – A szerk.]. Nagyon vitatkoztunk, és mert nem értettünk egyet, a végén pofon vágtam Tamást. Szerelem ide, szerelem oda, az elvek borzasztó fontosak voltak. Az ember dühös lesz, ha nincs igaza, és Tamás mindig jobban érvelt, mint én. Csak egy pofonnal tudtam magamon segíteni.

A nászút egy hétig tartott, és valamivel utána Tamást újból behívták. De mielőtt még behívták, megjött – most nem tudom már, hogy San Domingóból vagy Chiléből – a beutazási engedély. Elmentünk a Vörösmarty térre, ahol volt egy német hajózási iroda, és – érdekes, ott eszünkbe sem jutott, hogy mi netán nem volnánk árják – vettünk két jegyet 1939. szeptember másodikára, a hamburgi kikötőből induló Pátria nevű hajóra. Felkészültünk az útra, és úgy terveztük, hogy az úton majd megismerkedünk olyan emberekkel, akik hozzásegítenek ahhoz, hogy ott megvessük a lábunkat. Ponevács Anna anyám régi alsószoknyáiból csinált nekem egy tüneményes fehér estélyi ruhát, Tamásnak pedig egy elfekvő pepita szövetből öltönyt. Ez volt a befektetés az eljövendő dél-amerikai karrierre.

Közben valamikor, nem tudom már, mikor, én átkerültem egy másik óvodába a Vilma királynő útra, mert Gönczi Terka, aki szintén zsidó volt, kivándorolt, és megszűnt az óvodája. Terka Amerikáig meg se állt, és Amerikában élt aztán a haláláig. A Vilma királynő úton – ami aztán Gorkij fasor lett – indult egy óvoda egy villában, ami Szentpál Olgáé volt. Szentpál Olga ismert személyiség volt, mozdulatművészetet tanított, ritmikus tornát. Ez is új volt akkoriban, tökéletesen új a torna és a zene, torna és a ritmus összekapcsolása [lásd: modern tánc]. Olgának a villájában volt az óvoda, Koszkievics Ilonka vezette, és engem vett maga mellé. Nagyon klassz meló volt, nagyon jó volt, a helyemen voltam, jól csináltam, érdekelt és izgatott a munkám.

Dolgoztam, közben különböző szemináriumokra jártam, és túráztunk, eveztünk, vitatkozunk, és olvastunk, olvastunk, olvastunk. Tamást hol behívták, hol itthon volt, aztán megint behívták, megint itthon volt. 1939 márciusában például Pétfürdőn volt katona. Mivel mi kommunisták voltunk – és a baráti körünk is az volt –, úgy gondoltuk, hogy a növekvő erőteljes nácizmus valamiféle ellenállásba fog ütközni, ami magával fog hozni egy fegyveres ellenállást, netán forradalmat. Ugyanakkor arra is készültünk – és erről Tamással sokat beszéltünk –, hogy ez az agresszív nacionalista Németország egy újabb világháborút fog kirobbantani.

Az a fiatalság akkor a külvilág felé nagyon nyitott fiatalság volt. Az igazságtalanságok felháborítottak bennünket, és a még jelen lévő feudális előjogok ellen tiltakoztunk. Hiszen Illyés Gyula már megírta a „Puszták népé”-t [Először az akkor induló „Válasz” c. folyóiratban jelent meg folytatásokban (1934), majd könyv alakban 1936-ban, a „Nyugat” kiadásában. – A szerk.], és arról írt a „Puszták népé”-ben, hogy a ius primae noctis, tehát az első éjszaka joga Magyarországon még mindig él, és csak a földesúron múlik, hogy él-e ezzel a jogával. Magyarország nem csak József Attila költészetében volt hárommillió koldus országa. Ezekben az években jelentek meg a falukutatók írásai is. Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Darvas József, Féja Géza, Németh László. Ők minden, csak nem kommunisták voltak. Tisztességes magyar keresztény értelmiségiek voltak, akik kíváncsiak voltak arra, hogy a díszmagyaros magyarkodás, a magyarkodó frázisok mögött hogyan él a magyar nép. És ezt sok kötetben, ahányan voltak, megírták. Megszületett a magyar szociográfia: ki-ki elment a maga területére, ahol született, és feltérképezte, hogyan él a magyar falu, hogyan él a magyar parasztság. És iszonyú volt az a kép.

Ekkor még Apinál laktunk. Én nem vezettem háztartást, mert volt háztartási alkalmazott, aki főzött és takarított, tehát azzal nem volt dolgom, viszont rengeteg barátunk volt. A legközelebbi barátunk Justus Pál volt. Tamás és Justus intellektusa összetalálkozott, és hétvégeken arról folyt a beszélgetés, hogy mit olvastunk, mit hallottunk a Szovjetunióról, és mit kell várnunk. A felszabadulás után derül majd ki, hogy Justus Pali a pártban mint trockista elhajló ismert, és mi 1956-ban tudjuk meg, hogy minden minősítésünkben a pártközpontban ott van az, hogy Justus barátai.

Az én barátnőim közül a gimnáziumi nyolc lányok is megvoltak, megvolt Vértesi Éva, a barátja, Wägner Valti, és megvolt Lázár Ilonka is, az egyetlen keresztény, ami azért érdekes, mert Lázár Ilonka majd a nehéz időkben a füle botját se fogja mozgatni, hogy Gréti, nincs szükséged segítségre? Zora barátnőm is Magyarországra jött, mert itt volt Ervin, de velük keveset tudtunk találkozni, mert Ervin, aki az illegális Kommunista Párt tagja volt, illegalitásban élt.

Valamikor ekkortájban divatrajzolással is foglalkoztam. Az első divatrajzoló nőt úgy hívták, hogy Vágó Zsófia, aki rajzokat közölt például a vasárnapi „Pesti Napló”-ban és más társasági folyóiratokban. Én jól rajzoltam, és nem tudom már, hogy ki, valaki beajánlott a Zsófihoz. Egy rajzért nyolcvan fillért kaptam, úgyhogy ezzel is kerestem pénzt. Vágó Zsófi nagyon kedves és rokonszenves emlékem.

Kicsit összemosódnak a dátumok, de tudom, hogy külföldre indulásunk előtt a Körúton, egy panzióban laktunk, amely József Attila nővéréé, József Joláné volt. Emlékszem, augusztusban egy vasárnap azt számoltuk, hogy még négy vasárnap mehetünk ki evezni a Dunára, mert az ötödiken már indul a hajónk. Mindenünk be volt már pakolva ládákba, szó szerint mindenünk, amiket persze már feladtunk előre, így minden holmink Hamburgban volt. Az anyósomnak nagyon sok és értékes ékszere volt, amiket bevarrtam a ruháimnak a felhajtójába, és amikor majd hónapok múlva visszajönnek a ládáink, akkor föl vannak törve, semmi se marad, mindent kiraboltak, ágyneműt, ruhát, mindent, természetesen az ékszereket is.

Viszont hiába mentünk ki Bécsbe – hogy onnan menjünk tovább –, mert ugyanazon a napon, amikor indultunk volna, 1939. szeptember másodikán kitört a második világháború. És akkor nem volt tovább, itt maradtunk. Aminek nagyon örültünk tulajdonképpen, mert mi nem akartunk elmenni Magyarországról. Imádtuk Pestet, a barátainkat, és minden gyökerünk itt volt.

Ebben az időben úgy döntöttünk, hogy elköltözünk Api lakásából. Ő beleegyezett, hiszen neki sem volt jó a dolgozószobájában díványon aludni. És különben is, volt egy ügyfele, egy panziótulajdonos nő, Egryné, akibe szerelmes lett. Ez az Egryné is olyan nő volt, akinek ma a MIÉP-ben volna a helye. Elköltöztünk, és mivel azután Apinak egyedül már nagy lett a Honvéd utcai lakás, hamarosan fölcserélte egy kisebb Tátra utcai, egyébként nagyon szép lakással.

Mi a Pannónia utca 44-be költöztünk. A lakás garzonlakás volt. Egy nagyon pici szoba, előszoba, fürdőszoba, az előszobában egy szekrény, és abban egy villanyrezsó. Itt főztem először. Tejbegrízt akartam csinálni, és vettem fél liter tejhez fél kiló grízt, amiből aztán egy kemény kő lett. A lakásba mindenkinek bejárása volt, mindig tele volt barátokkal, és nagyokat vitatkoztunk és beszélgettünk. A lakás bérlete nyolcvan pengő volt egy hónapban, pont annyi, amennyit én kerestem. Akkoriban délelőtt az óvodában voltam, délután pedig korrepetáltam. A Kossuth Lajos téren lakott egy gazdag család, Friedéknek hívták őket, zsidók voltak, és volt két lányuk. Ezt a két lányt korrepetáltam. Nem volt könnyű dolgom velük, mert ugyancsak buták voltak, de nagyon jók, kedvesek, és így kerestem nyolcvan pengőt egy hónapban.

Tamást továbbra is hívogatták be, de még egyelőre karpaszományos zászlós és légvédelmi tüzér volt. Különböző helyekre hívták, volt úgy, hogy Fehérváron volt, volt úgy, hogy Szabadbattyánban. Az is teljesen változó volt, hogy ilyenkor mennyi időt volt távol. Én általában meglátogattam őt. Emlékszem, hogy amikor a németek megtámadták Lengyelországot, azt mi valahol Pétfürdőn hallgattuk a katonai rádión. Szabadbattyánban meg a nagy semmi közepén volt egy domb, ott állt a légvédelmi ágyú, és mellette a földben vagy sátorban volt a legénység.

Amikor az angolok és a franciák hadat üzentek Németországnak, azt mi óriási örömmel fogadtuk. Tamással meg voltunk győződve arról, hogy Hitlert le fogják győzni. Ebben egy pillanatig sem kételkedtünk. Amikor Hitler a Felvidék egy részét visszaadta Magyarországnak [lásd: első bécsi döntés], akkor Tamás Munkácson volt, és én Munkácsra mentem meglátogatni. Ott ültem a rádió mellett, és hallgattam, hogy halló, sárga, itt piros, halló, sárga, itt piros, és a kódjelzést, hogy honnan jön egy repülőgép, vagy hova megy. Munkácson egy öreg néninél vettem ki szobát. A néni rám nézett, és azt mondta, félig németül, félig jiddisül: maga zsidó! Ha valakin nem látszott, hát rajtam aztán igazán nem, szőke volt a hajam, kék a szemem. De az öregasszony valami hetedik érzékkel megérezte.

A bajtársak közül Tamás volt a legfiatalabb. A katonák mindannyian sokat ittak, különösen estefelé. Volt úgy, hogy mint a gólya viszi a fiát játékban, engem vittek Munkácson keresztül dalolva a tiszturak. Volt úgy – ez talán Péten volt, nem tudom –, hogy ott volt a tüzelőállás, ahol a falu két bikáját tartották. Bementem a kondás vályogházába, aki valami iszonyú nyomorban élt a feleségével és a megszámlálhatatlan gyerekével.

Mikor Tamás itthon volt, a Pannónia utcai lakásunkba egyszer följött Losonczy Géza, egyszer pedig Ságvári Endre [Ságvári Endre (1913–1944) – jogász, az SZDP tagja, ifjúsági ügyekkel foglalkozott. Vezetésével ifjúmunkások 1937-ben szétvertek egy nyilasgyűlést, ezért Ságvárit 8 hónapra ítélték. Hosszú munkanélküliség után a „Népszava” szerkesztőségéhez került. 1942-től illegalitásban élt, részt vett az ellenállásban, fegyvergyűjtést szervezett. 1944-ben nyomozók lelőtték. – A szerk.] meg a felesége, és tudtuk, hogy ezek a beszélgetések arra mennek ki, hogy fölvegyenek-e minket a Kommunista Pártba. Magyarországon az illegális párt kicsi párt volt, és nagyon nehezen lehetett bejutni. Hogy aztán ezek a beszélgetések nem vezettek sehova, abban ismét csak a Justus-barátság játszott szerepet.

Egyszer beállított hozzánk Lázár Vilmos is, aki jóval idősebb volt nálunk, és nagyon érdekes jelenség volt: egy vidéki birtokos úr, aki közben tagja az illegális Kommunista Pártnak. Szóval jött Lázár Vilmos, és mondta, hogy van egy megbízás az illegális párttól. Megszerezték Sztálinnak a dialektikus és történelmi materializmusról szóló művét, ezt kellene átírni Tamásnak úgy, hogy átmenjen a cenzúrán, és magyarul meg tudjon jelenni. Emlékszem, Tamás diktálta nekem, én meg egy nagy, emeletes Remington gépen írtam [Lázár Vilmos (1895–1972) – mezőgazdász, egyetemi tanár, 1911-től tagja volt a Galilei Körnek, 1919-től a KMP-nak. A Tanácsköztársaság idején a Földművelésügyi Népbiztosságon dolgozott, majd 1920–23-ban Csehszlovákiában, Németországban és Dániában élt emigrációban. Az 1930-as években cikkei jelentek meg a „Gondolat”-ban, a „Korunk”-ban (ennek volt budapesti szerkesztője is), a „Szocializmus”-ban, a „Népszavá”-ban stb. Szerkesztője volt a „Világkép” c. folyóiratnak és a Világkép Könyvtárnak (1936–38). 1942-ben a kommunista párt utasítására Botos Vince álnéven megjelentette némi átfogalmazással a Bolsevik Párt történetének egy részét. 1944 novemberében Sopronkőhidára vitték, 1945 után fontos szerepet játszott a mezőgazdaság irányításában. – A szerk.].

Még amikor arról volt szó, hogy kivándorlunk, akkor – mint említettem – Tamásnak lett egy gyönyörűségesen szép pepita öltönye. Na, fölvette ezt a pepita öltönyt, amiben teljesen úgy nézett ki, mint egy gróf, és elment a cenzúrahivatalba, hogy ő Botos Vince – ezt a nevet mi találtuk ki, és még valami igazolványt is összehoztam, amivel igazolni tudta magát –, filozófus, és ezt a könyvet írta. És láss csodát, Sztálin műve Botos Vince néven 1942-ben Budapesten megjelent, „A dialektikus és történelmi materializmus alapjai” címmel. Ami azt mutatja, hogy a cenzúra akkor is hülye volt. 1946-ban a Széchényi Könyvtár igazgatójától kaptunk egy köszönőlevelet, hogy a könyvtár egy példányt ebből a könyvből megkaphatott, és tudom, hogy Moszkvában, a Lenin Könyvtárban is van egy példány.

A Pannónia utcai lakásból nem sokkal később átmentünk a Csáky utca [ma: Hegedüs Gyula utca] 29-be, ami egy nagyon-nagyon régi bérház volt, gangos, kinti közös vécével. A mi lakásunk kétszobás volt, a lépcsőházból nyílt, és volt saját vécéje. Ebbe a kétszobás lakásba született aztán 1942. augusztus tizenkilencedikén Mulika, vagyis Julika, csak rajta ragadt a beceneve. Ő most, hatvanöt évesen is még mindig Muli nekem. Hogy miért született gyereke egy ilyen házaspárnak 1942-ben? Nincs rá magyarázat. Indokolhatatlan. Azt tudom mondani, hogy csak.

A terhesség alatt nekem soha semmi bajom nem volt, kiválóan éreztem magam. A Vas utcai kórházban a szülész egy Goldschmied Vilmos nevű nagyon-nagyon kedves ember volt – Tamásnak szegről-végről rokona –, akit aztán később megöltek valahol a németek. A szülés nyolc óra hosszat tartott, de nem volt semmi bajom, utána is szoptattam rendesen. Amikor Mulikát hazahoztam – a szülés után legalább egy hétig bent kellett maradni –, azon az éjszakán volt az első légitámadás Budapest ellen, ami teljesen felkészületlenül ért [Budapestet 1942. szeptember 4-5-én érte az első bombatámadás, melyet Moszkva környékéről fölszállt szovjet távolsági bombázók hajtottak végre. Lásd: Budapest bombázása. – A szerk.]. Tamás éppen nem volt otthon, és nem tudtam, mit kell csinálni ilyenkor egy gyerekkel. Hát aztán megtanultam. Mulikának minden este kikészítettem egy cipzáros zsákot – már volt cipzár! – és egy kosarat, amiben pelenka volt, meg minden, ami egy gyereknek kell. Úgyhogy ha megszólaltak a szirénák, akkor Mulit be a zsákba, fogtam a kosarat, és mentünk. De ezen az első estén még nem volt légópince sem. A lépcsőház aljában álltam meg egy ablakbemélyedésben, amiről később tudtam meg, hogy a legrosszabb hely, mert ha bármi robbant volna az udvaron vagy bárhol, akkor a üvegszilánkok a gyerekre meg rám estek volna.

Ha Tamás itthon volt, akkor Mulika aludt az egyik szobában, a másik szobába meg jöttek a barátok – akik itthon voltak még, meg akik éppen nem voltak valahova behíva. Mihály – akkor Mauthner – Andris [Mihály András (1917–1993) – zeneszerző, gordonkaművész és karmester, 1938-ban fejezte be gordonkatanulmányait a Zeneakadémián. 1941–46-ig munkáskórusok vezetésével foglalkozott. 1944-ben letartóztatták, egy évig volt Buchenwaldban. 1949-től a Zeneakadémia kamarazene tanára, 1950–92 között tanszékvezetője volt. 1968-ban megalakította a Budapest Kamaraegyüttest, amelynek célja a kortárs zene népszerűsítése volt. 1962–78-ban a Magyar Rádió zenei lektora, 1978–87 között az Operaház igazgatója volt. – A szerk.], Borovi Jancsi, és még nagyon sokan. Ó, az egy nagyon furcsa lét volt, az élet akkor borzasztó érdekes volt. A háború nagyon furán alakult. Magyarország is belépett már a háborúba, csak két évig még a peremén volt. Nálunk csak légitámadások voltak, nem volt még háború, nem tudtunk róla, illetve mi nagyon is tudtunk róla. Tudtuk, hogy a hitleri csapatok elfoglalták már egész Európát – furcsa, hogy ezek a megszállások mindig szombat-vasárnap következtek be, hétvégén –, és tudtuk, csak idő kérdése, hogy a magyarországi nyugalomnak is vége legyen. Hihetetlen volt a nyugati hatalmak magatartása. Állandóan visszakoztak Hitler elől, tűrték, hogy megszállja egyik országot a másik után, és nem tettek semmit.

Emlékszem, hogy ültünk a Dunapart kávéházban – az ott volt, ahol most az Intercontinental van –, és szemben a Duna-parton mentek a német tankok Jugoszlávia felé [1941 áprilisában Jugoszláviát német, magyar, olasz és bolgár csapatok szállták meg. – A szerk.]. Félelmetes volt. És miközben névleg Magyarország már benn volt a háborúban, tovább folyt az élet, mintha mi sem lenne: dolgozunk, összejövünk a barátainkkal, rengeteget olvasunk, vitatkozunk, beszélünk, hogy mi jön; de minden ideiglenes. Minden nap ajándék.

Ekkor kezdődött a röviditalos korszak, hétvégenként. Táncoltunk, nevettünk, jókedvünk volt. Még Mulika nem volt a világon, amikor 1941/42 szilveszterén Mauthner (Mihály) Andrisnál voltuk. Óriási társaság volt. Ott volt Gimes Miklós, Lueff Elemér [dr. Lueff Elemérről lásd lejjebb: Deszkás János néven. – A szerk.] meg még sokan, akiket később föl fognak akasztani, el fognak égetni. Azt találtuk ki, hogy jelmezbál lesz. Én a mamámnak valamelyik zsákjában találtam valami fehér hímzett csipkét, amiből egy turnűrös, tizenkilencedik századi estélyi ruhát csináltam, a nyakamban egy fekete bársonyszalag, a hajamban ugyancsak a mamám zsákjából fekete tollak. Tamás Lucifer volt, Gimes Miklós egy barna fürdőköpenyben ferences rendi szerzetes. Mauthner András – aki afféle schuberti zeneszerzőnek volt fölöltözve, barna hosszú kabátban és a zsebéből egy pipaszár állt ki – zongorázott, én énekeltem balladákat, „Anyám, anyám meghalok Görög Ilonáért, karcsú derekáért”. Éjfél után csöngettek. Rendőrök jöttek Andrásért, el is vitték, Andris ugyanis tagja volt az illegális pártnak. És a bál ment tovább, mi énekeltünk tovább! Valamikor hajnal felé Andris visszajött – nem tudom, hogy miért vitték be, a lényeg az, hogy hazajött –, leült a zongorához, és játszott tovább.

Máig őrzöm abból az időből Gimes Miklós kis rigmusait. A társaságunkhoz tartozott Kertész Júlia óvónő, és ezt a négysorost hozzá írta Miklós: „Kertészék lánya Júlia, Nem gonosz lelkű fúria, Csak ijedt szemű kisgyerek, Akinek keble szép kerek.” Hozzám pedig: „Imádatomnak tárgya Gréte, Igézőbb mint a Létem réte, Hívogatóbb, mint meleg ágy, Konfliktusoknak melegágy.” Gimes nagyon okos volt, nagyon cizellált agyú, és elképesztő memóriája volt. Akkor a „Magyar Nemzet” – egészen a megszűnéséig – a leghaladóbb újság volt. Miklós elolvasta a vezércikket, és szóról szóra el tudta mondani. Valami egészen döbbenetes volt. És olyan ember volt, akinek a munkaszolgálatban is, és éjjel és nappal mindig könyv volt a zsebében. És ha öt perce volt, akkor Miklós olvasott.

1942. március tizenötödike is emlékezetes nap. Az illegális Kommunista Párt vezetésével megalakult a Történelmi Emlékbizottság, amely március 15. megünneplésére készült [lásd: Magyar Történelmi Emlékbizottság]. Pátzay Pál szobrász [(1896–1979] csinált egy plakettet Petőfi profiljával, amit mindnyájan a gomblukunkba tűztünk. Délután találkoztunk a Petőfi-szobornál. A célunk: tiltakozni a német fasizmus ellen, a háború ellen, a kormány ellen, amely Magyarország sorsát a német fasizmushoz köti. Ez volt tulajdonképpen az egyetlen ellenállás Magyarországon a fasizmus, a hatalom ellen. Nem tudom már, hogy kik voltak a szónokok, mi a meghívást és azt a megbízást, hogy minél többeket hívjunk, Lázár Vilmostól kaptuk [A március 15-i megemlékezés „néma tüntetésnek” indult, szónoklatok nem hangzottak el, hanem koszorúzás folyt: „a Történelmi Emlékbizottság nevében Bajcsy-Zsilinszky Endre, a munkások részéről Somogyi Miklós, az építőipari szakszervezet alelnöke, Katona János a bőripari munkások egyik vezetője koszorúzott, a parasztság részéről pedig Kovács Imre falukutató író és Dancs József, a Parasztszövetség titkára. Az értelmiség koszorúját a polgári demokrata Bernáth Aurél festőművész helyezte el, az erdélyi küldöttek pedig a későbbi mártír Józsa Béla kőfaragó vezetésével érkeztek, s helyezték el nemcsak az emlékezés, de a tiltakozás virágait. Külön koszorúztak az üzemek, egyes kerületek munkásai is” (Széchy András írása az Ezredvég 2002. áprilisi számában). – A szerk.]. Ott voltunk a szobornál nagyon-nagyon sokan, a tér és az akkori Mária Valéria utca tele volt emberekkel. És aztán jöttek a lovas rendőrök, egyenruhában, dobozsapkában, és kardlapoztak csudára. Jöttek ránk a lovakkal, és én – akkor harmadik hónapos állapotos voltam – kaptam egy iszonyatost a hátamra, amitől leestem a földre, de szerencsére nem történt semmi bajom. Lueff Elemért és sok barátunkat bevitték a rendőrségre, ahol nem bántak velük kesztyűs kézzel.

Mikor Mulika megszületett, akkor én már a Szabadalmi Ügyvivői Irodában voltam gyors- és gépírónő. Nem emlékszem már, hogy hogy és miként kerültem a Jansen Szabadalmi Ügyvivői irodába, majd a Tavy Loránd ügyvivői irodába, ahol két nyelven gyorsírtam és gépírtam. De amikor megszületett Mulika, utána egy ideig nem tudtam dolgozni. Akkoriban semmiféle társadalombiztosítás, szociális juttatás az anyáknak nem járt. Tamást időnként behívták, jövedelmünk nem volt, és Api segített, hogy meg tudjunk élni.

Körülbelül két-három, de lehet, hogy hat hónap múlva visszamentem dolgozni. Ehhez fel kell venni egy kis cselédet, Borbély Annát. A falusi népességnek a nyomora elmondhatatlan volt, a parasztlányok csak úgy tülekedtek egy kiscselédi állásért Budapesten. Én reggel szoptattam, lefejtem a tejet, aztán elmentem, és ezt a tejet Borbély Annának kellett beadnia Mulikának. Borbély Annuska nagyon butuska volt, és mindig aggódtam, hogy a dolgok valóban úgy mennek-e, ahogy menniük kell.

Eléggé el nem ítélhető módon én Julit Pikler-módszerrel neveltem. A huszadik század elején, különösen a pszichoanalízis hatására Európában óriási pedagógiai reformok következtek be. Magyarországon is működött Pszichoanalitikai Egyesület, sok értelmiségi látogatta az ott tartott előadásokat, így pedagógusok is. Persze ennek hatása nem érintette az iskolákat, óvodákat, de elterjedt a magánóvodákban, mint Gönczi Terka óvodájában és a magániskolákban is. Emellett Magyarországon – megint csak az értelmiség körében – a csecsemő- és bölcsődei pedagógiában Pikler Emmi módszere vált uralkodóvá [Pikler Emmi (1902–1984) – orvos, gyermekgyógyász. 1945–46-ban a Nemzeti Segély munkáját irányította Szegeden. 1946-ban megalapította a Lóczy Lajos úti Csecsemőotthont (1965-től Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete), amelynek első igazgató főorvosa volt. Fontos szerepet játszott az egészségügyi felvilágosításban, a csecsemő- és gyermekápolónő-képzés megszervezésében (MÉL). – A szerk.].

Pikler Emmi nem kötődött semmiféle iskolához, eredetileg orvos volt, és a módszere a hagyományos anya–csecsemő kapcsolatban egy új korszakot jelentett. A csecsemőnek szigorúan beosztott menetrendje van, napi ötszöri szoptatás, etetés, a gyerek a szobában egyedül van, nem veszik körül a felnőttek, nem gügyögnek hozzá, és a járókába meghatározott tárgyakat kell tenni, amikkel a gyerek, aki szuverén lény, ismerkedik. Nem befolyásoljuk, nem vonjuk el figyelmét a külvilággal való ismerkedéstől. Tulajdonképpen roppant racionális ridegtartás volt.

Pikler Emmi férje egyébként neves közgazdász volt, Pikler György, kiváló ember, aki aztán Péter György néven a felszabadulás után a Statisztikai Hivatal vezetője lett. Emlékszem egy beszélgetésre 1953-ból, amikor Péter György Tamással beszélt arról, hogy új gazdaságpolitikára volna szükség a tervgazdálkodással, a központi irányítással szemben. Pikler György halála fel nem derített momentum. 1969-ben letartóztatták, rabkórházba került, ahol a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, de úgy gondoltuk, hogy valójában megölték.

Tehát Mulikát a Pikler-módszer szerint neveltem. Ő az egyik szobában volt a járókában, a másikban meg én. És ha Muli elkezdett sírni – ami gyakran fordult elő, mert vagy azért bőgött, mert éhes, vagy azért, mert túl sokat szopott, szóval nagyon bőgős gyerek volt –, akkor nem volt szabad bemenni, nem volt szabad fölvenni. A gyerek győzze le magát és egyéb ilyen marhaságok. Szegény Mulikám! Voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, hogy föllázadok, aztán nem lázadtam föl. Szerencsére nem lett ennek semmi különösebb következménye, csak éppen pedagógiai tévút volt az egész. Emmi a szeretet melegségét akarta kiiktatni valahogy az anya–gyerek kapcsolatból.

Közben Tamás már munkaszolgálatos volt. Amikor szültem, még itthon volt, 1942 vége felé hívták be, Aszódra vagy Vácra, nem emlékszem. De Aszódon is volt, emlékszem, egyszer Apival mentem Aszódra. Tamásék ott egy laktanyában voltak, ahol nagy kerítés volt, és én fölmásztam a kerítésre, hogy lássam, mert épp az udvaron voltak. De nem láttam, ezzel szemben egy katona puskatussal rám vágott, hogy távozzak a kerítésről. Akkor kétféle zsidó munkaszolgálatos volt: fehér karszalagos és sárga karszalagos. A fehér karszalagosak voltak a kitértek, a sárga karszalagosak az aktív zsidók. Tamás fehér karszalagos volt, de bánásmódban vagy ilyesmiben nem volt semmi különbség. Az Újszövetség azt tanítja, hogy akit megérintett a kereszt vize, az keresztény. De az egyház itt is álságos módon hallgatott. A kitérteket ugyanúgy pusztították, mint az aktív zsidókat.

Amikor Vácról – vagy Aszódról? – feloszlatták az ideiglenes alakulatot, akkor az a hallatlan szerencse ért minket, hogy Tamást a Várkertészetbe osztották be, kertészeti munkára. És az a hülye helyzet állt elő, hogy Horthy Miklós feleségének zsidó munkaszolgálatosok vitték a szalonjába minden reggel a friss virágot. A felügyelőjük egy Szilvásy Lajos nevű nyilas volt, akinek később még szerepe lesz az életünkben. Tamás a kertészetben együtt volt Gimes Miklóssal, annak a sógorával, Magos Gáborral, Vértes Lacival és Bíró Lacival [Bíró László (1913–1971) – orvos, 1938–1945-ben a Szabolcs utcai kórház segéd-, majd alorvosa, 1950–51-ben az Állami Kútvölgyi Kórház, 1952-től haláláig a Péterfy Sándor utcai Kórház belgyógyász főorvosa volt. – A szerk.]. Többen is voltak, de ezek a fiúk valóban barátok voltak. Vértes Laci aztán majd geológus lesz, és fölfedez valami barlangot [Vértes László (1914–1968) – ősrégész, barlangkutató, 1951-től a Történeti Múzeum munkatársa volt. Az új leletek és irodalom felhasználásával lényegesen átalakította a paleolit kronológiáját. – A szerk.], Gimes Miklóst kivégzik, Magos Gábornak a felesége pedig Miklósnak a húga, Gimes Juca, akivel aztán 1956 után elmennek Svájcba.

A Várkertészetből a fiúk majdnem minden este hazajöttek. Hazalógtak, vagy hazaengedték őket. Ez óriási dolog és mennyei állapot volt! Így aztán Tamás is velünk volt, és ő is mérte például, hogy mennyit szopott a Muli. Mulika tizenegy hónapos koráig szopott, tiszta szerencse, hogy rengeteg tejem volt. Nagyon jól fejlett, szép baba volt, és amikor majd a felszabaduláskor fölhozom a pincéből, akkor is azt mondják, hogy na, ez a baba nem éhezett. Valóban nem éhezett.

Mulika örökölt valahonnan egy mély babakocsit, aminek eredetileg ablakai is voltak, de mire hozzánk került, már csak lukak voltak az ablakok helyén. Egyszer éppen sétáltattam a kocsiban, amikor a Körúton megláttam a Donhoz menő egységeket. Az egyik a Nyugati pályaudvar felé ment, biciklis egység volt, és mentek a nagy orosz háborúba biciklin, vászonruhában! A másik szekeres egység volt – parasztoktól rekvirálták a szekereket és a lovakat –, parasztszekereken ültek. Szörnyű volt! Ők lesznek aztán azok, akik ott is maradnak a Don-kanyarban [A kb. 250 000 főt számláló (200 000 „rendes” és 50 000 munkaszolgálatos katona) 2. magyar hadsereg pusztulása 1943 januárjában kezdődött a szovjet csapatok Voronyezs melletti áttörésével: a 200 000 honvédból mindössze 60-70 000 tért vissza, a kb. 50 000 muszosból alig 6-7000. – A szerk.].

Még 1942 végén, 1943 elején sok kommunistát, baloldalit fogott el a rendőrség. Ekkor fogták el Ländler Ervint [Szalai András] is. Őt Sátoraljaújhelyre vitték – ha jól emlékszem, Sátoraljaújhelyen jugoszláv foglyok is voltak –, de volt, akit Dachauba vittek, koncentrációs táborba. A börtönből aztán többen kitörtek, Ervin is, és hozzánk jött, ott lakott nálunk, mert nem volt hova mennie [1944. március 22-én a sátoraljaújhelyi börtönben őrzött politikai foglyok (magyar kommunisták, jugoszláv partizánok, szlovákok és románok) lefegyverezték az őrséget, és kitörtek a börtönből. Német segítséggel, komoly hajtóvadászat után, heves tűzharcban sikerült a szökevényeket elfogni. Hatvanan haltak meg a tűzharc során, az élve elfogottakat vészbíróság elé állították, közülük tizenegyet halálra ítéltek, és haladéktalanul felakasztottak. – A szerk.]. Ervinnek Sátoraljaújhelyen nagyon sokat verték a fejét, és emiatt időnként epilepsziás rohamok törtek rá. Ezek a rohamok borzasztóak voltak. Ervin közben beszélt is, olyanokat mondott, hogy „nem tudom”, „nem láttam”, „nem tudom”. Tőlünk pár lépésre lakott a Simonovits házaspár, Simonovits István [Simonovits István (1907–1985) – orvos, egyetemi tanár, 1954–63 között egészségügyi miniszterhelyettes. – A szerk.] és Anna. A férfi orvos volt, a Kommunista Párt tagja, és ha Ervinre rájött a roham, akkor mindig Pistáért mentünk, ami elég veszélyes volt, mert este tíz után nem lehetett az utcára menni.

Ervin bújtatása nem volt egyszerű dolog. Akkor már olyan plakátok voltak az utcán, hogy ki mindenki felkoncoltatik, aki ezt csinálja, azt csinálja, amazt csinálja, például aki katonaszökevényt bújtat, szóval a kockázat nagyon nagy volt, és én néha féltem. Tamás ilyenkor haragudott. Hogy az szóba nem jöhet, hogy Ervin ne lakjon nálunk, hát hova menjen. Én csináljak a félelmemmel, amit tudok, de Ervin nálunk marad.

Közben légitámadások voltak, meg persze jegyrendszer volt. És valamikor 1944 elején a fiúkat elvitték a Várkertészetből, kivéve Mihály Andrást, akit kiemeltek, és Mauthausenig [Buchenwaldig?] meg se állt. Őt koncentrációs táborba vitték, de túlélte, Tamás századát pedig elvitték Ukrajnába.

1944. március tizenkilencedikén, egy ragyogó vasárnap délelőtt Mulikát toltam a Körút felé, mentünk sétálni, és a Körúton tankok dübörögtek. Ez volt az a nap, amikor a németek megszállták Magyarországot [lásd: Magyarország német megszállása]. Nem tudom elmondani, hogy milyen volt ott állni a gyerekkel, és nézni, ahogy a német katonák jönnek. Nincs emlékem arról, hogy az emberek – akik ugyanúgy nézték ezt, mint én –, éljeneztek volna. Csönd volt, úgy emlékszem.

Tamással megbeszéltük előre, hogyha veszélyesre fordulnak a dolgok, akkor én a gyerekkel együtt eltűnök. Amikor a németek bejöttek, aznap éjszaka valaki becsúsztatott egy cédulát a lakásunk ajtajába, amin az állt, hogy azonnal tűnjek el! Nem tudom, ki írta, fogalmam sincs, de tudtam, hogy komolyan kell venni. Akkor kezdtem el nagyban iratokat gyártani. Az első hamis iratot magamnak csináltam, Csató Józsefné névre, a másodikat Mulikának, Csató Julika névre, a harmadikat apósomnak, nem tudom már, milyen névre. Anyámnak is – aki a Szív utcában volt Margittal, Mariskával, Zsuzsa nénivel – megcsináltam a hamis iratait, amelyek alapján anyám visszakatolizált, hogy ne érintsék a zsidótörvények. És Margitnak is csináltam papírt, hiszen ő se volt tiszta ügy, mert zsidóhoz ment feleségül [Kovács Antalné, szül. Búzás Margitról, a sógornőjéről van szó. – A szerk.].

Nekem akkor az lett a főfoglalkozásom, hogy hamis papírokat csinálok. Hihetetlen tehetségem volt hozzá. Volt egy folyadék, amiben hipermangán volt, amivel ki lehetett mosni a meglévő írást, és száradás után be lehetett írni helyette olyan szöveget, amit akartam. Először még csak azokat a nem szükséges iratokat mostam ki, amik otthon voltak, aztán pedig kaptam az üres iratokat, például Ländler Ervintől. Nem tudom, hányat, de száznál biztos több iratot csináltam. Még azt is megtanultam, hogyan lehet radírgumiból pecsétet készíteni. De ma már nem lehetne így dolgozni: megvannak még azok az iratok, amiket Tamásnak csináltam, hát olyan primitívek, hogy az borzasztó.

A német megszállás után megjelentek az újságok, és hozták az új, az utolsó és végső zsidótörvényt, amely előírta, hogy április negyedikéig – azt hiszem, az volt az a nap – a zsidóknak sárga csillaggal kellett megjelenni [A Sztójay-kormány 1944. március 31-én rendeletben kötelezte a vonatkozó törvények alapján zsidónak minősülő, 6 évesnél idősebb személyeket, hogy április 5-től „házon kívül” sárga csillagot viseljenek. – A szerk.]. Nagyon pontosan meg volt mondva, hogy a zsidók egy tízszer tíz centiméteres kanárisárga csillag viselésére kötelezettek, amely bal oldalon a szív fölött viselendő, eltakarni tilos. A Nyugati téren volt egy textilüzlet, ott álltak sorba a zsidók, hogy megvegyék a sárga anyagot.

Na, odáig én is eljutottam, hogy megvettem az anyagot, és Ponevács Anna meg is varrta a csillagot, de sose hordtam. Pontosabban egyszer vettem föl. Azon a napon, amikor először föl kellett venni, belém bújt az ördög. Még Ausztriából volt nekem egy dirndlim, amit nagyon szerettem. Azt  fölvettem, továbbá a fehér harisnyámat meg az osztrák csatos háferli cipőmet [Haferli – fűzős félcipő. – A szerk.], és odatettem a sárga csillagot a bal oldalamra. Hosszú hajam volt, csináltam egy német kontyot, és így mentem sétálni Mulikával a Duna-partra. Aztán már menet közben rájöttem, hogy ez nem jó vicc. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor rajtam volt a sárga csillag. Egyébként megvan még, egy fényképalbumba van beragasztva.

Még mielőtt eltűntem Budapestről, megpróbáltam Apit is elindítani, de nem hagyta magát. Elmentem hozzá – minden irat megvolt neki is egy bizonyos névre, hogy erdélyi menekült, még a betegségéről is volt iratom –, és megkértem, hogy ezekkel az iratokkal tűnjön el. És akkor az Api azt mondta nekem, hogy Gréti, ne beszélj butaságokat, Magyarország jogállam, itt nem történhet meg az, ami Németországban. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Apit láttam. Mikor vége lett mindennek, és elkezdtük keresni, az iratokból kiderült, hogy 1944. augusztus tizenhatodika körül a Dunába lőtték [Zsidók Dunába lövésére a nyilas hatalomátvétel után került sor, vagyis apósa valószínűleg nem augusztusban, hanem később pusztult el. – A szerk.].

Két dolgot csináltam még az eltűnésem előtt. Egyik, hogy átmentem anyámékhoz, és megbeszéltem velük, hogy menjenek el. Mondván, hogy nem jó, ha egy kisgyerek itt van az állandó légitámadásban, és különben sem lehet tudni, mi lesz Budapesten. Zsuzsa néninek a fia, Jóska meg annak a felesége és a kislánya Tápiószecsőn vannak, menjenek oda anyámék is. Így is lett. Megbeszéltük, hogy Margittal találkozom a Nyugati előtt, átadom neki Mulikát, és elutaznak Tápiószecsőre. Nem tudtam, hogy a kislányomat látni fogom-e még egyszer vagy sem, de abban biztos voltam, hogy ott és nélkülem kevésbé veszélyes helyen lesz.

A másik, amit csináltam, hogy elmentem Fleps Fricihez. Frici Tamásnak kedves barátja volt, nem elvtárs, csak egy nagyon kedves barát a gimnáziumból, akivel Tamás együtt sziklamászott meg síelt. Elmentem hozzájuk a Tompa utca 15-be, és megkértem, hogy a heverőnket meg a szekrényünket fogadják be a saját lakásukba. Ez is így lett. Aztán lementem a viceházmesterhez [lásd: funkciók a lakóhelyen], Lencsés úrhoz, és megmondtam neki, hogy elutazom, és ami bútor a lakásban van – a konyhabútor, az egyéb bútorok meg minden –, az az övé.

