Travel

My name is Sofia Ilyinichna Noginskaya. I was born in 1956 in Leningrad and lived all my life in Vasilievsky Island, one of oldest districts of Saint Petersburg. 

I was born late to my parents: my mother was 36, and Daddy was 45. Unfortunately, I never knew any of my grandparents - they died long before my birth.

My family background

During the war

After the war

Growing up

Husband and children

Recent years

My family background

I want to tell you first a little of what I know about my father’s family. My father – Ilya Abramovich Shneerov - was born in 1911 in the town of Lyubavichi [Lubavitch] in the Smolensk region, Rudyansk district. Originally the family name was Shneerson, but the well-known Lyubavichi [Lubavitch] eabbi  hneerson lived in the same district and all correspondence went to his address, so my father’s father, my grandfather Abram Leibovich, changed his surname to Shneerov, to avoid the confusion. Until he was 10, Daddy lived with his parents in Lyubavichi. According to his stories, they had their own house, consisting of two or three rooms. Daddy, unfortunately, can not remember what his father’s occupation was. His mother, Sarra Movshevna, did not work outside the home - she brought up her children. The family was religious; everyone spoke Yiddish. They surely lived in a religious way - prayed, observed Sabbath and all Jewish holidays. Daddy’s family moved to Leningrad from the Smolensk district in 1934, but I do not know under what circumstances. There they lived in a shared apartment in Communications Union Street, block 11, near the main post office. They had 2 rooms, and Daddy lived there with his parents, brothers and sister. Father’s father Abram Leibovich, born in 1876, suffered from tuberculosis and died before the [econd World ]wr [n 1935].  

In 1938 Daddy went to work in Vasiliesky Island, at a defense industry factory. It was a secret enterprise and he worked there uninterruptedly until he retired in 1994 -- 56 years! He worked as a mechanic, a shop foreman, and also in the supplies department. It was from that factory that he was called up into the army, and after the war he returned to the same plant. Daddy fought on the Leningrad front. He is an invalid of the Great Patriotic War.  He was wounded twice: the first time in his chest – a penetrating wound, and the second time in his leg. He also had t have three fingers amputated.

Three of my father’s brothers -- Leib [1906-1943], Zalman [1919-1943] and Lev [1925-1943] – died in Leningrad of starvation, during the siege, as did my grandmother Sarra Movshevna [1877-1943]. She is buried in our Preobrazhenskoye Jewish cemetery. I was named Sophia in her honor.

Daddy had three sisters. Feiga [Fanya] and Ida lived and worked in Leningrad all through the siege. They were awarded medals "For labor valor" and "For the defense of Leningrad ". Because of their experience during the war and the siege, neither of my aunts could link her life with a man, and both remained single But Aunt Feiga Abramovna Shneerova had had a friend before the war who was drafted. He regularly wrote her letters from the front. I have kept these letters, checked by censors until now, and I recently handed them over to the "Hesed". The young man who wrote these letters was killed in the war. My aunt died seven years ago, when she was 83 years old.

The second aunt, Ida Abramovna Shneerova worked her entire life after the war. She lived for me, for my brother, and for our family, because she didn’t have any other relatives. She died in 1989, at about the same age as her sister Fanya.

My father’s youngest sister, Golda Abramovna Shneerova, Aunt Galya, was my favourite aunt. She passed away when I was in the 10th form in school, in 1973. She died of cancer. Aunt Galya was a medical specialist, and she served in the Army throughout the Great Patriotic War. She returned home only in 1949, because, as a military doctor, she continued to serve in the Far East, somewhere in China or Japan. Aunt Galya was awarded the order of Red Star and medals "For the defense of Moscow", and "For the capture of Koenigsberg". I also kept these medals and now have presented them to "Hesed".

Dad served in the infantry. I know of one occasion when his regiment was surrounded. Father was a junior lieutenant and the commander of the group. It happened that He was already wounded and could not walk – he could only crawl. All his regiment was destroyed. Suddenly he saw a passing truck. The driver wanted to escape from Germans as fast as possible and did not want to pick up the injured. But Daddy had one cartridge left. He told the driver that if he wouldn’t pick him up, he would shoot him. Then they’d be buried there together. The driver had to take father in the truck. That’s how my dad stayed alive. He was awarded the Order of Red Star for his military valor.

My grandfather on mother’s side was Borukh Livshits. Grandmother’s name was Fanya, but I do not know their patronymics. Unfortunately, I never knew my grandmother or grandfather, therefore I can only relate what my mother told me. Mother’s parents met each other in the small town of Surazh. Now it is in Bryansk region, formerly the Oryol region. We visited there several times, but only in the Soviet period. In 1934, during a time of famine, my grandparents moved to Ukraine,  to the village of Bolshaya Lovcha near Krivoi Rog. Grandfather worked in a collective farm. Grandmother raised their seven children. Mom had two sisters, Lyuba and Zina, and four brothers, Evsei [Zyama], Senya, Yasha and Grisha. Evsei  was the eldest. My grandmother Fanya was a very hardworking woman; she worked day and night. There was never enough money.  Grandfather worked in the collective farm, but he usually found time for entertainment as well – outside the family. Therefore grandmother had an incredibly hard time. She carried absolutely everything upon her shoulders. However, as long as Aunt Zina, the eldest of her daughters, stayed in Bolshaya Lovcha, she, naturally, helped to bring up the younger children.

Senya was the first  to settle in Leningrad. Grandmother’s brother Evsei already lived there. Because Senya was a very talented boy, Uncle Evsei invited him to Leningrad to study. It was in 1935-1936. Senya entered the university and then "dragged" the others to Leningrad: my mom, Grisha (mother’s youngest brother), Evsei, and aunt Zina. Aunt Lyuba stayed with her parents in Bolshaya Lovcha. After she graduated from a Jewish school there, she moved to Rostov and entered a vocational school. Then she worked in a telephone substation. Now, out of all mother’s large family, only one person is still living - Aunt Lyuba, Lyubov Borukhovna. She lives in Leningrad now, in Dachny Avenue, she is 87 years old.

Let me tell you about what happened to Uncle Senya, mother’s elder brother. He studied in the university, was the Komsomol leader of his group, and when in 1934 Kirov [a well-known party figure] was assassinated, Senya, as an activist, was arrested and taken away directly from the university. For some time he was kept in Kresty prison in Leningrad. Mother visited him there; they took him some clothes and foodstuffs, and then they were told that he was sent somewhere in the Krasnoyarsk region and parcels were no longer allowed … I know that  Senechka sent a photo to Mom, nobody knows how. And on that photo there was a stain. And he wrote to her: "Manechka, trust me that this stain is on the photo, not on my soul." That is – “I am innocent”. When he was sent to Krasnoyarsk region, they lost trace of him. In the 1960s year Mom made several inquiries about him, and eventually we received word that he had been executed and rehabilitated posthumously. 

During the war

During the war mother’s elder brother Evsei worked near Leningrad, digging trenches. During the siege the youngest children stayed in town – my mother and Grisha. Evsei knew that they were hungry. At one point, in February 1942, having collected some food, he set off for town from his work to visit Mom and died somehow en route. He didn’t reach Mom, nor did he return to where he worked. They found out about it later.  I know about this because mother wrote it under his photo. Evsei was the most handsome of all his brothers and sisters. Mom was left only with Grisha, who was 18 in 1942. He died in March 1942 of starvation. He kept telling Mom that he was very hungry, and she, taking all the ration cards, set off to get some bread. When she returned, he was still alive, trying to tell her something, but his speech was incomprehensible. Most likely, he was taken to Piskarevsky cemetery [the mass burial place of Leningraders who died during the siege]. Mother transported his body with the help of an acquaintance…

On the eve of the war - in Ukraine its approach was felt quite distinctly - my grandparents asked their children in Leningrad to come back as soon as possible and take them away. Naturally, they set out to do so, but they were stopped on the way and sent back to Leningrad.  They were told that it was impossible to reach Ukraine because the Germans were already there.

Thus, when the war began, mother’s parents remained in the Ukraine, in the village of Bolshaya Lovcha. The wife of mother’s brother Yasha [born in 1914] lived with them. She was pregnant. Her name was Raya. There were a lot of Jewish villages in the area; I remember the name of one of them: Kukolovka. When the Germans came, things were terrible. At first they forced all the Jews to work at physically hard labor. Young girls were sent to dig trenches. Then came the sad end. The village of Kukolovka was completely destroyed by Germans - all Jews were executed. At one point the Germans gathered everybody, and the Jews thought that they were going to be shot. They said farewell to each other, but they were forced to dig a ditch for other people, who were shot that very day. My y [ndparentss?] were prese at that xecution and were then compelled to bury the bodies of the executed people, some of whom were still alive … But this all happened in a neighboring village. They said that grandfather came home absolutely grey-haired, he could hardly speak. Then came the turn of Bolshaya Lovcha. Absolutely all people of Jewish nationality were executed as well as people of different origin who sympathized with and helped the Jews. The execution was carried out by Germans as well as by Ukrainians who were on their side. Among the Ukrainians were those who had lived side by side for years with the people they executed.

Now let’s go back to Raya, the pregnant daughter-in-law. When she and some other women were returning from the ditch works, a Ukrainian approached them and told them: "Tomorrow all of you will be shot. Run for your life, girls!" Some of the women who were with Raya ran away, but she said: "Yasha will never forgive me if I escape and his folks are executed." And so she accepted a martyr’s death together with her husband’s parents.

Uncle Yasha, Yakov Borisovich, was another of my mother’s brothers. It was his wife Raya who was executed by the Germans. Uncle Yasha was away fighting in the war, he suffered permanent injury. He was wounded in the first days of the war, on the Leningrad front, and was taken at once to Leningrad. When mother was informed that Yasha was wounded, she came running to the hospital. She could hardly recognize him at first. He asked her, "Manya, look, what did they hang there, on the back of my bed?" Attached to the back of his bed was a sheet of paper with a red cross on it. She said, "Yashenka, it’s a cross." And he said, "It means, Manya, that you may just as well not come again, as I will not survive." And when mother pulled away the blanket, she saw that his leg was badly hurt, in the shin, or higher, in the hip… And Mom used to tell me that there were so many worms in the wound that she had never seen anything like it. Mother still continued to go to the hospital every day. Later, when the bombardments of Leningrad began, the hospital was evacuated. Mother’s story went like this: "I packed his things and helped him get into the railway car with other people. And a few days later we heard that the train had been bombed and destroyed and only one car remained intact. And by miracle Uncle Yasha was in that very car. He stayed alive." He was evacuated to Rostov-on-Don. Then he was given shelter by Aunt Lyuba in Rostov-on-Don. Later, after the war, in 1947, he returned to Leningrad to the same room in 11 Communications Union Street where my parents’ family had lived, and got married. He married a Jewish girl, Rosa Lifshits who had no parents and was brought up in an orphanage. A son, Borya, was born to them in 1948. But Uncle Yasha’s illness steadily got worse. First he could only walk with a stick, then he could not walk at all. He developed a terrible weak-mindedness, and we had a lot of trouble with him. He got lost in town several times, and we had to look for him. Uncle Yasha passed away around 1992. He loved Pavlovsk very much; his elder sister Zina lived there and he often went there to visit her, so  we buried him in Pavlovsk. His sister Zina is buried there; she died later - in 1994.

I can tell you a little about Aunt Zina too. She was mother’s elder sister. Senya took her to Leningrad as well, but she lived in Pavlovsk.  She got married and worked in the Pavlovsk orphanage. When the boarding school was being evacuated, Aunt Zina already had two children: Vova, who was 3 years old, and Alik, a newborn. Aunt Zina was evacuated with the orphanage. Alik died on the way. He was simply taken out of the car and left on the ground.

After the evacuation Aunt Zina returned to Pavlovsk and continued to work at first in the children's home, and then as a guard. She died 6 years ago. She had an accident and lay alone in the apartment, and we relatives, by turns, went to Pavlovsk and took care of her. Her son Vova had cancer and died one year before his mother. He left for Canada, thinking that they will help him there. Unfortunately, he died there after 8 months.

My mother, Manya Borukhovna Shneerova, was born in 1920 in the town of Surazh, and later moved with her parents to the Ukraine, the village of Bolshaya Lovcha. In 1935-1936 Senya, her brother, brought her to live with him in Leningrad. Mom studied in a Jewish school. After arriving in Leningrad, she was dependent on Senya for a few years. Then she entered the Institute of Foreign Languages. But it was just before the war, so she only managed to finish the first year.

In 1942, after she buried all of her brothers, she found herself absolutely alone, a young woman in her early twenties, a girl with no will to live. She was absolutely broken.  She thought she was living her last days. She was desperately alone in her room in the house on Communications Union Street, when her Uncle Evsei Vladimirovich Lipkin arrived at her door. He had worked and lived in Leningrad before the war and now, during the siege. He was an expert in water supplies. He had modernized the entire water system in Leningrad, for which he was awarded the Order of Lenin. Later he was presented a trip to America as an award. I do not know in what year that was, but in those days it was a very big deal. That’s how they singled out his work. That uncle, after no-one had heard anything from my mother for a very long time, came and saw that she was in very bad condition. He carried her in his arms as far as to the other end of the city to his apartment. His wife was not so pleased to see that dirty, poor and hungry Manya brought to their place. But Uncle Evsei told her that Manya would live there - and no further discussion! They had a daughter a couple of years younger than my mom. Mom didn’t live there for a long time. Uncle Evsei spent the entire day at work, and Mom felt that Aunt Zlata’s attitude to her, while for the most part normal, was not really very warm. Uncle Evsei found a job for Mom at a water supplies station in Shpalernaya Street. And Mom stayed there day and night – as if in a military barracks - and began to receive at least some food. She worked there all through the siege. She survived the entire siege of Leningrad and was awarded with medals "For labour valor" and "For the defense of Leningrad"…

My mother knew Daddy and his family before the war – they had lived in the same communal apartment in Communications Union Street. I think it was in 1935, when Mom appeared in Leningrad. Her brother Senya lived in Leningrad at that time, but in 1937 he was arrested and sent to jail, and Mom remained there alone. Sewer pipes passed through her room, and the exit was through the kitchen. At that time Mom and Dad had no relations.

After the war

But after the war, in 1945, when Daddy came back home from the front, they accidentally met on Lieutenant Schmidt Bridge. And this, probably, was the key moment in the life of my parents. They registered their marriage on Mom’s birthday, August 20, 1945, and in 1946 my brother Arkady -- Alik -- was born. They all had to live in that same room with the sewer pipes. Very often the pipes leaked. Mom would take her baby Alik and spend the night in the kitchen. They lived very poorly - Dad was the only one who worked. There was not enough food, and Mom told me that she used to serve Daddy his meal and then go out into the street, so that she would to see him eat, because she was so hungry. It was in 1946-1947. I was born in 1956. Daddy was allotted a room by his factory at 7 Gavanskaya Street. It was also a room in a shared apartment. Dad was still the only breadwinner in the family. Mom told me that she often had to borrow money. When Dad received his salary, she usually paid it all out for debts. Thus, when I turned 4, I was sent to a kindergarten, and Mom went to work in the same factory where Dad worked, as a storekeeper.

I’d like to add that in 1940 Mom had entered the Institute of Foreign Languages, but she only finished the first year and was forced to quit her studies when the war began. The war prevented both of my  parents from receiving a higher education, and their only dream was for their children to obtain a higher education. They put all their efforts into fulfilling this goal. My brother first graduated from a technical school and then from the Northwest Polytechnical Institute. After graduating [secondary] school I entered the Construction Institute and graduated from the department of “Purification of natural and waste waters" in 1978, becoming an ecologist.

My parents and our family have always been an example for all our relatives. My parents lived together for 51 years. I cannot remember a single occasion when there were any arguments or scolding - it never happened! Mom was almost 10 years younger than Daddy, but still I think she was the head of the family. Our family was incredibly harmonious. As all my relatives said, in spite of the fact that my parents didn’t receive a higher education, they were very cultured people – inside their souls, you know. Neither Daddy, nor Mom ever offended anybody. If someone needed help – it was a foregone conclusion that it would be given. And I think that, probably, their example and the way they brought me up have left a mark on my life, too, because I left my professional job and started to work with "Hesed", where at first I was a visiting nurse and now I am the curator of the home-nursing service. The awareness that I help elderly people brings me satisfaction. I feel better doing it. It might seem strange to many people, but I realize that this is my calling, my mission.

And here again I come back to the moment in 1945 when, Mom and Dad met on Lieutenant Schmidt Bridge. He had come back home from the war, using a walking stick … Probably, their meeting was their fate. My parents’ life was incredibly hard. They had no books. They didn’t leave me anything. All there is, is the two-room apartment in which we are now talking. It was obtained through my parents’ efforts, on account of their health. We lived four of us in the one room in Gavanskaya Street that had been allotted to Daddy. I can tell you that each time they distributed apartments at his factory,  they said, Ilya Abramovich, you are the first in line. And each time Ilya Abramovich did not get an apartment. People explained this by the fact that he was not a member of the Communist party. There was no talk about him being a Jew, but in my opinion this is the only and evident reason.

In 1972, when I was in my ninth year at school,  my mother decided to go to the place where her parents had been executed. Mother, Daddy and I went to Krivoi Rog. We rented a room there. Very quickly the news of our arrival spread through town. A woman who managed to escape the execution came to see us. She had been a very small girl at that time. There was another man, whose mother had been executed on the very same day as Mom’s parents. His mother had been an activist, she even made a speech before her execution. I can not tell you precisely what year that was … The rainy season had started but we still went to Bolshaya Lovcha. We dropped into houses where elderly people lived and asked them how all that had happened.  We found a very old Ukrainian lady -- 102 years of age. She remembered mother’s parents, and told us about them. Unfortunately, we were unable to get to the place of execution. There was no taxi available. Because of the rains the road became impassable. The only thing I know is that there’s a common grave and a small monument with an inscription saying that many Soviet citizens are buried there. On Victory Day, on May 9, many people, relatives of the executed, come to Bolshaya Lovcha from Moscow and other cities. A memorial plaque appeared later, saying that Jewish people were executed there. I doubt if I will go and look for the graves again. But mother was very upset that she was unable to pay her last tribute to her parents.

Now daddy is over 90 years old, and for two years now he’s been living with my family. In his childhood Daddy studied in a Jewish school, so he can write Hebrew. After the war and while he was still able to walk – that is, until the 1990s - he regularly attended synagogue, where he had his own seat. Now, because of his age, he can neither pray, nor go to the synagogue. In earlier years, he read the Talmud and prayed in the synagogue. He didn’t pray at home – he just didn’t have time for that – he had all day long at work, and then, the life of a communal apartment didn’t provide opportunities for a dialogue with God. Apart from the Talmud we have both talles and tefilin  - the thing that is wound on one’s hand during prayer -- at home, In general, we still have all father’s articles of religious use.

During the entire 56 years that father worked at the factory, there was not a single day that he was even 5 minutes late. He always got up at 6 in the morning. His domestic duties included putting up a kettle for tea and making sandwiches for Mom. They would have their tea and leave for work. Dad walked very fast in spite of his bad leg, and Mom constantly ran behind him along Shkipersky lane and could not catch up with him. Their colleagues asked all the time: “Ilya Abramovich, did you have a quarrel with Manya Borisovna? Why is she running behind you?” They worked in different shops. Mom worked 26 years at that factory. The only day that Daddy never went to the plant, was the Remembrance Day [Yartzeit] of his parents’ death. He spent that entire day in the synagogue – from the early  morning until late in the evening. I think anything could have happened, but that day was sacred both for Daddy and for all of our family. At Passover my parents didn’t eat any bread except for matzot. They tried to accustom their children to this tradition as well, but, unfortunately, children are sinful. Dad still eats only matzot on Passover. When my mother was alive, she and Dad rather frequently spoke Yiddish between themselves so that we children wouldn’t understand. But with time we kids began to understand it, too. We could not speak Yiddish, but we followed. For some reason, I also remember Mom always cooking chicken broth and kneidlakh (dumplings). 

Growing up

When I was 10 years old, in 1966, doctors discovered that Mom had cancer. They said she did not have any chance of survival. Dad gave his written consent for her to undergo an operation whose outcome was uncertain. It was performed by a 28-year old graduate of the medical institute, because no doctor, even the most experienced, would take the responsibility. The operation was carried out, and Mom survived -- she lived for another 30 years. She died in 1996. We are very thankful to those people who presented her with these 30 years … We buried her in the Southern cemetery, in the Jewish section. The first of our family to be buried in that cemetery was Aunt Galya, father’s sister, who died in 1973. Then Aunt Ida, Aunt Fanya and my Mom. All of them are buried in one place, the four of them. According to Jewish custom cremation is not  allowed, but because of circumstances we had to do it. We wanted all of them to be in one place. Each year in the autumn my husband takes Dad to the cemetery - we keep our promise to him. Daddy recites kaddish, the Jewish prayer for the dead, himself, and last year, when he recited kaddish over the grave of my Mom and her sisters, some Jews came up and asked, if he could also recite kaddish over the neighboring graves. Daddy, naturally, could not refuse … In spite of the fact that because of his age his memory is quite poor, he still remembers the kaddish.

In memory of father’s parents we always light candles on the anniversaries of their death. They burn for a whole day. In memory of Mom’s death we also light such a candle. In this way, we try to follow the national traditions.

I want to tell you a little bit about myself. I was born in 1956 because my father wanted another child very much. Mom was already 36 years old. They already had a ten-year-old son, Alik, and they were very limited financially. But Daddy wanted a daughter very much. And  a daughter arrived. I went to all Pioneer and other recreation camps when in kindergarten and school, because, unfortunately, I did not have grandparents and there was nobody else to look after me. At seven I started school, and I completed 10 grades in a secondary school. I was a good student, in spite of the fact that neither Mom nor Dad could really help me. Mom, for example, checked my English. She checked my notebook exercises. I learnt later, though, that Mom did not know a word in English – she just pretended to be an expert. Mother also “helped” me in my Russian… I trusted her then. Daddy tried to help me with mathematics.  Still, I was a good student – I was the best mathematician at school.

When I was trying to enter the Leningrad Construction Institute, I passed all my examinations and received an average admissions mark. But when they published the lists of admitted students, my name was not there. At that time Uncle Evsei, the one who had rescued Mom during the siege of Leningrad, was on the faculty of the  Institute in the "Water supplies and water drainage" department. He was a senior lecturer. Mom called him up and asked, "Why isn’t Sophia in the lists of admitted students? The acceptance mark was 18, she scored 19.5, but she is not on the list. Is it because we are Jewish?" Uncle Evsei was a communist, and he was convicted that there was no anti-Semitism in our country. He told Mom, "Manechka, it is impossible. There is nothing of the kind in our institute!" But still, he went to the institute to see the dean, and heard, "Evsei Vladimirovich, why didn’t you tell us that she was your grandniece?" - "And why was I supposed to tell you?" he replied. The next day my name was inserted with a ballpoint pen in the general admissions list. 

Husband and children

I got married in 1983. My husband’s name is Ilya Leonidovich Noginsky.  His mother, too, once lived in Surazh,  where my Mom came from. Theirs was a rich Jewish family, with two children, twin sisters Eva Izrailevna [mother of my husband] and Rimma Izrailevna.  Ilya’s Dad, Leonid Yefremovich, comes from the town of Romny in Sumy district. Now my husband’s parents  live in Israel, they emigrated in 1998. They lived in Leningrad until 1962 in the Union of Communications Street, too, closer to St. Isaac’s Cathedral, in a kind of basement. There was one room, on a floor slightly lower than the ground level. Since Mom and Aunt Eva both came from Surazh, they became good friends. For a time, they did not have any contact, but at one point my aunt Fanya, my father’s sister, ran into "Mother Eva" [that’s how I call my mother-in-law] in the synagogue.  We went to the synagogue every week. Mother Eva had two sons: Ilya - the younger, born in 1955, and Vova, 3 years older. Ilya was married then, so they brought Vovik to meet me. But just then I had pneumonia and probably looked too sickly, so nothing came out of this meeting. When Ilya divorced his wife, mother Eva [she is a very vigorous woman - always achieves what she wants] called my Mom on the phone a thousand times, and finally mother conceded: "OK, you can introduce them to each other if you like, but later on - whatever they decide themselves -- I am not going to say "yes", or "no".

I have to add that Ilyusha had already had two children. Before we got married, we dated for several years … We have been together for 17 years now, and have a daughter who finishes the 11th form this year. Her name is Galya. We named her after father’s youngest sister, but still we lacked the confidence to register her as Golda. My daughter now says: "Mom, I had better be Golda!" What is the reason for that? Since the very first day, when my daughter started to understand things, I tried to convince her that “Jew” was not a curse, but just a nationality. The essence of a person, his character - all this depends on the person himself, rather than on his nationality. When Galya came home from school crying that her classmates called her Jewish – they had looked in the class journal and read that she was the only Jew among them - I told her: "Galya, what makes you upset? What evil is there in being Jewish? Look at your grandfather, look at your grandmother, look at all our relatives. We killed nobody. We stole nothing. Everything that belongs to our relatives – any of them - was earned by their own hands and heads, by hard work. So you should be proud that you are Jewish, and not otherwise." I think that in due course she understood this. I also tell her, The girl is doing very well in her final year. She is going to try to enter the pedagogical institute, in the  foreign language department. 

Recent years

My husband graduated from a technical school and became an expert in designing aircraft devices. Then he served in the army from 1975 to 1977 in internal troops  and later, in 193 he entered the Leningrad Construction Institute, and graduated with a degree in architecture. Now he works as the chief architect for a private firm. He works day and night, because  we’ll need a lot of money for our daughter’s higher education, since education is no longer free here in Russia. My husband’s family was never religious; his parents were Jewish, but atheists, estranged from religious ideas and customs.

Ilya’s first wife is a well-known composer, Zlata Razdolina. She emigrated to Israel 13 years ago. When she was getting permission for her departure, she wanted Ilya to relinquish parental rights to their children, but he said he wouldn’t do it. The children were taken to Finland, and from there they moved to Israel. After Ilya, Zlata was married three more times. From the third marriage she has a son named Benya. He is the grandson of Semyon Laskin, a prominent writer. She took all her children  to Israel. We totally lost contact with Ilya’s children. We looked for them for a long time and  sent inquiries to Israel. We got replies requesting us to at least specify  the town where they lived, but we didn’t even know that.  Then, totally unexpectedly, through some distant friend, we learned where they lived, and even their telephone number. I was the first of us to visit Israel. Ilya’s parents were still living there. I went under the "Sarel" program – it provides an introduction to the  country and help to the Israeli army. I met my husband’s daughter Olya and talked to his mother-in-law. After that, Ilya went for a visit. Everything went absolutely smoothly as well. His children had became religious in Israel. His son Zhenya, who was born in 1979, became a rabbi. He studied to become a rabbi in America. He is already married and has a son named is Menakhem-Mendl. Olya, the daughter, is not so happy. She married a rabbi but  divorced him when she was pregnant. Her daughter Rachel is not very healthy. You can’t tell how Olya’s future life will develop…. We call each other, we even try to buy and send this and that to our grandchildren. We have perfectly normal relations with them, and we enjoy it. We do not know how our daughter Galya’s future will be, and [Zhenya and Olya] are her brother and sister, even though it is only on her father’s side. I am trying my best to remain on good terms with Zlata and her children. Galya visited them for two weeks last summer, and we invited them to come and be our guests too.

[Sofia Ilyinichna is a woman devoted to the memory of her family, most of whom died during the Second World War. It induced her to tell us about the history of her family, about the fate of those who were witnesses to the uneasy life of Leningrad in those hard times. Sofia Ilyinichna is an active, cheerful woman with bright eyes. She combines care of her beloved elderly father with the work in the home-nursing service of Hesed.]

Életrajz

Salgó úrral nem az otthonában, hanem egy ismerősöm műhelyében beszélgettünk. Először túlélési stratégiának gondoltam a tartózkodását, hogy nem a lakásán találkoztunk, és azt gondoltam, hogy Salgó úr óvatosságból kevesebbet vall be zsidóságából, zsidó vallásból, hagyományokból, mint amennyit megél, aztán kiderült, hogy hipotézisem elhamarkodott volt, saját elvárásaimba, elképzeléseimbe nem passzolt, amit tapasztaltam, hisz végül kiderült: Salgó úr tipikusan az az ember, aki származását tekintve ugyan zsidó, de élete, sorsa, kultúrája magyar. Salgó úrnak erős kötődése van  lakóhelyéhez, tősgyökeres XI. kerületinek vallja magát.

Többször említettem barátaimnak, hogy elég kalandos volt az életem. Elég színes, sokféle és én mindig azt szoktam mondani, hogy a jóisten velem volt. Mert a keresztútnál majdnem mindig a jó helyre kerültem. Szerencsém volt. Persze némi rátermettség és az egészségi állapot, ami rendkívül sokat jelentett.

Az apai nagyszülőket nem ismertem, egyetlen történetet tudok elmondani. Apuka mesélte, hogy itt voltak Pesten, és nem mertek átmenni a Dunán! Konflissal vitték át őket! Ennyit tudok csak róluk.

Az anyám szüleit én alig ismertem. Kivéve a nagymamát, aki ott lakott nálunk, őt Wagner Adolfnénak hívták, és az 1860-as években született Pozsonyban. Anyuka anyjának leánykori neve Frankfurter Lina volt. A nagymama tudott valamit magyarul, de ők főleg németül beszéltek. Rám ragadt a német nyelv őróla. Budapesten élt, és háztartásbeli volt. Hogy mennyire volt vallásos, arról nem tudok semmit, ővele csak játszottunk. Krétával rajzoltunk az asztalra, és akkor játszottunk. Ez olyan, mint minálunk a gyerekeknek a malom. A testvéreiről nem tudok semmit.

Itt lakott a Körtéren [Móricz Zsigmond körtér]. Aztán amikor legyengült, odaköltözött mihozzánk. Sose felejtem el, én játszottam a földön ilyen építőkockákkal, és a nagymama ült a fotelban. Lehettem 3-4 éves. Nézek oda, és a nagymama mozdulatlan. Ajjaj! Fogtam egy tükröt, és odaraktam a szája elé. Nem homályosult el! Kiszaladtam, „anyuka, azt hiszem, a nagymama meghalt!” Még nem jártam iskolába, ott játszottam a földön. Tényleg meghalt ott a fotelban. De kicsi voltam, nem emlékszem a temetésre. Azt sem tudom, hol a sírja, az sem biztos, hogy Rákoskeresztúron van [azaz: nem biztos, hogy a rákoskeresztúri zsidó temetőben van eltemetve].

Anyai nagypapámat Wagner Adolfnak hívták. Nem emlékszem, hogy mikor és hol született. Én nem ismertem. De annyit tudok róla, hogy valami vegyi dologgal, festékkel foglalkozhatott, és állítólag föltalált valami gyorsan száradó olajfestéket. Ezt hallottam. Volt egy üzeme. De látni nem láttam, mivel amikor én öntudatra ébredtem, akkor már nem élt. Annyit tudok, hogy nagymamával együtt itt laktak a Körtéren. Úgy 1915-ben halt meg körülbelül, mert én 1914-ben születtem.

Édesanyám 1884-ben született Budapesten. Wagner Aranka volt a leánykori neve.

Édesapám Mezőkövesden született az 1880-as években [Mezőkövesd – Borsod vm.-ben lévő nagyközség 1910-ben 17 200 lakossal (vallásfelekezet szerint 95% római katolikus, 4% izraelita). – A szerk.]. 1901-ben magyarosította a nevét, Salgóra. Az eredeti neve Sprerlinger volt. Hogy mi volt apuka legmagasabb végzettsége, arra nem emlékszem. De írni és olvasni jól tudott. Elég vallásos volt, a szülei rabbinak szánták, de végül nem lett rabbi, 13-14 éves korában elhagyta a szülői házat, és följött Budapestre. Akkoriban erősen kötődött a valláshoz, ragyogóan tudott héberül! Apuka úgy hadarta héberül a dolgokat! De nem lett rabbi, elsősorban kereskedelemmel foglalkozott A vallásosságát megtartotta az élete végéig, de nem lett rabbi. A testvérének az Üllői úton porcelánboltja volt. Én csak annyit tudok róla, hogy voltak testvérei, vagy nyolcan voltak, akik szintén kereskedők voltak. Rólunk a háború ledörzsölte [a gyakorló vallásosságot]. A bátyám Amerikában ugyanúgy nem tartotta a vallást, mint én. Nem azért, mert szégyellte, hanem más a társadalmi berendezkedés, más az élet.

Édesapám rendkívül udvarias belvárosi kereskedő volt, divatáruüzletben dolgozott. Olyan kereskedő volt, aki az ajtóban állt, ha jött egy vevő, annak köszönt, és megkérdezte tőle, mit óhajt. Odavezette a segédhez. Mikor elment, megkérdezte a vevőtől, megkapott-e mindent. Ha nem, akkor még visszavitte, hogy talán próbálja meg ezt vagy azt. Abban az időben volt divatos a Karády-gallér – ami egy ovális, széles nagy tüll vagy áttetsző anyagból készült, kicsit merev hosszúkás, ma úgy mondanánk, hogy sálgallér volt – meg turbán. Ő egy kimondott úri kereskedő volt. Azt tudom, hogy apuka mindig elegánsan ment a munkába is.

Apuka több üzletben dolgozott életében. Az első, amikor fiatal volt, az 1920-as években, a Herzfeld und Zöle üzlet volt a Kristóf téren. Utána az Salgó és Társa üzletben dolgozott a Deák Ferenc utcában az 1930-as években. A társnak volt a tőkéje, őneki a neve volt. Ez valami miatt megszűnt, akkor apuka elment állásba, és a Petőfi Sándor utcában egy textilüzletben lett üzletvezető.

Az édesapámmal a következő történt. Amikor a Deák Ferenc utcában volt az üzlet, arra ki volt írva: Salgó és Társa. 1919-ben, mikor kitört a kommunizmus [lásd: Tanácsköztársaság], a kirakatot, az üveget leragasztották ilyen plakáttal [Ez az üzlet – úgy tűnik – még nem a későbbi Salgó és Társa üzlet volt, ahol tehát az apa társtulajdonos volt, mert az az 1930-as években volt. De az is lehet, hogy az apa nem az 1930-as években, hanem korábban volt társtulajdonos a Deák Ferenc utcai üzletben. – A szerk.]. Szólt az inasnak, „Szedd le róla!” Leszedte. Nemsokára jött érte az akkori rendőrség, és faggatták: „Ki csinálta?” „Én!” – válaszolta. Elvitték. A Gellért Szállóba vitték, ott voltak akkor ezek a kommunisták. És apukának volt egy rokona, aki ugyan zsidó volt, de magas rangú katonaorvos, Dobó bácsinak hívták. És akkor rajta keresztül kihozatták onnan, nem lett vele semmi baj. Utána csinálta tovább a munkáját. Ennyit tudok arról a kommunizmusról.

Két bátyám volt, Gyuri és Imre. Hárman voltunk testvérek. Három fiú. Én voltam a legfiatalabb, Imi [1911–2001] a középső, Gyuri [1908–1994] a legidősebb, és pontosan 3-3 év volt a differencia.

Háztartásbeli volt az anyukám. Akkor volt még nekünk cselédlány segítségünk is. Fräulein Tildának hívták. Innen is van nekem a némettudásom. Körülbelül 10 éves lehettem, akkor apuka már elküldte. Anyagilag nem bírták. Gyuri bátyám jobban tudott németül, mint én. Mert őneki három évvel több ideje volt, mint nekem, hogy megtanuljon. Még annyit tudok mondani, hogy Tilda ide, a Ménesi útra, a kápolnába vitt fel minket, a három gyereket vasárnaponként. A szülőknek nem volt kifogása ellene, semmit nem szóltak, gyerekek voltunk, végighallgattuk a misét, ennyi. Az épület ma is megvan, ha itt egyenesen fölmegyünk, ott van a Ménesi úton.

Anyuka péntek este gyertyát gyújtott. Elmormolta, amit ilyenkor el kell mondani. Erre határozottan emlékszem gyerekkoromból. De nem volt téma a vallás nálunk. Amikor már apuka elkezdett dolgozni, akkor kevesebbet járt templomba. Nem volt ilyen péntek esti vagy szombati templomba járás. Nem tudok mást. Templomba anyuka nem járt, amíg fiatalok voltunk, addig apuka meg én jártam, meg ha jól tudom, Imi velünk volt. Ide, a Bocskai útra jártunk. Más ilyen zsidó kötődés nemigen volt. Az iskolában arra voltam mindig fogékony, hogy a hittantanár a hittanórákon elmesélte a történelmet. Bennem mint történelem – úgy fogant az Ótestamentum.

Apukával itt Budán a sós fürdőbe jártunk strandolni, az a Tétényi kórháznak a helyén volt. Nyári vakáció alkalmával anyuka meg a három gyerek minden évben más városban egy kis szobát béreltünk, és apuka hétvégén kijött hozzánk. Voltunk Budakeszin, aztán a másik évben Kismaroson, egyik évben Nagymaroson. Vagy Balatonlellén. Oda jött le hétvégén vonattal apuka. Nagyon családszerető volt.

Itt a környéken [XI. kerület] jártam elemibe az 1920-as években. Akkor olyan élet volt, hogy az elemiben voltak olyan gyerekek, akik mezítláb jöttek az iskolába. Nem volt pénzük cipőre. Később, amikor középiskolába jártam, történt egy rendkívül érdekes dolog, ami az életemet meghatározta. Az Eötvös József reáliskolába [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] jártam a Reáltanoda utcába, és talán negyedikes vagy ötödikes lehettem, mikor az iskolában megalakult a fúvószenekar. Imádtam a zenét, mert apám is dalos kedvű volt, anyám is, mind a ketten. Amikor a középiskolában megalakult a fúvószenekar, a kezembe nyomtak egy trombitát, B-trombitát, ami hangzásban ugyanaz, mint a modern zenében a piszton, aminek ugyanaz a fogása, csak ilyen pedáljai vannak. Az iskolának volt a 25. éves jubileuma, valamikor az 1930-as évek elején. Akkor volt egy hangverseny a Vigadóban, és akkor már volt az iskolának egy szimfonikus zenekara is. 27-en voltunk a zenekarban. Magára a műsorra nem emlékszem. A nézőtéren az első sorban ott ült a világhíres Hubay Jenő [Hubay Jenő (1858–1937), hegedűművész, zeneszerző, pedagógus, a brüsszeli konzervatórium és a budapesti Zeneakadémia tanára, 1919–1934 között igazgatója. Kora egyik legnagyobb előadóművésze volt. – A szerk.]. A karmesterünk az Operaháznak volt a karmestere, és ő az Operából hozott erősítést a zenekarba. Emlékszem, egy fuvolást, mert az utolsó szám volt az egyveleg a „János vitéz”-ből [Kacsóh Pongrác daljátéka], rézfúvósokra volt írva, ketten voltunk trombitások. Én voltam az első trombitás, nekem kellett trombitán játszani a „Kukorica dal”-t, azt hogy „Kukorica közt születtem…”.

Életemben egyszer náspángoltak el, sose felejtem el! Srácok voltunk, és egyszer csak megjelentünk otthon, az arcunk ki volt festve díszfestékkel. Hát apuka látta, hogy Gyuri, az idősebbik bátyám, az csinálta a cirkuszt velünk, ő festett ki mindannyiunkat. Apuka a térdére fektetett és elfenekelt mind a hármunkat. Én lehettem talán három éves, így emlékszem. Jól neveltek. Nem szigorúsággal, inkább – azt hiszem – törődéssel. Jó család voltunk.

A zsidó nevem elfelejtettem, de volt bár micvám. Bár micvá azt jelentette, hogy 13 éves lettem. Akkor még nem volt meg a Bocskai úti templom [zsinagóga]. Hanem az Öntőház utcai templomban volt a bár micvá, amire fölkészítettek. Abszolút süket voltam én a héberre, de megtanítottak [azaz: megtanították arra, hogy mit kell tennie a szertartás alatt].

A háború [azaz a második világháború] előtt diákok voltunk. A középső bátyám, Imre technikumba járt a Népszínház utcába [A Népszínház u. 8. szám alatt működő Magyar Királyi Állami Felső Ipariskoláról van szó. Technikumok akkor még nem léteztek. Lásd: ipariskolák]. Az akkor olyan volt, olyan szinten emelt, mint az egyetem. Délelőtt és délután is volt iskola. A bátyámnak olyan kézügyessége, olyan feje volt, hogy egyetemisták jöttek hozzá, és pénz ellenében éjszaka rajzolt nekik ilyen műszaki rajzot pauszpapírra.

Az idősebbik bátyám, Gyuri a háború előtt tisztviselő volt Újpesten egy Reiss és Brett nevezetű nadrágtartó készítő üzemben. A középső bátyám, Imre itt dolgozott a Fehérvári úton az Ericsson gyárban [A svéd Ericsson cég az első világháború előtt alapított először Budapesten leányvállalatot, amelyet az 1920-as évek végén – tisztázatlan körülmények között – átvett az International Standard Electric Corporation érdekeltségi körébe tartozó Standard Elektromossági Vállalat. (Ebből lett a második világháborút követő államosítások után a BHG – a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár.) – A szerk.] mint mérnök. Ő technológiát végzett, és ott volt főmérnök. 1939-ben év elején jöttek a különböző zsidómegszorítások [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Én akkor katona voltam, édesanyám mesélte Imiről: a svéd igazgató [?] behívta a négy zsidó mérnököt: „Uraim, kaptam egy olyan utasítást a kormánytól, hogy a zsidó mérnökök közül, akik négyen vannak, kettőt el kell bocsátani. Akkor maga meg Balázs.” A bátyám akkor legényember volt, azt mondja, „Őt ne tessék elküldeni, két gyereke van! Én nőtlen vagyok, engem tessék kirúgni!” És ketten elmentek. A bátyám nagyon jóképű gyerek volt, azt tudom, mert a lányok mindig nálam érdeklődtek iránta. Összehozták őt egy nővel, aki Amerikából azért volt itt, hogy férjet vigyen magával ki Amerikába. Hát a bátyámat, úgy látszik, összehozták evvel az amerikai [nem zsidó származású] nővel. A bátyám a kiutazási engedélyt rá egy félévre kapta meg, 1939-ben, olyan december környékén, az utolsó hajóval ment el Amerikába, mert utána a tengeralattjárók miatt már veszélyes volt az óceán. De ő még éppen kijutott.

A fivérem ennek a nőnek a kénye-kedvére volt kiszolgáltatva. Bár tudott angolul, de az az angol, ami itt Magyarországon ragyogó jó volt, az ott kint elég silány lehetett, ahogy én következtettem. És az én bátyámat ez a nő szinte bezárta a lakásba. Nem engedte ki! A fivérem egy fél évig bírta, utána megszökött tőle, 10 dollárral a zsebében. Az egyik aluljáróban összeakadt négerekkel, és adtak neki tippet. Fölhívott egypár budapesti ismerőst, az egyiknek volt egy áruházlánca és egy boyszolgálata. Jól van, gyere hozzám. Elment oda, ez New Yorkban volt. Otthagyta a feleségét, megszökött tőle. Fölvették trógernak. Ilyen az élet! Érdekes, négerekkel együtt tróger volt, tolta a bútorokat, egyebet. A néger kérdezte tőle: „Magának nincsen szakmája? Hogy létezik ez? Mért nem megy el ide-oda? Van állásközvetítő!” Elment egy állásközvetítő irodába. Az állásközvetítő iroda kiközvetítette egy gyárba. Megkérdezték, mi a szakmája. Mondta, hogy mérnök. Elment a gyárba, azt mondták, oké! Adtak neki egy feladatot. Tudja mi az, hogy dodekaéder? Az egy olyan test, aminek millió oldala van [Tizenkét lapú szabályos test. – A szerk.]. Ha ezt meg tudja szerkeszteni, adok egy hetet, jöjjön vissza, felvesszük! A fivéremnek nem sok pénze volt, egész éjjel dolgozott, másnap elvitte, föl is vették! Hogy ez fegyvergyár vagy hadigyár volt, nem tudom. De egy év után száz mérnök volt a keze alatt. Ő közben kint elvégezte a Columbia Egyetemet, ami New Yorkban van. Az ő életéről annyit, hogy tíz évig élt New Yorkban, megismerkedett egy nővel, de nem tudott elválni a feleségétől. Elköltöztek Renóba, ami Nevada államban van, és ott sikerült elválnia, és feleségül vette azt Mariont, akivel ötven évig éltek együtt. Nem tudom, miért nem lett gyermekük. A feleség egy angol születésű amerikai nő volt, aki magyarul nem tudott. De azért valamit megértett. Az Imi Renóban kapott egy állást, ha jól tudom, mi úgy mondanánk, a tanácsnál vagy elöljáróságnál mint mérnök. Hosszú ideig, 1947-től ott élt egészen 2001-ig. Most három éve halt meg, 2004-et írunk, tehát meghalt 2001-ben, 90 éves korában. A névjegyen az van írva, hogy vice-president [alelnök – a szerk.], tehát nem volt biznisz ebben, ő örökké csak mérnöki dologgal foglalkozott. Az összes beadott műszaki újításokat neki kellett ellenőriznie. Szóval ez egy hihetetlen nagy felelősségű munka volt. Imre ott kint az egyik szabadkőműves páholy [lásd: szabadkőművesség] tagja lett.

Az idősebbik bátyámról kevesebbet tudok, mert gyerekkorban a hat év nagy idő. Gyurinak csak polgárija [lásd: polgári iskola] volt. Azt tudom, hogy az idősebbik bátyám 18 éves korában udvarolt a feleségének, Rózsikának, akit holtáig szeretett. De úgy, hogy még idős korukban is kéz a kézben jártak az utcán. Őnekik van egy lányuk, Évike, ma már 65 éves, nyugdíjas, 1939-ben született. Olyan szíve van, a bátyám a feleségével együtt zsidó volt, de kereszténynek nevelték a kislányt. Gyuri bátyám különösen nagy fotós volt. Készített diafilmeket, és rengeteg videó van.

A háború alatt gettóban volt a család. Gyuri munkaszolgálaton volt. Aztán később, 1942-ben bujkált. Azt is tudom, hogy a Körtéren volt egy cukrászda, annak a főnöke keresztény volt, azok bujtatták. A gettóban, nem tudom, hogyan, de mint orvos működött. Nyilván a Gyuri tanult az iskolában egészségügyet, akin lehetett, segített, ott mint orvos működött [Nyilván felcser vagy ápoló volt az orvos mellett. – A szerk.], a felesége is ott volt az én drága jó anyámmal együtt. Előtte anyukám csillagos házba került, a Sütő utca 2-be. A Sütő utca 2-ből került a gettóba, és ővele volt a bátyám kislánya egészen a felszabadulásig.

Az Évike férje is keresztény. A gyerekek, az unokák mind keresztények. A kapcsolat szoros, az unokahúgom és a férje meg mi közöttünk. Tényleg olyan nincs, hogy ők nem zsidók, és mi zsidók vagyunk. A férje a VILATI-nál volt mérnök, elvégezte a villamostechnikai főiskolát.

Én tősgyökeres XI. kerületinek vallom magam. Itt van az a ház [a Móricz Zsigmond körtéren. – A szerk.], ahol én gyerekként a szüleimmel laktam. A Körtéren rét volt. Mi itt fociztunk, gyerekek, csak később tudtam meg, mikor már jött be ez a hitleráj, hogy ezek a barátaim nem voltak zsidók, hanem keresztények voltak. Ki törődött azzal, hogy az milyen vallású? Nem, nem! Hanem ott rúgtuk a labdát, ott labdáztunk, fociztunk. Én még arra emlékszem, hogy mint kisgyereknek fekete hajam volt, és kreol voltam. Engem mindig azzal idegesítettek, hogy itt a Fehérvári úton, ahogy jöttek be ilyen ekhós szekérrel a cigányok, „T. menjél haza, mert téged el fognak vinni a cigányok!”. Rohantam be a kapuba, szemben volt a lakás. Hát igen, akkor ekhós szekérrel jöttek be, és jöttek annak idején a milimárik. Budapest környéke mind sváb falu volt, és onnan hozták a tejet, a vajat a milimárik. A milimárinak a hátán volt egy ilyen zsákja [Milimári – a főváros környéki falvakból a budapesti piacokra tejet, tejterméket hozó asszonyok elnevezése (tejesasszony, tejeskofa). Vesszőből font puttonyszerű kosarat kötöttek kendővel a hátukra. – A szerk.], abban volt a tej, a túró, a vaj, és azzal jöttek ide be, itt a sarkon, a Fehérvári út sarkán volt a vám. Házról házra jártak.

Télen ródliztunk. A Gellért-hegyről jöttünk le ródlival egész a Feneketlen tóig. A Villányi úton nem járt akkor még villamos. Itt volt a teniszpálya, ide jártam korcsolyázni. A Kanizsai utcában lakik egy velem egykorú hölgy, ha találkozom vele, mindig mondja, „T., nem megyünk korcsolyázni?”. Együtt korcsolyáztunk még annak idején. Indultam táncversenyen, és sose felejtem el, volt álarcosbál is. Abban az időben volt a „Z, a fekete lovas” című film. Hát, én annak öltözködtem! Fél szemem volt. Jó! Nem volt még semmi megkülönböztetés! [Zsidók és nem zsidók között. – A szerk.] Udvaroltam egy lánynak, lehettem talán 13-14 éves. A kislányt és a testvérét a mama kísérte. A többiek irigységükben azt mondták nekem, hogy liliomtipró vagyok. Én nem tudtam, mit jelent ez. Néni, kérem, azt mondták nekem kint a fiúk, hogy liliomtipró vagyok! Jó kellemetlen helyzetbe hoztak! Tagja voltam egy ifjúsági szervezetnek. A nevére nem emlékszem már. Volt itt a Váli utcában egy épület, valószínűleg a zsidóké lehetett. Ez egy cionista szervezet volt. Táncoltunk, énekeltünk, sőt színdarabot is adtunk elő. Emlékszem, egy öreg zsidót kellett alakítanom – mivel olyan hangom volt – az Egyiptomi kivonulásban. Ez a színdarab ma is megállná a helyét, énekeltem, hogy „Öreg zsidó ősz fedetlen fővel…”. Nekem viszonylag jó hangom volt, szerettem volna operaénekes is lenni. Tanultam is egy darabig énekelni.

17 éves koromban apám vett Érden egy telket, ott vagyunk, mi, hárman fiúk lefényképezve. Faházzal vettük, az erdőben volt már szinte. Ott ettünk gyümölcsöt. Egy nap, egy hétfői nap, mert általában hétvégén mentünk ki, anyám megy az utcán, és találkozik a barátnőjével. „Te nem tudod, hogy a fiad otthon fekszik 40 fokos lázzal?” „Nem.” Szalad anyuka haza. Ott feküdtem 40 fokos lázzal, azonnal hívták az orvost. Megállapították, hogy hastífuszom van. A hastífusz ragályos betegség. Anyuka nem engedte, hogy elvigyenek a kórházba, a háromszobás lakásunkra kirakták a vörös cédulát, hogy fertőző beteg van a lakásban, nem szabad bemenni. Elkülönített szobában voltunk, anyuka meg én. Senki a családból nem aludt ott, nem is jött be hozzám, ő ápolt engemet. Túléltem.

Egy egyszerű dolgot tudok előadni, ami nem annyira kötődik a valláshoz, mint sajnos a származáshoz. Engem nemcsak az elemiben, hanem a középiskolában is a Hiszekegyre tanítottak [„Hiszek egy Istenben” – Természetesen nem az „Apostoli Hitvallás” nevet viselő, több évszázados, keresztény imáról („Hiszekegy” /Credo/) van szó, amely szintén ezekkel a szavakkal kezdődött, hanem az ún. „Magyar Hiszekegy”-ről. 1920-ban a Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki olyan ima/fohász szövegére, ill. jelmondat megfogalmazására, amely alkalmas „a revans eszméjének ébrentartására”. A pályázatot a Felvidék egy „elszakadt leánya”, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna – apja egykor Gömör vm. főispánja volt – nyerte. A két világháború között alig volt olyan hivatalos rendezvény, ahol el nem hangzott volna a „Magyar Hiszekegy”, sőt az iskolák egy részében is naponta elmondták közösen, a tanítás megkezdése előtt, persze nem mind a 15 szakaszt, hanem csak az elsőt, ami egyben az utolsó is: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:/ Hiszek egy isteni örök igazságban, /Hiszek Magyarország feltámadásában.”. – A szerk.]. Belénk nevelték azt, hogy mi magyarok vagyunk. Én nem láttam diszkriminációt az én fiatalkoromban, sem a katonaságnál, se másutt, kivéve a háborús időket. Bennünket a Hiszekeggyel neveltek föl, ez a magyarság… Olyan beszédeket hallottam, hogy a könny kicsordult a szememből. Én annyira magyarnak éreztem magamat, és ma is az vagyok. Nekem az az érzésem, hogy én zsidó vallású magyar vagyok! Én ezért a hazáért megdolgoztam, és ha lehetett, ha szükség volt rá, én mindig magyarnak vallottam magamat. A Radnóti Zoltán rabbi kérdezte, mi az én zsidó nevem. Mondtam, nem tudom. Én igaz, reáliskolába jártam, volt hittanóra, de én nem tudok héberül olvasni, imádkozni is csak egy pár mondatot tudok. Belénk mást neveltek. De istenfélőnek vallom magam! Zsidó a hitem, de magyar vagyok.

Mikor vége lett az iskolának, utána lettem segéd, utána 1939-ben behívtak ide, a Károly laktanyába [a mai, a Budaörsi úti található Petőfi-laktanya – A szerk.]. 1939-től 1940 őszéig voltam katona a Károly laktanyában, Budapesten, a nem tudom, hányas számú gyalogezredben. De az erdélyi bevonuláskor, a 32. honvéd gyalogezreddel mentünk, arra határozottan emlékszem [lásd: második bécsi döntés].

Behívtak tényleges szolgálatra. Bevonultunk. Karpaszományos [Karpaszományt azok az érettségivel rendelkező katonák viseltek, akiket behívtak tényleges katonai szolgálatra, és tartalékos tiszti kiképzésben részesültek. – A szerk.] voltam a században, öten voltunk karpaszományosok, az ötből kettő zsidó, három keresztény. A katonaságról még el akarom mondani, hogy mint karpaszományosok megkülönböztetett elbánásban voltunk akkor is, de akkor még nem volt megkülönböztetés, hogy zsidó vagy nem zsidó. Csak miután letelt a kiképzési idő, öt hónap, a karpaszományosokat elvitték tiszti iskolára. Ez 1939-ben volt. Igen ám, de akkor már kettőnket, a két zsidó karpaszományost nem vitték el tiszti iskolára, csak a három másikat, akik keresztények voltak. De utána sem volt semmi probléma. Minekünk, karpaszományosoknak nem kellett vécét meg folyosót mosni. De a fegyelemre ott megtanítottak. Csak egy példát mondok. Minden ágy fölött volt egy polc. A polcon volt a katonának a fölszerelése, mert volt egy gyakorló-, és volt egy kimenőruhánk. A kimenőruhában kellett menni őrségbe. Jártunk föl a Várba, őrségbe, akkor ott abban kellett lenni. Úgy kellett a polcon lennie, mint egy doboznak. Ha az nem volt úgy, akkor jött a tiszt, egyből lesöpörte. Akár éjjel, akár nappal. Egyszer engem a kapuból visszaküldtek, jövök kimenőre, szombaton lehetett kimenni, ugrásra laktam a laktanyától, visszazavartak: „Az önkéntes úrnak nem tiszta a fehér kesztyűje!” Fehér kesztyű kellett, fekete nadrág, zubbony. Jó, nekem volt még a zsebemben egy másik pár kesztyű, azzal mentem le, és ezzel kimentem. Megtanított arra, hogy igenis, és ez már az ember belső habitusából adódik, hogy tiszteletet adjak a nálam magasabb korú, vagyis magasabb tudású embernek.

1940-ben volt az erdélyi bevonulás. Visszakaptuk Erdélyt! Én magammal vittem a trombitámat annak ellenére, hogy abban az időben a századkürtös az csak a honvédek közül lehetett. Én mint karpaszományos, ha nem is fújtam, de ismertem a kürtjeleket. Szakaszparancsnok voltam, sose felejtem el. Az első nagy falu Szilágynagyfalu volt. Ott telepedett le a század. Akkor átalakultunk, mentünk Erdélybe, 32-es honvéd gyalogezred volt a neve. A Fő téren, ahogy összegyűltünk, mi, magyar katonák, tartottak egy olyan előadást, kicsordult a szememből a könny. Annyira éreztem a hazafiságot, visszakaptuk Erdélyt. Tudták, hogy nálam van a trombita, és megkértek engemet, hogy ne a kürtös, hanem én fújjam a takarodót. És én pisztonnal elfújtam a takarodót. Másnap jöttek hozzám, érdeklődtek utánam, ki fújta a takarodót, mert ilyet még életükben nem hallottak. Persze a pisztonon másképpen hallatszik a takarodó, mint egy katonai kürtön.

Miután leszereltem, 1942-ig éltem a polgári életet, nem érdekes különösebben. 1941-ben apuka egy hónap alatt meghalt, 61 évesen itt, a lakásunkban. Szerencsére, mert így legalább nem élte át a fasizmust. Itt már kezelték a szívével, és azt is állapították meg, ha jól tudom, szívkoszorú! Ma már azt mondják erre, ami nekem is volt: szívinfarktus. Apuka a rákoskeresztúri zsidó temetőben van eltemetve. Nem emlékszem, hogy milyen volt a temetés.

1941-ben ott dolgoztam, ahol ő társként dolgozott korábban, üzletvezetőként a Belvárosban. Az ő helyére bekerültem. Abban az időben itt, Budán, a Váli utca sarkán, ahol laktunk, a fürdőszobában öntött vaskályha volt. Az üzleti levelezéssel fűtöttek be minden reggel. Hogy az apukámnak legyen egy kis meleg vize, ha mosakszik. Abban az időben ez volt, nem tudtuk őrizgetni a papírokat.

Bevonultam munkaszolgálatra Domonyba, 1942 márciusában. Domony Aszód mellett van, ott voltunk talán egy hétig. A trombita mentette meg az életemet! Meg fogja hallani! El nem felejtem, a körletparancsnokhoz odamentem, „Kérem, én ismerem az összes kürtjeleket. Nekem van otthon egy pisztonom, hazamehetek?” „Egy frászt! Hozasd be!” Édesanyám behozta. Eljött a bevagonírozás ideje, Aszódon volt a bevagonírozás, az a búcsúztatás, ami volt, azt meg lehet írni! Egy százados – ragyogó lakkcsizmában, ragyogó eleganciával – fölsorakoztatta a zsidókat. „Rohadt, büdös zsidók! Ti most mentek ki, Oroszországba! Rohadt dögök! Ti ide, ebbe az országba élve már nem kerültök haza!” Ezekkel a szavakkal. És közben a lovaglópálcájával büszkén, mint az akkori dzsentrik, csapkodta a csizmáját. Utána elrendelték a hipist [jiddis: ’keresés’], ez egy kifejezés, amit használtak a motozásra. Mindent ki kellett rakni! Pénzt, cigarettát, mindent elvettek. Be a vagonokba! Zsúfolva, egy vagonba nem tudom, hány ember került be. Marhavagonba persze. Elindul a vonat, egyszer csak valahol megállunk, és a keretlegénységből egy megy végig a vagonon. Hol a kürtös? Hol a kürtös? Engem kivettek, és beraktak egy harmadosztályú vagonba, ahol a keretlegénység volt. És én emlékszem, abban az időben az ilyen harmadosztályú vagonban a csomagtartó ilyen élére állított deszka volt, én abban ágyaztam meg, és fönt aludtam, mert tudtam, hogy ott nem fázom meg. A lényeg az, hogyha reggel megállt a vonat, nekem kellett trombitával fújni a sorakozót. Utána megérkeztünk Ukrajnába, a nevét már nem tudom annak a helységnek. Ukrajnában megálltunk, kiszállítottak, volt egy erdőség, ott mindenkinek a földön kellett aludni. De még egy szerencsés dolgot kell elmondani! Ezt a fölsorakozott ezredet kettéosztották. A fele került egy Gecső nevezetű századosnak, egy velejéig romlott gazembernek a kezébe, és az én századom pedig egy másikhoz. Egy Emberhez! [Különös nyomatékkal ejtette ezt a szót, evvel hangsúlyozta az említett személy emberségét. – A szerk.] Erre mondtam, hogy az életem szerencsés, fej vagy írás! Volt egy barátom, a Jakab Laci, azt hiszem, már nem él. Ketten egy bokorban feküdtünk, nekem volt jó viharkabátom, a fejem fölé kiraktuk, azt tettük a fejünk fölé, mert néha esett az eső. Ilyen földbe vájt mit tudom én, min feküdtünk. Aztán elkezdtünk gyalogolni.

Gyalogoltunk, a század ment, konyha volt velünk, kegyetlenség nem volt. Kurszkon keresztül egészen elmentünk Sztarij Oszkolig [Város, Ukrajna és Oroszország határán, 100 km-re Kurszktól. – A szerk.]. Legmesszebb itt voltunk. Fél évig itt voltam. Ez volt a végállomás. Innen már visszafelé jöttünk. Ez körülbelül Dontól lehetett, a doni fronttól olyan 50 vagy 100 kilométerre. Kijeven keresztül mentünk, arra gyalogoltunk, és ott letelepedtünk. És megint csak szerencsém volt. A keretlegénység tudta azt, hogy én katona voltam azelőtt. Előléptettek ott a keretlegénységből őrmesterré hármat. És azoknak a fegyverzetük revolver volt. Nem értettek hozzá. Elkezdtem a revolvert szétszerelni, megpucolni, kezelni.

Az egyik őrmester ember volt! A nevét is megmondom, Hanzrik, a keresztnevére már nem emlékszem. Egyébként úgy hallottam, Újpesten volt segéd-házfelügyelő, de ember volt. És hogy mennyire ember volt, azt megmutatta a későbbiekben. Maga mellé vett engemet csicskásnak. Az olyan, mint a tisztiszolga. Sztarij Oszkolban, hogy a század letelepedett, reggeli sorakozókor nekem bent kellett maradnom az őrmesterem szállásán, neki készíteni ebédet. És a fölsorakozás után kettéosztották a felét a németeknek, felét a magyaroknak dolgozni, mert Sztarij Oszkol volt a 2. honvéd gyalogezred ellátója. Az ellátó alatt azt kell érteni, hogy ott voltak a csizmák, bakancsok, kaja, minden, ami a hadseregnek kell, kinn a Donnál lévő hadseregnek az ellátásához. A fiúk mindig jöttek hozzám, én voltam a hírközpont. „Ne szarjatok be, gyerekek, haza fogunk menni élve!” Kimentek a raktárba dolgozni. Álljanak félre, akik a németekhez tartoznak és akik a magyarokhoz. Kettévágták a csapatot, ezek a magyarhoz, ezek a némethez. Mindenki a németekhez akart menni, mert a németek azt mondták: „Itt van két vagon, kirakjátok, utána leülhettek!” A magyar azt mondta: „Két vagont kirakni, aztán söpörni, pakolni…!” A magyaroknál nem volt pihenés, mindig találtak valami elfoglaltságot. A magyar ellátónak volt az a raktára, ahol a fiúk dolgoztak. És oda érkeztek be vagonok, azokat kellett kirakni vagy berakni.

Sztarij Oszkolban én egy orosz családnál voltam elszállásolva. Egy néni volt, volt egy talán 13 éves kislánya meg egy talán 10 éves fia. Ott laktunk mi, az őrmester meg én, az volt a szállásunk. Fél évig laktunk ott. Nagyon jól összebarátkoztunk. Én mindennel elláttam őket. Mi dolgoztunk az ellátóban, senki nem tudott a háború állásáról. Egyszer csak megjelent egy magyar katona, sapka és fegyver nélkül, üvöltve. Jönnek az oroszok, jönnek az oroszok! A nő, mikor mondták, hogy „Vigyázzatok, itt áttörték a Dont, jönnek az oroszok!”, azt mondja nekem – Borisznak hívott –, „Téged eldugunk”. Vett nekem egy rubáskát [orosz: ing]. Aminek oldalt van a gombja, magas nyaka van. Azt mondja: „Ellátunk téged mindennel, maradj itt! Semmi bajod nem lesz! Mondom, sajnos az édesanyám Budapesten vár engemet, muszáj elmenni”. Hát a század persze összecsomagolt, és másnap elindultunk visszafelé. Gyalog persze. A drága magyar okosaink az ellátó raktárát visszavonuláskor „elfelejtették” kiosztani, fölgyújtották az egészet. Olyan kemény tél volt, legalább volt 20 vagy 30 fok. Tiszta hó volt minden. Persze gyalog, a honvédek szekérrel, mert volt a tábornak szekere. És én pedig vigyáztam az őrmesteremnek a szajréjára, amit szedett össze, ilyen szamovárok, amiket becsomagolt. Egy szekérre tette fel, egy ló, egy fiú meg én mentünk ezzel, hazafelé az úton ezen a szekéren ketten voltunk Jakab Lacival. A magyar katonák egy kicsit féltek, mert hallották, hogy a brjanszki erdőben, ahol vonult vissza a sereg és mi, a munkaszolgálatosok [Brjanszkot 1941 őszén elfoglalták a német csapatok. A város körüli erdőkben 1943-ig jelentős partizánközpont volt. – A szerk.], ott rengeteg a partizán. Mivel tudták, hogy én voltam katona, adtak egy őrmesteri zubbonyt, hogy vegyem föl, hogyha netán a partizánok megtámadnak, akkor ne a tiszteknek legyen baja. Inkább engem támadjanak meg [A honvédelmi minisztérium 1942 márciusában adott ki rendeletet arról, hogy a zsidó munkaszolgálatosoknak a saját polgári ruházatukat kell viselni, és erre sárga karszalagot kell varrni, de sok alakulatnál már 1941 végétől elvették a zsidóktól az egyenruhát. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003, 31. old.) A visszavonuló sereg a tisztjeit úgy védte, hogy munkaszolgálatosokat öltöztettek katonai ruhába. – A szerk.].

Elindult a visszavonulás. Mikor az [oroszok] áttörték a német frontvonalat, visszafele vonultunk a hóban a szekérrel, ami az őrmesteré volt. Azt mondtam mindig, én ezt túlélem, ebben biztos voltam! És amikor a szekér mellett a barátom ült a kocsin, én mindig direkt gyalog mentem mellette, csak gyalog. Jó kondícióban voltam, nem volt baj, hogy gyalogoltam. Jellemző egy mentalitás, hogy milyen emberek léteznek. A század utolért bennünket. Én őrmesteri egyenruhában voltam, a barátom pedig fönn a bakon ült mint kocsis. Az egyik magyar, nem tudom, milyen rangú katona, azt hitte, tiszt vagyok: „Mondd, bajtárs, mért hagyod ott azt a büdös zsidót a szekéren ülni?” „Majd hülye leszek oda ülni!” – válaszoltam, hisz a mozgás kicsit melegen tartott. Mentek tovább! Ilyen emberek is léteznek. Miért, a zsidó nem olyan ember, mint a másik? Én a mai napig nem tudom megkülönböztetni, hogy egy magyar, egy horvát, egy szerb!

Később az út mentén láttam megfagyott embereket. A szél volt a legrosszabb. Nem volt játék az a menet. Oroszországnak az a része, ami az Ural és Európa között volt, tulajdonképpen síkság. Az oroszok a városokat hegyre építették. Zsitomir és Berdicsev [városok Ukrajnában] mellett jöttünk hazafelé. Megyünk a századdal, rendes lépésben igyekeztek, az én lovam meg legyengült, mert nem tudtunk mit adni neki, úgyhogy mi lemaradtunk a századtól. Az őrmester a századdal volt akkor, neki ott volt a helye. Eltűnt a század. Ketten maradtunk, a Jakab Lacival. Igen ám, de a ló néha össze akart esni. Isten bizony, nem tudom, mit szólna egy gazda hozzá, fogtam a ló lábát és kiegyenlítettem! Megyünk, mendegélünk, lépésben. Elérkezünk egy faluhoz. Még azt kell mondanom, hogy útközben találkoztunk egy-egy orosz paraszttal. Kint megtanultam oroszul. Nem grammatikailag, de rengeteg orosz szót! Kérdeztem az orosztól: „Hány kilométer a szomszéd falu?” Az a három-négy kilométer azt jelentette, hogy estére odaérünk. Tényleg, egy lakott terület, egy ház is volt, lakatlan, bementünk. A lovat is bevittük a házba. A ló összeesett, nem tudtunk enni adni neki. Szedtünk valamit össze, kicsit lábra állítottuk, reggel elindulnánk. Kijöttünk a házból. Csak hó. Magas, majdnem térdig érő, és főleg hideg volt. Törtük a fejünket. Merre mehettek? Magyarország innen nyugatra van, néztük a nap állását, elindultunk nyugat felé. Ott nem volt út, ami igazított volna, semmi. Egy napi gyaloglás után elérkezünk egy helyre. Megkerestem a tarosztát [sztaroszta, orosz: falusi elöljáró, bíró], az a falunak a polgármestere. Mondom neki, nekem van egy egészséges lovam, csak éhes. Szeretném kicserélni. Azt mondja, lehetne, de a németek mindent elvittek. Várjon csak, a péknél van egy rühes ló. Mondom, nekem az is jó! Megkaptuk a rühes lovat, azzal mentünk tovább, és otthagytuk neki azt a lovat. Mentünk tovább, és egyszer csak utolértük a századot. Azok megálltak pihenni valahol. Nem volt kajánk, ők vitték magukkal az élelmet. Amikor utolértük a századot, onnantól velük gyalogoltunk, gyalogoltunk, egészen Kurszkon keresztül, Zsitomir, Berdicsev, Ivnya [?], Szumi, Tarnopol [ma: Ternopil] [városok Ukrajnában] – ezek a nevek megmaradtak a fejemben, ezek a helységek, hogy milyen sorrendben volt, nem tudom, de ezeken mentünk keresztül. Sose felejtem el, Kurszkon megyünk keresztül, mi gondja volt egy magyar katonatisztnek? Megállította a bakát, aki nem tisztelgett neki rendesen. Megigazította a zubbonyának a gombját, nincs rendesen! Ilyenen járt az esze akkor, amikor a Donnál meg estek el az emberek. Mentünk Kurszkon túl gyalog tovább Ukrajnába, [Sztarij] Uzsicára [a Dnyeszter és a Uzsica folyók találkozásának közén található település – A szerk.]. Itt telepedett le a tábor, a század. Mentünk legalább egy hétig, mentünk, mentünk, és menet közben én az őrmesternek mindig szereztem szállást. Nekem volt egy elgondolásom, mert tudtam azt, hogy rengeteg a tetű, és az élet alfája meg ómegája ott kint a tetű. Minden parasztházban volt olyan veranda, csukott veranda, ami szögletes. Ott aludtunk a fapadon, mert azt le tudtam tisztítani. A parasztok meg a piecskán [orosz: kemence], ami nálunk a búboskemence mellett lévő rész, azok ott aludtak. Legalább harminc helyen szálltunk meg az egy hónap alatt. Mert az egyik falutól a másik faluig volt 15–20 kilométer. Az reggeltől estig tartott körülbelül, míg megtettük. Az út szélén mindig ott feküdtek lovak. Érdekes, az ember jobban bírta a fáradságot és a nélkülözést, mint a lovak. Lovakat nagyon sokat lehetett látni elhullani, embereket kevesebbet.

Jólelkű, egyszerű, jószívű emberek az orosz parasztok, én sose felejtem el. Egyik helyen kérdezgettem a háziasszonyt, az öregasszonyt, hogy éltek, mint éltek. Két gyereke volt, elvitték a németek Németországba dolgozni. Mondom, nekem meg rettenetesen fáj a gyomrom. Azt mondja: „Gyere!” Kivitt a kertbe, leszakított egy fokhagymát, egyed meg! Megettem a fokhagymát, öt percen belül megszűnt a gyomorfájásom. Sajnálni való szegény emberek voltak, mint általában a falusiak. Különösen, mikor mondtam, hogy én munkaszolgálatos vagyok. [Hanzrik őrmester részéről] nem volt semmi megkülönböztetés. Semmiféle zsidózás vagy megaláztatás vagy ilyesmi nem volt. Szigorú fegyelmet tartott, ezt meg kellett szokni.

Mindenütt kivétel nélkül nem ellenségesség, hanem a jóindulat tükröződött a parasztoktól. Ők mondták meg, hova feküdhetek. Az egyik orosz nőnek elmeséltem, hogy annak ellenére, hogy én katonaruhában vagyok, én egy zsidó munkaszolgálatos vagyok. És azt mondja, őneki is vannak gyerekei, a németek elvitték, és nagyon sajnál bennünket.

[Sztarij] Uzsicán a századot elszállásolták egy iskolába. Igen ám, de én akkor már kocsis voltam. És volt a századnak öt kocsija, mi jártunk élelmiszerszerzésre a hadtáphoz, ahol fölvettük az élelmet, és vittük a táborba. Mi megállapodtunk abban, hogy ott fekszünk majd egymás mellett az istálló felső részén, ahol volt valami szénaféleség, úgy, hogy egymás között legalább egy fél méter távolság legyen. Mert ha az egyiket megtámadja a tetű, az ne menjen át a másikra. Mind az öten túléltük.

Reggelenként bementünk a századhoz, mi, az öt kocsis reggelizni. Minden reggel ki voltak téve az éjjel meghalt gyerekek, barátaink [munkaszolgálatosok]. Azokat kellett fölrakni a szekérre, és elvinni Dorosinibe, a kórházba. Frászt kórház! Az egy fapajta volt. Volt, amelyiknek még mozgott kicsit a hasa is! Volt köztük halott, nem halott, sok haldoklót a halottak közé soroltak. Mert ezek miben haltak meg? Flekktífuszban [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Ez a járvány dühöngött, és ez pusztította el legalább a harmadát a zsidó munkaszolgálatosoknak. És ennek a tífusznak a tetű volt a terjesztője. Ez volt minden reggel, legalább két hétig, hogy vittük a halottakat. Mit csináltak a végén, amikor már majdnem minden elveszett? Fölgyújtották! Ott volt egy pár orvos is. Szintén munkaszolgálatos orvos, aki kezelte, akit még lehetett. Benn égett az egész, aki ki akart menni, azt lelőtték! Ez volt a kórház! [„A magukat tífuszosnak valló vagy valóban tífuszos munkaszolgálatosokat ezerszám irányították Dorosini kolhozfaluba, amely Kijevtől nyugatra feküdt (…). Itt egy hevenyészett karantén – »kórház« – működött, amely egy téglaépület néhány szobájából állt, s a legtöbb beteget nyitott pajtákban helyezték el. A karantén területét drótsövénnyel kerítették körül. Tucatnyi ember halt meg naponta, a tetemeket a közeli istállóban rakták halomba. 1943. április 30-án, a zsidó húsvét utolsó napján a hatóságok úgy határoztak, hogy a járványt véglegesen leküzdik. Az egyik pajtát, benne körülbelül 800 munkaszolgálatossal, felgyújtották. Égő fáklyákként ugráltak ki a szerencsétlen betegek a lángoló épületből, ekkor a keretlegények géppuskából tüzet nyitottak rájuk. Tucatnyi sebesültnek sikerült elmenekülnie. Amint a dorosini rémtett híre eljutott Nagybaczoni Nagy honvédelmi miniszterhez, azonnal kijelölt egy katonai bizottságot, elrendelte a vizsgálatot a tűz keletkezésének és a felelősök személyének megállapítására. A vizsgálat eredményét összegző jelentés szerint senkit sem terhelt felelősség,  (…), a »tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak«. (…) nem történt említés arról a vérfürdőről sem, amelyet a pajta köré vont keretlegények rendeztek.” Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk. ]

Volt motozás elég gyakran. Ugye létezik a tábori bíróság. És nálam is – mondok egy számot – találtak 200 pengőt. Eldugtam, jó, ha van nálam pénz! Ilyenek voltunk talán nyolcan, akik eldugtak valamit. Nyolcunkat elvittek a tábori bíróságra, és a legtöbbünket másfél-két év börtönbüntetésre ítélt a hadbíróság valutakiajánlás bűntette címén. Mert külföldön voltunk, nem Magyarországon, ahol a magyar valutát tartottuk. Elvették, és elítéltek, aztán később, amikor hazaértünk, be is börtönöztek.

Talán egy hónapig voltunk [Sztarij] Uzsicában. Onnan vonattal tudtunk jönni Európába. Mikor megérkeztünk Magyarországra, 1943 ősze, novembere lehetett. Az egész századot, akik még megmaradtunk a nem tudom, hány ezer emberből, vesztegzárba tettek természetesen, ez érthető is, Jászberényben. A tetűk miatt. Abban az időben a Kállay-kormány volt uralmon itt Magyarországon [Kállay Miklós 1942. március 9. és 1944. március 21. között volt Magyarország miniszterelnöke. – A szerk.]. A Kállay-kormány lényegesen enyhébb volt, mint aki előtte volt [Azaz: a Bárdossy-kormány. – A szerk.] Megjelent egy magas rangú katonatiszt, sorakozó! Összeírtak minket, akik ott voltunk a vesztegzárban, lehettünk talán ötszázan, négyszázan, körülbelül. Ő tartott egy olyan beszédet, hogy ezek a munkaszolgálatosok igenis a hazáért voltak kinn, és ezek a 2. honvéd hadsereg, egy nagy dumát vágott ki. Megkönnyeztük, olyan szépen beszélt. Utána volt még egy érdekes jelenet. Álljanak félre azok, akik nem voltak flekktífuszosok! Nyolcan voltunk, akik nem voltunk flekktífuszosok. Én olyan kondícióban voltam, le a kalappal. 32-33 éves lehettem és sovány. Nem voltam elhízva az orosz fronton. Akik kövérek voltak, azok elpusztultak. Volt köztük orvos, ügyvéd, mit tudom én, jómódban élők, azok az út felénél már elpusztultak. Általában a sovány emberek szívósabbak. Most vége a vesztegzárnak, mindenki mehet haza! Mi, akiket a hadbíróság elítélt, voltunk vagy nyolcan. A pénz miatt. Minket már a rabszállító teherautó várt. Nem mehettünk haza, hanem egyből vittek a Mártírok útjára, ott volt a honvédségi börtön [A Margit körúti katonai fogházról van szó. – A szerk.]. Bevittek a börtönbe, ez lehetett november közepe, 1943. Jött be hozzánk ügyvéd, mint egy normál börtönben. Zsolt Béla író ugyanabban börtönben volt, mint én, ővele beszélgettünk [Zsolt Béla (1895–1949): író, újságíró. 1939-től a zsidótörvények miatt nem dolgozhatott újságíróként. 1942-től munkaszolgálatos. 1944-ben a nagyváradi gettóból hamis papírokkal kiszöktették, Svájcba menekült. 1945-ben hazatért, 1947-től a Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője. „Kilenc koffer” című könyvében (1947) felidézte a nagyváradi gettó világát.. – A szerk.]. Bent a börtönben maga köré gyűjtötte a fiatalokat, és tartott nekik előadást a kommunizmusról. Nem mentem oda, én egész életemben hogy úgy mondjam, tettem a politikára, nem érdekelt. Tízen voltunk egy cellában. És szerencsénk volt megint. Mondom, az élet egy fej vagy írás. Horthy Miklós névnapja – december 5. volt [Miklós nap december 6-ára esik. – A szerk.], ennek alkalmából amnesztiával szabadultunk. Akkor mehettünk haza! Nem kellett leülni a büntetést. December 5-én szabadultam, akkor hazajöttem. Ez volt 1943-ban.

A munkaszolgálatok közötti rész kiesett az emlékezetemből. Öt hónapot voltam civilben. Addig édesanyámmal éltem, semmi különös nem történt. A Váli utcai lakásban laktunk anyámmal. Ő készítette az ételt. Ebben az időben, mielőtt bevonultam a második munkaszolgálatra, német katonák költöztek a mellettünk levő házba, a Váli utcai iskolába. A mellette lévő házból – akkor még nem volt gettó – csillagos házba zavarták a zsidókat. Én akkor már bevonultam a munkaszolgálatra. Ott kellett hagyni a lakásunkat. Édesanyám a menyasszonyom szüleihez ment a csillagos házba, ha jól tudom, a Sütő utca 2-be [Ez a menyasszony nem azonos a későbbi feleséggel. Több szó nem esik róla. – A szerk.].

1944. márciusban kaptam a következő munkaszolgálatos behívót. Szerencsére egy pesti századhoz, a Légrády utcába kerültünk. A századnak az volt a feladata, hogy jártunk ki a Rákoskeresztúri temetőbe, a német hullákat temetni. Nekünk kellett ásni a gödröt, és mikor volt az ominózus honvédségi temetés, akkor nekünk félre kellett állni, messzire, hogy ne lássanak a németek. Utána betemetni stb. Ez ment kábé 3-4 hétig.

Megint a szerencse! Az egyik barátom bent volt a központi irodában, én meg rajparancsnok voltam, és Népszínház utcából induló villamossal jártunk a temetőbe. Emlékszem, Ormainak hívták. Mondom, Gyuri, te benn vagy az irodában, közel vagy [a hírekhez]! Én tudom, hogy Magyarországról van szállítás. Szólj, ha látod, hogy a századot viszik nyugatra, mert tudom, hogy el fogják vinni, hiába temetjük a katonákat. Abban a pillanatban, amint az irodán megtudod, hogy másnap bevagonírozzák a századot, akkor légy szíves, itt a Népszínház utcában az átszállásnál várjál engemet, és mind a ketten meglépünk. Így is történt. Nem volt nehéz, nem volt túl nagy fegyelem, én parancsnok voltam, nekem kellett volna vigyázni a többiekre, meglógtunk, egy éjszakát a Népszínház utca egyik padlásán töltöttük. Innen mentünk a Sütő utca 2-be, a csillagos házba, ahol megkerestük én az anyámat, ő a feleségét. Lényeg az, hogy a csillagos házban nagyon jól éreztük magunkat egy napig. Ott voltak lányok, mi, fiatalemberek néztük a lányokat, hát persze, csinos lányok voltak, udvarolgattunk. Családok voltak, de férfi nem volt. Mi voltunk ketten. Igen ám, de az egyik lánynak egy őrmester udvarolt. Azt mondja, „Fiúk  – összejöttünk vele –, ne maradjatok itt! Nekem van egy télachos [télach, jiddis: szökés] századom. Ez egy nem nyilvántartott század” – mondja. „Van konyhánk, minden, Fóton. Kiviszlek benneteket, és elrejtelek benneteket!” Ez egy Oroszországból visszavonult magyar katonai század maradéka lehetett, biztos leszakadtak valahogy, hát a visszavonulás alatt szakadtak szét az ezredek. [Bármilyen hihetetlennek hangzik is, a német hadsereg összeomlásának küszöbén, a teljes káoszban ez könnyen előfordulhatott. – A szerk.]

Kivitt az őrmester. Másnap reggel a házat evakuálták. A téglagyárba vitték az embereket, onnan pedig a gettóba. Másnap mi már Fóton voltunk, ott találkoztunk másokkal is, akikkel együtt bujkáltunk tovább. Egy parasztházba kerültünk. Nyitva volt az ablak. Az ablak alatt ott feküdtünk a szénán öten, fiúk. És az ablak előtt sétáltak, hallottuk, hogy németül beszéltek, német katonák jöttek-mentek. Feküdtünk, ha jól emlékszem, öt napig. A parasztok otthagytak bennünket, mert őnekik nem volt pincéjük, elmentek egy utcával arrébb ismerősökhöz, ahol volt pince, ott húzták meg magukat. Mert akkor már bombázások voltak. Ha egyszer benyitnak a németek – megint csak a szerencse dolga! –, egyrészt azért lőnek le, mert katonaszökevények vagyunk, volt egy törvény abban az időben, hogy a katonaszökevényeket agyonlőni! Másrészt, mert zsidók vagyunk. Egyszer csak halljuk, „davaj, davaj!” [orosz: gyerünk, gyerünk]. Ezek már oroszok? Kinyitottuk az ajtót, bejöttek az orosz katonák, voltak vagy négyen-öten. Oroszul beszéltem velük. Honnan jöttetek? Vác felől – mondták. Jól van! – mondtam a fiúknak, fölöltözködni, ha elmentek, mi arra megyünk, amerről ők jöttek. Ide a németek vissza fognak jönni! És mennyire igazam volt? Fótot visszafoglalták a németek. Volt abban az időben, hogy Budáról eljöttek ide, aztán visszamentek, aztán megint jöttek, ahogy a harc alakult. Másnap visszajöttek a németek, aztán kirúgták őket. [A német hadvezetésnek nem sikerült a Dunától északra megállítani a szovjet előrenyomulást. December 9-én elesett Balassagyarmat, és a 6. harckocsihadsereg bal szárnya Vácnál kijutott a Dunához. A főváros napokig szinte védtelen volt északról. Günther von Pape vezérőrnagy, a Feldherrnhalle hadosztály parancsnoka azonnali ellentámadás mellett döntött. Fót visszafoglalása a II. ejtőernyős zászlóalj feladata lett balról Feldherrnhalle egységek, jobbról a magyar 10. gyalogoshadosztály segítségével. December 13-án 10 százalékos véres veszteség árán sikerült visszafoglalni Fótot, de 14-én este ismét fel kellett adniuk. – A szerk.] Mázlink volt, elmentünk Vácra. Jelentkeztem ott az orosz parancsnokságon. Dolgoztunk nekik: én a szállásban a lepedőket rendeztem, az átutazó katonáknak a szállását rendeztem. Ez tartott legalább egy hétig. Mondtam, adjatok nekem bumáskát [orosz: ’papírdarab’], hogy itt dolgoztam. Igazolványt kértem. Adtak. De végül nemigen használtam.

Mikor elindultunk Vácról, valahogy, valahol az úton szereztünk egy kis ródlit, húztuk és azon volt a mi holmink, hogy ne kelljen a hátunkon cipelni. Sose felejtem el, Hatvanban egy erdőn megyünk keresztül, és halljuk, mi, akik már keresztülmentünk mindenen, Oroszországon, Ukrajnán, olyan rafináltak voltunk, hogy mi már mindenhez tudtunk alkalmazkodni. És fiatalok voltunk! Magyar hangokat hallunk. Gyorsan berohantunk az erdőbe, és lefeküdtünk a földre. Néztük. Akkor hajtották Magyarországról a málenkij robotra a népséget. Volt köztük katonatiszt, lehetett látni a ruháján, volt köztük civil is. Mi lapultunk ott a hóban, elvonultak, mi mentünk tovább, jöttünk Pestre. Megérkeztünk Zuglóba, ahol van a vasúti fölüljáró. Az oroszok elkaptak! Elvezényeltek minket krampácsolni a síneket. Mentünk dolgozni egy órát vagy másfél órát. Én egy orosz katonához odavágódtam, kezdtem diskurálni, így, úgy, amúgy, honnan jövünk, hova megyünk. Fiúk, az orosszal megállapodtunk, hogy elmegyünk uzsonnázni, jövünk vissza! Mind az öten elmentünk, meglógtunk. Isteni szerencse! Keresztülmentünk már mindenen. Utána hazamentünk, az anyámat megtaláltam. És a barátom, Ormai is megtalálta a feleségét. Ezután jött a civil élet lassacskán. Mondtam, az én életem fej vagy írás!

Mikor hazajöttem, a régi szomszédokkal nem találkoztam, édesanyámat megleltem, kaptunk egy társbérleti szobát. Mi laktunk társbérletben anyámmal egy szobában. Nagyon rendes idős házaspárral voltunk társbérletben egy kétszobás lakásban, az Ó utcában. Amikor építettek pontonhidat [Budapest ostroma során  a visszavonuló német csapatok minden dunai átkelőt fölrobbantottak. Amíg az újjáépítés  be nem fejeződött, pontonhidak szolgálták az összeköttetést. Három közúti és egy vasúti hadi ponton épült. A közúti pontonok közül az első az Erzsébet-híd roncsai mellett épült Petőfi pontonhíd néven. A pesti népnyelv csak „Böske-híd” néven emlegette. A másik két pontont 1946 tavaszán építették. Az egyik a Margit-hidat  helyettesítette, ezt nevezte a népnyelv „Manci-hídnak”, a másik a mai Petőfi-híd pótlására épült. Ennek a pestiek nem adtak nevet. – A szerk.] a Dunára, akkor átmentem Budára, akkor már lehetett átmenni, de persze gyalog, megnézni a régi lakásomat. Becsengetek, ki nyit ajtót, egy volt katonatársam. Neki utalták ki. Ő menekült volt valahonnan, és oda költöztették! De még a háború alatt. Üdvözöltük egymást, mondtam, én vissza akartam kapni a lakást, de hát én nem bántom ezt, két gyereke van neki.

A feleségem 1921-ben született, Kaposvárott [A Somogy vm.-ben lévő rendezett tanácsú városnak 1920-ban közel 30 000 fő lakosa volt. Vallásfelekezet szerint a lakosok túlnyomó többsége római katolikus volt (79%), a második legnagyobb felekezet az izraelita volt, 1910-ben a lakosok 14%-os, 1920-ban 11%-os arányával. – A szerk.], Kaufer Zsuzsa leánykori néven. Testvérei nem voltak. A háború előtt végeredményben diák volt. Elvégezte a polgári iskolát. Azt is tudom, hogy ő tanult ilyen fűzőkészítést. Abban az időben nagyon divat volt a nőknél a fűző. A régi papírok között láttam az igazolványát, amiben elismerik, hogy fölszabadult mint hivatalos fűzőkészítő. A feleségem szülei átlagos polgári életet éltek, nem jártak templomba. A feleségem a második világháború előtt, 1940-ben férjhez ment Braun Róberthez, aki Csepelen az Egyesült Izzónál dolgozott mint vegyészmérnök [Az Egyesült Izzó és Villamossági Rt.-nek Csepelen soha nem volt gyára, viszont volt gyára Aschner Lipótnak, az Egyesült Izzó vezérigazgatójának. Az interjúalanyt talán az tévesztette meg, hogy a csepeli papírgyárat 1923-ban Neményi József gyáros és Aschner Lipót alapította. – A szerk.]. Éltek együtt talán 1 évet, és utána behívták a férjét munkaszolgálatra, ahol el is pusztult. Ennyit tudok róla. A feleségem a háború alatt az Elnök utcai raktárban, az egy katonai raktár volt, ott dolgozott. Ilyen közmunka volt, zsidó lányok végezték, katonaruhákat varrt. [Munkaszolgálat volt. A VIII. kerületi Elnök utcában a későbbi Május 1. Ruhagyár elődje, az 1913-ban, eredetileg katonai varroda és ruharaktár funkcióval létrehozott gyártelep volt, amelyet 1930-ban alakítottak át ruhagyárrá. – A szerk.]. Onnan vitték a gettóba. Tudom, hogy a Zsuzsi ott szabadult föl a gettóban.

A feleségemmel úgy ismerkedtünk meg, hogy volt a Kereskedők Országos Szövetsége, ez szervezett egy rendezvényt. Ott találkoztam vele, egy magas, ősz hajú férfi volt vele, az apja. Ott ismerkedtünk meg. Jártam föl hozzájuk, meghívtak magukhoz. És összebarátkoztunk. 1947-ben esküdtünk a VI. kerületi elöljáróságon. Csak polgári esküvőt tartottunk. Nem tudom, hol voltunk nászúton. Gyermekeink nincsenek. Nem akartunk. S ma a feleségem határozottan kijelentette, hogy hála istennek, mert ebbe a világba zsidó gyereket szülni bűn lett volna.

Mikor megnősültem, 1947-ben az Aradi utcában laktunk egy háromszobás lakásban. A ház nagyon romos volt, maga a lakás szép, utcai lakás volt. A lépcsőház úgy nézett ki, azt nem lehet elképzelni. Az egyik szobában én a feleségemmel, középen volt a hall, és anyukám volt egy külön szobában. Persze mindvégig leveleztünk Imivel. S anyuka azt mondja, mikor már látta, hogy az én dolgaim is elrendeződnek, ő kimenne az Imihez, így beadtuk a kérvényt még előtte lakáscserére. Abban az időben az volt, hogy akinek egy szobával több volt a szükségesnél, azt oda kell adni társbérletbe, ezért egy éven belül akartunk lakást cserélni, végül találtunk egy megfelelőt Kelenföldön. Mi ide kerültünk [1952-ben költöztek el az Aradi utcából], gyönyörű szép, zöldövezet. Itt folytattuk az életünket. Itt se meleg víz, se hideg víz, se fűtés nem volt, amennyit én fűtöttem, az volt. Jó volt. Anyuka először, mikor beadta a kérvényt, elköltözött egy barátnőjéhez, hogy mi el tudjuk cserélni a lakást, de elutasították. Második beadásra megengedték. Anyuka kiment Renóba, és ott is halt meg 88 éves korában.

Aztán már elegem volt, hogy nincs víz, fűtés, elkezdtünk másik lakást keresni, de egy évig jártunk utána, míg a végén találtunk egy megfelelő helyet. Ez egy kis lakás, másfél szoba-hallos, akkor nagyon jó volt. 1952 óta itt lakunk a XI. kerületben. Számtalanszor megyek el a ház előtt, ahol gyerekkoromban éltünk.

Az idősebbik bátyám, György a háború után tisztviselőként helyezkedett el itthon. Abban az időben, 1945-ben elég volt az, ha valaki írni és számolni is tudott. Azt tudom, hogy tisztviselő volt többek közt a Csemege Nagykereskedelmi Vállalatnál. Aztán volt valamelyik gyárban is tisztviselő. Gyuri szürke katona volt itt, Magyarországon. Dolgozott itt, dolgozott ott, volt egy nagyon jó felesége, és van egy kislánya, aki ma már nyugdíjas. Ő az egyetlen élő rokonom, mert nekem se gyerekem, se más rokonom nincs. Nem volt gyerekünk, senki. Ő az egyetlen, aki kétnaponként telefonál.

A háború után civil élet kezdődött. Akkor még a Rákosi korszak előtt egy olyan szabadság, egy intervallum volt, amikor félig nyugati, félig keleti, mindenki azt csinált, amit akart [lásd: a koalíció évei Magyarországon, 1945–1948]. Én önállósítottam magam a Belvárosban. Szereztem egy kis pénzt. Egy idős néninél, az üzletének egy részében kezdtem el kereskedni, sajnos ugyanazzal a cikkel (divatáruval), amivel ő. Nem bírtam sokáig, másfél év után tönkrementem. Mások arannyal kereskedtek, azok meggazdagodtak. A jó kereskedők meggazdagodtak, én tönkrementem. Nem voltam kereskedőtípus annak ellenére, hogy az apámnak a vénája kereskedő volt. A feleségem apukájának volt egy textil-nagykereskedése a Rumbach Sebestyén utcában, a feleségem ott dolgozott, és miután tönkrementem, én is odamentem.

A feleségemmel jártunk feketét inni, a Király utcában volt egy cukrászda. Mivel olyan sok munkám nem volt, a cukrászdában beszélgettünk, jóba lettünk a cukrásszal, és az fölvett engemet üzletszerzőnek. Adott egy táskát, benne különféle süteményeket, amivel jártam a várost – és ami estére maradt, azt persze otthon megettük. Igen ám, csak jött az államosítás, a cukrászdát államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. Engem is államosítottak. És akkor jött létre az Édességbolt Vállalat. Engem ott alkalmaztak, számlázási osztályvezetőnek tettek, tudták, hogy érettségiztem, abban az időben szedték össze a képzetteket. Adtak mellém 6-7 nőt számlázásnak. Ilyen hosszú asztalnál ültünk. Azok között volt takarítónő, volt entellektüel is. Ők írták a számlákat.

Tehát az Édességbolt Vállalatnak számláztunk. A vállalat adta a kiskereskedő cukrászatoknak a számlákat. Egyik alkalommal bejön az igazgató, nagyon rendes ember volt. Bejön hozzánk és azt mondja: „Salgó elvtárs, fáradjon be az irodámba.” Mit akarnak tőlem? Bementem az irodába, ott fogadott még két férfi. Bemutatott. Azt mondja, az urak az adófelügyelettől vannak itt, és följelentik a vállalatot azért, mert a vállalatnak van 16 teherautója, és ennek a 16 teherautónak a nyilvántartása és ügyintézése… Igaz, hogy van egy gépkocsi-előadó, de nincs semmi a helyén. Azért hívtuk magát, mert tudjuk, hogy van jogosítványa. Tudták, de nem tudom, honnan. Ha maga elvállalja ezt a munkakört, akkor adnak egy hónap laufot, és nem jelentik addig föl a vállalatot. Vállalja? Vállalom. Mért ne vállaltam volna, volt ott egy gépkocsi-előadó, de nálam fiatalabb. Utána szedtem be az összes „Magyar Közlöny”-t, ami ezzel kapcsolatban van, otthon átolvastam, megtanultam, és ugyanakkor indult egy tanfolyam, erre a képzésre indította a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium, rögtön beíratott a vállalat. Attól kezdve én a vállalat gépkocsiparancsnoka voltam. Rendbe kellett szedni az összes iratot, menetlevelet. Csináltam nyilvántartást.

Az Édességbolt Vállalat szállítási részlegét beolvasztották a FÜSZÉRT Szállítási Vállalatba. Annak volt 150 autója. Ott voltam egy fél évig. Aztán a FÜSZÉRT Szállítási Vállalatot beolvasztották a Belkereskedelmi Szállítási Vállalatba. Ott is volt vagy 150 teherautó. Lett kábé 300 teherautó. Mind a két helyen olyan volt a gépkocsi-előadó, hogy semmi nyilvántartás, semmi ügyintézés, természetesen kit tettek meg? Engem! A Belkereskedelmi Szállítási Vállalat a Máriás utcában volt. Az országban volt valami 5 vagy 6 helyen kihelyezett részlege, amiről semmi nyilvántartás. Az égvilágon soha, senki nem mondta nekem azt, amit a Gecse elvtárs mondott, mikor elindultunk Ukrajnába, hogy én egy rohadt, büdös zsidó vagyok! Senki! Nekem a kollégák ugyanolyanok voltak, mint én. Szóval nem volt differencia. Volt vagy 300 sofőr.

Nekem ajánlottak annak ellenére magas funkciókat, hogy nem voltam párttag. Tudni kell, hogy 1946-tól kezdve egészen 1956-ig, de még tovább is, a rendszerváltozásig, a párttagokból nevezték ki a különböző funkcionáriusokat. Nekem is akartak adni funkciót, de mondtam, köszönöm szépen! Én inkább maradok szürke katona. Amit csinálok, azt csinálom, amit nem, nem. Nem kellett agyondolgozni magamat.

Jött aztán 1956 [lásd: 1956-os forradalom]. 1956 októberében beutaláson voltunk a feleségemmel Parádon [vagyis szakszervezeti beutalóval üdültek]. Letelt a két hetünk, igen ám, de közben jött a forradalom. Mi nem tudtunk róla, mert Parádon voltunk. De megtudtuk, hogy Recsket kinyitották. Recsk meg közel volt Parádhoz. Nem tudtunk hazajönni, nincs közlekedési eszköz. Hát éjjel-nappal őrséget álltunk, mert tudtuk, hogy Recskről szabadultak ki a köztörvényes bűnözők is, nem csak a politikai elítéltek [A recski munkatáborban nem voltak köztörvényes bűnözők. Az megtörtént, hogy különböző börtönökből a forradalom során köztörvényes bűnözők is távoztak. Lásd még: recski kényszermunkatábor. – A szerk.]. Letelt a két hetünk. Elláttak még 2-3 napig. Mivel Parád a Mátrában van, a galyatetői szállónak meg a többi nagyobb szállónak az élelmiszer-ellátását a BSZV kihelyezett kocsija látta el Gyöngyös és Kékes között. Megállapodtunk a sofőrrel, hogy mivel a családja neki is Budapesten van, szépen hazamegyünk. November, havazás, tél, hófúvás. A teherautó eljött értünk Parádra, lementünk Hatvanba, és onnan jöttünk haza. Elég zűrös volt, még a gépkocsivezető is alig látott, olyan hófúvás volt. Ezt azért mondom, hogy a kapcsolatunk a BSZV-n keresztül volt. Ez segített bennünket ki akkor.

Erről a munkahelyemről egyébként 1956-ban teherautók indultak Bécsbe. Vitték ki egymást az alkalmazottak. Aki akart a munkatársaim közül, az mehetett. Akkor úgy volt, hogy aki akart, ment! Én nem akartam, mert itt volt akkor már a feleségem, az anyám is itt volt még, aki nekem mindenem volt. Kivitték a fiúkat, akik akartak menni, az autók pedig másnap visszajöttek, azok, akik nem akartak disszidálni, azok visszahozták a kocsikat.

1956 és 1957 között jött egy rendelet, hogy az ország valamennyi hivatásos tehergépkocsi-vezetőjének kötelező levizsgáznia az új KRESZ-ből. Hát ezeknek, akik ezt fogják csinálni, a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumban kell levizsgázniuk. Hát kiszúrtak engemet is, mert már nevem volt a minisztériumban, tudták, hogy ez egy neves fickó! A minisztériumból is volt pár fiú, úgyhogy kábé nyolcan voltunk. Én hazamentem, és úgy tanultam, mint egy diák. A feleségemnek, aki abszolút nem értett ehhez, a kezébe adtam a könyvet, kérdezz ki! Föl kellett sorolni olyan helyet – csak egy példát mondok –, hol kell különös figyelemmel közlekedni. 16 hely. Például alagút, szűkebb utca. Megtanultam. Mentünk a KPM-be, levizsgáztunk, nagyon drukkoltunk. Mert a minisztériumban én egy vállalati előadó voltam, sikerült! Levizsgáztunk és az országot jártuk vizsgáztatni, nem tudom, hány ezer embert az egész országban, amit megfizettek fejenként, és talán nyolcan láttuk el. Persze azokat a hivatásos gépkocsivezetőket is, akik a Belkereskedelmi Minisztériumhoz tartoztak. Ez volt legalább kétezer ember. Ez tartott egy ideig. Utána 1962-ben kaptam egy parancsot, már említettem, hogy tudták, ennek a fiúnak van valami a fejében. Menjek be a minisztériumba. Az igazgató mondta: „Salgó elvtárs, a szállítási igazgatóságon alkalmazunk tégedet, mint főelőadót.” Bekerültem a minisztériumba a szállítási igazgatósághoz. Tartott talán két évig vagy egy évig. És akkor azt mondták, hogy jött egy rendelkezés, hogy a szállítási igazgatóság megszűnik, és lett belőle vállalati tröszt. Behívott az igazgató, azt kérdezte: „T., mit akarsz csinálni?” Két lehetőség volt, maradok a trösztnél, ahová tartoznak az összes belkereskedelmi szállítási vállalatok, üzemélelmezés, a könnyűipar, vagy mehetek a minisztériumba.