Az eltűnéshez Bélaváry-Burchard Erzsébet segítségét kértem, aki óvónő volt, a magyar Montessori-mozgalom elindítója, kis vékony, törékeny nő, egy csoda [Burchard-Bélaváry Erzsébet (1897–1987) – pedagógus, az óvodapedagógia elméleti-gyakorlati művelője. Bécs egyik külvárosi iskolájában, majd Hollandiában Montessori elvei alapján működő iskolákban tanított. 1926-ban hazatért, s óvodával egybekapcsolt magániskolát nyitott, amely 1941-ig működött. – A szerk.]. Burchard Erzsi hihetetlen gyorsan segített, és az ő révén pár nap múlva kaptam egy címet. Az akkori Vilmos császár úton – most Bajcsy-Zsilinszky út –, nem tudom megmondani, hány szám alatt, egy sarokházban volt egy textilkereskedés. Akkor elvették már az üzleteket a zsidó kereskedőktől, és keresztényeknek adták oda. Erzsi mondta, hogy menjek el erre a címre, és ott lesz Maróthy Marót, aki német nyelvű nevelőnőt keres a gyerekeihez vidékre. Elmentem, Maróthy Marót fölvett, és megbeszéltük, hogy mikor indulunk a birtokára.

Én ekkor nem Csató Miklósné vagyok, hanem Csató Mária, és a vőlegényem a fronton van. Maróthy Maróttal vonattal mentünk Rimaszombaton át Fülekig, ahol egy hintó várt, és elvitt Serkére, ami egy kis falu. Ott volt a birtok. Sokkal később, amikor már volt Skoda Octavia autónk, és Szlovákiában jártunk, mondtam Tamásnak, hogy nézzük már meg ezt a Serkét. Mentünk az úton, jött Rimaszombat és Fülek … és Serkét nem találtuk meg. És nem volt senki, aki meg tudta volna mondani, hogy hol van. Mindenki mást, mindenki rossz utat mondott. Teljesen kafkai helyzet volt. A térképen ott volt, tehát nem álmodtam, de akkor és ott Tamással nem tudtuk Serkét megtalálni [Serke – kisközség volt Gömör és Kis-Hont vm. feledi járásában, 1910-ben nem egészen 1000 főnyi magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, és az első bécsi döntéssel került vissza átmenetileg Magyarországhoz. Rimaszombattól délnyugatra található, ma  Širkovcénak hívják. – A szerk.].

A serkei uradalom régen a nemes rosályi Maróthyaké volt, csak elkártyázták és elitták. Pontosan úgy, ahogy azt Mikszáth és Móricz megírta. Mikor én odakerültem, már csak a kastély volt meg, meg az ötholdas park a tóval és a tehenészet. A kastély lakói: a gazdám, Maróthy Marót, a felesége, a Maróthy úrnak az édesapja, anyja és a nagyasszony, aki nem tudom, kinek az anyja, tehát egy nagyanya. Meg a Maróthy házaspár két gyereke, legeslegifjabb Marót és Kristóf. És ott volt még Maróthy Marótnak az öccse is, aki hadnagy. Tulajdonképpen az egész bagázsnak a fronton kéne lenni, de nincsenek a fronton.

A birtokon a férfiak tisztességgel ittak. A gazdám péntekenként fölült a vonat első osztályára, és felment Pestre. Hétfőn általában a Moulin Rouge [Híres mulató volt az ún. Pesti Broadway-n, azaz a mai Nagymező utcában. – A szerk.] főpincére telefonált, hogy a méltóságos úr itt van, jó lenne, ha valaki érte jönne. És akkor vagy a hadnagy úr, vagy a feleség fölült a vonat első osztályára, és Maróthy urat hazahozta.

Az étkezés egy óriási nagy szobában zajlott, egy hatalmas asztalnál, és a cseléd hozta – balról kínálva! –, mondjuk, a paprikás krumplit. Én a két gyerekkel az asztal végén ültem, és a gyerekekkel is aludtam egy szobában. Az egyik gyerek, a Marót, az olyan négy éves, öt éves, a kisebbik meg olyan két és fél éves volt. Ők voltak az egyetlenek azok közül a gyerekek közül, akik a kezem között voltak, akiket nem szerettem. Semmi közöm nem volt hozzájuk. Szörnyű volt, hogy az én kislányom valahol ott van Tápiószecsőn, én meg velük vagyok.

Anyámékról ritkán kaptam hírt, azt tudtam, hogy rendben vannak. Bélaváry-Burchardt Erzsébeten keresztül tartottuk a kapcsolatot, megvan még Erzsikének pár levele, amiben megírja, hogy mi van a Mulikával, és megvan néhány anyámhoz írt levelem is. Egyet nem tudtam meg, csak később. Hogy valaki Tápiószecsőn följelenthette a mamát, mert kimentek hozzá a csendőrök, hogy miért vannak ott. Anyám mondta a megbeszélt szöveget, hogy Pesten a légitámadások, és így az unokámnak biztonságosabb, de a csendőr morgolódott, úgyhogy anyám odaadta neki az összes ékszerét, ami nem volt kevés. Utána aztán békén hagyták.

Serkén kimenőm nem volt, de hova is mentem volna? Illetve mehettem volna, mert nagyon szerettem a tehenésszel – akit úgy hívtak, hogy Jóo Józsi – meg a kocsissal beszélgetni. De a nagyasszony maga elé hívatott raportra, hogy én belső cseléd vagyok, és nem beszélgethetek a külső cselédekkel [lásd: uradalmi cselédség]. Maróthyék nem vették emberszámba a tehenészt vagy a kocsisukat. Engem se. Pontosan olyanok voltak, ahogy Mikszáth meg Móricz megírta. Tulajdonképpen iszonyú volt, rettenetes. És minden vasárnap mentem a családdal misére. A hintó úgy volt megcsinálva, hogy a főülés menetirányban volt, azzal szemben volt két kis ülés, ott ültem én, az egyik gyerek az ölemben, a másik mellettem. Szerettem ezeket a mise délelőttöket, mert térdre borulva, összekulcsolt kezemre hajtva a fejemet magam lehettem, csendben.

Kínos volt, hogy Maróthy úr elkezdett engem ostromolni. És nem volt hova mennem, ott kellett maradnom. Úgyhogy elhatároztam, hogy a méltóságos asszonynak fogok szólni. A hosszú udvarházon belül csak egy vécé volt, ezért mindenkinek bilije volt a szobájában. Kopogtatok a méltóságos asszony ajtaján reggel, mondja, hogy szabad, belépek, és a méltóságos asszony ül a bilin. Ez a cselédnek a teljes semmibevevése volt. A beszélgetés úgy zajlott, hogy a méltóságos asszony ült a bilin, én álltam. És mondtam, hogy nagyon szépen kérem, beszéljen a férjével, hogy hagyjon engem békén. Ne bántson engem azzal, hogy le akar fektetni, és ötven pengőket ígérget. Erre a méltóságos asszony a bilin ülve a következőt válaszolta: „De kedves Máhia, ötven pengő az nagyon szép pénz!”

Közben találtam egy rádiót a házban, és paplan alatt hallgattam. És aztán már nemcsak a rádióban hallgattam, hanem már hallani is lehetett, hogy egyre közelebb jött a front. Ágyúzás meg lövések hallatszottak, és mondták, hogy partizánok vannak a szlovák hegyekben. Még ezt Jóo Józsival meg a kocsissal meg is beszéltük. Egy nap aztán Maróthyék hívattak, hogy elmennek nyugatra. Én természetesen nem akartam a családdal menni, és írtam egy nagyon-nagyon jó barátunknak, doktor Lueff Elemérnek. Elemér keresztény volt és főhadnagy, és mivel a harmadik neve János volt, a baráti kör mindig csak Jánosnak szólította. Valahogy ők Husztnál, Észak-Magyarországon megálltak, nem mentek a frontra, és írtam neki, hogy legyen szíves, jöjjön el értem, mert innen el kell hogy menjek. Így lépett ő elő a frontbéli vőlegényemmé.

János megérkezett, én bemutattam, hogy a vőlegényem, és Pestre megyünk, mert a vőlegényem úgy gondolja, hogy jobb, ha most Pesten van a menyasszonya. És egy nagyon érdekes jelenet zajlott le, mert János főhadnagy volt, a ifjabb Maróthy meg csak hadnagy, én meg belső cseléd. János a hadnagyot tegezte, őt vacsoránál nem lehetett az asztal végére ültetni, szóval fölborultak a társadalmi kasztok.

Másnap elindultunk, és a tehenészetből – ott házilag csinálták a sajtot – kaptam egy darab sajtot nászajándékul. Már a felszabadulás után Julival mentem egyszer a Körúton, és valamelyik Maróthy, nem tudom már, melyik, jött szembe. Ó, Mária, mondta, hát maga most ennél a kislánynál van? Mondtam neki, hogy nem, ez az én lányom. És mondtam, hogy én nem vagyok se Csató, se Mária, és illegálisan éltem maguknál, és még azt is mondtam, hogy kommunista vagyok. A pasas úgy megijedt tőlem, hogy még köszönni se tudott, már rohant is el.

Ahogy Serkéről Jánossal mentünk haza, a miskolci pályaudvaron egy iszonyatos légitámadásba, szőnyegbombázásba kerültünk. Ott nem volt légópince, így az indóházba mentünk be, ahol részeg német katonák énekeltek, és egy sebesült magyar tiszt is volt. És amikor kijöttünk, a sínek felkunkorodva álltak az ég felé, és körös-körül minden égett. El kellett tölteni egy időt a miskolci pályaudvaron, amíg tovább lehetett indulni.

Áprilisban mentem Serkére, és júniusban már újra Pesten voltam. A Sziget utca 29-be mentünk, ahol János özvegy édesanyja, Ica lakott. A Sziget utca egy keresztutca volt a Duna-partról a Nyugati felé, és a 29. számú ház a budapesti Wehrmachtnak volt a központja. Itt csak két civil lakás volt, az Icáéké és a szomszéd asszonyé. Icánál laktam, és eleinte kettesben voltunk, aztán valamikor megérkezett János is, a szakaszával. Mindannyian meglógtak. Távírász szakasz volt, és ott volt az a huszon-nem-tudom-hány ember a Sziget utcai lakásban. Ott aludtak a földön, és reggel az egyik azt mondta, hogy ő fél, inkább visszamegy, és jelentkezik. Ekkor egy lázálom kezdődött. Szaladgálás ide-oda, a többieket elhelyezni itt meg ott meg amott, Jánost például két-három napra a Szív utcába vittem.

Tamásék mindeközben munkaszolgálatosként Ukrajnában utat építettek, meg aknát szedtek. Kétezer nem tudom, hány méter magasan voltak, és másnaponként le kellett menni a postáért. Tamás jelentkezett erre. Ez azt jelentette, hogy ezerötszáz métert kellett lemenni, ezerötszáz métert föl, úgyhogy ő másodnaponként „turistáskodott”. Aztán megtámadták őket ukrán szabadcsapatok, és elrabolták mindenüket. Ősz volt, hideg, eső, és nem volt egy darab ruhájuk sem, ott álltak klottgatyában és a rongyaikban. Mindenüket elvették – hipisnek nevezték ezt a legális rablást –, és Tamásnak már csak a jegygyűrűje volt meg. Mert elhatározta, hogy azt nem adja. Azt csinálta, hogy amikor kezdődött a hipis, akkor a gyűrűt befúrta a földbe, és ráállt. Így sikerült neki a jegygyűrűvel hazajönni.

Tamás a munkaszolgálatban egy században volt Gimes Miklóssal és Magos Gáborral, akik közben megszöktek. Harcolni akartak a németek ellen. A szerbekhez mentek, de a szerbek nem bíztak bennük, mert magyarok, úgyhogy csak krumplipucolás lett belőle. A Szálasi-puccs után [lásd: nyilas hatalomátvétel], október tizenötödikén Tamás is úgy döntött, hogy meg kell szökni. Megint Lueff segített. Kérésemre küldött Tamásnak ruhát és pénzt, ötszáz pengőt, ami akkor nagyon sok pénz volt. Tamás harmadmagával elindult, és október végén meg is érkeztek Miskolcra.

Miskolcon egy őrmester elé kerültek, akitől a menetlevelük iránya függött, vagyis az, hogy a front felé vagy Pest felé irányítja őket. Tamás kérte a Pestre való irányítást, amit végül az ötszáz pengőért cserébe meg is kapott. Amikor megkérdezte az őrmestert, hogy este hogy fog elszámolni a menetlevéllel, nagy nevetés volt a válasz: „Hol leszek én már este?” – mondta az őrmester. Ilyen állapotban volt a magyar hadsereg!

Közben én, megint csak Bélaváry-Burchard Erzsébet révén, megismerkedtem gróf Hunyady Erzsébettel, Henriette-tel [gr. Hunyady Henriette (Kéthely, 1922 – Eisenstadt, 1991)?], aki roppant csinos és kedves fiatal csaj volt, és a Vöröskeresztben dolgozott. Nem tudom, hogy rokona volt-e, vagy csak baráti szálak fűzték báró Apor Vilmosnéhoz, aki a Vöröskeresztnek volt az elnöknője [Br. Apor Gizellának hívták a Magyar Vöröskereszt országos főnökasszonyát. Apor Gizella (1886–1971) az ápolónőképzés és az önkéntes vöröskeresztes szolgálat hazai megszervezőinek egyike volt,  Apor Vilmos püspöknek a nővére volt. – A szerk.]. Én elég furcsa módon Henriette-nek elmondtam, hogy nem az vagyok, aki, és akkor megkérdezte, hogy nem akarok-e katonakórházban dolgozni mint vöröskeresztes ápolónő. Így lettem az Alkotás – akkor Gömbös Gyula – úti katonai kórházban segédápolónő. Óriási megkönnyebbülés, főnyeremény volt vöröskeresztes egyenruhában menni az utcán.

Emlékszem, egyszer mentem a kórházba – az egyenruha volt rajtam, a Vígszínház előtt jártam éppen –, és razzia volt. Mellém csapódott egy fiatal nő, belém karolt, és halott sápadtan azt mondta: „Nővérke, engedje meg, hogy magával menjek!” Zsidó lány volt. A jelenet egyszerre volt tragikus és komikus. Hogy én nyújtok biztonságot egy üldözöttnek, és még el is kísérem őt a Falk Miksa utcába, ahova menni akart!

A kórházban a doni hadsereg maradványait láttam, már aki túlélte. Akiket kiváló politikusaink kiküldtek, és akkor jöttek vissza a kórházba. A szemészetre kerültem, ahol olyan katonákat fogadtunk, akiket először és utoljára hetekkel előbb Oroszországban kötöztek be. A szemüregük nyüzsgött az élősdiektől és a bogaraktól. Azt hitték, hogy van szemük, pedig már nem volt. Fiatal emberek voltak, huszonévesek, harmincévesek, idősebb nem is volt.

Az én feladatom volt reggel a fürdetés, ebédet hozni, a kacsát hozni, vécére segíteni őket. Átkötözni meg ilyesmit, azt nem én csináltam, azt az orvos és az ápolónő csinálta. Minden reggel a fürdőbe mentünk, ahol lezuhanyoztak, és én szappanoztam, letöröltem őket. Nagyon szerették, imádták a meleg vizet. Tulajdonképpen vidámak voltak. Örültek, hogy ott vannak, örültek, hogy a frontról elszabadultak, és örültek, hogy élnek. Borzasztóan szerették azt a dalt, hogy „Szenyorok és szenyoriták, vegyenek egy szál ibolyát”. Ez akkoriban divatos tangó volt, és ezt kellett nekem énekelni reggelente. Rendelték, hogy miket énekeljek, és énekeltek velem. Amikor a légitámadások voltak, nappal vagy éjszaka, akkor le kellett vinni őket a légópincébe, ami nem volt könnyű feladat. A pincében is lehetett szépeket látni! Pilótákat teknőben, akik valami olajos orvosságban feküdtek, és nem volt se kezük, se lábuk.

Eközben Icánál laktam, és a kórházból is hordtam el üres blankettákat, szabadságos blankettákat meg mindenféle papírokat, és továbbra is csináltam a hamis iratokat. Volt egy régi születési anyakönyvi kivonatom Teszkász Vazul névre. Ez a Teszkász Vazul lett Ica férje, és ennek alapján kapott János magyarosított nevet, Deszkás Jánost, továbbá kórházi elbocsátó igazolványt, hogy az Alkotás utcai hadikórházban légnyomásos állapotban ápolták, majd szabadságra engedték. Így született meg doktor Deszkás János [dr. Deszkás János (eredetileg: dr. Lueff Elemér) (1912–1950) – jogász, katonatiszt. A budapesti jogi egyetemen szerzett diplomát, a háború előtt tisztviselő, 1937-ben belépett az MSZDP-be. Tevékenyen részt vett a Történelmi Emlékbizottság által vezetett németellenes, antifasiszta mozgalomban. 1943-ban behívták katonának, s mint hadnagyot a szovjet frontra küldték. 1944-ben szakaszával együtt dezertált, visszatért Budapestre, és bekapcsolódott a kommunista ellenállási mozgalomba. 1945 után a pártközpont közigazgatási osztályvezető-helyettese. 1948-ban mint ezredes, a HM katonapolitikai osztályának [Katpol] egyik vezetője. 1949. júniusban a Rajk-perrel kapcsolatban koholt vádak alapján letartóztatták. Novemberben 15 évi börtönre ítélték Marschall László perében. 1950-ben perújítás során halálra ítélték, és kivégezték. 1954-ben rehabilitálták. (Marschall Lászlót /1916–1949/, aki részt vett a spanyol polgárháborúban és a francia ellenállási mozgalomban, Magyarországra visszatérve pedig a Katpolon, majd rendőr ezredesként a BM-ben dolgozott, 1949-ben végezték ki a Rajk-ügy kapcsán.) (http://www.geocities.com/allamszocializmus/) – A szerk.].

Miután a front egyre közeledett, Mulit és anyámat vissza kellett hozni Pestre Tápiószecsőről. Fleps Fricivel biciklin indultunk el értük, és Muli nem ismert meg! Amikor megérkeztünk, éppen jöttek vissza a repülőgépek Budapest légitámadásából. Emlékszem, az udvaron voltunk, néztünk fölfele az égre. Az egyik gép egyszer csak kivált, zuhanó repülésbe kezdett, és elkezdett minket géppuskázni. Csuda, hogy működnek az ember reflexei! Még szinte el sem kezdte, én már ugrottam, és rajta feküdtem Mulikán. Ez nem hős anyaság volt, egyszerűen csak a reflex működött. Még most is látom magam előtt azt a parasztudvart, ahogy porzanak a földön a lövedékek. Anyámék hazaköltöztetését egy ottani parasztemberrel beszéltük meg. Az ő szekerére pakoltuk fel anyámat, Mulikát, Zsuzsa nénit és a holmikat is, mi pedig kerékpárral követtük őket Fricivel. Pesten anyámék a Szív utcába mentek, én meg elvittem magammal Icához Mulikát.

Döbbenetes volt egyébként, hogy miközben Pest német megszállás alatt volt, az emberek mentek az utcán, intézték a dolgaikat, és közben mindenféle meneteket lehetett látni. Néha olyan öreg embereket – sárga csillaggal –, hogy már alig tudták húzni magukat, és tizennégy-tizenöt éves kamaszok kísérték őket lövésre kész puskával. De néha gyerekeket vittek! Egyszer például a Pozsonyi útról ki, a Margit híd felé. A gyerekek között a legidősebb se volt több, mint nyolc vagy tíz éves. Voltak köztük egy évesek, két évesek, és azokat vitték a nyolc évesek. És ezeket is lövésre kész puskákkal kísérték a kamaszok. Ekkor én nem is tudtam, mit csinálok, elindultam a menet felé, de az egyik suhanc rám ordított: maradj állva, mert téged is rögtön közibük penderítlek. Hogy hova vitték ezeket a gyerekeket, fogalmam sincs, de borzasztó volt. És nagyon furcsák voltak az emberek. Mintha mi sem történne, mintha nem látnák, mentek tovább.

Amikor dolgoztam a kórházban, akkor Mulikával Ica meg néha anyám vagy Mariska volt. De októberben már mondták, és láttam is, hogy a hidak alá vannak aknázva. Semmiképpen sem akartam Budán maradni a kórházban, hiszen a kislányom Pesten van, úgyhogy elhatároztam, hogy bár nagyon jó az ápolónői meló meg a ruha, de abbahagyom. Így ez a munkám valamikor 1944 őszén abbamaradt.

November negyedikén Mulikával sétáltunk a Duna-parton, Újpest felől a Margit híd felé, és egyszer csak fölrobbant a Margit híd! Dél volt, és nagy forgalom volt a hídon. Nem lehet elfelejteni a Dunába csorgó villamost, és a Dunába eső embereket! Mulika még nem tudott beszélni, a középső ujjával mutatott a híd felé, s valami olyasmit mondott, hogy edőt, edőt (eltört) a híd!

Ugyanezen a napon, amikor otthon voltunk Icánál, egyszer csak jött az unokanővérem, Mariska, hogy megjött Tamás a Szív utcába. Az fantasztikus volt! A Sziget utcából a Ferdinánd hídon keresztül rohantam a Szív utcába, és azt hiszem, világrekordot állítottam föl. És ott volt Tamás! Persze kicsit soványabb volt, de akkor is gyönyörű volt, és nem volt megnyomorítva, egy csöppet sem. Azt nem lehet elmondani, hogy milyen érzés volt!

Tamás megérkezése után eljöttünk Icától, és anyámhoz mentünk lakni. Nagyon zsúfoltan voltunk, mert közben a bátyám, Anti is megszökött Ukrajnából, ahová a német megszállás után vitték munkaszolgálatba. Egy kutyával, Szuszival jött haza, aki szökés közben szegődött hozzá, és Szuszi aztán amolyan házi kutya lett a családban. Ott volt Zsuzsa néni, Mariska, Margit, Anti és mi. Esténként anyám házastársi ágya úgy nézett ki, hogy a mama feküdt a szélén, középen én, mellettem Tamás és aztán Mulika.

A bátyám általában fönn tartózkodott a lakásban, de a sógornőm, Margit csinált neki egy duplafalú valamit lenn, a pincében. Egyszer fönn volt a szobában Tamás is meg Anti is, amikor valaki berohant, hogy tábori csendőrök [lásd: tábori csendőrség] jönnek. Ezt a pillanatot nem lehet elfelejteni! Mindenki azt tette, ami eszébe jutott, és mindenki hülyeséget csinált. Anti hirtelenjében be akart mászni az ágy alá, és előttem van most is, ahogy nyomakodik, nyomakodik, de a feneke nem megy be. Tamás egy ajtó mögé ugrott, és előkapta a revolverét, én pedig beugrottam a vécébe. Na hát aztán a tábori csendőrökről kiderült, hogy ugyancsak álruhában dekkoló munkaszolgálatosok, Anti ismerősei.

Mivel egy lakásban egy katonaszökevény elég volt, a Szív utcából Tamás pár nap múlva átment lakni Fleps Friciékhez, a Tompa utca 15-be. Elhatároztam, hogy csinálok neki papírt. Mivel már nem voltam a kórházban, és valahogy megszűntek a kapcsolataim is, nem tudtam üres irathoz jutni. Amikor még a Várkertészetben voltak, akkor ott volt egy nyilas, a Szilvásy Lajos. Elhatároztam, hogy fölkeresem Szilvásyt, és elkérem az iratait. Ebbe Tamás először nem akart beleegyezni, de amikor János azt mondta, hogy fölveszi a főhadnagyi egyenruháját és elkísér, akkor beleegyezett. Így mentünk el egy este – nem tudom már a címet, hova – Szilvásy lakására, aki otthon is volt. Egy lapra tettem föl mindent: megmondtam neki, hogy iratokra van szükség Tamás számára.

Tudtam, hogy Szilvásy valahogy vonzódik Tamáshoz, mert Tamás sokszor beszélgetett vele. És Szilvásy a születési bizonyítványától kezdve a nyilas párttagsági könyvéig mindent odaadott. A nyilas párttagsági könyv kivételével mindent el is vittem. Így lett Tamásból Szilvásy Lajos. Amikor majd a felszabadulás után Szilvásyt mint nyilas kerettagot perbe fogják, akkor nemcsak Tamás, hanem többen is tanúskodnak mellette, és Szilvásy nem kerül börtönbe.

Amikor Tamás a Tompa utca 15-ben lakott, akkor mindennap hajnalban fölkelt, és – valahonnan, nem tudom már, honnan, szereztem neki villamoskalauz ruhát, és akkor még járt villamos – elment „villamosozni”. És este, amikor a munkaidő befejeződött, akkor ment vissza a lakásba. Erre azért volt szükség, mert Flepséknek volt egy albérlőjük, egy nő, aki nyilas párttag volt. Esténként néha, amikor Tamás kinn vacsorázott a konyhában, a nő kiült hozzá, és arról tartott előadást, hogy ő a zsidókat a szagukról is megismeri.

Nemsokára úgy döntöttünk Tamással, hogy kibérelünk egy lakást Icával és Jánossal együtt. Láttam egy hirdetést valamelyik újságban, hogy a Munkácsy Mihály utca 28-ban két szoba kiadó, konyha- és fürdőszoba-használattal. A lakás egy MÁV-kórházi idős főorvosé, Cukor doktoré volt, aki ott lakott a feleségével és a háztartási alkalmazottjukkal. Emlékszem, felöltöztem olyan elegánsan, ahogy csak tudtam, fülbevalóval meg mindenfélével, elmentem és bemutatkoztam, hogy Csató Miklósné vagyok, és Erdélyből érkeztem a kislányommal, a nagynénémmel és annak fiával.

Ki is vettem a lakrészt, majd elmentem Mulikával a Sziget utcába Icáért és Elemérért, akik összepakolták a legszükségesebbeket. Még mikor Icánál laktam, a légitámadásokkor összeismerkedtünk azokkal a német tisztekkel, akik ott dolgoztak a Wehrmacht központban. Volt közöttük egy Walter nevű mérnök Kölnből, akivel hosszan beszélgettem. Megtudtam, hogy felesége van, két fia, tudja, hogy a háború elveszett, és rettenetesen kínlódott, hogy vissza akarna menni a családjához.

Lementem Walter irodájába, és megkértem, jöjjön fel pár percre hozzánk. Megint egy lapra tettem fel mindent. Előttem van az egész jelenet. Kora délután van, a hallban állunk az ablak előtt. Elmondom neki, hogy négy ember sorsát teszem a kezébe. Én nem vagyok Marie, ahogy ő ismer engem, és a többiek sem azok, akik. Arra kérem, segítsen. Azt szerettem volna, hogy német kocsival költözzünk át a Munkácsy utcába. Nem hosszú az út, tizennyolc perc, talán megússzuk – mondtam. Csend. Aztán ő: „Mikor indulunk?” Azonnal indultunk.

A ház előtt állt egy katonai dzsip, arra pakolt fel minket. Én mellette ültem Mulikával az ölemben, hátul Ica és a kofferok. Nem tudnám már megmondani, hogy János miért nem jött velünk, de ő külön bicegett a botjával. Nem volt semmi baja a lábának, de így kellett tennie, mert erről szólt a kórházi igazolása. Walter útközben nagyon félt, de baj nélkül átértünk a Munkácsy utcába. Így mentett meg minket novemberben egy német katonatiszt. Sajnos, soha nem tudtam meg, hogy Walterral a továbbiakban mi lett.

A Munkácsy Mihály utcai ház a Szondi utca és a Munkácsy Mihály utca sarkán egy nagyon elegáns villaház volt, kevés lakással és a ház mellett egy óriási garázzsal. Ez a garázs tele volt otthagyott zsidó bútorokkal, amik teljes rendetlenségben voltak felhalmozva. De nagyon jó volt, hogy a garázsnak volt egy benzinkamrája. A benzinkamra ajtóval volt elválasztva a garázstól, a háznak a szennyvízcsatornája is ott ment le, aminek még fedele is volt, tehát volt benne vécé is. Ide vittünk le éjszaka egy matracot, egy petróleumlámpát, egy széket és egy Budapest térképet. És ide vittük le Tamást.

1944 tele iszonyatosan hideg tél volt, és ebben a kamrában alig volt valamivel melegebb, mint az utcán. Tamás, hogy spóroljon a petróleummal, csak akkor gyújtotta fel a lámpát, amikor én lementem. Sötétben ült, de soha egyetlen panaszszó el nem hangzott.

Hamarosan nekünk is le kellett menni a pincébe, mert megkezdődött Budapest ostroma [lásd: Budapest felszabadítása]. Felváltva jöttek az amerikai és az orosz repülőgépek, tulajdonképpen alig volt nyugalom. A pince nem volt nagy, és körülbelül százan voltunk lent. Alig lehetett menni, mert szorosan egymás mellett voltak a leterített matracok, és azok között voltak a kis közlekedő ösvények. Összezsúfoltan voltunk, de érdekes, hogy abban az összezártságban, abban a feszültségben nem voltak jelenetek. Az emberek nem bántották egymást, nem kiabáltak, nem voltak veszekedések. Tennivalónk nem sok volt, ha éppen nem bombáztak, Mulit elvittem sétálni. Voltak olyan csikótűzhelyek – négy láb, platni –, azon a kis sparhelten minden nő valamit főzött a családjának, és mindenki sorra került. Főztünk, ami volt, ettünk, ha volt mit.

Nagyon hideg, mínusz húsz fok is volt, úgyhogy a ruhánk az bakancs volt – nekünk sínadrág –, minden gönc rajtunk volt, és a göncökön még kabát meg fejkendő vagy sapka meg nagykesztyű. Elmondhatatlanul néztek ki az emberek. Emlékszem, egyszer megjelent Anti is, akin az apámnak egy meleg otthoni köntöse volt, nagykabáttal meg bakancs meg katonasapka. A Munkácsy Mihály utcai ház nagyon közel volt a Szív utcához, úgyhogy volt, hogy a Margit vagy a Mariska szaladt át hozzánk, vagy volt úgy, ritkábban, hogy én szaladtam át oda.

Nagy gond volt a tisztaság és az evés. A házban csak a földszinten csöpögtek a csapok, már az első emeleten sem folyt a víz. Az ember összegyűjtötte a havat, amit a csikótűzhelyen megolvasztott, és abban lehetett a gyereket megfürdetni, úgy-ahogy mosakodni, és planta teát főzni. Hogy mi a planta tea, azt nem tudom, valami növényből volt [A Planta tea néven árusított teapótlék szárított szederlevél volt. – A szerk.]. Átok rossz volt, és cukrunk se volt. Mindenki planta teát ivott – ha volt. A hetvenes években játszották sokáig Ránki–Vas István musicaljét, az „Egy szerelem három éjszakájá”-t [Ránki György – Hubay Miklós – Vas István], abban is van erről egy ének, a „Dal a planta teáról”.

Tamásnak a kamrába minden este vittem kosárban vizet és ennivalót, azt, amit mi is ettünk. Például lóhúst, az utcáról. Akkor még nem ismertük azt a kifejezést, hogy mélyhűtött, de az a hús jéggé volt fagyva. Sós vízben megfőztük, és lisztből, vízből pogácsaféléket csináltunk, amit a kályhán megsütöttünk. Mi ezt ettük, de Muli nem. Mulinak volt egy nagy üvegben fagyott zsír, benne én nem tudom, liba vagy kacsa, valamiféle szárnyas hús. Még az ostrom előtt hallottam, hogy Angyalföldön van egy nagy kertészet elhagyatottan. Amikor odamentem, ott már többen voltak, és húzgáltuk ki a földből a marharépát meg a sárgarépát, ami nem volt könnyű, mert annyira fagyos volt a föld. Egy kiskocsin aztán hazahúztam, és Mulika azt ette. És a Szondi utcában volt egy pékség, ami – akkor se értettem, most se értem, hogyan – időnként üzemelt, és pénzért lehetett néha kenyeret kapni.

Éjszaka úgy tíz órakor vittem Tamásnak a kaját. A Munkácsy Mihály utca közel van az Andrássy úthoz, ahol az Andrássy út 60., a nyilasház volt, és a környéken gyakran voltak razziák. Kijárási tilalom volt. A házban volt egy légóparancsnok, Gál úr – ő a Múzeum körúton egy férfiruha-üzletben volt kereskedősegéd –, aki csodálatos ember volt. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy Tamás a benzinkamrában van. Nélküle nem lehetett volna ezt az egészet megcsinálni. Gál úr figyelmeztetett, hogy Kovács néni, a házmesterné meg ne lásson, mert a Kovács néni nyilas. Mindig Gál úr nyitotta ki a ház kapuját, és ott volt addig, amíg Tamásnál voltam. A garázshoz ki kellett menni az utcára, mert a házból nem volt közvetlen átjárás. Körülbelül tíz-húsz lépés volt a kertkapuig, és amikor az utcára értem, akkor mindig úgy fájt a hasam, mert úgy féltem, mint a kutya. Nagyon sok lézengő nyilas járt arra fegyveresen, és ha az ember ilyennel találkozott, akkor a nyilas nem sokat kérdezősködött.

Amikor berendeztük a benzinkamrát, a garázsban összedobált bútorokat úgy rendeztük el, hogy egy nagy fotelt félre kellett tolni, és ha az ember négykézlábra állt, akkor a bútorok között egy ösvény vezetett a benzinkamrához. Tehát én négykézlábra álltam, és magam előtt toltam a kosarat az ennivalóval, vízzel, aztán kopogtam a benzinkamra ajtaján. Tamás kinyitotta – ilyenkor mindig revolver volt a kezében, merthogy nem lehet tudni –, és addig voltam ott, amíg megette az ennivalót, aztán mentem vissza.

Egyszer azt mondta Gál úr, hogy volna valaki, akit még le kéne vinni a benzinkamrába. És hogy este menjek fel az egyik lakásba. Megyek, és ott áll egy fiatalember, borzasztóan elegáns – ez akkor nagyon feltűnő volt –, finom kalap, fehér selyemsál, nagyon szép fekete télikabát, s mondja Gál úr, hogy őt kell levinni. A fiatalembert Grünwald Gyurinak hívták, később Szepesi György néven lett ismert [Szepesi György (sz. 1922) – sportriporter. – A szerk.]. Ettől kezdve két embernek hordtam le ennivalót, de amikor vége lett az egésznek, nem emlékszem rá, hogy a Gyuri elköszönt volna, és megköszönte volna. Sőt egy hetvenes években megjelent újságcikkben úgy beszélt a garázsban töltött napjairól, mintha a ház egyik lakója, „egy jóságos proletárasszony, a Kocsis néni” adott volna neki enni, és Kocsis néni vitte volna be hozzá „lakótársnak” Tamást. És a nevetséges az, hogy ő ezt komolyan hitte is.

Elgondolkodtató, hogy abban a szörnyű világban azért mindig voltak, aki segítettek. A német Walter, gróf Hunyady Henriette, Szilvásy, a nyilas, Fleps Friciék, Gál úr. És borzasztó érdekes, hogy semmiféle filozófia, világnézet nem állt a háttérben, egyszerűen emberségből, tisztességből, segíteni akarásból tették. És borzasztóan bánt, hogy Gál urat nem találtam meg az ostrom után. Egyszerűen nem tudom, hova ment, talán valahova falura a családjával. Mert ő olyan ember lett volna, akinek helye lett volna a Jad Vasemben.

A pincében éheztünk, fáztunk, és jött a karácsony. Tamással elhatároztuk, hogy megünnepeljük a karácsonyt. Tamás a benzinkamrában rajzolt nekem egy képecskét, amin boldog karácsonyi ünnepeket kívánt, és írt egy szép levelet, hogy megint karácsony van, és hogy lesz még sok szép karácsonyunk. Még karácsony előtt a Ländler Ervinék is megtaláltak minket. Elmentek a Szív utcába anyámhoz, megkérdezni, hogy hol vagyunk, aztán eljöttek. Őket is meghívtam karácsony estére. Ezek ilyen teljesen tébolyult dolgok, hogy karácsonykor a Szondi utcában nemcsak a pék nyitott ki, hanem például egy virágkereskedés is. És a virágkereskedésben semmi más nem volt, csak Rhododendron. A mamámnak vettem is, a mamám viszont sokkal okosabbat adott nekünk: cukrot, lisztet, mákot és halat. És karácsony estén volt hal meg mákos bejgli. A mákos bejgli avas volt, de édes, Tamást fölhoztuk a benzinkamrából, és a lakásban megterítettünk egy asztalt. Valahonnan, nem tudom, honnan, szereztem Mulikának egy textil nyuszit, és karácsony volt!

Csak az volt a baj, hogy úgy hat óra után iszonyú tüzérségi tűz kezdődött, robbanások, még a fürdőszoba ablaka is kiröpült, pedig nagyon messze volt a harc. Úgyhogy Ervinék gyorsan elmentek, és Tamás is gyorsan visszament a benzinkamrába. Azon az estén a szovjet csapatok eljutottak Budán a János Kórházig. Borzasztó érdekes volt, hogy az oroszok úgy este nyolc tájban mindig abbahagyták a háborúskodást, és akkor jöttek az amerikaiak a légitámadásokkal. És úgy reggel hétkor, mintha munkaidő lett volna, az oroszok megint elkezdték.

A ház január tizenharmadikán szabadult fel. Reggel éppen egy pléh bilivel mentem a ház vécéje felé – Mulika reggeli produktumával –, amikor kivágódott a kapu, és ott állt egy fiatal katona. Egy szőrmesapkás kozák. Odajött hozzám, megfogta a hajam, és hátrahúzta a fejem, mintha meg akarna csókolni. Én viszont fogtam a bilit, és az arca elé tartottam, mutatva, hogy rögtön a fejére borítom. Erre a katona elkezdett röhögni. Ő volt az első orosz katona, akit láttam.

Január tizenharmadika után Tamás meg a Grünwald kijöttek a benzinkamrából, és akkor derült ki, hogy Gál úr még körülbelül tíz embert dugott el a házban. János is – aki végig fönn volt a lakásban – lejött az emeletről. Ő még mindig katonatiszti ruhában volt, ami eddig jó volt, de ekkor baj lett belőle. Ugyanis pillanatok alatt, már az első vagy második nap elvitték az oroszok. Látom magam előtt, ahogy Jánost odaállították a falhoz, fegyvert is fogtak rá, aztán én mindenfélét ordítottam, hogy „evrej”, „evrej”, azt gondoltam én, hülye, hogyha azt mondom, hogy zsidó, akkor majd valami történik. De nem történt semmi, és Jánost elvitték málenkij robotra Romániába, egy nagy-nagy orosz hadifogolytáborba, Focşaniba. Onnan fogja őt kihozni Ländler Ervin körülbelül három-négy hónap múlva, mert Ervin a Magyar Kommunista Párt központjában osztályvezető lesz, és lesz annyi hatalma, hogy Jánost visszahozza. De addig Ica teljes kétségbeesésben maradt ott.

Mindegyik orosz katonának davajgitárja volt, amit azért hívtak davajgitárnak, mert a davaj azt jelenti, hogy gyerünk, gyerünk. Az első éjszakák még teljesen gondmentesek voltak, mert akkor az elit alakulatok jöttek. De utána jöttek a kalmükök, az üzbégek, a távol-keletiek; férfiak, akik 1939-ben elindultak a frontra, és azóta nem voltak otthon, csak öltek, vagy őket ölték. Általában a győztes hadsereg nem szokott kesztyűs kézzel bánni a legyőzöttekkel, a szovjet katonák se bántak kesztyűs kézzel. És mi voltunk az utolsó állam, amelyik a németek bukásáig kitartott a németek mellett. Senki más, csak mi. Hát megkaptuk.

Nagyon, nagyon különbözőek voltak az orosz egységek, és hullámokban jöttek. Volt, amikor nagyon durvák voltak, ordítoztak, talán be is voltak rúgva, nem tudom. Emlékszem egy oroszra, aki ordítozott, hogy mamka, papka, dödödödödödödö, mintha géppuskázna, hogy mindenkit meg fog ölni. Vigyázni kellett velük. A pincében az ágy úgy volt megcsinálva, hogy én Ica mellett aludtam, és hogyha jöttek az orosz katonák, akkor egy pillanat alatt Ica dunyhája alá tudtam csúszni, és úgy nézett ki, mintha csak Ica feküdne azon az ágyon.