Így kerültem be a minisztériumba. De kihangsúlyoztam, hogy igaz, hogy bemegyek a minisztériumba, de nem vagyok hajlandó belépni a pártba. Tudniillik a minisztériumban az alkalmazottak 98 százaléka párttag volt természetesen. Bekerültem egy irodába, ott volt két aranyos kollégám, természetesen mind a kettő párttag. Pártgyűléskor én mehettem haza. Tetszett nekem. Nagyon rendesek voltak. Általában abban az időben gyakori volt a hivatali fúrás. Engem nem fúrt senki, mert ebben a szakmában, a belkereskedelemben én voltam egyedül! Nem volt rivális. Lényeg az, hogy hozzám tartozott a Belkereskedelmi Minisztérium 140 vállalata, és a 140 vállalat mindegyikében volt egy vagy két gépkocsi, egy-két teherautó. Ennek abban az időben a Közlekedési Minisztérium volt a felettese a közlekedésben. És ők írták elő, milyen nyilvántartás kell. Ezeket mind nekem küldték. Én évenként tartottam műszaki szemlét.

A munka mellett persze volt a magánéletem. Először is a testvéreim. Merem mondani, hogy ilyen jó testvért, mint az Imi, nem tudok még egyet elképzelni! Segített, a háború után az elsők között volt, aki küldött ide csomagokat. Az én anyámnak volt a segítője. Egyáltalában, olyan jószívű teremtés volt. 1956 után, három évenként jöttek ide látogatóba, akkor mindig részben nálunk, részben szállodában laktak, fent a hegyen, a Közalkalmazottak Szakszervezetének az üdülőjében. Ott voltunk egy hónapig, nagyon kellemes, nagyon jó volt. Voltunk Balatonlellén, találkoztunk velük egyszer Athénban, kint Amerikában elintéztek egy hajóutat mindannyiunknak.

Az 1960-as években már lehetett venni magánszemélynek is személyautót. Nem egy fejes jött hozzám, [mert tudták, hogy ismerem a járműparkot]: „T., szívesen honorálunk tégedet, például Pécsen az üzemélelmezési meg ilyen meg olyan gépkocsit meg szeretném venni, mert én pécsi vagyok.” „Ne haragudjatok, soha senkinek, semmilyen adatot nem adok ki!” – mondtam. Nem azért, de engem nem lehetett korrumpálni. Kicsi volt a fizetésem, 20-án vagy 25-én majdnem mindig a barátomtól kértünk kölcsön, de akkor sem.

Egyszer a főosztályvezető magához kért az irodába. Mondta: „T., a miniszterhelyettes hozzájárulásával el kell vállalnod az ÁKF, magyarul az Állami Kereskedelmi Felügyelőség gépkocsiinak az adminisztratív dolgait meg mindent, ami ezzel kapcsolatos. És persze a megfelelő képzést. A minisztériumban minden évben tartottam az összes gépkocsi-előadónak előadást itt a Vigadó utcában. Tartottam másodállásban oktatást, ez azt jelenti, hogy velük együtt mentem vidékre. Plusz pénzért. Ez a plusz pénz arra volt jó… Szóval, az én drága jó anyám, aki kinn volt Amerikában már ekkor, tudta, hogy én autóbolond vagyok. Küldött nekem 300 dollárt, próbáljak autót venni valamiképpen. Akkor már lehetett személyautót venni. Budapesten járt egy németországi autókereskedő. Valahogy egy társaságban összekerültem vele. Megállapodtunk abban, hogy én az anyámtól Amerikából neki átküldetek 300 dollárt. Ezért nekem egy 500-as, nem nagyobbat, 500-as Fiatot küld. Miért? Mert annak a legalacsonyabb a vámtétele. Az ÁKF-nél kapott fizetés pontosan fedezte a vámtételt. Én emlékszem, havi kétezer forintot kellett fizetnem. 24 ezer forint volt a vámja annak a kis kocsinak. Meg is jött a kocsi Csepelre hajóval. Hát egy kis apró, 500-as. Aláfeküdtünk, föléfeküdtünk. A feleségem úgy hívta, hogy Pudvinka! Kisült, hogy 75 ezer kilométer volt a kocsiban, és nem úgy, mint ahogy én megállapodtam a némettel, hogy 5 évesnél idősebb nem lehet. Ez 7 éves volt. Na de csoda dolog volt! Itt az utcában, mikor hazahoztam a kocsit, rajtam kívül még egy autó állt. Műanyag teteje volt a kocsinak, és az én drága jó, irigy honfitársaim, vagy nem tudom, hogy fejezzem ki… Szóval, a műanyag tető másnap reggel már föl volt vágva! A műanyag tető gumiból volt, összeforrasztottam, de sírtam. Kiskocsit 2 évig nem lehetett eladni, utána eladtam. Utána – a minisztériumban dolgoztam már akkor – kijártam azt, hogy kaptam egy Trabantot [A Trabant első típusát, a P70-t, amelyet 1954 és 1958 között gyártottak, 1956 után kezdték Magyarországon árusítani. 1964-ig három típusváltás volt a Trabant gyártásában, mígnem 1964-ben beállt a P601-es típus, amelyet változatlan formában állítottak elő a gyártás megszűnéséig, 1989-ig. Trabanthoz – akárcsak a többi típushoz – úgy lehetett hozzájutni, hogy az ember befizette a vételár 20 százalékát, és várta – sokszor három-négy évig – a kiutalást. – A szerk.]. Nem négy év várakozás után, hanem fél év várakozás után. A világ legboldogabb embere voltam. Szintén milyen boldog voltam akkor, mikor az első frizsidert meg tudtam venni! Az egy külön öröm volt, vagy bármi, ami egy kicsit a modernebb vagy könnyebb életet jelentette. 

Ragyogó volt a minisztériumi főosztályvezetőm. 1970-ben azt mondta: „T., itt van a RÖVIKÖT [Rövid- és Kötöttáru Nagykereskedelmi Vállalat – A szerk.] igazgatója, és szívesen átvennének téged mint szállítási raktárvezetőt.” Hát mivel már kevés a munkám, oké! Életem egyik legsötétebb pontja, mert ott volt fúrás. Beraktak szállítási osztályvezetőnek egy másik ember helyett. És azt a másik embert szerették. Én egy abszolút negatív figura voltam, mikor oda bekerültem. Aztán a RÖVIKÖT-nél azt mondtam az igazgatónak, ha én elérem a 60. évet, én abban a pillanatban nyugdíjba megyek. Nekem ebből elég volt!

60 éves koromban [1974-ben – A szerk.] nyugdíjba mentem. Két vagy három hónap után a Belkereskedelmi Szállítási Vállalat jelentkezik, hogy mint nyugdíjast alkalmaz engemet oktatóként. A Belkereskedelmi Szállítási Vállalatnak akkor volt Debrecenben, Szegeden, Nagykanizsán, Siófokon, Kaposvárott, Pécsett kihelyezett részlege. Én eljártam oda mint nyugdíjas oktatást tartani, én a közlekedést, volt egy barátom, a kereskedelmi vonatkozását oktatta. Nem csak a KRESZ-t, hanem inkább a közlekedési erkölcsöt tartottam 1-2 órát mindenütt. Minden negyedévben egyszer mentünk el ezekre a helyekre. Én 15 évig a nyugdíj után, tehát 75 éves korig aktív dolgozója voltam a vállalatnak. Be voltam jelentve mint nyugdíjas. Többet kerestem, mint aktív koromban, mert kaptam a nyugdíjat plusz ezt. Én végleg nyugdíjba mentem 74 évesen, ez volt 1989 körül. Mint öreg nyugdíjas aztán tétlenül tengettem az életemet tovább. Hiányzott a munka, és ma is, 90 éves koromban is hiányzik. Akkor érzem jól magamat, ha otthon is akármi tennivaló akadt.

Amikor Izrael állam megalakult, kicsit átmelegedett a szívem, de az nem jutott eszembe, hogy kimenjek. Sőt ma is ez egy jó érzés, hogy létezik Izrael állam.

Mikor lehetett kivándorolni 1956-ban, én nem mentem. Pedig engem a bátyám nagyon várt. Ő úgy szeretett engem, hogy a jó isten nem tud jobban szeretni, mint ő. De mi azért nem mentünk, mert a feleségemnek a szülei éltek. Mi nem hagyhatjuk a két öreget itt magára. Mi nem mehetünk sehova, itthon kell maradnunk. Segítettük anyagilag az akkori szerény fizetésből az öregeket. Később az öregúr beteg volt, akkor én kocsival vittem kórházba meg egyéb, éjjel telefonáltak, hogy rosszul van az apósom, elmentünk hozzájuk. Szegény anyósom, mikor egyedül maradt az apósom halála után, annyira nem tudta elviselni az egyedüllétet, hogy egyik alkalommal fölhívom a feleségemet az irodában, ahol dolgozott, egy festék és vegyi áru nagykereskedelmi vállalatnál: „Te, Zsuzsi, senki nem veszi fel ott a kagylót! Telefonálni akartam anyádnak, hogy mi újság.” Mind a ketten fogtuk magunkat az irodában és hazamentünk. Az anyósom otthon feküdt a szobában, az ágyban eszméletlenül. Gyorsan kihívtuk az orvosnőt, a körzeti orvost, egy nagyon lelkiismeretes, okos asszony volt. Kijött, egyből megállapította, hogy gyógyszert vett be. Elvitték a mentővel gyorsan a Felsőerdősorba, ott volt az öngyilkosoknak a kórháza. Kimosták a gyomrát, utána négy évig éltünk együtt az anyósom meg mi ketten. Túlélte persze, de nyilván nehéz volt neki.

Egy nő jár most hozzánk 2 órára – hétfő, szerda, péntek. Takarít és gondozónő. Ő keresztény létére hagyott egy cédulát a következő szöveggel a múlt héten, amikor az ünnepek voltak [Ros Hásáná, Jom Kipur]. „Kedves T. bácsi és Zsuzsi néni! Ilyenkor, a zsidó újév most köszönt be, és akkor azt szokták mondani, és azt írta héberül, hogy én be lettem írva az élet könyvébe! Keresztény nő! Nagyon meghatódtunk! [Ros Hásáná napján a vallásos zsidók a következővel köszöntik egymást, illetve köszönnek el egymástól a zsinagógában: „Lesáná tová tikátév vetéchátém (Lösónó tajvó tikoszév vöszéchoszém)” (Boldog esztendőre légy beírva és bepecsételve!) vagy „Ktivá váchátimá tová (Kszivó váchászimó tajvó)” (Jó beírást és bepecsételést!). A hagyomány szerint Ros Hásáná napján dönti el az Örökkévaló, hogy mi történjék velük a következő évben, és tetteiknek megfelelően ekkor íratnak be a jók/élet, a gonoszok/halál vagy a közepesek könyvébe. Erre a beírásra vonatkozik a fenti jókivánság. Akik a jók/élet könyvébe íratnak, azokat az Örökkévaló egyúttal be is pecsételi oda, a gonoszok pedig a halál könyvébe kerülnek, és oda pecsételik be őket. A többség azonban a közepesek könyvébe kerül, és így még van tíz napjuk (ászeret jemé hátsuvá – a tíz bűnbánó nap), hogy a javukra billentsék a mérleget. A közepesek végső ítélete és megpecsételése Jom Kipurkor történik. Ilyenkor azonban hagyományosan már nem a fenti formulát használják, hiszen a beíratás Ros Hásánákor megtörtént, így csak a következőket mondják: „Lesáná tová téchátém (Lösónó tajvó téchoszém)” (Boldog esztendőre légy bepecsételve!) vagy „Chátimá tová (Chászimó tajvó)” (Jó bepecsételést!). – A szerk.]

A feleségemmel jártunk kocsival, három évenként nyáron külföldre mentünk [Azaz nyilván nyugatra, hiszen a szocialista országokba korlátozás nélkül utazhattak. 1956 után a magyar állampolgárok nyugati turistautakra háromévenként meghatározott összegű dollárt kaptak. (Ez az összeg hosszú ideig 70 dollár volt.) Ha azonban valakinek nem kellett igényelnie a valutát (mert meghívták vagy hivatalos útra ment), akár minden évben utazhatott. – A szerk.]. Olaszországban, Riminiben voltunk, keresztülmentünk Zágrábon, aztán Fiumén és úgy mentünk le Riminibe. Az úti cél Firenze volt. Firenzében találkoztunk a bátyámékkal [Imréékkel], visszafelé mentünk Riminibe, és ott voltunk egy hétig. Riminibe érünk, ki van írva egy szállodára: Hotel Vienna, mondom, ez ragyogó, ezek tudnak németül. Bemegyek, mondom németül: „Szeretnék egy szobát!” Azt mondja, „Nicht deutsch, de a férjem beszél franciául”. „Hozza ide!” Odajön, ami nekem megmaradt a francia nyelvtudásból [Salgó Tibor reáliskolába járt, ahol klasszikus nyelveket nem tanultak, de tanítottak modern nyelveket – franciát, angolt és természetesen németet. – A szerk.], elgagyogtam vele, megmondtam, hogy mit akarok. Egy hét után már egész jól beszélgettünk. Ugyanígy voltam a némettel is. Ausztriába mentem, nehezen beszéltem, de mikor már kint voltam három napig, akkor már ment. Nyelvérzékem van, illetve volt, ma már sajnos távol van tőlem.

Egyszer találkoztunk Imiékkel Ausztriában, ott még az idősebbik bátyám is ott volt, azt hiszem, valamelyik tó partján. A salzkammerguti tavaknál voltunk. A bátyám, Imi, a felesége, Marion és az idősebbik bátyám, György a feleségével, Rózsikával, mindannyian, az egész család ott nyaraltunk. A feleségemmel Trabanttal mentünk odáig, sose felejtem el! Beültek ők a Trabantba, mondom, most elmegyünk két tóval odébb. Hát, ők még életükben nem ültek Trabantban. Nem nevettek ki bennünket. Furcsa lehetett nekik, de soha egy szót nem mondtak, ami nem a szeretet hangján hangzott volna el.

Ausztriába óriási volt a határon átmenni abban az időben. Ma már nem is tudják elképzelni az emberek, mi volt a zárt határ a kommunizmus alatt, mit jelentett átmenni egy szabad országba. Micsoda dolog volt! Salzburgban leraktam a Trabantot az utcán valahol várakozni, és a feleségemmel elmentünk sétálni, körülnézni. Jövök vissza, körülállják a kocsit, fiatalok. Mondom a gyerekeknek: „Schön! Auto von Papier! [német: Szép. Egy autó papírból. – A szerk.] Elkezdtek röhögni. Jó volt, nem volt semmi bajom. Én is viccesnek gondoltam.

Egyszer még volt itt a bátyám, a felesége halála után egy évvel. Jártunk a városban, és azt mondta: „T., nem érzem jól magamat!” Akkor beültünk a volt Apponyi téren, most Ferenciek tere, volt nála gyógyszer, bevette, hogy jobban lesz tőle. De akkor már kezdődött neki, szegénynek, a parkinsonja [Parkinson-kór – mozgászavarokkal járó idegrendszeri megbetegedés. – A szerk.], és tulajdonképpen abba halt bele. Imi pontosan 3 évvel ezelőtt halt meg Amerikában, 2001-ben. Renóban, urnában van temetve, csak egy ilyen márványlap, ami egy szintben van a talajjal, nem emelkedik ki. A felesége is ott van. Marion nem volt zsidó, és a bátyámék kint nem is éltek zsidó életet. Azt, hogy miért nem lett gyermekük, azt nem tudom megmondani. Marion két évvel idősebb volt, és két évvel Imre előtt halt meg [1999]. Titkárnő volt, illetve ilyen menedzserszerű munkát végzett egy francia színész mellett.

Az idősebbik bátyám [György] kórházban halt meg, mégpedig a Róbert Károly körúti kórházban. Benn voltam nála minden vasárnap, és meséltem, hogy olyan klassz, megyünk nyáron Sopronba, beutalásra. Mert oda jártunk 8 éven keresztül, kaptam mindig beutalót. Következő vasárnap bementem, már üres volt az ágy. Ha Újpest felé megyünk a Váci úton, ott kinn, Angyalföldön, ott van eltemetve. Illetőleg urnában, hamvasztva.

A feleségem is kapta a kárpótlást most a nyugdíjhoz. Kapott ő is, én is kapom a munkaszolgálattal, Németországban elintézték. Ez van. Nem panaszkodom. Hála istennek, semmim nem fáj! Megértem, ebben a hónapban vagyok 90 éves! Tudok jönni, menni, a bajom az, hogy a feleségem nagyon beteg. De hogy mi a baja, az orvosok nem tudják megállapítani. Azt mondják, hogy millió egyéb, tüdő, szív, ez-az. Kétszer volt kórházban.

A feleségem szüleinek a sírja ott van, a feleségem nagybátyjának a sírja ott van a Rákoskeresztúri zsidó temetőben. A zsidó temetőben nincs sírmegújítás, hanem ott örökre szól a sírhely. Az a régi rész, ahol a mi rokonaink nyugszanak, nagyon gazos és sok a kullancs, úgyhogy most már csak akkor megyünk, amikor hideg van. Félünk a kullancsoktól. Egy barátom nagy kiránduló volt, és Lyme-kórban halt meg.

Nekem volt infarktusom, igen, 15 vagy 16 évvel ezelőtt. Utána két évig, mert itt lakom a Gellért-hegy mellett, én a Gellért-hegyről lefelé jöttem, de mindennap. Két év után már fölfelé mentem. De mindennap. Ez lehetett az, hogy én azóta is, még ma, 90 éves koromban is minden áldott nap legalább egy órát vagy másfél órát az utcán vagyok. Közben vásárolok, közben ezt csinálom, azt csinálom. A feleségem sajnos három éve nem jár az utcára, minden ilyesmit nekem kell csinálni. De a többi azért nem olyan vészes, hozzák az ebédet, van minden egyéb, aki segít stb. Már kiváltottam a Rákoskeresztúri zsidó temetőben a temetési helyemet. Le van biztosítva. Megint csak azért, mert nincs leszármazottam, ki fog gondoskodni róla? Nekem kell gondoskodni.

Hát, amennyire zsidó vagyok, én csak azt tudom mondani, hogy gondolom, itt a templomban talán várták, hogy oda menjek. Én azt mondom, otthon is lehet imádkozni, ugyanazt el tudom mondani otthon, mint a templomban.

Az „Új Élet” zsidó című lapban megjelent egy cikk, hogy ősztől itt, az imaházban [Károli Gáspár tér 5. – A szerk.] Radnóti Zoltán lett a rabbi. Én arra járok bevásárolni minden nap, és mindig csukva volt az ajtó, de egy szombati napon aztán nyitva volt. Imádkoztak zsidók, voltak ott ilyen idős mókusok, mint én, de én nem maradtam ott, mert bár zsidó vallású vagyok, édesapámmal tartottuk a vallást, de a háború… kifordított belőle. Nem a vallásból, én ma is vallom, hogy magyar zsidó vagyok, zsidó vallású magyar vagyok. Ott imádkoztak, bemutatkoztunk, nagyon kedves volt, ne haragudjon, rabbi úr, de engem – sajnos, vagy szerencsére – itt, a szomszédban (a Váli utcában) a ciszterciták a Hiszekegyre tanítottak [Nem tudni, mire gondol. A Váli utcában az 1920-as évek végéig valóban a ciszterciták Szent Imre Gimnáziuma működött, ő azonban az Eötvös József reáliskolába járt, legalábbis ott érettségizett. A Váli utcában a gimnázium mellett községi elemi iskola működött abban az időben. – A szerk.]. Én abban nevelkedtem. Én nem járok zsinagógába ezért.

Tegnap tettem föl a kérdést a feleségemnek. Mondom, Anyukám, mikor voltunk mi utoljára zsidó templomban? Azt mondja, nem emlékszik. Azt hiszem, a házasságunk ideje alatt, az 50 év alatt nemigen voltunk. Úgy, mint turista, úgy voltam a Dohány utcai templomban párszor. Csodálatos. A szépségét megnézni érdemes, fontos, de nem, ünnepen nem megyek oda!

Van egy nagyon kedves kolléganőm, akivel összejárok hetenként egyszer. Ő évekig járt hozzánk, de mióta a feleségem olyan állapotban van, hogy nem tudjuk fogadni, csak én találkozom vele. Őneki volt egy megjegyzése, ő katolikus, mégpedig egy nagyon vallásos katolikus, aki minden vasárnap járt a templomba. Mikor volt a választás, a Belvárosi templomba jár, kijött a mise alatt, azt mondta: „Én nem szemináriumra jöttem!” Mert a pap politizált. Hát a pap ne politizáljon! A pap a szeretetet hirdesse! Ez volt. De nem csak őneki, nagyon sok jóérzésű fülének nem tetszett. Mindegy az, hogy katolikus vagy református, evangélikus vagy bármi. A szeretetet hirdesse, ez a dolga, nem más! És látjuk, mi van ma a világban. Egyik ember öli a másikat. Van az embernél kegyetlenebb? Én csak egyet tudok mondani. A „National Geographic”-ban láttam, az oroszlán mellett, ha az jól van lakva, nyugodtan elsétálhat. Az nem fogja az embert megtámadni, az oroszlán. Pedig tudjuk, a legvadabb állatok közé tartozik. Ha jól van lakva, de ha éhes, biztosan megtámadja. Az ember akkor is támad, ha nem éhes, nem így van? Ez a mai világ, sajnos! Ettől függetlenül vannak ma is jó érzésű emberek, akik hirdetik a szeretetet és szeretetben élnek.

Stefan Guth
Brasov
Romania
Interviewer: Andreea Laptes
Date of interview: September 2003

Mr. Guth is a 72-year-old man, who in spite of his old age appears both imposing and witty; talking to him makes one feel that he is ageless, especially when he talks about his youth, his pranks as a boy. He likes jokes, even at the other’s expense, and he demands to be accepted the way he is. He lives in a three-bedroom apartment in a house with his wife, Maria, who seems to share his youthful mind and has the body of a ballerina. He is a very cultivated man; you can see that by the antiques and art objects he keeps in his living room. But moreover, you get the feeling that he is a man who lived to the fullest everything life threw at him: he gets all passionate about sports, about injustice, about writers, about love, about politics, and there seems to be no thing he hasn’t tried.

My family background
My parents
Growing up
During the war
Post-war
My time at Gordonia
Cultura
My college years
Married life
Glossary

My family background

My paternal grandfather, Guth, was a clerk at the Hungarian consulate in Belgrade. I don’t know his first name because I never got to know him; he died when my father was still very young. I don’t know if he died in Belgrade or in Oradea, and when exactly. I only knew my paternal grandmother, Serena. After my paternal grandfather died, she remarried a Jew named Schwartz. My grandmother didn’t dress traditionally, but she observed Sabbath and lit the candles on Friday evenings. She spoke Hungarian; I don’t remember if she spoke Yiddish as well. However, I only saw her a few times because she lived in Oradea and my family lived in Brasov, so back then, in the 1930s, the distance was huge. I remember that when we visited her she was nice to me, like every grandmother I guess, but that’s all I remember about her. I never knew her second husband, he also died very young. When I met my grandmother, she was already a widow for the second time.

My father, Iuliu Guth, also had a sister, Bella Honig, nee Guth. She married a Jew named Miklos Honig. Miklos was the administrator of the restaurant of the fanciest hotel in Oradea, Pallas, and Bella was a housewife. She had two sons, Otto and Tomi Honig; Otto was four or five years older than Tomi, and he published several poems in magazines, he was considered a very talented poet.

My grandmother had another son from her second marriage, Felix Schwartz, born in 1912, who was my father’s half-brother. Felix studied medicine here in Romania, I don’t know in which city, and in 1939 I think, he emigrated to France. I knew him briefly, I was only eight years old then. I remember, however, that one time he had to come and visit a person, a neighbor of ours who lived upstairs, when she was sick. He allowed me to watch him at work. I was interested in his job. During the war, Felix was part of the Maquis 1, the French resistance movement during the German occupation, and after that he practiced medicine at Le Havre University. He had a wonderful villa on the Cote d’Azur. He was married to Renee Schwartz, but he had no children. His only heir was I. But it was impossible for me to inherit that house during the communist regime, in 1980 when he died, so I think he donated it to the Jewish community there.

After Felix had been in France, he bought his mother the house she had always dreamt of, as my father told me: a big house in Oradea with a walnut tree in the courtyard. My grandmother occupied only two rooms and the kitchen, the other two apartments in the house were being rented out. She never had a servant as far as I know, she was used to doing the housework herself. She didn’t grow anything in the garden and she didn’t raise animals; but she always had walnut jam, made from the walnuts in the garden. I went to Oradea 15 years ago, and I was curious if the house would still be there: it was, and the walnut tree was huge.

My maternal grandfather, Emanoil Lobl, lived in several villages near Fagaras [in Brasov county]: in Venetia de Jos, Vistea de Sus, Scoreiu [Sibiu county], with my grandmother, Hannah Lobl, nee Fendrich. My grandfather didn’t have any siblings, but my grandmother had two sisters, Ida Goldstein and Helen Grundfeld [nee Lobl]; their husbands were Jewish and they were both housewives.

My grandfather had a restaurant in Scoreiu, after which he could afford to move his business to Fagaras. His restaurant there was called Mercur and it soon became the most popular restaurant in the city. It had a big courtyard and a garden where the guests could eat outside during summer. My grandfather told me that it happened one time – it was Hungary’s national holiday [20th August], an important holiday in Fagaras as back then it was under Austro-Hungarian rule – that the whole upper crust of Hungarian society in Fagaras came to celebrate this holiday in his restaurant, in the summer garden.

A band of musicians, gypsies, was brought in to sing the Hungarian anthem. Gypsies were very good musicians, they could play anything by ear, and of course they knew the Hungarian anthem as well. However, they weren’t extremely reliable, you couldn’t trust them not to drink too much at a party, so they were locked into two rooms: their instruments in one room, and the gypsies in the other, so that they wouldn’t get drunk before singing in front of the guests. But one of the gypsies was struck by terrible diarrhea, and desperate because there was no toilette, he rushed into the room with the instruments and relieved himself in the helicon, the big blowing brass instrument that keeps the rhythm. Of course the helicon was stopped up as a result. And when they came out to play, the poor gipsy who blew the helicon couldn’t make one sound come out of it. My grandfather told me that the conductor was all red with anger, his eyes were bulging out of his head, and he was waving his fists at the poor gipsy with the helicon who couldn’t keep the rhythm. So the gipsy blew as hard as he could, and blew the excrements on all the guests sitting in the first row! The scandal was terrible, terrible! Nobody knew who was responsible for that, except the gipsy of course who had used the helicon as a toilette, but he kept his mouth shut.

My grandfather found out later who it had been, but he said nothing. He didn’t have problems with the authorities, although the restaurant was his, because nothing against him could be proven. Moreover, Mano bacsi [Uncle Mano], as my grandfather was called, was a very witty, light-hearted man, and everybody in Fagaras loved him. Only after World War I, when Transylvania was returned to Romania [after the Trianon Peace Treaty] 2, did the guilty gipsy come out and said that it had been him, and he became a small-town hero for a while because he was responsible for that incident and most of the people in Fagaras didn’t sympathize with the Hungarians!

I never got to know the famous Mercur. When I visited my grandparents they had a smaller restaurant, in the center of Fagaras, near the bank. I don’t remember its name, but everybody said, ‘Let’s go to Mano bacsi!’, that’s how he was known in town. The restaurant was in their house: two large rooms were sort of a pub, where people had a mug of good cold beer, for which my grandfather was famous, and there was another room where people could eat. In the back, there were two more rooms were my grandparents lived.

My grandmother was a housewife, but she had a lot of things to do: she was in charge of the restaurant’s kitchen; she was supervising everything. The cooks and the servants were cooking her recipes, and she herself cooked wonderfully. I still remember one of my favorites, borsostokany [in Hungarian]. It was pepper veal stew, I can still see it being served in deep plates, with a lot of dark peppered gravy and meat, it was awesome! Every Sunday morning the upper crust of society in Fagaras came to Mano bacsi for this famous stew, served with a mug of cold beer. This was the Sunday ritual in Fagaras, for Hungarians and Romanians alike, it was in the Sunday program as certain as the minyan is for Jews in the Saturday program!

I stayed with my grandparents a lot, all my holidays when I was in elementary school were spent there. I had a lot of friends there, and it was also there that I learnt to swim and to fish in the Olt River. My grandmother was busy with the restaurant, but she always found time to pamper me, so I was rather spoiled as the only grandson. She followed my every whim, cooked my favorite dishes. But that didn’t happen very often because I had the restaurant’s menu to choose from. I remember I liked to play the waiter and serve the clients myself. Grandma and grandpa were so proud to see me going to the tables with the white napkin on my arm. People liked me, or at least I think they did, and they kept congratulating my grandparents for the wonderful grandson they had! I was 11 years old back then, because I know I was in elementary school.

My grandmother was more religious than my grandfather, she observed all the traditions: she cooked kosher food for the family, and she would have liked the restaurant to be kosher as well, but of course it wasn’t possible. I didn’t observe the kashrut, I was always tasting from every pot in the restaurant’s kitchen. They both observed Sabbath, and went to the synagogue on Saturday, and my grandmother lit candles on Friday evenings. I went with them to the synagogue on Saturdays, and I remember there was a tennis court near the synagogue, where we kids would gather and play. I remember seeing two young Jewish ladies playing tennis there who were putting on the most incredible airs and graces! The one who served called out, ‘Plaaaay!’, in a shrill voice, and the other answered, ‘Ready!’.

My maternal grandparents weren’t politically involved. It’s interesting that, although they lived in Hungary, or to put it more precisely, in Transylvania under Hungarian rule, they didn’t speak Hungarian. They spoke Romanian, and Yiddish between themselves, when they didn’t want me to understand them. In fact, my grandfather sympathized with the Romanian regime: I remember he told me that when he had the restaurant in Scoreiu, there was another incident. There was a pole, or a tree in the courtyard, and on 10th May [later called Victory Day] 3, Romania’s national holiday, somebody hoisted the Romanian flag on that tree. The scandal was imminent, of course, and this time my grandfather knew who it had been; he was part of the plot, but he didn’t say anything. The gendarme, the csendor [in Hungarian] had to come, in his uniform with the cock feathers on his helmet, climb on the tree and take the flag down. They even wanted to cut the tree down, but they changed their mind, it seems, because they didn’t do it. They investigated who it might have been, but with no result.

My parents

My mother, Estera Guth, nee Lobl, had an elder brother, Arnold Lobl, born in 1902. Arnold lived in Turda and then in Cluj-Napoca, where he was married to Zita Lobl; I remember she was named after an Austro-Hungarian princess, but I don’t know who exactly. [She was the last Empress of the Austro-Hungarian Empire. Archduke Karl Franz Joseph married Princess Zita of Bourbon-Parma in 1911.] He emigrated to Israel and that’s where he died in 1993. They have two children, Lucia and Andrei Lobl, who live in Israel.

My father, Iuliu Guth, was born in Belgrade, where his father worked, in 1902. After he died, he moved with his mother and her second husband, Schwartz, to Oradea. He graduated from commercial high school in Oradea, where he studied in Hungarian. He met my mother, Estera Guth, in Fagaras, and after they married they came to live in Brasov. My mother was born in 1907 in Sibiu county, near the village of Scoreiu, and she studied in Cluj [Cluj Napoca], at the Tarbut Jewish Lyceum 4, also in Hungarian. She always considered that period, 1920-1924/5, her ‘golden times’: she enjoyed high school very much; she was a star in that place, very, very popular, and from what I understood, her Jewish and Zionist feelings there were very strong. My parents spoke Hungarian to each other.

They got married at the synagogue in Fagaras in 1930. It wasn’t an arranged marriage, but they probably got to know each other in the Jewish circles, because Brasov is close to Fagaras. My father told me that he had made a huge blunder at the wedding: he was a quiet, well-red man, and there was an elderly fellow who was making quite a scandal. And my father asked my mother’s best friend, Sari, ‘Who is that causing all the scandal?’ ‘My father!’, she replied. ‘No, I know Tig bacsi, I meant the one next to him’, my father tried to explain. ‘That’s my brother!’, she answered.

My father worked as a proxy for the Romanian Banking Society in Brasov, which was actually a branch of a German bank. It was an important position; he had the authority from the general managers of the bank to take decisions in their name.

My parents weren’t very religious at all. My mother wasn’t religious, but she always lit the candles on Friday evenings and said the blessing, something she had learnt from her mother. But there was no challah in our house, and the food wasn’t kosher. My father led the seder, and said the prayers, and I think before Pesach there was a big cleaning. But we didn’t dress up for Purim; that was something the Orthodox Jews were doing. These are about all the Jewish traditions kept in my parents’ house. My father worked on Sabbath and didn’t observe the kashrut, but he did observe all high holidays. He was a Neolog 5, but he strongly identified himself as a Jew and he was a fervent Zionist. I remember that my mother had a ketubbah, and that my father kept a violet velvet sack with a magen David embroidered on it, with the clothes for his funeral, his tallit and his siddur. My father was never in a political party, but we had the Keren Kayemet 6 box in our house, and anybody who came to our house had to put something into it.

My father had been a member of Ivria 7, one of the first Jewish organizations in Brasov, which became Zionist only later. I don’t know for sure, but I think he was a key person there. He never talked much to me about it, except that they used to play football. I think my parents had an exclusive circle of friends: they were entirely Jewish. My mother was a very open person, and very sociable, she was well known in Brasov, at least in the Jewish circles. My father was a good friend of Feiler Dezideriu, who had been with him in Ivria and later became the president of the Jewish community in Brasov during World War II. He also knew Citrom Molnar, who became the president of the community under communism.

The Jewish community in Brasov consisted of about 6,000-7,000 Jews in the interwar period. We did have functionaries, we had Rabbi Deutsch, two hakhamim, and these are only the ones I remember, I wasn’t very religious when I was young. There were two synagogues, one Orthodox and one Neolog, just like the community was split in two. But after the communists came to power, the two communities united. Today only the Neolog synagogue is open.

Growing up

I was born in Brasov in 1931. The first house we lived in was rather big, and it had a huge garden, more of a hayfield with wild flowers actually because nobody planted anything in it. I used to play there, run, catch butterflies; it was heaven on earth! We lived on the ground floor of the house, and there was probably another family living upstairs because the house was two-storied. I don’t remember the tenants, I was too little. We had three big rooms, a kitchen and a bathroom. The furniture was modern back then, my father bought it after he married my mother. I still have that furniture in my house now, but it’s considered rather antique today.

My mother looked after me, but I also had a Fraulein [governess]; it was an elegant and fashionable thing for upper class Jewish families, to keep a Fraulein. We always had one or two servants in the house as well. I don’t remember the Fraulein’s name; she was a young Saxon woman, about 19 years old, whose job was to be around me all day long and talk German to me. As a consequence, I learnt German better than any other languages I ever learnt, but unfortunately I forgot some of it because I haven’t practiced it in a while. But my mother used to tell me that when I was three or four years old and got up at night because I was thirsty, I didn’t say, ‘Egy pohar vizet kerek szepen’ in Hungarian, I said, ‘Bitte ein Glas Wasser!’ [Please give me a glass of water!] in German. Of course I spoke Hungarian as well, which I learnt from my parents, but until I went to kindergarten, I couldn’t speak a word in Romanian. I learnt it at kindergarten for the first time. My mother reproved me rarely, she only muttered when I did something wrong. My father was more severe, he was raised differently, but by the time I grew up times had changed, and I wasn’t the most obedient child in the world; actually, I wasn’t obedient at all! So, of course, there were sparks between us from time to time.

We moved from this first house when I had to start elementary school, and my father decided to send me to the Jewish elementary school, which was far away. So, me moved into another villa to be closer to the school, where we occupied the ground floor and also had three large rooms. There was a Hungarian living in the basement; he was the janitor. On the ground floor there was us and another Hungarian family I think, and upstairs there were two Jewish families, Ehrlich and Smuck. My family wasn’t exactly on visiting terms with the neighbors, except the Smucks: my mother was a good friend of Mrs. Smuck, and she became my teacher later, in the second grade. I was a friend of Miki Ehrlich, who was the nephew of the other Jewish family; we played together. He was my classmate later, but we had known each other since we were small kids.

We had books in our house, but not religious ones, except the siddur that I remember my father had. And my parents never advised me what to read, and they didn’t have to because I was a fanatic when it came to reading. The books from the house were soon not enough, I started exchanging books with my classmates; I devoured books, anything from classics to The Dox Submarine [weekly serial about the adventures of a German submarine that had got out of control]. I read both in Hungarian and Romanian.

I was a bit shocked when I entered the first grade of the Jewish elementary school because I got to know a category of Jews I had never met before: the Orthodox Jews, who, with their look, their payes, appeared stranger to me than my Romanian buddies I played out in the street with. Of course, we got along well, but I still made friends with the Neologs: it wasn’t something premeditated, but I think the life styles were just too different: they prayed all the time, we read all the time, we didn’t have many things in common except school. I didn’t have any favorite subjects, I was more fond of the breaks. But I was a good pupil, even if I didn’t study at home: I caught up during classes; I remember my mother used to call me, ‘the first of the boys’, because I was the best pupil from the boys’ side, but there was a girl, Cica Nagy, the daughter of Citrom, the president of the community, who was better than me.

The school was in another wing of the Neolog synagogue, and I studied there until 1939 I think, when some new Jewish kids came to our school, not because they wanted to, but because they had been thrown out of the state school due to the anti-Jewish laws in Romania 8. I remember that when I was in the second grade, I went with my class to march on 10th May, even though we were a Jewish school; I remember my friend Miki Ehrlich had a wonderful photo taken then, us marching as watchmen. It was 1939 I think, probably the last time it happened. I was in the 3rd grade I think, in 1940, when we had to leave the building, and the school was moved to another place, into the courtyard of the Orthodox synagogue, where we finished two more grades. I remember a teacher from the 1st grade, Biri neni [Aunt Biri]: she hit me on the palm with a bamboo stick, I don’t remember why, but I probably deserved it. After two years we had to move from there as well, and the Jewish community rented a house somewhere else, and I went there until I finished elementary school, which was four years. High school, however, lasted for eight years.

I started high school in 1942, but of course Jews weren’t accepted to state high schools, so I went to the Jewish high school: it had an industrial profile, but it was just the name, nothing more. We only had to have a workshop, where we had to file different pieces of metal. The first assignment was to file a piece of metal in a perfect, 90-degree rectangle. I remember one teacher, Engler, who wasn’t in good relations with my father, I don’t know why. But fact is that he gave me the most terrible piece of metal to file into a rectangle. We had like ten such assignments that year, but I finished the year still filing on that lousy piece of metal. I passed the grade, at great pains, but I did. Engler was full of hot air, he didn’t realize that what he was teaching wasn’t very important. The other teachers were Jews from Brasov as well as Engler, but they were cultivated people.

During the war

It was probably at the beginning of World War II when my paternal grandmother and my father’s sister and her family were deported to Auschwitz. [Editor’s note: The deportation in Oradea took place in May and June 1944; 27,215 Jews were deported.] My father was very fond of his sister Bella, and when the war broke out, he waited for them to come to Brasov. But he waited and waited and nobody showed up. And after a while the news that Jews from Transylvania had been deported to several camps by the Hungarians started to spread. So my father, after all the waiting, was somewhat expecting to hear the worst. That was the case, unfortunately; the only one who came back was Miklos Honig’s brother, Bella’s brother-in-law, who had also been deported to Auschwitz. He survived, and he brought the news that all the others were dead. Their names are mentioned in a book, The Jews from Oradea, a book about the horrors of the Holocaust. [Terez Mozes: Varadi zsidok, Ed. Literator, Oradea, 1995.]

I also studied English at home during the war, with a wonderful teacher, Mrs. Pelin, she was a judge’s wife. Her English was admirable, and after she taught me the basics, we had so much fun: I remember reading together Jerome K. Jerome’s book, Three Men in a Boat, with the subtitle ‘To Say Nothing of the Dog!’ She knew how to raise my interest in what we were reading, not just in the language itself.

During World War II, we had to move again from the villa, which belonged to a Jew. I don’t know exactly what happened, but we were evicted, actually all Jews who had good houses were evicted, and we had to move near the railway station. It wasn’t a very fortunate location that one, because they started bombing the railway station and the Seewald mill [mill in Brasov, later called Horia, Closca and Crisan], and we were exactly in the middle of the area that they bombed; we were very lucky to survive. I remember it was the Orthodox Easter when the bombing took place, and we were in a ditch in the courtyard were we lived, trying to take shelter. And my father told me, to calm me down; ‘Recite Shema Israel and nothing will happen to you!’. I did, I started reciting, I knew that from school. And because the bombing didn’t stop, my father sent my mother and I to live in Stupini [a village 5 km from Brasov], in a rented house for a while, until it was over. But ironically, we had barely moved there, when the air force was moved to Stupini, to a nearby field. But we didn’t have any more problems. My father didn’t come with us, he had to stay in Brasov and work. He eventually lost his job at the bank because of the anti-Jewish laws, the bank was German and of course all anti-Semitic decisions taken in Germany were implemented here as well. He had to work at the black market, doing some bookkeeping for different companies so that we could make a living.

I myself didn’t suffer from anti-Semitism as an individual, but I had problems with my classmates from the Jewish elementary school. The Hitlerjugend 9 started to be popular among young boys in Brasov, especially Germans or Saxons. The Honterus High School [high school in Brasov named after Johannes Honterus, where all the classes were taught in German] was near our school, and when we finished our classes and were on our way back home, they were already organized in groups and started fights. We were only two or three, so we usually got kicked, but we were no milksops either, we hit back as hard as we could. These fights happened rather often. And one boy from their band did something really ugly one time, he poured boiling hot water over us, from the balcony where he was living. That one we remembered, and after 23rd August 1944 10, we, some Jews, paid him a visit: we knocked on the door, pushed his parents aside and beat the hell out of him. Of course, he kept quiet after that, the former German sympathizers didn’t know how to make themselves invisible in that period!

During the war, my uncle Arnold Lobl, who was an underground communist, was incarcerated here, in Brasov, in Fekete Var [Black Castle], which was a political prison. That was in 1941-1942 I think. He escaped with my father’s help; when he was fired from the bank my father received, however, a large sum of money as a compensation. All that money was used to bribe a commissary, who closed his eyes and so my uncle could escape. After his escape he took refuge in Turda, where he led the communist underground movement. After 23rd August, he became the secretary of the Communist Party in Turda, and brought his parents from Fagaras to live with them. My grandmother died there in 1953, and after her death grandfather came to live in Brasov, where he died in 1960. Uncle Arnold had studied political economics in Basel, Switzerland, and he had graduated Summa Cum Laude, so he was appointed university professor in Cluj; after that he became pro-rector of the Babes-Bolyai University there.

Post-war

When the war was over, I went to an ordinary state high school. And back then, we had religion classes in high school, and because we were Jews, we had two classes a week here, in the synagogue’s building, with Rabbi Deutsch. Once a week he taught us two hours, with one small break between them. I can tell you, the prophet Habakuk I will never forget! There was a big fuss about it. The story goes like this: Deutsch bacsi was deaf, almost deaf. And he always wore a hearing aid, with something in his ear and a round thing on his chest, with a battery in it. But we kids knew he didn’t hear well with it either because he always said, ‘Quiet, children!’ when we didn’t make a sound, and when we were noisy, he didn’t say anything. He tried to conceal the fact that he didn’t hear well, but we figured it out. And whenever he asked us something he had taught us about, we only moved our lips and that was it! Deutsch bacsi would say, ‘Good, Iovan, good!’

I had a good friend, Kurt Sapira, his father was a famous doctor here in Brasov. And one time, during the first class, Deutsch bacsi asked Kurt something. Kurt knew, of course, that he didn’t hear well, so he just mimed, moved his lips, and he was off the hook. After the break, the first person he calls out is I. And he asks me about the prophet Habakuk. ‘Habakuk it is!’, I said to myself and started to move my lips. And Deutsch bacsi said, ‘Yes, yes’, and drew closer and closer to me. And when he reached a convenient distance, he slapped me so hard that I thought my head would fly right off my shoulders! Who the hell knew Deutsch bacsi had changed his batteries during the break! The row that followed was terrible, he called my mother to the synagogue, told her how I had made fun of religion, and so on. Of course my mother could hardly restrain herself from bursting out laughing, and at home my parents made a lot of fun about the whole situation; they didn’t punish me. They just asked me how hard the rabbi slapped me! My father used to call Rabbi Deutsch ‘aldott rossz ember’ in Hungarian, that is a blessed wicked man; Rabbi Deutsch was very respected and feared, but unfortunately not very liked in the community in Brasov.

I went on vacations with my parents, I remember going to Tusnad [a spa resort in the vicinity of the superior gorges of the Olt river, upstream, 32 km from the town Miercurea Ciuc, having at its sides the massifs Harghita and Bodoc]. And when I was little, before I went to school, I remember my parents sent me to a camp for Jewish kids, Bruderlein I think was the name, near Oradea. It was during the summer, and I liked it, there were a lot of kids to play with, we learnt Jewish songs. But when I grew up, when I was in high school, I was happy when my parents left on vacation for ten to twelve days, to the seaside or the mountains, I don’t remember the places, and I was home alone. Of course, my friends and I took over the house, and one day before my parents came back the place was a mess! So, I summoned four or five of my friends and we cleaned it so well that my mother was surprised how good the house looked!

My father was worried once that I might become too religious because me and my friends were taking part in Oneg Shabbat celebrations organized by the rabbi, but he soon realized that it would not rub off on me: it was simply about a circle of friends and more things to do for me. We met once or twice a month with the rabbi, but we didn’t do anything special, except the regular Shabbat ceremony. The rabbi talked, we were bored and couldn’t wait for him to finish so that we could go out and play. One time we carved our initials in the synagogue’s brick wall; even though it has been restored, you can still see it there: GS, 1948.

My time at Gordonia

In high school I became involved in a Zionist organization, Gordonia 11. It was a left-wing social-democratic organization, but not an extremist one. My father had nothing to do with me becoming a Zionist; the truth was very simple: I played ping-pong, and Gordonia had the best ping-pong table in town. So I started to go there, and the whole gang followed me there. And we stayed there, we were very united and Gordonia started to have a very good reputation. One very important role that it played was that we made contact with young Jews from Bessarabia 12, from Cernauti, like Manin Rudich, Melitta Seiler, Erika Seiler and others. We were so united at Gordonia, we could hardly remember who was from where. This was an important role of the Zionist organization back then, in the early 1940s. And I remained a social democrat in my political convictions ever since.

At Gordonia, we had classes about Jewish writers, Jewish politicians, about the political situation every week: it was before 1948, before the state of Israel was established, that we talked about the Balfour Declaration 13; we were well informed. I took part in other activities as well: Gordonia had a camp at Sacalaz [village in Timis county]. It was a camp for training future sheliachim and I was sent there to train to be a sheliach for the moshav. The moshav was a summer camp where you did a lot of sports, where you received a Zionist education and also some paramilitary training. There was another training camp in Moldova, but the Jews there were from all over Romania, from Transylvania, from Moldova and from Wallachia, and we were all very different.

It appeared that the Jews from others regions had already had some paramilitary training because they knew the orders in Hebrew. We, the Jews from Brasov, didn’t know any of that. And at one point, my friend, Noru Weinstein, and me had to join a column and rehearse marching with the others. We didn’t know how to march, so we stayed behind the column and just tried to do what the others were doing: we had the best intentions. We made a few moves, and then suddenly there was an order in Hebrew, which of course we didn’t understand, and everybody went left, and all of a sudden we were leading the column! We marched a bit, then there was another order and the column turned right, except us, we kept on marching straight forward. There was a huge scandal, the halfwit leading the instruction thought that we wanted to mock him; we tried to explain to him in vain that we didn’t know the orders. Unfortunately, there was this resentment on the part of the Jews from Moldova towards the Jews from Transylvania, and they wanted to send us, Noru and I, back home. But when the news spread, all the Jews from Brasov threatened they would leave with us; and after that, all Jews from Transylvania wanted to leave with us, so they eventually had to let us stay. They needed a good football team anyway, and that was Hacua, the team from Brasov. No need to say we won the football contest at Sacalaz.

Cultura

After Sacalaz I went to Cultura 14 in Bucharest. Every Zionist organization from all over the country had its own hut there. We received military, paramilitary training and we were also trained for agriculture. The living conditions weren’t very good, we lived in wooden barracks, there were 30 people and we had to share the toilette and the shower. Food was never enough and it wasn’t very good. My friend, Peter Neuman, and I signed up for viticulture, we figured we would get to eat a lot of grapes! There were different classes you could sign up for, viticulture, horticulture, grain farming and so on. So we took these viticulture classes, but we didn’t see any grapes: the hunger was terrible. To be honest, I think there was a lot of stealing going on: whenever some supervisor from Joint 15 would come, there was good food, but the rest of the time, if you got your hands on a piece of bread and some onion, you were lucky. Maybe it was something planned, this thing with the hunger, maybe they wanted to see how much we could take.

There were seven of us from Gordonia, but five went home. I stayed with Peter Neuman. I was a big surprise for most people because I was a spoiled child, nobody thought I would last. But I did. I remember one time, Peter and I had to unload a truck full of fruit gems. And after we finished, our reward was a can of fruit gem. We could hardly wait to eat it, but when we got back to the hut, Butu Sames, who was the sheliach for Gordonia, saw it, and we had to share it with everybody. We only got a teaspoon of gem for all our work, but it was an important lesson.

The five who went back were a bit ashamed that they did, so they started telling everybody how terrible the conditions were, and, so that everybody would understand the ‘horrors’, that even I, Pista, fainted [Pista is Stefan’s nickname]. It was true, but I didn’t faint at Gordonia, like Misi Mendelovici said. It was like this: we were allowed to leave the camp from time to time, and one time we went to a football match in Bucharest. We went there by tram: and the tram was full, the smell of sweat was terrible, and just then somebody near me farted. It turned my stomach and I passed out for a moment, I was indeed a bit of a sensitive guy when it came to things like that. And this was the famous fainting Pista, that is I, had at Cultura! Misi didn’t tell my mother the whole story, but the news among Jews spread rapidly, just like it does now, and my mother found out the entire story. She got scared, of course, and came to Bucharest in the twinkling of an eye. She entered the courtyard of the camp, saw Norbi Weinstein, my friend, who was always in our house so she knew him well, and she cried out, ‘Norbi, hol van Pista?!’ [Norbi, where is Pista?!] And Norbi, though unaware why she was so desperate but willing to help, started to look around. That’s when my mother finally relaxed, because she figured that if Norbi was looking around for her Pista, then her Pista had to be there, at least able to walk!

Cultura had to be dissolved, when the law abolishing all youth organizations except the UTC [Young Communists’ Union] was passed in 1948. By then we were rather organized, with all the military training we had had for kibbutzim, and we had to guard the camp in some barracks, be it winter or summer. I remember I was the only one with a pair of huge fur-lined gloves, the only pair in our hut, and everybody borrowed them when they were on guard. I also had an eiderdown my mother brought me when she came to Cultura; it was so useful during cold nights. And that night, when the news about the law spread, Peter and I, who were considered to be ‘tough’, were sent to be on guard at the sentry-box at the main gate. The leaders of Cultura thought that the Jews from the CDE [The Jewish Democratic Committee], who weren’t Zionists, would come and try to get as much from the camp as they could.

When we reached the sentry-box, I remember there were two overlapped beds, and Peter chose to go sleep in the upper bed; I would have liked that too, at least until I heard the ones who had slept there before us tell Peter, ‘You fool you will choke from heat like a dog up there!’ Even today we remember and laugh about the upper bed, Norbi and I: ‘choke like a dog!’ Anyway, the gate was locked, and in front of the gate we put harrows with the prongs up, so that if cars or trucks came, they would puncture their tires and wouldn’t be able to drive away. And indeed, that morning, at about 6 o’clock, a truck full of people from the CDE wanted to get inside the camp. Peter and I came out with clubs, whistled the alarm, some others came as well, and we stood there for a few minutes staring at one another. Finally I think they understood that we weren’t to be trifled or fought with, so they turned around and left. No more than half an hour later, the people from Joint came, gathered from the camp what they could, and told us to spread like partridges, quietly and not in groups, to our homes.

It seemed an eternity the period I spent at Cultura, it was that full of events. I went when I was in the 6th class of high school in 1948, so I was 16 years old, and it lasted for several months, I don’t know exactly. It was interesting that my parents allowed me to go, although my father was very strict about my education, so you can imagine the Zionist feelings he had.

After Cultura, I couldn’t go back to being a quiet regular high school student; I felt I couldn’t fit into that quiet environment, so I finished high school in private. But for that I had to work, because only workers were allowed to skip classes and only show up at exams. So I got a job as a worker at the Schil factory [hardware factory in Brasov]; I was totally inexperienced at first, but I liked to work, so I ended up being in charge of the tool warehouse. I worked for two years, until I finished high school. I didn’t have to study much because there was no way teachers were to spur a young worker.

I remember an episode with my friend, Ini Brauning, who was also a worker, and I. We had a maths examination with professor Goia, a renowned teacher in Brasov at that time; he used to call four students to the blackboard and give them an exercise to solve. The first from our group knew something about the subject, but he got stuck; the second student scribbled some figures on the blackboard, but he couldn’t finish the exercise. ‘You go on!’, the professor told Ini Brauning. ‘But…you know, I don’t know!’, Ini answered. Then the professor points at me. But Ini said, ‘He doesn’t know either!’ ‘How do you know?!’, the professor asked him. ‘We studied together!’, Ini answered. And he answered truthfully, Ini was so funny because he meant it, he didn’t say it as a mockery! Fortunately, the professor enjoyed the answer, said, ‘Go to hell!’ and gave each of us a ‘5’, so we passed the exam.

My college years

After I finished high school, I went to the Faculty of Biology in Cluj-Napoca in 1950. I had to take an entry examination, and I wasn’t very well prepared because I had spent my last two years working and not studying. So my mother came to me to Cluj, and we stayed in two houses, whose owners were Jewish families. We found them with my mother’s help, because she had been a student in Cluj. Uncle Arnold could have helped us as well, but it wasn’t necessary. She stayed with me for about a month, until I took the examination. I started some preparations with a university assistant; he was a nice fellow, but we both got bored of studying pretty quickly, so we decided to go study in the open air, at the swimming pool to be more precise! But I did study, and I passed the examination – true, not among the first – without any help from my uncle Arnold Lobl, who was the pro-rector of the Babes-Bolyai University. I didn’t want to use this relation.

In my first year of college I was a mediocre student, but beginning with the second year I was a good student, all my grades were ‘excellent’. I only flunked one exam, comparative anatomy, but not because I didn’t know the subject. It was the last exam of that session, and the teacher wanted to go on a trip and rescheduled the exam for three days earlier than planned. I was the chief of my study group, and the rest of the group decided not to take the exam as a protest, and that was our final decision. On the day of the exam, I went first, followed by the other good students. I was a good student, I could have taken the exam, but I wanted to stand by the others. So I picked a note from the stack the professor had before him, I didn’t even look at the subjects and gave it back. The student after me did the same, all did, up to a certain student, Daisa was his name. The professor ‘corrupted’ him, that is encouraged him to say anything, and Daisa understood that the professor was about to let him pass, no matter what he said, just to make a point and break the group. Daisa gave in, got a ‘sufficient’, and after that, the group broke, of course, when the other students saw they could also pass. So the only ones who didn’t were the best students from the group, some others and I! Ironically, after college, I met Daisa and he was a fervent trade union activist. He had the right character for the job. As far as I know, I was the only Jew among all my colleagues.

I liked biology, but not everything they taught us there, most of it was Soviet crap. I remember Lepeshinskaya, who was famous for proving Virhoff’s theory wrong: the theory said that a cell can only be born from another cell, and she proved the contrary with photos, how from organic matter cells were built to form an egg. [Olga Borisovna Lepeshinskaya, born in Russia in 1871, claimed to observe the formation of cells in egg-yolks of birds and fish and also during the process of wound healing.] But it was proved some years ago that all the great Lepeshinskaya did was cheat because she simply inversed the photos taken from the most simple and natural degradation of an egg into unorganized organic matter and presented it as the break-through of the century in biology.

We also studied the theories of Lisenko and Miciurin. [Lisenko believed that socialist agriculture needed a profoundly biological theory, whose full swing would enable it to have big and stable harvests. Miciurin, who was the was the founder of ‘creative soviet darwinism’, abjured genetics and the laws of heredity, invoking instead the theoretical principles of Marx, Engels, Lenin and Stalin.] But we were lucky that we had some good teachers, like professor Preda, they still belonged to the ‘old true school’. This was in 1951-1953, they didn’t have time to change all professors. He taught us, in a subversive manner, true biology. The communists considered the theories of Mendel to be idealistic, but Mendel was perfectly right, as science proved later. [According to Mendel’s theory an individual has two ‘factors’, or genes, for each trait, one from each parents. Each copy of a factor is called an allele. The two alleles may or may not contain the same information. When they differ, the allele with the dominant information will be manifested.] Anyway, professor Preda held a splendid lecture on Mendel’s theory, with proof, and ended with the words, ‘This is Mendel’s theory, and it’s not true!’

All the time I was in college in Cluj, I had absolutely no contact with the Jewish community there; I had no interest in religion; as a future biologist I thought there was falseness in it. Moreover, I had other hobbies. I’ve always been a passionate sportsman, at least until I went to college, when I had to give something up because I couldn’t study and do sports at the same time. So I gave up swimming, although I had been a regional champion and in the youth batch of the country, and all I had left was table tennis. I became university champion in Cluj at table tennis during college. I never felt rejected by my colleagues because I was a Jew, as a matter of fact I don’t think many of them knew, many came from the countryside and weren’t familiar with all the past problems with Jews. I remember one time they went carol-singing to some professors at Christmas, a thing that wasn’t really allowed, and they asked me to join them, and I did.

I never had problems with communism because I was a Jew, but I never mentioned in any of my résumés that I had been a fervent Zionist at Cultura, I had no reason to do it.

After I graduated I had a repartition at Oradea as a teacher of natural sciences, and I had no calling for that, so I chose to stay at home at my parents’ house. I stayed at home for a year, I think, until my father, who was strict, got tired of me doing nothing, used some relations he had and had me hired in Sfantu Gheorghe [a town in the vicinity of Brasov], by a mineral water company, as chief of the CTC [Technical Quality Control] laboratory. There were all sorts of people in Sfantu Gheorghe. I remember I was still single and considered a good catch, an ‘akademikus’ [academician in Hungarian] and that some women tried to show me how well they were situated, and they used the expression ‘a felso tizezer’, which comes from an English expression in vogue at the time in New York: ‘the upper ten thousand’ [the ‘high society’]. It was absolutely ridiculous, considering that Sfantu Gheorghe had no more than 8,000 souls.

I liked the job there and after a while I was appointed manager of the laboratory. After a while there was some kind of reorganization and I was appointed chief engineer. I was very surprised, and so was everybody else. That was very interesting because Jews weren’t usually appointed for managerial positions, and moreover, without being a member of the Communist Party; and I was a Jew, and I wasn’t a party member. At least at the time of the appointment, because a week later the party secretary showed up at my office with my application for entering the Party. I was facing a dilemma because I had a family and two sons: if I hadn’t signed it, I would have lost everything, not just the new job, but the former one as well, so I signed it and became a party member; but my involvement in the Party was never more than having a membership card.

Married life

I got married in 1957 to Maria Maftei, whom I met here in Brasov. She had studied choreography in Cluj at the same time I studied biology, but we never met there. She isn’t a Jew, she’s a Christian, and she isn’t religious at all, she’s like me, so there was no religious wedding. Maria has a rather interesting story herself: when she was small, she lived with her parents somewhere in Moldova, in Roman I think, and then they moved to Burdujeni [Suceava county], the railway men were always on the road back then – her father was chief of the railway station there. At one point her father was relocated to a place in Bessarabia, I don’t know exactly where. When the Russians began their offensive, all railway men, together with teachers and notaries, the important people from those places, got a wagon to load with their belongings and go to Romania. But 23rd August came exactly then, the Germans stopped the train, attached a few more wagons with armament to the train, took over and didn’t stop until they were in Salzburg, in Austria.

There they were POWs I think, they were in a camp, her father was forced to work for the Austrian railways, and her mother, along with other women who had a sewing machine, was forced to sow German uniforms. My wife was nine years old at the time, and for nine months – the period they were there, from 1944 to 1945 – she studied with the other Romanian prisoners there, who were teachers. When she visited Salzburg later, she found the place where they were imprisoned; today it’s a hotel. She is trying to get a pension from the Austrian government, but it’s hard to prove that she was there, when she was only nine. Her parents are dead, the others who were there died as well; she only has a picture that she had on the permit, which gave her the right to use the air-raid shelters when there was a bombing.

We had two sons, Dan, born in 1958, and Adrian Petrea, born in 1960. We kept servants in our house for quite a while, and we even helped them marry well; I remember one girl, a country girl, but very sweet and kind, who married a man from the Electrica factory, a manager who came to our house. My mother helped her with the wedding dress and all, and she turned into a fine lady, with a much better financial situation. All this time I lived in Brasov with my wife, but I was commuting every day to Sfantu-Gheorghe for work, and I did so for 26 years, until I started working in Brasov.

My mother was a housewife, but when I went off to college, in 1950, she took a job at the town’s second hand bookshop – back then the only one in town – which she ended up running for a long time. There was a funny incident involving my mother as a librarian, which later became a good anecdote in all the bookshops in the country. In those times, under communism, you entered whatever shop, asked for something, and the invariable answer was, ‘We don’t have any’. It was true. So an elderly gentleman entered my mother’s bookshop and asked her, ‘Do you keep any books in ancient Greek?’. The answer was, ‘We don’t have any.’. The man, probably aware that that was the standard answer, tried again, ‘You know, the ancient Greek, Hellene’ ‘I know, Sir, but we don’t have any’ ‘But ma’am, the ancient Greek language, in which the Iliad and he Odyssey were written… ’ ‘I know, Sir!’, answered my mother and started to recite the first verses from the Iliad, in ancient Greek. The man was stunned. He blushed, bowed, and said, ‘Please excuse me, dear madam!’ And he kept on bowing and walking with his back to the door until he went out like this.

Although my father was a fervent Zionist, he never intended to make aliyah himself; it is a paradox, but he had very strong bonds here, he was very attached to his house, to his family. However, he supported the Zionist cause quite strongly. My father died in 1978 and he was buried in the Jewish cemetery here, in Brasov, and my mother died some time after him, in 1985. She is also buried in the Jewish cemetery. There was no rabbi at the funerals, only a minyan, and I recited the Kaddish.

I didn’t care about the regime; I cared about the affairs of the company. The company went well, and I like to think that it was like that thanks to me as well. In those times, there were two kinds of leaders: the ones who became leaders because they were very active as party members, and the ones who became leaders because they were needed. I like to think I was one of the latter. Of course, I cursed among friends about the heating and food problems, but I wasn’t a revolutionary. I listened to Radio Free Europe 16 at home, all throughout the communist period.

Although I was trained at Cultura for aliyah, I never filled in the emigration papers. I was married and we already had children. And I didn’t want to leave my parents behind, the home was like an anchor for this family.

I never had problems with communism, but my wife did because the Securitate 17 wanted to recruit her as an informer. By that time I was export representative of the Ministry of Agriculture for the counties of Covasna, Brasov and Sibiu, so I worked in foreign trade, and I was also a Jew, and they were probably interested in the Jewish community in Brasov. So she was repeatedly visited and pressured by a Securitate officer, who of course introduced himself under a false name, under the threat that if she wouldn’t collaborate, I would lose my job. It would have been a problem, both my children were studying medicine in Cluj and we needed money to support them, but my wife said ‘No’ and that was definite. Nothing happened after that, I didn’t lose my job. My wife told me that after the Romanian Revolution of 1989 18 she saw this officer in the street, coming towards her. When he recognized her, he immediately crossed the street and disappeared.

In 1987 I was downtown. I heard that there was some kind of scandal outside, so we went out into the streets; there couldn’t be a scandal without me present! We ended up in front of Modarom [a building in the center of Brasov], where there were already militiamen, we saw how the headquarters of the county Communist Party organization was being vandalized, files and portraits of Ceausescu 19 being thrown out of the windows by the people inside. I stayed there until we were forced to go back to our homes.

When the Revolution of 1989 started, I was also downtown because my wife taught ballet there. When we heard all the noise, we went outside. We stayed in the central square of Brasov, and we ended up kneeling with the others and singing. Then there was a column that started to march towards the headquarters of the Securitate. By that time I worked in Brasov, and I was very surprised to see in the column some colleagues who were known as fervent activists shouting in the same column; we smiled at each other and went on.

The column split in two, and we reached the back gates of the Securitate, and my wife and I were in the first row, which we hadn’t at all intended. I remember that the gates were opened, and, I’ll never forget, there was a poor wretched soldier, not a Securitate, on guard, he didn’t even speak Romanian very well, he was a Hungarian. He was scared to death, and he didn’t say anything. And someone rushed at him shouting. I stopped him, I told him that he was just a simple soldier and that he should leave him alone. I think I was pretty convincing because they let him go, all pale and barely standing. When we entered the courtyard, others were already inside; they had entered through the other gate. Somebody started to throw out papers from the offices. We stayed there for a while, and then we went home. We weren’t afraid of shootings, the shootings started only later that night, when they broadcast on the radio that people should go downtown to guard I don’t know what, and they were shot at; it was a simple trap, because the revolution needed heroes.

I didn’t raise my children in any religion, but they both identify themselves as Jews very strongly, I might say. They aren’t religious, but they are Jews in every other respect. And my wife, even though she is Christian, makes an excellent Jewish woman! During the wars in Israel [the Six-Day-War 20 and the Yom Kippur War 21], she was more afraid and more worried than I was, about the people there, and our acquaintances. We have relatives there, there was Uncle Arnold who died in 1993. And there’s another relative of ours, Judith Sandberg, we call her Juti, a nephew of my maternal grandmother’s, who was more like a sister to my mother, because her parents died when she was small, so she was raised by my grandmother.

I visited Judith in 1975, she lives with her family in a village near Tel Aviv, in Kiryat Shmuel. Her husband’s brother was Moshe Sandbar, who was the governor of the National Bank in Israel. I saw a lot of places in Israel while I was there, even more than Juti and her family did, because I had a lot of friends there – friends who had left from Brasov – who took me on trips, sightseeing. I traveled through the Negev desert, and I got as far as Muhammad Rashid in Yemen. And when I returned, I never had problems with mail during communism.

Before 1989, my wife used to paint eggs on the Christian Easter, but it was something purely symbolical, she just wanted to have some red eggs in the house. We also had a Christmas tree on Christmas. I think it’s a beautiful custom but we did it more for the kids, when they were little, because otherwise they would have felt frustrated that other kids had one and they didn’t. I went to the synagogue only on Yom Kippur and other high holidays, not every Saturday.

During communism, I had to take part in marches, like on 1st May and 23rd August – I was the manager of a state company, after all. I was sometimes invited to tribunes as well. Life under communism was rather simple for us, my wife and I worked, we went to the cinema, to the theatre or to concerts a lot. I also used to watch my wife teach ballet lessons, it was very interesting.

My sons never had problems under communism because they were Jewish; they were very open and people liked them; and our house was always open to all their friends. Adrian traveled a lot, to England; he worked for a non-governmental organization under British supervision, I don’t know its name, and from there the World Bank recruited him. Now his work takes him to Bulgaria and Russia. He never thought of making aliyah. We talked about it, but their bonds here were too strong; they had their families here, and their friendships have always been extremely important for them. Their friends are more like brothers. My daughters-in-law are both physicians; Adrian’s wife is Rodica, and Dan’s wife is Nadia. Their weddings weren’t religious, Rodica and Nadia are Orthodox Christians, they only got married at the city hall. My elder granddaughter, Oana, is 22, she is a student in Bucharest, she studied languages; the other one, Dana, is in high school. They are Dan’s daughters. Adrian’s daughter, Diana, is in the 5th grade. My sons’ wives aren’t Jewish, and neither are my granddaughters’, although I saw that my elder granddaughter was wearing a necklace with a magen David, which belonged to my mother. It made me happy to see that. Dan, my elder son, who was a physician, died in a car accident in 1997. [Editor’s note: the subject is very painful for Mr. Guth and he doesn’t want to talk any more about it]. We get together during summer holidays, when my granddaughters are on vacation and my daughters-in-law and Adrian leave from work, but it’s not very often.

I believe life has got better since 1989, there’s a freedom of speech, which is important – I was never good at keeping my mouth shut. But words are easily forgotten, and they don’t make a lot of a difference. Today I’m vice-president of the Jewish community here, in Brasov. I became involved in the Jewish community in 2000, when I was first elected secretary of the community, and then vice-president. I’m in charge of all the administrative matters of the community, of its image: I spent most of my time delegating others, and supervising all the ongoing activities.

We don’t observe any holidays at home, be they Jewish or Orthodox Christian, and my wife doesn’t celebrate Easter or Christmas. She only wants me to remember that she is Maria and that I always get her a present on her name day. Today I live a private life; I don’t socialize much. I’m at the community only when I work, otherwise I prefer to spend my time at home, with my wife.

I prefer to consider myself a conservative rather than a Neolog, because the term ‘Neolog’ was first used by the Hungarians. When the Neolog synagogue was first built in Brasov in 1901, it was Hungarian. It became Romanian in 1919, after the Trianon Peace Treaty, but it kept its original name. However, what the Hungarians understood by Neolog is what we understand now by conservative; they practically mean the same thing, only the name is different, and I personally prefer to call myself a conservative. Being Jewish for me has no religious connotation, I’m not a religious man; it means tradition for me. I have experienced Jewishness through Zionism, and not through religion. But I’m proud of it, never in my life did I think of hiding the fact that I’m a Jew.

Glossary

Rafael Beraha
Ruse
Bulgaria
Interviewer: Patricia Nikolova
Date of interview: November 2003–March 2004

Although he has difficulty walking because of his two heart attacks, Rafael Beraha is hospitable and talkative. He lives in a modest old house, near the center of Ruse, this beautiful town on the Danube. He is a very humble, kind and sensitive man. He is an ardent defender of historic and family memory. He is a keen bibliophile. Mr. Beraha’s innate intelligence allows him to take interest in various problems and cultural issues (literature, art, theatre), which he investigates by himself and talks about in depth and full of emotion.

Family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

Family background

Taking into account our family name Beraha, which translates from Hebrew as ‘blessed’, I think that my ancestors came from Israel through Anatolia. Most probably, they left right after the Diaspora. So, they came as far as the Bulgarian town of Kazanlak. [The Sephardim of the Balkans in fact are the descendents of the Iberian Jews; also see Expulsion of the Jews from Spain] 1

My ancestors from Kazanlak are distinguished in their education and wealth. For example, my paternal great-grandmother graduated as a midwife and was very rich. It is said about her that a quarter of Kazanlak, which had some 16,000 inhabitants at that time, passed through her hands. I don’t know her name. In any case, she left a big inheritance to her children: Yuda, Sarah and Emidar. I don’t know anything else about them. My great-grandfather’s name was Daniel Beraha. Unfortunately, I know nothing about him either. They spoke Ladino. They weren’t religious.

My grandfather Yuda Daniel Beraha was born in 1848 in Kazanlak. He died in 1936 in the same town. He was the first-born son, but unfortunately, despite his high intellect – he graduated from the famous Robert College [a prestigious French college in Istanbul] – he was infamous for being a habitual drunkard. This character trait isn’t typical for Jews in general. My grandfather dressed modestly. He drank away all the money he got from the many houses left to him as inheritance. They called him ‘grandfather Yuda, the Don-Cossack’, because he loved throwing drinking parties on cabs, to which he invited gypsies filling the streets of Kazanlak with their shrill zourias [ancient shrill instrument similar to a whistle]. Sarina Bidjerano Beraha was the wife of my father’s father. Unfortunately, I know nothing about my grandmother.

I remember a typical story about my grandfather. Once, probably because he had wasted too much money, they had to mortgage one of his houses. But Grandfather Yuda was very wild; he started chasing my father and uncle Yako with an axe, because they told him about the mortgage. He went to the mortgaged house and knocked it down with his axe – he was that angry.

My grandfather also had a fight with the rabbi in Kazanlak. My mother told me that. According to her, the rabbi allowed women to sit next to men in the synagogue and not in their assigned places; nobody knew why. Once my grandfather got very angry, although he wasn’t religious at all and started beating the rabbi with his cane. He was a very bad-tempered man. I’m very happy that none of his children inherited his horrible character.

Luna Beraha was the first-born daughter of my grandfather Yuda. She was born in 1881 or 82. She escaped to Bucharest and married there, but no one knows whom. In 1942 Luna died in a concentration camp together with her six kids.

The brothers Nissim and David Beraha also escaped. My uncle Nissim went to Varna. He married a girl from the Kalo family there. Later he returned to Kazanlak, but grandfather Yuda had already wasted all his wealth in drinks. Nissim had two children: Leon and Sofka. Leon became a businessman and Sofka an artist. Now they live in Israel. Sofka is in the Ein-Shemer kibbutz; I don’t know where Leon lives. Uncle Nissim also moved to Israel where he died, but I don’t know when. In Israel Uncle Nissim did farm work. My uncle Davidcho went to live in Ruse in 1921 or 22 after he graduated from the junior high school in Kazanlak. He married tanti [aunt] Zheneva. Unfortunately, he died young, in 1937 as a result of an operation on peritonitis. They had three sons: Leon, Jacques and Daniel. I don’t know much about them. Jacques was killed during a terrorist act in Israel. Leon lives in Ein-Shemer, and Daniel lives in a kibbutz on the coast.

In fact, only my father Yako remained in Kazanlak. He was born there in 1884. Ironically, he had no education, although he was the first-born son of an educated father. My father didn’t like to talk bad things about his father, but I heard his cousins saying that if my grandfather threw up all that he had drunk, he would drown half of Kazanlak. My father’s cousins were from the Catalan family. ‘Catalan’ means ‘Catalonian’. That is, they were Spaniolit Jews [Spaniolit: a Bulgarianized word meaning in Ladino, ‘from Spain’ or ‘of Spanish origin’] and they spoke in Ladino to each other. My father was a cobbler; later he became a master cobbler. After the war he became a merchant and worked for his cousins. He wrote without any mistake, excellently. He knew Ladino, Turkish, French, and Bulgarian.

My father was a sick man. From 1912 to 1918 he fought as a soldier in the Bulgarian army on the Macedonian front against the French and the Senegalese [who were also parts of the French Army]. That was in the years of the Balkan Wars: 1912-1913 [see First Balkan War 2 and Second Balkan War 3] and in the years of World War I [see Bulgaria in World War I] 4. He came back with rheumatism from the trenches. Besides, he was wounded by a Senegalese shell on the Macedonian front. I remember very well that when my father would take his clothes off, my child’s fist couldn’t cover the wound, which he had got from the opening and removing of the shrapnel.

My mother Bina Iliya Beraha, nee Bidjerano, was a housewife. She was also a singer. She sang in amateur singers’ groups in Kazanlak. When she was young, she took part in theater performances in the ‘Iskra’ [spark] community house, which was run by the famous Bulgarian writer Chudomir Chorbadzhiski. [Dimitar Hristov Chorbadzhiski alias Chudomir (1890-1967): famous Bulgarian humorist and artist] She sang Ladino, Bulgarian folk songs and German classics based on poems by Heinrich Heine and translated into Bulgarian. One of her favorite songs was ‘Palestine, muestra santa tierra’ [Ladino: ‘Palestine, my holy land’]: ‘Palestine muestra santa tierra,/cuanto sos tu descentorada/matu ermosura me in cante/I inchi me tierpo de templor. [Palestine, our holy land, how unhappy you are, your beauty fills me with sorrow]. The song based on Heine’s poems went like this: ‘A maiden slept in her room/the moon is shining outside/quiet sounds reach her in her sleep/She gets up, looks from the window/who wakes her up – she wants to know/a skeleton is playing the guitar there/noisily he plays and dances…’

My mother was an interesting woman. She had five brothers: Bohor, Chelebon, Yako, Daniel and Rafael. Two of my uncles – Bohor, the eldest, and Rafael, the youngest, after whom I’m named – died in the Odrin battles in 1912, during the First Balkan War. In fact, Rafael died of cholera near Odrin. They were in the 23rd Shipka Division. Their names are written on the memorial in Kazanlak. My uncle Chelebon, the second-born, was very poor. He had three daughters: Estreya, Sarina, Solchi and one son, Iliya. Estreya and Solchi married in Stara Zagora. Later, Solchi left for Israel. Sarina married in Sofia. I can’t remember anything else about them. My uncle Chelebon was a leather worker. He made tsarvuli [a type of sandals]. He lived in Kazanlak. He died at the beginning of the 1940s.

Uncle Daniel lived in Sliven. He had two children: Iliya and Sarina. His wife’s name was Mazal, she came to visit us in Kazanlak. I know nothing else about her. Uncle Yako chaired the club of the Bnai Brith lodge in Ruse. [Bnai Brith: a Masonic organization, whose members are only the rich and influential Jews in society; its primary aim is a charity one]. It was a masonic and a charity one, a kind of center of the local aristocracy. That’s why only the rich Jews gathered there and all the others weren’t allowed. Uncle Yako immigrated to Israel in 1949 and died there later, but I don’t know when exactly. He also had three children: Sarina, Marchi and Mois. Mois lived in Yavne. I know nothing else about them.

It’s interesting to note that my mother was an active social democrat. She was present at the congresses organized by Emil Vanderveld [a famous Belgian social democrat who came to Bulgaria and organized a congress of social democrats here]. She knew personally the famous communist Dimitar Blagoev and the social democrats Konstantin Bozveliev, Yanko Sakazov, Krastyo Pastuhov and others. My mother was very active until 1922. In 1922 she took part in a manifestation organized by the workers in protest to I don’t know what exactly. And Krastyo Pastuhov, who was Minister of the Interior in the government of Alexander Stamboliiski 5, turned the manifestation into bloodshed. Then my mother left the Social Democratic Party. She always said to me, ‘Don’t believe social democrats…’ She was very angry that they allowed a Minister of the Interior to turn a workers’ manifestation into bloodshed.

My parents met in Kazanlak. They got married in the Kazanlak synagogue in 1909 or 10. My mother led a rich spiritual life, in contrast to my father. He was more narrow-minded, a silent man and very kind. They even left people with the impression that she bossed him around. His kindness was so great that it even affected his health – later he got sick, because of his worries about my mother’s decision to sell our house.

My eldest brother, Leon was born in 1912. Leon was an officer – he graduated from the officers’ school in the town of Radomir. He had a college education, specializing in pedagogic. He studied at the Free University in Sofia. He played a number of musical instruments very well, the ‘kaval’ [a kind of wooden flute] in particular. He was the most intelligent in the family, but he killed himself when he was 23 years old, in 1935. His wife’s name was Sofka Catalan and they had a son named Leon. I know nothing else about them.

My second brother, Iliya was born in 1914. He was a clerk. He has a college education in trade, which he completed in Svishtov. He lived in Ruse from 1937 until 1949 when he immigrated to Israel. He had two children: Bina and Arie. He died in Kfar Hitim in 1987.

Before she married, Bina was a parachutist. She immigrated to Israel where she married Uzi – I don’t know his family name – a Polish Jew, one of the long-distance racers of Israel. I also remember that he sang very well. Bina and Uzi had four children: Gal, Renat and Shoshana; I don’t remember the name of the fourth one. They also had a farm on the border between Israel and Jordan where they grew roses and avocados.

Arie lives on the Golan Heights. He had a model farm there. He looked after 40 cows: 30 milk cows and ten for trade. He is married to a Romanian Jew. I know nothing else about them.

My third brother, Izak, was born in 1919. He lived in Ruse from 1937 until 1948. He was a clerk. He didn’t complete his secondary education; he studied only in Kazanlak. He immigrated to Israel one year before Iliya – during the Mass Aliyah 6 in 1948. He had three children: Bina, Yako and Matilda. Izak died in 1993 or 94 in Israel, but I don’t remember exactly where.

Bina has four children: Zako, Nick and two more, whose names I don’t remember. Matilda has three children: Isak, Albert and a girl, whose name I don’t know. She is married to Haim – I don’t know his surname – who is a Moroccan Jew. Yako also has a family with children, but I don’t know them.

All my brothers were communists. Leon even took part in the Lenin conspiracy. [The Lenin conspiracy happened in 1934-35 when a group of 36 young communists decided to escape to the Soviet Union. Their meeting point was in the village of Elino, near Kazanlak and their path from there on was not known. They came back to Bulgaria on 9th September 1944.] The participants in this conspiracy killed six policemen on a ridge in Stara Planina [Balkan Mountains] and escaped.

My brothers loved books. I also share that passion. We read mainly progressive literature. It was mainly social and politically active literature, sympathizing with the left, that is the communist ideas. From the magazines we read ‘Priroda’ [Nature], ‘Hiperion’, ‘Borba Sreshtu Alkoholizma’ [Fight against Alcoholism’], the so-called ‘Vazrozhdenska Chitanka’ [The Reading Book on Abstinence] and from the newspapers we read ‘Zarya’ [Sunrise]. These newspapers and magazines were dailies or weeklies, but they were oriented to the left, the communist ideas. Their goal was to educate the youth in the so-called ‘communist virtues’ such as solidarity, unity of thought and equality, abstinence from alcohol and cigarettes, rational and ‘fanatic’ temperance in everything. From the novels we read ‘The Quiet Don’ by Sholokhov 7 and ‘18th Year’ by Alexey Tolstoy. We also read a lot of Zionist literature – for example, the reader ‘The Jewish State’ published by Theodor Herzl 8. We kept them in the attic later on.

Growing up

I was born in 1925 in Kazanlak. I spent my childhood playing near my mother. I didn’t go to a kindergarten. I graduated from the technical school in Ruse. We studied various technical disciplines. Mine were related to ship construction in the town of Ruse. Before that I studied in the Jewish school in Kazanlak. Our teacher in Ivrit there was Eshua Baruh, who lived in Kazanlak. My favorite subjects were maths and natural sciences: physics and chemistry. There were no subjects I hated though. My hobby was woodcarving. I made my most beautiful sculpture in junior high school – I made most of them at that time. It was a small house made of wood. My elder brother Leon motivated me to that; he was very good at it. He even had an exhibition of wood-carved art in Kazanlak.

I was a member only of the abstinence association ‘Trezvei’ [‘Sober’], after I started studying in the technical school in Ruse. My motives were related to the progressive attitudes at that time, that is the communist youth had to fight smoking, alcoholism and other vices that corrupt society. I was a member of Hashomer Hatzair 9 in Ruse, but for a short time only. Leon, my first cousin, the son of Uncle David, took me there. I remember that we, the children in Ruse, liked to play in the gym of Maccabi 10 built in 1937. There were horizontal bars, beams and other gymnastics equipment there. We played volleyball in the yard. By the way, the yard of my present-day home in Ruse is in the former yard of Maccabi and the former gym is now a car repair workshop.

I didn’t go to the synagogue very often, because my parents weren’t religious. But when we were young, we were obliged to go. Adon [Mister in Ivrit] Heskiya, the rabbi, made us go. He taught us Judaism and he was a wonderful cantor. He recited the Torah in Ladino. It was interesting. Then he gathered us in the synagogue and all of us read the Tannakh together. Heskiya sang wonderfully there. Later, we, the children, rebelled against it, influenced by the left ideas. My childhood friends were Albert Heskiya, who was one year younger than me and lives in Israel now, Isak Heskiya and Jacques Madjar, whom we called ‘the Bolshevik’. Later the English authorities exiled him to somewhere in Africa, because he struggled against them. According to my mother’s memories, they called him ‘the Bolshevik’, because at the beginning of the 1930s the people in Kazanlak had to vote who should govern the town – the democrats or the communists. He insisted on the communists and organized a group to vote for them. Before 1948 most of the young Jews were against the English, who, in turn, were against making aliyah to Israel. The struggle of people like Jacques Madjar took the form of small, but decisive activities, such as the publishing of angry articles in the local newspapers etc. I suppose he also carried a gun, but I cannot be sure, because I don’t know concrete details about his life.

My parents were humble people. They didn’t dress lavishly. Our house in Kazanlak was a modest one, although it was two-storied. It was built just when I was born. There was electricity and running water. We had five rooms: three on the upper floor and two on the first one. During the winter we heated the rooms with wood. There was only one bakery, which baked bread. But only the richer families bought it: Karageorgievs, Raynovs, Klisurski, Dochevs, etc. My mother had to use lots of whole-meal flour, because we would buy around 600 kilos of potatoes. She mixed the flour with the potatoes – that was how we prepared the bread back then. We didn’t have any animals, except two lambs, which always followed my grandfather Yuda, but they were at his house.

It’s interesting that my mother was some kind of relative to my bad-tempered grandfather Yuda – at that time all Jews in Kazanlak were cousins of the third or fourth degree. My mother was a bossy woman. She valued family relations very much. Her mother was also like her. I vaguely remember grandmother Sara [Bidjerano], since I was only four or five years old, when she died. We lived with her in Kazanlak. She had a strong organizational talent – I remember that she bossed around the whole yard. We lived in a strong matriarchate. Lots of Saras, Sarini and Solchitas [all these names are derivatives of the name Sara] in our kin are named after her. Their families have dispersed in Kazanlak, Stara Zagora, Sliven, Pleven and other towns. When my grandmother died, I remember that the yard went quiet. My grandfather Iliya [Bidjerano] from Kazanlak, whom I remember only from one photo, owned a small wood in the village of Skobelevo, which he sold.

As I said, my mother valued family relations very much and especially those with our uncles, her brothers. And this contributed to the hard financial situation of our family to a great extent. She made our father mortgage our house in Kazanlak so that he would stand surety for his nephew Iliya [son of Chelibon Bidjerano] for 4,000 levs. At that time this wasn’t a small sum of money. And Iliya, after staying for a while in Kazanlak, escaped to Plovdiv. But my father was extremely honest, and had to mortgage the house to repay the loan; we had no savings. This was a very hard period for him. When we left for Ruse later, my father asked his cousin Shabat Moskona to sell our house. He sold the house, but kept a big part of the money for himself. My father died in the year we moved to Ruse, in 1939. The worries, because of the sale of the house and the everyday problems brought my father down and he died. I cannot say anything more about that. What his cousin did also affected him badly.

Decades later I met my cousin Iliya in Tel Aviv. He seemed to have become very rich. He felt guilty, because he knew very well what my father did because of him. He even suggested writing me a check in British pounds. I rejected that straight away. What was the use of doing that now when my father was had been so crushed by it that he died?

In Kazanlak my family lived in the Karenska neighborhood at the end of the town. The Jewish houses were there. There was no anti-Semitism in our neighborhood. We were very united, surrounded by Bulgarians and Gypsies. In addition, Kazanlak was a town of military servicemen – the armory, the aviation and some infantry departments were stationed there. There were a lot of officers. And anti-Semitism was instilled among them. I remember that as a child I witnessed the argument between an officer and a villager. The officer mentioned that Jews were cowards. And the villager, who was a little older than the officer, said, ‘Have you been to war? No, you haven’t. And do you know what the Jews did during the war?’ I remember how the villager disproved the officer’s words and he blushed all over. That impressed me very much.

There was this opinion going around that Jews were cowards. For example, I know a story which I always tell with pleasure – about the three feats of Leon Krudo [‘krudo’ means ‘raw’ in Ladino] This great Bulgarian Jew, a volunteer in the Russian-Turkish War 11 in 1877, made sure that our soldiers kept their position in an uneven battle with a Turkish army of 30-40,000 soldiers. It happened in August. These are the events on Shipka Mount, when three volunteer bands defended Orlovo Gnezdo [Eagle’s Nest in Bulgarian: a popular figurative expression for the Shipka Mount, at which a glorious and strategically important victory was won by the Bulgarian Volunteer Force under the leadership of General Stoletov]. Three volunteer bands! When they saw that the position would fall, because the Turks fortified themselves behind a redoubt and fired, killing Bulgarian soldiers, Leon Krudo took a grenade and stormed the enemy, shouting, ‘Ahead, comrades, we will die sooner or later!’ They stormed the fortifications and drove the Turks away. This was his first feat. Later, during the hottest August days – 20th, 21st and 22nd August – the situation became critical. The Turks were advancing against five Russian and three Bulgarian volunteer bands. Leon Krudo stood behind a rock and since he was a trumpeter and knew perfectly the Turkish signals, he sounded their signal for retreat. And when the Turks heard it, they backed away. And his third feat was when he saw that the situation was almost hopeless; Krudo tore away the collars of a mule, mounted it and rode to Gabrovo. Radetsky was there. [A Russian general in command of the third (Shipka) contingent during the Russian-Turkish Liberation War, who supported the Bulgarian Volunteer Force in the most decisive moment of the Shipka-battle thus leading it to victory.]

In 1939, the year when my family moved to Kazanlak from Ruse, I started studying in the technical school in Ruse. I passed the admission exam, but there was one problem. Since it was a private school and owned by the industrial chamber in Ruse, I had to pay 2,500 levs per year as a tuition fee. Even orphans, and I was already an orphan, because of the early death of my father, were not exempt from that fee. My brother Iliya started supporting me. He worked as the director of a transport company. Before that, he had graduated from the secondary trade school in Svishtov. He was known as an excellent accountant and stenographer – one of the best in Bulgaria. Later he worked as a stenographer in the People’s Court.

I was working while I was studying. I started work in 1940/41 as a turner in the factory owned by Avram Ventura – ‘Zhiti’, a factory for iron and wire products. They produced nails, bolts and nuts. In 1942 and 43 I was already working in ‘Rekolta’ [harvest] bureau, producing and exporting pulp for Germany. Of course, I worked only during my vacations and studied the rest of the time. Later, I completed my university education in Sofia – machine engineering in the State Polytechnic University.

I remember clearly that one year before I was admitted to the technical school in Ruse, I experienced the first anti-Semitic action towards me. That happened in Kazanlak. In 1937 the heir of King Boris III 12, Simeon Saxe-Coburg-Gotha 13 was born and in 1938 I remember the King’s maneuvers performed by the soldiers in the local barracks in Kazanlak – these were lavish military parades and demonstrations. There was a campaign against the ethnic groups – they often beat Gypsies and Jews in a fit of ‘patriotic feelings’. By the way, I was among the welcoming people in 1938. Naturally, there were some hooligans there. They saw me and probably they knew me from somewhere – after all, the town was not very big – and they ran after me to beat me up. A classmate of mine, who was around, saved me. ‘Don’t touch him!’he said. He was quite big and that helped. I was impressed that I wasn’t harassed by Ratniks 14 or by Legionaries [see Bulgarian Legions] 15 after the Law for the Protection of the Nation 16 was passed. In Kazanlak there wasn’t much of an anti-Semitic attitude. And Ruse was a conservative town, because it was rich.

After the Law for the Protection of the Nation was passed groups such as the Branniks 17 and Legionaries were immediately organized in Ruse. I was the only Jew in the class. I remember when we were given the yellow stars, the Branniks and the Legionaries who were in the technical school started harassing us, the Jews in Ruse. But, fortunately, I had some kind of protectors – some of my classmates. A classmate of mine Gavrail Zahariev regularly protected me, although his uncle was a fascist minister at that time; I’ve forgotten his name. He was my bodyguard. It was very difficult to instill hatred in the Bulgarian people towards the people whom they see every day and who are their friends.

During the war

I will never forget the Brannik leader, Simeon Tonchev, who was also in our school. When on 7th March 1943 we learned that we had to leave for Poland – and we had to leave on 9th March – he came to my house to say goodbye, since everyone knew that there was no return from there… Because, when the Germans would show to my classmates soap, ‘Seife von Juden’ [Soap of Jews], everyone knew very well what the situation was and we abandoned all hope. I remember the Germans standing in line and selling cheap watches along the alley towards the Technical School, where the students often gathered. One of them took out the soap in question and showed it. By the way, Serbian prisoners of war were daily led along this alley in the center of Ruse during World War II.

Some people asked us during the war: ‘Why aren’t you rebelling?’ I said, ‘How can you rebel against an organized army? This means to speed your death.’ Well, at that time we were lucky to be sent only to labor camps and to obey the anti-Jewish regulations.

I was sent to a forced labor camp 18, right after I finished school in 1944. At that time the children who finished secondary school were mobilized right away. So was I. I was not 19 years old yet at that time, but I worked for three months and a half in Jewish labor camps – in the villages Smyadovo and Vesselinovo [they are near the town of Shumen]. We repaired the Smyadovo-Vesselinovo road. It was very difficult – we had to break very hard stones made from syenite in the Shumen Mountains. I still have a deformation of my fingers from the work. At that time my family was supported by relatives thanks to the fact that my brothers and I worked for the brothers of my aunt – tanti [aunt] Zheneva, the wife of uncle Davidcho. They were big commissioners. We worked for them in the winter and in the labor camps in the summer.

There is an interesting story involving my brother Zako from the time he worked in the labor camp ‘Sveti Vrach’ in 1943. At that time the wagons full of Jews from the Aegean Thrace and Macedonia going to the death camps passed through their camp. [The Jews in the Bulgarian occupied lands in Yugoslavia and Greece were deported to death camps.] My brother wrote a letter to his wife describing the miserable condition of these people – stuffed like animals in the wagons with no food or water. He described the whole tragedy. But the authorities took hold of that letter and imprisoned my brother. We had to give the sum from the sale of our house in Kazanlak to the authorities in order to save him. Otherwise, he would have been sentenced and would have died.

Of course, there was a difference between the Jewish communities in Kazanlak and Ruse. In Kazanlak there was a community of more than 250 Jews, who were all some distant cousins. There were more Jews in Ruse – 2,500, some of whom didn’t even know each other. But there were some families of intellectuals with very famous family names. The world-famous writer, Nobel laureate Elias Canetti 19, was born in Ruse. So were the great Bulgarian director Leon Daniel and many others. There was also a Bnai Brith lodge. That was a Masonic lodge, which had its club. That club was run by my uncle Yako Bidjerano – my mother’s third brother. I must say that he was only an organizer and not a member of the club. So, I didn’t know what its activities were. It wasn’t a charity one. In any case, only rich Jews gathered there, for example the families Lazar, Aron, Uziel, Ventura – the father of Ana Ventura, who was a factory owner –, Iskovich, Levi and Mizrahi, who owned the socks factory ‘Fazan’. To be honest, they were the color of Ruse. They helped us: for example I worked in the factory owned by Ventura, ‘Zhiti’. But their help wasn’t motivated by principles, valued by the members of the Bnai Brith lodge. While in Kazanlak there were only one or two rich families and they were something like the local aristocrats.

Both Ruse and Kazanlak had their Jewish neighborhoods. The typical Jewish professions at that time were those related to trade. The market of Kazanlak was in the center of the town – around the so-called ‘Tsarska Cheshma’ [King’s Fountain], which was built on the occasion of the visit of King Ferdinand to the town. Usually the vendors coming from the villages were arranged in a line. It was very interesting for me to watch the famous Bulgarian writer Chudomir Chorbadzhiski, who went around and took down in shorthand what the village women were saying to each other. His wife was my teacher in drawing. In Ruse there were a number of markets. We went to the one closest to the Jewish neighborhood. It wasn’t much different from the other markets in the country.

There was only one synagogue in Kazanlak, while there were two in Ruse – a Sephardi 20 one and an Ashkenazi one. But there was a wonderful rabbi, Heskiya, the father of Zako Heskiya [a famous Bulgarian film director], in Kazanlak. I don’t know about Ruse, because I wasn’t from a religious family and I didn’t go to the synagogue. But I know that the Sepharadi synagogue is very interesting, because its dome is built without supporting beams. However, the Jews in Ruse sold it to an Evangelic sect [a neo-protestant church] at the beginning of the 1990s. Of course, the Evangelists renovated it, with the help of an American foundation.

Post-war

2nd June 1946 is a remarkable date in my life, because then I met my wife: Ganka Penova Pashkova. I was a soldier in the Military Command Office. I saw her by accident. Opposite the office there was a small park [now the American market – this small and tidy market is called this way by the locals, but nobody knows why – and the synagogue are there]. I saw three or four girls sitting on a bench reading. Later I found out that they were just finishing their last year of high school in Oriahovo. I went closer to them. There were roses around. I said to myself, ‘I like this girl’ and picked a rose. It was then that I noticed that they were reading the philosophy dictionary of Rosenthal and Yudin. [M.Rosenthal & P.Yudin: ‘A Short Dictionary of Philosophy’, translated and published in Bulgaria in 1946] My first thought was that she was ‘a girl of ours’, a Jew. After all, she was reading the famous dialectical and historical materialism of Rosenthal and Yudin. I gave her the rose in front of her friends. We started talking; I showed them around town because they were from Oriahovo. They had come on an excursion. Then Ganka and I started writing letters to each other.

Later, I visited her in Oriahovo to help her with her graduation exam, because I had already graduated two years before. We continued to write letters to each other for three more years. All the time I wanted to tell her that my brothers and some friends were leaving for Israel, while I wanted to stay here and study to become an engineer. That was my childhood dream. In the end I wrote her a sincere letter, saying, ‘Bear in mind that I am poor. I have no money so think carefully whether you want our relationship to continue. You must know my situation.’ At that time we no longer had a house, because we had sold our house in Kazanlak. But she agreed. ‘You might be just a porter, but I love you.’ We exchanged letters for three years, then I went to Burgas where she was studying at university, we got engaged and after two or three months we got married. We married on 14th January 1949 in Ruse. Then I went to study at university in Sofia.

My wife was born on 8th February 1927 in the village of Galiche, Vratsa region. She isn’t Jewish. Her grandfather Garto Pashkov died in the Balkan War in 1913. My wife lived in Oriahovo. She finished her secondary education there. After that she graduated from the Pedagogic College in Burgas. Her specialty was Bulgarian philology. She worked as junior high school teacher, but when she came to Ruse, she decided to train for a new job. She started work as a lab chemist in the lab of the Ruse plant for agricultural machines named after Georgi Dimitrov 21. She worked there for 35 years. She became a shock worker of the socialist labor.

My wife had a sister, Pavlina Penova Karaslavova, born in 1929, and a brother, Todor Penov Pashkov, born in 1937. Both were born in Galiche. Her sister Pavlina lived in Kazanlak. She retired there as a teacher in Bulgarian language and literature. Her brother graduated from the secondary technical school in Ruse. He worked as a technologist in ship construction.

In 1954 I returned from my studies. I studied the first year in Ruse and then in Sofia, in the State Polytechnic University ‘Stalin’. In this period I wore glasses, because I worked during the night from 11 o’clock until 5 o’clock in the morning. The whole factory was dark at that time, except my cutting machine, an instrument processing metal and giving much productivity to the processed material. I made shafts, which I milled. I came home after 5am, and my wife woke me up at 7am every morning so that I would go to lectures. My eyesight got worse at that time.

We have two sons: Vladimir Rafael Beraha and Ilya Yakov Beraha. We raised them to feel Jewish. Vladimir was born on 30th May 1951 in Sofia. He graduated in machine engineering from the Higher Institute on Mechanization and Electrification of Agriculture in Ruse. Before that he was a labor service man in Svishtov, where he got a severe form of colitis, which he still has. Vladimir has been in Israel with his family for eight years now. They live in the Bulgarian colony in Bat Yam, the suburb in Tel Aviv. My son’s wife is Bulgarian. Her name is Rumiana Beraha, nee Stefanova. She is an engineer. She was born in Lom and my son and she met in the school for ship construction in Ruse, where they both studied. They married in 1979 or 1980. They have two sons: Rossen and Avishay. Avishay is a student, who is now twelve years old.

When Vladimir’s first son was born, he asked me whether they should name him Rossen Vladimir Rafailov, instead of Rossen Vladimir Beraha. This question is very important for every father and son: to take the family name – in this case Beraha – or Rafailov, after me, for the continuation of the kin. I chose the family name, of course, because I strongly believe that the family name should be preserved. It should be known so that our heirs know where they come from. Rossen was born in 1981 and Avishay in 1991. At the moment he is a student of the sixth grade, he studies in a high school in Israel. Every summer Avishay comes to Ruse for the vacation to spend it with his grandparents.

My son Ilya was born on 20th August 1962 in Ruse. He graduated in English philology in Sofia. He has been living with his family in New York for three years. Ilya’s wife is Bulgarian. Her name is Zornitsa Beraha, nee Vladimirova. She was born 28 years ago, in 1975. She is an economist. At the moment she works as a clerk in a bank in Manhattan. They have one daughter named Niya, who studies in art school in New York.

After 1944 I remained in Bulgaria to serve the ideas of socialist labor. I could have moved to Israel like my brothers, but I didn’t want to. I worked as an engineer in machine construction and ship construction in Ruse, Shumen, Vratsa and Sopot [the military plants]. At that time there was ship construction in Bulgaria; now the economy has been destroyed.