Ekkor kezdődött a zabrálás is. De az az érdekes, hogy amíg tartott a „munkaidő”, tehát a harci idő, addig nem volt semmi. Amikor azonban jött az este nyolc óra, akkor láttam embereket az utcán szőnyegeket vinni, meg kávéfőzőt, meg mit tudom én, miket. És ekkor jött a házba egy jugoszláv grófnő. Vagyis jött egy nő a pincébe, aki azt mondta magáról, hogy ő jugoszláv grófnő, és jött vele egy orosz parancsnok is, aki közölte, hogy neki és a jugoszláv grófnőnek csináljunk fekhelyet. Hát ez óriási dolog volt, mert ha a parancsnok ott van, akkor a pince meg van védve. Olyan kollektív munkát még nem láttam: a lakók hozták a lakásokból a szőnyegeket meg a díványnak a felső részét meg gyönyörű ágyneműt, hogy kellemesen essék a fekvés. A jugoszláv grófnő úgy volt grófnő, mint én, de ott volt evvel az orosszal tíz napig, két hétig, úgyhogy a légópince előtt egy orosz katona állt, és ez a társaság védve volt. Végre lehetett nyugodtan aludni.

Amikor a csapatok már a Körúton túl jártak, úgy döntöttünk, hogy mi elmegyünk a Szív utcába, Ica pedig visszamegy a Sziget utca 29-es lakásukba, aminek nem történt semmi baja. A mamám nagyon jól vészelte át a háborút és az ostromot. Bátor asszony volt, és örült annak, hogy túléltük, örült, hogy a gyerekei és az unokája megvannak. Zsuzsa nénivel csinálták tovább az életet a Szív utcában, ahol ott volt már Ilona néni [apa testvére] is a gettóból, aki mindig ennivalókról beszélt, és ebédkor – hát mi volt az ebéd, istenem! – mindig azt kérdezte, hogy miért nem csirkelevest adok a Mulikának, miért nem ilyen ételt meg olyan ételt. Meg volt zavarodva szegény.

Ennyi távollét után Tamással azért nem volt különösebben nagy öröm négyesben aludni anyámmal és Mulikával, de iszonyúan boldogok voltunk, és úgy éreztük, hogyha idáig eljutottunk, a többit most már nevetve végigcsináljuk. Emlékszem, egy havas délelőtt a Ferdinánd hídon álltunk, és azt egyszerűen nem lehet elmondani, olyan boldogok voltunk, hogy befejeztük a háborút, mind a hárman túléltük, és most valami gyönyörűséges élet fog következni, ahol széppé tesszük a világot.

Tamás megtalálta Kletyát – ez volt a mozgalmi neve, hogy mi volt az igazi neve, nem emlékszem –, és megalakították a Váci út 40-ben az ötödik kerületi Kommunista Pártot. Mi oda azonnal beléptünk, és özönlöttek az emberek is. Én keveset tudtam csak odamenni, de részt vettem a Szív utcai romeltakarításoknál, és tudom, hogy egyszer voltam a Nemzeti Színháznál is romeltakarítani.

Már olyan március lehetett – szóval szép idő volt, már nem fáztunk olyan borzasztóan –, amikor fölmentünk Api lakásába, a Tátra utca 14-be. Az zsidó ház volt. A konyhaajtó nyitva volt, és a konyhából két hullának a lába állt ki a gangra. A lakás romokban volt, látszott, hogy abban a szobában, ami apósom dolgozószobája volt, a szoba közepén tüzet gyújtottak, és az egész házban iszonyú szag volt. Olyan erős fertőtlenítő szag, hogy még egy év múlva is éreztem. Mondták a házban, hogy valami nyolcvanan laktak Api lakásában.

Apinak mindene eltűnt, egy íróasztal és egy szekrény maradt meg, és abban a szekrényben lógott egy zakó, sárga csillaggal. Emlékszem, hogy mentem valamit intézni az ott lakó házmegbízotthoz [lásd: funkciók a lakóhelyen], és láttam a szekrényén egy fehér női szobrot, ami az Apié volt. És amikor vizet kértem, akkor az Api poharában hozták, az Api Rosenthal tányérkáján. Úgyhogy nem csak a Sárika – aki följelentette, a házvezetőnője – lopta el mindenét, hanem ami maradt, azt meg a ház tisztes polgári lakói is.

Odaköltöztünk Api lakásába. Friciéktől visszajöttek a rökamiék, és Mulinak a gyerekágya is megvolt. Mire eljött a nyár, berendeztük a lakást, hogy hogyan és miképpen, egyszerűen nem tudom. De oly keveset törődtünk ezzel. Én vagy Mulikával voltam, vagy a mozgalmi munkát csináltam. A házban egy fodrászüzlet is volt, és elhatároztam, hogy lemegyek, és megmosatom a hajam. Na, akkor tetvesedtem meg. Az ostrom idején egész Budapest megtetvesedett. Én borzasztó büszke voltam arra, hogy mi nem lettünk tetvesek, erre a felszabadulás után egy fodrászüzletben tetvesedtem meg. És emlékszem, valami derengett, hogy tetű ellen a hajra a petróleum jó. Csak azt nem tudtam, hogy hígítani kell, és tömény petróleumot tettem a hajamra. Hát az úgy fájt, hogy meg kellett őrülni, föl és alá rohangáltam, de szerencsére jött az anyám, és mielőtt még az összes hajam kihullott volna, lemosta. Azután nem volt többé tetű.

Kinyíltak üzletek is. Nagyon érdekes volt, hogy az üzleteknek nem volt kirakatüvege, mert miért is lett volna, és megjelent a kirakatban, mondjuk, két pár cipő meg valami holmi és a tulaj, már tudniillik a két pár cipőnek a tulaja. És kajáért vagy valamiért eladta. Elindultak vidékre a nagy utazások is élelemért [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Egyszer én is nekiduráltam magam, de fönt kellett volna utaznom a vonat tetején, és ez valahogy nem tetszett, inkább hazajöttem. De arra emlékszem, hogy Vas Zoltán már a Közellátásnál volt, és a Sallai Imre utca környékén, valamelyik sarkon egy marha nagy krumplihegy állt, és én krumplit osztottam.

Följött a kormány Debrecenből, és Magyarországon többpártrendszer lett. A legerősebb párt a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Pártban pedig ott volt Kéthly Anna, Szakasits Árpád, a régiek, akik megmaradtak. És volt a Kommunista Párt, amelyet a Moszkvából visszajött emigránsok vezettek. És elkezdődött a világ legfantasztikusabb inflációja [lásd: a forint bevezetése]. Az emberek megkapták reggel a fizetésüket és rohantak valamit venni, mert ha két órát késtek, akkor már az egész pénz nem ért semmit. Borzalmas infláció volt. Azt tudom, hogy térdig járt az ember a papírpengőkben a pesti utcán. Már volt utcaseprő, és az utcaseprő seperte a billpengőket. Aztán jött a stabilizáció, amikor egyik napról a másikra vége volt a pengőnek, és jött a forint. Emlékszem, az első nyári szandálomat tíz forintért vettem.

Tamás az ötödik kerületből átkerült a pártközpontba, és ő tartotta az első szemináriumokat, az első továbbképzéseket. Szocializmusról, kommunista pártról, hogy miben különbözik a polgári társadalom a szocialista társadalomtól, meg ilyenekről. Mindketten dolgoztunk a pártnak, és eleinte nem kaptunk a párttól fizetést. Tojásport kaptunk, meg tejport, lisztet, szóval ilyen természetbeni juttatásokat, és emlékszem egyszer egy szállítmány sonkára is, amiben nagyon sok volt a kukac. De az ember nem dobta el azt a sonkát, hanem kivágta azt a helyet, ahol nem volt kukac, és megette.

Az Ajtósi Dürer soron egy villában megalakult a Rákosi Mátyás óvoda, ahova az elitnek a gyermekei jártak. Odakerült Mulika is. Én vittem, és általában én mentem érte. Jó óvoda volt, szeretett oda járni. Ott is folyt a világnézeti nevelés, Lenin bácsiról meg Sztálin bácsiról, megható történetekkel. Különben szabadelvű óvoda volt, azzal a fajta szabadelvűséggel, hogy a gyereknek mindent szabad.

Én nem akartam visszamenni óvónőnek, én politikát akartam csinálni. A Karolina úton megalakult a Pártfőiskola [Kezdetben az MKP központi pártiskolája volt, később lett pártfőiskola. – A szerk.]. Ott okították azokat az embereket – ahogy akkor mondták: kádereket –, akiket majd be akartak állítani a politikai életbe. Zömmel parasztok, munkások voltak, értelmiségi nagyon kevés. A főiskolát a moszkvai emigrációból visszajött emberek vezették. Rudas László filozófus – öregúr volt, és elég nehezen elviselhető [Rudas László (1885–1950) – 1918-ban a KMP egyik alapítója, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, 1922-től 1945-ig a Szovjetunióban élt, 1945–1946-ban az MKP központi pártiskoláját vezette, 1948-tól haláláig a közgazdaságtudományi egyetem tanára, az intézmény első rektora. A dogmatikus marxizmus–leninizmus elméletének legismertebb magyarországi képviselője. – A szerk.] –, Andics Erzsébet történész, aki egy szörnyeteg volt [Andics Erzsébet (1902–1986) – történész. 1946–53 közt az MKP, ill. MDP Központi Pártiskola, ill. Pártfőiskola tanára, igazgatója. Egyetemi tanár (1948-tól). Az MDP KV tagja (1948–56), oktatásügyi miniszterhelyettes (1953–54), az MDP KV Tudományos és Kulturális, ill. Tudományos Osztályának vezetője (1954–56). 1956 novemberében Moszkvába menekült, 1958-ban térhetett haza. Ezután az ELTE tanszékvezető professzora (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.], aztán Havas Ernő, nagyon okos, becsületes ember [Havas Ernő (1914–1983) – 1930–35-ben Párizsban tanult, textilmérnöki oklevelet szerzett. 1935-ben visszatért, textilgyári gépmester, technikus és szervező volt. 1945–47-ben a Mérnök Szakszervezet titkára és a „Műszaki Élet” c. lap szerkesztője, 1946–53-ban a Pártfőiskola tanára, majd igazgatóhelyettese, 1954–56-ban a „Társadalmi Szemle” felelős szerkesztője, 1957–70-ben a Gondolat Könyvkiadó igazgatója (MÉL). – A szerk.], Benke Vali [Benke Valéria (Havas Károlyné) (szül. 1920) – az MKP KV Nőtitkárságának munkatársa volt 1947-től, majd az MNDSZ Budapesti Bizottságának titkára (1948–1950), az Országos Béketanács titkára (1951–1954), a Magyar Rádió elnöke (1954–1956), művelődésügyi miniszter (1958–1961), a „Társadalmi Szemle” szerkesztőbizottságának elnöke 1961-től 1988-ig. Tagja volt az MSZMP Politikai Bizottságának 1970–1985 között (MÉL). – A szerk.], Otta Pista [Otta István (1909–1972) – vezérőrnagy, hadtörténész. Eredetileg matematika–fizika szakos tanár. 1940-ben tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, a második magyar hadseregben szolgált. 1942-ben hadnagy, a zászlóalj gazdasági hivatal főnöke a doni arcvonalon. 1943-ban hadifogságba került. Önként jelentkezett antifasiszta iskolára. 1945 őszétől az MKP Központi Pártiskolájának előadója, ill. tanfolyamvezetője. 1948-tól a Magyar Néphadseregben ezredes, a Kossuth Akadémia parancsnokának politikai helyettese, majd 1949-től a Petőfi Katonapolitikai Tiszti Iskola parancsnoka, vezérőrnagy. Jelentős részt vállalt a politikai tisztek nevelésében. 1955-től a Politikai Főcsoportfőnökségen főcsoportfőnök-helyettes, 1958-tól nyugdíjazásáig a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, a Hadtörténeti Közlemények szerkesztője (MÉL). – A szerk.]. Ezek az emberek mind egy bibliát ismertek: Sztálin műveit. És ami Sztálin műveitől eltért, az halálos bűn volt és halálos vétek.

1945 szeptemberében kezdődött az iskola. Tamás ott tanár lett, politikai gazdaságtant adott elő, én pedig diák lettem, hallgatója a Magyar Kommunista Párt első egyéves Pártfőiskolájának. Az a Gréti, aki akkor voltam, az a Gréti mindent alárendelt annak, hogy az eszmék győzzenek, és a világ szép legyen. Hihetetlen hit volt bennünk, fantasztikus hit. Ezt ma ép ésszel megérteni már úgysem lehet. A párt, a bolsevik párt olyan volt, hogy az egyén, az individuum tökéletesen alá volt rendelve a közösségnek, nevezetesen a párt közösségének, a párt közössége a párt vezetésének, egészen a legfelső vezetésig, a politikai bizottságig, Rákosi Mátyásig. Ha a párt valamit kimondott, abban kételkedni nem lehetett, a pártnak mindig igaza volt, és tévedni csak az egyén, az individuum tévedhet.

A főiskolán kaptunk lakást is, ami nagyon jó volt, mert a Tátra utcában nem volt fűtés. Ott viszont volt, azonkívül nem kellett főzni, mert a menza mindenkinek járt. Délelőtt előadások voltak, azután ebéd, ebéd után szemináriumok, és aztán tanulás. Na nekem nem tanulás volt, hanem Mulika és vacsorakészítés. Mulika mindenki kedvence lett, volt egy Zsigmond Laci nevű történésztanár [Zsigmond László (1907–1992) – történész, akadémikus (1970). 1945 és 1953 között az MKP (MDP) párt(fő)iskolájának tanára, 1949-ben Kossuth-díjat kapott. 1953–60 között az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott, 1960-tól 1977-ig az ELTE-n volt tanszékvezető professzor (Wikipédia). – A szerk.], annak is volt egy kislánya, úgyhogy Mulika nagyon jól megvolt.

A pártfőiskolán tanulócsoportokra voltunk osztva, amiben körülbelül hat-nyolc ember volt, talán inkább nyolc, és volt tanulókör-vezető. A tanulókör vezetője mindig egy munkás volt, nem tudom megmondani az enyémnek a vezetőjét, valamilyen Gyula volt. Havonta egyszer a tanulókör minden tagja kritikát gyakorolt a többi fölött. Ezt a kritikát az ember elfogadta, és amit a tanulókörök mint végső eredményt leírtak az emberről, az került a pártfőiskola hallgatóságának egésze elé a kritika–önkritika esteken. Ezek az estek nemigen értek véget egy éjszaka, hajnalba nyúltak.

A tanulóköröm azt írta rólam, hogy az elméleti munkám periodikus, és mivel igen jó szellemi képességekkel rendelkezem, elméletileg többre volnék képes. A szemináriumokon jól felelek, világosan, érthetően tudom a gondolataimat kifejezni, de többet és rendszeresebben kell tanulnom, nem csak saját fejlődésem szempontjából, hanem azért is, hogy az elméleti munkában más elvtársaknak is segítségére tudjak lenni. Becsületes, áldozatkész, lelkes elvtárs vagyok, de bár minden esetben megvolt az álláspontom politikai kérdésekben, mégsem foglaltam állást, attól való félelmemben, hátha nem lesz helyes az álláspontom. Tartózkodtam a tömegek közötti munkáktól, és megmutatkozott nálam néha egy bizonyos fokú fegyelmezetlenség, pajkosság is, amit minden körülmények között le kell vetkőznöm.

A belügyminiszter Rajk László volt, és az első főiskolai évnek hallgatója volt a felesége, Rajk Júlia is. Előzőleg Rajk is és felesége is Sopronkőhidán voltak, ugyanott ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre, és őket csak azért nem végezték ki, mert már nem volt rá idő. Rajk a legszeretettebb vezető volt a pártban, az egyetlen nem Moszkvából jött, és nagyon szép férfi is volt. A felesége nem. Egy száznyolcvan centi magas, óriási lábú, kezű asszony volt a Júlia, mély hanggal, durva arcvonásokkal. A kritika–önkritika esten az egyik elvtárs, ha jól emlékszem, egy megyei titkár, amikor Júlia volt a terítéken, elmondta, hogy úgy látja, Rajk elvtársnőt az emberekkel való kapcsolatában nem a barátság, az elvtársi érdeklődés vezeti, hanem a népszerűsködés.

Na így végigkritizáltuk egymást. Én tehát ódzkodtam a tömegekkel való kapcsolattól, nem mondtam ki a véleményemet, meg pajkos is voltam, szóval ezen változtatni kellett. Tulajdonképpen megúsztam különösebb sértések nélkül, általában népszerű voltam, és szerettek. De például volt egy népi kollégista fiú, aki ezen a kritika–önkritika esten azt is megkapta – mindazok után, hogy elmélet és gyakorlat és munkásosztályhoz való viszony és a többi –, hogy nem lehet a közelében ülni, olyan büdös a lába. És akkor a fiú megígérte, hogy ezentúl naponta fog lábat mosni.

Valami nagyon fontosat éltünk itt át, amit később a koncepciós pereknél lehet majd látni. Nekem, az egyénnek nincs igazam, a többségnek van igaza, a többség igazát elfogadom, a vádat elfogadom és helyeslem. Semmiféle mentséget nem hozok föl a magam számára vagy magam mellett. Ennek természetesen én is alávetettem magam teljesen. És ennek a közös együttlétnek volt valamilyen katartikus hatása: én csak velük vagyok igazi ember, nélkülük nem vagyok, nélkülük elveszett lény vagyok. Csak velük, csak együtt!

Ez az év ott, a Pártfőiskolán – mondhatnám, a kritika–önkritika estek kivételével – nyugodtan zajlott. Meleg volt, és volt mit ennünk. Volt olyan időszak délután, amikor szünet volt, pihenő, akkor a fiúk fociztak. Odakinn közben már mindenfélék voltak, pártok közötti harcok meg leszámolás, hazahozták Szálasit meg Bárdosit, szóval folytak perek, kivégzések, és a városban, azt hiszem, az első napokban valakiket fölakasztottak a Köröndön.

1946. május elsején a Pártfőiskola külön vonult fel. Elöl ment egy fiatal vidéki tanárnő, Jóború Magda – doktor Jóború Magda, egy nagyon okos, nagyon művelt nő volt –, én és a Rajk Júlia [Jóború Magda (1918–1982) – középiskolai tanár, 1945 után lépett be az MKP-ba 1946-tól a Zrínyi Ilona Népi Kollégium igazgatója, 1947–53 között országgyűlési képviselő. Az MKP KV Nőtitkárságának vezetője (1947–48), az MNDSZ főtitkára (1948–50), a KV tagja (1948–54), 1950–1956-ban oktatási, 1957-től művelődési miniszterhelyettes. 1956. szeptember 28-án és október 12-én a Petőfi Körben a magyar nevelésügy helyzetéről folyó vitát vezette. Az OSZK főigazgatója (1958–82), emellett az ELTE pedagógiai tanszék docense 1963-tól. 1966–68 között Magyarország állandó UNESCO-képviselője, 1974-től a magyar UNESCO Bizottság elnöke, s 1976-ig az UNESCO közgyűlésének elnöke (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Mi, hárman vittük a Magyar Kommunista Párt Központi Pártfőiskolájának tábláját. A táblára az volt írva: „Az elmélet, amint behatol a tömegekbe, anyagi erővé válik.” Lenin írta ezt a homályos mondatot. Amikor elmentünk a tribün előtt, nem volt bennünk más, csak odaadó tisztelet és szeretet és nagy-nagy boldogság. Ha valaki megmondta volna nekünk, hogy ott fent a gyilkosok és áldozataik állnak, egy szót se hittünk volna el. Egyikünk sem.

A Pártfőiskola záróünnepsége a Köztársaság téri pártházban volt. Az átkosban virágzott föl olyan hihetetlen mértékben a táncházmozgalom, a népi táncok, a Sebő együttes, a népdaléneklés. Magyar népdalokat énekeltünk a mozgalmiak mellett, és a záróünnepségen magyar népi táncokat táncoltunk. Az én párom Barla Szabó Ödön volt [Barla-Szabó Ödön (1919–1991) – újságíró, közgazdász, egyetemi tanár. – A szerk.]. Ő és Balogh Elemér tanították be a táncokat. Mindketten népi kollégisták voltak, és ők tudták, hogy honnan való táncot táncolunk. Szóval nem olyan pruszlikos, pártás műmagyar táncot, hanem valódi táncot táncoltunk. Balogh Elemér, a filozófus, az 56-os forradalom után öngyilkos lett [Balogh Elemér (1917–1965) – filozófus, egyetemi tanár, a debreceni egyetemen szerzett tanári oklevelet (1942). Még egyetemista korában, 1938-ban bekapcsolódott a Márciusi Front mozgalomba. 1945-ben a kommunista párt debreceni városi bizottságának első titkára és a Szabolcs megyei földosztó bizottságok kormánybiztosa lett. 1948-tól 1950-ig az első pártiskolákon tanított, majd tanszékvezető egyetemi tanár volt. – A szerk.].

Amikor elkészültünk, vagyis vége lett az iskolának, akkor következett az – hát mi voltunk az elit, akik ezt az iskolát elvégezték –, hogy milyen beosztást kapunk. Amikor engem behívtak beszélgetésre arról, hogy hova kerülök, akkor azt mondták, hogy a tizedik kerületben, Kőbányán leszek káderes. Ez nagyon nagy beosztás volt! A káderes és a párttitkár döntött arról, hogy ki jó elvtárs, és ki nem. De ez csak huszonnégy óra hosszat tartott, mert a tizedik kerület párttitkára, Földes Gyuri – aki egyébként Hobónak volt a papája – közölte velem, hogy nem lehetek káderes, mert annak idején szoros barátságban voltunk Justus Palival, a trockistával [Nagy Tamásné minden bizonnyal az idősebb Földes Lászlóra gondol, nem Földes Györgyre. „Földes László (1914–2000) munkás. A budapesti pártbizottság, majd a KV Káderosztályának vezetője, ill. helyettese (1946–49, 1949–51), külkereskedelmi miniszter-helyettes (1955–57), az MDP Katonai Bizottság a tagja 1956 okt. 26-tól. Az IKB, ill. KB tagja (1956–70), a párt Szervező Bizottságában is részt vett (1956–57). A KB Káderosztályának vezetője (1957), belügyminiszter-helyettes (1958–64), e posztján jórészt az  állambiztonság felügyeletét látta el. Az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetője (1964-től), MÉM miniszter-helyettes (1969–71), a Hungexpo vezérigazgatója (1974–80)” (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.].

Hát ez borzasztó bánat volt nekem! Az, hogy én Justus miatt egy megbélyegzett ember vagyok, borzasztóan elszomorított. Később tudtuk meg, hogy ez a Justus barátság Tamásnak és nekem végig ott volt a káderlapunkon, és aztán eljött az az idő, amikor nagyon örültünk ennek. Mert ez volt, ami miatt mi nem mehettünk föl egészen a csúcsra. Hogy Tamás nem lett miniszter, vagy én mi nem lettem, az azért volt, mert Justus barátai voltunk. És nyilvánvalóan ezért maradtunk életben. Ha ez nem lett volna, akkor mi is ott lettünk volna valamelyik perben, és nem tudom, milyen sorsra jutottunk volna.

Akkorra már megalakult a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, az MNDSZ, vagy ahogy Pesten nevezték, a Dötye, a demokratikus öreg tyúkok egyesülete. Én tehát Kőbánya helyett az MNDSZ budapesti központjába kerültem, a Veres Pálné utcába. Ott az volt a feladatom, hogy megszervezzem az MNDSZ-csoportokat, és megszervezzem ezeknek a csoportoknak a tanítását. Emlékszem, hogy 1946-ban írtam egy levelet Sztálin elvtársnak is, hogy engedje haza a hadifoglyokat. És mit tesz isten, Sztálin elvtárs hazaengedte a hadifoglyokat. Na persze ezek olyan játékok voltak, hogy az MNDSZ kéri a nagy atyát, és az olyan jó, hogy az asszonyok kérésének nem tud ellenállni, és hazaküldi a hadifoglyokat. Hogy ezt közben Rákosi és Sztálin telefonon hogy beszélték meg, ott én nem voltam jelen.

Tamással mi kiemelt elvtársak voltunk – bár nem egészen, csak olyan közepesen kiemeltek –, és 1947-ben megkérdezték, hogy nem akarunk-e egy nagyobb lakást. Budapesten akkoriban rengeteg ember vesztette el az otthonát, és nekünk ott volt a Tátra utcai lakás – ami ugyan egy kétszobás, hallos, de nagyon rossz állapotú lakás volt –, tehát tulajdonképpen volt fedél a fejünk fölött. De a pártelitnél akkoriban ez így ment. Különböző címeket kaptunk, és a különböző címek között volt ez a budai lakás is, amit először Donáth Ferencnek ajánlottak föl. Feri – ő maga mesélte – valahogy olyan kietlennek találta a környezetet, és nem fogadta el.

Ez a kétszintes ház, az Alma utca 5., 1909-ben épült, és a háború előtt a Frommer fegyvergyáros lakta az egész házat [Frommer Rudolf (1868–1936) – érettségi után banktisztviselő, 1895-ben ő készítette az első német–magyar tőzsdei szótárt. 1896-ban a Magyar Fegyver- és Gépgyár kötelékébe lépett, később vezérigazgatója lett. Nevéhez fűződik a hazai fegyvergyártás kifejlesztése. Bár műegyetemet nem végzett, műszaki munkásságának elismeréséül a Mérnöki Kamara mérnöki címjogosultságot engedélyezett számára. 1914-ben „fegyverneki” predikátummal nemességet kapott, 1928-ban a kormányzó a felsőház élethossziglani tagjává nevezte ki (MÉL, Országgyűlési Almanach). – A szerk.]. A házmester néni, Gyurkovics néni – aki akkor is itt volt még, amikor mi ideköltöztünk – házmester volt a Frommeréknál is. A ház mellett volt még egy régi ház, de különben szabad telkek voltak körben. A ház hátsó részét egy bomba kicsit elvitte, de a kertben volt szökőkút meg egy kis pavilon, az utca pedig kockaköves volt, és nem járt erre a kutya se. Nem is emlékszem rá, hogy mi hogy jöttünk ide, talán pártautóval – a pártautó akkoriban Volga volt, erre emlékszem – vagy gyalog, mert erre még sokáig nem járt semmi.

Úgy emlékszem, egy hideg februári délelőtt jöttünk ide, és azonnal beleszerettünk a lakásba. Az alsó szinten már laktak, a Kökény Mihály papája és a felesége, Varga Edit, aki a pártközpontban dolgozott [Kökény Mihály (1920–1984), gépészmérnök, 1955–1956-ban földművelésügyi miniszterhelyettes, majd 1957–1968-ban az Országos Atomenergia Bizottság titkára, 1968–1975-ben a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója. Felesége, Varga Edit (1917) vegyész; 1945–1956 között újságíróként és a pártapparátusban dolgozott, majd 1957-től a Kőbányai Gyógyszerárugyár vezérigazgatója volt. – A szerk.]. Borzasztóan tetszett a lakás, nagyon-nagyon tetszett. Odaadtuk a pártnak a Tátra utcai lakásunkat – azzal a továbbiakban a párt diszponált –, és cserébe megkaptuk ezt a lakást. Az valóban nagyon igazságtalannak tűnhet, hogy ingyen kaptuk, de mi legalább adtunk helyette másikat. Mert ugyanakkor például vezető kádereknek fölajánlották a kitelepített németek házait. Nekünk is ajánlottak valahol Budaörsön vagy Budakeszin, nem tudom, hol, de azt nem fogadtuk el, mert azt valahogy erkölcstelennek éreztük.

A lakás teljesen rémséges állapotban volt. Az ablakokat beüvegeztük, kifestettünk, és ennyi volt a helyreállítás. Fűtés nem volt, az egyik szobában volt egy cserépkályha, és ebbe a szép lakásba egészen ócska, kicsi vaskályhákat állítottunk be, mert nem volt más. És télen minden reggel azzal kezdődött, hogy a kályhákat kipucolni, a hamut levinni – ami jó volt, mert föl lehetett szórni az utcát –, és befűteni.

Mulikának volt külön szobája, ami a kertre nézett. A lakás olyan százhúsz vagy száznegyven négyzetméter volt, és rengeteg könyv volt benne. Tamás szobájának mind a négy fala és még az én szobámnak is három fala tele volt könyvvel. Api megmaradt szekrénye Tamás szekrénye lett, az íróasztal Tamás íróasztala, rökamié volt, aztán lett két fotel meg kisasztal. Az a Bizományi Áruház, amelyik most is ott van a Kossuth Lajos utcában, az akkor nyitott. Emlékszem, mentünk egy havas, esős napon, és láttunk az áruház udvarán egy szekrényt, egy ládát, egy hosszú-hosszú asztalt, székeket, és mindezt megvettük kétszáz forintért. Szóval a végén nagyon szép lett a lakás. Semmi értékes nem volt benne, csak jó levegője volt, és jól tudta magát érezni benne az ember. Az utca felé van egy óriási terasza is, és ha csak lehetett, akkor ott kinn voltunk mindig.

Nekünk sok pénzünk sose volt. Ezzel szemben apósomnak volt Bécsben a Stefanskirche mögött, a Kumpfgasse 9-ben egy háromemeletes háza. Egy régi bécsi ház. Úgy 1947-ben jelentkezett az ottani ügyvéd, aki a ház gondját viselte, hogy ennyi és ennyi lakbér gyűlt össze, rendelkezzünk, hogy hova küldje a pénzt. Meg hogy Api egy évben ennyiszer és ennyiszer kérte be a lakbért, mi hogy akarjuk satöbbi. Nem kellett megbeszélni, oly világos volt mindkettőnk számára Tamással, hogy mi ezt a bécsi házat, ezt a vagyont nem akarjuk. Nem illik a világnézetünkhöz. Úgyhogy visszaírtunk a ügyvédnek, hogy a házat az osztrák kommunista pártnak ajándékozzuk. Az ügyvéd azt hitte, hogy megőrültünk. Leveleket írt, hogy gondoljuk meg, ez Bécs legdrágább kerülete, egy kincs ez a ház, műemlék, de mi hajlíthatatlanok voltunk. Sokkal-sokkal később, amikor már lehetett utazni, akkor elmentünk megnézni. Nagyon szép ház. És egy osztrák barátunk megnézte, hogy kié. No nem az osztrák kommunista párté, hanem egy magánszemélyé. Örököltünk még Balatonlellén is egy telket. A móló mellett, a vízparton, egy olyan hatszáz-nyolcszáz négyszögöles telket. Azt odaajándékoztuk a lellei tanácsnak, és aztán több örökségtől már nem kellett megszabadulnunk.

Miután beköltöztünk a lakásba, lett háztartási alkalmazottam is. Somlóvásárhelyi volt, Sidó Máriának hívták, ő főzött és takarított. A mostani konyha volt a szobája. És amikor pár év múlva föltűnt az udvarlója, Filácz Ferenc, ugyancsak Somlóvásárhelyről, akkor a Filácz Ferenc is itt lakott, és Deszkás János szerzett neki valami munkát. Mária nagyon jól főzött, nagyon szerette Mulikát, és titokban katolikus hittanórákat tartott a gyereknek. Fönn a padlástérben lakott egy öreg-öreg nénike, Márta néni, és Máriával megkeresztelték Mulikát. De titokban, én nem tudtam erről. Mária nem csak megkeresztelte Mulikát, hanem megjegyzései voltak a gyereknek a kommunista szüleiről is, méghozzá nem nagyon szeretetteljes megjegyzései. Ez a kettős pedagógiai hatás, ami itt érvényesült – egyrészt az elkötelezett kommunista szülők, másrészt a megkeresztelés, amit hét esküvel kellett Mulikának bizonyítani, hogy erről soha senkinek nem fog beszélni –, nem vált a gyerek javára. Nagy megterhelés volt neki.

1947-ben Tamás a Pártközpontban volt, én pedig ebben az időben kerültem át a budapesti központból az MNDSZ országos központjába, az Andrássy út 110-be. Az iskolapolitikai osztály vezetője lettem. Ott sokan dolgoztak olyanok, akik az illegális Kommunista Pártnak is a tagjai voltak már, és volt ott egy Járó Dóra nevű elvtársnőm is, aki például Palesztinából jött vissza [Járó Miklósné (Járó Dóra) (1911–1989) – pedagógiai kutató, főosztályvezető (Művelődésügyi Minisztérium), a hazai gyermek- és ifjúságvédelem kiemelkedő egyénisége volt. – A szerk.]. A mellettem lévő szobában ott volt persze Rajk Júlia, mint az MNDSZ főtitkára. A teljes vezetőség abban a gyönyörű házban foglalt helyet.

1947-ben jött a választás is [lásd: kékcédulás választás]. Akkor az irodai munka föl lett függesztve, és jártuk az országot, nagygyűléseket tartottunk. Egyik nagygyűlésről mentem a másikra, hol Máramarosszigeten beszéltem tízezres tömeg előtt, hol Baján, hol Pécsett, hol valamelyik budapesti kerületben. De közben mindig ott volt Mulika, és emlékszem, egyszer valahonnan, nem tudom, honnan, jöttem haza, és néztem az órát, hogy a fürdetéshez még hazaérjek.

Az első beszédemet még 1947 előtt, a tizenkettedik kerületben, egy villában tartottam. Össze voltak híva nők, és arról beszéltünk, hogy újból élni kell. Emlékszem, én is bőgtem, ők is bőgtek. De volt olyan később, azt hiszem, Balassagyarmaton, hogy meg akartak verni. Jöttek férfiak, és kiabáltak, hogy büdös kommunista, meg mit tudom én, és meg akartak verni, de az elvtársak gyorsan beültettek egy autóba, és elvittek. Egyszer [Pest]Erzsébetre kellett mennem, és ott a pedagógusok nem voltak hajlandók végighallgatni a beszédemet. A szekularizációról, az állam és az egyház elválasztásáról beszéltem volna, hogy szűnjön meg a hitoktatás az iskolákban, de nem tudtam végigmondani [A kötelező iskolai hitoktatást 1949 szeptemberében törölte el az Elnöki Tanács 1949: 5. sz. törvényerejű rendelete. – A szerk.]. Gúnyos, gyűlölködő közbekiáltásokkal tették lehetetlenné.

Ezek a élmények azért nem mentek el nyomtalanul fölöttem. Mert hisz mi ezt a népet akartuk boldoggá tenni! Na most milyen nép az, amelyik amikor én beszélek a jövő iskolájáról – ahova az ő gyereke fog járni, és amiben az ő gyereke fog tanulni –, közben engem agyon akar verni!? Elszomorító volt, de valahogy ezt is a legyőzendő nehézségekhez soroltuk.

A választási kampány során küldtünk vidékre agitációs autókat is. Falun akkoriban végképp nem volt semmi, és minden autó egy-egy felszerelt orvosi rendelő volt, tehát vizsgálatra kész, gyógyszerekkel, injekcióval, oltással. Ahány vármegye volt, annyi ilyen autót küldtünk ki. Ezek az egészségügyi autók aztán kinn maradtak egy hónapig a területen, a nővérek pedig kézbábokkal agitációs bábelőadásokat tartottak. Az egyik újságban írtak erről akkor egy cikket, amit eltettem, és amiben az állt, hogy „a bábszínházak szellemi irányítója Nagy Tamásné, ő gondoskodik arról, hogy irodalmi értékű szöveget tanuljanak be a bábszínház sztárjai. Népmeséket dramatizálnak, verses egyfelvonásosakat játszanak el. …A bábtársulatok fő attrakciója a reakciós jegyzőné és az optimista Kati párbeszéde lesz. Az egyik faluban a demokráciával nem túlzottan rokonszenvező iskolaigazgató sehogy se akarta engedélyezni a bábszínház föllépését. Mire az autó utasai gondoltak egy merészet és nagyot, és meghívták az igazgató urat főszereplőnek, rábízták a tudós bábu felelősségteljes rángatását, és így nyugodtan játszhatott a bábszínház”.

A választásokra készülve Tamást, tudományos munka ide, tudományos munka oda, hónapokra elküldték Miskolcra, és ott a „Szabad Magyarország” című lap szerkesztését bízták rá. Én pedig itt maradtam Pesten. Az első pesti pedagógusgyűlés felejthetetlen emlék. Itt volt a Múzeum utcában, a mostani Kossuth Klubban. A meghívott előadók voltak Karácsony Sándor – ő nem tartozott párthoz, inkább egy olyan keresztény-konzervatív elméleti pedagógus volt, több könyvet írt erős nemzeti jelleggel [Karácsony Sándor (1891–1952) – pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár. 1918–19-ben Kassán, 1919–1927-ben Budapesten tanár, majd az MTA szótári bizottságának gyűjtő munkatársa. 1942–1951-ig a debreceni egyetem bölcsészkarán tanár. A koalíciós korszakban a Szabad Művelődési Tanács elnöke, a szabadművelődési irányzat ideológiai irányítója (MÉL). – A szerk.] –, Révai József és Mérei Feri [lásd: Mérei Ferenc]. Én vezettem a gyűlést. Ebben annyi munka volt, hogy azt nem lehet elképzelni. A meghívások, utánajárni, jön, nem jön, ez a kerület, az a kerület hogy áll, a megbízott rendesen végzi-e a munkáját? A cél az volt, hogy megnyerjük a pedagógusokat a pártnak, és ez nem volt könnyű feladat. A Kossuth Klubnak a nagyterme nem olyan nagy terem, de akkor azt megtölteni valami óriási dolog volt. És megtelt. Fáradt, kopott és éhes emberek ültek ott.

Már mindenki ott volt, csak Révai József nem. Kimentem a kapu elé, hogy fogadjam, végre megjött, kiszállt az autóból, bejött, körülnézett, és hangosan azt mondta: „Gittegyletben nem adok elő.” Megfordult és elment. Így lett a megfeszített munkám eredménye egyszeriben semmivé. A jelenet egyébként mutatja az okos Révai butaságát. Lenézte azt a kopott társaságot, nem volt képes felmérni, mit jelent a tanárok szimpátiája. Na aztán lement a nagygyűlés. Emlékszem, Karácsony a felnövekvő nemzedék érdekében támadta a kommunista eszméket, Mérei pedig ezt cáfolta.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez az 1947-es választás mint a csalások választása vonul majd be a történelembe. Még most se tudom pontosan, hogy csinálták a helyi pártszervek, hogy a párttagok úgynevezett „kékcédulával” kétszer is tudtak választani. De hiába volt minden, mert ezen a választáson a Kommunista Párt csak 17 százalékot ért el [A 17% az 1945. évi választáson kapott szavazatok aránya, 1947-ben az MKP-ra leadott szavazatok aránya  22% volt. – A szerk.]. Viszont ezután a Kommunista Párt a „testvérpártjait”, a Szociáldemokrata Pártot és a Parasztpártot bedarálta magába. A Szociáldemokrata Párt részéről főleg Marosán György, Nyers Rezső és Szakasits Árpád támogatta ebben a Kommunista Pártot.

Tamás tovább vezette a Pártfőiskolán a polgazd tanszéket, ugyanakkor egy időre a Tervhivatal osztályvezetője is lett. És 1947-ben utasítást kapott arra, hogy Budapesten létre kell hozni az önálló közgazdasági egyetemet. Addig, azt hiszem, a jogi egyetemen tanítottak közgazdaság-tudományt [Az 1934/35-ös tanévtől összevonták a M. Kir. József Műegyetemet, a Közgazdaságtudományi Kart, a M. Kir. Állatorvosi Főiskolát és a soproni M. Kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolát „Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem” néven. Az önálló Közgazdaságtudományi Egyetem 1948-ban alakult meg. Lásd a szócikket. – A szerk.]. Az egyetem céljára a Fővám téri épületet szemelték ki, az átépítésre egy évet adtak, és Tamás számára megkezdődött egy fantasztikus korszak. Már itt laktunk, ebben a lakásban, de tulajdonképpen soha nem volt itthon. Hol tanított, hol az épülőfélben lévő egyetemen volt. Valami észbontó tempóban folyt az építkezés, emlékszem, az építést vezető főmérnök szívinfarktusban ott halt meg. Közben Tamásnak elő kellett készíteni a semmiből azt az egyetemi szintű közgazdasági tananyagot, amit majd tanítani fog, és nemcsak vezetője lesz majd az egyetemnek, hanem tanszékvezetője is.

A képzés négy éves lesz, és az ő feladata létrehozni a kapitalizmus politikai gazdaságtanának és a szocializmus politikai gazdaságtanának tananyagát. Ezt egy embernek kellett megtennie, aki nem támaszkodhatott másra, mint arra, amit olvasott a bécsi diákévei alatt, és amit el tudott érni az itteni Széchényi Könyvtárban, szóval a feladat embertelen volt. Segítője nem volt, mert senki se értett hozzá. Tamás ekkoriban kétszer egy héten nem feküdt le. Nem volt ideje rá. És közben elkezdte Marx Tőkéjének a fordítását is, ami terjedelmes mű. Kétszer egy héten jött egy gépírónő, és a szemem előtt van, ahogy Tamás a kötettel föl-alá járkál a szobában, és blattról, könyvből diktál. Ez két évig tartott, példátlan munka volt.

Én az iskolapolitikai osztályon [MNDSZ] voltam, és azt a feladatot kaptuk, hogy reformáljuk meg az elemi oktatást. Ez nagyon jó, nagyon szép munka volt. Volt a remek, csodálatos Mérei Ferenc, az akkor oktatásügyi államtitkár Szávai Nándor [Szávai Nándor (1906–1979) – tanár, esszéíró, műfordító. Az Eötvös Kollégium diákjaként a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán 1930-ban szerzett középiskolai tanári, majd doktori oklevelet, 1930-tól gimnáziumi, 1932-től kereskedelmi iskolai tanár, 1945-től a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban osztályvezető-helyettes, 1946-tól a budapesti tankerület főigazgatója, 1948-tól a Vallás- és Közoktatási Minisztérium államtitkára. 1950-től gimnáziumi igazgató, 1956–1973-ban a Ságvári Endre Gyakorlóiskola vezetőtanára (MÉL). – A szerk.] és én. Mi, hárman dolgoztunk rajta, persze Mérei Ferié volt a vezető szerep. Nekem kellett kitalálni a szülők és a társadalom közti kapcsolat mikéntjét, szóval én szültem meg a szülői munkaközösségeket, eredetileg mint egy olyan szervet, amely összekötőkapocs a család és az iskola, a társadalom között.

Mikor kidolgoztuk a reformokat, akkor az egész tervvel a Politikai Bizottság elé kellett menni, és bemutatni. Nem lehet elképzelni, hogy milyen nagy megtiszteltetésnek számított, hogy az ember oda be volt híva. A Politikai Bizottság tagjai voltak Rákosi, Révai, Rajk, Gerő és még talán egy-két ember. És ebben a grémiumban is a legfelső, végső szót kimondó: Rákosi. A Bizottság előtt Szávai Nándor adta elő az új iskola teljes koncepcióját, én pedig a szülői munkaközösségekről beszéltem. Amikor Szávai beszélt, nekem föltűnt, hogy Rákosi nem figyel oda, valakivel beszélget. Amikor én beszéltem, egy büdös szót se értett abból, amit mondok, azt hitte, hogy valami új egyesületet akarunk létrehozni. Emlékszem, Rajk ült mellette, és a Rajk magyarázta neki, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

Azt nem lehet elképzelni, hogy mi Tamással mennyit dolgoztunk. Elképesztő volt. És egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan tudtunk a nap huszonnégy órájából negyvennyolcat csinálni. Mert rengeteget dolgoztunk, de olvastunk, és azonkívül még társasági életet is éltünk. Akik megfordultak a lakásunkban, és akiknél mi voltunk, mind magasan képzett emberek voltak. És minden hétvége, szombat este a barátokkal telt el. Például Révay Kálmánékkal, akit akkor ismertünk meg, amikor még a Pártfőiskolára egyszer egy három hónapos kurzusra olyan magas rangú tisztek jöttek, akik részt vettek az ellenállásban [Révay Kálmán (Révai?) (1911–1950) – katonatiszt. 1934-ben végzett a Ludovikán, majd csapattiszt az I. huszárezredben. 1944-ben politikai okokból (a német megszállás miatt) kérte leszerelését. Tartsay Vilmos századoson keresztül kapcsolatba került a Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságával. Részt vett az ellenállási mozgalomban, a kommunista párt tagja lett. 1944. novemberben letartóztatták, halálra ítélték, majd kegyelemből 10 évi börtönbüntetést kapott. A nyilasok Sopronkőhidára, majd nyugatra hurcolták. 1945. júniusban tért haza, mint ezredes részt vett a honvédség és a Kossuth Akadémia megszervezésében. Elvégezte a három hónapos pártiskolát, a katonai bizottság tagja lett. 1946-ban Tombor Jenő honvédelmi miniszter szárnysegédje, majd a Kossuth Akadémia parancsnoka. 1948-ban vezérőrnagy lett. 1950 májusában letartóztatták, a Sólyom-perben hamis vádak alapján elítélték, és kivégezték. 1954-ben még csak részlegesen rehabilitálták, 1956-ban újratemették (www.geocities.com/allamszocializmus/; MÉL). – A szerk.]. Révayékkal nagyon jóban lettünk, egész addig, amíg Kálmánt ki nem végezték.

A régi barátnőim között sokan voltak, akik elmentek. Izraelbe mentek, vagy valahol Ausztráliában vagy Kanadában voltak. Ervin és Zora összeházasodtak, Ervin bekerült a Pártközpontba, a káderosztálynak lett a helyettes vezetője, és megtartotta az illegális nevét, a Szalai Andrást. Zora megszülte a kislányukat, Annát, aki majd sok-sok év után nekem nagyon jó barátnőm lesz, és most Izraelben él. Ervinnel az a köztünk lévő hallatlan szoros barátság fellazult, már nem nagyon találkoztunk. Miért? Talán éppen a „társasági élet” miatt. Ervin ezt a stílust nem tudta összeegyeztetni a maga kérlelhetetlen aszketizmusával.

A baráti körünkbe tartozott a régiek közül János [dr. Deszkás János], aki miután Focşaniból visszajött, a Pártközpont közigazgatási osztályának lett a helyettes vezetője. Az osztály vezetője doktor Zöld Sándor volt, aki a Rajk-per idején, amikor tudta, hogy el fogják fogni, öngyilkos lett [Zöld Sándor (1913–1951) – orvos, belügyminiszter. 1932-től kommunista ifjúsági vezető. 1937-ben a Márciusi Front tagja lett. 1939-ben szerezte meg orvosi diplomáját. Berettyóújfalui kórházi orvos (1942–44). A nyilas puccs után illegalitásba vonult, majd 1944. végén kinevezték Bihar megye főispánjává. Belügyi államtitkár (1944–45 és 1948–50), a KV osztályvezetője (1945–46), a nagyszegedi pártbizottság titkára (1946–48), az MDP KV (1949–51), majd a PB tagja (1950–51), Csongrád-Csanád országgyűlési képviselője. 1950-ben belügyminiszterré nevezték ki. Az ő letartóztatása is tervben volt, de másnap családjával együtt holtan találták lakásán. A hivatalos közlések szerint végzett feleségével, gyermekeivel, majd öngyilkosságot követett el, de ennek körülményei tisztázatlanok (MÉL; www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Visszajöttek Magos Gáborék – Magos Gábor mezőgazdasági vonalon dolgozott – és Gimes Miklós, aki a „Szabad Nép” szerkesztőségébe került, ahol tulajdonképpen Révai Józsefnek lett a helyettese. Aztán ott volt még Pálóczi-Horváth György, Mihály András a tündéri orvosnő feleségével, Csöpivel, Herskó Jánosék [Herskó János (1926) – filmrendező, 1949-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek 1952-től 1970-ig tanára, utána főigazgató-helyettese volt. 1970-ben disszidált, és Svédországban telepedett le (a svéd Film- és Színházművészeti Főiskola tanára, 1988-tól rektora); felesége, Herskó Anna operatőr, rendező. – A szerk.], az újságíró Tardos Tibor, szóval sokan voltunk. És hihetetlenül jókedvűek tudtunk lenni.

A barátok között fontos ember volt Nákó András [1913–1986] doktor, fül-orr-gégész. Ő egyébként még a bátyámnak volt osztálytársa. Egy egész különös mókus volt, agglegény. Nagyon gazdag családja volt, zsidó család, aztán amikor a válság elvitte a család pénzét, a papája öngyilkos lett. Szegények lettek, és emlékszem, még a Vigadó téren laktunk, és Nákó jött föl – olyan tizenöt éves lehetett – korrepetálni Antit. Nákó egészen másképp nézett ki, mint a többi fiú. Már nagyon erősen pelyhedzett a bajusza, mindig sötét ruhában járt, úgyhogy amikor megjelent az ajtóban, én knikszet csináltam, és kezitcsókolommal köszöntem neki. Ezt sosem felejtette el.

Nagyra becsülte Tamást, és nagyon szeretett engem. Nem akármilyen barátnői voltak, köztük egy nagyon szép színésznő, de azt hiszem, András a legmagányosabb ember volt, akit ismertem. Nekünk nagyon sokat segített. 1944-ben, mikor Mulika pici volt, és ő valahol orvos volt vidéken, lisztet meg cukrot meg ilyesmit küldött nekem a Csáky utcába. Nagyon szerette a lányaimat. Amikor  Mariéknak lakás kellett, akkor András is hozzájárult pénzzel, hogy meg tudjunk venni egy kétszobás lakást. Az Alpári Gyula utcában volt a rendelője, a lakása – csodálatos lakása volt  –, és amikor a Szigony utcai kórházból, ahol vezető főorvos volt, nyugdíjba ment, akkor egy évre kiment Bécsbe megtanulni az akupunktúrát. Teljes felszereléssel jött haza, és emlékszem, hogy az én derékfájdalmamat akupunktúrával gyógyította meg. És arról is beszélt, hogy van lehetőség a depressziót akupunktúrával gyógyítani és nem orvossággal.

Volt még egy érdekes házaspár, a Lédererék. A Léderer egy pesti zsidó fiatalember volt, rádiós, aki a háború alatt valahogy kikerült Törökországba. Ott találkozott egy orosz zsidó lánnyal, aki Odesszából jött, összeházasodtak, Isztambulban éltek, és a háború alatt a szövetségesek összekötő rádiósai voltak. Elég veszélyes foglalkozás volt. Mikor megismertük őket, Léderer az Orion vezérigazgatója volt.

Ugyancsak a baráti társaságunkhoz tartozott Baló László – Baló Gyurinak a papája –, aki az Esti Újságnak – azt hiszem, így hívták – volt a főszerkesztője [Baló László (1908–1987) – újságíró. Törökország, majd Hollandia után 1935-től Párizsban élt, a párizsi magyar nyelvű kommunista hetilap, a „Szabad Szó” munkatársa, majd szerkesztője lett. 1940-től részt vett a francia ellenállási mozgalomban. 1942-ben a mozgalom magyar vezetői utasítására illegálisan hazatért, elfogták, megszökött a kitoloncolás elől, és 1945-ig illegalitásban élt. 1945–48-ban a „Szabad Nép” olvasószerkesztője, 1948–50-ben az MTI felelős szerkesztője, innen a Rajk-per idején távoznia kellett. 1950–56-ban a „Friss Újság”-nál dolgozott, majd az 1956 decemberében indult „Esti Hírlap”, 1958–1977 között pedig a „Hétfői Hírek” főszerkesztője volt (MÉL). – A szerk.]. Ő a fiatalkorát Törökországban, majd Franciaországban élte le. A felesége, Pongrácz Zsuzsa [író, újságíró] is kiment Franciaországba, ott ismerkedtek össze, és ott voltak a Kommunista Párt tagjai. Főleg Lacit szerettük nagyon, kedves humorú, okos ember volt, és mi ketten szerettünk énekelni. Aztán ott volt még Bródy András közgazdász [Bródy András (1924) – közgazdász, 1934–1943 között a piarista, az evangélikus, majd a Gyakorló Gimnáziumban tanul, rendkívüli hallgató a matematika–fizika szakon Fejér Lipótnál. 1944 júniusa és decembere között munkaszolgálatos, megszökik és a szegedi egyetemen tanul tovább. 1946-tól a Hungária Könyvkiadó vezetését veszi át (korábban apja volt a vezérigazgató). 1948–1952 között a Közgazdaságtudományi Egyetem esti tagozatos hallgató, mellette esztergályos. 1953-tól közgazdász, dolgozik Jánossy Ferenccel, Rényi Alfréddal. 1955-től az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa, egyetemi tanár Magyarországon és neves külföldi egyetemeken (Bekker Zsuzsa, Közgazdasági Szemle, XLVI. évf., 1999. október). – A szerk.] és a felesége, egy másik kiváló közgazdász, Augusztinovics Mária [1930]. Aztán Eörsi Gyula jogászprofesszor [Eörsi Gyula (1922–1992) – jogtudós, egyetemi tanár. – A szerk.]. Csupa tanult fő. De olyan tanult fők, akiknek humoruk volt, akikkel nagyon kellemes volt együtt lenni, józanon is, és egy kicsit bespiccelve is.

Imádtunk táncolni. Emlékszem, Őszödön nyaraltunk, a pártüdülőben, és Gyuszival táncoltam. Volt egy kis kioszk a parkban, ahol kávét lehetett inni meg málnaszörpöt meg szeszesitalt, és oda öt lépcső vezetett föl, előtte volt a táncparkett. Gyuszi szeretett velem a táncparkettről ezeken a lépcsőkön föltáncolni, és onnan letáncolni.

A felszabadulás után az első szeszes ital, amit kapni lehetett, az a fekete címkés cseresznye volt. A fekete címkés cseresznye után jött a gin-korszak, utána jött a vodka-korszak – ez jó sokáig tartott –, és aztán a vége felé a whisky-korszak. A hétvégi baráti estek mindig valami jó kajával kezdődtek, aztán folytatódtak valami nagyon komoly és jó beszélgetéssel, és amikor az előbb említett italok hatottak, akkor táncoltunk és énekeltünk. Jó nagy bulik voltak.

És mindenki cigarettázott. Füstölt az egész város, az egész ország, ha volt mit. Én még Bécsben, azt hiszem, Miriamot szívtam, aztán közvetlenül a felszabadulás után – honnan, nem tudom – volt sodorni való papír, és volt úgy, hogy abba planta teát tettünk, és azt szívtuk. Később Mátra cigarettát szívtam, ami füstszűrőtlen volt. Ha valami izgalmas dolog volt, akkor elszívtam egy dobozt egy nap, de általában csak úgy tíz-tizenötöt. Tamás Symphoniát szívott, ő sokkal többet dohányzott, mint én. A baráti kör is dohányzott, mindenki dohányzott, mindenki. A Lloyd moziban a Pozsonyi úton például lehetett előadás közben is cigarettázni.

Egyszer, nem tudom, hogy, karácsonyra vagy születésnapomra kaptam Tamástól egy nagyon szép, ibolyaszínű kardigánt. Finom darab volt. Volt akkoriban egy olyan, hogy Nőbizottság, aminek az élén Révai Lili állt, Révai József felesége. És ezért a kardigánért a Nőbizottság fegyelmi eljárást indított ellenem. Hogy túl dámásan öltözködöm, túl polgárian, nem azonosulok eléggé a proletariátussal, és ez a külsőmön is látszik. Például – mondta az egyik elvtársnő –, ahogy a Gréti a cigarettát fogja! Négy órán át tartott ez a fegyelmi, és én is igen komolyan vettem. Nagyon megviselt.

Elgondolható, hogy hogy nézett ki egy magamfajta nőnek a ruhatára. A háború után például volt a lóden-korszak. Nem tudom, melyik gyár készítette, a Május 1. vagy a Vörös Október, ez a két gyár gyártott ruhákat. Mindenki lódenkabátban járt. A lódenkabáthoz svájci sapkát, alacsony sarkú cipőt viseltünk, ami teljesen indokolt is volt, mert az ember mindig lótott-futott. Nekem volt egy szürke kasa [kasha] szoknyám – a kasa egy puha szövet volt –, ehhez voltak fehér blúzaim, mert minden nap másik fehér blúzt vettem föl, és kötött kabátok. Ha fogadás volt, és mi minden fogadásra meg voltunk híva, akkor fekete szoknya, fekete cipő és selyemblúz volt az öltözék. Olyasmi, hogy estélyi ruha, nem volt. Volt még egy fekete szövet ruhám a fogadásokra, amit tudom, hogy a papámnak egy kabátjából csinált Ponevács Anna. Azt a ruhát én rajzoltam meg, hogy milyen legyen, és esküszöm, hogy nagyon szép volt [lásd: öltözködés az ötvenes években].

A hajamat még valamikor az ostrom alatt levágtam, és aztán rövid hajam volt, úgy vállig érő. Volt egy eltévelyedésem is, amikor daueroltattam a hajamat, de ez nagyon rövid ideig tartott. Néha jártam fodrászhoz, de különben nem sokat tettem a női mivoltomért.

De ezek a régi elvtársnők engem nagyon nem szerettek, hú de nem szerettek! Ezek a nők, akik tulajdonképpen kompenzálni mentek a mozgalomba, általában csúnyák és ápolatlanok voltak, és nem is nagyon műveltek, illetve a tudásuk rendkívül egyoldalú volt. A mozgalom volt nekik a vigasz. Nekem nem. Nekem ez hozzátartozott az életemhez. Nagyon nehezen viseltek el engem, és én is őket. Tiszteltem az illegális múltjukat, meg hogy milyen veszélyek között éltek, de közel kerülni egymáshoz sose tudtunk. Én mindig kívülálló voltam. És én mindig mosakodtam, a hajam ragyogó szőke volt, a szemem kék, a nyakam tiszta, imádtam táncolni, és Tamással remekül táncoltunk. De egy forradalmár ne akarjon táncolni. Egy forradalmár gondoljon mindig az osztályharcra. Én igazán sokat gondoltam az osztályharcra, de úgy látszik, nem eleget.

Nehezen viseltek el, de használtak engem. Végül is én voltam ott a központban az egyetlen, aki nyelveket tudott, és aki nagyon jó szónok volt. 1947-ben például engem küldtek Finnországba. Volt ott egy nemzetközi nőkongresszus, és Magyarországot én és Szabó Piroska képviseltük [Nemes Dezsőné (Szabó Piroska) (1909–?) – „1945-től az MKP KV tagja, az MKP/MDP KEB tagja (1946–54); az Elnöki Tanács tagja (1949-től), majd titkára is (1950–53)” (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Emlékszem, egy pici hadirepülőgéppel mentünk, ami olyan volt, mintha papírból lett volna. És emlékszem, hogy 1948-ban Budapestre látogatott a canterburyi érsek, Hewlett Johnson. Formálisan az MNDSZ hívta meg, így én lettem a vezetője Magyarországon. Hewlett Johnson fantasztikus, mesebeli jelenség volt nyolcvanévesen, két méter magasan, az érseki ruhájában, térdig érő fekete köpenyben, térdnadrágban, csatos cipőben, hófehér hajjal. Nyár volt, a NÉKOSZ-osok Fonyódon táboroztak, ahol az egyetemi előkészítő tábor volt. A NÉKOSZ 1946-ban alakult meg mint a fiatal népi egyetemisták szervezete. Összegyűjtötte azokat a faluról jött fiúkat, lányokat, akik majd Pesten fognak egyetemre járni, és előkészítő oktatást kaptak ahhoz, hogy megállják a helyüket az egyetemen. Nagyon kiváló emberek kerültek ki a NÉKOSZ-ból, ami hihetetlenül kedves és magas szintű szellemi közeg volt. A vezetőjük Kardos Laci volt [lásd: Kardos László].

Mi Fonyódra mentünk a NÉKOSZ-osokhoz Hewlett Johnsonnal, a fiúk tolták föl a hegyen az autót, aztán mikor az érsek kiszállt, akkor fölemelték a nyolcvanéves öregurat, és háromszor a levegőbe röpítették [Hewlett Johnson canterburyi érseki helynök (1874–1966) elkötelezett híve volt a szovjet rendszernek. Először az 1930-as években járt a Szovjetunióban (1934-ben és 1937-ben). A benyomásait összegző cikkekben („Soviet Power”, 1941) kiemelte, hogy milyen jómódúak és egészségesek az átlag szovjet emberek, valamint hogy a szovjet rendszer védelmezi az állampolgári jogokat. 1951-ben megkapta a nemzetközi Sztálin Béke-díjat [Wikipedia]. Magyarországon két alkalommal is járt: 1947-ben az MNDSZ meghívására és 1951-ben. Számos könyve jelent meg magyarul a Szikra kiadásában („Egyéniség és marxizmus” 1946-ban és 1949-ben, „Szovjetsiker” 1946-ban, „Szovjethatalom – titkok és tanulságok” 1947-ben, „Kína új korszaka” 1954-ben). – A szerk.]. Johnson előadást tartott nekik angol nyelven, én tolmácsoltam, ebédkor velünk ette a pörköltöt, szóval nagyon vidám nap volt. Ugyanezen a napon este Aligára is elmentünk. Az egész aligai parti villasor és azon túl is mind a Kommunista Párté lett, elvették. Volt Aliga 1, és volt Aliga 2. Aliga 1-ben a legmagasabb vezetők nyaraltak, Aliga 2-ben pedig a többi fontos funkcionárius. Hewlett Johnson Rákosiékhoz volt meghíva, úgyhogy Aliga 1-be mentünk. Nagyon egyszerű villában nyaralt ott a magyar nép atyja, aki azzal lepett meg minket, hogy noha ő volt a meghívó, nem volt otthon. Csak a felesége, a kirgiz Fenyocska várt minket [Rákosi Mátyásné, Fenyicska jakut származású volt. „Rákosi Mátyás egyetlen ismert szerelmi története 1940-ben, a börtönből és Magyarországról való szabadulása után, a gyógyüdülés idején kezdődött Moszkva közelében. A 49 éves Rákosinak megtetszett a 38 éves jakut ügyésznő. Fenya Fjodorovna Kornyilova férjnél volt, de nem ez volt az akadály. Az értelmiségi családból származó asszonyt vallásosan nevelték: huszonöt évesen, 1928-ban lépett be a pártba. Férjét, a katonatiszt Pahomovot egyetemi évei alatt ismerte meg; kamasz fiukkal hármasban éltek. Hivatalában randevúzott Rákosival. Legkésőbb 1942-ben összeházasodtak. (Rákosi: "Moszkvában feleségül vettem a Bírák és Ügyészek Országos Szakszervezetének elnöknőjét, aki maga is ügyész. Tehát még a feleségem is azok közül került ki, akiktől életemben a legtöbbet szenvedtem. Ez azonban nem zavarja családi életünket.") Fenya mindkétszer "felfelé" házasodott, először Moszkvába, aztán Budapestre, egyre nyugatabbra. Az asszony a második száműzetésben is kitartott Rákosi mellett” (Pünkösti Árpád írása, www.168ora.hu/cikk.php?id=1957 - 32k). – A szerk.]. Aztán volt egy vacsora hármasban, és én a megtiszteltetéstől körülbelül úgy meg voltam rendülve, mintha egy katolikus apáca a pápa házában járt volna.

1948 a fordulat éve volt [lásd: a „fordulat éve” – 1949], ami azt jelentette, hogy a Kommunista Párt a másik két párttal megerősödve magához ragadta a hatalmat. Ez nem a Kommunista Párton múlott, hanem a Szovjetunión múlott, mint ahogy minden a Szovjetunión múlott. Minden fontos poszt a Kommunista Párt kezébe került. Ettől kezdve a demokratikus berendezkedésnek vége lett, és egypártrendszerben, nyílt diktatúrában éltünk. Falun megkezdődtek az államosítások, megszűnt a magántulajdon és létrejött a kényszerkolhozosítás. A kolhozosítás folyamata kegyetlen volt és borzalmas, de az volt az érdekes benne, hogy szükségszerű volt [lásd: a mezőgazdaság kollektivizálása]. Akkor én nem tudtam, vagy nem akartam tudni az államosítás borzalmairól, és e mellett is kiálltunk.

Borzasztó furcsa volt a változás. Ekkor kezdődött az, amit aztán később személyi kultusznak neveztek. Nem lehetett beszédet tartani úgy, hogy a magyar nép atyja, Rákosi Mátyás és a világ népeinek atyja, Sztálin elvtárs elő ne fordult volna benne. Amire kötelező volt fölállni, és ütemesen tapsolni, hogy „Éljen Rákosi, éljen Sztálin, éljen a Párt”. Ezt Tamás is és én is nehezen viseltük el. De nem bátorkodtunk elmondani másoknak, csak egymásnak, hogy mindig ha ilyenre került sor – és minden gyűlésen legalább ötször-tízszer –, az ember valahogy szégyellte magát. Nagyon kínos, nagyon rossz volt.

Ez volt az a korszak, amikor kialakult a kádereknek egy külön nyelve, a pártnyelv. Mi is ilyen pártnyelven beszéltünk. Ekkoriban az egyedül elfogadott művészeti stílus a szocialista realizmus lehetett. A keményen realista ábrázolás, ami időnként giccsbe hajlott. És nem volt elképzelhető műalkotás eszmei mondanivaló nélkül. Én a lelkem mélyén bátorkodtam észrevenni, hogy ezek a monumentális szobrok és festmények erősen emlékeztetnek azokra, amelyek a hitleri Németországban születtek. Azok is ilyen monumentálisak voltak. Hogy mi vagyunk a győzők, a mi világunk a szép.

A pártos művészet agitatív művészet volt. Arra kényszerítették a művészeket, hogy minden kép, minden szobor, minden vers, minden írott mű agitatív legyen. Ebben élen járt a szovjet irodalom, de Magyarországon is ez volt. Majd 1956 után kezd a dolog föllazulni, és a hatvanas évek második felében, hetvenes években jön aztán létre az a remek irodalom, amit Fejes Endre, Sánta Ferenc, Déry, Kertész Ákos és remek filmrendezők, Fábry, Makk Károly neve jelez. Azok, akik bűnös módon eltértek a szocialista realizmustól. Ezek nagy elvi harcok voltak, és nem egy művészt el is hallgattattak. Emlékszem, hogy valamikor az ötvenes évek elején „Az ember tragédiája” nem kerülhetett előadásra a Nemzeti Színházban, mert pesszimista [A „Tragédiá”-t 1947-ben, Both Béla rendezésében vitték színre a Nemzeti Színházban, majd az akkori kultúrpolitika arra való hivatkozással, hogy a mű „pesszimista”, „haladásellenes”, „vallásos”, a falanszterjelenet hamis színben tünteti föl a kommunizmust, reakciós a tömegek ábrázolása stb. levetette a színről. Ezt követően 1955-ig nem játszották sehol az országban. De az 1955-ös felújítást követően is csak ritkán adták elő (a „Tragédia” előadásait Rákosi Mátyás „a mű szükségtelen favorizálásának” minősítette), és majd csak 1957 márciusától játszotta ismét rendszeresen a Nemzeti Színház. (Megjegyzésre méltó, hogy a Madách Imre Gimnáziumban, ahol 1953–1956 között országos hírű színjátszó csoport működött, a diákok 1954-ben előadták a teljes „Tragédiá”-t.) – A szerk.]. És erről egy nem kisebb gondolkodó, filozófus írt cikket, mint Lukács György [Lukács György: Madách Tragédiája, „Szabad Nép”, 1955. március 27., április 2. – A szerk.].

Én közben továbbra is az országos központban voltam, a minisztériumban pedig hozzáláttak a nyolcosztályos általános iskola létrehozatalához [A nyolcosztályos általános iskolát mint olyat – az 1940. évi XX. törvénnyel (Az iskolázási kötelezettségről és a nyolcosztályos népiskoláról) elrendelt nyolcosztályos népiskola utódját – 1945-ben hozták létre rendeleti úton, de majd csak 1948-ban, az iskolák államosítását követően váltja föl kötelezően a hatosztályos elemi iskolát a nyolcosztályos általános iskola. Lásd: iskolák államosítása Magyarországon. – A szerk.]. Folytattam az országban való utazgatásomat, de már nem azért, hogy beszédeket tartsak, hanem hogy leendő iskolai közösségeket instruáljak arról, hogyan kell átállni, milyen legyen az új iskola szellemisége.

Mulika közben már iskolás lett, az orosz nyelvű Gorkij iskolába járt természetesen. Ez a Vilma királynő úton volt, a tanítás nyelve az orosz, a igazgatónő Berzeviczy Gizella [Berzeviczy Etelnek hívták az igazgatónőt, Gizella az anyja volt. – A szerk.]. Voltak valódi orosz tanárok, és voltak magyar orosz tanárok. Mulikát valaki, Tamás, én – értem is autó jött már –, bevittük az iskolába reggel, és valaki, aki tudott, érte ment délután ötkor, hatkor.

És eközben történt valami. Tamás és én, mi ketten, akik azokat az éveket meg mindent olyan remekül tudtunk együtt végigcsinálni, éreztük, hogy eltávolodtunk egymástól. Teljesen külön voltunk. Néha voltak olyan napok, hogy nem is találkoztunk. Az, aki otthon volt, este lefeküdt, hogy hajnalban újból kelni tudjon. Egyszer, egy buli után, mikor elmentek a vendégek, kimentünk a teraszra, és elmondtuk egymásnak, hogy valami nem stimmel, valami nem jól van. Nagyon rég nem beszéltünk egymással. És elhatároztuk, hogy visszatérünk a régi élethez. Megpróbálunk úgy eleget tenni a feladatainknak, hogy közben azért valami idő jusson nekünk, magunknak is.

És ezt meg is tettük. A munkát nem lehetett csökkenteni, de többet voltunk együtt, többet voltunk Mulival. Télen fölmentünk az Alma rétre Mulikával ródlizni, aztán volt egy panzióféle Királyréten, ott kötöttünk először sílécet Mulika lábára, mi is síeltünk, jó nagy hó volt. Szóval megpróbáltuk újból összehozni magunkat. Azt hiszem, hogy akkor már sok kétség is volt bennünk a pártpolitikát illetően, de még nem annyira, hogy megfogalmazzuk. És 1949 nyarán megtudtam, hogy gyereket várok. Tulajdonképpen nagyon örültünk neki.

Abban az időben, amikor eltávolodtunk egymástól, Tamásnak is és nekem is voltak külön kapcsolataink. Ugye én tizennégy éves voltam, ő tizennyolc, amikor összekerültünk. Nem ismertünk senki mást. De amikor úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a régi élethez, ezeket is leállítottuk.

1949-ben újból volt egy választás, ekkor jött létre a Magyar Kommunista Párt helyett a Magyar Dolgozók Pártja [Az MDP 1948. június 12-én jött létre, amikor a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt az egypártrendszer megteremtése felé vezető út egyik állomásaként „egyesült” a tradicionális baloldali Magyarországi Szociáldemokrata Párttal. – A szerk.], és ekkor kezdődtek meg a koncepciós perek. A Rajk-perben elfogták Jánost és Szalai Andrást, az ezredesek perében elfogták Révay Kálmánt [Koncepciós perek már korábban is voltak – lásd a szócikket –, de a Rajk-per előtt nem indultak perek kommunista vezetők ellen. – A szerk.]. Jánost első fokon tizenöt évre ítélték, aztán Farkas Mihálynak nem tudom, mi okból ez nem volt elég, és újabb jegyzőkönyv aláírására kényszerítette azzal, hogy ha nem írja alá, akkor engem bevisznek. Ezt onnan tudom, hogy Aczél György együtt ült Jánossal, és ő tudta, hogy az első per után János megúszta volna élve. De aláírta a második jegyzőkönyvet, hogy engem megmentsen. Jánost 1950 januárjában akasztották föl, és két nap múlva öngyilkos lett az édesanyja, Ica.

Révay ekkor a Ludovika Akadémia parancsnoka volt [A Ludovika Akadémia ekkor természetesen már nem létezett, Révay Kálmán a Kossuth Akadémia parancsnoka volt. – A szerk.]. Azt mesélték, hogy Révay kvázi már várta, hogy mikor kerül rá sor. Amikor megjelentek nála az illetékes elvtársak letartóztatni, akkor a háta mögötti szekrényt kinyitotta, whiskyt töltött magának, megitta, és utána mondta, hogy mehetünk, uraim. Egyáltalán nem védekezett, mert tudta, hogy halálra van szánva. Szalai Andrást is fölakasztották, Rajkot is kivégezték, Zorát pedig, mint ahogy Rajk Júliát és a feleségeket általában, táborba vitték. A mi álláspontunk Tamással a Rajk-perrel kapcsolatban az volt, hogy Rajk áruló, az áruló büntetése pedig halál.

Egy 1949. novemberi szombat este másnapra gesztenyepürét akartam a családnak csinálni, és a konyhában pucoltam a gesztenyét, amikor Tamás hazajött, és valami egész fantasztikusan nézett ki. Halottsápadt volt, és ahogy jött be az ajtón, azt mondta, hogy „gyere be a szobámba”. És aztán elmondta, hogy Rákosi hívatta. Hogy engem ki fognak zárni a pártból, mert bűnös viszonyom volt a munkásosztály árulóival. Jánosról volt szó és Révay Kálmánról. De lévén, hogy Tamás az egyetem vezetője lesz, nem lehet egy ilyen bűnös felesége, mint én, tehát el is kell válnia tőlem. Tamás megmondta Rákosinak, hogy gyereket várok, de Rákosi azt mondta, hogy ez nem változtat a dolgon. Ez pártutasítás.

Azt az éjszakát nem lehet elmondani. Egy furcsa, lidérces lázálom volt. Azt hiszem, jajgattam is, nem tudom. Tamás ült a szobájában és sírt, és én is sírtam. Ha az őskeresztények közül valakinek azt mondták volna, hogy kiközösítik Krisztus egyházából, az körülbelül hasonló trauma lehetett volna, mint amit mi Tamással átéltünk. Három nap múlva behívtak a pártközpontba, és közölték velem, hogy ki vagyok rúgva. Azzal a jó tanáccsal, hogy menjek el munkásnak, mert jót fog nekem tenni a munkásosztály közelsége. Nem volt nálam a párttagsági könyvem, és megmondták, hogy mikor vigyem be, és a fegyveremet is le kellett adni. Hogy mit gondoltunk erről Tamással? Azt, hogy a pártnak igaza van, mert áthágtuk a kommunista erkölcs szabályait. Csak azt felejtettem el, amikor ezt így gondoltam, hogy hány magas rangú funkcionárius, hány nagyon erkölcsös elvtárs tett nekem ilyen-olyan ajánlatokat.

Megszűnt a munkám is. Akkor hatodik hónapban voltam Mari lányommal, aki aztán egy kiváló ember lett, de egész életében szorongott, félt, s nyilvánvalóan azon hatások miatt, amiket én az ötödik hónaptól a kilencedik hónapig átéltem.

1950. január elején Tamás kapott egy lakást a párttól a Galamb utca 5-ben. Egy kis kofferrel elment, és vitte a rökamiéját, a szekrényét, az íróasztalát. Eleinte még nem volt engedély arra, hogy látogathasson minket, ezért folyamatosan levelezünk egymással, majd később Tamás a pártközpontban egy Kiss Károly nevű főelvtárshoz fordult engedélyért [Kiss Károly (1903–1983) – politikus, 1948–56-ban az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke volt (e mellett 1945–1956 között tagja volt az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének, 1951–54-ben a Politikai Bizottságnak /PB/ is). – A szerk.]. És akkortól minden szerdán héttől tízig itt lehetett.

Tamásnak szolgálati autója volt, a sofőrje Németh László – a gyerekek Laci bácsija –, egy nagyon kedves pasas, szinte családtag volt. 1956 után derült ki róla, hogy ő volt a mi besúgónk. Úgy volt sofőr, hogy figyelt minket, áthágjuk-e a parancsot. De nem volt Laci bácsinak mit jelenteni, mert nem hágtunk át semmiféle parancsot. Mi a Párt határozatát nagyon komolyan vettük, meg sem kíséreltük kijátszani, vagy a Pártot becsapni.

Én tehát itt maradtam Sidó Máriával, és 1950. február ötödikén megszületett Mari lányom. Szülés után hazajöttünk a kórházból, és nekem hál’ istennek megint sok tejem volt. De Mari pár hónapos volt, amikor strúmával bekerültem a Rókus kórházba, és Pommersheim doktor megoperált. Nagyon komoly műtét volt, négy és fél óra hosszat tartott. És mivel ezután egyik súlyos betegségből a másikba estem, anyám idejött lakni a Szív utcából, és két évig itt lakott velünk.

A betegség hirtelen föllépése valószínűleg a traumával függött össze. Először lefogytam húsz kilót, remegtem és csak sírni tudtam, az operáció után viszont elkezdtem hízni. Ez ellen adtak egy intravénás injekciót a Kútvölgyiben, amitől kaptam egy anafilaxiás sokkot – a tüdő csak belélegezni tudott, de kilélegezni nem –, és a Kútvölgyi lejtőn estem össze. Ebbe meg szokás halni, de én felépültem, hazajöttem, és szoptattam tovább Marit. És közben itt volt Muli. Mit mond az ember Mulinak, hová lett az apu? Az apu nagyon fontos pártmunkát kapott, és elutazott.

Aztán kezdtem jobban lenni, és kiváltottam a munkakönyvemet, hogy elmegyek munkásnak a Ganzba. De erre nem került sor, mert eperohamot kaptam, és akkor megint megoperáltak a Rókusban, megint Pommersheim doktor. A gyerekekkel anyám volt, és Marit – aki sokat nélkülözött engem, és ezt később nagyon-nagyon nehezen heverte ki – Németh Laci bácsi hordta be hozzám szoptatni a kórházba. Volt aztán még egy harmadik operációm is, glaukóma. Sokan ebben a betegségben megvakultak – anyám is ettől vakult meg később –, de én ebből is meggyógyultam.

Mire Mari egy éves lett, már egészen rendbe jöttem. Közben megvolt a válóper is, úgyhogy hivatalosan is elváltunk. Tamás kiszámította, mi az a minimum, amiből ő megél, és a többi pénzét ideadta nekünk. Aztán még albérlőt is fogadtam, valamilyen zeneszerző lakott itt, aztán egy másik zeneszerző, mindkettő igen kellemetlen fickó volt. És Sidó Mária nagyon gonosz volt hozzám ebben az időben, ha anyám nem lett volna velünk, akkor nem is viseltem volna el.

Egy végsőkig frusztrált ember voltam akkoriban, aki még mindehhez fizikálisan is beteg. Korábban nagyon sok emberrel volt baráti kapcsolatunk, de akkor ez a lakás kihalt sziget, egy halottasház lett. Senki se mert velem találkozni. Emlékszem, az egyik barátunk felesége valamikor Mari születése után feljött, hozott egy kis rugdalózót, és azt mondta: Gréti, én most vagyok itt utoljára, és kívánok neked minden jót. Anyámon kívül és egyszer egy héten Tamáson kívül ide senki, szó szerint senki nem jött.

Közben 1950-ben megnyílt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem [Az egyetem 1948-ban nyílt meg, és 1953-ban vette föl Marx Károly nevét. – A szerk.]. Emlékszem, a megnyitón Tamás beszélt és Gerő Ernő, és én nem mehettem be, hanem a nagy díszterem ajtajában álltam, és ott kukucskáltam befelé. Óriási munka volt, fantasztikus, amit Tamás létrehozott. Olyan embereket talált – például Pach Zsigmond Pál [Pach Zsigmond Pál (1919–2001) – történész, akadémikus, a középkor és a kora újkor magyar és egyetemes gazdaságtörténetének kutatója. – A szerk.], Markos György [Markos György (1902–1976) – geográfus. Franciaországban élt emigrációban, majd hazatérve egyik szerzője volt a „Népszava” 1941. évi karácsonyi számának. 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták. 1948-ban az újjászervezett Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságföldrajzi tanszékének élére került (MÉL). – A szerk.] –, akik tényleg tudósok, nagy szellemek voltak. Az egyetemnek fantasztikus híre lett, a diákok szerették, szóval óriási dolog volt. Amíg Rudas László élt, addig hivatalosan Rudas volt az egyetem rektora. Volt egy matematikaprofesszor, Alexits György, és annak jutott eszébe, hogy a reformátusoknál van a kurátor, hát Tamás legyen az egyetem kurátora, az legyen az ő titulusa. És így bár hivatalosan nem ő volt a rektor, de valójában ő vezette az egyetemet.

Mikor én minden betegségen túl voltam, akkor a párthoz, a Nőbizottsághoz fordultam, hogy segítsenek munkához jutni. Így kerültem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központjába, abba a gyönyörű Wenckheim-palotába. Na nem könyvtárosnak, hanem le, a pincébe. A könyvtár pincéjében volt ömlesztve tízezerszámra az a könyvanyag, amit különböző kastélyokból, szerzetesrendektől hoztak el. És én ott ültem a pincében, sötétben, hidegben két évig, télen-nyáron plédbe csavarva, és a kezemben egy lista volt, hogy mi az, ami a tűzre kerül, és mi az, ami a könyvtárba. Ezt a listát az a Losonczy Géza állította még össze, akit a Rajk-perben megöltek [Losonczy Gézát 1951-ben 15 évre elítélték ugyan egy koncepciós per során, de 1957-ben halt meg tisztázatlan körülmények között a börtönben, mint a Nagy Imre-per egyik vádlottja. – A szerk.].

A könyvtárban egy nagyon rendes igazgató volt, Dienes László, aki sokáig élt a Szovjetunióban [Dienes László (1889–1953) – Szabó Ervin tanítványa és munkatársa, a KMP egyik alapító tagja volt. A Tanácsköztársaság idején a könyvtárügyek országos vezetője. 1919-től emigrációban élt Bécsben, Romániában (itt 1926–29 között szerkesztette a Kolozsvárott megjelenő „Korunk”-at), Berlinben (1928-tól), majd 1931-től Moszkvában (a Marx–Engels–Lenin Intézetben, a Vörös Tanárképző Főiskolán és az Idegennyelvek Pedagógiai Főiskoláján dolgozott). 1945 decemberében tért haza, 1946. januártól a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója, 1948 végétől a budapesti egyetem jogi karán tanszékvezető tanár (MÉL). – A szerk.]. Két év múlva kihoztak a pincéből, és a magasföldszintre kerültem, oda, ahol a könyvek beérkezését regisztrálták. Amikor fölkerültem, akkor derült ki, hogy rengeteg fenékbe rúgott ember van a könyvtárban. Köztük – és a régen ott lévők között is – remek emberekkel. Ez egy afféle szemétlerakó hely volt, a hajótörött kommunisták helye.