I must say that during the totalitarian regime in Bulgaria I was repressed. I took part in the illegal ‘Gorunya Plot’ in 1965. Ivan Todorov, nicknamed Gorunya [‘gorunya’ is an old Bulgarian word meaning a strong and resilient tree, used metaphorically in this case] initiated the legendary attempt for a coup d’etat against Todor Zhivkov 22. Ivan Todorov-Gorunya was a member of the Central Committee of the Bulgarian Communist Party and head of the department ‘Marine Farming’ in the Ministry of Agriculture. Before that he had been a partisan leader. His disagreement with the policy of the head of state Todor Zhivkov led to his decision to organize this [unsuccessful] coup d’etat, commonly known as the ‘Gorunya Plot’. I was also involved in a political scandal by my colleagues, but I want to emphasize that my Jewish origin has nothing to do with these events. I had two sentences. But I wasn’t in prison. I will try to explain in short the reasons for that.

In Ruse I taught in the Technical University. Suddenly they decided to change the profile of the institute – they wanted to make it an agricultural institute, which sparked the protests of the teachers. I, personally, wrote a letter to Politburo [Central Committee of the Bulgarian Communist Party] saying that it wasn’t expedient now that we had a technical profile to turn it into an agricultural one. But the party thought otherwise. That’s why they sent me to Sofia with some members from the academic circles to defend our ideas and try to keep the institute as it was. The rector Atanas Ganev, who is an agronomist – at the moment he chairs the agricultural cooperatives in Ruse – insisted on that transformation. His driver also came with us to Sofia. It happened so that his driver and I were in one room. He stole my letter. I hadn’t sent it in advance, because I was told that the Academic Council had already prepared such a letter. So, it was meaningless to repeat one and the same thing. But then the big act of treachery took place – the District Committee of the Party sent my stolen letter to the party organization to review it. I was also a member of the Communist Party then. The party bureau gathered and the party secretary, who was one of the obedient ones, said that the letter he had received wasn’t coordinated with the Party. Although I still also had the right to reply, after all! In addition, the academic council had also written a protest letter similar to mine. And I did not even send mine…and I told them, ‘Let’s see if I’ve written anything wrong in it.’

They started bullying me: that didn’t matter, what was important was to say that I had made my colleagues think like me… I told them, ‘I’ve discussed this issue with no one else.’ But they didn’t believe me. They wanted me to make a written confession. Then I realized that my letter had been stolen and I got very angry. I grabbed a chair and hit the party secretary Krastyo Petrov, who was just about to write, on the hand. It seemed that I cracked the bone between the elbow and the wrist of his right hand. They decided to form a conspiracy. I and some colleagues of mine were separated, like an anti-party group. It was easier for them to say that I was supported by colleagues of mine – political prisoners before 9th September 1944 24: Tsviatko Lilov and Sabetay Levi, Donka Grancharova and some others.

I was put on trial, accused of hitting the party secretary on the head with the intention of killing him. So, they made up a sentence. But the judge, Lilyana Atanasova was a smart woman and saw what it was all about. She decided to sentence me to three years on probation, because I had to be sentenced in some way – the Central Committee of the Communist Party had ordered so. But the district chief Petar Danailov said at a meeting, ‘How is this possible? How is this possible?’ Meaning, how was it possible for me to receive such a light sentence. But my defenders were a district advisor to the Party, Maximov and a very good lawyer, Markaryan, an Armenian. He was a bit timid, but he defended me well. Maximov also defended me well. After the defense Danailov got very angry and said that he would file an objection in the Supreme Court. So, they filed it. The Supreme Court reviewed the case and sentenced me to three years in prison; the sentence was suspended.

In 1963 I was released from the institute and I was sent to work in the SPATSP [State Plant for Auto, Tractor and Spare Parts]. I worked there for one year and I was the chief technologist in the plant. Then I went to work in the ship construction company in Ruse, where a university colleague of mine, Dicho Petrov Dichev, worked. He is also an engineer; he graduated in ship construction in Varna. Dichev was a very close friend of my lawyer Markaryan. And he told him, ‘Listen, this man has two children. How could you put him on trial! Do you know what will happen to his wife and two children?’ Markaryan thought about it and it seems that he realized that they had gone too far. Then he went to the presidium and said, ‘Let’s put right what happened.’ He told our director, ‘And you write a clemency appeal.’ But I didn’t want to be pardoned and insisted on that. But I also didn’t want to go to a socialist prison. Dichev and Markaryan wrote an appeal, which they gave to me to sign. I told them, ‘I don’t want to and I will not sign!’ But in the end they convinced me and I signed it. So, they saved me. They arranged a pardon for me. That happened in 1963.

As I mentioned earlier, I joined the so-called ‘Gorunya Plot’ aiming to depose Todor Zhivkov from power by an army coup d’etat. I, personally, wasn’t among these 140 people most directly involved in the coup, because I’m senior lieutenant by rank – one of the non-commissioned officer ranks. [Most of the 140 people were generals, senior and superior officers. The senior officers had ranks higher than a mayor and the superior officers higher than a colonel.] But I was the only Jew taking part in the plot. Yet, most of us were military servicemen. However, the authorities uncovered the plot. Thus, I received my second sentence. Yet, they didn’t dare to sentence me. They didn’t even call me as a prosecutor’s witness. Because something happened before that.

I had to go to Sofia to collect materials for a report to be used in the education of welders throughout the country. I went to the welding institute, but they came and took me straight to the central prison. General Spassov from the Ministry of Internal Affairs awaited me there. He was assigned the investigation on the ‘Gorunya’ plot. He asked me, ‘Why did you take part?’ And I said, ‘The world was created to be changed.’ I wasn’t scared. I had already become inured to everything. ‘What? Don’t you quote Marx on me!’ And I said, ‘Why shouldn’t I quote him? He is your guiding light!’ They kept me there a day and a half... But I told them nothing. In the end, Todor Zhivkov said that he wouldn’t sentence all participants in the plot. In order to avoid news of the incident spreading around, they sentenced only the leader of the group in Ruse – Avram Chernev and lieutenant-colonel Blagoy Mavrodiev. Both have already passed away. We, the other participants, were not harmed, because that would have meant a big trial in court. But I was under surveillance for 27 years.

Although I took part in the illegal plot against Todor Zhivkov, I definitely think that nothing positive came out of the changes after 10th November 1989 24. Yes, I was against Todor Zhivkov, but he was a man who valued Bulgaria. And the people who have come after him do not value Bulgaria at all. They would sell even their mothers, if they had the chance. They are selling their country. These are people, who... I have always said that, I can also give you something I wrote: ‘Bulgarians, preserve your land!’ I have a whole article, which has been reprinted four times now. I published it in the local paper Utro [Morning] in Ruse.

Of course, I have received money from Switzerland. What’s more, we really depend on them, because my sons in Bulgaria were unemployed, although one was an engineer and the other a philologist. I couldn’t support them with my pension. And they had to emigrate in order to find work, although they both have university education. We keep in touch with our relatives in Israel – by phone or by letters.

Glossary

A nagyszülők

Az apai nagyapám, Fogler Gusztáv [szül. 1867-ben] Lengyelországból, Krakkóból került Magyarországra, és Kiskőrösön kapott munkát. Hogy pontosan hány éves korában jött Magyarországra, azt sajnos nem tudom. Kiskőrösön a hitközségnek a házenje [jiddis: ’kántor’] volt [Kiskőrös járásszékhely nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. 1910-ben 11 600 fő, az 1920-as népszámlálás szerint 12 700 főnyi lakosa volt. A lakosok a következőképpen oszlottak meg vallásfelekezet szerint: több mint háromnegyed részük – 77% – ágostai evangélikus volt (szlovákok több évszázaddal korábban végrehajtott nagyarányú betelepítése következtében), 15%-uk római katolikus, 3%-uk református és 4, ill. tíz esztendővel később 5%-uk izraelita. – A szerk.]. Innen datálódik a családban a kántorság és a jó hang. Én is örököltem a nagyapámnak a jó hangját. Különösen gyermekkoromban csodálatos szopránom volt, és a nagyünnepekkor a templomban is énekeltem. A nagyanyám olasz, Bondi Fáninak hívtak. Nem jól beszélt magyarul, még belekeverte főleg a jiddist, de az olaszból is hozott magával. Olasz volt az anyanyelve, de a jiddist azt beszélte, mert nagyapámmal jiddisül beszélt. A nagyapám tudott magyarul is, nagyon szépen beszélt magyarul. A Bondi nagymama kedves volt, és imádta az unokákat. Amikor az unokák jöttek, őneki mindig volt eltéve süteménye. A nagyszüleim a templomudvarban szolgálati lakásban laktak, mivel a nagyapa a hitközség alkalmazottja volt, és ott az udvarban voltak lakások meg a mikve is. A kántor énekelt a templomban, és csinálta a britet [lásd: körülmetélés]. A nagymama 1928 körül meghalt, mert cukorbeteg volt. A nagypapa 1938-ban újra megházasodott. Budapestről javasoltak neki asszonyt [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. És még 70 éves korában is aktívan énekelt a templomban. Csak az utolsó években már nem volt aktív. Bőven 70 éves kora után vitték ki Auschwitzba a többi kiskőrösiekkel együtt.

Az anyai nagyapám, Eckstein Jakab Óbecsén [Óbecse – járásszékhely nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 19 400 főnyi lakossal 1910-ben. – A szerk.] volt rabbi, onnan hívták meg Csepelre [Csepel nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1910-ben 9400, 1920-ban közel 14 000, 1930-ban már közel 23 000 főnyi lakossal. – A szerk.] sac-macnak. Ez azt jelenti, hogy a hitközség dolgait vezette, a nyilvántartásokat, ő csinálta az esküvőket [lásd: házasság, esküvői szertartás], a sakteri feladatokat is ellátta, eljárt a vágóhídra, és elvégezte a teendőket – mert volt kóser mészárszék Csepelen is –, és eljárt az iskolákba hébert tanítani.

A csepeli hitközség ortodox volt, de nem volt annyira vallásos, mint a kiskőrösi. Például Csepelen nem volt héder, és nem volt hétköznap ima sem. A hétköznapi imákat nagyapám egyedül végezte el otthon. Csepelen nem volt mikve sem, nagyapám Budapestre járt be pénteken. Ott is érte a halál is, szívszélhűdést kapott és meghalt 1942-ben. Nagyapám, amint a képeken is látszik, szakállas volt és biberkalapban járt. A nagymamának is volt sájtlija.

A nagymama egy csodálatos ember volt. Nagy háztartást vezetett, mert nyolc gyerekük volt, és segítsége nem volt neki. Két és fél szobában laktak tízen. Volt két nagyobb szoba, és volt egy kisebb szoba, és volt egy külön épületben konyha. Volt egy vendégszoba is, egy ún. tisztaszoba, mert sok látogatója volt a nagyapámnak, mert hivatalos dolgokat is intézett. Oda vendégek mehettek csak be. Elég nagy udvaruk volt, és a templom is ott volt az udvarban.

A szüleim

Édesapámék öten voltak testvérek, és az első három gyerek még Krakkóban született, de édesapám, Fogler Emánuel már itt, Magyarországon 1895-ben.

Pontosan nem tudom, hogy találkoztak a szüleim, de biztos, hogy sadhenolás [lásd: házasságközvetítő, sadhen] által. Másképp nem volt nálunk annak idején, csak sadhenolás által. A szerelem később fejlődött ki. Hát olyan szerelemmel, mint amit az én szüleimnél láttam, életemben én még nem találkoztam! A szüleim 1920-ban házasodtak, és én 1921-ben születtem, én voltam az elsőszülött. Utánam jött az Imre, még egy év se volt közöttünk. Magda jött 1924-ben, utána a Rózsi 1925-ben. Rózsit mi Babinak hívtuk.

Volt egy üzletünk, bőrkereskedésünk. Apámnak nem volt segédje, de természetesen mikor már nagyobbak lettünk, akkor segítettünk, ahogy csak tudtunk. Megtanultuk, hogyan kell kiszabni a cipő alsó részét stb., mert a bőrkereskedő nemcsak eladott egy darab bőrt, hanem ki is szabta. Én az egyik vevőnknél a cipőfelsőrész-készítést is megtanultam. A bolt nem volt nyitva vasárnap, szombaton se volt nyitva, de szombat este már nyitva volt. Amikor hazaértünk a templomból, akkor kinyitották az üzletet, és addig volt nyitva, ameddig volt vevő. A szüleim foglalkoztak ponyvaeladással, édesapám elvállalta egy bizonyos budapesti cégtől, és én már egész kis koromban vittem a biciklin a ponyvát Akasztóra meg a többi vidékekre, ahol értékesíteni tudtuk.

Édesanyám, Eckstein Jolán fűzőkészítő volt. Otthon dolgozott, és sok vendége volt, akinek készített. Házhoz jöttek, ott próbáltak a vevők. A mama mindig varrt, még vasárnap is. Mivel anyukám dolgozott, és négy gyerek volt, hát valakinek el kellett látni a házimunkát is, és akkor bentlakó cseléd volt. Ezek a cselédek falusi lányok voltak a környező falukból. Nem volt állandó cselédünk, csak időszakonként egy-két hónapig. A szolgálóknak csinálni kellett a takarítást, a főzésnél segédkezni, a mosásnál segédkezni, és addig az édesanyám tudott dolgozni a szakmájában.

Az édesapám nagyon vallásos volt, és az édesanyám is parókát viselt. Volt alatta valami rövid haja, de parókában járt. Amikor a paróka nem volt rajta, akkor fejkendővel be volt takarva a feje. Otthon általában kendőben járt, ha valahova elmentek vagy látogatóba, akkor a parókát vette föl. A papának pajesza is volt, de ilyen rövid, pakumpaknak [Pakombart – pofaszakáll, oldalszakáll; német – A szerk.] mondták. Razollal [Maró folyadék, amelyet borotválkozáshoz használtak régen. Az arcra kenve leszedi a szőrt, amit aztán le lehet törölni. A hagyomány szerint az ortodox zsidó férfiaknak szakálluk van, mivel sem késsel, sem pengével nem szabad az arcot érinteni. Azok az ortodoxok, akik mégis szerettek volna borotválkozni, a razollal kerülték meg a tiltást. – A szerk.] borotválta (én is azzal borotválkoztam egy ideig). Hetente egyszer csinálták, főleg pénteken voltak megborotválva. Hajadonfőtt soha nem járt. Mi se jártunk hajadonfőtt. Amikor az utcára ment, nem a kipa volt rajta, hanem kalap.

Édesapám naponta kétszer járt a templomba, a reggeli és az esti imára, szombaton három alkalommal. A reggeli imádság után általában bement egy kupicára a nagyapámhoz. Mi,  gyerekek az iskolából is sokszor bementünk, mert az iskolaudvarban laktak. [Ott volt a templom és a hitközségi alkalmazottak lakásai is. – A szerk.] Édesapám tanulni is járt. Voltak ilyen megállapított idők, amikor a rabbi vagy a veje tartottak a bész-medresben, a nagytemplomban órákat [A bész-medres fióktemplom. Tévedésből említett nagytemplomot kistemplom helyett. – A szerk.] Nem mindenki járt el oda, csak inkább a vallásosabbak és akik egy kicsit jobban ismerték már a Talmudot. A 13 éves fiúk fölkészítése is a bész-medresben történt.

Gyerekkor

A nagytemplomot nem használták minden nap, csak szombaton és az ünnepekkor. Volt egy kistemplom is, ott volt a reggeli ima meg az esti ima, és ott voltak a tanulók is. A templomban megvolt az ülése mindenkinek, amiért egyszer egy évben fizetni is kellett, az ülésen még a név is rajta volt.

Voltak előadások, drósék is, szombat délután főleg. A harmadik étkezésnél tartották, egészen a sötétedésig ott voltak. Annak különös hangulata volt. A régi rabbi, erre még emlékszem gyerekkoromból, a drósét jiddisül és héberül mondta. De a veje, pedig az is jesivát járt, már magyarul mondta. Kiskőrösön olyan 150-en voltak, akik állandó jelleggel jártak templomba és előadásokra [Az 1920–1930-as években 500­–600 fő között mozgott a község izraelita vallású lakosainak száma. – A szerk.], és akik tudással rendelkező emberek voltak, és állandóan jártak tanulni, azok voltak körülbelül olyan tízen-tizenöten.

Kiskőrösön mindig voltak más városokból bóherok, akik tanultak és „napokat ettek”. [A jesivában tanulók minden nap más-más családhoz mentek ebédelni, amit a családok szívesen vettek, mert ún. micve, jótétemény volt. – A szerk.]. Itt nem volt jesiva, hanem tanulócsoportok, amelyek a jesivákhoz hasonlóan foglalkoztak az anyaggal. Nálunk is voltak bóherek, általában egy egész zmanra [héber: ’jesivai félév’], akik napokat ettek. Én is ettem napokat, amikor Makón és Pakson voltam [jesivában]. Makón például úgy volt, hogy a rokonok osztották be a napokat, és így egyúttal a rokoni kapcsolatok is megvoltak.

Aztán mindig jöttek idegenek is sábeszre Kiskőrösre. Ezek az ima alatt egy padban ültek, és volt olyan, hogy szinte veszekedtek az emberek, hogy ki vigye el vacsorára ezeket a vendégeket – mert az egy dicséretes dolog volt [azaz micve]. És volt egy hely a hitközségben, ahol ezek megpihenhettek, egy szoba, ahol egy-két napot aludhattak. Nálunk otthon sohasem annyi volt főzve, hogy éppen csak a család tagjai tudtak volna vacsorázni, mindig számított a család arra, hogy vendég jön.

Péntekenként el kellett menni a mikvébe a nőknek is. Délután a férfiaké volt, este a nőké, de volt hétköznap is ott szolgáltatás. A péntek este csodálatos dolog volt. Nagy szeretettel gondolok rá vissza. Anyukám gyújtotta meg a gyertyát [lásd: gyertyagyújtás; szombat], és mondta el az áldást rájuk. Két gyertyatartó volt direkt erre a célra, másra nem használtuk. Rengeteg dal, ún. zmiresz [jiddis: ’zsoltár’] volt a péntek esti vacsoránál. Vacsora előtt a lányok édesapánkkal eltáncolták a Sálom Alékhemet. Nem tudom, a nagyapa családjában is táncoltak-e, de azt hiszem, sok mindent onnan, a kántor nagyapától hozott az édesapám.

Az édesanyám csinálta a barheszt, és a pék megsütötte. Elvittük, akárcsak a sóletet, ami a pénteki kemence melegében főtt meg. A sóletet előre elkészítették, lekötötték papírral, és úgy vitték el. Volt ilyen papírcédula számmal, amit ráragasztottak a barheszra és a sólet tetejére is, hogy lehessen tudni, kié. Kenyeret is csinált az édesanyám, és azt is a péknél sütöttük ki. A kenyérért általában a gyerekek mentek, a kalácsért is, de ahhoz nem szabadott hozzányúlni természetesen. A sóletet szombaton a 13 éven aluli gyerekek – mert azoknak még szabad volt vinni – vitték haza általában [lásd: szombati munkavégzés tilalma; bár micvá]. Hogyha nem, akkor a keresztények közül valaki, akik a tüzet is kezelték otthon, meg a villanyt fölgyújtották [lásd: sábesz gój].

Péntek este húsleves volt, halétel és utána a paradicsomszósz. A hal volt az előétel, kocsonyás hal, előre elkészített külön tányérokon, és mindenki kapott egy tányért. A halkocsonya az egy különleges finomság volt. A levesben volt leveshús, a leveshúsra paradicsomszószt öntöttek. Utóétel is előfordult, sütemény, ami direkt a sábesz tiszteletére lett elkészítve. Anyukám híres volt a sütés-főzés területén. Sokan eljártak hozzá tanulni. Ő a csepeli nagymamától tanulta.

A libákat legtöbbször a piacon vettük. Élve vettük a libát, és mi vittük el levágatni a sakterhoz, és megvizsgálni a begyét. Ezt a rabbi csinálta. Az aprójószágot nem kellett elvinni, csak ha felmerült, hogy talán nem kóser [A vallásban a húsevéssel kapcsolatban háromféle tilalom van: a tisztátalan állatokra vonatkozó tilalom (ilyenek húsát tilos fogyasztani); a tiszta, azaz fogyasztásra alkalmas állatok húsát nem szabad elfogyasztani, ha elhullottak vagy nem szabályszerűen, a törvények betartásával vágták le őket (ezt „dögnek” hívják); és nem fogyasztható az olyan állatok húsa sem, amelyek tisztának számítanak, szabályszerűen is vágták le őket, de testükben bizonyos betegséget vagy sérülést találtak (ez a tréfli). A vonatkozó törvények bonyolultak, a kóserség kérdéseiben csak a rabbi dönthet. A sakter az ő közvetlen felügyelete alatt dolgozik. – A szerk.]. De a libát, kacsát mindig el kellett vinni.

Kiskőrösön két sakter is volt, mert sok zsidó élt ott, 350 tagja volt a hitközségnek. Volt egy vágóhíd, ahova az aprójószágot vitték, a nagy jószágokat pedig a városi vágóhídon vágták le, ott volt elkülönített rész. A hentesek nem voltak mind zsidók, sőt csak egy zsidó volt, de azért az árudáikban kósert is árultak.

Anyukám csinálta a befőzést. Például a lekvárfőzés az külön tradíciószerű valami volt. Mindenkinek kellett segíteni, a fiúknak is. Én egyébként nagyon odavoltam a konyháért, jobban, mint a lányok.

Egy nádtetős, vályogfalú házban laktunk. Ilyen hosszú ház volt, és egymás után voltak a szobák. A nagyszobában – így nevezték a szülőknek a szobáját – padló volt vastag deszkából. Volt benne két ágy és egy dívány, azon aludtam én mint elsőszülött fiú. Én alhattam csak ővelük. Ott sosem fűtöttünk, ott csak aludtunk. Aztán volt az ún. előszoba, ahol a húgaim aludtak. Ott voltunk a legtöbbet, ott is ettünk. És volt a konyha. Volt ülőkádunk, a konyhában állítottuk fel, és abban melegítettünk vizet egyszer egy héten. Ezenkívül a mikvébe eljártunk, ott lehetett fürödni is pénteken. Volt egy pumpás kút az udvaron, és a ház előtt a kerítésen kívül egy gémeskút. Eleinte petróleumlámpával világítottunk, később villannyal. Hogy mikor vezették be a villanyt, nem tudom pontosan, de már nagyobbak voltunk. A házhoz volt kert, amiben minden zöldséget megtermeltünk. Meg virágoskert is volt, és volt szőlőlugas az udvaron. Volt egy nagy kamra is, fából volt és cseréptetős, ahogy emlékszem, ahol üstház volt, és ott csináltuk a mosást –, különösen télen, amikor nem lehetett az udvaron mosni. Nagymosásra hívtunk mosóasszonyt, azok mostak együtt az anyukámmal.

Gyerekkorunkban úgy volt, hogy a csepeli nagyapánk egy bizonyos időben, egyszer vagy kétszer egy évben lejött Kiskőrösre, és hozta a gyerekeknek való ruhát. Ez nálunk tradíció volt. Egy rend ruhát hozott. Volt azon kívül is ruhánk, de általában az új öltözékek ebből voltak. Nálunk nagy ünnep volt, amikor jött a nagyapánk látogatóba. Nemcsak azért, mert hozott ruhát, de hozott mást is, édességeket, egyebet, hogy örömet okozzon az unokáknak.

Különösebb könyvtárra nem emlékszem, hogy lett volna otthon. Megvoltak a héber könyveink, imakönyveink, az ünnepek imakönyvei, a szombatok imakönyvei. A kiskőrösi üzleti újságok az üzletbe jártak. Később, mikor kiolvasták őket, akkor hazakerültek, bele-beleolvastunk, de nem voltunk úgy különösebb újságolvasók.

A szüleim néha felmentek Pestre, és akkor színházba is mentek – ami nem nagyon volt megengedett. Tehát vallásosnak vallásosak voltak, de nem voltak bigottak. Bizonyos szempontból nagyon is modernek voltak. És érdekes módon, velünk nem közölték, hogy mi megyünk fel Pestre, és megyünk színházba vagy operába.

Kiskőrösön jártam iskolába, ott volt zsidó iskola. Csak egy osztályterem volt, ott volt az összes osztály. Általában vidéken ez bevett szokás volt, különösen ahol kisebb létszámúak voltak, hogy együtt volt az összes osztály. Ülés szerint voltak az osztályok, és amikor egy osztállyal foglalkozott a tanító, akkor a másik házi feladatot készített és így tovább. Be voltak osztva. Fiúk és lányok külön voltak, külön oszlopokban voltak. Két osztály volt, az egyikben voltak az alsósok, a másikban a felsősök. A lánytestvéreim is polgári iskolába jártak, mint mi, fiúk is. Elvégezték a négy osztályt, és utána a szakmát édesanyánktól tanulták, segítettek neki. Szabadidejükben eljártak egy zsidó házhoz, ahol a fiatalok összejöttek és kulturális életet éltek, meg sportokat űztek.

Kiskőrös ortodox község volt, mindnyájunknak volt pajesze, betűrtük a fülünk mögé. Később aztán, mikor a jesivába kerültünk, akkor már lent viseltük a pajeszt. Jófejű gyereknek számítottam, soha nem készítettem úgymond házi feladatot. Ami magyarázatot az osztályban megkaptunk, az volt a tudásom. A rendes iskola az nekünk újdonság volt, mert egész más módszerekkel tanultunk és egész mást [mint a héderben].

Délelőtt voltunk az iskolai tanításon, és mi maradtunk este 6 óráig a melámednél, aki az alef-bészre [héber abc] tanított bennünket, és a Tórának a Rasi-féle magyarázatát is megtanultuk. A héder egy külön helyiség volt az ún. kistemplom mellett, és természetesen csak fiúk jártak oda. Mi már az általános iskola előtt, tehát 3 éves korunkban kerültünk a melámedhoz. Először úgy tanultunk olvasni, hogy nem tudtuk a szavak jelentését. Aztán amikor már a Tórát tanultuk, akkor már fordítottunk is jiddisre.

A jiddis nyelvvel először a héderben találkoztunk. Otthon nem beszéltünk mi jiddisül, magyarul beszéltünk. A családok általában magyarul beszéltek, de ha olyan probléma merült fel, ami a vallással kapcsolatos, azt jiddisül lehetett megbeszélni. Különösen azok, akik tovább tanultak, azok például a levelezést is jiddisül folytatták, mint én is. Így hát a nyelvet, amit a melámed tanított, nem nagyon értették a gyerek, csak úgy, ha magyarul is elmagyarázta, hogy mit mondott.

A héderben nem lehetett nem tanulni, mert fegyelem, csend volt az órákon, és elég érdekesen adta elő az anyagot. A kis hároméves gyerekeknek sem volt szabad felállni, beszélgetni, a fegyelemnek meg kellett lenni. Meg is volt. Ez olyan természetes dolog volt, szívesen csináltuk, mindenki várta már, mielőtt még három éves lett, hogy végre oda kerülhessen. Azért, mert ilyen híre volt a hédernek, és hogy azt meg kell tanulni, és mindenkinek kötelessége. És szívesen jártak oda a gyerekek, mert különösen dallamosan énekelte [azaz lejnolta] a Tórát. Engem nagyon érdekelt, amit ott tanultunk, és meg is tanultam jól.

Héderbe kb. 12 éves korig kellett járni, mert a felkészülés a bár micvóra a héderben történt. Ott tanultuk meg a drósét, amit előadtunk. A bár micvó nem a templomban volt, hanem otthon. A templomban csak az volt, hogy első alkalommal hívták föl a bár micvót a Tórához. Először a templomban elvégeztük a dolgunkat, ez jó déltájig tartott. Ezután volt ebéd, amin a család vett részt, és utána jöttek a vendégek. Sátrakat emeltünk, nálunk is volt az udvaron sátor, ahova eljöttek a vendégek, majdnem az egész kile [hitközség] ott volt. Három hosszú asztal volt. Én az asztalfőn odaálltam, nagy büszkén elmondtam a drósémat. A bár micvó sokszor tudományos dolgokat feszegetett, saját gondolatát vetette föl. Aztán a bár micvó megkapta az új ruháját, az már hosszúnadrág volt, meg ilyen dolgokat, de az ajándékozás nem volt divat.

Volt mozi Kiskőrösön, ahova mi nem nagyon mentünk, mert nem zsidó gyerekeknek való a mozi. A szüleim nem tiltottak, csak természetes volt, hogy az nem nekünk való szórakozás. Valahogy így alakították ki az életet. A Szarvasban volt a mozi, minden kulturális esemény ott volt, ott voltak a cigányzeneestek. A Szarvasban étterem is volt, meg szálloda is volt. Abban az épületben voltak az üzlethelyiségek, és a legutolsó üzlethelyiség édesapámnak az üzlete volt, a bőrkereskedés.

Aztán volt az ún. majoros ház, ahol volt színházterem, ott színházi előadásokat szerveztek, ahol csak zsidók voltak. Azt olyankor kibérelték, és előtte megtanulták a színdarabot, amit el akartak játszani, és ott eljátszották. Utána volt zene, és akkor táncoltak a fiatalok egymással. Jiddis darabok voltak, de nem jiddisül adták elő, hanem magyarul.

Az iskolai szünidőket Csepelen töltöttük a nagyszüleimnél. Sok unoka volt, mert nyolc gyermekük volt. A többi unokatestvér is általában Csepelen nyaralt. A nagynénik, akik még otthon laktak, foglalkoztak velünk, és sok szeretetet láttunk ott. Ott ébredtünk, ott ettünk, ott játszottuk végig a napot. És később, amikor már idősebbek lettünk, ott is tanultunk, mert a csepeli nagypapánk nagyon sokat magyarázott nekünk. Volt egy külön szobája, ahol például a késeit élesítette, amivel végezte a sakteri munkát. És odahívott közben és kérdezett, mondott érdekes dolgokat, amit később azután tapasztalatból például a jesivában nagyon jól tudtunk hasznosítani. És a lányoknak is ott kellett lenni ezeken a megbeszéléseken.

Az ötödik elemi után elkerültem a polgáriba második osztályba különbözeti vizsgával. Azért csak ötödik után, mert nem voltam biztos még benne, hogy mehetek, mert a polgári iskola már pénzbe került. Az öcsém már a negyedik osztály után került a polgári iskolába. Zsidó fiúk kevesen jártunk egy-egy osztályba, mert nem akarták a szülők, hogy polgáriba járjanak a gyerekek. Az én szüleim azt akarták, hogy rendelkezzünk bizonyos képzettséggel. A testvéreim is jártak polgáriba, az unokatestvéreim is, mindenki járt. Mondom, már inkább a felvilágosultak közé tartoztak, annak dacára, hogy vallásosak voltak. Szombaton a zsidó fiúknak nem kellett iskolába menni. Ilyen engedményt kaptak. A polgáriban nem használtuk a kipát. Azt hiszem, hogy kötelező volt fedetlen fővel lenni. A szüleink is levették a hivatalokban a sapkájukat.

Én egy olyan társaságba kerültem, akik birkózók. Kijártam gyakorlatra, titokban. És mikor végeztünk a tanfolyammal, akkor volt ilyen vizsgaszerű dolog, ahol fel is léptünk. Egy kicsit föl voltak háborodva a szülők, mikor ezt megtudták. Ellenezték, egy zsidó fiú birkózni menjen a többiekkel. Mert keresztényekkel birkóztunk. Volt még egy zsidó fiú, azzal mentem el oda.

Jesivába a polgári iskola után jártam. Ezt főleg apukám akarta, de anyukám is egyetértett vele. Már részt vettem ezekben a Talmud Tórákban, ahol ilyen jesiva-előkészítés folyt. Mellettünk volt Soltvadkert, ott volt jesiva, én ott tanultam az első évben. Ott volt rabbi, aki foglalkozott a bóherokkal. A jesivába olyan húszan-huszonöten jártunk. Soltvadkerten körülbelül két nagy könyvet tanultunk meg a Talmudból, az egyik volt a „Bécá”, a másik könyv – azt hiszem – érdekes módon a „Nidá”. Körülbelül egy zman alatt egy ilyen könyvet végigtanultunk. Én kívülről megtanultam, nagyon jó felfogásom volt. Soltvadkerten nem voltam albérletben, mert ott laktak az unokatestvéreim, édesapám testvére, és én ott laktam náluk. Elég messze volt a jesiva. Ott már volt antiszemitizmus, voltak verekedések; megvártak bennünket a tanulás után, és megdobáltak kővel meg ilyesmi. A bóherek nem jártak kaftánban, hanem rendesen öltözve. 14–15 éves voltam, mikor oda kerültem. Én simis [simléderes] sapkában jártam, és általában a pajeszom fel volt téve, hogy ne nagyon legyen nyilvános. De nem ettem minden nap ott az unokatestvéreknél, csak bizonyos napokon. Azt hiszem, hogy péntek–szombat volt az ő napjuk. Vacsoráról saját magunk gondoskodtunk. Volt pénzünk, a szülők adtak. Elmentünk a fűszereshez, és megvettük a margarint vagy valamit, ami nem volt kétséges a kóserság szempontjából. Nem kóser üzletben vásároltunk, hanem a fűszeresnél, ott volt mindenféle, amit el tudtunk készíteni.

Két zmant töltöttem Soltvadkerten, és utána két zmant Pakson. Ott a testvérem is velem volt. Neki az volt az első éve a jesivában. Pakson albérletben laktunk együtt. Ott volt, akik kiadtak a bóheroknak szobát. Imre csak két zmant volt jesivában Pakson, utána elment egy zsidó kertgazdaságba Kiskőrösön, és kitanulta a kertészetet.

Paks után két zmant töltöttem el Makón. Volt egy kis lámpánk, ilyen viharlámpaszerű, és a naposok be voltak osztva, hogy ki mikor ment végig a városon reggel, amikor virradt, télen-nyáron egyaránt, és felébresztettünk mindenkit. Végigmentünk, ahol bóherek laktak, kétszer-háromszor elénekeltük a dalt, a bóherok fölkeltek, elmentek a mikvébe, hideg vízben megmártóztak, és megkezdődött a tanulás a bész-medresben. Olyan másfél-két óra után reggeliztünk, és akkor folytattuk a tanulást délig. Akkor elmentünk napokat enni, aztán folytattuk tovább a tanulást, és ez így ment estig.

A jesivának volt sásza [A sász a „sisá sedárim”, azaz hat rend rövidített formája, és a Misna hat részére utal. – A szerk.] az azt jelentette, hogy megvolt a Talmud 36 könyve, amiből lehetett tanulni. [A Talmud 63 kötetből áll. – A szerk.] És voltak kivonatok, amiket mindenkinek a rendelkezésére bocsátottak. Mindenkinek ugyanazt a témát kellett tanulnia. Egymagunkban vagy csoportosan is tanulhattunk.

Voltak hazer bóherek, akik már képzettebbek voltak, és régebben folytatták ezeket a tanulmányokat. Ők foglalkoztak természetesen a legfiatalabbakkal. Később mindenki önállósult, és csinálta a dolgokat. Volt ros jesiva [A jesiva vezetője. Itt: az idősebb és a tanulmányaikban már előrehaladt bóherek. – A szerk.] is Makón.  A második zmanban én is a ros jesivák közé tartoztam. Azok gondoskodtak róla, hogy rendben menjen minden, ha előfordult, hogy kellett bírósági ülést tartani. Nem volt bizonyítványuk, hogy ők ros jesivák, de a többiek hozzájuk mentek, ha problémájuk volt, nézeteltérés, hogy döntsék el ők.

A makói jesivára emlékszem a legszívesebben vissza. Ott sokkal magasabb szinten foglalkozott a tanítványokkal, mint a többiek. Paks már nem volt olyan magas vallási fokon, mint a makói. Makó sokkal vallásosabb volt, ott volt két hitközség, ott volt neológ hitközség is. És az én rokonaim a vallásosabbakhoz tartoztak, bár az egyik pék volt, a másik hagymakereskedő. Édesanyám rokonságából származott a makói rokon.

1938-ban abbahagytam a jesivát, eltelt az idő, mással kellett foglalkozni. Egyrészt a szüleim segítése, az üzleti életbe való bekapcsolódás. 1939-ben kimentem Palesztinába. A szüleim eladtak egy ingatlant, hogy be tudjuk fizetni az Agudat Izraelt. És úgy kerültem ki. Az édesanyám biztos volt benne, hogyha én oda kimegyek, az a családi élet és szeretet, ami volt a családunkban [Akkoriban már több rokonuk tartózkodott Palesztinában. – A szerk.], akkor az én életem biztosítva van. Sőt, megbízást is kaptam, hogy majd én gondoskodjak róla, hogy a családunk többi tagja is kikerüljön. Sajnos, erre már nem kerülhetett sor.

A háború alatt

A szüleimet és a testvéreimet 1944-ben Kiskőrösön összeszedték, és Auschwitzba vitték [Braham írja a következőket: „Kiskőrösnek 1941-ben 509 fős zsidó lakossága volt (3,9 százalék). Röviddel a német megszállás után 22 helyi zsidót a topolyai internálótáborba vittek. A gettóban, melyet április vége körül alakítottak ki a zsinagógában és környékén, 582 zsidó élt, beleértve a környező falvakból behozottakat.” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, II. Budapest, Gondolat, é. n. /1988/, 48. oldal.) A gettó lakosságát június 21-én áttelepítették Kecskemétre, egy, a bevagonírozás központjaként szolgáló üzemen kívüli gyárépületbe, ahonnan két transzportban deportálták az ott összegyűjtött embereket június 27-én, ill. 29-én. – A szerk.]. Egyik rokonunk, akivel együtt voltak, az mesélte, hogy ahogy megérkeztek Auschwitzba, édesapám és nagyapám mindjárt ment a kemencébe. A lányok az édesanyámmal pedig munkára, Németországba. Velük voltak az unokatestvéreim is, Beck Judit és Edit, akik szintén Kiskőrösön éltek. Az úton gyakorlattá vált, hogy aki nem bírt tovább menni, azt ott, a helyszínen lelőtték az őrök. Editnek levált a cipőtalpa és leült, a testvére, természetesen vele maradt. Őket mindenki szeme láttára lelőtték. Akkor elhatározták anyukámék, hogy megszöknek. Meg is szöktek. Azóta nincs róluk hír.

A testvéremet Imrét elhurcoltak munkaszolgálatra. Volt Ausztriában, és onnan is megszökött, és a már felszabadított Magyarországra jött haza. Kiskőrösre került, egy darabig borkereskedéssel foglalkozott, később egy benzinkút kezelését vállalta. 1946-ban kiment Izraelbe [Palesztinába], „az álmai országába”, ahogy nekem írta, de már hamarabb itthon volt, mint én, mert csalódott.

Édesanyámék nyolcan voltak testvérek. [Itt most csak arról a kettőről lesz szó, akikkel Faludi József szorosabb kapcsolatban volt, mert náluk dolgozott, amikor kiment Palesztinába. – A szerk.] Az egyik testvére volt a Rózsi. Rózsi kitanulta a nőiruha-szabóságot. Később külön is költözött a szülőktől, és volt egy varrodája. Férjhez ment egy Brüll Zoli nevű emberhez, és volt Csepelen egy nagyon elegáns ruhaszalonja. 1936-ban kimentek Izraelbe. Nem voltak cionisták, csak élni akartak. Szépen meg tudtak volna élni a csepeli szalonjukból, de aztán lehetetlenné tették számukra.

A Rózsinak volt egy testvére, a René, akivel szinte mindenhol együtt voltak, együtt is laktak, mielőtt a René alijázott [lásd: alijázás]. Ő előbb került ki, mint a Rózsiék. Ő intézte el az Izraelbe való kijutásokat a Rózsiéknak, mert őneki voltak cionista összeköttetései is.

Rózsiék Tel-Avivba kerültek, és ott megnyitották a „Salon Rachel”-t. Itt dolgoztam én is, amikor 1939-ben kikerültem. Rózsi volt a szalon vezetője, a férje volt a szabász. Először egy kétszobás lakásuk volt, aztán béreltek egy háromszobásat, akkor már több gépet tudtak venni, több alkalmazottat tartottak. A műhelyben mind magyarok voltak, magyarul beszéltek, de megtanultak héberül. René kitanulta a művirágkészítést, és a Rózsiék termékeikre készített művirágot – később ő is létesített ruhaüzemet. A ruhaszalon sikeres volt, még külföldre is szállítottak. Renének sok külföldi kapcsolata volt. Beszélt franciául, angolul és még két vagy három nyelvet, úgyhogy ő ment és vitte magával a mintakollekciót egy kofferban, és annak alapján megrendeléseket gyűjtött be.

Mikor kimentünk, az angolok elfogtak minket a Dardanelláknál, és ők vittek be bennünket Palesztinába. Két helyre vittek internálótáborba, és fél évig bezárva tartottak minket. Utána kaptunk igazolványt, amivel palesztin területre mehettünk.

Először elkerültem a Rózsi szalonjába, a „Salon Rachel”-be. Ott tanultam meg a nőiruhakonfekció-készítést. A szabást nem tanultam meg, de a varrás minden részét csináltam, sőt a vasalást is. Fiú csak én voltam ott egyedül.

A Brüll Zoli meg a Rózsi nem voltak soha vallásosak. A háztartásuk kóser volt, mert különben én nem étkeztem volna. Volt háztartási alkalmazottjuk is, aki mindent csinált, amit a konyhában kellett. A takarítást általában mi magunk csináltuk, különösen a műhely részét, rendet is tartottunk.

1942-ben elkerültem a nagynénéméktől, hogy úgy mondjam, önállósítottam magam, mert nekem pénzjuttatás ott nem volt, csak eltartás mint családtagnak. Akkor kitanultam a férfiszabóságot. Megismertem egy bécsi fiút, azzal közösen vettünk ki albérletet Tel-Avivban, és ott éltem egy jó darabig. A német fiúval németül beszéltünk, nem héberül. És volt más német társaságom is. Az angol nyelvet magánúton tanultam kint. Itthon is tanultam egy kicsit, mielőtt kimentem, de rájöttem, hogy nem ért semmit.

Amikor eljöttem a nagynénémtől, egy haladó szervezettel kerültem kapcsolatba, és ott megismerkedtem egy magyarral, Bug Ferencnek hívták, szabó volt, hozzá, a szabóságába kerültem dolgozni mint segéd. Ez a szervezet a kommunista pártnak a tömegszervezete volt. A kommunista pártba úgy lehetett bekerülni, hogy előzőleg ebbe a tömegszervezetbe lépett be az ember. A tömegszervezetet nem hívták sehogy, volt egy klubhelyiség, ahova elmehettek a szimpatizánsok, és kapcsolatba kerültek a párttal ilyenformán. Szemináriumokba, ilyenekbe jártak, és később azután tagjelöltként bekerülhettek a pártba. Én 1943-ban lettem az Izraeli Kommunista Pártnak a tagjelöltje. Ebben a tömegszervezetben ismerkedtem meg tulajdonképpen a jemenita feleségemmel is, Mazallal. Mazal Zarum már Jeruzsálemben született, a nagyszülei vándoroltak be Jemenből Palesztinába. Én 1943-ban lettem az Izraeli Kommunista Pártnak a tagjelöltje. Akkor eljártam már taggyűlésekre, pártmunkát végeztem, a békekötés-szervezés, ez volt a feladatunk. Elmentünk gyűlésekre, ahol elszívtuk a békepipát az arabokkal. Arab tagjai is voltak a kommunista pártnak. Amikor az arabok között voltam, és pártmunkát végeztem, megtanultam a nyelvüket, de írni nem tudok arabul.

És ennek a baloldali szervezetnek a hatására elhagytam a vallást. Nem ment azért ez egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. Még el-eljártam nagyünnepeken templomba, de a péntektartások már megszűntek. Volt nekem egy ilyen tartóm, egy bársony, amit még otthonról hoztam magammal, abban benne volt tálesz és a tfilin és a többi dolgok, azt is elhagytam magamtól. Akkor szűnt meg a kóserség is, bár a kóserséget a nagynénémék se tartottak már be olyan szigorúan.

Később megismerkedtem egy férfival, akinek a családja bőrdíszműves volt, és átkerültem őhozzájuk, és kitanultam a bőrdíszműves szakmát. Aztán lett saját bőrdíszműves műhelyem is, amikor már Mazallal együtt voltam.

A háború után

1946-ban nősültem meg. Mazal egyáltalán nem volt vallásos, de rabbinál esküdtünk szabályosan. Mazal szülei nem voltak ott, mi a családtól teljesen függetlenül házasodtunk össze. Lakást egy ház szuterénjében tudtunk kivenni, ott alakítottam ki a műhelyt is. Dolgoztunk éjjel-nappal, a feleségem segített, de alkalmazott nem volt. Bérmunkában dolgoztunk, bőrdíszműárut, táskákat készítettünk.

De a honvágy – senkinek nem kívánom, hogy honvágya legyen, mert ez egy rettenetes betegség. Én nagyjából a cionizmust megismertem, nagyon erős ellenzője voltam a cionizmusnak, mert ők folytatták a „divide et impera” politikáját. Annyiféle népség, ami Izraelben összejött, talán egyetlen országban sem volt, ahány országból oda kerültek emberek. És úgy akarták az uralmukat a cionisták fönntartani, hogy egyik zsidó csoportot a másik ellen uszították. Mikor mi összekerültünk Mazallal, én már megmondtam neki akkor, mert énnekem már tervem volt jönni haza, hogy tűzön-vízen keresztül, akárhogy hazajövök. Megmondtam neki, hogy csak úgy gyere feleségemnek,  hogyha eljössz Magyarországra. Mert ha nem jössz, akkor én nélküled fogok Magyarországra kerülni. Még Izrael kikiáltása [lásd: Izrael állam megalakulása] előtt jöttünk haza. De már akkor szó volt az ENSZ-ben róla, és már tartották a megbeszéléseket

1948-ban sikerült mindenünket pénzzé tenni, és hazajöttünk. Akkor már megvolt az első fiunk, Emánuel. Ő Tel-Avivban született 1947-ben. Mazal terhes volt a második fiunkkal, amikor hazajöttünk, és Elek itt született meg 1948-ban. Mi Lexinek hívjuk. Alex lett volna a neve, de nem anyakönyvezték. A harmadik fiunk, Tamás 1951-ben született.

Akkor már itthon volt a Misi nagybátyám, anyám testvére, a családjával. Ő is kint volt Izraelben, de nálam hamarabb jöttek haza. Volt nekik lakásuk a Dohány utcában, és mi odamentünk. Itthon szintén bérmunkában dolgoztam mint bőrdíszműves bedolgozó. Zuglóba kerültünk, lakást vettünk, vettünk egy varrógépet, és otthon dolgoztam. Nem volt már pénzünk, mikor hazajöttünk, rokoni segítséggel kezdtük itt az életet.

Hát itt természetesen jelentkeztem a pártba, és az ő segítségükkel – volt egy ismerős, aki a Pénzügyi Igazgatóságon dolgozott és bevitt engem a Pénzügyi Igazgatóságra. Ott voltam egy darabig, onnan áthelyeztek a IX. kerületi tanácshoz, és ott dolgoztam mint előadó. Akkor már az italmérés engedélyhez kötött volt, ennek az előadója voltam a IX. kerületnél. Nekem problémám volt, mert az egyik vezető antiszemita volt, problémát csinált nekem, hogy olyan engedélyeket is kiadtam, amik esetleg nem voltak eléggé törvényesek, de szegény embereknek szólt. Csináltak nekem fegyelmit, a fegyelmit visszavonták, úgyhogy szakszervezeti gyűlésen kellett felhozni, hogy jogtalan volt az elbocsátásom. Mert akkor már három gyerekünk volt, s minden igény kizárásával elküldtek a munkából.

Akkor már az öcsém Csepelen dolgozott a Csőgyárban mint kohász,  és az ő javaslatára elmentem dolgozni a Csőgyárba mint fizikai munkás. Csöveket gyártottunk. És én időközben tanultam, technikumba jártam, megkaptam az érettségit, és elvégeztem, ami a mérnöki képzettség előtt volt. És az ottani pártszervezet kezdeményezésére nem hagytak fizikai munkát végezni, hanem művezetőnek kellett lennem. A művezetőnek olyan embernek kellett lenni, aki a szakmát is ismerte, mert ha valaki hiányzott a műszakból, oda kellett állni és csinálni. Nekem ez nem volt probléma, mert az egész szakmát ismertem és csináltam. De nem volt kedvemre való, mert a keresetem is kevesebb volt, mint amikor szakmunkásként, hengerészként dolgoztam. Több mint húsz évet voltam ott, de mielőtt vezető lettem, dolgoztam összesen 14 évet mint hengerész szakmunkás, kohász. És aztán halláskárosodott lettem, mert nagyon zajos üzem volt. És mielőtt még letelt volna az időm, tehát az ún. nyugdíjkorhatár, akkor már eltanácsoltak, orvosi javaslatra nem dolgozhattam a soron, és akkor csak ilyen időtöltő beosztások voltak. Odatettek raktárosnak meg minden, és amikor előkerült a nyugdíjkorhatár, két év kedvezményt kaptam. Tehát 58 éves koromban mehettem nyugdíjba, el is mentem.

A fiúk nem kaptak vallásos nevelést, de a brit milájuk [lásd: körülmetélés] megvolt. A legnagyobbnak még kint Palesztinában, a másik kettőnek itthon az Uzsoki kórházban csinálták. Semmiféle vallásos nevelést nem akartam a gyerekeknek adni. Szembekerültem Istennel, hogy miért engedte meg azt a rettentő gyilkolást, ami volt. Mazal sem volt vallásos egyáltalán. Nem tartottunk semmilyen ünnepet, nem tartottuk ezt fontosnak. De úgy gondoltam, hogy zsidó gyerekek, ezért kell a brit milá, még ha nem is vallásosak. Amikor gyerekek voltak, nem tartottunk semmit. Karácsony nem volt, de néha volt Hanuka. De nem volt az a fontossági sorrendben magasan. A középső fiúnak, Lexinek az apósa zsidó, a többinek nem zsidó a felesége. A Lexiék nem tartanak karácsonyt, a Tamásék igen, és az Emánuelék is tartottak. De mi is csináltunk egy évben Hanukát.

Az Emánuel államigazgatási főiskolára járt,  és először protokollfőnökként dolgozott, most osztályvezető. A Lexi gépipari technikumot végzett, és szakmunkás lett, aztán munkavezető. Aztán a rendszerváltás után csináltak egy kis tésztaüzemet a feleségével. A legkisebb fiam, a Tomi szakközépiskolába járt, és gyári munkás. Mindenhol van gyerek. A legidősebbnél egy fiú, az hentes. A középsőnél két lány, mind a kettő már dolgozik. A legkisebbnél meg egy fiú és egy lány.

1978-ban elváltam Mazaltól, és egy évvel később összeházasodtunk Bodócs Krisztinával. Ő nem zsidó, de nagyon támogat engem minden zsidó dologban. Csepelen laktunk, de vettük ezt a telket Szigetszentmiklóson. De akkor még csak nyaralni jártunk ide, aztán amikor Krisztina is nyugdíjas lett 1993-ban, akkor leköltöztünk ide.

Életrajz

Nógrád Miksának mindenről van véleménye, figyel a napi történésekre. Egyedül él, nagyon barátságos, jóindulatú, a fiatalokat nagyon szereti. Hűséges olvasója a „Népszabadság”-nak és „168 órá”-nak, a tévében a sportközvetítéseket nézi. Mivel nagyon idős, rég elmúlt 90 éves is, a régmúlt eseményeire néha nehezen emlékszik vissza, sokszor inkább egy-egy érzés él benne élénken.

Egyik dédszülőmről sem tudok, a nagyszüleimet viszont már jobban ismertem. Apám apját Nógrád Károlynak hívták, nagyanyámat Róza néninek, de a teljes nevére nem emlékszem. Anyám részéről Szegedinnek hívták a nagypapát, de a másik nevét már nem tudom. A nagymamám ott korán meghalt. A családban mindenki magyarul beszélt, jiddisül senki sem tudott. Édesapám, Nógrád Ignác a Felvidéken született, talán Zilinában [lásd: Zsolna]. Édesanyám, Szegedin Lívia is valahonnan arról való. Régebben jöhetett át a család Magyarországra [azaz a mai Magyarország területére], mert én már Balassagyarmaton születtem.

Nógrád nagypapámék Balassagyarmaton az Ipoly folyóhoz közel laktak, nagyapám samesz-féle volt a helyi templomban. A Szegedinek pedig a zsidó templom közvetlen közelében laktak. A másik nagyapával kevesebbet találkoztam, rá nem nagyon emlékszem, hisz aránylag korán meghalt. Viszont a felesége [Szegedin nagypapa második felesége] valami kis zöldséges üzletet vitt.

Nagyszüleim nem sokat meséltek a gyerekkorukról, talán mert azt gondolták, hogy úgysem értettük volna. Akkoriban nem volt divat párttagnak lenni, politikával nem foglalkoztak. Mind a két nagyszülőnél tartották otthon a kósert, és zsinagógába is rendszeresen jártak. Főleg a Nógrád család, ahol samesz volt a nagypapa. Neki illett is.

Az után is, hogy Újpestre költöztünk a szüleimmel, még elemista koromban sok-sok évig töltöttem a nagyszülőknél a nyári szünetet. Édesapám 1914-ben bevonult, 1919-ig fogságban volt, és csak utána jött haza a frontról. Míg távol volt, édesanyám az újpesti bőrgyárban dolgozott, mi pedig nyaranta mentünk Balassagyarmatra, hogy eltöltsünk ott egypár hetet az iskolai szünetben. Ez volt számunkra a nyaralás. Ilyenkor Nógrád nagypapánál laktunk, és időnként a másik nagypapát is meglátogattuk.

Balassagyarmaton mindkét nagyszülő lakása egyszobás volt. Bár a lakás kicsi volt, vezetékes vízből ihattunk, és az udvart is felkövezték, akárcsak az utcát. Régi típusú, földszintes házban laktak a nagyapámék. Hatalmas nagy udvarban nyolc kis lakás volt, ebben különböző zsidó családok laktak sok gyerekkel. Ha jól emlékszem, még villany is volt, de ebben ennyi idő után már nem vagyok biztos.

Anyai nagyapámnak meghalt az első felesége, újra nősült, így anyámnak lett négy vagy öt féltestvére, akik között akkora volt a korkülönbség, hogy a legfiatalabb velem egyidős volt. Édesanyám lánytestvéreire csak nagyjából emlékszem. Egyiküket Szerénnek hívták, de a többi neve sajnos már nem jut eszembe. Nógrád részről két nagybátyám volt, ők fiatalabbak voltak édesapámnál. Úgy rémlik, már fiatalon is mindig kalapban és öltönyben jártak, és nagyon vallásosan éltek. Bennünket is annak neveltek, később aztán mégis „elfajzottunk”, mi már nem tartottuk annyira a vallást.

Édesapám két testvére közül az egyik, Nógrád Aladár elég hamar, 1936-ban, fiatalon meghalt. Rá csak egészen halványan emlékszem, talán nem is dolgozott még, amikor meghalt. A másikat, Dezsőt, aki szobafestő-mázoló volt, az egész családjával együtt elvitték Újpestről. Négy gyereke, nagy családja volt. Mind odaveszett, senki sem jött haza közülük Auschwitzból. 

Szóval, az öcsémmel és a húgommal sok időt töltöttem nyáron a nagyszülőknél, míg édesanyám dolgozott [Anyja 1914–1919 között dolgozott, míg a férj a fronton, ill. hadifogságban volt. – A szerk.]. Olyan hét-nyolc éves lehettem akkor. Amikor Nógrád nagypapáéknál voltunk, mi, gyerekek rendszeresen összeültünk ebédelni, vacsorázni. Balassagyarmaton a sok gyerek, a sok unoka mindig együtt játszott. Összetartott a család. Később aztán Újpesten is rendszeresen összejárt a család, hol itt, hol ott, hol amott, mindig másnál.

Nem is tudnám megmondani, pontosan mikor és miért jöttek fel szüleim Budapestre, de amikor a húgom született, már Újpesten laktunk. Valószínű, hogy itt találtak munkát. Kifejezetten Újpestre jöttünk fel, ami akkoriban még egészen vidékies jellegű volt. El sem tudtam volna képzelni, hogy később, egyszer majd Budapesten éljek. Egész nagy távolságot kellett megtenni, hogy a Belvárosba bejusson az ember. Azt nem tudom, mi volt édesapám eredeti szakmája. Mint sokan mások a családból, ő is a helyi bőrgyárban dolgozott, valami mester vagy művezető beosztásban.

Édesapám, Nógrád Ignác 1889-ben született. Úgy emlékszem, hogy ő is mindig öltönyben és kalapban járt, ugyanúgy, mint a család többi férfi tagja. Nem voltunk gazdagok, viszont nem is éheztünk. Egyvalamiben kilógtunk a szegény családok közül: arra mindig adtunk, hogy rendesen, lehetőség szerint elegánsan öltözködjünk. Apám magas ember volt, nálam magasabb, persze ezt most nehéz megítélni, mert én már jócskán összementem. Igen vékony volt, akárcsak édesanyám. Nem volt annyira vallásos, mint édesanyám. Nem viselt sem szakállt, sem pajeszt. Fényes, barátságos barna szeme és haja volt.

Édesanyám, Szegedin Lívia tizenkilenc éves volt, amikor én születtem. 1891-ben jött a világra, de hogy hol, azt nem tudom. Vagy a Felvidéken vagy Balassagyarmaton. Háztartásbeli volt. Amíg édesapám fogságban volt kénytelen volt a bőrgyárban dolgozni, hogy eltartson bennünket, gyerekeket. Parókás, vékony, helyes arcú asszony volt. Hogy hogyan ismerkedtek meg? Annyira nem voltak vallásosak hogy sádhenre [lásd: házasságközvetítő] bízták volna a dolgot, de ki tudja? Az ő apjáék, Szegedin nagypapáék is vallásosak voltak, de nem ortodoxok. Az apai nagyapámnak se volt pajesza, csak a nagymamának parókája. Mégis tartották a kósert és a szombatot [lásd: étkezési törvények], ezt édesanyámék se hagyták el.

Én 1910. november 6-án születtem Balassagyarmaton, de nem sokkal később már Újpestre jöttünk, és a húgom, Ilona (Ila) már Budapesten született 1912-ben, az akkori Bródy Kórházban [lásd: Zsidókórház]. Jenő öcsém szintén Budapesten született, 1914-ben. Kétévenként jöttünk a világra. Újpesten az Attila utcában laktunk, közel a bőrgyárhoz, ahol a szüleim dolgoztak. Hosszú ideig éltünk ott. Én 1935-ben nősültem, akkor elköltöztem a Wekerle utcába, de a közelükben maradtam Újpesten. A Wekerle utcában már egészen biztosan volt villany és vezetékes víz. Nem úgy, mint az Attila utcai bérlakásban – vagy gyári lakásban, nem is tudom –, ahol felnőttem. Ott még petróleumlámpával világítottunk, és mindnyájan egy szobában aludtunk. Csak a konyhában fűtöttek, így télen mindenki ott tolongott, együtt, egy helyiségben. Később elköltöztünk a szüleimmel együtt az újpesti Kossuth Lajos utcába, ott már két szoba volt, közel az újpesti vasútállomáshoz. Persze bérlakás volt az is, sajátra nem telt volna. Nem emlékszem, hogy mennyi lehetett a házbér akkoriban.

Gyermekkoromból nem emlékszem semmiféle zsidóellenes megmozdulásra. Emlékszem, sok más gyerek is volt a házban. Elég nagy udvarunk volt, egy emeletes házhoz, amelyben úgy tíz-tizenkét lakás lehetett. Mintha egy nagy eperfa állt volna az udvar közepén. Egyszobás lakás volt, a vécé és a fürdőszoba más lakókkal közös használatban volt, kint, a közös udvaron [Föltehetően inkább csak árnyékszékféle volt, a közös használatú fürdőszoba pedig teljesen valószerűtlen és valószínűtlen. – A szerk.]. A házban nem volt mindenki zsidó, de ez nem jelentett problémát a húszas években. Játszottak egymással a zsidó és a keresztény gyerekek. Amikor az én gyerekem iskolás volt, akkor már elkezdődtek a zsidózások.  Emlékszem, első elemibe járt, jött haza az iskolából, és hazafelé lezsidózták. De az én gyerekkoromban ezt még nem éreztük. Együtt karikáztunk meg bicikliztünk [Nem valószínű, hogy akkoriban szegény szülők gyerekeként biciklije lett volna, ami akkoriban elég drága dolog volt. Föltehetően későbbi emlékeit vetíti vissza a gyerekkorára. – A szerk.].

Hagyományok? Engem és az öcsémet a szüleim ugyan nem küldtek héderbe, de otthon betartották a vallást. Édesanyám ragaszkodott hozzá, betartotta a törvényeket, és kóser háztartást vezetett. Külön volt a tejes, külön a zsíros edény. Ha csirkét vettünk, akkor a sakter vágta le. Édesapám ennyire nem vette komolyan. Édesanyám volt, aki miatt minden pénteken meggyújtottuk a gyertyát, megtartottuk a Hanukát, a Pészahot és a többi nagyobb ünnepet. Megültünk minden zsidó ünnepet. Mondjuk, a Pészah nagyon érdekes volt. Külön evőeszköz volt a húsos meg a tejes ételhez. Szigorúan külön! Azért szerettem, mert jó volt, amikor összejött a család apraja-nagyja. Míg a szüleimmel éltem, megtartottuk a böjtöt, a Jom Kipurt. Hanukakor külön ebédre vagy külön vacsorára nem emlékszem, de a gyertyatartóban a gyertyákat meggyújtottuk. Pészahkor minden edényt áttüzesítettünk, ahogy ilyenkor szokás [Vagyis valószínűleg nem voltak külön, csak Pészahkor használt edények, hanem a máskor is használt edényfélét tették alkalmassá pészahi használatra: „kikóserolták” őket. Ez különféleképpen történt/történik: azokat az eszközöket, amelyek közvetlen érintkezésben vannak a tűzzel, azokat alapos tisztítás után láng fölött kiégetik minden oldalról. A fém edényeket és eszközöket bugyborékoló, forrásban lévő vízzel mossák ki; a forrázást nem álló üvegféléket három napon át áztatják naponta cserélt langyos vízben, hogy a homécot eltávolítsák belőlük. Erdély egyes részein a kikóserítást földbe vájt gödörben végezték: oda rakták be az edényeket, vizet öntöttek rá, a vízbe pedig fölforrósított köveket raktak.  – A szerk.]. Édesanyám szigorúan követte az előírásokat, édesapám csak a maga módján. Péntek esténként a mama mindig készülődött, gyertyát gyújtott, kenyeret takart [lásd: kettős kenyér]. Volt bárhesz is, és egész szombaton nem volt szabad meggyújtani a villanyt, semmit [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A kályhát nem is kellett, hozták a sóletot a pékségből.

Annak idején nagyon jó rabbi vezette az újpesti zsinagógát. Hogy is hívták? Neves rabbi volt, utca is van elnevezve róla [Venetiáner Lajosra gondol, akiről Újpesten valóban utca is van elnevezve. – A szerk.]. Remek kántor is volt, gyönyörűséges volt hallgatni, amikor Jom Kipurkor énekelte a Kol Nidrét. Felemelő volt akkor eljárni a zsinagógába. Hosszúnapkor az volt a természetes, hogy korán vacsoráztunk, és mentünk a templomba. Másnap estig végig böjtöltünk, csak mi, gyerekek [Azaz a 13 évesnél fiatalabb fiúk, akiknek még nem volt meg a bár micvójuk. – A szerk.] ettünk titokban néha valamit. Édesanyám meg édesapám ott volt egész nap a templomban. Mi is nagyjából.

Később már egyre kevésbé lettünk vallásosak. Apám megette a szalonnát is, de otthon erről szó sem lehetett. Így otthon a kikóserozott edényekből szigorúan kóser ételt ettünk. Ehhez édesanyám ragaszkodott, egészen élete végéig. Felnőttként szombatonként nem jártunk zsinagógába, mert dolgoztunk. Amikor már a szombat szabad volt, akkor sem mentünk imádkozni, csak nagyon ritkán. Persze a nagy ünnepeken édesanyám és az édesapám elment a templomba. Mi általában az újpesti templomba jártunk, ami nem messze volt a lakásunktól [Újpesten két templom volt: a Beniczky u. 8. szám alatt lévő, 1885-ben épült, kb. 1000 személyes főtemplom és a Bocskay u.-ban lévő régi templom. – A szerk.]. Az emlékezetem csalóka, mert fogalmam sincs, tanultam-e ott héberül, pedig az imakönyvet sokáig jól tudtam olvasni. Bár micvóm is volt, szintén Újpesten. Felhívtak a Tórához, és ott felolvastattak velem pár sort. Lehet, hogy volt valami kis ünnepség családi körben, de ki tudja ma már! Arra emlékszem csupán, amikor felhívtak, az nagy pillanat volt egy fiú életében, tizenhárom évesen.

Hatéves koromtól az Attila utcai községi elemi iskolába jártam. A négy polgárit [lásd: polgári iskola] sajnos nem tudom, melyik utcában végeztem. Akkor még elég kicsi volt az öcsém meg a húgom, mi vigyáztunk egymásra. Anyám csak addig volt otthon, amíg az öcsém megszületett. Az iskola jó volt, nagyon szerettem odajárni. A lányok és fiúk külön tanultak az iskolában, nem voltak még koedukált osztályok [Elemi szinten egyébként – főleg vidéken – voltak koedukált osztályok; lásd: koedukáció. – A szerk.].
Állami iskola volt, de tartottak hittanórát kinek-kinek vallása szerint. Az újpesti elemi iskolába zsidók és nem zsidók vegyesen jártak. Csak a hittanóra volt külön. Például a Hiszekegyet csak a keresztények mondták, a zsidók nem [Hiszekegy – keresztény ima kezdő szavai; más néven Credo („Credo in unum Deum”, ’Hiszek egy Istenben’) vagy „Apostoli Hitvallás”: a legalapvetőbb hitigazságok rövid összefoglalása, melyet a hagyomány szerint maguk az apostolok állítottak össze, mielőtt Jeruzsálemből szétszéledtek hirdetni a hitet. – A szerk.]. Nekem meg héber imakönyvből kellett tanulni, ilyenkor külön tanteremben voltunk. Szerettem a számtant, főleg az egyszeregyet. Még ma is abból élek, és bosszankodom, mikor át akarnak verni a boltokban. Jól megtanították a szorzótáblát! Ha visszagondolok, nem is volt olyan tárgy, amit ne szerettem volna. Jó hangulat volt akkor az iskolában, és a tanárok nem bántak másképp a zsidókkal sem. Olyannyira nem volt ez lényeges, hogy még azt sem tudom, voltak-e közöttük zsidó tanárok. Ez nem volt téma akkor, sem az elemiben, sem a polgáriban.
A német akkor még nem volt kötelező, nekünk legalábbis nem kellett tanulnunk. Az iskolai tornaórákról nem sok emlékem maradt, pedig később fontos lett számomra a sport. Komolyan sportolni tizennyolc éves koromban kezdtem. Kézilabdáztam és atletizáltam, felnőttkoromban még egyesületben is. A családban más nem sportolt, úgyhogy már nem is tudom, honnan jött az az ötletem, hogy sportolni menjek. Magam döntöttem úgy, hogy kézilabdázni és mellette atletizálni is fogok. Újpesten nem vallási alapon szerveződött a sportélet, hanem vegyesen játszottunk. Inkább a munkás élethez, a szakszervezethez kapcsolódott a kézilabdázás, ingyen járhattunk játszani. Akkor még nagypályán voltunk, nem úgy, mint most. Hetenként kétszer volt edzés, délután. Általában vasárnap vagy szombaton volt a mérkőzés.

1938-tól már mint játékvezető is foglalkoztam a kézilabdával, majd a hatvanas években a Magyar Kézilabda Szövetség vezetőségi tagjaként vettem részt a sportág életében. Kétszer is utazhattam a csapattal külföldre, mindkétszer az NDK-ban játszottunk. Vonattal utaztunk, egyik alkalommal Rostockon, másik alkalommal Berlinen keresztül Drezdába. Nemcsak kézilabdázni, hanem társas táncolni is jártunk. Tangózni, keringőzni tanultunk ugyanabban az újpesti egyesületben.

Négy éves voltam, amikor 1914-ben édesapámat behívták katonának. Amikor hazajött, már nagyobbacska voltam, kilenc éves. Ma is előttem van, amikor az Attila utcában szembejött velem egy férfi orosz ingben, gimnasztyorkában, erősen lesoványodva. Az édesapám volt, akit csak nagy nehezen ismertem meg, hiszen kiskoromban láttam utoljára. Ő viszont felismert, örültünk egymásnak. Volt nagy öröm otthon! Rohantam a gyárba édesanyámhoz, hogy itt van, hazajött! Oroszországban fogságba esett, majd megszökött, és Kínán keresztül, 1919-ben jött haza. A hadifogság nem törte meg, egészségesen tért haza. Ugyanolyan jó kedélyű maradt, mint annak előtte volt, de nem mesélt soha a háborúról és a katonaságról. Anyám sem faggatózott. Egyébként is csendes asszony volt, ritkán szólt, de egyébként nagyon kedves, szeretetteljes anya volt.

Nagyon rendes családi élet volt nálunk. Veszekedésre nem emlékszem. Egyszer kaptam apámtól egy pofont, ez rémlik, mert annyira egyedi eset volt. Azt mondta, hogy este kilencre menjek haza. Az Újpesti Munkásotthonban azonban táncestet tartottak, és ezért jóval később értem haza, mint ahogy az apám kérte [A munkásotthonok a szervezett munkások által, többnyire önerőből létrehozott intézmények voltak, az újpestit 1909-ben hozták létre. Könyvtár, énekkar, zenekar (az újpestiben 1911-ben alakult egy 55 tagú munkás szimfonikus zenekar), műkedvelő csoportok, sport- és turistaegyesületek dolgoztak falai között, tanfolyamokat, vitákat rendeztek. – A szerk.]. Ez volt az egyetlen eset, amikor elcsattant egy pofon. Ez akkoriban volt, amikor táncolni kezdtünk a baráti társasággal, köztük későbbi feleségemmel, Olgával is. Úgy tizennyolc éves lehettem. Édesanyám néha megkergetett bennünket fakanállal, de aztán sosem bántott egyik szülőm sem.

Se a nagyszüleim, se a szüleim sosem voltak tagjai szakszervezetnek, pártnak vagy egyesületnek. Nem foglalkoztak politikával sosem. Szó sem esett egyetlen pártról sem, ez nem volt lényeges kérdés számunkra. Sőt, a férfi családtagok nem szurkoltak egyetlen focicsapatnak sem, szabadidejükben csak és kizárólag a családdal foglalkoztak.

Otthon nem volt túl sok könyv. Újság nem járt, csak később, harmincéves koromban rendeltem meg a „Népszavá”-t. Inkább beszélgetéssel, kártyázással telt az idő. Gyerekkoromból még az is rémlik, hogy a felnőttek is barátkoztak egymással, de leginkább családon belül tartottuk a kapcsolatot. Összejöttek kártyázni hetenként egyszer. Hol nálunk, hol a nagybátyáméknál. Nagy rokonság volt. Hétvégeken is vagy õk jöttek hozzánk, vagy mi mentünk egy másikhoz. Minden héten nagy kártyapartik voltak, ahová ha tudott, eljött minden nagynéni, nagybácsi és unokatestvér. A nők leginkább csak beszélgettek, míg a férfiak ultit játszottak egymással, filléres alapon. Például ott kártyázott anyám egyik unokatestvére, Szegedin Ernő és családja is. Emlékszem, a feleségét nem szerettük, de családtag volt, tehát velünk tartott ő is. Később őket is deportálták, csak az egyik lányuk, Blanka jött vissza. Mellette halt meg Auschwitzban az édesanyja és a testvére, a szeme láttára.

A szombatra különösképpen emlékszem. Már pénteken elvittük a pékhez a sóletot, és szombaton hazahoztuk. Sokszor került az asztalra sólet meg libahús.

Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire meghatározta az egész gyerekkoromat, hogy közel lakott a rokonság. Vagyis így nem volt probléma átszaladni hozzájuk bármikor. Körülbelül négyszáz méteres körzetben bejárhattuk a nagyobb családot. Az egyik apai nagybácsim is ott volt a környéken négy gyerekkel, édesanyámnak is arrafele lakott a húga a gyerekekkel. Nemcsak Balassagyarmatról, hanem a közeli Kőrösmezőről [Kőrösmező Máramaros vm.-ben volt, ilyenformán az 1930-as években Csehszlovákiához tartozott. – A szerk.] is felköltöztek rokonok Újpestre, valamikor az 1930-as évek közepén.

Az iskolában nem különösen barátkoztam senkivel. Annák inkább az unokatestvérekkel, hiszen rengetegen voltunk, hasonló korúak mind. Korcsolyázásra vagy más, drága időtöltésre nem volt pénzünk. Időnk sem nagyon, mert hétköznap haza kellett sietni az iskola után leckét írni. Ezt a szüleim komolyan vették. Elsőben és másodikban palatáblám volt, később kaptam egy-két füzetet. Akkoriban nem volt hat kiló az iskolatáska, mint manapság, könnyedén vittük a felszerelést az iskolába. Egyenruhát sem kellett hordani.

Sosem mentem táborozni, táborozás helyett csak Balassagyarmaton nyaraltam. Máshova nem volt a családnak pénze eljutni. Hétvégeken azért nagyon sokszor kirándultunk a hegyekbe, a Kevélyekre, Csillaghegyre. Később hetente mentem vasárnaponként egy kiránduló társasággal, természetjáró egyesülettel, az Újpesti Munkásotthonból [1916-ban szervezték meg újpesti ifjúmunkások és diákok a Természetbarátok Turista Egyesületének (TTE) Újpesti Osztályát az Újpesti Munkásotthon kebelén belül. – A szerk.], de akkor már nagykorú, tizennyolc éves voltam.

Az öcsémet Jenőnek hívták. Ő volt a legfiatalabb közülünk. Hárman a húgommal, Ilonával, akit csak Ilának szólítottunk, mindig is jó testvérek voltunk. Nem veszekedtünk, sokat játszottunk. Az öcsém ugyanoda járt az elemibe, az Attila utcába, akárcsak a húgom, de nem tudom, milyen szakmát tanultak utána.

Mindenesetre, Ila húgom 1933-ban férjhez ment, két évvel korábban, hogy én megházasodtam volna. Zsidó vallásos esküvője volt az újpesti zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A férje Steiner Sándor szabó volt, és a szüleinek egy kis szabóüzeme működött az újpesti Wekerle Sándor utcában, ahol egyébként is laktak. Nem sok dolgozójuk volt, de a rokongyerekeknek igyekeztek munkát adni.

Ilona már nem volt vallásos, mint a szüleink. A húgom nagyon csinos, vékony, szép arcú lány volt. Szeretetre méltó, barátságos teremtés. Hármunk közül ő repült ki először, az Attila utcából a férjéhez költözött, de utána is sokszor összejártunk, mivel én is a közelben maradtam a nősülés után. Egy kisfia született, szép, értelmes kisfiú volt. A húgomat a férjével és a gyerekével együtt vitték el 1944-ben Újpestről. Nem tudom pontosan, hogy hová, mert munkaszolgálatos voltam akkoriban. Amikor hazaértem, akkor hallottam, hogy mi történt vele, ugyanúgy, mint az egész családommal. Csak akkor tudtam meg, hogy Auschwitzba kerültek ők is, amikor az unokahúgom, Szegedin Blanka, aki néhány éve halt meg, hazajött, és mindent elmondott.

Az öcsém, Jenő munkaszolgálatos volt, valamikor 1940 körül ment el hazulról. Ő nem nősült meg, még fiatal volt, nem jutott rá ideje. Nagyon szerettem, vele is remekül kijöttünk. Jó kiállású fiú volt, nagy kár érte. Nem jött haza a munkaszolgálatból. Senki nem hozott róla hírt… minden bizonnyal meghalt…

Amikor elvégeztem a polgárit, elmentem inasnak. Cipőfelsőrész-készítőnek tanultam. Bevallom, fogalmam sincs, miért éppen cipésznek álltam. Lehet, hogy valaki rábeszélt. Aztán leteltek az inasévek, és akkor felszabadítottak három év után. Az első cipőüzlet, ahol tanultam a szakmát, nem zsidó tulajdonosé volt, de ebből semmi konfliktusom nem volt. Nekem nem volt érdekes, hogy milyen vallású a tulaj, és őt se zavarta az én zsidó származásom. Egyedül inaskodtam, nem volt rossz dolgom. Időközben megtetszett az a szakma. Sok munka volt akkor még, hisz sokan kértek új cipőt. Kézi varrással készültek. Most milyen drága egy ilyen cipő, pedig akkor az volt a megszokott, nem pedig a tucatáruk! Később, miután felszabadultam, bekerültem az újpesti cipőgyárba, és ott a gyárban először még szabászként dolgoztam [Valószínűleg a Wolfner Bőrgyárról van szó, amelynek cipőgyára is volt. Lásd: bőrgyárak Újpesten. – A szerk.]. A cipőgyár közvetlen mellettünk volt, az újpesti Károly utcában [akkor: Károlyi gr. utca, ma Károlyi István u.]. Reggelente csak átsétáltam, közlekedésre nem kellett költenem. Akkor tizenhét-tizennyolc éves voltam. A gyárban a cipők felsőrészének kiszabását végeztem. Az alsórészt egy másik részleg készítette. Akkoriban még valódi bőrből, disznó- és marhabőrből készültek a lábbelik. Nagyon nagy gyár volt, talán több százan is dolgoztak ott. Nem csak cipőrészleg volt, hanem bőrgyár is. Kikészítették a bőröket, aztán ebből táska és kesztyű is készült. Sőt, még darab bőröket is készítették, azt is szállították ki üzletekbe.

A munkatársakkal nem jártunk össze. Elvégeztük a feladatot, és aztán annyi. A szabadidőm csak a családé volt. Később a gyárban átmentem oda, ahol a bőröket fényezték a gépeken. A gépeken nők dolgoztak, és én gépbeállító voltam. Gyakran kellett cserélni a szerszámokat, korongokat, amivel csiszolták, fényesítették a bőröket. Nem volt az veszélyes munka, kényelmesen végeztem. Egyébként kifejezetten jó hangulatú munkahely volt, még akkor is, ha három műszakban kellett dolgozni. Sőt, jó volt a fizetés! Nagyon sokáig dolgoztam ott. Szerettem, mert nem volt feszített a munkatempó. Akkor kellett menni, ha szóltak a nők, hogy valami nem stimmel a géppel, különben meg ültem egy irodában. Egészen jó beosztás volt. Nagy segítség volt a szüleimnek, mikor már volt saját keresetem, mert hazaadtam a fizetésemből, amely heti 25 pengő körül volt. Később aztán az első lakásomban ennyi volt a havi lakbér is, tehát maradt megélhetésre 75 pengő, illetve még amit a feleségem keresett.

Később aztán, talán 1939-ben vagy még később, összeszólalkoztam valami jelentéktelen dolog miatt a gyár portásával. Úgy éreztem, nekem van igazam, és hiába utasítottak, nem akartam tőle bocsánatot kérni. Ezért kirúgtak a bőrgyárból, és a munkaszolgálatba vonulásig egy újpesti kisiparosnál találtam munkát. Kisebb gépeken kötött pulóvereket készítettem. Itt sem voltam boldogtalan, dolgoztam szorgalmasan, ahogy csak tudtam. Később, még a háború után is többször ellátogattam a kisiparoshoz, amikor visszatértem megnézni a gyerekkori házat, az utcákat.
 
Leendő feleségemmel, Lichtenstein Olgával egy házban laktunk, még az Attila utcai házban. Két évvel volt fiatalabb nálam. Budapesten született 1912-ben, Ila húgommal egy időben. Már gyerekkorukban ismertük egymást, de csak úgy 1934-ben kerültünk közelebb egymáshoz. Az esküvőnk 1935-ben volt. Az ő családja továbbra is ott lakott abban a házban, ahol felnőttünk. Az édesanyjával lakott, de volt még egy öccse is. Miután kiskorunkban együtt játszottunk, gyakorlatilag együtt nőttünk fel, jó kapcsolat volt közöttünk. Nem tudom, honnan jöttek fel Pestre. Az édesapjuk az nem élt velük, így még a keresztnevét sem tudom. Elfelejtettem, hogy hogyan kezdődött a kapcsolatunk. A végét azt tudom: összeházasodtunk Olgával. A feleségem az Attila utcába járt iskolába. A családja nem volt vallásos, de a nagyobb ünnepeket valamennyire tartották. Talán annyira, mint az én családom. A feleségem vezető beosztásban dolgozott az Egyesült Izzó lámpaosztályán. Csinos nő volt. Akárcsak az öcsém, én is jól néztem ki. Szép párnak számítottunk.

Az esküvőnk otthon volt, a családdal, az udvaron, a szertartás meg templomban. Ott volt az egész család. A szüleim örültek, és támogatták ezt a házasságot. Kedvelték egymást a feleségemmel. Szimpatikus, jó asszony volt az anyósom, boldogan adta hozzám Olgát. Eléggé összetartott a rokonság, nem volt széthúzás, mindenki jelen volt. Az esküvő vasárnap volt, hüpe alatt, ahogy kell. Elegáns volt, nagyon szép. Volt minden: öltöny, menyasszonyi ruha, fátyol. Erre nagyon adtunk, hiszen a legszegényebb időkben is igyekeztünk öltözködés terén kitenni magunkért. Nászútra nem mentünk. Az esküvő után elutazni nem volt divat, de nem is telt volna nekünk rá. Sokan voltak vendégek, így biztosan kaptunk ajándékot is.

Az esküvőre már megvolt az új otthonunk, egy bérlakás Újpesten, az egyik szomszédos utcában. A Wekerle utcai lakásban végre volt bent fürdőszoba. Havi huszonöt pengőt fizettünk lakbérként. Ez az összeg megfizethető volt számunkra. Ebből is látható, hogy akkoriban nem volt anyagi problémánk, bár a fényűzést sem engedhettük meg magunknak. Az a ház már kisebb volt, mint amelyikben a szüleinkkel laktunk, csak három vagy négy lakás volt benne összesen. Egyszobás kis otthon, ahová odaköltöztem a feleségemmel. Itt laktunk egészen 1944-ig, ameddig engem el nem vittek munkaszolgálatosnak, és a családomat nem deportálták. Pestre csak 1945-ben kerültem, amikor hazajöttem Mauthausenből. Előtte nem tudtam volna elképzelni, hogy Pestre jöjjek lakni. Újpest egy falusias, csöndes, büdös város volt. Rengeteg gyár, bõrgyár, festékgyár füstölgött ott, de mégsem tudtam elképzelni, hogy bejöjjek Pestre lakni.

Szórakozás? Jártunk színházba és moziba is. Helyben, ott Újpesten is volt egy színház meg két mozi. Bár nemigen emlékszem egyetlen darabra, filmre sem, azt tudom, hogy akkortájt mentek a Karády Katalin filmek [Karády Katalin (1912–1990) – ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.]. Nem voltak ezek drága szórakozások, mindketten dolgoztunk, így ki tudtuk fizetni.

Újpestről ritkán jártunk be a pesti belvárosba. Még legénykoromban többször bementünk az unokabátyámmal a Ligetbe, az Angol Parkba, a későbbi Vidámparkba. Hogy megspóroljuk a 24 filléres átszállójegyet, gyalog mentünk a Városligetbe. Komoly pénz volt nekünk 24 fillér, annyiért már öt deka téliszalámit lehetett kapni. A napi bevásárlásokat is Újpesten intéztük. A piacon sorakoztak fűszerüzletek, volt kóser üzlet is. A húst még ott vette édesanyám. Miután megnősültem, nem különösebben tartottuk a vallást, kivéve a nagyünnepeket. Mi már nem vettük zsidó mészárszékben a húst.

Olga, a feleségem adminisztrációs munkakörben volt az Egyesült Izzóban. Az akkori szokás szerint ő is már tizenöt éves korától dolgozott. A kettőnk keresete épp elég volt arra, hogy szépen éljünk. Különösebben nem dúskáltunk, de megéltünk. Szerény igényeink voltak, ehhez kellett hozzászoknunk. Megéltünk rendesen, úgyhogy nem volt nyomorgás, sőt, fel is tudtunk öltözködni rendesen. Arra nem lett volna pénzünk, hogy tovább tanuljunk, hogy gimnáziumot, majd egyetemet végezzünk, de nem is állt ilyesmi szándékunkban. Nem érintett, ezért nem is zavart bennünket a numerus clausus. Mivel nem jártam egyetemre, a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] sem érintettek. Lehetett róluk hallani, de nem volt nagy vészharang, a mi körünkben legalábbis. Akkor csak arról volt szó, hogy az egyetemre zsidókat nem vettek föl, de nem volt olyan nagy zsidózás. Az csak később kezdődött.

A 1930-as években az állami ünnepeken szabadnapot kaptunk a munkahelyeinken. Mint például március 15-én is elengedték a dolgozókat, akárcsak karácsonykor. Ennek nagyon örültünk, hiszen egy kicsit tudtunk pihenni. Volt, hogy nagyobb zsidó ünnepeken nem is mentünk be dolgozni, és aznap szabadnapot kaptunk.

A kisfiam, Tamás 1937-ben született. Szépen cseperedett, nevelgettük Olgával. Ugyanoda járt iskolába, ahová én és a testvéreim. Az antiszemitizmussal talán akkor szembesültem először, amikor a fiam hazajött az elemi iskolából, és elmondta, hogy lezsidózták. Nagyon megdöbbentem, mert előtte nem is lehetett érezni ezt a dolgot abban a körben, ahol én mozogtam. Persze már tudtuk, hogy Hitler hatalomra került, de nekünk vegyes társaságunk volt, egy kiránduló csoport. Fiatalok voltunk, hasonló korúak. Ott nem volt arról szó, hogy zsidó valaki vagy nem zsidó. Velük, ezzel a társasággal mindig jól megvoltunk. Szombat reggel vagy este fölkerekedtünk, vasárnapig elvoltunk, és olykor még meg is aludtunk egy-egy hegyi menedékházban. Jártunk a kis hegyekben, a Nagykevélyen, Csillaghegyen, Ezüsthegyen. Átkeltünk az újpesti hídon, és végiggyalogoltuk a távot egészen a menedékházig. Jó kis séta volt, több tíz kilométer. Sokat mászkáltunk a hegyekben. Különben is, a Munkásotthon egy olyan hely volt, hogy hétvégén volt tánciskola, volt ott fodrász, elég olcsón csinálták a frizurát. Már csak ezért is rendszeresen megfordultunk ott.

Fiatalkoromban nem túlságosan érdekelt a rádió, inkább néha az újságot olvastam. Azt is az újság hozta le először, hogy Hitler hatalomra került. Később, mikor megnősültem, akkor rádióztam többet. De inkább a napilapokat olvastam, leginkább a „Népszavá”-t, amely felnőttként már járt, és jár most is nekem.

A háború kezdetéről, arról, hogy lerohanták Lengyelországot, az újságból értesültem. A munkaszolgálatra való jelentkezést rendeletben hozták. Volt plakát, meg kiírás, hogy jelentkezni kell, és akkor jelentkeztünk Újpesten, valamilyen katonai kiegészítő parancsnokságon, 1942 decemberében. Aszódra kerültem. Azt se tudom, hány napig voltunk Aszódon, de biztos, hogy nem sokat. Aszódról Esztergom-Táborba vittek. Voltak ismerősök is, még Újpestről. Nagyon vegyesen volt a társaság. Akadtak elkényeztetett gyerekek és magamfajta szegények is. 1942-tõl 1944-ig rendszeresen hazajöttem, leveleztem is a családdal. Kaptam egy levelet, a gyerekem írt nekem, akkor még másodikos volt, azt hiszem. Valahol még meg is van a levél, a kisfiam utolsó üzenete.

A munkaszolgálatban „elszórakoztak” velünk. Volt egy zászlós, és az volt a szokása, hogy békaügetést, fekvőtámaszt, hasalást csináltatott velünk. Én ezeket a feladatokat könnyedén vettem, mert elég sokat sportoltam, kézilabdáztam, az Egyesült Izzóban játszottam, hobbiból. De volt, aki sírt, annyira nem bírta a megerőltetést. Én meg tudtam csinálni a gyakorlatokat. Nekem a kézilabda ebből a szempontból jó iskola volt. Ott meg lehetett erősödni.  Épp ezért én a gyakorlatoztatást is sportnak vettem Esztergom-Táborban. Ott semmi különös nem volt. Munkaszolgálatosként dolgoztunk, homokot lapátoltunk, de hogy mi értelme volt, azt nem tudom. Amikor Esztergomban voltam, többször hazamentem vonattal. 1944 márciusáig simán lehetett utazni, és majdnem minden hét végén hazamentünk vasárnapra. Lehetett vinni egy kis ennivalót is egy hétre. Én zsoldot kaptam, a feleségem dolgozott, és abból még mindig meg lehetett élni.

1944 júniusában vittek ki a frontba. Akkor már aztán keményebb napok jöttek. Elég vékony, gyenge gyerek voltam. A munkaszolgálatba a saját ruhánkban kellett bevonulni, de sapkát adtak. Végig, mindenhol keresztény katonák felügyelték a munkaszolgálatot. Volt, aki kicsit keményebb volt velünk, de még mindig nem volt elviselhetetlen a bánásmód, így még mindig nem volt különösebb probléma. Két század volt egy helyen, a 41. és a 42. század. Tehát 1944 júniusában kerültünk a Kárpátokba. A szabadban aludtunk, pedig akkor ősszel már jó hideg volt. Aránylag rendesen kaptunk enni. Kellett is, mert a lovak megdöglöttek, nem bírták a strapát. Nem tudom, hány hétig voltunk ott. Rémlik, hogy hihetetlenül magas hó volt. Egyik társunk hamarosan hóvakságot kapott, és így egyszer csak eltűnt ő is közülünk. Persze nem is tudtuk merre, biztos valahol kicsinálták. Ott és akkor a munkaszolgálatosoknak ásni kellett, szöges drótból csinálni a tankakadályokat Donnerskirchenben [Nógrád Miksa emlékezetében valamelyest már összemosódnak a helyszínek: Donnerskirchen /Fehéregyháza/ a Fertő-tó partján van. Ez a település is beletartozott abba a Pozsonytól Kőszegig húzódó, ún. Niederdonau erődvonalba – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Siegendorf /Cinfalva/ –, ahol több tízezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől, és ahol sok ezer munkaszolgálatos pusztult el. – A szerk.]. Jó páran meghaltak ott. Többek közt az unokatestvérem is. Először is mindannyian flekktífuszosok voltunk [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Azon vitatkoztunk, hogy ki maradjon bent a szálláson, és ki vonuljon ki munkára, mert valakinek ki kellett vonulni. Én vonultam, az unokatestvérem maradt bent. Árkot ástunk. Mire visszaértem, ő már nem volt ott. Elvitték valami kórházba, ami nagyon-nagyon rossz hely volt. Nem sokan jöttek ki onnan a tudomásom szerint. Erről egyáltalán sehol nem hallani semmit! Pedig majdnem mindenki tífuszos volt. Az ember lázas volt, gyenge. A sorakozónál meg vigyázni kellett, nehogy a smasszer észrevegye, hogy valaki beteg, mert akkor kiállította, és elvitette a kórházba, ahonnan nem jött vissza senki. A flekktífuszra nem is adtak gyógyszert. Volt, akinek sikerült kihordania. Voltak szép szál gyerekek, és… nem lehetett tudni, hogy ki marad meg. Nem alkattól függött, talán a szerencsétől, vagy attól, hogy az ember előtte sokat sportolt. Erre nincs igazán magyarázat.

Innen bevagonírozva állítólag először ki akartak vinni Auschwitzba, de mint hallottam, egy csendőr százados ezt nem engedte, és akkor Mauthausenba vittek. Sajnos sosem derült fény annak a csendőr századosnak a kilétére, aki nem hagyta, hogy Auschwitzba vigyenek bennünket. Az út talán két-három napig tartott. Tömött vagonokban voltunk, csak férfiak, akik előtte munkaszolgálatosok voltak. Elég hosszú szerelvény volt. Összejöttek a fehér karszalagosak jó páran [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. A munkaszolgálatosok sárga karszalagot viseltek. – A szerk.]. Megérkezés után egy nagy hodály, fa barakk fogadott bennünket Mauthausenben. Jó szorosan feküdtünk a szalmán, a földön. Hát, ha az első napokban nem is, később gyakran kellett hordani, kicipelni a halottakat. Éhen haltak, hiszen alig kaptunk enni. Adtak naponta egy szelet kenyeret meg valamilyen löttyöt reggel. Egy egykilós kenyeret, azt hiszem, tíz részre osztottak. Kinek kicsivel vastagabb, kinek kicsivel vékonyabb jutott. Délben szintén valamilyen löttyöt osztottak szét. Pénz vagy valamilyen érték, amit beválthattam volna, nem volt, de nem is tudtam volna mire beváltani. A rajtunk lévő ruha a sajátunk volt, de nem téli. Volt, akinek a cipője is tönkrement. Ez is hozzájárult a halálukhoz, mert ott nem adtak semmi ruhát. Amikor bennünket vittek Mauthausenbe, nem kaptunk tetoválást a kezünkre [Tetoválás csak Auschwitzban volt, és csak azokat tetoválták, akiket nem semmisítettek meg rögtön, hanem munkára osztottak be. – A szerk.].

A táborban reggelente korán sorakoztunk, vigyázzállásban. Mindvégig nagyon kellett igyekezni, nehogy összeessen az ember. Aztán a halottakat cipeltük egy rakásba a tábor egyik sarkába. Más nem volt ott. Sorakozás és a halottak cipelése. A barakkból egyébként nem mentünk ki. Munkahely nem volt, úgyhogy valahogy eltöltöttük az időt. 1944 decemberétől voltam ott 1945 januárjáig, amikor is kétnapi meneteléssel átvittek a szintén ausztriai Günskirchenbe. De az is lehet, hogy már március volt [Március lehetett. A günskircheni tábort ugyanis 1945. március 12-én állították föl Lásd a szócikket. – A szerk.]. Szinte mindenkit elvittek. Menet közben olyan százméterenként lövöldözték fejbe az embereket, mert összeestek. Mihelyt térdre esett valaki, mert nem tudott menni, nem volt mentség. Tehát azt pontosan tudtuk, hogy nem szabad megállni. Nagyon gyorsan nem tudtunk menni, azt hiszem. Gyengék voltunk, miután annyit éheztünk és fáztunk. Osztrákok és német egyenruhások kísértek. Nem nagyon mutattak jóindulatot, de nem is nagyon beszéltek velünk.

Nagyon fájdalmas számomra, hogy Donnerskirchenről egyáltalán nem esik szó sehol, sosem. Ott ástunk, csak ástunk árkokat, de minek, azt nem tudom. Reggel kivonultunk, ástunk, ástunk, csak ástunk. Megérkezés után is sok ember legyengült. Egyébként ugyanazt csináltuk, mint Mauthausenben. Reggel sorakozó. Itt is mindenki arra vigyázott, nehogy véletlenül rosszul legyen, ha ott van az SS felügyelő. A mauthasuseni táborban nemcsak mi, felnőttek, hanem még gyerekek is voltak. Főleg lengyelek, és emlékszem, a smasszerek is lengyelek voltak. Elég rondán viselkedtek, de nem nagyon beszélgettek velünk, csak utasításokat adtak.

Főleg magyarokkal voltam együtt. Egymás között arról beszélgettünk, milyen lenne mákos tésztát enni. Volt ott több rokonom is, sőt a sógorom is, aki két nappal azután meghalt, miután átmentünk Mauthausenből. Hatalmas, szép szál gyerek volt, akkor harmincöt éves lehetett. Sajnos, sokan meghaltak akkor is, amikor felszabadultunk.

Günskirchenben szabadultunk föl május 4-én, úgy emlékszem [Forrásunk – Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában, Budapest, 2000, http://www.gusen.org/dok/gk/gk01x.htm – május 5-ét említi a felszabadulás napjaként, de volt más egykori günskircheni fogoly is, aki szerint a tábor 1945. május 4-én, pénteken szabadult föl. – A szerk.]. Persze az is lehet, hogy elsején vagy másodikán, nem is tudom pontosan. Végül amerikaiak szabadítottak föl. Egyszer csak megláttuk őket. Bejöttek, osztottak kekszet, csokoládét és mindenféle ennivalót. Elvittek Welsbe, egy katonai táborba. Ott aztán a társaim közül sokan megrohanták az élelmiszerraktárt. Nagyon sokat ettek, bele is haltak. Nem tudtam, hogy ezt nem szabad csinálni, csak úgy alakult, hogy én nem mentem velük habzsolni. Welsben már jó dolgunk volt. Amerikaiak tartották fenn a tábort, már volt ehető koszt is. Sőt, nekem mint sportvezetőnek, ezen a címen, külön kilépőm volt a katonai táborból. Ez nem járt mindenkinek. Az ottani raktárakban volt ruha meg cipőtalp meg hasonló felszerelések. Kimentünk a városba, és talpat cseréltünk, ott már jó dolgunk volt. Augusztusban jött egy rosszabb időszak, miután az amerikaiak átadtak bennünket az oroszoknak.  Nem is oroszok voltak különben, hanem mint később kiderült, ukránok, akik utálták a zsidókat, talán még most sem szívelik őket. Tudták, hogy munkaszolgálatosokat kísérnek, mégsem adtak enni. Közülünk sokan éheztek, olyannyira, hogy kimentek a földekre répát szedni. Ha jó emlékszem, ezért le is lőttek valakit. Nekem valahogy, nem tudom, hogy, sikerült lemaradnom, és onnantól kezdve már igyekeztem, hogy biztos helyre jussak. A többieket lehet, hogy Oroszországba kísérték, de mások is lemaradtak menet közben, és inkább hazaszöktek.

Én augusztus vége felé érkeztem haza, vonattal. A szerelvény dugig volt. Emlékszem, úgy húztak be az utasok az ablakon, mert a lépcsőn nem lehetett, hisz ott lógtak az emberek. A vonat Sankt Pöltenből indult, és nem kellett pénz jegyre, nem volt kalauz. Útközben nem kaptam hírt a családról, semmit nem tudtam róluk. Azt sem, hogy egyáltalán Újpesten vannak-e még. Pár dologról tudtunk azért korábban is. Hallott az ember róla, hogy Auschwitzban mik történtek, kit hova vittek. Az újpestieket például mind oda vitték. Egyetlen unokahúgom jött haza, a többiek mind ott maradtak! Az unokahúgom szülei sem jöttek haza. Az anyósomat, a feleségemet, a kisfiamat és a szüleimet egyszerre vitték el. Együtt vitték el egész Újpestet, szinte minden zsidót, két nap leforgása alatt a gettóból, ami a József utca körzetében volt. Állítólag, akiket az első nap vittek, azoknak egy része megmenekült. De akik a szüleimmel, a feleségemmel és a gyerekkel mentek, annak a csoportnak minden tagja elpusztult. Túl sokan voltak már Auschwitzban, nem válogattak közülük, egyből mentek a halálba. Addigra már annyira telve volt Auschwitz, hogy egyenesen küldték őket a gázkamrába. Az unokahúgom mondta, hogy ők egy nappal korábban mentek, mint a szüleim, a gyerekem, a feleségem meg a rokonság nagy része. Nem volt hely, és az újonnan érkező emberek kilencven százalékát egyenesen megsemmisítették. A feleségemet a főnökei az Egyesült Izzóban ott akarták tartani, hogy ne menjen haza, mert gettózások voltak. De hazament a gyerekhez, és ez lett a veszte.

Édesapámról nem is tudom pontosan, hogy hol és mikor halt meg. Egy megmaradt fényképen újra katonai egyenruhában van, tehát bevonult, és 1944-ben nem volt a családdal Újpesten. Úgyhogy őt nem hurcolták el Auschwitzba. Előbb halt meg valahol, de nem tudom, hogy hol.

Én munkaszolgálatos voltam, amikor őket elvitték. Míg távol voltunk, a lakásainkba keresztények költöztek, vagy bútorostól mindent elvittek az égvilágon. Mire hazaértem, semmim sem maradt, csak a lakás csupasz falai vártak. Nagyon nagy értékek nem voltak. Volt szobaberendezésünk, de értékes festmény vagy más ilyesmi nem volt. Sosem derült ki, hogy kik hurcoltak el mindent. Az unokahúgommal eleinte ott aludtunk az üres szobában. Később tudtam meg, hogy egy-két távoli rokon valahogy mégis itt maradt. Hogyan sikerült túlélniük, azt végképp nem tudom, de a közeli rokonokból ketten-hárman hazajöttek, és egy távoli unokatestvérem is. Akkor sajnos már nem nagyon lehetett reménykedni, hogy élnek az enyéim.

Úgy indult be újra az életem, hogy a Jointnál kezdtem el dolgozni. Már nem is tudom,  ki segített, hogy oda bejussak. Ott a rászorulóknak adtak ruhát, élelmiszert, sok mindent. Az élelmiszerrészlegnél voltam raktáros, a Kazinczy utcai épületben. Aztán nem sokkal később a főnököm elment Izraelbe, és akkor én léptem a helyébe, én lettem  az osztályvezető. Ott elég jó dolgunk volt, és az akkori viszonyokhoz képest komoly fizetésem volt. 1950-ben muszáj volt otthagynom a Jointot, pedig kedvemre való munkahely volt, mert akkor már párttag voltam. A pártban azt mondták, hogy válasszak: vagy párttagság, vagy a munkám a Jointnál. A kettő nem mehetett együtt. Nekem fontos volt a párt, úgyhogy nem maradhattam a munkahelyemen. Nemcsak én, még nagyon sokan mások is eljöttek, ugyanezért. Bevonultam katonának. Már nem is emlékszem, hogy alakult ez így, de az biztos, hogy a Jointtól, az akkori munkahelyemről majdnem mindenki átment a katonasághoz, a párt kérésére. Először a reptéren dolgoztam, a pénzügyi osztályra kerültem. Kezdetben főhadnagy volt a rangom. Fizetésben valamivel több mint a felét kaptam, mint a Jointnál, ahol 1650 forintot kerestem.