Mit csinál az ember egy könyvtárban? Színjátszókört. Mi írtuk a színdarabot, mi szerepeltünk benne, és a próbák óriásiak voltak. A próbákat a klasszikafilológus Dömötör Tekla, a történész Marót Miklós, Szász Károly vezette, szóval remek emberek [Dömötör Tekla (1914–1987) – folklórkutató, egyetemi tanár, a folklór, a klasszika filológia és a középkori irodalom történeti problémái vonzották. 1946–53–ban dolgozott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. 1953-ban az ELTE folklór tanszékére került. A népköltészet, a népszokások, a néphit és a népi színjátszás történeti rétegeit és európai összefüggéseit kutatta (MÉL); Marót Miklós (1928–2006) – 1950-ben végzett az ELTE magyar–francia–történelem szakán, járt az Eötvös Kollégiumba is, de onnan értelmiségi származása miatt 1948-ban kitették. 1951-ben beiratkozott az ELTE akkor indult könyvtár szakára. Húsz évig dolgozott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, majd 1980-ban az Egyetemi Könyvtár főigazgató-helyettesének nevezték ki (Márton Anita írása nyomán, „Népszabadság”, 2002. április). Az interneten olvasható egy írás Katsányi Sándor tollából, „Egy fejezet a Szabó Ervin Könyvtár múltjából” címmel, amely a korra jellemző adalékot közöl, egyben adalékot Marót Miklós portréjához is: „Mit jelentett a szakmának 1956? – Mai szakmai etikánk vastag betűs, elemi követelményként várja el a könyvtáraktól, hogy a használó szabadon és korlátozás nélkül hozzáférhessen az információhoz. Innét nézve a magyar közkönyvtárak a krónikánkban tárgyalt néhány év alatt a nulláról indulva nagyon fontos lépéseket tettek meg. A Központi Könyvtárban 1950–52 között a szabad hozzáférés elé hármas gát épült ki: az állomány egy részét hatósági kényszerrel zúzdába vitték; a megmaradt állomány egy részének katalóguscéduláit kiemelték az olvasói katalógusból;  az ügyeletes könyvtárosnak minden olvasó kérését felül kellett bírálnia, a nem megfelelőnek ítéltet elutasítania, feljegyezve az olvasó nevét és a kért könyv címét. 1953 után, a politikai tabuk megrendülésével párhuzamosan elkezdődött ezeknek a gátaknak az óvatos, fokozatos, vitáktól kísért lebontása. Döntés született az olvasók elől elzárt 150 ezer katalóguscédula részleges visszahelyezésére, majd 1956-ban a teljes visszaállítás mellett döntöttek. A nem megfelelő könyvet kérő olvasókkal való »beszélgetés« megszüntetését Marót Miklós harcolta ki 1955-ben, azzal érvelve, hogy »a beszélgetés jóformán sohasem sikerült, hiszen a könyvtáros az akkori körülmények között egy megtévedttel szemben az államhatalmat képviselte«" (www.epa.oszk.hu/01300/01367/00082/katsanyi.html); Szász Károly (1905–1980) – költő, könyvtáros, 1926-tól a Fővárosi Könyvtár munkatársa 1965-ig, nyugdíjba vonulásáig (MÉL). – A szerk.] Olyan volt nekem, mintha szanatórium lett volna. Újból tudtam nevetni, ezek az emberek szerettek, és én is szerettem őket.

A könyvtárban volt Román József is, aki érdekes figura volt. Szuper értelmiségi, hivatását tekintve asztalos. A két háború között kiment Franciaországba, ott részt vett a fegyveres ellenállásban, aztán hazajött. De itt nem kellett senkinek, és így Jóska is bekerült a könyvtáriak közé [Román József (1913) „Autodidakta. Asztalos szakiskolát végzett. 1929–1948 között asztalosként dolgozott, közben 1943–1944-ben a francia ellenállási mozgalom titkára Párizsban. 1949–1952: kiállításrendező; 1950–1959: könyvtáros, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos főmunkatársa; 1960–1966: az Élet és Tudomány kultúrrovatának szerkesztője; 1967–1971: a Képzőművészeti Alap Kiadó szerkesztője. … Kutatási területe: a modern művészet a praeraffaelitáktól napjainkig. 90 tanulmány, kritika, újságcikk szerzője” (www.artportal.hu/lexikon/muveszettorteneszek/). 12 önálló kötete jelent meg 1959–1999 között. – A szerk.]. Szellemes, kedves, okos, művelt pasas volt, és ő is részt vett a színházcsinálásban. A játszásban nem, ezzel szemben csinált egy xilofonegyüttest, és az együttesével ő nyitotta és zárta az előadásokat. Később megírta az életét, és abban a könyvben nagyon érdekesen és részletesen ír a könyvtárról és mindazokról, akik ott voltak [Távolodóban (önéletrajz), Budapest, 1990].

Az elkövetkezendő évek úgy teltek el, hogy végigjártam a könyvtár minden osztályát. Könyvtáros nem szerettem lenni – a katalogizálást halálra untam –, kivéve amikor a folyóiratteremben vagy az olvasóteremben voltam, mert ott emberekkel érintkezhettem.

A nagy fordulat Tamásnál is és nálam is – persze az én gondolkodásomra mindig nagy hatással volt Tamás – 1953-ban következett be. Ekkor kezdtünk el a saját fejünkkel gondolkodni. Összeadódott mindaz, ami személy szerint velünk történt, a koncepciós perek, és az, hogy Tamás észlelte a mezőgazdaságban és az ipari termelésben felmerülő nagyon súlyos problémákat. Nem tudom, mikor jelent meg Tamásnak egy cikke a paraszti gazdaság bővített újratermelésének lehetőségéről – ami szentségtörés volt, mert a dogma szerint ez lehetetlen volt –, ami óriási vihart kavart [Nagy Tamás ezt az álláspontját kifejtette a Petőfi Kör 1956. májusi ún. közgazdászvitáján („Amennyire helytelen volna valamiféle kisparaszti utópiába esni és azt hinni, hogy a mezőgazdasági termelés nagyarányú fellendülését, problémái megoldását meg lehet találni a kisparaszti gazdaságok talaján, ugyanolyan, talán adott pillanatban még nagyobb veszéllyel járó felfogás azt hinni, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatosan az egyéni parasztgazdaságok fejlődési lehetőségei számunkra nem döntően fontos kérdések”, in „A marxista politikai gazdaságtan időszerű kérdései”), és olvasható a Kelenföld Kiadó–ELTE / Budapest/ kiadásában megjelent kötetben „A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján” I. Két közgazdasági vita). – A szerk.]. Ettől kezdve Tamás az előadásaiban is, megnyilvánulásaiban is, cikkeiben is – bár nagyon nehezen írt, és rettenetesen kevés ideje lévén, keveset publikált – elkezdett az ellenzéki oldalra állni a tudósok körében.

Ráadásul 1953-ban Tamás ismét fölment Kiss Károlyhoz, és közölte, hogy összeházasodunk. Ez volt egyik nap, és a másik napon – már erre nem is emlékszem, hol és hogyan –, összeházasodtunk, és Tamás visszajött lakni. Ám ezután ismét csak nem valami szerelmes idill következett. Mert a kor olyan volt, hogy megint nagy viták, mozgás volt, és nem minden veszély nélkül.

Ebben az időben rendkívül eleven közélet folyt, mindenfelé nyilvános eszmecserék voltak, olyan kérdésekről, amelyek szemben álltak a hivatalos pártpolitikával. A magyar értelmiség kivonult a hivatalos pártkörből. Eddigre lezajlottak a koncepciós perek – rengeteg kisebb koncepciós per is volt, falun, városon, mindenfelé –, a Rákosi diktatúra kiteljesedett [lásd: Rákosi-korszak]. Ez volt az az időszak, amikor az értelmiség eszmélkedni kezdett, és vele mi is. Először cikkek jelentek meg. Például az „Irodalmi Ujság”-ban [Az „Irodalmi Ujság” 1950–56 között jelent meg, a Magyar Írók Szövetségének irodalmi és művelődéspolitikai hetilapja volt (főszerkesztő: Illés Béla), 1956 után megszüntették. (1957–1962 között Faludy György szerkesztésében Londonban, majd 1989-ig Párizsban jelent meg, Méray Tibor szerkesztésében.) – A szerk.] írók cikkei, a „Közgazdasági Szemlé”-ben szakmai cikkek, amelyek közgazdasági kérdéseket vetettek föl. Elkezdődött egy szellemi forrongás, ami aztán formát kapott, amikor létrejöttek a Petőfi-körök [„Petőfi Kör” néven majd csak 1956. október 20. körül alakulnak a „nagy” Petőfi Körön kívül máshol is vitaklubok (Győrött – ennek alapítóját, Földes Gábor színházrendezőt /sz. 1923/ hamis vádak alapján 1958-ban kivégezték –, Baján, Pécsett. De alakultak ezekben a napokban más neveken is hasonló rendeltetésű klubok: Hajnóczy Kör a jogi karon, Vasvári Kör a műegyetemen, Március 15. Kör a bölcsészkaron, Kossuth Kör Debrecenben). – A szerk.].

A Petőfi Kör 1956 szellemi, intellektuális előkészítése volt. De nem arról volt szó, hogy szocializmus helyett kapitalizmus legyen, hanem arról, hogy szakítani kell a meglévő forma szovjet, sztálinista jellegével. Olyan szocializmust kell csinálni, ami nem diktatórikus, hanem demokratikus és korszerű, beépítve azokat az új gondolatokat is, amelyek „A Tőké”-ben még nem lehettek benne.

Az első Petőfi Kör a közgazdászok Petőfi-köre lett, és az első ülésen Donáth Ferenc, Tamás és Szabó Kálmán [(1921), közgazdász, egyetemi tanár. 1954–1956-ban az Országos Tervhivatal főosztályvezetője. 1966-tól a gazdasági reformot előkészítő bizottság tagja, 1970–1990 között országgyűlési képviselő (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.] elnökölt. Fölvetették azokat a problémákat, amelyeket meg kell oldani, amelyeket nem lehet már tovább eltussolni. Ezt követte aztán az írók Petőfi-köre, a filmesek Petőfi-köre, a jogászok Petőfi-köre. És az emberek mentek, azt nem lehet elképzelni, semmilyen terem nem volt már elég nagy, mert akkora volt az érdeklődés.

1953 után Tamás a párt nagyra tartott közgazdászából – mert közben ő kandidátus, aztán a tudományok doktora lett – revizionista lett. Revizionista az volt, aki elméleti kérdésekben szembefordult a marxizmussal. A közgazdászok krémje és java revizionista lett. Ez súlyos dolog volt. Tamást minden pozíciójában meghagyták, mert nem tudtak nélküle meglenni, nem tudtak más embert beállítani az egyetemre, de pártoldalról ahol csak lehetett, szidalmazás, vádaskodás érte, és Tamást támadó cikkek jelentek meg.

Én ez alatt az idő alatt teljes jogú és azt hiszem, megbecsült és szeretett tagjává váltam a könyvtár közösségének. Már nem bántott senki, végeztem a dolgomat, csináltuk az irodalmi színpadot, lehetőleg kosztümös darabokban, mert az volt az igazi hecc. És eszembe jutott, hogy nekem nincs egyetemi végzettségem. Én valahol egyszer régen pedagógusnak indultam, milyen szép lenne, ha tényleg pedagógus lehetnék. Elhatároztam, hogy beiratkozom az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. A kérésemet, hogy engedélyezzék, azt hiszem, először 1953-ban nyújtottam be a Pártközpontba, de csak 1954-ben kaptam engedélyt. Természetesen csak esti egyetemre jelentkezhettem. Felvételi vizsgán kellett részt vennem, és felvettek. Lehetséges volt csak egyszakosnak jelentkezni, így én a magyar irodalom szakot kértem.

1954-től esti hallgatója lettem az egyetemnek. Visszagondolva, egyszerűen nem tudom, hogy bírtam erővel. Mert dolgoztam rendesen napi nyolc órát a könyvtárban, aztán ott volt a két gyerek, és ott volt az egész szerencsétlenné vált életem. És mindemellett még tanulni kezdtem. Az egyetem hat évig tartott. Kisebb adagokat lehetett csak elvégezni egy-egy évben, ezért tartott hat évig.

1956 fantasztikus év volt. Emlékszem, januárban földrengés volt. Reggel fél hét, hét tájban. Bementem Tamáshoz, és fölráztam, hogy te, idefigyelj, földrengés van. Tamás azt válaszolta, hogy csak egy teherautó megy le az utcán, és tovább aludt. Aztán volt egy hóvihar tavasszal, szóval mindenféle gonosz jel volt. Nagy Imre hatvanadik születésnapja nyáron volt, nem tudom pontosan megmondani a napját [Nagy Imre 1896. június 7-én született. – A szerk.], és Tamás is, én is meg voltunk híva. Nagy Imre az Óra utcában lakott. Nekünk volt egy képzeletbeli ávósunk, a Tarafás elvtárs, és hogyha a telefonunk elkezdett recsegni, amit nyilván lehallgattak, akkor azt mondtuk egymásnak, hogy a Tarafás elvtárs itt van, és köszöntöttük is Tarafás elvtársat. Na amikor mentünk Nagy Imréhez, akkor mondtuk, hogy a Tarafás elvtársnak ma délután mennyi dolga lesz.

A villa tele volt közéleti emberekkel, a művészélet, a tudományos élet, az irodalmi élet egésze ott volt. És előttem van, hogy Tamás belép, én mellette, és jön Nagy Imre szemből, megfogja Tamást a két karjánál, és azt mondja: „Tamás, most aztán életre, halálra.” Ez olyan megdöbbentő volt! Ma se tudom, amikor pedig már mindenen túl vagyunk, hogy akkor és ott Nagy Imre mire gondolt, hisz ő nem készült forradalomra!

Október huszonharmadikán [lásd: 1956-os forradalom] a könyvtárban voltam, Tamás az egyetemen, Mulika az iskolában. És híre ment, hogy a műszaki egyetemről a diákok gyűlést fognak tartani a Bem-szobor előtt. A könyvtárban őrült nagy izgalom lett, és mindenki, aki akart, elment a gyűlésre. Azt hiszem, déli kettőkor lehetett. Elképesztően sokan voltak. Én a könyvtárosokkal voltam, emlékszem, Sarkadi Imre író is beszélt, meg Veres Péter meg még sokan. Onnan mentünk át Pestre, végig a hídon. Már nem tudom, hova mentünk, azt tudom, hogy már sötét volt, és én az Országház téren álltam. Nagy Imre jött, beszélt, és elkövette azt a hibát, hogy az „elvtársak” megszólítást használta, amire felmorajlott a tér. Aztán javított, hogy „barátaim”.

Egy privát emlékem, hogy ott állok, és egy trencskóba öltözött fiatalember jön, és azt mondja: rádióhoz, rádióhoz, rádióhoz. És a körülöttem lévő emberek elindulnak. Én hazaindultam, de előtte még megpróbáltam az Akadémia utca felé menni, a Pártközpontba, hogy hátha ott van Tamás, de nem lehetett megközelíteni a Pártközpontot.

Tamás nagyon későn jött haza. Másnap én bementem a könyvtárba, és másnap megalakult az Értelmiség Forradalmi Bizottsága, aminek Tamás elnökségi tagja lett. Szerkesztettek egy kiáltványt, és sokszor voltak a Parlamentben. Csinálni szerettek volna valamit, de a Parlamentben kézen-közön elvesztek a feladatok. Nagy Imrével Tamás egyszer vagy kétszer tudott beszélni, de abból sem lett semmi. Donáthtal ő személyesen többször, én pedig egyszer este beszéltem telefonon. Donáth valahogy megsérült, és jobb híján egy tank vitte hazafelé. Onnan beszélt, nem tudom, milyen telefonon. Borzasztó szomorú volt, és arról is beszélt nekem akkor, hogy olyanok is hallatják a hangjukat, akiknek itt semmi keresnivalójuk nincs, és olyan jelszavak vannak, amelyek nem a mi jelszavaink.

Mulikának nem volt sulija, és sorban álltunk kajáért, kenyérért a Városmajor utcában. Tamás hol itthon volt, hol nem. Egyszer merő lelkiismeret-furdalásból ő is hozott kaját valami üzletből egy hátizsákban, de annyit, hogy majd megszakadt alatta.

A forró napok alatt Aczél György is mindennap megjelent nálunk, hogy Tamással beszéljen. Ők a Szilágyi Erzsébet fasorban laktak akkor. És aztán november nyolcadikán hallottuk lenn dübörögni a Városmajor utcában a szovjet tankokat. Aczél akkor is följött estefelé, és megkérdezte Tamástól, hogy belép-e a pártba. Erre Tamás azt válaszolta, hogy először meg kell nézni, milyen lesz az a párt. Sztálinista lesz-e vagy emberarcú. Emlékszem, én szemben álltam Aczéllal, és láttam a szeme villanását.

A forradalom utáni napokban még Kossa István hívta Tamást, hogy szeretné, ha ő lenne a pénzügyminiszter-helyettes [Kossa István (1904–1965) – politikus, 1945-től a legkülönbözőbb állami, pártbeli, szakszervezeti stb. munkakörei voltak (volt SZOT-főtitkár, országgyűlési képviselő, többféle minisztérium élén állt, többféle országos hatáskörű hivatalnak vagy szervezetnek volt vezetője /többek között egy időben az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke is volt/). Három alkalommal volt pénzügyminiszter: 1949 júniusától 1950 februárjáig, 1956. október 27. és november 3. között, majd 1956. november 12-től 1957. május 9-ig (MÉL). – A szerk.], de körülbelül egy hét múlva, este tizenegykor csöngettek. Kinyitom az ajtót, és ott áll sok fegyveres ávós. Jöttek Nagy Tamásért. Még a frontra kötöttem egyszer Tamásnak egy nagyon meleg kabátot, és annak elöl nagyon sok gombja volt. Ezt a kötött kabátot adtam rá, de úgy reszketett a kezem, hogy nem tudtam a sok gombot rendesen begombolni. Tamást elvitték, kimentem a teraszra, és láttam, hogy körül van véve a ház. Elöl állt egy platós teherautó, és Tamást arra tették föl.

A Fő utcába vitték, és az éjszakát a Fő utca udvarán töltötte, szemben a fallal, feltett kézzel [„A forradalom előtt a Gyorskocsi utcában (Fő utcában) működött az államvédelem vizsgálati osztálya, ugyanitt volt az ávó börtöne, és itt működött a kiemelt ügyekben eljáró különleges bíróság. A forradalom leverését követően a rendőrségen belül létrehozott politikai nyomozó főosztály örökölte meg az épületet. Itt tartották fogva a legfontosabb elítélteket, itt folytak az ő kihallgatásaik, és a bírósági tárgyalások is – ugyanúgy, mint 1956 előtt” (server2001.rev.hu/oha/oha_browse_lexicon.). – A szerk.]. Ezt követően egy magas rangú orosz tiszt hallgatta ki, és a tolmács egy volt diákja volt az egyetemről, aki azt mondta Tamásnak, hogy csak a legszükségesebbet, professzor elvtárs, csak a legszükségesebbet. Két hétig volt benn. Nem bántották, javarészt csak kihallgatták.

Én persze nem tudtam, hogy hol van, és elkezdtem keresni. Senki se tudta, hogy hol van, illetve aki tudta, letagadta. Ez borzasztó volt. Többször bementem Friss Istvánhoz is. Friss István egy nagyon konszolidált és magas színvonalú polgári családnak volt a fia. Moszkovita volt, tehát azok közé tartozott, akik az 1919-es események után kimentek Szovjetunióba. Közgazdász volt, művelt ember, és miután hazajött, többféle tisztsége volt a pártban. A Központi Vezetőségnek is tagja volt, és amikor megalakult a Közgazdaságtudományi Intézet, akkor Friss lett a vezetője [Friss István (1903–1976) – közgazdász, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1929-1933-ban kommunista szervező munkája miatt börtönbüntetést kapott. 1935–1945 között Moszkvában élt. Mint közgazdász részt vett az 1946. évi stabilizáció munkájában, az 1948–49. évi államosítások kidolgozásában. Az MKP (majd MDP, majd 1956-tól 1962-ig az MSZMP) gazdaságpolitikai vezetője, 1954-től, megalapításától igazgatója volt az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének (1974-ig), főszerkesztője volt a „Társadalmi Szemlé”-nek (1955–56), ill. a „Népszabadság”-nak (1956–57). – A szerk.].

Egyszer éppen Frissnél voltam az Intézetben, amikor nyílt az ajtó, és Tamás lépett be két fegyveres és a tolmács kíséretében. Kinyitotta a széfjét, a két fegyveresnek odaadta a revolverét, és ezzel Tamás szabad volt. Azt mondta, az volt a szerencséje, hogy a kihallgatója, az a magas rangú szovjet tiszt értelmiségi volt, akivel nagyokat beszélgettek.

1956 után Tamás egyrészt nagyon fontos, másrészt gyűlölt ember lett. 1957-ben Tömpe István [Tömpe István (1909–1988) – 1956. december – 1958 között a belügyminiszter első helyettese  volt, és a BM karhatalmi erők vezetője. – A szerk.] vezetésével egy nagyon komoly vizsgálat indult a Közgazdaságtudományi Intézet ellen, azok ellen, akik így vagy úgy részt vettek az 56-os eseményekben. Arról volt szó, hogy kit kell eltávolítani, és a javaslat az volt, hogy többekkel együtt el kell távolítani Tamást is. Amikor ezekre a vizsgálatokra sor került, akkor Friss István tiszteletre méltóan állt ki a munkatársai mellett. Különösen amikor Tamásra és Erdős Péterre került sor [Erdős Péter (1910–1990) – közgazdász, egyetemi tanár, az MTA tagja. Eredetileg mérnök, közgazdász pályafutása 1948-ban kezdődött, a közgazdasági elméletek történetét oktatta az akkor megnyílt Közgazdaságtudományi Egyetemen. Vezetője volt a régi Közgazdaságtudományi Intézetnek 1952-ig, az Intézet felszámolásáig, amikor eltiltották az oktatói és tudományos munkától. Akkor rehabilitálták, amikor Nagy Imre megalapította a mai Közgazdaságtudományi Intézetet. A gazdasági reformfolyamat megalapozói közé tartozott (MÉL). – A szerk.]. Nemrég tudtam meg, hogy Kádár János írt egy levelet Friss Istvánnak, amelyben szemrehányást tett neki, hogy miért állt ki a szocializmus ellenségei mellett. Kádárról tudott volt, hogy nem szerette az értelmiséget, idegenkedett tőle, nem bízott benne. Ezen belül pedig Tamást egész különösképpen rühellte. Abban, hogy Tamás azok után a munkák után, amiket végzett, soha egy dicsérő szót nem kapott, abban erősen benne volt Kádár.

Kádár azt írta Frissnek abban a levélben, hogy Tamás „egy és más helytelen közgazdasági tétele a pártaktívánk egy részében komoly nyugtalanságot keltett”, és hogy nem tudja, hogy „a magyar népnek volt-e egyáltalán eddig két kiló kőpor ára haszna abból, hogy egy Nagy Tamás nevű közgazdász ténykedett és ténykedik a magyar társadalmi életben, de politikai kára elég jelentős volt, ezt állíthatom”. Viszont elismerte Tamás iskolázottságát és szervezőkészségét, és kijelentette, hogy egyértelműen ő a legalkalmasabb az Intézet általános osztályának vezetésére, és nem kívánatos lehetetlenné tenni a közgazdaság-tudomány területén való kutatótevékenységét sem. Ami azt jelentette, hogy nem tudják Tamást nélkülözni.

Így Tamás lett az, aki összefogta a „hogyan továbbra” vonatkozó kutatómunkát. Pedig ez a „hogyan tovább” nála a reformot jelentette. Úgy képzelte el, hogy államilag ellenőrzött piacra van szükség, ahol bizonyos szektorok, például a hadügy, az egészségügy stb. nem tartoznak a piaci versenyzők közé. Tamást tehát nem rúgták ki, de 1957-ben vagy 1958-ban, nem tudom, mikor, kizárták a pártból. De úgy – és ez teljesen példátlan –, hogy megmaradt egyetemi tanárnak, tartotta az előadásait, vezette az általános osztályt a Közgazdaságtudományi Intézetben, sőt az Intézet helyettes vezetője is lett.

Közben még 1956 után elhatároztuk Tamással, hogy leválasztjuk a lakás egy részét, mert kisebb lakás is elég nekünk. És ha kisebb a lakás, akkor nekem nem kell segítség sem, elég lesz egyszer egy héten egy takarítónő. Úgyhogy Máriáék – Mária akkor már nem csak Sidó Mária volt, hanem Filácz Ferencné – visszamentek Somlóvásárhelyre. Mária nyolcvanhárom éves, de még most is mindig jelentkezik. Fura csaj volt. Szeretett és gyűlölt bennünket egyszerre. Emlékszem, egyszer jöttem haza, és hallottam, hogy valaki ver valakit a szobájukban. Biztos voltam benne, hogy az a nagy behemót Filácz veri a Máriát. Berohantam, hogy megvédjem, de tévedtem, a Mária verte a Filáczot.

Tehát eldöntöttük, hogy nem kell nekünk nagy lakás. Volt egy Kádár Iván nevű közgazdász, aki akkor nősült, és nem volt lakása. Ezt egyszer elmondta nekünk, mire felajánlottuk, hogy a lakás leválasztandó részét odaadjuk neki. És ingyen odaadtuk. Jött az illetékes mesteremberekkel, megcsinálta a leválasztást, és idejöttek családostul. Mi, Tamással és a gyerekekkel maradtunk a nagyobb részben, ők pedig beköltöztek a kisebbe. Körülbelül másfél, két évig éltek itt, aztán eladták a lakást, vettek maguknak egy nagyobbat valahol. Ezután különböző emberek jöttek, például egyszer a Kucsákék. Kucsák kőműves volt, és mindig részeg. Legvégül egy amerikai újságírónő lakott itt, aki ideiglenesen élt Budapesten.

1960-ban befejeztem az egyetemet, méghozzá vörös diplomával, ami azt jelenti, hogy jelesnél rosszabb vizsgám nem volt. Sokat kellett tanulnom, úgyhogy akkoriban sokat cigarettáztam, és sok kávét ittam, mert soha nem aludtam többet, mint négy órát egy nap. Amikor végeztem, akkor Ilku Pál volt az oktatási miniszter – ha jól emlékszem [Ilku Pál (1912–1973) – 1946–48-ban Pécsett az MKP párttitkára, majd az MDP KV agitációs és propaganda osztályának vezetője volt. 1948-tól a Honvédelmi Minisztérium agitprop osztályának vezetője, 1952-től a Magyar Néphadsereg vezérőrnagya, a Politikai Főcsoport főnökhelyettese, majd 1958-ig vezetője. 1957-től 1958 februárjáig honvédelmi miniszterhelyettes, 1958–1961-ig művelődésügyi miniszterhelyettes, 1961–1973-ig művelődésügyi miniszter (MÉL). – A szerk.], ő ugyanakkor volt a pártiskolán, amikor én –, és ő segített, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba kerüljek tanárnak.

Bizonyos szempontból életem egyik legszebb korszaka következett ekkor, a tanári korszakom. Utólag sajnálom, hogy miért csak húsz év volt, és miért nem több. Funkcionárius koromban nagygyűléseket tartottam tízezres tömegek előtt, de nem fogom elfelejteni, hogy első nap, amikor bementem az első b.-be órát tartani, milyen lámpalázas, milyen izgatott voltam. Az osztálykönyvben nem lehetett elolvasni az írásomat.

A Szilágyi Gimnázium budai elitgimnázium volt, lánygimnázium, és az volt az utolsó lányévfolyam, ahol én kezdtem. A következő évfolyam már koedukált lett. Jól tanítottam, és nemcsak tanítottam, hanem nagyon jó emberi kapcsolatom is volt a diákokkal. Azt hiszem, a saját középiskolai emlékeim segítettek abban, hogy hatékony és jó tanár legyek. Csináltam irodalmi színpadot is, ami mindnyájunknak nagy örömöt okozott. Akkor tűnt föl Juhász Ferenc meg Nagy László, és azokat a hosszú verseket földolgoztuk színpadra. Nem tudom már, hogy mi mindent adtunk elő, de tudom, hogy kortárs irodalomból adtunk elő abban az iszonyúan konzervatív iskolában.

Egyszer az önképzőkörbe Németh Lászlót hívtuk meg Tolsztoj halálának vagy születésének nem tudom, hányadik évfordulójára [1949-től, hódmezővásárhelyi tanári évei után Budapestre visszatérve, az irodalmi életből kiszorult Németh László (1901–1975) műfordításból élt: lefordította Ibsen, Shakespeare, Lev Tolsztoj, Alekszej Tolsztoj, Groszman, Gladkov, Goncsarov, Puskin stb. számos művét. – A szerk.]. A lányokkal vittük a terembe a székeket, és jött az igazgatónő, és megkérdezte, hogy mi lesz itt, mire készülünk. Mondom, hogy Németh László jön a Tolsztoj-centenáriumra. És akkor az igazgató megkérdezte, hogy ki az a Németh László.

Kezdettől fogva úgy volt, hogy volt egy életem a diákokkal, akik idős barátjukként és tanárjukként elfogadtak, és volt az állandó harcom a kollégákkal és az igazgatósággal. Az egész tanárságom idején nyolc fegyelmim volt. Fegyelmi volt abból, hogy Mikszáth Kálmánt miért nem Király István könyve alapján tanítom. Hát azért nem tanítottam Király István könyve alapján, mert az egy rossz, ferde szemléletű könyv volt [Király István (1921–1989) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1971-től országgyűlési képviselő volt. Az MSZMP vezető művelődéspolitikusa volt. (1952-ben jelent meg monográfiája Mikszáth Kálmánról, melyben az író realizmusát igyekezett bizonyítani.) (MÉL) – A szerk.]. Fegyelmi volt abból, hogy miért ülök a Vérmezőn a padon a tanítványaimmal tanításon túl. Miért nem csak iskolai kapcsolatom van a tanítványaimmal, ahogy az illik? Miért járok hétvégeken a tanítványaimmal be nem jelentett kirándulásokra? Miért járnak föl a tanítványaim hozzám?

Fárasztó volt. És különben is, az egész tanítási időm alatt én sohasem a már egyszer végigment anyagot rágtam, hanem mindig újból az osztályhoz, azoknak az érdeklődéséhez idomítva adtam elő, ismertettem egy-egy irodalmi korszakot. És ebben az ismertetésben nem csak irodalom volt, hanem zene is, és hihetetlenül sok beszélgetés. Azokban az osztályokban, ahol osztályfőnök voltam, az osztályfőnöki óra mindig az utolsó óra volt, mert tudtuk, hogy a megbeszélnivalót nem tudjuk egy óra alatt teljesíteni. Volt úgy, hogy délután háromig, négyig ültünk ott.

A Szilágyiban körülbelül tizenkét évet tanítottam, és nem jut eszembe, hogy mi volt az utolsó fegyelmim, amikor az igazgató azt mondta, hogy már védett korban vagyok – tehát túlléptem az ötvenötödik évemet –, ezért nem rúghat ki, de nem ad órát. Mentem az utcán, és sírtam. És szembejött velem a Vágó apuka. Vágó apukának két lányát tanítottam, és nagyon jóban voltunk. Döbbenten kérdezte, hogy mi bajom van, és mondtam neki, hogy nem akarnak órát adni. Vágó apuka a Belkereskedelmi Minisztérium oktatási osztályának volt a vezetője, és hozzá tartoztak a szakközépiskolák. Másnap fölhívott, hogy nem akarom-e otthagyni a Szilágyit, és elmenni egy szakközépiskolába tanítani. Sőt igazgatóhelyettesnek! Így kerültem aztán a Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskolába a József Attila lakótelepre.

Itt egy teljesen más világ várt rám. Nem gimnázium, hanem szakközépiskola, fiúk alig voltak, és az osztályban nem volt olyan gyerek, akinek a szülei gimnáziumi érettségivel rendelkeztek volna. Leginkább Pest környéki téesztagok, autóbuszsofőrök, kamionsofőrök voltak az apák, a mamák pedig kereskedelmi alkalmazottak. Itt a tanításnak egy egészen más színvonalát kellett megtanulnom, de itt is nagyon jó volt. Nagyon sokat kellett könyvekből fölolvasnom, az anyagot értelmezni, megbeszélni a gyerekekkel együtt. Hihetetlen, hogy ezek a gyerekek mennyire fogékonyak voltak. Itt már nem volt irodalmi színpad, de csináltunk irodalmi délutánokat, amikor ha valakinek megtetszett valami, behozta, fölolvasta, és megbeszéltük. Persze bekerült mindenféle hülye giccs meg mindenféle szemét, de akkor azt beszéltük meg, és arra igyekeztem őket rávezetni, hogy az miért nem irodalom. Akkoriban nagyon jó folyóiratok voltak, az „Új Írás”, a „Kortárs” és a többi, úgyhogy ezeket adtam a gyerekeknek. Végül az első osztályból, amelyik velem érettségizett, kilencen mentek óvónői pályára, tehát pedagógusnak.

A baj csak az volt, hogy itt is volt tantestület. A tantestület kollektíve előfizetett a „Burdá”-ra, a tantestületi szobában két nagy földig érő tükör volt, varrógépek voltak, és a kollégák szabtak, varrtak, próbáltak maguknak. És a fő téma nem a gyerekek voltak, nem a tanítás, hanem a cucc, a ruha. Az igazgató egy néhai ferences rendi szerzetes volt, aki 1944-ben kiugrott a rendből, és hopp, beugrott a kommunista pártba. A legcinikusabb ember, akivel életemben találkoztam. Varrni akartok? Varrjatok. Ott a tükör, ott a varrógép. És a jelmondat az volt: a gyerek legyen boldog, hogy ide járhat! Nekünk semmi tennivalónk nincs. Pedagógia meg ilyenek, ugyan kérem!

Itt nekem nem lehetett fegyelmiket adni, mert igazgatóhelyettes voltam, meg Vágó Sándor vitt oda, de hihetetlen volt a pedagógiai, a tanári magányom. Tanítani nagyon szerettem, de ezzel a burdás tantestülettel és ezzel a hihetetlenül cinikus igazgatóval nagyon nehezen tudtam megérteni magam. Aztán négy vagy hat év múlva, ezt nem tudom pontosan, a Lengyel Gyulából is kiraktak. Amikor Vágó apuka engem odavitt, akkor azt mondta az igazgató, hogy ez addig szól, amíg ő nyugdíjba nem megy. És valóban, amikor nyugdíjba ment, akkor az én állásom is megszűnt. Ezután bekerültem a Belker Főiskolára, ahol aztán nyelvhelyességet és nyelvtörténetet tanítottam.

Úgy tűnik, hogy az egész életemen végigmegy az, hogy engem mindenhonnan kizárnak, kirúgnak. De azt hiszem, hogy nem én voltam kötözködő és elviselhetetlen, csak bizonyos elvekhez ragaszkodtam. És ha a Lengyel Gyulában például egy olyan burdás kolléga fél órával később ment be, mint az órakezdés, és az osztály táncolt a padok tetején, akkor én ezt szóvá tettem. De amikor manapság rám csöngetnek ötvennégy-ötvenöt éves urak és hölgyek, a volt tanítványaim, akkor közöttük vannak lengyelgyulások is.

Közben a hatvanas évek második felében nekiindult a reform [lásd: Új gazdasági mechanizmus], és Tamás elképesztően sokat dolgozott [Az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkárának, Nyers Rezsőnek a meghívására 1964–1966 között a gazdasági reformot előkészítő bizottság, az ún. mechanizmustitkárság vezetője volt, majd 1970–1972-ben a reform tapasztalatait felülvizsgáló szakmai bizottság titkára. – A szerk.]. Magyarország – és ez a kádári vezetés érdekessége – az egyetlen táborhoz tartozó ország volt, amelyik a reform útjára lépett. De hogy meddig megyünk el, azt mindig az döntötte el, hogy Hruscsov elvtárs, Brezsnyev elvtárs mit visel még el Magyarország részéről. Ezt mindig szem előtt kellett tartani.

Valamikor ekkortájt egyszer Tamás azzal jött haza nevetve, hogy megszállták a kínaiak. Körülbelül nyolc-tíz kínai közgazdász jött hozzá, és egy hétig ott ültek nála, hogy mondaná el a magyar reformgondolatok lényegét. Mennyiben akarja megváltoztatni a központi utasításos rendszert, a tervgazdaságot, mi az, ami piaci, mi az, ami nem. Körülbelül két hónapra rá kapott is egy angol anyagot a kínaiaktól, amiben azt írták le, hogy amit Tamás elmondott, azt hogyan lehetne adaptálni kínai viszonyokra.

Tamás tanított, és az Intézet is egy remekül megszervezett organizáció volt. Iparágak, termelési ágak szerint különböző bizottságok voltak, a legnagyobb szakértőkkel, és a tetején ott állt Tamás. Ő tekintette át ezt az egészet, és ők csinálták a reformprogramot az utolsó pillanatig. Magyarország mezőgazdasága olyan volt akkor, hogy Dániából jöttek megnézni a magyar szövetkezetet. Az életszínvonal a legmagasabb volt a táborban, és a maga módján, idézőjelben, a szabadság is a legnagyobb volt. Nem volt még egy ország, ahol utazni lehetett. Jó, nálunk is csak háromévenként egyszer, és nagyon kevés pénzzel, de ezt igénybe is vette, aki tudta [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél].

Tamás 1964-ben visszakerült a pártba is. Ez úgy történt, hogy valami értekezlet volt, és Csikós-Nagy Béla szólt Tamásnak, hogy az értekezletre menjen be a Pártközpontba [Csikós-Nagy Béla (1915–2005) – közgazdász, akadémikus. 1946–48-ban a Gazdasági Főtanács főtitkárhelyettese, majd az Országos Tervhivatalban dolgozott, majd miniszterhelyettes volt (Helyi Ipar Minisztériuma, majd a Könnyűipari Minisztérium); elnöke volt  az Országos Árhivatalnak (1957–67), ill. az Országos Anyag- és Árhivatalnak (1967–84). A Magyar Közgazdasági Társaság elnöke volt (1970–1990) (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Erre Tamás mondta, hogy a portánál szóljanak, hogy engedjék be. Csikós-Nagy teljesen meghökkent, hogy Tamás nem párttag, és egy nap alatt elintézte, hogy kitöltsék a párttagsági könyvét. Ebben az a szép, hogy Csikós-Nagy a háború előtt Imrédy Béla köréhez tartozott – ami erőteljesen jobboldali kör volt –, az után lépett be a Kommunista Pártba, ahol neki aztán soha semmi baja nem lett.

Eközben Mulika lányunk a Gorkij iskolába járt 1956-ig, amikor a Gorkij iskola megszűnt. Ő ekkor nyolcadikos volt, és a Városmajor utcai iskolában fejezte be az iskolát. Ettől kezdve Muli rossz tanuló volt, és tudtam, hogy sokat lóg. A Táncsicsba járt gimnáziumba, és ott is rossz tanuló, olyan hármas volt. Ekkoriban nagyon keveset beszélt, sokat olvasott. És én nem voltam annyit otthon, nem voltam annyit vele, velük, mint amennyit kellett volna. A tanárság nem napi öt óra vagy hat óra munka. Az ember hazajött az iskolából, leült az íróasztalához, és készült másnapra. És egy magyartanárnak ott voltak a dolgozatok is. Nagyon sokat dolgoztam, és ezt meg is kaptam szemrehányásként a lányaimtól. Hogy nem voltam eleget velük. Azt hiszem, Mulika mondta egyszer, hogy nem könnyű a ti gyereketeknek lenni.

Mind a két gyerek szeretett lejárni nyáron Somlóvásárhelyre Sidó Máriához. És szerettek ott a szüreti munkákban részt venni, iszonyúan szerették a paraszti életet élni. Egyszer Muli valami aratásban is részt vett, és telefonon megtudtam, hogy meg van gyűlve a lába, valami megsebezte. Hazautazott, és rettenetes állapotban volt, úgyhogy rögtön kórházba kellett vinni. Igen szerettek Somlóvásárhelyen lenni, ami biztos, hogy nem növelte az irántam való szeretetüket.

Amikor Tamással el voltunk válva, akkor Mulika ment mindig Tamással nyaralni, én pedig itthon voltam Marival. De előtte, 1947-től, és az után is, hogy újra együtt voltunk 1953-tól, általában két hétig Balatonőszödön nyaraltunk – ott volt egy elegáns pártüdülő –, vagy a Tervhivatal üdülőjében Révfülöpön, és az Akadémiának is volt üdülője Világoson. Közösen jártunk nyaralni. Az akadémiai üdülő azért volt jó, mert ugyanazon a helyen kaptunk mi is egy szobát, a gyerekeknek pedig olyan tizenhat éves korig volt egy külön ház, és ők ott laktak. Külföldre akkoriban nem lehetett menni, de emlékszem, amikor Mulika érettségizett, akkor befizettük egy moszkvai útra. Jól beszélt még akkor oroszul. Azt hittem, hogy valami óriási csodálattal fog hazajönni, de nem. Nem voltak különösebb élményei Moszkváról.

Amikor aztán már lehetett külföldre menni, akkor mindig ketten utaztunk Tamással. Nagyon szerettünk ketten utazni. Tamás vezetett, és ha elfáradt, akkor megkért, hogy énekeljek. Voltunk Olaszországban, Spanyolországban, Törökországban, a Szovjetunióban, Svédországban. Voltunk Izraelben is. Tudniillik oda elment három iskolatársnőm, és egy hónapot voltunk náluk. Nem szeretnék ott élni, de nagyon érdekes volt.

Bárhol is voltunk nyáron, mindig kempingben voltunk. Nagyon szerettük a kempinget, mert ott lehetett találkozni a világgal. A jobbunkon egy holland, a balunkon egy kanadai, mögöttünk egy amerikai, és az ember mindenkivel tud beszélni. Óriási dolog volt. Emlékszem, Tamással valamelyik kempingben Ravenna környékén nagyon összebarátkoztunk egy holland házaspárral. Akikkel azon kívül, hogy együtt jártuk a néznivalókat, este ültünk a sátor előtt, és iszogattunk, beszélgettünk.

Van egy furcsa adottságom. Például ha holland, svéd újságot olvasok, megértem, mert nagyon jól tudok németül, a latin nyelveket pedig azért értem, mert az iskolában latinul tanultam, meg franciául is tudok. Az angolhoz való viszonyom ugyan zavaros – volt egy néni, akihez jártam, de tanfolyamra nem volt időm –, beszélni csak konyhanyelvet tudok, de meg tudom értetni magam, és valahogy értem is. Egyszer Olaszországban voltunk Tamással, és egy pasassal hosszan beszélgettünk olaszul az Olasz Kommunista Párt új vonaláról. Tamás ilyenkor mindig nevetett rajtam, mert azt mondta, ha kínaiak lennének ott, akkor a kínaiakkal is beszélgetnék.

Tamás mindig meg volt híva német nyelvterületre egyetemekre. Voltunk egy fél évet Grazban – akkor én szabadságoltam magam az iskolából. Aztán Berlinben, Göttingenben, és a siegeni egyetemen is volt Tamás egy évig. És mindenütt barátokat szerzett. Máig az egyik legkedvesebb barátunk a bajorországi báró Bechtoldsheim család, a legrégibb német család. Bechtoldsheiméknek öt gyerekük van, mélyen katolikusok, de például a pápát is kritizálják. A vallásuk az egy dolog, és azon kívül szabad, gondolkodó, művelt emberek. Nagyon sokszor voltunk náluk az ősrégi kastélyukban, és ők is voltak nálunk.

Egyszer, a varsói és a pesti Akadémia közötti csereüdülés keretében volt egy kéthetes nyári utazásunk Lengyelországba, Zakopanéba. Autónk még nem volt, vonattal mentünk. A vonaton barátkoztunk össze doktor Elődi Pál  [1927–2002, egyetemi tanár] biokémikussal és a feleségével. Elődi Pali a Biokémiai Intézetben dolgozott. Tizenhét éves korában Auschwitzban volt az apjával együtt, és amikor fölszabadult a tábor, akkor az apját a hátán cipelte haza. A felesége, Zsuzsa ugyancsak biokémikus volt. Ő egy szegény zsidó családnak a lánya volt, aki első menetben még varrónő volt, és az egyetem elvégzése után most a tudományok doktora. Elődiék nagyon jó barátaink lettek, és fantasztikusan jókat kirándultunk együtt.

Autónk a hatvanas évek legvégén lett, egy Skoda Octávia. Kellemes halványlila volt – az ember akkor nem válogathatott –, aztán volt Wartburgunk, és azután jöttek a Ladák [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Én soha nem tanultam meg vezetni, mindig gyalogos voltam. Amíg busz nem járt erre, addig gyalog cipeltem fel mindent. Szoktam is mondani, hogyha egymásra raknák azt, amit én fölcipeltem, akkor egy második Kis-Sváb-hegyet lehetne lerakni belőle. Hűtőgépünk sokára lett, még a felszabadulás után is sokáig járt az utcában a jeges, akitől vödörben hordtuk a jeget. Tévénk akkor lett, amikor Mari leérettségizett, 1968-ban. Nem akartuk, hogy tévé legyen, amíg ő iskolába jár. Az életmódunkra jellemző, hogy csináltatott ruhánk soha nem volt. Készen vettük a ruhákat, amiket a Városmajor utcában lakó Grasszelliné igazított ránk. Jellemző az is, hogy senkinek nincs fülbevalója. Mindig nagyon puritánul, egyszerűen öltöztünk, de nagyon csinosan. Volt egyszer egy héten bejárónőm, ő vasalt ágyneműt, ruhát, de ha kellett, mi is vasaltunk, a lányaim is.

Máig őrzöm Mari lányom egyik iskolai dolgozatát. Nem tudom, mi volt a címe, „A család”, vagy nem tudom, mi, és Mari azt írta benne, hogy vasárnap reggelizünk, és reggelizés közben sokat beszélgetünk. Ebéd után apukám és anyukám leülnek kávézni, mi is odaülünk, és sokáig beszélgetünk. Ebből az írásból az derül ki, hogy nagyon sokat beszélgettünk, és ez így is volt. De ez az asztalnál beszélgetés – ez az ebéd utáni tislizés, ahogy mi neveztük –, ez valahogy a gyerekeink családjában már nem folytatódott.

1973-ban, nyolcvanöt éves korában halt meg az anyám. A halálát megelőzően tizennégy évig vak volt, zöldhályog glaukóma miatt. Fantasztikusan fogadta el a vakságát. Ült a fotelban, a Szív utcában, hallgatta a rádiót magyarul, németül, franciául. A Szív utcai ház körfolyosós volt. Anyám fogott egy főzőkanalat, és elment sétálni a gangra úgy, hogy a főzőkanálnak a hegye a folyosó rácsához ért, és az mutatta neki, hogy merre kell menni. Soha nem voltak hangulatingadozásai, soha nem volt türelmetlen. Kedves volt élete végéig.

Anyám apám halála után nem ment még egyszer férjhez, végig együtt maradt a bátyámmal. Antinak valami borzasztó kötődése volt a mamához, azt mondta, hogy nem tud élni a mama nélkül, még nászútra is hármasban mentek. A felszabadulás után alakult egy nagy vállalat, a Magyar Gyapjúértékesítő Vállalat. Ez alá a vállalat alá tartozott a magyar juhászat, ez gyűjtötte be a gyapjút, export, import, szóval egy nagy vállalat volt, és Anti ennek lett a vezérigazgatója, amit igen kiválóan csinált. A felszabadulás után megszületett Margit két gyereke is, először András, majd két-három év múlva Kati, és mind ott laktak a Szív utcában.

A Szív utcai lakást valamikor a hetvenes évek végén Antiék megvették öröklakásnak, mint ahogy mindenki megvette a lakását, amikor a tanácstól meg lehetett venni. Közben a Soroksári úti házat eladták, és a dolgokat Anti intézte, nekem azokba beleszólásom nem volt. A mi kettőnk élete nagyon külön ment, és csak nagyon laza kapcsolatunk volt. Később eladták a Szív utcai lakást is, vettek egy villaházat a tizedik kerületben, és odamentek lakni. Ott nagy kert is van, sőt külön madárház is. A madarak olyannyira végigvonultak Anti életén, hogy  a lánya is, fia is állatorvos lett. A lányának egy kisállat-kereskedése van, a fia pedig a tudományok doktora, genetikával foglalkozik. A lányának a már nyugdíjas férje is az állatorvosi egyetemen egyetem tanára volt, és az ő fia is állatorvos.

Nagyon szerettem anyámat. Minden héten legalább kétszer, de egyszer biztos elmentem meglátogatni. És csak hogy jellemezzem magunkat: soha eszünkbe nem jutott, hogy nekem is van örökségem. A házeladásokból én soha semmit nem kaptam, de meg kell mondanom őszintén, nem is érdekelt. Anyám az élete vége felé már látta, hogy valami nagy igazságtalanság történik az én rovásomra, és amikor egyszer nála voltam, akkor rám erőszakolt két alpakkatányért. Örökségnek. Mostanában ha az unokahúgomhoz, Anti lányához megyek – akit nagyon szeretek –, akkor mindig nagyon furcsán érzem ott magam, mert a gyerekkorom környezetében vagyok. A gyermekkorom bútorai, szőnyegei és képei között.

Az én lányaim közül Mulika evezni járt, sportolt, kiválóan rajzolt, és szíve szerint mindig lakberendező meg belsőépítész szeretett volna lenni. De nekünk nem voltak kapcsolataink, és Mulinak az érettségije nem volt valami fényes, úgyhogy elment kirakatrendezőséget tanulni, és azután mint kirakatrendező dolgozott. Sose felejtem el, egyszer a Keleti táján jártam, és egy üzlet előtt mentem el, ahol motorkerékpárokat állítottak a kirakatba. És mit látok, mint azt, hogy a lányom emeli be a kirakatba a motorkerékpárt.

Muli tizenkilenc éves volt, amikor egy vasárnapi ebédnél azzal lepett meg bennünket, hogy mit szólnánk, ha férjhez menne. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem mondtuk, gondolja meg. Egy fiatal villamosmérnök volt, akihez Mulika férjhez ment. A férje elsőgenerációs egyetemi végzettségű volt egy óbudai munkáscsaládban. Az apját – aki részt vett a háborúban, és évekig volt hadifogoly Oroszországban – nagyon szerettem, nagyon kedves ember volt. Munkás volt valamelyik gyárban, a mama pedig háztartásbeli. Teljesen más világ, mint mi. Összeházasodtak, Muli átment a Mahirhoz dolgozni, munka mellett beiratkozott a Közgázra, és harmadéves egyetemista volt, amikor teherbeesett Ádámmal. Abbahagyta az egyetemet, és csak a gyerekkel foglalkozott. Amikor másfél év múlva jött Bálint, akkortól teljesen a két gyereknek szentelte az életét. Úgy gondolom, hogy ez válasz volt arra is, hogy neki nem volt igazán odaadó, mindig rendelkezésre álló anyja. Rövid idő múlva azonban a házassága elromlott, és Mulika abban a házasságban a két gyerekkel teljesen egyedül maradt. Nem tudok elfelejteni egy nyaralást, amikor a gyerekek még egészen kicsik voltak, és valahol a Balatonnál voltak hármasban. A férje sose ment velük.

Később többen kiváltak a Mahirból, csináltak egy reklámirodát, és Muli ott dolgozott. Válni nem akart, nem akarta, hogy a fiai apa nélkül nőjenek fel, de fantasztikus ember, soha nem panaszkodott, soha nem mondta el, hogy milyen bajai vannak. És a megromlott házasságában a két gyerek elmondhatatlan boldogságot jelentett neki. Az élete fő műve és értelme lett ez a két remek pasas. Ádám unokám építészmérnök ­– a legjobb ember a világon, akivel valaha találkoztam –, a felesége Petra, két gyermekük van, Samu és Lea. Petra papája keresztény, a mamája zsidó, de a mamának a családja még ortodox volt. Petrában van valami zsidó identitás, majdnem azt mondhatnám, hogy félelem, mert a mamája koncentrációs táborban született. Bálint unokám – aki informatikus, tündéri pasas és olyan okos, hogy borzasztó, sose értem, hogy éppen min dolgozik – egy keresztény lányt vett feleségül, Vikit.

Mari lányom nyolc és fél évvel fiatalabb Mulinál. Ő óvodába és általánosba a Városmajorba,  gimnáziumba pedig a Szilágyiba járt. Még most is nevetve meséli, hogyha szünetben úgy szólított meg, hogy anyu, akkor nem hallottam meg, ezért ő is tanárnőnek szólított, mert arra fölkaptam a fejem. Mari a hatvanas évek végén érettségizett, ami a diákmozgalmak ideje volt Európában. Emlékszem, mentek a Petőfi-szoborhoz március tizenötödikén. Mari világnézetileg nem lépett a szülők útjára, nem lett szocialista, de benne volt a fiatalok forrongásában. Akkor már volt a „Beszélő” folyóirat is, és azok a fiatalok azt olvasták [A szamizdat „Beszélő” első száma 1981-ben jelent meg, de írógéppel sokszorosított szövegek már a hetvenes évektől terjedtek (részben a nyugati vagy az emigráns sajtóból átvett cikkek, részben név nélkül vagy álnéven írott  cikkek, tanulmányok), a nyolcvanas évek elejétől pedig már nagyobb példányszámban, jobb kivitellel tudtak előállítani szamizdat kiadványokat (stencil, szitanyomás stb.). – A szerk.].

Mari elvégezte az ELTE-t magyar–francia szakon. Ezután a Filmgyárban dolgozott egy ideig, majd a végén ő is tanárként landolt, és tanár ma is. Magyartanár egy informatikai szakközépiskolában. Kiváló tanár, és évekig nagy-nagy lelkesedéssel, odaadással végezte a munkáját, de most nagyon el van keseredve, mert azzal szembesül, hogy a humán tárgyaknak nincs többé helye az iskolában. Az informatikának van helye, csak úgy a felszínen talán bizonyos természettudományos tárgyaknak, és az irodalom, történelem, művészettörténet helyett valamiféle kultúrtörténeti tárgynak. Hogy mégis tudják a gyerekek, hogy volt középkor, meg ne tévesszék össze a Bauhaust a gótikával.

Nem lehet összehasonlítani azt az időt, amikor én tanítottam, ezzel az idővel, amiben most Mari tanít. Hihetetlenül megnőtt az adminisztráció. És az én diákjaim még akartak tanulni, még érdekelte őket az irodalom. Természetesen az osztály tagjai között voltak különbségek, de amikor valaki megkért, hogy beszéljek az új francia irodalmi irányzatokról, akkor benn maradtak a teremben még tizenvalahányan. Ennek ma már semmi nyoma. És a gyerekek szinte egyáltalán nem tudnak beszélni. Az a bizonyos szövegértés, amiről most sokat írnak az újságok, az nulla, és semmiféle ambíciójuk nincs. Ha kettest kapnak, az maximálisan jó osztályzat.

Mari is nyugdíjba fog menni egy-két év múlva. Az ő házasságából is két unokám van. Mari férje egy székesfehérvári polgárosult dzsentricsaládból való, és amikor összeházasodtak, akkor a család két évre kitagadta, mert nem hozzá való felesége lett. Dani unokám huszonnyolc éves, közgazdasági egyetemet végzett. Még egyetemistaként dolgozott egy nagy nemzetközi banknál, és amikor végzett, a bank egy évre kiküldte Milánóba, ahol megtanult olaszul. Jelenleg makroelemzéssel foglalkozik a banknál. Anna huszonnégy éves, ő az egyetlen lányunokám. Ő a Belkereskedelmi és Gazdasági Főiskolát végezte el idén kitűnő eredménnyel, de azóta is hiába keres munkát.

A lányaim tudják, hogy az apjuk munkaszolgálatos volt, és Mari is tudja, hogy Muli és én álnéven éltünk, szóval minden információnak birtokában vannak, de zsidó tudatuk vagy zsidó életérzésük nincs. Viszont érdekes, hogy Tamással a barátaink – és semmiféle keresgélés vagy hátsó szempont nem volt ebben – mind magas intellektusok, mind zsidók voltak. És az unokák haverjai a gimnáziumban, az egyetemen is zsidók voltak. Azt vettem észre, hogy újabban mindenki keresi az identitását. De nem értem, hogy miért kell valami plecsni, hogy zsidó vagyok, magyar vagyok, keresztény vagyok. Miért nem elég identitás az, hogy ember vagyok? Ember vagyok, igyekezve mindig tisztességes maradni.

1986-ban kezdődött Tamás betegsége. Időközben megjelent a reformot összefoglaló füzet, cikkek jelentek meg, viták voltak, és összeomlott a Szovjetunió is. Magyarországon Kádár megtartotta azt a bizonyos utolsó beszédét, amit már nem kontrollált aggyal adott elő. De ami utána jött, abban mi már nem vettünk részt Tamás betegsége miatt. Tamásnak korábban már volt egy vesekőműtéte, és 1989-ben megállapították, hogy rákos az egyik veséje. 1989. június tizenhatodikán megoperálták. Azért tudom a dátumot, mert Nagy Imre temetésének napja volt, amire mi is meg voltunk híva. Az Orbán beszédet együtt néztük a tévén, és Tamás meg volt tőle rendülve. Tudta, érezte, hogy ez egy borzalmas, hazug beszéd volt.

Az operáció után Tamás tíz körömmel akart meggyógyulni, és meg is gyógyult. Leszokott a cigarettáról, tanított tovább az egyetemen, és dolgozott az Intézetben. Nyaranta még utaztunk is ide-oda. Ekkor már nyugdíjkorban voltunk, és én egészen addig tanítottam, amíg Tamás betegsége engedte. 1993-ban Almádin nyaraltunk az Akadémia üdülőjében. Tamás nagyon szeretett teniszezni, télen-nyáron mindig teniszezett. Még úgy tizenhét-tizennyolc éves korában volt egy magyar szuperteniszező – azt hiszem, Asbóth Sándornak hívták [Valószínűleg Asbóth Józsefről (1911–1986) van szó, számos igen rangos nemzetközi verseny magyar helyezettjéről. – A szerk.] –, aki látta őt teniszezni, és versenyzőt akart belőle csinálni. De Tamás nem a teniszt választotta, hanem a világnézetet.

Az üdülőben Tamás egy teniszezésből azzal jött vissza, hogy borzasztóan fáj a térde. Hazajöttünk, a térdfájás nem múlt el, és elmentünk egy orvoshoz, akit ajánlottak. Ez az orvos a vizsgálat, a röntgen és az egyebek után szemünkbe mondta, hogy Tamás áttétes rákos. Az áttétek olyan súlyosak, hogy nem érdemes operálni, meg fog halni. Körülbelül négy hónapja van. Vannak hős emberek, akik azt mondják, hogy a betegnek meg kell mondani az igazat. Én inkább kevésbé volnék hős, és azt mondanám, hogy egy ilyen halálos ítéletet felelőtlenül az ember szemébe mondani gyalázat. Mintha azt mondaná, hogy szálljon föl a hatos villamosra, körülbelül annyi együttérzés van ebben a mondatban.

Ezután itthon voltunk. Eleinte még normális élet folyt, aztán Tamás már csak ült, aztán már csak inkább feküdt. És nem beszélt. Teljesen magába fordult, csak feküdt lehunyt szemmel. December huszonkettedikén volt egy mondata, ami így hangzott: „Az egész életem hiábavaló volt.” Ezt mondta, aztán többet semmit. Hogy miért mondhatta ezt? Hát hiszen hiába volt mindaz, amit tanított, hiába volt az élete nagy munkája, a reform. A mi igazságunkat elvetette a világ, reform helyett jött, amit akkor úgy neveztek, hogy piacgazdaság, de most már kezdik lánykori nevén, kapitalizmusnak nevezni. Ezért volt hiábavaló az élete.

Tamás és én a sztálinizmusnak az eltökélt ellenzékéhez tartoztunk. Szégyelltük magunkat, amikor a huszadik kongresszus után [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] Hruscsov tartotta azt a bizonyos beszédet, és nyilvánvalóvá lett a Gulag. Szégyelltük magunkat, amikor itt, a huszadik kongresszus után megtudtuk a Rajk-per és a többi koncepciós per szörnyűségét. Eltökélt szándékunk volt az – a cseh Dubček találta ki ezt a kifejezést – emberarcú szocializmus megvalósítása. Ezért olyan furcsa nekem, vagy inkább fájdalmas, hogy a rendszerváltás után Tamást mindenki elfelejtette. Mindenki úgy csinál, mintha nem létezett volna. A baloldalnak túl liberális, a liberálisoknak pedig túl baloldali. És arról a reformperiódusról senki se beszél, pedig az tette olyanná a rendszerváltást, hogy könnyebb volt, mint a többi szocialista országban.

December huszonharmadikán estefele Tamás meghalt. Nem tudom, hogy ki hívta ki a halottszállítókat – a halál után két órával lehetett elvinni. Lekísértem, elvitték. Aztán volt a temetés. Én nem csináltam semmit, a lányok intéztek mindent. Először a Farkasréten jártak, de kiderült, hogy a keresztény temetőben húsz vagy huszonöt év múlva kirakják az embert, ami nagyon nem tetszett nekik. Így került Tamás zsidó temetőbe.

Ha egy pékmester meghal, aki a sütőipari céhnek volt a tagja, akkor a céh vállalja a temetést. De Tamás temetését senki sem vállalta. Se az Akadémia, se az Intézet, senki. És a temetésen nem akarták vállalni a beszédet sem. A tanítványok, Bauer [Bauer Tamás, közgazdász, sz. 1946], Tardos [Tardos Márton, közgazdász, 1928–2006], Kornai [Kornai János, közgazdász, sz. 1928], senki. Kornai, akinek 1957-ben távoznia kellett az Intézetből, majd két év múlva visszament, és Tamás osztályán dolgozott, írt nekem ekkor egy nagyon szép levelet, aminek az volt a lényege, hogy Tamás nélkül nem tudta volna bejárni azt az utat, amit bejárt. Bauer is Tamás osztályán volt, és egyiknek sem jelent meg nyomtatásban úgy munkája, hogy azt Tamás ne olvasta volna el, és meg ne beszélték volna.

De 1993-ban nem volt jó név Nagy Tamás, és Nagy Tamásnál búcsúbeszédet tartani. Aztán jelentkezett Erdős Tibor akadémikus [közgazdász, egyetemi tanár], hogy ő akar beszédet tartani, és ezért örökké hálás vagyok neki. A barátok nevében sem nagyon találtunk búcsúztatót, végül egy régi barátunk, H. Sas Judit szociológus búcsúztatta. De én ebből teljesen kimaradtam, minden a lányok dolga volt, a Tamás halála körüli időszakra szinte egyáltalán nem emlékszem.

És azután nem nagyon ment az élet Tamás nélkül. Volt egy öngyilkossági kísérletem is, amit nem mertem végrehajtani. Fölmentem a hegyre, majd lejöttem, mert gyáva voltam. Aztán úgy gondoltam, hogy élni fogok. Az ismeretségi körünkben volt egy neurológus a dél-pesti kórházban, hozzá mentem el, és ő haza se engedett már. Két hétig voltam a kórházban, infúziót kaptam, és azóta szedek naponta egy pasztillát is. Nem tudom, mi történne, ha abbahagynám, de nem merem abbahagyni.

A kórház után hazajöttem, és itt voltam a lakásunkban egyedül, amit nem bírtam elviselni. Mariék akkor már nagyon közel laktak, és megállapodtunk, hogy lakást cserélünk. Én odamegyek lakni, ők meg idejönnek. De ez se ment. Két évig laktam ott, egy házban, ahol mindenki haragban volt mindenkivel, egyszerűen nem volt kihez szólnom. És akkor jött az a lehetőség, hogy ezt a lakást, amiben most lakom, a volt lakásunk hajdan leválasztott részét meg lehetett venni. Így jöttem vissza.

Lassan magamhoz tértem. Beiratkoztam a Francia Intézetbe nyelvtanfolyamra, majd megtanultam egy újabb munkát. Van egy nagyon-nagyon kedves fiatal barátunk, aki megszállott néprajzos, kutató és gyűjtő, és van egy üzlete az Attila utcában. Oda mentem dolgozni. Rajtam kívül még két eladó volt az üzletben, de ők nem tudtak idegen nyelvet, pedig abba a boltba sok külföldi jár.

Öt évig dolgoztam ott körülbelül – nagyon szerettem az üzletben lenni –, és azt hiszem, öt éve már, hogy nem dolgozom sehol. Ha az ember öreg, és semmi dolga nincs, akkor nagyon kell vigyázni. Nekem egy félelmem van: hogy megbutulok. És ha az ember ettől fél, akkor járatnia kell az eszét, lehetőleg sokat. Egy hónapja tanulom például a számítógép kezelését. Már tudok emailezni, és elkezdem majd tanulni az internetezést is. Minden héten egyszer járok házi muzsikát hallgatni is, amit nagyon élvezek. Mostanában a járás már nehezemre esik, lemegyek a piacra, bevásárolok, és mindent megcsinálok, de minden egy kicsit tovább tart.

Mint volt irodalomtanár, csak a legfontosabb szépirodalmi műveket olvasom el. Hogy tudjam, mi a posztmodern, és ítéletet tudjak alkotni Esterházy, Nádas, Tandori és a többiek műveiről. Nincs egy idegszálam, ami kívánja ezt az irodalmat. Inkább társadalomtudományt olvasok, szociológiát, közgazdasági irodalmat. Főleg az érdekel, hogy merre megy a világ. A volt szocialista országok most válságban vannak, és újból felélednek a szinte elfelejtett jobboldali ideológiák. Ezekben az országokban zűrzavar van, és olyan konzervatív, nacionalista, fajgyűlölő eszmeiség, amely a legrosszabb időkre emlékeztet.

A fiatalságnak pedig már nincs semmi történelmi tudása. Persze mindig van egy kisebbség, amely jól képzett, de a tömegnek fogalma sincs a közelmúlt eseményeiről sem. A fiatalok elfelejtettek beszélgetni is. Az a remek dolog, az eszmecsere, a gondolatok megvitatása teljesen megszűnt. Kiment a beszélgetés a divatból. A levelezés helyét elfoglalta az sms meg az email. Minden lerövidítve. Attól félek, hogy ez a fiatal nemzedék csak tőmondatokat ért meg, olyan tőmondatokat, amelyek agresszív cselekedetre bátorítják. Az unokáim szerencsére nem ilyenek.

Azok az olvasmányok, amiket olvasok, arról tudósítanak, hogy a jóléti államnak vége, és a világ szegény részeiből nem szűnik meg a tömegek áradata Európa felé. De mit fognak csinálni azzal a tömeggel, amelyik soha nem jut hozzá ahhoz a tudáshoz, amely nélkül ma nem lehet élni? Az a kapitalizmusra jellemző ideológia, hogy te vagy a felelős önmagadért, rajtad múlik, hogy belőled mi lesz, a világ legnagyobb hazugsága. Ha egy gyerek nem az Alma utcából indul, hanem Szabolcs-Szatmárból, az életük folyamán soha egy nevezőre nem jutnak. És a szabolcs-szatmári soha nem éri utol az Alma utcait. Ezeken szoktam gondolkodni, ez érdekel igazán. És vannak barátaim, akikkel tudok erről beszélni. De rettenetesen hiányzik Tamás, akivel egy életen át beszélgettünk.

Életrajz

 
Apai nagyszüleim családja Temes megyéből jött. Nem tudom, honnan, erről nincsenek pontosabb értesüléseim. A nagyszüleim Lippán éltek. Lippa Aradtól egy kicsit beljebb, a Maros partján van – amikor én megszülettem, az már Románia volt [lásd: trianoni békeszerződés; Lippa – nagyközség volt Temes vm.-ben, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal, kir. közjegyzőség székhelye; 1891-ben 7000 (47% román, 37% német, 14% magyar), 1910-ben 7900 román, német és magyar lakossal. A 19. század végén polgári iskolája és leányiskolája volt, a 20. század elején már felső kereskedelmi iskolája is. Trianon után Romániához került, lakosainak száma 1920-ban 6600 fő volt. Zsidó hitközségét 1860-ban alapították. Volt elemi iskolája, de az 1929-ben kiadott Magyar Zsidó Lexikon szerint az iskola megszűnt, és a hitközség csak a hitoktatásról gondoskodott. – A szerk.]. Tíz év körüli gyerek voltam, amikor egyszer elmentünk Lippára nyaralni apámmal, anyámmal, és megismertem a nagyszülőket. Illetve apai nagyanyám akkor már régen nem élt – ő még a születésem előtt meghalt –, de volt egy másik feleség, mert újra megnősült a nagyapám időközben. Nagyapám, Lichter Jakab 1850 körül született, és az 1930-as években halt meg. Pedagógus volt, elemista korú gyerekeket tanított Lippán, a zsidó iskolában. Nagyon kedves, értelmes bácsi volt ez a „Nagyapika” – így hívtuk [A Magyar Zsidó Lexikon szerint ő volt a lippai hitközség titkára. – A szerk.]. A felesége a háztartást vezette, akkoriban ez így volt.  

Nagyapámék háza a zsidó templom mellett állt. Földszintes építmény volt, és ha jól emlékszem, egy hosszú folyosóról nyíltak a szobák. Volt udvar vagy kert, úgy rémlik, talán volt ott egy kecske, és lehet, hogy tyúkok is voltak. Az udvaron volt egy kút, de talán bent a házban is volt vízcsap, ezt nem tudom határozottan. A vécé egy külön építmény volt az udvarban, de a házban volt valami fürdőszoba.  

Lippa háromnyelvű város: magyar, román, német. Temes megyéhez tartozik, ami szász terület. Nagyon kedves város, sok szép emlékem van onnan. Szemben Lippával, a Maros túlsó partján van Máriaradna: az egy katolikus zarándokhely. Lippa viszonylag sík területen fekszik, de a Maros túloldalán hegyek vannak. Egyszer fölmentünk az egyik hegyre, és összeakadtunk egy román parasztfiúval. Juhokat, kecskéket terelgetett ott, és emlékszem, ahogy előttünk ment ez a parasztfiú, a lábát csodáltam – fantasztikus vastag volt a talpa bőre. Mezítláb tartott a hegyen fölfelé a kecskékkel. Csudás dolgok voltak ezek.  

Édesapámék hárman voltak testvérek: az apám és a két húga. Etelkát nem ismertem személyesen, mert Amerikába települt ki még a születésem előtt a férjével. Még Magyarországon ment férjhez, de azt nem tudom pontosan, mikor. Nem született tudomásom szerint gyereke. Leveleztek édesapámmal. A másik húgát, Jolánka nénit jól ismertem, összejártunk gyakran. Itt laktak „Új-Zsélandban”, a Sziget utca 29-ben [lásd: Újlipótváros]. Ő korán megözvegyült, de később férjhez ment egy Török Gyula nevű nagyon kitűnő ügyvédhez. Nem tudom megmondani, mikor, de én már megvoltam akkor. Ennek a Jolánka néninek a fia, Frici fiatalon, talán még az 1920-as években Párizsba került, ahol nagyon jó szobrász lett. Párizsban élt, találkoztam is vele Párizsban egyszer. Jolánka néninek volt egy Gabi nevű lánya is, aki Nagyváradon élt, de ő már meghalt. Nem tudom, Gabi megvolt-e még a felszabaduláskor, de azt tudom, hogy a fia, Incze Gyuri a mai napig megvan, Kölnben lakik, vele kapcsolatban vagyok. Valami értelmiségi foglalkozása van, de pontosan nem tudom, mit csinál.  

Anyai nagymamám, Bleuer Róza 1855 körül született, és 1930 körül, hetvenöt éves korában halt meg, Pesten. Békésről költözött föl Pestre. Nem nagyon maradtak Békésen rokonok, csak egy maradt, akihez aztán egyszer elmentünk, amikor én már úgyszólván felnőtt voltam. Gyerekkoromban egyáltalán nem mentünk Békésre, már nemigen voltak ott családi kapcsolatok. 

A nagyanyámnak jó néhány testvére volt: Betti néni, Samu bácsi, Zsiga bácsi, és talán voltak még testvéreik, de róluk nem tudok. A nagyanyám már özvegy volt, amikor 1910 körül a két lányával Pestre került. A nagyszüleimnek eredetileg Békésen volt egy üzletük, ez volt ott „a bolt” – mindent lehetett ott kapni –, de Budapesten nagymamám már nem foglalkozott ilyesmivel, csak a háztartást vezette. A nagyapámat Schwartz Mórnak hívták, ő 1848 után született, és 1910 előtt halt meg. 

Betti néniékkel elég szoros kapcsolatban voltunk. Vili bácsi, a fiuk mindennapos vendég volt nálunk, a szüleimmel volt egyidős. Tisztviselő volt a Vívó és Atlétikai Torna Klubnál [lásd: Vívó és Atlétikai Club (VAC)] a háború előtt, ez egy zsidó sportegyesület volt, és még a felszabadulás után is dolgozott valahol, de nem tudom, hol. Tudtommal nem deportálták. Valahogy átvészelte nyilván, de hogy pontosan hol volt, mi volt vele, azt nem tudom. Aztán meg is szakadt vele a kapcsolatunk, mert volt egy felesége, aki valahogy nem szeretett bennünket. Elég későn nősült meg, azt hiszem, a háború után, és nem volt gyereke. Az én anyám még élt, amikor ő meghalt, azt hiszem, akkor már özvegy volt, vagy elvált. Azt, hogy Betti nénivel mi volt a háború alatt, nem tudom. Ő a férjével együtt, akit úgy hívtak, hogy Segerin Ármin, akkor már régóta a zsidó aggok házában lakott. Én a háború után nem találkoztam velük, szó sem esett róluk, azt hiszem, hogy már nem éltek akkor. 

Samu bácsi Pesten lakott, ügyvéd volt, és azt hiszem, nőtlen volt, nem volt családja. Gyakran eljött hozzánk, de őrá olyan nagyon nem emlékszem, akkoriban én még nagyon kicsi voltam. Nem tudom, vele aztán mi történt.

Zsiga bácsi Nagyváradon lakott, neki volt családja. Voltam Nagyváradon néhányszor Blanka néninél – ő Zsiga bácsi lánya volt – meg a férjénél, Adolf bácsinál. Kácser Adolf meg Kácser Adolfné, így hívták őket. Velük élt a Hilda és a Trudi: ők édestestvérek voltak, de nekem ők nem voltak vérrokonaim. Blanka néninek saját gyereke nem volt, és Hildát meg Trudit, azt hiszem, örökbe fogadták – ők föl is vették a Kácser nevet. Hilda egy időben néha nálunk nyaralt, Budapesten. Szegények, nem élték túl az 1944-et, nem is tudom, hogy mi történt velük.     

Apám, Lukács Gyula 1878-ban született, Lippán. Még diákkorában került Pestre, de nem tudnám pontosan megmondani, mikor. Voltak itt rokonai, de nem tudom, édesapám náluk lakott-e. A tanítóképzőt akkorra már elvégezte – azt talán még Temesváron végezte édesapám –, de a polgári iskolai tanári képesítését már Pesten kapta. Anyám iskolájában kapott először állást, de összeházasodásra csak akkor került sor, miután apám 1912-ben polgári iskolai tanári állást is kapott.

Az első világháborúban főhadnagyi rangban, századparancsnoki beosztásban vett részt a balkáni fronton 1914-től 1916-ig. Aztán ő még katona maradt, tanított is a budapesti kadetiskolában a háború alatt [Nem tudjuk, melyik iskola lehetett ez: talán az 1896 óta Budapesten működött Cs. és kir. gyalogsági hadapródiskola (K. u. k. Infanteriekadettenschule) (1918-ban átalakult magyar katonai reáliskolává). – A szerk.]. Azt hiszem, németet tanított.

A polgári iskolai állást később édesapám elveszítette. Amikor jöttek ezek a b-listás meg egyéb dolgok, amikor a zsidókat elküldték az állásukból, akkor a polgári iskolai állása megszűnt [lásd: B-lista]. Ez talán 1919-ben vagy 1920-ban volt, nem tudom pontosan, mikor [1922-ben. – A szerk.], de amikor én kicsi voltam, akkor ő már nem tanított a polgári iskolában, csak az anyám iskolájában. Földrajz volt az egyik szaktárgya, de németet is tanított az elemiben. Idős korában, amikor már nyugdíjas volt, angolul is tanult – járt valamilyen tanfolyamra. 

Édesapám képeket is festett, szép dolgokat csinált, szerepelt kiállításokon is, de azért nem lett ő olyan nagyon ismert festő. Volt a Nemzeti Szalonban meg máshol, csoportos kiállításokon. Megfestette Folba János püspököt is, az a kép is a Nemzeti Szalonban volt kiállítva [A Nemzeti Szalon egyesületet 1894-ben alapították abból a célból, hogy a magyar képzőművészet erkölcsi, anyagi és kulturális érdekeinek fölkarolását, a testületi szellem fejlődését előmozdítsa, a művészek és a közönség közti érintkezést élénkebbé tegye; képzőművészek és műpártolók egyesülete volt, az V. kerületi Erzsébet téren volt a kiállítóhelyisége (1960-ban lebontották); Folba János (1880–1967) –  katolikus tábori vezéresperes, statisztikus. 1918-tól a budapesti Bocskai István Reáliskola tiszti nevelőintézetének tanára (MÉL). Amikor a festmény készült róla, még nem volt püspök, 1945 szeptemberében nevezték ki tábori püspökké. Egyébként a róla készült arckép valószínűsíti, hogy Lukács Ágnes édesapja a hadapródiskolában tanított, a későbbi Bocskai főreálban. – A szerk.]. 

Otthon festett, nem volt külön műterme, otthon is elég világos volt. Rendszeresen járt rajzolni Podolini-Volkmann Artúr Szabad Képzőművészeti Rajz- és Festőiskolájába [Podolini-Volkmann Artúr (1891–1943) – festő. Nagybányán, Ferenczy Károlynál tanult. 1911-től állított ki a Nemzeti Szalonban és a Művészházban. A 1920-as években szabadiskolát vezetett. Kollektív kiállítását 1920-ban a Nemzeti Szalonban, 1923-ban a Helikonban rendezte meg. A 1930-as évek elején New Yorkban élt, majd Dél-Afrikában, Pretoriában, ahol szintén önálló iskolája volt (MÉL). – A szerk.]. A Váci úton volt ez, egy pincehelyiségben. Emlékszem, egyszer el is mentünk oda a szüleimmel, lekukucskáltunk, és láttuk, ahogy ott rajzolnak a bácsik. Önálló kiállítása is volt édesapámnak a Teréz körúton, a Demokrata Körben [A Demokrata Kört 1894-ben alapította Vázsonyi Vilmos, a 20. század első két évtizedének jelentős liberális politikusa. Ebből, a Teréz krt. 7. szám alatt működő körből emelkedett 1900-ra országos párttá a Vázsonyi vezette Demokrata Párt, s a Demokrata Kör a párt országos központja lett. Vázsonyi Vilmos pártelnök 1926-ban bekövetkezett halála után a megfogyatkozott párt vezetését fia vette át, s ekkor a központ az Andrássy út 12. sz. alá költözött, ahonnan 1938 őszén a Rózsa u. 67-be mentek át. A fővárosi, a községi politikai életet az Erzsébetvárosi Demokrata Körből irányították. Ennek külön helyiséget béreltek az Erzsébet körút 41. sz. alatt, nyáron azonban a Vilma királynő út 8. sz. alatti kellemesebb helyiségben találkoztak. – A szerk.] Kávéházban is rajzolt; főleg a Japán kávéházba járt.  

Édesanyám, Szász Irén Békésen született 1879-ben [Békés – nagyközség volt Békés vm.-ben, járásbíróság, közjegyzőség, szolgabírói hivatal, adóhivatal székhelye. Lakosainak száma 1891-ben 25 100, 1900-ban 26 800 (köztük 2% szlovák, 1% német; ill. 78% református, 10% római katolikus, 3% evangélikus, 2% izraelita, 2% görögkeleti), 1910-ben 26 900 (1% német, 3% szlovák anyanyelvű), 1920-ban 28 200 fő volt. Békésen református főgimnázium és leány polgári iskola működött. – A szerk.], de azt hiszem, a tanítóképzőt már itt, Budapesten végezte el. Hárman voltak testvérek: volt egy Józsika, az elég korán, gyerekkorában halt meg,  így aztán ketten maradtak: Bétuska (Berta) meg az anyám.  

Attól fogva, hogy összeházasodtak, édesanyámat úgy hívták, hogy Lukács Gyuláné. Az eredeti neve Schwartz volt, az apám neve pedig eredetileg Lichter volt, de Lukácsra magyarosította. Amikor a szüleim összekerültek, már magyar nevük volt, de a nagyapám megmaradt Lichternek, és az anyai nagymamám is Schwartz maradt.  