Közben 1946-ban újra megnősültem, és elkerültem Újpestről. A második feleségemmel Pesten ismerkedtünk meg, valaki bemutatta a rokoni vagy baráti körből, és megtetszettünk egymásnak. Ez a feleségem is zsidó volt, Gárdos Líviának hívták, valamilyen zsidósabb névről magyarosította, de amikor találkoztunk, már így hívták. Abban hasonlított az első feleségemhez, hogy ő is nagyon csinos nő volt, 1914-es születésű. Ő Pesten vészelte át a holokausztot, heteken, hónapokon át bujkálva. A Lampartban, a fegyvergyárban dolgozott mint irodai alkalmazott. A nagynénjének volt a Wesselényi utcában egy háza. A földszinten volt egy fűszerboltjuk, mellette egy lakás, ők abban laktak, mi pedig egy harmadik emeleti komfortos kis lakásba költöztünk be. Igazán jól éreztem ott magam, és a rokonoknak is könnyedén ki tudtuk fizetni a lakbért. Egyszobás lakás volt, hatalmas előszobával, konyhával, fürdőszobával, és saját vécé is tartozott hozzá. Elég jól kerestem, így nem volt probléma berendezni. A házasságkötéshez kellett igazolást kérni, amelyben halottá nyilvánították az első feleségemet. A második esküvőm a Bethlen téren volt, ez is hüpe alatt, ahogy kell.

Mint említettem, addigra már beléptem a Kommunista Pártba. Hogy miért? Sok minden miatt. Én már jóval a háború előtt jártam az Újpesti Munkásotthonba. Baloldali voltam, és vagyok ma is. A hazatérés utáni hetekben az volt az első, hogy az egyik távoli unokabátyám – aki szintén Pesten volt, és átvészelte a borzalmakat – elvitt magával, hogy lépjünk be a Pártba. Úgy éreztem, ott a helyem.

Gondoltam arra is, hogy valahova külföldre megyek, Izraelbe [Palesztinába]. Legelőször 1938-ban merült fel bennem a kivándorlás gondolata. Meg is volt a vízum, akkor egy fénykép kellett összesen, amivel ki lehetett volna menni. De a gyerek és a szüleink miatt a feleségem nem akart kiköltözni, úgyhogy aztán én sem mentem. 1938-ban lejártam a cionista klubba, a Bethlen téren. Sokan kimentek onnan Izraelbe. A háború után már nem gondolkodtam efféléről.

Visszatérve a pártra, akkoriban pártbizalmi voltam, meg titkár is a hetedik kerületben, majd a honvédségnél is, ahova 1950-ben mentem át, és rögtön főhadnagyi rangot kaptam. 1953-ban gyomorfekélyem volt, és sikerült leszerelnem, de továbbra is a honvédségnél maradtam állományban, onnan is mentem nyugdíjba. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémián lettem osztályvezető és főnökhelyettes. Egy alezredes volt a főnököm, és én voltam a helyettese. Mindenféle technikai, irodai eszközt, füzeteket, magnókat szereztünk be a hallgatók számára.

Hogy milyen volt az akkori rendszer? Azért is szereltem le, mert akkoriban történt néhány elég csúnya dolog. Például dobálták a katonatiszteket. Egyik napról a másikra elvezényelték valahova vidékre, család nélkül. Nekem az volt a szerencsém, hogy mint tartalékos százados leszereltem. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy mit mondunk és teszünk, mert fegyelem volt, igazi drill. Például gyakran kutatták át az íróasztalt, hogy nem hagyott-e valamit ott az ember, ami a rendszerellenességét mutatja.

Nekem csendesen telt 1956 is [lásd: 1956-os forradalom]. Bejártam az Akadémiára, leginkább katonai teherautón meg hasonló járműveken, mert rendes közlekedés nem volt. Én ellenforradalomnak tartom ma is a dolgot, mint ahogy a felszabadulást is felszabadulásnak tartom. Hiába mondanak mást az okosok. Más emlékem nem kötődik azokhoz a napokhoz, nekem nem volt félnivalóm.
Azt hiszem, az elsők között lehettünk, akiknek televíziójuk volt [Magyarországon 1953-ban kezdődtek meg a kísérleti tévéadások, a rendszeres műsorszolgáltatás pedig 1958-ban indult, heti négy nap adásidővel (összesen nem egészen 20 óra). 1000 lakosra 1958-ban 2, 1960-ban 10, 1965-ben 82 készülék jutott. – A szerk.]. Ketten dolgoztunk a második feleségemmel, és berendezkedtünk teljesen. Szóval az 1960-as években ilyen volt az élet, már nyugalom volt, rendezett állapotok. Nem volt semmi probléma, legalábbis az én családomnak nem. Néha szombat délután elmentünk a New York Kávéházba, egy kávéra. Volt, hogy zenés estekre is elmentünk egy baráti társasággal, akik között akadt azért két-három rokon. Ekkor sem csak zsidók voltak a barátaink között. A barátaink mindkettőnk munkahelyéről kerültek ki. Újpestről gyakorlatilag senki sem maradt, akivel igazán össze lehetett volna járni, de a megmaradt kevéske rokonnal azért mindvégig tartottuk a kapcsolatot. Legjobban a beszélgetést, a kártyázást és a zenés esteket szerettük. Az Oktogonnál több hely is volt [Akkor: November 7. tér, ahol a hatvanas években egy mai gyorsétterem helyén az éjszaka is nyitva tartó Savoy bár volt, vele szemben, ahol ma egy bank működik, pedig az Abbázia Kávéház. – A szerk.], később láttuk fellépni például Németh Lehelt. Ő volt a kor népszerű énekese [Németh Lehel (1932–2005) táncdalénekesi karrierje 1956-ben indult, ő volt az első magyar táncdalénekes „sztár”. 1965–1990 között Kanadában élt. – A szerk.]. A pártból is voltak barátaink, velük is jól megértettük egymást. A vallás sosem volt téma, békesség volt akkoriban.
Líviával 1961-ig, a haláláig éltünk együtt. Nagyon jól kijöttünk egymással. Sajnos nem volt közös gyerekünk, mert a gyerekeket nem tudta kihordani, kettő is elment. Súlyos beteg volt, rákos, túl fiatalon halt meg. A Farkasréti temetőben nyugszik még 2011-ig, elhamvasztva, mert ötven évre béreltem a kolumbáriumot.

A háború után még nem, de később sokat utaztunk. Én a Joint szervezésében már 1950 előtt voltam Keszthelyen, három hétre. Később, a honvédségtől többször voltunk Mátraházán, Balatonkenesén, sőt Balatonlellén is, honvédüdülőben. Szerencsére külföldre is kaptunk beutalót, vagy háromszor, a honvédség alkalmazottjaként. Nyugdíjasként is utazhattunk beutalóval [lásd: SZOT-beutaló], ez persze már később, az 1970-es években volt. Csehszlovákiát, Ausztriát és Németországot is megjártuk, Drezdáig is eljutottunk. A harmadik feleségemmel sokat voltunk külföldön, néha sátraztunk, három-négy hetes utakat is tettünk Romániába, Bulgáriába, Jugoszláviába. Például amikor nyugdíjba mentem, egy hónapot töltöttünk Olaszországban. Lementünk egész Nápolyig. Nápoly, Capri, Firenze, Róma, Assisi. Utána egy hetet töltöttünk visszafelé Velencében, majd még egyet Bécsben. Megvolt rá az anyagi lehetőségünk. Nem volt olyan nagyon vészes, mert akkor meg lehetett fizetni az IBUSZ-t, mert akkor az volt. Voltam Amerikában, jártam Párizsban, a feleségeimmel utazgattunk. Volt kocsink is tizenkét évig, miután 1964-ben vettem egy Trabantot [1965-ben 83 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint Trabantból futott a legtöbb. – A szerk.].

Az 1970-es években szerveztek szocialista ünnepségeket május elsején vagy éppen november hetedikén [November 7. – Az 1917-ben lezajlott Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, amely 1988-ig munkaszüneti nap volt. – A szerk.], de én a magam részéről ezeket nem vettem túlságosan komolyan. 1956-ig még csak-csak megkövetelték, hogy az ember menjen felvonulásra, de később, 1956 után, érdekes módon már nem nagyon volt elvárás a megjelenés, legalábbis az én munkahelyemen. Az állásunk mellett időnként társadalmi munkát is kellett végezni, de az elég ritkán vette igénybe a szabadidőnket.

Bár a nagy, kiterjedt rokonságból alig maradt valaki, lassanként kialakult a baráti társaságom. Összejöttünk a munkahelyről vagy a pártból néhányan, összebarátkoztunk pár emberrel, házaspárral. Ez a harmadik házasságom idején sem alakult másképpen. Rendszeresen volt, két- vagy háromhetenként pártnap, taggyűlés is a kerületünkben. A megbeszélés után beszélgettünk, és megkedveltük egymást. Néha hallgattam a Szabad Európát vagy Amerika hangját, persze nem volt szabad, de nem emlékszem rá, hogy volt valami olyan különleges. Elég hírhez jutottunk idehaza is.

A második feleségem halála után 1967-ig egyedül éltem, akkor nősültem meg újra. Ez a mostani kis Hegedüs Gyula utcai lakásom a feleségemé volt, hosszú ideig béreltük, aztán megvásároltam az önkormányzattól Az én lakásomat a harmadik feleségem előző házasságából született, huszonhárom éves fia kapta meg. Velünk egy időben esküdött, és a feleségével odamentek lakni a Wesselényi utcába. Én meg jöttem ide, csupán azért, mert ott nem volt lift. A három emelet magas volt, és nekem akkor már nehéz volt felgyalogolni.

Évát, a harmadik feleségemet a holokauszt idején Pesten bújtatták a gyerekével együtt. A volt férje katonatiszt volt, de nem éltek jól. Elvált asszonyként ismertem meg, az előző férje félig zsidó volt. A gyereke 1944 decemberében született, a csecsemő Lacikával itthon, bújkálva élték át az egész háborút. Évával az esküvőnk a tanácsnál, az Andrássy úton volt. Ez a feleségem az Elzettben dolgozott a Váci úton, de a gyár azóta már megszűnt. Éva is csinos nő volt, szőke. A két előző feleségemnek barna haja volt. Éva is párttag volt, és bár zsidó származású volt, vele sem tartottuk meg a nagyobb ünnepeket. Én ugyan Jom Kipurkor mindig elmentem az istentiszteletre. Én még az 1980-as évek elején is jártam a nagy zsidó ünnepekre. Ezzel nem volt baj a munkahelyemen, mert nem propagáltam a dolgokat. Ez sehol sem volt téma. Még a pártban sem. Én például már nem tudtam megmondani, ki zsidó, és ki nem. Csak egy emberről tudtam, hogy zsidó, mert vele jóban is voltunk és vagyunk, ő szintén idős már.

Mindhárom feleségem zsidó volt. Valahogy nekem fontos volt, hogy zsidó feleséget találjak. Tulajdonképpen nem tudom, miért, ha egyszer én nem voltam különösen vallásos, főleg a háború után. Azok után, amik történtek, hogy rendes emberek millióit, akik a légynek sem ártottak, elpusztították, elmúlt az a minimális vallásosságom is. Azért karácsonyfát nem állítottunk. Szilveszterkor, amíg fiatalok voltunk, néha elmentünk, ha máshova nem is, kimentünk a Körútra, aztán néztük a tévét.

A harmadik feleségemmel 1967-tõl 1989-ig éltünk együtt. Végül ő is megbetegedett. Ő is, mint a második feleségem, hamvasztva lett eltemetve. Először kolumbáriumba került, végül aztán elszórattam. Nekem is be van fizetve az elszórás. Ez a legtisztább dolog szerintem…

A megmaradt rokonsággal végig összejártunk, mint például az unokahúgommal, amíg meg nem halt, pár éve. Most a lányával járunk össze szombatonként ebédelni. Vasárnap pedig az unokámmal, Rolanddal. Ő ugyan nem unokám – hiszen az apja a harmadik feleségem első házasságából származó fia –, de én annak tartom őt. Ők sokáig laktak ott a Wesselényi utcában, majd időközben szereztem nekik egy lakást kinn a lakótelepen, Békásmegyeren, de most végül a Hűvösvölgyben laknak. Velük tartom a kapcsolatot az unokámon keresztül, aki most tizenhét éves.

Laci ugye már nagy, huszonhárom éves volt, mikor összeházasodtunk. Vele jó a kapcsolatom. Neki csak polgári esküvője volt, pedig zsidó származású a felesége is. Tartják valahogy a zsidó vallást, de más formában, mint mi annak idején. Egy olyan közösségbe jár a családjával Kőbányára, ahol Dávid-csillag és kereszt is van a falakon. Voltam velük egyszer vagy kétszer, mert tartanak ott előadásokat, de aztán engem nem fogott meg a dolog. Laci most lesz hatvan éves, azt hiszem, most megy talán majd nyugdíjba. Egy cégnél műszerész. Korábban ugyanott, ahol az édesanyja, az Elzettben dolgozott, ott tanult már szakmunkásiskolás korában is.

Jahrzeitkor mécsest gyújtok a szeretteimért, azt tudom, hogy júniusban szokott lenni az ideje. Régebben ilyenkor kimentem Újpestre. Ha jól tudom, még mindig van ilyen ünnepség a templomban. Mostanában már inkább ide közelebb, a Dohány utcai zsinagógába szoktam elmenni a halottak, a mártírok emlékművéhez leróni a kegyeletemet.

Én magam kétszer voltam Izraelben, először 1989-ben az IBUSZ utazási irodával. Tizenkét napig jártuk az országot, A-tól Z-ig mindent láttunk a csoporttal. Csodálatos út volt. Először család nélkül mentem, másodszor elvittem az unokámékat, az egész családot… ez pedig talán 1996-ban lehetett. Legjobban Jeruzsálem tetszett, és Eilát a csodálatos víz alatti akváriumával, Tel-Aviv és a Holt-tenger. Ugyanakkor odavagyok mindattól, ami Izraelben történik. Sajnos nincs is kilátás arra, hogy béke legyen. A 1967-es és a 1973-as háborúk megrengették az országot [lásd: hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború], és ma sincs nyugalom. A nagyon vallásos ortodoxokat, akik ott kint élnek, azokat nem túlságosan szeretem. Valahogy ez magamutogatás, a ciceszek lógatása, a hatalmas pajeszok nem az én világom. Száz évvel ezelőtt még elment volna mindez, de ma már, azt hiszem, nem ezzel kéne mutatni a vallásosságot. Nem a külsőségek számítanak, hanem hogy mit érez az ember magában.

Sajnos egyre kevesebb emberrel tartom a kapcsolatot, pedig elég nagy baráti társaságunk volt. Múlik az idő, elfogytunk. Még tizenöt évvel ezelőtt összejöttünk évente vagy kétszer, külföldről is eljöttek az ismerősök. Ma már külföldön is csak három ismerős, távoli rokon van. Azok közül is csak az egyik jön, nemrég volt Pesten. Munkaszolgálatos ismerőseimmel eleinte találkoztunk, de nem tudom, hogy egyáltalán van-e még valaki életben. Sok ismerős és családtag is kiment Izraelbe [akkor: Palesztina] 1938-ban a cionistákkal. Ha itt jár, mindig megkeres az egyik barátomnak a lánya. Ő is már hatvan év körül van. Izraelben él egy unokatestvérem is, akivel találkoztam, amikor kint voltunk. Ő nem volt még látogatóban Pesten. Az 1950-es évek végén adódott lehetőség arra, hogy kimenjenek, de nem gondoltam rá, hogy kimegyek. Egyrészt a sok atrocitás miatt, ami kint történt. Az ember olvasott meg hallott is ezekről a dolgokról. Itt akkoriban nem volt semmilyen probléma. Nyugodt volt az élet. Nyugodtan mehettem este tízkor színházba, nyugodtan jöhettem haza. Ma már nem. Nemcsak egyedül, de kettesben sem lehet éjjelente járni az utcán. Az ember nincs biztonságban, ha gyalog megy, sötétben. De egészen 1989-ig nem volt ilyen sok rablás, gyilkosság, betörés, bankrablás. Nem éreztem magam itt rosszul az 1950-es, 1960-as években. Megélhetésem volt, külföldre akkor mentem, amikor akartam. Nyugati útlevelet is kaptam [lásd: kék útlevél].

Auschwitzban is voltam egyszer, megnéztem, szörnyű volt. A vitrinekben a kofferok, a fogsorok, haj, cipők. Egy ismerősöm, aki 1964-ben volt kint, látta az egyik kofferon a „Nógrád” nevet. Könnyen lehet. Én nem láttam. Borzalmas volt ott.

A rendszerváltásról nem túl jó a véleményem. Se az egyik, se a másik párt nem tetszik nekem. Az egyik aljas szerintem, a másik pedig olyan buta, hogy az nem igaz. Förtelmesen viselkednek. Rémes mindaz, ami a Parlamentben történik. Hogy nyitottabb lenne a világ 1990 óta? Nem tudom, én azt látom, hogy csak ellenségeskedés van most. Szerintem jobb volt élni régebben, Kádár alatt. A Rákosi-rendszert nem sírom vissza. Engem az sem érintett, de sok társam egyik napról a másikra eltűnt a katonai akadémiáról, és nem lehetett tudni, hogy hova lettek. Kádár alatt szerintem sokkal nyugodtabb volt az élet. Volt közbiztonság, ez számomra nagyon fontos lenne most is.

Örülök, hogy a zsidó élet újra virágzik Magyarországon. Jó érzés látni, hogy egy kicsit szabadabban mozognak. De 1998-tól 2002-ig nem volt a legjobb helyzetben a zsidóság. Most is van antiszemitizmus, bőven. Én a saját bőrömön ezt nem érzem, csak olvasom az újságban, hallom a rádióban. Valószínűleg tudják a házban is, hogy zsidó vagyok, de senkivel nem tartok kapcsolatot, így én ebből abszolút semmit nem érzek. Csak az a sok aljasság bosszant, amit olvasok. A „168 óra” sok mindent megír, onnan tájékozódom.

Megmondom őszintén, nem tapsoltam, amikor európai uniós tagok lettünk. Mit nyertem vele én, és általában mit nyert az ország? Semmit. Én eddig is mozoghattam, akkor mentem külföldre, amikor akartam. Elmentem Sopronba, és minden további nélkül átmentem Eisenstadtba vagy Bécsbe. Jártam az ukrán helyeken is, ahol munkaszolgálatos voltam. Egyszer voltam Mauthausenban, ahol nagyon meglepődtem, mert a mostani állapota az égvilágon semmit nem mutat. Van a barakkokból egy épület, mást semmit nem látni. Nem is volt olyan fájdalmas és megdöbbentő, mint Auschwitzban.

Nem tartok kapcsolatot sem a hitközséggel, sem zsidó szervezettel. Kapok kárpótlást az osztrákoktól. Kapom negyedévenként ezt a 250 eurót az engem ért sérelmekért, így anyagi gondjaim nincsenek. Ez az összeg jól jön az unokáméknak, őket segítem vele. Mert én úgysem tudok többet enni, és nem járok lumpolni. Sajnos se színházba, se ilyen helyre nem mehetek. Először is, kicsit süket vagyok, és nem hallom, hogy mit mondanak a színpadon. Csináltattam magamnak egy hallókészüléket, de nem ér semmit. Úgyhogy a szórakozásom már csak az, hogy naponta elmegyek vásárolni valamit vacsorára. Itthon főzök néha este, h étközben. Szombaton az unokahúgom lányához megyek. Vasárnap meg, ahogy mondtam, a családot viszem el ebédelni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól vagyok, de akkor is, ha azt mondanám, hogy rosszul. Az izületeim azok úgy fájnak, hogy a karomat alig bírom emelni. De úgy máskülönben a lábaim visznek. Mindennap járok egyet, méghozzá bot nélkül. Kilencvennégy évesen unalmasak a napok, semmi változatosság nincs a napjaimban. Furcsa, de ritkán gondolok vissza a gyerekkoromra. Ha igen, akkor látom magam, amikor fiatalkoromban atlétikáztam, kézilabdáztam. A mérkőzések jutnak eszembe, meg amikor hosszú időn keresztül játékvezető voltam. Háromszor külföldön is jártam a kézilabda-válogatottal. Ezekre gondolok néha, amikor éjszaka fölébredek, és nem tudok elaludni. A sportot néha megnézem a tévében A futball például nem érdekel, mert én a régihez vagyok hozzászokva, amikor még tudtak futballozni. Keresztrejtvényt fejtek, azt szeretem. És múlik az idő…érzem.

Életrajz

Bence Lászlóné egyedül él egy kétszobás pesti panellakásban. Férje már régen meghalt, egyetlen lánya Izraelben él. Húgával és az egyik unokájával, aki Budapesten él, minden héten találkozik. Lakásában a régi, kissé már elnyűtt bútorok jól megférnek a modern berendezéssel. A falakon sok festmény van, a szekrények polcain rengeteg családi fénykép. A budapesti Holokauszt Múzeumnak több tárgyat adományozott, így kerültünk kapcsolatba vele. Nagyon segítőkész volt, szívesen és sok humorral beszélt a családja és saját életéről is.

Mezőkövesden 1810-ből van az első sírkő a zsidó temetőben, már akkor laktak ott zsidók. [A Mezőkövesdről szóló adatok Dr. Simor (Schlesinger) Jehúda: Mezőkövesd és környéke zsidó közösségének emlékkönyve, Bét Haudet 1997, című könyvből vannak. – A szerk.] A hitközséget 1850-ben alapították. A hitközség első rabbija Wekszler Soma volt, az első templom 1853-ban épült, az új pedig 1896-ban. Mindez saját erőből, ezt a zsidók adták össze. Az elemi iskola 1889-ben létesült, és 1891-ben két tanterművé fejlődött. A későbbi iskola – amibe már én is jártam – 1929-ben alakult ki. Volt egy kezdetleges iskola, amiből később aztán lakás lett, és építettek egy másikat, egy nagyobbat. 1926-ban épült a rituális fürdő. Mikvének hívják. Ez volt, ahová a zsidók megtisztulás végett mennek el. 1908-ban a főrabbi jesivát alapított, ahol bóherok tanultak. Működött a Hevra Kádisá is, az elnöke Neumann Ede volt. Volt még Nőegylet, ennek a vezetője először Róth Dezsőné, később Kún Jakabné volt. Egyébként ez a Kún Jakabné itt, Pesten a zsidó temetőben van eltemetve. Szoktam menni a sírjához.

A hitközség létszáma az utolsó békeévben megközelítette az ezret. Ez kb. 200 családot jelentett. Az összlakosság – kb. 10–15 ezer között lehetett. [Mezőkövesd lélekszáma 1930-ban 30 ezer fő volt. – A szerk.] Főleg katolikusok laktak Mezőkövesden, nagyon kevés református volt. De ez a két vallás sose egyezett, mindig marakodtak. A reformátusoknak nem volt csak imaházuk. De például olyan nem volt, hogy református katolikussal házasságot kötött volna. Jobban gyűlölték egymást, mint a zsidókat, érdekes volt. Mélyen vallásos katolikusok laktak ott. Egy-két esetben fordult elő zsidó–katolikus házasság. De ez úgy volt, hogy zsidó férfi vett el keresztény nőt, és a keresztény nő betért zsidónak. Olyan nem volt, hogy maradt keresztény. Megtanulta a kóserságot, vallásos zsidóasszony lett belőle, de kereszténynek született. Egy olyan zsidó lány volt, aki keresztényhez ment férjhez, de az is feljött Pestre. A Bernát Zsóka. Följöttek Pestre, itt összeházasodtak, itt senki nem ismerte őket. Egy kisvárosban mindenki tud mindent. A hitközség állami segélyből és a kultuszadóból, valamint a felajánlásokból tartotta fenn magát.

A zsidók nagy része kiskereskedelemmel foglalkozott. Egy-két nagykereskedő volt, termény-nagykereskedő meg bornagykereskedő. Apukám kiskereskedő volt. Meg kisiparral foglalkoztak még. Volt bádogos, szabó, lakatos, kerékpárjavító, műszerész, meg volt fiákeres, akkor még taxi nem volt, fiákerrel kimentek a vasúthoz, jöttek az utasok, akkor hazavitték. Vagy ha valaki utazni akart, megrendelte a kocsit, és kivitte. Ugyanúgy, mint ahogy a taxi ma csinálja. 1944. június 10-én 90 üzlet és üzem volt zsidó tulajdonban. Az üzletek túlnyomórészt a Fő utca két oldalán voltak. Ebben az utcában keresztény üzlet nem is volt. Mellékutcában alakultak később, fűszerüzlet meg rövidáru. De a keresztény kereskedők főleg vásározással foglalkoztak. A zsidóknál is volt az, hogy vásároztak. A zsidók látták el a lakosságot fűszerrel, rövid- és rőfös áruval, cipővel, csizmával, divatáruval, építőanyaggal és vasáruval. Mert vasáru kellett a mezőgazdasághoz.

Az 1930-as évek gazdasági válsága [lásd: 1929-es gazdasági világválság] miatt többen váltak fizetésképtelenné, és be kellett zárni az üzleteiket. Így járt az én apám is. Kiskereskedők, iparosok, magántisztviselők tartoztak a zsidó középosztályhoz. Irodalmat olvastak. Volt még 2 malomtulajdonos, ezek a nagykereskedőkhöz tartoztak. Volt egy vállalkozó, egy bankigazgató, 20 orvos és ügyvéd, Ezeknek a lakásuk kulturált volt, sok helyen volt zongora. A gyerekeik érettségiztek, voltak, akik egyetemet végeztek, például az ügyvédnek a gyerekei, egyik orvos lett, a másik ügyvéd. A másik ügyvédnek a gyereke megint ügyvéd lett, szóval a családi hagyományt tartották. A szegények pedig alkalmi munkából éltek és szűkösen. Annyi volt, hogy éhezni nem éheztek, de bizony elég szűkösen éltek. Időnként a Nőegylet is segített rajtuk. Kevésbé gazdag szülők gyerekeiből lettek a szakmunkások, meg ha nem volt jó tanuló a gazdag szülő gyereke, akkor vagy kereskedő lett, vagy valamilyen szakmát tanult és műhelyt nyitott. Az ünnepeket mindig megtartották, ortodoxok voltak.

A zsidók különböző részen laktak, egy páran laktak a Fő utcán, de a többség közel a Fő utcához. Úgyhogy a város szélén egy zsidó sem lakott. Mi is úgy voltunk, körülbelül 4-5 percre laktunk a Fő utcától. Ha egy utcát kijöttünk, már kiláttunk a Fő utcára. Meg a többiek is úgy szétszórtan éltek, mellékutcákban is laktak, de közel a Fő utcához. De rendes, normális lakásaik voltak. Leginkább saját ház volt. A szélesebb utak, például Szomolyai út, Bogácsi út, Egri út meg a Fő utca kövezettek voltak, szóval aszfaltosak. A Fő utca volt csak csatornázva, a többi út nem. Fürdőszoba nagyon kevés helyen volt, csak a gazdag család, ha új lakást épített, akkor oda épített fürdőszobát is. De nem sok helyen. Volt ilyen lábasállvány, rajta egy lavór, a lavórok különböztek. Volt, akinek zománcozott volt, volt akinek porcelán, hozzá vizeskancsó. És ha fürödni akartak, elmentek a fürdőbe, volt közös fürdő is. De volt olyan is, ahol volt fürdőkád, de úgy kellett melegíteni a vizet, és beleönteni a fürdőkádba. Nekünk nem volt, mi lavórban meg teknőben fürödtünk. A házunk előtt volt vizesárok, és mikor nagy eső volt, az jól megtelt vízzel. Kivittük a teknőt, beleültünk, és azon csónakáztunk. Aztán este meg megfürödtünk a teknőben. Meg annak idején mosógép se volt, teknőben mostak. Vasalás előtt a ruhát mángorolták.

Se az apai nagyanyámat, Klein Károlyné, született Sáfrány Sárát, se a nagyapámat, Klein Károlyt nem ismertem csak hallomásból. Igriciben éltek. Földmunkával foglalkoztak. Azt tudom, hogy a nagyapám ott volt Mezőkövesden, az apáméknál. Gondolom, hogy kicsit kikapcsolódjon otthonról, és egyik nap szólt apámnak, hogy „Fogjál be fiam, vigyél haza engem, haza akarok menni”. Mert akkor kocsival közlekedtek. Befogott apám, hazavitte a papáját Igricibe, és amíg ő ott a családdal beszélgetett, a nagypapa kiment a vécére, mert az udvaron volt a vécé. Várták, hogy de soká jön be a papa! De sokára jön! Kimennek megnézni, ül a vécén és meghalt. Hazament meghalni, 96 évet élt. Ő élt legtovább a családban, 1923-1924 körül halt meg.

Apámék öten voltak testvérek, két lány meg három fiú. Mindegyik családos lett. A fiúk kereskedők lettek. A lányok férjhez mentek és háztartásbeliek voltak. A család összetartó volt, mindig meglátogatták egymást. 5 éves voltam, amikor apám kocsival vitt el Miskolcra nyaralni, mert ott valahol Miskolc környékén vásár volt, és a rokonok már annyira akartak látni. Azt mondta apuka: „Na, kislányom, ha van kedved, elviszlek.” Persze hogy nekem volt kedvem, és elvitt. Mályiban aludtunk, mert beesteledett, mire odáig értünk, de mindenütt volt apukának ismerőse. Ott is egy ismerősnél aludtunk, ők is zsidók voltak. Utána mentünk Miskolcra, és mondta, hogy majd visszafele bejövök érted. Persze nem jött be értem, ott nyaraltam 2 hétig. De hazafele már vonattal jöttem. Miskolcon unokatestvéreim éltek és az egyik nagynéném, a Biri néni, meg a lánya, Róza. Az egyik unokanővérem, Böske varrónő volt, varrt nekem egy csomó ruhát. Úgyhogy mikor hazajöttem, irigykedtek, hogy milyen szép ruháim vannak. Szerettem a szép ruhákat.

A nyaralás nem volt nálunk divat. Én szoktam csak elmenni Miskolcra, engem nagyon szerettek a rokonok, az unokatestvéreim, apám testvérének, Móric bácsinak a gyerekei. Ők már felnőttek voltak, a Böske varrónő, az Irén tisztviselő volt. Minden évben náluk voltam 2 hétig. Ők szerették volna, ha végig ott maradok, de a családomat nem akartam elhagyni. Aztán Miskolcon lakott még apukának a húga, Biri, őnála voltam, a legidősebb nővéremmel, Arankával nyaraltunk ott. De máshol nem voltunk. Sajnos nem nagyon volt lehetőségünk rokonokkal találkozni. Inkább ők jöttek hozzánk, és csak azokat ismerem, akik eljöttek hozzánk. Volt még 2 fiú unokatestvérem, Sanyi és László, ők is Móric bácsinak a gyerekei. Nekik korán meghalt az édesanyjuk, és az édesanyjuk testvére nevelte őket. Mert aztán a nagybátyám megnősült, és máshova költözött. A Sanyi meg a Laci voltak a legkisebbek. Középiskolások voltak akkor, minden évben jöttek hozzánk, ott nyaraltak nálunk.

Biri néni, apám húga is nagyon gyakran jött hozzánk. Minden évben ott volt. Egyszer, emlékszem, azt mondta, hogy ő szeretne kinn az udvaron aludni. Kivittünk egy ágyat, és mondta, hogy én is aludjak vele. Akkor ketten kinn aludtunk a folyosón. Erre még úgy emlékszem. És nagyon aranyos volt a Biri néni, érdekes, ő volt még ilyen alacsony [mint az interjúalany]. Apám egész családja is mindegyik magas volt, a Biri néni volt a legfiatalabb, és ő volt a legkisebb is. A Móric bácsi is inkább hozzánk jött, mi sose voltunk nála. Apukám másik húgának – a nevét se tudom pontosan – az egyik lánya szokott jönni hozzánk nyaralni, a Hajnal, őrá emlékszem. De volt még egy lány és egy fiú testvére is apukának, de sajnos a nevüket se tudom. Ők nem jártak nálunk, nehéz volt akkor a közlekedés is. Vonat arra fele nem is volt, mert ők falun laktak. Kocsijuk meg lehet, hogy nem volt, már lovas kocsi, mert akkor lovas kocsival jártak. Ők se jöttek hozzánk.

Volt apukának a legidősebb bátyja, annak három gyereke Losoncon lakott, az meg Szlovákiában [akkor Csehszlovák Köztársaság] volt. Ők is csak nagyon ritkán, egyik-másik gyerek eljött, de apukának a testvérét nem is ismertem, mert ő már nem élt akkor, amikor mi születtünk. Még a nevét se tudom. De annak a gyerekeivel, az unokatestvéreimmel tartottuk a kapcsolatot, sőt a felszabadulás után is, mert ők visszajöttek. De már egyik sem él, mert mind jóval idősebb volt nálunk. Ők a felszabadulás után Pozsonyba mentek. Az egyik, Emil Kassán lakott, lehet, már szegény ő se él. Egy fia van, tanár ott Kassán. De azzal azért nem tartjuk a kapcsolatot, mert egyszerűen ő nem akar magyar lenni. Csak szlovákul beszél. A többi meg meghalt már, ott, Pozsonyban vannak eltemetve. Illetve kettő Amerikában. 1956-ban kimentek Amerikába, és Floridában halt meg a Manci meg a Malvin. Velük tartottuk a kapcsolatot. Sokszor eljöttek hozzánk. Mindketten minden évben hazajöttek Magyarországra, és mindig meglátogattak.

A Manci férje építészmérnök volt, és kint voltak Oroszországban. Annak idején, mikor a Szovjetunió megalakult, akkor nagyon sok mérnököt hívtak, jó magas fizetésért, hogy segítsenek építkezni, és amikor jött ez az ellenségeskedés, akkor a magyarokat is hazaküldték, meg minden külföldit elküldtek Oroszországból [Szovjetunióból] a Hitler idejében. És ők is akkor hazajöttek, Debrecenben laktak, Laci, a fiuk is ott végezte el az egyetemet. Nagyon szerették ott, nagyon ügyes orvos volt, de 1956-ban úgy döntöttek, hogy kimennek, mert ott is elkezdtek zsidózni és megijedtek. Úgyhogy kimentek Amerikába és ott is halt meg mind a kettő. A fia plasztikai sebész, Bíró Lászlónak hívják. És kint Amerikában nősült meg, amerikai lányt vett feleségül és van 4 vagy 5 gyereke. De miután a Manci meghalt, nem tartjuk velük a kapcsolatot.

Apám, Klein Lipót Igriciben született 1866. július 9-én. Közelebbit nem nagyon tudok a gyerekkoráról, mert apám már idős volt, amikor mi születtünk. A második házasságából születtünk heten: Sarolta, László, Magda, én, Éva, Károly és Klára. Az első házassága, amiből négy gyerek született – Gyula, István, József és Aranka – még az I. világháborúban bomlott fel, mert ő elment katonának, a felesége meg vitte a vendéglőt meg a kocsmát addig. Hazajött egyszer szabadságra apuka, és nem volt se pénz, se áru. Megint feltöltötte az üzletet és visszament. Megint visszajött, megint ugyanúgy járt. A szomszédok mondták, hogy a feleségének van egy barátja, aki házat vett az ő pénzén. Ezt már nem engedhette meg apuka, és elváltak. De a gyerekekről továbbra is ő gondoskodott.

Aztán anyukával elkezdett levelezni, mert ő Pesten élt. Az anyám, Dormán Regina meg a nővére egész kicsik voltak amikor az édesanyjuk meghalt. Az édesapjuk feleségül vette az apámnak a húgát, a Biri nénit. Tehát a nagynéném az anyámnak a mostohaanyja volt. Egyébként ötször ment férjhez a Biri néni, és minden férjét eltemette. Amikor én megismertem, már egy férje sem volt, akkor már egyedül volt, a lányával, Rózával élt. A lánya férjnél volt, annak is volt egy kislánya. Anyám talán tizenegy éves volt, amikor meghalt az apja. És amikor az apja meghalt, a Biri néni miből tartana el két gyereket. Akkor még nem volt divat, hogy egy nő dolgozik. [Nagy valószínűséggel az interjúalany édesanyja ekkor Klein Lipót – az interjúalany édesapja – családjához került, akinek Biri néni a húga volt.] Szóval, innen volt az ismeretség apám és anyám között. Az anyám, amíg élt az apja, addig élt náluk. Amikor apuka elvált, akkor eszébe jutott, gondolom, anyám. Lehet hogy ő már akkor is szerette anyukát, mert nagyon szép volt.

Azt nem tudom, hogy anyukám hogy került Pestre a Wienerékhez, a nevelőszüleihez. Azt mesélte anyuka, hogy két fiuk volt, de azok már felnőttek voltak, és kimentek Amerikába. Ők fogadták magukhoz anyukát. De úgy nevelték, mint egy kisasszonyt, mert ahogy mesélte anyuka, színházba jártak, és elegánsan öltözött, fodrászhoz is járt, mert derékig érő haja volt, és föl volt csavarva körbe, csigákba. Három vagy négy csigába volt a haja. Anyukámnak csak a pesti életéről tudok. Szeretett táncolni, sokat járt színházba, mert színházakról mesélt. Mire én Pestre kerültem, nagyon sok színművet már ismertem. Operától az operettig, mert ő nagyon sokat mesélt róla, meg énekelni nagyon szeretett, operett dalokat meg magyar nótákat. Varrogatott délutánonként, énekelgetett közben, azt nagyon szerette.

Aztán apuka megkérte a kezét, anyuka meg hozzáment. Csak polgári esküvő volt ott, Mezőkövesden, mert egyházi esküvő csak egyszer lehet. [Ha a házastársakat nem rabbi választja szét, hanem csak polgárilag válnak el, akkor nem házasodhatnak még egyszer hüpe alatt. – A szerk.] Az első házassága hüpe alatt volt apukámnak, de elvált, úgyhogy hüpe alatt már nem esküdhetett. Anyuka 26 éves volt, amikor férjhez ment, és akkor egymás után jöttek a gyerekek, mert zsidóknál nem volt szokás a védekezés. Úgyhogy így heten lettünk testvérek.

Anyuka vezette a háztartást, nagyon jól főzött. Minden évben befőzött gyümölcsöt, lekvárt, savanyút. Nagyon szorgalmas, ügyes és nagyon csinos asszony volt. Magas, vékony volt, hosszú haja volt, gyönyörű bőre, olyan volt, mint a bársony. Világos barna haja és kék szeme volt. Érdekes, az öcsém, Károly meg a legkisebb húgom, Klára volt szőke és kék szemű. Az öcsémet mindig úgy hívta anyukám – az volt a kedvence –, hogy „szőke fiam”. De mindannyian szerettük. Mi nagyon szerettük a szüleinket. Nem csak ők szerettek minket, hanem mi is, mert láttuk, hogy mennyit dolgoztak azért, hogy megéljünk, és enni tudjanak adni.

Az anyám minden évben az őszi ünnepekre új ruhát csináltatott magának, de nem csak magának, nekünk, gyerekeknek is. A szomszédban lakott egy varrónő, megvették az anyagot, és minden nagyünnepre, őszi ünnepekre minden évben kaptunk egy új ruhát. Tavasszal, húsvétra meg nyári ruhát. Köztem és Éva húgom között két év volt, de ő utolért engem, és egyformák voltunk, sokszor azt hitték, hogy ikrek vagyunk. Anyám bizony a spórolás végett, gondolom, sokszor egyforma anyagot vett nekünk, és először egyformára is csinálták a ruhát. Aztán ő elhordta az övét, az enyém meg még ünnepi volt, és akkor azt mondta, hogy ez az övé, ami az enyém. Legközelebb, mikor csináltattuk a ruhát, azt mondtam, rendben van, hogy egyforma, de ha neki spicces a kivágása, akkor nekem gömbölyű lesz, és akkor meg tudjuk állapítani, hogy melyik kié. Attól kezdve aztán nem volt vita. Mert nem szerettem a vitát, és nálunk veszekedés például nem volt. Soha én a szüleimet veszekedni nem hallottam. Ha valamit megbeszéltek, akkor vagy németül vagy jiddisül beszélték meg, mert anyám is beszélt folyékonyan németül. De veszekedni sose láttam vagy hallottam őket. És minket is úgy neveltek. Érdekes volt, mikor a férjem megkérte a kezem, megkérdeztem, hogy szeret-e veszekedni. Azt mondta, hogy nem. Mondom, akkor rendben van, mert én se. Vitatkozni lehet, mert két ember egy véleményen nem lehet, de én a veszekedést nem szeretem.
 
Az apám csak fehér fehérneműt hordott, az inge fehér volt, alsóneműje, minden. Mi úgy mostunk, hogy kifőztük a ruhát. Annak idején nem volt mosógép, de mindig patyolatfehér volt. Fehér ing, mellény volt rajta, öltöny. Mindig kalapban járt. Szóval jól öltözött, később már inkább a régi ruháit hordta, mert nem nagyon tellett új ruhára. Egyébként a legidősebb bátyám, a Gyula őrá hasonlít. Szakálla nem volt. Senkinek nem volt szakálla a családban.

Apámnak vendéglője és kocsmája volt, a legidősebb testvéreim mellett még nevelőnő is volt, aztán jött a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság]. A kocsmában hitelbe vásároltak, az apám nagyon jólelkű ember volt, adta a hitelt. Senki nem fizetett, úgyhogy be kellett zárni. Akkor aztán már csak borkereskedéssel foglalkozott az apám, az már nem ment olyan jól.

L-alakú házunk volt, és a hosszabbik részen volt a kocsma meg a vendéglő. A rövidebb részen volt a mi lakásunk, és a végén volt a konyha. Később nyári konyha lett, de az a vendéglőnek volt a konyhája. A lakásban nagy helyiségek voltak, hatalmas nagy volt a konyha is, és még ott is volt fekhely, mert egy szobánk volt csak, de nem fértünk el. Volt két szekrény, három ágy, sezlon, dívány. Egyébként kettesével aludtunk, én a húgommal aludtam, az Évával. Míg kisebb voltam, a legidősebb nővéremmel aludtam, később meg az Évával.

A ház sarkában épült egy, mi úgy hívtuk, hogy szaletli. Keresztráccsal [ún. paprács] volt körbeépítve, a teteje horganyzott lemezzel volt. Úgy volt megcsinálva, hogy két oldalt le lehetett húzni, és sátoros ünnepkor ez volt a sátor. A tetejére kukoricaszárat raktunk. A horganyzott lemezzel össze volt építve a ház meg a szaletli. Odamentem és segítettem lehúzni a rolót, meg odarakni a kukoricaszárat is. Az egyik részen ott állt egy nagy eperfa, aminek magas törzse volt, és úgy jött a bokros része. Az alsó ága egy vonalban volt az eresszel, a háztető végével. Én az eperfáról mindig átléptem a tetőre. Palatetős volt a házunk. Fölmásztam a palán a tetőre, nyeregtetős volt a ház, és ott mintha lovagolnék, ráültem a tetőre, és szembe velem volt a Bükk hegység. Onnan néztem a Bükk hegységet. Aztán mikor elfáradtam, ráültem arra a fémre és lecsúsztam. Akkor anyuka tudta, már megint fönt vagy a tetőn.

Sokáig lámpával világítottunk, nem volt villany. Aztán bevezettük a villanyt, és akkor már villannyal, de mindig spórolni kellett vele, én meg imádtam olvasni, időm meg csak este volt. Fogtam a könyvet, a sarkon, a házunk előtt volt a villanyoszlop, 25-ös égővel, én odatámaszkodtam a villanyoszlopnak, és olvastam. Sőt ha telehold volt, az udvaron, holdvilágnál olvastam. Azért is ment tönkre, gondolom, a szemem, mert megerőltettem. De nekem olvasni kellett, mint ahogyan egy éhes ember eszik, én a könyvre voltam éhes. A betűk, minden érdekelt.

Egyszer, még 5-6 éves lehettem, volt egy kis földünk is. Apám a nővéremmel meg a bátyámmal ment ki, nem tudom, talán kapálni. Valami ilyesmit, mert kukoricát termeltek rajta. Meg közben tököt, ami a kukorica között fut. Sírtam, hogy én is ki akarok menni. És azt mondta apuka, jól van, kislányom, kijössz te is! Volt egy nagy vesszőkosár, lapos trágyahordó kosárnak hívták, és azt teleszórta szalmával, beültetett és a saroglyához odakötözött. Jól van, kislányom, te itt fogsz jönni, mert nem férsz el a kocsin. Mert szerszámokat, ilyesmit is vittek. Odakötött, szépen ültem, kényelmesen a kosárban, hogy jaj de jó, megyek ki. Az én apám mindig úgy indította el a lovat, hogy na, Isten áldjon! Soha nem káromkodott. A kocsi meg is indult, én meg a kosárral ott maradtam. Cérnával vagy mivel, valami vékony anyaggal kötötte oda a kosarat, úgyhogy ahogy a kocsi elindult, én le is szakadtam, és ott maradtam.

Apukám a zsidó középosztályhoz tartozott, annak idején támogatta a hitközséget, az iskolákat, mindent, de a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság] után, mikor tönkrement, akkor bizony a szegényebb osztályhoz tartozott, mert abból tartotta fönn a családot, hogy fuvarozott vásárokra kocsival. Szóval éppen csak megéltünk. De azért péntek estére mindig megvolt a bárhesz, vagy libát vágattunk, vagy kacsát, vagy tyúkot. Mindig megvolt az ünnepi étel meg sütemény. De nem éltünk nagy lábon. Szegények voltunk. Annak idején minden zsidó családnál legalább rádió volt. Persze, nekünk is, ilyen kicsi. Nem sokat hallgattuk, mert áriáztak benne mindig, és mi, gyerekek nem szerettük, apám inkább a hírek miatt hallgatta. Egyébként az apám újságot járatott annak idején, a „Népszavá”-t mindig olvasta.

Bejárónő még volt, amíg kicsik voltunk. Volt a Kati néni, mi, gyerekek mindig ott sündörögtünk a konyhában mellette, és kérdeztük, Kati néni, mi lesz az ebéd. Amire még visszaemlékszem, a paradicsom-befőzés meg a szilvalekvár-befőzés mindig mázsaszámra ment. Az egész család csinálta. Nagy üstökben főtt a paradicsom, nagy családnak sok kell. A szilvalekvár meg úgy készült, hogy a nagy rézüstbe főtt, mindnyájan bontogattuk a szilvát. Telerakta anyuka, de voltak vagy hárman hozzá, akik keverték. Ahogy lefőtt, mindig hozzátettek. 1-2 mázsa szilvából csináltunk szilvalekvárt. Reggeltől estig főzték. Estére lett kész, és akkor nagy cserépedényekbe tették bele. Átvitték a szomszédba, ahol búbos kemence volt, és a kemencében kenyérsütés után szépen beszáradt a teteje, megszikkadt a lekvár, akkor hólyagpapírral lekötötték, és télen volt mire rájárni. Mi, gyerekek nagyon szerettük a szilvalekvárt.

Nálunk közös ebédek voltak, nem csak ebédek, az étkezések mindig közösek voltak. Asztal volt, körbeültük, az ebéd, reggeli, vacsora mindig közös volt. De evés közben nem volt szabad beszélgetni. Apám mindig azt mondta: „Magyar ember ebéd közben nem beszél!” Esténként meg összeültünk mindig egy szobában, különösen télen, egy nagy vaskályhánk volt, köré ültünk, és akkor ment a beszélgetés, mesélés, anekdotázás, és a napi problémákat meg mindent megbeszéltünk. Ez volt az, ami olyan kiegyensúlyozottságot adott nekünk. Ezek az esti beszélgetések anekdoták meg bibliai történetek voltak. Például arról, hogy éljünk becsületesen. Azt mondta például apuka, hogy Isten szeme mindent lát. Tehát csak jót cselekedjetek, és rosszat ne. Akkor emlékszem, megkérdeztem, és ha az asztal alá bújok? Akkor is, azt mondta, nem tudsz Isten elől elbújni. Mert mindenhova belelát. Tudniillik szerettem úgy játszani, hogy az asztalra egy plédet ráterítettem, és ott volt a kuckóm. Gondoltam, ha én oda bebújok, engem nem lát senki.

Az apám elmesélte azt is, hogy mikor az első világháborúban szanitéc volt, betegeket szállítottak kórházba. És közben megpihentek. Bement egy vendéglőbe, nem nagyon volt ennivaló, töpörtyűt ettek. És arra lettek figyelmesek, hogy a többi katona elkezdett nyeríteni. A végén megkérdezte apuka, hogy mért nyerítenek azok az emberek. Mondja a vendéglős, hát biztos azért, mert maguk lótöpörtyűt esznek. Meg volt olyan, hogy találós kérdés. Azt mondja apuka, képzeljétek, a faluban, ahol én gyerek voltam, született egy kisgyerek, és nem volt farocskája. Hát persze mi csodálkoztunk. Az hogy lehetett? Azt mondja, gondolkozzatok, mert nektek se volt. Hogyhogy? – elcsodálkoztunk. Hát, farocskának hívják azt a vödröt, ami az ágaskútnak a vödre fából. Amivel húzzák a vizet. Hát persze, hogy nem volt farocskája. Meg ehhez hasonló meséket adtak elő.

Apám baloldali érzelmű ember volt, szociáldemokrata. Abból is látszott, hogy a „Népszavá”-t olvasta, az volt akkor a baloldaliak lapja. Nem volt kommunista, nem is lehetett, mint kereskedő. De onnan tudom, hogy szociáldemokrata volt, mert gyakran csendőrök jártak arra, és akkor bekiabáltak: „Pali bácsi, itthon van?” Az apám jelentkezett, hogy igen. Abban az időben – nem tudom, pár hónapig lehetett vagy meddig – nem hagyhatta el a várost. Én még gyerek voltam, csak ahogy visszaemlékszem, ennek valami oka lehetett. Ez 1938-ban lehetett. Úgyhogy egy darabig nem is mehetett el sehova. Lehet, hogy tagja is volt a Szociáldemokrata Pártnak. Nem tudom, de később biztos, hogy nem volt semmilyen pártnak a tagja. De soha nem politizált otthon az apám, nem is beszélt soha politikáról. Csak az ember úgy következtetett. Összejöttek ott négyen, öten is, és politizáltak. De hogy mit, azt nem értettem, egy gyerek nem érti még, hogy mi a politika.

Amikor bezárta apám a vendéglőt meg a kocsmát is, a bátyámnak, a Gyulának, mikor megnősült, a mi udvarunkban épített apuka egy kis fűszerüzletet, hogy legyen miből megélnie. Aztán mondta a Gyula apukának , hogy ott van üresen az a kocsmahelyiség, hadd menjen oda és nagyobbítsa az üzletet. Hát, jó, ő a legidősebb fiú, annak minden jár. Odament a kocsmahelyiségbe, mert onnan volt a bejárat az utcáról, és abból nyílt az étterem. Akkor bevezette a rövidárut is a fűszer mellett, aztán később a divatárut is. Akkor mondta apukának, hogy ott van üresen az étterem helyisége, ő azt átalakítaná lakásnak, és nem kéne neki béres házban lakni. Átalakította magának lakásnak, akkor már ott laktak, ott volt az üzlete, nem fizetett se lakbért, se házadót, semmit. Apuka meg örült, hogy a családját el tudja tartani, és ő se tudta az adót fizetni, a végén eladósodott a ház. Akkor azt mondta a bátyám apukának, hogy ő megvenné a házat apukától, és mi ott lakhatunk, ameddig akarunk. Apuka azt mondta, jól van. Megvette a bátyám, és azt mondta, vesz nekünk egy kisebbet helyette. Apa mindenbe belement, a ház az övé lett, a nevére lett írva, és talán 2 évet laktunk ott, akkor azt mondta: „Apuka, keressenek lakást maguknak, mert el akarom adni a házat, és veszek egy kisebbet, mert a Fő utcán nyitok üzletet.”

Hát, mit csináljon apuka, másik házat nem vett nekünk, mi mentünk el béres házba lakni. Így lettünk kisemmizve. A bátyám vett magának egy kisebb lakást, kiment a Fő utcára egy nagyobb üzletbe, és abból csinált divatáru-rövidáru üzletet. Éltek mint Marci hevesen, mi meg dolgoztunk, és úgy voltunk. A kisebbik nővéremet, Magdát odacsalták magukhoz. Engem akartak, de én azt mondtam, nem leszek senkinek az ingyen cselédje. A nővérem azt mondta, hogy ő elmegy. Azt ígérték neki, ha férjhez megy, kistafírozzák, bútort adnak neki, mindent, és amíg náluk van, addig ruházzák. De soha még zsebpénzt se adtak neki. Szombaton el szoktunk menni délután sétálni, és annyi pénzt nem adtak neki, hogy egy fagylaltot vegyen magának. Mindig én vettem neki fagylaltot. Nagyon skót volt a sógornőm, fogához verte a garast.

1937-ben zárt be a kocsma, akkor én már jártam iskolába. Iskolás voltam, amikor elköltöztünk, de azért nem szakítottuk meg a kapcsolatot a Gyulával, tudtuk, milyen. Mi varrtunk, mert kellett a pénz. Apukám fuvarozott, mert a kocsija, lova még megmaradt. Fuvarozott, meg lókereskedéssel foglalkozott. Apám nagyon szerette a lovakat, értett is hozzájuk. Sokan megkérték, hogy menjen el velük a vásárba, és segítsen lovat venni. Ő csak ránézett és tudta, hogy érdemes-e megvenni vagy nem. Gyógyítani is tudta a lovakat. Vagy például akár a tehén, a ló elleni készült, akkor apuka kinn aludt az istállóban. Addig, amíg meg nem szült az állat, addig ő ott aludt, hogy segíteni tudjon neki. Volt ott egy ilyen dikó (ágyszerűség) az istállóban, fából volt összetákolva, szalmazsák, inkább vállalta a kényelmetlenséget is, csak az állatok jól legyenek.

Apuka vásárokra járt, vásárokra vitt, akkor jártak kereskedők vásárokra, és akkor ládákban vitték az árut, apuka kocsival szállította. És közben, amíg azok árusítottak, ő elment a lóvásárra, és ott ismerősöknek vett lovat. Akkor kapott érte pár pengőt. Azért úgy volt, hogy ami kellett, megvolt, de nem dúskáltunk egyáltalán. De minden hétvégén megvolt vagy egy liba, tyúk vagy kacsa, a húsleves, a bárhesz, kakaós kalács reggelire. Azért ami kellett, megvolt. De például hétköznap nemigen ettünk húst, csak hétvégén. Leves, főzelék vagy tészta. Leves mindig volt.

Volt a Fő utcán két testvérnek üzlete. Egyiknek az utca egyik oldalán cipőboltja volt, a másik oldalon meg méteráru volt. És részletre lehetett vásárolni náluk. És akikben megbíztak, azoknak adtak hitelt. Én is meg a nővérem is ott vásároltuk egyik helyen a ruhaanyagot, másik helyen cipőt, és minden héten 1 pengő 50-et törlesztettünk, aztán lassan lejárt. Amikor kifizettük, akkor lehetett újra. Így ruházkodtunk, részletre, mert egyszerre nem volt annyi pénzünk.

Már gyerekkorunkban elkezdtünk varrni, mindenki szeretett volna egy szép ruhát meg cipőt. Én például nagyon szerettem moziba is menni. Én még némafilmet néztem a moziban, de akkor még lócák voltak a moziban. Később aztán építettek egy új mozit, az már modern volt. Ott már jöttek hangosfilmek is. Például a Stan és Pan filmet én némafilmben láttam, feliratozva, és ott pötyögtettek egy zongorán. Romantikus volt, ahogy visszagondol az ember. Más szórakozás otthon nem nagyon volt. Mozi, meg tánciskola volt az ipartestületben, oda is eljártunk. De oda már csak akkor, amikor a 16 évet betöltöttem, addig nem lehetett, csak a nővérem járt. Otthon viszont a nővérem örökké velem táncolt, hogy gyakoroljuk. Én meg imádtam táncolni. A felszabadulás után is én állandóan 5 órai teákra meg ilyen táncos helyekre jártam mindig, nagyon szerettem táncolni.

Zsidó iskolába jártunk. Vegyes iskola volt, itt fiúk, lányok együtt voltak. Két tanteremből állt az egész iskola, és vaskályhával tüzeltünk. Ott volt az iskola a templomudvaron, körbe volt építve. Volt a templom, egyik oldalán a vágóhíd, ahol a sakter vágta a baromfikat. Mellette a vécé. Másik oldalon az iskola, mellette volt egy kis köz, és ott lakott a kántor. Utána volt a jesiva, ez hitoktatóterem, de imaház is volt, amikor nem voltak olyan sokan. A templommal szemben lakott a samesz a családjával meg a sakter a családjával. Szinte körbe volt zárva. És középen volt az iskolaudvar, szünetben ott voltunk, meg ott volt a torna is.

Az egyik osztályban tanítónő, Ilonka néni tanított, első, második, és harmadik osztályos lányokat. Akkor még Schwarz Ilona volt, később férjhez ment és Friedman Miklósné lett. De szegény ő se jött vissza, a kislányával együtt odaveszett. A másik osztályban tanító tanított, Weiss Jakabnak hívták. Az iskola igazgatója is ő volt. Odajárt a negyedik fiú, ötödik, hatodik vegyes osztály. Úgy tanított, hogy az egyik osztálynak feladatot adott, addig a másiknak előadott, a harmadiknak megint szorgalmi feladatot adott. Két padsor volt, de nem zavartuk egymást. Cháim bácsi tanította a hébert, és abból is vizsgázni kellett. Úgyhogy az alap-hébert mi tudtuk, meg imádkozni is megtanultunk. Németóránk is volt, és nagyon szerettem iskolába járni. Minden érdekelt. Nálunk az iskolában úgy volt, hogy minden év vége úgy záródott, hogy volt ünnepi vizsga. Mégpedig úgy, hogy az előkelőség – a hitközségi elöljárók – meg a szülők eljöttek, és azok előtt kellett nekünk megmutatni, hogy mit tudunk. Én meg mindig jelentkeztem.

Utána még egy hároméves továbbképző volt [lásd: ismétlő iskola], azt a zárdaiskolában végeztem az apácáknál. Én szerettem ide járni, ők meg csodálkoztak, hogy mi mit tudunk. A zsidó iskolából sokan mentek ide. Általában a fiúk egy része ment a gimnáziumba, lányok nem, mert fiúgimnázium volt, a többiek meg ide, vagy elmentek ipari tanulónak.

A zsidó hagyományokkal együtt éltünk. Mi, gyerekek is nagyünnepeken elmentünk a templomba. Amikor még kisebbek voltunk, csak délig böjtöltünk, később, 12 évesen már egész nap. És imádkoztunk ugyanúgy, mint a felnőttek. Minden ünnepet megtartottunk, ilyenkor anyuka sütött-főzött, a bárheszt maga csinálta. Például Pészah, az nagyon emlékezetes volt, mert nagy előkészület volt. Nagytakarítás, mindent kipucolni, kisikálni, mindent elrakni, ami régi volt, és akkor a padlásról nagy ládában lehozták az edényeket. Azokat mind el kellett mosogatni. A mozsarat, kést, bárdot ki kellett kóserozni. Jött a szédereste, hosszú asztal, ugye mi sokan voltunk, kipárnázott szék, apuka ott ült, és ő vezette le az egész szédert. Két fiútestvérem kérdezte a má nistánát, és apukám felelt rá. Az asztalon volt torma, keserűfű, a tormának a zöldje, ami tényleg keserű volt, és bor. Mindenkinek megvolt a maga pohara. Mindenki kapott bort, egyszer egy évben, csak akkor kaptunk bort. És akkor csinált anyuka krajszeszt [hároszetet], ami alma, dió meg bor keveréke, és a tormalevelet krajszesszal ettük. Vagy apuka letört két kis szelet pászkát, két pászka közé tette a tormát, és azt kellett megenni. És persze előfordult nagy ritkán, hogy kiesett a torma a pászka közül, és akkor csak a pászkát ettük meg, már nem hajoltunk le a tormáért.

Aztán volt a bor, amiből ki kellett pötyögtetni ötször vagy háromszor, míg mondtuk az imát. Utána nem lett volna szabad, de lenyaltuk az ujjunkat. És ittunk is közben, aztán utána jött a vacsora, a gombócleves. A szédereste mindig sokáig tartott, mert elég hosszú volt a szertartás, aztán jött a vacsora, és akkor még beszélgetünk. Úgyhogy mindent végig elimádkoztunk. Elmentünk a templomba a női karzatra, de mi, gyerekek nem imádkoztunk ott, de reggel és este mindig imádkoztunk, azt már fejből. Nagyon szép volt, én nagyon szerettem. Az ember akkor kicsípte magát, mert húsvétra [Pészahra] kaptunk ruhát, meg ősszel az őszi ünnepekre. A Hanuka is nagyon szép volt mindig. Minden este eggyel több gyertyát gyújtott apuka. Volt Hanuka-gyertyatartónk, és énekeltünk meg kaptunk trenderlit, ilyen forgót, és minden oldalán volt egy héber betű, és az mind jelentett valamit. Már nem emlékszem rá, de azt tudom, hogy ezzel játszottunk, és talán dióban játszottunk, nem pénzben.

Szombat este meg, mikor kiment a szombat, akkor volt ilyen fonott gyertyánk, színes gyertyából volt fonva, apuka azt végig meggyújtotta, és azzal meg egy pohár borral búcsúztatta a szombatot. Utána a borral eloltotta a gyertyát. És volt egy fűszertartónk, ami tele volt rakva különböző fűszerekkel, és azt mindig szombat este mindenki végigszagolta. Így ment ki a szombat nálunk. Péntek este gyertyagyújtás, bárhesz mindig volt [lásd: ima, gyertyagyújtás, hávdálá].

Én nagyon szerettem a templomba is menni, mert az az áhítat, ami ott volt, és maga a hangulat megütött, és én szerettem. A nők fönt a karzaton voltak, a férfiak meg lent. Apukának a frigy-szekrénytől számítva a második padban volt a helye. Ezt még akkor vásárolta, amikor még volt pénze, amikor még gazdag volt, és ezt meg is tartotta végig. Ő minden reggel, este ment a templomba, ha itthon volt. Fölrakta az imaszíjat a homlokára, a karjára, abban imádkozott, nagy ilyen fehér, nem tudom, minek hívják, ilyen ingszerűséget [kitlit] vett magára [kitlit általában csak bizonyos ünnepeken, Jom Kipurkor, Ros Hásánákor, és széderkor hordanak a zsidó férfiak. – A szerk.] megvolt a tálesza, ciceszt hordott apuka, az mindig rajta volt, anélkül nem ment sehova. Ha elutazott valahová, akkor is az imaszíjat vitte magával, vonaton kiment a peronra, vagy előre, ahol nincsenek utasok, fölkötötte magának, kelet felé fordult, és imádkozott. Nem hagyta ki egy reggel se azt, hogy imádkozzon. Nagyünnepen, mikor ment a templomba, még a zsebkendőt se tette a zsebébe, hanem a derekára kötötte, úgy ment, mert vinni nem szabad semmit. Apuka nagyon vallásos volt. Anyuka is kóser háztartást vezetett, ő is eljárt a templomba. Mi vallásosként nevelkedtünk fel.

Kóserok voltunk, külön tejes, külön zsíros ebéd volt. Tejes után 1 óra múlva ehettünk csak húsfélét. Mindent, ami előírás volt, betartottunk. Húsvétkor [Pészahkor] csak pászka volt, tojás, krumpli. Külön edény, amit a padláson őriztünk. Amiből nem volt kettő, például mozsár, meg egy-két kés, azt kóseroztuk [kaseroltuk]. Mégpedig úgy, hogy ástunk egy gödröt, ezeket abba beleraktuk, követ tüzesítettünk, azt ráraktuk, és vízzel leöntöttük. Így kóseroztuk ki, és akkor tudtuk használni. Húsvétkor is, mert a mozsár kellett. A borsot meg kellett törni, kávét – csak szemes kávét lehetett húsvétkor használni. Egyébként hétköznap vettünk árpakávét frankkávéval, akkor nem tellett szemes kávéra, mert azért az drága volt. Déligyümölcsöt is akkor ettünk, amikor madarak és fák ünnepe volt. [Az interjúalany a fák újévére, azaz a Tu Bisvátra gondol. – A szerk.] Akkor kellett. Egyébként más gyümölcsöt ettünk. Amíg a régi házban laktunk, addig baromfit tartottunk, libát hizlaltunk. Olyant, hogy több mint 1 kg-os mája volt. Én is tudtam tömni, libát tömtem. A libának meg a kacsának a bögyét mindig el kellett vinni a paphoz, az megnézte, hogy kóser vagy nem kóser. Ha valami nem volt kóser, akkor kiakasztottuk a kerítésre, mert az utcánk végében, elég messze tőlünk, volt a Kavicsos, ahol cigányok laktak, és azok mindig arra jöttek, elvitték és megették, nekik kóser volt. Nem volt semmi baja egyébként.

Sok barátnőm volt, volt egy zsidó barátnőm, de benne csalódtam, nem nagyon jöttünk ki, mert önző volt, hazudott meg lopott, szóval megszakítottam vele a kapcsolatot. De keresztény barátnőim voltak, azokkal semmi probléma nem volt. Mindig segítettünk egymásnak, együtt játszottunk, a játékot megosztottuk, odaadtuk egymásnak. Szóval nem volt semmi probléma, mindig keresztény barátnőim voltak. Összejártunk, együtt varrtunk, énekeltünk, beszélgettünk, játszottunk. Cirkuszt is csináltunk a mi udvarunkon. Én tornáztam, volt bohócelőadás, tánc is. Két fillér volt a belépő, és jöttek is az emberek. Nálunk nem volt zsidózás. Sőt, még volt egyszer egy cigánylány barátnőm is. Muzsikus cigány volt, a Balog Erzsi, elég híres cigány volt ő ott Mezőkövesden. Aztán mi elköltöztünk onnan, és megszakadt a barátság. Aztán mikor 1939-ben a németek megszállták Lengyelországot, rengeteg lengyel katona menekült onnan Magyarországra. Ott Mezőkövesden is volt elég sok lengyel. És volt egy jóképű lengyel fiú, úgy hívták – mert a nevét nem tudtuk –, hogy „ragasztott lengyel”, meg volt sérülve az arca, és le volt ragasztva. És az elvette feleségül az Erzsit.

Különösebb konfliktus nem volt zsidók és katolikusok között. Az elesetteket a zsidók segítették anyagilag is, amíg tudták, de később már nem nagyon tudtak segíteni, mert örültek, hogyha megéltek. Aztán jöttek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és elvettek mindent a zsidóktól. A bátyámnak is volt egy nagy divat- és rövidáru üzlete a Fő utcán, egy hatalmas nagy üzlet tele áruval. Mindent elvettek. A másik bátyámnak, Istvánnak tűzifa-kereskedése volt, a Jóska bátyám szobafestő-mázoló volt, neki csak ezek a sablonok meg kefék meg létrák meg vésők, ilyenek voltak, amik a mesterségéhez kellettek. De minden eltűnt. Megalakult a nyilas párt az 1930-as évek vége felé, úgy 1938-39-ben [lásd: Nyilaskeresztes Párt]. A nyilasok szemtelenkedtek meg azoknak a gyerekei. Amúgy, legalábbis a mi környékünkön, rendes szomszédok voltak. Minden szüret után egy nagy vödör szőlőt hoztak nekünk, egy korsó mustot, méhészettel is foglalkoztak, mézet is adtak. Szóval nagyon jó szomszédjaink voltak. Ők keresztények voltak, teljesen körbe voltunk véve keresztényekkel. Tőlünk messzebbre lakott egy fűszeres, a Treuer, annak is volt 3 lánya. Ők még messzebb laktak, kijjebb a Fő utcától, mint mi. De ott a közvetlen szomszédjainkban csak keresztények laktak. Ha baj volt a lovukkal, apukát áthívták, segített, meggyógyította. Úgy hálálták meg, hogy adtak egy szakajtó kukoricát. Vagy például nálunk nagy divat volt a szotyolázás. Akkor már nekünk nem volt földünk, mentünk a szomszédba, hol az egyikbe, hol a másikba csépelni a kukoricát, és mindig kaptunk. Szóval szerettek minket, együtt játszottunk a szomszéd gyerekekkel is. Köztünk nem volt olyan, hogy te zsidó vagy, te keresztény.

Úgyhogy csak az a néhány nyilas volt, aki ugrált meg csúfolódott. Például a bátyám, a Jóska önkéntes tűzoltó volt, és voltak ünnepségek, március 15-e például, és akkor felvonultak a tűzoltók meg a pártok. És a véletlen úgy adta, hogy a tűzoltók pont a nyilasok mellett álltak. Mikor a nyilas meglátta a bátyámat, kiköpött előtte. A bátyám meg oda se legyintett, észre se vette. Nem csinált belőle ügyet. Ilyesmi volt, de amúgy a keresztényekkel nem volt semmi.

Volt olyan is, hogy mentem haza iskolából, és a parasztgyerekek kiabáltak: „Büdös zsidó, büdös zsidó!” Én meg rászóltam: „Na, gyertek csak ide! Mondd a szemembe!” Odajött, elkaptam, és jól elagyabugyáltam. „Mondod még egyszer, hogy büdös zsidó?” Elszaladt sírva. Erős gyerek voltam, én nem féltem, soha nem féltem. Voltak nyilasok nálunk, a szomszédunkban is volt egy asztalos, a Guba asztalos, aki az 1930-as években nyilas volt, fekete ruhában járt. Főleg annak a gyerekei voltak azok, akik csúfolódtak. Úgyhogy megszoktam azt, hogy védekezzek. Kénytelen voltam, mert már gyerekkoromban találkoztam ezzel. Meg kövekkel dobáltak, hogy „Büdös zsidó, menjetek Palesztinába!”. Ezt kiabálták nekünk. Meg kiabálta, hogy „Egy szem szilva, két szem szilva, pállott szájú büdös zsidó!”. Én meg visszakiabáltam neki: „Egy szem barack, két szem barack, pállott szájú büdös paraszt!”. Nem hagytam magam. Ha neki van rímje, akkor nekem is lesz. De hiába, azért ez benne volt az emberben, és védekezni kellett. Egyszer mentem haza, vittem a kenyeret haza, mert mindig péknél sütötték a kenyeret. Hónom alatt a nagy, gömbölyű kenyér. Szembe velem jött egy nyilas egyenruhás férfi. Hát, úgy csináltam, mintha véletlenül, de akarattal, a kenyérrel neki mentem, az meg nekiesett a kerítésnek. Hát, mondom, ennyit legalább én is adok neked. Ez 1941-ben volt. 1941-ben munkaszolgálatosokat hoztak oda Mezőkövesdre. És azokat nagyünnepekre meghívtuk ebédre. Mert legalább egyszer a nagyünnepeken egyenek rendesen.

Az apám szociális érzelmű ember volt. Akin lehetett, segített. Becsületes ember volt, mindig arra tanított minket – ilyen esti beszélgetéseken is –, hogy nehéz becsületesen élni, de jó. És mindig legyetek becsületesek. Amíg megvolt a vendéglőnk is, tele voltunk koldusokkal, drótos tótok jártak akkor ide, bádogosok, hátukon hordták a cókmókjukat, és odajöttek hozzánk. Nem volt pénzük, na, egyetek. Enni mindig kaptak. Nálunk mindig volt valaki, aki nem hozzánk tartozott, de velünk evett.

De a jó Isten nem is hagyta el, az apám nagyon szerencsés volt. Mert 2 hétig volt beteg csak, mielőtt meghalt. És olyan szépen halt meg, ott voltam éppen a szobában, ahol feküdt. Ott volt a sógornőm, az egyik eljött meglátogatni, és még kérdezi tőle: „Apuka megismer?” Apuka úgy elmosolyodik: „Hát fiam, hogyne ismernélek meg?” És akkor a sógornőm az anyukámmal beszélgetett, én meg így az ággyal voltam szemben, egy vonaglást látok, szívemhez kaptam – apuka meghalt! És tényleg meghalt. Egy sóhajtás és kész. Magamnak is ilyet kívánok. Mikor meghalt, a temetésén annyi ember volt, hogy az udvarban nem fértek el, az utca is tele volt emberekkel. Zsidó temetése volt. Ott is nyugszik a zsidó temetőben. Nemrég csináltattunk neki új sírkövet, én meg a húgom. Mert sajnos az a helyzet, hogy a valamire való sírkövek eltűntek a temetőből. Nem tudom, mi történt velük, de eltűntek. És úgy döntöttünk, hogy nem lehet, hogy apukának ne legyen egy rendes sírköve, és csináltattunk. Minden évben elmegyünk, legalábbis én elmegyek.

1942-ben, mikor apuka meghalt, a család szétesett. A bátyám, László, aki vízvezeték-szerelő volt, bádogos, már előbb itt volt Pesten. Itt dolgozott. Az öcsém, Károly följött, ő meg szobafestő volt. És akkor írt nekem, hogy ahol ő dolgozott mint szobafestő, volt egy másfél éves kisfiú, és keresnek nevelőnőt a gyerek mellé, hogy nem jönnék-e fel. Dehogynem, boldogan, az is pénzkereset. Egyébként hímeztünk, matyóblúzokat csináltunk, valamiből élni kellett. De hát avval nem lehetett nagyon keresni. Itt mégis csak fix fizetése volt az embernek, és feljöttem 1942 márciusában. 

A Dembinszky utca 8-ban laktunk, ha jól emlékszem, 12 pengőt kaptam egy hónapra meg teljes ellátást. Amint tudtam, ebből anyukának küldtem haza. Az Irén néni férje munkaszolgálatos volt, kint volt az orosz fronton, és aztán értesítették a családját, hogy eltűnt. Neki szobafestő-mázoló műhelye volt ott a házban, a pincében, nála dolgozott az öcsém. Így kerültem én Pestre. Irén néni mindig ideges volt, de hát érthető, egyedül volt, nevelte a másfél éves gyerekét is. Mindenkivel veszekedett. Én ilyenkor elkezdtem énekelni, hogy ne is halljam. Annyi szabadidőm volt, amennyit akartam, az öcsémmel jártunk színházba, moziba, táncolni. Az Irén néniékkel elmentem kávéházba, de az nem nagyon érdekelt

Eleinte fizetést kaptam, aztán mikor már nem lehetett kimenni, illetve csillagos házba kellett menni, akkor Irén néniékkel mentem. Volt egy ismerősünk, akinek bakelitgyára volt, villanyelágazók meg villanykapcsolók meg ilyenek, és ott szereltük be azokat a kis alkatrészeket. Akkor ezt csináltuk, volt pénz is, amiből meg tudtunk élni. De aztán később már ezt se lehetett, mert az illető is zsidó volt, de áttért, keresztény volt a felesége, és egy darabig még üzemelhetett. Aztán átíratta a felesége nevére a gyárat, és így ment tovább. De a csillagos házba már nem lehetett bejárni. Akkor már nem tudta hozni a munkát. Addig, amíg hozta, én szerettem csinálni, mégis volt pénzünk, amiből tudtunk vásárolni egy ideig.

A Dohány utca 48-ban volt a csillagos ház, a Dohány utca és a Klauzál utca sarkán. Az utcai fronton volt egy kocsma. A kocsmának a vezetője volt a légóparancsnok. Két keresztény család volt csak ott: a kocsmáros meg a házmester. Az Irén néninek a nagybátyja ott lakott az első emeleten háromszobás lakásban, és oda költöztünk. Ők laktak a középső szobában, az egyik szobában mi hárman (Irén néni, én és a gyerek), a másik szobában meg az Irén néni nővére, a Bözsi néni meg a férje. Így volt addig, amíg én ott voltam.

Nagyon sok zsidó család lakott a házban, fiatalok is voltak, és összejártunk, beszélgettünk, főleg esténként. Meg ha légiriadó volt, akkor lementünk a pincébe. Egyszer napközben éppen dél körül volt légiriadó, amikor én éppen sztrapacskát főztem. Már csak szaggatni kellett, jött a légiriadó. Hát mondom, én itt nem hagyom, mert ki tudja, meddig tart, és azért enni kell, én szépen szaggattam. A légóparancsnok meg ott állt az ajtóban, és leste, hogy kik mennek le. És látta, hogy én hiányzom. Akkor fölkiabált, hogy menjek le. Mondom, megyek mindjárt, csak kiszaggatom a sztrapacskát. Dühös volt nagyon: „Az én felelősségem!” Mondom, jó, vállalom a felelősséget. Elkészítettem, beleraktam kosárba, levittem, és ott megebédeltünk. Szóval engem nem érdekelt, hogy fognak-e bombázni vagy sem, megcsináltam. Minden nap ki lehetett menni 11 és 1 óra között. Vagy a piacra szaladtam ki a Garay térre, vagy ott a környéken vettem valamit. Általában lehetett venni tejes dolgokat, vajat nem, kenyeret, nagyon kevés dolgot. Vajat otthon csináltuk, úgy, hogy ilyen nagyobb befőttes üvegbe tejfölt raktunk, és elkezdtük rázni. Hát időnk volt. Ráztuk addig, amíg vaj nem lett belőle.

Volt egy udvarlóm, ott lakott a Dembinszky utcában, a házban. És a Dohány utcába is velünk jött a csillagos házba, mert nem volt hova mennie, senkije nem volt. Utána ő nem sokáig volt ott, mert elvitték munkaszolgálatosnak. Hazajött. Igaz, ő megmondta, meglátod, én vissza fogok jönni, és majd bekopogok az ablakon. Olyan romantikus alkat volt ő is, mint én. Egyszer megcsinálta azt, már a csillagos házban laktunk, légiriadó volt, lent voltunk a pincében. Egyszer késő este nyílik a légó ajtaja, beállít a Miklós egy nagy csokor virággal. Tudni kell, a házban lakott még egy pár lány, akik nagyon buktak a Miklósra. Engem hidegen hagyott. Úgy szerettem, mert kedves fiú volt, de nem voltam bele szerelmes. Mindegyik nézte, hogy kinek adja a virágot. Ő meg csak jött, nézett, keresett, én meg a Jánossal, a gyerekkel ott ültem a kémény mellett egy kis széken – onnan ment a kémény fölig –, meglátott, egyenesen odajött és átadta a virágot. A lányok egész odavoltak. Mondom: „Te hogy kerülsz ide? És honnan van ez a virág?” Azt mondja Szentendrén táboroztak, és ő úgy jött gyalog, és amikor zűrösnek látta a helyzetet, beállt egy kapu alá. Akkor utána megint továbbjött egy pár házzal, és így ért el hozzánk. Azt mondja, az egyik kapu alatt – akkor már légiriadó volt – állt egy virágárusnő, gondolta, hoz egy csokor virágot, megvette és elhozta nekem.

A csillagos házba egy katolikus pap bejárt hozzánk, hogy térítsen minket, térjünk át a keresztény hitre. Azt mondta, hogy kivisz minket innen, állást szerez nekünk, és akkor nem fognak elvinni. Én meg azt mondtam, hogy zsidónak születtem, és úgy is halok meg. És amit a jó Isten rám mér, azt én elviselem. Ha a családomat elvitték, akkor én se akarok külön maradni. Vigyenek el engem is, ha ez a sors vár rám. De a hitemet nem hagyom el. És nem hagytam el, nem tértem ki, azt mondtam, én ezen az áron nem fogom az életemet menteni. Zsidónak születtem, én ezt elfogadom, hogy őszinte legyek, én büszke vagyok arra, hogy zsidó vagyok. Aztán innen a csillagos házból vittek el.

Lichtenwörthben, Ausztriában voltam. Engem Pestről vittek el, és Ausztriában voltam csak. Odafele gyalog mentünk Budapesttől egész Hegyeshalomig. 1944. november 9-én vittek el az Óbudai Téglagyárból. De ott is szerencsém volt, mert Dorog volt az első állomás, ahol a sportpályán aludtunk éjjel, és onnan indultunk el aztán tovább megint gyalog, és közben megfájdult a lábam, mert elég nehéz volt a hátizsákom. Vittem magammal egy gyerekpaplant. Milyen jó volt, hogy vittem, mert a lágerban puszta kövön aludtunk volna, és így a paplan hármunknak éppen elég volt alánk. Évának meg, akivel az utazás alatt barátkoztam össze, volt pokróca, és a pokróccal takaróztunk, a paplan meg alattunk volt. Egyébként a csupasz földön kellett volna aludni, és azóta biztos, hogy a reumám, az izületeim tönkrementek volna. Persze haza már nem hoztam, mert tetves volt, nem kellett, de ott jó szolgálatot tett.

Nem bírtam, fájt a lábam, leültem egy kőre az országúton. De mikor elindítottak minket, a kísérők kiadták, hogy aki kilép a sorból, agyonlőni! Akkor már nem tudom, hány állomást mentünk, azt mondtam, lesz, ami lesz, én nem bírok tovább menni. Leültem, és szerencsémre nem nyilasok, hanem katonák kísértek minket, határcsendőrök. Odajön az egyik, és azt mondja, álljak be a sorba. Mondom, én beállnék, de a csomagomat nem bírom vinni. Azt mondja: „Tudja mit mondtak, amikor útba indítottak minket?” „Mit mondtak? Lőjön le! Úgyis a halálba visznek minket!” Erre otthagyott, szólt a tisztnek, karpaszományos fiatal tiszt volt [Karpaszományt azok az érettségivel rendelkező katonák viseltek, akiket behívtak tényleges katonai szolgálatra, és tartalékos tiszti kiképzésben részesültek. – A szerk.]. Odajött és szinte könyörgött, hogy induljak el, én még fiatal vagyok, ne akarjak meghalni, de őneki a parancsot teljesíteni kell. Mondom, értse meg, hogy nem bírom vinni a csomagomat. Azt mondja, ha kocsit fogok, akkor megy? Mondom, persze, ha nem kell cipelni, akkor megyek. Kiállt az út közepére, jött egy parasztszekér, leállította, és azt mondta, hogy na, rakja föl a csomagot. Persze sokan fölrakták a csomagot, és gondoltam, ha ez így megy, akkor majd legközelebb is. Mikor már Győr felé mentünk, már nem kellett hogy katona állítsa meg. Leállítottunk egy parasztszekeret, fölraktuk a csomagot, és elvitt minket Győrig.

Győrön keresztülmentünk, éppen légiriadó volt. Mindenki a gyárból, a lakosok szaladtak a mezőre. Ott a mezőn lehasaltak, a parasztember is otthagyta a kocsit, lovat, szaladt be a mezőre. Mondom: „Jó ember, ne hagyja itt a lovat, megijed és elrohan!” Őt nem érdekli a ló, az életét menti. Jól van, mentse. Én akkor itt maradok. Odaálltam a ló mellé, fogtam a kötőféket, ott álltam mellette, ha esetleg megvadulna, akkor megsimogatom egy kicsit, én szerettem a lovakat. Nekünk mindig volt lovunk, tehenünk otthon. Vége volt a légiriadónak, jött vissza a paraszt: „Maga itt volt?” Mondom: „Nem képzeli, hogy ezt a szegény állatot magára hagyom?”

Mentünk tovább a kocsival. Ásványrárón egy istállónak a padlásán aludtunk, mert egész nap esett az eső, és tiszta víz volt mindenütt. A padláson szinte párában voltunk, ahogy párolgott a ruhánkból a víz. Aztán másnap megint tovább kellett menni. Itt találkoztunk össze a Györgyivel, mert addig csak ketten voltunk Évával. Nem ismertük mi egymást, nem, mert akikkel együtt a házból mentünk el, azok közül senki nem jött velem, mert valahogy leléptek. Az egyik fiatalasszonyért még a téglagyárba nyilas egyenruhában jött a férje. Persze nem úgy jött, hogy ő a férje, hanem ő nyilas, a pártból jött, és ezt az asszonyt neki elő kell állítani. Még meg is lökdöste, hogy mozogjon már, mozogjon! Sietnünk kell! Úgyhogy kivitte a feleségét onnan. Én tudtam, hogy a felesége, hát egy házból jöttünk. A többiek is valahol leléptek, úgyhogy egyedül maradtam, és Évával útközben ismerkedtem össze, mert ő is egyedül volt. Végül kiderült, hogy van egy közös ismerősünk Mezőkövesden, a Schwarz Jutka neki unokatestvére.

Aztán a Györgyivel találkoztunk. Azt ígérték neki, hogy hajóval visszahozzák Pestre Gönyünél. Gönyüben meg egy hajófenéken aludtunk, egy uszálynak a fenekén. És elszedtek mindent a Györgyitől a végén, csak egy kenyérzsák maradt meg nála. És a végén berakták a csoportokba. Ő is egyedül volt, pont ott állt be, ahol mi voltunk, és így összeismerkedtünk.

Gönyütől már együtt mentünk végül, és együtt is voltunk először Harkán, ott egy pajtába szállásoltak minket. De november végén, december elején voltunk ott, és hideg volt, mert deszkából volt az épület, fújt a szél, és akkor mondták, hogy aki akar, az továbbmehet. Majd vonattal viszik őket, mert az osztrákoknál már aztán vonattal vittek. Aki meg nem, az maradhat itt. Persze, hogy nem akartunk, mert tudtuk, hogy az biztos halál. De voltak egy páran, akik ott maradtak, azok mind meg is haltak. Senki nem jött onnan haza.

Kiderült később, hogy az öcsém, Károly Kópházán volt, én Harkán voltam, ott van közel egymáshoz, és nem találkoztunk. Én továbbmentem Lichtenwörthbe, illetve vittek, ő meg ottmaradt Kópházán, mert egy osztrák gazdának nagyon megtetszett, és ott tartotta lovásznak, úgyhogy ő az istállóban lakott, és meg is maradt, hamar fölszabadult, hazajött Mezőkövesdre.

Még volt egy nagyon érdekes eset Harkán. Kijártunk tankcsapdát ásni, jött egy légiriadó. Ez december 6-án volt, Mikuláskor. Gyönyörű napsütéses idő volt, és az őrök – az egyik púpos volt –, mondták, hogy mindenki feküdjön hasra. Persze nem hasra feküdtünk, csak oldalra dőlve leültünk. És az őrök meg, volt ott egy kukoricaszárból egy ilyen kazal, széthúzták, és oda bebújtak. Mi meg röhögtünk rajtuk, úgy csinálnak, mint az egyszerű cigány viharban a falun, kint volt a mezőn, nem volt más, mint a kukoricakazal, oda bedugta a fejét, és azt mondta, hogy most már jöhet az Isten nyila, én már elbújtam. És abban a pillanatban belevágott a villám a hátsó részébe. Ez jutott eszünkbe, és azon röhögtünk, hogy ez is oda bújt, azt hiszi, akkor megmenekül.

A másik történet meg… Mentünk haza innen is. A földön találtunk kerékrépát [Kerekrépa vagy kerékrépa: rövid tenyészidejű, kerek alakú takarmányrépa, gyakran vetik a tarlóba. – A szerk. ]. Az olyan, mint a retek, fehér retek, gömbölyű, az íze olyan, mint a karalábé. Úgyhogy azt nyersen is lehetett enni. Lehajoltam, hogy egyet-kettőt kihúzok, és akkor az őr, az a púpos elkezdett kiabálni, hogy vissza a sorba, vissza a sorba! Mondom, ez a kettő elég lesz nekem. Éppen föl akarok állni, így a fejem mellett, a hajamat súrolva elmegy a puskagolyó. Ez a szemét odalőtt. Ha egy gondolattal előbb emelem föl a fejemet, tarkón lő, és nekem annyi.

Aztán beraktak rendes vonatba, és elmentünk Lichtenwörthbe. Ez egy kályhagyár volt valamikor, kiürítették. Annyi jó volt benne, hogy volt egy mosdója. Egy hosszú vályú volt, és csapok voltak. Ott mi mindennap végigmosakodtunk hideg vízben, és minden nap kimostuk a fehérneműnket is, hogy ameddig bírjuk, legalább tiszták maradjunk. De aztán mi is eltetvesedtünk.

Amikor deportálásban voltam, akkor engem nem érdekelt, hogy hol vagyok, hogy éheztem, sokszor azon imádkoztunk, hogy repültek a gépek fölöttünk, hogy dobjanak már le egy bombát, hogy legyen vége. Aki nem élte át, nem tudja elképzelni, hogy mi az, hogy az ember hónapokig éhezik. És karácsonykor még a vizet is elzáratta a Scharführer [csapatvezető] és 3 napig se enni, se inni nem kaptunk. Akkor bejött a Scharführer csizmában meg ingujjban, megállt a láger közepén, és azt mondja: „Én ettem.” És sorolta föl: sonkát meg töltött káposztát meg mit tudom én, miket. De ha látom, hogy ti éheztek, annak örülök. Gondolhatod, mi aztán mit mondtunk neki, de elég hangosan. Megkérdezte, hogy mit mondtunk. És aki tudott németül, azt mondta, hogy egészségére kívántuk. Akkor fogta magát, és elment. Persze nem egészségére kívántuk, de higgye azt.

Akkor egyszer megcsinálta velünk, körülbelül olyan egyméteres hó volt, mindenkit – 2400-an voltunk a lágerban – kizavart a hóba, az udvarra. Mi egészen a láger végében voltunk, és hárman voltunk együtt. Úgy beszéltük meg, hogy mi nem megyünk ki, azt mondjuk majd, hogy betegek vagyunk. Én voltam a legfiatalabb, és azt mondtam: „Gyerekek, ne maradjunk bent, mert az nem lesz jó. Úgyis rá fog jönni, hogy nem vagyunk olyan betegek, hogy ne tudnánk kimenni. Öltözzünk fel, már majdnem mindenki kiment, menjünk ki.” A végén mi is kimentünk. Mikor már mindenki kint volt – ugye mi közel voltunk az ajtóhoz –, a Scharführer becsukta az ajtót, és akik bent maradtak, korbáccsal végigkorbácsolta őket, és azt mondta, ha nem voltatok betegek, akkor majd lesztek. Egy órát tartotta őket zárva, utána kinyitotta. Mi szerencsések voltunk, mert utolsónak mentünk ki, és elsőnek jöttünk be. De akik az elején kimentek, azok egymásra rogytak a fáradságtól meg a hidegtől. Utána bementünk, de nagyon sokat éheztünk.

Nem kaptunk mást, mint amit reggel adtak, valami fekete löttyöt, nem tudtuk, hogy tea volt-e vagy kávé. Nem volt benne semmi. Délben olyan levest kaptunk, amiben se rántás, se semmi nem volt, csak úszkált benne egy pár répadarab meg zöld, nem tudom, talán karalábélevél, vagy mi volt, vagy káposztalevél. Ez volt az ebéd. Akkor egy ekkora gömbölyű kenyeret kaptunk heten egy napra. Azt el kellett úgy osztani, hogy senki se kapjon nagyobbat, és az volt egész napra a koszt.

A végén nagyon le voltunk fogyva. Én is kimentem egyszer a latrinára, mikor mentem be, egyszer csak elsötétült előttem minden, és hiába meresztettem a szemem, nem láttam. Mondom, te jó Isten, megvakultam? Elkezdtem szaladni végig, mert az út végén volt a helyünk, és ott összeestem. Éva meg Györgyi, akikkel együtt voltam, kérdezik: „Mi van veled?” Mondom: „Nem ájultam el, csak nem látok.” Az eszméletemet nem veszítettem el. Aztán szaladtak orvost hívni. Volt ott egy ilyen medika, medikus, nem volt még orvos, de már pár évet elvégzett az egyetemen. Úgy hívtuk, hogy Gyuri doktor. Jött, megnézett, és azt mondta, hogy sajnos ez az éhségtől van, nem tudunk segíteni rajta. Akkor eszembe jutott, hogy én eldugtam…, egy kis gyűrűm volt, emlék volt, kis kő volt benne, és a szomszéd épületben francia hadifoglyok voltak. Őnáluk jobb ellátás volt, mint nekünk. Akkor a Györgyi elment, becserélte a gyűrűt, kaptak érte egy hosszú kenyeret, egy kis margarint meg egy kis lekvárt. Azt mi hárman megeszegettük, úgyhogy valahogy kibírtuk, amíg eljött a felszabadulás. De borzasztó volt. Úgy néztem ki, mint a kisujjam. Annyira lefogytam. 58 kilóval mentem el. Lehettem vagy 20-22 kg, mikor hazajöttem.

Úgy menekültünk meg egy osztrák orvosnőnek köszönhetően. Kijött vizsgálatot tartani, és parancsot rendelt el. Azt mondta, hogy flekktífuszjárvány van a lágerban, és nem enged senkit kivinni. El akartak vinni minket oda, ahol gázkamra van, hogy elégetnek. Aztán lefújták, mert már szét voltak válogatva – ez marad, ez megy. Én azok közt voltam, akik mentek volna, ültünk a csomagunkon két napig, aztán azt mondták, hogy mindent vissza. Menjünk vissza a helyünkre. És egy idő után jöttek, hogy mérnököket keresnek. Senki se jelentkezett, hogy mérnök. Máshonnan hoztak, és elkezdték építeni ott helyben a gázkamrát. És már kezdték mondogatni, hogy megyünk tisztasági fürdőbe, minden ruhát le kell adni, az megy a fertőtlenítőbe, mi megyünk a fürdőbe, és amire mi a fürdő után megszáradunk és kijövünk, addigra kész lesz a ruhánk is, és fölvehetjük. Persze akkor mi még nem tudtuk, hogy gázkamra létezik. Ezt csak akkor tudtuk meg, amikor a Scharführer [csapatvezető] három nappal a felszabadulás előtt megszökött.

Két osztrák őr maradt ott, de azok is csak egy napig. Ők mondták, hogy a Scharführer elment, ők is hazamennek, mi maradjunk itt, de ne menjünk ki az udvarra. Latrinára is csak úgy, hogy egyesével, mert a németek vonulnak vissza, és ha meglátják, hogy itt gettó van, akkor bejönnek, és mindenkit agyonlőnek. Úgyhogy sorba álltunk a latrinára, és csak úgy mentünk, hogy egy bejött, egy kiment. Egy napig tartott ez, a következő nap láttuk, hogy a házakon kint van a fehér zászló, és akkor mi is kitettünk egy lepedőfélét. Már akkor nem nagyon tudtunk menni se.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és bejöttek az oroszok. Körbenéztek, és ha hiszed, ha nem, férfiak és katonák, sírva fakadtak, és azt mondták, hogy ez embertelen, amit ők itt látnak. Velünk szemben volt egy nagy élelmiszerraktár, és volt ott minden, amit összeraboltak a németek. Porcelánkészletek, minden, onnan tudom, ahogy az osztrákok is megrohanták, és kocsikkal hordták ki. És sajnos a zsidók is. Ki voltak éhezve. Annyi eszük nem volt, hogy nem rohanok neki, és rögtön telezabálom magam. Mert a szalámitól kezdve a szalonnáig, lekvár meg minden volt ott.

Mi egy kis kenyeret kértünk, és elmajszoltuk a kenyeret, semmit nem ettünk, nem vettünk magunkhoz, mert tisztában voltunk vele, hogy egy ilyen kiéhezett gyomrot nem szabad telerakni. Csak lassanként kell hozzászokni az étkezéshez. Amikor jöttünk haza, mindenhol láttuk, egymás után, mint a legyek, úgy hullottak el az emberek. Akik nem haltak meg a Scharführer alatt, azok meghaltak a felszabadulás után. Az oroszok megmondták, hogy azon az úton menjünk, ahol ők bejöttek, mert Wiener Neustadt [Bécsújhely] és Bécs között ék alakban jöttek be, és megkerülik a két várost, körbefogják a németeket. Mi ebben a nyílban voltunk, a két város között. És mondták, hogy csak ott menjünk, ahol az orosz kocsikat látjuk, ne térjünk le se jobbra, se balra, mert mindenütt németek vannak.

Be is tartottuk, és az oroszoktól is kaptunk kockacukrot, de C vitamin volt benne. Meg adták azt a fekete kenyeret, amit ők ettek. Velünk rendesek voltak az oroszok. Egyik utunkon meg bort töltöttek, erőszakkal bort. Mondtuk, hogy nekünk víz kell. Nem, teletöltötték a kulacsokat borral. Ez is egy osztrák házban volt, és azt akarták, hogy mi is mulatozzunk velük. Akkor már ketten voltunk a Györgyivel, és odébbálltunk. Aztán a bort megiszogattuk azért a Györgyivel, jól jött, egy kis erőt azért adott nekünk. Szóval így étkeztünk.

A hazafele utam is olyan kalandos volt, mert gyalog jöttünk, úgy indultunk el. Mi a Györgyivel elindultunk. Egyik falutól a másikig mentünk naponta. Amikor fölszabadultunk, az Éva, a társunk nagyon rosszul lett. Állandóan hasmenése volt. Alig mentünk három lépést, jaj, le kell guggolni! Akkor mondtam neki, Évikém, menjél vissza, mert az oroszok, akik fölszabadítottak, azt mondták, hogy maradjunk a lágerban, mert jön a Vöröskereszt, és elvisz minket kórházba. De mi a Györgyivel lábra tudunk állni, és elindultunk, hogy a lágerból elég volt. Éva meg visszament. Mondtam, ha hazaérek, elmegyek és elmondom anyukádnak, hogy élsz, és majd haza fogsz jönni. Éva vissza is ment, aztán kórházba került, ő is hazajött aztán a végén.

Az osztrákok végtelenül rendesek voltak velünk, mert mondtuk, hogy semmi nehéz ételt nem kérünk, csak tejet vagy húslevest vagy tejbegrízt, ilyen könnyű ételt csináltak nekünk. Ott a legkisebb falusi lakásban is fürdőszoba volt. Csináltak nekünk meleg fürdőt, hogy fürödjünk meg. Nagyon rendesek voltak. A hálószobájukat átadták nekünk. Na, így jöttünk végig egyik falutól a másikig, míg közeledtünk Sopron felé. Ágfalván voltunk, ott bementünk egy parasztházba, hogy kérünk egy pohár vizet. Egy magas, szikár öregasszony volt ott, és mondtuk, hogy szeretnénk inni egy kis vizet. Ott van a kút, menjenek, igyanak! A lakásból kijön egy fiatalasszony, azt mondja, nehogy oda menjenek, nehogy igyanak belőle, jöjjenek be, majd én adok maguknak inni. Mikor bemegyünk, azt mondja, rohadt, vén svábasszony, mérget tett a kútba, képes lett volna megmérgezni magukat. És akkor ő adott nekünk vizet, és úgy mentünk tovább.

Az országúton jön egy orosz kocsi. Teherautó. Megáll, kérdezzük, hova megy. Azt mondja, Bécsbe. Hát, mondjuk, az nekünk nem jó, mert mi Budapestre megyünk. Nem baj, szálljunk föl, elvisz minket. És már majdnem Sopronnál voltunk, amikor megállt a kocsi, és lepakoltak. Elég sokan fölszálltunk a kocsira, és leszállásnál én mint a legfiatalabb, leadogatom az összes csomagokat, az én hátizsákomat is leadom, és akkor az orosz a két zsebemet – egy rossz kabát volt rajtam – telerakta cukorral, a fejemről leveszi a kendőt, azt is telerakja kockacukorral. Mondom, köszönöm szépen, én is leszállok. Ahogy le akarok szállni, elindul a kocsi. Én meg rajta maradok a kocsin, és ott maradt a csomagom. Ami maradt: egy kulacs lógott a nyakamban, meg rajtam volt egy gyapjútakaró, amit úgy találtunk egy elhagyatott osztrák házban, és a Györgyivel elfeleztük. Hogy legalább valamivel be tudjunk takarózni. Mondom az orosznak, hogy állítsa meg a kocsit. Azt mondja, üljek csak nyugodtan, Budapestre megy a kocsi, de ennyi embert nem vihet el – magyarázta. Leültem, a kijárat mellett, volt egy láda, arra ráültem. Az orosz odaül mellém, és elkezd simogatni. Hú, mondom, itt baj lesz. Löktem el, mondom, én beteg vagyok. És egyszer csak, mit ad Isten, megáll a kocsi, abban a pillanatban én, mint akit puskából kilőttek, leugrottam a kocsiból. Az orosz hiába integetett nekem, hogy menjek vissza. Gondoltam magamban, integethetsz! És elindultam visszafelé. Utána elindult a kocsi, és ment tovább. Én meg leültem az országúton arra a kőre, majd csak jön valaki, és megkérdezem, merre menjek.

És mire a kocsi eltűnt, láttam, hogy egy kézikocsit tolnak fölpakolva emberek, még gyerek is volt ott, mondom, megvárom, míg ide érnek, megkérdezem, hova mennek. Azt mondja, hogy karcagiak, és Bécsből jönnek. Mondom, arra Bécs van? Azt mondja, igen. Mondom, akkor elvitt volna engem az orosz Bécsbe, de jó, hogy kiugrottam. Azt mondják, hogy ők mennek Sopronba, és utána haza, Karcagra. Jó, mentem velük.

Beértünk Sopronba, ott találkoztam egy nemzetőrrel, és mondja, hogy van egy iskola, ahol deportáltak gyülekeznek, ott fertőtlenítik őket. Mondtam, nekem már a közösségből elég volt. Azt mondja meg, legyen szíves, hol van a vasútállomás, mert én haza akarok menni Pestre. Azt mondja, jó, elmondom, de először jöjjön el hozzám, itt lakom nem messze, egyen valamit és azután menjen el. Nagyon rendes volt. Hívott be a lakásba, mondom, ne haragudjon, nem megyek be a lakásba, mert nem tudom, hogy nem-e vagyok fertőző? Nem akarom megfertőzni magukat. Itt, a folyosón leülök, ha akar valamit adni, elfogadom. Ott volt egy asztal, szék, leültem, hozott sárgaborsó-főzeléket, az volt az ebéd. Az volt az első, ami ilyen nehezebb ételt ettem. Megettem, megköszöntem, akkor még egy ekkora nagy szelet kenyeret levágott, és a kezembe nyomta, hogy vigyem el. És megmagyarázta, hogy hol az állomás.

Elmentem, megtaláltam ezeket a karcagiakat, egy nyitott vagonban telepedtek le. Odamentem hozzájuk, és ők főztek, azt hiszem, köleskását. Azt mondták cukorért cserébe adnak nekem is. Mondom, semmi probléma. Cseréltünk. Én adtam nekik cukrot, ők adtak nekem főzeléket. Utána elindult a vonat, így jöttünk Pápáig. Pápán megállt a vonat, lekapcsolták a mozdonyt, azt mondták, hogy nem indul tovább a vonat. Hát, jól van, akkor maradunk, mit csináljunk. Hogy csak másnap megy tovább a vonat. A karcagiak – ugye megint én voltam a legfiatalabb –, ugyan menjek már le a kúthoz, mossam ki a lábast, mert ha rászárad a köles, azt már nehezebb lemosni. És ha kimostam, akkor hozzak benne vizet, hogy mégis legyen. Lemegyek, a kút ott volt az állomásépület mellett, kimosom a lábast, teleengedem vízzel, jövök vissza, egyszer csak látom a kocsi végét, már a vonatnak az utolsó kocsija volt. Ott egy szemtelen ficsúr még integetett is nekem. Én meg ott állok, kezemben a lábos, és mindenem ott maradt a vagonban, a takaróm, a kulacsom, a cukrom, minden.

Állok, egyszer csak valaki megszólal: „Mi van, kislány, maga is a vonatról maradt le?” Hát, mondom, igen. Azt mondja: „Ne búsuljon, jöjjön velem. Nekem is azt mondták, hogy a másik vonat indul, oda bepakoltam, és közben ehhez csatolták a mozdonyt és elment. Na, mindegy. Majd főzünk gulyáslevest, persze hús nélkül.” Jól van, volt ott még egy olyan korombeli lány. Azt mondja, hogy az is lemaradt a vonatról. Megfőztük a vacsorát, közben jött egy teljesen üres mozdony. Sose felejtem el, a mozdonyvezetőnek ez a két ujja nyomorék volt. Bemutatkozik az illető, hogy Fincs Miklós vagyok, munkaszolgálatból jött haza. 40 év körüli férfi lehetett. Odamegy a mozdonyvezetőhöz és ígért neki pénzt, hogy vigyen el minket. Azt mondta a mozdonyvezető, hogy őneki üresen kell a Ferencvárosi pályaudvarra vinni a mozdonyt, ő nem visz senkit. De aztán a pénz mégis beszélt, úgyhogy hozzácsatolta a – úgy hiszem, 3 vagonból állt a szerelvény –, mert menekültek is, akik jöttek vissza Magyarországra, és azokat is hozzácsatolta. Elindultunk.

Székesfehérváron megálltunk, és mit nem látok, ott áll az a vonat, amelyiken én utaztam. Na, azt mondtam a Miklós bácsinak, hogy megkeresem a karcagiakat. Végigmentünk, én az egyik oldalon, Miklós bácsi a másik oldalon, kiabáltunk, hogy karcagiak jelentkezzetek! Nem jelentkeztek. Mondta Miklós bácsi, gyere fiam, ezek úgysem fognak jelentkezni. Mert náluk van a gyapjútakaród meg a cukor, azt megtartják maguknak, nehogy elmenjen a vonatunk megint. Visszamentünk a vonatra, és így értem haza Pestre egy vaslábassal.

A Dembinszky utca 8-ba mentem, mert hát nem tudtam hova menni, és az volt közelebb. A Ferencvárosi külső pályaudvarra jött be a vonat, és onnan toronyiránt elindultam gyalog egyedül, és gondoltam, visszaköltöztek a csillagos házból Irén néniék. És ott találtam Irén néninek a nővérét. Ő mondta, hogy Irén néni a gyerekkel lement Debrecenbe, hogy élelemhez jussanak, de én nyugodtan maradjak ott. Ott voltam 2 hétig, míg el nem mentem Mezőkövesdre. Úgyhogy ilyen kalandos volt még a hazafelé utam is.

A jó Isten mindig velem volt. A lágerban is velem volt egy kis imakönyv, reggel, este imádkoztam a lágerban. Alapjában véve én optimista ember vagyok, mindig vigasztaltam a többieket, hogy haza fogunk menni, bízzatok benne. Ez karácsonykor volt, mikor olyan nagyon éhesek voltunk. „Na, most is azt mondod, hogy hazamegyünk?” Mondom: „Az én születésnapomra Pesten leszek, és ti is velem jöttök, ti is hazamentek, haza fogunk menni.” „Mikor van a születésnapod?” Mondom, április 16-án. „Hol van az még, addig mi százszor meghalunk!” „Nem, hazamegyünk!” És mi történt? Április 15-én itthon voltam, Pesten. Ahogy akkor megmondtam. Ez egy ilyen előérzet volt, vagy hetedik érzék, minek nevezik. Megéreztem, hogy én ezt túl fogom élni.

Hazajöttünk a deportálásból, semmit az égvilágon nem találtunk, még egy törülközőt sem. Semmink nem volt. Mindent, mindent, teljesen meztelenről kellett kezdeni. Annyi szerencsénk volt, mikor hazajöttem, ahol laktam, megtartották egy pár ruhámat. Úgyhogy így tudtam felöltözni, Budapesten. Budapestre jöttem, mert innen mentem el. Mezőkövesden nem tudtam semmit, hogy van-e valaki otthon vagy nincs.

Mikor hazajöttem, elmentem fertőtlenítőbe, nem akartam senkit megfertőzni, ahova mentem, és mikor jöttem onnan hazafele, meglátott egy ismerős, aki motorral ment Mezőkövesdre. Az öcsém, Károly már otthon volt Mezőkövesden. Mondja neki az ismerős, hogy képzeld, láttam a testvéredet Pesten, itthon van. Egyszer csak kapok egy levelezőlapot, az öcsém írt, hogy menjek haza, otthon van, otthon van élelmiszer – itt nem volt más, csak sárgaborsó meg kukoricakenyér. Hát jó, elmegyek haza. Nem volt olyan könnyű az utazás se, mert tele volt a vonat, mikor kimentem. Reggel mentem a Keleti pályaudvarra, és szomorúan sétálok ott, nézem, minden vonat zsúfolásig tele, még a lépcsőn se volt hely. Az ablakon kihajolnak zsidó fiatalok, az egyik megszólít, hogy utazni szeretnék? Mondom, szeretnék, de nincs hely, nem tudok fölszállni. Azt mondja: „Majd segítünk! Add fel a csomagot.” Föladtam a csomagomat, és fölhúztak az ablakon, így tudtam hazamenni Mezőkövesdre.

Délután 4-5 óra lehetett már, amikor hazaértem. Hát, most hova menjek, hol keressem? Elmentem a régi házunkhoz, és ott a szomszédba mentem be. Azok sírva fakadtak, amikor megláttak, úgy néztem ki. És rögtön, a lábam is így bedagadva, és ott csináltak nekem fürdőt, meg lábvizet, hogy áztassam a lábamat, hogy lelohadjon, enni adott nekem. És én csak néztem, mert annyira elfásult voltam, hogy nem is érzékeltem azt, hogy mi van. Mondta, hogy maradjak ott éjszakára, majd holnap megkeresik az öcsémet, és akkor elmehetek. Tényleg ott is aludtam náluk, és másnap elmentek, megkeresték az öcsémet, aki egy pékségben dolgozott. Akkor elmentünk, hogy keressünk valami lakást. A Fő utcán találtunk egy félig lebombázott zsidó házat, és ott egy szobába beköltöztünk. De nem volt semmink. Akkor elmentünk a templomudvarra – illetve én nem, mert nem tudtam menni, az öcsém, és onnan hozott egy sezlont, egy szekrényt, egy párnát meg egy takarót. Ennyi volt az egész, amit össze tudtunk szedni. Itt laktam egy pár hétig vagy hónapig.

A deportálásból mikor hazajöttem, idegösszeroppanást kaptam, egy évig kezelt az orvos. Mert mikor rájöttem arra, hogy az anyámat, a testvéreimet, az egész családomat kiirtották, azt nem lehet ép ésszel felfogni. Hallottam róla, hogy anyukáékat gettóba vitték. Mondom, ha gettóba vitték, akkor nem tudnak semmi jövedelemhez jutni. Az Irén néniéknél keresztény emberek dolgoztak. Az egyik ember vállalta, hogy ő hazamegy, és küldtem pénzt anyukáéknak. Hazament egy vasárnapi napon, és az a felnőtt ember sírva jött vissza, azt mondta, tegnap vitték el őket. Előző nap elvitték őket, és fölajánlotta, hogy kössünk névleges házasságot, és akkor elvisz engem az édesanyjához. Ő nem otthon lakik, és akkor megmenekülök. Azt mondtam neki, Józsi, nagyon kedves magától, de én ezt az áldozatot nem fogadom el. Én senkitől nem fogadok el áldozatot. Én ezt vállalom és végigcsinálom. Még azt se csináltam meg, hogy így védjem magam, megvolt ez a lehetőségem is. Nem, amit az emberre a sors kirótt, az elől nem lehet elmenekülni. Ezt végig kellett csinálni. Csak az anyámat nagyon sajnálom, mert áldott jó asszony volt, és a testvéreimet, akik még élhettek volna. De sajnos ilyen az élet. Ez ami fáj nekem, egyébként én nem haragudtam senkire, egyetlen nyilast föl nem jelentettem.

Én senkin bosszút nem álltam, mert nem vagyok bosszúálló. Mindig azt mondtam, én nem vagyok bíró, a jó Isten majd mindenkinek megfizet úgy, ahogy megérdemli. Az öreg Guba asztalos, a régi nyilas is, egyszer otthon voltunk, itthon volt az öcsém is Izraelből, és elmentünk Mezőkövesdre, akkor még a nővéremék ott laktak. Elmentünk a régi házba, a régi szomszédokat meglátogattuk. Megyünk a Szolyai úton, és mondja az öcsém: „Nézzétek, nem itt lakott a Guba asztalos?” Erre egyszerre kijött a kerítés mögül, „De igen, én vagyok!” De már nagyon öreg volt. Akkor odaköszöntünk neki – Jó napot kívánunk! – és továbbmentünk. Pedig ez volt az, aki már kinézte, hogy melyik üzlet lesz az övé, meg kinek a mije lesz az övé. Szóval, engem nem érdekelt. Én bosszúálló nem voltam soha. Azzal nem hozom vissza az elhunytakat.

1945 júliusában kaptam egy levelet az Irén nénitől, hogy hazajöttek Debrecenből, és szüksége lenne rám, menjek vissza. Őneki munka után kell menni, és a gyereket meg nem tudja kire hagyni. Ő volt az, akinél én a gyerek mellett voltam. Meg fogadott ő egy kiscselédet, de az a gyerekkel nem tudott foglalkozni. Ők addig Debrecenben voltak, mert itt Pesten nem volt ennivaló. A gettóban meg annyira lefogytak, hogy a gyerek egy kicsit rendbe jöjjön, elmentek Debrecenbe, és ott voltak egy darabig. Akkor már úgy jobban éreztem magam, gondoltam, visszamegyek.

Mondtam az öcsémnek, hogy visszamegyek, mert itt, ahol voltam Mezőkövesden, semmit a világon nem találtunk. Minden teljesen ki volt fosztva. A bátyám házában lakott egy család. Mert az ő házukat lebontották. Oda nem mehettem. A mi lakásunk nem saját volt, hanem bérelt lakás, teljesen ki volt fosztva, oda nem mehettem. Mikor hazamentem, először odamentem a szomszédba, ők nagyon rendesek voltak velem. Akkor nem tudtam mit csinálni, és az öcsém mondta, hogy van a Fő utcán egy félig lerombolt zsidó ház, ott egy szobát elfoglalhatok. Az egyik részében lakott egy nő, Klárikának hívták, ő keresztény volt, de ő is ott lakott, mert egyedül volt ott. És akkor közben volt egy üres szoba, én meg a belső szobában.

És akkor júliusban csak úgy lehetett utazni, ha engedélyt kértünk. A falu végén volt a csendőrlaktanya, az lett a rendőrség. Oda kellett menni. Nekem Pesten volt bejelentőlapom, az volt az igazolás, nem volt személyi igazolvány. Elmentem, hogy kérjek utazási engedélyt, hogy Pestre visszajöhessek. Meg is kaptam. Ahogy jövök vissza, az utcával szemben van egy hosszú utca, ami az állomáshoz visz. Látom, hogy az állomás felől jön 3 személy, valami kis cókmók volt náluk. Ahogy jöttek, mondom, ezek biztos deportáltak lesznek, megvárom, kik azok. Ha idejönnek, biztos mezőkövesdiek, és biztos, hogy Auschwitzot is megjárták, és érdeklődöm a testvéreim után meg az anyám után.

Közelebb érnek, megismerem a volt barátnőmet, a Klárit. Nézem, mondom: „Klári, hazajöttél?” És utána a húgomat megismerem. Jé, Éva! A harmadik meg csak ott áll, azt mondja: „Engem meg se ismersz?” A nővérem, Magda volt, és csak a hangjáról ismertem meg. De hogy néztek ki! Ők kopaszra voltak vágva. Ahogy kezdett nőni a hajuk olyan létrásan, össze-vissza, és csont és bőr, pedig akkor már szedtek valamit magukra, mert valami Vöröskeresztnél voltak, és egy darabig ott tartották őket, míg felerősítették. Borzalmasan néztek ki.

A húgomék Auschwitzban voltak, a húgom, Éva és a nővérem, Magda túlélték Auschwitzot. Őket elvitték dolgozni, és egy repülőgépgyárban dolgoztak mind a ketten. Mindig éjjel dolgoztak. Nappal meg elment a nővérem délelőtt a konyhára segíteni azért, mert egy pár szem krumplit a kabátja bélésébe be tudott dugni, és amikor éjjel elmentek dolgozni, kemencénél dolgoztak, ott megsütötték a krumplit és megették. Úgyhogy így tudtak ők is életben maradni, hogy egy kis plusz élelmiszerhez jutottak.

Akkor mindjárt elvittem őket oda, ahol én laktam. Szereztünk még ágyat, hogy ők is le tudjanak feküdni. Mondtam, hogy az öcsémre bízlak benneteket, mert nekem vissza kell menni Pestre. Úgyhogy visszamentem Pestre, 1949-ig az Irén néniéknél voltam. Megbeszéltük, hogy akkor nem alkalmazottként fog ott tartani, hanem mint nevelt lányát, és úgy is mutatott be mindenkinek, hogy a nevelt lányom. Pesten még nem nagyon lehetett sok mindent kapni. Hazamentem, és vettem otthon napraforgóolajat, mert nálunk voltak olajütők – úgy hívták, akik préselték az olajat, vettem egy boroskorsó olajat. A vonaton mondogatták – akkor már létrehozták itt a gazdasági rendőrséget –, hogy a Keleti pályaudvaron a gazdasági rendőrség mindenkitől elveszi, aki élelmet hoz fel. Hú, most mit csináljak?! Akkor csak úgy lehetett utazni, hogy a vonatok tele voltak orosz katonákkal. Mi meg kint a peronon utaztunk velük. Nem féltünk tőlük, mert megtanultuk már a csasztuskákat, és énekeltük velük. És ez nagyon tetszett nekik. És hívtak, hogy menjünk be, mert ott melegebb van. Mondtuk nem, nekünk itt nagyon jó. Magyaráztam nekik, hogy tőlünk el akarják venni az olajat. Azt mondja a kiskatona, semmi baj, adjam oda neki, ő kiviszi, ott megvár, együtt elmegyünk a templomba, és megesküszünk, mert ő elvesz engem feleségül. Mondtam neki, jó. Gondoltam magamban, ha elviszi az olajat, még mindig jobban járok, mert nem büntetnek meg, nem csuknak le. Legfeljebb elviszi. Nyugodtan egy kis kézitáskával kisétáltam, kiérek a Keleti pályaudvarra, ki ül ott, mint az én oroszom. Lába között a demizson. Elvettem a demizsont, megköszöntem neki, és hazamentem. Többet nem mentem haza olajért, mert nem érte meg.

Amikor a húgom, Éva meg a nővérem, Magda hazament Mezőkövesdre, nem sokáig voltak otthon, mert a húgom nagyon beteg lett. Egy darabig otthon voltak, a húgom fölkerült Pestre a Szeretetkórházba. Nagyon beteg volt, tébécés hashártyagyulladást kapott. Ezt mind a deportálásban szerezte. Úgyhogy neki nincs is gyereke. Nem lehetett. A nővéremet meg fölhívtam hozzánk, mert az Irén néni mondta, hogy milyen jó lenne, a Magda nagyon jól tudott főzni, hogyha a Magda főzne, vezetné a háztartást. Ő meg úgy gondolta, úgy sincs ott senkije, hát feljött. Úgyhogy itt voltunk mind a hárman.

Mezőkövesden nem kezdtem el az iskolát, mert zsidót már akkor nem vettek fel gimnáziumba 1941-ben, szóval az 1940-es évek elején. Úgyhogy feljöttem, és a felszabadulás után elvégeztem, leérettségiztem. Mondtam, arra szüksége van az embernek, e nélkül nem megy. Egyébként én pedagógus szerettem volna lenni, de közbejött a háború, és nem volt rá lehetőség. Elvégeztem egy kétéves pedagógiai szemináriumot, míg dolgoztam, és közben beiratkoztam irodai szakiskolára, azt is elvégeztem. És csak utána iratkoztam be gimnáziumba, már felnőttként érettségiztem le.

Próbáltam elhelyezkedni, de nem tudtam. Mert szakmám nem volt. 1949-ben elmentem egy bentlakásos iskolába, ifjúsággondozó és úttörővezető, egy 5 hetes bentlakásos iskola volt, azt elvégeztem, és utána kihelyeztek iskolába úttörővezetőnek. A X. kerületbe, a Szent László iskolába mentem gyakorlatra. Inkább ifjúsággondozó voltam, mert nagyon sok volt a szegény gyerek, és fel kellett ruházni őket.

Utána nyáron a zugligeti napközi tábornak voltam a helyettes vezetője, de tulajdonképpen én vezettem a tábort. Ez egy fiú intézet volt, és annak az igazgatója volt tulajdonképpen a táborvezető. De mindent rám bízott. Persze napközi táborba csak a szegényebb gyerekek jártak, s köztük voltak olyanok, akikkel nagyon sok probléma volt. Nekem nem volt velük problémám, mert én feladatokat adtam nekik, és ők boldogan csinálták. Mert azt mondtam, hogy kaptok repetát, dupla ebédet, hogyha ezt megcsináljátok. Ajándékokat készítettünk a VIT-re. [A Világifjúsági Találkozókat (VIT) az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista- és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek a nemzetközi szövetsége szervezi. Az első 1947-ben volt Prágában, a második 1949-ben Budapesten. – A szerk.] Voltak olyan gyerekek, akiket már több táborból kitiltottak, nyilván olyan rosszak voltak, azt mondtam, gyertek csak nyugodtan ide, nem lesz probléma. Nálam nem volt probléma velük. Én emberszámba vettem őket, én nem veszekedtem velük, összehívtam őket, lehetett velük beszélni, csak a hangot kellett megtalálni. Úgyhogy egész nyáron ott voltam.

Szeptemberben a Bartók 27. iskolába kerültem. 1950-ben Budapesthez csatolták Csepelt, szóval a külső kerületeket, és én akkor Csepelen laktam a húgoméknál. Azt mondta a Gyermekvédelmi Központ, hogy Csepelt ide csatolják Budapesthez, és fel kéne térképezni, hogy kik az elesettek, szociálisan rászorultak, és arra gondoltak, hogy én nem vállalnám-e el, mert én úgyis ott lakom. Mondtam, dehogynem, én oda megyek, ahova küldenek. Kiküldtek Csepelre, akkor még csak egyedül voltam. De ezek a tanfolyamok folytak tovább, amit én is elvégeztem. És akkor a tanácshoz mentem, egy pár címet adtak, én kimentem, környezettanulmányt készítettem, és bementem a központba, a Gyulai Pál utcában volt. Elmondtam, hogy bizony elég sok szegény gyerek van itt. Aztán engem kineveztek kerületvezetőnek. Ez azzal járt, hogy 100 forinttal több volt a fizetésem. Nekifogtunk az iskolákban feldolgozni, hogy kik a rászorulók.

Bementem a Gyulai Pál utcába, hogy onnan szerezzek ruhát, cipőt, ilyesmit. Mondták, szerezzek valahol egy kocsit, mert kézben ezt nem lehet elvinni. Mentem a tanácselnökhöz, akkor volt a Kalamár a tanácselnök, és mondtam, hogy szükségem lenne valami kocsira, hogy valamit elhozzunk. Azt mondta, nekünk nincs, csak stráfkocsi, ilyen nagy lapos kocsi. Nem baj, akkor megyünk stráfkocsival. Bementünk a Gyulai Pál utcába, és mondom ott a vezetőnek, hogy megjöttünk. Mivel? Hát mondom, kocsival. Kinéz az ablakon, és meglátja. Azt mondja: „Az egész raktárt el akarod vinni?” Mondom: „Csak amennyi ráfér.” Hát, annyi nincsen, de egy fél kocsival elvittünk, és bizony szét is osztottuk. Legközelebb megint elmentünk, és kértem, akkor azt mondták: „Mit képzelsz te, van egy Magyarország, és azon belül van egy Csepelország? Mindent Csepelnek?” Mert elég harcias voltam. Ha másról volt szó, én mindig harcoltam, magamért soha. Nem érdekelt, hogy mit mondanak.

Nyaralásra lehetett küldeni gyerekeket. Azt mondták, hogy 50 gyereket küldhetek. Én előkészítettem 55-öt, az 5-nek megmondtam, hogy nem biztos, hogy elmentek, de próbáljuk meg, hátha lesz olyan keret, ahonnan hiányzik gyerek, és akkor helyettük ti elmentek. Ez se nagyon tetszett nekik, de azt mondtam, engem nem érdekel, de több gyerekem megy el nyaralni. Nekem ez volt az elvem. Vittem gyerekeket kirándulni, a hétvégémet is rááldoztam. Vasárnaponként mentünk kirándulni Hűvösvölgybe, Zugligetbe, mikor merre. Jól érezték magukat a gyerekek, jó helyen voltak, addig se rosszalkodtak.

Pedagógus szerettem volna lenni, de nem sikerült. A párt nem javasolt az iskolára, pedig 2 év alatt elvégezhettem volna a főiskolát. Azt mondták, hogy nem. Mert „egyéb származású” voltam, nem munkásszármazású, mindegy, milyen munkát végeztem, nem az számított. Mindig a származás. Mikor fizetésemelésről volt szó, akkor is én kaptam mindig a legkevesebbet. Hiába dolgoztam többet, mint másik kettő, mert nekem bizonyítani kellett, én nem kaphattam több fizetést, csak annyit, amennyi muszáj volt. De engem nem érdekelt, nem voltam soha anyagias.

Azt nem bírtam, amikor a tanácselnök-helyettes – tudtam, hogy gyűlöli a zsidókat, és engem is utál, és akkor a szemembe mondta: „Tudod, Terikém, én úgy szeretem a zsidókat.” Ha valaki ezt mondja, biztos, hogy utál. És ő be is bizonyította, mert egyszer volt egy rendesebb lakás ott a szomszédban – én a húgomékkal laktam, és az csak egy szoba-konyha-spejz volt, és gondoltam, mért ne legyen egy szobám –, és kértem, hogy adják azt oda nekünk, és akkor ezt odaadják egy másik családnak. Addig húzta-halasztotta, hogy odaadta egy ügyvédnek. Úgyhogy azt, hogy szeretem a zsidókat, nem mondani, hanem cselekedni kéne. De ő pont az ellenkezőjét cselekedte. A munkámra viszont szükség volt, mert két ember helyett dolgoztam. És meg voltak elégedve a munkámmal, a fővárostól jöttek ki mindig ellenőrizni, és soha nem találtak hibát.

Ott dolgoztam 1951-ig, illetve 53-ig. 1953-ban az ifjúsággondozói munka megszűnt. Megszüntették mindenhol, és a tanács azt mondta, hogy ne menjek máshova, szükség van rám a tanácsnál. Bekerültem a kereskedelmi osztályra. Aztán jó pár évig voltam a kereskedelmi osztályon. Probléma volt az iparosztályon, akkor hívott a tanácselnök, hogy csak én tudom megoldani az iparosztály problémáját, hát mentem. Így kerültem oda előadóként, aztán főelőadó lettem, aztán kaptam tanácsosi kinevezést, aztán csoportvezető lettem, és így jöttem el nyugdíjba. Azért jöttem el nyugdíjba, mert a férjem akkor halt meg, 1980-ban, és idegileg teljesen kikészültem.

A munkahelyemen mindenki tudta, hogy zsidó vagyok, a nevem Klein volt, akkor még lány voltam, lánynéven szerepeltem, mindenki tudta. Egy ember kivétel, az nem tudom, honnan vette. Én tudtam róla, hogy ő német származású, de engem nem érdekelt, énnekem minden ember egyforma volt. Énhozzám, ha bejött egy cigányember, ugyanolyan udvarias voltam vele, mintha bejött a Posztógyár igazgatója. Én nem tettem különbséget emberek között. Ővele is úgy jóban voltam, néha beszélgettünk is, egyszer bejön hozzám – ez már 1956-ban volt –, azt mondja: „Terike, legalább mi tartsunk össze!” Ránézek, mondom, „Mért mondja ezt nekem?” „Mi, svábok.” Ránézek, mondom, „Lehet, hogy maga sváb, de én zsidó vagyok.” Erre meghökkent: „Hát ezen nagyon csodálkozom, mifelénk nagyon sok Klein van, aki sváb.” És azt mondja, maga olyan rendes. Mondom,  „Képzelje, zsidóban is van ilyen!” Ő volt az, aki nem akart belépni a szakszervezetbe, mert hát őneki ez a rendszer nem tetszik. Hát nem tetszik? Nem tetszik. Engem az se érdekelt, nem muszáj mindenkinek, hogy tetsszen.

Szóval így is jártam, de én soha nem tagadtam azt, hogy zsidó vagyok. Énrólam mindig mindenki tudta, a házban, ahol laktam is, én soha nem csináltam ebből problémát. Sajnos, hogy a vallást nem lehetett gyakorolni, és az ember elszokott tőle, de imádkozni nem felejtettem el. Soha este el nem aludtam, míg el nem mondtam az esti imát. Én mindig, mikor a lágerban voltam, én ott is mindig imádkoztam.

Karácsonyt azt megtartottuk, mert hivatalosan ünnep volt. Még karácsonyfát is állítottunk. De mikor vége lett annak a rendszernek, akkor az összes karácsonyfadíszt elajándékoztam. Olyannak, aki továbbra is csinálja a karácsonyfát. Azt is csak a külsőségek miatt csináltam, nem azért, mint hogyha engem érdekelt volna. De a mi ünnepünket [az őszi ünnepeket] úgy csináltam, hogy őszre mindig hagytam szabadságot, kivettem olyankor szabadságot. Hosszúnapra meg újévre [Ros Hásánára]. Akkor otthon voltam szabadságon, és a mi ünnepünk szerint sütöttem, főztem. De ahhoz senkinek semmi köze. Persze biztos tudták, hogy azért van, de nem tették szóvá. Amúgy a húsvétot, karácsonyt mint keresztény ünnepeket tartottuk. Akkor nem tudtam a húsvétot [Pészahot] se megtartani. Most én például húsvétkor nem eszek lisztes dolgot meg kenyeret. Megvettem a pászkát, pászkalisztet, és én úgy tartom a húsvétot, ahogy tudom. Nem igazán úgy, ahogy kéne, mert nincs külön edényem. De enni lisztes dolgot nem eszek, csak pászkát, krumplit, tojást, meg hát főzök. De nem liszttel.

A férjem a barátnőmmel egy házban lakott. A barátnőm a II. emeleten, ő a földszinten. Én évekig jártam a barátnőmhöz, soha nem emlékszem, hogy láttam volna. Egyszer egy délután – hétköznap volt –, megyek a barátnőmhöz, és öten vagy hatan ott állnak a kapu előtt. Ahogy odaérek közel a kapuhoz, a férjem rám néz, találkozik a tekintetünk, és bennem egy olyan érzés, hogy ez az ember lesz a férjem! Megéreztem. Megyek be a lépcsőházba. Mondom, Teri, hogy képzeled, azt se tudod, hogy nős ember-e, vagy ki ez, mi ez. Mindegy, az az érzés abban a pillanatban belém ütött. Fölmentem a barátnőmhöz, beszélgettünk. Ő már férjnél volt akkor. Egyszer csöngetnek, jön a férjem. Azt mondja a barátnőm férjének: „Palikám, jöjjön már le, nézze meg a motoromat, valami baja van, nem akar elindulni.” Azt mondja, „Jól van, Bence úr, menjen be a szobába, üljön le, majd mindjárt keresek gyertyát, biztos az romlott el”. Bejön a Laci, a barátnőm bemutatja, bemutatkozik, Bence László vagyok. Leül, mondja a barátnőm, hogy főzök egy kávét. Kimegy a konyhába. Hát egy idegennel miről beszél az ember? Az időjárásról meg ilyesmiről beszélgettünk. Egyszer azt mondja nekem: „Nem tetszik haragudni, hogy elviszem a Palit?” „Én mért haragudnék? Kérdezze meg a feleségétől.” Mármint a Palinak a feleségétől. Erre a barátnőm bekiabál, nincs is felesége! Ő nem tudta miről van szó, csak azt hallotta, kérdezzem meg a feleségétől. Aztán a Pali megtalálta a gyertyát, lementek, megcsinálta a motort. Este hazamentem és kész. Két nap múlva telefonál a barátnőm, hogy nagyon érdeklődik utánad a Bence. Kérdezte, hogy férjnél vagy-e. Mondtuk, hogy nem. Nagyon megtetszettél neki. És szeretne találkozni veled. Így aztán találkoztunk. De akkor nekem volt egy másik udvarlóm, aki szintén el akart venni, de még gondolkoztam, nem ismertem még eléggé. Aztán Lacival összejöttünk.

Utána én elutaztam Zebegénybe nyaralni, és a Laci lejött motorral a barátjának a menyasszonyával. Azok Visegrádon nyaraltak, elment hozzájuk látogatóba, és mondta, hogy úgy szeretném a Terit meglátogatni, de egyedül nem. Akkor mondta a Márti, elmegyek én veled. Fölült a motorra, és átjöttek. Mikor megláttam, azt mondtam, ez tényleg rendes ember lehet, ha még arra is képes, hogy ide eljön utánam. Aztán összeházasodtunk egy fél év után.

A férjem családja debreceni. Debrecenben a papájának cipőgyára volt. Sok emberrel dolgozott, de nagy kártyás volt. Ötvenvalahány éves volt, mikor meghalt hirtelen. Följött mindig Pestre, hogy árut vásárol, és közben a pénzét eljátszotta, és hazament áru nélkül. Olyan bohém ember volt, akinek játékszenvedélye volt, és tönkrementek. Följöttek Pestre, és itt az Alsóerdősor utcában nyitottak egy cipőkellék-kereskedést. Azt már jóformán az anyósom vezette, az apósom meg eljárt a New York kávéházba játszani. Ott is halt meg. 1941-ben kártya közben leesett a székről, és meghalt. Szívinfarktus, 50 valahány éves lehetett. (Sajnos a férjem tőle is örökölte ezt a hajlamot, és csak az alkalom kellett rá, hogy megtörténjen.) Még volt egy újságcikk is, sokáig őrizte a férjem, Halál a kávéházban, az volt a címe. És akkor a Laci mamája vezette tovább a boltot. A férjem pedig azt mondta, ő a szakmában marad, úgyhogy elment és a szakmájában dolgozott. De hát nem sokáig dolgozhatott, mert mindig behívták katonának, aztán később munkaszolgálatosnak.

A férjem katona volt, amikor Magyarországhoz csatolták a Felvidéket [lásd: Első bécsi döntés]. Ő mint érettségizett tizedesi rangban volt. Sőt, közben leszerelték, mert a zsidó katonák megbízhatatlanok voltak, és akkor munkaszolgálatos volt. Hol hazaengedték, hol behívták, hol hazaengedték, behívták, ez így ment. Volt ő Kijev mellett egy erdőben, fakitermelésen dolgoztak. Aztán amikor jöttek visszafele, a végén Borban kötött ki, és ott is szabadult fel. Ő is úgy volt, hogy kétszer is állt a halál árnyékában. Le voltak rongyolódva, és mit találtak? Német katonaruhákat eldobálva, ő meg fölvett egy német katonanadrágot, mert az volt, és az oroszok azt hitték, hogy német. És már odaállították a falhoz, ki akarták végezni, mikor ment oda egy katonatiszt, kérdezte tőlük, mit csináltok. És mondják, hogy náci. És akkor az odamegy a Lacihoz, az egy intelligens ember volt, és gondolt arra, hogy lehet, ez egy munkaszolgálatos, és az van rajta, amit talált. Odament hozzá és kérdezte, Laci mondta, hogy zsidó. Mondta neki az orosz, hogy imádkozz. A férjem imádkozott héberül. És akkor az orosz elzavarta a katonákat, nem engedte agyonlőni. Ő is zsidó volt, ő megértette, hogy tényleg zsidó. Akkor próbált keresni egy másik ruhát.

Aztán végül fölszabadult. Temesvárra ment, ott voltak az unokatestvérei. Ott találkozott össze egy pesti ismerőssel, aki azt mondta neki: „Te meg mit keresel itt, mikor otthon anyád éhezik?” Akkor Laci fogta magát, elköszönt a rokonoktól, hozott egy libát, amit tudott, lisztet, babot, krumplit, ilyesmit, fölpakolt egy zsákba, és jött volna haza a vonat tetején. Akkor megint jöttek az oroszok, és el akarták venni a csomagját, nem akarta odaadni. Magyarázta, hogy az anyjának viszi, agyon akarták lőni. Akkor azt mondta, inkább vigyétek. Odaadta nekik a zsákot, és így nem lőtték agyon. Képesek lettek volna azért is agyonlőni. Na aztán így hazajött, és megtalálta az édesanyját.

Hívták őt is tisztviselőnek, de nem akart menni, azt mondta, ő inkább dolgozik. Üzletük volt, cipőkellékeket árusítottak, bőr cipőtalp, amíg nem államosították, azt hiszem, 1951-ben. A kereskedelmi érettségi után a cipőfelsőrész-készítő szakmát tanulta ki, szabász volt. Cipész KTSZ-ben dolgozott mint mintakészítő és szabász. Anyukája 1955-ben meghalt. Ő nem nősült meg soha, de az édesanyja meghalt, már akkor egy éve egyedül volt, és akkor nem találta a helyét, mindenáron meg akart nősülni. De gondolom, ő is arra várt, hogy egy zsidó nőt találjon. Vagy a sors akarta így, vagy a csuda tudja, de összekerültünk. Nem bántuk meg, mert a férjem, míg egyedül volt, nagyon elhagyta magát. A viciné [a viceházmester felesége] járt be hozzá takarítani, meg az mosott rá, és ami mozdítható volt, mindent elvitt. Laci hagyta, látta, nem érdekelte. Az meg fogta magát és vitte. Ágynemű is csak az maradt meg, ami monogrammal volt ellátva. Mindent, a törülközőtől kezdve mindent elvitt. És a sógorom – ő vegyészmérnök volt, és neki volt felesége – mindig mondta, hogy köszönöm, hogy embert faragtál az öcsémből. Mondtam, nem kell ezen mit megköszönni, rendes ember volt ő. Csak ő is olyan volt, hogy meghalt a mamája.

1956-ban októberben volt az esküvőnk. Méghozzá úgy, hogy 20-án volt az esküvőnk, nászúton voltunk, amikor volt a forradalom [lásd: 1956-os forradalom]. Úgyhogy meg kellett szakítani, Siófokon voltunk és hazajöttünk. Egyszerű volt, a VII. kerületben esküdtünk, ott nem volt csak a két tanú, akkor én a húgomékkal laktam együtt, ott tartottunk egy vacsorát a baráti körnek meg a rokonoknak. Annyi volt, és este mi elutaztunk. Itt hagytuk a vendégséget, és elutaztunk. Ez szombaton volt, kedden jött a zűr, és csütörtökön jöttünk haza. Úgyhogy még egy hetet sem voltunk. Érdekes volt, mert éppen 23-án átmentünk Balatonfüredre, mert ott lakott a sógoromnak az unokatestvére. Nem közeli rokon, de nagyon jó ismerősök. Az üdülőben, ahol voltunk, nem volt rajtunk kívül senki, csak a gondnok házaspár. Ők főztek nekünk. Volt még egy barátunk, aki az én tanúm volt. Ő intézte el, hogy ingyen megkaptuk az üdülőt. Már zárva volt, október végén nem volt senki, de nagyon szép idő volt akkor. Ő lejött meglátogatni minket kedden. És megbeszéltük, hogy átmegyünk Balatonfüredre. Átmentünk Füredre a rokonokhoz, ők rábeszéltek minket, hogy aludjunk ott. Azt mondta Laci, jó, maradjunk itt, aludjunk itt. Majd holnap hazamegyünk. A Pityut kikísértük a hajóállomásra. Ő visszajött, mert mondta, hogy a gondnokék nyugtalanok lesznek, hogyha nem tudják, mi van velünk. Ő hazajött, mi meg ott aludtunk.

Este a rádióban hallottuk a Gerő beszédet, és mondtam a Gyulusnak, zárd el, miket beszél ez itt össze! Elzárta a rádiót, aztán beszélgettünk. Másnap reggel megyünk a hajóállomásra, hogy megyünk vissza Siófokra. A Pityu ott várt a hajóállomáson. „Hallottátok, mi van?” „Nem hallottunk mi semmit, tegnap volt valami nagygyűlés, de olyan hülyeségeket beszélt a Gerő, hogy elzártuk a rádiót.” Azt mondja, valami forradalom van Pesten. Ez szerdán volt. Mentünk az állomásra, hogy érdeklődjünk. Azt mondták, egyelőre nem mennek vonatok. De azért még majd érdeklődjünk. Mondták, hogy csütörtök hajnalban jön egy vonat, és az Székesfehérvárig megy, de Székesfehérvárra állandóan befutnak hol innen, hol onnan gyorsvonatok, azzal el tudunk menni Pestre. Így jöttünk aztán haza csütörtökön.

Azt mondtam, mi leszállunk Kelenföldön – mert a Pityu is velünk jött –, mert Csepelre megyünk. Minden élelmiszerem, mindenem ott volt. Sok mindent már elvittem az Alsóerdősor utcába, de még sok mindenem itt volt, Csepelen. Odamegyünk Csepelre, megnézzük, mi van, meg közelebb is van, nem tudom, hogy tudunk bejutni a városba. Azt mondja a Pityu, ő is leszáll, nem megy a Délibe, esetleg ott nagyobb bajok vannak. Egyébként Pasaréten lakott. Leszállunk Kelenföldön, kimegyünk oda a térre, ott volt egy busz, mondták, hogy megy a Déli pályaudvar felé. De lógtak rajta az emberek. Mondtam Pityunak, gyere csak velem, fölnyomtam a buszra, elindult a busz, na mondom, elment. Mi meg gyerünk akkor, elindultunk gyalog. Elérkeztünk a Móricz Zsigmond körtérre, de nem tudtunk tovább jönni, mert a Gellérthegynél, a másik oldalon meg mindenütt lövöldöztek. Beálltunk egy kapu alá. Aztán továbbmentünk, egészen a hídig eljutottunk. De ott is be kellett menni egy kapu alá, mert a Petőfi híd felől is lőttek. Villamos nem járt. Aztán egyszer látom, hogy Pest felől jönnek emberek át a hídon. Mondom a Lacinak, hogy na, akkor mi is induljunk el. Közben még egy férfi odajött a kapu alá, szintén a lövések miatt. Mondom, elindulunk. A férfi meg remegett, hogy jaj, ne induljunk el, mert lőnek. Mondom, jönnek onnan emberek, akkor innen is lehet menni, biztos nem lőnek. Mi elindultunk. Akkor ő is jön velünk. Mondta, hogy már két napja eljött hazulról, bent volt a gyárban dolgozni, és haza kéne mennie, mert otthon nem tudják, mi van vele. Erzsébeten lakott. Átjöttünk a hídon, nem volt semmi.

A Boráros téren ott voltak a buszok. Minden busz tömve volt, mert mindenki igyekezett haza. Ezt az embert is felnyomtam egy buszra, mert úgy remegett, mint a miskolci kocsonya. Annyira félt, mondom, ez Erzsébetre megy, menjen haza. És közben a HÉV bemondja, hogy aki itt van a Boráros téren, szálljon föl a HÉV-re, mert ez az utolsó, ma már nem megy több HÉV. Ez úgy délelőtt 10 óra körül lehetett. Mondtam a férjemnek, hogy gyerünk akkor a HÉV-re. Odamentünk, bejött egy HÉV, s tele volt golyónyomokkal az ablak, ahogy belövöldöztek. Mondták, hogy csak az szálljon föl, aki nem fél, mert mikor jöttek, lőttek a vonatra. Hát, azt mondtam, egy életünk, egy halálunk, elmegyünk. Mert gyalog Csepelre, az nem egyszerű dolog. Fölszálltunk a HÉV-re, hazamentünk, és nem lőttek ránk.

Ott az volt az első dolgom, hogy elmentem a Tanácshoz, mondom, körülnézek, mi van. Hát verték le a vörös csillagokat a tanácsházáról. Mellette ott volt a pártbizottság, onnan meg dobálták ki a rengeteg iratot, és felgyújtották, mint az őrültek ott ugráltak, táncoltak körülötte, szóval undorító volt. Én meg a létra mögött be a tanácshoz. Mondták egy páran, nem félsz bemenni? Mért féljek, nem csináltam én semmi olyat, amiért félnem kéne. Bementem és éppen jókor, mert kenyeret osztottak, kétkilós vekniket. Na, mondom, kenyerünk legalább lesz. És érdeklődtem, mi van. Nincs semmi. Mindenki megy haza, és bújik, ahogy tud. Hát, mondom, bújjanak, én nem fogok elbújni. Hazamentem, vittem a kenyeret, aztán ott maradtunk 1-2 napig. És látom, hogy olyan, az Sz., akiről tudtam, hogy börtöntöltelék, meg az apja késsel leszúrt a sportpályán egy embert… Szóval az egész famíliája, az anyja zsebes, és az is egy nagy géppuskával ott szaladgál az utcán, máma már hős. Mondom, hátha ez az Sz. gyerek is itt puskával rohangál, ennek jó vége nem lesz. [Sz. Károly tagja lett a Csepeli Nemzeti Bizottságnak, és 1958. december 23-án kivégezték. – A szerk.]

A Rákóczi út – ahol mi laktunk – másik oldalán, a Kossuth Lajos utcában volt egy munkásszálló, és a házunkon keresztül lövöldöztek oda meg vissza. Hú, mondom, ez nem lesz így jó. Mondtam, hogy hazamegyünk. És még azért mentem Csepelről annak idején haza [az Alsóerdősor utcába], mert ahogy az Éva barátnőmmel mentünk az úton, elkezdtek zsidózni a rendőrség előtt. Akkor szállták meg a rendőrséget, hogy fegyvereket szerezzenek, és elkezdtek zsidózni. Na, mondom, ha már zsidóznak is, akkor innen el kell menjek. A barátnőm ott lakott a szomszédban. Azt mondja, hogy ő eljön velem. Nekem volt egy biciklim, az ott volt a tanácsházán. Péntek vagy szombat volt, mondom, én elmegyek és elhozom a kerékpáromat, még mielőtt valaki meglovasítja. Elmegyek és a portás, aki nagyon jól ismert, évek óta ott dolgoztam a tanácsnál, azt mondja „Terike, nem engedhetem be, mert gyűlésezik a Nemzeti Tanács.” Mondom, hát engem érdekel? Nem érdekel a Nemzeti Tanács, én be akarok menni a biciklimért, és odébbállok. Nem fogom felrobbantani a házat, nézze meg, nincs nálam semmi. Ő akkor se engedhet be. Közben kijött egy állatorvos, állítólag ő szervezte ezt az egészet. Azt mondja, mi van? Mondom, képzelje, a Pálházi bácsi nem enged be a biciklimért, nekem arra szükségem van, és nem akarom itt hagyni. „Jöjjön csak nyugodtan, Terike!”. Bekísért, kihoztuk a biciklit, hazavittem.

Vasárnap azt mondta a barátnőm, ő is bejön velem. A férjem egy bőrönddel elindult gyalog a csepeli síneken, ahogy a sínek vannak, én meg a barátnőmmel, neki is volt biciklije. Amit tudtunk, ráraktunk, egyik karjára zsírosbödönt meg kosarat meg szatyrot, amit tudtunk. A kertek alatt, a mellékutcákon egyenesen toronyiránt elindultunk, és kerekeztünk. Elértünk a végén a Köztársaság térre, mert az Üllői úti kaszárnyát is messze el kellett kerüljük, de csak át kellett rajta menni valahol. A Köztársaság téren kötöttünk ki. De hogy ott mit láttunk, azt ember ne lássa! Erről ugye máma nem beszélnek. [1956. október 30-án a Köztársaság téren lévő Budapesti Pártbizottság épületét fegyveresen megostromolták a forradalmárok. – A szerk.] Lábbal fölakasztott emberek, végig fölvágva a hasuk, kilógva a belső részük, emberek ott köpködték, és ott ujjongtak. Nem normálisak. És fákon, villanypóznákon lógtak ezek a hullák, és emberek ennek örültek. Szóval borzalmas volt. A barátnőm még akarta nézni. Azt mondtam: „Évikém, ha akarsz, maradj itt, nézzed, én ezt nem bírom nézni, én megyek tovább.” Hát onnan már nem messze laktunk az Alsóerdősor utcában. Mondta, jól van, akkor hazakísérlek, és majd visszafele erre jövök, és majd jobban megnézem. Ő nem volt zsidó.

Így hazaértünk, és szegény Laci meg végiggyalogolt a Duna parton, és valahol a Dohány utcára keveredett végül, estére ő is hullafáradtan hazaért. Jó is, hogy hazamentünk, mert aztán kezdődött a balhé. Még kimentünk a Garay piacra a házból az egyik férfival, mert neki két gyereke volt, mondta, valami ennivalót kellene nézni. Kimentünk a Garay piacra, egy kis bab meg ilyesmi volt ott, és az egyik helyen egy parasztnéni árult libát, egy hatalmas nagy libát. Mondom, én ezt megveszem. Megvettem, hazamentünk. Másnap már nem lehetett kimenni, mert az oroszok támadtak. A barátnőmék – neki már volt egy kisfia, 3 éves volt a Péter – lejöttek hozzánk, mert a mi házunk olyan volt…, valamikor a férjeméknek üzletük volt itt, két helyiségből állt, és abból nyílott egy szoba-konyha, ami a lakásunk volt. Államosították az üzletet, már régen bezárták, de a belső részből, ami a raktár volt, egy pince nyílott, és az a légópincétől fallal le volt választva. Úgyhogy nekünk volt egy saját bejáratú pincénk. A barátnőméknek ott megágyaztunk, mert ők a II. emeleten laktak, és féltek. Lejöttek, ott aludtak nálunk, és milyen jól jött a liba. Kenyérre nem volt gondunk, mert a mögöttünk lévő utca a Szövetség utca volt, pont a mi hátsó lépcsőnkre nyílt egy ablak, ott volt egy pékség. Az ablakon keresztül mindig áthoztak nekünk egy kosár kenyeret. Mi összeszedtük a pénzt, és a pénzzel együtt megkapták a kosarat vissza, úgyhogy mindig volt. Akkor volt két bátor férfi, azok meg elmentek a tejcsarnokba, az ott volt a Rottenbiller utcában, az se volt messze, azok meg egy kanna tejet hoztak minden nap. Így a tej meg a kenyér is biztosítva volt. De azért nem volt egy leányálom.

Szemben velünk volt a Korányi Kórház, és oda betelepültek ezek az úgynevezett forradalmárok, és onnan lövöldöztek. Egyik alkalommal nagy ribillió volt, mert a Dohány utcából jött egy fiatal nő meg férfi, hónuk alatt egy kenyér. Gondolom, a Szövetség utcai pékségből jöhettek, és vitték volna haza a kenyeret, és a kórházból lelőtték mind a kettőt. Nálunk a házban lakott egy orvos. Ki akart menni a kapun, mert tőlünk a második ház előtt voltak ezek, és arra is elkezdtek lőni. Nem tudott segíteni nekik, elvérzett mind a kettő és meghalt. De ilyen dolgokról nem beszélnek most, mert ez nem történt meg ő szerintük, de én a saját szememmel láttam! Senki nem mert kimenni az utcára, mert aki az utcán ment, arra lőttek. Nem számított, ki az. Elég volt valakire ráfogni, hogy ott megy egy ávós, és már agyonlőtték. Csepelen is így halt meg egy kétgyerekes családapa, Bordás András. Gyárból jött ki, a szerencsétlenen egy bőrkabát volt. Valaki elkiabálta magát, hogy ott megy a Kalamár fia! Kalamár egy kommunista ember volt. Erre elkezdték üldözni, az meg szerencsétlen szaladt, beszaladt egy udvarba, és ott egy ilyen sufniban elbújt. Utánamentek, agyonlőtték. Nem kérdezték meg, kicsoda. Kiderült, hogy egy egyszerű munkás. Még csak párttag se volt. Ilyen nagy forradalmárok meg hazafiak, de a legtöbb ilyen volt. Hozzánk az udvarba is bejöttek, egy férfi, nagykabát volt rajta, tiszta új volt, az Otthon Áruházban szerezte, de alatta rabruha volt. Az új kabátjának egy akna leszakította a zsebét, és bejött, hogy valaki varrja föl. Hát én mondtam, jól van, fölvarrom, fölvarrtam neki, és akkor láttam, hogy rabruha van rajta. És ő mondta, hogy az Otthon Áruházban kapta a ruhát, és kiszabadították a börtönből. De ha nem mondja, akkor is láttam, hogy börtönruha van rajta. Ilyenek voltak a nagy hazafiak, a forradalmárok!

Aztán ezek, akik olyan nagy lövöldözők voltak, meg is lógtak, mind disszidált. Nem mertek itthon maradni. A házunkban is volt egy fiatalember. A mi házunkba is be akartak jönni, hogy benzines palackot dobjanak, ha bejön a mi utcánkba is egy orosz tank. A mi utcánk keskeny volt, de mi nem engedtük be, azt mondtuk, ide aztán be nem jöttök. Mert ahova benzines palackot dobtak orosz tankra, azt a házat ki is lőtték. Az Otthon Áruházat is szétlőtték, mert onnan is lövöldöztek rájuk.

Utána aztán a lakást átalakítottuk. Míg a férjem egyedül volt, neki elég volt az a lakás. A konyhából csinált fürdőszobát meg előszobát. Hengeres fűthető kályha volt benne. És átépítettük, kértünk építési engedélyt, az üzletből meg a raktárból lett egy szoba-hallos lakás. Ami volt szoba, abból csináltunk konyhát. Aztán később a fürdőszobát gázosítottuk, fali gázmelegítő volt benne meg gázbojler. A hallban gázkályha volt, a konyhában gáztűzhely, és csak az utcai szobában volt zománcozott kályha, mert ott mással nem tudtunk fűteni. De nagyon szép lakás volt.

Még az Alsóerdősor utcában laktunk, amikor vettünk egy telket Gyálon a húgomékkal közösen, mert nagyon büdös volt az utcában. És mi minden hétvégén elmentünk kirándulni, de azért mégis más az, ha az ember a sajátjába megy, mint ott a szabadba. A húgomék egy faházat, én meg téglaházat építettem, csak egy olyan egyszobásat. Meg volt egy közös kis konyhánk, szépen berendeztük és oda jártunk minden héten. Én gondoztam, például a szőlő metszését, a húgomékét is én végeztem, a permetezést én csináltam, kapáltam, szóval mindent, amit kellett. Jól is jött, mert ültettünk sok mindent, paradicsomot, zöldségfélét, krumplit, sőt egyszer még földimogyorót is ültettem, és termett.

Aztán elköltöztünk. A férjem szeretett ott Csepelen lakni, jól érezte magát. Sokat sétált, mikor nyugdíjba ment. Aztán elment portásnak. Unatkozott otthon. Én még dolgoztam, azt mondja, mit üljön otthon, unatkozik, ő elmegy. Mondom: menjél. És akkor keresett; nem sokat fizettek érte, de el volt foglalva. Az Operettszínházban is volt portás. Ott kapta az első infarktust, szegények meg voltak ijedve, azt hitték, miattuk kapta. Aztán megnyugtattam, hogy nem, ők nem tehettek erről, más miatt jött. Persze nem mondtam nekik, hogy a lányom esküvője miatt kapta. Aztán mikor ideköltöztünk Erzsébetre, akkor meg itt volt szemben velünk a Képcsarnok Vállalat. Csak úgy sétálgatott, látta, hogy az ott van, bement és elkezdett beszélgetni a portással. Ott volt aztán egész a haláláig. Azok is olyan rendesek voltak. Mindenki nagyon szerette. A Laci is olyan jó ember volt, mint az apám. A zsidó temetőbe temették, persze, hát zsidó volt, a szülei is ott vannak. Csak nem oda temették, mert az nagyon messze van.

A lányom, Zsuzsa 1957-ben született. Hat hónapig szoptattam, otthon voltam vele fizetés nélküli szabadságon, akkor csak a férjem keresetéből éltünk. Utána elvittem bölcsődébe, de nem bírta a bölcsődét, állandóan megfertőzték. Többet voltam otthon betegállományban vele, mint dolgozni. És akkor azt javasolta az orvosa, hogy vegyem ki a bölcsődéből, mert tönkremegy a gyerek. Kivettem, a kolléganőm ajánlotta egy szomszédasszonyát, az unokái elköltöztek tőlük vidékre, és nem találta a helyét a mama, hiányoznak a gyerekek, és milyen jó lenne, ők tudnának vigyázni a gyerekre. Végül odaköltözött a gyerek, úgyhogy egész héten ott volt éjjel-nappal, szombaton vittük haza, vasárnap otthon volt, és vasárnap este vittük vissza. Nagyon jól érezte ott magát, nagyon szerették a gyereket. A gyerek is úgy hívta őket, hogy mama meg papa. Három éves volt, amikor elhoztuk tőlük a Zsuzsit, mert akkor már óvodás lehetett, de még utána is összejártunk.

A lányom 2. osztályos volt az iskolában, mikor a lányok beszélgettek egymással, hogy ki milyen vallású. Mi megtartottuk a keresztény ünnepeket is, karácsonyfát vettünk, hogy a gyerek örüljön neki. A többi gyerek is mind erről beszélt, neki is legyen miről beszélni. De különösebben nem érdekelte a vallás. Egyébként gyerekkoromban én sokat jártam a keresztény templomba is, de csak azért, hogy nézegessem a képeket, mert tetszettek nekem. Vagy a barátnőmet elkísértem. Én abban nem találtam kivetni valót.

A lányomtól is megkérdezik, hogy milyen vallású vagy. A vallásról nálunk soha nem volt szó. Azt se tudta, mi az, hogy keresztény, hogy zsidó vagy református. Nem ismert semmilyen vallást. Csodálkozik, hogyhogy milyen vallású. Semmilyen, mi az, hogy vallás? Mondják neki, hogy én katolikus, meg református, azt mondja, én nem tudom, nem tudok semmilyen vallásról. Hát akkor te zsidó vagy! A gyerek hazajön, és kérdezi, hogy anyu, mi az, hogy zsidó. Mondtam, hogy ez egy vallás, és elmeséltem, hogy Izraelből származik, és csak a formaságokban különbözik a többi embertől, egyébként ugyanolyan ember, mint más, csak a vallása zsidó, és mi is zsidók vagyunk. Na, akkor tudta meg, hogy ő zsidó. Ugye abban a rendszerben nem tartottunk vallást, és ő nem tudta mi az, hogy zsidó. Csak azt nézte, mikor én kikóseroztam a csirkét. Én megszoktam, hiába nem kóser üzletben vettem, én kikóseroztam, mert a vért nekünk nem lehet enni. És az áztatás meg a só kiveszi a vért belőle. De egyébként nem ismerte se az ünnepeket, semmit, csak kint, Izraelben ismerte meg.

A lányommal nem volt soha problémám. Mindig jó tanuló volt, nem kellett ellenőrizni se, kötelességtudó volt. Van egy unokanővére a lányomnak, a nővéremnek, a Magdának – aki nem rég, két éve halt meg – a kisebbik lánya. Ő gondozónői tanfolyamra járt, csecsemőgondozóba, és járt Csepelen a Munkásotthonba is. Ott szoktak lenni összejövetelek, és elvitte a Zsuzsit is. Ott ismerte meg a lányom a későbbi férjét. Az meg, mikor bemutatta a Zsuzsit, és megtudta, hogy egyedüli gyerek, mind a két szülő dolgozik, egyből ráakaszkodott, nem engedte el a markából. Azt hitte, hú, mi milyen gazdagok vagyunk. És majd milyen jó dolga lesz neki itt. Nem szállt le a Zsuzsiról, addig kedveskedett neki, míg ugye a Zsuzsi megszerette, és nem lehetett lebeszélni, elvette feleségül.

Megesküdtek 1975-ben, aztán nem hagytam, hogy külön albérletbe menjenek, mert féltettem a lányomat, az az igazság. Tudtam, hogy egy részeges ember mellett nem lehet élni. Ivott nagyon. Ott laktak nálunk egy darabig, aztán terhes lett a Zsuzsi. Akkor elcseréltük a lakást, mert nagyon lármás volt, ahol Csepelen laktunk. Elcseréltük pesterzsébetire, a tanácselnök segítségével – ezt hozzá kell tegyem, mert saját erőből akkor nem ment. Ide jöttünk, ez két és fél szobás lakás volt, így elfértünk. Nekik volt külön szobájuk, nekünk is és még gyerekszoba is volt. 1976-ban született meg az unokám, Timi. Együtt laktunk közös háztartásban, úgyhogy mi vittük a háztartást. Eleinte még kértem lakbér-hozzájárulást is, azt mondtam, a felét fizetitek. Mert tudtam, hogyha nem kérem el, azt is elissza a férje. Azt a pénzt nem költöttem el, hanem beraktam a bankba a lányomnak. Vettünk neki bútort is a szobájába, mert nem volt három szobába való bútor. Aztán megszületett a második unokám, Gábor, majd a lányom elvált a férjétől.

A lányom úgy került ki Izraelbe, Netánjába 1995-ben, hogy egy férfi idejött Magyarországra, hogy feleséget vigyen ki magának. A lányom nem akart férjhez menni, azt mondta, neki elég volt egyszer. Megvan a két gyereke, több gyereket nem akar, nem megy férjhez. Na, elment egy ilyen házasságközvetítőhöz ez a férfi, hogy egy rendes zsidó nőt ajánljanak neki. Pechére a lányom egyik barátnője jelentkezett annál a közvetítőnél, hogy keressenek neki partnert. Bemutatták neki. De a barátnőjének nem tetszett. És bemutatta a Zsuzsinak. Zsuzsinak se tetszett, de a férfinak a Zsuzsi igen. Mert látta, hogy a Zsuzsi befolyásolható, és a Zsuzsi milyen jólelkű, és őt majd ki fogja tudni használni. Csak mi nem tudtuk, hogy ő kiféle-miféle. Úgy adta itt magát, mint egy gazdag úriember.

Zsuzsi akkor itt lakott nálam, és egy kultúrházban dolgozott. A lányom nagyon szeretett színházba járni – egyébként mi is mindig színházba járók voltunk. Bérletünk volt, míg bent laktunk Pesten a Városi Színháznál. Úgyhogy elvitte színházba meg szórakozni, azt hitte a lányom, hogy milyen rendes, milyen kedves. És már vissza kellett volna neki mennie Izraelbe, de azt mondta, hogy ő a Zsuzsi nélkül nem megy. Idejött márciusban, és december végén ment csak vissza Zsuzsival, meg a kisebbik fiával. Gábor akkor kiskorú volt, őt is vitték. A kislány itt maradt az apjánál.

Aztán kinn derült ki, hogy nem mind arany, ami fénylik. A férfi mindenféle segélyt, meg mit tudom én, kölcsönöket, amit lehetett, mindent fölvett, a Zsuzsival csak aláíratta, és zsebre vágta a pénzt. A Zsuzsinak nem volt pénze, nem jöhetett haza, mert akinek ott adóssága van, nem hagyhatja el az országot. Aztán egy idő után, mikor látta, hogy ez nem jó, otthagyta a férfit. Akkor ment ki a Timi, a  kislánya. Azért is költözött el onnan a Zsuzsi, mert kiment a Timi, mert az apja rábeszélte. Aztán Timi megismerkedett a Szamival, összeházasodtak, elköltözött az anyjától, a Gábor hazajött, hogy folytassa itthon a tanulmányait. És a Zsuzsi egyedül maradt. Aztán a Gábornak vissza kellett mennie, mert be kellett vonulnia katonának.

A lányom addig nem tartott vallást, amíg ki nem ment Izraelbe. Keresztény volt a férje, a gyerekek is úgy nevelkedtek, mint keresztények. Érdekes, a kislány keresztet hordott, keresztény a másik nagyszülője, meg arról az oldalról a rokonsága. Úgyhogy ő teljesen keresztény volt, most meg a legnagyobb zsidó ott kint, perfektül beszéli a nyelvet. Ő rá is volt kényszerítve, mert amikor összeköltöztek a férjével, az anyósáéknál laktak, ott senki nem beszélt magyarul. Úgyhogy ő kénytelen volt, és tökéletesen megtanult. Mondta is, hogy mama, én már ivritül gondolkozom. Úgyhogy ő azóta zsidó.

[Amikor 1945-ben] az öcsém egyedül maradt Mezőkövesden, mint mindenhol, a cionisták szervezkedtek, és az öcsémet is elvitték Debrecenbe, és ott előkészítették a kivándorlásra. Úgyhogy Olaszországon keresztül elment. Kivitték Izraelbe [akkor még Palesztina], nem engedték be, és Ciprusra száműzték őket. Ott voltak pár hónapig, aztán lassanként átszökdöstek mégis csak Palesztinába. Akkor még Palesztina volt, 1946-ban volt ez. És összefogott egy brigád, fölmentek egy hegyre, és egy éjjel fölállítottak 3 vagy 4 kis faházat. És ahol volt építmény, az az ő tulajdonuk lett. Ezt elfoglalták, utána jöttek a többiek, és elkezdtek építkezni. Még ma is ott vannak. Megalakították a kibucot. Eleinte sokat éheztek. Az öcsém deportálva is volt. Ott is egy darabig éheztek, mert először meg kellett teremteni nekik az otthonukat. Utána meg baromfikat neveltek, kezdték termővé tenni a talajt, és csak azután tudtak rendesebben enni, amikor már volt miből.

Egy egész kis várost építettek ott föl. Most már van szalámigyáruk, szemüvegkeretet gyártanak, szóval megvan mindenük. Én először 1985-ben voltam kint a húgommal. Az öcsém hívott meg, amikor 1981-ben vagy 1982-ben hazajött a feleségével. Egy hónapig voltunk kint, bejártuk a fél országot, a Holttengertől kezdve Haifáig, mindenhol, Jeruzsálemben, Tel-Avivban, mindenhol voltunk. Egyébként hívtak külföldre engem a felszabadulás után, kimehettem volna, de én sosem gondoltam arra, csak haza.

Én nagyon örültem Izrael állam létrejöttének. Mikor először mentem Izraelbe, kimentünk a repülőtérről, és megütött valami mámorító illat. Olyan illatos volt a levegő, csak néztem, és mondtam a húgomnak, hol vagyunk mi, a mennyországban? Mikor találkoztunk az öcsémmel, kérdeztem, mi ez az illat, itt mindig ilyen illat van? Nevet, mondja, nem, most virágzanak a narancs- meg a citromfák, és annak van ilyen illata. Én mindjárt otthon éreztem magam, mintha hazamentem volna. Én olyan boldog voltam, hogy én az őshazába eljutottam, és azon a földön taposok, ahol az őseim születtek és éltek valamikor, mert onnan indultunk el, és én is onnan származom. Mai napig ez megvan bennem. Mióta a lányom 9 éve kint él, minden évben kint voltam. Tavaly két hónapig, és mindig úgy megyek, mintha hazamennék. Én nagyon otthon érzem magam. És ami nagyon tetszik nekem, az a szeretet, amit egymás iránt éreznek, az a segítségnyújtási készség.

Az öcsém 1988-ban, a 60. születésnapja előtt halt meg. Pedig szegény úgy készült a 60. születésnapjára, mert én épp akkor voltam 60 éves, amikor kint voltunk Izraelben. És kaptam tőle egy aranyláncot egy medállal, amiben benne volt a T betű. Ez volt a születésnapi ajándékom, és csináltak egy nagy vacsorát. Én nem is számítottam rá, nem is mondtam, hogy mikor születtem, de az öcsém tudta. Mi nagyon szerettük egymást az öcsémmel. Mi ketten értettük meg egymást leginkább. A többiekkel mindig vitatkoztunk, de ővele soha. A húgommal, mert lusta volt. A legkisebb húgommal is, mert nem akart tanulni. Mindig volt valamilyen vitánk. Az öcsémmel soha, meg a kisebbik bátyámmal se, ővele is nagyon megértettük egymást.

Leukémiás volt, és az orvosok megmondták neki, mikor megállapították, hogy 13 évig még fog élni. És ő senkinek nem mondta meg, még a feleségének se, a gyerekeinek se, hogy őneki milyen betegsége van. Meg ott a kibucban se. Csak kiharcolta, hogy hazajöhessen Mezőkövesdre, és a legidősebbik lányához elmehessen, aki Kanadába ment férjhez, Vancouverben él. Még kétszer jött haza Magyarországra. Elment a lányához nyáron Vancouverbe, és még abban az évben, decemberben meghalt.

Az öcsém legidősebb lánya férjhez ment, kiment Kanadába. A középső lánya férjhez ment egy kibucon kívüli katonatiszthez, és a katonatiszt költözött be. Mert nem akarta a kibucot otthagyni, a fia viszont, mikor a katonaságtól leszerelt, kiment a városba, ott talált munkahelyet magának, megismerkedett egy lánnyal. Kint maradt, azóta is kint van, már neki is van két szép fia, két szőke gyerek. Dolgoznak mind a ketten, a felesége óvónő, ő meg nem is tudom, hol dolgozik, valamilyen kertészetben.

Sajnos már nincsenek rokonaim. Az unokabátyám hazajött, meghalt, az ő bátyja is meghalt. A miskolci Móric bácsi gyerekei, a legidősebb a Zoli, Miskolcon lakott, mérlegkészítő iparos volt, az jött haza, meg a Sanyi, a legkisebb előtti. A legkisebb, László átsíelt Oroszországba, de ott meg is halt. A Sanyi hazajött, ő is átsíelt Oroszországba, elvitték valamilyen kőbányába, Szibériába száműzték. Ott megismerkedett egy lánnyal, és az megmentette az életét. És kölcsönösen, hol az Erika volt beteg, a Sanyi ápolta, hol a Sanyi, akkor az Erika ápolta. Kint megesküdtek, hazajöttek, itt érvényesítették a házasságukat, gyerekük nem született. A Sanyi is meghalt. A Zoli akkor halt meg, mikor a férjem, úgyhogy még a temetésére sem tudtam elmenni. De utána aztán, mikor már a sírkő is fel volt állítva, elmentem a miskolci temetőbe, úgyhogy leróttam a kegyeletemet. Ők voltak, az öcsém, Károly is már meghalt.

Hogy őszinte legyek, én nem szeretem a kapitalizmust. Anyagilag jobban jártam, mert megkaptam a kárpótlást [1989 után]. A németektől is meg a magyaroktól is. Nyugdíj-kiegészítést kaptam. Amit kapok, az életjáradék. Egyik a férjem után, a másik meg, amit a hitközségtől kapok. Ez a két életjáradék, ez az, ami jó. Ami összegyűlik, mindig odaadom a gyerekeknek. Én nem gyűjtök, nekem már nem kell gyűjteni pénzt. Annyi mindig lesz, a nyugdíjam meg az életjáradékom, ami nekem elég.

A vallásomhoz való viszonyom nagyban megváltozott [a rendszerváltás óta], mert én újra vallásos zsidó lettem. Minden péntek este gyertyát gyújtok. Templomba járok. Itt van Erzsébeten egy imaház, keddenként klubdélután van, pénteken imádkozás. Van, amikor szombaton is. Eljárok a templomba, itt van nem messze a Téglagyár téren. És tartom a vallást, böjtölök, ha kell. Minden ünnepet megtartok. Húsvétra [Pészahra] is már megvettem a pászkát, a pászkalisztet. Én nyolc napig nem eszek kenyeret, se lisztet, semmi ilyesmit. Mindent kisúrolok a konyhában, persze külön húsvéti edényem nincs, ezért jól kisúrolom az edényeket, és úgy használom. De tökéletesen, mint ahogy egy ortodoxnak kell, nem tudom. Nem tudom megtartani, mert akkor a csirkét vágatnom kellene [lásd: étkezési törvények], vagy kóser üzletben venni, de azt se tudom, hol van. Valahol messze van kóser üzlet, úgyhogy oda nem járok. Disznóhúst nem eszek, semmiféle ilyet, ami disznóból van.

Életrajz

Hámos Imréné, Piroskát nem a saját otthonában, hanem kisebbik unokájánál látogattam meg, akinek a családjában a hét felét tölti. Dédunokáival nagyon sokat játszik, még a kisebbikkel is remekül megtalálja a hangot, pedig majdnem 90 év van közöttük.  Piroska, bár már nehezen mozog és elég beteg, szellemilg teljesen friss. Sokat olvas – mint mondta, olvasás nélkül nem is tud elaludni –, és minden könyvet elolvas, amit csak unokái a kezébe adnak, még olyan, az ő ízlésének túl modern könyveket is, amelyek egyáltalán nem tetszenek neki. Rendszeresen néz híreket, és ma is nagyjából követi a politikát. Szereti a természetfilmeket és TV-s műveltségi kvízjátékokat. Piroska az interjú alatt sokat, részletesen és szívesen mesélt, és megdöbbentően jó memóriája van, minden névre, dátumra, helyre emlékszik, olykor még 80 év távlatából is.

Sajnos az édesanyánk öngyilkos lett, és nem ő az egyetlen a családban. Az anyai nagyapám és egy anyai nagybátyám is öngyilkos lett. Meg az Oblath családból még mások is lettek öngyilkosok, akik nem ennyire közeli rokonok.

Oblath Gerson volt a nagyapám, ő is öngyilkos lett valamikor az 1910-es évek második felében. 1850-ben született, de nem tudom, hogy hol. Nem tudom, hogy óvári volt-e, vagy valahonnan máshonnan jött oda. Kocsmáros volt Óváron [Hont vm.]. Gondolom, saját kocsmája volt, de nem tudom biztosan. Öreg, szakállas bácsi volt. Nem volt olyan hosszú szakálla az emlékezetem szerint. Egyetlen egyszer emlékszem, hogy találkoztam vele. 5-6 éves lehettem, Balassagyarmaton volt, valószínűleg látogatóban volt nálunk. Óvárból jött, és ment Drégelypalánkra. Drégelypalánkon nyaralt a legidősebb fia a családjával, és elment őket meglátogatni, de nem jött vissza. És Sződnél fogták ki a Dunából, és ott is van eltemetve Sződön. Fogalmam sincs róla, hogy zsidó temetőben van-e.

Kohn Antóniának hívták a nagyanyám. A papírokból tudom, hogy 1856-ban született Nagypeszeken [Hont vm.]. Gyerekként sokat találkoztam vele, mert mikor mi fölköltöztünk 1920-ban Pestre, minden karácsonyi, húsvéti és nyári szünetben Balassagyarmaton nyaraltunk. És anyuka ikertestvérénél lakott a nagymama. Míg meg nem halt, náluk lakott, Balassagyarmaton is, és amikor felköltöztek Pestre, akkor Pesten is. Pesten volt a háború alatt, de nem tudom. Biztos a gettóban volt. Idős volt, amikor meghalt, 80-on fölül volt, azt tudom. Rossz légzésű volt szegény, tudom, majdnem mindig feküdt, amikor ilyen nagyon idős volt. Pesten van eltemetve a zsidó temetőben.

Anyukának sok testvére volt. Ignác volt a legidősebb. Ignácot Náci bácsinak hívtuk. Utána volt a Ferenc. Akkor volt az anyuka, az Oblath Jozefin – őt a családban csak Pepkának hívtuk – és az ikertestvére a Netka néni. Az az érdekes, hogy soha nem tudtuk, sem én, sem Netka néni jelenleg egyetlen élő lánya, hogy a Netka néni és az én anyám ikrek. Ezt egy teljes véletlen folytán, a hitközségi születési kivonatból tudtuk meg, hogy ikrek voltak. Pedig nagyon hasonlítottak egymásra. Nem tudom, miért nem beszéltek erről. Én magamban néha azt gondolom, hogy nem biztos, hogy ikrek voltak, csak egyszerre lettek bejelentve a hitközségnél, hogy lehetett egy év közöttük. De ez csak egy feltételezés. Akkor volt József, Miksa – akit Miska bácsinak hívtunk – és a Linka néni. Fogalmam sincs, hogy melyik mikor született. Azt sem tudom, hogy Óváron születtek-e, de valószínűleg igen.

Náci bácsi Pesten élt, és a Népszavának volt főkönyvelője vagy valami ilyen állása volt. Ő szocialista volt. Az én anyósomnak az egyik testvére, a Lina néni lett a felesége. Három fia volt. A Náci bácsi jóval a háború előtt, beteg volt, szívbajos volt. A Lina néni a gettóban lehetett. De nem tudom, mert mikor a gettó volt, én nem voltam itthon.

A legidősebb fia, Andor 1901-ben született. Tisztviselő volt, azt sem tudom hogy hol, de ő már nős volt. 1933-34-ben nősülhetett, a fiuk, Péter 1935-ben született, és kint él Ausztráliában szintén. Pesten éltek, azt hiszem a Tűzoltó utcában, de mikor a ház már fölépült, akkor ők is Mátyásföldön. Volt egy manzárdszoba és a fiatalok meg a kisfiúk fönt laktak a manzárdban. Andor 1945-ben halt meg tífuszban, állítólag tífusz-oltástól. Mikor én hazajöttem, már nem élt.

A középső fia, a Jenő 1903-ban született, és 33 éves korában vérmérgezést kapott, nem volt még penicillin, és abba halt bele. Érettségizett és tisztviselő volt, de nagyon sokáig állás nélkül volt. És mikor építkeztek Mátyásföldön 1930-ban vagy 1931-ben, ő volt ott az építésvezető. Nőtlen volt, és otthon lakott.

A legkisebb fia, a Pali még él Ausztráliában. A Pali megnősült itten és a feleségének volt valamilyen varrodája, de ruhaüzlete is volt a feleségének. A Pali a BSZKRT-nál (Beszkart – Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. – A szerk.) dolgozott. És volt valami, hogy nem fizetett biztosítási díjat, valami büntetése lett volna, és nem tudom, hogy, de a Klári, a Pali felesége kiszökött Magyarországról, és elment Izraelbe [akkor még: Palesztina]. És később a Pali utánament valahogy, azt hiszem, ő már hivatalosan tudott menni. Kint Izraelben sofőr volt. Ez a háború előtt volt. Aztán Izraelből átmentek Ausztráliába. Hogy pontosan mikor mentek át, azt nem tudom, de az már 1957 után volt, mert a testvérem 1957-ben ment el, és akkor még a Paliék Izraelben. Ausztráliában már nem dolgozott a Pali. Idén [2003-ban] lesz 95 éves. A felesége meghalt már régen.

Ferencnek Budapesten csemegeüzlete volt a Bartók Béla úton, de akkor Horthy Miklós útnak hívták. Később nem dolgozott aztán, és akkor a Miska vette át ezt az üzletet. Ferencnek csak felesége volt, nem volt gyereke. Mikor én hazajöttem [a deportálásból], már nem éltek. Hogy mi történt velük, nem is tudom.

Netka néniről tudom a legtöbbet, mert őnáluk nyaraltunk minden évben. A férje, Weinberger Sándor, kereskedő volt. Ők hosszú ideig Balassagyarmaton laktak, és ott volt nekik saját textilüzletük: méteráru- meg rövidáruüzletük. Volt, hogy Netka néni volt az üzletben, ha kellett valamit segíteni vagy Sándor bácsinak el kellett menni, de inkább csak a férje csinálta. Nem volt nagy bolt, nem volt alkalmazottjuk.

Balassagyarmaton volt saját házuk, de korábban bérlakásban laktak. A házban három szobájuk volt. A nagymama lakott egy szobában, egy szobában a szülők, és egy szobában az öt gyerek. Mikor gyerekkorunkban oda lejártunk, akkor ez még így volt. Egy szépen bebútorozott, szép ebédlőjük volt, egész sötét színű, talán inkább fekete, ilyen vitrines. Nem volt kertjük, inkább egy kis udvar volt.

A Netka néninek volt segítsége, a Mari néni. Ő sokszoknyás parasztasszony volt. Ő takarított, mosott. De a Netka néni főzött. A régi lakásukban nem emlékszem, hol lakott, de amikor a házba költöztek, akkor ott hátul volt egy kis nem tudom, szoba vagy szoba-konyha, és a Mari néni ott lakott. Évtizedekig volt ő náluk. Még mikor Pesten laktak, akkor is sokszor meglátogatta őket.

Egy ideig ők jobb módúak voltak. Azt hiszem, hogy talán azért költöztek föl Pestre, mert tönkrement az üzlet. Pesten férfiingeket varrtak, a Netka néni meg a két lány is, otthon. A férje intézte a szállításokkal meg az adminisztrációval kapcsolatos dolgokat. Amikor már Pesten éltek a Netka néniék, és én már férjnél voltam, gyerekeim voltak, hamar kikerültem ebből a szoros családi körből, és nem tudom ennyire ezeket a dolgokat.

Úgy emlékszem, hogy ennek a nagynénémnek a férje rabbinak volt a fia. Teljes kóser háztartásuk volt. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor voltak, de voltak a tejes napok, akkor teljesen hústalan ételek voltak, arra emlékszem. Milyen alkalomból, erre nem emlékszem. És az Eszter böjtje [lásd: Purim, Eszter], és minden meg volt őnáluk tartva. Ők vallásosak voltak. Nem ortodoxok – bár az ortodox zsidó temetőbe vannak eltemetve – azaz nem pajeszos zsidók voltak. [Azaz ortodoxok voltak, de nem haszidok – A szerk.] Az édesanyám testvére parókás volt. Mikor fölköltöztek Pestre az 1930-as években, itt Pesten már nem hordta a parókát a gyerekei miatt. A háború után a Netka néni már nem viselt parókát. Megnövesztette a haját, és gyönyörű szép hófehér haja volt. Ha elment, kalapot viselt. Még a parókával is hordott ő kalapot.

Netka néninek öt gyereke volt: három lány és két fiú. A legidősebb lánya, a Magda, 10 hónappal volt fiatalabb mint én, a legfiatalabb, az Ági, azt hiszem most 75 éves. Nagyon szerettük egymást. A Magda a húgomnak is, nekem is a barátnőnk volt. Mind az öt megmaradt a háború után. A Netka néni szerintem a gettóban volt. Valószínűleg a férje is. Amikor én hazajöttem, már a férje nem élt. És a Netka néni a gyerekeivel lakott. 1965-ben halt meg. Az ortodox temetőben van eltemetve. Csak ők ketten, a férje és ő, a többi családtag már a pesti izraelita temetőben vannak eltemetve. Mert aztán a gyerekek már egyáltalán nem voltak vallásosak. Mondjuk a nagyünnepeket megtartották a gyerekek is.

Magda Amerikában élt [a háború után], valahol Los Angeles közelében. A férjének rokonai voltak Amerikában. 1941-ben volt Amerikában egy világkiállítás. A férje ékszerész volt, és kiment erre a világkiállításra, és nem jött vissza. Egy éves volt a kislányuk, amikor ő elment, és 1946-ban látta legközelebb a gyereket, mert 1943-ban vagy 1944-ben, amikor az utolsó repülőgéppel kellett volna nekik elmenni Magyarországról – a holmijuk már elment Lisszabonba, ami hajóval ment volna, mert rendes kivándorló útlevéllel mehettek volna –, az unokatestvérem, a Magda skarlátos lett, és elment a repülőgép. És itt bujkált Pesten a kislányával. Netka néni legidősebb fia, a Gyuri, úgy emlékszem, hogy cionista volt, aztán kommunista lett. De nagyon fiatalon meghalt. A következő volt az Ella. A háború után egy rendőrnek volt a felesége. Szintén kommunista volt, azt hiszem, és cionista a háború előtt. A Lacika volt a negyedik gyerek. Ő aranyműves volt, aztán az Artexnél [képkereskedelemmel fogalkozó külkereskedelmi vállalat] volt külföldi beszerző; külföldre is járt, meg a pénzjegynyomdával is kapcsolatban volt.. Tudom, hogy kapcsolatban volt a pénznyomdával. Az Ági, a legfiatalabb, pedagógus volt. Itt él Pesten. Most már nyugdíjas.

József orvos volt. Egyetemet végzett. Ő a Szentendre és környékének volt a körorvosa a háború előtt. Goldberger lányt vett el feleségül. Ez egy nagyon csúnya, de nagyon gazdag nő volt. Két fia volt. Azok fiatalabbak voltak, mint én. Nem nagyon korán nősült a Jóska bácsi. A felesége is sokkal idősebb volt, mint én. Szentendrén éltek. Saját házukban laktak, sok szép bútoruk, képük, mindenük volt. Nem voltak felvágósak. Inkább mondjuk, a felesége nem volt egy kedves nő, és a Jóska bácsi annyira elfoglalt volt – nagy praxisa volt neki. Egyszer voltak nálunk Mátyásföldön, nagyon jól érezték magukat. Aztán egyszer voltunk mi is náluk. Deportálták őket, senki sem jött vissza a családból. Maradtak a felesége után házak, amit mi igényelhettünk volna, de közben államosították és tatarozták, és annyit kellett volna értük fizetni a tatarozás fejében, hogy azt a családból egyikünk se tudta vállalni. Örültünk, hogy éltünk a háború után. Az egyik házából szülőotthont csináltak a háború után.

A Miska bácsiról szinte semmit nem tudok. Azt sem tudom, milyen iskolát végzett, csak azt tudom, hogy a Feri bácsinak az üzletét ő vette át. Egy kis csemegeüzlet volt ez, Kertész Zsigmond és társa csemege és fűszerüzlet volt a neve – a Kertész Zsigmond Linka néni korán meghalt férje volt. Nem emlékszem hogy lett volna alkalmazottjuk. Sajtot, felvágottat, valami fűszereket is árultak benne. Ha jól emlékszem, ahogy így bementünk az ajtón, a baloldalon volt a pultos rész. De hogy milyen pénztár volt – semmire nem emlékszem. Volt valami hátsó része a boltnak, ott tartotta a sajtokat a nagybácsim. 1929-ben még megvolt az üzlet, mert én oda jártam a Horthy Miklós úti felsőkereskedelmi iskolába, ami nem messze volt az üzlettől. De reggel bementem az iskolába, mikor vége volt a tanításnak, hazamentem. Nagyon ritkán, tán egyszer vagy kétszer mentem be. Körülbelül szerintem a 1930-as évek közepe tájáig lehetett meg. A Miska bácsi nagyon későn nősült, 1940 körül, és azt hiszem, hogy jómódú nőt vett el, mert aztán mikor már nős volt, akkor nem az üzletben volt, hanem az Erzsébet körúton, majdnem a Híradó mozi mellett volt egy cukorkaüzletük. És nagyon későn született egy kisfia. Ő még a háború előtt öngyilkos lett, valamikor 1943-1944-ben. És akkor a felesége maradt az üzletben. Kisvárdai lány volt a felesége, több testvére volt neki, és a kisfia, a Jancsika, azt hiszem Kisvárdán maradt. És onnan eldeportálták a nagyszüleivel meg a nagynénjeivel. Kicsi volt a fiú, azt hiszem még nem is volt iskolás. És aztán háború után Miska bácsi felesége kiment Ausztráliába, ott halt meg.

A Linka néni Pesten élt. Ők is benne voltak ebben a csemegeüzletben. Nem tudom, hogy részesedése volt-e, de bent volt az üzletben sokszor. Őt Kertész Zsigmond, az anyósomnak a fiútestvére vette el. Én egyszer láttam a férjét, nagyon hamar tüdőbajban halt meg, s egy lányuk született azért. A férje testvére, a Jeta is korán megözvegyült, és velük lakott Budán. Nem dolgozott. A Linka néni lányára vigyázott, és rontotta, nagyon rosszul nevelte őt. A Linka néni megélte a háborút, a lányával együtt gettóban voltak. Férjhez ment még egyszer, de mikor én hazajöttem [a deportálásból], már nem éltek se ő, se a férje. A háború alatt halt meg. De hogy mibe és pontosan mikor, nem tudom. De Budapesten halt meg.

A lányuk él, ő is olyan nyolcvan év körüli. Jól összekevert család volt, mert hozzáment, azt hiszem, egy lengyelhez, és 1943-ban vagy 1944-ben kitoloncolták Magyarországról Oroszországba; nem tudom, hova. A férje még itt meghalt. De visszajött a háború után egy gyerekkel. Nagyon ritkán, temetésen meg ilyen helyen találkozunk. Most nem régen találkoztunk a 101 éves sógornőmnek a temetésén.

Schultz Gábornak hívták az apai nagyapámat. 1841-ben született Szemereden. Ő órajavító meg esernyőjavító volt. A lakásán dolgozott. Nagyon magas, szakállas bácsi volt. Nagyon hosszú szakálla volt. Azt már meg nem mondom, hogy volt-e pajesza külön vagy összeért a szakállal. Kalapot hordott, de nem tudom, hogy otthon mit hordott. Öltönyt viselt a nagypapa. Szóval városiasan öltözködött.

Nagymamát meg nem mondom, hogy hívták. Még a keresztnevére sem emlékszem. [Egy a családi iratok között talált dokumentumból kiderült, hogy Kohn Pepinek hívták. – A szerk.] A nagymama háztartásbeli volt. Amilyen magas volt a nagypapa, olyan kicsi, töpörödött volt a nagymama. Nem tudom, mennyire voltak vallásosak. Nem tudom, jártak-e templomba. Nem hordott parókát a nagymama, legalábbis nem emlékszem, hogy parókás lett volna. Szegényes körülmények között laktak. Tudom, hogy az apuka küldött mindig pénzt nekik. Ővelük nem sokat voltunk mi együtt. Nem tudom, miért, de ritkán mentünk nagypapáékhoz. Akkor mentünk csak, mikor ott voltunk a szünetben Balassagyarmaton. Úgy külön nem.

A nagypapa kilencven év körül volt, mikor meghalt. Nem voltam még 16 éves, mikor meghalt a nagypapa. A nagymama pár évvel fiatalabb volt, mint a nagypapa, és azt mesélték, hogy a nagypapa elesett, és a fekvéstől tüdőgyulladást kapott és meghalt, és egy hónapra rá halt meg a nagymama. Hogy már a temetésen sem volt ott a nagymama, beteg lett.

Samu bácsi volt a legidősebb. Ő Besztercebányán élt. Nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna vele. Fogalmam sincs, hogy a Samu mivel foglalkozott. Tudomásom szerint sok gyereke volt, hogy hány, azt nem tudom. Egyet ismertem, a lányát, Malvint, aki fölkerült Pestre, és az apukáéknál lakott, és a szabóműhelyben is dolgozott egy ideig. A háború után kivándorolt Izraelbe. Samu bácsit, azt hiszem, elvitték családostól, mikor a szlovákokat vitték el.

A legidősebb nővére volt a Milka néni – akiről én tudok, lehet, hogy több testvére is volt. Ő Pesten lakott. A férjét Spitzer Adolfnak hívták, valami kereskedőféle lehetett. Neki volt három lánya meg egy fia, Miklós. Náluk is laktunk, amikor fölköltöztünk Pestre [1920-ban]. A Vay Ádám utcában laktak a negyedik emeleten, kétszoba-konyhás lakás volt, komfort nélküli. De nem tudom jobban, pedig laktunk is ott. Nem sűrűn, de találkoztunk velük később is. [A háború alatt] valószínűleg ők is a gettóban voltak. Milka néni a háború után halt meg. Nem is tudom, hogy mi lett vele. Miklós munkaszolgálatban halt meg. Az egyik lánya, Janka kivándorolt Izraelbe.

Apuka másik nővére volt a Giza néni, nála is laktunk. Akkor úgy hívták, hogy Szerecsen utca, most Paulay Ede utca, ahol laktak. Nekik is kétszoba-konyhás, komfort nélküli lakásuk volt, de vécéje, azt hiszem, hogy volt benn. Emlékszem, hogy egyszer – mert ott volt apuka szabóasztala is náluk, nem tudom, hogy került oda –, az asztalon aludtam. A Giza néni férje testvére volt az Adolf bácsinak, Spitzer Gyula. Gyula bácsi kalapkészítő volt. Neki volt két lánya, a Tera és a Manci, és egy fia, a Tibor. Giza néninek két lánya a háború után Ausztráliába került. Az idősebbik lánya öt éve halt meg, 91 éves volt. És a fiatalabbik lánya ott él, körülbelül 90 éves. A fiuk munkaszolgálatban halt meg. A többiekről már nem is tudok. Valahogy azért azzal, hogy én olyan fiatalon férjhez mentem, tulajdonképpen az anyukáékon és a testvéreiken kívül valahogy kikerültem a családból.  

Akkor következett az apuka, és akkor volt még egy Ignác nevű öccse, aki kivándorolt Amerikába. Szabó volt ő is. Amikor Balassagyarmaton laktunk, az apukával közösen volt nekik műhelyük, de üzlethelyiség volt. Nős volt és egy fia volt neki. Keresztény felesége volt, Böske néni. Valami olyasmit hallottam, hogy neki el kellett menekülni a kommün után, és azért vándorolt ki Amerikába. Emlékszem, hogy ez közvetlenül az anyukám halála előtt lehetett, hogy ott voltak nálunk elbúcsúzni. Ez körülbelül 1919 végén lehetett. Soha nem leveleztünk velük, nem tudom, miért. Azt tudom, hogy amikor a deportálásból hazajöttünk, Etel valakitől a családból megtudta az amerikai címüket, és írt az Ignácnak, és egyetlen egy csomagot küldött. Ruhaanyagokat küldtek, nagyon szép, sok méter anyagot, úgyhogy a gyerekeknek is, a húgomnak is, nekem is jutott kabát meg ruha meg mindenféle. De semmi levelet mellé. És a húgom megköszönte, de semmi további válasz. Valakitől megtudtuk, hogy orvos lett a fia, és nagyon jómódban éltek.

Az apuka Schultz Ármin 1888-ban született Balassagyarmaton. Az apuka szerintem elemi iskolát végzett. Balassagyarmaton, valami szabónál tanulta ki a mesterséget. Férfiszabó volt.

Az anyukámat Oblath Jozefinnek hívták. 1887-ben született Óváron. Nem tudom, hogy milyen iskolája volt. Háztartásbeli volt. Azt mondták, hogy nagyon szépen tudott varrni, és az óvári parasztmenyecskéknek pruszlikokat meg ingeket varrt, de nem dolgozott. Fogalmam sincs, hogy ismerte meg az apukámat. Azt sem tudom, hogy hol házasodtak. Gondolom, hogy 1910-ben vagy 1911-ben házasodhattak, mert én 1912-ben születtem. A lánynevem Schultz Piroska. A húgom, Etel, aki csupán 15 hónappal fiatalabb, mint én, 1913-ban született, és volt egy 8 évvel későbbi kisöcsénk, a Pistike.

Én Balassagyarmaton születtem, az Etel Óvárban született, az most szlovák terület, mert – ezt csak hallomásból tudom, mert nagyon kicsi voltam akkor – az apukám hogy miért, miért nem, fogalmam sincs róla, Berlinben dolgozott egy ideig. De nem tudom, mennyi ideig. És mikor a húgom született októberben, már akkor kezdődtek ezek a háborús dolgok. És akkor apuka hazajött. De anyuka szülni hazajött az ő szüleihez Óvárba. Az biztos, hogy mikor már apuka is hazajött, akkor Balassagyarmatra jöttünk vissza. Mert azt tudom, hogy a háború alatt Balassagyarmaton laktunk az Ipoly utcában.

Anyukám szép volt, nagyon szép volt, az ikertestvére is nagyon szép volt. És kedves volt nagyon. Kontya volt. Szép barna haja volt, és nem volt túl magas. Otthon sose volt bekötve a haja. Csak amikor olyasmit dolgozott, takarított vagy ilyesmi, de nem a vallás miatt. Hosszú szoknyát viselt, azt tudom, kötény volt előtte. Az élő arcára azért nem olyan nagyon emlékszem. Az olyan régen volt.

Az anyuka kóser háztartást vezetett. Nálunk is Balassagyarmaton a gyerekkoromban külön volt a tejes és a zsíros edény. Nem mentünk templomba minden pénteken, csak ünnepkor. Pészahkor biztos tudom, hogy nem volt kenyér. Én nem emlékszem, hogy otthon nálunk volt-e homecolás. Én csak arra emlékszem, hogy a testvérénél, a Netka néninél, ez nagyon pontosan be volt tartva. Külön pészahi edény volt, és egyébként is külön volt a tejes edény, külön a zsíros edény. És azt is tudom, hogy a széderestén Etel meg én a Netka néninél voltunk. Csak mi, gyerekek mentünk oda. Anyuka, apuka nem jött. Hanukakor tudom, hogy kindlit [kelttésztából készült, beiglihez hasonló zsidó sütemény diós vagy mákos töltelékkel] sütött az anyuka, de ünnepség nem volt. Nem emlékszem, hogy volt-e gyertyagyújtás. Nem is nagyon emlékszem ezekre a dolgokra. Az biztos, hogy nem járt mikvébe. És ő nem viselt parókát.

Nagyon halvány emlékeim vannak a balassagyarmati időről, csak egy-két dolog él élénken az emlékezetemben. Például egyszer Etel beteg volt; pénteken este égtek az ünnepi gyertyák, és apuka cigarettára gyújtott, ami zsidóknál ünnepkor sok egyébbel együtt tilos. Anyuka ezért veszekedett, és apuka hirtelen mérgében földhöz vágta a gyertyatartót.

Másik emlékem, hogy apu katona volt és szabadságra hazajött és az Etelt meg engem kézen fogva elvitt anyuka testvéréhez, mert azt mondta, hogy az Ipoly utca, ahol mi laktunk, túl egyenesen megy az Ipolyra, és túlról a csehek lőttek, a Zichy utca meg ide-oda kanyarog. És emlékszem, hogy a mi udvarunkban hátul volt a hitközség pászkasütő üzeme, és az udvaron állt valami mozdonyszerű fekete nagy gép, és ezt a mozdonyszerűséget érte lövés, borzasztóan nagy hangja volt.

Egyszer – akkor már 8 éves voltam – nagy jövés-menés volt és suttogások, de mégis megtudtuk, hogy anyuka meghalt. Az öcsénk akkor 5 hónapos szopós baba volt. És mindenféléket össze-vissza meséltek. Persze nem nekünk, a gyerekeknek, de hallottuk: hogy látták, amikor apuka a hátán cipelte anyukát, és bedobta az Ipolyba. A rendőrség is kihallgatta. De persze ebből egy szó sem volt igaz, hanem anyuka öngyilkos lett. Szegény anyám temetésére nem emlékszem, csak úgy rémlik, hogy az udvaron állt valamin egy hosszú deszkaláda, és sok ember volt.

Tudom, hogy apukával rosszul éltek. Elégedetlen volt a sorsával, meg hogy az apuka nem volt vallásos. 1920-ban halt meg, akkor csak nyolc éves voltam, és akkor nem kérdeztünk. Később már, mikor már felnőtt lettem, kíváncsibb voltam, de akkor már nem volt kitől kérdezni, hogy mi volt.  

A következő idők szinte teljesen elmosódnak, semmire sem emlékszem, hogyan volt, csak már arra, hogy Pesten voltunk. Sem a csomagolásra, sem az utazásra nem emlékszem. Az is csak úgy ködfátyolon keresztül van bennem, hogy hol az apuka egyik nővérénél a Vay Ádám utcában, hol a másik nővérénél a Szerecsen utcában laktunk, úgyhogy egy évet veszítettem is az iskolából, meg a húgom is, mert hol itt voltunk, hol ott voltunk, itt is elkezdtünk valamit járni, de sehol sem tudtunk levizsgázni. És újra kellett járni az évet. Apuka nem volt velünk, csak a kisöcsénk egy dajkával. A kisöcsénk nagyon hamar meghalt, mert diftériát kapott. Ő valahol itt lett eltemetve Pesten. Láttam a kis halott öcsémet, mikor eltemették. Rendesen el lett temetve zsidó temetőben, de hogy hol, fogalmam sincs róla. Ez 1920-ban volt.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy a Dob utcában laktunk, és volt új mamánk, meg egy kistestvérünk, Magdi, aki éppen annyi idős volt, mint Pistike lett volna, ha megéli. Ettől kezdve már rendezett körülmények között éltünk. Apuka 1921-ben házasodott a mostohaanyámmal. A mostohaanyám Ádám Margit is balassagyarmati volt, valamikor az 1890-es években született. És azt hiszem, fiatal korukban ismerték egymást. De hogy Pesten hogy jöttek össze, ezt nem tudom. Őt is anyukának hívtam.  Nagyon jó mostohaanyánk volt. Ő kitanult, szalonmunkát végző varrónő, és neki volt szoba-konyhás, komfort nélküli lakása, és mi odaköltöztünk őhozzá, mikor összeházasodtak. Ők rendesen össze voltak házasodva, de nem emlékszem egyáltalán az esküvőre.

Özvegyasszony volt a mostohaanyám, amikor apámmal összeházasodtak. A mostohaanyám fiatal volt, olyan harminc körüli. Nekem öreg volt persze, néni korú, mert nyolc-kilenc éves voltam akkor. Rendes, modern ruhákat hordott. Divatosan öltözködött. A haja kétoldalt be volt sütve neki, és kontya volt. Kalapot viselt az utcán, nem kendőt.

Nem nagyon emlékszem az elemire. Az elemit én annyira szétszórva jártam: kezdtem Balassagyarmaton, aztán jártam az Erdélyi utcai iskolába meg a Homoki utcai iskolába, és csak a harmadikat és negyediket jártam a Kazinczy utcában – amikor már az apuka újra megnősült, és ott laktunk a Dob utcában. A Dohány utcai polgári iskolába jártunk. A polgáriban csak a hitoktató volt férfi, az összes többi tanár nő volt. Én mindig tiszta jeles tanuló voltam, és nagyon könnyen tanultam, az Etel nagyon nehezen tanult, de majdnem tiszta jeles volt majdnem mindig. Ő mindig borzasztóan erőlködött, hogy velem tartsa a lépést. De őneki ez megerőltetésébe került, nekem meg nem került. Amikor a polgári iskolába bekerültem, azt hiszem, egy valamiből, írásból volt jó osztályzatom, nem jeles, és a polgári iskolai osztályfőnök, akihez kerültem, kicsit kétkedően fogadta, hogy ilyen jó tanuló voltam. Bán Gézánénak hívták. Sok tantárgyat tanított: magyart, történelmet, kézimunkát. Nagyon szerettem a tantárgyait. Minden kézimunkát tőle tanultam, a gobelintől elkezdve a gépen való varrásig. Aztán a kedvence lettem neki. Annyira példakép voltam, hogy előfordult az, hogy például magyar nyelvtan órán a negyedik osztályba hívtak be valamire feleletet adni nyelvtanból, mikor én elsős voltam, hogy én azt hogy tudom, és a negyedikesek nem tudják. A Bán Gézáné nagyon művelt és nagyon jó ember volt. Én eredetileg orvos szerettem volna lenni, de ahhoz kellett volna egy különbözeti vizsgát tenni polgári után latinból, és nem volt pénzük a szüleimnek, hogy különtanárt fogadjanak. De a Bán Gézáné adott egy levelet a Práter utcai gimnáziumba egy tanárnőhöz, hogy esetleg elvállalna. Az anyuka kíváncsi volt rá, hogy mit írt a tanárnő, kinyitotta a levelet, és úgy visszaragasztotta, hogy nem lehetett látni. Nagyon ajánlott engem [a Bán Gézáné] ennek a tanárnőnek, de hozzá volt téve: kár, hogy zsidó.

Aztán volt még egy vénkisasszony, a német tanárnőnk, Bittó Auguszta. Akkor kötelező nyelv volt a polgáriban a német nyelv, és elég jól ment nekem, de valahogy nem kedveltük egymást. Ez egyik se volt zsidó. Több tanárra nem emlékszem már polgáriban sem.

Voltunk egy páran zsidók az osztályban. De már nevekre se nagyon emlékszem. Sok zsidó lány volt a polgári iskolában. De egyáltalán nem emlékszem csúnya megjegyzésekre. Egyszer sem. Még a kereskedelmiben [lásd: kereskedelmi iskolák] sem. Nem sok zsidó volt a kereskedelmiben, ahova jártam négy felső kereskedelmibe.

Nagyon jóba voltam a Salzer lányokkal. A Király utcában volt valami ruhaüzletük, jómódúak voltak. Voltam náluk meghíva délutáni zsúrra. Azt hiszem, a Király utcában laktak, és szép nagy lakásuk volt. Zongorázni tanultak. Három lány volt. A két fiatalabb járt velem, az idősebb nem. A Kohán Dorottya olyan szegény kis zsidó lány volt, és sovány volt. Volt még a Komor Márta, szép, vörös hajú zsidó lány volt. Nem nagyon jöttek hozzánk barátnők, mert nekünk kicsi lakásunk volt, és a műhely is ott volt.