A szüleim 1913-ban házasodtak össze, Olaszországban voltak nászúton. Édesapám lerajzolta a Monte Brét és a Lago Maggiorét – a nászútjukon is rajzolt. Én csak 1920-ban tudtam megszületni, mert előtte folyton háború volt. Nekem elég idős szüleim voltak: amikor én születtem, már negyvenegy éves volt a mamám, a papám pedig egy évvel idősebb volt nála. Amikor 1939-ben leérettségiztem, a szüleim már nyugdíjban voltak. 

A mamám iskolája egy elemi iskola volt. Édesanyám vezette, ő is alapította az iskolát – a Szász-féle iskola, ez volt a neve. Édesanyámnak volt egy találmánya, egy írás-olvasás tanítási módszer, ami tényleg teljesen új volt. Erre ő tulajdonképpen úgy jött rá, hogy egyszer részt vett egy olyan tanfolyamon, ahol süketnémák írás-olvasás tanításával ismertették meg a tanfolyam résztvevőit.  

Ez azon alapozódik, hogy a süketnémákat megtanítják bizonyos fokig a szájról való olvasás képességére is. Ezt anyámék aztán összekapcsolták az írás-olvasás tanítással, vagyis azt próbálták megoldani, hogy a betűk alakját a száj formájáról mintázzák. Tehát ha azt mondjuk, hogy „ó”, akkor az ember „ó” betűt csinál a szájával, ha „a”-t mond az ember, nagyobbra nyitja a száját, akkor még vesszőt is lehet rá tenni, és itt van az „á” betű. Ebből csinált ő egy jó, tényleg használható írás-olvasás tanítási módszert, és ezt a mi iskolánkban vezették be. E szerint tanultam meg én is olvasni, illetve én történetesen már tudtam olvasni, amikor iskolába kerültem.  

Édesanyám családja nem nagyon volt vallásos, legalábbis azt hiszem, az a benyomásom. Békésen, ahol anyám született, nyilván volt valami zsidó templom, de ez nem játszott különösebb szerepet az életükben. Aztán később sem volt ennek jele. Templomba néha elmentek, meg a nagyböjtöt betartották [A nagyböjt a katolikus hitélet része, a hamvazószerdától nagyszombatig tartó időszak. Lukács Ágnes – mint mások is – nyilván a Jom Kipurkor előírt egész napos böjtöt nevezi nagyböjtnek. – A szerk.], de egyébként nem volt kóser koszt meg semmi… semmi se volt.  

Édesapám családja vallásosabb volt, de az se volt olyan borzasztóan erős. A lippai nagyapáméknál nem voltam nagyon sokat, de azért emlékszem, ők milyenek voltak. Neológ zsidók voltak, nem volt pajesz meg nem tudom én, mi… Lehet, hogy kóser módon főztek [lásd: étkezési törvények], de erre sem emlékszem már. Mindenesetre minálunk, Budapesten nem volt ilyen.  

A szüleim azért néha elmentek a templomba. A Dohány utcai zsinagógába ősszel, Jom Kipurkor elmentek, és a nagyböjtöt is tartották. A Dózsa György úton is van egy templom, és amikor ott laktunk, ott is voltunk, én is jártam benne, de inkább csak nézelődni [Akkoriban a Dózsa György utat Aréna útnak hívták. Az Aréna úti zsinagóga Baumhorn Lipót tervei alapján épült, 1908 szeptemberében, az őszi nagyünnepek előtt avatták föl. – A szerk.]. A családban senki nem volt olyan nagyon vallásos, de akik meghaltak, azokat szokás volt zsidó temetőben eltemetni. Amikor gyerek voltam, a szüleimmel kimentünk néha a rákoskeresztúri temetőbe, és ottan különböző sírokat, családtagok sírjait meglátogattuk. 

1920-ban, amikor én születtem, akkor még az Eötvös utca 4. negyedik emelet kettőben laktunk. Ott volt nagymamám is, és a nagynéném is ott lakott, Bétuska néni, mamám nővére, aki édesanyám iskolájában dolgozott, az irodai munkát végezte ott. Ő aztán beteg lett – rákos volt –, és hosszas betegség után halt meg, amikor én  hét éves lehettem. A nagymamám hetvenöt éves korában halt meg, amikor én, azt hiszem, már gimnazista voltam, elsős vagy másodikos.   

Öten laktunk a háromszobás lakásban. Középen volt az ebédlő, jobbra-balra pedig két hálószobának berendezett szoba. Az egyikben a szüleim és én, a másikban a nagymama és Bétuska néni lakott. Hosszú előszoba volt, és volt fürdőszoba, vécé is. Ez a régi, gangos ház még most is megvan. Polgári, úri lakás volt a mienk, hogy így fejezzem ki magam.  

Nagymama főzött otthon, illetve ketten dolgoztak, mert volt egy háztartási alkalmazott is. A háztartási alkalmazottak változtak, de általában fiatal lányok voltak; minden nap jöttek hozzánk, a konyhai munka meg a takarítás volt a feladatuk. Nagymama jól főzött, de engem, őszintén szólva, nem eléggé érdekelnek a kaják, és már akkor se érdekeltek olyan nagyon.

Jó emlékeim vannak a gyerekkoromról. Nagymama volt otthon napközben, ő a konyhában tevékenykedett, énnekem meg volt egy kisasztalom a szobában, az ablak közelében, ahol egy piros szőnyeg volt, és én ott rajzoltam. És a piros ceruzák is meg a fekete ceruzák is mindig rendesen meg voltak hegyezve, mert a papám azt még előző este meghegyezte nekem, és más dolgom nem volt, mint ott leülni és rajzolni. Én mindig rajzoltam, ez hozzátartozott a létezésemhez. 

De a színes ceruzák, azok nemcsak ceruzák, hanem ugyanakkor gyerekek is voltak, és időnként sorba álltak, sorakoztak, meg különböző tantárgyakat tanultak, tornaóra is volt… El is neveztem őket: volt egy Blanka, az fehér volt, meg Piroska, az piros volt… Mindig nagyon izgalmasan telt el a délelőtt.  

Nekem gyerekkoromban komoly sikereim voltak a képzőművészet terén. Volt egy Nagy László nevű gyerekpszichológus, aki közeli szakmai kapcsolatban volt a mamámmal [Nagy László (1857–1931) – 1881-től tanítóképző intézeti tanár Budapesten. Iskolájában megszervezte 1909-ben az első pedagógiai lélektani laboratóriumot. Döntő szerepe volt 1903-ban a Gyermektanulmányi Társaság megalapításában. 1907-ben megindította és szerkesztette „A gyermek” című folyóiratot, és szerkesztette a „Magyar Tanítóképző” című lapot. Részt vett 1910-ben a Gyermektanulmányi Múzeum megalapításában. Nyugdíjazása (1922) után a Székesfővárosi Pedagógiai Szeminárium lélektani laboratóriumát szervezte meg s vezette haláláig.  Ő foglalkozott először Magyarországon a gyermekrajzokkal (MÉL). – A szerk.]. Nagy László szervezett egy gyerekrajz-kiállítást a Műcsarnokban, amelynek az alsó korhatára hat év volt. Én akkoriban csak öt éves voltam, de a mamám gondolt egyet, és megmutatta a rajzaimat Nagy Lászlónak, aki azt mondta, hogy igen, igen, megnézem, de hát túl fiatal. De amint ott elkezdte nézegetni a rajzaimat, leszállította a korhatárt, és azt mondta, hogy ezt feltétlenül ki kell állítani. Én voltam a legfiatalabb kiállítója ennek a kiállításnak, és első osztályú dicséretet kaptam [Lásd a hualu001003 és a hualu001004 sz. képet.]. Hát így kezdődött. 

A „Schmetterling” [Pillangó] egy német gyereklap volt, és az járt nekem [A „Der Schmetterling” (később csak „Schmetterling”) 1926 és 1941 júniusa között megjelent képes gyermekújság volt, Németországon kívül terjesztették Ausztriában, Svájcban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Magyarországon is. – A szerk.]. Apám kettős anyanyelvű volt – apai nagyanyám zsidó volt, de német nyelvterületen élt –, és hogy tudjak németül, ezt az újságot megrendelték nekem a szüleim. Ehhez a laphoz is küldtem be rajzot még elemista koromban, és volt, ami megjelent.  

Tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor Az Est-lapoknak [lásd: Az EST-konszern lapjai] volt egyszer egy karikatúraversenye, és a papám azt találta ki, hogy vigyük be oda a rajzaimat. Be is vittük, én is vele mentem a szerkesztőségbe. Ott is nagy sikert arattak a rajzok, és mindjárt meg is jelentek a március kilencediki számban, néhány másik rajz pedig a március tizenkilencedikiben. Egy cikk is megjelent rólam, le is fényképeztek, amint éppen rajzolok, és ki van dugva a nyelvem [Lásd a hualu001011 sz. képet.]. A Nemzeti Szalonban 1935-ben gyermekművészek rajzaiból rendeztek egy kiállítást, és az én rajzaim is ott voltak – akkor tizenöt éves voltam. Az „Ünnep” című lap karácsonyi száma is közölte ebben az évben egy rajzomat [„Ünnep” címmel 1933–1944 között jelent meg kéthetente „képes szépirodalmi lap”, amelynek főszerkesztője 1935-től gr. Bethlen Margit volt. Szerkesztőként megfordult a lapnál Somlyó Zoltán, Dénes Zsófia és Debreczeni József (1905–1978) író, újságíró is. – A szerk.].

Az Eötvös utcában lakott még más gyerek is a negyediken, és azokkal játszhattam. Azonkívül én délutánonként jártam tornázni Lili nénihez, aki az Erzsébet körúton tanyázott. Kállai Lili egy akkoriban elég ismert táncművész volt, akinek önálló produkciói is voltak [Kállai (Klein) Lili (1900–1996) – táncpedagógus. Zongoraművésznek készült, de megismerkedve Emile Jaques-Dalcroze ritmikus gimnasztikának nevezett rendszerével, érdeklődése a mozgásművészet felé fordult. Külföldi tanfolyamokon képezte magát kora legjelentősebb mestereinél, majd 1922–1950 között saját iskoláját vezette, de művészképzőt és tanárképzőt is indított. Ő küzdött a legtovább a mozdulatművészet fennmaradásáért annak a háború utáni betiltása után is. Saját oktatási módszert dolgozott ki, melyben eleinte a mozgás és a zene kapcsolatát, később a mozgásnak a térrel és dinamikával való kapcsolatát hangsúlyozta (www.mozdulatmuveszet.hu/tartalom/mozdmuv/szemely/kallai.htm - 16k -). – A szerk.]. Amit nekünk tanított, az mozgásművészet volt, akkoriban ezt így hívták [Lásd: mozdulatművészet, mozgásművészet]. Lili néni nagyon kedves volt, és jó volt ott a többi gyerekkel hancúrozni, nagyon szerettem odajárni. Később tánciskolába is jártam valahova, ahol megtanultam a társastáncokat, mert ez akkoriban hozzátartozott a dolgokhoz. De az már nem Lili néni volt. 

Nem volt otthon nagy társasági élet, de azért volt baráti kör, és gyerekek is szerepeltek ebben a baráti körben, nemcsak felnőttek; nekem is voltak barátaim a gyerekek között.  

Jártunk kirándulni a budai hegyekbe a barátainkkal. Jártunk moziba is. Gimnazista koromban volt bérletem – talán két éven keresztül – a Nemzeti Színházba. Nem a szüleimmel mentem, inkább a barátnőmmel meg egyedül is. Aztán értem jöttek a szüleim előadás után, és együtt mentünk haza. Sok könyvünk volt, sokat olvastam – Thomas Mannt, azt még most is –, de nemcsak otthon voltak könyveink, hanem volt közkönyvtár is, ahonnan kiszedegettünk könyveket. „Az Újság” című lapot járattuk, az egy polgári lap volt [lásd: Újság].

Mikor kicsi voltam, a szüleimtől minden születésnapomra kaptam egy mesekönyvet, amit a mamám írt. A papám írta le nyomtatott betűkkel a szöveget, ő illusztrálta a könyvet, és én ezt kaptam. Amikor hat-hét éves voltam (talán már nyolc is), azt mondtam, hogy most egy regényt kérek, és akkor keletkezett „A lembergi baba” című mű. Lvov, az Lembergnek a lengyel neve [Lvov tulajdonképpen Lemberg orosz neve volt, a lengyelek Lwównak nevezték a várost. – A szerk.], ott nevezetes csaták voltak. „A lembergi baba” háborús időkben zajló történet volt, de nem szerepelt benne közvetlenül a világháború – egy család életéről szólt. Édesanyámnak ez a könyve nyomtatásban is megjelent [Lukácsné Szász Irén könyve a Révainál jelent meg, év nélkül. – A szerk.], és egy másik is, annak az volt a címe: „Kicsinyeknek nagy dolgokról” [Légrády, é. n.].

Amikor egész kicsi voltam, nyaranta mindig Gödöllőre jártunk; háromszor-négyszer, ötször is talán Gödöllőn nyaraltunk. Akkor még megvolt a nagymamám meg a nagynéném, ők vezették ott a háztartást, mi hárman meg élveztük az életet. Minden nyáron más helyen vettünk ki szobát. Gödöllőn van egy tó, ott nagyon jól lehetett pancsolni. Tahiban is nyaraltunk egyszer; édesapám egyik tanítványának a szülei laktak ott, és ők meghívtak minket. 

Nagyváradon éltek rokonaink, így Nagyváradra is mentünk nyaralni. Nem olyan közeli családi kapcsolat volt ez, de jó barátságban voltunk. Anyám rokonai voltak: a nagybátyja, nagynénje, unokatestvére [Bleuer Zsigmondról és családjáról van szó. – A szerk.]. Többször voltunk Nagyváradon, ott laktunk a város szélén, az Aranyoldal 136-ban, egy bérelt magánházban. Egy nagy kert meg valami búzaföld is volt ott. A szüleimmel máshol nemigen voltam.  Nincsenek meg már ezek az emberek, a nagyváradiak, semmit nem tudok róluk, hogy mi történt velük annó dacumál.  

Az elemit a szüleim iskolájában jártam, a Szász-féle iskolában. Amikor elkezdtem iskolába járni, még az Eötvös utcában laktunk, és az iskola az Izabella utca 48-ban volt. Később aztán, 1929 körül kezdett nem menni a dolog, kezdett kisebb lenni az iskola létszáma. Akkor mi odaköltöztünk az Izabella utcába, és az iskolának egy része a lakásunk lett. Harmadik osztályos lehettem – el se kellett mennem az iskolába, csak átmentem a gangon.  

Az Izabella utcai lakás három szobás volt. Eredetileg volt egy nagyobb terem, de oda egy fal épült, és abból két szoba lett. Volt még egy udvari szoba, ami azelőtt az iskola irodahelyisége volt. Eredetileg két lakásban volt az iskola, tehát ha az ember fölment a lépcsőn, jobbra volt az egyik bejárata az iskolának, balra a másik. Amikor odaköltöztünk, a jobb oldali részből lett a lakásunk, és a bal oldali rész maradt az iskola. Nagymamám még élt akkor, a nagynéném azt hiszem, nem sokkal azelőtt halt meg.  

Amíg elemibe jártam, végig itt laktunk, az Izabella utcában, sőt még a gimnáziumba is innen kezdtem járni. Aztán elköltöztünk az Aréna út 122-be, mert az iskola még kisebb lett, és akkor már azt a részt is eladtuk, ami a mi lakásunk volt; az nekünk akkor már túl nagy is volt, mert addigra meghalt a nagymamám is. Az Aréna úti lakás két szobás volt, illetve egy személyzeti szoba is volt benne. Az egyik szoba be volt rendezve hálószobának, az volt a szüleim szobája, a másik szobában én aludtam. A személyzeti szobában ebédeltünk, mert az a konyhából nyílt, úgyhogy nagyon kényelmesen lehetett ott egy étkezést lebonyolítani.  

Elsőben Piroska néni, másodikban Irma néni tanított. Édesanyám tanított negyedikben, apám harmadikban. Ő polgári iskolai tanár volt, és azt hiszem, földrajz volt az egyik szaktárgya, de az elemi iskolában németül is tanított minket. A zsidó hittant Révai bácsi tanította, ő egy nagyon kedves bácsi volt. Tanultuk a bibliai történetek egy részét – Ábrahámot, Izsákot… A héber imákat héberül tanultuk. Engem a nyelvek nagyon vonzottak mindig, úgyhogy én azt nagyon kedveltem, és az imákon keresztül a nyelvet is tanultam.  

Révai bácsi olyan szépeket meg érdekeseket mesélt a széderestéről, hogy amikor hazamentem, azt mondtam a szüleimnek, hogy legyen ez nálunk is – és akkor lett. A széderestén van egy finom vacsora, és azt megelőzően egy elég fordulatos szertartás zajlik le az asztalnál: eljátsszák az egyiptomi kivonulás történetét. A papám ezt meg tudta csinálni, mert ő otthonról ismerte ezeket a dolgokat, csak aztán elhagyta, nem csinálta tovább. De akkor, amikor én akartam, hogy legyen, akkor csinálta. Édesanyámnak nem volt erről olyan sok emléke, de ő is szívesen közreműködött. És akkor édesanyám meg a nagymamám megfőzték az ünnepi ételeket.  

Hanuka is így lett. Volt gyertyagyújtogatás – minden nap eggyel több gyertya égett –, és hanukai éneket énekeltünk. Szombaton nem gyújtottunk gyertyát [Azaz: nem volt péntek esti gyertyagyújtás – hiszen a zsidó szombat péntek este kezdődik. – A szerk.]. Valami biztos volt a többi ünnepen is, de most nem jut eszembe különösebb. Azt hiszem, amikor nagyobb voltam, akkor már elmaradoztak ezek a dolgok. 

Az elemi után következett a Mária Terézia Gimnázium [lásd: Mária Terézia Leánygimnázium], az is ott volt közel, a Vörösmarty utca sarkán. Úgy alakult, hogy pont az én évfolyamom elég népes volt. Én 1920-ban születtem, akkor több gyerek született, úgyhogy a Mária Teréziában három párhuzamos osztály nyílt. Én a c-be kerültem, de még az első tanév elején kiderült, hogy valami órarendi probléma miatt nem tudták jól beosztani a protestáns hitoktatók óráit. Egyszerre volt mindig mindenkinek hittanóra, csak az osztály egyik része az egyik, a másik része meg a másik hittanra ment. De a csoportokat nem tudták jól beosztani, ezért a protestáns vallású gyerekeket a mi osztályunkból kivették, és áttették az a-ba meg a b-be, úgyhogy a c-ben csak katolikusok meg zsidók maradtak. A mi osztályunkban volt a legtöbb zsidó ebből kifolyólag. De aztán nem frocliztak ott különösebben minket.  

Ebben az iskolában bevezették a gyorsírást is mint tantárgyat, amit Krúdy Mária, Krúdy Gyula lánya tanított [Dr. Krúdy Mária (1907–1973) – 1933–1941 között volt az Állami Mária Terézia Leánygimnázium tanára. – A szerk.]. Én nagyon szerettem a gyorsírást, versenyeken is indultam. 

Nem a Mária Teréziában érettségiztem, mert onnan kirúgtak hatodikban. Azért rúgtak ki, mert nevettem, és nem is akármikor. Úgy kezdődött és úgy végződött a tanítási nap, hogy az osztály fölállt, és összetett kézzel elmondtunk egy imát. A reggeli ima így kezdődött: „Mindenható nagy Isten, ki iránt…”, a déli meg úgy kezdődött, hogy „Hálával emeljük fel szívünket Tehozzád, Úristen…” [A katolikus felekezeti iskolákban külön műfaj az ún. tanítás előtti ima és a tanítás utáni ima. A ferences rendi iskolákban ma is a „Hálával emeljük fel szívünket, Tehozzád, Úristen…” kezdetű imával zárják a tanítási napot. – A szerk.]. De egy szép napon (nem tudom, milyen alapon) a minisztériumból jött egy ukáz, és egy új imaszöveget vezettek be. Ezt az új imaszöveget az osztályfőnöki órán egy koca (a tanárjelölteket hívták „kocának”) írta fel a táblára, és miközben írta, csinált valami helyesírási hibát, és én összenevettem a barátnőmmel, aki a szomszéd padsorban ült. Spányikné, az osztályfőnök, pont akkor nézett föl, és látta, hogy nevetek.  

Ez a hét közepén volt, és megmondták, hogy ezt hétfőig meg kell tanulni, mert akkor már ezeket az új szövegeket fogjuk imádkozni. És mindjárt másnap bejött Spányikné [Spányik Kornélné], az osztályfőnök, és azt mondta: „Lukács, mondja el a reggeli imát!” Elmondtam, tudtam. „Most mondja el a délit!” – elkezdtem mondani, de belesültem, hát azt nem is kellett még tudni. „Tudtam, hogy nem fogja tudni, mert maga nevetett, amikor az imát fölírtuk a táblára.”  

A többi tanárral jóban voltam, de az osztályfőnökömmel kölcsönösen utáltuk egymást. Németet tanított – lehet, hogy a magyart is ő tanította az utolsó évben –, és folyton dicsekedett az ő arisztokrata származásával. Nem volt arisztokrata, de például egyszer, amikor egy verset fordítottunk németből magyarra, és a „waten” szó előfordult benne – az azt jelenti, hogy gázolni –, akkor azt mondta: „De hát tudják maguk, mi az, hogy gázolni? Én már gázoltam ilyen mély vízben, meg ilyenben meg ilyenben… Egy patak folyt keresztül a hegyi birtokunkon, és ott mindenféle mélységű vizekben gázoltam.” Valahol a Felvidéken volt ez a hegyi birtok, azt hiszem. Ezen alapult a rossz viszony, hogy ilyeneket mondott, ő meg látta rajtam, hogy utálom.  

Le voltam híva az igazgatóhoz is, aki mindenféle gyanús dolgokat kérdezett: hogy járok-e kirándulni, és kikkel, milyen emberekkel… Arra vonatkoztak ezek a kérdések, hogy vannak-e kommunista kapcsolataink. Én nagyon jó tanuló voltam: csupa egyes – akkor az volt a legjobb osztályzat –, de ebben az évben (ez 1935-ben vagy 1936-ban volt) magaviseletből és magyarból kettest kaptam. Magaviseletből azért, amit elmeséltem, magyarból azért, mert akinek nevetséges a vallás, az nem lehet jó magyar ember – ezt is az igazgató mondta. És akkor ezekért kicsaptak az iskolából. 

A szüleim nyilván nem voltak jobboldaliak, de hát ők nem vettek részt a munkásmozgalomban. Én meg mindig vágytam rá, hogy ezt szeretném csinálni. Ebben nem a szüleim baráti köre volt meghatározó, hanem az én baráti köröm, ami már a középiskolás évek alatt alakulgatott; voltak már akkor is olyan kapcsolataim, amik bal felé irányítottak. 1939-ben érettségiztem, és elég sok minden történt akkoriban, akkor volt a spanyol polgárháború [lásd: Franco, Francisco] is többek között. De nem nagyon beszélgettünk mi az iskolában politikai eseményekről, meg otthon sem, inkább kirándulni jártam ilyen baloldali emberekkel.  

Elég automatikusan kerültem ilyen társaságba. Ha az ember zsidó volt, nyilvánvalóan inkább a baloldalhoz vonzódott, mint a jobbhoz, amelyik antiszemita volt. Aztán a baráti kapcsolatok folytán ez tovább erősödött. Már az iskolában is – a Mária Teréziára gondolok most elsősorban – akadt, akivel ilyen kérdésekről lehetett beszélgetni. Például a M. Hanzival, akinek aztán egy ismert politikus lett a férje, azt hiszem, kormánytag is volt egy időben. A zsidó gyerekek között egyébként sok nagyon jómódú volt, természetesen ők nem voltak baloldaliak.  

Volt nekem egy barátom abban az időben, aki pár évig a Szovjetunióban élt a szüleivel együtt, aztán – kicsit homályos előttem, hogy miért, de hát ott sem volt minden olyan nagyszerű – visszajöttek Magyarországra, de már beoltva egy-két olyan dologgal, amire itthon azért nem derült volna fény. Ő is értelmiségi származású gyerek volt; ebben a baráti körben azért inkább az értelmiségiek voltak nagy számban. Az magától értetődik, hogy az ember tudta, ki zsidó, ki nem, de ezt nem tartottuk számon, mert nem volt fontos.  

Szóval kirúgtak a Mária Teréziából, de ez aztán nagyon szerencsésen alakult, mert pont akkor jelentek meg plakátok az Andrássy úton, hogy megnyílik az olasz gimnázium – méghozzá egész közel, az Andrássy út 122-ben, és mi akkor már az Aréna út 122-ben laktunk. Oda minden további nélkül fölvettek. Nyilván elég magas tandíj volt, de ebbe én akkoriban nem voltam túlzottan beavatva. Így aztán az olasz iskolában folytathattam a tanulmányaimat. Egy negatív oldala volt a dolognak: a frissen megnyílt iskolában a legfelső osztály a hatodik volt, így a hatodikat kétszer jártam. De legalább jobban megtanultam olaszul, mert ott persze mindent olaszul tanultunk, és én úgy mentem oda, hogy semennyit se tudtam olaszul. 

Ez az olasz állami iskola [Az iskola neve Királyi Olasz Elemi és Középiskola volt. – A szerk.] eredetileg az Andrássy út 122-ben volt, közel a Városligethez, egy villában. De még gimnazista koromban elköltözött onnan az iskola a Teréz körútra, az Oktogon közelébe [A Teréz körút 9. sz. alá]; ahol mostanáig a Házasságkötő Terem volt, az volt az iskolaépület.  Később ott volt az Olasz Intézet is egy darabig. A ház utcai oldala a firenzei Strozzi Palota homlokzatát utánozza. Azt hiszem, hogy nem az egész épület van annak a mintájára felépítve, de a homlokzata, az olyan [Nyilván ezért hívták az épületet a háború előtt „Strozzerlnek”. – A szerk.]. Én ott érettségiztem, abban az épületben.

De az olasz iskola előtt még egy csodálatos nyár is várt rám egy háromhetes párizsi tartózkodással. Franciául akkor én már tanultam, de ott még jobban belejöttem. Egy barátnőmmel mehettünk oda, és egy gyerekintézetben laktunk – az nagy élmény volt. Ez Párizsnak egy elővárosa volt – Vaucresson, így hívták –, de onnan mindennap bementünk a belvárosba, velünk jött mademoiselle Madecque, és együtt csodáltuk meg Párizs érdekességeit. Csak mi ketten voltunk magyarok, a többiek helybeli francia gyerekek voltak. 

Képzelem, mi pénzébe kerülhetett ez a szüleimnek, de hát meg tudták oldani, úgyhogy akkor jól megtanultam a nyelvet. Tudtam már franciául egy kicsit, jártam mindenféle tanfolyamokra. A Sion rendi apácák zárdája ott volt az Andrássy úton a Körönd és a Liget között, oda jártam, és többek között azok az „anyácák” tanítottak franciául. Nem tudom, mennyire volt ez szokás, de be lehetett oda iratkozni, és mások is voltak ott, hasonló korú gimnazisták, nagylányok [A Notre Dame de Sion apácarendet 1843-ban alapította a francia, asszimilálódott zsidó családból származott Ratisbonne testvérpár. Az alapító eszméje a keresztény és zsidó vallás kölcsönös megismerése és az egymás hite iránti tisztelet elősegítése volt. A VI. Andrássy út 117. alatt volt egy nyelvmesternői bizonyítványt adó, magas szintű nyelvtanfolyamuk is (az ugyanitt működő titkárnőképző tanfolyamon és a Sas-hegyen lévő gimnáziumon kívül). 1948-ban a rend elhagyta Magyarországot (A Magyar Katolikus Lexikon nyomán). – A szerk.].

1936 nyarán voltam Párizsban, és amikor hazajöttem, két rajzom jelent meg a „Népszavá”-ban. Az egyiken a metróban utaznak az emberek, és a „Paris Soir”-t olvassa az egyik utas. A főcím alá az van odaírva, hogy „Le hongrois Csík a gagné” – a magyar Csík győzött. Akkor folyt a berlini olimpia, és az augusztus huszadiki számban ez a rajz jelent meg tőlem [Lásd a hualu001010 sz. képet].  A másik képen az Arc de Triomphe [Diadalív] alatt gyűlnek össze az emberek. Az újságcikk ezt írja:

„Az Arc de Triomphe alatt, az Ismeretlen katona sírjánál esténként képletesen felélesztik az úgyis folyton égő lángot. Ekkor sok kék-fehér-piros szalagos párizsi gyűlik itt össze, és a teret dupla sorban álló rendőrök szegélyezik. A Tűzkereszt lelkes tagjai (– ez egy jobboldali párt volt – L. Á.] körülállják a lángot, és felemelt karral fasisztául köszönnek. A múlt héten láttam, hogy valaki egyszerre előre tolta magát a sűrű tömegben, és a többiek nagy megbotránkozására kommunista üdvözléssel az öklét emelte fel. Rettenetes kiabálás következett”

– itt látható az öklét emelő férfi. „Ez a két rajz a kis Lukács Ágnes élesen látó szemét, biztos kezét dicséri”.  

Elég az hozzá, hogy az olasz iskolában folytattam a tanulmányaimat. Három évig jártam oda, és ez egy csodálatos dolog volt – hát Dantét olvastunk! Hatodikban az „Infernó”-t, a Pokolt, hetedikben a „Purgatorió”-t és nyolcadikban a „Paradisó”-t. Dante nagyon ravasz ember volt, mert mind a három műve harminchárom énekből áll – és hány hétből áll egy tanév? Harminchárom hétből. Minden héten egy énekkel tovább mentünk, és így érettségiig sikerült Dantét elolvasni. Pont akkor jelent meg a Babits fordítás, azt megvettük, és mindig elvittem a Dante-órákra a Babitsot is. 

Az egész osztályban tizenöten voltunk, és ebből talán négy-öt olasz vagy félig olasz gyerek volt. Ez vegyes osztály volt, szemben a Mária Teréziával, ami lányiskola volt. Nagy barátságok szövődtek itt, az olasz iskolában, de aztán az élet közbeszólt, mint sok mindenben – akikkel együtt jártam, együtt érettségiztem, egyikkel sincs kapcsolatom, azt se tudom, élnek-e vagy halnak-e. Illetve egyről tudom, hogy meghalt, ő egy későbbi kolléganőm volt, aki akkor engem tanított mint egész fiatal tanárnő, ővele később is tartottam a kapcsolatot. Itt is lakott valahol a közelben, úgyhogy barátságban voltunk.

Apám rendszeresen járt rajzolni, és a középiskolai tanulmányaim vége felé – nyolcadikban vagy hetedikben, tehát az érettségi előtti időkben – én is jártam vele ugyanoda, ahova ő, Gallé Tiborhoz, aki egy jó festő volt [Gallé Tibor (1896–1944) – festő és grafikus. 1925-ben a Lipótvárosi Kaszinóban, 1929-ben és 1931-ben az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítást. 1931-től állami ösztöndíjjal Londonban grafikai tanulmányokat folytatott. 1935-ben Budapesten festő- és szobrászképző iskolát alapított, amelyet haláláig vezetett. 1931–40 között sok külföldi kiállításon vett részt, majd 1942-ben Budapesten volt kollektív kiállítása (MÉL). – A szerk.]. Gallé a Bulyovszky utcában lakott, ott volt műterme, és odajártunk rajzolni apámmal együtt hetente egyszer vagy kétszer – amikor modell volt. A Bulyovszky utca az Andrássy út egyik mellékutcája, azt hiszem, most is úgy hívják. 

Aztán a főiskola előtt volt egy előkészítő tanfolyam, hogy sikerüljön bejutni a főiskolára. Azt is ő csinálta, és nagyon jól csinálta azt is a Gallé. Emlékszem, hogy ennek az előkészítő tanfolyamnak a végén kellett egy dolgozatot írni, és ez egyben pályázat is volt: Hogyan rajzolom a fejet és az aktot? – ez volt a címe. Én ezt  megnyertem, az én dolgozatom tetszett legjobban a Gallénak.  

1939-ben érettségiztem, azután jött a felvételi. Azt hiszem, az évfolyamomban én voltam az egyetlen zsidó a numerus clausus miatt [Az 1939:IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. Lásd: Zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.] – de nem is jelentkezett oda olyan sok zsidó. Emlékszem, hogy amikor a felvételi lezajlott, nem is mentem el az eredményhirdetésre, mert a numerus clausus miatt nem nagyon hittem benne, hogy fölvesznek. De aztán délután, amikor arra jártunk, mégis bementem, és megnéztem. Akkor ki volt már téve, hogy kiket vettek föl, és meglepetten láttam, hogy engem is fölvettek. Hát így kezdődött.  

A főiskolán Szőnyi István volt a mesterem [Szőnyi István (1894–1960) – festő. Az 1920-as évektől kezdve Zebegényben dolgozott, jellegzetesen ún. posztnagybányai festőstílusban. 1938-tól haláláig volt a Képzőművészeti Főiskola tanára. – A szerk.]. Nagyra tartottam őt, és nagyon rendes ember is volt. Amikor fölvettek, nem az ő osztályába kerültem, csak harmad- vagy negyedéves koromban mentem át. Eredetileg is oda szerettem volna menni, de kiderült, hogy már nem volt hely, Szőnyi osztálya megtelt – mindenki oda akart menni. Később elég simán sikerült átmennem.

1939-től 1944-ig jártam főiskolára rajztanári szakon. Akik érettségiztek – mert érettségi nélkül is lehetett a főiskolára kerülni –, azok majdnem mindannyian rajztanári szakra mentek, az biztosabb dolognak látszott, mint a művészeti szak. Ez csak azt jelentette, hogy több elméleti tárgyat vállaltunk: pedagógiát meg mindenfélét. Úgy alakult ott az élet, hogy délelőtt alakrajz, rajzolás, festés volt mindig, és délután voltak az elméleti órák – hát az egy egész napos elfoglaltság volt, főiskolára járni.  

Annyira sikeres nem voltam, de azért megálltam a helyemet. Jó volt a főiskolán, de ott nagyon közeli barátságok nem voltak, mert éreztem a levegőben a jelen lévő antiszemitizmust. Az egész világ részéről lehetett ezt érezni, nem annyira közvetlenül az egyes emberek felől. Azért volt egy-két jó barátom, és van, akivel most is jóban vagyok, van egy akkori főiskolás barátnőm, aki pár évvel alattam járt.  

Akkoriban nemhogy főiskolásnak lenni nem volt könnyű, de az ember, aki zsidó volt történetesen, az folyton érezte, hogy zsidó, és ez nem jó: zsidónak lenni – hát lehetetlen volt nem érezni. Akkoriban munkaszolgálatosnak mentek a fiatalemberek – a családból nem, de az ismerősök körében voltak ilyenek. Igen, ezek csúnya évek voltak. Aztán háború volt ugyebár, meg ezeket a munkaszolgálatosokat is isten tudja, hova vitték…  

Ennek eleinte nem sok jele volt, de aztán egyre több. Például elrendelték – ez már az utolsó időkben volt – a sárga csillag viselését. A munkaszolgálatosságot, azt még előbb kezdték, évekkel előbb. Üldözés, az elsősorban tényleg a német megszállás idején volt [lásd: Magyarország német megszállása], de az érzés, az már korábban is megvolt. Nem tudnám most megmondani, gondolkozni kéne ezen, hogy hol, mennyire, milyen jelei voltak ennek.  

A közvetlen baráti környezetben nem lehetett ilyet érezni. A mi baráti körünk eléggé vegyes volt, nem színtiszta zsidók. Tehát a saját környezetemből nem tudok ilyet mondani; nekünk nagyon kedves barátaink voltak – nemcsak a zsidók, hanem a többiek is. 

Apám tagja volt az Országos Izraelita Patronázs Egyesületnek – ami egy jótékonysági szervezet volt [Az Országos Izraelita Patronázs Egyesület Neumann Ármin országgyűlési képviselő kezdeményezésére alakult 1910-ben. Központja a Nagy Fuvaros utca 4. szám alatti zsinagóga épületében volt. A rászoruló családok segélyezését végezte, a veszélyeztetett zsidó gyermekek támogatását, iskoláztatását, erkölcsi és vallási nevelését segítette. Az árva gyerekeket zsidó polgári családok gondozásába helyezte, értük tartásdíjat fizetett. A gondozott gyerekeket népiskolai tanulmányaik befejezése után tovább taníttatta, a pártfogóhálózat a közvetlen gondozás évei után is nyomon kísérte sorsuk, pályájuk alakulását. – A szerk.]. A Bethlen tér 2-ben volt a Pártfogó Iroda. Érettségiző koromtól kezdve egy-két éven keresztül az én rajzaim is megjelentek az egyesületi plakátokon, meghívókon. Azt a felhívást például, hogy „100 elhagyott zsidó gyerek várja a segítségét. Kérjük, hanuka ünnep alkalmából lépjen be pártoló tagnak!” és egy másikat: „Ne feledkezz meg az ezernyi árva, elhagyatott gyerekről!”, én illusztráltam. Ezeket az illusztrációkat már a háború idején, 1939-ben és 1940-ben rajzoltam.  

Főiskolás koromban is részt vettem kiállításokon. A MIEFHOE (Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete) egy zsidó ifjúsági szervezet volt, ahova főiskolai hallgatóként beléptem. 1942-ben a MIEFHOE rendezett egy kiállítást a főiskolás művésznövendékek műveiből, és én is kiállítottam ott egyet-mást. A „Független Magyarország”-ban írtak is erről [„Független Magyarország” – külpolitikai hetilap, 1939. szeptember 1-jével indította Bajcsy-Zsilinszky Endre és Mihályfi Ernő. – A szerk.]. Az OMIKE, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület 1943 őszén rendezett egy kiállítást a Nemzeti Szalonban, és ott is kiállították a képeimet. Ezek nehéz évek voltak: már javában folyt a háború, és egyre inkább leszűkültek a lehetőségek a zsidó szervezetekre, ezekben a zsidó szervezetekben lehetett kiállítani meg egyáltalán létezni.  

1944-ben végeztem, pont az 1943/1944-es tanév volt az utolsó a számomra. Kicsit hamarabb lett vége a tanévnek, mert ugye, 1944-ben olyanok voltak a körülmények (német megszállás meg a többi), hogy már tavasszal megkaptuk a diplomát. Pécsi-Pilch Dezső volt akkor a rektor [Pécsi-Pilch Dezső (1888–1949) – festő. – A szerk.]. Ez egy ünnepélyes dolog volt, a diploma átadása, és emlékszem, akkor már sárga csillagot kellett viselni a zsidóknak, és én voltam olyan hülye, hogy viseltem. Amikor a sárga csillaggal földíszítve kimentem az oklevélért, Pécsi-Pilch Dezső azt mondta nekem: „Kívánom, hogy éljen meg velünk együtt szebb és boldogabb időket.” Ezt ott, a hallgatóság előtt mondta. Rendes ember volt.  

1944 májusában volt a diplomaosztás, és nekem abban a szerencsében volt részem, hogy egy nagyon kedves kolléganő kapcsolatai révén hadiüzembe, a „Meister” Szappangyárba kerültem, ott dolgoztam. Azt gondoltuk, hogy az egy bizonyos biztosítékot ad, vagy védettséget jelent, hogy hadiüzemben dolgozom. A sárga csillagot viseltem, mert muszáj volt. A szüleim is viselték, meg voltunk ahhoz szokva, hogy amit elrendelnek, azt meg kell csinálni.  

Július harmadikán, egy hétfői napon éppen mentem a „Meister” Szappangyárba. A 23-as villamos soroksári úti végállomásánál kiszálltam a villamosból, és láttam, hogy egy csendőr hívogat [Soroksár abban az időben nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1950 óta tartozik Budapesthez. – A szerk.]. Hát, gondoltam, én nem megyek oda, de akkor láttam, hogy ott is egy csendőr, ott is egy csendőr… és mindegyik hívogatott. Avval voltak elfoglalva, hogy a sárga csillagos embereket összegyűjtötték. Senki nem mondott nekünk semmit, lehet, hogy még maguk a csendőrök se tudták pontosan, mi lesz, csak parancsba kapták, hogy a sárga csillagosokat össze kell szedni. 

Amikor már elég sokat összegyűjtöttek, sorba kellett állni, és akkor végigtrappoltak velünk az Üllői úton egészen a laktanyákig, és ott töltöttük azt a napot és a következő éjszakát is. „Beteggyanús lovak istállója” – ez volt kiírva. Másnap újra sorakozó volt reggel, végigmentünk megint az Üllői úton, de ezúttal a Duna felé, és beszálltunk egy hajóba. A hajó megindult velünk fölfelé a Dunán, és ahol kikötött, az az óbudai amfiteátrum környéke volt. Több százan lehettünk ott.  