Sokszor vittek közös matinékra színházba, vasárnap. És anyukával is jártunk színházba. Nagyon sokat jártunk a Nemzeti Színházba. A mostohaanyám egyik testvére az Akácfa utcában lakott, közel a régi Nemzeti Színházhoz, úgyhogy télen a kabátunkat levettük nála, ne kelljen a ruhatári jegyért fizetni – szegények voltunk –, és egy nyaksállal rohantunk végig az Akácfa utcán és föl a kakasülőre, és nagyon sok szép darabot láttunk. Apuka színházba nem járt. Moziba igen, és minket is elvitt moziba. Hogy miket láttunk, arról nincs fogalmam.

Úszni jártunk. Arra súlyt helyezett a mostohaanyánk, hogy megtanuljunk úszni az úszómestertől a Rudas uszodában. Idősebb Milka néni egyik lányával jártunk általában uszodába. Korcsolyázni is tanultunk, de akkor műkorcsolya meg ilyesmi nem volt, de az iskolában volt sokszor felöntve az udvar, és azon korcsolyázgattunk.

A mostohaanyám nem volt nagyon vallásos. A nagyünnepeket megtartotta, de péntek esti gyertyagyújtás nem volt. Hanukát sem tartottunk. Széder meg macesz vagy ilyesmi nem volt. Jom Kipurkor böjtölt, és amikor azt a kort elértük, akkor mi is böjtöltünk. Hogy az apuka böjtölt-e, arra nem emlékszem. Jom Kipurkor elmentünk a templomba, de nem voltunk ott egész nap, csak a Kol Nidrén. Bárheszt sütött, azt hiszem, minden pénteken, de nem volt péntek este különleges étel, de szombaton nem főzött. Sóletet ettünk sokszor, mert szerettük. Megcsinálta pénteken a sóletet, és szombaton felmelegítette. Arra emlékszem, hogy nyáron mindig olyat főzött pénteken, hogy ne kelljen szombaton melegíteni, ha nem muszáj. Nem volt az anyukánál nagyon szigorú kóser háztartás, de azért nagyjából az volt. Szóval nem volt összekeverve a tejes a zsírossal, külön is volt a konyhaszekrényben. És húsost és tejest együtt nem ettünk. Nem volt, mondjuk, hogy egy húsos leves és egy túrós tészta. Soha nem került az asztalra együtt hús meg vaj. A tejeslábas külön volt, mert az minden normális helyen – azt hiszem, tán a keresztényeknél is – külön van azért. De nem volt külön mosogatva. És disznóhúst nem főztek. Sokszor baromfival és libazsírral főzött. Vágott libát, vágott baromfit vett anyuka a csarnokban. Zsidótól vette, de hogy kóser volt-e vagy nem, nem tudom. Volt egy bejárónő, mosónő, nem mosott az anyuka. De a főzést, takarítást ő csinálta. Otthon volt, az Etel is otthon volt.

Én nagyon sok széderestén voltam, mert az iskolában húsvéti szünet volt, és akkor mi, gyerekek lementünk Balassagyarmatra, és a szülőanyám ikertestvérénél, a Netka néninél teljes vallásos széderestén vettünk részt. Sándor bácsi vezette a szédert. A má nistánát a Gyuri vagy a Laci kérdezte, már nem emlékszem, melyik. És nem emlékszem arra sem, hogy kinek kellett az afikóment megtalálni. Húsleves volt, arra emlékszem, gombócleves. De hogy még egyéb mi volt, nem tudom. Nagyon szerettünk ott lenni, és jó volt.

A nyarat is ott töltöttük [Balassagyarmaton] és a húsvéti szünetet, karácsonyi szünetet mindig. Eleinte kizárólag a szülőanyám ikertestvérénél laktunk mi, ketten az Etellel. A mostohahúgom sokkal fiatalabb is volt, mint mi, és ő a mostohaanyám testvérénél lakott, szintén Balassagyarmaton. Később pedig a mostohaanyám nővéreinél is laktunk, ott több hely volt. De reggeltől estig a nagynénémnek a gyerekeivel együtt voltunk. Együtt jártunk a ligetbe, együtt jártunk az Ipolyra fürödni, szóval teljes mértékben együtt voltunk.

A gyermekkorom elég hosszú időszakában szegények voltunk, mert apukának nem volt munkája. Volt, amikor csak zsíros kenyérre jutott ebédre. A Fürdő utcában – most József Attila utcának hívják – volt egy híres férfiruhaszalon, és eleinte oda bedolgozott az apuka. Onnan kapta a munkát, és otthon dolgozott. Eleinte apuka csak mérték utáni munkát vállalt, és később kezdett konfekciómunkára áttérni, nagy cégeknek bedolgozó lett. Apuka sokat dolgozott. Férfikonfekciót csinált. Több cégnek dolgozott az apuka, de ő kapta az anyagot tőlük. Öltönyöket, kabátokat, nadrágokat.

Amikor a Dob utcában laktunk, és apuka még csak szalonmunkát végzett, otthon volt a műhelye, és még segéd is dolgozott, Wittmann úrnak hívták, és Magdi húgom, amikor már beszélni tudott, „fiú bácsinak” hívta. Szoba-konyhás lakásunk volt egy kétemeletes ház első emeletének a hátsó lépcsője mellett. Ha vécére kellett menni, az rémes volt; villany nem volt benne, a hátsó lépcsővel szemben volt, és mindig féltem kimenni. A szoba műhely is volt; volt egy ágy a műhelyben, ott aludtunk, meg varrógép meg asztal, ami kellett a varráshoz. Szekrény is volt. Mire reggel a Wittmann úr megjött, már rendbe kellett tenni az ágyat, fel kellett öltözni stb. A konyhában tanulhattunk a műhely miatt, és ez nem volt valami jó, mert a konyha mindig sötét volt, ablak nélküli, és fedett folyosóra nyílt. Később a szemközti lakásban kivettünk egy szobát. És mi, gyerekek ott aludtunk és ott tanultunk. És akkor az eredeti szoba-konyhás lakás lett a műhely. A konyha továbbra is konyha volt, és az apuka meg az anyuka a konyhában aludtak egy kinyitható vaságyon. Reggel összecsukták, este kinyitották.

Aztán valamikor elköltöztünk a Károly körútra. Hogy pontosan mikor, már nem emlékszem, de mikor férjhez mentem, már ott voltunk. Ott három szoba volt. Egy szobában laktunk, és két szoba volt a műhely. 1929-ben már nagy műhelye volt apukának a lakásban. Több nagy varrógépe és szabászgépe volt, ő szabott. Sokan dolgoztak nála, rokonok is, meg vadidegenek is. Nem mindegyik volt zsidó. Azt hiszem, szombaton nem dolgoztak. Nem tudom, miért nem költöztek nagyobb lakásba, amikor már jobban ment. Akkor én már nem voltam otthon.

Ekkor már jól éltünk. Sőt, még autót is vett apuka 1928-29-ben, ami akkor még nem volt olyan mindennapi dolog, mint ma. A családban nem is volt senkinek. Apuka nem kapott jogosítványt, mert kiderült, hogy színtévesztő. Az autót egy ideig apuka egyik nővérének a fia, Miklós vezette. Később mostohaanyám húgának a férje, Rudi bácsi, aki éppen állás nélkül volt, vezette. Szórakozásra használták az autót, munkához nem. Meg Balassagyarmatra mentek. És olyankor szóltak ennek a rokonnak. Nagyon jóban voltak.

Volt egy emlékezetes utazás. A kocsi nagy, nyitott kocsi volt, de valami vászon tetőt rá lehetett húzni. Akkoriban nem volt korlátozva, hányan ülhetnek a kocsiban, ahányan belefértek. 1928 tavaszán apukáék Balassagyarmatra indultak rokoni látogatásra. Vezető Rudi bácsi volt. Utazott még a felesége, apuka és anyuka, és apuka két nővére, a Milka és Giza néni. És már mind bent ültek a kocsiban, amikor megszólalt a Giza néni férje, hogy „Persze a szegény rokont sohasem viszitek”. Mire apuka mondta: „Gyere, ha akarsz jönni.” És beült hetediknek. És sajnos ez lett a veszte. A kocsi durrdefektet kapott, felborult, és a szegény Gyula bácsi úgy esett, hogy félig kint volt, a kocsi oldala a mellén feküdt. Még élt, amikor bevitték a balassagyarmati kórházba. A műtőasztalon halt meg. Balassagyarmaton temették el.

Később – de nem tudom, pontosan mikor, mert akkor én már nem voltam otthon, férjnél voltam – apuka társult a nővére, Milka Irén lányának a férjével, Arnolddal, aki szintén szabó volt. Nagy műhelyük volt a Népszínház utca és Tisza Kálmán tér sarkán; sok segéddel dolgoztak, mert nagykereskedőktől vállalták a munkát.

Akkor már elköltöztek az anyukáék a Károly körútról. Először a Kertész utcába költöztek. Az egy két szoba félkomfortos lakás volt, szóval ott volt vécé. A Károly körúti lakásban sem volt fürdőszoba, csak vécé. De minden nap rendesen kellett mosakodni: lábat mosni. A konyhában, lavórban. És fürdőbe jártunk minden héten, a Rudas fürdőbe. Ott medence volt és zuhanyozók meg vödrök meg mit tudom én, mik. A medencében úszkálni is lehetett, mert az nem volt olyan nagyon meleg víz. Utána pedig a Dohány utcába költöztek. Nem tudom pontosan, hogy miért költöztek el, azt hiszem, hogy pénzkérdés volt, olcsóbb volt. De ebben a lakásban már volt fürdőszoba. És innen költöztek az Almássy térre.

Az egy háromszobás lakás volt. Két szoba egész nagy volt, de a harmadik szoba is olyan volt, hogy egy komplett hálószoba elfért benne. És fürdőszoba is volt, külön vécé, nagy előszoba. Volt még egy benyíló, a cselédszoba. Ott megint nagy műhely volt. Nem tudom, mi lett a közös műhellyel. Szétment az a társaság. A legnagyobb szoba 6x7 méteres nagy szoba volt, ott volt a műhely. Itt megint volt sok műhelydolgozó.

A testvérem, Etel egyéves kereskedelmit végzett [lásd: kereskedelmi iskolák], gyors- gépíró tanfolyamot a kereskedelmiben, és előtte négy polgárit. A háború előtt irodában dolgozott, valami lakatosműhelyben. Nem sokkal én utánam ment férjhez Schneller Józsefhez. Talán 1934-ben vagy 1935-ben. Szabó volt a férje, apukának társa lett. A mostohaanyám révén valami rokon volt a férje. 1936-ban született az Ági. Ez az egy gyerekük volt.

A mostohatestvéremet Diamant Magdának hívták, aztán később magyarosított. Dési Mária lett belőle. Nagyon érdekes gyerek volt. Csak a saját édesanyjától tartott, senki mástól nem félt. Ha nem volt az anyuka otthon, rettentő szemtelen és rossz tudott lenni. De azért mi nagyon jóban voltunk tulajdonképpen. Magda elemi iskolába meg a polgáriba ugyanoda járt, ahova mi jártunk. A Magda nem volt jó tanuló. És semmi egyebet nem végzett, mint a négy polgárit. De eszes nő volt, és úgy magától művelődött, nagyon sokat olvasott. Én nem is tudom, hogy a háború előtt mit csinált. Ők együtt laktak, mert az Etel húgom a szüleinkkel együtt lakott, és a Magda is ott lakott. Több helyen laktak Pesten, a legutolsó lakás az Almássy téren volt. Aztán a háború után Magda dolgozott a városházán, tisztviselő volt, volt gondnok balatoni üdülőben. De a legvégén egy cukrászdában dolgozott mint kávéfőző. Azt hiszem, hogy a férjével egy ilyen üdülőben ismerkedett meg. Tán az ötvenes évek vége felé házasodtak össze. Dr. Horváth Imrének hívták, és fiatalabb volt Magdánál öt évvel. Elmegyógyász, pszichiáter lett. De tulajdonképpen Magda tartotta el a férjét, és azt hiszem, neki köszönhette, hogy egyáltalán el tudta végezni az orvosi egyetemet. De meghalt 1982-ben, Magda meg 1984-ben. Gyerekük nem volt.

Mi rokonok voltunk a férjemmel. Másod-unokatestvérek. A férjem nagypapája a Kohn Jakab és az én anyai nagymamám, a Kohn Antónia, testvérek voltak. És egy uzsonnán találkoztunk a nagynénémnél, a Linka néninél. Nem voltam még egész 17 éves. És hívott, hogy a Műjégpályára menjek ki vele. A szüleim elengedtek egyedül, mert rokon volt. Az Imre fiatalabbik testvére a mamájával és ővele lakott a Wesselényi utca 29-ben, és meg lettem hívva oda. És megtetszettem. Soha nem voltak fiúudvarlóim előtte. Ő 30 éves volt és meg akart nősülni. S nem talált magához valót. És akkor így udvarolgatott. És megkérte a kezemet. És nekem el kellett döntenem. Második kereskedelmit végeztem el, amikor föl lett adva a kérdés, hogy ő minél előbb szeretne házasodni. Nem akart várni. Nagyon jó tanuló voltam, nagyon szerettem iskolába járni. Akkor arra nem volt még lehetőség, hogy férjes asszony iskolába járjon. Nem is érettségiztem le, mert úgy döntöttem, hogy férjhez megyek. De nem jó ilyen nagyon korán férjhez menni. Jó házasság volt, de sok minden kimarad az ember életéből. Például én szerettem volna egy kicsit táncolni, a férjem utált táncolni. Tehát ez teljesen kimaradt az életemből. Azóta is rosszallom, hogy a szüleim egy 17 éves lányt hagytak egyedül dönteni.

A férjem Hahn Imre volt. A nevünk 1934-ben Hámosra változott. Ezt a férjem csinálta. Körülbelül akkor, amikor kitértünk, de lehet, hogy már valamivel előbb is. Az Imre nagyszülei, azt hiszem, Kiskunhalasról származnak. Az édesapja Hahn Mór, azt hiszem, Szeged környékén született, Szentiványpusztában, 1873-ban. És 1872-ben született a felesége, a Kohn Éva, Nagypeszeken. Korábban, lány korában, ezt csak úgy hallomásból tudom, állítólag gyémántcsiszoló volt, de semmi többet nem tudok róla. Az Imre apja nyomdász volt, és szocialista. A férjem Budapesten született 1899-ben. Sokkal idősebb volt, mint én. Az édesapja 1914-ben meghalt. A mama nem ment férjhez újra. Mikor menyasszony lettem, akkor még élt az apai nagymamája, kis töpörödött anyóka volt, azt sem tudom, hogy hívták, és be lettem mutatva, meg egyik nagybácsijának. 1929-ben, akkor házasodtunk, én 17 éves voltam, ő 30.

1929 decemberében volt az esküvő. A Dohány utcai zsinagógában volt az esküvőnk. Ott laktunk a VII. kerületben. Akkor már nem a Dob utcában laktunk, hanem a Károly körút 9-ben. Reggel volt az anyakönyvvezetőnél az esküvő és utána volt a templomi. Szép esküvőm volt, nagy esküvőm volt. Meg nem tudom mondani, hányan voltak ott, de a legközelebbi hozzátartozók, nagyon sokan. Az Imre részéről eljött az édesanyja, az összes nagynénje, a testvérei, a testvéreinek a gyerekei, nagyon sokan voltak. A polgári iskolai tanárnőm és osztályfőnököm, Bán Gézáné, nagyon kedvelt és nagyon odavolt, hogy férjhez mentem, és az egész volt polgári iskolai osztályt elhozta. Nászajándékba kézimunkákat kaptam az osztálytól. Nagy ebéd volt fönt a lakásban. 20-30 ember legalább volt az esküvő után a lakáson. A nagyszobában két hosszú asztal volt. De hogy mi volt az ebéd, már nem tudom.

Nagyon szép ruhám volt. Hímes selyem, középkék, hosszú ujjú, és gyönggyel kivarrt gallérja és mandzsettája volt. Akkor az volt a divat, hogy a szoknya eleje rövidebb volt, a háta hosszabb, nem földig érő, de hosszú. A mostohaanyám bátyjának és a feleségének nőiruhaszalonja volt, de elegáns, nem konfekció, hanem kimondottan szalon, és ők csinálták. De fizetni kellett érte.

Nem volt igazi nászút, az első estét a Royal Szállodában töltöttük. Mi eljöttünk az esküvői ebédről, és a Royal Szállónak akkor volt az úgynevezett Pálmakertje, és ott találkoztunk három unokabátyámmal, akik Imrének is unokatestvérei és legjobb barátai voltak. Ott találkoztunk és beszélgettünk, és egy éjjelt ott töltöttünk. És utána Mátyásföldre jöttünk ki. Mert a házat már előbb megvettük, és be volt rendezve majdnem teljesen.

Volt egy nagy bőrönd, és tele volt rakva porcelánnal, üveggel, a menyasszonyi csokrom benne volt. Nem tudom már megmondani, hogy mi minden. Az édesapám autójával mentem az esküvőre, és ebbe az autóba pakoltunk aztán be pár nappal az esküvő után. A Károly körút 9. egy átjáróház volt, az egyik oldala a Károly körútra, a másik a Rumbach utcai templomra nézett. És ott a Rumbach utcai kapunál állt a kocsi, és oda lett föltéve a szőnyeg meg a sok minden holmi. És elmentünk Mátyásföldre. Kiértünk, és a bőrönd sehol. Ottfelejtettük a kapunál a bőröndöt. A bőröndben belül benne volt a Dob utcai cím. Mert ezzel utazgattunk, meg a szüleim is, ha mentünk Balassagyarmatra, és benne volt a név és a cím. De ez még nem elég, a szerencse az volt, hogy a mi Dob utcai lakásunkba apuka fiatalabb nővére, a Giza néni költözött be. És a becsületes megtalálók kinyitották a bőröndöt, és látták, hogy ez nászajándék lehet, ott volt benne a menyasszonyi csokor, és fölvitték oda. És így került meg minden, amit teljesen elveszettnek hittünk.

A mátyásföldi ház eredetileg a férjem és az anyósom nevén volt, azért, mert egyformán adtak az előleghez, és arról volt szó, hogy közösen fogják fizetni. Az anyósomnak szénpincéje volt. Szenet, fát árult, kiskereskedő volt. De beteg lett, és bezárta a szénpincét, s akkor nemhogy nem tudott fizetni, hanem mi tartottuk el. És akkor azt szerette volna, hogy a fia nevére legyen írva a ház. Ez 1939-ben volt. De zsidónak nem írták át.

A házat már együtt néztük ki [az esküvő előtt]. Pest környékén akartunk venni, mert az anyósommal közösen volt ez, és ő vidékre akart menni. Nagyon szeretett engem. Jobban szeretett nálam lakni, mint a saját lányainál. Minden hónapban bement egy-két napra a lányaihoz, de egy-kettőre telefonált a férjemnek, hogy gyere értem, megyek haza. Jó kis pletykás öregasszony volt. A testvére, a Lina néni ott lakott szintén Mátyásföldön, és összeültek, és pletykáltak a családról. Kedves asszony volt, a gyerekeket nagyon szerette, vitte őket moziba, amikor még jól volt. Az anyósom semennyire nem volt vallásos. Templomba nem járt. Böjtölt [Jom Kipurkor].

Eredetileg a ház két szoba összkomfort volt. Vadonatúj ház volt, 1928-ban épült. A Pesti Hírlap volt tulajdonosa, Légrádi Károly vette meg valami fatelepestől ezt a területet, és parcellázta. Ő építtette ezeket a házakat eladásra. Egy csibész volt az építő, mert amit lehetett, mindent kispórolt a házakból. Nagyon jól néztek ki ezek a házak, fehér kétszárnyas ajtók, parkettázva a szobák, de a parkettát a csupasz földre rakta le, úgyhogy 6-7 év múlva ki kellett dobni, mert elrohadt a parketta, és újra kellett parkettázni a két szobát.

Pénzt nem kaptam [hozományba], de a teljes lakást a szüleim bútorozták be. Kaptam egy hálószoba- és egy ebédlőbútort és egy konyhabútort meg tűzhelyt. Két ágy a hálószobában, két éjjeliszekrény, két nagy szekrény, egy fehérneműs meg egy akasztós, egy nagy tükör. A tükörnek volt két szekrénye, az akkori divat szerint szép világos fából. Meg még egy kanapé – ez volt a hálószobabútor. Az ebédlőbútor egyszerű, hosszú ebédlőkredenc volt 3 ajtóval, nem volt egy drága bútor, egy tálaló volt ehhez, egy vitrin, egy nagy ovális szétnyitható asztal, 2 karosszék és 6 szék volt hozzá, kis berakásokkal. A bútort készen vették. És nászajándékba konyhaedényeket, teáskészletet, sok pohárkészletet, szőnyeget, csillárt, mindenfélét kaptam. Szóval ilyen kispolgári módon.

Most már 3 szobás a ház, mert 1939-ben építettünk hozzá még egy szobát. Eredetileg azért építettük, mert a férjem testvérének a Klárinak a férje B-listás lett [lásd: Bé-lista], és egy darabig odaköltöztek a másik testvéréhez a férjemnek, és a bútort kihozták Mátyásföldre. Az anyósomnak, aki nálunk lakott, először az ebédlőbe tettük ki a díványt, és később a harmadik szobában lakott. A gyerekek velünk aludtak még akkor. Nem volt gyerekszoba. Más világ volt akkor.

A férjemnek két lánytestvére volt, az Irén és a Klári. Az Irén férjezett neve Rosner Márkné és a Klárié Weiner Lajosné. 1901-ben született az Irén és 1903-ban a Klári. Elég korán mentek ők is férjhez. Körülbelül egy időben kellett hogy összeházasodjanak, 1921-ben vagy 1922-ben, mert 1923-ban, egy évben született Ibi és a Tibi. Lány korában mind a két sógornőm a régi OTI-ban, az Országos Társadalombiztosítási Intézetben irodában dolgoztak. Szerintem 4 polgárit végeztek. A sógornőim egyáltalában nem voltak vallásosak, csak a böjtöt tartották, de semmilyen gyertyagyújtás vagy ilyesmi nem volt.

A Klári nem dolgozott, akkoriban a nők, ha férjhez mentek, nem nagyon dolgoztak. A férje úgy emlékszem, hogy a Generál Biztosítóban dolgozott. A férje B-listás lett. Kitették az állásából. Kapott valami végkielégítést. Ez 1938-ban vagy 1939-ben volt, talán azért tették ki, mert zsidó volt. És jövedelem nem volt, elhelyezkedni nem tudott újból. Nem tudták a lakbért fizetni, és egy darabig odaköltöztek a másik testvéréhez a férjemnek, és a bútort kihozták hozzánk Mátyásföldre. A Klári fia, a Tibi azt sem tudjuk, hogy hol van. Munkaszolgálatba vitték el. Klári gettóban volt. És a gyerekeim vele voltak a gettóban. A Klári harisnyaszemeket szedett a háború után. Végül patikában pénztárosként dolgozott a nyugdíjazásáig. 1973-ban halt meg.

A Rosneréknek cipőkelléküzletük volt a Baross utcában, bõrt is árultak. Egy vacak kis kóceráj volt, nagyjából szemben a lakásukkal. Kétszobás lakásuk volt, a ház maga sem volt előkelő. A sógorom meg az Irén dolgozott csak az üzletben. Irénnek volt egy lánya, az Ibi meg egy fia, az Endre. A fia 1927-ben született. Endre nem tudom, mit csinált. Az Ibi irodában dolgozott valahol, de hogy kinél, nem tudom. Az Ibit a KISOK pályáról vitték el – Németországban temették el. Valaki küldött neki képet a sírjáról, ápolták a sírját egy időben. A fia meglógott valahol a munkaszolgálatból, és az oroszok elkapták, és kivitték őt Oroszországba. Semmit nem tudunk róla, hogy hol, mikor halt meg. Az Irén a férjével bujkált. A háború után Irén dolgozott közértben, aztán irodában dolgozott sokáig, tán 90 éves koráig. 101 éves volt, mikor meghalt 2002-ben. Nagy ünnepséget csináltak a nyugdíjasházban a 100. születésnapján. Mind a két sógornőm a zsidó temetőben van, egy sírban.

Azelőtt az szokás volt, hogy minden nap takarítani kellett, és minden pénteken nagytakarítást csinálni, konyhabútort lemosni. Főzni nem nagyon főztem, mert az anyósom nálunk lakott már akkor, és ő főzött. Mikor férjhez mentem, abszolút nem tudtam főzni. Az első főztömet, amit csináltam, nem lehetett megenni. Paradicsomlevest főztem, és akármit raktam bele, nem volt jó; még cukrot tettem bele, még rántást tettem bele, de sót nem tettem bele! Én bevásároltam, gyerekeket sétáltattam, kézimunkáztam, varrogattam, szóval nem voltam egy pihenő ember. Olvasni olvastam, főleg este az ágyban. Most is itt a könyvem amit olvasok, nem is tudok anélkül elaludni, hogy ne olvassak.

Fiatalasszony koromban minden vasárnap voltak kártyapartik nálunk. Sokan jöttek, a sógornőim, a Klári és az Irén, a mostohaanyám rokonai meg az unokatestvéreim, a Náci bácsi fiai. Annak ellenére, hogy amikor összeházasodtunk, a férjem azt mondta, hogy nincs rokonság, de ez egyáltalán nem volt betartva. Mi 1929-ben költöztünk oda, és 1930-ban a szülőanyám legidősebb bátyja, a Náci bácsi Mátyásföldön épített házat, és ott laktak a három fiukkal. Közel volt a két ház, öt percre. Az unokabátyáim a férjemnek a barátai voltak – rokonok és barátok is. Szerettem őket nagyon, intelligens, művelt, olvasott emberek voltak. Érettségiztek. Akkor nagy szó volt, ha maturált valaki.

A Náci bácsiékhoz mi is sokat jártunk. Szerettek minket, különösen a Náci bácsi. A Lina néni furcsa asszony volt, szeretett előkelősködni, pedig műveletlen volt. Vacsora után átmentünk, különösen amíg nem volt gyerek, és aztán pedig nagyon szoros volt a kapcsolat az én gyerekeim és az Andor fia között.

Vendégszerető ház voltunk, nagyon szerettek nálunk lenni. Sokszor volt, hogy már ebédre kijöttek, sokszor volt, hogy hoztak magukkal ebédet, sokszor közösen főztünk. A kártyázás még akkor is volt, amikor már megvoltak a gyerekek. A sógornőmék, a Kláriék, is jöttek, bár egy ott jó pár évvel idősebb gyerek volt. Nagyon szerettek itt lenni. Mátyásföldön is nyaraltak a sógornőmék. Nem nálunk, hanem kivettek lakást, de az anyósom főzött nekik.

A Klárival szinte hetenként találkoztunk. Nagyon, nagyon szerették az én gyerekeim az ő gyerekét, nagyon szoros kapcsolat volt. Vesekővel operáltak 24 éves koromban. És amikor én beteg voltam, a két gyerekemet a Klári gondozta. Náluk is lakott a férjem a gyerekekkel, mikor én kórházban voltam.

A háború előtt nem olyan sűrűn, de jártunk színházba, moziba. Én operába először fiatalasszonyként kerültem, a férjemmel együtt voltunk az operában. Volt Mátyásföldön az IKARUSZ-nak egy sportterme, és ott egy héten egyszer voltak mozielőadások. De Pesten sokszor voltunk, a nagy mozikba jártunk. A Kossuth Lajos utcában van egy mozi, azelőtt Fórumnak hívták, ott láttam az első hangosfilmet. Volt sokszor, hogy egy egész sort elfoglaltunk, mert jöttek a Náci bácsiék, mi mentünk, jöttek a sógornőmék. Úgy emlékszem, hogy általában későbbi előadásra mentünk. Persze ez minden akkor volt, mikor nekem még nem volt gyerekem. De azért volt, hogy megkértük a Klárit, hogy jöjjön ki vigyázni a kisgyerekekre – de mondjuk, ez nem olyan sűrűn fordult elő.

Az unokabátyáimnak a férjemmel közösen csónakjuk volt, és volt közvetlenül az újpesti összekötő hídnál az első csónakház, ott bérelték a helyet a csónaknak. És ahogy kezdett jó idő lenni, mentek először lakkozni, rendbe tenni. Aztán mikor már én is a társaságban voltam, mentünk rendbe hozni a csónakot, és minden hét végén mentünk a Dunára evezni két csónakban. Akkor nem volt divat, hogy a menyasszony egy sátorban aludjon a vőlegényével, így ők szombaton fölmentek Vácra vagy Horányba, és én vonattal mentem vasárnap reggel utánuk, és aztán este meg haza. Ez volt minden hétvégén, amikor jó idő volt. Hogy pont ez a sport hogy jutott eszükbe, nem tudom, de a Jenő a Munkás Testedző Egyesületnek volt tagja. A férjem is tagja volt ennek. A férjem szeretett és nagyon jól tudott evezni. Kormányos nélkül is ha voltunk kétpárevezősben, akit nem akartunk hogy elhagyjon, nem tudott elhagyni minket. Később aztán abbamaradt az evezés.

Télen jártunk síelni. A férjem míg legény volt, volt külföldön is, Mariazellben meg más osztrák helyeken. Akkoriban a budai hegyekben nem volt nagyon sok hó, de azért volt, és a Munkás Testedző Egyesületnek Nagyszénáson volt egy menedékháza, és mi oda jártunk. A síelést nem annyira szerettem, mert bekerültem olyanok közé, akik évek óta síeltek, és én nem voltam egy hős. De azért szívesen mentem, és gyorsan megtanultam síelni.

A férjem a MEFTER-nél, a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt-nél dolgozott, szabadjegye volt hajóra. Voltunk Bécsben hajóval, az anyósom is velünk volt, szegényt mindenhova kellett vinni. Ragaszkodott a férjem hozzá. Nem volt különösebb bajom vele, azért megvoltunk egymással.

Fiatalasszony koromban a szüleim sokat nyaraltak a Római-parton, de én ott egyszer sem nyaraltam velük. A két sógornőm a három gyerekkel minden évben nyaralt a Balaton mellett, Nagymaroson a Duna mellett. Egy-két hétre én is elmentem hozzájuk, de ez akkor volt, amikor már a Marika volt. Aztán jöttek a rossz idők, és abbamaradtak ezek a nyaralások.

A férjem érettségizett csak. Akkoriban érettségi az egyetemi diplomával ért fel. Szerintem kereskedelmi érettségije volt. Mert gazdasági [területen dolgozott], bérekkel foglalkozott meg leltárakkal, vidékre is volt hogy kellett menjen és rovancsolni. A MEFTER-nél előadóféle volt. 9-től 3-ig dolgozott. Háromkor jött haza, mindig akkor ebédeltünk. Délután már nem ment vissza. Néha volt valami bérszámfejtéssel kapcsolatos munka, amit hazahozott, amit én csináltam aztán. Én otthon voltam, nem dolgoztam.

Mi ki voltunk keresztelkedve [lásd: kikeresztelkedés] a férjem hivatala miatt. Ez állami vállalat volt. És piszkálták a munkahelyén. És volt jóakarója, egy kollégája, aki erőszakolta, hogy keresztelkedjen ki, hogy akkor nem lesz semmi bajunk. 1934-ben már azért a zsidókat nem látták szívesen. És a munkahelyét szerette. Megmondom őszintén, nem tudom, hogy aztán előléptették-e. Akkor valahogy nem figyeltem a rangokra meg ilyesmire. Mindig egy kicsit több pénzt kapott.

A budapesti Rózsák tere templomban lettünk megkeresztelve. Az idősebbik lányom Marika 10 hónapos volt, ő 1933-ban született. Ő is kikeresztelkedett, a Judit lányom kereszténynek született 1935-ben. A keresztapánk volt ott csak ott. Nem is volt keresztanyánk. A férjemnek ez a kollégája egy idősebb, nagyon vallásos ember volt, ő volt a keresztszülőnk. Nem hiszem, hogy hittanra járnunk kellett volna. Katekizmust vagy nem tudom mit, valami könyvet kaptam, és azt elolvastam. Annyira nem volt ez [a kikeresztelkedés] téma, és nem is jöttünk össze keresztény emberekkel, hogy amikor Judit megszületett, azt sem tudtuk, hogy ki legyen a keresztszülő. Akkor zöldkeresztes védőnők voltak [lásd: Zöldkereszt], akik a terhes nővel meg a gyerekekkel foglalkoztak, és megkértem a zöldkeresztes nővért, hogy vállalja el. És ő lett a keresztanyja. A megkeresztelésre nem is emlékszem. Nem volt ünnepség.

Én nem is akartam. Az édesanyám nem nagyon, de elég vallásos volt. Nem viselt parókát, mint például az ikertestvére, de megtartotta a péntek esti gyertyagyújtást. És én ebben a vallásban nevelkedtem, erre a hittanra jártam, azt jobban tudtam, mint a keresztény hittant. A férjemnek az volt a kívánsága, hogy asszimilálódjunk. És én nem akartam, és nagyon hosszú ideig vitatkoztunk rajta, én azt mondtam, hogy én abba beleegyezem, hogy a gyerekek is legyenek keresztény hiten, de én nem akartam. De azt mondta a férjem, hogy nem nevelhetünk kétféle gyereket a családban – mert akkor úgy volt, hogy a fiú keresztény, a lány zsidó [lett volna]. [Az akkori magyarországi törvények értelmében a vegyes házasságban születő gyermekek esetében a fiúk az apjuk, a lányok pedig az anyjuk vallása szerint lettek bejegyezve. – A szerk.] És annyira erőszakolta ez a kollégája a férjemet. És a végén mégis csak bedőltem ennek.

Természetesen minden tőlem telhetőt megtettem, különösképpen, amikor iskolába kerültek a kislányok, hogy megfelelő vallásos nevelést kapjanak; templomba jártam velük, elsőáldozók voltak stb. De én sokat nem tudok a keresztény vallásról azóta sem. És nagyon háborogtam a háború alatt, hogy milyen pápa az, aki hagyja, hogy a keresztvíz, ami minden bűnt lemos, a zsidókról nem mosta le azt, hogy zsidók voltak. A kikeresztelkedett zsidók éppúgy üldözöttek voltak, mint a nem kikeresztelkedettek. Szerintem a férjemnek is csak formaság volt [a kikeresztelkedés]. Ő még a templomba se járt sose. Soha nem jött el a templomba. A férjem édesanyja egyáltalán nem volt vallásos. Neki teljesen mindegy volt ez. A katolikus vallásból azt tartottuk, amit a zsidók is tartanak, hogy karácsony meg húsvét, ajándék meg karácsonyfa.

Volt két házaspár, akivel nem sűrűn, de összejöttünk. Ezek zsidók voltak, illetve az egyiknek a felesége keresztény nő volt. De a kitérés szóba sem került velük.

A mostohaanyám, aki édesanyaként nevelt, nem örült neki. Nagyon érdekes dolog, hogy tulajdonképpen az egész család nem volt vallásos, de zsidók voltak, és azért a zsidó nagyünnepeket megtartottuk. A legkevésbé vallásos az édesapám volt, és ő volt a legjobban fölháborodva, mikor megtudta, hogy kikeresztelkedtünk.

És aztán kezdődtek az igazi nagy gondok: zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], amelyek alól mi nem voltunk kivételek. Nagyon elkeseredett volt a férjem is, én is.

1944. május 26-án költözködtünk oda az Almássy térre a szüleimhez. Nem kellett, de megvolt rá a lehetőség, mert Pestújhelyre kellett menni gettóba. De azok közül a zsidók közül, akik odakerültek Mátyásföldről, azok közül senki nem tért vissza. Tulajdonképpen szerencsések voltunk, a lányaim és én, Mátyásföldön velünk szemben lakott egy rendőrtiszt, aki a kistarcsai tábornak [lásd: kistarcsai internálótábor] – gyűjtőtábor volt – volt a parancsnoka. Nem régen költöztek oda, fiatal házasok voltak, kisbabájuk volt, és nem voltunk még köszönő viszonyban sem. És ez a rendőrtiszt borzasztóan meg volt döbbenve, mikor minket sárga csillaggal először meglátott, mert ki voltunk keresztelkedve, a lányaim iskolásak voltak, nekik kötelező volt templomba járni – én velük mentem a templomba. Eddig tulajdonképpen semmilyen viszonyban nem voltunk egymással, de ez után megszólított, és amikor kihirdetésre került, hogy a mátyásföldi zsidóknak, ill. zsidó származásúaknak Pestújhelyre kell majd gettóba menni, felajánlotta, megnézi, milyen hely az. De néhány nap múlva megkérdezte, van-e rokonunk Pesten, mert nagyvárosban könnyebb elbújni is, és lebeszélt a gettóba menésről, sőt, adott hivatalos papírt, hogy minden holminkkal beköltözhetünk a szüleimhez.

Nem tudom, mi lett vele [a háború után]. Azt tudom, hogy elköltöztek ők Debrecenbe, mert a felesége valami debreceni gyárosnak volt a lánya, és elmentek a háború után elmentek Debrecenbe. Őt is följelentették egyébként, valaki, akit Kistarcsára küldött, mert oda kellett hogy küldje. De fölmentették. Én tanúként ott voltam, de már rám nem került a sor.

Amikor az Almássy tér 15. csillagos ház lett, abban a háromszobás lakásban 18-an laktunk. Ott volt az édesapám, a mostohaanyám, a mostohahúgom és az édes húgom a férjével és a kislányával. Eredetileg ők laktak ebben a lakásban. És a férjem és én a két gyerekkel. És akkor odamentek még öten, mert jött az anyósom, a két sógornőm, az Irén és a Klári, a férjeik és a három gyerekük. Mind a három elpusztult, mind elvitték. A lányát a sógornőmnek a KISOK pályáról vitték el. Az apukát elvitték, azt se tudjuk, hogy merre volt, mert soha egy sort tőle nem kaptunk. 1944-ben be kellett vonulnia munkaszolgálatba. Nem volt olyan nagyon idős, de azért ötvenen túl volt már, de be kellett vonulni neki is. [A háború után] kerestette a testvérem, de semmit az égvilágon nem tudunk.

Mikor mi beköltöztünk az Almássy térre 1944-ben, akkor már nem dolgoztak. Azt hiszem, előtte még dolgoztak, de nem tudom biztosan. Varrni lehetett azért még sokáig. De 1944-ben a műhely még létezett. De munkát [megrendelést] nem kapott már akkor az apuka. Állt a műhely. Nadrágokat varrtunk. Etel szerezte ezt, és ő intézte ezeket. Cégnek varrtunk, nem egy-egy nadrágot csináltunk. Én voltam a vasaló. Nem volt könnyű, mert a szabóvasaló nehéz, és tüzesíteni kellett egy kis kályhán. Etel volt a kézimunkás, meg intézte a dolgokat, és egy gépész volt. Ez egy disznó volt, mert amikor a németek már bent voltak, és még akkor mi dolgoztunk, és volt egyszer egy razzia, szedték össze a zsidókat, és ez jelentett föl minket, hogy otthon vagyunk. De mi addig lemenekültünk a pincébe – akkor már a sógornőim is ott laktak, meg az anyósom, mert csillagos ház volt – és egy éjszakát a szénkupac tetején a szenespincében töltöttünk az anyósommal, a gyerekekkel. És hallottuk a pinceablak alatt a nyilasokat, ott ordibáltak. De nem találtak meg.

Másnap följöttünk a pincéből, nem lehetett végleg ott maradni, és akkor végig a Wesselényi utcán egy hosszú-hosszú menet jött, amit a nyilasok kísértek. Zsidók, akiket a házakból szedtek össze – mindenféle, öregek, betegek, mindenki volt ott. És mi is bekerültünk ebbe a sorba – elő kellett jönni a házból. És kivittek a Tattersalba. Napközben ott, a földön, kinek mije volt, volt pokróca vagy kabátja, azon feküdtek, haltak is meg. Egy szatyor ennivaló, amit az anyuka hozott, az volt nálunk. És estefelé a Tattersalnak volt valami kapuja, azt kinyitották, és áttereltek az Ügetőre. Ez közvetlenül a Fiumei úti temető mellett van, és ahogy kinyitották a kaput, csak a kereszteket láttuk, azt hittük itt a vég, visznek a temetőbe. Borzasztó látvány volt az a sok kereszt, a temető. De akkor fölengedtek a tribünökre, hogyha esik az eső vagy valami. Ott voltunk a három gyerekkel étlen-szomjan. Mert amit anyuka még bedobott a szatyorba, az már elfogyott. Kabátban voltunk. Nyilván valamikor október táján lehetett ez – már mikor a nyilasok kerültek hatalomra [lásd: nyilas hatalomátvétel]. És akkor ott ültünk és vártunk, hogy mi lesz. És valamikor – késő éjszaka volt vagy késő este – jelentek meg, azt hiszem, hogy katonaruhába öltözött rendőrök. És hangosbemondón bemondták – legalábbis úgy emlékszem, mert eléggé fönt ültünk a tribünön, és hallottuk, amit mondtak –, hogy elmehetünk haza. Megindult a menet sárga csillaggal éjszaka az utcán. Nem volt kellemes menni, féltünk is nagyon, s így hazamentünk.

A férjem többször is bevonult [munkaszolgálatra]. A férjem egy ideig Pesten volt munkaszolgálatban. De Balfon halt meg. Hogy mit csináltak Balfon, nem tudom. Nem írt onnan, és különben is, én sem voltam itthon. Az útról még egyszer valahonnan írt, és azt, hogy ő beteg volt, onnan tudtam meg, hogy egy munkaszolgálatos egyszer felkeresett. Szomszédos priccsen vagy földön vagy nem tudom, hol voltak együtt, és valószínűleg a férjemtől tudta, hogy az Almássy téren laktunk. És ő mondta el, hogy beteg volt a férjem, és a betegeket, akik nem tudtak továbbmenni, agyonlőtték. Belelőtték egy nagy gödörbe a férjemet is. Ez, ahogy ez a munkaszolgálatos elmondta, 1945. március 31-én, egy nappal az oroszok bejövetele előtt volt. Ezt 1945-ben vagy 1946-ban tudtam meg. Előzőleg én újságban kerestettem. Azt hiszem, hogy a Népszavában vagy a Népszabadságban [Amit akkor még Szabad Népnek hívtak – A szerk.] jelent meg, mert a mostohaanyámnak egy rokona valami kapcsolatban volt, és általa tudtam oda betenni.

Soha nem kaptunk [hivatalos] értesítést arról, hogy meghalt. Én nyilváníttattam holttá. A mátyásföldi ház miatt, mert az két néven volt: a férjem nevén és az ő édesanyja nevén. És ezt rendezni kellett a lányaim miatt. Akkor nyilváníttattam holttá, és az anyósomnak két lánya volt, akik örökösök voltak, de ők lemondtak, és a két lányom nevére lett írva, és én mint haszonélvező voltam.

Itt, a Kozma utcai zsidó temetőben van egy nagy síremlék. És itt vannak eltemetve azok, akiket azonosítottak, egy hosszú nagy sír van, de külön kis táblán van a nevük. És kilenc van egy sírban. És név szerint ott a férjem. Én nem tudtam, hogy Balfon van ez az exhumálás. Csak arról értesültem, amikor már a koporsókat temették itt.

Az anyósomról sem tudjuk, hol van eltemetve. A háború alatt a gettóban volt a Klári lányával. És ott is szabadult fel. És közvetlenül utána, 1945-ben halt meg tífuszban. Mikor én hazajöttem, már nem élt. Sokan haltak meg abban. A sógornőm mesélte, hogy egy ládában a férje kihúzta a temetőbe, még én nem voltam itthon. És valószínűleg nem lett ráírva se név, se semmi, úgyhogy mikor én hazajöttem, próbáltunk utánajárni. De semmi, valószínűleg közös sírba lett eltemetve.

Etel férje is munkaszolgálatos lett. Fertőrákoson halt meg.

Mikor a németek bejöttek, utána deportáltak engem. Mikor már gettó volt Pesten, én már nem voltam Pesten. Ki volt plakátozva, hogy minden 35 év alatti nő, 3 napi élelemmel meg mit tudom én, mivel fölszerelve jelenjen meg a KISOK pályán. A testvéremmel bevonultunk a KISOK pályára, de az első nap este, akinek munkaszolgálatos volt a férje, hazaengedték. De másnap vissza kellett menni. És akkor már nem jöttünk vissza. Ez valamikor 1944 novemberének vége felé volt. Gyalog mentünk mind a ketten Zündorfig – az valahol az osztrák határnál, Hegyeshalom közelében van. Ott vagonokba tereltek, férfiakat, nőket együtt, és ránk zárták az ajtókat. Rémes volt, nem is tudom azt elmondani, az utazást. Enni-inni nem adtak, vécére menni nem lehetett, az egyik sarok volt a vécé. Nem emlékszem már, hány napig tartott az út, ez a rémálom.

Hamburgig utaztunk, ott kizavarták a férfiakat, a nőkkel tovább száguldott a tehervonat, méghozzá visszafelé. Persze mi semmit nem tudtunk, ki nem láttunk, csak amikor ismét megállt a vonat, láttuk meg az állomás nevét: Fürstenberg. Illetve ezen a szép kis barátságosnak tűnő helységen keresztül menve érkeztünk a szögesdróttal körülvett koncentrációs táborba, ahol kutyák és SS legények fogadtak: ez volt Ravensbrück.

De itt mi csak két hétig voltunk. Borzalmas volt, ilyen keskeny priccsen négyen-öten. Itt láttam először kopaszra nyírt nőket, és itt vágta le Etel az akkor még nála lévő manikűrollójával a gyönyörű, majdnem derékig érő, koszorúba font hajam, mert féltem a tetűtől és a kopaszra nyírástól. Két hét után megint vagonokba raktak, és egy másik táborba vittek – mint később megtudtuk, ez Lipcse volt. Szerencsére bennünket egy helyre küldtek a testvéremmel. De sosem tudták, hogy testvérek vagyunk, mert ő Schneller volt, én meg Hámos.

A ravensbrücki körülményekhez képest itt viszonylag sokkal jobb volt. Ravensbrückben egy priccsen két ember feküdt, 5 főnek egy kanala volt az ehetetlen étel megevéséhez, akkor még kényes voltam, és inkább még azt a löttyöt sem ettem meg a lenyalt kanállal. A lipcsei tábor tulajdonképpen munkatábor volt, ahonnan váltott műszakban (1 hét éjjel, 1 hét nappal) gyárba vittek dolgozni. A gyár neve nem volt kiírva, hanem azon az úgynevezett pénzen, amit kaptunk, arra volt írva, hogy HASAG. [A HASAG vállalat a harmadik legnagyobb kényszermunkásokat alkalmazó német gyárhálózat volt. 1944 nyarától munkatáborokat állítottak fel minden németországi HASAG gyár mellett. A munkatáborok a buchenwaldi koncentrációs tábor melléktáborai voltak. A HASAG gyárakban főleg női kényszermunkások dolgoztak. – A szerk.] Amikor a gyárba mentünk, villamos síneken jártunk keresztül, de már nem emlékszem, hányas villamos volt. Szerintem ágyúgolyó-, fegyvergolyógyár volt, mert kis fémhüvelyeket válogattunk ládákba. Nagyon meg kellett nézni, hogy semmi karcolás nem lehetett rajta.

A lágerben sok-sok, akkor jelentősnek tűnő dolog történt. Például a barakkfolyosón egy nagy láda homok és egy hordó víz volt, hogyha tűz van, legyen mivel oltani. Egyszer valaki vizet öntött a homokba, és az Aufseherin [felvigyázónő] azt mondta, odapisilt és ezért Strafappellt [büntető sorakozót] rendelt el. Minden reggel 5-kor Appell volt, ami azt jelentette, hogy a folyosón ötös sorokban kellett állnunk, amíg megszámláltak, megvagyunk-e mindannyian. Amikor a Strafappellt elrendelték, éppen nagy hóesés és hideg volt. Etel és én hajat mostunk, és a harisnyát, inget, bugyit kimostuk, és vizesen mindent fel kellett vennünk, és vizes hajjal egy órán át a hóban álltunk.

A táborban volt egy nagy kőépület – abban lengyelek laktak – és sok-sok fabarakk. Etel meg én magyar zsidókkal együtt 20 személyes fabarakkba kerültünk. Itt emeletes ágyak voltak, benne szalmával töltött matrac és egy takaró. Vaskályha volt a szobában, annak a tetején pirítottuk a kenyeret, amit kaptunk. Sok ilyen szoba nyílt egy folyosóról. A barakkban a vécé egy hosszúkás helyiség volt, és az egyik fal mentén, hasonlóan a falusi budikhoz, ferdén volt egy deszka 5 lyukkal, szóval társaságban végezhette az ember a dolgát, ha éppen úgy adódott.

A nagy épületben lehetett tisztálkodni, mert itt mindig volt jó meleg víz, zuhany, és voltak meleg csövek, ahol a kimosott fehérneműket, hajunkat tudtuk megszárítani; váltás holmink nem volt, csak a rajtunk lévő. Háromszor kaptunk naponta enni, olyant, amilyent. Nagyon sokféle nemzet női voltak itt, de főleg lengyelek, nemcsak zsidók. Még volt, aki stinke judézott [büdös zsidózott] is. A főfelügyelők német SS nők voltak (Aufseherinek), és régebben ott lévő lengyel fogolynők, blokovák, felügyeltek a barakkokban. Blokova Hanna, amikor éjszakai műszakra mentünk, mindig „Gute Fliegealarm”-ot [jó légiriadót] kívánt, mert akkor a gyárban levittek az óvóhelyre, és a padon ülve szundikálhattunk.

Egyszer egy ideig laktunk a főépületben. Nem emlékszem, hogy miért költöztettek át, ott négyemeletes ágyak voltak. Etellel mi a legfelső ágyra mentünk, nehogy ránk szóródjon a szalma vagy egyéb szemét. Viszont a 4. szintre, amint eloltották a villanyt, a plafonról, mint az eső, hullt ránk a poloska, és egész éjjel nem aludtunk. Később kiderült, az alsóbb ágyakon sem volt jobb a helyzet. 2-3 nap után a munkánál már szinte szédelegtünk, el-elaludtunk, és akkor megkérdezték, mi a bajunk. És a dicséretükre legyen mondva a németeknek, kiciánozták a termet, amikor dolgoztunk. Ezt mondjuk, becsületükre írom a dögöknek. Később, ezt szintén nem tudtuk miért, visszaköltöztettek a barakkokba.

A visszaköltözés utáni napon, amikor a nappali műszakból jöttünk haza, Etel kilógott a sorból, és be a nagy épületbe, mert szerezni akart egy deszkát az ágyba, mert hiányzott az egyik. Közben légiriadó lett, és be kellett menni az óvóhelyre, és Etel nem volt ott, nagyon ideges voltam. Amikor lefújták a légiriadót, láttuk, hogy a nagy épületből dől a füst, és omladozik. Én teljesen kétségbeestem, hogy ott pusztult, de egyszer csak megjelent a deszkával, és vidáman mesélte, hogy inogtak a falak, és nem is tudta, hogy bomba érte az épületet, csak amikor kint volt már. Ekkor több lengyel nő meghalt. Ez már eléggé a háború vége felé volt.

Mi a kinti helyzetről semmi konkrét dolgot nem tudtunk, csak sejtettük, hogy nem valami jól állnak a dolgok a németeknek, hiába volt még a vécében is a falra írva, hogy „Deutschland soll leben” [Éljen Németország]. Abból is sejtettünk valamit, hogy napokon keresztül ugyanazok a hibás hüvelyfélék jöttek mindig vissza a futószalagon, szóval nem volt anyagutánpótlás. Néha, amikor vécére mentünk, MÁV feliratú vagonok is álltak a gyárudvaron, és mindig ábrándoztunk, hogy egyszer beszállunk valamelyikbe, hátha visszavisz. De hát arra nem volt lehetőség, mert a vécére is kísérettel mentünk, és akkor, mikor kivittek, akkor mehettünk a vécére. Aztán egyszer csak nem vittek a gyárba. Kétszer kivittek. Azt mondták, hogy a Stadtgartnereiban, a városi kertészetben, fogunk dolgozni. Még örültem is, hogy legalább levegőn leszünk. De a Stadtgartnerei nem Stadtgartnerei volt, hanem a bombatölcsérek betemetése. Olyan bombatámadás volt, hogy a bokrok alá bújtunk. A kísérőnőnk is félt, nemcsak mi.

1945. április 13-án álmunkból vertek fel a lipcsei koncentrációs tábor barakkjában az Aufseherinek, a felvigyázónők „schnell, schnell” [gyorsan, gyorsan] ordítozással, hogy pokróccal és minden holminkkal, ami tulajdonképpen semmi nem volt, sorakozó, mert ezt a tábort kiürítik.

Akkor éjjel elindult a menet, hosszú-hosszú, kígyózó sorban, és mentünk-mentünk, mint később rájöttünk, teljesen céltalanul, 10 napon át szinte éjjel nappal, csak dülöngéltünk alva, alig-alig adtak pihenőt ezeknek a legyengült, lefogyott emberroncsoknak. Néha, egy-egy éjszaka engedtek lefeküdni, persze a szabad ég alatt, a puszta földre, és közben éjszakánként láttuk a fellobbanó tüzeket, hallottuk a bombák robbanását. Tulajdonképpen abból jöttünk rá, hogy sehova nem jutunk, mert az irányítótáblák mindegyike Pirnába mutatott, a 10 napon át éjjel-nappal a szabad ég alatt vonszolva magunkat minden út Pirnába vezetett [Pirna a pirnai járás székhelye Drezda környékén, jelentős gyáripara volt. – A szerk.]. A német precizitásnak megfelelően ötös, rendezett sorokban kellett vonulnunk. Tíz napon át az induláskor kapott darabka kenyéren kívül egy falat enni-innivalót nem kaptunk. Útszéli füvet rágtunk. Április közepén jártunk. A német parasztok a földeken éppen krumplit ültettek, ami hatalmas prizmákban volt a földek szélén az út mentén sok helyen, és akit az éhség már úgy gyötört, hogy megkockáztatta egy szem krumpli kikaparását a prizmából, azt agyonlőtték, és tetemét az út szélére kihúzták, hogy az utána jövő teljes menet lássa, „így jár, aki krumplit lop”.

A tizedik nap estéjén betereltek egy hatalmas fahodályba, ami tele volt szalmával, és az alá bújva, ami jól melegített, nagyszerűen aludtunk, hogy végre fedél volt a fejünk felett. Reggelre az összes kísérőnk eltűnt. Lassan kikászálódtunk, és kimerészkedtünk a pajta elé. Amikor kimentünk láttuk, hogy emberek százai, mint egy óriási népvándorlás, biciklire kötözött batyukkal, hátukon csomagokkal, gyerekkocsit telepakolva vödörrel, fazékkal, egyéb háztartási eszközzel csak mennek-mennek mind ugyanabba az egy irányba, most már tudom, nyugat felé. Ez a népvándorlás egész nap tartott, és mi, akik még együtt voltunk a lágerből, csak álldogáltunk, és vártunk, hogy majd valaki intézkedik, mi legyen velünk, hisz a ruházatunkról, aki akarta, tudta, hogy kik vagyunk, de nem törődött velünk senki.

Közben beesteledett. Egy falu szélén voltunk, Lorenzkirch volt kiírva a táblára, néhány ház volt itt. Próbálkoztunk, hogy beengedjenek, de csak a kertbe engedtek be. Ismét a szabad ég alatt, de legalább a ház falához támaszkodva próbáltunk aludni. Hajnalban szürkületben ébredtünk fel, nagy csend volt. Itt már csak hatan voltunk. Az egyik lány azt mondta, körülnéz. Lemászott a töltésen, és látta, hogy mindenféle kisebb-nagyobb jármű áll ott megpakolva, gazdátlanul. Nyilván a németek, amikor sötét lett, csak az életüket mentették, és otthagyták az úton a holmijukat. Lenke visszajött, és hozta a zsákmányt: 10 nap után az első ételünk egy-egy nyers tojás és markunkkal a szánkba tömött kristálycukor volt. Ez volt a németektől való fel- vagy megszabadulásunk napja.

És megkezdődött németországi vándorlásunk második szakasza. Szovjet katonák jelentek meg, és útnak indítottak kelet felé. Hosszú menetelés után fabarakkokhoz érkeztünk. Itt valami jó meleg rizses ételt kaptunk. Sok-sok meleg víz és lavór volt. Végre 10 nap után megmosakodhattunk, hajat mostunk, és hosszú hónapok után olyan ágyba fekhettünk, amin lepedő és ágyhuzat is volt. Egyszer csak nagy kiabálás vert fel az álmunkból, hogy gyorsan indulás, mert mindjárt újból itt vannak a németek. A holmink még meg sem száradt, úgy rángattuk magunkra, és rohantunk a többiekkel, azt sem tudtuk, hová.

Másnap reggel folytatódott a vándorlás, innen már tényleg csak mi hatan voltunk együtt. Már kísérő nélkül mentünk, sok helységen keresztül. Mindenütt a Vöröskeresztet kerestük. Amerre utunk vitt, mindenütt a szovjet hadsereg katonáival találkoztunk. Ez egy elég barbár hadsereg volt. Ugyan nappal, egy-egy kivételtől eltekintve nem volt velük bajunk. De éjszaka lerészegedtek és megőrültek. Mindig valamit mondtak, hogy erre menjünk, amarra menjünk. És végül is eljutottunk egy vöröskeresztes táborba, Sprembergbe. [Város az Odera melletti Frankfurt porosz kerületben, részint a Spree mellett, részben annak szigetén. – A szerk.] Ott mindenféle házakban helyeztek el. És sok élmény volt még ezen az úton, mert még olasz fiúkkal is összeismerkedtünk, az egyik még el is akart venni feleségül. 6 hétig voltunk ebben a táborban. Itt minden nap kaptunk valami ennivalót. Főleg kenyeret és burgonyát, időnként kis cukrot, lisztet és nagyon ritkán valami kevés húst. Én, aki 38 kilóra fogytam a lágerben, a 6 hét alatt, amit Sprembergben töltöttünk, szépen felhíztam 53 kilóra.

Úgy jöttünk haza, hogy 1945. június 17-én sorakoztattak és elindítottak útnak, hogy valahol vagonba tesznek, és visznek haza Magyarországra. Órákig mentünk gyalog, és egyszer csak jött egy motoros előre, oda a vezetőhöz, hátra arc, mert a vagon elment, és mentünk vissza. Még két napig voltunk a táborban, és újra elindítottak, és akkor tényleg elértünk a vagonokhoz. Nyitott vagonokban voltunk, és rossz helyre kerültünk, pont a mozdony mögé, s amikor a mozdony elindult, a szikrák hulltak ránk, úgyhogy a pokrócok alá kellett bújni, hogy ne égessenek össze. És elindult velünk a mozdony sok összetört hídon keresztül, hogy az ember ha lenézett, a frász törögette, hogy beszakad a vagon alatt. Aztán bekerültünk később csukott vagonba. Nem is tudom az állomásokat, ahol megálltunk. Itt-ott kaptunk valami levest, kenyeret. Prágát tudom, hogy ott is voltunk. Prágában mondták, hogy innen soká megyünk tovább, és kiengedtek a vagonból. És kimentünk csak így találomra, meg is beszéltük az Etellel, hogy koldulunk, és egy családnál nagyon finom pudingot kaptunk enni. Az után a rossz leves után, amit az állomáson adtak, csoda finom volt. Azután vissza a vagonba. Nagyon sokszor kiállították a vagont, mert a katonák még mentek jobbra-balra. Pozsonyban kaptunk valami pénzt. Azt hiszem, valami zsidó szervezettől papírt is kaptunk. Ilyen repatriálási papír volt, ezzel igazolják, hogy hol voltunk. Amit bemondtunk, azt írták be. És egyetlen egyszer kaptunk valami fizetést a gyárban, mikor ott dolgoztunk, amin rajta volt ez a név, hogy HASAG, és ez megmaradt, és ennek a két papírnak az alapján kapok én német nyugdíjat.

Mire a vagon elindult, volt június 18-a, és június 29-én értünk haza, egy nappal a 33. születésnapom előtt. A Nyugati pályaudvarra jött be. A villamos a Körúton már járt, azt tudom. Fölszálltunk a villamosra. Látták, hogy nézünk ki, senki nem kérte a jegyet – de azt hiszem, akkor még senkitől sem kérték a jegyet –, és a Wesselényi utcáig elmentünk, s a Wesselényi utcában mentünk gyalog. És szembejött egy nő, akit az Etel ismert, és a nő kiabált messziről, hogy az anyuka – mármint a mostohaanyám – és a gyerekek élnek. Ez volt a nagy élmény. Felmentünk a harmadik emeletre a lakásba, a gyerekeim nem voltak ott, mert közben a sógornőm, az Irén visszaköltözött a Baross utcai lakásba, a Klári is vele költözött, és a két gyereket elvitték. (A Klári és az Irén együtt is laktak, amíg a Klári meg nem halt.) S akkor oda mentünk. Aztán amíg vissza nem költöztünk Mátyásföldre, a gyerekekkel az Almássy téren laktam; ott volt a holmink, mindenünk ott volt.

A háború alatt nagyon sok holmink elveszett. Nekem meg a férjemnek meg a gyerekeimnek szinte a legszebb holmiink két bőröndben voltak. Én már akkor nem voltam Pesten, de még a férjem Pesten volt munkaszolgálatos, volt valahol a Hungária körúton egy iskolában, és ott volt egy disznókereskedő, aki vállalkozott, hogy mindent megőriz. Elvitte a két bőröndöt, soha többé nem láttuk őt. A kedvenc könyveimet a férjem valahova a nagykerhez vitte, ahol dolgozott, ott dugták el, az se került elő soha. Nekem volt perzsabundám, az is elment, volt ezüst evőeszközöm, azt is elvitték. Mindenki tudott rá magyarázatot, kitől a románok vitték el, ki saját maga megette. Én azt mondtam, én senkivel nem fogok pörösködni, én nem akarok bosszút állni senkin.

A háború után én itt maradtam egyedül két gyerekkel. Kenyeret kellett keresni, és szakmám nem volt. De utólag én mindenféléket pótoltam, elvégeztem egy kétéves tanfolyamot. Végül is mérlegképes könyvelő és hites könyvszakértő lettem.

1945. június 29-én érkeztünk haza, és augusztus 9-én bekerültem a Rókus kórházba dolgozni. Valamelyik unokatestvérem, aki meghalt, annak a barátja révén kerültem oda. Úgy hívták, hogy Intézeti Felügyelőség, oda kerültem, ahol a kórház dolgozóinak a bérszámfejtését meg az egyéb adminisztrációját csinálták. Bérszámfejtést csináltam, később aztán belső ellenőr lettem. Borzasztó volt az első időben, mert kereskedelmibe jártam eredetileg, gépírást tanultam, de az volt 1929-ben, és nem gyakoroltam semmit. Első nap leültettek a gép mellé, és jöttek sorban a nővérek, egy nagy lapot kellett kitölteni, mindenféle adatot. És szörnyen ment, úgyhogy elég sok megjegyzést hallottam, hogy ilyet minek hívtak ide dolgozni, aki csak pötyögtetni tud. De nem tettek ki, és elég hamar belejöttem a munkába. Hét évig dolgoztam ott. És onnan kerültem az Egészségügyi Minisztériumba, és ott dolgoztam nagyon sokáig. Főelőadóként dolgoztam, és revizori munkát végeztem egy darabig, és aztán lettem osztályvezető-helyettes. Mikor nyugdíjba mentem, osztályvezető-helyettes voltam. Szóval csak gazdasági munkát végeztem, de nem szerettem sosem.

Közvetlenül a háború után, azt hiszem, hogy aki nem tudott más úton hozzájutni élelemhez, a ruháját, mindenét odaadta, hogy a családjának élelmiszere legyen. Szóval ilyen cserekereskedelem folyt. Ezt a részét a dolognak az anyuka intézte. Mi el voltunk foglalva, hamar munkába álltunk, a testvérem is és én is. A húgom férje Nógrád megyéből, Vanyarcról való és kereskedők voltak a szülei, és két testvére volt a férjének, az egyiket elvitték munkaszolgálatba, a másik valahogy megszökött, és egy sokszoknyás parasztasszony bújtatta, akit el is vett aztán feleségül. Ez egy jó zsidó kereskedő volt, mindent tudott szerezni. Tőlük volt a háború után ennivaló. És volt arra lehetőség, hogy a kenyérjegyet neki leadtuk, és fehér lisztet kaptunk helyette, és az anyuka sütött kenyeret, és mindennel el voltunk látva onnan Vanyarcról. Anyuka még vonat tetején is utazott, vitte le Vanyarcra nemcsak a jegyeket, hanem ha kellett, ruhafélét, ami megmaradt.

1944. május 26-án költöztünk el Mátyásföldről. A ház ott maradt egyedül. Teljesen üresen maradt a ház. Hogy kik laktak benne, azt nem tudom. Mikor én hazajöttem, ez a kép fogadott, hogy a vakolat a házról teljesen lement, nem volt ajtó, mert az ajtót a lovaknak rámpának használták. Aztán mondták a keresztény szomszédok, hogy az oroszok istállónak is használták, telve volt lótrágyával – rémes állapotban volt. A bejárati ajtót eltüntették, valószínűleg eltüzelték, a mi eredeti hálószobánknak a parkettáját fölszedték, valószínűleg eltüzelték, a fürdőszoba ajtókeretét is elvitték. Tehát hazaköltözni nem tudtunk. Akkor még vártunk, hogy jönnek haza, de sajnos senki nem jött haza a család férfitagjai közül: se a húgom férje, sem az enyém, se az édesapám, se a sógornőm gyerekei. A sógornőim férjei túlélték. Irén a férjével bujkált, valahogy szereztek keresztény papírokat. A Klári férje meg a gettóban volt. És a háború után az OMZSA-nál [Országos Magyar Zsidó Segítő Akció] dolgozott. Ők osztották a ruhaneműeket meg az élelmiszert. Mi is kaptunk ruhaneműt a gyerekeknek is, nekünk is, télikabátot, mindenféléket kaptunk. Ez a Bethlen téren volt. Ott volt egy központ is, ahol mindig kiírták, hogy ki jött haza a munkaszolgálatból. És szegény sógorom valami ruhából vagy nem tudom honnan megtetvesedett, és tífuszban halt meg.

Egyszer megjelent egy házaspár a munkahelyemen 1946-ban, és azt mondták, hogy jártak Mátyásföldön, nekik lakás kéne, és ők kibérelnék a házat. Bért nem fizetnek, de rendbe hozzák a házat. Nekem volt két kikötésem, hogy a harmadik szoba ajtaját befalazzuk, és nyitunk az udvarra egy ajtót, és hogy én a gyerekekkel nyáron ki tudjak menni oda. Meg is kötöttük a szerződést, ők be is költöztek. A harmadik szobán nem rendes ajtót csináltattak, hanem valami deszkát tettek oda, amit csak belülről lehetett zárni. A felszedett parketta helyett vacak hajópadlót tetettek, de lehetett lakni benne. És 1947-ben én a két szobabútorral beköltöztem az egy szobába, de nem laktunk ott télen, mert arra nem volt alkalmas. Nyáron azért a gyerekekkel ott voltunk, hogy levegőn legyenek. Akik kibérelték, a BKV-nál [valószínűleg: a Beszkártnál] dolgoztak, és kitették az állásából. Megint megjelentek a kórházban, hogy nem tudják betartani a szerződést, és egy barátjuknál ingyen kapnak lakást. És akkor hazaköltöztünk, már az egész lakásba. Azóta már sok átalakítást csináltunk az egész házon, ahogy a gyerekek nőttek.

Az 1950-es években az én családomban senkinek nem volt félnivalója, senki nem csinált semmi olyat, amiért félni kellett volna. Én tulajdonképpen messze voltam [a letartóztatásoktól, az AVH hajnali csöngetésétől]. Hallomásból tudtam az efféle dolgokról, de a környezetemben ilyen nem történt. A taggyűléseken fölolvasták, amikor voltak ilyen cirkuszok. Főleg újságból tudtam ezeket, messze voltunk. Amit hivatalosan közöltek, azt tudtam. Párttaggyűlés minden hónapban volt. A minisztériumban sok tanácsterem volt, ahol ilyeneket tartottak. Ezen beszámoltak nagyjából a politikai eseményekről, amiről be lehetett számolni, meg a minisztériumi problémákról. De különben semmi különös nem volt, nekem semmit nem jelentettek ezek. Fiatal koromban a politikával nemhogy nem törődtem, újságba bele nem néztem, annyira nem érdekelt. És igazából sosem érdekelt ez a politika. Mikor párttag voltam, akkor sem érdekelt. Ki lehetett belőle maradni.

Én párttag voltam. Még nem voltam itthon [a deportálásból], és a mostohatestvérem beíratott a Kommunista Pártba 1945-ben. De 1956-ban én nem akartam visszalépni, mert addigra annyi minden kiderült, hogy mit csináltak. A minisztériumban az egyik kommunista – osztályvezető volt, elég jóban voltunk, Auschwitzban volt – próbált rábeszélni, hogy jöjjek vissza. És én azt mondtam: „Nézd, én nem lépek vissza, nekem a testvérem Ausztráliában él, én a testvéremet soha nem fogom megtagadni. Él Amerikában is rokonom, azokat sem fogom megtagadni.” Nem akartam visszalépni, de aztán sokszor kimentem a temetőbe a mostohaanyám sírjához, és sok rokonom is fekszik a Kozma utcai zsidó temetőben. És kimentem a temetőbe, és végigmentem azokon a nagy sírokon, a balfi, a sopronkőhidai [munkaszolgálatosok] közös sírjain, és azt mondtam, mégis visszalépek a pártba, hátha ne adj’ isten, még egyszer valami ilyen szörnyűség jönne. Az utolsó taggyűlésen mentem vissza a pártba. Külön igazolás, tortúra nélkül elismerték a párttagságomat. Egészen, azt hiszem, a rendszerváltásig a párt tagja voltam.

Volt, amikor a minisztériumban pártbizalmi voltam. Az osztályon a párttagok hozzám tartoztak, megbeszéléseket tartottunk.

Október 23-a [lásd: 1956-os forradalom] volt az a nap, amikor én az utolsó vizsgámat tettem le a Pénzügyminisztériumban. Az Egészségügyi Minisztériumban a harmadik emeleten a Duna partra néző ablaka volt a szobámnak, és egész nap mentek a menetek, diákok, katonák meg mindenféle az ablak alatt, ezt láttam. 4-re vagy 5-re kellett a Pénzügyminisztériumba a vizsgára menni, és be is mentünk. Már akkor katonai őrség volt Pénzügyminisztériumnál. Bementünk, és mikor levizsgáztam, azt mondtam, lemegyek telefonálni a testvéremhez, hogy esetleg szóljanak haza. Nekem akkor még nem volt telefonom. Nekik volt ismerősük Mátyásföldön, akinek telefonja volt. Lementem és zárva volt a minisztérium kapuja, és nem akartak kiengedni, hogy készültség van, és nem lehet így egyenként kimenni. De annyira könyörögtem, hogy mégis kiengedtek. Amikor kiléptem, már nagy hangosság volt az utcán. Azt kiabálták, hogy vesszen Gerő, és ilyenek. Féltem is egy kicsit, de azért csak elmentem a telefonfülkéig.

Mikor megvolt az eredményhirdetés, akkor egy férfival jöttünk ki ketten – azzal egy tanulókörben voltam –, és szerettünk volna a 45-ös autóbusszal elmenni. Akkor a Jégbüfénél volt a végállomása a 45-ös autóbusznak, ami Mátyásföldre visz. De nem volt autóbusz, csak zűrzavar és lövöldözés az utcán, mindenfelé hallatszott. Akkor a Rádiónál már nagy cirkusz volt. A Semmelweis utca sarkán – most is megvan – volt egy presszó, oda bementünk, és telefonáltam a testvéremnek, hogy mit csináljak. Azt mondja: „Mit tudsz csinálni, gyalog akarsz hazamenni Mátyásföldre? Gyere ide!” Másnap sem tudtam még hazamenni, csak harmadnap; hol gyalog, hol valaki fölszedett. Amikor lehetett kimenni – mert nem mindig volt kijárási tilalom –, be kellett menni a minisztériumba dolgozni. Sokszor rendőrségi autó szedett fel a Kerepesi úton, amin Mátyásföldre mentünk, hazavittek. Gyalog is, volt hogy teljesen gyalog Mátyásföldről mentem be, meg mentem haza. Keserves idők voltak nekem.

Szörnyűség volt, sok lövöldözés. Az első este például mentünk végig a Wesselényi utcán, és halott volt a sarkon, ott feküdt. Az Almássy térre nyíltak a testvéremék ablakai, és egész nap ott rohangásztak a tankok meg a fölfegyverzett mit tudom én, kik. Egyszer például bent voltunk a minisztériumban, és többen mentünk gyalog, és a Klauzál téri csarnoknál voltunk az Akácfa utcában, és ott bújtunk egymásba a bezárt csarnok kapujánál, mert ott rohant végig egy teherautó, és lövöldöztek a platóról.

Én soha nem akartam elmenni. A Juditékban felmerült. Valószínűleg, ha nem lett volna terhes a Judit, akkor elmentek volna.

1957 márciusától volt telefonunk. Mikor volt a forradalom [az 1956-os forradalom], akkor azt mondtam, hogy ha lejön az ég a földre, nekem akkor is telefon kell. Mert sokszor nem tudtunk egymásról. A forradalom napján tettem le az utolsó hites könyvszakértői vizsgámat. Nem tudtam már hazamenni és a szomszédot hívtuk fel, hogy menjenek át megnézni, hogy otthon van-e a két fiú [Hámos Piroska vői] A Judit  terhes volt, a Marika a kisgyerekkel volt ott, úgyhogy ideges voltam. Protekció kellett a telefonhoz. Nekem a minisztérium segített. Igazolták, hogy olyan munkakörben vagyok, hogy sürgős esetekben hívni kell engem – ezt igazolta a miniszter, a párttitkár. Beadtam a kérelmet 1957 februárjában, és márciusban bent volt a telefon a lakásban.

Hivatalos üdülésen az 1950-es években még nem voltam. Utána nagyon sokszor voltam. Ez szakszervezeti üdülés volt. Nem volt ingyen, de nagyon olcsó volt az akkori fizetésekhez képest is. Igényelni bárki igényelhette, de általában több volt a jelentkező, mint amennyi hely volt. A szakszervezeti bizottság döntötte el, hogy ki mehet. Figyelembe vették a munkáját az embernek, a szociális helyzetét. A legtöbben azért megkapták az üdülést.

Az országnak majdnem a legszebb üdülőiben voltam, Galyatetőn, Kékesen, Mátrafüred, Mátraháza, Sopron, Kőszeg, miután én soha nem kértem nyári üdülést. Mikor már a minisztériumban dolgoztam, mindig azt mondtam, hogy nincs iskolás gyerekem, akinek nyáron kell az üdülés, nekem jó az őszi üdülés is. Ez mindig könnyebben volt kapható. És nagyon sokszor voltam. [Eleinte] két hétre mentem. De egy idő után sok volt a két hét, rendszerint 10 nap után fogtam magam és hazajöttem.

A háború után nagyon sokat jártam színházba, minden hónapban két-háromszor, mert amikor már dolgoztam, rendszerint volt közönségszervező. Akkor már nagyobbak is voltak a gyerekek, meg velük együtt is voltunk – operabérletünk is volt. Sokat jártam hangversenyre. Jártam az összes iskolai hangversenyekre, ami délelőtt volt a Zeneakadémián, mind a három unokámmal én jártam a hangversenyekre. Később a Marikának meg nekem volt bérletünk a Zeneakadémiára.

Antiszemitizmussal nem találkoztam [az 1956-os forradalom alatt]. De 1957-ben, viszonylag nyugalom volt már akkor, kaptam egy beutalót nyáron valami Károlyi kastélyba, és volt ismerkedési est. A zsidók azért mindig megtalálták egymást ilyen helyeken. Egy zsidó nővel kerültem egy szobába, és azt hiszem, annak volt ismerőse egy zsidó férfi is. Ott sok megjegyzés volt, zsidózás, úgyhogy azt mondtam, én elmegyek haza, és az a férfi is, és együtt eljöttünk sokkal előbb, mint ahogy az üdülés lejárt volna. Azért volt ilyen.

A munkahelyemen volt, aki nyíltan tudta, volt, aki sutyiban tudta, hogy hol voltam a háború alatt. Nem nagyon beszéltünk erről. Olyannal sem beszéltünk ezekről a dolgokról aki maga is deportálva volt. Nem mindig tudtuk egymásról, hogy ki zsidó. Senki nem dicsekedett azzal, hogy zsidó, vagy hogy deportálva volt. Még a családban sem beszéltünk, és most ezt nagyon sajnálom. Annyira nem beszéltünk ezekről a dolgokról. Még a deportálásról sem. Gondolom, hogy el akartuk temetni ezt, de ezt nem lehet eltemetni sajnos, egészen nem lehet eltemetni. És a húgom is nagyon sajnálta, hogy nem beszéltünk róla.

A lányom az agráregyetemen végzett, kandidátusi diplomája volt neki. Esze ágában sem volt, hogy oda menjen. Az egyik gimnáziumi barátnője kertészetre ment, és valahogy úgy megtetszett, és jelentkezett az agráregyetemre, és fölvették. Egy évfolyamra jártak a férjével, a Sz. Lászlóval, és ott ismerkedtek meg.

A lányom férjének a nagyszülei Szlovákiában éltek. A vőm 1929-ben született Himben, Kassához közel, és Kassán járt iskolába. A szülei mikor volt a magyarok kitelepítése, magyarnak vallották magukat, és átjöttek Magyarországra a II. világháború után és Vértesacsán kaptak házat [lásd: szlovák–magyar lakosságcsere]. Mikor összeházasodtak a lányommal, akkor még a szülei éltek Vértesacsán. Ő még kollégiumban volt valahol, mert mind a ketten tanultak. Ők nem zsidók. Eredetileg, azt hiszem, parasztok voltak, de a Hangya Szövetkezetben dolgozott a papa. A mama nem, de volt nekik tehenük, meg vittek Kassára vajat – szokta mesélni a vőm. Itt gazdálkodtak. Azt hiszem, hogy valami téesz volt.

1954-ben házasodtak össze, és később Vértesacsán, ahol a Lacinak a szülei, laktak, a katolikus templomban is megesküdtek. Nem voltam ott, nem is tudom, miért. Lehet, hogy titokban akarták tartani. Siófokon voltak nászúton. A húgom az Építők Szakszervezeténél vagy már bent a SZOT-ban dolgozott, és azt hiszem, ő szerzett nekik egyhetes beutalót. Aztán a vőm is odaköltözött hozzánk. 1955-ben végeztek. Agrármérnökök voltak, így van a diplomájukban. A Laci a közgazdasági egyetemen dolgozott, nem tudom pontosan milyen beosztásban, és valamilyen agrárintézménynél dolgozott Keszthelyen, és agrárközgazdász professzorként Gödöllőn.

Mikor elvégezte az egyetemet, Marika nem a szakmájába dolgozott, mert kisgyerek volt akkor a Márti. Márti, az unokám 1955-ben született. Nagyon rövid ideig volt akkor a szülési szabadság, és akkor utána dolgozott. Dolgozott több helyen, a Központi Statisztikai Hivatalban, Gödöllőn valami kutatóintézetben. És a legvégén az Agrárgazdasági Kutatóintézetben. Könyve is jelent meg az élelmiszeriparral kapcsolatban.

Aztán egy év múlva, 1955-ben házasodtak össze a Juditék. A Judit férjét Ferencnek hívták. Táton született 1931-ben. A mamája nagyon ismert volt, volt nekik földjük is, de ő levélkihordó volt, egész Táton ő hordta a leveleket. A papáját nem ismertem, fiatalon halt meg. Talán valamelyik dorogi bányában dolgozott valamikor a papája. A Ferenc szakérettségis volt [lásd: szakérettségi]. Azzal lehetett egyetemre menni. A Ferencet a Budapesti Műszaki Egyetemre vették föl.

Nekem anyagiak miatt nem sikerült, hogy orvos legyek, és próbáltam beültetni a Juditba, hogy ő legyen orvos. Végül is jelentkezett érettségi után, de nem az orvosi egyetemre, hanem műegyetemre, ami abszolút nem neki való dolog volt. Nem is ment neki. A Ferenccel ott ismerkedtek meg. Mind a ketten abbahagyták az egyetemet. A Ferenc különböző állásokban volt. Én azt mondtam a Juditnak, mikor abbahagyta az egyetemet, hogy Judit, tanulni kell, az nem megy, hogy ne legyen valami foglalkozásod. Az Egészségügyi Minisztériumhoz tartozott a Fogtechnikai Vállalat, aminek Budapesten is és vidéken is nagyon sok fiókja volt, sok alkalmazottja és sok tanulója. És azt el tudtam intézni, hogy a Juditot fölvették fogtechnikus szakmunkástanulónak. Nagyon jól is csinálta ő ezt. A Fogtechnikai Vállalatnál fogtechnikusi munkát végzett. A Feri jóval később A Kandó Műszaki Főiskolán üzemmérnöki oklevelet szerzett. A legvégén a BKV-nál volt valami művezető, a szerelések vezetője.

Először Juditék is ott laktak a mátyásföldi házban. Két évig laktak majdnem ott a két házaspár, a sógorok sokat marakodtak. Mert a férfiak mindig szeretnek kakaskodni, hogy ezt én csinálom, te ne csináld. De aztán éveken keresztül jó viszonyban voltak. 1957 elején volt terhes a Judit. A férjemnek mind a két testvére özvegy volt, ők a Baross utcában laktak egy kétszobás komfortos lakásban. És az egyik szoba ki volt adva egy nőnek, aki elment tőlük, és akkor hívták a Juditékat. És akkor odaköltöztek a Juditék. A lányuk, a Katika már ott született. Aztán Mátyásföldön építkeztek. 1964-ben kezdték el építeni, mikor én először voltam Ausztráliában, és mire hazajöttem a Juditék elváltak. Októberben elváltak és decemberben újra összeköltöztek. És utána 20 évig éltek élettársi viszonyban. És ha nem tévedek, 1995-ben esküdtek újra. A Ferenc nagyon beteg lett és szerintem azért. A Ferenc 1997-ben vagy 1998-ban halt meg, a Judit pedig tavaly [2002-ben].

A Marikáék véges-végig ott laktak, a vőm, a Laci most is ott lakik. A Lacinak egyszer fölajánlottak egy állást Kaposváron, ahol lakást kapott volna családostul. És a Marika azt mondta, hogy ő nélkülem nem megy, én meg azt mondtam, hogy én nem megyek el Kaposvárra.

Az idősebb lányuk, a Márti 1955-ben született, a Kriszti 1966-ban. Nem foglalkoztak ezzel, de aztán elhatározták, hogy vagy most, akkor 34 éves volt a Marika, vagy akkor már nem lesz több gyerek. Sikerült, a Kriszti megszületett 11 év után. Én dolgoztam végig, de nagyon sokat foglalkoztam a gyerekekkel. A Marikáék, mikor a gyerekek kicsik voltak, vitték őket magukkal, amikor már nagyobbacskák voltak, akkor velem voltak, és ők mehettek nyaralni, színházba, szórakozni, szilveszterezni. Én minden szilvesztert a három unokámmal töltöttem.

Nagyon keveset jöttem össze a rokonsággal a vőm oldalán, hacsak nem jöttek. Nem is értem rá, tanulnom kellett, dolgoznom kellett, háztartást kellett vezetni, itt maradtam a mátyásföldi házzal, ott is tennivalók voltak a kertben. Csak virágot neveltem, meg fű volt, de amikor a vőm elvette a lányomat, ő már csinált kis konyhakertet. Most is dolgozik benne; már 74 éves, de dolgozik benne. Termel egy kis zöldséget, paradicsomot, kukoricát, sóskát – szóval ilyesmit. Kis konyhakert van. Tulajdonképpen az lenne az otthonom, ha a lányom élne. Én ott éltem 1929 óta abban a házban.

1971-ben mentem nyugdíjba. De húsz évet még dolgoztam a nyugdíj után, ott, ahol dolgoztam előzőleg, de csak kétszer egy héten dolgoztam. Amikor már nyugdíjas voltam, nagyon sokat varrtam a gyerekeknek. Volt, amikor szinte csak azt viselték, amit én varrtam – a lányaim és az unokáimnak is – és kötöttem is sokat. És a kertben dolgoztam.

Még mikor aktív dolgozó voltam, volt, hogy egy pár kollégát meghívtam Mátyásföldre. Egyiknél-másiknál itt-ott voltam, de olyan szoros barátság nem volt. Van egy barátnőm, akivel most már csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Ez kolléganőm volt, egy főosztályon dolgoztunk a minisztériumban. De ő is beteg, 80 éves, én meg 91 vagyok. És van még egy Mari barátnőm, aki most volt 60 éves, de ővele már akkor ismerkedtem meg, mikor már nyugdíjas voltam. Ő fiatal, ő meg szokott engem látogatni. Egyikük sem zsidó. A Rókus kórházból volt barátnőm, ő 70 éves volt, mikor elütötte egy katonai autó. Ő volt a zsidó barátnőm. És zsidó barátnőm volt az unokabátyám, az Oblath Andor özvegye. De ő is meghalt, mindenki itt hagyott már engem.

A testvérem, Etel 1957. január 5-én ment el. Átszökött a határon a lányával meg az udvarlójával. A háború után Etel volt, amikor harisnyaszemet szedett, volt, amikor manikűrözött, de később mindig csak irodában dolgozott. Dolgozott az Építők Szakszervezetében, a SZOT-ban. Mikor elmentek, ő egy Patyolat-fiókban volt főkönyvelő. Etel udvarlója nős pasas volt. De ő aztán teljesen eltűnt Ausztráliában, állítólag visszajött Magyarországra. Eredetileg Amerikába akartak menni. Bécsben menekülttáborban voltak. Amerikába volt meghívójuk már. A Netka néni idősebbik lánya már akkor kint élt. Őtőlük volt a meghívó, hogy befogadják őket. De Amerika lezárta a kvótát, és nem tudtak Amerikába menni. És akkor a táborban fölhívták a figyelmet, hogy Ausztráliába indul hajó, és ők oda jelentkeztek.

Ausztráliában volt, aki várta őket. És ment egy munkás értük, aki már kint élt Ausztráliában. Nem tudom, mikor ment ki, nem is ismertem ezeket. Ezek befogadták őket. Azt hiszem, hogy valami segélyezést kapott Etel, s abból tudott venni egy lakást Sidneyben. Sidneyben soha nem dolgozott. Alkalmilag varrt, és aztán már csak a háztartást vezette. Mindig azt mondta, hogy azért imádja Ausztráliát, mert ő soha egy fillér adót nem fizetett, és mégis kap nyugdíjat. Megtanult angolul. Ahhoz, hogy az állampolgárságot megkapják, kellett tudni. Jól beszélni sose beszélt jól angolul, de beszélt. Sok angol ismerőse volt, angol kártyapartnerei, és mindent el tudott intézni, amit angolul kellett. Angol könyveket olvasott már hosszú évek óta. Én küldtem neki „Nők Lapjá”-t, „Füles”-eket, mert nagyon szeretett keresztrejtvényt fejteni, és könyvet küldtem neki. Minden évben legalább két csomag könyvet küldtem ki. Én mindig leveleztem vele. Eleinte ritkábban, de az 1960-as évek óta rendszeresen. Onnan jött egy levél, én már írtam. Havonta egy-két levelet váltottunk, és a leveleinket folyamatosan írtuk egymásnak, még meg sem jött a levél, én már írtam is a következő levelemet.

1958-ban férjhez ment Etel lánya, Ági a Lacihoz, aki nála 14 évvel idősebb, most 80 éves. Laci 1947-ben vagy 1949-ben ment ki Magyarországról. Ági se dolgozott mikor kimentek, hanem varrt. Ő varrta össze az én részemre az útiköltséget. Azért dolgozott, hogy engem kivitethessenek. Ez 1964-ben volt. De amikor legközelebb kint voltam, olyan 1970 körül, akkor már egy nagy cégnél dolgozott egész a nyugdíjazásig. Irodában dolgozott. A gyerekruha részlegnek volt a menedzsere. Ő tartotta nyilván a készleteket, ő rendelte meg, hogy mi kell.

Hatszor voltam Ausztráliában. Először hajóval voltam, és ötször repülőgéppel. Háromszor vagy négyszer voltam, azt hiszem, hat hónapot, és kétszer két-három hónapot. 1997-ben voltam utoljára. Egyszer a gyerekeim fizették az utat, és egyszer vagy kétszer én spóroltam össze. Kaptam kárpótlásokat, és abból a pénzből. Ági meg Etuska először 1971-ben voltak itthon. Aztán többször is jöttek. Etuska maradt ilyenkor, volt hogy három hónapot is. Ott lakott nálam, Mátyásföldön.

Most halt meg. Ebben az évben [2003] lett volna októberben 90 éves. Zsidó temetőben temették el Sidneyben. Marika lányom [2002] decemberben volt három éve, hogy meghalt. Judit lányom tavaly [2002] júliusban halt meg.

Izreal állam megalakulása a világon semmit se jelentett nekem. De azért tudom, hogy mi történik Izraelben. Sok rokonunk van kinn, akikkel főleg az Etel levelezett – általában a távolsági levelezéseket Etel csinálta –, és Izraelből volt itthon látogató is. Én soha nem voltam kint. A Judit lányom volt Izraelben a férjével, aki nem zsidó volt. A Feri kapható volt minden ilyesmire; elment például széderestére Judittal, amit a VIII. kerületben tartott a hitközség.

Nagyon bosszant, amikor itthon is igazságtalan dolgokat hallok Izraelről. Meg nem is Izraelről, hanem, ha éllel hallom a szót, hogy zsidó, akkor ki tudok ugrani a bőrömből, szóval bosszant a dolog nagyon. Annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos, csak az Istenben bízom.

A hovatartozásomat illetően ma is zsidónak érzem magam. Nem vallásilag. Akiket szeretek, mindenki zsidó. Sajnos meg kell mondanom, hogy zsidó nőnek keresztényként nem jó valahogy. A lányaim nem zsidók. De érzelmileg, olyan vonatkozásban mint én, ők is zsidók.

Mieczyslaw Weinryb is 89 years old. He is a construction engineer. He was born in Zamosc, a town in southeastern Poland, but moved to Warsaw before the war.

He spent the war in the Soviet Union. He has always been a Zionist but never had the opportunity to emigrate to Israel. In the course of our conversations he often quoted long excerpts from the Bible, which he sometimes interspersed with criticism of over-orthodox religiosity. We met four times in the apartment belonging to his son, who works at Yale University.

Together we reconstructed Mr. Weinryb’s life and the history of his family, and looked at photographs, many of which survived because his sister, who emigrated to Palestine before the war, took them with her.

Family background

Growing up 

During the war

Post war

Glossary

Family background

I don’t remember my grandparents – they died before I was born. The oldest people I remember in the family were my two uncles. My mother’s brother had two daughters and a son. I don’t remember the names of my uncle or his daughters. His son was called Awigdor. He lived in Lublin. My father’s brother, Szalom Weinryb, had a son, Chaim Mojzesz, and a daughter, Ita. He was the owner of a mill in Grabowiec, which was 20 kilometers from Zamosc. The area was fertile and the grain good, so they lived a fairly plentiful life. At that time tarpaulin-covered wagons like gypsy carts ran between Zamosc and Grabowiec. They were used to transport people and goods. We traveled in such wagons to visit them.

My father also had a sister. Her name was Lea. She lived in Kovel, and her name in marriage was Rejder. Her husband was an administrator in a large mill.

My father was called Eliasz Weinryb. He was born around 1880. His family came from Zamosc. Our ancestors, who had come to Poland several centuries earlier, were Sephardi Jews. [Sephardim settled in the town in the late 16th century, since it was situated on the major trading route between Warsaw, Lublin and Lvov.] My father had a fancy goods store – sweaters, wool, muffs, gloves. Many different people came to him. I remember that in winter my father would open his shop after dusk on Saturdays. Everybody did that because the Sabbath ended early in winter. Somebody would always drop in, there was always someone who needed something, for instance leather workers, and would come in for thread. Then there were the regular customers – the wives of the officers from the local garrison.

My father was a Zionist. He even bought a little land in Israel from Keren Hayesod 1, albeit not in the best location. He dressed according to the European fashion. He didn’t wear sidelocks or a yarmulka. He always had a bristly beard. He was very good to us, very gentle. He would get irritated at times, of course. He had ample reason: there was the economic crisis – 1929 in particular was a hard year.

My father prayed at a shtibl [Yiddish for a small Hasidic prayer house] for Reformists like himself. [Editor’s note: In Zamosc there was one Jewish community organization officially recognized by the state authorities. However, Jewish religious life was divided into a number of smaller communities. In addition to Orthodox Jews there were also Hasidim 2 and Reformists. The Orthodox used the town’s only synagogue, while the Reformists and Hasidim usually prayed in separate prayer houses, shtibls.]. One day a whole group of them went to the big synagogue and the Orthodox Jews chased them away.

My father and his friends were active in the education cause. In 1921 they founded a Tarbut 3 school in Zamosc, called ‘Kadima’, which means ‘forward’ in Hebrew. [This was a private Jewish school with state recognition.] It comprised four classes. The resources for its construction came partly from their own contributions and partly from money that they collected from the residents of Zamosc. The school itself was a single-story building. Later on a Jewish grammar school was also established in Zamosc, but my father wasn’t involved in the construction of that one.

My mother’s name was Chana; she was born around 1880. She came from Lublin. Her family had lived there on a famous Jewish street – Lubartowska [a street in the heart of the pre-war Jewish quarter. It is mentioned in the reminiscences of many Lublin Jews]. Her family name was Sztern. My parents probably met through a matchmaker because my grandparents’ families were Orthodox. In fact it was very interesting to observe how everything was changing. Our household was already different, for instance in terms of marriage. Of course my parents advised my sisters what kind of husband to choose, but there was no longer any question of a shadkhan. Around the time I came of age my mother stopped wearing a wig. That doesn’t mean that she didn’t light the candles on Fridays – that would have been inadmissible. Mama helped in the shop but her main occupation was housekeeping. Like my father, my mother was a Zionist. However, she was afraid of the journey across the sea. And at that time the journey to Palestine was usually illegal, on Italian ships or via Romania. It probably would have been possible to convince her eventually, but then the war broke out and they never managed to leave.

I had three sisters, Margolia, Sara and Rywa, and one brother, Mojzesz. Margolia was the eldest. She was born in 1902. She went to the state grammar school in Zamosc, and towards the end of the 1920s she left home to study in Warsaw. There she graduated from the Free University of Poland [a private university], the faculty of natural sciences and mathematics. After that she taught in the Tarbut school on 2 Nalewki Street in Warsaw. She didn’t manage to emigrate to Palestine because the school administration was always asking her to stay on just a little longer. Margolia had the most gentle character of all my sisters. She always looked after me. The family even used to say that she never got married because she devoted too much time and attention to me. She was like a second mother to me.

My two younger sisters, Sara and Rywa, had similar lives. They both emigrated to Palestine in the 1920s. They were members of Hashomer Hatzair 4. They did hakhsharah in Zamosc. There was an agronomist there who had both a vegetable garden and large orchards, and was educated in hakhsharah, and he taught the Hashomer how to work the land.

Rywa was born in 1906. She completed six classes of the grammar school in Zamosc and was the first member of our family to emigrate to Palestine. That was about 1925. At first she worked on a private farm that belonged to some Arabs. They lived in spartan conditions there. Malaria was rife. They didn’t have houses, just shacks. Only later did they manage to form kibbutzim. Rywa went to live in the kibbutz Ein Harod.

My sister had a fiancé, as I suppose you could call him, back in Zamosc. His name was Szalom Luksemburg. He was preparing to emigrate, too, but kept putting it off, and in the end she left without him. She met her future husband in Palestine. His name was Josif Yavnai and he came from Lithuania. He had been called Slept, but when he arrived in Palestine he changed his name to a Hebrew one. He was very well read and at the same time hardworking. I remember that I used to send him books from Poland. In fact, I have to say that both my brothers-in-law were very decent people. In time Rywa and Josif became independent. They started off by breeding chickens, then they went into orchard cultivation, and eventually they bred cows. That improved their material situation immensely. They left the kibbutz and went to live in a place called Kfar Vitkin.

Sara was two years older than Rywa; she was born in 1904. She studied pedagogy and worked in orphanages in Kobryn, later near Bydgoszcz, and after that somewhere near Lodz. She left for Palestine a little later, towards the end of the 1920s. Like Rywa, Sara didn’t get married until she moved to Palestine. Her husband was called Josif as well, Josif Schifeldrin – he came from Germany. They lived in a kibbutz, Kvuzat Shiller, near Rehovot. Sara was there for 70 years. In the kibbutz she worked taking care of children. They were quite successful, they had their own house with flowers all around it. At first everyone in the kibbutz worked in agriculture. Later they opened a rubber factory, which prospered fairly well. They manufactured goods for export and even sold some of their products to Arab countries, but without any indication of the country of origin, of course.

As far as my sisters go, I have to say that they were all different types, had different characters. As I said, Margolia had the best nature. She was very dedicated. Rywa, the youngest, went through a lot before she made it to anything. When she emigrated to Palestine she had to learn to live in extremely harsh conditions. That took its toll on her character. She was hardened. She was of the opinion that you shouldn’t ask too much of life. Sara, who emigrated a few years later, didn’t experience the problems that Rywa had. She went to live in a kibbutz at once, and had a house of her own. And that in turn influenced her temperament, she had none of Rywa’s rawness.

My brother Mojzesz was born in 1909. He went to the Jewish grammar school. One day, one spring, when he was playing football with his friends, he trod on a nail. They took him to hospital to Lublin, but he died of gangrene. He was 15. Today all he would have needed is an injection, but they didn’t have penicillin back then. The anniversary of Mojzesz’ death is around Passover. I remember that every year when my father read out the story of how God punished Pharaoh with the deaths of all the firstborn sons in Egypt [Haggadah], he cried terribly. That story reminded him of the death of his firstborn son that he had taken so hard.

Growing up 

I was born on 8th February 1915 during the feast of Purim. I was named after my grandfather, who, like the hero of the Purim story [Megillat Ester], was called Mordechaj. I was the youngest in the family. In fact, you could say that I’m a child of war [World War I]. I remember how during the bombardments my mother would pick me up and we would all go down into the cellar. When I was a little older and had started playing in the street, I saw General Haller’s troops 5 enter the town and abuse the Jews. They would stop them and cut their beards off, singing, ‘Yid, give us your beardy!’ and so on. Later on Russian prisoners of war passed through Zamosc. As they were led through the town we children would run after them. They made all kinds of toys, wooden birds and things like that, and they would give them to us in return for a bread roll.

I never went to cheder to chant my Hebrew alphabet. Sometimes, out of curiosity, I would peer in through the window. The teacher there had an assistant. The children that went to cheder were three and four-year-olds, so they had to be taken to school and back. They just learnt their prayers by heart but didn’t understand a word of them. [Editor’s note: Mr. Weinryb’s parents were probably not satisfied with the traditional recitative teaching in cheders, and so they sent him to the modern Zionist school.] When I was six I started to go to the Jewish elementary school, ‘Kadima’, the one that my father had helped to establish. We learnt Hebrew there, and Polish, of course, and other subjects. I was in the first group that went all the way through that school. After that I went to the state grammar school.

I also had a tutor for religion, who came to our home to prepare me for my bar mitzvah. That is a tradition, of course. When a boy is 13 years old, he becomes a man. He is taken to the synagogue. Beforehand he learns the relevant prayers and so on. He has to be able to read a passage aloud and understand it. The same applied to me. I had a tutor who came to our home and taught me all this. My bar mitzvah was in the spring. I remember that day; the celebration took place in the big synagogue. My name was read out and I had to go up and read out a passage from the Torah. My heart beat a little louder, I was nervous whether everything would go alright, but I managed somehow. Then, during the prayers, the tefillin were put on – one case on the arm and the other on the forehead, with the Ten Commandments written inside. Well, this lasted maybe a year or two, I put them on less and less frequently, and eventually I stopped altogether. My friends stopped doing it as well.

As a present for my bar mitzvah I was given some money to buy myself something. But I couldn’t decide: a bicycle or a radio? I thought and thought, and the money was gradually frittered away on trifles and in the end I bought neither a radio nor a bicycle. And since I’m on the subject of bicycles, I should say that in Zamosc we had two Jewish cycle hire shops. Zamczer had these old clapped out things; he was a lot cheaper and that was where everybody who was just learning to ride hired bicycles. The other one, Pekler, was more expensive, but he had good bicycles.

In 1930 I went to Lublin to see the opening of the Hakhmei Lublin Yeshivah. [Editor’s note: The yeshivah was founded on the initiative of Agudat Israel; its rector and founder was M. Szapiro. It was one of the largest Talmudic academies of its time. The opening, on 24th June 1925, was a very solemn affair. In many towns special transport was put on to take people to Lublin.] I was 15 years old. My parents couldn’t take me, so they put me on the bus that went the Zamosc–Lublin route and my uncle met me at the other end. That was the first time I had ever been in a motor vehicle, I remember. It was a lorry adapted to carry people – there were benches along the sides in the trailer. The opening of the yeshivah was a very grand affair. There were large crowds of people, so actually I saw very little. Anyway, it was so long ago that I don’t remember any details.

Whenever we went away on holiday, one of my parents always stayed at home. They had to take care of the shop – the fight for customers was fierce. We usually went to Krasnobrod. That’s about 20 kilometers from Zamosc. There were wonderful woods there – not woods like there are today – it was a thick forest. The trees were so old and standing so close together that they blocked out the light. We would rent one room and a kitchen from some peasants. There were guesthouses in Krasnobrod as well, but they were for people who went there just for one or two days. My father would wake me in the morning and take me for long walks in the woods. We would pick mushrooms, wild strawberries and blackberries. I also remember that I watched the peasants making clay pots. They were painted nicely and kept things cool well. What interested me most of all, though, was the clay whistles. And the peasants sold all these things for a few pence at the market.

There were about 25,000 people in Zamosc before the war, about 15,000 of them were Jews. Like my family, most of Zamosc’s Jews descended from the Sephardim. Neither their customs nor their language have survived to our times, however. People celebrated the same festivals and dressed the same way as the Ashkenazim. Everyone spoke Yiddish. Of course, the Yiddish spoken in Zamosc differed slightly from that spoken in Lublin or Vilnius. It had its own nuances, but they were differences arising from the use of different dialects of the language. [The Yiddish spoken in the Polish lands used to have three major dialects: Galician (southern), Central (often called Polish) and Lithuanian (north-eastern).] You could say, then, that nothing of the Sephardi culture had survived in Zamosc; all that remained was the memory of the origins of our ancestors.

There was one big synagogue in town, and besides that several shtibls. The interior of the synagogue was traditional, with the bimah in the center and a decorated ark [aron kodesh, in Polish often called ark]. It had ornaments carved around the doors – two lions and two deer, and around them the inscription ‘Gibor ka-ari, ratz ka-zevi’ [Heb.: Strong as a lion, swift as a gazelle]. My father went to a shtibl, but rarely to the synagogue. I used to go with him when I was small and for a while after my bar mitzvah. Mama didn’t go to the shtibl – women didn’t go to pray at the shtibls at all; they were meeting places for men. At the more important holidays and sometimes on Fridays she would go to the synagogue, where there was a special area set aside for women. We used to go to the synagogue with school as well, for instance when services were held for the president of the Polish Republic.

In addition to merchants, the Jews of Zamosc were craftsmen of various trades. There were carpenters, metalworkers, blacksmiths, joiners, painters, leather specialists and cobblers. There were poor water carriers too. Yes, because at that time the houses didn’t have running water. So these people would bring water from the well on the market square, and they were happiest when someone was doing the washing because then more water was needed and they earned more. I also remember that there were servants – also Jewesses – in the wealthier households. These were young girls from nearby towns. They saved up their wages for their dowry. There were those who didn’t find a husband, and they would pay for a Torah for the synagogue out of the money they had saved up.

In Zamosc there were people of all different convictions, both Zionists and Bundists 6. There were communists, too. Wealthy people and the intelligentsia were usually Zionists. The communists had a lot of supporters among the poor. That was because they had effective propaganda. [The egalitarian ideal of communism naturally attracted the poor everywhere. It was not merely because of the successful propaganda.] They said that everyone would have work and be equal, and they didn’t offend the Jews.

There were Hasidim as well, of course. I remember that they invited a tzaddik to come and live among them. It started with a long exchange of letters. I think he came from Gora Kalwaria 7. He came to Zamosc by train. There were crowds waiting at the station, not just Hasidim but other Jews, too, and even Poles. I ran down there with a group of my friends. That was a big event in Zamosc. Many people went out of curiosity, to see what would happen.

The Hasidim had hired all the carriages in the town. They put the tzaddik in the first, best-looking one, drawn by white horses, and drove him to the house they had prepared for him on Lubelskie Przedmiescie Street. Colorful lamps were strung out all along the route. About 100 meters before they reached the house the Hasidim unharnessed the horses and pulled the carriage themselves. After that they would all go to the tzaddik on Fridays and Saturdays to be blessed. I remember that because we often used to go down there and peer in through the window. I saw the tzaddik take the challah, bless it and then crumble it into small pieces, which his followers took because it was blessed [shirayem]. I saw them dancing and rejoicing – that was how they prayed to the Lord.

Rare events like the arrival of the tzaddik were attractions for people who lived in a town like ours. People liked to go and see unusual things. Once, word got around that in a neighboring village there was a sleepwalker. I didn’t go, I was too small, but lots of people gathered to see him. It was a moonlit summer night, and everyone stood around in the street and hushed each other so as not to wake him as he walked along the roofs of the houses with his arms outstretched.

We lived right by the square. Our family was relatively well off; you couldn’t say that we were rich, but we didn’t go hungry. We lived in a town house and our apartment overlooked the town square. And all around the square in Zamosc are arcades, so when it was raining you could walk all the way round without an umbrella. On the ground floor of the house was a Jewish bakery. In the kitchen there was a bread oven which we used to bake challah and all kinds of cakes: cheesecake, poppy-seed cake, honey-cake, gingerbread, and regular bread, of course. I remember there was a period when flour was hard to come by, but we were sent flour by my uncle, who had mills in Grabowiec.

We had a servant too, a young girl, a Jewess. She came from a poor family in a small town. She did the cooking and the cleaning; apart from working she also learned housekeeping because back in her home town she wouldn’t even have had anything to cook. She also used to go to the rabbi to ask if a chicken was kosher, for example – Mama didn’t have time for that.

In the living room there was a tiled stove. On winter evenings we would sit and play lottery. That was a game where you threw dice and depending on the result we would put numbers on special cards. We played dominoes and chess as well. My father used to play cards at his friends’. The apartment was lit with kerosene lamps. Later on, in the 1920s, electricity was introduced. That was in 1926 or 1927. I remember the day when electric lights first appeared in our house – how everything was suddenly brighter; what a different light it was!

When Friday evening drew closer the shammash would come out into the streets with his rattle, shouting, ‘Shut up the shop! Shut up those shops, Sabbath is coming!’. The men would clean their shoes and the girls would wash their hair. They didn’t have shampoo then, so they used kerosene, and often they would wash their hair in something that looked like borscht. It was some kind of beetroot stock, but I don’t know exactly what it was made of. In any case it was known as ‘borscht’.

On Sabbath everything had to look nice. In the evening men went to pray, and at home the woman would pray and light the candles. And then the food came. There had to be cakes, challah and stuffed fish [gefilte fish]. Those cakes were made of yeast dough. They were plaited from twelve strands, which symbolized the twelve tribes of Israel. Challah was this kind of tall white bread. Then they stood side by side, the cake and the challah. [Editor’s note: In fact the ‘cakes’ that Mr. Weinryb describes were probably challah, a sweet white bread traditionally woven from twelve strands of dough to represent the twelve tribes of Israel, and the ‘tall white bread’ that he calls ‘challah’ was probably the ‘cake’ (a round yeast cake called ‘kolacz’ in Polish).] And that taste of stuffed fish you don’t find today any more. Even in Israel they make some sort of balls, but it’s not the same. In our house it was usually carp. Those who couldn’t afford it made gefilte fish with small fish. So the carp was sliced into steaks, the flesh cut out of the middle and minced with breadcrumbs, egg, pepper, and salt to taste, and then this mixture was stuffed back into the fish. How exactly it was done I can’t tell you because I didn’t make it, I only ate it.

Before Passover help was organized for the poor. Volunteers reported, and they got flour and water and kneaded this matzah. The matzot that were baked then were round – not rectangular like they are today. Then the matzot was distributed to the poor.

Passover was one of the most solemn festivals. The whole family gathered round the table; there was beautiful crockery and compartments for matzah with colored threads sewn in – each compartment stood for someone different: one for the Israelites, one for the Levites and one for the Priests. [Editor’s note: On the seder plate there were three pieces of matzah, which were sometimes placed in a bag sewn specially for the occasion, which had three compartments.] I was the youngest in the family, so I asked the four questions, and my father, the head of the family, answered. There were various cakes and wine. We also said, ‘Whoever desires to come in and be our guest, let him enter, let him come in.’ Guests were brought round. Later, when I was in the army, I was myself invited to various homes for Passover. There was a glass for the prophet Elijah. The door was opened and we waited for him to come. We would ask our parents why we couldn’t see the wine going down in the glass for the prophet. ‘Because he just sipped a little bit,’ they would answer.

And then there were the other festivals, of course – Yom Kippur, Rosh Hashanah and others. At Purim, the Megillat [Megillat Ester] was read out in the synagogue. We, children, had special twirlers and at the word ‘Haman’ we would shout and make a huge noise. In the end they would shout at us to stop, but we didn’t want to, and that was a kind of game. There were Purim plays, too. King Ahasuerus sat on a throne with a paper crown on his head, and a minister came to him and reported something or other. Then the beautiful Esther came and said, ‘Why do you want to exterminate my people?’ The king changed his mind, and at the end there was a scene where Haman is already in the ground and in his place comes Mordechai riding on a horse. At Purim it was the custom to eat these triangular little cakes with poppy-seeds – they were triangular because they were supposed to resemble the hat that Haman wore. Those cakes were called ‘humentashn’[Galician Yiddish for hamantashen].

There was Chanukkah as well, in remembrance of the time that Jerusalem was surrounded by enemies, and afterwards the eternal flame had to be lit in the temple. Well, and the oil for the menorah was going to run out, but somehow there was enough. We had a menorah that burned oil at home as well. [Editor’s note: The interviewee probably means the chanukkiyah.]

On the subject of Polish-Jewish relations it has to be said that things varied. It’s a very complex issue. For instance, Jan Zamojski invited Armenians and Jews to the town of Zamosc himself [this was back in the 16th century]. It wasn’t a disinterested move, of course – it was thanks to them that industry and trade developed. The Jews lent the kings money. There were famous families, too, such as the Kronenbergs 8, for example, who created the Warsaw-Moscow railway. In the late 19th century there were various insinuations in Russia that the Jews took blood to make matzah [the blood libel accusation] and so on. [see Partitions of Poland] 9 In the interwar years on the one hand there were the Endeks 10, but on the other hand you have to remember that Poland had economic difficulties. There were hardships for the Jews, too, especially for religious Jews, in connection with ritual slaughter, for example. On the face of it the issue was the protection of animals [see campaign against ritual slaughter] 11.

It also has to be said that the Catholic Church is to blame for a lot of it [the bad relations between Poles and Jews]. We know the history: the inquisition – the burning of Jews, of witches... The Church made no attempt at reconciliation. Perhaps it actually needed this, to sustain the faith. They said that the Jews had murdered Jesus and that they had to be punished. It’s only now that the pope has changed the approach to Jews and is seeking appeasement, but even so, it’s only on the surface. On the other hand, you have to add that the Jews always kept themselves apart, and created ghettos. [Editor’s note: In fact Jews were forced into ghettos (separate Jewish quarters, often confined by walls) by the non-Jews in medieval cities. On the other hand, in many respects such communal settlements served Jewish interests, too.] That only started to change just before the war. We had famous Jewish writers who wrote in Polish – Tuwim 12, Brzechwa 13, Lesmian 14. Young people felt that things couldn’t stand still, that it was important to seek reconciliation.

As for me, I had two Polish friends. They were very nice; we spent time together. We would go down to the river and go cycling. But I also remember that the children of local landowners went to school with us. They considered themselves above everybody else. One of them would drive up to school in a carriage, and the driver, although he was older than him, would climb down from the coachbox, take his hat off and bow to him. I remember once in a drawing class, one of them complained, ‘Sir, he stinks of garlic!’ and the teacher didn’t tell him off, but turned to the Jewish boy he had pointed at and said, ‘Listen, try not to eat garlic before you come to school.’ And it did no good him saying that he hadn’t eaten garlic.

So you could say that it varied [the relations between Poles and Jews in interwar Poland]. I had a group of friends, both Jews and Poles. We were good students and stuck together. On the other hand there was a definite anti-Semitic atmosphere at school.

My parents also had contacts with Poles. Most of the customers in our shop were Poles; the regular customers often used to come in and talk about their affairs, and the owner of our house, Mrs. Namyslowska, would come in, too. She used to come to talk about how she had to marry her daughter off, and what an expense it was and so on.

When I finished grammar school my sister Margolia persuaded me to move to Warsaw to go to school there. She had been there for a few years and was earning a living as a teacher, so she could support me. I came to Warsaw in 1933 and moved in with Margolia. I started studying at the State School of Construction. After graduation from that school you could go straight into the second year at Warsaw Polytechnic.

In 1937 I was called up. Many Jews dodged service at that time, but I went. It was what my father wanted, too. He said that I would learn to fight, and that that could prove useful later on in Palestine. I served at Wlodzimierz Wolynski, in the 23rd infantry regiment. Later I was transferred to Pogorsk near Baranowicze. They were building a range there and I had an education in construction. We put up wooden barracks for the soldiers and ancillary quarters. There were lots of wolves in that area. I remember how one time our cook went to town to buy some meat. The terrain was marshy, you had to walk on special wooden planking. When he was on his way back he heard the wolves coming. The cook survived, but our meat didn’t.

When I left the army in 1938 I went back to Warsaw. I lived in a rented room then. I wanted to start working, so as not to depend on my sister or my parents any more. I also had plans to continue my studies at the Polytechnic. I started work for two construction firms, one was run by Halber and the other by Krajterkraft. Both firms were Jewish. We were commissioned to design tenement houses. I worked up the plans and corrected them. From time to time I also took commissions from the architect Goldszmit. That was all the work I managed to do before the war.

At that time I kept fairly extreme left-wing company. We were disillusioned with the situation in Poland. For instance, I could only work in Jewish firms. There were restrictions at university [see Anti-Jewish Legislation in Poland] 15. And we were naive. We thought that by changing the political system we could also change the situation. All this was also bound up with a rebellion against religion. I didn’t belong to any party. Many of my friends belonged to the Socialist Youth Organization ‘Life’ or to the Communist Youth Association.

During the war

When the war broke out, my call-up papers were for the seventh day of war. Before I had a chance to report for service, though, the army had already been smashed. There was no unit for us to go to. We were directed east. I walked with a group of friends from the army in a crowd of people who were escaping from the Germans. In their haste people took with them whatever they had been able to lay their hands on. Then they realized that they didn’t have the strength to carry it, so they abandoned various things including clothes and shoes – heaps of them lay in ditches.

When we crossed the Bug river, we started to meet Ukrainians – armed and on horseback [see annexation of Eastern Poland] 16. They stopped us, even though we wore civilian clothes. Finally we made it to Kamien Koszurski, and from there I set out for Kovel a few days later. I hoped I would find my parents and my sister there because my Aunt Lea – my father’s sister – lived there. The whole journey took me over a week – it was several hundred kilometers. [Kamien Koszurski is actually no more than 100 km from Kovel]. There were a few of us, and we slept where we could. There were lots of abandoned houses in the villages. People were escaping; they were afraid. Sometimes we caught a stray chicken, found a pot and lit a fire. We wanted to cook the chicken, but we were so hungry that the chicken was eaten before it had a chance to go tender.

My predictions came true and to my delight I found my family in Kovel. It turned out that when the war broke out my parents had bought a fairly big cart, loaded up some of the goods from the shop and their own luggage, of course, and gone east, to Aunt Lea. Margolia had gone with them because on the day the war broke out she was still in Zamosc, where she had been spending the summer holidays. In Kovel they lived from selling the goods from the shop. They were even able to rent an apartment.

As for me, soon after I arrived in Kovel I saw a notice that they were looking for people to do construction work in a garrison left by the Poles that the Russians had taken over. I volunteered and was given the job. I was in charge of renovation work there. As a person employed in the Soviet garrison I was allocated a bachelor apartment by the municipal authorities. They billeted me in a private house. I remember that I paid the owner some rent. Thanks to the job in the garrison I was even able to help my parents a little because there was always the chance to take a bit of coal or firewood home.

When the Germans were approaching Kovel evacuation trains began to be put on at the station. People were going east in droves. I went to my parents and Margolia and tried to persuade them that we should all go together, but they didn’t want to just drop everything immediately. They had no idea what might happen. My parents were older by then, and Margolia wanted to stay with them. They talked me into believing that nothing would be lost if they spent a few days packing and so on. I was younger. I sensed that something was going to happen. I decided to leave first, but I thought they would manage to leave in time and that we would meet up. Unfortunately they didn’t make it.

I never found out what exactly happened to them. I never found anybody who could tell me what fate befell them. They were probably in Kovel ghetto, and were most likely shot and buried in the mass graves in the woods outside Kovel. After the war I tried to get news of them. I hoped that they might contact me. But nothing like that happened. I went back to Kovel two years ago thinking that I might find some clues. I went to the site of the Jewish mass graves – all that stands there today is a small monument. But I was unable to find out any details. In the Jewish cemetery on Okopowa Street in Warsaw there’s a whole wall commemorating people who were killed during the war. I put up a plaque there bearing the names of my family.

Anyway, I made it onto an evacuation train. We traveled southeast, and before long the German air attacks started. I was wounded when they bombarded the train. I was put on an army vehicle and taken to a hospital. No one had time to look after me, and I got gangrene and in the end they amputated a part of my arm. After that I set off into the unknown once more, and the trains started running again. That way I reached Vladikavkaz, a beautiful place at the foot of the mountains [the Caucasus]. It was reached by a straight road, and on the horizon there were huge mountains, with their peaks shrouded in mist.

In Vladikavkaz I reported to the town authorities for work. I had arrived there with nothing, I had nothing to eat and nowhere to live. A job gave me the chance to be allocated an apartment, food rations, and some money. I was given a job in the Directorate of Railways. I could speak Russian quite well. I had learnt it before the war, and before I went to Vladikavkaz I had lived more than a year in Kovel, which was under Soviet rule. Once again I was overseeing construction work. I was often sent on business trips; I went to Grozny, in Chechnya, for example, and to Baku in Azerbaijan. I saw a lot then. I remember various anecdotes from those places – a Muslim who made a huge fuss at a market because the trader put the mutton that he wanted to buy on the same scales that he had just used to weigh some pork. I also remember that they used to sell bears’ paws at the market because there were lots of bears in those mountains. Or the time I brought back a watermelon from a business trip. It was so huge that I could hardly carry it, and of course, at the very last minute, just as I was opening the door to my house, I dropped it and it burst.

I had two friends there, one of them, Latyshev, was a Russian, and the other, Zinenko, a Ukrainian. Once they realized that I didn’t inform on them, they started to tell me about what was happening in the Soviet Union, about what Stalin was doing to people [during the so-called Great Terror] 17. I earned a pittance – 350 rubles a month – the price of a kilo of meat. There was also a canteen, where they served something like grits with synthetic oil poured over it. It was the same thing every day. During that period I lost a lot of weight, I often went hungry.

The front was moving, the Germans had got as far as Rostov-on-Don. Then the Directorate decided to evacuate. They took all the employees and their families. We got on a train and began a journey to nowhere, which lasted for the next eight months. We were headed south. Sometimes the train would stop for several hours, and then set off again. Then I would get off and buy something to eat or look at the Caspian Sea. I could still afford to buy something nutritious from the locals. I also bought bread, which wasn’t bread at all – it was a kind of pap made of potatoes. I even tried to bake it some more, but still, like bread it didn’t taste. One night I went to bed on the top bunk [in the sleeping compartment] because the air up there was better. In the night a bombardment started, I woke up, and thinking that I was below, slid out of bed. That was quite a bad accident.

The Directorate of Railways tried to stay in control of its territory all the time. From that train we maintained communication with the whole region – we directed goods trains to the front and so on. In the end the Germans retreated and we went back to Vladikavkaz.

In 1943 my friends from Warsaw found out where I was and sent me a letter inviting me to Bashkiria, where they lived at the time. There were more Poles there [in fact Jews from Poland], there was even a Society of Polish Patriots, which said there was a chance to go back, so I got myself permission to move there. To do that I had to lie a little in the papers. I wrote that my friends were actually my family. They promised that they would support me in Bashkiria and that I would have work there. I was on good terms with the director of my company, so he issued me a permit to leave as well. It was all a bit risky because the NKVD 18 monitored the whole procedure, but it worked. Once again I traveled on goods trains, this time to the Urals.

The Society of Polish Patriots was for the most part made up of Jews from Poland. In Bashkiria I met engineer Slobodkin – an architect from Warsaw – and other people I knew. I was made director of production in the manufacturing shops owned by the Society of Polish Patriots. We sewed clothes and made shoes. For a while I lived with a family, and after that I had my own room. The climate there was very harsh. We wore felt boots. Sometimes the buran, a blizzard, would pass over, during which you couldn’t leave the house because you could freeze to death – something like a wall of ice and snow flew at you.

Ever since I had left Kovel I hadn’t had any news of what had happened to my family. I didn’t know anything of what was going on in the West, either. Correspondence from abroad didn’t get there, and I didn’t meet anyone who could give me any news. It wasn’t until the end of 1944 that we could send letters. So I wrote to Israel to my sisters – where I was and what I was doing. I was hoping that my parents had written to them, too. But all I got from my sisters was a parcel full of soap. That was a good idea, though, because I sold the soap and that got me some money to live on for a while. But I still had no news.

Towards the end of the war news started to reach us from Poland. Some people left. When they came back we asked them, ‘Well, and how is it with bread, what kind of rations?’ They said that there were no rations, that goods were in the shops on the shelves and you could take as much as you wanted, that there were even cakes there. But we had become so used to the reality of life out there by that time that we didn’t believe them, we simply couldn’t imagine it. We left in fall 1945. After a few weeks traveling in goods trains I arrived in Lublin.

Post war

I didn’t meet anyone of my family in Lublin. Later I found out that Awigdor, my uncle’s son, and his two sisters had survived. They left for Israel straight after the war. Later they moved to Canada, and then the girls went to the US, to Boston. Some time ago we lost contact with them.

After I returned from the Soviet Union I started work in the Jewish school of the Central Committee of Polish Jews 19. I taught Polish. It was a small school; there were about 30 pupils. I remember that we had a Jewish boy whose mother had taken him back from a convent [see Jewish children rescued by convents] 20. The problem was that the boy was very small, only a few years old, so he had become very attached to the nuns in the convent and had forgotten his mother. We all tried to comfort the woman somehow, but she was always crying and cuddling her son.

Towards the end of the school year, in 1947, I left for Warsaw. Here I met my friend Weiner, who had come from Paris, engineer Slobodkin, with whom I had been in Bashkiria, and others. I worked in the Central Jewish Committee [CJC] as a construction technician. The first house that I rebuilt was in Praga [a district of Warsaw]. It had been a Jewish house, and after we had finished work on it some Jewish families moved into it. Later on some of the tenants left the country and some moved out. I also worked on the rebuilding of the house on 28 Jagiellonska Street. That was another commission from the CJC. On the ground floor of that house was a shop that sold kosher meat. I can’t remember when it closed down.

At the beginning of the 1950s I became a member of the Budometal co-operative. In 1955 I went on an engineering course and received a diploma from Warsaw Polytechnic. At work everyone knew that I was Jewish, and suggestions started to be made that I change my name. Many people even changed their surnames, but I didn’t want to, so I just changed my first name. Even before the war people used to hail me Mieczyslaw, Mietek [a diminutive of Mieczyslaw], so it stuck, and I struck the name Mordechaj out of my papers.

I was still doing jobs commissioned by Jewish institutions, except that they were organized by the co-operative. It was easiest that way. I renovated the facade of the Nozyk Synagogue 21 several times. They were commissions from the community authorities, and the funds for this work came out of foreign aid, if I remember correctly, from Joint 22. Just after the war we also built a matzah production line in that synagogue. We set it up in the women’s gallery, put in machines to mix the dough and electric ovens, and that was where matzah was baked for Passover. The matzah production line in there operated for a few years. Then they started sending us matzah from abroad. I also renovated the Jewish community building on 6 Twarda Street. In the 1950s we were also commissioned by the community authorities to tidy up the Jewish cemetery. During the war the cemetery had been badly damaged. The avenues were buried in earth and the monuments overturned. So we cleaned up the main avenue. We put broken fragments of mazzevoth [tombstones] into a special wall. A few years later we also built some ancillary premises by the entrance.

In the 1950s and 1960s there were still a lot of religious people. In fact, it was a little bit like the Bundists and Zionists were before the war. There was also a fair group of communist activists. Quite a lot of American aid came in through Joint. There were the Jewish ‘Solidarnosc’ 23 works, where they taught different trades, and Slobodkin – the one I was in Bashkiria with – was the head of ORT 24. If it hadn’t been for 1946, if it hadn’t been for the Kielce Pogrom 25, and then Gomulka [see Anti-Zionist campaign in Poland] 26, who said that one person cannot have two homelands, then probably not so many people would have emigrated.

At the beginning of the 1950s I met Izabela, my wife. She worked with the trade union, she was a bookkeeper. Her father, Waclaw Tluchowski, left home to fight in the Warsaw Uprising 27 and never returned. He even has a monument in Powazkowski Cemetery [the most famous Catholic cemetery in Warsaw; many famous people are buried there]. Izabela is Polish and went to a Catholic school. We got married and in 1955 our son was born. We called him Eligiusz because it’s similar to my father’s name – Eliasz – and the times when he was born weren’t auspicious for giving Jewish names.

Eligiusz graduated from Warsaw University with a distinction in physics. He also did a doctorate and an assistant professorship. Now he works at various universities. At the moment he is at Yale University. He is a member of a research group there that works on problems of theoretical physics. What does the Jewish tradition mean to him? Eligiusz keeps in touch with his family in Israel. In the States he goes to Jewish meetings. He is interested in the Jewish tradition. He is an agnostic, though.

Izabela comes from a Catholic family but she doesn’t go to church and I have the impression that she has a negative attitude to all that. In any case, she isn’t practicing. I have never forbidden her religion, of course. I have always gone to the synagogue on Yom Kippur, when they say the prayers for the dead. But other than that I don’t go. At home we don’t really celebrate any holidays. On Jewish holidays I go to the receptions that the committees put on, mostly the Social and Cultural Society of Jews 28.

Israel? For centuries it has been the Jews’ dream to return to Israel. Every year at Passover they wished each other: ’ba-shanah ha-baa be-Yerushalayim’ [Hebrew: next year in Jerusalem]. For hundreds of years it wasn’t possible – Turkey, the Arabs, the British protectorate [British Mandate]. I grew up in a Zionist family, and my parents also strove for the establishment of a Jewish state.

I thought about moving to Israel many times. There were always various obstacles, though, that prevented me from doing so. Before the war I wanted to finish school first and then I was called up into the army. Later on, when I was in Israel for the first time – in 1956 – I even had a job lined up. But here in Poland my wife had responsibilities – she had to care for her mother.

I remember that first trip. I had a lot of trouble getting permission to go, but in the end I succeeded. When our ship sailed into the port of Haifa, the whole family was already on the quayside. I went to Rywa and Josif’s house; they bred chickens at the time. They didn’t even have a gas cooker then. My brother-in-law had a donkey, which he harnessed up to a cart and drove me around so that I could look at the sea. Now when we go over there with the family, everything is totally different. The last time I was in Israel was in 1999. We had separate rooms to ourselves. During the day we went swimming and sunbathed. In the morning there was coffee, tea, milk and cocoa. And lots of vegetables because there are vegetables all year round there – not like here – they have everything there.

Did anything change in Poland after 1989? Well, of course things changed. Now there is more democracy, then the strict discipline ground us down. When I worked in those institutions back then, I remember how they used to keep us for hours on 1st May, you stood and stood, so that a few people at the top could look at us. And altogether there was this attitude – Stalin this, Stalin that. I always had a critical attitude to what went on because I listened to the BBC and I knew what was going on. But I have friends, even in Israel, who back then somehow got drawn into those communist wheels and they truly believed in Stalin. I don’t know, I was even puzzled because they were decent people, they had a grammar-school education. For me it was inexplicable that they could believe in something like that.

As for the Warsaw community and Jewish circles today, I get the feeling that they overdo it in a lot of cases. The Yiddish school, for example – I don’t believe that the Yiddish language has a future. Yiddish is still around among older people. They were born in Europe and so on, but to revive it? I don’t even see the need. Perhaps just one thing, that wonderful literature written in Yiddish by Sholem Aleichem 29 and Peretz, An-ski 30.

It’s the same in the Jewish community. There’s a few young people, but it all comes down, I suspect, to the fact that they get financial assistance from abroad. In any case, it’s hard to say anything on that subject. I’m not prejudiced. Perhaps in the Jewish religion people do find a way to live their life. Not long ago I read an article in the newspaper about a young girl who was complaining that in Poland it’s hard to buy kosher food. Suddenly problems like that appear, and that, when there were years and years when nobody went to the synagogue here. People moved to Israel and they made the right choice.

I don’t take advantage of any re-compensation funds because I was never in any of the ghettos. I’m a member of the Association of Jewish Combatants, too. Three years ago I and some other combatants went to Germany. We were invited there by the Kolbe Foundation [Maxmilian Kolbe Werk: operates in Germany; its mission is offering aid to victims of concentration camps]. I feel a bit awkward about it. Kolbe was in a camp and he gave his life for another – that’s true, but before the war he was an anti-Semite. He even published these Jew-baiting newssheets. And they don’t know about Kolbe at all – about his pre-war activities. Life brings all sorts of surprises and people change their views, too, but to name a foundation after them just like that? Anyway, so they sent us an invitation in German and we went to meet them. We visited schools there. There were about 1,000 pupils and teachers there. One time they asked me to read something in Yiddish to them, so that they could compare if the language really is similar to German. So I read something by Sutzkever 31 .

At present I also belong to the Social and Cultural Society of Jews and to the Jewish Community organization. I also belong to a social committee whose aim is to renovate the annex in Wolski Hospital [Before the war this was a Jewish hospital, called Orthodox Hospital]. We want to make it into a home for older people. I’m at the community building almost every day. I use the canteen there. My wife is very poorly now and hasn’t got the strength to cook me dinner. I’m a member of the Jewish Community Seniors’ Club. We meet a few times a week. Sometimes we have talks on Jewish topics but often we just tell each other about our lives.

Glossary:

Транскрибированный текст

• Семе́йное преда́ние
• Де́тство
• Вое́нное вре́мя
• Послевое́нное вре́мя  

• Семе́йное преда́ние

Мои прабабушки и прадедушки по материнской линии родом из Польши. На фотографии 1913 года прадед Барух Вингельников снят вместе со своей дочерью (моей бабушкой) Соней Гольдберг и ее детьми. Прадед рано овдовел. Женился вторично. Его дочь от второго брака Берта (1908 г.р.) жила в 2001 году в г. Бостоне, США. Обе дочери Баруха (Лия, Берта) были почти ровесниками с детьми Сони и дружны с ними.

Бабушку Соню привезли из Польши для того, чтобы выдать замуж за Исая Гольдберга - моего деда. Ей в ту пору было всего 16 лет и она очень тосковала по родному дому. Всю жизнь Соня была домохозяйкой, родила и воспитала 6 детей - 5 девочек и одного мальчика. В семье был достаток.

Исай Гольдберг вместе с четырьмя братьями (Абрамом, Пинхасом, Давидом, Левием) владели промтоварным магазином. Торговали оптом и в розницу. У каждого из братьев Гольдбергов был свой дом, прислуга. В дом моего деда нанимали кучера, кухарку и горничную, держали лошадей и корову. Летом детей вывозили на собственную дачу в курорт Шиванду в окрестностях Нерчинска. Для детей нанимали няню. Одно время няней был китаец, и дети очень любили его. Дети Сони и Исая: Яков (1892 г.р.), Рахиль (1895 г.р.), Шифра (1900 г.р.), Лия (1903 г.р.), Малка (1905 г.р.) - моя мать, и Дебора (1907 г.р.).

Дети росли в атмосфере близости к природе и любви к книгам. Малка очень любила ухаживать за животными (лошадью, коровой). Позже, умение обращаться с животными пригодилось ей во время эвакуации в сибирскую деревню в период II Мировой войны. Только моя мать из всех эвакуированных умела доить корову, править лошадью.

Бабушка Соня много читала. Ее любовь к книгам передалась детям. В Нерчинске была доступна всем большая библиотека  известного в Сибири предпринимателя Бутина. В народном доме, построенном Бутиным, устраивались балы.  На одном из них Шифра получила приз за  самую маленькую ножку. [Народные дома это клубные учреждения в дореволюционной России, где размещались библиотека с читальней, театрально-лекционный зал, воскресная школа, чайная, книготорговая лавка.

Народные дома создавались на средства органов городского самоуправления, обществ грамотности и отдельных лиц. Первые народные дома были открыты во 2-й половине 80-х годов 19 века  крупными промышленниками и оказывали на население большое культурное воздействие театральными коллективами, комплектованием библиотек. Большевики широко использовали народные дома для ведения революционной пропаганды, организации массовых митингов. После Октябрьской революции 1917 на смену народным домам пришли массовые культурно-просветительские клубы]

Все дети закончили гимназию, где преподавали учителя высокой квалификации. Якова, Шифру и Дебору учили игре на фортепьяно. В последствии в 20-е годы Шифра подрабатывала тапером в кинотеатрах немого кино. Зимними вечерами собирались дети всех братьев Гольдбергов. Играли, музицировали, сообща лепили пельмени. Было весело!  Дед Исай, игравший на скрипке. И его дочь Шифра на пианино образовали дуэт, который справлялся даже с серьезными произведениями. В семье не было духа строгой религиозности. Посещали молельный дом, обязательно отмечали дома еврейские праздники. В доме говорили по-русски. На идиш говорила только бабушка Хася - мать братьев Гольдбергов.

Антисемитизма не ощущали. Среди тех. Кто посещал дом Исая был и священник местной православной церкви. Мама рассказывала. Они - дети - чувствовали свою “отдельность” только в гимназии на уроках закона божьего: их освобождали от этих занятий. Еще перед революцией умер от рака горла дед Исай. Всю жизнь он любил крутой кипяток. Болел. Лечили его  в Москве. Вставили трубку в горло. Но такая жизнь длилась не долго.

Незадолго перед революцией брат Яков поехал в Петербург, чтобы поселиться там. Ему пришлось каждую неделю платить уряднику взятку, чтобы тот делал вид, что не замечает еврея, нарушившего “ценз оседлости” . Потом Якову надоела такая ситуация и он вернулся в Нерчинск.

Революция и гражданская война резко изменили жизнь семьи. Власти Гольдбергов “уплотнили” т.е. отобрали часть жилья в пользу пролетариата. Отобрали винный завод у двух братьев Голумбов, которые были мужьями Шифры и Лии. Завод разгромили, а винный дух еще долго витал над городом. Братья Голумбы уехали в Харбин и больше о них ничего не было слышно. Шифра и Лия остались в Нерченске с детьми. Дочь Шифры умерла в возрасте до 3-х лет, а сын Лии Гдалий в 16 лет в блокадные дни в Ленинграде.

С середины 20-х годов сестры и брат Гольдберг потянулись в Ленинград, Иркутск. Первой уехала моя мать в 1924 году. В Ленинграде  она закончила техникум хлебопекарной промышленности и получила профессию экономиста. Дебора уехала в Иркутск и поступила в экономический техникум. В конце первого курса ее исключили из техникума. Из-за того, что посмела на вечере в техникуме танцевать фокстрот! Позднее она вместе с двоюродной сестрой, тоже исключенной, обратилась к министру культуры А.В. Луночарскому, приехавшему в Сибирь. По указанию министра их восстановили. Но Дебора уже уехала в Ленинград и выучилась на нормировщика.

Последней уехала Рахиль, похоронив мать. В 1929 году мама вышла замуж  за Бориса Дерибизова. Он был русский. Познакомились на вечеринке земляков-сибиряков.

• Де́тство

В 1930 году родилась я - София.

В начали 30-х годов сестры прислали моей матери из Нерчинска в Ленинград багаж (мебель и другие вещи). Багаж сразу конфисковали. Власти хотели забрать и вещи из квартиры родителей, но отец убедил, что они принадлежат ему, и тем все спас.

В Ленинграде наша семья - мои родители и я - жили трудно. У отца было больное сердце, был инвалидом, не работал. Работала мама, а мною занималась замужняя сестра мамы Рахиль. Она была замужем за Генрихом Иоффе, который преподавал математику в кораблестроительном институте. Мы жили в одной из двух комнат Рахили в коммунальной квартире. Для того, чтобы попасть в нашу маленькую комнату  мы должны были пройти через всю большую комнату Рахили. Отец очень страдал от такой жизни. И в марте 1941 года его не стало.

К началу II мировой войны я окончила три класса государственной школы.  Любимым предметом у меня были математика и история. Ребенком в школе и позже в детинтернате в войну я не испытывала проявлений антисемитизма, никакой обособленности, как еврейка, не чувствовала.  Жили мы на канале Грибоедова, недалеко от православной Никольской церкви и Синагоги. Будучи детьми забегали в тот и в другой Храм. Помню, как в Синагоге служитель мягко спросил меня: “А что здесь делает русская девочка?”. Я не поняла, что это значит...

У меня были подруги. Это были одноклассники. Были ли они евреями, не знаю. Тогда, в 10-летнем возрасте меня это не интересовало.

• Вое́нное вре́мя

Войну я провела в детинтернате в Тюменской области. Вместе со мной была моя мама. Она работала там воспитателем.

• Послевое́нное вре́мя

В августе 1945 года мы вернулись в Ленинград. Я поступила в 8 класс. Мама начала работать в НИИ экономистом. В течении 1945-51 годов мы жили в арендованных комнатах, так как своей жилплощади у нас не было. В 1953 году я окончила Гидрометеорологический институт в Ленинграде. И до ухода на пенсию проработала гидрологом в системе Гидрометеослужбы.

В 1982 году при оформлении загранкомандировки на конференцию в Румынию райком КПСС не дал мне разрешения на поездку. “Причина - не работала в 1957 г., а может быть она,  как дочь еврейки, в это время собиралась эмигрировать в Израиль?” - сказали в райкоме начальнику нашего отдела кадров. И это за 50-годы?! Абсурд! Через месяц под нажимом коллег и отдела кадров я подала документы вновь. Прошла жесткое собеседование в райкоме (все вопросы задавали об Израиле), и поездку разрешили.

Интерес и сопереживание с еврейским народом у меня начались с Нюрнбергского процесса. Большое негативное впечатление произвело чествование Сталина в день его 70-летия в 1951 году. Дело врачей в 1953 году, события в Чехословакии и др.окончательно изменившие мои взгляды.

В 1970 году после отъезда родственников (семьи Берты Вингельминовой-Кроль) в эмиграцию я начала переписываться с ними. Моя мама очень боялась за меня. Письма приходили не на домашний адрес, а на абонентский ящик, чтобы соседи не знали о моей переписке. Мама боялась, ибо почти всю жизнь в ней жил страх обнаружить свое богатое еврейское прошлое.
 

Dr. Gabor Lazar
Kovaszna
Romania
Interviewer: Emoke Major
Date of interview: September 2005

Dr. Gabor Lazar and his wife live in Kovaszna, in a storied house they built by their own efforts.

They both gave me a warm welcome, I was even given a bag of apples when saying goodbye.

Gabor Lazar is a helpful, open person, he has a large sphere of interest, though since his retirement he takes the most pleasure and time in going into Esperanto.

He is a member of the Universal Esperanto Association, moreover, he is the Romanian representative of the Esperanto Universal Medical Association, and he publishes articles regularly in the International Medical Journal.

• Family background 
• Growing up
• Our religious life
• During the War
• After the War
• Glossary

• Family background

Our family on my father's side was Sephardi; they were Spanish Jews, who were expelled from Spain 1. They drifted, then settled here in Transylvania 2. My paternal grandfather, Jeno Lazar was a bailiff, a land-agent in Patohaza [in Romanian Potau, 22 km east of Szatmarnemeti], which is in the region of Szatmar [short for Szatmarnemeti, in Romanian Satu Mare].

There was an estate where my paternal grandfather was employed, where they were involved in agriculture. Then at some point after World War I, during the 1920s, they moved from there to Szatmar, where they bought a house.

My paternal grandmother was Jozefa Stein, the family called her Pepi. I can’t relate anything good about the old woman, because she set her sons against each other all the time, causing the family many problems. So I don’t have any good memories of my paternal grandmother.

My paternal grandparents were Orthodox Jews, religious people: my grandmother had her hair cut, and she wore a wig all the time. They followed the laws of the kashrut, and like us they had animals slaughtered by the shochet.

My grandfather was a very skillful man. He did the cooking, the shopping, he did everything. My grandmother was in poor health; she went to the doctor all the time as she was diabetic, she had cardiac disease, she had many complaints. They didn’t have a servant, my grandfather did everything in the house.

He died suddenly at the age of 76 but could move perfectly well until then, he was never ill. He went out on a Friday to the local market to do the shopping, to buy vegetables etc. When he came home, he said, ‘Pepi, I don’t feel well.’ He laid down on the couch and was dead in an hour.

He must have had a heart attack. That’s how he died, that’s what my grandmother told us. He was buried that very day, as for Jews it is compulsory to bury someone on a Friday because of Sabbath. He's buried in the Orthodox cemetery in Szatmarnemeti.

After that, my grandmother's children took care of her until she was deported in 1944 with all her family, everybody. She died there in Auschwitz, together with her children and their families.

Everybody was deported and died in Auschwitz, except for two cousins: Anna Lazar, who came back to Szatmar; and Miklos Farkas, who also came back. Nobody else survived from the family on my father’s side.

My father Jozsef was the eldest of his siblings. After him came two brothers, Lajos and Sandor, then two sisters, Laura and Ilona. They had one more brother, who died at a young age and is buried in the Jewish cemetery in Szatmar. I don’t know his exact name, as the family always called him Lali or Lalika.

Lajos Lazar was a landowner in a village close to Szatmarnemeti, in Szamoskorod [in Romanian Corod, 12 km south-east of Szatmarnemeti]. His wife was called Laura and they had a daughter, Anna. She was the only one of my father’s family who returned from deportation.

Anna Lazar became Anna Weisz when she got married after the war [World War II] in Szatmar; she and her husband then left for Israel, where she still lives. Her husband has since died. Sandor Lazar never married; he lived in Szatmarnemeti with his parents and assisted his brother, Lajos Lazar in farming.

The third oldest sibling was a girl named Laura. She got married in the Avas, in a village called Turc [in Romanian Turt, 38 km north-east of Szatmarnemeti], which was famous for its plum brandy.

[The Avas or Avassag, in Romanian Tara Oasului (the Land of Oasa) is a depression opening to the plain, in the historical Szatmar county, at the foot of the Oasului Hills. In the Middle Ages its villages belonged to the estate of the royal fortress of Szatmarnemeti. Its population is mainly Romanian. Its Romanian name (Oas) comes from the Hungarian name (Avas).] Laura's husband was called Samuel Farkas.

Their son, Miklos Farkas, who also came back after World War II, did forced labor. Miklos lived in Szatmar after the war, then he emigrated with his family to America in the 1960s. He had three children who still live in America, but he has since died.

Miklos had a sister called Ibolya, who was married to a doctor, Dr. Ferenc Rosensamen; they lived in Szinervaralja [in Romanian Seini, 33 km east of Szatmarnemeti], and had two children, twins, who were ultimately deported together with their mother.

They too were deported from Szatmar, because everybody was gathered there from the surrounding villages. They died there. Dr. Ferenc Rosensamen returned after being deported, and then went abroad.

The youngest sibling was a girl called Ilona who we knew as Ilonka; she was married to Ignac Katz and they didn’t have any children. They lived in Temesvar [a city in the Banat region of western Romania], and when the Second Vienna Dictate 3 was pronounced, they came home to Szatmar, and ended up being deported from there. If they had stayed in Temesvar, and hadn’t returned to Northern-Transylvania, they wouldn’t have been deported.

My father, Jozsef Lazar, was born in 1891, in Nagybanya [in Romanian Baia Mare]. He had a final examination certificate, which showed that he graduated from a school of commerce. He was a bank clerk in Szatmar when he was young; then, when a common army 4 was established for the Austro-Hungarian Monarchy during World War I, he enrolled there as a first lieutenant and fought throughout the World War.

He fought on all front-lines, starting from Galicia 5, Romania and Serbia, and they occupied Bucharest as well; there's a place to the north-west of Bucharest called Gaesti, where he was a town-mayor. During retreat he withdrew with the Austro-Hungarian troops, which is how he got to Hungary.

Since he knew it would reflect badly on him in the eyes of the Romanian authorities that he had been a town-mayor in Gaesti, he didn’t return for a few years, and instead settled in Hungary.

My father had many medals; Franz Joseph 6 even gave him a retirement deed, awarding him a pension which would have enabled him to live carefree. But the Austro-Hungarian Monarchy failed, so nothing came of it. My father had 48 wounds, he even lost one eye. Thus he was a war invalid, so he at least received a disability pension.

In those times there were large estates, and as my father was good at farming, he became a bailiff near Nagyecsed [a town in Eastern Hungary], at Zsirospuszta, looking after an estate in the fens of Ecsed, while the owner called Forray lived in Budapest. Forray had three land agents, one of whom was my father, and another was Moricz Vertes, the husband of one my mother’s elder sisters. My parents met each other there, when my mother was visiting her sister, Malvin.

My maternal grandparents, Karoly and Veronka Groszman, lived in a large village, in Szakoly [in Eastern Hungary], near Nagykallo. There was another large estate, where my grandfather was the bailiff. After that they moved to Debrecen [the second largest city in Hungary after Budapest], I think in the 1930s.

I remember visiting them in that village, in Szakoly, but then I have memories of them as living in Debrecen. They lived in a small street in Debrecen, called Zsak Street. The house was bought by Moricz Vertes, and my grandparents lived there with him and his family. They were already old, and I suppose my grandfather had some saved money, and they lived off it.

They observed religion, but they weren’t quite Orthodox. My maternal grandmother didn’t cover her hair. We moved to Romania, so we weren’t really in contact with the maternal side of my family. I can only say that we, the grandchildren, very much loved our maternal grandparents, they were very good people.

Thankfully my maternal grandparents were deported from Debrecen to Austria; they were in concentration camps, but they didn’t end up in the gas chambers. When they returned from deportation, they went home to Debrecen, and lived there until their death.

[Most of the Jews from Debrecen weren’t taken to Auschwitz, but to Strasshof, which was a transit camp near Vienna, Austria; from there the deported persons were sent to different workplaces. One had a real chance to survive Strasshof, likewise the different industrial and agricultural places to which they were sent to work from there.] They lived with one of my aunts, Erzsebet Laszlo [Erzsike], who looked after them until they died in around 1949-1950. They were about 80 years old, and were buried in Debrecen.

There were five children in my mother’s family. First was Malvin, then Rebeka, then Erzsebet, then my mother Sara, and lastly Jeno; he was the only boy. Malvin's husband was Moricz Vertes, they magyarized their name 7. They lived in Zsirospuszta [in Hungary], her husband was a bailiff, a land-agent there, my mother and father met at their house.

They had a daughter, who lived in Mateszalka [a large town in Eastern Hungary], whose husband was a doctor; they died following deportation. I didn’t know them. They also had a son, Andras Vertes. Andras was the director general of a wood company in Budapest after the war [World War II], but he died many years ago. I don't know anything about his family, as we didn’t have any contact with them.

The second of the siblings was Erzsebet; her husband was Jozsef Laszlo, they also had a magyarized name. They had two sons, the elder Istvan, the younger Laszlo. Laszlo died in an accident before deportation and is buried in Debrecen. My aunt's husband died before the war. She was the aunt who took care of my grandparents.

After my grandparents died, Erzsebet moved to Budapest with her son, Istvan, and she died there. Istvan, after he came home from forced labor, was an activist in the catering trade union. He was a very upright person, he wasn’t married. He died suddenly at the age of 45.

Rebeka lived in Nyiregyhaza [a city in North-east Hungary], where her husband, Lajos Fulop, had a printing shop. They had three daughters, two of whom were deported together with the parents; they all died there. Only one daughter survived, Lilike; she was in Budapest, so they couldn’t take her. After the war she left for Israel, and lived in Haifa; she died in 2004.

After my mother came Jeno Groszman. Jeno changed his surname to Gal. In 1945 the Arrow Cross 8 carried him out of Budapest, and he didn’t return. His daughter, Agnes Szanto, lives in Budapest. His son, Gyorgy Gal was doing forced labor during World War II, and he also didn’t return. My mother was the only one of the siblings who wasn't deported. After the war three cousins were left in Hungary: Istvan Laszlo, Andras Vertes and Agi [Agnes] Groszman; only Agi is still alive.

My mother, Sara Groszman, was born in 1899 in Nagykallo [a small town in Eastern Hungary], in Szabolcs county. She finished elementary school, I think it had six grades back then.

• Growing up

After they got married in 1924, my father was a land agent on a large estate. Then they moved to Hajdunanas [a town in Eastern Hungary] in 1925. In Hajdunanas my father rented a town hotel and restaurant, called ‘Bocskay Vendeglo es Szalloda’ [Bocskay Restaurant and Hotel].

My brother and I were both born in Hajdunanas. My brother, Istvan Lazar was born in 1925, and I was born in 1929. My father was demanding, so our home was very strict. I can tell you honestly that when my father was at home, we couldn’t breathe a word. When he left, well, then we had a good time.

My mother was a very good woman, she loved us very much. I was certainly more attached to her, and she was more attached to me. She was an excellent mother, she loved me very much. What can I say? They raised us, they made men of us.

We moved from Hajdunanas to Debrecen around 1930. My father ran a restaurant there too, ‘Kossuth Vendeglo es Szalloda’ [Kossuth Restaurant and Hotel], which I remember as a small child. The restaurant and hotel were on the square in front of the central railway station in Debrecen.

We lived there for about three years, but homesickness brought my father home to Romania. His parents were living there, and they lured my father to come home. They persuaded him to buy a small area of land in a village near Szatmar, in Vetes [in Romanian Vetis, 10 km west of Szatmarnemeti].

But their ulterior motive was that he would bring home the money he had saved, buy the land, that my grandparents would run the farm, and we would stay in Hungary. But my father didn’t go along with this; he also came and there was a big domestic argument because of this. At the same time, he bought half of the family house from my grandparents.

Thus in 1933-34, when I was about four years old, we came to Romania, but with passports. I spent my childhood in Vetes. We had 20 hectares of land, with cattle, horses, pigs and poultry. We hired a worker, who was a permanent employee; he looked after the animals and helped my father with the everyday farming work. He got an allowance, a salary in kind. The land we had was very good; we grew wheat, barley, oats, maize, potatoes, and fodder for the animals of course.

I lived on our farm until the age of five. But what happened? We also lived for a while in Szatmarnemeti, but only for about a year, because one day my parents were given notice to leave the country within 24 hours, through the ‘Sziguranca’ [complete Romanian name Siguranta Generala a Statului, i.e. the General State Security], this was the former Romanian Securitate 9.

I think some kind of reporting must have played a role in this, since how could the Sziguranca otherwise know who my father was? And the charge was that he had been a town-mayor in Gaesti during World War I. Somebody had recognized him and reported him. There was even an article published about the fact that he had been an officer in the Austro-Hungarian army.

The root cause of the dispute with my grandparents was that when we came to Romania from Hungary, they made my father buy half of their house in Szatmar. There wasn’t a problem until my brother started to go to high school, and our parents thought we would move into our house in Szatmar. We got into trouble over this, as my grandparents didn’t want us to move there.
So in 1936 they sent us away.

We packed up and went back to Hungary, to Debrecen, and stayed in a furnished room on Csok Street. We had to leave so suddenly, we only took a few suitcases with us. We tried to come over to Romania once with my mother; my father didn’t dare to come, so my mother and I came to take some more belongings.

We would have tried to settle things, but our names were reported at the frontier at Ermihalyfalva; we were blacklisted, so they prevented us from entering Szatmar. They put us on the next train back to Debrecen. As a war invalid, my father received a higher pension, which is what we were living on in Debrecen.

I remember his pension was increased from 35 to 50 pengo per month as a war invalid. Back then, the pengo was very valuable; 150-200 pengo was a great salary. We lived on the war invalid pension, we sold things too, and the family, the relatives supported us.

In 1938 we moved to a large village called Csenger, which was next to the border, in order to be able to farm. There one could apply for a dual frontier crossing permit issued for landowners, and one could cross over to cultivate the land. My father only had land in Vetes, but even so they issued him a permit.

This gave us an opportunity: the rule was that we came in the morning, and had to go back in the evening, so my father could look after the land. It wasn't far by horseback or on a cart, the frontier is about seven or eight kilometers from Vetes.

I started school in Szatmarnemeti in 1935 and finished the second year of elementary school in the Jewish Gymnasium of Debrecen in 1937. I then attended the local Jewish elementary school in Csenger for third and fourth grade. After I finished elementary school, I spent the first year of grammar school at the Jewish Gymnasium of Debrecen.

We lived in Csenger until 1940, when Miklos Horthy 10 marched in on his white horse, then we could return home.

After we came back, my father continued farming. Since my father was a Hungarian citizen, he wasn’t allowed to buy land in Romania, and he had been rash enough to give the land over to my paternal grandmother in 1933-34, when he had bought the land in Vetes.

Anti-Jewish laws 11 were issued and the land was expropriated; the only thing he managed to achieve was that they expropriated only half of the land; we still had the other half in 1944.

We lived in Vetes for about two years; then we moved to Szatmar because of school and attended the Reformed Gymnasium. And I will tell you now what the circumstances were then. In 1944 the Jews were taken. Prior to that everyone who wasn’t reformed had to bring a document to school – which confirmed that they had learned about religion, and which gave them a mark out of ten.

We had to bring one from the rabbi. The Jews had been deported in 1944, so I couldn’t bring anything from the rabbi to the school to put in my school report, so they didn’t issue it. We had such laws. Otherwise the rabbi had given everyone a mark of ten out of ten. In 1945 they issued it without further ado.

We didn’t attend the religious school, the cheder; my parents employed a teacher who spent about a year when I was seven or eight years old teaching us the prayers, everything.

My paternal grandparents were Orthodox Jews and my father was too. He spoke Yiddish as well, and I bear a grudge against him for not teaching me, because it is also an international language, like Esperanto. This was typical of Jewish families: children weren’t supposed to understand what the grown-ups were talking about.

My mother didn’t speak Yiddish, they spoke in Hungarian, but my father talked with his parents in Yiddish. My mother didn’t cover her hair, but she was religious as well, and we tried so hard to follow the kashrut, that in 1944, when one couldn’t find anything kosher, we preferred not to eat meat; instead, my mother cooked vegetarian food, as we observed our religion.

My mother kept a kosher household until my brother moved her to Bucharest in 1949, where she didn’t keep an entirely kosher home.

There weren’t any Jewish families in Vetes, just us. There were some in the surroundings, but in Vetes it was only us. There wasn’t a synagogue [prayer house], but while we stayed in Vetes, we went to Szatmar for holidays. We too, the boys, not only my father.

Moreover, there was a synagogue in Hungary, in Csenger too, which we went to. We didn’t go to the synagogue in the morning, at noon and in the evening, only on Friday evening, on Sabbath and the high holidays.

• Our religious life

There were two marvelous synagogues in Szatmar. We frequented the Orthodox one and there was a smaller synagogue next to the Orthodox one, which is still there. But Jews sold the Neolog 12 one; it was then demolished, and the County Police station was built there.

There were a lot of Jews in Szatmar, within the town itself 13,000 Jews lived, which was a third of the town’s population. So there was a serious religious life. There were Hasidim 13 too, who wore special kaftans. Most of these observant Jews from Szatmar emigrated to America.

My cousin is there too, in New York, where a Hasidic community has been established. There was a Jewish district in Szatmar, the ghetto was made there. A few hundred people came home to Szatmar after being deported, and many people moved there too, but they left. Now there are no more than forty. They are responsible for the cemetery.

The Jews had wonderful rabbis. The rabbi of Nagykallo was such a wonderful rabbi too. Allegedly the song, ‘Szol a kakas mar’[a well-known traditional Hungarian Hassidic tune], was composed by this wonderful rabbi of Nagykallo.

This rabbi was from Hungary, but there were great rabbis in Romania too, for example the Hasidic rabbi of Bikszad was very famous, he lived in Szatmar. The rabbi of Bikszad was the leader of Orthodox Jewry in Szatmar and lived in a street next to ours.

He also led a Talmudic school there, where they were exclusively engaged in studying the Talmud, the scriptures. Back then we had a farm, we had poultry, and I remember my mother had to send him fresh eggs every day, because the rabbi ate only what was kosher.

Wherever there is a Jewish community, there is a ritual bath next to the synagogue; it's called a mikveh. Jewish men go there on Friday afternoon, I saw this in my childhood. There were two bathhouses in Szatmar: there was a town bath, which was quite neglected, and the Jewish bath, the mikveh, which was close to the synagogue.

The Jewish community maintained it, and it opened regularly. Non-Jews attended it too, as it was the better bath. [From a Halakhic point of view, non-Jews cannot be excluded from attending the mikveh. In former times, and mainly in smaller towns and villages the mikveh had a public bath function as well.] People didn’t have bathrooms back then, so we went there to take a bath. It had cubicles, a basin, a bath, shower and toilet and a steam bath as well.

Boys’ coming-of-age is celebrated when they reach the age of 13, nowadays it’s the same for girls too, that’s what I saw in Israel, what I heard. [Editor’s note: it remains age 12 for girls, in Israel and throughout the world.] When we turned 13, my brother and I were brought into adulthood; this celebration is called bar mitzvah.

One has to prepare for this, like for confirmation. We didn’t go to preparatory classes, because we could already read Hebrew. My bar mitzvah was celebrated in the Orthodox synagogue in Szatmar, which is where we lived when I was 13.

They take the Torah out of the Holy Ark, and invite the 13-year-old boy to read the portion of the Torah designated for that week, since there is a section for each week. After his bar mitzvah he is a full member of the congregation, not a child anymore and can count towards the ten Jewish men that are needed for a service [minyan].

Jewish men wear tefillin on their left arm and on their head while praying [for the morning prayers]. After becoming bar mitzvahed, we also had to wear them. I think I gave our tefillin to my cousin, who left for America after World War II, as I studied at university and I didn’t use mine.

We weren’t very Orthodox, but we were religious and observed all the holidays. Jewish holidays start on the eve of the holiday. Sabbath also starts on Friday evening, and the end of Sabbath is celebrated through a prayer. On Friday evening the holiday [Sabbath] started when my mother lit the Sabbath candles.

My mother lit four candles, because there were four of us in the family, then she recited the prayer, she blessed them. My father took us to the synagogue. After we went home, there were two braided loaves of bread on the table, called ‘barhesz’ [challah]. My father recited the blessing while he cut them, and gave a piece to each of us.

For the holidays we also had wine, he recited a blessing over it as well, then it was a custom that the father blessed the children [this is customary on Friday nights]. He put his hands on our head, and recited a blessing, and we only sat down to dinner after that.

My mother prepared all the meals for Sabbath on Friday, so that she didn’t need to do anything on Sabbath [in accordance with Jewish law]. Our national meal was chulent.

My mother prepared it uncooked in a pot; when we lived in Szatmar, we took the chulent to the bakery, where they put it into the oven, and next day at noon as we came out with my father from the synagogue, we brought the delicious chulent home.

We, the children, carried the chulent to the bakery and brought it home. Where we lived, we had an oven, we also prepared bread at home, and took it to the bakery. It was a very delicious meal.

From Rosh Hashanah to Yom Kippur there are ten days, known as the ten days of repentance; according to our religion, everybody’s destiny is decided during these ten days, and then is signed and sealed in a metaphorical 'book.' Yom Kippur is the Day of Atonement, this is the most important day [in the Jewish calendar] and is a fast day.

Before the fast we performed a ritual, symbolically freeing us of our sins through an offering of a chicken. Every member of the family recited a prayer, each person performed the ritual using their own chicken, which was then slaughtered by the shochet.

It was a humane procedure for sure; because he had such a sharp knife, the animal died in one second [in accordance with Jewish law]. The festive dinner was prepared from these chickens. In the evening after dinner, there was a service in the synagogue, then the 25 hour fast began. We, the children, also fasted for 25 hours, and prayed in the synagogue from morning to evening [children are not obliged to fast until after their bar mitzvah].

Then other holidays followed. First the Feast of Booths, Sukkot. We didn’t celebrate Sukkot in booths [sukkah], but we observed it in the synagogue. Then we have Simchat Torah, which is the celebration of the Torah, the last of the fall holidays. They take out all the Torah scrolls from the Holy Ark, and they carry them several times all around the synagogue, while the chazzan is singing.

One of our great holidays is Chanukkah, which falls in the same season as Christmas. Chanukkah also lasts eight days, and commemorates when the Jews reoccupied the Temple, there was only one pot of oil to be used to fuel the eternal flame, which would only have been enough for one day, but a miracle occurred, the oil burned for eight days.

There is a special Chanukkah menorah, which has eight candle holders; we didn’t have such a menorah. They light one candle on the first evening, two on the second, then three and so on, throughout eight days. People usually put it out in the window. At Chanukkah we lit candles, that was all. Any member of the family could light the candles.

We also played with spinning tops, called dreidels. My mother didn’t prepare cakes for Chanukkah, we didn’t get presents, just sometimes some coins from the parents, known as Chanukkah gelt.

The next holiday of the year which falls the day after the Fast of Esther, is Purim. They celebrate it for two days, and we observed Purim as well. We didn’t keep the Fast of Esther.

Purim is a joyful holiday for Jews, they do a lot of cooking and baking, they prepare all kind of good meals and sweets, all kind of delicious cakes. There is a certain cake with walnut, the ‘kindli’ cooked for this day, which looks like milk loaf with walnut cooked by Christians at Easter.

And there are the hamantashen, named after Haman: it is a triangular pastry, with walnut and jam filling. It is quite difficult to prepare it, it is wrapped-up in a specific way, my wife can’t do it, but it is very delicious. The Romanians call it ‘humantas.’ And the custom is to send a plate of cookies to other families and acquaintances in exchange or as a gift. We didn’t send cookies in exchange, and we didn’t dress up in masquerade either [as is customary on Purim].

Following Purim comes the holiday of Pesach. There were separate pots for Pesach they used only then, not during the rest of the year. We had separate Pesach pots as well. And we did a lot of cleaning before the holiday, because no crumbs could be left in the house, everything had to be cleaned up. If something is left by any chance, it has to be sold.

One has to conclude a formal contract on selling the ‘hamec’ [chametz], that’s what it's called. My mother wrote such a contract too, she wrote there a fictitious name saying that every piece [of flour] and all crumbs were sold, if any were left by chance after cleaning the house.

Starting from that moment there wasn’t any [chametz] in the house. They kept it, but it was stored separately, we didn’t touch it. At Pesach my mother cooked using matzah meal ['breadcrumbs' made from matzah instead of bread].

We observe Pesach to commemorate the miraculous escape of our ancestors from Egypt. The Jewish holidays are divided into main and half holidays. The first two days of such eight-day holidays are the high days, and the last two days are also high days, the other four days are just half-holidays, one might work, everything.

For eight days – in Israel for seven days – people eat only matzah. Here in the Diaspora holidays last eight days, in Israel they cut one day off, it seems they found this period too long, they celebrate for seven days [Editor's note: there are historical reasons for celebrating 7 days in Israel, compared to the 8 days of the Diaspora, nothing to do with finding the period too long.

It was to do with the time taken to report the citing of the new moon, which set the dates of the holidays].

We observed seder night at home. The seder night begins with the well-laid table, everything is fixed there, because the word seder means order in Hebrew. Well, first they put a big plate on the table, the seder plate, on which was placed a roasted egg, a small piece of roast beef, bitter herbs called maror, parsley, then there is a mixture, it has grated apple and smashed walnut, mixed with wine, and they put a little horseradish [Editor’s note: Gabor Lazar refers here to the charoset, which doesn’t have any horseradish, that one being part of the maror symbolizing the bitter herbs], all these recall the exodus of Jews from Egypt.

At Pesach one of the traditional foods for Jews was also the egg; I think Christians took over the custom from them [Pesach falls around the same time of year as Easter]. The matzah is put on the table and it is covered, three matzot are separated by three white serviettes.

Everybody has their own glass, and there is a superfluous cup put on the table for Elijah the Prophet. We poured a glass of wine for him, and when my father reached a certain passage in the prayer, we opened the door so that Elijah the Prophet could come in.

Before they eat and drink, they say a prayer, called Kiddush. After that one has to wash hands. First one has to dip parsley into salt water, and recite a blessing. Then the head of the family breaks the matzah to put aside the afikoman as well, they hid it.

In our family my father put it under his pillow, the seder table is organized in such way that the head of the family has to sit leaning, pillows are put to support him, this is the ritual. And the youngest member of the family puts questions to the head of the family, four questions.

I was the youngest in our family, I had to ask: ‘Why is this night different from all other nights?’ That’s how it started. Then the whole ritual is built on this, that the head of the family has to answer the questions in order to explain to the participants why they are celebrating Pesach, and he relates how Jews fled from Egypt.

Then everybody who is sitting at the table has to wash hands, then a blessing is said over eating the matzah, and all those who sit at the seder table are given matzah. After that they eat the bitter herbs, this is a tradition for recalling the misery and exploitation our ancestors had suffered in Egypt. Then the dinner itself comes. We had a normal dinner, but without bread, we had matzah. We had everything, we had meat-soup, second dish, dessert.

After dinner they take out, distribute and eat the afikoman. Children have to find the afikoman, and whoever finds it is rewarded. At the end the prayer after dinner is recited, and seder night ends with the humorous story from the end of the Haggadah – which is the prayer book of the Pesach night service – the Chad Gadya, that is One Kid Goat.

[The Chad Gadya and the Echad Mi Yodea are songs formulated in children’s language, but which have a profound religious and historical significance, and bear moral teachings.] We didn’t sing, my father told the story, and then we went to bed.

Well, that’s how a seder night goes. It lasts three hours, and the second night the same service is repeated. This was a family tradition for us, unfortunately since I left the family house in 1947, I participated for the last time, then I started to study, and I didn’t have the chance for it.

After Pesach comes Shavuot; this corresponds to Pentecost, and commemorates the day when we were given the Ten Commandments. This is also the festival of the harvest, as that’s when the harvest starts in Israel. We have one more great fast, that falls on the 9th day of [the Hebrew month of] Av. The First Temple was destroyed in 586 BCE, the Second Temple in 70 CE, and the two events fall on the same day, which is why it's a day of mourning. These are the traditional holidays.

• During the War

In 1944 deportations began. All the members of our family were deported. We were so lucky that they exempted 14 us from enforcing anti-Jewish law, as my father was a lieutenant in World War I, and he was a war invalid.

Since we had been in a quite difficult financial situation in Hungary when we had returned there, my father had submitted a request to increase from 50 to 75 percent [the degree of his invalidity]. This was our great luck, because he wouldn’t have been exempted as a 50 percent war invalid, but with this 75 percent we could stay there.

In Szatmar only three families were left in 1944: us, there was a tailor called Salamon, who had also acquired merits during World War I, he had I don’t know how many children, so he got exempted, and there was the widow of a man who had died in World War I, Mrs. Dancziger, she and her two daughters weren’t deported either. But the authorities knew my father, and in 1944 the Hungarian Royal Gendarmerie did its best to also send us to Auschwitz.

It was a close shave that they didn’t take us, and also that they didn’t kill us [in Szatmarnemeti]. In May 1944, when the ghettos were built up in Szatmar, we were out on the farm, in Vetes. The gendarmes came, the cock-feathered gendarmes, they loaded us instantly, and carried us off to the local school of Szamosdob [Doba in Romania, is located 14 km south-west of Szatmarnemeti], but after two days an officer let us go when he saw our papers.

We went back [to the farm], but the gendarmerie couldn’t resign to the fact that we stayed there. So they took us for the second time after one month, in June, after they took away everybody [all the Jews] from Szatmar and the whole surrounding area; they took 13 thousand Jews from Szatmar, one third of the town’s population.

Let me tell you how it happened. We were on the farm in Vetes, and one morning Levente-soldiers 15 surrounded the farm. They didn’t say a word, but stood there and watched us so that we wouldn’t escape. Next day gendarmes came, they put us on our cart, and took us to the parish hall.

We packed up what we could, and I remember we had a red alarm-clock; well I put it into my package. When they examined our packages in the parish hall in Vetes, the gendarme found the clock. He says boorishly, ‘You won’t need that!’ Like this. And they took it.

From Vetes they took us to Szatmar, and handed us over to the Hungarian Royal Gendarmerie. They put us in the police prison of Szatmar to wait and see how they would decide upon our fate. The whole family was there: my father, my mother, my brother and I.

I was fifteen years old. We were there for almost one month in detention under remand. They sent our papers to Budapest to be certified. They took our family jewels too, and sent them with the ‘gold train’ to Budapest, to the National Bank; they never gave them back to us. We didn’t have much, we had just a few, because we were engaged rather in the land, but they took the few family jewels we had.

In the meantime my brother got ill. He got an effusive pleurisy, he felt bad, and we had no choice but to report that he was ill. There was a clerk [police officer] called Sarkozi, he stood in the door of the prison and said, ‘Who is ill?’ We said it was my brother.

He stroked his pistol, I can still picture him: ‘I will cure him!’ Like this. Finally the ambulance came and they took him to the hospital and treated him there. We stayed there until fortunately our papers arrived from Budapest saying that our family couldn’t be taken. There were plank-beds, we were sleeping on those, but they couldn’t take us away.

However, after this we didn’t dare to go back to Vetes, but stayed in the town. This Salamon family accommodated us, we stayed at their house in Szatmar, at the lower water-front of the Szamos river until September, when the great bombings started.

Szatmar was bombed, so we had to go back to Vetes. [There were air raids in Szatmar on 16th, 17th and 19th September 1944; seventy-six streets were attacked, the Soviet heavy bombers dropped bombs on thirty of these at least two times.]

Only one month was left until 15th October 1944, when Miklos Horthy announced the armistice 16. I remember we were very happy, we calmed down thinking that everything would be over finally. One night somebody was knocking at the window. Who might that be?

A villager called Acs, who I have since I heard has died, may he rest in peace, told us that the night before he was in the pub together with some Germans, they inquired about us, and allegedly the judge from the village informed them that there were Jews, so now they are coming to get us. It’s amazing what kind of people exist! Our house in Vetes was two or three kilometers away from the village, but that man came to us and let us know about this.

Well, we had a cart and horse; we got on the cart, and left immediately for Szatmar. It’s ironic where we hid in Szatmar. My father had a very good friend, Dr. Bela Wiesler, a Swabian lawyer, who had been the leader of the Volksbund for a while in Szatmar.

He was a very upright person. He and my father were very good friends, he received us into his house, we were there from 15th to 26th, October and we lived through the liberation by the Red Army, that’s how we escaped.

The fact that we survived is due to the Red Army. I still say that I’m grateful, because if the Red Army hadn’t come, who knows what would have happened, our turn would have come too. The Red Army took away our cart and the two horses. When we went back to Vetes, one morning we woke up to find that our eighteen years old mare, called Lepke [Butterfly], had fled home, and waited at our kitchen door.

• After the War

When we went home to Vetes, people told us that the day after we had left, Germans had  indeed come out looking for us, they had turned the house upside down completely. We found our house plundered, they stole the cattle, they ruined us completely.

Allegedly Germans took many things, but I think others took part in this as well. Well, we tried then to somehow restore the farm, but we didn’t stay there, we moved to Szatmar, because our family house was there; my grandparents had been deported from there.

In 1945 a new town leadership was needed, so we organized the People’s Police. What happened then? There were just a few people in Szatmar who could have been taken into account [as communists]. In Romania the Siguranta 17 had imprisoned the illegal communists 18.

They had had two possibilities, either they were beaten to death, or they spoke. Thus the Red Army tried to gather those who had suffered persecution, so they appointed my father, who as a former lieutenant was well versed in army matters, to be the commander of the town police where we had been imprisoned.

The first parade was on 9th May 1945, on the ‘day of victory’ [when World War II was over officially]. My father was the commander of the police for one year, until there was a huge Jewish hospital in Szatmar, where he became the warden.

My brother worked for a few months at the police as well. After that, well, the democratic state had to be established, you know, so the Romanian Communist Party was established; he became a party activist, and they were organizing the Romanian Communist Party.

The elections had to be falsified, it was a great circus back then that the communist party won the elections in 1946, I think the first so-called election was held that year. Well, I remember for example going twice to the polls. The dead voted. That’s how they managed to overthrow the Liberal [in fact National] Peasants’ Party 19 led by Maniu and Bratianu.

My father was working, my brother was an activist, so at the age of 16 I was the one who managed the farm in Vetes. In 1945 we got back the other half of the land they had expropriated [due to anti-Jewish laws]. We were Hungarian citizens, and in 1945 we obtained Romanian citizenship. I still have Hungarian citizenship, I have a dual citizenship.

In the meantime I passed the final examination in 1947, at the Reformed Gymnasium in Szatmar, and I sat the entrance examination at the Medical and Pharmaceutical Institute in Marosvasarhely [Targu Mures in Romanian]; it was established just then, and was moved from Kolozsvar to Marosvasarhely. I got a scholarship.

In 1949 my father died due to cardiac disease and rheumatism; he is buried in Szatmar, in the Orthodox [Jewish] cemetery. We had a family burial plot in Szatmar, my grandfather is also buried there, my father is there, and one of his brothers [Lali Lazar]. My grandmother had her place there too, but she was deported.

There is a small house in the Orthodox cemetery in Szatmar, where plaques are placed; we, the relatives who came back, put memorial plaques there, in memory of those who had died there. So my grandmother has her own little marble tablet.

When somebody dies, that person has to be buried within 24 hours [according to Jewish Law, they must be buried as soon as possible]. The body is rolled up in a sheet, and they are buried wearing a white shroud [kittel]. The coffin is a rough board coffin, fixed with screws, because we believe that the Messiah would come on a donkey, and so the dead can rise again [and leave the coffin easily], that’s what the Jewish religion says.

After the burial, the first-degree relatives mourn for him. Their garments are torn, they cut the material and wear that item of clothing for one year. [Editor’s note: immediate relatives 'sit shivah,' shivah meaning seven in Hebrew. They openly mourn for seven days, during which time they wear the torn garment to symbolize their loss].

I still remember, I was a second-year student at the university when my father died in 1949. My clothes were torn, but my colleagues didn’t know why, so they came to me and told me, ‘It’s torn.’ The deepest mourning lasts seven days. Mirrors are covered, and they sit shivah on the ground for seven days; well, they put something not to sit on the bare floor.

They get up only to eat and to go to bed. After that there is a further period of mourning which lasts until the thirtieth day after the death. The complete mourning for a parent [the timings differ for siblings and spouses] lasts one year.

This means that the dead person’s sons go every day to the synagogue, and recite a prayer [the Kaddish] in the memory of the deceased at each service. We have a morning prayer, we have afternoon and evening prayers.

The mourner’s Kaddish starts like this: ‘Yitgadal v'yitkadash sh'mei raba b'alma di-v'ra chirutei’. [The son mourning his parent has to recite the Kaddish at the daily services for eleven months starting from the day of the burial. That’s how he honors his dead parent].  This is what mourning means for observant Jews.

I was in Marosvasarhely at university when my father died, so I went a few times in the morning to the synagogue, but I had to go to lectures, I couldn’t take a leave at noon and in the evening, so I arranged to pay somebody from the community, a poor man, who recited the Kaddish for me, every day for one year. We observed this, we observed this for my father.

So my mother became a widow, we were already adults. In the meantime my brother, already an activist enrolled to the faculty of law in Kolozsvar, finished his law studies there and became a lawyer.

They were looking for young people for the Official Gazette, and his dean, who later was considered a traitor as well, and was put in prison, recommended my brother to be employed together with a colleague of his. Thus he became the chief editor of the Monitorul Oficial [Official Gazette] in Bucharest, in 1950.

My brother took my mother to Bucharest with him, because he had a good job, and she was there until her death. She died in Bucharest in 1955, at quite a young age. She had an accident in November 1955: she was getting off the tram, it was dusk, the tram hadn’t yet stopped, and she stepped down and fell. She fractured her femoral neck and they operated on her; back then the operations for femoral neck and pelvis were novelties, great interventions.

I went to Bucharest to the hospital and stood by her during the operation, and in a few days after I came home – I worked then in Marosvasarhely at the Blood Transfusion Centre – I was notified that she had died. Her condition was serious when she was operated on, she almost died on the operating table; she got pneumonia too after the operation, she also had asthma, and she died.

She was young, only 56 years old. My father was 58 years old when he died. When I start to think, I’m 76 already, my brother 80. That wasn’t a decent life. They didn’t have an easy life. We didn’t have any ties in Bucharest, so we cremated my mother at the Belu crematorium, but when my brother left for Israel, I brought the urn here, and she is buried in the cemetery of Kovaszna.

My brother worked at the Official Gazette until 1964. When they found out that he and his whole family put their name down to leave for Israel, they kicked him out instantly, and they expelled him from the party as well. Then they left and settled in Israel. They adapted to it well, they are fine.

He passed the language exam in Israel, but he passed all the legal exams too, and he worked as a prosecutor for the Israeli police, and when he retired from there, he opened a legal practice in Rehovot. They live in Rishon LeZion, and Rehovot is not far from there. Do you know why Rehovot is famous?

The Weizmann Institute [of Science] is there. They are very well. He’s eighty years old already, and now he is a sick man, so he doesn’t work. But he was always a good brother to me, because he helped me. While I was a student, my brother helped me, well, learning always costs. When they arrested me, he came at once. He came to the trial, everything.

He met his wife in Kolozsvar. His wife is Judit Lazar, nee Jakabovics; she is from Nagykaroly and she is Jew. She studied at the Music Academy of Kolozsvar. They have one child, Peter, who was born in 1958, he’s married; his wife immigrated with her parents from Morocco. They have two beautiful children, one is called Maja, the other is called Gal. Maja is doing the army service now, her brother is one or two years younger, he’s still at school.

It’s only me who stayed here in the country from the family. I graduated from the Medical University in Marosvasarhely in 1953, with honors. In 2003 we had the 50th anniversary class reunion at the university; I got a golden diploma, they gave it to those who were alive. There were 120 of us who graduated that year, there were only 39 of us still alive. Doctors, pharmacists. And we had the 55th anniversary high school reunion in 2002.

I took the state examination in 1953, and then the placements followed. They held a general assembly, but before that they called me into the Rector’s Office, Dr Andrasovszky was the rector of the university, he was a neurosurgeon. He started to ask me about where I wanted to work.

Well, I didn’t know at all what to say. He then said, ‘Our party needs comrade Lazar here, in Marosvasarhely, in an institute, at the Blood Collection and Storage Centre.’ Well, I answered, if this is it, alright, it’s fine with me.’ ‘Please be so kind as to confirm this in the afternoon, at the assembly.’ And he said, ‘Congratulations for your degree with honors.’

Those of us who received such a red certificate with honors could choose our place of work. But why did I get to the Blood Collection and Storage Center? Because a few Securitate-men were referred there, and I don’t know what type of blood-plasma they were given, that a little water from the Maros river had poured into it; the blood-plasma was infected, because it was collected using primitive means, with the pump mounted on the water pipes, and all the Securitate-men had shivers.

I don’t know about anybody who had died, but they carried out a serious investigation among the doctors, and many left. There weren’t enough workers, they needed young people. That’s how I became the consulting doctor for three years at the Blood Collection and Storage Center in Marosvasarhely.

In the meantime I was sent to Bucharest in 1954, to the hematological centre; it's called the Institutul de Hematologie si Transfuzie [Hematological and Blood Transfusion Institute]. I got my qualification in blood transfusion; I was the first physician in Marosvasarhely who had a certificate in this.

Nobody wanted to go to this course. My brother was working there, my mother was there, so I presented myself. I went there, finished the course and got a qualification. I came back to Marosvasarhely, and I lived there until 1956.

What happened then? Well, they issued a decree saying that everybody had to perform a six-month long service in a village. This applied to me as well, so they placed me here, in this region [in Kovaszna’s surroundings]. First I was in Kommando in August and September 1956, from there they sent me to Kovaszna [today Covasna, in Romania, 191 km south-east of Marosvasarhely] to the hospital on the medical ward.

When the six months had passed, I started to think what to do, I had nobody in Marosvasarhely, only friends; my mother had died too. I thought I would try to leave Marosvasarhely entirely; I lived in lodgings there, I didn’t have a chance of owning an apartment.

I didn’t go back to Marosvasarhely after six months, I settled in Kovaszna. I met my wife here; she worked at the hospital as a clerk. In 1958 we got married, and since then I have lived in Kovaszna.

My wife, Rozalia Orban, was born on 28th June 1933, here in Kovaszna; she is reformed. Her father was a joiner, there is a house in the back of the garden, it is almost 200 years old, they lived there. My wife has a sister who lives in Szatmar, Terezia Orban; her married surname is Fazekas.

She was born in 1934 and has a son, Attila Fazekas. He also lives in Szatmar; he’s married and has a student daughter. My wife finished high school in Kovaszna, and she was a clerk at the hospital and at the construction co-operative.

We built up our house with hard work; it belonged to my mother-in-law and was an empty lot; she gave it to us to build a house here. The construction co-operative built the house, my wife worked there too. We started it in 1969, we paid for it in installments, we both worked, so I remember that the greater part of the salary was paid as an installment, and we lived on my wife’s salary; however we finished it step-by-step.

I have a son, Tibor Lazar, he was born in 1959. He finished at the timber vocational school, a technical school in Kezdivasarhely. He worked here in Kovaszna at the furniture factory, after that he was unemployed for two years, because the factory was liquidated.

Now he works in Kezdivasarhely as a technician in the furniture factory, called Mobexpert. He leaves every Monday, and comes back on Friday. He’s very lucky that he doesn’t have to commute, because his mother-in-law lives there and he stays at her place.

My daughter-in-law is a mathematics teacher here in Kovaszna, she has a good job, she also finished her studies with honors, and she has all the possible qualifications. She's quite well paid, and she also has private pupils, so they want for nothing.

They have an apartment in the center that I had bought for my son, back then when I could. They don’t have any children, but they are ok. My son is reformed, he is also confirmed, but he’s a member of the Jewish community of Brasso.

My career in Kovaszna: first I worked in the hospital, on the children’s ward, from there they appointed me local medical officer, then I was a doctor. All the factories from Kovaszna fell under my responsibility, and I retired from there after 37 years of service as a chief medical officer, in 1990; in 1963 I passed the exam for the chief medical qualification too.

I never joined any party, not even the Communist Party. I just simply didn’t, I'll tell you why. Because of my social background. I didn’t want to be kicked out as a kulak [a category of relatively affluent peasants in the later Russian Empire, Soviet Russia, and early Soviet Union].

My brother was in it, he had a job, but when they started to pry into things 20, and started to investigate him, he applied for a permit for his whole family, and left for Israel. But honestly I didn’t believe in all this communist system. I could see that there too, there was an upper crust, who enjoyed everything, and well, there were the others.

The only thing was that unemployment didn’t exist. Only this one. But we, who lived through these decades, we know how it was. I could have joined the party several times. When I started to study, they invited me then too, but I didn’t enroll. I got on well with everybody, but I wasn’t interested in politics.

When I was a student, they carried out an extensive verification of the party members. They organized it in the ceremonial hall of the university, and they invited me as an honest non-party person to participate; back then they called somebody an honest non-party person, if that person wasn’t a class enemy, only class-alien.

Back then the Siguranta had been thrashing these former communists, and there had been two cases: either they had beaten them to death, or the communists had confessed; and what happened after that? During this assembly it turned out that those who had confessed were expelled from the party.

They took them one by one, and carried out an inquiry. There was a committee, who called up the party members, and whoever had a past, had been imprisoned and had confessed, they were qualified as traitors, expelled from the party, and they re-organized the party from those who didn’t have a past. Those who didn’t have a past became the good communists.

Gheorghiu-Dej 21 and his company had been in jail for 12 years, then they turned against those who had come home from the Soviet Union 22, so there were serious party struggles. I never got involved in this. Back then many such trials took place, they executed for example Laszlo Rajk 23 as well in Hungary. What Rakosi organized there [the Rajk trial] 24, Gheorghiu-Dej and his company did the same here.

Nobody investigated me, I was an honest non-party man, I just simply didn’t join. I was very active within the labor union, I was vice-president of the local council. I couldn’t be the president, because I wasn’t a party-member. I was very active within the Red Cross, which gave me many distinctions, and I also helped the Women’s Committee.

I was a works doctor when in December 1986 I got arrested. I didn’t grant sick-leave to a woman worker. She had a relative at the Securitate, and she reported me. She wanted to ask for holidays, and I gave her one week. She wasn’t satisfied with this, so went to the gynecology department, and there she got ten more days.

After that she came back to me. There were about three, four or five people in the waiting-room, and this woman came and handed over a prescription. I took my oculars, took a look, and saw she had some kind of discharge, and the gynecologist prescribed her some medicine to purchase from the pharmacy.

I only said, ‘You go to the pharmacy, and buy your medicine.’ Well, this was only adding fuel to the fire, so she said, ‘You give to whoever you want to, and to whomever you don't want to, you don’t give. Just wait and see, because I’m going to fix this for you.’ And she ran away. I couldn’t prolong her sick-leave after the gynecologist. If he had had a proposal, if he had written there that he proposed further examinations, then yes. But I couldn’t.

What happened after a few days, maybe ten days? A car stopped in front of the consulting-room. I was just about to go to visit a patient, when they sent me back to the office; they turned it upside down, but they didn’t find anything significant. Then I thought there was something more to it.

Somebody brought me a small packet, every doctor got things, it was put in my locker. And when they opened the locker, I told them, ‘I got this today from someone.’ But I didn’t know what was in it. They opened it, there was some coffee, and hundred lei. But if I report myself, according to the laws in force I could have been let off.

Accepting a gift or money was considered bribery and was sentenced with three to six years of prison. I never asked anybody, and if the patient was poor, I gave back what they put in my pocket, so that the patient would buy their medicine from that.

Whoever willingly handed the bribe over to the authorities, or reported it, couldn’t get punished. That was the law then, proceedings couldn’t be started against a person who reported themselves. But it didn’t count at all, they didn’t take this into consideration, it didn’t matter that I presented them the packet, and it wasn’t the Militia who found it. They came to my home too, they searched through the whole house, they didn’t find anything here that would have shown excessive wealth for a doctor.

The substitute chief of the police of the inspectorate came out from Sepsiszentgyorgy [Sfantu Gheorghe in Romania, 30 km west of Kovaszna ], and they took me in the night, after the house search, and after that I saw Kovaszna again after being away for nine months.

They took me at the end of December 1986: first I was in prison in Sepsiszentgyorgy. They knew I was a Jew, and a Jew has gold even under his skin. They found out that my brother was in Israel, as they traced everything, so they thought I would have I don’t know how much gold and foreign currency and things like that.

In the meantime they made me include in my statement, ‘gold and currency’. I told them I had neither gold, nor currency. They took away all the family jewels they found, well they gave those back later.

I got fed up with all those interrogations, and then it came to my mind that wait, I have gold medals; I got them from the Red Cross. I told them, ‘I have got something.’ They weren’t interested in that. Then they interrogated me about traveling abroad too much. Whenever it was possible, we went with the family to the Czech Republic, Germany, we visited the Soviet Union, they issued a passport once in every second year, so we traveled somewhere.

And they say I was abroad a lot. I said, ‘Yes, I have relatives. Besides, if you’re that interested, you have the files, take a look to see where I was.’ The passport department was in the same building as the police’s lock-up, so they knew very well where and when we were traveling.

In January they took me to Codlea – Feketehalom in Hungarian, near Brasso [14 km north-west of Brasso], there's a huge prison there, where the trials took place. The charge against me was that I had been bribed, well, every doctor was given cash, people did that in those times, and they do today as well. This was the main charge, that’s why they planted that packet.

The woman who brought it was an undercover agent. They called on people from the factory for hearings, to give statements against me. Well, people found out that this woman had brought me that packet, and they gave her a good trashing.

After that she came to the consulting room, the nurse told me, and she was repeating that she was so sorry, that she felt so sorry for me, if only she had known, and so on, and so on; she was excusing herself. All this in vain, because I had already been caught and taken away.

It occurred to me, when I was already in Codlea, which way the wind was blowing. One of this woman’s relative was a party secretary in Sepsiszentgyorgy, at the county branch of the Securitate. And she set me up through that person.

I remembered this, because once [in Kovaszna] a woman worker came to me and asked me to prescribe her no matter what kind of medicine, because her son was working at the Securitate, so she could get it. So I started to think, well, these two women had the same name, they came from the same family.

They collected some 19-20 statements against me about having paid me this and that amount. However only three of them admitted at the court that they had indeed given me 50 lei or I don’t know what. So this was enough, I got sentenced to 18 months, the minimum.

I actually served half of it. I wasn’t a party member, that was the problem. Because if I had been a party member, I wouldn’t have been put in prison, they would have changed it into a deferred sentence.

The party was behind those. But nobody did anything for me. People collected signatures for me, to try to save me. There were people who told the others not to sign, because who knows what might happen to them.

Moreover, I had a patient who was a colonel in Bucharest, at the college of the militia, the police had a university, it still has. He came here every year with his pharmacist wife for summer holidays, and I was their doctor, they always came to me.

People called on him as well, but he didn’t do anything either. There was a public prosecutor in Bucharest, who knew all the prosecutors, people went to him too, what's more he was a Jew as well, but he didn’t do anything for me either.

They didn’t hurt me at all in prison. But one isn't taken for a human being, at least that’s how it was back then. Whenever we went out or came back, they counted us like one counts cattle. Every morning and evening there was a roll call, where they took stock of everybody to see if the number was right. One spring they took us to work in the bakery in Codlea.

I finished my work and sat down a little to take a rest. There was an officer, a very nasty character, who saw that I was sitting. So he grabbed a stick, and stroke once one palm, once the other. And he says, ‘Now you come with me.’ He gave me work until we went home in the evening, to keep me occupied.

When we entered the prison gate, they knew me there and greeted me from afar, hi doctor etc. So he found out I was a doctor. He found this out just right then. Well, from that point I got so much respect from him, he gave me exceptional treatment from that moment. They weren’t allowed to shake hands, but he shook hands with me. He was beating the others a lot, and he was the worst, he was a very cruel fellow.

I was exempted from army service, but at the police in Sepsiszentgyorgy, when they compiled my file, when they took me away, they wrote that I had completed my army service. This was my luck. This way, after a part of my sentence passed, they made me a supervisor, a ‘free,’ that’s how they called it in prison.

Instead of the striped clothes they gave me brown clothes, like the warders had, and a truncheon and whistle; we had training every morning in the prison’s yard, military exercises, they gave orders about what and how, and taught secret signs.

They took us to farms, factories, and we were the guardians, guarding the working groups. An under-officer came with us, there was about five or six of us who were guardians. The under-officer had a gun, we only had a truncheon and a whistle. But they didn’t escape. And when we were coming home, everybody had to be searched, to check that they didn't bring something in.

There were all kinds of prisoners in Codlea, half of them were gypsies. Sometimes there were even thirty or forty of us in the room, and sometimes only eight or ten. The rooms were large, with bunk-beds, sometimes we slept two in one bed, there were so many of us. And when they made me a supervisor, they separated me, I had better conditions.

After that it turned out that the prison doctor was a professor from Bucharest; he was sentenced to six years, and was taken to Bucharest. So the physician’s office was left without a physician. Before him a doctor from Brasso worked in the physician’s office, he was also a medical officer, his wife had reported him in revenge.

Then this professor. They helped me out with medicine etc., what one could get only with backing. Well, then I became the prison’s physician in their place. I worked for the men's section, a woman doctor from Brasso worked for the women’s section, she had a similar story. From that point I had a good life. The last two and a half months or so passed more easily.

Once the under-officer I mentioned before had a problem with his tooth; he came to my office, saying that he had a toothache and that it should be pulled out. I had never extracted a tooth in my life before, I can tell you that. I had an assistant there, a pharmacist, who had been sentenced to six years.

We had equipment in the office, all kinds, and the assistant said he would extract it. We sat the officer down, I was holding his head from the back, the assistant took the forceps and took hold of the tooth to pull it out. But he didn’t even move it, when he started to wail, ‘Ouch, ouch…’ What could we do? I said, well, let me see this.

I looked into his mouth and I see that his tooth was barely attached. The situation took a turn. I took the forceps and pulled the tooth out straight away. ‘Thank you, thank you’, he said. Sterility didn’t exist then, instead we gave him a lot of antibiotics to avoid infection. I became this officer's favorite, this one who stroked my palm at the bakery.

Once they scolded my wife badly in the prison for not speaking Romanian. She came to the office, and they were listening to what we were saying. She was speaking Hungarian. So they scolded her badly, as they wanted to understand what she was saying to me.

I will tell you what one goes through. A commission decides whether to release someone who has served half of their sentence, if they had a good behavior. The commission summons those whose sentence is prolonged. One afternoon the commission holds a meeting.

My case was due as well, since my file was submitted to the commission. I knew they would set me free within a few days. A prosecutor called Balea came from Brasso. So they came and told me, doctor, go to the commission. I was running, there was a club-hall, and the commission was there, one had to spring to attention of course.

I said: ‘At your command!’ The president of the commission told me to bring him some medicines. I took them, and also brought the blood-pressure apparatus. I measured his blood-pressure, then he told me it was alright. But the anxiety I went through, worrying what would happen, why had they called me in, I was running. Such circumstances, you see. And they let me go home a few days later.

I got home around 23rd August 1987. The nine months had passed, and they released me provisionally. People welcomed me in the town like a national hero. This colonel from Bucharest, to whom I was the consultant, and who did nothing for me, even though he could have, because he was close to the militiamen and the prosecutors from the region, well, he was here in a hospital.

After I came home, he fell on my neck, he kissed me. Then he came to visit us. He told me why they didn’t do anything for me. They were afraid of Ceausescu 25, they were afraid of spies, and that was the reason for not being able to do something. Thank God I lived through it, well, this is an experience as well, not everybody goes through such an experience.

Those who had done this lousy trick, they all died, without exception. For example I’ll tell you one thing. The person who led the house search, who was the substitute inspector at the county militia, he was called Magureanu; he was an extremely malicious character. He organized everything, the interrogation, the house searches, everything.

At the age of 52 these militiamen could retire. Then he got a very lucrative post as some kind of manager at the health insurance company. I don’t know what kind of dirty trick they did, they sold something, and I don’t know what he did with that money; in brief this Magureanu hanged himself and left a farewell letter. The Antena1 channel showed him laying on the catafalque. He died.

And what else happened! I got home. I was on duty at the hospital, the doctor on duty, when one evening somebody knocked at the door. Who should be standing there? Well, one of these crooks, a militiaman from Kovaszna, but very humbly, he says he has something to ask me.

I say, ‘What?’ In those times those who traveled abroad needed a medical certificate to confirm they did not have diarrhea. And he came to ask me for such a certificate. I told him to go to the district medical officer, it was his job. He said he couldn't, because he was leaving in the night, he was going to Hungary.

Well, I had pity on him, so I wrote him a certificate. He got leukemia and died of that. One more case. I was on duty again. One night they brought the child of the person who reported me. Her husband was a shepherd in Vajnafalva [Voinesti in Romanian], and a sheepdog had lacerated their child.

Then after I got home I was trying to get a job, since I was released, but my practice permit had been suspended for one year. However I could obtain one thing, thanks to a former classmate of my wife, who was the party secretary for county organizational issues: they repealed that year at the court, and certified that I wasn’t forbidden from practicing my profession. I got employment, but as an assistant. I was an assistant for a few months in my own office.

In January the great amnesty was granted, when Ceausescu had his birthday, they granted general amnesty. So they repealed everything, and in January 1988 I got all my rights back. A substitute had been appointed in the meantime in my office. I was lucky that he was from Bucharest, and he wanted to go back no matter what.

His father was working in Bucharest, I don’t know what kind of job he had. And I was making arrangements, I even went to Bucharest, to have my file settled, to get my job back.

And I was waiting and waiting, it was January already, and despite the amnesty, we could see that they didn’t send back anything. So this one’s father went there, they took out my file from the minister’s drawer, and they arranged it. I got the paper about getting back my job, they assigned me as the works doctor again, but with a minimal salary, like for a beginner.

In the meantime they introduced Law No. 18 in 1987 against those who had acquired their possessions illegally. They asserted it officially against everybody who had been imprisoned for bribery. They started proceedings against me as well.

I had some saved money in the savings bank, they demanded me to pay back from that money 112 thousand lei to the state. I won the trial at the court of first instance, but the prosecutor from Kezdivasarhely appealed against the judgment; he’s a great crook, he’s still a prosecutor, unless he's retired by now. So my case was transferred to Sepsiszentgyorgy.

We visited a former classmate of my wife, who was the county party secretary, she was in a high position, to show her that all the calculations were false, and they compiled the document against me with all kind of addition and subtraction errors. I mean intentionally, in order to obtain a certain amount. She told me, ‘I’m not here to re-calculate this for you,’ she picked up the phone, and sent us to the president of the court, to a person called Andras Ordogh; he is dead too by now.

We went to him indeed, well he received us, because the county party secretary had called him, and when we sat down, he told me to stay calm, because all this was very clear for him too. He told me I should leave the paper there, because he would get the case anyway, even if the prosecutor appealed, there wouldn’t be any problem. So, he reassured me that justice would be done.

Well, indeed, the first trial took place, I presented my arguments, how things were, and that their claim was unjust. They declared the sentence about two weeks later. We went there and I was confident that they would rule to my advantage.

But no! They ruled that the amount owed to the state, 112 thousand lei, was a lot of money. They knew I had some saved money in the ‘Csekk’ [CEC, that is Casa de Economii si Consemnatiuni, the Romanian National Savings Bank]. And when I went back to the president, he said he couldn’t help it, the sentence was final.

My lawyer told me to go to Bucharest, and start the retrial procedure again. The court president answered to this, ‘This could drag on for twenty years. You have to pay this out, because this is final. Then, he said, you can sue this further.’

I said I wouldn’t sue over this. In a few days I received the demand that it had to be paid, I had no choice, I drew out my money from the Savings Bank, I gave it to them, let them be happy. The head of the financial department, who is now the mayor, told me, ‘Doctor, you are the first to have to pay.’ I don’t know how many others suffered such proceedings, but here in Kovaszna I was the only person who had to pay.

When the revolution was over in 1989 26, my wife went to the court to take out the file, because all the invoices and receipts were there, everything. And she was told that the file wasn’t in the archives anymore, because they had given it out to a prosecutor or judge for re-examination.

It wasn’t enough that they robbed me, they wanted to start the proceedings again. So luckily for me the change came, I had luck with the revolution, and they couldn’t start any proceedings, so the matter was dropped, it didn’t have any continuation. But that’s what they did.

In 1989, when the so-called revolution took place, I had a lot of patients in Kovaszna, a lot of people respected me; they all welcomed me like a national hero when I had come home from prison. And when the change occurred, a council was established at the hospital.

Then the local council had to be organized, so we marched to the town hall with flags; the flags [the arms in the middle] were cut out, and they elected me to be a member of the Democratic National Salvation Front council as a representative of the hospital, so I became part of the town leadership.

However I could see after three or four months that things were changing back to how they were, everything was turning to its former shape, so I never went there again. I didn’t even ask for a revolutionary certificate, I left everything and let them do it. Politics didn’t suit me.

I didn’t join any party again after 1989, I’m not a member of the RMDSZ [Democratic Alliance of Hungarians in Romania] either. My wife doesn’t even go to vote. I did, but she’s right, because in fact they don’t do anything right.

In 1990 I retired. I had had a high salary before they had taken me away, and I wanted to have a pension based on that salary. When I came home from the prison, I was 58 years old, and I had to work until I would be sixty [the retirement age], but I tried to retire as soon as possible for my pension to be based on a high salary.

There was a law that at retirement one had to choose five of the last ten years of work, whichever you wanted them to take into account when calculating the pension. I could see my salary was low: when I came home from prison, first I got employed as an assistant, then I had a beginner doctor’s salary; so when I turned sixty years old, I applied for retirement.

So I’ve been retired since 1990. I substituted with my colleagues sometimes; we had a surgery at the pensioners’ association and I did that as a volunteer, until the family doctors’ system was established, then I stopped doing it and let the young people do it.

I’m a member of the Jewish community in Brasso. They usually organize seder night, they invite me each year, but I can’t go to Brasso, it’s too far. [Brasso is 54 km south-west of Kovaszna] I got the invitation for the fall holidays just today.

They organize Purim too, the table is laid, everybody can eat and drink, and usually a great celebration is organized, with a show, they set up plays about Haman, Esther, this is usually on Sunday. I could go to see this, I think we went there twice.

Even today I observe three fasts. One of these is the Day of Atonement, Yom Kippur, after New Year. The other is the Fast of Esther, and the third is Tisha B’Av, on the 9th day of Av; this is a day of mourning, because the Temple of Jerusalem was destroyed in 586 BCE, then in 70 CE by the Romans, the two events occurred on the same day, and we observe this fast in the memory of this.

I observe these three fasts, this is my pledge. I went through so many things, as I related to you, so I observe these. I don’t eat or drink for 24 hours. I take dinner, and after 24 hours I take dinner again.

Moreover, let me tell you one thing. This summer we went on a very nice trip to Greece. And the 9th day of Av fell during this period. So I solved this problem, since our first day on the Isle of Crete was the day of the fast, and we got meals there, I brought forward the fast by one day, so that I didn’t have to break it. I observe the [Christian] Good Friday as well, I fast like Christians. I value everyone’s religion, I respect my wife’s religion as well.

I observe Pesach, well I eat bread, but I have matzah too, for the sake of tradition. For example my brother doesn’t observe it; they are modern Jews in Israel. I have a mezuzah on my door. I went to the community office, and I told them I would like to buy one. They took one out of a drawer and gave it to me. As a gift. And it is fixed on the doorpost. Well, we don’t really have such things here in Kovaszna. [This is said to be the only mezuzah in the town.]

I pray each day at dawn and before falling asleep: I recite the Jewish prayers: the Shema Yisrael, Hear O Israel, that’s the main prayer, and I also recite the Lord’s Prayer. I believe there must be something that created the universe.

I went through many things, and I think there is something in the universe, what should I call it, I don’t know, which directs one’s destiny. I study other religions a lot, I’m in touch with many denominations, this is a hobby too, like the Esperanto.

Recently I got in touch with a foundation, its headquarters is in Bucharest, it is called the Bridge of Friendship, Fundatia Crestina Podul Prieteniei in Romanian [Bridge of Christian Friendship Foundation]. They contacted me, they sent me books, and they send me greetings for each holiday, they observe the Jewish holidays as well. They believe in the Messiah, there are Christians and Jews among them. I believe in him too.