A szüleim semmit nem tudtak, nem lehetett értesíteni őket, pedig közben azért volt, aki hazament, aztán visszajött. Én ezt nem vettem észre, de később, Auschwitzban hallottam az egyik nőtől, hogy volt egy ilyen eset. Kihirdették, hogy akinél nincsen semmi, az hazamehet ennivalóért. Mert akkor tulajdonképpen a Pest környéki zsidókat szedték össze, és azoknak azt mondták, hogy vigyenek magukkal egynapi élelmet és valami ruhaneműt. De hát minekünk, akiket az utcán szedtek össze, nem mondták ezt. Amikor aztán kihirdették, hogy haza lehet menni kajáért, én azt nem hallottam. Nagy terület volt az, ha az egyik végén valamit kihirdettek, nem biztos, hogy az amfiteátrum másik sarkában azt mindenki hallotta.  

Elég az hozzá, hogy akkor ott, az óbudai amfiteátrumnál megint letanyáztunk. Az a HÉV mellett van, és másnap vagy harmadnap a HÉV sínjein megjelent egy tehervonat, és abba berámoltak bennünket. A vonat megindult velünk valahova, nem tudtuk, hogy hova – egyenesen Auschwitzba utaztunk. Három napig tartott ez az utazgatás, de sejtelmünk se volt, hova visznek [Július 7-én ugyan a kormányzó leállíttatta a deportálásokat (a döntés előzményeiről lásd: Horthy Miklós, vitéz nagybányai), de például a soproni zsidókat (az oda koncentrált környékbeli zsidókkal együtt), több mint 3000 embert július 7-én deportálták; július 8-án éjszaka a békásmegyeri HÉV állomásról indult egy deportáló vonat, amelyen a budakalászi téglagyárban „koncentrált” kispesti, pestszenterzsébeti és újpesti zsidókat vitték Auschwitzba; ugyanígy elszállították a pünkösdfürdői HÉV állomáson, illetve a monori téglagyárban összegyűjtött budapesti és vidéki zsidókat július 6-án, 7-én és 8-án Auschwitzba, valamint a Csepelen összegyűjtött fővárosi ügyvédeket és újságírókat is; július 19-én (kijátszva a deportálások leállításáról szóló kormányzói rendelkezést) Budapestről, a Keleti pályaudvarról Eichmann még elszállíttatta a kistarcsai internálótábor 1050 és a Rökk Szilárd utcai kisegítő toloncház (a Rabbiképző) 500 zsidó foglyát. – A szerk]. 

Amikor megérkeztünk Auschwitzba, nem tudtuk, hol vagyunk, csak azt láttuk, hogy végre megáll a vonat, és itt rend van. Kezdtük a programjainkat megbeszélni, hogy itt majd nyelveket tanulunk, meg mit tudom én, mit… Hát voltak ilyen elgondolásaink a társakkal, akikkel összekerültem. Semmit nem tudtunk, csak azt, hogy végre megérkeztünk, és rend van.  

Délelőtt lehetett. Akkor ott megint sorakozó volt, most ötös sorokban, külön a férfiak, külön a nők… Ez később teljesen általános dolog volt, hogy ötös sorokban kell sorakozni, mert jól lehet megszámolni, ugye, ha ötös sorokban vannak az emberek. Egy olyan útvonalon masíroztunk, amelyet két oldalról szögesdrótkerítés határolt, szóval két láger között meneteltünk. De azt is láttuk, hogy villanykapcsolók vannak ott, tehát villanyáram van azokban a kerítésekben.  

Blocksperre (barakkzárlat) lehetett, mert néptelen volt ott minden, nem láttunk embereket, nyilván mindenki bent volt a barakkban, meg volt parancsolva, hogy ne jöjjenek ki. Később tapasztaltuk is, hogy voltak ilyen esetek, hogy a barakkban kellett lenni. De volt egy lány, aki ott a kerítés mögül magyarázott nekünk, hogy „Lányok, az a fontos, hogy mindent megegyetek! Mindent meg kell enni, mindent meg kell enni!” – ezt hajtogatta. Nagyon okosan tette, nagyon rendes volt tőle, hogy ezt mondta. Nem volt jó lefogyni, mert aztán voltak a szelekciók, és a soványakat kiszelektálták.  

Az elején is volt szelekció [lásd: szelektálás]. Már benn voltunk valami lágerben, amikor egy nagyon jó megjelenésű SS-tiszt – később kiderült, hogy ez a Mengele volt – jobbra meg balra irányította az embereket: az öregeket erre, a fiatalokat arra, a soványakat erre, a normális külleműeket arra, a kisgyerekes mamákat és az állapotos nőket erre, a fiatal, stramm nőket meg arra… Nem tudtuk még, hogy miről van szó, az csak később derült ki. Így kezdődött.  

Aztán betereltek minket egy barakkba, ahol nagyon kellemes élmény volt valóban: letusolhattunk. Le kellett venni mindent, semmi sem maradt az emberen, és azután be kellett menni egy helyiségbe, ahol tusok voltak, és letusoltunk. De amikor kifele jöttünk, le is borotválták mindenkinek a fejét kopaszra. A kezünkbe nyomtak egy pizsamakabátot vagy valamit, amit magunkra vettünk, és kopaszon jöttünk ki – nők megkopaszítva.  

Első éjszaka betereltek minket valamilyen barakkba, ahol fekhelyek se voltak, és ott egymás hegyén-hátán próbáltunk elhelyezkedni; körülbelül háromszor annyian voltunk, mint ahányan tényleg elfértünk volna. Később a barakkokban hármasával feküdtünk egy fekhelyen, sőt volt, hogy többen is. Csak az úgynevezett kórházban, a revírben [Revier] voltak olyan fekhelyek, hogy egy ember hevert csak egy ágyon. Azok is emeletesek voltak természetesen, de nem hárman feküdtek egymás mellett. Voltam a revírben, mert beteg voltam, de szerencsére nem nagyon, úgyhogy tulajdonképpen én ottan nagyon élveztem azt a helyzetet, hogy egyedül fekhetek egy ágyon. 

A megérkezés után napok múlva – vagy hetek múlva, ezt most már nem tudnám pontosan megmondani – mindenki kapott egy számot, amit a karunkba tetováltak [lásd: tetoválás], és a ruhára is kitűztek, alá meg egy sárga háromszöget. Ott, az auschwitzi lágerben nem csak zsidók voltak. Akik piros háromszöget viseltek, azok politikai foglyok voltak. A ruhára, amit kaptunk, piros festékkel egy X-jel volt festve, nehogy megszökjünk. Képtelenség lett volna megszökni, de ha valaki mégis megszökött volna, akkor elárulta volna ez a hátán látható jelzés, hogy ő egy szökevény. Úgyhogy mindenkinek a hátára volt festve egy ilyen X-jel. Érdekes módon a lábbelink, az megmaradt. Aztán később olyan is volt, hogy fapapucsokat kaptak egyesek. 

Nem nagyon lehetett fölmérni, mekkora helyen vagyunk, mert ez egy nagyon nagy tábor volt, és nem is csak egy láger. A mi barakkunkon kívül nem nagyon jutottunk oda, hogy mászkáljunk, bár egyik barakkból a másikba át lehetett menni, vagy megállni a drótkerítés előtt, de ami ott volt, az sem a szabad világ volt, hanem egy másik láger.  

Napközben nem volt mit csinálni. Voltak csoportosulások: barátnők összeálltak, összefogózkodtak, és együtt szomorkodtak. Nem volt ott munka se meg semmi se, szóval ott napközben így telt az idő. Persze nekem is voltak barátnőim, nem rögtön, de hát azután lettek. Van, akivel a mai napig megmaradt még a barátság.  

Azért főztek valamit nekünk: marharépát vagy miegyebet. Valami fazekakat vagy lábasokat kaptunk, és azokba löttyintették bele a kaját. A konyhán főztek krumplit is – leginkább krumpli volt –, a krumplihéjat meg kidobták a szemétbe, de mi rájöttünk, hogy a krumplihéjat is meg lehet enni, az is ennivaló, és a szemétből szedtük ki a krumplihéjat. Volt, hogy valaki egy marharépát ellopott, és avval rohant el, nehogy meglássák. Láttam ilyeneket, ez mindennapos dolog volt. Láttam, amikor egy lány krumplit lopott valahonnan – a konyháról vagy mit tudom én, honnan –, és az SS ráuszított egy kutyát. Voltak büntetések. Volt, hogy valakit megrugdalt egy SS, de volt olyan is, hogy megbüntették az egész lágert, és fölemelt kézzel kellett térdelni egy darabig. Elég sokszor volt ilyen, elég mindennapi dolgok voltak ezek. Az is előfordult, hogy akiket megbüntettek, azoknak nehéz köveket kellett térdelve cipelniük.  

A legügyesebb, legokosabb és legélelmesebb emberek a konyhára kerültek. Én nagyon ügyes voltam, mert én meg az irodába kerültem – az is nagyszerű dolog volt. Az odakerülésemről azt tudom elmondani, hogy a mi blockältesterünknek (a foglyok közül voltak a főnökök is kiválasztva) én mindjárt az első vagy a második napon mondtam, hogy énnekem adjon valami papirost, mert én rajzolni akarok. Adott papírt, és mindjárt meg is kért, hogy rajzoljak valami vicces dolgot, mert őnekik, blockältestereknek lesz valami születésnapi összejövetelük. Mindenkinek, aki oda meg volt híva, egy tréfás rajzot kellett rajzolnom.  

A mi blockältesterünk szlovák volt, de magyarul is tudott, így magyarul beszéltünk. Fiatal nő volt, heftling [fogoly], mint a többiek, csak az a szerencséje volt, hogy ő lett a blockältester. Egyszer mondták, hogy álljunk sorba, és jelentkezzen, aki tud németül. Hát én németül is tudtam, és jelentkeztem. A blockältester kiválasztott a jelentkezők közül néhányat, és engem úgy választott ki, hogy „Na te, aki rajzolsz…” – hát megjegyzett engem, emlékezett rá, hogy rajzoltam. Így kerültem az irodába. Az irodában nyilvántartást vezettünk arról, hogy ki melyik barakkban van – nem név szerint, hanem szám szerint. Ez a kimutatás az én dolgom volt: egy vastag, keményfedelű, bekötött füzetbe kellett beírnom, hogy ki melyik barakkban van.  

Minden nap volt appell. Reggel hatkor és délután ötkor, ha jól emlékszem, felsorakozott az egész tömeg, akik a lágerben laktak – minden barakk előtt annak a barakknak a lakói –, és akkor tartottak egy szemlét, hogy hányan vannak, mindenki megvan-e, mert hát rendnek muszáj lenni. A lagerältester tartotta a szemlét, de emlékszem, egy SS is volt vele. Ha hiányzott valaki, az baj volt, akkor azt meg kellett keresni. Nem emlékszem konkrétan ilyen esetre; de nyilván előfordulhatott, hogy beteg volt valaki, vagy kiderült, hogy nem ott van. 

Aztán volt a szelekció, amikor az egyik SS (vagy éppen Mengele) tartott egy szemlét, és akik nagyon soványak voltak, azokat kiszelektálta – hát azok tudták már, hogy nem sokáig lesznek életben. Eleinte nem tudtuk, eleinte azt hittük, hogy ezek a régi fogoly lányok, ezek a lengyel lányok csak ijesztgetnek, mert irigyelnek minket, hogy két évvel tovább voltunk szabadon, mint ők. De aztán rájöttünk, hogy tényleg igazak ezek a hihetetlen dolgok.  

Volt azután az aussenkommando, a kinti kommandó, tehát egy olyan munka, amit kint, a szabadban kell végezni. Én szerencsére ebből kimaradtam, mert voltam olyan ügyes, hogy az irodába kerültem.  

Hónapokig voltam Auschwitzban. Télen még ott voltam, és aztán egy szép napon, amikor már közeledett a front kelet felől, egy lány bejött az irodába, és mondta: „Gyerekek, civil válogat!” Kirohantunk – már csak azért is, mert már emberemlékezet óta nem láttunk civilt –, és ott tényleg egy civil meg egy SS állt, és a foglyoknak egy óriási köre vette őket körül. A barátnőmmel mi is odaálltunk, és az a civil mindenkit jól megnézett, és voltak, akiket hívott, hogy menjenek oda. Megbeszéltük a barátnőmmel, hogyha téged hív, akkor én is megyek, ha engem hív, akkor te is jössz. Már nem emlékszem, hogy engem hívott-e vagy őt, de egyszer csak integetett a civil, hogy valamelyikünk menjen oda, és mind a ketten elindultunk. Először visszaküldött minket, de aztán jobban megnézett bennünket, és azt gondolhatta, hogy mégiscsak jó lesz ez a kettő.  

Így kerültem el Auschwitzból. Beraktak minket valami vonatba, ami megindult, és ment, és ment… Azt hiszem, este vagy éjszaka érkeztünk Reichenbachba, ami nincs messze Auschwitztól. Ott egy másik lágerbe kerültünk, ami barátságosabb volt valamivel. Nem volt olyan nagy sem, mert ugye, Auschwitz valami őrületes méretű intézmény volt. Elég az hozzá, hogy Reichenbachban egy rádiógyárba jártunk dolgozni minden reggel, még sötétben – hát akkor még tél volt [Reichenbachban a gross-roseni koncentrációs tábor egyik melléktábora volt. Maga Reichenbach is Lengyelországhoz került a háború után, Alsó-Sziléziában van, neve ma Dzierżoniów. Nevezetes gyára a Diora rádiókészülék-gyár. – A szerk.].   

Még valami képességvizsgálat is volt, mielőtt beosztották volna, hogy ki hol dolgozik. Nekem a kész rádiócsöveket kellett felülvizsgálnom, hogy jók-e. Az, aki annál a gépnél dolgozott, betanított engem, és az volt a dolgom, hogy odategyem a rádiócsövet, és a szerint, hogy mit mutatott a műszer, eldöntsem, hogy az jó vagy nem jó. Abban a teremben, ahol én dolgoztam, voltak civilek is.  

Ott, a reichenbachi rádiógyárban én beteg lettem, és a láger revírjébe kerültem, amikor kiderült, hogy az egész láger elmegy, mert közeledik a front. Belázasodtam, talán mandulagyulladásom volt, de szerencsére nem volt komolyabb bajom. A kórházi ágy két- vagy háromszintes volt, és én valahol a magasban voltam. És emlékszem, ahogy csúsztam le, forró lett a kezem alatt a fém…  

Először gyalog meneteltünk – gyönyörű tájakon mentünk keresztül, a Riesengebirgen, az Óriás-hegységen [Ez a Karkonosze nevű hegység Alsó-Sziléziában. – A szerk.]. Később egyszer, már jó néhány évtizeddel később jártam ott, és megállapítottam, hogy tényleg nagyon szép. Nem direkt mentem vissza, arra túráztunk a Meteorral.  

De ez még nem a felszabadulás volt. Ahol fölszabadultunk, azt a várost úgy hívják, hogy Salzwedel [Salzwedelben a neuengammei koncentrációs tábor egyik külső tábora volt. Lásd a szócikket. – A szerk. ]; Hamburg közelében van, nem a tengerparton, hanem egy kicsit beljebb [Hamburgtól légvonalban kb. 100–120 kilométerre van, délkeletre. – A szerk.]. Van ott egy kis folyó, a Jaetze. Most, amikor pár éve ott voltam, akkor ismertem meg tulajdonképpen Salzwedelt – nagyon szép régi városka. 

Ez a salzwedeli felszabadulás úgy történt, hogy volt valami bajom – talán megint a mandulámmal, nem tudom –, és nem mentem dolgozni, hanem valahol a barakkban ültem a földön, és varrtam, javítottam a zoknimat, mert lukas volt… Egyszer csak elrohant mellettem egy lány, a hóna alatt egy rúd szalonnával. Hát mi van itt? „Lányok, menjetek oda, hát már mindenki… már nincsenek itt az SS-ek! Hát már mindent elhordtak a raktárból!” Akkor persze abbahagytam a zoknijavítást, és én is rohantam oda, ahova rohanni lehetett, de már nem sok dolgot találtam – voltak, akik hamarabb odaértek. Így szabadultunk föl. Ki lehetett menni a lágerból, nem voltak SS-ek… amerikaiak voltak, azok szabadítottak föl. És akkor kimentünk. 

Salzwedel városkájában történt mindez. Kimentünk a városba, lakásokba is bementünk, ahol éppen uzsonnáztak – egyszerűen elvettük a kaját az uzsonnaasztalról, és ettük. Ilyet csináltunk, igen. Aztán pár napig ott fosztogattunk – ezt komolyan mondom; volt, aki cipőt is szerzett, mert cipőüzletbe is bementünk. 

Azért még ott laktunk abban a nyomorult lágerban, illetve az már akkor nem az a láger volt, hanem az amerikaiak egy volt német katonai akadémiának a helyiségeiben helyeztek el minket, de hát mégiscsak láger volt az is. És akkor nekem volt egy óriási ötletem. Azt mondtam a két barátnőmnek, hogy menjünk, keressünk egy helyet a városban, ahol lakhatunk – egy civil lakásban valahol. Én tudtam németül hármunk közül, és én tényleg bementem, becsöngettem lakásokba. Több helyre csöngettem be – voltak, akik egyszerűen kirúgtak, nem álltak velem szóba –, és így jutottunk el Körtgéékhez. Körtge néni egy idős néni volt, aki azt mondta, hogy hát jöhetünk, most úgy sincs itt a fia és a fiának a családja, elférünk. Ez a néni nagyon kedves volt, és akkor odaköltöztünk. Csodálatos volt egy normális ágyban aludni – jaj, hát az óriási volt!  

Egészen meg voltunk lepve, mert Körtge nénivel csak azt beszéltük meg, hogy ott fogunk lakni, de ő egyszer csak megjelent egy tányér levessel – szóval adott enni is. Attól fogva úgy kezdődött a nap a számunkra, hogy kimentünk a lágerba, ahol azért fenntartottuk a helyünket mindenesetre. A barátnőink félretették nekünk az előző napi vacsorát, azt megettük, aztán visszamentünk Körtge nénihez, aki közben megfőzte az ebédet, és megettük az ebédet is. Időközben hazajött Körtge néni fia, a fia családja is, az unoka is – ők is kedvesek voltak. Ott gyöngyéletünk volt. 

Aztán egy szép napon azt mondtam a két barátnőmnek, hogy gyerekek, menjünk haza, induljunk el, ne várjuk meg, amíg itten szervezetten hazaszállítanak minket. Körtge néni fia kikísért minket a vonathoz, és ott tényleg volt egy vonat, be is szálltunk. De aznap nem indult el, csak másnap reggel, mert délutántól már nem jártak a vonatok – és akkor ott aludtunk a vonatban.  

Három hétig tartott, amíg megérkeztünk Budapestre. Mentünk kelet felé a vonattal, az első hely, ahol megszálltunk, Oerieswelde [?] volt. Útközben mindig kerestünk szállást, olyan is volt, hogy bekopogtunk emberekhez… Eleinte tényleg probléma volt az is, hogy lehet pénz nélkül vonatra szállni, de aztán kiderült, hogy kell a nyavalyának jegyet váltani, fel kell szállni a vonatra, és aztán az majd megy – olyan rumli volt még akkor, hogy nem is foglalkoztak evvel.    

Aztán szépen hazaértünk. A két barátnőm egy testvérpár volt, ők az Üllői út egyik mellékutcájában laktak. Valami hajóval érkeztünk meg Budapestre, mert akkor éppen nem volt egy híd sem. Először hozzájuk mentünk. Otthon nem volt senki, de megtudták, hogy az édesapjuk megvan, a testvéreik is megvannak – a két húguk meg az öccsük vidéken valami intézményes nyaralásban vettek részt –, de az édesanyjuk, az nincs meg… nem is lett meg, ő nem került haza.  

Ők ott maradtak, és én jöttem haza tovább a villamossal, egészen az Aréna útig. Ott laktunk akkor az Aréna út 122-ben, az később Dózsa György út lett. Van ott a Dózsa György úton egy vasúti aluljáró, onnan nézve mindjárt az első egyemeletes ház az, ahol mi laktunk. Ott ki volt írva, hogy Lukács Gyula: lakik Sziget utca 29-ben. Na, én átszaladtam a túlsó oldalra, mert gondoltam, hogy megvárom a 15-ös villamost, és majd azzal megyek a Sziget utca 29-be, de közben megláttam a házfelügyelő lányát. Odaszaladtam hozzá, és ő mondta nekem, hogy hát éppen itt vannak a szüleid! Akkor bementem, és tényleg ott találkoztunk – az nagy pillanat volt… egy év és három nap után. Ők a budapesti gettóban voltak akkor, amikor ott kellett nekik lenni, de szerencsére megúszták.  

A szüleim akkor voltak az Aréna úti lakásban utoljára, aztán többször már nem mentek oda, de maradt ott még egy és más: könyvek meg egyebek. Az a lakás eléggé tönkrement, mert egy tűzfal határolta, amit bombatalálat ért. Óriási lyuk volt a hálószobánkon, vagyis azon a tűzfalon, ami a hálószobánk fala volt. Megcsinálták később, most is megvan ez a ház, laknak is benne, de akkor éppen lakhatatlan volt.  

A Körtge családdal megmaradt a kapcsolat. Leveleztünk az öreg Körtge nénivel, és amikor Körtge néni meghalt, akkor a fiával leveleztünk, aztán annak a fiával, Gustavval: képeslapokat küldtünk, boldog újévet kívántunk… Ez a Gustav Körtge itt is volt egyszer Budapesten, és én is voltam náluk pár évvel ezelőtt. Az 1990-es években Salzwedelben volt egy kiállításom [A kiállítás 1998-ban volt a salzwedeli Jenny-Marx-Hausban, a hamburgi KZ-Gedenkstätte Neuengamme rendezésében. – A szerk.] , és Gusztikával, aki még kisfiú volt, mikor a nagymamája 1945-ben szállást adott nekünk, avval voltam én ottan – most már hatvanvalahány éves. Nagyon rendes ember lett.  

Amikor hazajöttem a lágerből, rögtön elkezdtem rajzolni az élményeimet. Készítettem egy tusrajz sorozatot, huszonnégy képet Auschwitzról. Valahogy összeismerkedtem egy cionista férfival, Dénes Bélával, odaadtam neki a rajzokat, és ő intézte el, hogy az album a Szocialista Cionisták Pártja kiadójánál még 1945-ben megjelenjen [AUSCHWITZ NŐI TÁBOR, LUKÁCS ÁGNES RAJZAI, A Szocialista-Cionisták (Ichud) Párt kiadása, a budapesti gettó felszabadulásának első évfordulójára. Budapest, 1946. Magyarul és angolul. – A szerk.] [Dénes Béla (Budapest, 1904 – Tel-Aviv, 1959) – orvos, a szociáldemokrata párt cionista szervezete, az Ichud Mapai vezetője, a Magyar Cionista Szövetség alelnöke. 1947-ben a mindössze két lapszámot megért „Zsidó Út” című folyóirat főszerkesztője. 1949 májusában letartóztatták, és a magyarországi cionista per fővádlottjaként három év fegyházbüntetésre ítélték. 1957-ben, Izraelben írta meg „Ávós világ Magyarországon. Egy cionista orvos emlékiratai” (Budapest, Kossuth, 1991) címmel visszaemlékezéseit az ÁVO Margit körúti börtönében és a kistarcsai internálótáborban 1949–1954 között eltöltött évekről. – A szerk.]. A párt egyik kiadványában írtak is róla: „Kiadásunkban jelent meg a felszabadulásunk óta legszebben kiállított zsidó könyv, Lukács Ágnes rajzalbuma. Címe: Auschwitz – női tábor. Lukács Ágnes személyében új, ragyogó tehetségű művész indul útjára. A megrendítő élménysorozatot tartalmazó album minden jobb könyvesboltban kapható, de beszerezhető pártirodánkban is.” Ez a pártkiadó a Fürst Sándor utcában volt –  akkor már így hívták azt az utcát [A mai Hollán Ernő utcáról van szó, melyet korábban Fürst Sándor utcának, előtte pedig szintén Hollán Ernő utcának hívtak. – A szerk.]. 

Az albumról a „Független Magyarország”-ban megjelent egy cikk 1945 októberében, amit József Jolán írt, József Attila testvére. Munkácsi Ernő 1946 novemberében írt róla az „Új Élet”-ben, és további cikkek jelentek meg az albumról a „Haladás” című lapban, a „Magyarország”-ban, a „Magyar Nemzet”-ben és a „Jövendő”-ben is. Bálint Endre [(1914–1986) – festő, grafikus] írt róla a „Szocializmus” című lapban [Bálint E.: Auschwitz, női tábor, Szocializmus, 1946. május-június.]. Kaptam egy levelet a Nácizmus Üldözötteinek Országos Szervezetétől is [Feltehetően a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságáról van szó, amely tevékenységét 1957-ben kezdte, a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete elnevezéssel. – A szerk.], amiben megköszönik az albumot. Izraelben van egy múzeum, ott ki vannak állítva ezek a grafikák; amikor az 1970-es években kint voltam, ott én ezt láttam. 

Mivel a lakásunkat lebombázták, szüleimmel a Sziget utca 29-be költöztünk a nagynénémhez, Jolánka nénihez [Apa húga, Török Gyuláné, szül. Lichter Jolán. – A szerk.]. Őszintén szólva, nem tudom, hol volt ő 1944-ben – de túlélte valahogy. A Sziget utcai egy kétszoba-személyzetis lakás volt; mi a kisebbik szobát laktuk, amibe a fürdőszobán át lehetett bemenni.  

Jolánka néni akkor már egyedül élt. Apámnál valamivel fiatalabb volt, és nem sokkal az édesapám előtt halt meg. Ő korábban a kilencedik kerületben, a Tompa utcában lakott a gyerekeivel akik akkor még nagyon zsenge korúak voltak, de azt megelőzően egy darabig Iglón is lakott. Azt hiszem, Jolánka néninek nem volt állása, mert ő egy jómódú ügyvédnek volt a felesége, és nem kellett dolgoznia azután sem.  

Amikor hazajöttem a lágerből, akkor egyik első dolgom volt belépni az MKP-ba [Magyar Kommunista Párt]. Én mindig, már a háború előtt is vonzódtam balra. Szerettem volna részt venni a mozgalomban, de a szüleim nagyon lebeszéltek róla azzal, hogy „Végezd el a főiskolát, és majd aztán…!”. Persze féltettek, bár közvetlen tapasztalatuk nem volt arról, hogy emiatt valakit üldöztek volna, de tényleg nem volt veszélytelen akkor kommunistának lenni. Azt hiszem, eleinte lakóhelyhez kötődött a pártszervezet, aztán később munkahelyhez [1950-ben kezdték a kommunista párt alapszerveit a munkahelyeken szervezni. Lásd: függetlenített funkcionáriusok. – A szerk.].  

Én dolgoztam. Szükség is volt rá – a szüleim már nyugdíjasok voltak –, de hát akartam is: nem volt rossz, hogy dolgozni kellett, ellenkezőleg, nagyon jó volt. Nekem 1945-ben rögtön lett állásom. Emlékszem, először elmentem egy csomó iskolába, hogy nem kell-e rajztanár, de egyszer csak – már nem tudom, kitől – megtudtam, hogy a Wesselényi utcai iskolában éppen nincs rajztanár. Akkor odamentem, és így lett állásom. Az egy polgári iskola volt, méghozzá fiú polgári.  

De közben jártam én tanítani az Akácfa utcai iskolába is, talán egy időben a Wesselényi utcával. Egy ideig a régi Zsidó Gimnáziumban is tanítottam, túl a Városligeten, az István útnál. Jó emlékeim vannak abból az időből, de aztán ezek a zsidó felekezeti iskolák megszűntek, mert államosították őket [lásd: Zsidó Gimnázium]. Még az olasz iskolában is tanítottam egy nagyon rövid ideig – ahol azelőtt gimnazista voltam –, de képtelenség volt ide-oda rohangálni, úgyhogy ez aztán abbamaradt.

Akkor egy ideig a Pedagógus Szakszervezet országos központjában voltam politikai munkatárs, a főállású munkahelyem volt ez. A Wesselényi utcai iskola után kerültem a Pedagógus Szakszervezetbe, mert kiderült, hogy én jó politikai káder vagyok, vagy mi az ördög. Nagyon utáltam én ezt a dolgot, mert nagy semmittevés volt az egész. Annyiból jó volt, hogy megismertem az ország nagy részét, mert folyton kiszálltam: hol Nyíregyházára, hol valamilyen faluba… A helyi iskolába kellett mennem, és ott beszélni ezzel meg azzal, hogy minden rendben van-e, a pártvonalnak megfelelően mennek-e a dolgok.  

Ezután kerültem a Trefort utcai gimnáziumba, ott tanítottam rajzot és művészettörténetet egészen a nyugdíjaztatásomig. Kellett egy kicsit keresgélni, de valahogy megtudtam, hogy oda lehet menni. Egyszer valahol sorban álltam, és összetalálkoztam egy kedves kolléganővel, aki mondta nekem, hogy a lánya a Trefortba jár, és ott éppen keresnek rajztanárt, mert az előző elment. Odamentem, és másnap már ott voltam tanár. Akkor már vágytam is rá, hogy tanítsak, értelmesebb munkának tartottam annál, amit a szakszervezetben csináltam.   

Jó volt, szerettem ott lenni, szabadabb légkörű iskola volt a Trefort az 1950-es években is – ahhoz képest, hogy milyen is lehetett volna. Én aztán párttitkár lettem ott, méghozzá egy elég nevezetes időpontban, 1956 októberében [lásd: 1956-os forradalom]. Emlékszem, azt mondtam, amikor megválasztottak párttitkárnak: örülök, hogy éppen most történik ez, amikor ilyen szabadabb légkör kezd kialakulni. Abban az időben már tényleg mindenféle újságcikkek jelentek meg… kezdett megváltozni a légkör. 

Én nem akartam párttitkár lenni, de nem volt ellenemre, hogy megválasztottak. 1956. október huszonharmadikán volt az a taggyűlés, amin megválasztottak, és azután elindultam haza egy kolléganővel, aki a közelemben lakott. Most Balassi Bálint utcának hívják, ahol akkor laktunk, de akkor még Személynök utca volt [Lukács Ágnest megcsalja az emlékezete: akkor már Balassi Bálint utca volt az 1955. végi utcanévadatokat rögzítő 1956-os budapesti utcanévjegyzék szerint. – A szerk.]. Ballagtam haza a kolléganővel, és a Parlament előtt egy óriási nagygyűlés volt. Ott persze megálltunk mi is, az nagyon érdekes volt: Nagy Imre beszélt. Úgy kezdte, hogy „Elvtársak!”, mire a tömegből olyan hangok hallatszottak, hogy „Nem vagyunk elvtársak!”. Ez nekem nem tetszett, és én azt kiabáltam, hogy „De igen!”. De nem bántottak. Volt, aki úgy gondolta, hogy nem vagyunk elvtársak, volt, aki úgy gondolta, hogy vagyunk elvtársak – én úgy gondoltam. Szegény Nagy Imre, már nem emlékszem, hogy miket mondott, de egy idő múlva – amikor már befejezte a szónoklatát – még ott a Parlament előtti téren egy pasas arról beszélt, hogy ő most jött valahonnan, és ott lőnek. És aztán ott is kezdtek már lődözni. Azt hiszem, akkor már nem voltam ott, még ép bőrrel haza tudtam menni [A Parlament előtt tüntetőkre nem október 23-án lőttek, hanem 25-én. – A szerk.]. De hát nagyon furcsa napok voltak.  

A szomszédban lakott egy nagyon kedves bácsi, a Kökény bácsi. Mindig ott voltunk a kapualjban, mert a földszinten laktunk, a kapualjból nyílt ez a lakás, és folyton kimentünk nézni, megtudni, hogy éppen mi történik. Evvel a Kökény bácsival, aki egyébként eszperantista volt,  nagyon összebarátkoztunk, és ennek az lett az eredménye, hogy november negyedikén én már tudtam eszperantóul – mire jó egypár ilyen nap? Az eszperantó nyelvet egy Zamenhof nevű varsói zsidó orvos találta ki [Ludwik Łazarz Zamenhof (1859–1917) – szemorvos, filológus. – A szerk.], úgyhogy az ő személyéhez fűződik ez elsősorban. Érdekes, hogy éppen egy zsidó. Szóval 1956-ban ott álltunk mindig a kapualjban, és figyeltük, hogy mi van: fegyveresek, nem fegyveresek, lőnek, nem lőnek… hát zűrzavar volt.   

Az iskolába sem mentünk napokon át, mert már rumli volt. Napok múlva (vagy egy hét múlva) kezdődött újra a tanítás – amikor már kezdett visszazötyögni az élet a normális kerékvágásba, novemberben. Egy kolléganőre emlékszem, akinek voltak valami antiszemita ízű kijelentései ebben az időszakban, de nem személyre vonatkozók.  

A Balassi utcai egy kisebb, egyszobás lakás volt. Az előszoba is olyan szobaszerű volt: egy hall, amiben egy fekhely is volt – én ott laktam. A négyzet alakú hallból balra nyílt a szoba, ott laktak a szüleim.  

A Sziget utcából előbb a Balassi utcába költöztünk, és onnan mentünk a Vág utcába. Megtudtuk, hogy a Vág utcában valakinek a lakása üresen maradt, mert kivándorolt Izraelbe. Nem ismerős mondta, de valahogy megtudtuk, hogy megürült az a lakás, és odamehetünk. Ez egy nagyobbacska lakás volt, kétszoba-személyzetis. Édesapám abban az időben halt meg, amikor a Vág utcában laktunk, és akkor – 1967 után nem sokkal – költöztünk ide, a Tutaj utcába, ketten a mamámmal, mert a Vág utcai lakás már túl nagy volt kettőnknek. 1975-ben mentem nyugdíjba, akkor már itt laktunk a mamámmal. Azt hiszem, ez akkor tanácsi lakás volt. 

Miután megtanultam eszperantóul Kökény bácsitól, eszperantista körökbe is elmentünk, és tényleg nagyon kitűnő emberek voltak ott. Volt egy eszperantista folyóirat, ami járt nekem, a „Hungara Vivo” (Magyar Élet), meg külföldön is jelentek meg eszperantista folyóiratok, és abban levelezőpartner címek is voltak. Én is elkezdtem levelezni, és megtudtam, hogy vannak, akik szívesen látnak vendégül külföldi eszperantistákat.  

Amikor elutaztam a Szovjetunióba, Moszkvában is találkoztam eszperantistákkal; az nagyon jó volt, mert egész más volt, mint a hivatalos program. Ez egy társasutazás volt, olyan IBUSZ-út féle, de nekem voltak címeim, és amikor fölkerestem ezeket az eszperantistákat, mindjárt egész más világba pillantottam bele. Emlékszem például, hogy azt mondtam a csoportvezetőnknek, szeretnék pedagógusokkal összejönni, mire azt mondta, jó, majd ő bemegy a pedagógus szakszervezet központjába, és ott majd kijelölnek nekem embereket – ilyen protokollszerűen. De hát nekem voltak címeim, fölkerestem az egyik eszperantistát, és mondtam, hogy szeretnék pedagógusokkal találkozni. Ő mindjárt a pedagógusismerőseit hívta oda, és nem a nyakkendős, hivatalos embereket.  

Bulgáriában nagyon jó barátnőim voltak, akikkel itt ismerkedtem meg, Budapesten, egy eszperantista világkongresszuson. Olyan jól összebarátkoztunk, hogy meghívtak engem Bulgáriába; a tengerparton nyaraltak valami rokonnál, és ott látogattam meg őket. Jártam Burgaszban, Várnában… valami hegy is van ott a tengerparton, arra fölmentünk – fantasztikusan szép kilátás volt onnan. Aztán ezek a bolgár lányok is voltak nálam, intenzív barátság lett ebből.

Dél-Franciaországban is voltak eszperantista barátaim, és ott is voltam. Voltam Kubában egyszer társas úton, és ott is sikerült összejönnöm eszperantistákkal. Itt, Magyarországon is tagja voltam az egyesületnek, csak aztán elszakadtak ezek a kapcsolatok.  

Akkor kezdtem utazni, amikor a szüleim, szegénykék, már nem voltak; amíg éltek, addig nem voltam sehol. 1975-ben mentem nyugdíjba, amikor ötvenöt éves lettem, és akkor, az 1970-es évek elején fogtam magam, és elmentem Izraelbe. Nem volt az olyan nehéz – persze útlevelet kellett kérni –, hát csak nekivágtam.  

Izrael ugyan Európán kívül van, de a szellemét tekintve Európa, sőt tulajdonképpen onnan ered az európai kultúra jelentős része. Nagyon érdekes ország, sokféle arca van. Vannak bennszülött arabok, aztán ott van a rengeteg bevándorló európai zsidó.

Voltam Jeruzsálemben, Tel-Avivban, a Holt-tenger mellett is voltam, az nagyon klassz volt. A Genezáret-tónál is jártam, olyan istenien lehetett ott strandolni abban a tóban! – hát az nagyon finom volt. Pedig ott, a hegyoldalban mindenféle fontos római műemlékek vannak – ott van az antik Tiberias –, és én ahelyett, hogy azokat sorra megnéztem volna, strandoltam.  

Jeruzsálem nagyon nyüzsgő és nagyon sokféle. Van ott egy ortodox rész, ahol mindenkin talisz [tálesz] van, zsidó viselet, de Jeruzsálemnek teljesen normális, világi, európai része is van, meg természetesen arab világ is van ott. Én, amikor ott voltam, azt gondoltam magamban, hogy az a Herzl [lásd: Herzl Tivadar], az valahogy nem gondolt arra, hogy ott egy arab világba kell beékelődniük a zsidóknak. Tel-Aviv eléggé különbözik Jeruzsálemtől, az egy nagyon modern európai város.

Szerettem utazni, tényleg jártam egypár helyen külföldön, többnyire egyénileg. Mindig úgy indultam el, hogy az útvonalat előre megterveztem nagyjából, de csak ott derült ki, hogy hova is tudok menni. Rendszerint úgy történt, hogy megérkeztem egy városba, és akkor kezdtem szállást keresni – hát igen, szerettem ezeket a kalandos dolgokat. Utazás közben mindig naplót vezetek, hogy hol voltam aznap, mi volt, és persze a benyomásokról is.

Elég sokfelé jártam: voltam Franciaországban, Olaszországban… Ausztriában is előfordultam, és Németország különböző városaiban meg Hollandiában, Belgiumban is. Zágrábban, Belgrádban és persze Prágában is jártam. Kolozsváron és pár napig Brassóban is voltam a Meteorral; ez egy hazai turistaegyesület, de külföldre is mentünk. Kubában és Reichenbachban is a Meteorral jártam.

A Meteor Turista Egyesülettel szoktam túrázni – az ma is megvan, csak valamikor Vörös Meteornak hívták, de azóta elhagyták a nevéből, hogy vörös. Negyven éve, körülbelül az 1960-as években csatlakoztam én oda. A horányi telep, ahol egy kis házam van, az is Meteor-telep volt. Már a háború előtt létezett, akkor egy munkásmozgalmi telep volt: nyaralótelep, csónakház is volt rajta. A háború előtt egyetlen alkalommal jártam ott, egy barátnőm vitt oda egyszer [lásd: Természetbarátok Turista Egyesülete].

Nyaranta évtizedek óta Horányba járok. Sok horányi képem van, de nincs ott művésztelep – én vagyok ott meg a táj.

Mostanában is járunk kirándulni a Meteorral. A Meteor Egyesületnek számos csoportja van; abban, amelyiknek én is tagja vagyok, nagyon kevesen szoktunk lenni. Egy-egy vasárnap hárman-négyen jövünk össze, általában ugyanazok. Megöregedett az egész társaság. Vasárnap reggel többnyire a Moszkva téren szoktunk találkozni: csupa ősz hajú ember. Valamikor ugyanezek az emberek voltak – nem ősz hajjal.

Hála istennek, van sok ember, akivel többé-kevésbé szoros kapcsolatban vagyok: eszperantisták, Meteor-tagok, képzőművészek, pedagógusok…

1953-ban alapító tagja voltam a Budapesti Pedagógusok Képzőművész Stúdiójának. Ez a stúdió most is létezik a Török Pál utcában, a Képzőművészeti Középiskola épületében, de már nem csak rajztanárok járnak oda rajzolni – ez most egy műterem. Éppen tegnap kezdődött az idei évad, ott voltam, rajzoltam én is. Azelőtt hetente kétszer jártunk oda, most hetente egyszer. Akadnak régiek is, kiállításaink is szoktak lenni, most is lesz majd. De a Stúdió tagjai kicserélődtek már teljesen; egyrészt úgy, hogy meghaltak, és újak jöttek helyettük, másrészt pedig úgy, hogy elmaradoztak.

A rendszerváltás engem nem nagyon érintett; MSZP-tag vagyok. Kárpótlást nem kértem; lehet, hogy tudtam róla, de nem foglalkoztam ilyesmivel.