There were Zionist organizations in Szatmar, but we weren’t members of those. To tell the truth I didn’t really know what it was about. The only thing I knew about Zionism, was that its aim was the creation of the state of Israel 27. Tivadar Hertzl [Theodor Herzl] 28was the conceiver of the state of Israel, he was a Jew of Hungarian origin.

He has a marvelous mausoleum in Jerusalem, we visited it. In fact the state of Israel was proclaimed on May 14th 1948, right on my birthday. Israel was born on that day, David Ben-Gurion 29 announced Israel’s independence.

We visited Israel in 1980. We were there for one month and visited all the holy places: we were in Bethlehem, in the Church of the Nativity, in Jerusalem, in Nazareth, at the Dead Sea, we were everywhere. It is a very nice country, and one can see they created there a land of plenty indeed. It is a wonderful country, only if there would be peace, shalom. Attempts occur all the time.

My brother’s wife had a cousin, Gyorgy Jakabovics, he was a lawyer or a notary in Holon. Once there was a huge attack at Pesach. They organized seder night in the Park Hotel, near Holon. This family went there together with the children. The parents entered the hotel, and the children went to look for a place to park their car.

This was their luck, that’s how they survived, because the parents died inside. The hotel and the restaurant, where the Pesach seder night was organized, were blown up. This happened about five years ago. [Editor’s note: this terrorist attack took place in the Park Hotel in the coastal town of Netanya in 2002.]

I also counted on leaving for Israel after I was released from prison. But I started to think it over and decided not to leave, since we already had our house built, everybody knew me here, I didn’t want to start a new life, to learn a new language. It would have made no sense at all at the age of 58 or 59.

Though doctors were very well off there, they didn’t even have to pass any exams, but I didn’t leave. The fact that we lived in a mixed marriage also played a role. I knew very well that my wife would have never felt good under the circumstances that were typical for Israel back then. Now things have changed, it doesn’t matter if someone is a Jew or Christian, but then it counted from a social point of view.

After the war we repaired the house in Szatmar, and moved in. When my mother moved to Bucharest and I was studying, my cousin Miklos Farkas lived there; they also left for America, and because they didn’t know I was in the country, they nationalized the house, as it was unclaimed.

When properties could be claimed back, I took my succession certificate, and claimed it back. There were four of us who were eligible to inherit it: two cousins, one of whom left for America and Anna, who was in Israel, and my brother and I. I claimed it twice. I submitted the request and in 1996, they approved to give it back.

The house was already sold, there was nothing to do, they had to indemnify us. But they didn’t pay anything, because they wrote that only after the house had been appraised could they give some indemnity. In the meantime Law No. 10 was introduced, so I submitted the documents again.

Eventually they appraised the house, and I got an indemnity. My brother renounced it in my favor, so I got one third. This matter has been dragging on since 1996, and I got it back recently, they paid 337 millions.

At the same time we had 20 hectares of land in Vetes, but after the revolution only ten could be claimed back. However, they established there a huge experimental station for fruits, and our property fell in that area. This experimental station covered I don’t know how many hundreds of hectares.

When we could claim it, they didn’t give it back, but I became a shareholder of the experimental station. Sometimes they paid, more often than not they didn’t. When the new law was issued, I submitted the request as well, so they gave me back ten hectares.

The land has a little orchard, not a big one, I have fruits approximately on one hectare from the ten, and the remaining land is plough-land and hay fields. They didn’t give back the land where our property was, that had a very good soil, but it was given to the local insiders.

However, this part isn’t bad either, it is closer to the village, I have seven hectares in one piece, and three hectares a little further away. Szatmar is 600 km from here, well I can go there once a year at most to look around and think about what to do with this land; there is a local innkeeper who rents it.

He pays a ridiculously low price: he gave me five and a half million for ten hectares, but the advantage is that the land is cultivated, and it doesn’t lose value. Unfortunately it seems that after he got rich enough, he didn't cultivate the land anymore, because due to the drought the harvest was poor two years ago.

So I got the land back. It's a little relief considering the pension, and I’m particularly glad to have the land because of my son; I won’t sell it, who knows what the situation will be, he has a job for the moment, but he could lose it in a second.

In 2000 the Law No. 189 on allowance was introduced, which applies to those who had been persecuted between 1940 and 1944. Since in 1944 we had been victimized, they robbed us, I also applied, and my application was approved.

This is almost like the war invalidity pension, it means a lot of discounts, reduced fares, I don’t have to pay a house-tax, then the medical treatment and medicines are free. Well, I have been rejoicing over it since 2000.

Moreover, I got a small amount from Hungary too, an indemnification, because they had plundered us completely, the retreating German troops had ravaged all our property. Since 2004 the Claims Conference grants me a life-annuity, since I’m a Holocaust survivor.

We travel somewhere each year, if we have some money saved up. Last year we visited Italy, we spent four days in Venice, and from there we went to Padua, Florence and Rome, we visited the Vatican too, then on the way back we saw San Marino, Vienna and Budapest.

It was a very nice, two week long journey. We also went to Greece, we toured the whole country, and spent the last week in Crete. We visited many interesting places, and people welcomed us cordially everywhere. This trip lasted 13 days, and we stayed full board the last seven days, there was buffet lunch and dinner.

This cost 460 euros per person, besides spending money. We were in many interesting places. It was a nice experience for me as a doctor, that the first night we slept in the small town where Hippocrates had lived and worked, in Katerini.

My main hobby is Esperanto. I’m a member of the Universal Esperanto Association, the Universala Esperanto Asocio, moreover I’m the Romanian representative of the Universal Medical Esperanto Association, whose headquarters are in Rotterdam.

The Medicina Internacia Revuo, the International Medical Journal is also issued in Rotterdam. I have a lot of articles published. I was awarded a prize for this in 1984, founded by Hideo Shinoda, who is an extremely rich hospital owner; he established a foundation, and was the honorary president of the Universal Esperanto Association.

The prize consisted of a 250 gram pure silver medal and of 500 Dutch guilder. For a while I was on the committee, which awarded this prize worldwide. Now the awarding process is different, and they give a smaller medal, because the association’s financial situation has changed.

Every year there is an Esperanto world congress, where 3 to 5 thousand people who speak this language gather together. The last one was in Lithuania in July, before that in China; the location always changes. In 1978 I was in Varna at the Medical Esperanto Congress, in 2001 we were in Zagreb at the World Congress, and I also spoke in Eszek, at the Medical Congress.

The Medical Esperanto Congress is organized every second year. I go to that more regularly; last time it was held here in Romania, in Nagyvarad. In 2006 a scientific medical conference was organized in Hodmezovasarhely, where I had three presentations. In 2008 there will be a congress in Krakow, when we will celebrate the 100th anniversary of the UMEA, the Universal Medical Esperanto Association.

• Glossary:

1 Expulsion of the Jews from Spain: In the 13th century, after a period of stimulating spiritual and cultural life, the economic development and wide-range internal autonomy obtained by the Jewish communities in the previous centuries was curtailed by anti-Jewish repression emerging from under the aegis of the Dominican and the Franciscan orders.

There were more and more false blood libels, and the polemics, which were opportunities for interchange of views between the Christian and the Jewish intellectuals before, gradually condemned the Jews more and more, and the middle class in the rising started to be hostile with the competitor.

The Jews were gradually marginalized. Following the pogrom of Seville in 1391, thousands of Jews were massacred throughout Spain, women and children were sold as slaves, and synagogues were transformed into churches. Many Jews were forced to leave their faith. About 100,000 Jews were forcibly converted between 1391 and 1412.

The Spanish Inquisition began to operate in 1481 with the aim of exterminating the supposed heresy of new Christians, who were accused of secretly practicing the Jewish faith. In 1492 a royal order was issued to expel resisting Jews in the hope that if old co-religionists would be removed new Christians would be strengthened in their faith.

At the end of July 1492 even the last Jews left Spain, who openly professed their faith. The number of the displaced is estimated to lie between 100,000-150,000. (Source: Jean-Christophe Attias - Esther Benbassa: Dictionnaire de civilisation juive, Paris, 1997)

2 Transylvania : Geographical and historical region belonging to Hungary until 1918-19, then ceded to Romania. Its area covers 103,000 sq.km between the Carpathian Mountains and the present-day Hungarian and Serbian borders. It became a Roman province in the 2nd century (AD) terminating the Dacian Kingdom.

After the Roman withdrawal it was overrun, between the 3rd and 10th centuries, by the Goths, the Huns, the Gepidae, the Avars and the Slavs.

Hungarian tribes first entered the region in the 5th century, but they did not fully control it until 1003, when King Stephen I placed it under jurisdiction of the Hungarian Crown. Later, in the 12th and 13th centuries, Germans, called Saxons (then and now), also arrived while Romanians, called Vlachs or Walachians, were there by that time too, although the exact date of their appearance is disputed.

As a result of the Turkish conquest, Hungary was divided into 3 sections: West Hungary, under Habsburg rule, central Hungary, under Turkish rule, and semi-independent Transylvania (as a Principality), where Austrian and Turkish influences competed for supremacy for nearly two centuries.

With the defeat of the Turkish Transylvania gradually came under Habsburg rule, and due to the Compromise of 1867 it became an integral part of Hungary again. In line with other huge territorial losses fixed in the Treaty of Trianon (1920), Transylvania was formally ceded to Romania by Hungary.

For a short period during WWII it was returned to Hungary but was ceded to Romania once again after the war.  Many of the Saxons of Transylvania fled to Germany before the arrival of the Soviet army, and more followed after the fall of the Communist government in 1989.

In 1920, the population of Erdély was 5,200,000, of which 3 million were Romanian, 1,400,000 Hungarian (26%), 510,000 German and 180,000 Jewish. In 2002, however, the percentage of Hungarians was only 19.6% and the German and Jewish population decreased to several thousand. Despite the decrease of the Hungarian, German and Jewish element, Transylvania still preserves some of its multiethnic and multi-confessional tradition.

3 Second Vienna Dictate: The Romanian and Hungarian governments carried on negotiations about the territorial partition of Transylvania in August 1940. Due to their conflict of interests, the negotiations turned out to be fruitless. In order to avoid violent conflict a German-Italian court of arbitration was set up, following Hitler's directives, which was also accepted by the parties.

The verdict was pronounced on 30th August 1940 in Vienna: Hungary got back a territory of 43,000 sq.km. with 2.5 million inhabitants. This territory (Northern Transylvania, Seklerland) was populated mainly by Hungarians (52 percent according to the Hungarian census and 38 percent according to the Romanian one) but at the same time more than 1 million Romanians got under the authority of Hungary.

Although Romania had 19 days for capitulation, the Hungarian troops entered Transylvania on 5th September. The verdict was disapproved by several Western European countries and the US; the UK considered it a forced dictate and refused to recognize its validity.

4 KuK (Kaiserlich und Königlich) army: The name 'Imperial and Royal' was used for the army of the Austro-Hungarian Monarchy, as well as for other state institutions of the Monarchy originated from the dual political system.

Following the Compromise of 1867, which established the Dual Monarchy, Austrian emperor and Hungarian King Franz Joseph was the head of the state and also commander-in-chief of the army. Hence the name 'Imperial and Royal'.

5 Galicia: The Kingdom of Galicia and Lodomeria, or simply Galicia, was the largest and northernmost province of Austria from 1772 until 1918, with Lemberg (Lwow) as its capital. It was created from territories taken during the partitions of Poland and lasted until the dissolution of Austria-Hungary. Its main activity was agriculture, with some processing industry and mining, and the standard of living was proverbially low.

Today it is a historical region split between Poland and the Ukraine. Its population in 1910 was 8,0258,700 of which 58% was Polish, 40% Ruthenian, 1% German and 10% other, or according to religion: Roman Catholic 46%, Eastern Orthodox 42%, Jewish 11%, the remaining 1% Protestant and other. Galicia was the center of the branch of Orthodox Judaism known as Hasidism. Nearly all the Jews in Galicia perished during WWII.

6 Franz Joseph I Habsburg (1830-1916): Emperor of Austria from 1848, king of Hungary from 1867. In 1948 he suppressed a revolution in Austria (the 'Springtime of the Peoples'), whereupon he abolished the constitution and political concessions.

His foreign policy defeats - the loss of Italy in 1859, loss of influences in the German lands, separatism in Hungary, defeat in war against the Prussians in 1866 - and the dire condition of the state finances  convinced him that reforms were vital.

In 1867 the country was reformed as a federation of two states: the Austrian empire and the Hungarian kingdom, united by a personal union in the person of Franz Joseph. A constitutional parliamentary system was also adopted, which guaranteed the various countries within the state (including Galicia, an area now largely in southern Poland) a considerable measure of internal autonomy.

In the area of foreign policy, Franz Joseph united Austria-Hungary with Germany by a treaty signed in 1892, which became the basis for the Triple Alliance. The conflict in Bosnia Hertsegovina was the spark that ignited World War I. Subsequent generations remembered the second part of Franz Joseph's rule as a period of stabilization and prosperity.

7 Adoption of Hungarian names (Magyarization of names): Before 1881 the adoption of Hungarian names was regarded as a private matter and the liberal governments after the Compromise of 1867 treated it as a simply administrative, politically neutral question.

At the end of the 19th century the years of the Millennium brought an upsurge in the adoption of Hungarian names partly because the Banffy cabinet (1895-1899) pressed for it, especially among civil servants. Jews were overrepresented among those adopting a Hungarian name until 1919 (the last year when more Jewish than Christian people were allowed to do so).

After WWI, during the Horthy era, politicians did not consider the nation a mere political category anymore, and one had to become worthy of a Hungarian name. Assimilation of the Jewry was also controlled by this process (only the Minister of the Interior had the right to decide on it), and in 1938 the adoption of Hungarian names by the denominational Jewry was practically stopped.

After WWII, between 1945 and 1949, 50,000 petitions were filed, about a third of them by Jews, on reasons for changing German or Jewish sounding names.

8 Arrow Cross Party: The most extreme of the Hungarian fascist movements in the mid-1930s. The party consisted of several groups, though the name is now commonly associated with the faction organized by Ferenc Szalasi and Kalman Hubay in 1938.

Following the Nazi pattern, the party promised not only the establishment of a fascist-type system including social reforms, but also the 'Solution of the Jewish Question'. The party's uniform consisted of a green shirt and a badge with a set of crossed arrows, a Hungarian version of the swastika, on it.

On 15th October 1944, when Governor Horthy announced Hungary's withdrawal from the war, the Arrow Cross seized power with military help from the Germans. The Arrow Cross government ordered general mobilization and enforced a regime of terror which, though directed chiefly against the Jews, also inflicted heavy suffering on the Hungarians.

It was responsible for the deportation and death of tens of thousands of Jews. After the Soviet army liberated the whole of Hungary by early April 1945, Szalasi and his Arrow Cross ministers were brought to trial and executed.

9 Securitate: (in Romanian: DGSP - Directia generala a Securitatii Poporului) General Board of the People's Security. Its structure was established in 1948 with direct participation of Soviet advisors named by the NKVD.

The primary purpose was to 'defend all democratic accomplishments and to ensure the security of the Romanian Popular Republic against plots of both domestic and foreign enemies'. Its leader was Pantelimon Bondarenko, later known as Gheorghe Pintilie, a former NKVD agent.

It carried out the arrests, physical torture and brutal imprisonment of people who became undesirable for the leaders of the Romanian Communist Party, and also kept the life of ordinary civilians under strict observation.

10 Horthy, Miklos (1868-1957): Regent of Hungary from 1920 to 1944. Relying on the conservative plutocrats and the great landowners and Christian middle classes, he maintained a right-wing regime in interwar Hungary.

In foreign policy he tried to attain the revision of the Trianon Peace Treaty on the basis of which two thirds of Hungary's territory were seceded after WWI - which led to Hungary entering WWII as an ally of Germany and Italy.

When the Germans occupied Hungary in March 1944, Horthy was forced to appoint as Prime Minister the former ambassador of Hungary in Berlin, who organized the deportations of Hungarian Jews. On 15th October 1944 Horthy announced on the radio that he would ask the Allied Powers for truce.

The leader of the extreme right-wing fascist Arrow Cross Party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, took over power. Horthy was detained in Germany and was later liberated by American troops. He moved to Portugal in 1949 and died there in 1957. 

11 Anti-Jewish laws in Hungary: Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number.

This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law.

The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6%, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc.

It also forbade Jews to buy or sell land and so forth. This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

12 Neolog Jewry: Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into two (later three) communities, which all built up their own national community network.

The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions. The third group, the sop-called Status Quo Ante advocated that the Jewish community was maintained the same as before the 1868/69 Congress.

13 Satmarer Hasidim: At the end of the 19th and in the first half of the 20th century Szatmarnemeti (today Satu Mare, in Romania) was one of the centers of the Transylvanian Hasid Jewry. When Yehuda Grunwald, who had a Hasidic attitude, was elected rabbi in 1898, Hasidism prevailed once and for all over the Orthodox congregation of Szatmarnemeti.

For this reason its opponents parted from the community in the same year, and established a separate status quo community. Around WWI the Orthodox/Hasid community of Szatmarnemeti was one of the largest and most influential congregations in Hungary.

Its significance wasn't diminished, not even after the change in ruling. Joel Teitelbaum, the member of the famous Teitelbaum rabbinic dynasty, former rabbi of Nagykaroly (today Carei, in Romania) was elected in 1934 as the religious leader of the Satmarer Hasidic community. He fulfilled this function until 1944.

After WWII the Satmarer Hasidim became known world-wide, partly due to public figures originating from their community..

14 Exemption from Deportation in North Transylvania: In March 1944, the Germans occupied Hungary and North Transylvania. After the occupation, the openly Nazi-friendly and anti-Semitic Dome Sztojay formed a government, and a series of anti-Jewish laws were introduced.

The law for ghettoization of Hungarian Jewry made exceptions in certain cases. The sphere of exemptions was defined in a decree on 10th May 1945.

The widows and children of those Jews who received a high commendation for bravery in World War I, or those widows and children of Jews who disappeared or died a hero's death in World War II as soldiers (not during 'forced labor' in the Labor Battalions) were exempted. Foreign Jewish citizens living in Hungary were also an exception. There were other modes of escaping deportation.

Rezso Kasztner, Zionist leader from Kolozsvar, exemplified this when he secured the release of 1300 Hungarian Jews (250 of which were Kolozsvar families) as a result of negotiations with Adolf Eichmann. The North-Transylvanian Jews' other means of escape was to flee to Romania, and hide there with Christian help.

Three doctors played a major role in hiding Kolozsvar Jews: Imre Haynal, Dezso Klimko and Dezso Miskolczy, offering help through their exaggerated diagnoses and extra-extended treatments. In spring 1944, the clinic of Imre Haynal hid and sheltered a number of Jews, the greater part of his 'intensive care' ward were Jews fleeing deportation, since the expulsion of the seriously ill was often overlooked by the authorities.

15 The Levente movement: Para-military youth organization in Hungary from 1928-1944, established with the aim of facilitating religious and national education as well as physical training. Boys between the age of 12 and 21 were eligible if they did not attend a school providing regular physical training, or did not join the army.

Since the Treaty of Versailles forbade Hungary to enforce the general obligations related to national defense, the Levente movement aimed at its substitution as well, as its members not only participated in sports activities and marches during weekends, but also practiced the use of weapons, under the guidance of demobilized officers on actual service or reserve officers. (The Law no. II of 1939 on National Defense made compulsory the national defense education and the joining of the movement.) (Source: Ignac Romsics: Magyarorszag tortenete a XX. szazadban/The History of Hungary in the 20th Century, Budapest, Osiris Publishing House, 2002, p. 181-182.)

16 Horthy declaration: On 15th October 1944, the governor of Hungary, Miklos Horthy, announced on the radio that he would ask for truce with the Allied Powers. The leader of the Arrow Cross party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, which had already invaded Hungary in March 1944, took over power.

17 Siguranta Generala a Statului (The State General Security): (The State General Security): Created as a result of the Law for the organization of the Internal Affairs Ministry of 20thJune 1913, it was subordinated to the Department of Police and General Security. It was the main secret agency whose duty was to collect and use intelligence that was relevant for the protection of State security. It was composed of two departments: the Data Department (central body which gathered and synthesized intelligence) and the Special Security Brigades (territorial bodies in charge of field operations and counter-espionage). In 1929, the Security Police Department was restructured into two services: the Intelligence Service and the Foreigners Control Service.

18 Communist Party between the two World Wars in Romania: The Romanian Communist Party was formed on 11th May 1921, by laying the Socialist Party on communist bases, as a result of the decision taken at its convention. Its joining the 3rd International, which placed it under Moscow's orders, determined the response of the Romanian home security forces. The following conventions of the Party (Ploiesti, 1922; Vienna, 1924) maintained the affiliation with the Communist International and established that the fight to separate some Romanian provinces from the State territory was a priority. The Vienna convention chose Elek Koblos as secretary general. Until 1944, this position was held by Romanian citizens belonging to minority groups (Boris Stefanov, Stefan Foris) or by foreign citizens (Vitali Holostenko, Alexander Danieluc Stefanski), because it was believed that Romanians didn't have a strong revolutionary spirit and nationalistic inclinations. In 1924, the 'Marzescu law' was passed. The activities of the party became illegal, and its members went underground.

19 National Peasants’ Party: Political party created in 1926 by the fusion of the National Party of Transylvania and the Peasants' Party. It was in power, with some interruptions, from1928 and 1933. It was a moderately conservative and staunchly pro-Monarchy party. Its doctrine was essentially based on the enlightenment of peasantry, and on the reform of education in villages, where teachers were to become economic and social guides. Its purpose was to give the peasantry a class conscience. The National Peasants' Party governed Romania for a short period of time, between 1928-1931 and 1932-1933.

20 Purges of the Romanian Communist Party: The building-up of the communist system in Romania involved rivalry between different groups, respectively the "showdown" with each other.

Two main trends took shape within the Romanian Communist Party, which seized the power over the country, and the main struggles for power took place along these lines. One of the trends (the so-called Muscovite faction) consisted of those party members, who left for the Soviet Union between the two world wars, then returned to Romania after WWII (Anna Pauker, Laszlo Luka). The so-called local faction consisted of those who stayed in the country.

In 1948 Gheorghiu-Dej, the leader of the RCP, making use of the anti-Semitism spread out from the Soviet Union, started to purge his political adversaries, first of all the Muscovites. His first victim was Lucretiu Patrascanu, the charges brought against him being nationalism and rightist deviation; he was executed in 1954.

Patrascanu was followed by Laszlo Luka (he was sentenced to life imprisonment), then Anna Pauker was expelled from the Party. The purge of the Party aimed at not only the highest leadership, but it covered the circle of simple members as well.

21 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901-1965): Leader of the Romanian Communist Party between 1952 and 1965. Originally an electrician and railway worker, he was imprisoned in 1933 and became the underground leader of all imprisoned communists. He was prime minister between 1952-55 and first secretary of the Communist Party between 1945-1953 and from 1955 until his death. In his later years, he led a policy that drifted away from the directive in Moscow, keeping the Stalinist system untouched by the Krushchevian reforms.

22 Ana Pauker – Vasile Luca – Teohari Georgescu group: After 1945 there were two major groupings in the Romanian communist leadership: the Muscovites led by Ana Pauker, and the former illegal communists led by Gheorghe Dej.

Ana Pauker arrived in Romania the day after the entry of the Soviet army as the leader of the group of communists returning from Moscow; the Muscovites were the major political rivals of Gheorghe Dej. As a result of their rivalry, three out of the four members of the Political Secretariat of the Central Committee of the Romanian Communist Party were convicted on trumped-up charges in show trials in 1952.

The anti-Semitic campaign launched by Stalin in 1952, which also spread over to Romania, created a good opportunity to launch such a trial - both Luca and Pauker were of Jewish origin. Georgescu was executed. Luca was also sentenced to death but the sentence was changed to lifetime forced labor. He died in prison in 1960. Pauker was released after Stalin's death and lived in internal exile until her death.

23 Rajk, Laszlo (1909-1949): Hungarian communist politician, Minister of the Interior from 1946 to 1948 and Foreign Minister from 1948 to 1949. During his period as Minister of the Interior many religious, national and democratic institutions and organizations labeled as fascist and reactionary groups were banned or dissolved.

He took an active part in launching the first show trials and he pitilessly fought against all alleged and real anti-Stalinist forces, but finally became a victim of his own machinery.

He was arrested on false charges in 1949 during the purges initiated by Stalin's anti-Tito campaign. He was accused of crime against the state and treason, more precisely of having been a secret agent in the 1930s. He was sentenced to death and executed in 1949. His show trial was given much publicity throughout the soviet block. In March 1956 Rajk was officially rehabilitated.

24 Rajk trial: Laszlo Rajk, Hungarian communist politician, Minister of the Interior (1946-48) and Foreign Minister (1948-49), was arrested on false charges in 1949 in the purges initiated by Stalin's anti-Tito campaign.

He was accused of crime against the state and treason (of having been a secret agent in the 1930s), sentenced to death and executed. His show trial was given much publicity throughout the Soviet block. In March 1956 he was officially rehabilitated.

25 Ceausescu, Nicolae (1918-1989): Communist head of Romania between 1965 and 1989. He followed a policy of nationalism and non-intervention into the internal affairs of other countries.

The internal political, economic and social situation was marked by the cult of his personality, as well as by terror, institutionalized by the Securitate, the Romanian political police. The Ceausescu regime was marked by disastrous economic schemes and became increasingly repressive and corrupt.

There were frequent food shortages, lack of electricity and heating, which made everyday life unbearable. In December 1989 a popular uprising, joined by the army, led to the arrest and execution of both Ceausescu and his wife, Elena, who had been deputy Prime Minister since 1980.

26 Romanian Revolution of 1989: In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities.

When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife. A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

27 Creation of the State of Israel: From 1917 Palestine was a British mandate. Also in 1917 the Balfour Declaration was published, which supported the idea of the creation of a Jewish homeland in Palestine. Throughout the interwar period, Jews were migrating to Palestine, which caused the conflict with the local Arabs to escalate.

On the other hand, British restrictions on immigration sparked increasing opposition to the mandate powers. Immediately after World War II there were increasing numbers of terrorist attacks designed to force Britain to recognize the right of the Jews to their own state. These aspirations provoked the hostile reaction of the Palestinian Arabs and the Arab states.

In February 1947 the British foreign minister Ernest Bevin ceded the Palestinian mandate to the UN, which took the decision to divide Palestine into a Jewish section and an Arab section and to create an independent Jewish state.

On 14th May 1948 David Ben Gurion proclaimed the creation of the State of Israel. It was recognized immediately by the US and the USSR. On the following day the armies of Egypt, Jordan, Saudi Arabia, Yemen, Iraq, Syria and Lebanon attacked Israel, starting a war that continued, with intermissions, until the beginning of 1949 and ended in a truce.

28 Herzl, Theodor (1860-1904): Hungarian-born Jewish playwright, journalist and founder of the World Zionist Organization (WZO). His thought of realizing the idea of political Zionism was inspired by among other things the so-called Dreyfus affair.

In the polemical essay The Jewish State (Der Judenstaat, 1896) he declares that Jews aren't only a community of believers, but also a nation with the right to its own territory and state. He was of the opinion that in the anti-Jewish mood extant in Europe, it was not possible to solve the Jewish question via either civic emancipation or cultural assimilation.

After a significant diplomatic effort he succeeded in the calling of the 1st International Jewish Congress in Basil on 29-31st August 1897.

The congress accepted the "Basel Program" and elected Herzl as its first president. Herzl wasn't the first to long for the return of the Jews to Palestine. He was, however, able to not only support the idea, but also to promote it politically; without his efforts the creation of the new state of Israel in the Palestine on 14th May 1948 would not have been possible.

Theodor Herzl died in 1904 at the age of 44 and was buried in a Jewish cemetery in Vienna. In 1949 his remains were transported to Jerusalem, where they were laid to rest on a mountain that today carries his name (Mount Herzl).

29 Ben Gurion Dawid (real name Dawid Grin, 1886-1973): Zionist leader, Israeli politician, and the first Prime Minister of the state. He was born in Poland. Since 1906 he lived in Palestine. He was the leader of the Poalei Zion party, co-founder of the He-Chalutz youth organization, founder of the Achdut ha-Awoda party and the Histadrut trade union congress. Since 1933 he was a member of the Jewish Agency executive committee (in the British mandate Palestine), and since 1935-1948 its chair.

He opposed the Revisionist movement within Zionists. After the 1939 announcement of the so-called White Book by the British authorities, limiting the Jewish immigration to Palestine, he supported the development of the Jewish self-defense forces Haganah and illegal immigration. He fought in the 1948 war.

On May 14, 1948 he proclaimed the creation of the state Israel. He was Prime Minister and Defense Minister until 1953. After a two-year withdrawal from politics he returned and became Prime Minister once more. In 1965 he became the leader of the new party Rafi (Israeli Labor List) but lost the elections. In 1969 he retired from politics.

Estera Migdalska
Warsaw
Poland
Interviewer: Anna Szyba
Date of interview: August-September 2005

Mrs. Migdalska is a young-at-heart person concerned with her seriously ill husband whom, during the interview, she leaves alone at home. She has a very nice smile and a photographic memory – pitiful that those “photographs” cannot be exposed… We meet at the Schorr Foundation at Twarda Street in Warsaw. She is a great storyteller, though she sometimes gets sidetracked, as there are many memories she doesn’t want to omit. She is happy she can tell her story to me, because, she says, she has never brought herself to write it down. She loves talking about the pre-war times and about her children. She is not very eager, though, to talk about her husband’s family.

My family history
Growing up
During the war
After the war
Family life
Anti-Semitism after the war
Recent years
Glossary

My family history

My name is Estera Migdalska and I was born on 1st May 1930 in Warsaw. My father’s name was Eliasz, and my mother was called Sara, her maiden name was Denenberg. Both my father’s family and the one from my mother’s side were religious. My father’s family lived in Kielce [a town about 180 km south of Warsaw].

My father’s mother was called Ruchla, nee Swizer; I don’t know where she was born. She was still alive in 1939; they said she was 70-80 years old then. She died during the war. I remember she was religious, with all the restrictions, as she even wore a wig; she didn’t have her own hair, some gray, short remnants. She was a very lovely, very warm, very charming grandmother. She loved her grandsons and granddaughters very much and I have very fond memories of her.

My father’s father, Jankiel Dajbog, Grandmother Ruchla’s husband, I don’t know when he was born either; he died when I was around four [in 1934 or 1935]. I remember very little of him, as I visited Kielce maybe twice during his lifetime. I know that he was very rigorous and stern; in fact all men from the Kielce branch of the family were like that. I don’t know whether it was their harsh life, or personality-related factors.

My grandfather from Kielce taught children Hebrew. In fact, he was brought to Kielce from Brest-Litovsk [until 1939 a city in Poland, now in south-western Belarus, some 100 km from the Polish border] to organize primary education for children. I don’t know whether it was to be for cheder, but I can find out because in the book about Kielce [published by the Kielce Compatriot Society in Israel in 1957] there is a page devoted to Grandfather. It says there that the Hebrew classes were primitive – lacking a curriculum and teaching methods, but that starting the teaching of the language in Kielce was nonetheless to his credit. My father went to Kielce for Grandfather’s funeral. Grandfather was buried at the Jewish cemetery.

I don’t know how many siblings Grandmother Ruchla had, but I know she had a sister in Pinsk [until 1939 a city in Poland, now in south-western Belarus, close to the Ukrainian border]. I don’t remember her name, but her husband’s surname was Wertheim. I didn’t like her because she just kept on picking on all those grandchildren of hers, with whom I was friends, and on me too, she was just kind of demanding. I remember she once admonished me for combing my hair on a Saturday, that she didn’t expect something like that of me. I couldn’t understand that because at home no one prohibited me from washing myself or combing my hair on Saturdays. Not even my grandmother, her own sister!

I don’t know how many siblings Grandfather Jankiel had. He certainly had a brother in Brest, but I never saw him. I was once in Brest as a child to visit that family. My father was traveling throughout Poland at the time, I have the impression he didn’t have a job, and he was using the time to visit his various relatives. I knew his [Grandfather Jankiel’s brother’s] two sons: Jasza and Sjomka Dajbog.

My mother’s father, Hersz Denenberg, was an inland ship-owner. Together with my grandmother and my mother they lived in Kiev [today the capital of Ukraine], though they were from Pinsk, but he had a vessel of some kind in Kiev. And they were basically well-to-do, but then in, 1917, the revolution in Russia 1 broke out, the ship was confiscated, and they returned to Pinsk. I know that long afterwards my mother was trying to recover that ship through legal action, but I don’t know whether she achieved anything or not.

My grandfather from Pinsk died when I was six, in 1936. I remember I went to the hospital to say goodbye to him, but he was no longer recognizing anyone. That was the one and only Jewish funeral that I have ever attended. Very traditional. After bringing him from the hospital, they placed Grandfather on the floor. I don’t remember whether it was a day or two, how long it is you lie there. [Editor’s note: Traditionally, the deceased person is buried on the day of death or the following morning]. Some Jews came and they held prayers. My mother sat barefooted on a little kind of stool; it even has a religious name, the thing [shivah].

Then they came, put him on a plank bed, he was wrapped in a shroud, and they carried him on that bed through Pinsk, and I remember they stopped by the synagogue. I guess that stop’s purpose was for those from the priestly origin to go out, they bade him farewell there, they didn’t go to the cemetery. I guess my mother was from the priestly caste. Later, at the cemetery, I remember how they were arranging him and putting those potsherds on his eyes. He was buried at the Jewish cemetery in Pinsk.

I certainly spoke Yiddish with my mother’s father Hersz, and with Grandfather Jankiel probably too. I can compare the two. The one, my father’s father, was, let’s say, a singing man, but also a hard one, stern and demanding. My maternal grandfather, in turn, was a very kind, very nice man.

Grandfather Hersz’s wife, my grandmother, my mother’s mother, was called Estera Rachela, her maiden name… I don’t know, Denenberg after her husband. My mother told me she was 18 when Grandmother Estera died [in 1918]. When they returned to Pinsk, Grandmother fell ill and then she died.

There was always a story about how Grandmother had those beautiful earrings on, how my mother took them off, and in the early years of her marriage she brought them to a pawnshop, and through all those years until 1939 I remember there was the problem that she couldn’t buy them back, and it was so painful for her. We had a portrait of Grandmother Estera at home. I can still see it – the tall woman in the photo, in a lacy collar, but, above all, a tall hair-do, I don’t think it was a wig, rather a kind of bun.

Grandmother Estera had a sister, Nojma Bojm, who lived in Pinsk, and a brother, who lived in Warsaw at Towarowa Street. I don’t remember his name. I remember a gray-haired man, with a very shapely face, a trimmed white beard and white hair. As he was a widower, he had a housekeeper, and I think she was Jewish. And I remember sitting on some platform in their kitchen and her treating me with various kinds of tidbits. I also remember that Grandmother Estera’s brother had two daughters, and that the apartment was rather large, but the furniture was heavy, so the overall impression was kind of cramped. I think those two daughters weren’t married because we always met them there. I know it was always a great event when we went to visit Uncle. I don’t remember them visiting us, my mother’s other relatives would often come, in fact, our home was always full of people.

My father was born in Kielce in 1895. He had four siblings. Uncle Ajzyk was born in 1898. He lived in Kielce. He probably worked as a bookkeeper, there was some industry in Kielce. He had two children. He must have married much earlier than my father, as by 1925 he already had a son, and in 1928 his daughter Hela [from Helena] was born. Soon after giving birth to Hela, Aunt died in the course of a medical procedure. Today, as an adult person, I think it may have been an abortion. She probably died the same year that I was born [1930], so I only know her name was Ida, and I remember her photo, also a very interesting person in that picture.

Aunt died and Uncle Ajzyk Dajbog married a very beautiful Russian-Jewish lady. She was called Usja, it was an abbreviation of some name. I remember that she was a very beautiful lady. She was wonderful to me, very kind. Uncle Ajzyk probably married some good money there, because he had a large apartment at Glowackiego Street in Kielce, with a bathroom, two entrances, and a maid. It was a home with the kind of luxuries I could only dream of, and I loved to go there.

My aunt was extraordinarily good to me, and to my grandmother too. I loved her very much, but her family was acting strange and had an unsympathetic attitude, I believe, towards Abramek [from Abram] and Hela. They didn’t like their father’s new wife either. The marriage produced Michas [from Michal], who, when the war started, was perhaps six years old. And Aunt Usja’s family was very much looking after that Michas, while continuously sneering at Hela and Abramek. And my memories of them aren’t very nice.

The next one after Uncle Ajzyk was Aunt Gienia, born in 1901, I don’t know what her husband’s surname was. His first name was Maks, their son was called Aronek [from Aron], and already a couple of years before the war Aunt moved in with the boy at Grandmother’s. It surely wasn’t that Uncle Maks had died, so they must have divorced. For what reason, I don’t know. Before she came to live with Grandmother, I had visited them, they lived in the countryside. I remember feeding the hens, so it must have been a farm of some sort. Uncle Maks was a Jew, but he looked like a peasant, something in the vein of Tevye the Milkman [main protagonist of Sholem Aleichem’s ‘Tevye and His Daughters’ and the musical ‘Fiddler on the Roof’]. Aunt Gienia was a teacher, I don’t know what specialty.

After Aunt Gienia came Uncle Noach, born in 1903, who was the only one of the whole Kielce family to survive the Holocaust, and I spent many years with him after the war. When the war broke out, he had already been married for some time. His first wife, Marjem, nee Ostrowicz, came from a Jewish family, a rather well-to-do one too, I guess, as her father had a farm. They had one son, Julek [from Julian], who was a year younger than me [born in 1931]. Uncle Noach had completed a cadet school and was a reserve officer. And I remember how he came once for some military exercise in his uniform, and I felt so proud.

The youngest of my father’s siblings was Uncle Srul, born in 1907, who secured a university degree. Uncle Noach completed a junior high school, and Srul completed a high school and entered a university. He graduated from the law faculty around 1935, and married Aunt Dora in 1939, right before the war. I happened to be in Kielce on vacation when I learned [about their wedding]. One of the first bombs that were dropped on Warsaw hit their apartment and while they luckily happened to be outside, I remember Father telling me the apartment got completely destroyed, and how he had to share his clothes with them.

In fact, Father had been helping them earlier as well, as Uncle Srul had lived with us. There was an incredible hunger for knowledge in that family, a drive for everyone to learn and get ahead in life as far as possible. Perhaps in all Jewish families… but here it was really exceptionally strong. My father completed only four grades and had to go to work because my grandparents weren’t coping, they had five children, plus the two of them, that was seven mouths to feed. Still, I remember from before the war that my father was a brilliant autodidact and achieved a lot educating himself and reading a lot.

My mother was born in 1900, and she came from the Kresy [common name for pre-war Poland’s eastern territories], namely from Pinsk. She was the only child, born more than twenty years after her parents had gotten married, when they no longer thought they’d ever have a child. All my relatives in Pinsk, whenever I’d be there, would always be telling me how they were celebrating my mother’s birth, how long it took, a week or two, and how my grandparents would basically do just everything for her.

My mother completed a high school in Kiev, and I remember that, at home, on the cupboard there rested a medal on a chain, and that it was a distinction for excellent performance at the high school finals. I actually studied the medal often, but I don’t remember what it showed. And I think Mother could even play the piano, I remember a photo at home somewhere showing her playing and Father standing beside her, listening.

I suppose my parents’ marriage had been arranged, in fact, I guess it was typical for Jews in those spheres. My mother came from Pinsk, my father from Kielce, but that’s no proof yet [that their marriage was arranged] because the sister of my grandmother Ruchla lived in Pinsk. My mother was five years younger than my father. I don’t know when precisely they got married. I was born in 1930, and there was one child before me that died at birth, so I guess they got married around 1927. So neither was my mother very young then, nor was my father very young. I remember no stories about their wedding. Perhaps they weren’t telling me about that yet because I was only nine [by the time the war broke out].

I remember my mother as truly religious. Perhaps she wasn’t that strict, didn’t wear a wig, but she was, let’s say, a progressive religious Jewish lady. I remember her praying. Whenever we were sick, she’d pray for our health. I remember that on Friday she’d light the candles, I remember there were mezuzot at home, and when she was carrying me to bed in the night, I always knew I’d kiss the mezuzah.

My father was a bookkeeper. In my early years, I remember, he worked at a cosmetics plant, it was called L’ami de Paris. It burned down, probably because someone set it on fire. I remember my father had a lot of trouble because of that, he was being summoned for interrogations. During the period when he worked there, my mother walked door-to-door with the cosmetics, trying to sell them. During that time, she’d leave me [with a nanny]. I know this didn’t last long, because Mother proved a poor salesperson. I don’t remember a nanny at our home, so I had to be very little then. But later I got in touch with that nanny again because at some point my mother helped them get a basement apartment in our house, and the nanny with her daughters moved in there.

Around 1935, Father got a job at a radio-technical company at Elektoralna Street, where he worked until 1939. I’m sure they were making radios because from time to time Father would bring home radios for testing. And I think he was friends with the boss because when in 1939 we went for a stroll to the Saski Gardens, the gentleman took a lot of photos of me.

My father was the most important person in the house, which was because of tradition, I think. I remember everyone had their place at the table and if I sat on Father’s chair when he wasn’t home and my mother saw it, she’d be very angry at me. Everything was subordinated to Father. However hungry we’d be, we’d always wait until he came back and only then sit down to have dinner. I remember him as very exacting and always expecting me to be a top student. He was always giving me parables on how it was necessary to study and all.

Growing up

I was born and lived at 32 Dzielna Street. Dzielna was a cobbled street, and many a time I got hurt on those cobbles. Our apartment had two rooms with a kitchen, a toilet, no bathroom. A washtub stood in the kitchen and there we took our baths. It wasn’t a very large apartment, which means we were hardly well off. My father contributed to the marriage only what he was earning, and the estate of my mother’s father had been divided into plots and handed out to the peasants, so Mother didn’t contribute much either.

There were four of us: my mother, my father, me, and my sister. We also had subtenants, because you had to make some extra money. All the rooms were always occupied, especially that you entered the sleeping room from the kitchen. We slept in the sleeping room but also used the kitchen and the dining room on a normal basis. The tenants slept in the dining room, there were two sorts of couches there. My father’s brother, Uncle Srul, slept in the kitchen.

I remember precisely how the apartment looked like, the photos on the walls, the pieces of furniture. On the desk stood a big, old-fashioned crank-powered gramophone. I loved it when they always played Jewish songs, and Father would sing Jewish songs to me. I remember a light-colored wardrobe. A mirror was set in its door, and when Father was shaving himself or knotting his tie, he’d always sing. I was supposed to feed him the lines of the text. I remember which songs he sang, the one that comes to mind above all is ‘Margaritkes.’ And the earliest one I remember is ‘Lulinke, main kind,’ a lullaby; they had been singing it to me even before my sister was born. We had this thick songbook, I liked to browse through it, though of course I couldn’t read.

To this day I have a fondness for Jewish songs. Those songs are on records today, and when I am somewhere and I don’t even know what song it will be, as soon as I hear the first chords I feel warmth filling my body and a moment later I hear a song from my childhood playing.

My sister and I were the first generation in our family born in Warsaw. I was less than three years old when my sister Chana was born on 6th February 1933. I remember she was born in our apartment, and I remember the moment when I suddenly terribly wanted to see my mother, and they let me in and I snuggled up to her. Then they took me to the kindergarten for the rest of that day, the place was called ‘Freblowka’ [from the teaching system developed by F. Fröbel]. And when I got back home from there, my father, all happy, told me I had a sister. That’s how I came to remember it, for I actually felt a kind of grudge, and felt it for quite a long time afterwards. This means there was some envy there.

My parents went to synagogue, though not on every Saturday but rather on the main holidays, for example Rosh Hashanah or Judgment Day [Yom Kippur]. On those days, my mother went no matter what, and then she’d go to the bevy. I think I accompanied her once or twice. I don’t remember precisely where the synagogue was. I think it was a prayer house near our house, at 7 Dzielna Street. I remember it was in the courtyard. And just before the war, when I was older, I remember standing with my father in front of the synagogue. Obviously you could hear everything from there, I don’t know whether it was full or my father didn’t want to go inside. Besides, I know that Father didn’t fast on that day at all, and he even told me, ‘Just don’t tell your mother!’ He went there because of tradition, not because of any spiritual need.

Our home was absolutely kosher, Mother observed it not only for her own sake but also to avoid a situation where some relative would visit us and they wouldn’t be able to eat dinner with us. I remember how she’d kosher the cutlery if we happened to mix the dairy ones with the meat ones. In the kitchen, under the sink, a hole was cut out in the planks, there was soil there, and you put a fork or a knife there, and after it had been there for some time, it was kosher.

Mother permitted us to eat out. For Christmas Eve, the nanny would take me to her home. Mother knew I’d be eating something there and would only ask me that I don’t bring anything home. Father didn’t have anything against that at all, because, if he could, he’d probably not even eat kosher at home.

I remember how Mother would bless us with a living fish or chicken, swirling it around our heads. You stood in the kitchen over the sink so that if the fish slipped out of your hand, it would land in the sink. I don’t remember whether it was because of some holiday, or simply because of Mother’s spiritual need. Perhaps it was a regional tradition stemming from the Kaparot, because Mother came from the Kresy. It was usually a fish, because you had to kill the animal afterwards, and with a chicken you had to go to a shochet, whereas a fish you could kill yourself.

Our home was very traditional and all the holidays were celebrated the traditional way. Guests were always invited. Not necessarily from the family, often friends or our subtenants. As Father was the eldest member of the family, he was obviously well acquainted with the ritual, and it was him who’d hold the Pesach seder, or organize the Chanukkah. That, or explaining the Purim, as he was doing for us, the children. So the knowledge about tradition was being passed on to us by our not-very-religious father rather than by Mother. Father simply had the ambition of making us familiar with the Jewish tradition. I knew the biblical stories about the various holidays. Except the fact that I had a course on that at school, I learned a lot from my parents who had been telling me those stories as kind of children’s tales.

My favorite holiday was Pesach, because of how long it lasted, of the special food, the preparations, the people, the laughter, the songs. I’m sure Mother always hired some help before Pesach. If anyone, it was Gienia, the daughter of my nanny. The next holiday I remember well was Chanukkah. As each day you lit one candle more than the previous one, I’d light one candle the first day, then my sister would light two the second day, then I’d light three, and there’d be a quarrel: ‘Yes, but I lit only two yesterday, and she’s lighting three.’ Father would say then, ‘Yes, but tomorrow you’ll be lighting four.’ We loved lighting the candles. We’d be choosing them, picking the color, and so on.

Of the Pesach dishes, I liked matzah fried with eggs very much, or scrambled eggs with matzah flour. And I remember that one year my grandmother from Kielce came for Pesach to spend the holiday with her oldest son; Grandfather was already dead, and those other sons of hers didn’t observe the holiday were closely. She came, and I remember she made me those scrambled eggs with matzah flour. I know certainly that I didn’t always like the fish. Broth with meatballs! And I very much liked roast duck. In fact, all my children love it to this day. But probably my most beloved dish was the chulent. And it would probably still be, as I miss it very much, but I haven’t been able to find such chulent anywhere. When my mother made chulent, it’d be taken to the bakery, because you have to bake it in those ovens.

From time to time we’d all go to eat out; there was this family-run Jewish restaurant, very good, right near the Jewish Theater on Dzielna 2, in the direction of Karmelicka Street. I remember we went there from time to time, and they also had good chulent. During the war, well, I probably didn’t even remember there had ever been a thing called chulent. After the war, there still were some Jewish restaurants. If I went to one, I’d always order chulent. Before 1968 3, you could get chulent at the Amika on Kredytowa Street. After 1968, the [Amika] staff all left. And in those Jewish restaurants of today, the new ones, it’s not the same thing at all. It neither looks nor tastes anywhere near like the old chulent. I can’t make chulent myself, even though my friends tried to teach me.

And, in Pinsk, there was one more dish that I’ve never seen around here. For dinner they served not potatoes, but potato cake, baked in those Russian ovens as well. It was called teigachtz. I loved it, I could eat it cold between the meals, rush into the kitchen, grab a slice and run back to play. It didn’t have to be hot. I don’t know how they made it, but it could have been grated potatoes mixed with boiled potatoes. I’ve tried to order it in several places, but it’s not the same.

And one more thing: cabbage with raisins. It’s also very good, and I often served it at my home in adult life. I made it from memory only, as I never saw a recipe anywhere. You prepare it more or less like Christmas Eve cabbage, and then it’s only a matter of adding raisins and sugar. The flavor should be sweet-and-sour. You can also make it with sauerkraut. So if I cooked sauerkraut for Christmas, I’d leave some for bigos [Polish traditional food, similar to Irish stew] and some for the cabbage with raisins.

Our family read a lot, and the whole house was full with books by Sholem Aleichem 4 and other Jewish books, though not necessarily by Jewish authors. I read ‘Pinocchio’ [fictional character that first appeared in ‘The Adventures of Pinocchio’ by Carlo Collodi in 1883] and ‘Robinson Crusoe’ [novel by English writer Daniel Defoe (1659/1661-1731), first published in 1719 in Yiddish. Whatever there was in Yiddish, my father would make sure I read it. However, I can’t say how familiar my parents were with Polish literature. My father was very serious about Jewish culture, the writers, I was also being taken to Jewish theater. I saw Bobe Jachne, I guess it was by Goldfaden 5. There was this theater on Dzielna [Scala] and I saw it there.

Of course, Father also read the papers. I know he read one Polish one, and I’m not sure whether it wasn’t ‘Nowosci.’ But how the Jewish one was called I don’t remember at all. I remember I was learning the letters of the alphabet from those papers and I’d cut out the letter ‘n’ because I liked it very much.

We spoke mostly Yiddish at home, my parents certainly spoke Yiddish to each other, and Father certainly spoke Yiddish to us, while Mother talked to us in Polish. My parents thought it very important that we knew Yiddish but that we weren’t isolated from Polish either. I don’t know about my sister, but I understood both Yiddish and Polish well, so if my parents didn’t want us to understand a conversation, they’d switch to Russian. Every time I returned home from my grandfather in Pinsk and started talking, my mother, I remember, found my [eastern] accent offensive. Mother completed a Russian high school but her native tongue was Yiddish, just like Father’s.

There was always a lot of talk at home about World War I. I knew that Poland had been partitioned 6 and became independent, I was raised on that. On 11th November 7, we’d go with Father to the Victory Square and watch the ceremonious change of guard at the Tomb of the Unknown Soldier. I remember Pilsudski’s funeral 8, Pilsudski’s death. In fact, as far as Pilsudski is concerned, we knew a lot about him as children. He was a kind of hero for us, a moral authority. And I remember the funeral day in May 1935. Some ceremony was being held in the church, I stood at the fence, there was a crowd of people, and the mood was mournful.

I remember 1st May. [Editor’s note: workers’ holiday established by the 2nd International, celebrated annually since 1890 with mass rallies, demonstrations, parades, etc. It was illegal in pre-war Poland.]. I remember how I was five years old and it was my birthday and my father said he was taking me to see the parade. And I remember Mother was really scared, but Father just took me and we went to Smocza Street, I remember he gave me a piggyback ride. Joining the parade was out of the question, of course, because as soon as it would reach Nalewki Street, the police would step in.

In his youth, my father belonged to the Zionist organization Hashomer Hatzair 9, and later, after he had left it, he sympathized with the Bund 10, though I don’t think my parents were Bund members as such. Father wasn’t a member for sure, though I know that he was involved in union work at his company, and that union meetings were often held at our home; if they had some problem to discuss, they’d hold a meeting, and Father would preside.

In our house, two floors above us, was located that famous communist public library called Zycie 11, and the police would very often raid the place; in fact, the library is even mentioned by Mrs. Ronikier in her book ‘In the Garden of Memory,’ I think her grandmother used to borrow books from there [Joanna Olczak-Ronikier, ‘In the Garden of Memory,’ 2002]. So the general mood and the atmosphere were definitely leftist.

My political consciousness was growing to the rhythm of my contacts with our subtenants. Those subtenants were usually KZMP 12 members. They liked me very much, and would talk to me about the Soviet Union, about communism. One guy was actually a KPP 13 member, and if he needed to hide away from the police, he’d hide with us.

Among our subtenants were two cousins of ours from Brest: Sjoma and Jasza, the sons of Grandfather Jankiel’s brother. They came to Warsaw in search for work. Sjoma was a KZMP member, a bricklayer, a genuine proletarian, a worker. I loved him very much, and after the war I never happened upon any trace of him. A wonderful young man, ailing, hard-working, carrying the bricks on that yoke. And it was him who was telling me all those wonderful stories about life in the Soviet Union.

Jasza worked at some confectionery factory as a simple worker. Shortly before the war, it could have been 1937 or 1938, he was getting married. And as he had no other family here except us, and the wedding was traditional, my mother was the one to stand with him under the chuppah. I remember I was so proud Mother was the most important person during the ceremony, kind of standing in for his own mother.

The wedding took place at Nowolipie Street. And I remember, you know, children love sweets, that there was food and drink, there was halva in all possible forms. It was all at the same place: the wedding and the buffet. I guess that’s how the Jewish weddings looked like, as that’s the only one that I’ve ever seen. I remember the bride sitting with a white cloth over her face, though I don’t remember whether it was the groom who was taking it off or somebody else. During the war, Jasza spent time in a Soviet labor camp and after the war, when he was passing through Poland, we met.

I remember my Warsaw neighborhood from my childhood, it wasn’t very interesting: Dzielna, Gesia, Smocza, it was an area where rather poor people lived [all these streets were located in the Jewish quarter before the war]. I remember we lived on the ground floor and the windows of our room faced a small kind of garden that the janitor kept there. I remember we played in the yard, but it was a mixed kind of story. It was like that: there were Polish kids, and there were Jewish kids, and mostly I was playing with the Jewish ones. I don’t even know which group was more numerous. There were often conflicts in that yard, but there were also friendships. I remember boys who had a bicycle and everyone could in turns take a ride on it, but I also remember that they wouldn’t always allow me to.

We were friends with a Polish girl that lived in the front. Her name, if I remember it well, was Lilka. And I remember a situation where she took some toy away from me that was mine and I wanted it back, and told her to give it back to me. And at that point her grandmother, I think it was, came out and I remember how she twisted my ear for supposedly being a liar. I remember we always played very nicely, also at her home. I don’t remember her coming to play with me at my home. Perhaps because we were the poorer ones and couldn’t offer the conditions [she was used to]. Their apartment, in turn, was beautiful, a really luxurious place.

It is somehow symbolic that we lived virtually two steps away from the Pawiak 14, and I think it was actually the female ward, the ‘Serbia’ [common name for the building within the Pawiak facility where in 1939-1945 a female ward was located]. We were one house away. A guard from the Pawiak lived in our house. I remember her leaving for work, always in uniform. And virtually opposite our gate was a church, the one that survived after the whole ghetto had been destroyed. [St. Augustin church, 18 Nowolipki Street. During the German occupation, already in the ghetto area, it was open for several months for Catholics of Jewish origin]. When I was little, my nanny would sometimes take me there, and there were no conflicts, only sometimes some devotees would be standing at the gate and would start shouting at Nanny for bringing a Jew to the church.

I remember I was on the beach one day [in Warsaw] and some hoodlums set their sights on me, a Jewish child, and they threw me into water. I couldn’t swim; I could have been six or seven, it was before the war. And again the nerves, someone pulled me out. Also I remember that when you went to the Krasinski Gardens, you’d often meet with aggression. Father came from work one day all shaken – someone had given him a beating. He had been walking through the Saski Gardens. Only later I did find out it was the period in 1937, 1938, when university students were attacking Jews, and it was them who beat him up 15.

As for the Warsaw of my childhood, I remember visits to an amusement park, very nice. There was one in the Praski Park. I remember walks down the Vistula bank. In 1939, we went for a walk on the Vistula, the river had flooded, we went to see how it looked, and I remember I returned with my new shoes all wet, because, on our way back, the river was already so high, you had to wade in water.

I remember I liked Marszalkowska Street very much. My parents would take me and my sister for a stroll and we’d walk down Marszalkowska. The beautiful shops, the shop window displays, and the detail that I remember best are Singer sewing machines. There was a large store, a window display, and human-size dolls sitting at those machines. There was also a confectionery store on Marszalkowska with windows that you couldn’t see and I’d always be fooled when father said, ‘Come on, reach out, treat yourself!’ and I’d hit the glass with my hand trying to snatch a candy.

We also had other relatives in Warsaw besides the ones I’ve already mentioned. Mother had some cousins from her side, though I don’t know whether maternal or paternal. They lived at Ogrodowa, I often visited them. They visited us often too. They were called the Lauenbergs. Those were Aunt Fania, Uncle Eliasz, and their daughter, Raja. I remember I even once went with them to Swider [one of pre-war Warsaw’s favorite summer resorts, some 30 km east of Warsaw] for vacation.

I think other Lauenbergs from the same line lived on Waliców [street in Warsaw’s Wola district]. Those were better off, I know that mother went to them from time to time to ask for a loan. They lived close to my school at Krochmalna. I’m not sure but I think they kept a pharmacy. Eliasz Lauenberg’s mother and his brother Nachman lived in Pinsk. Nachman’s son, Dawid, everyone called him Dodek, was in Pinsk when the war started, then he was arrested by the Russians, sent to Siberia, from where he somehow managed to get through to Palestine.

When I turned six, my father decided it was time for me to go to school. He came one day and said, ‘Tomorrow you go to school.’ And he took me to a school at 36 Krochmalna Street [a seven-grade Bund school] that was called Yidishe Folksshule, or Yiddish Popular School. He was proud I’d be studying Yiddish. As there was also a kindergarten there, my sister went there with me. We were on the same floor.

I remember the school as one of the best periods in my life. Wonderful, warm, friendly, sympathetic. Very much pro-community. With such great teachers. There were three schools of the kind in Warsaw, at 36 Krochmalna Street [the Chmurner], at Karmelicka [no. 29, the Grosser], and at Mila [no. 51, the Michalewicz]. I have no idea where precisely the one at Mila was, but the one at Karmelicka I visited once, as that was from where I was leaving for a summer camp. All three were elementary schools, that is, seven grades. And I remember my parents’ plans to send to me to a gymnasium to Vilnius, as there was a YIWO 16 center there.

A school apron was obligatory for all students. It made us all identical. We didn’t wear coats, like the high school ones with insets, which I regretted very much, but I had a short navy blue coat with a light-colored collar, and I remember I wore a badge on my beret, I’d swear it looked like an open book and four letters C-I-Sh-O, which stood for Centrale Yidysze Shulorganizatsye 17. I think the school was operated by the CIShO. And I think the Bund was its patron. I certainly remember it was leftist. I know the police often visited the place, at least that’s what my mother, who was on the parent committee, told me. Some of the teachers were Bund members for sure.

I remember songs we were singing, those were revolutionary songs, and I remember that when the war in Spain 18 broke out, and we went with the whole class to the Saski Gardens, we wore red bowknots tied to our coats. There is something I wonder about that we weren’t afraid we’d be beaten up, but still we went there and sang about Madrid, about Barcelona, there is a Yiddish song about it.

The school was a per-fee one, it wasn’t a public school. I only remember there was talk that the fees varied depending on how much a given family could pay, so that no child would be excluded. Most of my classmates came from mid-income families, and there were a few from more affluent homes, who cared about the quality of teaching and character formation, as that was what the school was known for. There were a few students from poorer homes, too, such as myself.

It was a co-ed school. We certainly learned to write and read, also arithmetic. I didn’t know the Hebrew alphabet when I went to school, so it was there I started to learn it. First with play-dough, I remember, we were making those letters, I’d bring them home and show them to Father. We didn’t study religion, but rather Jewish history and tradition. I remember there was a course where we’d read all those Bible-based legends.

Typically for the lower grades, I had only one teacher, Ms. Zonenszejn [or Zonszajn]. A woman in her thirties, I guess. It seems to me that if she entered here now, looking the way she did back then, I’d recognize her. I remember what the headmaster looked like, a slender woman, but I don’t remember her name. We had a music teacher, a tall dark-haired man. Someone else taught us eurhythmics. A lady played the piano, we did the exercises to the music. That was taking place in the large hall. I liked my teacher very much. And I liked the eurhythmics lady, and the music man. [Marek Edelman, remembers that the headmaster’s name was Oruszkes, and the music teacher was called Tropianski.]

It wasn’t so in that school that everyone ate when they wanted; instead, after the third lesson, there was the long break, everyone pulled out their lunch on a napkin, waited, and the teacher stopped at every child to check what you had. Sometimes this or that kid had nothing, and in such a case we’d share with them. I remember one time when I wasn’t hungry and lied I had forgotten my breakfast, I suddenly had more than I had actually brought with me. Then the [teacher] would wish us ‘bon appétit’ and we’d all eat together. Such equality was very strictly observed.

There was no school on Saturday. You could take per-fee music classes. It cost little, while permitting many children to start their music education. It is there I started playing the piano. We didn’t have a piano at home. I went to practice at school, or to the teacher’s home somewhere in Waliców. The theory classes took place at the teacher’s home. On Saturdays, we went for ‘solfeggio’ and music theory classes at school. We hurried for those classes after dinner. We went by foot, as we were so poor we didn’t even go to school by tram, to save the few pennies, and it was a long way. It had to be a special occasion for us to take a tram or a horse cab. If we were really very tired, we took the ‘0’ bus that stopped near our street.

Sometimes, perhaps twice during the school year, we went with school to a TOZ 19 bathhouse at Gesia Street. It was a kind of swimming pool, and I guess our clothes went to the disinfection chamber, as we had to wait for them.

I completed three grades before the war, and that school really gave me a lot, as I later went through all kinds of foster homes, various situations, dormitories. Everyone knows me as a person well prepared for social intercourse, helpful, conscientious – it all came from there, and I always told my children that I had been taught all that at that school, that’s what I think, perhaps at home too, but most of such altruistic things I learned at school.

In my class, I was close friends with Wisia Folman. She was, I guess, the only classmate I kept in touch with outside school. She was an only child. Her mother was a pediatrician, her father also a doctor, I think, and they lived at Chlodna Street. Their home wasn’t Orthodox, but I guess something of the tradition must have survived there, that they didn’t feel assimilated, if they sent the girl to a Jewish school. They probably also wanted to bring her up modestly, nicely, with a lot of knowledge. Not as a petty bourgeois. I remember that at her home we spoke Polish. Wisia was one of those better-off kids at school. They not only had a maid but even a governess! I remember her as a pretty girl. A very nice, very pleasant home where I used to spend a lot of time. Upon my mother’s consent, they’d take me to cinema. Wisia also invited me for her birthday party, a very sumptuous one. There were a lot of kids, the guests received gifts. The last time I saw Wisia was in 1939. I don’t know what happened to her.

Wisia’s governess was Jewish, I remember she even played in a Jewish show for students at the Nowosci Theater 20. I also played at the Nowosci. In 1939, for the end of the school year, our music school staged ‘A szlitn weg’ [Sled Way]. It was a children’s symphony, written by some German composer. Virtually all students took part. I played the triangle. Generally, if we went anywhere with school, it was to the Nowosci, I think the school had an agreement of some sort with it. Perhaps because the theater was owned by Ida Kaminska 21.

Once, and only once, I went to a summer camp organized by my school. In 1939, my parents decided I’d go, perhaps because I had grown up somewhat, or perhaps because you had to be of a certain age, because I don’t remember any smaller kids there. It was during the summer recess, in July. We gathered [in the school building] at Karmelicka. The hygienist examined us for cleanliness, there was some paper to fill.

The camp was near the Medem Sanatorium 22, so it must have been Miedzeszyn [town 20 km south of Warsaw]. We were divided into age groups. I’d swear I was in the youngest group because we wore panties but no bra, and the next group wore bras. A certain story is actually connected to this. I wore no bra, and yet, at the age of nine, I had already developed sizeable breasts. Those older boys in charge of distributing food would every time be just keep gaping at me, until finally one day the teacher took me to the side and asked me to wear an undershirt and shorts. It was only then that I got embarrassed, because I had had no idea that something was wrong.

Everything was so organized. I remember each day of the camp, all identical. I don’t even know whether I could tell Saturday from Sunday, Sunday from another day. Washing. Irrespective of the weather, there were tubs outside, some taps, after which we’d gather for the roll call. We’d sing a song, a very revolutionary one. Then some notices or letters would be read out.

Then the breakfast. The house where we lived had porches, with tables and benches placed alongside them. I don’t think they had to observe kashrut or non-working Saturdays, as no one checked on us at all. It was because of that socialistic, irreligious philosophy, I guess, that they didn’t pay attention to kosher food. There were also duties. Simple tasks that were to prepare us for real life. After dinner we took a rest, everyone had to be quiet. You had money deposited by the teacher, and after dinner you could take some, there was a small store, you could buy something. But they’d also look to see whether each child had money for that chocolate bar. The atmosphere was very good.

What I also remember from that summer camp is that on the day of departure for Warsaw I got a fever, fell sick, had to lie in bed, and I didn’t return home. I was very happy because I didn’t feel like returning at all. I won a few days for recovering, then a few days until someone would turn up who’d take me home. I stayed with the next batch. I think one girl from my batch had paid for two, so she was there with me. I know it was a great time. I wonder now how come it was that neither of my parents came for me. Was the budget so tight they couldn’t afford the train ticket? Or did they simply not care? I don’t remember my parents as not caring [for us]. And here they waited for an opportunity for someone to take me to Warsaw.

For vacations I often went to relatives to Kielce and Pinsk. I don’t remember how long those stays lasted. Perhaps it was weeks, perhaps a month, perhaps it was days. I don’t recall ever going with my parents. My father would take me to the train station and find someone who was going in the same direction. He’d buy a special guardian booklet next to your ticket, fill it, and I’d travel in the company of a stranger. There, in turn, someone would pick me up at the station. I could have been five or six. I guess it was a question of money because I don’t remember Father ever going with me to Kielce. He went for Grandfather’s funeral, that I remember. He was with me in Kielce, that I also remember, but that was the only time.

Pinsk was a place where I felt at home. I remember it with great fondness and great longing. I simply felt at ease there. Grandfather had a house, and that house was kept by my grandmother’s sister, Nojma Bojm, because he was a widower. You woke up, went out to the backyard, there were friends – you didn’t go to the downtown. There was a garden. I remember sweet corn, which I loved, and cucumbers. I see it all kind of radiantly.

Uncle Eliasz Wertheim, the son of the sister of Grandmother Ruchla (the one that forbade me to comb my hair on Saturday), this is my father’s maternal-side cousin, lived in Pinsk. He and my father were close friends. Uncle Eliasz had a small factory that made wax pencils, color ones. They were made in the courtyard. I very much liked to go there and watch the whole process. When I was in Pinsk, I think I was actually spending more time with them than at Grandfather’s.

Eliasz had four children; one of his sons, Szymek [from Szymon], was a year older than me, his daughter Gitele, or Gitla, was a year younger, and with those two I was very close. He also had two elder children, daughter Klara, and son Fajwel. In 1940, the elder daughter got married. A beautiful girl. With the elder son [Fajwel] they must have had some major problems, I remember he had been sent to Otwock to a reformatory and once escaped from there and came to us, to Warsaw. My mother took him back there so as to avoid any trouble.

I had many girl friends in Pinsk. I played with kids from the nearby houses, as those were Jewish houses, as in a shtetl. It seems to me that Belarussian kids were coming too, though I’m not sure. Nor can I recall which language we spoke when playing, I think it was a mixed kind of one, as each of us knew both Polish and Yiddish. I know one thing, though, that upon returning to Warsaw, I had a nasty, eastern accent, I was drawling, singing. In Kielce, however, I was still the well-behaved, quiet, good child that obeyed the adults. It was a bit more stern there [than in Pinsk], though Grandmother was very kind and loved me very much. And I have fond memories of Kielce, because I had many cousins there, many relatives, which I didn’t have in Pinsk.

During the war

When the war broke out 23, I was in Kielce. After returning from the summer camp I spent a few days at home, after which they put me on a train the usual method and I went to Kielce. It was August, and towards the end of the month I was supposed to go back home. War hung in the air, the mobilization had already been announced, and you couldn’t get into a train, all were crammed with soldiers.

During that time, my father’s brother, Uncle Ajzyk, got his mobilization orders. I remember how we went to see him off, it wasn’t 1st September yet. He went to the front. He was subsequently taken prisoner of war, but the Germans released them and he returned home. I know nothing more of either him, Grandmother, or Aunt Gienia. None of my relatives survived from the Kielce ghetto 24. And when I was supposed to go back home, I couldn’t any more. I think Kielce was bombed right on 1st September, as I remember that three or four days later, the Germans were already in town, communications with Warsaw had been cut off.

I returned to Warsaw sometime towards the end of the year [1939], some lady was going back and she took me with her. What I remember from the trip is that there were some Germans on the train and, knowing Yiddish, I understood a bit of what they were talking about. They were looking out the windows and wondering why everything was so destroyed, so ruined, and who the hell had done it.

It took us something like 48 hours to get to Warsaw on that train. We arrived, and there was a curfew, and what can you do, there’s no way to go home. And I remember that lady fixed it somehow so that German soldiers escorted us off. This was the beginning of the war, so it wasn’t yet like it was to be later. In any case, they didn’t ask us whether we were Jews and they walked us off right to the front door.

When I came home, I could hardly recognize it, many things weren’t there anymore, having been sold. Father had sold many books, but, instead of bringing the money home, and he was a collector of rare books, he’d only buy new ones. I know the budget was very tight, there was no income anymore, and no provisions had been hoarded up.

Before my return from Kielce, my father had made an attempt to run away with my sister, in a group with other people, to Pinsk, to wait things through there 25, and it was then he sold many things to have money for that. But my sister broke down, she got hysterical at the border, cried she wanted go back to Mama, and Father had to go back with her.

After my return, preparations started for another journey in that direction. My father and I set off somewhere in early 1940. Even before the ghetto was set up 26, because afterwards fleeing was no longer possible. It’s hard for me to talk about it, because we left Mother behind. Obviously the calculation was that she would watch over those few things that we had left, that the war would soon be over. Perhaps there was no money to pay for us all – the guides charged per head, after all. What did Father hope for, how did he think we’d meet Mother again? I don’t know, maybe he thought we’d find each other [after the war] if all of us survived. It’s hard to say.

My sister stayed with Mother. The parting was very hard. Mother plead, begged for Father not to take me, I remember the argument in the kitchen when my father actually got angry: it was out of the question that I’d stay. I had to go to school. I don’t remember being emotional in any way about leaving. Perhaps because that was precisely how I had been brought up – riding the train with this person, riding the train with that person, I don’t know, perhaps I was simply unemotional.

We had to cross the bridge in the evening to get to Praga [Warsaw district on the right bank of the Vistula], sleep there, and then from one of the train stations we went in the direction of Sadowne [70 km east of Warsaw], and there we got off. There were six or seven of us. There were two kids, me and Mietek, the son of our neighbor, a tailor. We were in one group with my father’s brother, the one that had studied law [Uncle Srul], and with Aunt Dora [his wife]. We got off, it was Sunday, a church opposite the station, a crowd of people in front of it. We got off that train, with backpacks, and were supposed to meet the guide. He was to take us over to the Russian side. You had to cross two borders, the German one, and then the Russian one.

Earlier, following the Ribbentrop pact 27, the Russians were letting people in, and many people fled then and got through the border easily. When we were fleeing, the Russians had already closed the border, and the Germans could basically arrest and murder us, and the Russians arrest us, certainly, or simply refuse passage. And that guide’s job was to show us the way so that we’d meet neither the Germans nor the Russians.

And there, right in front of the church, a scene just like from that Lanzmann film [‘Shoah’ by Claude Lanzmann], those churchgoers attacked us. I don’t remember whether those were the youths only, I remember they snatched our backpacks, we were robbed of everything. And only Aunt Dora refused to let go of her things, and we went back to Warsaw, to spend the night at Praga. From there Mietek and I went on foot to Muranow, back home. The adults had decided to send us forward, because they didn’t want to stick their heads out in the case of a roundup [and it was necessary to let the families know about the unsuccessful excursion].

My mother almost fainted when she saw me. And that time she went with us to Praga. We spent a week there, and Mother again organized funds for an escape. I remember the second departure better because my mother and my sister this time came to the station to see us off. I had a heart-shaped brooch, you know, a little thing with a photo of Shirley, I think it was, [Shirley Temple, born 1928, American actress], and Hanka [from Chana] had always been pleading that I give it to her, and I’d always refuse. That time, at the station, she asked me again, I broke down, that’s how I remember it today, and I gave it to her. And that was the last time... I can still see the scene, the platform, and me with Mother. I even remember how she was dressed. She was in a collarless coat, a dark one, and a small toque, a kind of small hat. I don’t remember, though, how my sister was dressed.

And so we embarked on the same voyage again. This time in Sadowne we managed to find a guide who took us on a horse carriage to the other side of the bridge on the Bug river. The Germans somehow didn’t bother us. Then we left the carriage behind and the guide started leading us through some woods and fields. It got dark, I remember we were walking, and there were some ditches, my father fell into one and pulled me with him, and we both got wet.

After that we’re walking a long time through the woods, and suddenly, out of nowhere, there appear two guys on bicycles, and they’re like, you know, typical szmalcowniks 28. They were Polish. As I remember it today, they were middle-aged individuals, in peaked caps, the so-called cycling caps. And they started demanding money, that we give them everything we have. We didn’t have much to give them, we refused to give anything, and they simply rode away to let the German gendarmerie know, and all of us, including the two Poles and the guide, were subsequently arrested.

The Germans put us in a barn, on some hay, we lied on the floor. I cried all night – I was afraid, and Father was trying to calm me down. The extermination of Jews in those border areas had already begun. The ghetto in Warsaw had not been set up yet at the time when we were leaving, and here some cleansing, deporting was already under way. 29

In the morning, the Germans took them all away, what they did to them – I don’t know. Us they took somewhere through some woods, and at the edge of the woods told us to empty our pockets. They didn’t take everything. And they told us how to go to circumvent the Russians. We didn’t really believe them, and so we went in the opposite direction, until at some point we walked into the neutral strip, right in front of the German barrier, and the Germans guards go, ‘Stop, where are you going?’ We made up a story that we were fleeing from Russia to the other side. They said, ‘Sorry, but you can’t go, the border’s closed.’ They said they wouldn’t let us through, but at least we knew which direction the Russians were.

Still, it was broad daylight, we couldn’t [walk] on the neutral strip, so we turned, and there, still in the neutral zone, was some cottage, and we went there. We waited until it got dark, and the man that lived there agreed to take us through. We set off in the night, and suddenly we happened upon two Russian border guards, and we heard them ask, ‘Where are you going?’ in Russian.

Aunt Dora took matters in her hands from there and started talking to them. They said the border had been closed, it’s forbidden, they can’t let us through. But because in my pocket I had two wrist-watches that we were supposed to give to someone in Bialystok [a town 190 km north-east from Warsaw], she bribed them with those watches. The Russians were extremely greedy for watches those days. And they took those watches, let us through, and told us, ‘Now, if anyone stops you, tell them we’ve returned you because you wanted to cross to the German side.’ And this way we crossed the border.

After that we parted with Aunt Dora and Uncle Srul, they went to Luck [a town 390 km south-east of Warsaw, today western Ukraine], and we went to Bialystok and from there by train to Pinsk, where we took up residence in Grandfather Hersz’s house. Grandfather had died some time before, but Grandmother Estera’s sister, Aunt Nojma Bojm, still lived in the house.

During that time, we kept in touch with Mother. The postal service still worked. Seldom, but letters from Mother were arriving, I was writing her, and my sister, whom we had left illiterate, sent us a postcard: ‘Daddy, I’m writing this myself and with my right hand,’ she was a lefty, you know. They were begging for food and writing about hunger; those letters were very desperate. Father must have been regretting bitterly leaving them there and fleeing just with me. Not that we should have stayed, but that, no matter what, we should have all fled together. He was doing all he could, wrote letters to Stalin, to Molotov 30. Tried hard, in his naïve belief, of course, that he’d manage to bring Mother and Hanka to Pinsk. I don’t remember whether we sent them any food. If anyone sent them anything, it was Father who at the time was living separately. My aunt and I certainly couldn’t afford to.

I lived for over a year in Pinsk [until June 1942], I went to school, and at first it was actually a Jewish school, but then they transformed it into a Russian one, and I didn’t relocate because I wanted to stay with the same kids. In fact, those weren’t Jewish kids only, which was probably why they transformed the school into a Russian one. I stayed, and that was a very good decision, because the knowledge of Russian would prove very important for me in my later life. My father worked out of town, coming only once a month to Pinsk to visit me at school, and he was very cross at me for not transferring to a Jewish school. In June, the summer holidays began, and, virtually a few days before Hitler invaded Russia 31, Father came for me and took me to his place [where he lived out of town].

In early July 1941 we again had to flee from the advancing Germans, this time into the Soviet interior, and somehow we ended up in the Kharkov area [a city in north-eastern Ukraine, close to the Russian border], thinking that the war wouldn’t get that far and we’d be able to wait things through. We were there for a month or two, and in October, when a new German offensive started, we had to flee again.

This time it was on foot, walking through mud so deep you had to watch not to lose your shoes. We were walking like this for 10, 15 kilometers a day. Until we reached some train station and got by train to the Saratov district [city in Russia, some 1900 km east of Kharkov], and there father simply reported to the authorities and applied for work. They sent us to the countryside, a small town, a village, actually, called Balanda [730 km north-east of Saratov], and there we stopped, they already treated us as refugees. We settled there, it was late fall 1941.

On 13th July 1942 my father was taken for trench digging, to the work squads. I don’t know whether he tried to extricate himself from that somehow or not, because he left me right on the spot. But he wrote: ‘One has to fight somewhere, one has to do something, and you try to find some children’s home.’ But a year had passed before I found a children’s home, and in the meantime I was going from place to place, babysitting or doing something else, for food, for shelter. I was twelve years old and completely unprepared for living on my own, for hard work. After a year the head of the local education department got interested in me, she met me in a queue somewhere and asked why I wasn’t in school, so I told her I didn’t have the possibility, and she referred me officially to a children’s home.

In 1943, I landed in a children’s home in Balanda, and remained there until 1945. There were no Jewish kids there. Between 1941 and 1944 I met neither any Poles nor any Jews. In the children’s home, I went to school on a regular basis. Life in the home was difficult. Most of the kids were abandoned children, usually aggressive ones. They threw knives, killed each other, even the little ones went to plunder with the older kids. It was very bad. But there was a small group of us, the war orphans, and we wanted to study, wanted to read, so we kept close to each other and supported each other, as otherwise it would have been very hard for me.

During that time I didn’t know what was happening with my parents. I got only one letter from my father in August, and apart from that I didn’t know what was happening to him. I didn’t know what was happening to my mother. I knew that the ghetto had been set up, as we were exchanging letters even when I was in Pinsk, so I knew that Mother and Chana were in the ghetto. But you didn’t hear yet of the Germans dissolving the ghettos. Some reports were coming through, though, so it certainly wasn’t like I didn’t worry.

In 1944, my teacher fell sick and asked me to go to the shop to buy bread for her. Waiting in the queue, I heard someone speak Polish. It was something like April, May 1944. I was very happy to hear Polish and approached the speakers shyly, and said I was also from Poland and understood everything they said, only I was no longer able to speak the language myself. Those were two Jewish women from Poland, and they asked me where I was staying, and a couple of days later they came to the children’s home to ask the headmaster that she permit me to visit them every Sunday.

It turned out there were several refugee Jewish families in Balanda, including three from Poland. The third one was not only from Poland but actually from Kielce, and her name was Roza. It is in fact thanks to her that I returned to Poland at all. We started talking, Kielce wasn’t such a big town, and finally she says she remembers the Dajbogs. That there was a family of this name. And these families started hosting me in turns every Sunday.

After the war

1945 came, and the Ukrainian territories were gradually liberated. Some of those families re-evacuated themselves; left. The Union of Polish Patriots 32 assisted them in those operations. There was actually talk of me repatriating too, but someone would have had to adopt me, as otherwise I wouldn’t have been able to leave. I, however, didn’t want to be adopted by anyone, because I was already a big girl, fourteen years of age. I simply knew I had parents of my own, that is, I still thought I had them. And I knew that if my father returned, he’d be looking for me, so I didn’t go.

After all those families had left, only one stayed, a Ukrainian family, from Proskurov [a town in Ukraine, name changed in 1954 to Khmelnytsky]. Eventually, they also started preparing to leave. They came to the children’s home to ask me what I intended to do, because they had arranged with the other families (each left some money for me) that whoever would be leaving the last, they’d pull me out of that backwoods [Balanda]. And I decided to leave with them [for Proskurov].

I was taken care of by Aunt Roza Gershleibovna Sudman. A wonderful person, she was in Balanda with her parents, her father was a wonderful grandfather, who, just like my own, was called Hersz. And her mother, Chana. There was also Bronia, her sister. Roza’s husband was called Lev Isakovich Shpilko [he and her brother were in the army at the time]. They had a daughter, seven years younger than me. Her name was Klava.

In Proskurov, we lived in a single house, but everyone had a place, a room, for themselves. The house had no sewer system, it was awful, old. Roza’s parents were Orthodox Jews. In principle, they observed all the rules and bans. Roza’s father was some kind of an activist at the community. Aunt Roza, though they had the money to pay for it, completed only seven grades and was unable to enlist for any high school because Jews weren’t admitted. Her younger brother and younger sister several years later completed their high schools and graduate studies without difficulty.

So not only I did find myself among Jews again, I found myself back in the Jewish tradition. During the war, they observed only so many Jewish traditions they could, so as not to starve, and, in fact, it was permitted in such circumstances; Roza’s father certainly didn’t take his kippah off, he observed what he could. When we returned to Proskurov, Grandfather Hersz went to the synagogue again, he was the ritual butcher. He was the butcher and also the man in charge of circumcising children. For Yom Kippur, the whole family fasted. I was already past the age that exempts you from fasting so I fasted as well.

We spoke Russian. At home, my hosts spoke Russian, Ukrainian, and Yiddish. Roza spoke to her parents in Yiddish, but between themselves the youths spoke Russian. I hadn’t spoken Yiddish since my parting with Father, but I understood everything. When asked, I’d reply in Russian.

Soon, sometime in 1946, Aunt Roza’s husband returned from the war. He was taken at the same time and enlisted for the same work squads as my father, but he said he had never met him. He worked as the director of a scout center, he was a teacher. He was very fond of his family, a very warm man. He genuinely accepted me, I really don’t know how, because the whole thing [their taking me into the family] had happened during his absence. I remember he was very proud that I was doing well at school.

I went to a normal Russian school in Proskurov. I don’t know whether there were any Jewish schools in Russia at the time, in Proskurov there certainly weren’t any. Klava went to the same school as I did. In fact, in the whole town there was only one Ukrainian school [and] one Russian one. The Ukrainian one was actually closer to home, but there I’d have to speak Ukrainian, which I didn’t know.

In 1946, in the fall, suddenly there arrives a telegram for Roza Sudman, she calls me: ‘Firochka,’ the diminutive for Esfir [Russian for Estera], ‘Firochka, read it,’ because the telegram was printed in Latin letters. I remember the signature as if it was today: ‘Noach.’ And I faint, for the first and last time in my life. The next thing I remember is everyone tugging me and shouting: ‘What happened, what happened?’ And then I read it to them: ‘I need information about Esfir, please.’ And the signature: ‘Noach.’

Uncle Noach was a reserve officer and he received a mobilization card in 1939, I think he was supposed to turn up at his unit somewhere in the Kresy. He couldn’t get there, he found himself in Luck, and stayed there. His wife, Aunt Mania, was in Kielce with Julek. She was subsequently executed by the Gestapo for food trading, which is something I know from a book [Krzysztof Urbanski, ‘The Extermination of the Jewish Population of Kielce 1939-1945,’ Kielce 1994]. Of the living, I was the last one to see them all. When we were fleeing with Aunt Dora and Uncle Srul, they decided to go to Luck and stay with Uncle Noach.

In 1940, the NKVD 33 came to the place where Uncle Noach worked and took him straight from there to a transport. He managed to notify Aunt Dora and his brother, and they hurried to join the same transport, because they realized they’d all be taken away sooner or later and they wanted to be together. They were sent to Siberia and ended up in a camp.

Aunt Dora was pregnant [when they took them], and she gave birth in the camp to a girl, Hania, it was 1940. When an agreement was later signed by the Polish and Russian governments, they were released from the camp and settled compulsorily in Jambul [city in southern Kazakhstan, near border with Kyrgyzstan], Kazakhstan. [Editor’s note: on 30th July 1941, Wladyslaw Sikorski, head of the Polish émigré government in London, and the Soviet ambassador in Great Britain, Ivan Maisky, signed a treaty on collaboration in the war against Germany.]

Noach worked in a de-lousing unit there and contracted typhus, and subsequently passed it on to his brother. During this time, the Polish army was organizing itself, Noach was sick with typhus, couldn’t go with Anders 34. He recovered, but Uncle Srul died. A couple of months earlier, Hania, the little baby girl, had died, and several months after Srul’s death, another daughter, Izia, was born. So that was literally a marathon: a child’s death, the uncle’s death, the little girl’s birth in those conditions. Izia was born in 1943, Hania was born in 1940 in the camp. As soon as the 1st Kosciuszko Infantry Division 35 was organized, Uncle Noach joined it. He went with it the whole way down to Berlin, and from there returned to Warsaw.

It so happened Uncle Noach was in Wroclaw in the fall 1946, and somewhere on a street he was approached by that Kielce woman [from Balanda], Roza. ‘You must be Mr. Dajbog from Kielce,’ she says. ‘I am.’ ‘Well, your niece is in this place.’ And she gave him the address of my aunt Roza Sudman. Some two weeks after that telegram, I received a letter from Uncle, in which he wrote he was already in Poland, that he was in the army, and that my parents were dead. I was surprised, because I didn’t know how he knew.

It turned out that, again, someone had been with my father, and that man survived, and found himself in Poland, and because they, Noe [from Noach] and my father, were identical like twins, that man accosted Uncle Noach whether he wasn’t a Dajbog. Uncle Noach says he is, and the man pulls out my father’s military ID photo. ‘Yes, that’s my brother,’ says Noach. And the man says, ‘It happened right before my eyes, it was near Stalingrad, we were digging trenches, there was an air raid, and he failed to dive into the trench before the bomb fell.’ The official version I learned from the Soviet authorities was that my father was missing.

Uncle then started efforts to bring me back, I also started efforts to be repatriated. But repatriation had officially ended. Efforts for me to be able to be repatriated continued for a year, until 1947. In late 1947, an official letter arrived for the Proskurov education department to escort me to a gathering point near Moscow where the remaining formalities were to be completed. That gathering point was a children’s home, there wasn’t much to eat, but there were children, orphans of some high-ranking officers, there’s a school, there were music classes. We were a group of perhaps 15 kids. From small children to three older girls roughly of my age, and one more older girl from Bialystok.

If I’m not mistaken, at least six of us were of Jewish origin. There were two sisters, there was a girl with whom we became close friends, there was a girl from a Polish children’s home that was returning to Poland, and, at some station, when the train was standing still, the other kids threw her out off the train because she was Jewish. She fell under a passing train and lost her fingers. The teachers didn’t react at all 36. Her name was Zlata, I think. She had been left in a hospital, and now she was [returning] with our group. I don’t think she had anyone.

There were all kinds of kids. Kids who had been in the camps, who had gotten lost in flight, had been in prison, or kids who had been alone so they tried to survive and in many cases broke the law. Finally they’d gathered the whole group, completed all the formalities, it took some three months, and in February we returned to Poland, to Warsaw.

Upon arrival, we were loaded onto trucks and taken somewhere to Swider, there was some kind of a children’s home there. I think they must have set it up during that time – there wasn’t anybody there except us, it was empty. They put us there and in the morning they started letting know the families.

My uncle came for me right the next day, I think. I immediately registered with the Jewish Committee 37, they were conducting kind of interviews there with young people, and they persuaded me to move to a dormitory, it was officially called the Józef Lewartowski Youth Home, on Jagiellonska Street, that I’d be with my peers, that I’d learn to speak Polish better. [Editor’s note: the Józef Lewartowski Youth Home, supervised by the Central Committee of Polish Jews, was opened in January 1948 and closed down in 1952.] And here Uncle had a single room in a three-room apartment. There was him, there was his wife, a child was to be born in a few months’ time. So I was actually happy to go there, and I stayed for three years at that dorm [on 28 Jagiellonska Street].

Above all, it wasn’t a children’s home. Soon we became friends, everyone had their war experiences, we were all equal, everyone helped each other. It was chiefly young Jewish people who lived there, but there were some Poles too. There was a guy named Staszek Kuczera. In principle, however, it was an institution supervised by the Jewish Committee and financed by the Joint 38. We had full board there. Good Jewish cuisine, though I don’t think it was kosher, no one bothered about that anymore. From time to time some packages from the UNRRA 39 arrived.

A year later a whole group of young people starting education at various schools took up residence at the dorm. We called them the ‘sprats’ or the ‘sardines,’ for the girls were 14-15 years old, and we were 18, 19 years old. One sprat has stayed, she’s involved in various organizations here. Some of the others have left Poland. And the people from the dorm have scattered away. I lived there for three years. The dorm inhabitants come here almost every year, some haven’t left, some keep together in Israel, all come to visit.

During that time, I completed two grades of high school because on arrival I was good for first grade. I went to the best school in Warsaw, a great school, with wonderful professors, like Mr. and Mrs. Libera, she was a Latin teacher, he was a professor of Polish. He helped me a lot in starting to speak and write Polish correctly. He practiced with me during the breaks, forcing me to write all kinds of essays, and, thanks to that, two years later I passed the high school finals, and passed them easily.

Family life

In 1950, I enlisted for the telecommunications department, today the electronics department, of the Warsaw Polytechnic. In 1954, I completed my studies and received the title of engineer. And I told myself it was time to go to work. I had already achieved more, remembering all the time about my father’s hunger for knowledge, and about the dream for each generation to achieve more than then previous one. I did what I could. Then I went to work. First it was at the Kasprzak radio plant, but then our division was spun off, and the Warsaw Radio Company RAWAR was established. There I met my husband.

My husband’s name is Marian Migdalski. He is Polish. He was born in Sandomierz in 1926. His mother died in the early 1930s. He had two brothers. The elder one, Zbigniew, worked with their father as a seasonal construction worker, and my husband was home, taking care of the younger brother, Julian. He spent the occupation years in Sandomierz. He was very eager to study. After the war he started making up for the lost time, completing several grades a year, and in 1949 he started studies at the Wroclaw Polytechnic, which he completed in 1953 and was sent to work in Warsaw. When I met my husband, he was a party member, and in my freshman year I also joined the party.

My husband knew from the very beginning about my Jewish descent. In fact, I’ve never hidden it. Neither from my neighbors nor from anybody else. I’ve always felt very strongly Jewish, have never been ashamed of it, and that’s why I think I’ve always been respected, because it seems to me that people always knew that I was somehow strong, insensitive. If anyone acted anti-Semitic, I’d simply stop talking to such people.

We got married in 1954. The ceremony was non-religious. The wedding was a modest affair, little more than a simple party. None of us had anything. I had only started working, he had been working for a year but for an extra year had to provide for his brother so that he could study. So we were starting from scratch. My friends at Kasprzak bought us a blanket. I borrowed a pillow from the Dajbogs [Noach and Bronia]. There was nothing in the shops, I only managed to buy a kettle somewhere, and I remember we boiled water for tea in that kettle, and potatoes too, because you couldn’t buy any pots anywhere.

In 1955, our daughter Hania was born, and the name wasn’t accidental, of course, it was after my little sister Chana. I wasn’t permitted to write Chana, but only Hania. I had always dreamt that if I had a daughter, it’d be Hania, and then if I had another baby, my husband would choose the name for it. In 1959, Andrzej was born, my husband chose the name, the first letter of the alphabet; I accepted it. I’m not worried that he’s Andrzej, because my daughter Hania gave their children second names after my father and uncle Krzysztof’s second name is Eliasz, Alik’s [from Aleksander] is Noach. So the cause has been preserved.

I was always telling my children about the war. After all, they didn’t have grandparents, didn’t have aunts, didn’t have uncles. So they learned what that war meant and that [their family] had been murdered. Since the very beginning, since the moment they understood anything, they knew we were Jewish. In fact, I took them for all the ceremonies at the ghetto. My husband, if he only had time, went with us, naturally.

As far as religious holidays are concerned, that’s precisely the problem of people like me who weren’t taught much about tradition at home. I learned little at home, and my husband didn’t contribute much Polish tradition either. So we had to be creative. I was able to say at home, if I knew, that it was the Chanukkah that day, but we still had the Christmas tree, though we never held the Christmas Eve dinner [a Polish Christian tradition] because I didn’t know how you do it. My husband wasn’t able to tell me, he doesn’t bother about those things at all. My children, both Andrzej and Hania, hold the Christmas Eve dinner at their homes, and on Christmas Day they come to us for a special dinner. So it’s always been a mixture of traditions, and I have to say that didn’t give my children any foundations. They’d pick and choose what suited them for themselves.

My Hanka [from Hania] didn’t have to pass the entry exams and she enlisted for a psychology course at Warsaw University. Andrzej didn’t have it so easy. He had been talking about biology from the day he was born. And of course he went to study biology. Today he works at the Polish Academy of Sciences’s Biophysics and Biochemistry Institute. He got married but they divorced. They have no children. They have long been divorced and now, for instance, she is in America, her parents are here, and he’s taking care of them. He’s generally a successful man.

In fact, my daughter is too. She has a degree in psychology. She’s married. Her husband is a mathematician. A very talented man. He’s a software developer. Shortly before the introduction of the martial law 40, they went for a vacation, the martial law met them in Canada, and they never returned. He works at a psychiatric hospital, he’s the head therapist there. And my grandsons were born there, Krzysztof in 1983, and Aleksander, or Alik, in 1986. Their first language was Polish.

Hanka combines the different traditions at her home. There’s a photo where her sons sit at the table in skullcaps, it’s Pesach, but later it’s Christmas, and their Polish friends come to visit them for Christmas Eve, and it’s the proper Christmas Eve dinner, there’s a tree. There was a Sunday school in Canada for lay, non-religious children, where they had lessons about, among other things, Jewish culture and tradition, the holidays, Hebrew classes too, if anyone wanted. Krzysztof and Alik attended that school.

The boys are grown up now, Krzysztof is halfway into his university studies, he has completed the third year. Alik has been a bit at odds with school. A very talented boy. He loves music, he’s set up a music studio for himself, writes songs, alas, school’s been less important for him, and it’s been like that for a couple of years now. And he’ll probably be continuing his education in evening courses now.

Another person who lives in Canada is Izia, the daughter of Aunt Dora and Uncle Srul. Hania has been in touch with her. After the war was over, Izia’s mother, Aunt Dora, returned to Poland from Jambul, it was 1945. She accidentally got right into the Kielce pogrom 41. Soon afterwards they left for Palestine. When Izia was getting married, I received an invitation to attend her wedding in Israel, and of course I didn’t get the passport, I couldn’t go. [Editor’s note: In the communist era in Poland, the passport was a privilege]. In 1969, Izia and her husband left Israel, settled in Montreal, then moved to Calgary. Izia teaches Jewish tradition and culture in Calgary.

I never talked to Aunt Dora about the pogrom. With Izia, on the other hand, I did last year, with the help of her daughter. She remembers that some man pulled her out [of the crowd during the pogrom], because she looked Polish. She started crying, ‘Mommy!’ so the man somehow also pulled her mother out, and hid them in the nearest gate. She remembers that, and doesn’t even want to think about coming to Poland.

Anti-Semitism after the war

In 1968, I quit my job because the whole anti-Semitic campaign had started and it wasn’t a nice place to be at the time. Besides, my husband believed I should quit, no one had been forced to quit, if there were any other Jews there, they stayed, but as long as I was there, it was awkward. Especially that my husband worked in an executive position, so that wasn’t very good. [Editor’s note: During the anti-Semitic campaign, ‘family liability’ was introduced, for instance, spouses of people of Jewish descent were being fired from their jobs]. I was trying to find a job for some time, but I saw strong reluctance against hiring Jews.

For three years I had no job, wasn’t even trying to find one. One thing that the mood was as it was, and the other that during that time my son Andrzej got asthma and for three years I was virtually a nurse and a teacher at the same time, trying to make sure he wouldn’t miss a year at school. In 1971, I got a job at the Vacuum Electronics Institute at Dluga Street. I had worked for 15 years at RAWAR, and my second job until retirement, another 15 years, was at that institute.

The year 1968 was a very hard experience for me. Above all, Uncle [Noach] left. Upon returning to Poland after the war, he worked at the Defense Ministry’s bookkeeping department until about 1955. Then he worked for a couple of years at Jewish cooperatives. He had two sons. In 1968, Marek was in his second year of studies, and Julek hadn’t yet completed high school. Uncle said there was still time for at least them to have a peaceful life. That he no longer wanted the shocks, things like the Kielce pogrom, the Jewish Doctors’ Plot 42, and all those things he had to go through.

His wife was Jewish. Basically, she was most Zionistic of us all. Uncle Noach had been a Zionist in his youth, but no longer at the time. But he said, well, he’d surely not create a new life for himself, to the contrary, he’d be changing things for worse as he was living on a retirement pension and he’d not transfer the pension to Israel – but at least he’d take the boys out. And in 1968 he emigrated with his sons and wife to Israel. For me, that was an incredible shock.

Many of my friends left, after all, many of the people I knew were Jewish. Virtually every day we went to the Gdanski Station [from which the trains carrying Jewish emigrants were leaving for Vienna, where they would decide which country they would ultimately emigrate to] to see them off. Uncle Noach left for Israel, said he was too old to go for any other country, but the younger ones were leaving for Canada, for the United States. They were receiving a passport saying that its bearer was not a citizen of Poland. From Vienna, they went to Italy, or Denmark, somewhere from where they’d go to their ultimate destination.

I wasn’t afraid when the hate campaign was going on, and I kept in touch with those who had left. I told myself that if they tried to harass me, I’d be prepared, but still it hurt. Fortunately, I myself didn’t have to make the decision to leave. Leaving simply wasn’t an option. In another situation, I’d probably have been contemplating the decision, I’d probably have left, if only because of my uncle. But I don’t regret it that I’m in Poland, that I haven’t left.

As far as my Jewish identity is concerned, I’ve never abandoned it. Perhaps I was more active in this area at some periods of my life and less in others. I’ve carried my Jewish identity from my childhood to this day. I’ve always had the sense, typical for all Dajbogs, that we don’t have to assimilate, that we can be, as partners, as a minority, but still a member of this nation. Before going into retirement, I didn’t really have the time to be particularly interested in the activity of Jewish organizations. In fact, Uncle Noach didn’t venture into that area either. We certainly always attended the annual ghetto uprising celebrations 43. During that time, I was interested in books about Jewish issues, if only I could get my hands on something...

Recent years

I’ve been to Israel. Once, in 1979, illegally. [Editor’s note: between 1967 and 1989 the Soviet bloc countries maintained no diplomatic relations with Israel]. I went simply through Vienna because I wanted to see my Uncle [Noach]. I knew he was ill, had a tumor, had been operated. And the second time I went with Andrzej in 1996, to attend the wedding of Marek’s daughter, Michal. I spent two months [in Israel] then, Andrzej spent two weeks. I was taking single-day and several-day excursions throughout the country; I had very many friends there, so I had places to sleep in Haifa and near Haifa, in Tel Aviv, in Jerusalem. I was partly driven about. And I spent those two months very actively. I liked the country very much. I’ve never tried to go again, for various reasons. Andrzej has very nice memories of the trip. He’d join English-language tourist groups and do a lot of sightseeing. At the wedding, Michal held the chuppah, which made him feel very proud.

Hania was in Israel illegally before me, she wasn’t even married yet. She decided to do it but we never dared to tell my husband about it. Firstly, because it hadn’t been agreed upon with him, and secondly, because he’d surely have been scared. He did know about my illegal trip and he accepted it, so I guess he’d have accepted it in this case too. I actually didn’t know, I only learned after she got back. I suspected something was going on, because she disappeared so suddenly, she was in London at the time, I guess. They arranged everything over the phone, she went there, and did a lot of sightseeing as well.

In 1975, I visited Roza Sudman in Proskurov. Her husband had died in 1956. Her parents were also dead. Since my return to Poland, my carers stopped writing me to avoid trouble with the authorities. In 1973, I was in Moscow and wrote them a letter, described my story and gave them my Warsaw address. About a month later I received a very warm letter from them, that I’ve kept to this day. Roza was inviting me to visit them, and I went there. I met her whole family, the students, the teachers, I was in fact received with all the honors, as a guest from the West.

In any case, there were still many people in Proskurov, but there was already a trend for Jews to be leaving, whoever could, he was leaving. Klava with her two sons and her husband are in Israel. Her sister Bronia is in the USA with her sons and her grandchildren and their families. I managed to meet them, because they visited me here in Poland.

In 1988, I retired and went for a year to Canada to nurse my grandchildren. On 4th July 1989, I stood in line before the consulate to cast my vote in those memorable elections. [Editor’s note: On that day, Poland’s first free parliamentary elections after the war took place]. I returned to Poland on 5th June, at the moment of those great changes that I welcomed with joy, because my problems with the passport were finally over, earlier I could neither go to visit Noach, nor was I at Izia’s wedding, nor did they let me go and visit Hania. I never received the passport at the first request. And now it’s in my drawer. I can also invite people to visit me here. Most of my relatives I saw for the first time. Even my grandchildren I knew initially only from photos, though happily I was able to meet them even before 1989.

In Poland, I feel most at ease among Jews, and among some Poles too. After I retired [in 1988], I immediately got involved in Jewish life. I’m a member of the TSKZ 44, the Children of the Holocaust 45, the Jewish Historical Institute Association 46. In any case, I try to be as active as possible, I read a lot, books and magazines; I collect Judaica.

Glossary